A tanulmány a Bokros-csomag tízéves évfordulójának alkalmából megjelent cikkeket, értékeléseket elemzi. Mint kiderül, ezek túlnyomó részében mindmáig dominál egyrészt a csomaggal szembeni zsigeri ellenszenv, másrészt a mindenáron való önigazolási kényszer és az államtalanítási ideológia. Így aztán többnyire vagy a csomag bűnbakként való kikiáltása, vagy az egy az egyben történő kritikátlan elfogadása, mitizálása figyelhető meg, egyoldalú és időnként önellentmondásos szakmai érvekkel alátámasztva.
Az idei év márciusában "ünnepelte" tízéves születésnapját a Bokros Lajos-Surányi György nevével fémjelzett stabilizációs csomag, köznapi nevén a Bokros-csomag1 . Tanulmányomban az évforduló sajtóvisszhangját kísérlem meg elemezni, áttekintve a napi sajtótól kezdve a tudományos folyóiratokig terjedő teljes spektrumot.
Mi történt 1995 márciusában?
Mielőtt azonban rátérnénk a cikk tárgyára, elevenítsük fel a Bokros-csomag legfontosabb intézkedéseit:
- Egyszeri alkalommal, kilenc százalékkal leértékelték a forintot, bevezették a magyar valuta csúszó leértékelését. Induláskor havi 1,9, majd 1995 júliusától havi 1,3 százalékkal értékelték le a forintot, éves szinten hozzávetőlegesen 26-27 százalékkal.
- Az importra nyolcszázalékos vámpótlékot vetettek ki.
- Erőteljesen korlátozták a béremelkedést. Az állami vállalatoknál és a költségvetési intézményeknél korlátozták az átlagkereset és a bértömeg növekedését. Zárolták a költségvetési intézmények az évi támogatásának három százalékát.
- Meghirdették a szociális ellátások szűkítését, bevezették a rászorultság elvét, a családtámogatásokat jövedelemhatárhoz kötötték. Megszűnt vagy átalakult a gyes, a gyed és a várandóssági pótlék intézménye. Díjköteles lett a fogászati ellátás, s bejelentették, hogy a felsőoktatási tandíj egységesen havi kétezer forint lesz. A felsőoktatásban az oktatók létszámát is csökkentették. Az Alkotmánybíróság szűrőjén néhány elképzelés fennakadt, néhányat pedig csak változtatások után lehetett a gyakorlatba átültetni.
Az úgynevezett Bokros-csomagot 1995. március 12-én, vasárnap fogadta el a kormány. A csomag elfogadásától kezdve igen nagy vihart kavart, melyben közrejátszott hirtelen, szinte puccsszerű bejelentése is. Az intézkedéssorozatot azóta is viták kísérik, melyek sokkal inkább politikaiak, mint szakmaiak. Noha nem szabad figyelmen kívül hagyni a szakmai oldalról érkező kritikákat sem, a vitát a mai napig elsősorban a politikai hovatartozás befolyásolja. Ezt jól jelzi az évforduló sajtóvisszhangja is: elsődlegesen szakmai profilú orgánumok, folyóiratok elvétve foglalkoztak a születésnappal.
Évfordulós tematika
A sajtóreakciók közül ki kell emelnünk az évforduló alkalmából rendezett konferenciáról szóló beszámolókat, melyek mindkét gazdasági napilapban, a Világgazdaságban ("Sok a megoldandó probléma", március 7.), illetve a Napi Gazdaságban ("Még mindig vihart kavar a Bokros-csomag", március 6.), a legtöbb politikai napilapban, valamint a hetilapok közül a Heti Válaszban, a Figyelőben jelentek meg. Természetesen közel sem azonos tartalomban, de erről később.
A folyóiratok közül sajnálatos módon csak az Egyenlítő foglalkozik az évfordulóval, mely Andor László elemző írását közli, "Bokros után, szabadon címmel" (Egyenlítő, 2005. 1. szám). Andor egyébként a születésnap "legtermékenyebb" kommentátorának bizonyult, hiszen a Figyelőben és a Népszavában is jelent meg írása ("Az alkotó nem pihen", Figyelő, 2005. március 10-16.; illetve "Bokros hava", Népszava, 2005. március 5.).
Legnagyobb terjedelemben a Figyelő, illetve internetes portálja, a FigyelőNet foglalkozik a témával. A sort a február eleji Bokros-interjú, illetve az azt követő összefoglaló cikk nyitja ("Fordulat kell!", valamint "Stabilizáció 1995-ben – Nem sokk történt", 2005. február 3-9.), folytatja Andor már említett jegyzete, illetve a konferenciáról szóló beszámoló ("Lenyomós érvek" címmel, valamint a konferenciáról még egy cikk az online kiadásban: Szilágyi László: "Történelmi pillanat és Bokros-csomag", 2005. március 5.). Olvasói levélként jelent meg Németh György szociológus-közgazdász cikke az interjúra válaszként április 14-én, a sort pedig Oblath Gábor március 31-i cikke zárja ("Egyensúlyhiányok hosszú évtizede", 2005. március 31.)
Másik gazdasági hetilapunk, a Heti Világgazdaság két, inkább elemző cikket közöl a csomagról ("A csőd a spájzban volt", illetve Farkas Zoltán: "Volt egyszer egy terápia", 2005/09. szám). A jobboldalhoz köthető Heti Válasz gazdasági újságírója, Faggyas Sándor kemény hangú kritikában foglalja össze a már említett konferencián elhangzottakat, kiegészítve Matolcsy György véleményével ("Bokros megint csomagolna", 2005. 11. szám, március 17.). Az inkább baloldali-liberális Élet és Irodalom konkrét cikkel nem jelentkezik, ám az évforduló hetében közli az Antal László, Csillag István, Mihályi Péter szerzőtrió "még egy röpiratát", melyben "bokrosi" reformokat követelnek ("Antikádárizmus, avagy még egy indulatos röpirat az átmenetről", 2005. 09. szám). A szintén inkább a mai kormánykoalícióhoz köthető 168 Órában pedig Mészáros Tamás publikál és ostorozza a jobboldalt ("Köztünk szólva: Kettős beszéd – Bokros Lajos megint egyszer azt üzente, hogy elfogyott a regimentünk", 2005/10. szám).
Mint látható, itt már domborodik a politikai vita, amely még élesebbé válik, amikor a napilapok cikkeit olvassuk. A Magyar Nemzetben két cikket találhat az olvasó a születésnap alkalmából. Az elsőben (Loppert Csaba: "Volt egyszer egy Bokros-csomag", 2005. március 12.) a jobboldalhoz közel álló közgazdászok szólalnak meg, illetve Szerető Szabolcs kemény publicisztikáját olvashatjuk még ("Bokros Lajos mítosza – A balliberális koalíció a felelős a megszorítások katasztrofális következményeiért"). A Népszava közli Andor már említett cikkét (március 4.), ezen túl Kocsi Ilona rövid jegyzetét ("Ingyenebéd", március 5.) és egy egyoldalas összeállítást a születésnapi konferenciáról ("Bokros után tíz évvel újra reformlépésekre van szükség"). A Magyar Hírlap "Csomagküldő, szolgálat" címen közöl szerkesztőségi cikket, valamint a gazdasági rovatban "Tíz év ingyenebédelés" címen összefoglalót ad a már említett konferenciáról (mindkettő március 4-i on-line kiadás). A Népszabadság Hétvége mellékletének címlapján közli a konferencián elhangzott Bokros-előadást "Romlás" címmel (március 12.). Ezenkívül Blahó Miklós cikkei még említésre méltóak (március 5-én), az egyik az Álláspontok rovatban ("Reform, lendület, fásultság" címmel), valamint a konferenciáról írott összefoglalója "Reform-szellem csomag nélkül" címmel.
A két gazdasági napilapban a már említett két konferenciabeszámolón kívül csak a Világgazdaság Páholy rovatából Duronelly Péter jegyzetét emelhetjük ki ("Nekünk válság kell" címen).
A rövid áttekintés után lássuk a konkrétumokat! Előbb az akkori és mai ("polgári") ellenzékhez közelebb álló közgazdászok érvelését mutatjuk be, majd pedig az akkori és mai ("balliberális") kormányoldal nézőpontjából közelítjük meg a stabilizáció problematikáját. Ezt követően szólunk a pénzügyminiszterek évfordulós találkozójáról, illetve annak sajtóvisszhangjáról.
A balliberális koalíció katasztrofális következménye
Szinte mindegyik sajtótermék cikkeiben érzékelhetjük a bevezetésben már említett politikai vitát, természetesen eltérő erősséggel. Ahogy Andor László Egyenlítőben megjelent tanulmányában fogalmaz: a jobboldal jól érezte meg, hogy az MSZP és az SZDSZ is a szükségből erényt kovácsolva a kelleténél is jobban átszellemülve vállalta a stabilizáció következményeit. A jobboldalon a közgazdasági gondolkodástól mentes, ideologikus megközelítés vált uralkodóvá, amit időnként a baloldali közvélemény is átvesz. Ennek a gondolkodásnak a kellő kritikai potenciál hiánya lehet az oka.
A jobboldalhoz közel álló orgánumok reakcióiból mindez a hozzáállás jól követhető. Loppert Csaba a "polgári oldal" közgazdászaival készített interjújából kiderül: Bod Péter Ákos nem a stabilizáció szükségességét vitatja, hanem annak kizárólagosan az Antall-Boross-kormány nyakába varrása ellen tiltakozik, illetve annak szükséges mértékéért az 1994 óta kormányzó koalíciót és az azon belüli hatalmi harcokat, az önkormányzati választások előtti osztogatásokat teszi felelőssé. Ahogy fogalmaz:
"Mivel 1994. év végéig vezettem a Magyar Nemzeti Bankot, hivatalos adatok alapján állíthatom: pénzügyi értelemben rendezett viszonyok között ment végbe a kormányváltás. Az ország hivatalos devizatartalékait, néhány sikeres hosszú távú nemzetközi kötvénykibocsátás révén, még a választások előtt felemeltük: 1994 tavaszán négymilliárd dollár volt az MNB tartaléka, ami az akkori adósságszolgálat mellett kellő biztonságot jelentett. Kétségtelen persze, hogy 1995 tavaszán a helyzet kritikussá vált. Hiszen februárban a nagy nemzetközi hitelminősítő intézetek kilátásba helyezték a magyar államadósság leminősítését, »ha nem történik valami«. Végül ez a »valami« a Bokros-Surányi-kettős hivatalba kerülése, a költségvetési megszorítások életbe léptetése és a jelentős forintleértékelés lett."
Bod rámutat, hogy a megszorításokat elkerülendő, folyamatosan éberen figyelő gazdaságpolitikára van szükség, amely a legkisebb egyensúlytalanság esetén is apró kiigazítást végez. A Budapesti Corvinus Egyetem tanszékvezetője szerint mindezt a Horn Gyula vezette kormány 1994-ben elmulasztotta.
"Szerinte az 1994-ben kormányra került baloldali koalíció belső hatalmi harcai, politikai bizonytalansága, populista politikája miatt megrendült a nemzetközi pénzügyi világ bizalma Magyarország iránt. 1994-ben ugyanis az új kormány nem a szükséges korrekciókkal, hanem rövid távú osztogatással kezdte működését. Költekező pótköltségvetést fogadott el, majd az őszi helyhatósági választás céljainak rendelte alá pénzügypolitikáját, végül pedig – az év végén – belpolitikai csatákba bonyolódott. Volt olyan időszak 1995 elején, amikor egyszerre volt betöltetlen a pénzügyminiszteri, a jegybankelnöki és a privatizációs miniszteri poszt – emlékeztetett Bod Péter Ákos, majd hozzátette: Békesi László akkori pénzügyminiszternek miniszterelnöki ambíciói voltak, és a magyar gazdaság csőd közeli helyzetéről nyilatkozgatott. Ezzel elbizonytalanította a hitelezőket, és a tőke is menekülni kezdett az országból. A kormány felkészületlenül került tehát a hatalomba az 1994. májusi választások után, és csaknem egy év sodródást követően saját hibái miatt kényszerült a stabilizációs intézkedésekre" – idézi Loppert a közgazdát.
Matolcsy György huszonnyolc MIG-29-es katonai repülőgép orosz államadósság fejében való behozatalával magyarázza a kettős deficit kialakulását, amit a Heti Válaszban kiegészít még egy tényezővel, a zöld mezős beruházások korai importigényével, illetve későbbi exportjával. Matolcsy komoly vádakat fogalmaz meg a kormánnyal szemben: "1993-ban az oroszok korábbi adósságuk egy részét huszonnyolc MIG-29-es katonai repülő szállításával egyenlítették ki. Ezt a tételt a »közösségi fogyasztás« során számolták el a mérlegben, és ez jelentősen megemelte az 1993-as év importját. Ennek alapján állították Békesiék, hogy nőtt a lakossági fogyasztás. Tehát közgazdasági hamisítás történt, hiszen a vadászgép behozatala nem tekinthető közösségi fogyasztásnak."
A nyilvánvalóan szélesebb közvélemény által olvasott Magyar Nemzetben azonban elfelejti megemlíteni (vagy az újságírói önkény nem közölte?) a szakmai érveket. Ezeket a Heti Válaszban találhatjuk meg: "A másik tétel a zöld mezős külföldi ipari beruházások »termőre fordulása«, amely az 1992-93-tól meginduló beruházások első fázisában növelte a beruházási célú importot, majd a második szakaszban – már 1994-ben! – növelte az exportot. A külföldi beruházások növekvő beruházási importját figyelmen kívül hagyták akkor, amikor a lakosság megugró fogyasztását hozták fel a megszorítások indokául. A lakosság azonban nem lehetett »bűnös« az egyensúlyi mutatók romlásában, mert 1994-ben az emelkedő reálkeresetek ellenére csökkent a fogyasztás!" Matolcsy szerint "ezeket a tényeket ugyancsak elhallgatják". Tehát a beruházás célú import rontotta a fizetési mérleget, amely már 1994-ben kezdett javulni, emiatt a volt gazdasági miniszter szerint nem kellett volna kiigazítani.
Az ország belső egyensúlytalanságát Matolcsy érdekes módon nem említi meg, noha a fizetési mérlegen kívül a költségvetési egyensúly is kritikus volt a csomag bevezetése előtt.
Németh György szociológus-közgazdász már árnyalja a képet, amikor kiemeli, hogy bizonyos egyensúlyrontó tényezőket (energiaár-emelés) már a Boross-kormány sem hajtott végre, majd a Horn-kormány is halogatta, amelyet ki kellett igazítani. Németh kiemeli, hogy a válságban a várakozásoknak is nagy szerepük volt. [A válság] "kialakulásában szerepet játszott az is, hogy 1994 végén – az Egyesült Államokban végrehajtott kamatemelés nyomán – összeomlott a mexikói peso. Ettől a pénzügyi piacok idegesek lettek, a szaksajtó pedig találgatni kezdte, Mexikó után melyik ország következik. S egyre gyakrabban mutattak Magyarországra. Németh szerint a magyar kormány elleni bizalmatlanságnak nem csupán objektív, hanem szubjektív oka is volt. A Nyugat a hatalomba visszakerült posztkommunista társaságot látott a Horn-kormányban, s ezt igazolta a privatizáció átmeneti leállítása is." Ugyanakkor a pénzügyi válság kezdetét nem 1994-re, hanem csak az 1995. év elejére helyezi.
A jobboldalhoz köthető közgazdászok a csomag hatásainak elemzésében sem értenek egyet "csomagpárti" kollégáikkal. Ahogy a cikkíró fogalmaz: "…a balliberális elit szerint a Bokros-program »rendbe tette az ország pénzügyeit«, stabil és fenntartható növekedési pályára állította a gazdaságot. Nem ritka az olyan politikusi nyilatkozat, amely a Bokros-csomagnak tulajdonítja, hogy az addig stagnáló magyar gazdaság növekedési pályára állt." A polgári oldal szerint a megugró infláció, a zuhanó reálbérek miatt azonban nem beszélhetünk növekedési aranykorról a gazdaságban 1995-öt követően. Ahogy Matolcsy fogalmaz: "1995 márciusa után visszaesett a gazdasági növekedés, meglódult az infláció, a reálbérek zuhantak. […] A Bokros-program a szándékkal ellentétes eredménnyel járt. Visszafogta a növekedést, lefékezte az exportot és növelte az importot. Statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy még 1996-ban sem nőtt a kivitel, ellenben az import újból növekedésnek indult. És ennek éppen a Bokros-program drasztikus beavatkozása volt az oka. A vállalkozások hitelkereteit szűkítették, a belföldi piac ugyancsak szűkült. Ez visszafogta a vállalkozói kedvet, miközben drámaian csökkentek az állami beruházások is."
Bod Péter Ákos a foglalkoztatás alacsony és stagnáló szintjét emeli ki, mint ami bizonyítja, hogy a gazdaság egyensúlytalansága nem szűnt meg a megszorítások hatására. Németh György pedig (talán Jánossy Ferenc elméletére támaszkodva) azt hangoztatja, hogy az elkövetkező évek növekedése a csomag nélkül is bekövetkezett volna. A kritika igaz, ugyanakkor be kell látnunk: a megszorítások célja nem is az infláció rövid távú letörése és a lakossági jövedelmek növelése volt, hanem éppen fordítva: ezek feláldozása árán az állam külső és belső gazdasági egyensúlyának javítása, amely, ahogy több reformpárt cikkből, így például Oblath Gábor Figyelőben megjelent írásából is kiderül, sikeres volt. Sajnos, azt pedig már soha nem fogjuk megtudni, vajon a növekedés a csomagnak köszönhető-e. Erre bizonyíték lehet, hogy 1994-ben, mint ahogy a statisztikák kimutatták, megindult a GDP növekedése. A csomag pártolói azonban azt emelik ki: ez a növekedés közgazdaságilag nem volt fenntartható.
Mindössze Cséfalvay Zoltán mutatott rá arra a tényre, amit gyakran vagyunk hajlamosak elfelejteni: a stabilizáció magán hordozta Bokros Lajos jóléti rendszerekről alkotott álláspontját, így a csomag szociális intézkedései messze túlmutatnak a stabilizáción. Ahogy fogalmaz: "érzéstelenítés nélkül lebonyolított operációt" hajtott végre Bokros. Mint ahogy Andor László Egyenlítőben megjelent írásában rámutat: a csomag a jóléti intézkedések alkotmánybírósági megsemmisítése után is "hatott", valójában azokra tehát égető szükség nem lehetett, "egyfajta árukapcsolás történt". Cséfalvay kiemeli: "…a Bokros-csomag egyik legfőbb tanulsága, hogy megszorításokkal nem lehet pótolni a reformokat." Kizárólag megszorításokkal nem lehet megoldani a gazdaság problémáit. Az egyetemi tanár – már gazdaságfilozófiai elveit is kifejtve – hozzáteszi: "…a Bokros-féle piaci fundamentalizmus a gazdasági környezet végletes liberalizálására (például alacsony adók, puha valuta) és az alacsonyan tartott bérekre épül. Ez pedig lefelé húzó spirálhoz vezet, hiszen országok egész sora áll ugrásra készen – itt a közelünkben például Szlovákia -, hogy még olcsóbb bérekkel és még liberálisabb környezettel vonzza magához az exportra termelő külső befektetőket. Ehelyett egyszerre van szükség nagyobb állami szerepvállalásra és ezzel egy időben a piaccal barátibb viszonyt ápoló gazdaságpolitikára."
Cséfalvaynál jóval radikálisabb, már-már szélsőséges és populista hangot üt meg Bogár László, "aki azonosságot vél felfedezni a rendszerváltás utáni új birodalom és a rendszerváltás előtti régi birodalom között. Szerinte a Bokros-csomag szerepe a jövedelmek brutális újraelosztása volt az új – globális – birodalmi elit felé. Bogár rámutatott: a bérek reálértéke két év alatt 17 százalékkal csökkent, míg a tőkejövedelmeké közel 40 százalékkal nőtt. Ennek következtében olyan új, a birodalom peremét jellemző torz társadalomszerkezet jött létre – állította Bogár -, amelynek csúcsán a birodalmi elit áll, az alján pedig a folyamatosan növekvő roncstársadalom".
A szakértők megszólalását Szerető Szabolcs kemény publicisztikája követi. A cikk a következőkben foglalja össze a célját: "…a balliberális véleménydeformáló médiaértelmiség elérkezettnek látta az időt [a csomag hullámainak elülte után – a szerző megjegyzése], hogy hérosszá stilizálja az egykori mumust (az alaphangot anno Tamás Gáspár Miklós adta meg: »Bokros Lajos megmentette a hazát«). A hamis mítoszteremtés leghatásosabb ellenszéruma a szikár tények felsorolása és a nyilvánvaló összefüggések megvilágítása." A cikk, krédójával összhangban, nem kérdőjelezi meg a kiigazítás szükségességét, azonban ismét elutasítja az 1994-ig regnáló jobboldali kormány kizárólagos kárhoztatását. A szerző szerint egyetértés van az egyszeri forintleértékelésben és a vámpótlék bevezetésében, ugyanakkor kárhoztatja az elszabadult inflációt és a csökkenő reálbéreket, elfelejtve azt, hogy az infláció pont a leértékelés és a vámpótlék hatására ugorhatott meg. Szintén megkérdőjelezi a csúszó leértékelés hatásosságát, noha azt az Orbán-kormány is egészen 2001-ig fenntartotta. A költségvetési egyensúly javulását pedig a csomagon kívül a privatizációval magyarázza, noha a privatizációs bevételeket akkoriban nem számolták bele a költségvetési egyenlegbe, ráadásul, ahogy az Oblath statisztikáiból is látszik, az államháztartás elsődleges, tehát adósságszolgálat nélküli (ami a privatizáció hatására valóban csökkent) egyenlege is javulást mutatott. A publicisztika is hangsúlyozza végül a jóléti reformok túlzott elvonását, amelyet egy baloldali szociológus, Szalai Erzsébet gondolatával támaszt alá a szerző: "A március 12-i »rövid távú« gazdasági szükségcsomag (és kilátásba helyezett »folytatása«) történelmi jelentőségű: a társadalom kettészakadásának intézményesítése, egyben a további szakadás döntő jelentőségű állomása. Ferge Zsuzsa számításai világosan bemutatják, hogy a kormány retorikájával ellentétben a tervezett intézkedések az elszegényedéssel fenyegetett rétegeket sújtják. (…) A hosszabb távú hatások közül a legkomolyabb veszélyt a latin-amerikanizálódás folyamatának jelentős felgyorsulása jelenti. (…) A mostani gazdaságpolitika a legkönnyebb ellenállás vonalán mozog, a legkiszolgáltatottabb, védekezésre képtelen társadalmi csoportokra hárítja a válság terheit" (Szalai Erzsébet: Ki eszi meg a tyúkot? Népszabadság, 1995. április 1.).
A cikken végig érződik a már említett zsigeri jobboldali ellenállás a csomaggal szemben, amelyben a szakmai érvek keverednek a populizmussal, gyakran tényeket közöl ugyan, ám az összefüggések gyakran nem világosak. A cél sokkal inkább a hangulatkeltés, amelyet jól mutat a mottó is2 .
Összefoglalva kijelenthetjük, hogy a jobboldalhoz köthető sajtó továbbra is Bokros démonizálására törekedik, aminek a során a közgazdasági érvek súlya csekélynek mondható. Figyelemre méltó azonban a jóléti rendszerekhez köthető, inkább baloldali érvelés, amelyet Németh György és Cséfalvay Zoltán képvisel, és amely talán a megszorítások legfájdalmasabb és talán legellentmondásosabb elemére hívják fel a figyelmet.
A jobboldali cikkekből sem marad ki az évforduló alkalmából rendezett konferencia, és így a jelenlegi gazdasági helyzet értékelése.
"A baloldal közvélemény-formálói úgy vélik, az 1998. évi választást megelőző gazdasági növekedés a Bokros-csomag jótékony hatásának volt köszönhető. Más a helyzet a következő, 2002. évi parlamenti választás előtti év esetében. Akkor a Fidesz-kormány »szavazathajhász, populista, belső keresletet élénkítő« politikája okozta a gazdasági növekedést – vélik." Az idézetet Loppert Csaba cikkében olvashatjuk, ahol Békesi László konferencián felvetett, "a Matolcsy György gazdasági minisztersége alatt beindult és »garantáltan csődhöz vezető anticiklikus politika«" kritikájára is választ kaphatunk. "Matolcsy György arra emlékeztetett: nemcsak a polgári kormány, hanem az egész nyugati világ előszeretettel élt és él – az ezredforduló után kifulladó világgazdasági konjunktúra miatt – a korábban, bizonyos feltételek között, már többször bevált anticiklikus gazdaságpolitika eszközrendszerével. Kezdődött Bush elnök adó- és kamatcsökkentési intézkedéseivel és folytatódott a jelentős költségvetési deficitet okozó francia és német gazdasági expanzióval." Azonban nem szabad elfelejtenünk, az amerikai növekedést leginkább a hadiipar lokomotívja húzza, ráadásul az ottani gazdasági egyensúlytalanság jóval kevésbé fenyegető, mint egy magyar, gondoljunk a dollár világgazdaságban betöltött szerepére. A német gazdasági növekedés pedig jelenleg nem ad büszkeségre okot.
A jelenlegi helyzet értékelését Matolcsy a Heti Válaszban adja, mely szerint "nem 2001-től, hanem csak 2002 őszétől haladta meg a reálkeresetek halmozott bővülése a gazdasági növekedés ütemét! Egészen pontosan akkor váltott át a bérkiáramlás a gazdasági teljesítménnyel már nem alátámasztott tartományba, amikor a Medgyessy-kormány teljesítette megalapozatlan választási ígéreteit. 1997 és 2002 ősze között még kisebb mértékben bővültek a reálkeresetek, mint amit a gazdasági növekedés lehetővé tett volna, ezért ezt az időszakot az egészséges, fenntartható növekedés jellemezte. Matolcsy György szerint 2002 őszétől számíthatjuk a magyar gazdaság 2004-re már súlyossá vált egyensúlyi problémáinak és az államháztartás eladósodásának újbóli kialakulását". Az államadósság növekedése valóban csak a 2002-es kormányválság után lódult meg, ennek oka azonban sokkal inkább a könyvelésben keresendő. Az Orbán-kormány ugyanis a Széchenyi-tervhez és autópálya-építéshez szükséges hiteleket az MFB-n és az Autópálya-kezelőn keresztül vette fel, amelyek csak a 2002-es konszolidációt követően váltak explicitté. Figyeljük meg ugyanakkor az ellentmondást Matolcsy szavaiban. Míg egyik oldalról elismeri, hogy deficitnövelő keynesi gazdaságpolitikát folytatott, addig másik oldalról tagadja, hogy az egyensúlytalanságok az ő irányítása alatt kezdődtek.
A mindenható reform
A baloldali, pontosabban a jelenlegi kormánypártokhoz közel álló közgazdászok, és így a sajtó is, a csomag mindenáron való megvédése és igazolási kényszere mellett az 1995-ös és a jelenlegi gazdasági helyzet összehasonlítására, valamint ebből adódóan a napjainkban szükséges megszorítások és reformok igazolására tesz kísérletet az évforduló alkalmából. Ez a törekvés leginkább a Népszava és a 168 Óra cikkeiben érhető tetten. A Népszava egyoldalas összeállítást közöl a csomag évfordulójára rendezett konferenciáról. Szembetűnő, hogy kizárólag kormány közeli közgazdászok reakcióit közli nagy terjedelemben, kivéve Bod Péter Ákost. Mivel a konferencia értékelésére később térek ki, ezért most csak a cikk mellett szereplő keretes írást emelném ki.
Már a bevezető is, mely szerint "a magyar gazdaság a rendszerváltást követő néhány év alatt katasztrofális helyzetbe került" mely az 1995-ös stabilizációig nem változott, szöges ellentétben áll a feljebb leírtakkal. Azonban az eredmények értékelésekor is igen éles különbségeket tapasztalhatunk. "Az intézkedéssorozat hatására megszűnt a finanszírozási válság, megállt a külső és belső egyensúly romlása, az adósságállomány csökkeni kezdett, felgyorsult a privatizáció, nőttek a külföldi befektetések, emelkedtek a versenyszféra beruházásai, hatékonyabbá vált a termelés, javult a gazdaság versenyképessége. A Bokros-csomag eredményeképp az ország nemzetközi megítélése és hitelképessége javult és könnyebben juthatott tőkéhez." Mindez a szerzők szerint az uniós csatlakozás és az OECD-tagság megalapozását is jelenthette. Azt gondolom, minden olvasó láthatja, hogy a cikk egy az egyben igazolni akarja a csomagot, annak negatív hatásairól, a lakosságot érintő terhekről, az infláció növekedéséről nem esik szó. A szociális ellátórendszer megnyirbálása pozitív, kiadáscsökkentő hatásként kerül bemutatásra.
A Népszava ugyanebben a számban közli Kocsi Ilona rövid jegyzetét "Ingyenebéd" címmel. A szerző szerint "Bokros Lajos tegnap (a megjelenést megelőző nap tartották az évfordulós konferenciát – megj. a szerző) a mennybe ment. […] Legalábbis nagy részben." Ennek oka az, hogy mára bebizonyosodott az, amit Bokros már 1995-ben tudott, hogy nincs ingyenebéd. Hiszen "Bokros nevével ma is inkább riogatnak azok a politikusok, akik a jelentősebb gazdasági reformokat el akarják kerülni. Azok, akik az állam mindenhatóságát hirdetik, amely ha akar, jobbra fordíthatja az emberek sorsát." Ebből egyenesen adódik az, hogy az állam eladósodik, a kassza kiürül. Ahogy azt napjainkban is láthatjuk. Elengedhetetlen a reform, melyet a politikusok a választásokig nem akarnak megtenni, a szakértők viszont igen. A választáskor viszont "legyünk résen. Ne higgyük el, hogy az államon múlik a mi boldogulásunk. Ismételjük újra és újra: nincs ingyenebéd". A cikk iskolapéldája az államtalanítás ideológiájának, ahol az állam helyett a reform lesz jólétünk forrása, a mindent megoldó mágikus valami.
Hasonló hangnemben ír a Magyar Hírlap szerkesztőségi cikke, mely szintén inkább a jelennel, mint a múlttal foglalkozik. "Ahhoz ugyanis, hogy néhány év múlva ne rosszabb, hanem sokkal jobb legyen az élet Magyarországon, jobb feltételeket kell teremteni a cégek, a vállalkozók számára. Azért, hogy inkább itt fektessenek be, itt hozzanak létre munkahelyeket. Ehhez csökkenteni kell az adókat. Akkor viszont az állam sem engedheti meg magának, hogy a jelenlegi apparátussal és rezsivel működjön. Akkor nem adhat különböző juttatásokat, illetve nem fizethet szolgáltatásokért azoknak is, akik igazából nem szorulnak rá."
Fontos, és az előbb felvázolt trendbe kevésbé illeszthető cikket közölt a Népszava Andor László tollából. Andor hangsúlyozza, hogy bár a "Bokros és a nevével fémjelzett stabilizációs politika szociális érzéketlenség miatti kritikája távolról sem volt alaptalan" az országnak szembe kellett néznie a rendszerváltás következményeivel, "tisztázni kellett végre, hogy ténylegesen milyen jövedelmi szintre és életnívóra számíthat a lakosság az 1989-ben elindított rendszerváltás által. […] Az Antall-kormány […] a nemzeti jövedelem csökkenését átmenetinek gondolta, és – merő jó szándékból persze – nem akarta engedni, hogy a személyes jövedelmek ugyanolyan gyorsan csökkenjenek, mint az országé. […] Bokros fellépésével a Horn-kormány pontot tett az eladósodási folyamat végére, és megcélozta a »fenntartható gazdasági növekedést«. A valósággal való szembenézés próbára tette a politikai elitet; mindenekelőtt azt az oldalt, amelynek a népszerűtlen feladat jutott." Azon a bizonyos vasárnapi kormányülésen két kormánytag is beadta lemondását. "Az intézkedések listája azt mutatta, hogy a kormány minden lehetséges eszközt (fiskális, monetáris, kereskedelem- és szociálpolitika) alárendelt a pénzügyi egyensúly rövid távú helyreállításának." A csomag hatására, bár az igen nagy társadalmi megrázkódtatással járt, igen komoly eredményeket ért el Magyarország. "A privatizáció nekilendülésének és a stabilizáció melletti elkötelezett kiállásnak köszönhetően az országot és a kormányt övező nemzetközi üzleti és politikai hangulat hamar megváltozott, s az ország külső megítélése egy év leforgása alatt jelentős javulást mutatott. A csomag legfontosabb eredménye mégis a külföldi partnerekhez eljutott üzenet volt: a magyar kormány fontosnak tartja az egyensúlyt és kiszámíthatóságot, tudja, hogyan működik a piacgazdaság, és vállalja, amit ennek érdekében tennie kell, legyen szó akár drasztikus kiigazításról."
A cikk tehát egyszerre sugallja a csomag szükséges voltát, ugyanakkor kiemeli egyes elemeinek problémáit. Ugyanez a gondolkodásmód érhető tetten az Egyenlítőben megjelent írásában, ahol a fent leírtakat részletes történeti bemutató előzi meg. Andor szerint az egyensúlyvesztés a rendszerváltás következményeként fogható fel. "1990 és 1993 között a GDP mintegy 20%-kal csökkent, és sürgetővé vált a növekedés újraindítása. Ennek bekövetkezte azonban súlyos egyensúlyvesztéssel járt együtt: az államháztartás hiánya 1993-94-ben meghaladta az 5%-ot, míg a folyó fizetési mérleg hiánya a 10%-ot közelítette." Mindez és a korábban már említett politikai bizalomvesztés az 1994-es választások után elkerülhetetlenné tett valamiféle stabilizációt. Az első intézkedések, az 1994-es pótköltségvetés és forintleértékelés nem hozott eredményt.
Andor szerint tehát a kiigazítás elkerülhetetlen volt, konkrét módját és tartalmát pedig az aktuális külső körülmények mellett a műtétet végrehajtók szakmai és ideológiai preferenciái határozták meg.Andor az Egyenlítőben kitér a jelenlegi és az 1995-ös gazdasági helyzet hasonlóságaira is. Az ott leírt gondolatok a Figyelő hasábjain írt cikkében is visszaköszönnek. Eszerint napjainkban nem a gazdaság, hanem a pénzügyek rendbetétele állítja kihívás elé a kormányt és a gazdaságpolitikát. Noha mindkét esetben gyakran használt az ikerdeficit fogalma, napjainkban a költségvetés, míg 1994-95-ben a fizetési mérleg jelentette a nagyobb problémát. "Aki tehát a Bokros-csomagot vagy akár csak Bokros Lajos céltudatos könyörtelenségét szerette volna újra látni az elmúlt két évben, ugyanúgy tévesen elemezte a helyzetet, mint azok, akik a bajuszos bankár visszatérésével riogatni próbálták a lakosságot." Noha a 2001-2003-as egyensúlyvesztés Bokrost arra inspirálta, hogy nézeteit az államháztartás reformjáról és a jóléti rendszerek átalakításáról újra publicisztikákban és könyvben is kifejtse, mégis politikájában egy fontos szempontot figyelmen kívül hagyott: "nem adott kellő súlyt a monetáris politikának". Pedig a Bokros-csomagban oroszlánszerepet vállalt Surányi György jegybankelnök, akinek munkája lehetővé tette a GDP-csökkenés nélküli stabilizációt. "Ezért nem volt igaza Bokrosnak 2002 decemberében, amikor – szintén az irodalmi hetilapban – arról értekezett, hogy a nemzeti bankot békén kellene hagyni (magyarul: nem kell kifogásolni a forintot mesterségesen erősítő stratégiáját, és rábírni arra, hogy egy reálisabb forintárfolyam kialakításával segítse a gazdasági versenyképesség és a pénzügyi egyensúly helyreállítását). Ugyanezért furcsa, hogy újabb, minden korábbinál terjedelmesebb dolgozatának terápiával foglalkozó fejezeteiben említést sem tesz a monetáris politika korrekciójának szükségességéről." Andor ezt már az euró bevezetésére való felkészülésnek tulajdonítja (ti. a monetáris politika problémáinak szőnyeg alá söprése megkönnyíti a fiskális konszolidáció szükségességének kihangsúlyozását). Ez a vita azonban már meghaladja ennek az írásnak a kereteit.
De most haladjunk tovább a napilapok sorában. A Népszabadság "10 éve történt" címmel röviden összefoglalja a csomag intézkedéseit, majd a következőképpen zárja megemlékezését.
"Az intézkedések nyomán 1995-ben 12 százalékkal csökkentek a reálbérek, s hét százalékkal esett vissza a lakossági fogyasztás, viszont sem a stabilizáció meghirdetésének évében, sem 1996-ban nem csökkent a nemzeti össztermék, 1997-től pedig a magyar gazdaság egyensúlyi pályán – lassuló infláció, javuló folyó fizetési mérleg és a GDP-hez mérten zsugorodó államadósság mentén – haladt, egyre gyorsabban. Egészen 2001-ig."
Egy másik cikk Blahó Miklós tollából az Álláspontok rovatban olvasható, melyben inkább a gazdaság jelenlegi állapotával foglalkozik a már sokszor emlegetett konferencia, valamint egy másik, adóreformról rendezett tanácskozás alapján. A szerző konklúziója, "hogy bizony a magyar gazdaság jó állapotban van, de a tíz év tanulsága mégis az, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább, változtatni, reformálni kell". A kormánynak ráadásul szembe kell néznie azzal, "hogy a reformlelkesedést reformfásultság váltotta föl". Eszerint, mivel válság jelenleg nincs a magyar gazdaságban, a politikusok nincsenek rászorítva úgy a reformokra, mint 1995-ben.
Ehhez nagyon hasonló gondolatokat fogalmaz meg a Világgazdaság Páholy rovatában Duronelly Péter, "Nekünk válság kell" című cikkében. "Válsághelyzetben a magyar gazdaságpolitika jól teljesített, anélkül viszont azóta meglehetősen öntelt módon, a hirtelen változni képes külső környezetre való tekintet nélkül menedzseli az ország ügyeit. Ez a viselkedésforma minden magyar kormány sajátja, és ez ezúttal sincs másképp. […] Ilyen helyzetben a gazdaságpolitika nem érez magán nyomást, azt is elfelejtette, hogy mit ígért meg másfél éve, amikor átmenetileg 270 forintot kellett adni egy euróért. Akkor hirtelen felsejlett egy válság lehetősége, és az, hogy a választók nem szavaznak még egyszer bizalmat egy olyan kormánynak, amelyik összeomlasztja a nemzeti devizát, hanem visszahívják a hatalomba azt az erőt, amelyből pedig egyszer már elegük volt. Az akkori krízis azonban elmúlt, az pedig, hogy a forintkamatokat alacsony szintre lenyomó befektetői téboly nem tarthat örökké, senkit nem érdekel. De nem baj: ha megint lesz egy Mexikó, megint lesz egy Bokros-csomag." Érdekes módon ez az egyetlen cikk, amely a konferencia-beszámolókon kívül a gazdasági napilapokban megjelent az évforduló kapcsán.
Folytassuk a sort a hetilapokkal! A HVG első cikke "A csőd a spájzban volt" címmel a csomag előzményeinek és intézkedéseinek részletes, számokkal nagyrészt alátámasztott bemutatása. Ebből kiderül, hogy az 1993-94-es helyzet valószínűleg nem csak a huszonnyolc MIG-29-es miatt alakult rosszul. "A pénzügyi tárca [1995. – megj. A szerző] február 13-ai előterjesztése már előrevetítette, hogy a külső és belső egyensúlyhiány következtében a helyzet átfogó kiigazítás nélkül 1995-1996 fordulójára kritikussá válhat. Egyrészt az 1993-as, 3,5 milliárd dolláros fizetésimérleg-hiányt 1994-ben 3,9 milliárdos – a bruttó hazai termék (GDP) 9 százalékára rúgó – deficit követte, a nettó adósság egyetlen év alatt 15 milliárd dollárról 19 milliárdra nőtt. Másrészt az 1995-ös költségvetés előző év decemberi elfogadása óta annak kiadásai az 5-7 százalékponttal magasabb kamatszint miatt 30 milliárd forinttal megugrottak, így a 312 milliárd forintra tervezett hiány tarthatatlanná vált." Másrészt igyekszik bemutatni, hogy az egyes intézkedések hogyan hatottak a stabilizáció irányába. Sajnos hiányzik a jóléti intézkedések hatásainak részletes bemutatása, így nem tudhatjuk meg, vajon szükségesek voltak-e ezek, vagy nem.
A másik cikket Farkas Zoltán jegyzi, és inkább a jelenlegi gazdasági helyzetet állítja a vizsgálat középpontjába. 1995-ben "Bokros azonban túllépett a tűzoltás akut feladatán (lásd A csőd a spájzban volt című írásunkat a 85. oldalon), és olyan reformokat kezdett kidolgozni, amelyek – legalábbis elvileg – tartósan is finanszírozhatóvá tehették volna az államháztartást. Ezek kisebb része később megvalósult – például a nyugdíjreform, az államkincstár felállítása vagy éppen a társadalombiztosítás (tb) visszaállamosítása az önkormányzati irányításból, amit az Orbán-kormány hajtott végre –, többségük azonban hamvába holt. Ebből adódóan az állam finanszírozási feladatai 1995-1996 óta alig mérséklődtek, amit mi sem bizonyít jobban, mint a deficit újratermelődése, valamint a GDP 10 százalékára tehető 2002-es államháztartási hiány lefaragásának s így az állami eladósodás megállításának évekre elnyúló nehézségei." Az idézet jól bemutatja a cikk lényegét, amely ezután sorra veszi az elszalasztott reformokat az egészségügytől az oktatáson át az államapparátusig.
A Figyelőben az azóta elhunyt Eörsi János közöl cikket ("Nem sokk történt") rögtön a Bokros Lajossal készült interjú után. A csomagot a szerző alapvetően pozitívan értékeli. Kiemeli a csomag előtti helyzet tarthatatlanságát, ugyanakkor azt senkire nem hárítja. A csomag erényei között itt is a már korábban említett pozitívumok szerepelnek. A cikk kiemeli, hogy a csomag célja, bár a lakosságot kétségtelenül fájdalmasan érintette, véget vetni a "húzd meg, ereszd meg" politikának, a növekedés megindítása, valamint az egyensúly helyreállítása. És bár ez, a közkiadások reformjának elmaradása miatt, azóta sem sikerült tartósan, a szerző szerint a csomag külön eredménye, hogy "az államháztartási reformról folytatott diskurzus, a reform azóta is időszerű követelése maradt".
A sajtóban és a közgazdászok között is, különösen a liberálisokhoz közelállók között a Bokros-csomag óta is kiemelt szerepet kap, és afféle mindenhatónak tekintett fogalom az államháztartási reform. Az előzőekben idézett cikkekben is rendkívül sok helyen fordul elő a fogalom, noha azt gondolom, jelentése igen homályos. Az államháztartás fogalma olyannyira tág, hogy átfogó egyszeri reformjáról nem beszélhetünk, és mint ilyen, az államháztartási reform nem több egy marketingfogásnál, melynek segítségével a mindenkori kormányzat megszorításait és legfőképpen a Bokros-csomagot indokolhatja.
Pénzügyminiszterek, ha találkoznak
Március elején nagyszabású konferenciát rendezett a Hungarian Business Leaders Forum és a Nemzetközi Növekedéskutató (ICEG) európai központja a Bokros-csomag meghirdetésének tizedik évfordulója alkalmából. A konferencián részt vettek volt pénzügyminiszterek (Kupa Mihály, László Csaba, Varga Mihály, Draskovics Tibor, Békesi László, természetesen Bokros Lajos), két volt jegybankelnök (Bod Péter Ákos, Surányi György), számos egyéb volt politikus és gazdasági szakember (Jaksity György, Mellár Tamás, Kovács Árpád, Mizsei Kálmán, Szapáry György, Stumpf István).
Az eseményről természetesen mindegyik eddig említett sajtóorgánum beszámol, természetesen más-más módon. Még a konferenciabeszámolók között is érződik a politikai irányvonal. Így például a Magyar Nemzet és a Heti Válasz kiemeli az előző kormány ostorozását, melyre rögtön a konferencián nem jelen lévő Matolcsy György reagált. Érdekes módon nem kerülnek említésre a konferencián részt vett közgazdászok reakciói. Talán azért, mert ők Matolcsynál (és néha egyéb, nem szakmai körben adott nyilatkozataiknál) jóval enyhébben fogalmaztak a konferencián, noha mindegyikük kritikusan foglalt állást. Több beszámoló ezt egyenesen valamilyen közeledés jelének vélte, különösen Varga Mihály hozzászólását, mely egy esetleges önkormányzati reform lehetőségét vetítette elő. Később persze, a nyilvánosság előtt már visszakoztak a Fidesz vezetői.
Ezt a hozzáállást ostorozza Mészáros Tamás a 168 Órában ("Kettős beszéd"). "Varga Mihály és Stumpf István másként beszél abban a szakmai körben, amelynek tagjai előtt jó okuk van moderálniuk magukat – hiszen ha ott demagogizálni kezdenének, visszakézből megkaphatnák a méltányos kioktatást -, és megint másként tévéfellépéseik alkalmával." Mészáros szerint "bizakodásra adhat okot, hogy a hírek szerint például Bod Péter Ákostól Stumpf Istvánig és a már említett Varga Mihályig a magukat konzervatívnak vallók sem próbálták kétségbe vonni az elhangzottak igazságát". Sajnos a többi hírforrás nem látta ennyire egyértelműnek a helyzetet. A következő idézet a FigyelőNet beszámolójából származik: "Varga Mihály szerint el lehetett volna kerülni, hogy az Alkotmánybíróság vessen véget az »alkotmányjogi ámokfutásnak« 1995-ben, épp ezért fontos tanulság, hogy a hasonló döntések előkészítése nagyobb körültekintést és demokratikus megközelítést igényel. Mítosz az is, hogy minden, ami 1995-ben történt, helyes és jó irányba vitte a gazdaságot, azóta viszont minden rossz irányba mutat."
Teljes konszenzus inkább a Medgyessy-kormány rossz megítélésében volt a résztvevők között. Bokros Lajos előadásában (megjelent március 12-én a Népszabadság Hétvége mellékletében "Romlás" címmel) például az Orbán-kormány "antireformjait" és a Medgyessy-kormány hibáit sorolta. Előbbi "legnagyobb történelmi hibája azonban az volt, hogy a piacgazdaság új intézményeit és a társadalmi szolidaritást erősítő szerkezeti reformok folytatása helyett visszatért a Horthy- és a Kádár-rendszer konzervatív, államközpontú, támogatáspárti, a tőkével és a piaccal szemben gyanakvó és a szegényeket megvető gazdaság- és társadalomfilozófiájához". Míg az utóbbi "volt az első demokratikus magyar kormány, amely hivatali idejének már az első felében sem fordított gondot a költségvetés és a folyó fizetési mérleg egyensúlyára. A kormányfő a presztízskérdésnek tekintett nyugdíjreformon kívül sehol sem merte vagy kívánta visszaállítani az 1998 előtti állapotokat".
Surányi György is kritikusan fogalmazott. A FigyelőNet tudósítása szerint "a leghevesebben ugyanakkor a monetáris politikát ostorozta, szerinte a forintárfolyam tönkreteszi a magyar mezőgazdaságot, a dezinfláció pedig a lakosságot. Növekvő bérek és eladósodás mellett ugyanis nem lehet organikusan inflációt csökkenteni, a külső egyensúly romlása túlzott keresletet és elfojtott inflációt takar a gazdaságban, ezért a mai inflációcsökkenés hosszú távú fenntarthatósága megkérdőjelezhető".
A Napi Gazdaság tudósításában szintén az önkormányzati rendszer lehetséges reformjának lehetőségét csillantja fel, ugyanakkor címében jelzi (Még mindig vihart kavar a Bokros-csomag), a más beszámolókban emlegetett teljes egyetértés korántsem jellemző. "A méltatások mellett éles bírálatot is kapott a Bokros-csomag, elsősorban Stumpf István és Mellár Tamás részéről. A volt kancelláriaminiszter Stumpf szerint erőszakosan, társadalmi egyeztetés nélkül, három ember, a miniszterelnök, a pénzügyminiszter és a jegybankelnök akaratából vezették be a stabilizációs intézkedéseket, mely a magyar nemzet testén »olyan sebeket ütött, amelyeket azóta is gyógyít«. Mellár Tamás, a KSH korábbi elnöke pedig a csomag intellektuális és politikai bátorságát elismerve arról szólt, hogy intézkedései egyrészt nem voltak szükségesek, másrészt nem voltak elégségesek." Igen sajnálatos, hogy a tudósításból kimaradt a kritikusok esetleges alternatívajavaslata, amivel egyébként a csomag ellenzői ritkán szolgálnak.
Igen figyelemreméltó előadást tartott Oblath Gábor, melynek rövidített változata a Figyelőben is megjelent március végén. Az előadóról elmondható, hogy abszolút semlegesen szemléli a magyar gazdasági folyamatokat, így a Bokros-csomagot is. Az intézkedéseket alapvetően pozitívan ítéli meg. "A program a makrogazdasági egyensúlyhiányok radikális csökkentésére irányult, s ebben igen eredményesnek bizonyult." Oblath szerint, noha "a stabilizációs csomag retorikája, továbbá egyes konkrét lépésekhez (pl. tandíj bevezetéséhez, az alanyi jogú családi pótlék megszüntetéséhez stb.) kapcsolódó viták sokakban olyan emléket ébreszthetnek, hogy a fiskális megszorítások (a kiemelések ettől kezdve végig Oblathtól származnak) jelentették a program lényegét", ez nem így van.
"A csomag valóságos makrogazdasági hatásai három külgazdasági természetű gazdaságpolitikai lépéshez és egy fontos belföldi feltételhez köthetők." Ezek sorrendben a forint leértékelése, a csúszó leértékelés bevezetése, az importvámpótlék, valamint a belföldi feltétel, a reálbércsökkentés. Oblath szerint ezekkel a lépésekkel "a stabilizációs program egyszerre két szinten hatott. Az egyik szintet a nemzetközi költség-versenyképesség javulása jelentette: a külföldi pénzben kifejezett hazai bérköltségek jelentősen csökkentek. […] A másik – belföldi – szinten egyidejűleg két hatás érvényesült. Egyrészt jelentősen visszaesett a nominális keresetek reálértéke. […] Másrészt a fiskális kiadások reálértéke ugyancsak számottevően zsugorodott. […] Mindez a belföldi jövedelemarányok jelentős átrendeződésével is együtt járt: számottevően emelkedett a vállalati szektor részesedése, a háztartásoké pedig visszaesett".
A fentiekből következik az, hogy a Bokros-csomag nem kizárólag az IMF által képviselt "ortodox" kiigazítást tartalmazott, hanem nominális jövedelmek visszafogásával "heterodox" jellegű volt. "Az eddigiekből kiderül: nem lehet korrekt választ adni arra az utóbb gyakran firtatott kérdésre, hogy a külgazdasági kiigazításnak mekkora része tulajdonítható egyfelől a belföldi jövedelmek "elinflálásának", másfelől a külső versenyképesség javulásának. (Az előbbit kárhoztatni, az utóbbit helyeselni szokás.) […] Ellenben választ lehet adni arra a kérdésre, hogy a kezdeti külgazdasági kiigazításhoz inkább a belföldi felhasználás importigényességének mérséklődése (1995-ben a belföldi felhasználás 3,1%-kal csökkent) vagy pedig a gazdaság exportorientációjának erősödése járult-e hozzá." A számítások mindazonáltal azt igazolják, hogy "az alkalmazkodás döntő része a kivitelben történt, jóllehet a vámpótlék folytán a de facto importárfolyamban az exporténál nagyobb leértékelődés következett be".
Mindennél fontosabb a csomag versenyképességre gyakorolt hatása. "Az ár, illetve költség-versenyképesség kezdeti változásai – az előbb mondottakkal összhangban – azt jelzik, hogy miközben az árversenyképesség javulása rendkívül rövid életűnek bizonyult, a fajlagos bérköltségek alapján mért versenyképességben 1995-től tartós javulás következett be. (A reálárfolyam-index süllyedése a versenyképesség javulását jelzi.) Ezzel összhangban alakult a magyar kivitel külső piaci részesedése, mind a teljes kivitel, mind pedig a gépkivitel tekintetében."
Oblath ezután azt az időszerű kérdést tette fel, vajon a gazdaság mai helyzetében szükséges-e újabb Bokros-csomag alkalmazása. Az előadó válasza: "a mai külső egyensúlyhiány mögött nem elemi versenyképességi gondok, hanem makrogazdasági szerkezeti feszültségek állnak". Noha "a magyar külkereskedelemben súlyosak a szerkezeti gondok […] ám korántsem magától értetődő, hogy ezek makrogazdasági eszközökkel kezelendő/kezelhető problémákat jelentenek". Tehát nem szükséges napjainkban egy újabb Bokros-csomag, ugyanakkor nem is kívánatos, és nem is lehetséges. Nem szükséges, "hiszen ma gyökeresen mások a hazai és a nemzetközi feltételek", nem is kívánatos, mert "bármiféle olyan típusú makrogazdasági stabilizáció, amely az infláció ismételt megugrására épít, kikezdené a dezinfláció eddigi eredményeit", valamint nem is lehetséges, mert "a gazdaságpolitika egykori és mai lehetőségei között valóságos szakadék tátong".
Hogy mit kéne tenni? Azt gondolom, hogy Oblath Gábor válaszában minden fontos kérdés tetten érhető. Egyrészt lassú, óvatos kamatpolitikával gyengíteni lehet kevéssel az árfolyamot. Mivel a lakossági megtakarítások egy ideig még várhatóan nem fognak növekedni, így csökkenteni kell a belső államháztartási deficitet. Ennek eszköze biztosan nem az egyoldalú adócsökkentés. "Ha az állami túlköltekezés szerkezeti okait sikerülne kezelni, akkor mód nyílna arra, hogy mérséklődjenek a munkára rakódó közterhek, ma ugyanis elsősorban ezek húzzák le a hazai vállalatok költség-versenyképességét. […] Végül: a nemzetközi versenyképesség javításának léteznek olyan állami eszközei is, amelyek nem a relatív ár- (illetve költség-) szint csökkentése révén hatnak, hanem azáltal, hogy az állam – folyó kiadásainak terhére – beruház a fizikai és humán-infrastruktúra fejlesztésébe, továbbá javítja a gazdálkodás általános intézményi és szabályozási környezetét, vagyis azon munkálkodik, hogy az államgépezet ellássa a feladatait." Ahogy Oblath fogalmaz: "a versenyképesség javításának ezek a lehetőségei napjainkban még távolról sincsenek kimerítve".
Mindenképpen érdeme a konferenciának, hogy egy asztalhoz ültette le a szemben álló feleket, és szakmai diskurzus kezdődött az immár tízéves megszorításokról. Igen hasznos lenne, ha ez a folyamat folytatódhatna, hiszen mint azt az írás elején már említettem, a Bokros-csomag napjainkban korántsem szakmai, hanem politikai alapon osztja meg az országot. Egy, a nyilvánosság előtt zajló szakmai diskurzus hozzájárulhatna az emberek tisztánlátásához, valamint ahhoz, hogy megszűnjön az a kettőség, amely szerint Bokros Lajos személye az ország egyik fele számára mítosz, másik fele számára pedig démon.
Összegzés
Az előző oldalakon kísérletet tettem arra, hogy bemutassam a Bokros-csomag tízéves évfordulója alkalmából megjelent cikkeket, írásokat. Természetesen terjedelmi korlátok miatt nem térhettem ki az összes megjelent írásra, igyekeztem csak az általam legfontosabbakat kiemelni.
Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a jobboldalhoz közel álló sajtó egyértelműen negatív hangvétellel ír a stabilizációról, ami önmagában természetesen nem baj, ugyanakkor sajnálatos, hogy a legérdekesebb és a leginkább szakmai érvek azok, amelyek beszámolóikból kimaradnak.
Ugyanakkor a másik oldal hozzáállása sem a teljes objektivitást hordozza, egy-két cikk kivételével. A hozzászólók kizárólag a pozitívumokkal foglalkoznak, gyakran megfeledkezve arról, mekkora társadalmi megrázkódtatást jelentett a megszorítások életbelépése és milyen nemzetközi összefüggés-rendszerbe ágyazódott mindez. Úgy vélem, az idő múlásával, a közvetlen politikai érintettségtől eltávolodva sor kerülhet a Bokros-csomag mainál szakszerűbb, kevésbé átpolitizált, objektívabb értékelésére is.
Felhasznált irodalom
Andor László (2005): Az alkotó nem pihen. In Figyelő, 2005. március 10-16. 19. o.
Andor László (2005): Bokros hava. In Népszava, 2005. március 5.
Andor László (2005): Bokros után, szabadon. In Egyenlítő, 2005/1. szám, 2-8. o.
Antal László, Csillag István, Mihályi Péter (2005): Antikádárizmus, avagy még egy indulatos röpirat az átmenetről. In Élet és Irodalom, 2005. 09. szám.
Blahó Miklós (2005): Reform, lendület, fásultság. In Népszabadság, 2005. március 5.Blahó Miklós (2005): Reformszellem csomag nélkül. In Népszabadság, 2005. március 5.
Bokros Lajos (2005): Romlás. In Népszabadság – Hétvége, 2005. március 12.
Bokros Lajos (2005): Fordulat kell! Interjú, in Figyelő, 2005. február 3-9., 12. o.
Duronelly Péter (2005): Nekünk válság kell. In Világgazdaság, 2005. március 9.
Eörsi János (2005): Nem sokk történt – stabilizáció 1995-ben. In Figyelő, 2005. február 3-9. 16. o.
Faggyas Sándor (2005): Bokros megint csomagolna. In Heti Válasz, 2005. 11. szám, 2005. 03. 17.
Farkas Zoltán (2005): A Bokros-program tíz év távlatából. In Heti Világgazdaság, 2005. március 2.
Heti Világgazdaság (2005): A csőd a spájzban volt. In Heti Világgazdaság, 2005. március 2.
Kocsi Ilona (2005): Ingyenebéd. In Népszava, 2005. március 5. 7. o.
Lambert Gábor (2005): Lenyomós érvek. In Figyelő, 2005. március 10-16., 20-21. o.
Loppert Csaba (2005): Volt egyszer egy Bokros-csomag. In Magyar Nemzet, 2005. március 12., 4. o.
Magyar Hírlap (2005): Tíz év ingyen ebédelés. In Magyar Hírlap, 2005. március 4.
Magyar Hírlap (2005): Csomagküldő, szolgálat. In Magyar Hírlap, 2005. március 4.
Martin József Péter (2005): Nem késő, bánat. In Figyelő, 2005. március 10-16., 20-21. o.
Mészáros Tamás (2005): Kettős beszéd. In 168 Óra, 2005/10. szám.
Népszabadság (2005): Tíz éve történt. In Népszabadság, 2005. március 5.
Népszava (2005): Bokros után tíz évvel újra reformlépésekre van szükség. In Népszava, 2005. március 5., 9. o.
Oblath Gábor (2005): Egyensúlyhiányok hosszú évtizede. In Figyelő. 2005. március 31.
Sebők Miklós (2005): Még mindig vihart kavar a Bokros-csomag. In Napi Gazdaság, 2005. március 6.
Szerető Szabolcs (2005): Bokros Lajos mítosza – A balliberális koalíció a felelős a megszorítások katasztrofális következményeiért. In Magyar Nemzet, 2005. március 12., 7. o.
Szilágyi László (2005): Történelmi pillanat és Bokros-csomag. 2005. március 5., FigyelőNet http://www.fn.hu/index.php?id=16&cid=94775
Világgazdaság (2005): Sok a megoldandó probléma. In Világgazdaság, 2005. március 7.
Jegyzetek
1 A csomagról több helyen lehet bővebb összefoglalót olvasni. Például Magyarország politikai évkönyve 1996-os kötetében, illetve az Origó internetes portálon az alábbi címen:
http://www.origo.hu/uzletinegyed/print/uzletinegyed/hirek/hazaihirek/20020418bokroscsomag.html
2 Ez kell nekünk meg egy új tatárjárás Az Okos Lajos (…) Éljen soká a kőbaltás miniszter / Büszkén sétálgasson a rommezőn föl-alá / Ami itt állt mind ő verte szét
(Orbán Ottó: Gondolatok a leégett könyvtárban)