Már az ókori Mezopotámia történeti anyagán bizonyítható, hogy a különböző új, a történelemben előremutató társadalmi formák vég­leges megszilárdulásuk előtt, kezdetleges formában kialakulhatnak, s a régi rendszer átmeneti visszatérése után valósítják csak meg a tényleges világtörténelmi áttörést. A korai antik, feudális és tők&amp

1. „Van két vonása a marxi elméletnek, amely nem időhöz kötött. Az egyik a tableau économique-ja… Marx elsőként dol­gozta ki a kapitalista folyamat kifejezett modelljét. A másik még ennél is fontosabb. Marx elmélete evolúciós, abban az értelemben, amelyben még egyetlen gazdasági elmélet sem volt az; megkísérli feltárni a mechanizmust, amely puszta mű­ködése révén és külső tényezők közbejötte nélkül a társada­lom bármely adott állapotát egy másikba változtatja át." (Joseph Schumpeter 391. o.)

Schumpeter értékelése a XX. század közepén keletkezett, jelezve, hogy a tőke körforgásának makroökonómiai modellje és a társadalmi formák elmélete még a közgazdaságtudo­mány neoklasszikus felfogásában is kiemelkedő teljesítmény­nek minősülhet. A kortársak többsége ugyan nem osztotta Schumpeter véleményét, a marxi életművet azonban olyan kihívásnak tekintette, mely rendszeres elemzést és állandóan megújuló válaszokat igényel. E korban számos kutató azt sem zárta ki, hogy a kapitalizmus fokozatosan tervgazdasá­gi elemekkel egészül ki, melyek korrigálják a szabad piaci mechanizmus működési zavarait, és gyorsítják a gazdasági növekedés ütemét. E megközelítés lényegében a versengő társadalmi rendszerek hosszú távú közeledését hirdette. Bár a különféle konvergencia-elméletek nem fogadták el a világ­történelem marxi felfogását, a magántulajdonra és a profit­szerzésre épülő tőkés társadalmat átmeneti jelenségként ér­tékelték, mely evolúciós úton egy új, szocialisztikus elemeket is tartalmazó berendezkedéssé alakul át.

A kelet-közép-európai rendszerváltások nyomán a történel­mi perspektívákról vallott felfogásban gyökeres fordulat kö­vetkezett be. Uralkodóvá vált a „történelem végét" hirdető elmélet, mely a liberális piacgazdaságot és a formális de­mokráciát a fejlődés csúcs- s egyben végpontjaként jellemzi, hangsúlyozva, hogy a közeljövőben valamennyi társadalom e nyugati mintát veszi át. E megközelítésben a különféle szo­cialista kísérletek átmeneti, zsákutcás törekvéseknek minő­sülnek, s a társadalmi formák marxi elmélete is teljesen hibás gondolatrendszernek bizonyul. Az államszocializmus felbom­lását ráadásul a „kommunizmus" bukásaként értelmezik, fel­tételezve, hogy a „szovjet típusú" társadalmak Marx kommu­nizmus-koncepcióját valósították meg. Sőt, egyes szerzők a szocialista-kommunista társadalom elvi modelljét a sztálini korszak tervgazdaságában látják, s az attól való eltérést a bomlás első jeleként értékelik.

Az államszocialista rendszer és a marxi felfogás azonosí­tása azonban nemcsak a legújabb polgári elméleteket jellem­zi. A politikai szocializmus országaiban a mezőgazdaság kol­lektivizálását a szocializmus alapjainak lerakásaként ábrázol­ták, a 60-as-70-es évektől pedig fejlett szocializmusról, sőt a Szovjetunióban a kommunizmus építéséről beszéltek. A hiva­talos ideológia tehát a termelőeszközök magántulajdonának felszámolását az alapok megteremtésével azonosította, 15-20 év viszonylag gyors gazdasági növekedését pedig az elma­radottság leküzdéseként értékelte. E nézetek azonban egyér­telműen szemben álltak Marx elméletével, mely az államosítást pusztán a magántulajdon negatív megszüntetésének tekintet­te, s azt a társadalmat, melyben az állam általános tőkésként, valamennyi egyén pedig vele szemben álló bérmunkásként jelenik meg, nyers kommunista berendezkedésnek nevezte. (Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok, 130-31. o.) Marx azzal is számolt, hogy a helyi, vagyis nem világméretekben létrejövő nyers kommunizmus, érintkezve a világpiaccal, fel­bomlik, s ennek nyomán általános társadalmi restauráció zaj­lik le. (Marx-Engels: A német ideológia. 45, o.)

A nyers kommunizmus és a restauráció kérdése mind­azonáltal nem vált a társadalmi formák elméletének szerves részévé. A német ideológia és az Alapvonalak (Grundrisse) közismert fejtegetései elsődlegesen az egyes prekapitalista, tulajdonformák alapvető jellegzetességeit tárgyalják, s csak röviden érintik keletkezésük feltételeit, illetőleg belső dinami­kájuk főbb sajátosságait. A kapitalizmus keletkezéstörténeté­nek marxi leírása is az eredeti tőkefelhalmozás klasszikus folyamatára koncentrál, s a tőkés berendezkedés csírái, korai formái épp hogy felbukkannak az Alapvonalakéi A tőke lap­jain. A restauráció, egy korábbi társadalmi formába való visszaesés kizárólag az idézett korai művek nyerskommuniz­mus-elméletében jelenik meg, kiegészülve a Brumaire azon gondolatmenetével, hogy a proletárforradalmak csupán számtalan próbálkozás és kudarc után vezethetnek sikerre. A társadalmi restauráció problémájának mellőzése szorosan összefügg azzal, hogy a polgári forradalmakat követően csak politikai, s nem társadalmi visszaesés ment végbe; a helyre­állított monarchiák, szándékuk ellenére, végül is az új beren­dezkedés elismerésére kényszerültek.

A XIX. században egyébként a korai társadalmi formák elemzéséhez szükséges szaktudományos ismeretek sem áll­tak igazán rendelkezésre. Marx egyáltalán nem ismerte sem az „ázsiai" termelési mód, sem az antikvitás keletkezésének körülményeit, s így azokról a csírákról sem tudhatott, melyek az új társadalmi formák egyes sajátosságait először megje­lenítették. Engels ugyan részletesen foglalkozott a korai kö­zépkor történetével, s felismerte, hogy a felbomló antikvitás és a „nyers" germán forma tulajdonviszonyai lényegében nem különböznek egymástól, gondolatmenetéből azonban nem vont le általánosabb következtetéseket. (Friedrich En­gels: A család…, 137-138. o., Tőkei Ferenc: Antikvitás…, 157.0.) Ennek oka feltehetően az, hogy az antik és a feu­dális társadalmakat nem a tulajdonforma, hanem a kizsák­mányolás módja alapján határolta el egymástól, s így figyel­men kívül hagyta, hogy a késő antikvitás éppen a városi-ál­lami közösség hanyatlása, a módosult törzsiség felbom­lása miatt előlegezte meg a korai feudalizmus néhány ele­mét.

Az egyes társadalmi formák keletkezésének konkrét folya­matát s az alapformán nyugvó fejlődés belső dinamikáját elő­ször a XX. század harmadik negyedének marxista kutatói írták le. Vizsgálódásuk elsődlegesen a három prekapitalista termelési módra irányult, s lényegében sikerült tisztázniuk e formák létrejöttének körülményeit, illetőleg az „ázsiai", az an­tik és a feudális társadalmak egymáshoz való viszonyát. (A három prekapitalista forma kapcsolatát e kutatások alapján röviden abban foglalhatjuk össze, hogy az antik társadalom kizárólag az „ázsiai" termelési módból, a feudalizmus pedig csupán a kettős antik tulajdonforma és az ősközösség érint­kezéséből fejlődhet ki.) Ezzel egyidejűleg a világrendszer-el­mélet új megvilágításba helyezte a kapitalizmus keletkezés­történetét, rámutatva arra, hogy a tőkés berendezkedés eleve világméretekben, a centrum-periféria megosztottság kereté­ben jött létre. Ugyanakkor mind a társadalmi formák elméle­tével, mind a modern világrendszerrel foglalkozó kutatók fel­ismerték, hogy a XX. század szocialista társadalmai nem sa­ját alapzatukon, hanem a tőkés világpiac bázisán működnek, s így további fejlődésük is jórészt annak viszonyaitól függ. Immanuel Wallerstein már a 70-es években kifejtette, hogy a korai szocialista társadalmak a tőkés világpiac szerves részét alkotják, s így nem képviselnek önálló történelmi al­ternatívát a kapitalizmussal szemben. Véleménye szerint az új társadalmi forma csupán a szocialista világállam keretében születhet meg. (Immanuel Wallerstein: A világkapitalizmus…, 138-139. o.)

A korai társadalmi formák létének felismeréséhez legköze­lebb Tőkei Ferenc jutott. Az antikvitás kifejlődésének körül­ményeit vizsgálva kimutatta, hogy a spártai és a föníciai tár­sadalom már a föld kettős, állami és magántulajdonán nyug­vó polisz-berendezkedés előképét alkotta, földmagántulajdonos parasztok hiányában azonban egyikük sem vált tényle­gesen antik társadalommá. A spártai viszonyokat jellemezve hangsúlyozta, hogy „azok a dór törzsek, amelyek egyszerűen rátelepedtek a meghódított vidék földműveseire, a meghódí­tottakat egyszerűen saját közösségük újratermelésének «szervetlen feltételei" közé vetve (Marx), hogy maguk to­vábbra is katonák, lakomázok és «demokraták» maradhas­sanak, ezzel részben még a múlthoz kötözték magukat. A földművelők terméktöbbletén való régi, «ázsiai» típusú osz­tozkodás folytatása ez, felülről alakult úri magántulajdon-for­mával párosítva." Még kevésbé érték el az antikvitás szintjét a föníciai „városállamok", melyekben az állampolgároknak még katonáskodniuk sem kellett, és a bíráskodás bürokra­tikus módja a köztársaságokban is fennmaradt. A spártai, kré­tai és karthágói formák összehasonlítása nyomán Tőkei elemzését az utóbbi kettőre is kiterjesztve – megjegyzi, hogy „egyik sem magántulajdonos parasztok városa, egyikben sem maguk a föld megművelői az állami önkormányzat és védelem résztvevői. Felülről alakuló föld-magántulajdoni for­ma ez, amely hiába őrzi a «katonai demokrácia» három ha­talmi tényezőjének vonásait (király, tanács, népgyűlés), leg­feljebb egy, e tekintetben sajátos formát, mintegy utolsó fázist képvisel az «ázsiai» termelési módon belül, és teokratikus despotizmus marad még akkor is, ha – mint Karthagóban – formailag köztársasággá alakul." (Tőkei Ferenc: i. m. 79. és 88-89. o.)

Ezek az „utolsó fázisok" egyben korai formák is, melyek az új termelési mód néhány jellemző elemét is tartalmazzák, de annak alapstruktúrája, meghatározó tulajdonformája nél­kül. A korai formák aztán viszonylag gyorsan eltűnnek, s az érintett társadalmak többnyire visszasüllyednek a korábbi ter­melési mód keretei közé, miközben környezetükhöz képest is látványosan hanyatlanak. Az „utolsó fázistól" ugyanakkor meg kell különböztetnünk az egyes társadalmi formák első szakaszát, melyben a múlt maradványai ellenére a fejlődés, irányát már egyértelműen az új tulajdonviszonyok szabják meg. így például az antikvitás esetében az első szakasz az adósrabszolgaság megszüntetéséig s ezzel összefüggésben a nemzetségi arisztokrácia teljhatalmának felszámolásáig tar­tott; az „utolsó fázist" viszont többek között az előbb említett föníciai és spártai fejlődés jelentette.

2. Az új társadalmi forma első csírái először éppen az „ázsiai" termelési módból az antikvitásba való hosszú, csaknem évezredes átmenet során jelentek meg. Az őstársadalom „ázsiai" formává fejlődése ugyanis lényegében természetes folyamat, mely különféle időpontokban számos, egymástól el­szigetelt helyen ment végbe, s az átalakulás „természetadta" jellege következtében csírák, korai elemek sem igen bukkan­tak fel. Az antik irányú fejlődést viszont különös történelmi tényezők határozták meg, melyek hosszú történelmi előké­szítés eredményeként végül is a görög polisztársadalom lét­rejöttéhez vezettek. (Tőkei Ferenc; Az ázsiai termelési mód…, 20-22. o.) A föld kettős tulajdonán nyugvó antikvitás csírái két, egymástól bizonyos fokig eltérő történelmi környe­zetben tűntek fel; egyfelől a korai „ázsiai" társadalmak határ­vidékein, másfelől a nagy birodalmak közötti térségekben. Mindkét közegben meghatározó szerephez jutott a közvetítő kereskedelem, illetőleg a nomád pásztorkodás, jelezve, hogy az „ázsiaiságtól" való elszakadás mindenképpen az egyolda­lú gabonagazdálkodás meghaladását feltételezi.

A korai „ázsiai" társadalmak határvidékein az antikvitás csí­rái először az óasszír állam központjában és kereskedelmi telepein (a kis-ázsiai Kaneshben, Boghazköyben, Alisarban, továbbá Kirkuk vidékén), az i. e. XX. században jelentek meg. Az új forma irányába történő elmozdulást a közvetítő kereskedelem túlsúlya, az „ázsiai" viszonyok kezdetlegessé­ge, a telepek mellett élő őslakosság és az asszír kereskedők érintkezése s talán pásztornépek jelenléte idézte elő. Az an­tikvitás első csírái főként az állam jellegében nyilvánultak meg; mind a „városállam" központjában, mind a kereskedelmi telepeken a három tényezős hatalmi szervezet működött, mégpedig a vének tanácsa, illetőleg a népgyűlés túlsúlyával. A telepeken a főhatalom a népgyűlést, a garumot illette meg, melyet kizárólag a „nagy emberek" – feltehetően a szabad kereskedők testülete – hívhattak össze. A gyűlésen a telep „nagy" és „kis" emberei, vagyis a polgárjoggal rendelkezők vehettek részt, s az üléseken a „főember" is megjelent. A népgyűlés elsődlegesen bírói funkciókat gyakorolt, s a sza­vazás lebonyolítása előtt az írnok a polgárokat három részre osztotta. Ily módon az ósumér „városállamoktól" eltérően, melyekben a népgyűlés közfelkiáltással szentesítette a ta­nács, illetőleg az uralkodó javaslatait, az óasszír népgyűlé­seken érdemi döntéseket hoztak, s az elnöklő „főember" be­folyása alig érvényesült. A polgárok három részre osztása mellett a népgyűlés meghatározó szerepét jelzi az is, hogy speciális, öt, illetőleg tíz tagú bizottsággal rendelkezett; az előbbi kizárólag bírói testületként működött, míg az utóbbi igazgatási ügyekkel foglalkozott. Az öttagú bizottság szoro­san összekapcsolódott a heti eponümosz intézményével; a telepeken minden hetet más hivatalos személyről neveztek el, ami a tisztviselők rendszeres cseréjére, a funkciók bürok­ratizálódásának hiányára utal. A telepeken a „főemberen" kí­vül egyedül az írnok jelenik meg adminisztratív funkció hor­dozójaként, szerepe azonban az ülés technikai előkészítésé­re és a polgárok csoportosítására korlátozódik. (G. R. Dri-ver-John C. Miles: The Assyrian Laws. 376-379. o. Mogens Trolié Larsen: The Assyrian City-State. 166. o.)

Az óasszír „városállam" központjában, Assurban a hatalom­gyakorlás e sajátosságait még egyértelműbben kimutathatjuk. A centrumban a tényleges hatalom a vének tanácsa kezében összpontosult, s mellette választott tisztségviselők működtek. Az éveket – a görög és római szokásokkal egyezően – az egyik főhivatalnok, az évenként cserélődő limmu nevével je­lölték, aki valószínűleg a városi pénztár élén állt, s a keres­kedelmi ügynökök tevékenységét is irányította. A földtulajdoni és földhasználati kérdésekkel egy másik tisztségviselő, az ukullumfoglalkozott, s e hivatalnok egyben bírói és igazgatási funkciókkal is rendelkezett. A „városállam" uralkodója, az issakkum elsődlegesen szakrális feladatokat látott el, melynek keretében a vallási jellegű építkezéseket is felügyelte; érdemi befolyásának hiányát egyértelműen jelzi, hogy a „városállam" tanácsa a kereskedelmi telepekkel bíráskodási és adóügyek­ben az uralkodó nélkül tárgyalt. A „főember" azonban az ukul­lum tisztségét is betölthette s ebben az esetben már jelentős hatalmat birtokolt. (Világtörténet 1., 307. o.)

Az óasszír államszervezetet tehát nemcsak a három ténye­zős kormányzásforma jellemezte, hanem annak keretein belül egyértelműen a tanács játszott meghatározó szerepet. Ily módon despotikus hatalomgyakorlásról egyáltalán nem be­szélhetünk, sőt – a föníciai berendezkedéssel ellentétben – a népgyűlés bíráskodott is, érvényesítve azt a polisz-elvet, hogy polgár az, aki részt vesz a tanácskozásban. Az antik poliszrendszer ezen előképei azonban nem a föld kettős, ál­lami és magántulajdonán, hanem a házi földközösségek, il­letőleg a helyi földközösségi templomok bázisán és a közve­títő kereskedelemben felhalmozott ingóvagyonon nyugodtak; az óasszír „városközpont" és a telepek tulajdoni struktúrája valószínűleg csak annyiban különbözött a sumér és az akkád társadalomtól (melyek földközösségi és királyi-templomi szektorra tagozódtak), hogy a kereskedelmi társaságok tel­jesen elkülönültek a királyi és a nagy templomgazdaságoktól, melyek az esős földművelés zónájában egyébként is aláren­delt szerepet játszottak. (Ebben az időszakban Dél-Mezopo­támiában a kereskedők többsége a királyi, illetőleg a temp­lomgazdaság alkalmazottja volt.) (Igor M. Djakonov: Nyugat-Ázsia…, 88. o.) A kereskedők és a telepek mellett élő ősla­kosok érintkezése ugyan kialakíthatott olyan viszonyokat, melyek keretében ez utóbbiak – a telep, mint közösség szemszögéből – köztulajdontól megfosztottnak, vagyis antik értelemben vett „privatusnak" tűntek – ez azonban egyálta­lán nem jelenthette a kettős tulajdonforma csíráinak meg­jelenését.

Az óasszír telepek a közvetítő kereskedelem hanyatlása vagy a hettita birodalom létrejötte miatt három nemzedék után eltűntek, s ezzel egyidejűleg a központ államszervezete is gyökeresen átalakult; oligharchikus köztársaságból klasszikus „ázsiai" despotizmussá vált. A külső körülmények változása tehát rövid időn belül felszámolta az antikvitás legkorábbi csí­ráit, majd átmenetileg az asszír állam önállóságát is megszün­tette. A térség végérvényesen feloldódott „ázsiai" típusú kör­nyezetében; az óasszír társadalom sajátos, a mezopotámiai „kultúrkörtől" eltérő jellegét azonban a formaelmélettől idegen­kedő, esetleg azt nem is ismerő szaktudósok is felfedezték. Így például Leo Oppenheim Babilónia és Asszíria történelmi fejlődését összegezve, megállapította, hogy ez utóbbin „egy ellentét uralkodik: az Asszíria «sötét kora», az idegen uralom alatti hanyatlás előtti idők és az utána következők lényeges tekintetekben különböznek egymástól. A felszínen ezek az el­lentétek nyilvánvalók; a korai időkből hiányzik a katonai erő­szak szelleme, amely majd annyira jellemző lesz a későbbire, helyét a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok és a belső ke­reskedelmi tevékenység szervezésében megnyilvánuló haté­konyság foglalja el, aminek viszont nincs nyoma a «sötét kor» utáni időszak forrásaiban… Nemcsak arról van szó, hogy Asszíria civilizációjának szerkezete sokkal bonyolultabb, mint a babilonié, hanem inkább, hogy összességében eltérő módot és irányt képvisel." (A. Leo Oppenheim: Az ókori Mezopotá­mia, 210-211. o.)

Úgyszintén az antikvitás egyes csírái bukkantak fel az észak-indiai Licscshava köztársaságban és néhány szomszé­dos országban is, mégpedig paradox módon több mint fél évezreddel a görög poliszok létrejöttét követően. A Licscsha­va államban a tanács, a gana hozta a legfontosabb határo­zatokat, más köztársaságokban pedig e néven népgyűlés működött, mely a teljes jogú szabadokat tömörítette. A tény­leges hatalom azonban ez utóbbi államokban is egyre inkább a tanács kezében összpontosult, mely lényegében a katonai arisztokrácia, a ksatriják szervezeteként működött. A hadse­reg vezetőit, a hivatalnokokat és a bírákat valamennyi óind köztársaságban a ksatriják közül nevezték ki; ugyanakkor – a monarchiákkal ellentétben – a papi rend, a brahmanák viszonylag alárendelt szerepet játszottak, és státusuk a teljes jogú parasztokéhoz állt közel. Egyes köztársaságokban – az antik társadalmakhoz hasonlóan – a ksatrija arisztokrácia és a köznép között összeütközések, viszályok alakultak ki, szemben a monarchiákkal, melyeket a széthúzás sokkal ke­vésbé jellemzett. (Antonova-Levin-Kotovszkij: India törté­nete, 79-80. o.) A köztársaságok egyébként túlélték az első óind birodalmat, s egészen a kora középkorig fennmaradtak, amikor is a monarchiák fokozatosan bekebelezték e sajátos „ázsiai" államalakulatokat.

Az antikvitást megelőző „utolsó fázis" végül is a korábban említett föníciai és spártai fejlődés esetében vezetett el az új társadalmi forma küszöbéhez. Míg az óasszír „városállam" és az óind köztársaságok elszigeteltségük következtében a világtörténelem folyamatát lényegében nem befolyásolták, a nagy adóbirodalmak, illetőleg az „ázsiai" és az őstársadalmak között közvetítő föníciaiak – s még inkább a spártaiak – ér­zékelhetően hozzájárultak a poliszrendszer létrejöttéhez. E két csoport abban is különbözött egymástól, hogy az előbbi társadalmakban az antik elemek jórészt az államszervezetre korlátozódtak, az utóbbiakban viszont – bár felülről kialakított úri formaként – a földmagántulajdon is a berendezkedés egyik alapvető jellegzetességévé vált.

3. Az „ázsiaiság utolsó fázisával" ellentétben az antikvitásból a feudalizmusba való átmenet korai formája a történelem so­rán csupán egyetlen alkalommal jelent meg. Ennek alapvető oka az, hogy a nyugat-európai értelemben vett feudalizmus létrejötte antik előzményeket is feltételez, s ilyenek kizárólag a Földközi-tenger medencéjében, illetőleg annak környékén alakultak ki. Ráadásul az antik viszonyok is csak kivételes esetben teszik lehetővé e csírák kifejlődését; a föld kettős tulajdonára épülő termelési mód ugyanis még nem szakadt el teljesen a módosult törzsiség köztulajdonától, s így – a keleti társadalmakkal érintkezve – inkább „ázsiai" irányba mozdul el. Ebből következik, hogy a feudalizmus korai for­mája csupán a római birodalom nyugati tartományaiban buk­kanhatott fel, azt követően, hogy a klasszikus poliszrendszer felbomlása már megkezdődött.

Az i. sz. III. században a római állam válsága már elmélyült, s e folyamat keretében a birodalom keleti és nyugati részének társadalomszerkezete egyre erőteljesebben különbözött egy­mástól. Az előző évszázadok átfogó romanizációs politikája a polgárjog általánossá tételével lényegében befejeződött, mi­közben a keleti poliszokban a tulajdonformának köz-, a nyu­gatiakban pedig magáneleme erősödött meg. Britanniában, Hispániában s különösen Galliában a magántulajdonban levő nagybirtokok fokozatosan kiváltak a városi szervezetből, s ez­által felszabadultak a kettős tulajdonforma kötöttségei alól. (A nagy területű közföldek már a császárkor kezdetén az arisz­tokrácia magántulajdonába kerültek, de e földek még egy-egy poliszhoz tartoztak, s így tulajdonosaik a hagyományos városi terheket tovább viselték.) Ily módon nemcsak a nagy földtu­lajdonosok függetlenedtek a poliszoktól, hanem a földeket mű­velő bérlők és kolonusok is kizárólag az egyes arisztokrata családoknak rendelődtek alá. Az elszakadás a latifundiumok gazdasági kapcsolatait is megváltoztatta; az ún. saltus-birtokok, a poliszokhoz kötődő villákkal ellentétben, viszonylag zárt gazdasági egységekké váltak, melyek keretein belül azonban élénk, a közvetlen termelők részvételével zajló piaci forgalom alakult ki. (Világtörténet 2., 662-663. és 741-742. o.)

A saltus-birtokok tehát a feudális társadalom több alapvető sajátosságát előlegezik meg. Egyfelől e gazdaságok tiszta magántulajdoni formában működtek, s földterületük túlnyomó részét bérlők, kolonusok, valamint más függő személyek mű­velték meg, akik szolgáltatásokkal tartoztak a föld tulajdono­sának. Másfelől a kisüzemekre tagozódó saltusok elszakad­tak az antik városi kereskedelemtől, s egyben megteremtet­ték belső piacukat, mely nem luxusjavak értékesítésén, ha­nem mezőgazdasági és kézműves termékek cseréjén, vagyis a kisparasztok és az iparosok közötti munkamegosztáson nyugodott. A patrocinium intézményének fokozatos kifejlődé­se a tulajdonost bizonyos közigazgatási funkciókkal is felru­házta, s ezáltal az állam és a saltus-birtokokon dolgozó sze­mélyzet közötti kapcsolat lényegében teljesen megszakadt. Ugyanakkor a földtulajdonos arisztokraták – a városszerve­zetből való kiválásuk ellenére – továbbra is erőteljesen függ­tek a római államtól, mely éppen válsága következtében mindinkább „ázsiai" jellegű monarchiává vált. Ezért a feuda­lizmus csíráinak megszilárdulása nemcsak a polisz-szerve­zettől, hanem a Római Birodalomtól való elszakadást is fel­tételezte; az i. sz. III. század közepén a császári hatalomért vívott polgárháborúk mellett a szeparatista törekvések is szükségszerűen megjelentek.

Az elszakadási szándékok a birodalom keleti, afrikai és nyugati részén egyaránt felbukkantak, jelezve, hogy az előb­biek az őket körülvevő „ázsiai" viszonyokhoz kívántak iga­zodni, míg Gallia, Hispánia és Britannia földtulajdonos arisz­tokratái saját társadalmi rendjük megteremtésére törekedtek. A császári kormányzat viszonylag gyorsan, néhány hónap alatt leverte a keleti területeken fellépő trónkövetelőket, és a palmyrai kliens-királyság lázadását is egy éven belül elfojtot­ta, a független gall császárság viszont 15 évig, i. sz. 258-273 között állt fenn. Az „ellenbirodalom" társadalmi bázisát egyér­telműen a saltus-birtokok arisztokrata tulajdonosai alkották, akik a rómaiak ellen átmenetileg germán törzsekkel is szö­vetséget kötöttek. Az utolsó gall császár azonban harc nélkül meghódolt a közeledő római seregek előtt, s így a nyugati területek ismét beolvadtak a birodalomba, mely egy évtized múlva despotikus jellegű monarchiává alakult át. A dominátus bevezetésében a bomló antikvitás „ázsiai" és feudális ele­mekre való szétesése nyilván meghatározó szerepet játszott, mint ahogy a rövid életű négyes császárság, a tetrarchia in­tézményesítését is jórészt a galliai szeparatizmus fennmara­dása idézte elő. Az új államberendezkedésben azután a fe­udalizmus korai csírái egyértelműen alárendelődtek az adóz­tatás és a kényszermunka új intézményeinek, s a harmadik prekapitalista termelési mód korai szakasza csak kétszáz év­vel később, a Nyugatrómai Birodalom bukása után kezdődött meg.

A feudalizmus első csíráit jórészt a környezet szorította vissza, melyben továbbra is az antik, sőt bizonyos fokig az újjáéledő „ázsiai" viszonyok túlsúlya érvényesült. A kudarc­ban azonban az is közrejátszott, hogy a feudális tulajdoni struktúra legfontosabb elemei a nyugati tartományokban is hiányoztak. Az „ázsiai" társadalmak „utolsó fázisához" hason­lóan ismét csak úri földbirtoklási forma jött létre; a saltusok tulajdonosai tulajdonnélküli bérlőikkel, a kolonusokkal és a rabszolgákkal álltak szemben, s így a magántulajdon nem válhatott a társadalom egészét átfogó kötelékké. Nyugat-eu­rópai értelemben vett feudalizmus – a korábban említett antik előzményekre is támaszkodva – kizárólag a földmagántulaj­donos parasztok germán típusú közösségéből fejlődhetett ki, vagyis a saltusok függő emberei és a majdani jobbágyok között nem egyszerűen a szabad frank paraszt állt, hanem az új típusú faluközösségek is. (Tőkei Ferenc: Antikvitás…, 152-154. o.) A módosult törzsiségen nyugvó antik államiság végleges szétesése ugyanis csak akkor következhetett be, amikor már a társadalom egésze a földmagántulajdonosok közösségének bázisán szerveződhetett meg.

4. A tőkés társadalom csírái úgyszintén egyetlen alkalommal, a XIV. századi észak- és közép-itáliai városköztársaságok­ban jelentek meg. E térségekben a feudalizmus klasszikus formája egyáltalán nem vagy csak viszonylag későn jött létre, a városok viszont – a kereskedő tőke és a céhes kézműipar központjaiként – a középkori Európában (a flandriai „jó vá­rosok" mellett) a legmagasabb fejlettségi szintet érték el. Itá­liában a római korból fennmaradt városok vidéki körzetükkel sajátos, némiképp az antikvitásra emlékeztető kapcsolatokat alakítottak ki; a várost és vidékét átfogó poliszok ugyan e területeken is eltűntek, a „városállamokhoz" azonban belső önállóságukat megőrző falusi kommunák kötődtek. Az észak­os közép-itáliai városok magánháztartásainak többsége a fal­vakban saját földbirtokkal rendelkezett, szemben a német és a flamand városokkal, melyeknek nem sikerült bekebelezniük vidéki környezetüket. (Perry Anderson: Az abszolutista állam,

193. és 217. o.) Az antik poliszokkal ellentétben azonban e városköztársaságok elsődlegesen mégsem a nagy földtulaj­donosokat és a parasztokat tömörítették; egyre inkább a ke­reskedők, a bankárok és a manufaktúratulajdonosok alkották a társadalom „patrícius" elitjét, míg a polgárok többsége a kézművesekhez tartozott. A „patríciusok" a nemzetközi luxus­áru-kereskedelemben jelentős pénzvagyont halmoztak fel, il­letőleg termékeikkel, közvetlen környezetükön kívül, az ak­kori Európa ipari luxusszükségleteit elégítették ki. E társada­lmi csoportok – a falusi munkaerő egy részének megszerzé­se érdekében – a jobbágyviszonyok felszámolására töreked­tek, s így a munka és a tulajdon szétválasztása már az ún. virágzó feudalizmus korszakában megkezdődött. A városok­ba áramló munkaerőt ugyanis nemcsak a céhek szívták fel, hanem az azokból kifejlődő korai manufaktúrák is, melyekben az egykori jobbágyok az előproletariátus részét alkotó bér­munkásokká váltak. „Itáliában, ahol a tőkés termelés a leg­korábban fejlődik ki, a jobbágyviszonyok felbomlása is a leg­korábban megy végbe. A jobbágyot itt felszabadítják, mielőtt bármiféle szokásjogot biztosíthatott volna magának a földhöz. Felszabadulása tehát rögtön szabad prédául szolgáló prole­tárrá változtatja, aki ezenkívül, a többnyire még a római időkből fennmaradt városokban az új urakat is készen talál­ja." (Karl Marx: A tőke I., 671. o.) A manufaktúrák elsősorban a gyapjúszövő iparban jelentek meg; ebben az iparágban már megkezdődött a munkaműveletek szétbontása, a többi ágazatban viszont még a céhes, illetőleg a falusi otthonmun­ka túlsúlya érvényesült. A kereskedő tőke is behatolt az ipar­ba, a későbbi európai fejlődéssel ellentétben azonban nem annyira a falusi házi- és mellékipart, hanem a céhes kézmű­vességet ragadta meg. Ezt jórészt azzal magyarázhatjuk, hogy a termékek többsége a luxusjavak kategóriájába tarto­zott, s így előállításuk – a bérmunka részleges alkalmazása ellenére – általában magas szintű szakképzettséget igényelt.

A tőkés társadalom első csírái tehát az antik típusú város­vidék kapcsolat maradványaira és a nemzetközi luxusáru-ke­reskedelemben felhalmozott pénzvagyonra épültek. Korai jel­legük elsősorban abban nyilvánult meg, hogy átfogó, orszá­gos piacra egyáltalán nem támaszkodhattak; ilyen piac Itáli­ában sem alakult ki, hiszen a térség egy részét is földesú­ri-jobbágyi viszonyok uralták, s maguk a városköztársaságok sem alkottak egységes belső gazdaságot. Ugyanakkor az eu­rópai környezet sem biztosította a kapitalizmus csíráinak megszilárdulását; széles körű, tömegárukat igénylő piac e korban még nem fejlődhetett ki, mivel – Itálián kívül – a mun­ka és a tulajdon szétválása lényegében még sehol sem kez­dődött meg. A keresleti korlátokba ütköző gyapjúszövetgyár­tás a XV. században már zuhanásszerűen hanyatlott, s he­lyét egyértelműen a szűken értelmezett luxusáru-termelés foglalta el. „Az elitjavak felé tolódó iparcikkek minősége egy­re kifinomultabbá vált; a selyem- és üvegipar ebben a kor­szakban a városi termelés legdinamikusabb szektorai közé tartozott. Ráadásul a feléledt európai kereslet később újabb száz éven keresztül magas szinten tartotta az itáliai luxus­cikk-exportot." (Perry Anderson: i. m., 200. o.) Ilyen körülmé­nyek között a céhes szervezet – a luxustermelés alapvető bázisa – is tartósan életképes maradt, s megkezdődött a ma­nufaktúra-bérmunkások falvakba történő visszaáramlása is. A luxusáruk közvetítésére épülő távolsági kereskedelem ugyan továbbra is fennmaradt, s a termelési folyamatoktól viszonylag elkülönült banktőke virágzása sem tört meg; ka­pitalizálódott ipari háttér hiányában azonban fokozatosan visszaváltoztak a tőke „özönvíz előtti" formáivá.

Az itáliai fejlődés kudarcának okait Tőkei Ferenc a keres­kedőtőke antik eredetű túlsúlyának fennmaradásával magya­rázta. „Észak-Európának a naturálgazdálkodásba való látszó­lagos visszaesése kezdettől fogva magában rejti a termelés világtörténelmileg jelentős új fejlődésének lehetőségét, mert a Dél kereskedő-uralmának radikálisan végét veti; ebben is a germán tulajdonforma magasabbrendűsége mutatkozik meg. Az északi posztóipar nem puszta függvénye a keres­kedelmi tőkének, a déli mindig az marad." (Tőkei Ferenc: Antikvitás…, 237-238. o.) Ez az értékelés már a fejlődés bel­ső korlátaira mutat rá, jelezve, hogy az antik maradványok eleinte kedveztek ugyan a tőkés csírák megjelenésének, ké­sőbb azonban megakadályozták a korai formák kapitalizmus­sá fejlődését. A tisztán germán eredetű feudalizmus fölénye különösen akkor mutatkozott meg, amikor a XV. század kö­zepétől – a városi napszámos népesség felduzzadása követ­keztében – Északnyugat-Európában tömegárupiac alakult ki, s a növekvő kereslet először Flandriában, majd Angliában megteremtette az olcsó gyapjúáruk tömegtermelését. E fo­lyamatban is jelentős szerepet játszott a kereskedőtőke, amely azonban – az itáliaival ellentétben – a kiadási-felvá­sárlási rendszeren keresztül a vidéket is bevonta a csereér­tékek termelésébe. Ily módon a kereskedelem jellege is meg­változott; az itáliai városköztársaságok által uralt távolsági luxusáru-kereskedelmet fokozatosan a nemzetközi tömegá­ru-kereskedelem váltotta fel, melynek keretében Északnyu­gat-Európa ipari tömegárui Kelet-Közép-Európa mezőgazda­sági termékeire cserélődtek. (Pach Zsigmond Pál: A nemzet­közi…, 865. o.) E változás egyben a tőkés világrendszer lét­rejöttét is jelentette, melybe – Spanyolország közvetítésével – rövidesen a latin-amerikai térséget is bekapcsolták. Észak- és Közép-ltália e világrendszerben már viszonylag alárendelt helyzetbe került; az új szisztémában már csak félperifériának minősült, ahol a termelés kapitalista üzemformái jórészt tel­jesen hiányoztak.

A korai formák megjelenése tehát az itáliai kapitalizmus esetében sem jelentette az új termelési mód alapviszonyai­nak kifejlődését. Az antikvitás maradványai, s még inkább a tőkés csírák teljes elszigeteltsége, a stabil feudális környezet megakadályozták az eredeti tőkefelhalmozás országos mé­retű megindulását, s az átmeneti fellendülést a luxusáru-ke­reskedelemben szerzett pénzvagyon és a jobbágyfelszaba­dítások miatt tulajdon nélkülivé vált munkaerő időleges összekapcsolására korlátozták. Az előző termelési módok ko­rai formáihoz hasonlóan az itáliai kapitalizmus-csírák is egy­fajta „felülről kiépültséget" mutatnak, hiszen a városköztársa­ságokhoz szorosan kötődő vidéki térségek is alig kapcsolód­tak be a tőkés termelésbe, s még kevésbé váltak a növekvő kínálat rendszeres felvevőpiacaivá. Ugyanakkor – a régebbi korszakokhoz hasonlóan – az itáliai városköztársaságok pol­gárai sem ismerték fel, hogy egy új termelési mód korai csí­ráit fejlesztették ki. Történelmi tapasztalataikat az antikvitás újjászületéseként értelmezték, feltehetően azért, mert az an­tik és a tőkés társadalom szerkezete bizonyos analóg voná­sokat tartalmaz. (Tőkei Ferenc: Antikvitás…, 211-212. o.) Az antik analógia egyébként még jóval később, a francia forra­dalom időszakában is felbukkant, amikor e politikai eseményt a rómaiaknak a gallokkal szembeni visszavágásaként érté­kelték, s antik elnevezésű állami szerveket hoztak létre.

5. Az antikvitás, a feudalizmus és a kapitalizmus csíráival el­lentétben a szocializmus korai formái tudatos társadalmi tevé­kenység, e cél megvalósítására irányuló politikai cselekvés eredményeként alakultak ki. A történelmi fejlődés spontán jelle­ge azonban e folyamatban is érvényesült; saját bázisán nyugvó szocialista-kommunista berendezkedés helyett csupán „nyers kommunizmus" jött létre, mely Kelet-Közép-Európában már fel­bomlott, s a világ más térségeiben is súlyos válságba került.

A társadalom szocialista átalakításának kísérlete már az 1848-as polgári forradalmak időszakában megjelent. E forra­dalmakat közvetlenül az 1846-1847-es gazdasági válság, végső soron pedig az ipari kapitalizmus első Kondratyev-ciklusának 1815-1848 közötti hanyatló ága váltotta ki, mely a tőkés világrendszer centrumországaiban felerősítette az ab­szolút elnyomorodás ekkor már évszázados tendenciáit. Mi­vel a polgári átalakulásért vívott küzdelmekben a munkás­osztály is fontos szerepet játszott, Marx és Engels megfogal­mazta a permanens forradalom elméletét, mely a burzsoázia rövid ideig tartó politikai uralmával és a szocialista átalakítás közeli lehetőségével számolt. (A permanens forradalom gon­dolata először Engelsnek az angol alkotmányról írt cikkében bukkant fel. Friedrich Engels: Az angol alkotmány, 590-591. o.) Az 1850-es évek elején a kezdődő gazdasági fellendülés hatására ugyan felismerték, hogy a „forradalmak kora" lezá­rult, egy új gazdasági válságtól azonban e korszak újjászü­letését várták. Engels az Osztályharcokhoz írt Bevezetés­ében határozottan bírálta egykori illúzióikat, hangsúlyozva, hogy az ipari kapitalizmus terjeszkedése igazán csak 1848 után kezdődött meg, ami a tőkés világrendszer nyilvánvaló életképességét jelezte. (Friedrich Engels: Bevezetés Marx…, 478-481. o.) A forradalom elmaradása szorosan összefüggött azzal, hogy 1848-1873 között, a második Kondratyev-ciklus felszálló ágában, a gazdasági növekedés felgyorsult, s ennek nyomán – hosszú évtizedek óta először – a munkások reál­bére is folyamatosan emelkedett. A fellendülést felváltó „Nagy Depresszió" aztán döntő szerepet játszott a szocialista tö­megmozgalom kifejlődésében s a forradalmi remények újjá­éledésében, a századvég előtt beköszöntő újabb ciklusváltás azonban ismét stabilizálta a tőkés berendezkedést.

1848 után a szocialista mozgalom fejlődésében térbeli át­helyeződés is végbement. Marx és Engels felismerte, hogy a súlypont Franciaországból Németországba tevődött át, az 1870-es évek közepétől pedig jórészt az oroszországi átala­kulásoktól várták a forradalmak győzelmét. Ezzel egyidejűleg megerősödött az a véleményük, hogy a legfejlettebb államok­ban a forradalom lényegében nem fegyveres, hanem békés, parlamentáris úton mehet végbe, s erőszakos eszközöket csupán burzsoá államcsíny-kísérletek elhárítása érdekében kell alkalmazni. A korszak egyetlen szocialista kísérlete, a

Párizsi Kommün tapasztalatai alapján az új társadalmi rend­szer tulajdonformájának, állami berendezkedésének és szö­vetségi politikájának alapkérdéseit is újragondolták. A szocia­lizmus meghatározó gazdasági szervezetének a vertikálisan felépülő és az államtól független szövetkezeteket tekintették, az állam szervezeti felépítését az alulról fölfelé megalakuló kommünformában képzelték el, s reálisnak tartották a mun­kásosztály és a középrétegek tartós szövetségét.

A társadalmi formák marxi elmélete és a különféle forra­dalmi koncepciók ugyanakkor szükségszerűen ütköztek egy­mással. Marx az Alapvonalakban kifejti, hogy a kommunista társadalom automatizált termelést feltételez, melyben a köz­vetlen értékalkotó munka szerepét a tudomány, az általános munka veszi át. (Karl Marx: A politikai gazdaságtan…, 169­173. o.), politikai írásaiban viszont a szocialista átalakulást már a gépi nagyipari termelés adott fejlettségi szintjén is reá­lis törekvésnek tekinti. A tőkében ezt az ellentmondást átté­telesen jelzi is, amikor arra utal, hogy a gyárrendszer apologétáinak ellenérvei szerint a szocializmus az egész tár­sadalmat egyetlen gyárrá változtatja át. (Karl Marx: A tőke I., 333. o.) A későbbi marxista irodalomban azonban ez az ellentmondás már elsikkadt; Kautsky a szocialista gazdasá­got egyetlen központosított gyárként írja le, Lenin az Állam és Forradalom-ban pedig az új termelési mód üzemformáját a német vasutakról és postáról mintázza, s a társadalmat egyetlen gyárként, illetőleg irodaként képzeli el. Ily módon a szocializmus a kapitalizmus meghosszabbításává, egyfajta „államkapitalizmussá" válik, melyben a marxi értelemben vett nyers kommunizmus elemei jutnak túlsúlyra. Ez egyben azt is jelenti, hogy a társadalmasítás szinte kizárólagos formáját az állami tulajdon létrehozása alkotja, mégpedig nemcsak a forradalmi, hanem a reformista elképzelésekben is.

Az 1917-es szovjet-orosz forradalom, mely végül is a per­manens forradalom egyfajta formáját valósította meg, gyakor­lati síkra terelte ezeket az ellentmondásokat. Egyfelől igazol­ta Marx és Engels sejtéseit, hogy a munkásmozgalom súly­pontja végül is Oroszországba helyeződik át, másfelől viszont Európa egyik legfejletlenebb, csupán felszínesen kapitalizá­lódott államában indította meg a szocialista építés kísérletét. A gazdasági fejlettség alacsony szintje a tőkefelhalmozás folytatásaként „eredeti szocialista felhalmozást" tett szüksé­gessé, ami elsődlegesen a birtokos parasztság kisajátítá­sában, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásában feje­ződött ki, a nemzetté válás folyamatainak megindulása pedig súlyos etnikai konfliktusokat idézett elő. Rosa Luxemburg az orosz forradalomról írt tanulmányában előre jelezte a paraszt­os a nemzetiségi kérdésből fakadó ellentmondásokat, sejtet­ve, hogy ilyen bázison a szocializmus demokratikus tartalma egyáltalán nem bontakozhat ki. (Rosa Luxemburg: Marxiz­mus…, 479-490. o.) E sajátosan „orosz" elemek döntő sze­repet játszottak abban, hogy a szocialista kísérlet a „sztálini modell" létrejöttéhez vezetett, a termelés kapitalista jellegű, gépi nagyipari üzemformája pedig megakadályozta, hogy az ún. desztalinizálás nyomán az államszocializmust egy fejlet­tebb, demokratikus szocialista berendezkedés váltsa fel. Ez utóbbi ok gátolta meg azt is, hogy Kelet-Közép-Európa ki­sebb államszocialista országai és a „sztálini modellel" gyor­san szembeforduló Jugoszlávia, a nyers kommunizmust vég­érvényesen leküzdve, az állami és az úgyszintén bürokrati­kus szövetkezeti tulajdont fokozatosan egyéni s egyben tár­sadalmi tulajdonná változtassa át. A gépi nagyipari forma ke­retében ugyanis a részmunkás és az összmunkás ellentétén nyugvó munkamegosztás változatlan maradt, sőt a magán­tulajdon felszámolásával a gyáron belüli hierarchikus viszo­nyok az egész társadalomra kivetítődtek. Ilyen körülmények között a különféle decentralizációs törekvések és önigazga­tási próbálkozások az alapviszonyon nem változtathattak, hi­szen az igazgatási-jogi eszközök a munkavégzésen belüli hierarchiát nem szüntethették meg, legfeljebb enyhíthették az abból fakadó konfliktusokat. (Vö. Wiener György: Világtörté­nelmi korszakváltás…, 31. o.) A vállalati menedzsment meg­határozó szerepe ugyanakkor döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az államszocialista berendezkedés hiánygazda­ságként működött, mely lényegében tükörképe, s nem meg­haladása volt a tőkés társadalmak túlkínálati gazdaságának. A menedzserek ugyanis – nyugati társaikhoz hasonlóan – a termelési szint, a beruházások és a vállalati méretek növe­lésére törekedtek, ami jórészt pozitív tényezőből, a munka­körükkel való azonosulásból fakadt. A tőkés társadalomban e növekedési hajlamot a részvénytulajdonosok viszonylag si­keresen kontrollálják, az államszocialista gazdaságokban vi­szont – tulajdonosi ellenőrzés hiányában – a menedzser-mo­tivációk állandósult beruházási túlkeresletet hívtak életre, mely először a fogyasztás elől szívta el a termékeket, majd meghatározó szerepet játszott a tartós külkereskedelmi mérleghiányban, s ezáltal a kelet-közép-európai államok el­adósodásában. (A rendszeres importtöbblet másik oka az volt, hogy a félperifériához tartozó országok gazdasági nö­vekedése – társadalmi berendezkedésüktől függetlenül – pót­lólagos erőforrások bevonását feltételezi.) A hierarchikus gyá­ri viszonyok továbbélése tehát nemcsak az elidegenedés visszavételét akadályozta meg, hanem olyan törvényszerű­ségeket is megalapozott, melyek a beruházási és készletcik­lusok formájában fenntartották a gazdasági ingadozásokat, s az eladósodás felgyorsításával a nyers kommunizmus fel­bomlásához is hozzájárultak.

A szovjet-orosz forradalom és a kelet-közép-európai átala­kulások nyomán ráadásul nem világméretű, hanem „helyi nyers kommunizmusok" jöttek létre, bizonyítva, hogy a tőkés világrendszer centrumországaiban a kapitalizmus még a XX. században sem merítette ki történelmi tartalékait. 1917 októ­bere és a német szocialista forradalom elmaradása azt is je­lezte, hogy a kifejlett tőkés állam – a marxi értelemben vett „polgári társadalomra" támaszkodva – még az első világhá­ború utáni politikai változások közepette is ellenállt az átala­kítási törekvéseknek. (Vö. Perry Anderson: i. m., 459-460. o. Anderson egyébként Gramsci gondolatmenetét követi, aki már a század 30-as éveiben felismerte, hogy a „polgári társada­lom" is közvetlen politikai funkciókkal rendelkezik, melyek a burzsoá államnál is hatékonyabban védelmezik a tőkés be­rendezkedést.) A 30-as évek közepén megjelenő keynesiánus állami beavatkozás azután kiküszöbölte a kapitalizmus közép­távú ciklikus válságait, és a gazdasági növekedés gyorsításá­val, illetve egy viszonylag széles körű szociális intézmény­rendszer kiépítésével a centrumországokban megteremtette a burzsoázia és a munkásosztály „demokratikus osztályharcá­nak" és korlátozott együttműködésének alapjait. A második vi­lágháború után – talán Franciaországot és Olaszországot le­számítva – a tőkés rendszer átalakítására irányuló kísérletek a félperiféria és a periféria államaira korlátozódtak, melyekben többnyire a nemzeti önállóságért folytatott küzdelem csapott át szocialista kísérletbe. (A második világháború időszakában lezajlott egyetlen valóságos kelet-közép-európai forradalom, a jugoszláv is döntően az idegen csapatok ellen irányult, s így tartalmában nem különbözött a harmadik világ felszabadító harcaitól.) Az új államszocialista, illetve „nem kapitalista" úton járó társadalmak azonban, akár az elszigetelődés, akár a centrumországokkal való együttműködés alternatíváját vá­lasztották, lényegében továbbra is a tőkés világpiactól függ­tek, s így változatlanul az egységes világrendszer szerves ré­szét alkották.

A negyedik Kondratyev-ciklus leszálló ágának nemzetközi adósságválsága és a vezető centrumországok, mindenekelőtt az USA tudatos politikai tevékenysége 1989-1990 fordulóján valamennyi kelet-közép-európai államban rendszerváltást idé­zett elő, amihez ezen társadalmak belső legitimációjának hi­ánya és a káderértelmiség egy részének a tőkés társada­lom helyreállításában való érdekeltsége is hozzájárult. (A rend­szerváltás kérdéseiről részletesebben lásd Wiener György: i. m.) A szocializmus korai formái azonban a radikális rend­szerváltási törekvések ellenére sem tűnnek el nyomtalanul; az általános privatizáció során, ha az újraszülető magántőké­nek alárendelten is, fennmaradhatnak a közösségi tulajdon bizonyos formái, s az állami vállalatok egy töredékének tulaj­donjogát a munkavállalók szerzik meg. Az előttünk álló törté­nelmi korszakot feltehetően a magántulajdon túlsúlyán nyugvó tőkés társadalom és a szocializmus csíráit részben őrző ve­gyes gazdaság küzdelme jellemzi. A környezet, a tőkés világ­rendszer hatása az előbbi győzelmét valószínűsíti, de aláren­delt mozzanatként az utóbbi is fennmaradhat, hordozva egy majdani demokratikus szocialista átalakítás előfeltételeit.

A szocializmus korai formái – a régebbi termelési módok első csíráihoz hasonlóan – végül is nem fejlesztették ki az új társadalom alapstruktúráját. A felülről létrehozott állami tu­lajdon keretei között a termelési-munkamegosztási viszo­nyok továbbra is polgáriak maradtak, hiszen az egyes rész­műveleteknek alárendelt fizikai és szellemi munkások nem válhattak egyetemesen fejlett egyénekké, akik tevékenységü­ket szabad társulásokban folytatják. A forradalmak után és a felbomlást megelőzően azonban szinte mindenhol megjelent a társadalmi önigazgatás gondolata, s néha gyakorlata is, mely egy majdani, saját bázisán fejlődő szocializmus tulaj­donformáját előlegezte meg.

A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a korai csírák felbomlását egyre rövidebb időn belül követi az új termelési mód első szakaszának kifejlődése. Az óasszír államot még csaknem egy évezred választotta el a görög polisz megszü­letésétől, a gall császárság esetében azonban a távolság már csak kétszáz év, s az itáliai város-köztársaságok hanyat­lása után néhány évtizeddel már létrejött a tőkés világrend­szer. Immanuel Wallerstein és a világrendszer-elmélet más képviselői a XXI. század közepére, az ötödik Kondratyev-cik­lus végére prognosztizálják a kapitalizmus összeomlását, melyet világméretű berendezkedésként egy szocialista világ­kormányzat is felválthat. Az emberiség azonban csak akkor juthat el „előtörténete" végpontjához, s kezdheti meg „igazi történetét", ha a globális kihívások sorozatára már a késő kapitalizmus zárószakaszában is pozitív válaszokat próbál adni.

[A Politikatörténeti Intézetben 1993. június 7-én rendezett Marx '93 tudományos konferencián elhangzott előadás szerkesztett változa­ta.]

Hivatkozott művek

Perry Anderson: Az abszolutista állam. Gondolat, 1989. Antonova-Levin-Kotovszkij: India története. Kossuth-Gondolat, 1982.

Igor M. Djakonov: Nyugat-Ázsia az i. e. II. évezred első felében. ELTE BTK, 1972.

G. Driver-John C. Miles: The Assyrian Laws. Oxford, Clarendon Press, 1935.

Friedrich Engels: Az angol alkotmány. MEM 1. k. Kossuth, 1957. 568-591. o.

Friedrich Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete. MEM 21. k. Kossuth 1970. 21-157. o.

Friedrich Engels: Bevezetés Marx az „Osztályharcok Franciaor­szágban 1848-1850-ig" c. művéhez. MEM 22. k. Kossuth, 1970. 475-492. o.

Mogens Trolle Larsen:The Old Assyrian City-State and its Co-lonies. Akademisk Forlag. Copenhagen, 1976.

Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Kossuth, 1983.

Karl Marx: A tőke I. MEM 23. k. Kossuth, 1967.

Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. II. MEM 46/II. k. Kossuth, 1972.

Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Kossuth, 1977.

Marx-Engels: A német ideológia. Helikon, 1974.

A. Leo Oppenheim: Az ókori Mezopotámia. Gondolat, 1982.

Pach Zsigmond Pál: A nemzetközi kereskedelmi útvonalak XV-XVII. sz.-i áthelyeződésének kérdéséhez. Századok, 1968. 5-6. sz.

Joseph Schumpeter: History of economic analysis. New York, 1954.

Tőkei Ferenc: Az „ázsiai termelési mód" kérdéséhez. Kossuth, 1965.

Tőkei Ferenc: Antikvitás és feudalizmus. Kossuth, 1969. Világtörténet: Szovjet Világtörténet sorozat 1. Kossuth, 1962.

Világtörténet: Szovjet Világtörténet sorozat 2. Kossuth, 1963.

Immanuel Wallerstein: A világkapitalizmus felemelkedése és jövő­beni összeomlása. In: Fejlődés-Tanulmányok. 4. ELTE ÁJK, 1980 93-144. o.

Wiener György: Világtörténelmi korszakváltás és kelet-európai változások. A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve, 1991. 28­37. o.