Előző számunkhoz is kapcsolhatóan a szerző a Kádár-rendszer szociálde­mokrata vonásaiból és vonzalmaiból indul ki. Ezután röviden bemutatja a szociáldemokrácia történetét a munkásosztály hatalmi törekvéséből, a ve­gyes tulajdon elvéből kiinduló századvégi mozgalomtól a kompromisszum kérdése körül zajlott Bernstein-Kautsky vitán, a mozgalom fasizmus alatti ós 45 ut

A közvetlen jelen és a megalapozó múlt

Ne rémüljön meg az olvasó: nem az utóbbi évek hazai szociálde­mokrata mizériáiról akarunk írni, hanem magáról a történelmi (nemzetközi) szociáldemokráciáról, amely (tetszik – nem tetszik egyeseknek) közel másfél évszázada része „Európa" gondolko­dásának – méghozzá kiiktathatatlanul. Az igaz, hogy a „szovjet blokk" országaiban a 80-as évek során valóságos „szociálde­mokrata konjunktúra" bontakozott ki: kivált a kádári MSZMP-be n. Az okok nyilvánvalók: a lényegében sztálini típusú ál­lamszocializmus válsága szinte mindenütt érezhetővé vált, a kivezető utat sok helyütt a szociáldemokratizálódásban lát­ták. Ez viszonylag „zökkenőmentesnek" látszott, hiszen pl. Kádár János pártjának – természetesen be nem vallottan – számos szociáldemokrata vonása volt. (így a vegyes tulajdon elvének gyakor­lati tolerálása, vagy – a kései szakaszban – éppen elismerése, a „második gazdaság", a pártélet bizonyos demokratizálódása és a pártfegyelem sajátos (semmi esetre sem „sztálini" jellegű) értel­mezése, a jól ismert vagy mostanában inkább feledésbe merülő „vívmányok" stb.) Igaz viszont, hogy ugyanekkor, a vezetés – sok­szor alibiként – fenntartott maga által is elavultnak minősített dog­mákat és magatartásformákat. Nagymértékben szűkítette a tabu­témák körét, de azt nem törölte, vagy nem merte eltörölni, amiből sokszor nevetséges, anakronisztikus helyzetek adódtak. Maga a nyolcszázezres párttagság is megosztott volt. Az állampártban egyaránt megtalálhatók voltak szociáldemokrata, szociálliberális és populista beállítottságú emberek (a populizmust po­litikai irányzatnak és nem puszta demagógiának tartjuk), de ott voltak az „eszmei" kommunistákon kívül az olyan „kommunisták" is, akiknek kommunizmusa főleg a Kádár által gyakran hangozta­tott (és a valóságban mind ritkábban érvényesülő) egalitárius el­vek igenlésében és a Szovjetunió iránti (sokszor formális és fé­lelemből fakadó) hűség emlegetésében merült ki. Alighanem a poli­tikailag szinte közömbös párttagok voltak többségben. A „nó­menklatúra" elsősorban saját pozíciói védelmével volt elfoglalva, de részben neveltetésénél, részben meggyőződésénél – és jól felfogott érdekeinél – fogva nem egy esetben bizonyos szociális érzékenységgel rendelkezett; egyébként sem tartotta okos dolog­nak a tömegek tűrőképességét veszélyeztetni. A prédikált Inter­nacionalizmust annak hirdetői is ritkán vették komolyan, igyekeztek a nemzeti érdekeket érvényesíteni, törekvéseiknek azonban legalábbis két tényező gátat szabott: a Szovjetunió­tól való gazdasági függés és a szovjet hadsereg respektálá­sa. Arra, hogy ez a hadsereg is a bomlás állapotába kerülhet (az adott nemzetközi helyzetet mérlegelve), a legmerészebbek sem gondoltak. (Nemcsak az MSZMP-ben!)

Ezek a tényezők, továbbá a nagy néptömegek életszínvo­nalának emelkedése (ennek árára kevesen gondoltak) politika­ilag szinte közömbösítette az állítólag hatalmon lévő mun­kásságot – általában a bérből és fizetésből élőket. Kevesen gondoltak arra, hogy „munkáshatalomról" voltaképpen szó sincs. Egyébként a késő kádári korszakban proletárdiktatúráról már alig beszéltek, még munkáshatalomról sem: inkább a „dolgo­zó nép"-re való hivatkozás járta: persze a „kirívó társadalmi kü­lönbségek" kárhoztatásával, a „munka" tradicionális dicsőítésé­vel. Az említettek a maguk összességében a polgárosodás – re-kapitalizálódás – sajátos formáit indították el. A társadalmi különb­ségek viszonylag gyors növekedése azonban már jelezte: termé­szetesen nem lehet mindenkiből polgár… A rendszer gazdasági megalapozatlansága éppen a vezetésnek Jelentette a legfőbb gondot. Ez a vezetés tudta, hogy az életszínvonal zuhanását – hiszen legitimitását Is az elfogadható életnívóból eredeztet­te – politikailag nem élheti túl. Ennek megfelelően cseleke­dett, midőn számos nómenklatúra-tag – felkészültsége és össze­köttetései révén – sikerrel próbált vagy „polgárrá", vagy legalábbis szakértelmiségivé válni. Sok szempontból hasonló jelenségekre ke­rült sor a régió más országaiban is. Ennyit a „kommunizmusról".

A szociáldemokrata elvekben – a vázolt körülmények köze­pette – Kelet-Európában sokan olyan felfogást, politikai alap­vetést láttak, amelyek alkalmazásával „a kecske is Jóllakik, a káposzta is megmarad". Ez a nézet nem volt légből kapott. A szociáldemokráciáról ugyanis sokan beszéltek és beszélnek, de gyakorta nem gondolják meg miről is van szó.

 

 

A kezdetek

Mindenekelőtt egy régi irányzatról, illetve mozgalomról, amely a XIX. század első felében már sok szempontból kialakulva alig volt fiatalabb, mint a modern konzervativizmus és a modern libe­ralizmus. Ráadásul – az utóbb említett irányzatokhoz hasonlóan – a szociáldemokráciának és a szociáldemokrata ideológia fő al­kotóelemének a szocializmusnak a képviselői is joggal hivatkoz­hattak (hivatkoztak is) rá, hogy eszméik már évezredek óta jelen vannak az európai gondolkodásban, holmi „gyökértelenség"-ről tehát szó sem lehet. A szociáldemokrácia és a marxizmus nem azonos fogalmak. A munkások (és általában a „dolgozók" jogai­ért) már a múlt század 40-es éveiben síkra szálló angol és francia munkásszervezkedések: Egyenlők társasága, chartisták, trade-unionisták stb. sok szempontból szociáldemokrata elveket vallot­tak, még Marx és Engels fellépése előtt csakúgy, mint később, a hetvenes években a különböző, oroszországi munkásszövetsé­gek tagjai, vagy G. Mazzini eszméinek egyes olasz követői. De van hazai példa is: lényegében szociáldemokrata kívánságokat hangoztattak Kecskés ügyvéd azon hívei, akik 1848 tavaszán „Kenyeret a népnek" címmel viszonylag részletes programot tar­talmazó kiáltványt ragasztottak a pesti házak falaira. Szociálde­mokraták voltak a jelzett irányzatok mert: a) a szociális viszonyok radikális megjavítását, b) a politikai struktúrák mélyreható demok­ratizálását követelték. Mindehhez hozzájárult, hogy – talán ez a legmegfelelőbb szó – túltekintettek a tőkés társadalmi rend határain; a kapitalizmust jobbnak tekintették ugyan a feuda­lizmusnál, de távolról sem a történeti fejlődés utolsó állomá­sának. A magántulajdon korlátozására, illetve megszüntetésére, társadalmi (nem állami!) tulajdonná való átváltoztatására irányuló törekvés eredetileg szinte valamennyi említett irányzatban jelen volt – többnyire az utópista filozófusok ismert felfogásának meg­felelően. Ebben az összefüggésben értelmezhetők a közismerten nem marxista Proudhon híres szavai: „… a tulajdon – lopás".

Marx és Engels tevékenysége az egész európai szociáldemok­ráciára nagy hatással volt. A két gondolkodónak sikerült mind a – mai szóhasználattal élve – szociálliberális nézeteket (pl. Német­országban), mind az anarchizmus különböző megnyilvánulási formáit háttérbe szorítaniuk. Az ő közreműködésükkel készültek el (részben még életükben) részben pedig útmutatásaik alapján, de már haláluk után a századfordulón, azok a szociáldemokrata pártprogramok, amelyeket a legkülönbözőbb országok szociálde­mokrata, illetőleg munkáspártjai a magukévá tettek. Ebből a szempontból kétségkívül a legkiemelkedőbb a német szociálde­mokraták erfurti programja (1891). Ennek részletes elemzésére nincs most lehetőség, fő jellemvonásaira azonban – hiszen modell-értékű dokumentumról van szó – fel kell hívni a figyelmet. A programnak (programoknak) három része van. Az első a távlati, általános célt tartalmazza és meghatározza a szociáldemokrata párt (pártok) alapvető feladatát. Érdemes idézni az idevágó meg­állapításokat, mert érvényességük több évtizeden át – elvben – meghatározó, jellegű volt. „A munkásosztály harca a tőkés kizsák­mányolás ellen szükségképpen politikai harc. A munkásosztály politikai jogok nélkül nem vívhatja meg gazdasági harcait és nem fejlesztheti ki gazdasági szervezetét. Nem biztosíthatja a termelé­si eszközöknek a közösség birtokába való átmenetét, ha nem ju­tott a politikai hatalom birtokába. A munkásosztály e harcát tuda­tossá és egységessé formálni, és szükségszerű célját elébe tárni – ez a Szociáldemokrata Párt feladata." Ezután következnek az állampolgári (reform) követelések, élükön az általános és titkos választói joggal, magukba foglalva az egyesülési és gyülekezési szabadságot, a progresszív adózást, az ingyenes oktatást és jog­szolgáltatást, az állam és az egyház elválasztását. Majd jönnek a munkaviszonyokkal kapcsolatos követelések, élükön a legfel­jebb nyolcórás normál-munkanap megállapítása". A program utol­só pontja: „Az egész munkásbiztosításnak a birodalom által való átvétele, a munkásoknak az igazgatásban való irányadó részvé­tele."

A programban (de ismét fogalmazhatnánk, akárcsak a további­akban, többes számban) két (egymással kapcsolatos) olyan vo­nás van, amely Marx és Engels tevékenységére vezethető vissza. Az egyik a „munkásosztályára való hivatkozás. A munkás­osztálynak, mint „egyedüli következetesen forradalmi osztály"-nak Marx és Engels már a Kommunista Kiáltványban (1848) is­meretesen megkülönböztetett jelentőséget tulajdonított. Meg kell azonban jegyezni, hogy fogalmát meglehetősen tágan értelmez­ték (ha nem is oly parttalanul, mint pl. előttük Németországban F. Lassalle). Ide sorolják természetesen nemcsak az ipari, hanem a mezőgazdasági munkásságot, az alkalmazott értelmiséget stb. (A lassalle-i értelmezés szerint a gyakorlatban mindenki „mun­kás", aki nem rendelkezik – legalábbis nem rendelkezik jelentős mértékben – termelési eszközökkel.) A másik marxi vonás a „ha­talom birtokává vonatkozik, és lényegében azt állítja, hogy – a fenti értelemben – kétségkívül a népesség túlnyomó részét alkotó „munkásosztályának kell hatalomra kerülnie. (A „proletárdiktatú­ra" fogalmára Marx néhányszor utalt, de nem fejtette ki azt elméletileg részleteiben, a szocializmus politikai-gazdasági előfeltéte­leinek megteremtésére gondolt, elvileg utasította el a terror-rend­szert.) A hatalomra kerülés módozatairól a szociáldemokrata programok nem szólnak. Az általános, titkos választójog követe­lése a parlamentáris intézmények és eszközök elfogadására utal. (F. Engels utolsó írásaiban kifejezetten így foglal állást, amikor a parlamentáris demokrácia jelentőségét méltatja.) Az azonban, hogy más (parlamenten kívüli) eszközök alkalmazásáról is szó le­het, már nem kifejezetten marxi jellemvonás. (Az említett, szociáldemokratikus irányzatok szinte mindegyike hasonlóan véleke­dett.)

Külön kell szólni további három, – a szociáldemokrácia számá­ra a továbbiakban is alapvető problémáról. Az első a tulajdon kér­dése. A marxi értelemben vett szociáldemokrácia a magántu­lajdont társadalmi tulajdonnal kívánta felváltani. A pártprog­ramok egyike sem húzta meg azonban a „társadalmasítás" (ez tulajdonképpen szövetkezeti és nem állami tulajdonlást jelentett!) határvonalát. Ebből a „hézagból" következett az a né­zet, hogy a szociáldemokrácia lényegében a vegyes tulajdon el­vét vallja, a kistulajdon társadalmasítása nem tartozik céljai közé. (Ezt a nézetet Engels utolsó, a 90-es években kelt írásai alátá­masztják.) Magának a „társadalmasítás"-nak a szorgalmazá­sa – és ez a második probléma – felveti az alkalmazotti-mun­kavállalói önigazgatás kérdését. A szociáldemokrácia ettől elvben sohasem zárkózott el – de ennél tovább nem ment. E hiány okainak kifejtése is elmaradt, így sok szempontból feltétele­zésekre vagyunk utalva. Az egyik ok bizonyára a szakigazgatás fontosságának XX. század eleji felismerése volt. (Ezzel Marx -1. a Párizsi Kommünről szóló írásait – még nem számolt.) Szólni kell azonban – s talán ez volt a lényegesebb – az erősen etatista szociáldemokrata szemléletről is. A szociáldemokrácia mérvadó képviselői – erős túlzással – úgy vélekedtek, hogy állam nélkül nincs társadalom, csak zsarnokságot szülő, barbarizmust jelentő, az ember ember voltát megcsúfoló anarchia. E felfogás alapján törekedtek a szociáldemokraták az államhatalom befolyásolására, majd megszerzésére, esetleg (a radikális baloldaliak) lebontá­sára s egy újjal való pótlására – de sohasem a megszüntetésére. E mellett nem vonták kétségbe az önkormányzatok, a különböző társadalmi közösségek, az érdekképviseletek jelentőségét, hitet tettek (bár a kifejezés későbbi keletű) a „civil társadalom"mellett: anélkül azonban, hogy az államhatalom megkülönböztetett je­lentőségéről szóló felfogásukat feladták volna – s ezzel állásfog­lalásukba bizonyos felemásság került.

A szűkebb értelemben vett századforduló változásokat hozott az európai szociáldemokrácia életében is. Az egyes pártok befo­lyása megnövekedett: a választójogi reformok folytán országok egész sorában (szinte mindegyik nagyhatalmat beleértve) parla­mentáris pártokká (esetenként jelentős parlamenti erővé) váltak. Növekedett befolyásuk a gyorsan gyarapodó taglétszámú szak­szervezeti mozgalomban is. Döntő jelentősége volt annak, hogy mindinkább érzékelhetővé vált: Marx és Engels próféciái nem váltak be. (Bár a tőkés társadalom tudományosan megalapozott kritikáját a szociáldemokrácián belül senki sem vitatta.) Kétségte­len: a várt „nagy összeomlás" legalábbis késett. (Prognózist a szociáldemokrácia inspirátorai nem készítettek, de utalásaikból kikövetkeztethetően ennek valamikor a századfordulón kellett volna a végletes társadalmi polarizálódás viszonyai közepette – ám ez a polarizálódás is elmaradt – bekövetkeznie. A társadalmi struktúra – a szociáldemokrata elképzelések ellenére nem egy­szerűsödött le („burzsoá-proletár"), ellenkezőleg differenciáltab­bá vált. (A munkásság belső tagolódásának elmélyülése, a mo­dem értelmiség kialakulása, a technikai fejlődés hatásának kü­lönböző következményei stb.) Nem került sor a kistulajdonos osz­tályok, illetve rétegek felszámolódására sem. Mindezek a té­nyezők hatottak a szociáldemokrata politikára is. A liberális pár­tokkal való együttműködés gondolata sok helyütt előtérbe került, sőt olyan eseményekre is sor került, melyek korábban elképzel­hetetlenek voltak. (L, a szocialista Millerand belépését 1899-ben a francia burzsoá kormányba, a hangsúlyozottan nem marxista angol Labour Party 1906-os megalakulását, a mensevikek bizo­nyos tekintetben polgári-demokratikus orientációját Oroszor­szágban, a németországi és az ausztriai szociáldemokrácia "nemzet iránti felelősségének" feltűnését stb.)

Az említett problémák éleződését jelzi az a vita, amely a XX. század elején Kari Kautsky és Eduárd Bernstein között – nagy nemzetközi nyilvánosság előtt – zajlott le. Mindketten Marx és Engels szűkebb körébe, munkatársaik közé tartoztak, és mind­ketten a századforduló változásainak, – hogy úgy mondjuk – „le­reagálására" törekedtek. Az „ortodox marxista" Kautsky nem el­méleti, hanem gyakorlati-politikai módosításokat javasolt. Az ed­digieknél nagyobb gondot kívánt fordítani a nem kifejezetten pro­letár, de „proletárérdekeltségű" rétegekre. Növelni kívánta a szo­ciáldemokrata pártok szervezeti erejét és befolyását. Lényegé­ben Marx alapján állította 1910-ben napvilágot látó alapvető művében: „Sem mindenáron való forradalom, sem mindenáron való törvényesség". A társadalmi feszültségek Kautsky szerint nem enyhülnek, sőt. (Háborús veszély, nacionalizmus, elnyomo­rodás.) A polgári pártokkal való együttműködés csak a különböző parlamenti képviselőknek „üzlet". A mű talán leglényegesebb megállapítása, amelyet messzemenő hatása miatt idéznünk kell: „Szocialista nem fogadhatja el az osztályok megbékélésének és a társadalmi békének az illúzióját. Éppen ez teszi szocia­listává. Tudja, hogy nem holmi csalfa megbékélés, hanem csak az osztályok megszűnése teremtheti meg a társadalmi békét".

Kautsky műve tulajdonképpen válasz Engels egykori másik kö­zeli munkatársának, Eduárd Bernsteinnek a kihívására. Engelsre nem azért utalunk, mintha Bernsteinnek vele való kapcsolata nem lenne köztudott, hanem azért, mert Bernstein valóban En­gels kései műveiből indult ki, azokat gondolta tovább – már több mint másfél évtizeddel Marx halála után. A szocializmus előfelté­telei és a szociáldemokrácia feladatai c. művében, amely először 1899-ben jelent meg, a szerző valóban alapvető revíziónak vetet­te alá Marxot. Mint kantiánus elvetette Marx „hegelianizmusát", de Blanquinak Marxra gyakorolt – és korábban ritkán szóvá tett – hatását is (amely – mint ismeretes – a későbbiekben, az orosz forradalmi hagyományokat adaptáló Lenint is megihlette). Bern­stein nagy jelentőséget tulajdonít a szövetkezeti mozgalomnak, az önkormányzatok demokratikus működésének – főleg pedig a munkásság (és általában az alkalmazotti réteg) érdekeinek érvé­nyesítésére alkalmas, az általános, titkos választójogon alapuló parlamentnek, amely mintegy „szocializálhatná" – békés úton – az államot. (Marxhoz viszonyítva tehát Bernstein etatista-jellegű fordulatot hajtott végre.) Feltételezi, hogy a (liberális) burzsoázia saját érdekében sem zárkózik el a reformok (egy-része) elől. A proletárdiktatúra elvét a mű első kiadásában óvatosan, később már erőteljesen elveti, s semmiféle „új osztályuralmat" – bármi le­gyen is annak indoka – nem tart kívánatosnak. „A proletárdiktatú­ra – írja már a XIX. sz. utolsó éveiben – ott, ahol a munkásosztály­nak még nincsenek nagyon erős, gazdasági jellegű saját szerve­zetei, és nem ért el magas fokú szellemi önállóságot az önkor­mányzati testületekben történt iskolázással – csak a klubszóno­kok és irodalmárok diktatúrája."

Marx kapitalizmuskritikáját megalapozottnak tartja, a társada­lom polarizálódásáról szóló nézeteit azonban nem. A mezőgaz­daságot illetően a kisbirtok, illetve a szövetkezetek híve, nem pe­dig a kisajátításoké. Antikautskyanizmusa 1917-et követően erős antibolsevizmusba torkollt, és megerősítette azt a véleményét, hogy a politikai és szociális reformok alkalmasak a kapitalizmus átformálására: olyan kapitalizmus létrehozására, amely már lé­nyegében nem is kapitalizmus. (Ebben az értelemben Bernstein joggal tekinthető a modern „jóléti állam" egyik szellemi előfutárá­nak.)

A különböző párt- és Internacionálé-kongresszusokon lezajló viták a XX. század egész első másfél évtizedét jellemezték. Végső fokon az egyes pártok gyakorlati politikája mindinkább a bernsteini vágányokon haladt, verbálisan inkább a Kautsky-féle (radikálisabb) felfogást hangoztatva. Ez bizonyos kettősséget eredményezett, és tulajdonképpen először hívta fel századunkban a figyelmet e mozgalom tartósan időszerű, alap­vető problémáira. Ugyancsak az említett ambivalencia vezetett arra a differenciálódásra, amely már az új század első éveiben a szociáldemokráciában megkezdődött. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a bernsteini politika – amelyhez ráadásul a későbbiekben Ka­utsky is közeledett – a szociáldemokrata bázis egy részének radi­kalizmusát nem elégítette ki, még akkor sem, ha számottevő poli­tikai és gazdasági reformokra vezetett. Ahol elmaradtak vagy elégtelennek bizonyultak ezek a reformok, a szociáldemokrácia számára még inkább káros helyzet alakult ki. Már a kortársak ér­zékelhették azt a triviális tényt, hogy a reformista politikához való­ban reformokra van szükség. Németországtól (Nyugat-Európáról – ahol szintén jelentős szociáldemokrata pártok működtek – most nem beszélve) valamint az Osztrák-Magyar Monarchiától (itt is politikai tényezővé vált a szociáldemokrácia) keletre, elsődlege­sen a cári Oroszországban a szociáldemokrácia mélyreható és nagy történelmi következményekkel járó szakadási folyamata zajlott le, A bolsevik irányzat létrejötte elválaszthatatlan a nyugati szociáldemokrácia által „választott" és Kelet-Európában járhatat­lannak bizonyult úttól.

A bolsevizmus problémáját itt nem tárgyalhatjuk, de a későbbi­ekben még visszatérünk rá, Nem maradhat azonban említés nélkül, hogy a reformizmus (és a vele megbékülök, illetőleg „Bernsteint meggyőzni" kívánók) ellenében a bolsevikokon kívül más, radikális irányzatok is felléptek. Gondolunk a Millerandot támoga­tó, de egyes fontos kérdésekben (gyarmatosítás, háború) az In­ternacionálé fórumain radikálisan fellépő Jaurésre, a különböző országokban tevékenykedő, de Franciaországban legjelentősebb anarcho-szindikalistákra (ezek a hazai olvasók előtt Szabó Ervin munkássága kapcsán ismertek), de legfőképpen Rosa Luxem­burgra és követőire. Luxemburg (a mensevik Martovval együtt) sok szempontból támogatta Lenint az Internacionálé kongresszu­sain, élesen bírálta a revizionistákat, a „liberális szocialistákat", de a Lenin-féle forradalomelmélettel – annak következményeit is beleértve – több ponton szemben állott. Érdemes talán idézni egyik, nézetrendszerét jól jellemző, 1906-os, (mellesleg az euró­pai szociáldemokráciában) széles rétegekre ható megállapítását: A parlamenti harc, akárcsak a szakszervezetek, szintén csupán egy szakasz, egy fejlődési fok a proletár osztályharc egészében, amelynek végső céljai a parlamenti harc és a szakszervezeti harc kereteit egyaránt meghaladják".

A fentiek a maguk összességében arra mutatnak, hogy már 1914 előtt a nemzetközi szociáldemokrácia – ekkor mar tömeg­mozgalom – megosztott és sokrétű volt. Sokféle irányzat megfért egymással a mozgalom keretei között néhány azonos cél (pl. re­formok, illetőleg forradalmi jellegű átalakulás igenlése) elfogadá­sa mellett. (Sem Kautsky, sem Rosa Luxemburg nem kívánta pl. Bernsteint kizárni a német szociáldemokráciából, mint ahogyan az utóbbi Lenint a mélyreható elvi ellentétek ellenére azért szoci­áldemokratának tekintette.) Kialakult tehát a szociáldemokrácia „gyűjtőfogalom"-jellege, amely a későbbiekben is – bizonyos vál­tozások árán – fennmaradt. A századfordulón tehát aligha lehet már egységes szociáldemokrata elvekről és egységes szociálde­mokrata politikáról beszélni. Ez a tény elősegítette a szociálde­mokrata politika rugalmasságát, alkalmazkodó képességét, de ugyanakkor az egységes fellépést, sőt az egységes állásfoglalás kialakítását nagymértékben megnehezítette.

A jelzett folyamatokat az első világháború kitörése nagymér­tékben elmélyítette. Az Internacionálé optimista várakozásai a maguk összességében illúziónak bizonyultak. A háborúellenes fellépéshez az Internacionálénak nem volt elég ereje és elszánt­sága sem. Ez utóbbi különböző érdekkonfliktusokra vezethető vissza. Világossá vált, hogy – a marxizmus vulgarizálóinak állítá­saival szemben – a nemzeti érdek fogalma valós fogalom. A fej­lett országok ipari munkásai valóban érdekeltek voltak abban, hogy – ha már kitör a fegyveres konfliktus – országuk ne marad­jon alul, ne váljék esetleg ellenséges invázió áldozatává. Az etnocentrizmust mindig is elutasító szociáldemokraták zöme ebből a meggondolásból kiindulva – ha nem is a polgári pártokéhoz ha­sonló intenzitással -, de támogatta a háború ügyét. Ehhez termé­szetesen a megtorló intézkedésektől való félelem, az illegalitásba szorulás veszélye is hozzájárulhat. (Mindez a többségre vonatko­zik; kivételek voltak, méghozzá különböző megfontolásokból – a rettenetes áldozatok hatására növekvő pacifizmus, forradalmi­ság – származók, ezek azonban (Oroszországot kivéve) az álta­lános képen nem változtattak. A lényeg, hogy az internacionaliz­mus marxi (de nemcsak marxi) eszméjét a komoly próbatétel al­kalmából nem lehetett vagy nem akarták a gyakorlatba átültetni. A nyugat-európai szociáldemokrácia szervezeti egységét – leg­alábbis 1917-ig – a háborúval kapcsolatos politika ellentétes megítélése sem bontotta meg, ezáltal is fokozva a mozgalom sok­színűségét, kereteinek tág voltát. (A Magyar Tanácsköztársaság­nak a szociáldemokrácia szempontjából fontos, sok szempontból rendhagyó történetére most nem térhetünk ki.) Az 1918-as Antant-győzelem – az említett konfliktusok ellenére – rövid távon – minden korábbinál kedvezőbb helyzetbe hozta egész Európában a szociáldemokrata mozgalmat, ugyanakkor új – a korábbiaknál is súlyosabb – konfliktusok kiindulópontjává vált. Olyan konfliktusokról van szó, amelyek még napjainkban is erőtel­jesen éreztetik hatásukat.

 

 

Két világháború között

A szociáldemokrácia a húszas évek elején szinte az egész konti­nensen törvényhozói – kormányzati – pozíciókra tett szert. Az előretörés okai a következőkben foglalhatók össze: 1. A társadal­mi struktúra változása. A háborús termelés lendületet adott az ipa­rosításnak. (Még olyan országok is, mint pl. az új Lengyelország vagy akár Magyarország agrárországokból agrár-ipari országok­ká váltak.) 2. A középrétegek rohamos lecsúszása, elszegényedé­se a „boldog" békeidőkhöz viszonyítva. 3. A háborús áldozatok és szenvedések általi elkeseredés,, a korábbi legitim kormányzatok térvesztése. 4. A szociáldemokrácia és a vele kapcsolatban levő szakszervezetek tevékenysége. (Még a háborút támogató szoci­áldemokraták is éltek bizonyos mérséklettel, fenntartásokkal; ko­rántsem jutottak el a háborús uszítás olyan magas fokára, mint a többi politikai erő többsége.) Nem adták fel korábbi politikai köve­teléseiket (általános választójog, egyesülési és gyülekezési sza­badság). A szakszervezetek markáns érdekvédelmi aktivitást fej­tettek ki. 5. A volt Központi Hatalmak országaiban a háborúvesz­tés nyomán kibontakozó forradalmi hullám egyenesen élvonalba „taszította" a szociáldemokratákat.

E folyamat a régi szociáldemokrata programok jelentős részét változatlanul hagyta. A változtatásra inkább csak Németország­ban történt kísérlet. (l. az 1921-es – bernsteinista – görlitzi progra­mot.) Bizonyos módosításokra másutt, így Franciaországban is sor került. (A „szervezeti kapitalizmus"elméletének térhódítása a Francia Szocialista Pártban.) A pártprogramok hagyományos szo­ciáldemokrata felfogása azonban nem tette sürgőssé a változtatá­sokat. Az említett „programbevezetők" – e felfogás szerint – a táv­lati célokat fogalmazták meg „sine die", azaz határidők nélkül, va­jon „miért kellene törölni őket"? A programkövetelések második csoportjába tartozó politikai kívánalmakat (általános, titkos válasz­tójog stb.) számos országban kivívták – gyarapítva ezzel a szoci­áldemokrata sikerlajstromok tételeit. Ugyanez volt a helyzet a har­madik követelés-blokkal (szociálpolitika stb.) is. A sikerek persze – és ebből a szociáldemokrata vezetők nem is csináltak titkot – nemcsak az ő aktivitásukra voltak visszavezethetők, hanem je­lentős részben arra, hogy 1918 ősze után nem lehetett minden te­kintetben ott folytatni az életet, ahol 1914 nyarán abbamaradt. S még nem beszéltünk az oroszországi eseményekről.

Az orosz forradalmak óriási témakörének taglalásába most sem bocsátkozhatunk. Annyit azonban megjegyzünk, hogy a bolsevizmustól elhatárolódó, de Lenint és Trockijt még a II. Internacionálén belüli vitapartnernek tekintő szociáldemokraták az 1917-es februári forradalmat, a cárizmus megdöntését kitörő örömmel fogadták, sőt az októberi szocialista forradalmat is – érzékelve, hogy az távolról sem holmi "puccs", hanem hatalmas tömegek mozognak benne – megértették, habár a „proletárdiktatúra" gya­korlatával (I. a „renegát Kautsky") nem békültek meg. Reális ké­pük volt a cári birodalom közállapotairól (tehát mentes az ismert, szélsőséges megítélésektől), tisztában voltak vele, hogy a hábo­rú és a vele járó borzalmak nélkül a nép elkeseredése nem csa­pott volna át forradalomba. Az igazi szakítást 1918 januárja, az eszer többségű alkotmányozó nemzetgyűlés feloszlatása és a mensevikek (köztük a nagy tekintélyű Martov) kiszorítása hozta meg. Úgy véljük, hogy az eddig előadottak alapján világos: de­mokratikus parlamentek szétkergetése egy szociáldemokrata számára szinte olyan „bűn" volt, mint a royalisták számára a le­gitim és ráadásul „jó" uralkodó megdöntése, vagy éppen meg­ölése. Megbocsáthatatlan. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szociáldemokraták alapvetően rosszul ítélték meg az orosz viszo­nyokat. Általában úgy vélekedtek (persze eltérések itt is voltak, gondoljunk Plehanovra), hogy Lenin alternatívája nem valamiféle polgári demokrácia, hanem monarchista restauráció – „fehér el­lenforradalom". Ez a vélemény, amelynek pl. O.-Bauer többször hangot adott, alighanem jogosult volt. Itt kell megjegyezni azt is, hogy a szociáldemokraták mind a vörös, mind a fehér terrort elve­tették, élesen bírálták a polgárháború borzalmait. Ebben az eset­ben sem kizárólag humanista meggyőződésről volt szó; bár erről is. A hagyományos szociáldemokrata felfogás hajlott bizo­nyos determinizmusra, evolucionizmusra: nemcsak ember­telennek, hanem értelmetlennek is ítélték az erőszakot. (Ter­mészetesen itt sem idealizálhatunk. Hivatkozni lehet arra, hogy szociáldemokrata politikusok is nyúltak kritikus helyzetekben fegyverekhez. Ez azonban viszonylag ritkán fordult elő és az álta­lános tendencián kevéssé változtatott.) Mindenesetre tény, hogy 1917 orosz októberét az európai szociáldemokrácia zöme még lényegében szocialista győzelemnek tekintette. (Bár az antant-szociáldemokraták tartottak attól, hogy Oroszország kiválása a háborúból [breszti béke 1918 elején] esetleg még győzelemre se­gíti a császári Németországot. Az USA szinte egyidejű hadbalé­pése ezt a veszélyt azonban végleg elhárította.)

Mintegy évtized telt el az 1918-as győzelem ősze után, és a szociáldemokrácia európai pozícióinak jelentős része már ve­szendőbe ment. Angliában, Franciaországban, a mai Benelux-országokban és Skandináviában nagyjából még tartotta állásait, de Olaszországban hatalomra került a fasizmus, a különböző közép-kelet-európai országokban és a Balkánon zömmel autoritárius, esetenként fasisztoid rendszerek regnáltak, az 1929 -1933-as gazdasági válság pedig elsodorta mind a német, mind pedig az osztrák szociáldemokráciát. A szociáldemokratáknak (és a kom­munistáknak) keserűen kellett tapasztalniuk, hogy a gazdasá­gi krízisek – a várakozásokkal ellentétben – nem csak a balol­dalt, hanem a legfélelmesebb jobboldalt is megerősíthetik. A húszas és harmincas évek fordulóján (az okokra még visszaté­rünk) nem szolgáltak vigaszul az oroszországi (Szovjetunió-beli) fejlemények sem. Sztálin hatalmának megszilárdulása a húszas évek végén változást hozott a nyugati szociáldemokraták orosz politikájában. Mindenekelőtt érzékelték, hogy Sztálin (Lenintől és Trockijtól eltérően) már semmiféle tekintetben nem „partner" a számukra. Nem ismeri a nyugati szociáldemokráciát, nem is tud politizálni vele. A sztálini terror abszurditásával viszont a nyugati szociáldemokraták nem tudtak mit kezdeni, tulajdonképpen fel sem fogták, hogy miről van szó. Voltak olyanok, akik „balról" bírál­ták Sztálint és „nacionálbolsevik"-nak minősítették („szocializmus egy országban"). Mások viszont éppen ezért dicsérték, a „béke" emberét látták benne, aki gyakorlatilag feladta a „világforradalom ábrándját", leszámolt a régi, lenini gárdával és – a Szovjetunió iparosítását, modernizálását végrehajtva – hajlandóságot mutat majd a Hitler-elleni együttműködésre. (Az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum e remények miatt okozott óriási megdöbbenést a szociáldemokraták körében is, bár a Müncheni Egyezmény után semmin sem kellett volna csodálkozniuk.) A második világháború menete azonban lényegében a sztálini politika utóbb említett megítélését támasztotta alá.

Óriási nehézséget okozott és a „szociáldemokrata viszontagsá­gok" nagymérvű gyarapodását segítette elő, hogy a szociálde­mokrácia a két világháború közötti időszak új kihívásaira nem tudott adekvát választ adni. Az ezzel kapcsolatos kísérle­tek nem vezettek kellő eredményre. Az 1917 utáni forradalmi hul­lám kapcsán a szociáldemokrácia megkísérelt balra nyitni. Az ún. Kétésfeles Internacionálé azonban csak 1920-tól 1J23-ig tartotta magát. A radikálisokat a centrista mérséklet nem ragadta meg, sokan közülük a létrejövő kommunista pártokhoz és ezek révén az 1919-ben megalakult III. Internacionáléhoz csatlakoztak. 1918-at követően viszont sikerült a még 1889-ben megalakult II. Internacionálét újjáéleszteni. A különböző elnevezésekkel működő Szocialista Internacionálé azonban mindig megle­hetősen laza szervezet volt. (Az ma is.) A radikális baloldal ki­válása az egyes pártokból nagy csapás volt a szociáldemok­rácia számára, a jobboldali radikalizmus említett előretörése azonban egyenesen katasztrofális jellegű volt.

A nemzetközi szociáldemokrata mozgalomnak már a kezde­tektől, tehát az 1864-ben alakult I. Internacionálé időszakától megvolt a maga hagyományos jobboldal-képe. E szerint a jobbol­dal a tőkések-földbirtokosok érdekképviselete; mint ilyen nagy politikai befolyással, de kis tömeghatással rendelkezik. Jószeré­vel csak az „elbutított" embereket használhatja fel a maga céljai érdekében, a „munkások", a „dolgozók" zöme „még nem ébredt osztályérdekei tudatára", de potenciálisan baloldali; azaz szocia­lista. Ismert volt, hogy már Marx és Engels írt a Kommunista Kiált­ványban „feudális szocializmus"-ról, és azt is, hogy feudális-konzervatív erők is esetenként éles kritikát gyakorolnak „a tőkések mohósága" felett. Mindez azonban félrevezetés, „népbolondítás", hiszen a tőkés rendszer a történelmi fejlődés „szükségszerű" kö­vetkezménye (marxista formációelmélet!) és még mindig hala­dóbb a feudalizmusnál.

Ezeken az elgondolásokon a keresztényszocializmus – nem minden előzmény nélküli jelentkezése (1891) sem változtatott lé­nyegesen. Már csak azért sem, mert számos országban nem vált tömegmozgalommá. Ismeretes, hogy a populizmus – bár a foga­lom, a megnevezés modern – nem új jelenség és már a XIX. szá­zad folyamán feltűnt. Ezt a szociáldemokrácia „nem reagálta le"; a populista törekvésekkel nem, vagy csak alig számolt Mindez vonatkozik a populizmussal sok szempontból érintkező (de vele természetesen nem azonos!) fasizmusra, illetve nácizmusra is. (E két mozgalom sem azonos teljesen egymással, a továbbiak­ban azonban – a rövidség és egyszerűség kedvéért – a „fasiz­mus" megjelölést használjuk.)

A szociáldemokráciát tehát (hozzátehetjük: akárcsak a libera­lizmust és a konzervativizmust) a meglepetés erejével érte, hogy a nagy világgazdasági válság idején néptömegek (soraikban je­lentős számban ipari és mezőgazdasági munkások is) sorakoz­nak fel különböző populista és fasiszta zászlók alá. Komoly elem­zés helyett (bár némelykor erre is volt példa) előkerült ismét a je­lenségek pusztán demagógiával és félrevezetéssel, a nagytőke törekvéseivel, a kispolgárok „megvadításával" történő magyará­zata. Egyoldalúnak bizonyult az ún. dimitrovi, kommunista magyarázat is, amely szintén a nagytőkére, sőt a finánctőkére he­lyezte a hangsúlyt; szinte figyelmen kívül hagyva az említett moz­galmak tömegmozgalom jellegét.

Visszatérve a szociáldemokráciához: a „fel nem ismerés" okai sok szempontból alighanem a társadalmi bázis kérdésében kere­sendők. A szociáldemokrácia a két világháború között még alapvetően osztálypárt, az ipari (szak)munkások pártja. (Jól­lehet szavazói, támogatói között már számos mezőgazdasági munkás, értelmiségi és kistulajdonos is van.) Ez a bázis Idegen­kedik a demagógiától, a „kalandorakcióktól", nem kívánja a szorosabb együttműködést a liberális polgársággal, annál inkább saját érdekeinek védelmét. A tulajdon-orientáltság sem játszott olyan nagy szerepet gondolkodásában, mint ahogyan azt a szociáldemokraták, illetve a kommunisták képzelték. Az utóbbiak állásfoglalása ugyanis még merevebb volt. A Marxhoz való viszonyításban is túlzott egyoldalúsággal – mint már erről a nemzeti kérdést illetően volt szó – szinte csak az osztályérdeket tartották jelentősnek, valamiféle homogén osztály feltételezésével. Lukács György – aki a szociáldemokratákat nem kedvelte, és akit Kautsky egyenesen „taszított" – éppen bizonyos rugalmasságot hányt az „opportunisták" szemére. Az opportunizmus ugyanis – írta a húszas évek elején – Bernstein óta mindig a következőkből indul ki: egyrészt mélyrehatónak állította be a proletariátuson belüli objektív-gazdasági rétegződést, másrészt pedig olyan erősen hangsúlyozta az egyes proletár, félproletár, kispolgári stb. rétegek «élethelyzete» közötti hasonlóságot, hogy ebben a «differenciálásban» eltűnt az osztály egysége és önállósága."

Végzetes következményekkel éppen az járt, hogy a munkáspártok – bár a weimari Németországban igen erős pozíciókkal rendelkeztek – egyrészt nem tudták a tömegek jelentős részét „megszólítani", másrészt jól ismert egymás elleni ádáz küzdelmükkel saját helyzetüket gyengítették. Főleg a középrétegekkel kapcsolatos szociáldemokrata politika (most már a kommunistákról ne beszéljünk) hagyott sok kívánni valót maga után. (Jóllehet e rétegek megnyerésének fontosságát Bernstein nem győzte hangsúlyozni.) A szociáldemokraták mindig is vállalták a mezőgazdasági munkások és a törpe-birtokosok érdekképviseletét, igyekeztek tágítani hatókörüket – azonban nem mindig elég erősen és hatékonyan. Nem egyszer érződött az ipari szakmunkás bázis (ez nem azonos a „munkásarisztokráciával", bár voltak benne „munkásarisztokraták" is) hatása: – Mi közünk „ezekhez"? Gondot okozott a liberális polgárság, illetve liberális értelmiség – jóllehet velük mindig számoltak a szociáldemokraták – gyakran megmutatkozó közönye, amely nem kedvezett az együttműködés kialakulásának. A szociálliberális irányzatok gyengék voltak, csakúgy, mint a liberálisok és szociáldemokraták között elhelyezkedő (polgári) radikálisok. Ami a hagyományos konzervativizmust illeti, nos erről hamar kiderült, hogy kritikus pillanatokban, nem ritkán a „vörösökétől való félelme miatt nem lehet rá számítani. (Nem III. Viktor Emánuel király nevezte-e ki Mussolinit 1922-ben miniszterelnöknek, Hindenburg birodalmi elnök pedig Hitlert 1933-ban kancellárnak – a kierőszakolt, de mégiscsak összejövő parlamenti többség alapján?)

Másutt nem került sor az olasz- vagy németországihoz hasonló eseményekre. Nagy-Britanniában kétszer is kormányra került a Labour Party (1924 és 1929-1931) jelentősebb eredményeket azonban – éppen a nagy válság miatt sem tudott felmutatni,és egysége is megbomlott A legnagyobb siker talán Franciaországban következett be. Leon Blum népfrontkormánya (1936-1937) olyan széles körű szociálpolitikai reformokat vezetett be, amelyek­nek mintaértéke közismert, a francia politika bizonyos jobbratoló­dását azonban ez sem tudta megakadályozni. Spanyolországban a szocialisták vezette kormány sem tudta a polgárháború (1936­1939) kitörését meggátolni. (Ebben persze már Hitler és Mussolini fegyveres beavatkozásának is jelentős része volt.)

A harmincas évek második felére (kiderülvén, hogy a nyugati hatalmak Kelet-Közép-Európát egyszerűen „leírták") még ked­vezőtlenebbé vált a helyzet, és a második világháború kitörését (1939) követően szinte az egész kontinens náci-fasiszta uralom alá került, amely a szociáldemokraták ellen (is) kíméletlen terrort alkalmazott. A különböző országok ellenállási mozgalmaiban számos szociáldemokrata vett részt.

A két világháború közötti időszakban a szociáldemokraták tehát értek el bizonyos (esetenként korábbi reményeiket túlszárnyaló) eredményeket, ugyanekkor megmutatkoztak e mozgalom szinte eredendő gyengeségei is, amelyek a későbbiek során (tehát 1945-öt követően is) manifesztálódtak. Nem azokról a „gyenge­ségekről" van szó, amelyeket Lukács – mint láttuk – Bernstein kapcsán bírált. Inkább két, másik tényezőt említhetnénk. Az egyik a parlamentarizmusnál való „leragadás". A parlamentarizmus ér­tékét sem a korai, sem a századelős szociáldemokrata teoretiku­sok sohasem vonták kétségbe. Igyekeztek azonban tartózkodni attól a „parlamenti kretenizmus"-tól, amitől már Marx is óvott. Tra­gikus módon nem vették figyelembe a parlamenten kívüli le­hetőségeket olyan Időpontban, amikor a jobboldali radikaliz­mus bőven élt ezekkel a lehetőségekkel. Márpedig a játéksza­bályok tiszteletben tartásának csak akkor van értelme, ha ezt va­lamennyi érintett fél megcselekszi. A másik tényező a szociálde­mokrata párt- és szakszervezeti mozgalom „radicionális" elbürok­ratizálódása volt. A szervezetek növekedése óhatatlanul meg­követelte állandó apparátusok foglalkoztatását. Ezek azon­ban nehézkesen, sokszor saját külön (vélt vagy valós) appa­rátus-érdekeiknek megfelelően működtek, és fékezték a mozgalom dinamizmusát, egyben határozottan elutasítva a „közvetlen demokráciát", amely pedig a szociáldemokrata elvek­kel nem ellenkezik.

Éreztette hatását az egyes szociáldemokrata pártok tevékeny­ségét illetően a kellő külső támogatás hiánya is. A német és oszt­rák szociáldemokrácia összeroppanása után a kisebb szociál­demokrata pártok meglehetősen magukra hagyatva működ­tek (vonatkozik ez természetesen az anyagiakra is), szemben áll­va a „korszellememéi, amely lényegében a jobboldali radikaliz­mus eszmerendszerét jelentette. A nehézségeket fokozták a fa­sizmus, a nácizmus kétségkívül látványos sikerei. Annak a tény­nek, hogy Hitler bámulatosan rövid idő alatt – a diplomáciatörté­neti okok ismertek – szinte egész Európa urává vált, elképesztő hatása volt. Közismert: legnagyobb sikere magának a „sikernek" van. Nem kevésbé volt jelentős szerepe – már a háború kitörését megelőzően – a háborús konjunktúrának, a munkanélküliség megszűnésének, a munkaviszonyok javulásának, sőt ezáltal a nagy tömegek életszínvonala bizonyos emelkedésének. Az ered­ményeket a korabeli tömegkommunikáció jelentős része a „kor­szellemének tulajdonította, természetesen elmulasztva annak említését, hogy háborús konjunktúráról van szó, amely – mint a későbbiekben kiderült – páratlanul pusztító, a fasizmus által kez­deményezett és elvesztett világháborúba torkollt.

 

Mario Petrucci: Lasalle-emlékmű                         (Das rote Wien)

Jelen idő és távlatok

1945, az antifasiszta koalíció győzelme új helyzetbe juttatta az európai szociáldemokráciát. Joggal hivatkozhatott eddigi eredményeire. Már a harmincas évek „demokratikus liberálisai" felismerték az állam – úgymond – piacszabályozó szerepét, amelynek fontosságára – jóval korábban -Bernstein és a leg­több szociáldemokrata pártban működő bernsteinisták felhívták a figyelmet. A Roosevelt-féle New Dealból és J. M. Keynes mun­kásságából levont következtetéseket általában úgy értékel­ték, mint a szociáldemokrata elgondolások térhódítását. Erősítette a szociáldemokrata pozíciókat a pártok szinte mind­egyikének erőteljes antifasiszta magatartása. Az említetteknél na­gyobb szerepe volt a szociáldemokrata sikerekben a háborúvég társadalmi feszültségeinek. (L. az Attlee és Bevin által vezetett angol Munkáspárt 1945 július választási győzelmét, León Blum újabb miniszterelnökségét Franciaországban 1946-47 fordulóján, a Kurt Schumacher vezetésével működő – ellenzéki – nyugatné­met szociáldemokrácia megerősödését, Nenni, illetve Saragat olasz szocialista, valamint szociáldemokrata pártjának sikereit. A skandináv országokban is erősek maradtak a hagyományos szo­ciáldemokrata pozíciók, csakúgy, mint Ausztriában.) Az eredmé­nyek mellett azonban a nyugati szociáldemokratáknak kudarco­kat is el kellett könyvelniük. Franciaországban és Olaszország­ban – korábban ilyesmire nem került sor – a kommunista pártok ereje és tömegbefolyása jóval meghaladta a szociáldemokratá­két. ( Ez a fölény – többek között – az antifasiszta ellenállásban megmutatkozott túlsúlyuknak, a Szovjetunió nagymérvű háborús szerepének, valamint a kommunista radikalizmusnak tulajdonít­ható. Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy a kommunistáknál régebben működő szociáldemokrata pártok ki voltak téve bizo­nyos erkölcsi kopásnak, amely a különböző hatalmi szervekben való részvétellel együtt jár, továbbá – a már említett – nem lé­nyegtelen elbürokratizálódásnak – a párt- és szakszervezeti ap­parátusokat illetően, A „munkáspártok" közötti kapcsolatok most sem voltak felhőtlenek. Több helyütt kísértett a harmincas évek árnyéka: az egymás lejáratására – azaz a rivális kiküszöbölésére – irányuló törekvés.)

Kelet-Közép-Európában – lényegében Jaltára visszavezethetően – más folyamatok zajlottak le. A hatalomban meghatározó funkci­ókat betöltő, a Szovjetunióra támaszkodó kommunista pártok a szociáldemokratákkal szemben is az ismert „szalámi taktikát" al­kalmazták. A „baloldali szociáldemokraták" azon támogatás miatt, amelyet kezdetben a kommunisták részéről élveztek, nem fogták fel kellően az őket fenyegető veszélyeket. 1947-1949-ben az­után az egész régióban bekövetkezett a szociáldemokrata pártok felszámolása: a "munkásegység" létrehozása. (Ehhez azt is hoz­zá kell tenni, hogy eleinte – tehát 1945-48-ban – a szervezett munkásság zöme is igényelte a munkásegységet, a munkáspár­tok közötti rivalizálás felszámolását – természetesen nem oly mó­don, mint ahogyan az bekövetkezett.) Az ötvenes években – sok­szor a „munkásarisztokrácia" elleni küzdelem jegyében – már mindenütt folyt a szociáldemokraták vad üldözése, a valódi szak­szervezeti tevékenység lehetetlenné tétele. Az érdekvédelem „szociáldemokratizmus"-nak minősült. A volt szociáldemokrata" vezetők közül néhányan a „munkásegység"-nek tett szolgálatai­kért díszes, de tényleges hatáskörrel nem járó funkciókat kap­tak, később azonban ezeket is többnyire elvesztették.

A vázolt helyzet jelentősen módosította Európa-szerte a szoci­áldemokrata politikai gondolkodást és magát a szociáldemokrata politikát. (Beleértve a korábbi alapokon 1951 nyarán létrejövő Szocialista Internacionálé tevékenységét is.) A kellő eligazodás érdekében térjünk vissza a „kályhához". Az 1945 előtti évtizedek egyetemes szociáldemokrata politikájának alapelveit éppen a II. Internacionálé egyik legnagyobb tekintélye, G. V. Plehanov fejtet­te ki, 1917 decemberében megjelent írásában. Az ipari munkás­ság – hangsúlyozza Plehanov – Oroszországban kisebbségben van. „Ebből pedig okvetlenül az következik, hogy ha proletariátu­sunk, megragadva a politikai hatalmat, végre akarja hajtani a „szociális forradalmat", akkor éppen országunk gazdasága ítéli őt a legkeserűbb vereségre… A hatalom támaszkodjon az ország valamennyi olyan lakosának koalíciójára, akiknek=nem érdekük a régi rend helyreállítása." Jöjjön létre a parlamenti demokrácia, a társadalmi fejlődés azután majd megérleli a szocialista átalaku­lást. Erőszakos, forradalmi beavatkozásra nincs szükség.

Az említett módosulás, a mind Plehanovtól, mind magától Bernsteintől való eltérés lényege: a parlamentáris demokrácia minden korábbinál egyértelműbb vállalása, a további „szocialista fordulat" prognosztizálása nélkül. A Bernstein-féle, a „szocializ­musba való belenövés"-ról már nincs szó, inkább csak a parla­mentáris demokrácia „szociális tartalommal" való telítődéséről (bar a szociáldemokraták a „demokratikus szocializmus" doktrí­náját sohasem adták fel). A változás okai sokrétűek. Része van benne a tőkés (piac) gazdálkodás bizonyított hatékonyságé­nak, a kommunista-szocialista ellentéteknek, de az 1946-tól kibontakozó hidegháborús légkörnek is. A szociáldemokraták féltek a militarisztikus államszocializmus sztálini politikájától, azt – nem alaptalanul – valamiféle, Marx által is jellemzett „kaszárnya-szocializmus"-sal rokonították és az említettek miatt sok min­dent elfogadtak az 1940-ben, Sztálin által meggyilkoltatott Trockij Szovjetunió felett gyakorolt kritikájából. (Már véget ért az az időszak [a húszas és harmincas évek fordulója], amikor számos szociáldemokrata Sztálinban „a mérséklet emberét" látta. Szere­pe volt globális politikai meggondolásoknak is. Kevéssé érzékel­ték a kelet-európai átalakulások mélyebb történelmi okait, a szov­jet-amerikai bipoláris világfelfogás következményeit. A nyugati szo­ciáldemokraták (az általuk képviselt szakmunkás és alkalmazotti bázis óhajainak megfelelően) bizalommal viseltettek az USA-politika, főleg (az ottani szakszervezetek által is támogatott) demok­rata-adminisztrációk iránt és helyeselték a Truman-elvet, illetve a Marshall-tervet. (1947-1948.) Érthető, hogy a „munkásegység" létrejötte, a szociáldemokrácia említett likvidálása a jaltai vonaltól keletre, szintén megtette a maga hatását. A vázolt politikai irány­zatról szólva meg kell jegyezni azt is, hogy a szociáldemokrata pártok – a már jelzett tolerancia folytán – a hidegháború idősza­kában is gyűjtőpártok maradtak abban az értelemben, hogy le­hetőséget adtak a pártvezetőségek politikájánál radikálisabb, bal­oldali, a szó hagyományos értelmében vett osztályharcos irány­zatok tevékenységére is. (Erre példa, hogy pl. az angol Munkás­pártban kifejezetten trockista velleitású személyiségek és működtek és működnek.) Fennmaradt továbbra is a szociálde­mokrata pártok és az egyes szakszervezeti mozgalmak szoros kapcsolata. A markáns érdekvédelmi tevékenység továbbra is a szociáldemokrata politika egyik legfontosabb alkotóeleme maradt. A szociáldemokraták sohasem fogadták el azt a.véle­ményt, hogy az őket Angliában, Franciaországban és másutt időnként felváltó konzervatív és liberális kormányok politikájának „nincs alternatívája". A sztálinizmus megtagadása nem jelentette a Szovjetunió történelmi eredményeinek megkérdőjelezését, ha­nem együttjárt annak a ténynek felismerésével, hogy a szovjet állam léte számos esetben a nyugati kapitalizmust „engedé­kenyebbé" tette a munkáskövetelések és különböző gyarma­ti-nemzeti aspirációk iránt.

A szociáldemokrata pártok nem választási, hanem koncepció­kat kidolgozó programpártok voltak (rendszeresen működő alap­szervezetekkel és szoros kapcsolatban a szakszervezetekkel). Jóllehet a programokat sohasem értelmezték dogmatikusan, az ötvenes évek végére – az elméletileg legigényesebb német szo­ciáldemokráciában – új programalkotásra került sor. Az 1959-es godesbergi program az „igazságosság, szabadság, szolidaritás" eszméjéből indult ki, elutasította az osztályharc korábbi értelme­zését és a tulajdon kérdésében is új elemeket tartalmazott. Nem követelt kategorikusan sem államosítást, sem társadalmasítást; fenntartotta viszont a vegyes tulajdon elvét; a demokratikus államhatalomnak mindamellett olyan ellenőrző szerepet tulajdo­nított, amely a nagytőke „túlhatalmát" megakadályozza. Kiemel­ten foglalkozott a szakszervezetek szerepével és a társadalmi konszenzus elvével. Lényegében annak a „jóléti állam"-nak az elméleti meglapozását célozta, amely számos európai or­szágban megvalósulóban volt. Az 1945-ben kifejtett elvek – amelyek különböző későbbi módosítások mellett is – tartósaknak bizonyultak, lényegében a program „hozzáigazítását" célozták a már korábban is (Európa-szerte) legalábbis a pártvezetőségek ál­tal követett szociáldemokrata gyakorlathoz.

A program azt is mutatja, hogy az osztálypártból Immár a munkavállalók néppártjává való szociáldemokrácia céljai a korábbiaknál közelebb kerültek más politikai erők (pl. szociálliberálisok, keresztényszocialisták) céljaihoz. Tehát a szoci­áldemokrácia sajátos arculata elhalványodhatott volna, ha nem kerül sor a programpontok komolyan vételére, az értük vívott erőteljes küzdelemre (pl. a szociálpolitika területén). Annak, hogy ez sikeres volt, bizonyítéka: a szociáldemokrácia pozíciói a hatva­nas években Európa-szerte erősödtek. Sok helyütt voltak ekkor többnyire koalícióban) hatalmon, W. Brandt 1969-ben az NSZK kancellárja lett. A korábbi (századfordulós) remények, az abszolút parlamenti többség elnyerése azonban ritkán, illetőleg többnyire rövid időre váltak valósaggá. A korábbinál differenciáltabb társa­dalmakban a szocidáldemokraták befolyása lényegében csak azokra a rétegekre terjedt ki, melyeknek érdekei összhangban voltak a szociáldemokrata programokkal. (Munkavállalók, alkal­mazottak.) Nem jártak eredménnyel a marginális társadalmi réte­gek, alternatívok megnyerésére irányuló törekvések (pl. Angliá­ban a hatvanas években). Az említettek erősen_anarchisztikus, antietatikus felfogása összeegyeztethetetlennek bizonyult az ál­lamhatalomnak, illetve az önkormányzatoknak ebben az időszak­ban is nagy jelentőséget tulajdonító, de az anarchistákkal való bi­zonyos együttműködést elvben nem elutasító szociáldemokrata nézetekkel. Ugyanekkor a szociáldemokraták sikerrel elhatárol­ták magukat az ortodox liberális dogmáktól és az általános, egy­mással is ütköző populista szólamoktól. „Alapvető céljukat", a de­mokratikus szocializmus megvalósítását sohasem tűzték a gya­korlati politika napirendjére.

A szociáldemokrácia nemzetközi kérdésekben a korábbi, valóban jól bevált gyakorlatot folytatta. A széles körben el­terjedt, lejáratását célzó vádak ellenére nem volt közöm­bös a nemzeti érdekek iránt (a közömbösség nyilván ártal­mára lett volna), de nacionalista uszításban nem vett részt, hangsúlyozta az internacionális értékek jelentőségét. Anti­fasizmusa nyilvánvaló, a „kommunizmushoz" való viszonya azon­ban bonyolultabb. A „létező szocializmus", szociáldemok­rata vélemény szerint, demokrácia hiányában nem volt szocializmus (a sztálinizmus kapcsán már utaltunk erre a kérdésre), az elért szociális vívmányok jelentőségét azon­ban megbecsülték, és bíztak bizonyos, további reformok sikerében is. A hidegháborús légkör felszámolása (a hatva­nas és hetvenes évek fordulóján) nem jelentéktelen mérték­ben a szociáldemokraták tevékenységének eredménye volt. Valóban: eredményekre gondolunk s ezen a későbbi fejlemények sem változtatnak.

Az egész – immár európai keretekből kilépő és a harmadik vi­lágban is erősödő – szociáldemokrácia számára irányadó az 1989 júniusában Stockholmban elfogadott Elvi Nyilatkozat. Ez le­szögezi: …. a demokratikus szocialisták különböző módon jutot­tak el a mozgalom elveinek elfogadásához. Forrásai a munkás­mozgalomból, a nemzeti felszabadító mozgalmakból és a külön­böző kultúrákban született humanista hagyományokból erednek". Érzékeli az államszocializmus ellehetetlenülését: ezt – mármint az államszocializmust – kategorikusan elutasítja. Az államosítás – tőkés viszonyok közepette – sem old meg önmagában semmit. Az Elvi Nyilatkozat gazdaságilag hatékony, a munkavállalók beleszólási jogát érvényesítő vegyes gazdaság keretei kö­zött képzeli el a társadalmasítást és a köztulajdont: a tulaj­don sokféleségének s egyben a közjólét kontrolijának aláve­tett piacgazdaságnak a híve, amelynek működését politikai­lag a parlamentáris demokrácia biztosítja. Azt tartja helyénva­lónak, ha a szociáldemokráciában is a pluralitás elve érvényesül, a szociáldemokrácia alapértékeinek (így a munkavállalói érdekek képviseletének és a politikai demokráciának) a vállalása azonban minden szociáldemokrata számára kötelező.

A meglehetősen általános Elvi Nyilatkozatot és az ezt követő (némileg radikálisabb) megnyilatkozásokat különböző szociálde­mokrata vezetők (Brandt, Palme, Kreisky, Mitterrand, Craxi, González) igyekeztek konkretizálni. Ez a lényegen nem változtatott. A szociáldemokrácia távlati célja a békés úton megvalósítható, a vegyes tulajdonú és a parlamentáris pluralizmuson alapuló de­mokratikus szocializmus. Az adott időszakban a legfontosabb fel­adat a (tőkés) piacgazdaság társadalmi (állami) ellenőrzése, a munkavállalók érdekeinek védelme, részvételi, esetenként tulaj­donlási lehetőségeik biztosítása. A tőkés rendszer morális védel­mére, vagy esetleg dicsőítésére azonban a szociáldemokrácia most sem hajlandó: sőt, hangsúlyozza: a gazdasági hatékony­ság még nem etikai érték, és sohasem lesz az. A legújabb problémák elemzésére elsősorban Franz Vranitzky vállalkozott. A Fukuyama-féle meghatározást komolytalannak tartja, ugyanek­kor rámutat az aggasztó jelekre. A „jóléti állam" vívmányait számos esetben – financiális okokból – csökkenteni kell: nö­vekszik az ökológiai problémák jelentősége, fokozódik az Észak-Dél ellentét, újból erőre kapnak a nacionalista törekvé­sek. Ezért: „A szociáldemokrácia számára – amelynek önértel­mezéséből követően mindig újjáalakító erőnek kell lennie – a poli­tikai és társadalmi élet világos feladatokat jelölnek ki."

A szociáldemokraták most is – nem először – szembekerültek az egalitarizmus problémájával, amelyet a tőlük megszokott óvatossággal közelítettek meg. Mindig is tisztában voltak azzal, hogy a hátrányos helyzetben levők szempontjából jelentős „fel­hajtó erő", ugyanakkor gazdasági káoszhoz és politikai zsarnok­sághoz vezethet. A primitív „egyenlősdit" tehát szavazóik véleményével (és Marxszal) összhangban elutasítják: az „esély­egyenlőségre" helyezik a hangsúlyt.

A Szovjetunió összeomlása enyhén szólva, váratlanul érte a szociáldemokráciát – is. A hatás kettős volt: a szociáldemokra­ták megszabadultak a nem ritkán hangoztatott: „jó-jó, nem sztálinisták, de sok szempontból mégiscsak szovjet-csatló­sok" – egyébként alaptalan – vádjától, de ugyanakkor – ez is meglepetés volt – az összeomlás bizonyos mértékben és nem­zetközi méretekben gyengítette az ő pozícióikat is. Az már aligha volt váratlan, hogy a baloldali zászló alatt hajózó Szovjetu­nió bukását a nem is „neo-" hanem a „klasszikus" értelemben vett nácizmus megerősödése követi majd, W, Brandt kétségkívül jog­gal mutatott rá: „A parancsuralmi rendszerek által üldözött szoci­áldemokraták számlájára írni a diktatúrák bűneit – ez már történe­lemhamisítás". Mindazonáltal kétségtelen, hogy – és ezt a szoci­áldemokrata vezetők nagy része is elismeri – a szociáldemokrata politikai vonalvezetés is módosításra szorul. Olyan szociálde­mokráciára van szükség, amely kevésbé etatista, civil társa­dalmat igenlő: kevésbé bürokratikus, a korrupcióra kevésbé hajlamos, az alternatív irányzatok (pl. a zöldek) irányában nyi­tottabb, az érdekvédelmet illetően radikálisabb, elszántan el­lenez mindenfajta tekintélyelvűséget, totalitarizmust. A ne­hézségek nyilvánvalóak: napjainkban a gazdasági hatékonyság és a szociálpolitikai meggondolások esetenként erőteljesen üt­köznek egymással. (Gondoljunk pl. F. González kormányának eddigi tevékenységére, de arra is, hogy egyes dél-amerikai szoci­áldemokrata kormányoknak éppenséggel fegyveres erővel kellett leverniük különböző éhséglázadásokat.) Ezen ellentmondások lehető leküzdése különösen fontos feladata világszerte a szociál­demokráciának. Ez azonban aligha merülhet ki különböző jelsza­vak puszta hangoztatásában. Főleg, ha olyan jelszavakról van szó (pl. a .szociális piacgazdaság", melyek nem is csak a szociál­demokrácia sajátjai). Végül is a 70-es évektől egyre súlyosabb csapásokat szenvedett el a „jóléti állam", amely világméretekben a szakszervezeti mozgalmak visszaszorulásában is kifejeződött. A szociáldemokrácia válaszúihoz érkezett. Csak egy dolog bizo­nyos: nem maradhat a régi.

Áttérve a mi régiónkra, bonyolult feladatokkal kell megbirkózni. A különböző, sokszor új, sokszor nosztalgikus szociáldemokrata kezdeményezések eddig nem jártak komoly eredménnyel, nem versenyezhettek a siker reményében nacionalista, populista tö­rekvésekkel, nemzeti mítoszokkal. A történelmi tapasztalatokból okuló „utódpártok"-ra az ilyen mérvű sikertelenség általában nem vonatkozik. A kádári MSZMP-re bevezetőben már utaltunk. De a nyolcvanas évek „állampárt"-ja más országokban is politikailag meglehetősen heterogén volt. Érvényesültek bennük reformkom­munista, szociáldemokrata és szociálliberális törekvések – s per­sze különböző populista tendenciák is. A régi elitekkel kapcsolat­ban sem lehetnek illúzióink, de az sem állítható, hogy e pártok szociáldemokrata „hitvallása" elsődlegesen tudatos átmentési szándék, puszta mimikri vagy szimpla névváltoztatás volna.

Szembe kell nézni az említett kérdés kapcsán a sokat emlege­tett „nacionálbolsevizmus" problémájával is. A sztálinizmus resta­urálására komoly erők nyilván nem gondolnak (már csak saját érdekükben sem), baloldali radikális pártok létrehozására azon­ban igen. A jelenlegi „nacionálbolsevik" irányzatokat nem tarthat­juk korszerűnek, de neosztalinistának sem: sok esetben „reform-kommunistának" illetve „baloldali populistának" minősíthetők. Egyesek (ortodox liberálisok, nemzeti konzervatívok, bizonyos „nyugati" diplomáciai körök stb.) szerint szinte mindenki ezekbe a kategóriákba tartozik, aki nem fogadja el a piac mindenhatóságá­ról szóló ortodox liberális felfogást, vagy éppen a „sokkterápiára" vonatkozó javaslatokat. Mindenesetre a szociáldemokráciának vannak érintkezési pontjai a reformkommunizmussal és a szoci-álliberalizmussal; de aligha vannak a nacionálbolsevizmussal.

Az „utódpártok" szociáldemokrata pártokká válhatnak, főleg ak­kor, ha már az „elődpártban" (mint erről már volt szó) számos szo­ciáldemokrata vonás érvényesült, s ha radikálisan szakítanának az állampárti beidegződésekkel. Különben is: egyáltalában nem biztos, hogy a „lecsúszó" régiókban, az „új" elitek elké­pesztő mohósága, a növekvő elszegényedés viszonyai köze­pette munkához látó szociáldemokrata pártok „egy az egy­ben" olyanok lesznek, mint a „nyugatiak". Az utánzásra való mindenároni törekvés, ebben az esetben sem vezethet jóra. Egy azonban biztos: napjaink eseményei, a kibontakozó recesszió, minden kommentár nélkül is meggyőzően bizonyítják, hogy eb­ben a térségben is szükség van erős baloldalra és ezen belül (szervezetileg nem okvetlenül egységes) erős szociáldemokráci­ára. Az ortodox elvek alapján felfogott, nyugati mintájú liberális kapitalizmus ugyanis régiónkban sem alkalmas a problémák megoldására. Az, hogy erre rámutatnak, még nem „szociálde­mokrata messianizmus". (Kétségkívül fintora a történelemnek, hogy a Marx-szobrok lebontása – legjobb esetben is „száműzé­se"- idején nagyon sokan, ha Marx szövegeit ismernék, megbi­zonyosodhatnának arról, hogy legalábbis a kapitalizmus marxi kritikája nem légből kapott.) Behatóan és a kor követelményeinek megfelelően tanulmányozandó lenne a közvetlen demokráci­ának – a szociáldemokraták által (mint említettük) nem túlsá­gosan kedvelt – témaköre is. Ebben a tekintetben korszerű el­gondolások kimunkálására van szükség.