Die Linke á la francaise – A baloldali pártstruktúra átalakulása Franciaországban?

A Die Linke példáját követve a Francia Szocialista Párt antikapitalista baloldala 2008 novemberében kilépett a pártból, és Parti de Gauche (Balpárt) néven új párt szervezését kezdte meg. A cikk az elmúlt néhány év során lezajlott politikai-szervezeti változások alapján latolgatja a radikális baloldali erők egyesítésére irányuló kezdeményezés esélyeit Franciaországban.

Meddig maradjon egy elnevezésében szocialista, viszont a kapitalizmus – a tőkeviszony uralmának – fennmaradását elveiben elfogadó, gyakor­latában meg neoliberális politikát folytató pártban a párt antikapitalista balszárnya? Mikor kell azt mondani: „Ebből elegünk van!", és meghirdetni a párton belüli és kívüli (más baloldali pártokban, társadalmi és szak­szervezetekben tevékeny) erők egyesítését célul kitűző, új párt vagy pártszövetség zászlóbontását?

E kérdés jelenleg s már jó ideje: a blairi-schröderi „harmadik utas" szo­ciáldemokrácia gazdaság- és társadalompolitikájának kudarca nyomán nem egy európai – s mutatis mutandis számos Európán kívüli – ország­ban napirenden szerepel.

A Bal (Die Linke) 2007. júniusi megalakulása Németországban – ami­nek előzménye a PDS és a WASG választási koalíciójának sikere a 2005. szeptemberi Bundestag-választásokon -, majd az új párt politikájának kedvező fogadtatása a német társadalom jelentős rétegeiben (ti. a Die Linke „zajos" sikerei a 2007-2008-as tartományi választásokon) adtak ösztönzést ahhoz, hogy 2008 őszén, a pénzügyi-gazdasági válság ki­bontakozásának napjaiban az Európai Unió másik „túlsúlyos" államában, Franciaországban is megfogalmazódjon egy új párt megalakításának terve, amely már elnevezésében is – Parti de Gauche (Baloldali Párt vagy Balpárt) – a német „modellre" (Die Linkspartei; Die Linke) utal.

Az alábbiakban a Balpárt létrehozásának (párt)politikai környezetét mutatom be a francia baloldalon az elmúlt néhány év során lezajlott válto­zások alapján, különös tekintettel a Szocialista Pártban (PS) végbement átrendeződésekre.

1. A PS 2008. november 14-16-án Reimsben rendezte meg országos kongresszusát. A kongresszus – pontosabban a kongresszust megelőző és az azt követő, július elejétől november végéig tartó öt hónapos proce­dúra – feladata a párt általános politikai irányvonalának (újra)meghatá-rozása és a teljes vertikumú tisztújítás végrehajtása volt – a szekcióktól a föderációkon át az országos titkárok és az első titkár személyének megválasztásáig.

A reimsi kongresszusra előterjesztett 6 indítvány (motion) közül1 a november 6-án lebonyolított szekciószintű pártszavazáson 80%-os több­séget értek el a párt szociálliberális és centrista többségét reprezentáló indítványok,2 míg a PS balszárnyán elhelyezkedő áramlatok közös, C jelű indítványa – amelyet Benoít Hamon, a 2002-ben alapított PS-áramlat, az Új Szocialista Párt (NPS – Nouveau Parti Socialiste)3 egyik kezdeményezője terjesztett elő – nem egészen 18,5 %-os támogatásban részesült. Ez az eredmény a balszárny súlyos kudarcát jelentette, hiszen az előző, rendkívüli kongresszuson (Le Mans, 2005. november) az NPS indítványára a tagok még majdnem 24%-a voksolt, s a többé-kevésbé szintén baloldali értékeket hangoztató Laurent Fabius-féle indítvánnyal együtt a balszárny támogatottsága 45%-ot ért el.

Reimsben – csakúgy, mint már Le Mans-ban – a baloldali indítvány(ok)ba integrált előterjesztéseket s az ezeket kimunkáló áramlatokat (sze­mélyeket) elsősorban az kötötte össze, hogy az EU alkotmányszerző­dés-tervezetéről 2005. május 29-én megtartott referendum kapcsán valamennyien a szerződés elutasítása mellett foglaltak állást.4

Hamon indítványában hét baloldali szocialista politikus: Henri Emmanuelli, Jean-Luc Mélenchon, Marie-Noël Lienemann, Gérard Filoche, Pierre Larrouturou, Marc Dolez és Jacques Fleury; pontosabban az általuk vezetett vagy képviselt áramlatok, formális vagy informális csoportosulások előterjesztései (kontribúciói) ötvöződtek.

A két „ősmitterandista", Henri Emmanuelli és Jean-Luc Mélenchon közül az előbbi az 1980-as évek közepén pénzügyminiszter, majd a Nemzetgyűlés elnöke és 1994-95-ben a PS első titkára volt. Mélenchon 1986 óta (egyetlen ciklus kivételével) Essone megye szenátora, s 2000 és 2002 között Lionel Jospin kormányában szakoktatási miniszterhelyet­tes volt. A két politikus 2002-ben létrehozta az Új Világ (NM – Nouveau Monde) nevű áramlatot, amely főként a párt ifjúsági szervezetében, a Fiatal Szocialisták Mozgalmában (MJS – Mouvement des Jeunes Socialistes) és a Franciaországi Egyetemi Hallgatók Országos Szövet­ségében (UNEF – Union Nationale des Étudiants de France) élvezett befolyást.5 Az NM-hez közel állt Marc Dolez Harcoló Erők (FM – Forces Militantes) nevű áramlata is. Az FM 2005 decemberében fuzionált a Démocratie & Socialisme című folyóirat körével, amelynek főszerkesz­tője, Gérard Filoche előbb a trockista Forradalmi Kommunista Liga (LCR – Ligue Communiste Révolutionnaire), majd 1995-től mint a PS baloldalának egyik vezető személyisége tűnt fel. A lap a PS-en belüli Szocialista Baloldal (GS – Gauche Socialiste) orgánuma volt, amelyet még 1988-ban (szintén) Jean-Luc Mélenchon, illetve Julien Dray6 ho­zott létre, ellensúlyozandó Michel Rocard, az akkori PS első titkárának nyitását a centrista politikai erők felé. A GS a baloldalnak a 2002-es elnökválasztáson elszenvedett veresége után szétesett; Mélenchon ezután kezdeményezte az NM megalapítását, és a GS volt a forrása az Új Szocialista Pártnak (NPS) is.

A Nouveau Monde azonban a 2005-ös népszavazási kampány folya­mán a két alapító közötti taktikai jellegű nézeteltérés miatt felbomlott.7 Emmanuelli ekkor életre hívta a Szocialista Alternatívát (SA – Alternative Socialiste), Mélenchon pedig Kötőjel (Trait d'union8 ) elnevezéssel ho­zott létre új áramlatot, amely közvetítő szerepet kívánt betölteni a PS balszárnyán elhelyezkedő és a párton kívüli radikális baloldali (antikapi­talista) politikai erők között. Mélenchon a Kötőjel képviseletében nyújtott be kontribúciót a Le Mans-i kongresszusra, amely azután beleolvadt a Laurent Fabius által előterjesztett indítványba.

Hogy politikai mozgásszabadságát növelje, Mélenchon 2004 májusában útjára indított egy PS-en kívüli, republikánus és antiliberális közéleti egye­sületet is, amely A Szociális Köztársaságért (PRS – Pour la République sociale) nevet vette fel.9 A PRS egyaránt elutasította (elutasítja) a letűnt államszocialista rendszereket és a kapitalizmus neoliberális menedzse­lésével zsákutcába került szociáldemokráciát; harmadik utat javasol(t), amelyhez a mintát – szerintük – a Die Linke szolgáltatja. Mélenchon részt vett A Bal 2007. júniusi alapító kongresszusán, aminek Franciaországra érvényes tanulságait a Politis című hetilapban vonta le.10

A PS reimsi kongresszusa előtt egy héttel, november 6-án lezajlott pártszavazás eredményének nyilvánosságra kerülése után (november 7-én) Mélenchon és Dolez az alábbi nyilatkozatot adták ki, bejelentve a PS-ből való kilépésüket és azt, hogy – a Die Linkét követve – új baloldali párt megalakítását kezdeményezik.

 

Elegünk van ebből!

A szocialista pártnál lezajlott szavazás eredménye ismert. A párt távozó többségétől származó indítványok végeztek elől; megkapták a szavazatok 80 %-át. És Ségolène Royal indítványa nyert azzal a javaslattal, hogy a centrummal szövetkezzenek. Így azok az irányza­tok kerekedtek fölül, amelyek jelenleg az európai szociáldemokráciát uralják, noha azt mindenütt a kudarc felé sodorták. Ezek elfogadják a Lisszaboni Szerződés Európáját, a politikai szövetségesek váltoga­tását, eltűrik a jobboldallal szembeni közömbösséget, és elutasítják a kapitalizmus megkérdőjelezését. Ez az eredmény nem hagyhat kétségeket. S ezen a párt baloldala által elért tiszteletre méltó ered­mény, sajnos, semmit nem változtat. Nekünk elegünk van ebből!

Nem vagyunk hajlandók megtagadni önmagunkat azzal, hogy különböző taktikai jellegű összeesküvésekben és latolgatásokban veszünk részt. Mert bármi legyen is a reimsi kongresszus végső kimenetele, a PS jövőbeni vezetése a többségi irányzatot képviseli, különösen a következő európai parlamenti választásokon. El kellene fogadnunk, amit mindig is elutasítottunk: a Lisszaboni Szerződést és a közös nyilatkozatot azokkal a szociáldemokrata pártokkal, amelyek saját országaikban a jobboldallal kormányoznak. Nem! Elegünk van ebből!

Vállaljuk a ránk háruló felelősséget. A kapitalizmus válságának idején országunknak más hangra van szüksége a baloldalon. Ezt szeretnénk szolgálni. Meg akarjuk ragadni a kezdeményezést, alternatívát kívánunk nyújtani, meghátrálásra kényszeríteni és meg­buktatni Sarkozyt. Elkötelezettségünkhöz híven visszaszerezzük cselekvési szabadságunkat. Kilépünk a Szocialista Pártból. Nyil­vánosságra hozzuk republikánus és szocialista küzdelmünk elveit, s nem teszünk engedményeket a jobboldalnak, a kapitalizmusnak, az emberi társadalommal és az ökoszisztémával szembeni kollektív felelőtlenségüknek. Elgondolásainkat a választók nyilvánossága elé fogjuk bocsátani. Ahogyan azt Németországban Oskar Lafontaine megmutatta, elhatározzuk, hogy együttműködünk mindazokkal, akik egyetértenek ezzel az irányvonallal, és egy új baloldali párt meg­alapításával. Felhívást intézünk a baloldali erők egységfrontjának megteremtésére az európai parlamenti választásokra. Tudjuk, hogy népünkben hatalmas energiák feszülnek a változás érdekében. Előre kell mennünk.

Jean-Luc Mélenchon szenátor (Essone megye) Marc Dolez képviselő (Nord megye)11

 

A Balpárt megalakulását hivatalosan november 29-én, a Párizs melletti L'Ile St Denis-ben 3000 fő részvételével megtartott nagygyűlésen jelen­tették be, amelyen felszólalt Oskar Lafontaine, a Die Linke társelnöke is. A párt alapító kongresszusát 2009. február 7-8-ra tűzték ki.

A Parti de Gauche rövid távú célja baloldali egységfront (közös vá­lasztási lista) létrehozása a 2009. évi Európai Parlamenti választásokra. Ennek megteremtéséhez első helyen a PC-t tekintik partnerüknek, illetve – Mélenchon és Dolez első nyilatkozatai szerint – számítanak Olivier Besancenot és Alain Krivine LCR-jére; pontosabban az LCR által létrehozandó, jelenleg szintén a megalakulás fázisában lévő Új Antikapitalista Pártra (NPA – Nouveau Parti Anticapitalsite)12 , a Jean-Pierre Chevénement által vezetett MRC-re, valamint a „globkrit" (alterglobalizációs) szervezetekre is. Hosszabb távon a párt a baloldal szétforgácsolt (antikapitalista) erőinek egyetlen pártban vagy legalábbis szoros pártszövetségben való egyesítését szeretné elérni, a Lisszaboni Szerződés ratifikációjának elutasításán és a hatályos EU-szerződések fölülvizsgálatán alapuló új, demokratikus és szociális Európa megterem­tésének jelszavával.

A Balpárt megalakításáról szóló bejelentést követő három hétben a politikai „baloldal baloldalán" – mondjuk így – visszafogott lelkesedés mutatkozott a kezdeményezés iránt. Két kisebb baloldali formáció: a PS-ből Franck Pupunat ökoszocialista Utópia Mozgalma (UM – Mouvement Utopie) – amely mind Le Mans-ban, mind Reimsben önálló indítvánnyal (s mindkétszer 1,2 %-os eredménnyel) szerepelt -, illetve az egyesült MARS-GR csoport jelentette be csatlakozását a Balpárthoz, s jelent­kezett pár egyéni át- illetve belépő is: Jacques Généreux, a PS Orszá­gos Tanácsának volt tagja, Francois Autain szenátor (MRC), Jacques Desallangre független képviselő (akit 2007-ben a PRG és a PCF támo­gatásával választottak újjá), Christophe Ramaux ismert anti-neoliberális közgazdász, az Attac France tudományos tanácsának tagja stb.

A PCF-en belül Mélenchonék kezdeményezése – úgy tűnik – felélén­kítette a vitákat, érzékelhetően erősítve azokat a réfondateur-erőket – a Communisme en mouvement című bulletin körül, illetve a Patrick Braouezec és Roger Martelli vezette Communistes unitaires egyesület­ben tömörülő párttagokat és párton kívüli kommunistákat -, akik a 2008. december 11-13-án sorra kerülő kongresszuson a párt és a társadalom közötti párbeszéd sokrétűbbé tételét szorgalmazzák, s vélhetően fölvetik majd a párt nevének megváltoztatását is.13 Magától értetődik azonban, hogy a PCF önfeladásszerű összeolvadása a Balpárttal – ahogyan ez (teljesen más politikai-szervezeti konstellációban) a Gregor Gysi vezette PDS esetében történt Németországban – még akkor sem igen lenne elképzelhető, ha ennek politikai hasznáról Mélanchonék esetleg meg tudnák győzni a PCF jelenlegi vezetését (ami persze merő fikció): a 13 ezer helyi képviselő alkotta réseau (hálózat) immár a kommunista párt legfőbb (egyben végső) társadalmi bázisát jelenti, aminek megőrzése a PS tagjaival való helyi együttműködéstől függ.14

Ami az LCR/NPA-t illeti, Olivier Besancenot első nyilatkozataiban ugyancsak pozitív véleményt nyilvánított a Balpárt zászlóbontásáról, hangsúlyozva ugyanakkor – némi malíciával -, hogy Mélenchonék „tu­lajdonképpen egy igazi régi szocialista pártot szeretnének csinálni". A „Postás"15 (is) egyértelműen elhárította a közös párt lehetősségét.

2. A Parti de Gauche zászlóbontása mindazonáltal nem az egyedüli ajánlat volt 2008-ban a neoliberális-ellenes baloldali erők egyesítésére.

Jean-Pierre Chevénement, aki az 1971-es épinay-i kongresszuson egyik alapítója volt a PS-nek, majd hosszú éveken át a párt a Szocia­lista Tanulmányi és Kutatóközpontjának (CERES – Centre d'études, de recherches et d'éducation socialiste) élén annak republikánus balszárnyát vezette,16 2008 júniusában nyílt felhívással fordult a PS, a PCF és a PRB vezetőihez, indítványozva egy nagy, egységes baloldali párt megalakítá­sát. Javaslatát október 2-án az MRC honlapján Felhívás az egész balol­dal újraalapítására (Appel á une refondation de toute la gauche) címmel újrafogalmazva megismételte.17 Október 21-én a PS, az MRC, a PCF és a Zöldek által szervezett nagyszabású fórumon – amely a globalizációval szembeni baloldali politika lehetőségeivel foglalkozott – Chevénement a francia baloldal egyesítésének lehetőségéről így fogalmazott:

 

A baloldalnak elektrosokkot kell kiváltania, ha az országban többség­be akar kerülni. Semmi sem indokolja, hogy ne találjunk egymásra egyetlen politikai pártban. Különbözőségeink valósak, de semmikép­pen sem jelentik azt, hogy ne létezhetnének egymás mellett, egyetlen demokratikus szervezetben a szó etimológiai értelmében vett radikális és inkább ügyintéző hajlamú áramlatok.18 Sőt, ez egyenesen feltétele a választási győzelemnek.

A kártyák ki vannak terítve. Én azt mondom: »Kezdődjék a játék!« A PS és a PCF novemberben, illetve decemberben rendezi meg kongresszusát. Reménykedem, hogy egyrészt mélyenszántó, a ránk váró óriási kihívásokhoz méltó iránymutatással, másrészt egy olyan, az egész baloldalra kiterjedő, nagy szervezet gondolatával állnak majd elő, amely jelet adhat egy új kezdethez. De mivel sokan még fenntartásokkal viseltetnek egy nagy párt gondolata iránt, hozzunk létre legalább egy konföderációt, amelyet megbízunk azzal, hogy 2011-re szervezzen meg egy olyan nyílt előválasztást, amely nyitva áll minden aktivista és szimpatizáns előtt, s amely kiválasztja a 2012-es elnökválasztás egyedüli baloldali jelöltjét. Ez nagyot szólna. Nagy vitákat keltene, s az egész országot belengné a megújulás szele."19

 

Kérdés ezek után, hogy vajon a Balpárt tervét Chevénement és az MRC úgy ítéli-e meg, hogy az összecseng saját kezdeményezésével, vagy pedig inkább keresztbe szervezést, konkurenciát lát benne; az álta­luk elképzelt legszélesebb körű baloldali választási szövetség esélyének csökkentését azzal, hogy Mélenchonék a baloldali frontot s később az egységes Balpártot – követve a német mintát – a szociálliberális politikai erőktől függetlenül (vagy velük ellenében) kívánják megvalósítani.

A baloldali erők egységéről (akár egyetlen pártba való egyesítéséről) folytatott közös gondolkodás talán legjelentősebb műhelye a Gauche Avenir (Baloldali Jövő) nevet viselő közéleti klub, amelyet szocialista (Paul Quilés, Marie-Noélle Lienemann, Benoít Hamon) és kommunista politikusok (Francis Wurtz, Jean-Claude Gayssot) alapítottak 2007-ben. 2008 februárjában Quilés és Lienemann felhívást tett közzé a Baloldal Pártja (Parti de la Gauche) létrehozására, amelyet fél év múlva, szep­tember 8-án Chevénement-nal közösen megismételtek.

3. A Balpárt meghirdetését övező események áttekintését érdemes még egy mozzanattal kiegészíteni. Noha a 2008-as esztendő kétségtelenül a gazdasági világválság kitöréséről híresül majd el, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez az év egyben 1968 májusa kerek évfordulójának éve is. 2008 tavaszán a soixanthuitard-ok (hatvannyolcasok) értelmiségi nemzedékének egy része (azok, akik nem „tértek meg" a kapitalista rend­szer elfogadóinak vagy egyenesen apologétáinak) számadást készítettek saját maguk, országuk s a világ állapotáról. Május 15-én 55 vezető francia értelmiségi az alábbi felhívást tette közzé a Politis című hetilapban.

 

Szervezzük meg a baloldali alternatívát!

1968 májusának születésnapját ünnepeljük.

A korszak, amelyben élünk azonban nem a megemlékezések és a nosztalgiázás ideje.

A földgolyó mélyreható átalakuláson ment keresztül. A kapitalizmus ragadozó jellege egyre inkább fokozódik. Az éhséglázadások kéz a kézben járnak egy kiváltságos kisebbség szemérmetlen gazdagodá­sával. Egymást követik a pénzügyi válságok, s ökológiai katasztrófa fenyeget. A piaci totalitarizmus hányattatásai közepette a demokrácia szertefoszlik.

Franciaországban a sarkozyzmus már a társadalom ellenállásába ütközik: széleskörű mozgalom bontakozik ki a magánszektor válla­latainál, a közszolgáltatások, a közoktatás területén. Negyven év távlatából két kérdésre kell választ találnunk. A társada­lom haragjának megnyilvánulásait látva, milyen perspektívát tudunk kínálni? Miként érhetjük el, hogy a dolgok radikális megváltoztatá­sára irányuló társadalmi akarat megszólaltatásában a baloldal újra többségbe kerüljön?

Mindannyian tudjuk, hogy sajnos, e tekntetben továbbra is hiányzik az a politikai erő, amely valós alternatív tervet tudna fölmutatni. A Szocialista Pártot irányító többség körében felerősödtek a hege­món törekvések, s ezzel párhuzamosan a Blair vagy Prodi példája által inspirált, önmegtagadó szociálliberális tendenciák. A szociális és ökológiai átalakulást célul tűző baloldalnak azonban nem szabad alkalmazkodni egy olyan status quóhoz, amely lehetetlenné teszi a politikai viszonyok mélyreható megváltoztatását. Erősödik a kétpártiság veszélye, ami azzal a halálos veszéllyel jár, hogy ettől kezdve választani csak a liberalizmushoz való alkalmaz­kodás két változata közül lehet. Ez ahhoz hasonló katasztrófába sodorhat bennünket, mint ami az olasz baloldalt érte, amely képtelen­nek bizonyult arra, hogy megakadályozza Berlusconi visszatérését a kormányhatalomba, s szó szerint darabokra hullott szét. A legutóbbi önkormányzati választások ugyanakkor bebizonyították, hogy nálunk is létezik hasonló cselekvési tér, mint Németországban a Die Linke, illetve mint amilyet más európai országok tapasztalatai tártak fel. A politikai mező eltérő hagyományai és kultúrái közötti közeledés hiánya következtében s amiatt, hogy az elmúlt jó pár év során keletkezett szociális és honpolgári mozgalmak hozadéka nem lett kiaknázva, a cselekvési lehetőségek szükségképpen korlátozot­takká váltak: önmagában egyetlen meglévő politikai erő sem képes arra, hogy az összefogás gyújtópontja legyen. Az elszenvedett kudarcok szembesítenek bennünket a feladat ne­hézségeivel. Mégis változatlanul meg vagyunk győződve arról, hogy ez az egyetlen olyan lehetőség, amely a jövőbe mutat.

Hozzunk létre állandó keretet az egységfont érdekében!

Felhívást intézünk egy végre valóban baloldali baloldal megterem­tésére. Amely többé nem feledkezik meg a javak újraosztásának szükségességéről. Amely lépést tart minden (legális és illegális) munkavállaló, az alacsony jövedelműek, a fiatalok törekvéseivel. Amely egyszerre küzd szociális, demokratikus és ökológiai ügye­kért. Amely lehetővé teszi a népfelség gyakorlását minden terü­leten. Amely a férfiak és a nők közötti egyenlőséget célkitűzései középpontjába állítja. Amely olyan új termelési és fogyasztási mód megvalósításáért küzd, amely fenntartható, s tiszteletben tartja a természeti környezet egyensúlyát. Amely síkra száll egy másfajta Európa felépítéséért és a Dél országaival közös fejlődést lehetővé tevő viszonyok megteremtéséért. Amely mindezek révén valódi politikai erővé képes válni.

Számunkra, politikai aktivisták, a társadalmi és kulturális mozgalmak cselekvő részesei számára már most is van lehetőség összehangolt cselekvésre. Egyéni elkötelezettségeinkre való tekintet nélkül, hoz­zunk lére olyan állandó keretet, amely elősegíti, hogy – országos és helyi szinten – közösen gondolkozzunk azon, milyen valódi politikai választ tudunk adni a jobboldal és a MEDEF20 támadásaira, és ho­gyan tudunk együtt megfelelni az előttünk álló kihívásoknak. Nyártól fogva e javaslat szellemében cselekedjünk mindannyian a magunk területén. És találkozzunk szeptemberben egy nagy, országos talál­kozó keretében, hogy folytassuk egymással a párbeszédet.21

 

A felhívás erőteljes visszhangot váltott ki a társadalmi baloldalon: májustól októberig mintegy 15 ezren írták alá a petíciót, s országszerte megalakultak és működni kezdtek a felhíváshoz csatlakozottak vitakö­rei. A meghirdetett országos találkozóra október 11-én a Párizs melletti Gennvilliers-ben került sor. A találkozón Elvi nyilatkozatot fogadtak el, amely az időközben kibontakozott gazdasági világválság által teremtett körülményekre tekintettel 6 pontba – gazdaság, szociális kérdések, környezetvédelem, demokrácia (ti. az elnöki hatalom korlátozásának szükségessége), EU, nemzetközi válsággócok – foglalta össze a bal­oldal kollektív válaszára váró problémaköröket, amelyeket újabb vitára bocsátottak. Bár a találkozó résztvevői nagy többséggel kimondták egy új „politikai erő" szükségességét, abban a kérdésben, hogy milyen legyen az „egységes keret" létrehozásának „üteme" s részben jellege, ellentét támadt (vagy inkább: maradt fenn) főként a PCF Communistes unitaires csoportja és az LCR (amúgy egyesítéspárti) Unir (Egyesülni) nevű áramlatához tartozó résztvevők között.22

4. A PS reimsi kongresszusának „végjátékában" a párt első titkári posztjára három politikus: Ségoléne Royal (Nicolas Sarkozy ellenfele a 2007-es elnökválasztáson), Martine Aubry lille-i polgármester – aki a Jospin-kormány munkaügyi minisztereként (1997 és 2000 között) a 35 órás munkahét megvalósítójaként szerzett reputációt a PS-ben és az egész baloldalon -, valamint Benoít Hamon kandidált. A pártszava­zás november 20-án megtartott első fordulóját Royal nyerte meg közel 43%-os arányban. Minthogy azonban Hamon a másnapi második for­dulóban Aubry megválasztására szólította fel híveit, a küzdelem végül 50,04-49,96%-os különbséggel (ez mindössze 102 szavazatot jelentett) és a PS Országos Tanácsának (pártparlamentjének) november 25-i döntésével Aubry javára dőlt el.

Az első titkár megválasztását kísérő kampányban a francia társadalmat valóban foglalkoztató (így a Politis-vitákban is taglalt) kérdések alig-alig kerültek terítékre. A jelöltek között markáns különbség a PS jövendő politikai szövetségkötésének kérdésében mutatkozott. Míg Royal annak érdekében, hogy a 2012-es elnökválasztáson legyőzze Nicolas Sarkozyt, kész összefogni középjobb erőkkel is – nevezetesen az UDF-ből (Union pour la démocratie francaise – Szövetség a Francia Demokráciárt) Demokrata Mozgalom (MoDem – Mouvement Démocrate) néven új, viszonylag sikeres pártot gründoló Francois Bayrouval -, Martine Aubry ilyen, a szocialisták önazonosságát (ha létezik egyáltalán még ilyesmi) föladó szövetkezésre nem hajlandó.

Bár Royal kénytelen-kelletlen tudomásul kellett vegye (időleges) ve­reségét (amit a PS „ortodox" vezetőinek ellene irányuló összefogásával magyarázott), nem vitás, hogy maga mögött tudhatja a PS-tagság felét. Mint Rémi Lefebvre reimsi politológiaprofesszor, a Gauche Avenir közéleti klub egyik alapítója megállapítja: „Célja egyértelmű: feloldani a »régi pártot« egyfajta ideológia utáni pártban… Tony Blair hasonló módon járt el, midőn a régi Munkáspártot likvidálta. Ezt az irányvonalat most csupán pár tucat szavazattal utasították el. Azaz Ségoléne Royal minden koráb­binál megkerülhetetlenebb résztvevője lesz a politikai játszmának. Kvázi vezető szerepe igen előnyös számára: ha Martine Aubry elbukik, mind a párton kívül, mind azon belül ő az, akit elő lehet majd venni."23

Jegyzetek

1 A PS pártkongresszusaira benyújtott indítványok általános és tematikus előterjesztések vagy hozzájárulások (contributions) összegzései, amelyeket a párton belüli áramlatok (courants), felfogások/szemléletmódok (sensibilités) s ezek formális és informális csoportosulásai vagy tekintélyt élvező személyiségei fogalmaznak meg és terjesztenek elő a kongresszus előkészítése folyamán. A reimsi kongresszus indítványaiban 21 ilyen kontribúció összegződött.

2 29%-ot ért el a Gérard Colombe és Ségoléne Royale képviselte indítvány, 25,2%-ot a Bertrand Delanoé párizsi főpolgármester (Franpois Hollande, Michel Rocard és Lionel Jospin által is támogatott) indítványa, 24,3%-ot pedig a Martine Aubry neve alatt benyújtott (Laurent Fabius és Dominique Strauss-Kahn körének támogatását élvező) javaslat.

3 Az Új Szocialista Párt – a PS „szociálliberalizmusának" bírálatán túl szorgal­mazza az ország félprezidenciális közjogi rendszerének reformját a népképviselet szerepének erősítésével.

4 A népszavazáson a NEM támogatóinak köre persze ennél ennél jóval széle­sebb volt. A PS-en belül – amely a referendum kezdeményezője volt, s amelynek vezetése a párttagság körében megtartott konzultáció eredménye alapján (ahol az IGEN kapott többséget) hivatalosan az alkotmányszerződés elfogadása mel­lett foglalt állást – ide tartozott Laurent Fabius egykori miniszterelnök (1984-86), majd gazdasági miniszter (2000-2002) is, aki 2002-ben látványos antiliberális fordulatot hajtott végre, s akit 2005-ben a PS Országos Tanácsa kizárt soraiból. A NEM táborát erősítette továbbá a baloldalon a Francia Kommunista Párt (PCF), a trockista Forradalmi Kommunista Liga (LCR – Ligue Communiste Révolutionnaire) és az ouvrierista-trockista Munkásharc (LO – Lutte Ouvriére) is, valamint Jean-Pierre Chevénement Pártja, a Republikánus és Honpolgári Mozgalom (MRC – Mouvement Républicain et Citoyen), az abból kivált és a PC-vel együttműködő Mozgalom egy Republikánus és Szociális Alternatíváért (MARS – Mouvement pour une Alternative Républicaine et Sociale), a Republikánus Baloldal (GR – Gauche Républicaine), az (önigazgató) Alternatívok (Les Alternatives), illetve a régi, fényét vesztett Baloldali Radikális Párt (PRG – Parti Radical de Gauche) többsége és a Zöldek (Les Verts) egy része is.

5 A PS 2003-as dijoni kongresszusán a Nouveau Monde indítványa 16%-os támogatást szerzett.

6 A Mélenchonhoz hasonlóan trockista „gyökerű" Dray, bár később a PS cent­ruma felé orientálódott, 2005-ben, ha fenntartásokkal is, de az IGEN mellé állt az alkotmányszerződéséről tartott népszavazásban, majd Ségoléne Royale elnök­választási stábjában vállalt vezető szerepet.

7 Míg Mélenchon a „NEM" győzelemre segítéséért folytatott népszavazási kam­pányban együtt lépett fel más pártok – az FKP, az LCR és a José Bové vezette Parasztszövetség (Confédération Paysane) vezetőivel, Emmanuelli a „szocialista NEM" érdekében elsősorban a PS társadalmi bázisát kívánta mozgósítani.

8 Szójáték: kiejtése azonos az angol trade union (szakszervezet) francia kiej­tésével.

9 A PRS 2005-ös arles-i nyári egyetemén Marie-Georges Buffet (a PC főtitkára), Olivier Besancenot, a LCR és José Bové, a Parasztszövetség vezére vitatkozott arról, hogy „Létre lehet-e hozni a baloldal erőinek újfajta szövetségét?"

10 V.ö. „Allemagne: Leçons d'une refondation. Tribune de Jean-Luc Mélenchon, Franpois Delapierre et Raquel Garrido", Politis, 2007. június 21. http://www.politis.fr/Lecons-d-une-refondation-en,1421.html 

11 Lásd: http://www.jean-luc-melenchon.fr/2008/11/ca-suffit-comme-ca/

12 Az NPA alakuló kongresszusára 2009. január 30. és február 1-je között kerül sor.

13 Bár a PCF statútuma nem ismer el a PS-áramlatokhoz hasonló szervezett belső alternatívákat, ilyenek informális létezése a párton belül és azon kívül is mindenki számára ismert. A pártot vezető többség maga is két táborra oszlik: Marie-Georges Buffet, jelenlegi országos titkár támogatóira (Buffetistes) és Buffet elődje, Robert Hue híveire (Hutistes); a két tábor közti fő nézetkülönbség abban rejlik, hogy a párt szövetségi politikáját a lehető legszélesebb baloldali spektrumra terjessze-e ki (Buffetistes), vagy szorítkozzon a PS-re és az ún. Gauche plurielle (többszólamú baloldal) formációira (PRB, MRC, Zöldek). A mintegy féltucatnyi kisebbségi irányzat között feltétlenül érdemes megemlíteni a párton kívüli elemzők által „ortodoxnak" minősített Fier(e) d'éter communiste (Legyünk büszkék, hogy kommunisták vagyunk) néven ismert csoportot (akik a PCF reformista mutációja helyett a párt marxista élcsapatjellegét kívánják helyreállítani), illetve a La Riposte egyesületben és az azonos cínű lap körül szerveződő csoportosulást, amely – a trockista gyökerű International Marxist Tendency tagszervezeteként pl. fő szerve­zője Franciaországban az El a kezeket Venezuelától! mozgalomnak.

14 Denis Collin: „La gauche allemande est-elle un modéle á suivre?" La Sociale – Analyses et débats pour le renouveau d'une pensée de l'émancipation, 2008. november 11. http://la-sociale.viabloga.com/news/la-gauche-allemande-est-elle-un-modele-a-suivre

15 Besancenot szerdától szombatig részmunkaidős postásként dolgozik Neuilly-sur-Seinben, és nettó 1.000 eurós havi jövedelme van.

16 Chevénement és a CERES 1991-ben, az öböl-háború után (és miatt; Chevénement honvédelmi miniszterként nyíltan ellenezte a háborút és az abban való francia részvételt) vált ki a PS-ből, létrehozva az Állampolgárok Mozgalmát (MC – Mouvement des Cityen), az MRC elődjét.

17 http://www.mrc-france.org/Appel-a-une-refondation-de-toute-la-gauche_a59 .html

18 „… de sensibilités radicales… et de sensibilités plus gestionnaires"

19 http://www.chevenement.fr/Quelle-politique-face-a-la-mondialisation_a705.html

20 Mouvement des entreprises de France – Franciaországi Vállalkozások Mozgalma

21 Politis, 2008. október 16. http://www.politis.fr/Appel-de-Politis-la-declaration-de,4644.html

22 http://www.humanite.fr/2008-10-13_Politique_L-appel-de-Politis-pour-une-nouvelle-force-politique

23 Le Monde, 2008. november 26.