A köz gazdagsága

Az Európai Társadalmi Fórumon elhangzott előadás Antonio Negrivel közösen írt, megjelenés alatt álló Common Wealth (A köz gazdagsága) című könyvük ismertetésének apropóján áttekinti az alterglobalizációs mozgalmak történetét, elemzi a városi küzdelmek természetét, a forradalmi átmenet lehetőségeit, valamint az öröm és nevetés szerepét.

Az Európai Szociális Fórumon, Malmőben 2008. szeptember 20-án elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata*

Nagyon sajnálom, hogy Toni nem tudott ma eljönni. Nem könnyű őt képviselni, mivel nem az a típus, aki „hagyja magát". Eredetileg váltott dialógust terveztünk, melyben mindegyikünk egy-egy részért felelős. Kép­telen vagyok Tonit visszaadni, mivel ő általában belemelegszik, fellelkesül és szenvedélyes lesz, néha inkább szenvedélyes, mint összeszedett, de ennek nagyobb a hatása. Én nem tudok ilyen lenni, de remélem, nem leszek kiábrándító.

Először én foglaltam volna össze a birodalom és imperializmus már hét éve tartó újragondolását. Amerikában Toni és én már 15 éve dolgozunk ugyanazon a projekten. Mostanáig három könyvet publikáltunk, az utolsót most adtuk le a kiadónak.1 Úgy érezzük, befejeztük. Érdekes és nagy­szerű ugyanazon a gondolaton és projekten ilyen hosszú ideig dolgozni. Először én beszéltem volna a birodalomról, a második részben megpró­bálom megszemélyesíteni, visszaadni Tonit, amennyire ez lehetséges, összefoglalva a küzdelem ciklusait, végiggondolva, hogy hol tartunk most az alterglobalizációs mozgalmakkal. A harmadik részben megint magam leszek, a sokaság (multitude) és a metropolisz kapcsolatáról szólok, egy olyan hipotézisről, amelyet feltevéseink közül a leginkább szeretünk, ami lehet, hogy hamis, de nekem nagyon tetszik. Ez megint egy olyan dolog, ami nem megy Toni nélkül, mivel én mindig bizonytalankodom, és sokszor magamat is megkérdőjelezem. Toni lenne az igazi, mivel ő a hipotézisünket, ha mondhatom így, a végsőkig védené. A negyedik rész a küzdelmek intézményesüléséről szól, más szóval arról, hogyan válik a sokaság fejedelemmé, és milyen lehetne, milyennek kellene lennie a forradalom folyamatának, és vajon mi lehetséges belőle?

I. [A birodalom]

Az első rész igen rövid lesz; ebben a birodalom fogalmára térek vissza. Az 1990-es években úgy tűnt nekünk, hogy egészen új globális helyzet­tel és egy új világrend kifejlődésével állunk szemben. A kormányzás új folyamatai létrehozták a világrend új struktúráit. Ezt értettük azon, hogy egy új birodalom van készülőben. Azonban világossá vált, hogy ahelyett, hogy a globális színpad domináns szereplői, különösen az USA közvetlen birodalomépítésbe fogtak volna, egy zűrös kavalkádban feltámadtak a múlt szellemei és a politikai gondolkodás halottai, hogy újrajátsszák a birodalmi nagyság letűnt álmait. A birodalmi hódításra, a nagyobb nemzeti dicsőségre és a globális vezérszerepre irányuló ambícióik ijesztő módon támaszkodtak az erőszakra. Ami ebben számomra a legfontosabb, az a világrendszer elleni „államcsíny" kísérlete. Míg a 90-es évek végén azt láttuk, hogy értelmezésünk szerint a világrend új formája jött létre, nem pedig a régi imperializmus feltámadásának lehetünk tanúi, addig a Bush kormányba özönlőknek, különösen az úgynevezett neokonzervatívok kis csoportjának valójában igazi imperialista elképzelései voltak. Ez valami olyasmi, mint a Brumaire 18-a2 újrajátszása, csak ebben az esetben a valódi Napóleon szerepét azok a régi imperialista hatalmak alakították, amelyek képesek voltak a nemzeti szuverenitást idegen területre kiter­jeszteni. Így Bush fia, az „ifjabb Bush" játszhatta el az unokaöcs szerepét, aki megpróbálta megismételni a nagybácsi sikeres államcsínyét. Ez az államcsíny nem más, mint kísérlet a hatalom bitorlására ebben az új rendszerben, a szétszórt hatalmi központok hálózatából álló új biroda­lomban. Természetesen a domináns nemzetállamok továbbra is jelentős szerepet játszanak, de fontos tényezőkként megjelentek a kapitalista nagyvállalatok, a nemzetközi vagy nemzetek feletti intézmények, mint a Világbank, a Valutaalap, bizonyos vonatkozásban az ENSZ, és egy sor más hatalom, melyek részt vettek az új típusú kormányzási hatalom kialakításában. Ezt a hatalmat kívánta az ifjabb Bush körül gyülekező neokonzervatív csoport az Egyesült Államokba telepíteni.

Ebben az értelemben a kísérlet nem volt más, mint a világrendszer­ben történt államcsíny, mint amikor az egyeduralkodó megpróbálta az arisztokratáktól visszaszerezni a hatalmát. Ami Afganisztán és Irak invá­ziójából számunkra most érdekes, az az, hogy amerikai eltervezői valódi imperialista elképzelésekkel rendelkeztek, tényleg azt gondolták, hogy megmondhatják, hol kísértsen újra az imperializmus ósdi „szelleme", és a valóságban is megpróbálták átrendezni a globális környezetet. Ehhez felelevenítették a civilizációs küldetés jól ismert szellemi projektjét, ame­lyet a régi imperializmus is használt. Sőt, a 2000-es évek elején még az imperializmus szó pozitív tartalmát is feltámasztották – noha politikai ér­telemben igen pejoratív értelmet nyert, mivel hosszú ideig a fasizmussal azonosították. Ők azonban hirtelen imperialisták lettek, büszkén vállalva a régebben enyhén szólva is szalonképtelen jelzőt, mivel azt gondolták, hogy így vissza tudják a valóságban is szerezni a külföldi területek feletti uralmat, helyreállítva ezzel nemzetük régi „dicsőségét".

Ami furcsa számomra, hogy erre akkor szimmetrikus módon reagáltak a baloldalon is megsokasodó tudományos könyvek, amelyek az állam­csínyt az imperializmushoz való egyszerű visszatérésként értékelték. Néhány éven át, mondjuk 2003 és 2005 között ilyen könyvek uralták a könyvesboltokat. Nincs új világrend, amit meg kellene magyarázni, és mi­vel nincs új birodalom, nincs szükség új fogalmakra és elméletekre sem. Szerintük a XX. századi világrend és uralom formájában és tartalmában folytatta a XX. századi amerikai imperializmus hagyományait. Ezek az érvek a felszínen persze igazak, hiszen amit én államcsínykísérletnek nevezek, az valóban az imperializmus feltámasztását célozta. De a lé­nyeget érintően alapvető a tévedés, amit a tradíciókkal magyarázhatunk, és most megint Marx Brumaire 18-ájára gondolok: „A halott generációk hagyománya – még mindig – rémálomként vetül az élők gondolataira". Valójában a puccs elkövetőinek merészsége félrevezette a tudósokat, akik szó szerint vették a feltámasztott figurákat és az imperialista hata­lom fondorlatait, az amerikai imperializmus régi és új elméleteit, és ezzel mintegy kifordítva megismételték az amerikai kivételezettség gondolatát. Ebben az értelemben elfogadták, hogy az Egyesült Államok kivételt ké­pez a globális átalakulás folyamatában.

Mára azonban világossá vált, hogy kudarcot vallott Amerika valódi vagy színlelt kísérlete az imperializmus újraélesztésére. Ez a sikertelenség glo­bális perspektívából a XXI. század első évtizedének egyik legfontosabb eseménye. Az unilaterizmus [Amerika egyoldalú hegemóniája] halott. Ezt bizonyítja katonai értelemben Amerika iraki háborújának kudarca; gazdasági és társadalmi értelemben pedig a jelenlegi pénzügyi válság és fenyegető szociális következményei is bizonyítékul szolgálnak az USA imperializmusának lehetetlenségére.

Most térjünk vissza arra, hogy mit is értünk birodalmon. Mi úgy értel­mezzük ezt, mint valamilyen új rend kialakulását, amint már mondtam, egy hálózati hatalomét, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a nem­zetállamok és a szuverenitás már nem számítanak, hanem inkább azt, hogy betagozódnak egy nagyobb keretbe. Azaz a domináns nemzetálla­mok, beleértve az Egyesült Államokat is, különösen fontosak maradnak, de egy új világrend szerint funkcionálnak, és önmagukban nem paran­csolgathatnak másoknak. Együtt kell működniük a nagyvállalatokkal és a nemzetközi vagy nemzetek feletti pénzügyi intézményekkel, sőt még a másodrendű médiával és a globális civil szervezetekkel (NGO-kal) is. Az új formájú hálózatos hatalom működése továbbra is nyitott kérdés, mint ahogyan az is, hogy a globális uralom milyen formákat ölthet. Ezt a kérdést később tárgyalom.

Hogy lezárjam előadásom első részét: bemutattam, hogyan látom a birodalom elméletét, amiből kiemelném, hogy legyünk óvatosak a régi fogalmakkal, különösen az imperializmus, az amerikai imperializmus tekintetében. Tudjátok, az mindig kínos, ha jön egy amerikai, és azt mondja, hogy az amerikai imperializmus halott. Én is amerikai vagyok, és feltehetitek nekem a kérdést: nem imperializmus-e ez is, csak más formában? Azonban azt hiszem, érthető, hogy mit is akarok, amikor az USA imperializmusáról szóló könyvek reneszánszát kritizálom. Észre kell vennünk, hogy az USA nem olyan hatalmas, mint ahogy azt magáról hiszi. Még Latin-Amerikában sem, ami egy jó századig Amerika „hátsó udvarának" számított, ahol az USA az imperialista gyakorlat összes el­képzelését, stratégiáját és taktikáját kipróbálta a diktatórikus rendszerek, kínzások stb. segítségével, szóval az USA még itt sem képes továbbra is fenntartani hegemón dominanciáját. Ez persze nem azt jelenti, hogy az USA nem fontos hatalom, de nagyobb, világméretű összefüggések­ben kell gondolkodnunk, és nem szabad megengednünk, hogy a látszat megtévesszen bennünket. Egyáltalán nem azt mondom, hogy Bush nem képzelte azt, hogy uralhatja a világot. Tényleg ezt hitte, de az a tény, hogy ezt hitte, nem jelenti azt, hogy nekünk is el kell hinnünk. Jobban észre kell vennünk a rendszer gyengeségeit és megérteni az egész működését. Ezt értem én a birodalom fogalmán: új kérdéseket kell feltennünk a világrend értelmezésével kapcsolatban.

II. [A küzdelem ciklusai]

Ez közvetlenül kapcsolódik a megfigyelt küzdelmek ciklusaihoz. Ma a küzdelmek harmadik szakaszához érkeztünk, amit talán a birodalom elleni küzdelemnek nevezhetünk, de ezen még nem gondolkoztunk. Az első fázis, ami kb. 1994 januárjában vagy 1999-ben Seattle-ben kezdő­dött és Genováig tartott, az alterglobalizáció első szakasza. A második lényegében a háborúellenes szakasz és most lépünk át a harmadikba.

Az alterglobalizáció ezen [első] szakasza bizonyos értelemben a gyakorlatba vitte a birodalom elméletét, legalábbis szerintünk. Ha nem tetszik ez a szó, találjatok valami mást, de amire mi gondoltunk, azok a globális hatalom új helyszínei [locus]. Ha a globalizáció ellen tiltakozó mozgalmak meg lettek volna győződve arról, hogy az USA kemény kéz­zel ellenőrzi a világrendet, akkor minden héten tiltakozniuk kellett volna a Wall Street-en vagy a Fehér Háznál. De ehelyett valamiféle hálózati hatalom elméletét tették magukévá, és így minden egyes demonstráció és fórum az ellenség új formájára adott válaszkísérlet volt. Egyszer próbálkozzunk a Világbanknál és a Valutaalapnál, talán ők kontrollálják a világrendet… aztán próbálkozzunk a G8-nál és az Amerikai Szabad­kereskedelmi Szervezetnél – azaz végigpróbálták a hálózatos hatalom csomópontjait. A mi birodalomelméletünk nem tűnik egyáltalán valami eredetinek, mivel amit valójában csináltunk, nem volt más, mint a moz­galomtól való tanulás, és a mozgalom tapasztalatait is figyelembe vevő elméletalkotás, ami szerintem nagyon gyümölcsöző. A mozgalmon belül sokat kritizált „csúcstalálkozókra való szaladgálás" már önmagában is az elméletalkotás igen intelligens formája: körüljárjuk és megpróbáljuk megérteni a globális hatalomszerkezet különböző elemeit.

A másik fő jellegzetesség, ami az alterglobalizációs mozgalmakat jelle­mezte az 1990-es évek végén, mondjuk Genováig3 , az a kreatív sokszínű­ség, aminek szintén megvan a maga jelentősége. A mozgalom nem csak sokféleképpen határozta meg az ellenséget, és próbálgatta az ellenállást a különböző csúcsokon és fórumokon, hanem éppen a demonstrációk pluralitása volt az, ami megdöbbentette az idősebb aktivistákat és az újságírókat. Például 1999-ben Seattle4 után minden újságíró azt mondta, hogy ennek így nincs értelme. Hiszen itt vannak az anarchisták, a vallásos csoportok, a szakszervezetek, a kommunisták, a börtönipar ellen küzdők és a környezetvédők – egyszóval olyan vegyes csoportok, amelyeknek lehetetlen összehangolni a programját és a céljait. Amit nem értettek meg, az az, hogy a mozgalom továbbfejlődött, és egy nagy lépést tett előre, megértve, hogy nincs szükség kizárólagos célra, központi vezetőségre ahhoz, hogy hatékonyak legyenek. Amivel kísérleteztek, az a sokrétűség hatalma volt az akciókban: a különféle csoportok, változatos szervezeti formák, különböző taktikák és a stratégiák diverzifikáltsága igen hatásos lehet. Ezt láthattuk a Seattle-től Genováig tartó szakaszban. A többrétű-séghez szorosan kapcsolódva szintén jellemző volt a mozgalomra az új kreativitás, illetve az öröm megjelenése a küzdelemben. Eltűntek az előző generációk elkeseredett és szomorú militánsai. Az új hangulatot inkább az öröm és a harag, a düh és a kreativitás egyfajta kombinációja jellemezte, amelyek egyszerre voltak jelen a mozgalomban: a vidám rombolás és vi­dám ünneplés karneválszerű hangulata. Ezt a felfogást az előző generáció nem tudta megérteni, és nem is tartotta célravezetőnek. Hogyan lehetünk hatékonyak, ha nem csinálunk mást, csak egy utcai karnevált? De ez a „partihangulat" szerintem komoly része volt a globalizációs mozgalomnak és gyakorlati kísérlet a hatékonyság demonstrálására. Ez a sokrétűség és élvezet, a sokszínű kreativitás megjelenése számomra rendkívül pozitív fejleménynek tűnik az első szakaszban.

Természetesen más kritikák is érték belülről a mozgalmat, amelyek közül kettőt találok pozitívnak. Az egyik szerint a résztvevők, noha Észak-Amerikában és Európában sokat beszéltek róla és hivatkoztak a Harma­dik Világ példáira, képtelenek voltak valóban globalizálni a mozgalmat. Természetesen nagy hatást gyakorolt rájuk a zapatizmus és az USA több mozgalma. A zapatizmus nemcsak a sokszínűségre nyújtott pozitív példát, hanem az örömre és a nevetésre is. A másik kritika a mozgalom negatív, mondjuk így, tiltakozó jellegét érte. Sokan felvetették, hogy nem szerencsés, ha a menetrendet az ellenség hatalmi csomópontjai határozzák meg. Valódi igény mutatkozott a konstruktivizmusra, olyan alternatívák kidolgozására, amelyek a tiltakozást pozitívvá változtatják. Ez a kritika szerintem ahhoz az igényhez kapcsolódik, hogy a G8, a Világbank és a Valutaalap elvontságát levigyék a konkrét, helyi harcok szintjére, hogy az emberek felismerjék, hogyan álcázza a G8 a valódi folyamatokat, és milyen hatással vannak a nagy, globális intézkedések a helyiek mindennapjaira.

Ez a kétfajta igény, valamint a Porto Alegrében5 kezdődő társadalmi fórum és a regionális fórumok törekvései is az alterglobalizációs moz­galmak e két korlátját vették célba. Egyszerűbben: felmerült az igény a küzdelem kiterjesztésére és globális kommunikációjára. Ezen nem egyszerűen a küzdelmek lemásolás útján való terjesztését értem, hanem a különbségek megértését, illetve azok átbeszélését és az eltérésekből való tanulást. A társadalmi fórumok a kritizált csúcstalálkozókkal szemben a pozitív fordulat gyakorlati programját keresték, más szóval, az alternatí­vák megalkotása és a konkrét teendők megvitatása került napirendre. Én legalábbis így láttam az alterglobalizációs küzdelmek első szakaszát.

A második szakaszt 2003 és 2006 közé tehetjük. Kezdődhetett akár 2001 szeptemberében is, de nem akarom ezzel a dátummal „kitüntetni", mivel az alterglobalizációs mozgalom részben túljutott már az így elhí­resült szakaszon. Ez a második ciklus lényegében egy háborúellenes mozgalommá vált, amelynek fontos eleme, hogy az Egyesült Államok­ban kialakult egy háború- és Bush-ellenes mozgalom. Láthatjuk, hogy csúcspontja 2003. február 15-e volt az Irak elleni invázióval szembeni globális tiltakozások hullámával. Ez a ciklus valahogy elkerülhetetlen volt Bush és a háború miatt, amire sürgősen válaszolnunk kellett, de jellegében nagyon különbözött az alterglobalizációs mozgalmaktól. Ahelyett, hogy többféle elképzelés, sokszínű szervezeti megoldások és különféle taktikák fejlődtek volna ki, gyorsan egy-ügyűvé vált, igaz, ez roppant fontos ügy volt, de ennek ellenére csak egy ügy, és gyakran centralizált szervezeti felépítést hozott. Ez országonként változott, de legalábbis nagyrészt igaz az Egyesült Államokra és Angliára. Az hiszem, a lelkesedés, ami 2003 februárjától 2006-ig tartott, részben ennek a több-rétűséget mellőző változásnak köszönhető a mozgalomban. Az idősebb generáció szerint a hatékonysághoz egységesnek kell lenni, egy ügyért kell harcolni, valamint szükség van szóvivőkre és központi vezetőségre. Épp az ellenkezőjét kell tehát tenni, mint korábban, az alterglobalizációs mozgalmak első szakaszában. Most lett egy ügy, központi vezetés és szóvivők, de minden hatás nélkül. A mozgalom mind hatását, mind a részvételt tekintve hanyatlásnak indult.

Szerintem most lépünk át a harmadik ciklusba. Rostock6 lehet talán e szakasz kezdete. E szakasz az USA veresége, azaz az iraki háború sikertelensége után lépett életbe. Már nem a háború dominálja a politikai színpadot, hanem, amint Rostockban láthattuk, visszatért a taktikák és a csoportok sokszínűsége. Azonban észre kell vennünk, hogy e harmadik szakaszban nem elegendő a szimpla visszatérés az alterglobalizációs mozgalmak már kidolgozott taktikájához. Ha igazán a harmadik szakasz­ban vagyunk, akkor foglalkoznunk kell a már felismert korlátokkal, le kell hozni a helyi szintre azokat a kérdéseket, amelyek köré a csúcstalálko­zók szerveződnek. Hadd hozzak egy példát a G8 találkozóról Japánból, ami nyáron [2008] volt. Ott voltam a G8-ellenes fórumon Tokióban és Sapporóban, ami közel volt a csúcshoz. Természetesen a résztvevők száma közel sem érte el az Európában szokásosat. Nagy tüntetés volt úgy 3000 fővel, de Japánban egész másképpen folynak a tiltakozások a tradíciók és a nagy nyomás miatt. Akkor az országban a legégetőbb kérdés a bizonytalan helyzetű [precarious] munkásoké volt, amelyhez használni kezdték az európai terminológiát. Japánban az európainál erősebbek még a garantált és tartós munkahely iránti elvárások. Ezért a bizonytalanság sokkal fájdalmasabb, sőt, a japánok a munka elárulásának és az ebből fakadó társadalmi kudarcnak érzik a garanciák nélküli alkalmazást. Szóval úgy tűnik számomra, hogy a G8-as találkozó csak ürügyként szolgált a valós és konkrét probléma elleni lázadásra. Vic­ces, hogy a japán nyelvben ezeket a bizonytalan helyzetű munkásokat freeternek hívják. Egy időszaki munkásokat közvetítő ügynökség találta ki ezt a szót az angol free [szabad] és a német Arbeiter [munkás] sza­vak összevonásával. Ez a kombináció az ügynökség keserű iróniáját is tükrözi: „Most hogy nincs állandó munkád, már szabad vagy, hogy pl. köl­csönmunkásként a kiskereskedelemben dolgozhass". […] Igen érdekes, hogy a G8-as találkozó tulajdonképpen csak „álcaként" szolgált ehhez a május 1-i típusú küzdelemhez. Ez igen hasznos re-definiálás.

III. [A sokaság a metropoliszban]

Az átalakulást úgy is értelmezhetjük, mint a küzdelem újjászületését a metropoliszban vagy a metropolisz ellen. Ez tulajdonképpen az a hipoté­zisünk, ami az idő és hely összefüggéseinek felismerésén alapul a küz­delmek mai ciklusának konkrétumaiban. A hipotézis a következő: a met­ropolisz a sokaság számára az, ami a gyár volt az ipari munkásságnak. Mint mindig, ez nem valami nagy meglátás, de izgalomba hozott minket a közjavak [common] intenzitásának felismerése a metropoliszban. Ez nem jelenti azt, hogy a vidéken élők hülyék lennének, és az ő harcuk ne számítana. Inkább a metropoliszok minőségének felismeréséről van szó, amelyek az egész világra kiterjednek: a kommunikáció, az együtt­működés, a közös harcok és a közös kizsákmányolás új minőségének megjelenéséről. Régebben ez jobban elválasztotta a várost a vidéktől, de mára már mindent átfog.

Hogyan magyarázzam el, hogy értem azt, hogy a metropolisz az a so­kaságnak, ami a gyár volt az ipari munkásságnak? A metropolisz három vonatkozásban is úgy működik, ahogyan a gyár működött. Először, ez a termelés és a kreativitás helyszíne, másodszor a kizsákmányolásé, harmadszor pedig a lázadásé. Hogy valami képet kapjatok, az elsőt, a termelés helyét elmagyarázom egyszerűbben és persze bonyolultabban is, ahogyan mi gondoljuk. Az egyszerűbb magyarázat szerint a gyár már nem jelenti a termelés fő helyszínét, mivel a termelés az egész társadalmi téren keresztülfut. Tehát szerintünk ma inkább a metropolisz, mintsem a gyár a termelés helyszíne. A kapitalista termelés helyszínének kiterjedé­sére gondolunk, ami átfogja a metropoliszt és az egész társadalmat is.

Hogy ezt megmagyarázzam, ki kell térjek egy másik hipotézisünk­re, amit Toni és én már jó ideje fejtegetünk közös könyveinkben: ez a hegemón munkaforma mai megváltozása. Most kitérőt kell tegyek, de ha unjátok, akkor gondoljatok valami másra, és majd csak visszatérek eredeti tárgyamhoz. Tézisünk a következő: az ipari munkásság korábbi gazdaságában az ipari termelés volt hegemón helyzetben kb. a XIX. század közepétől a XX. századig. Az ipari munka nem abban az érte­lemben volt hegemón, hogy az ipar foglalkoztatta a legtöbb embert, ami még Európában sem volt így, mivel a világban mindenütt a földeken dolgoztak legtöbben, hanem abban az értelemben, hogy a gyári termelés minőségi jegyeit egyre inkább átültették a termelés más formáiba és a társadalom egészébe is. Azaz iparosították a bányászatot, iparosították a mezőgazdaságot, és végül, iparosították magát a társadalmat is, amelynek alkalmazkodnia kellett a gépekhez, azok ritmusához, a pontos­sághoz és a fegyelmezett időbeosztáshoz. Az élet minden óráját a gyár által megkövetelt tempóhoz igazították. Így fokozatosan végül minket, a társadalomban élő embereket is iparosítottak. Még a munkaidő és a szabadidő közti határvonalat is a gyári rendszer határozta meg.

A hipotézis tehát az, és ez nem tűnik annyira vitatottnak, hogy az ipar­nak, az ipari termelésnek már nincs hegemón szerepe az egész gazda­ságban. Már nem képes minőségi sajátosságait a termelés más formáira is kiterjeszteni. Szerintünk, és nem kell ezzel egyetérteni, az ipar helyett az általunk bio-politikainak nevezett termelés került ma hegemón sze­repbe. Természetesen most sem abban az értelemben, hogy a legtöbb embert közvetlenül itt foglalkoztatják, hanem minőségi értelemben, azaz, hogy minőségi jegyeit átültetik a munka más formáiba is. Mit értünk bio-politikai termelésen, amit néha nem-materiális termelésnek is nevezünk? Ez alatt olyan áruk termelését értjük, melyek fő elemei nem materiálisak, hanem szimbolikusak, mint pl. az üzletkötések, a képek, a törődés és a kódok termelése. Ezt ne csak úgy képzeljük el, hogy a Microsoft szoftvert és nem-materiális termékeket gyárt, hanem vegyünk egy másik példát: a bizonytalan státusú dolgozókat a Burger Kingnél és a légi kísérőket, vagy az egészségügyben dolgozókat, akik szintén nem-materiális java­kat állítanak elő. Az egészségügyben is végeznek materiális munkát, pl. bevarrják a sebet, kicserélik az ágytálat, de a munka nagy része nem más, mint a törődés termelése. Természetesen e területen jelentős a nők kihasználása. Egy klasszikus amerikai szociológiai tanulmány a törődés, az érző személy szimbolikus munkájáról értekezik a légi kísérőkkel kapcsolatban. Egy stewardess természetesen csinál materiális dolgokat is, de nagyrészt törődést ad a gépen, vagyis kedves olyan emberekkel, akik különben bunkók. A bizonytalan helyzetű szolgáltatóipari dolgozók munkájának nagy része abból áll, hogy kedvesek legyenek másokkal, sőt, munkaadóik és klienseik többnyire kizsákmányolják érző, másokkal törődő képességeiket.

Azt állítjuk, hogy a bio-politikai termelés manapság hegemónná válik, és ennek minőségi jegyeit átültetik más gazdasági és termelési formákba. Ezen felül azt mondjuk, hogy ez a típusú termelés a közjavakon nyugszik, és egyben újjá is termeli azokat. A közjavak fogalma talán a köz javainak premodern elnevezéséből származik, pl. a közlegelő és közerdő vagy a föld, mely nékünk adatott, ahogy a keresztények mondják. Ennél fontosabbnak gondoljuk a közjavakat, melyeket közösen állítunk elő: pl. amikor képzeteket, kódokat, társadalmi kapcsolatokat hozunk létre, melyeket nem, vagy csak nehezen lehet magán- illetve állami tulajdonúvá tenni, pl. ilyenek a nyelv, vagy az egymással való törődés, amiket közösen állítunk elő, a köz számára hozzáférhetően. A képek termelése megköveteli a közös vizuális élmények egész skáláját és a közjavak létét. A tudományos ismeretek termelése is a közjavakhoz, a korábbi tudományos ismeretek­hez való korlátlan hozzáférésen nyugszik. Tehát a bio-politikai termelés a közjavak valamilyen kiterjesztését vonja maga után, a közjavakra épül […] és egyre többet termel belőlük. Így, szerintünk a bio-politikai ciklus a közjavak kiterjesztését és a hozzájuk való visszatérést jelenti. Ezzel befejeztem a kitérőt, és akit ez nem érdekelt, az most újra figyelhet.

Az állításunk a következő: most a nem-materiális, bio-politikai terme­lés hegemóniájának szakaszába lépünk át, ahol a közös tér központi szerepet tölt be, és ahol ennek minőségi jellemzői átterjednek az egész társadalomra. Ez az egyik következménye annak, amit a metropolisz jelent a sokaság számára. A metropolisz, vagyis a város valamilyen értelemben a közös tér. A város nem csak az épületek fizikai együttese, hanem az általunk létrehozott kapcsolatokat is magába foglalja. A város élő elem, valamilyen módon a korábban termelt közjavak üledéke. Ez a metropolisz, ami az a sokaságnak, ami a gyár volt az ipari munkásosztály számára: az érték teremtésének helyszíne.

A tézis második állítása az, hogy ez a kizsákmányolás helyszíne is, ami gyakran a közjavak kizsákmányolását jelenti. Hogyan történik a közjavak kizsákmányolása? A legegyszerűbb eszköz a magánosítás. A neoliberálisok büszkék a közös természeti erőforrások privatizálására: az olajéra Ugandában, a gyémántéra Sierra Leonéban, a vízére és a gázéra Bolíviában. Ez azonban az általunk létrehozott közjavak – a közösen létrehozott elemek, a képzetek, a törődés, a kódok és a ké­pek – privatizálásáról is szól. A járadékok is elárulják, hogy a város a kizsákmányolás helye. Itt Toni biztosan felhozná Marxot, aki a járadék, profit és bér szentháromságáról beszél, és elemezné az ezek közötti hangsúlyeltolódást. A mi egyik tézisünk, hogy az ipari tőke idejében a profit volt a domináns, a mai fázisban viszont a járadék válik azzá, mind pénzügyi értelemben, mind pedig a közjavak kizsákmányolása tekinteté­ben. A metropoliszban az ingatlanok értékén és az ingatlanfejlesztésen keresztül is kizsákmányolhatják a közjavakat. Mi határozza meg egy ingatlan értékét? A közgazdászok szerint az externáliák, amelyek nem a piacon forognak, és külsődlegesek a lakás berendezéséhez képest. Ami igazán meghatározza egy ingatlan értékét, az például a környék kulturális dinamizmusa. Néhány környéken ez negatív is lehet a bűnözés, a lerobbantság és a társadalmi konfliktusok miatt, másutt pedig pozitív. Vegyünk például egy klasszikus ingatlanár-ciklust. Művészek költöznek egy szegényebb, kevésbé divatos környékre, ahol olcsók a lakások, és „beindul" a kulturális dinamizmus: vagyis a művészek elkezdik termelni a közjavakat. Ekkor természetesen felmennek az ingatlanárak. A klubok, éttermek stb. mind profitálnak a közjavakból, érdekessé téve a környéket. Na és ekkor megindulnak a gazdagok is. Még tovább nőnek az árak, és a környék végül unalmassá válik, amire a művészek odébbállnak. Ebben a ciklusban láthatjuk, hogyan függ az árképzés a közjavaktól, és hogyan zsákmányolják ki azokat.

Ezért a járadék, az ingatlanfejlesztés elleni harc tulajdonképp az ál­talunk létrehozott közjavak kizsákmányolása elleni harc. Látnunk kell, hogy ellentmondás van a tőke és a közjavak között. Mihelyst privatizál­ják, a közjó hatékonysága mindig leromlik. Ez az, amit a nyílt forráskód hívei már hosszú ideje mondanak. Az internet fejlődésének abban a szakaszában, amikor szabadon hozzá lehetett férni az információhoz és a kódokhoz, a közjavak termelése hihetetlenül produktív volt. Amint a közjavakat privatizálták, elzárva az információkat, kódokat és ötleteket, hirtelen mélyre zuhant a produktivitás. A közjavak privatizációja szem­ben áll az [össz]tőke termelékenységet és profitot növelő céljával is. Itt a tőke ismét kimutatja ellentmondásos természetét a kisajátításra való hajlamán keresztül.

A metropolisz az antagonizmus helyszíne, ahogyan a gyár is az volt: az ellenállás helye. A mai küzdelmeket az jellemzi, hogy a nagyvárosokban vívják meg őket. Nemcsak a város lett a küzdelem helyszíne, hanem a harc magáért a városért, a város minőségéért folyik. Ez számomra pon­tosan azt a logikát követi, amely mentén lezajlott a picqueteros-lázadás Argentínában 2000-ben. A munkanélküliek „szakszervezeteként" a picqueterók kijelentették: „Nem alakíthatunk sztrájkőrséget a gyárban, mert nincs gyárunk, de mivel termelésünk helyszíne a város, ezért a várost kerítjük be. Egyszerűen leblokkoljuk a várost". Argentínától kezdő­dően sok esetben láttuk, hogy a küzdelmek nem egyszerűen a városban zajlanak; a tét valójában maga a metropolisz mint a termelés helyszíne, a város és a termelés minősége.

IV. [Az etnikai és munkakérdés egymásba csúszik]

Ez egy kicsit bonyolultabb, de megpróbálom értelmezni azokat a har­cokat, amelyek Evo megválasztásához vezettek Bolíviában. E küzdel­meknek két csúcspontja van: először a víz privatizálása [illetve az amiatt kitört lázadás] Cochabambában 2000-ben7 majd a gáz privatizálása miatti lázadás a La Paz fölötti szegénynegyedben, El Altóban 2003-ban8 . Mindkettő a közjavakért folytatott harc volt, régimódi eszközökkel, mivel a víz és a gáz közös javak. Nem engedjük, hogy privatizálják őket! A gáz a mi kincsünk, nem engedjük privatizálni! Cochabamba a neoliberalizmus elleni harc egyik klasszikus példája. Mi történt Cochabambában? A Vi­lágbank azt mondta a bolíviai kormánynak 2000-ben, hogy a vízárazásuk irracionális, mert a kormány többet fizet érte, mint amennyiért eladni képes. Tehát privatizálni kell a vizet, azaz eladni egy külföldi vállalatnak. Természetesen a vállalat azonnal „racionalizálta" a víz árát, ami azt je­lentette, hogy olyan magasra emelte, amit az emberek nem engedhettek meg maguknak. Megindult a sztrájkmozgalom, de milyen is volt a sztrájk mind Cochabambában 2000-ben, mind El Altóban 2003-ban? Az embe­rek elfoglalták a várost. Ily módon nem csak a természeti erőforrásokat mint közjavakat követelték vissza, nem csak a víz újraállamosításáért szálltak síkra, hanem tiltakozásuk jeléül maguk is kisajátították a met­ropoliszt. Valójában 2003-ban a bolíviai uralkodó osztályok számára az egyik legfélelmetesebb tapasztalat az volt, hogy a nagyrészt őslakosok által lakott előváros, El Alto lakói megjelentek La Pazban, és egyszerűen elfoglalták a gazdagok gyűlölt lakónegyedeit. Tehát a harc célja szerin­tem nem egyszerűen a város elbarikádozása volt, hanem magának a városnak a kisajátítása, az ellenhatalom megjelenítése a megrettent uralkodó osztály előtt.

A 2005-ös párizsi elővárosi események kicsit komplikáltabbak, amit szerintem a faji kérdés és a munkáskérdés egymásba csúszó mátrixa magyaráz. Ezt láthattuk már Bolíviában is a század első éveiben. Ami érdekes volt számomra a bolíviai esetben, az az, hogy egy sor bolíviai tudós a sokaságról írt, és szerepet adott neki az értelmezésben. Ahogyan ez lenni szokott, Toni és én nagyon büszkék voltunk arra, hogy használják az általunk alkotott fogalmat. Azonban ez nem egészen így volt, mert ők nem ismerték a mi írásainkat. Az igazság az, hogy René Zavaleta9 bolíviai szociológus már az 1980-as években beszélt a sokaságról. Érdekes, ahogyan a bolíviai tudósok a sokaság küzdelmét értelmezik, sőt, talán érdekesebb is a mienknél. ők két sokszínű rétegződés összecsúszását látják ezekben a harcokban, Chochabambában és El Altóban. Egyfelől részt vettek benne a munkások, noha mára jelentősen átalakult ez az osztály. Bolíviában az 1950-es évektől a bányászok központi szerepet töltöttek be a munkásmozgalomban, de ma már, mint mindenütt, a munkásosztály szétforgácsolódott, az informális és bizonytalan helyzetű munkások különböző csoportjaira esett szét. Ehhez még hozzájön a faji vagy etnikai rétegződés az őslakosok és a nem-őslakosok között. Ter­mészetesen az utóbbi csoport is nagyon megosztott, hiszen Bolíviában számos őslakos etnikai csoport él. Így az etnikai réteg és a munka töme­gei együttesen adták a sokaságot, és harcuk egyszerre volt antirasszista küzdelem és munkásharc.

Ennek az érdekes kereszteződésnek egy európai változata játszódott le Párizsban, ahol szintén nem beszélhetünk kizárólagosan etnikai, vagy kizárólagosan munkáskonfliktusról. Ez a konfliktus a faji kirekesztés, valamint az iskolák és a munka kérdésének metszetében zajlott le a metropoliszban. Autókat gyújtottak fel, ami '68 óta már-már francia „ha­gyomány". Támadták a tömegközlekedési eszközöket és az iskolákat mint többszörös kirekesztettségük szimbólumait és helyszínét. A többségi társadalomból szegénységük okán kirekeszti őket a város elrendezése, a közlekedés szervezése és az oktatási rendszer, ugyanakkor etnikai ho­vatartozásuk miatt is hátrányos helyzetűeknek számítanak az iskolában és később a munkaerőpiacon. Itt is megfigyelhetjük a fentebb elmondot­takat: a városi küzdelmek nem csak a városban folyó küzdelmek, hanem egyúttal a város milyensége elleni harcok is.

V. [A mozgalom intézményesítése]

[Eddig a mozgalomban] az autonómia érzése annyira erős volt, hogy ellenállt az intézmények és a tartós struktúrák megteremtésének. Ezért szerintünk a mai új szakasznak az alkotásra és az intézményesítési folyamatokra kell fókuszálnia. A szakszervezeteknek nem is kellene azon vitatkozniuk, hogy nyissanak-e a bizonytalan helyzetű munkások, a bevándorlók és a munkanélküliek felé. Ahhoz, hogy fennmaradjanak és megtartsák befolyásukat, meg kell törniük eddigi működésük korporációs jellegét, és nyitniuk kell azon szektorok felé, amelyeket normális esetben kívülállónak, sőt ellenségesnek tartanak. Sok szakszervezet már bele is fogott a hagyományos szindikátusi szerkezet „felnyitásának" kísérletébe. Toni másképpen vetette fel a problémát. Nem a szakszervezeteknek kell nyitniuk a mozgalom felé, hanem a mozgalomnak kell hegemóniát gyakorolnia a szakszervezetek felett! A mozgalomnak meg kell hódítania a szakszervezeteket, fel kell használnia struktúráit, hagyományait, hogy ily módon intézményesítse a közjavak termelését a metropoliszban. Amit itt intézményesítésnek nevezünk, az persze semmi esetre sem jelenti új, bürokratikus struktúrák létrehozását. Nehogy félreértsétek! Mi szociológi­ai vagy antropológiai értelemben beszélünk az intézményekről, vagyis a közös gyakorlat és a közös szokások kialakítását hangsúlyozzuk. Olyan intézményekre van szükségünk, amelyek megteremtik a találkozások tartós formáit, ahogyan a metropoliszt mindig is definiálták, és most az 1930-as évek klasszikus tanulmányaira gondolok. A metropolisz a várat­lan találkozások színtere. És amit tennünk kell, az az, hogy tartóssá te­gyük a metropolisz típusú találkozásokat, vagyis kialakítsuk a társadalmi kapcsolatok helyszíneit. Toni ezt úgy jellemezné, hogy a sokaság fejedel­mévé kell válni, ahelyett, hogy a párt fejedelmévé válnánk, némi iróniával utalva Gramscira.10 Vagyis a sokaságnak kell tartós hatalmi struktúrát kiépítenie, amit mi a közjavak intézményesítésének nevezünk. […]

VI. [Az átmenet]

Gondolkodjunk el egy kicsit arról, hogy a forradalom fogalma hogyan járatódott le ennyire. Lehetetlen, nemkívánatos fogalomnak tartják nemcsak az ellenségeink, hanem sok egykori elvbarátunk is. Szerintem részben az átmenet elképzelése miatt jutottunk ide. Hadd magyarázzam el, hogy mit értünk azon, hogy a sokaság fejedelmévé kell válni, és intézményesíteni kell a közjavakat. Vegyük magától értetődőnek, hogy ha a forradalomról beszélünk, akkor a demokrácia, az igazi demokrácia létrehozására gon­dolunk. Úgy tűnik, hogy ilyen értelemben a forradalomnak két fő felfogása létezik a köztudatban. Szerintem ezek a lejáratódás okai. Az első a kettő közül az, hogy a forradalom egyszerűen a régi uralkodó elit lecserélése egy új, jobb, vagy jobbnak remélt politikai elitre, ami a legtöbb modern forradalomban megtörténik. Azért ezt sem szabad nagyon leértékelnünk. Az új elit is hozhat változást, ösztönözhet agrárreformokra, a szegény­ség leküzdésére és a társadalom átalakítására. A legfőbb kifogás ezen felfogás ellen, hogy a forradalmat nem a demokrácia létrehozásaként értelmezi, noha kiválóan szolgálja a választott vagy nem választott arisztokrácia elleni lázadást. A változás előnyös lehet, de számunkra nem igazán számít forradalomnak, ha az egyik uralkodó elitet egy másik, jobb elittel cseréljük fel. A másik, körünkben elterjedt felfogás szerint a forradalom nem kevesebbet jelent, mint a kisebbségi uralmi struktúrák lerombolását és a hatalomnak a többség vagy az egész nép számára való átadását. A forradalomnak ez a felfogása arra épít, hogy ha az el­nyomó struktúrákat megszüntetjük, akkor az emberek képesek lesznek természetes képességeik kinyilvánítására, arra, hogy együttműködjenek egymással, segítsék egymást, és önmagukat demokratikus módon igazgassák. Ez a nézet épít a forradalom anarchista felfogására. Más szóval, azon a természetes képességünkön alapul, hogy alapjában véve demokratikusak, segítőkészek és együttműködők vagyunk. Ha eltávo­lítjuk az elnyomó struktúrákat, akkor természetes módon a demokrácia felé fejlődünk. Az ezzel szembeni kifogás, amit talán a realizmus kifo­gásának nevezhetünk, az az, hogy az emberek nem tudják, hogyan is igazgassák magukat, hogyan működjenek együtt, és nem rendelkeznek a demokratikus léthez megfelelő képességekkel. Ezért az elnyomás és a dominancia struktúráinak puszta eltávolítása nem fog, és nem is tud azonnal elvezetni az igazi demokráciába.

Ez a két felfogás szerintem az emberi természet ellentétes megítélésén alapul. Az egyik elképzelés szerint az emberek alapvetően képtelenek az önigazgatásra, és ezért kell uralkodni rajtuk. Ezért a forradalom „csak" az alkalmatlan uralkodók lecserélését jelenti a jobb vagy alkalmasabb elitre. A másik ítélet szerint az emberek alapvetően jók, és képesek egymással együttműködni; vagyis csak arra van szükség, hogy a forradalom az ural­kodók eltávolításával utat nyisson az emberek természetes, együttmű­ködő hajlamainak. Nekem úgy tűnik, nem arról van szó, hogy az emberi természet jó vagy rossz, hanem inkább úgy gondoljunk a forradalomra, mint magának az emberi természetnek az átalakítására. Ami a politika számára az emberi természetből fontos, az nem annak jósága vagy rosszasága, hanem az, hogy képes-e az átalakulásra, hogyan, milyen eszközökkel alakítható.

Meglátásom szerint Lenin hasonlóképpen veti fel az átmenet problémá­ját az Állam és forradalomban a bolsevik forradalom előestéjén. Egyrészt úgy gondolja, hogy nem tudjuk csak úgy eltörölni az államot, és azonnal felépíteni a demokráciát. Az emberek olyanok ma, mint amilyen a mai emberi természet: nem érettek még a demokráciára. Arra nevelték őket, hogy alávetettek legyenek, ilyenek a szokásaik. Tehát nem képzelhető el azonnali átmenet. Másrészt, nem tehetünk úgy, mintha a kommunista forradalom az állam ellen tulajdonképpen csak egy másik államot sze­retne létrehozni. Tehát Lenin itt már felvetette az átmenet problémáját. Ahogy mondja, szükségünk van az átmenetre, ami átalakítja az emberi természetet, és képessé teszi az embereket a demokráciára. Az emberi természet átalakításán itt az emberek szokásainak átalakítását értem, hogy ne legyenek többé ránevelve az alávetettségre. Ne legyen többé szükségük főnökökre és vezetőkre, és képesek legyenek az önigazga­tásra. Lenin az átmenet szigorúan dialektikus formáját veti fel. Ez az a mód, ahogy Slavoj Žižek is leninista. Ő ragyogó elme. Például a mos­tani Parallax View [A Parallax nézet]11 c. könyvében viccet csinál Brecht egyik verséből. Amikor Brecht a berlini felkelésről ír, akkor a szocialista autoritarianizmus ellen szó szerint [ironikusan] azt írja, hogy talán a népet kellene elküldeni, és teremteni egy újat [mármint a szocialista rendszer­nek].12 Slavoj erre azt mondja: igen, épp ezt kell! Le kell rombolnunk az embert, és újat kell teremtenünk. Azt hiszem ez Lenin elképzelése az emberi természet szükséges átformálásáról, és ez a proletárdiktatúra elmélete. És mit kell a proletárdiktatúrának tennie? No, itt lesz dialekti­kus. A demokrácia tagadásaként diktatúrát kell bevezetnie, azért, hogy átalakíthassa az emberi természetet, amivel majd a tagadás tagadását hajtja végre a demokrácia megteremtésével.

Látjátok, hogy a dialektika két tagadást foglal magában: először a demokrácia tagadását a diktatúra bevezetésével, hogy átalakítsuk az embereket, és alkalmassá tegyük őket a demokráciára, majd a má­sodik átmenetet, amely megtagadja és lebontja a diktatúrát. Meg kell mondanom nektek, nekem itt vannak kétségeim. Az átmenetről mindig elmondható, hogy még nem jött el az idő, az emberek még mindig nem érettek a demokráciára. De a másik sokkal lényegbevágóbb probléma, és most visszatérek egy korábbi érvünkre, hogy szerintem ez ilyen negatív formában sosem működik. Az emberi természetet nem lehet diktatúra segítségével demokratikussá alakítani. Nem lehet az embert demokráciára tanítani annak épp az ellenkezőjével. Én egyetértek az átmenet szükségességével. A forradalomnak át kell alakítania az emberi természetet, de szerintem az átmenet másfajta megközelítésére van szükség. A demokrácia olyan, amit „menet közben" tanulunk a részvételi struktúrákon és a részvételi kísérleteken keresztül. Szerintem ezt tehetjük a forradalom fogalmának rehabilitációjáért.

Sokféle módon kell közelítenünk a forradalomhoz, hogy megválaszol­hassuk a kérdést: miféle tréning változtathatja meg az emberi természetet úgy, hogy képes legyen a demokráciára? Mik azok a demokratikus és nem diktatórikus módok, melyek megteremtik a demokráciához vezető körülményeket? Szerintem ez az egyetlen út, hogy lehetségessé te­gyük a forradalmat. Ez az, amiről Toni úgy beszélne, hogy a sokaság fejedelmévé kell válni, és intézményesíteni kell a közjavakat. Az emberi természet átalakítása annak érdekében, hogy a sokaság képes legyen maga igazgatni a közjavakat: egyfajta önátalakítás, az emberi természet megváltoztatása, hogy képesek legyünk a demokráciára.

VII. [Öröm és nevetés]

Végül már csak fel szeretnék olvasni valamit. Remélem, számotokra is lesz értelme. Toni és én gyakran gyártunk szigorúan belső használatra szánt vicceket, amit kívülünk nem is ért meg más. Ez a legutóbbi köny­vünk utolsó oldaláról van. Azt hiszem, a maihoz hasonló eseményeken hasznos lehet. ő szerette e könyvet, én szerettem e vállalkozást, amiről nem sokat meséltem ma, de a politikai szótárunk újragondolásáról szól, amelybe beletartozik az új fogalomalkotás, de a régi, korrumpált és kido­básra ítélt fogalmak egy részének visszaszerzése is. Ilyen a demokrácia fogalma, amitől többetek biztosan hideglelést kap, ha emlegetem, mert ha például az USA elnöke használja, akkor legtöbbször azt jelenti, hogy bombázni fognak valakit. A legjobb esetben is csak annyit jelent, hogy négyévente elmegyünk választani. De mi azt gondoljuk, hogy e fogalom elég fontos ahhoz, hogy visszaköveteljük, és azt a jelentést adjuk neki, amit szerintünk jelent. Hasonlóan a kommunizmus visszakövetelése is része a vállalkozásunknak. A sajtó ma a kommunizmust a társadalom állami kontrolljának állítja be, valamiféle totalitárius rezsimnek. Mi viszont épp az ellenkezőjét gondoljuk: hogy a kommunizmus célja az állam meg­szüntetése, és a valódi demokrácia megteremtése. Valójában e két foga­lom, a kommunizmus és a demokrácia számunkra nélkülözhetetlenek.

A politikai szótár megújításán kívül az érzelmekről való gondolkodás új módjait is vizsgáljuk. Sok munkánk idegesítheti az embereket, mivel számunkra a szeretet és a boldogság tökéletes politikai fogalmak. Ami­kor a szeretetet emlegetem a politikában, gyakran felnevetnek, és azt gondolják, túl sokat voltam olaszokkal, mivel ők szoktak így beszélni a politikáról. Ugyanez a helyzet az örömmel és a boldogsággal is. Szá­munkra ezek tökéletes politikai fogalmak, amelyek a közösségépítésre utalnak: pl. a boldogság a XVII. századi francia vagy amerikai értelmében nem egyéni élvezet, hanem az intézmények építése. Ez az utolsó rész a nevetésről szól, ami együtt jár a szeretettel, az örömmel és a boldog­sággal. Arról, hogy mit gondolunk a nevetésről és a nevetés szerepéről a mozgalomban. Arról, hogy megértsük és tanuljunk abból, hogy a ne­vetésnek elsődleges politikai szerepe van a mai mozgalomban. Miről is van szó? Hadd olvassam fel ezt a záró részt.

Ma, amikor a hatalmi arrogancia és dominancia számos formájával állunk szemben, a legmegfelelőbb válasz nem a balszerencsénken való siránkozás és a búskomorság elismerése, hanem a nevetés. A nevetés igen komoly dolog maradt: nem a gyengék behódolása, hanem az öröm kifejezése, az erő hangja. Ahogy Michel Foucault mondja: „Ne gondoljuk, hogy valakinek szomorúnak kell lennie ahhoz, hogy militáns lehessen, még akkor sem, ha kibírhatatlan dolog ellen harcol. A vágy valósághoz fűződő kapcsolata (és nem a reprezentáció formáiba való visszavonulá­sa) az, ami forradalmi." Ezt Foucault Deluze és Guttari Anti-Ödipuszának előszavában írja, ahol a forradalmi erőkről és a vágyról beszélt, a csíny­tevés öröméről, nem pedig a sok generáció által érzett szomorúságról. A boldogság intézményesítésének állandó kísérője lesz a nevetés. Háromféleképpen. Először, miénk a nevetés a domináns hatalmak re­alisztikus kritikájában. Az uralmon lévők, a pusztítók és a korrumpálók már nem olyan hatalmasak, mint amilyenek voltak. A mai bio-politikai módban a termelőerők mindenütt egyre önállóbbakká válnak a közjavak (ideák, kódok, érzelmek, képek, stb.) termelésében. De a tőkének még mindig sikerül kizsákmányolnia a létrehozott közjavakat, és az uralkodó hatalmak még mindig ellenőrzésük alatt tartják, hogy mi min nevetünk. Felismerjük, hogy leplezett gyengeségük a mi jövőnk. Miénk az öröm és az alkotás nevetése is, és együtt új közjavakat tudunk létrehozni. Az önátalakítás, az önellenőrzés és a közös gyakorlat megalkotása révén felszabadítjuk a társadalmi szubjektum termelését az ellenőrzés alól. A boldogság intézményesítése a nevetés tiszta forrása. És végül, miénk a rombolás nevetése. A felfegyverzett angyaloké, ami a gonosz elleni küz­delmet kíséri. A közöset korrumpáló intézmények mint a család, a vállalat és a nemzet elleni harcban sok könnyet ejtünk majd, de mégis nevetni fogunk. A mi nevetésünkben benne van a jövő és az ő vereségük.

(Lejegyezte és fordította: Bózsó Péter)

Fordítói jegyzetek

* Az Amiralen előadóteremben eredetileg Antonio Negrivel közös előadás hang­zott volna el a készülő Common Wealth [A köz gazdagsága]1 című könyvükről, de Negri, betegsége miatt nem tudott eljönni.

1 Michael Hardt és Antonio Negri előző két közös könyve az Empire [Birodalom], Harvard Univesity Press, Cambridge, 2001 és a Multitude: War and Democracy in the Age of Empire [Sokaság: Háború és demokrácia a birodalom korában], Penguin, New York, 2005.

2 Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. Kossuth Kiadó, Bu­dapest, 1975.

3 A 27. G8 csúcstalálkozó idején 2001. július 18 és 22 között becslések szerint 200.000 ember tiltakozott a város lezárt „vörös zónájában" megtartott találkozó ellen. Az összetűzések során 329-főt letartóztattak, de többségüket a bíróság elbocsátotta. Június 20-án a tüntető 23-éves genovai Carlo Guilianit agyonlőtte a carabineri Mario Placanica, akit a bíróság később felmentett, mivel úgy találták, a lövedék egy bedobott kőről pattant vissza.

4 1999. november 30-án a legalacsonyabb becslés szerint is 40.000 fő tüntetett a Világkereskedelmi Szervezet miniszteri találkozója ellen az amerikai Washington ál­lambeli Seattle-ben. A tiltakozók elfoglalták a fontos útkereszteződéseket, megaka­dályozva, hogy a delegátusok szállodáikból eljussanak a tanácskozás színhelyére, és a rendőrség mozgását is akadályozták. A találkozó megnyitóját elhalasztották, kb. 600 főt letartóztattak. A médiában a fekete falka (black pack) egyik ékszerüzlet elleni vandalizmusának felvételei váltak a legismertebbé.

5 Az első Társadalmi Világfórumot (World Social Forum – WSF) 2001. január 25 és 30 között tartották a brazil városban kb. 12.000 résztvevővel.

6 A 33. G8 csúcstalálkozó előtt 2007. június 2-án fő demonstrációként tiltakozó menet vonult végig a keletnémet kikötővároson, a szervezők szerint 80.000, a rendőrség szerint 20.000 résztvevővel. Összesen 16.000 rendőrt mozgósítottak. Kisebb zavargások után 1.000 főt vettek őrizetbe, de senki sem került bíróság elé.

7 A „cochabambai vízháború": 2000 januárja és áprilisa között Bolívia harmadik legnagyobb városában folyó tiltakozások hullámát jelentette a városi vízművek privatizációja ellen, ami ostromállapot kihirdetését vonta maga után. A lázadás miatt a koncessziós szerződést 2000 áprilisában módosították, majd 2006-ban Evo Morales elnöksége alatt a felek kölcsönösen felmondták. (A ford.)

8 A „bolíviai gázháború" Dél-Amerika második legnagyobb gázkészletének felhasználási módja körül folyt, fokozódó konfliktusokkal, ami Gonzalo Sánchez de Lozada, más néven "Goni" elnök lemondásához vezetett 2003. október 18-án. Az országot megbénító októberi blokád elleni katonai beavatkozásban kb. 60-an vesztették életüket. Az ellenállók közül emelkedett ki Evo Morales, akit 2005 végén elnökké választottak.

9 René Zavaleta Mercado (1935 Oruro, Bolívia – 1984 Mexikóváros) bolíviai po­litikus, szociológus és filozófus. Művét három szakaszra osztják: nemzeti, ortodox marxista és a legjelentősebb: nem-ortodox marxista periódusra. A hozzá kapcso­lódó jelentősebb fogalmak: „sociedad abigarrada" tarka társadalom és a „mases" sokaság. Hazájában nagyhatású szerző. Olajügyi miniszter is volt.

10 Antonio Gramsci: Az új fejedelem: jegyzetek Machiavellihez. Helikon Könyv­kiadó, Budapest, 1977.

11 A cím utal Alan J. Pakula 1974-es hasonló című filmjére, amit hazánkban A Parallax-terv címmel forgalmaztak. Warren Beatty játssza a főhős oknyomozó újságírót a politikai krimiben, aki tanúja egy amerikai szenátor meggyilkolásának, majd azt veszi észre, hogy a szintén jelen lévő más újságírók rejtélyes körülmé­nyek közt eltűnnek. Főszerkesztője segítségével beépül a Parallax Cégbe, ahol agymosással merénylőket állítanak elő. Az alkotás a 70-es években a hasonló filmek alapművévé vált.

12 Bertold Brecht 1951-ben írt költeménye és annak nyersfordítása:

Die Lösung

 

Nach dem Aufstand des 17. Juni

Ließ der Sekretär des Schriftstellerverbands

In der Stalinallee Flugblatter verteilen

Auf denen zu lesen war, dass das Volk

Das Vertrauen der Regierung verscherzt habe

Und es nur durch verdoppelte Arbeit

zurückerobern könne. Ware es da

Nicht doch einfacher, die Regierung

Löste das Volk auf und

Wählte ein anderes?

A megoldás

 

A június 17-ei felkelés után

az Írószövetség titkára röplapot osztott a Sztálin úton,

melyen az állt, hogy a nép

eljátszotta a vezetés bizalmát

és azt csak megkettőzött munkával

szerezheti vissza. Nem volna

egyszerűbb, ha a kormány

feloszlatná a népet és

újat választana?