Az amerikaiak katonai fellépése az Öbölben, úgy tűnik, minde­nekelőtt a veszélyessé váló hazai gazdasági recesszióra történő reagálás. Recesszióra már jó néhány alkalommal születtek ha­sonló válaszok. Ami konkrétan a mostani reakciót illeti, azt há­rom aspektusból lehet megközelíteni: 1. a konfliktus láthatóan pusztán gazdasági ütközésen alapul, és mellőz mindenfajta hi­degháborús retorikát; 2. a mozgósítás egyértelműen Dél ellen irányul, mellőzi a Kelet-Nyugat jelleget; 3. mindmáig először for­dul elő, hogy a válság egyesíti egész Északot, Nyugatot és Ke­letet a Dél (egy része) ellen.

Miért ennyire erőteljes az amerikai reakció a kuvaiti iraki in­vázió ellen? Az Egyesült Államok jóval tovább ment annál, mint amit a többség kezdetben a célnak megfelelőnek látott, és mint amit sokan kívánatosnak tartanak. Miért most robbant ki ez a re­akció, és például nem akkor, amikor Irak megtámadta Iránt, vagy amikor Izrael elözönlötte Libanont, nem szólva az arab területek elhúzódó izraeli megszállásáról?

Gazdasági recessziók és katonai intervenciók az USA politikájában

Természetesen a magyarázat részben ott kereshető, hogy az amerikai érdekek különböznek vazallusaik, illetve ellenségeik vonatkozásában. Mindenesetre egy ilyen mértékű külföldi ameri­kai reakció közvetlenül összefüggésbe hozható az USA saját gazdasági szükségleteivel és belső politikai konfliktusaival. A je­lenlegi recesszió, valamint a kongresszusnak a Bush-Cheney katonai költségvetés csökkentésére irányuló állandó fenyegeté­se mindazonáltal csak részben lehet magyarázat. Bár nem hiá­nyoznak a történelmi precedensek. Elmondhatjuk, hogy a külön­böző hatalmon lévő adminisztrációk, republikánusok és demok­raták számára a második világháború óta már öt recesszió szol­gáltatott alkalmat a háborús gépezet beindítására.

1950-ben Truman vaskos válasza a koreai háborúban teste­sült meg, a háború utáni leszerelés és az 1949-es első gazdasá­gi recesszió után, amikor sokan attól tartottak, megismétlődhet a harmincas évek depressziója. Az 1957-58-as recessziót az Eisenhower vezette libanoni intervenció követte 1958-ban. Az 1 S67-es recesszió aggasztó volt Németország és Japán számá­ra, az USA azonban alig vett észre belőle valamit, hála a háború Johnson alatti óriási méretű eszkalációjának Vietnamban. Mind­ezt Johnson ráadásul úgy vitte véghez – még alelnökként és de­mokrata jelöltként – hogy eközben az 1964-es elnökválasztási kampányt éppen azzal küzdötte végig és nyerte meg, hogy Goldwaterrel szemben a vietnami háború befejezésére tett ígé­retet. A vietkongok Tet-offenzíváját 1968-ban és az 1969 és 1979 közötti recessziót azután egy újabb amerikai recesszió-eszkaláció követte.

Az 1979-es recesszió, valamint a demokrata Jimmy Carter politikája megnyitotta a második hidegháború éveit. A „dupla vágányos" politika, amely egyfelől a cirkáló rakéták Európába tele­pítését szorgalmazta, másfelől az erő pozíciójából tárgyalt a Szovjetunióval, azután pedig a NATO-költségvetés évenként 3%-os emelése – mindez megelőzte az 1979-es szovjet meg­szállást Afganisztánban.

Az 1981-1982-es recessziót a reagani katonai keynesizmus határozta meg, és a tömény fegyverkezési hajsza – hogy ne szóljunk a kontrák bevetéséről Nicaraguában, és a talán túl­méretezett grenadai reakcióról. Kivétel volt (amely erősíti a sza­bályt?) az 1953-1954-es recesszió, amely a koreai háborút kö­vette, és az 1973–1975-ös erős recesszió. Ez utóbbi közvetlen azután következett, hogy elindult az enyhülés Nixon és Brezsnyev között, a maoi Kína nyitása után, miközben azonban a viet­nami háború még zajlott. Margaret Thatcher 1982-ben, amikor a gazdasági recesszió és a politikai megsemmisülés egyaránt fe­nyegette kormányát, ugyanolyan túlméretezett módon reagált, és megkapta – politikai élete során másodszor – az egyetértést a Falklands/Malvin-háborúhoz. (Az egész Nyugat támogatta, Amerika közreműködéssel, Nyugat-Európa pedig az Argentína elleni embargóval.)

A recesszió fenyegetései, valamint a katonai kiadások meg­nyirbálása Bush elnököt is aránytalan és tömény reakcióra kész­tette. Még nagyobb recessziós veszélyek, népszerűségének ha­nyatlása az adó/deficit kérdésben a korábbiaknál is eltúlzottabb válaszra indította Irak ellen. Az amerikai sajtó bizonyos cikkei azt sugalmazták a demokratáknak, hogy tegyék tartalékba a Kong­resszusban a Pentagon-költségvetés csökkenését szorgalmazó javaslataikat, a csökkenés ugyanis olyan mérvű lenne, amely „megosztaná a békét". Természetesen az USA harmadik világ­beli intervenciójának anyagi bázisa és logisztikája további támo­gatást kap.

Az Öböl-válság esetében azonban az előző krízisekhez ké­pest három lényeges különbség mutatkozik.

1. Bush reakciójának nemcsak gazdasági okai vannak.

Az energikus amerikai reagálás oka az Öbölben világosan gaz­dasági és politikai. Az ok egyértelműen az olaj, mindenfajta hi­degháborús ideológiai elmérgesedés nélkül. Az olaj-konfliktust és a kemény amerikai választ azonban a kis államok „védelme" valamint a nemzetközi „jog" köntösébe öltöztették.

Hasonló jogsértések mindazonáltal soha nem vezettek em­bargóhoz Izraellel szemben, és ilyesfajta érvek nem merültek fel, amikor egy évvel korábban ugyanaz a Bush elnök megszáll­ta Panamát. Kiderült ugyanis, hogy az amerikai invázió oka nem annyira Noriega elfogása volt (amelyet egy csapásra meg lehe­tett volna oldani az izraeli kommandósok módszerével), hanem főleg az a szándék, hogy megdöntsék a kormányt, és megaka­dályozzák, hogy egy új Csatorna Bizottság panamai többség­gel tárgyalhasson e darab, hagyományosan amerikai földről – Japánnal. Lehet, hogy e művelet „sikere" (természetesen nem Noriega elfogása vagy a kábítószer beáramlásának akadályozá­sa) bátorította fel Bush elnököt erre az új kalandra is.

Az olaj reális ára tovább csökkent, annál is inkább, mivel csökkent annak a dollárnak az árfolyama is, amellyel az olajat fizetik. Iraknak volt néhány jogos követelése, mind Kuvaittal, mind a többi arab állammal és olajtermelővel szemben. Szad­dam Húszéin azzal, hogy e követeléseket invázióval akarta ér­vényesíteni, sértett más, az olajhoz fűződő érdekeket, fenyeget­te az Egyesült Államok vazallusait, nemkülönben az USA „oszd meg és uralkodj" politikáját.

A Time hetilap (1990. augusztus 20.) megjegyezte, hogy az „az értéket termelő források aránytalan elosztása, az eltávolodás a szegények és gazdagok között, regionális válságokat eredmé­nyez, és e harcok súlyos kihatással lesznek az egész világ élet­színvonalára." Idézet Bush egyik tanácsadójától: „A kihívás nem volt bonyolult. Egy hülye is megértheti. Nekünk szükségünk van az olajra. Nagyon kellemes a szabadság védelmére való felké­szülésről beszélni, de Kuvait és Szaúd-Arábia nem kimondottan demokráciák, és ha exporttermékeik élén történetesen a na­rancs állna, Washingtonban augusztusban mindenki szabadság­ra ment volna. Itt nem sok vacillálni való van."

Ám még a jelenlegi olajár vagy az olajtermelők szerződés­kötő hajlama sem igényelt volna ennyivel keményebb beavatko­zást, ahhoz képest, ami az első vagy a második olajsokk idején történt. A Nyugat, élén az amerikaiakkal, ezekbe könnyen bele­ment, hiszen a korábbi hasonló kihívások némileg jótékony ha­tással voltak a fejlődésére. A mostanit még könnyebben megúszhatta volna. S mégis azt kell látnunk, hogy még a legsúlyo­sabb gazdasági recessziók – mint az 1973-as vagy az 1979-es – sem váltottak ki ily mérvű intervenciót. Persze tudvalevő, hogy akkor a Szovjetunió nagy akadályt jelentett egy nagyszabású amerikai beavatkozás számára a Közel-Keleten. De hát Húszéin is elszámolta magát, nem gondolt egy ilyen vad és kiterjedt re­akcióra egy nem oly nagy jelentőségű kihívással szemben (mint amilyen, mondjuk, Brezsnyevé volt az afgán megszállás idején). Az amerikai válaszlépés túlméretezett volt a provokációhoz ké­pest, és valójában egészen más külső és belső elvárásoknak felelt meg.

2. A „vörös" veszélytől eljutottunk az „arab" veszélyig.

Ez a mozgósítás teljes mértékben a Dél (egy része) ellen irá­nyul, és látszólag sincs Kelet-Nyugat ellentétet idéző ideologi­kus fedése. Az Egyesült Államok népszerű reakciója – némi fizi­kai agresszió és ártalmatlan emberek fenyegetése – az arab madárijesztő ellen irányul. Nem véletlen, hogy az elterjedt elkép­zelés szerint arab és terrorista ugyanazt jelenti. (Szaddam a nyugatiak fogva tartásával, akiket „vendégeinek" tart, rájátszik er­re az elképzelésre, sőt elősegíti, hogy ez a „vendég" megjelölés sajnálatosan egybecsengjen a túsz kifejezéssel is. De miről van szó? Néhány ezernyi, luxus-szállodában tartott nyugati állandó­an a lapok első oldalán szerepeit mint sanyargatott túsz, miköz­ben senki sem törődött azzal a harmadik világból kikerült több százezer szegény dolgozóval, aki Kuvaitból és Irakból menekült.)

A hidegháború, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés meg­szűnésével, amelyek hihető ellenségek voltak, most legitimálni kel! egy újabb célpontot. Valójában a Kelet és Nyugat látványos konfliktusainak nagy része mindig jótékonyan elfedte a mélyben húzódó Észak/Nyugat-Dél konfliktust. Most azonban nincs más választás; az Észak-Dél viszálynak napfényre kell kerülnie. A kábítószer-forgalom és az egyéni terrorizmus hasznos, de korlá­tozott célpontot jelent. Jobb célponttá válnak a jelenségek vi­szont akkor, ha sikerűi kapcsolatot bizonyítani egy őket támoga­tó állammal, ahogy ezt tették kétes érvénnyel Líbiával. Panamá­ban, hasonlóképpen, a látszólagos ellenség a „narko-terrorizmus" volt: a két célt egybeolvasztották, és Noriega figurájában személyesítették meg, ezáltal helyettesítve a már nem létező vö­rös-szovjet madárijesztőről szóló korábbi ideológiát.

Még hasznosabb azonban mindenkit egy igazi háborúra mozgósítani a harmadik világ egyik állama ellen, valamint a fel­tételezett fenyegetéssel szemben, amit képvisel. Pedig rövid idővel ez előttig ugyanez az állam jelentős támogatást kapott az amerikaiaktól és a nyugatiaktól szomszédja, Irán ellen, akit azelőtt tartottak — s festettek le – a legnagyobb fenyegetésnek. Akkor nem számított, hogy Szaddam, a kegyetlen, gázt vetett be Irán és a saját népének egy része ellen. Csak az új helyzetben vált e borzalmas tény egy ellene használható propaganda fegy­verévé.

3. Az Észak egységesen lépett fel a Déllel szemben.

Az Öböl harmadik, legfontosabb, de máig legalábbis legnagyobb változása az, hogy a háború egységbe kovácsolta a szövetsé­ges Északot a Dél ellen. Az Irak elleni kiállás, Nyugattól Keletig magában foglalta a Egyesült Államokat, Nyugat- és Kelet-Euró­pát, a Szovjetuniót, Kínát és Japánt csakúgy, mint más USA-vazallus államokat és kormányokat, amelyeknek fegyvereit tetszés szerint hol ez ellen, hol az ellen lehet fordítani, mint például Egyiptom és Pakisztán esetében. Ez az új elkötelezettség alap­vető különbséget jelent, egy új fordulatot, amely a „nemzetközi" kapcsolatok jövőjére nézve baljós fenyegetést jelez.

A sajtó csak néhány apró kockáját mutatta be ennek a bo­nyolult elkötelezettség-mozaiknak, igyekezett nagy ívben elke­rülni a kép teljes bemutatását, amely az egész világberendezke­dést felforgatja. Maga a Time emeli ki a meglepő szándékegysé­get. „Ritkán látni – írja a lap -, hogy egy áldozat kellemetlensé­gei ennyire közvetlenül kapcsolódjanak a nyugati gazdaságok egészségéhez." Az angol miniszterelnök asszony, Thatcher, ugyancsak így kommentált: „Nem tudok visszaemlékezni hason­ló pillanatra, amikor a világ ennyire szoros egységben lett vol­na". „Világon" a hölgy az Északot érti, hiszen csakis ez az, ami számít. Mindenesetre, ahogy a Times-ban Bush egyik közvetlen munkatársa mondja, aki látta főnökét munka közben: „ő nagyon jól tudta, ahhoz, hogy a Szaddam elleni kiállás hatásos legyen, úgy kellett beállítani, mint valami olyasmit, ami más mint egy egyszerű viszály a gazdag Nyugat és a szegény arabok között".

Ma a hidegháborúhoz képest a nagy különbséget a Kelet és a Nyugat teljes felsorakozása adja az Észak frontján – és nem­csak diplomáciai síkon. Természetesen az olaj és az arany árá­nak emelkedése manna az oroszoknak is ebben a súlyos gon­dokkal terhelt időszakban (miközben mindez éppen az ellen­kezőjét jelenti az olaj-importőr Kelet-Európa és a harmadik világ számára). Most katonai téren is megtörtént az igazodás. Mint az International Herald Tribuné (1990. augusztus 27.) megállapítja: „az együttműködés próbája az a tény, hogy egy szovjet hadihajó riasztotta az egyik angol felderítő repülőt, jelezve neki egy hajót, amely nem tartotta be az embargót". Ugyanazon a napon, ugyanabban az újságban a Reagan-Paul Nitze éra idején a fegyverek ellenőrzésével foglalkozó személy közölte: „Mihail Gorbacsov meglehetősen gyakran kifejtette az akkori államtit­kárnak, George Schultznak és csoportjának, hogy közös ameri­kai-szovjet érdek nem bátorítani a Közel-Keleten és Dél-Ázsiá­ban a muzulmán erők növelését, mert ez potenciálisan felhívás lehet a szakadár magatartásra a Szovjetunióban növekvő szám­ban élő muzulmán kisebbség számára." Azóta a Szovjetunió ta­núja lehetett számos muzulmán felkelésnek, és Kínában is volt ilyen 1990-ben, Nyugat-Sinkiangban.

Egy eszkaláció, amely visszaüthet az USA-ra

Be kell látni: Bush elnök jelentős diplomáciai sikert könyvelhet el azzal, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában a mai napig egy­hangú támogatottsággal bír, további megerősítést kapva az ügy­höz. Bush előnyhöz jutott azáltal, hogy nyugati, európai és japán partnereinek bizonyíthatja katonai erejét és geopolitikai fontos­ságát. Bár szövetségesei gazdaságilag most jobban állnak, mint az Egyesült Államok, katonai téren még gyengék. Ez hosszú ideig így marad, de a sors iróniájaként a háború vagy a közel-ke­leti állomásoztatás tovább gyengíti az amerikai gazdaságot kon­kurenseihez viszonyítva. Ugyanakkor, gazdasági és politikai okok miatt Gorbacsovnak mindent el kellett követnie, hogy nem­zetközi téren megőrizze magát. Így a Szovjetunió is támogatta az amerikaiakat a Biztonsági Tanácsban. Természetesen a har­madik világ érdekeit fel lehet áldozni. Azoknak az amerikai inter­vencióknak a tanúságai szerint, amelyeket ENSZ-zászló alatt vittek véghez Koreában az ötvenes, vagy például Kongóban a hatvanas években, az ENSZ-legitimációval megtámogatott kö­zel-keleti amerikai akciók ma hatalmas fenyegetést jelentenek a harmadik világ számára.

Mindenesetre az Egyesült Államok pozíciójának megfelelő elkötelezettség még az amerikai hatalmon belül is, az eszkaláció és az elnyúló állomásoztatás elavulásához vezet. Az idő inkább Huszeinnek dolgozik, mint Bushnak. Más nyugati és regionális érdekek – nem szóivá az arab és iszlám tömegek érdekeiről ­többet veszíthetnek, mintsem nyerhetnek egy közel-keleti ameri­kai megszálláson, és idővel még csökönyösebbé válhatnak egy újabb eszkaláció idején. Moszkva is, amely elnézte az ENSZ fe­dezetét a koreai, kongói és most az Öbölbeli USA-akciónál, megváltoztathatja a véleményét. Néhány külügyminiszteri szó­vivő még a Szovjetunió fennállása idején felhívta a figyelmet ar­ra, hogy azok az amerikai csapatok, amelyek a Közel-Keletre ér­keztek, ott is maradhatnak – ahogy most is ott vannak Koreában – és akkor túl közel kerülnek az orosz területhez.

Reménykedni csak abban lehet, hogy kigondolnak egy ésszerű kompromisszumot, amelyet mindenki elfogad. Máskülön­ben a konfliktus elmérgesedik, és ha Izrael beavatkozna, határo­zottan megváltozna az arab elkötelezettség. Mubarak egyiptomi elnök és talán más USA-szövetséges arab vezetők is olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy nem lesznek képesek megfékezni az iszlám fundamentalisták amúgy is fenyegető mozgolódásait. Gorbacsov félelme valóra válhat. Szaddam Húszéin még jobban mozgósíthatná az arab népeket egy szent háborúra, az arab egység és a világ muzulmán közössége védelmében, oltalmaz­ván az Iszlámot és a szent helyeket Mekkában. Vallási és népi háború robbanhat ki muzulmánok és keresztények között, öt századdal azután, hogy az előbbiek elűzték az utóbbiakat Spa­nyolországból. Az Észak-Dél határok megjelöltettek. Még vilá­gosabban, mint azelőtt.

(Ford: Földes J. György)

Marx Centouno, 4. sz., 1991 február.