A cikk rekonstruálja a szocializmus elméleti és politikai-történeti fogalmát, s így beleáramlik folyóiratunk hasábjain folyó polémiába. A szerző rámutat, hogy a szocializmus fogalmának többrétegűsége és változó értelme nem választható el az emberek természetes szükségleteitől (az ingyenes oktatástól, egészségügytől stb.), de egyetemessé válásához gazdasági fejleménnyé kell kiteljesednie, amely az állam és a tőke gyámkodásának leküzdését foglalja magában.

Az a történelmi időszak, amelyet a szocializmusban való össztársadalmi csalódottság jellemzett, úgy látszik, a vége felé jár. Az ideológiai útjelzők szemünk előtt cserélődnek fel, a politikai harc mezején új pártok és mozgalmak jelennek meg szocialista hangütésű jelszavakkal és politikai célkitűzésekkel. A liberalizmus dáridója a széles orosz rónán immár magától is kifulladóban. Az uralkodó rezsimet talán már csak a kommunista revánstól való rettegés tartja vissza, hogy hivatalosan is felvállalja a szocialista ideológia valamiféle mérsékelt változatát. Ám nincs kizárva, hogy ez mégiscsak bekövetkezik, hiszen görcsös igyekezet tapasztalható a szociáldemokrácia egyes európai etalonjainak meggyökereztetésére az oroszországi talajon. Mindez aligha hajtja a vizet a jelenleg uralkodó elit malmára; mindazonáltal a hazai ellenzéknek és kvázi-ellenzéknek előbb-utóbb meg kell határoznia elvi viszonyát a szocializmushoz. A feladat alól nem lehet kibújni a régi jelszavak ismételgetésével vagy a nyugat-európai szociáldemokrata koncepciók naiv kivonatolásával. Ahogyan egy nemrégiben zajlott vitán helyesen elhangzott, itt az ideje, hogy komoly elméleti elemzés alá vessük történelmi tradíciónkat, feldolgozzuk a felhalmozott tapasztalatot, újrafogalmazzuk a szocializmus alapvető eszmei normáit és értékeit.¹ Ez magában foglalja a kritikus önelemzést és a szocializmus mint meghatározott ideológia és történelmi gyakorlat mindenoldalú önmegújítását.²

Bármennyire eltávolodtak is a marxizmustól a jelenlegi szocialista ideológia különféle változatai, mély világnézeti alapjai tekintetében korunk szocializmusa továbbra is szorosan kötődik a marxi történetfilozófiához. Marx paradigmatikus meglátásai a szocializmusról, a kapitalizmusról, a kommunizmusról és helyükről a történelmi folyamatban gyakorlatilag kétségbevonhatatlanok maradtak. A korrekciók leginkább felületes módosításokra korlátozódnak, vagy hozzáigazgatások az éppen adott történelmi szituációhoz. Így hát, első megközelítésben, a “kapitalizmus” elvont fogalma továbbra is olyan társadalmat jelöl, amelyben a tőke és a bérmunka viszonyai uralkodnak, a “szocializmus” pedig olyan társadalomra utal, amelyben megjelennek az adásvétel, a bér- és profitviszonyok keretein kívül eső élettevékenységek. A “kommunizmus” terminussal egyfelől a piaci és áruviszonyokon kívüli emberi kapcsolatok jövőbeni uralmára céloznak, másfelől egy sor olyan kísérletre, mely e viszonyokat a jövő helyett már a jelenben meg kívánja valósítani. Világos, hogy a “szocializmus” és a “kommunizmus” kifejezés valami közös és egymáshoz közeli tartalmat jelöl, eltekintve a jelenvaló állapotok történelmi értékelésétől. A szocialisták elfogadják a világot olyannak, amilyen, és csak részletekben és fokozatosan módosítják azokat a jellemzőit, amelyek megértek a változásra. A kommunisták viszont alapjukban kívánják megrendíteni a fennálló világrend szociális és gazdasági tartóoszlopait, s ez aztán együtt jár az átalakítás politikai eszközeinek túlértékelésével és a társadalmi utópizmus túltengésével ideológiájukban és gyakorlatukban. Ennél részletesebb különbségtételre jelen elemzésünkben nincsen szükség.

A szocializmus és a kommunizmus különböző változatai nagymértékben átfedik egymást, elhatárolásuk bonyolult és gyakran semmitmondó. Általánosságban elfogadhatjuk azt a tézist, hogy a modern szocializmus magában foglalja a kommunizmust, mondhatni, “szélső baloldali” komponenseként. Másfelől a történelmi valóság nyomására a kommunista ideológiába és gyakorlatba is beágyazódnak szocialista elemek, bármi legyen is egyébként a kommunisták felfogása erről a valóságról. Úgy tűnik, ez a helyzet a jövőben is fennmarad, ami persze nem zárja ki a különböző történelmi módosulásokat sem a szocializmusban, sem a kommunizmusban.³

De még ha fenntartjuk is a szocializmus és a kommunizmus mint a “közeli” és a “távoli” jövő közötti viszony hagyományos képletét, vajon mondhatjuk-e, hogy ennek a viszonynak jelentősége van a belátható történelmi perspektívára nézve? Úgy látszik, semmiképpen, hiszen a 20. század egész tapasztalata azt bizonyítja, hogy míg a bérmunka–tőke viszonyok uralkodóak a világban, a szocializmus csak az első lépéseinél tart. A megelőzésre vagy a történelem menetének felgyorsítására irányuló kísérletek végül is részben sikertelennek bizonyultak, ami a szocializmus különféle “megtagadásai”-hoz vezetett, válságjelenségekhez a szocialista mozgalomban, sőt a liberális ideológia revánsához és a durva kizsákmányolás gyakorlatához a különböző országokban.

A jelenlegi történelmi periódusban, véleményünk szerint, nem lenne ésszerű globális történelmi változások bekövetkeztében bizakodni, ehelyett fontos felismernünk a valóság néhány olyan, fokozatosan létrejövő és világméretekben megszilárduló elemét, amelyeket már most is szocialistának nevezhetnénk. A szocializmus felülkerekedése, nem is szólva a kommunista tervek megvalósulásáról, még messze van. De a globális gyakorlatban a “szocialisztikusság” zárványait sem lehet eliminálni. A szocializmus jövőjét éppen ezeknek a “szocialisztikus elemeknek” a kibontakozásában látjuk, amelyek már a 20. században bebizonyították életképességüket.

Vegyük most sorjában szemügyre ezen “szocialisztikus elemek” felhalmozódását a társadalmi élet gazdasági, szociális, politikai és ideológiai szférájában a 20. század folyamán, illetve a közeljövő perspektívájában.

Szocializmus és gazdaság

A 20. században a szocializmus elméletének és ideológiájának általánosan elfogadott tézise volt, hogy a gazdaságban a szocialista fordulat lényege a magántulajdonról a társadalmi tulajdonra való áttérés (a társadalmasítás). Ugyanez a tétel vált a legkülönbözőbb cáfolatok tárgyává a szocializmus más ideológiai táborokat képviselő kritikusainak munkáiban, jóformán már az Oroszországban 1917 után végrehajtott társadalmi kísérlet első éveitől kezdve.⁴ Jelenünkben, a század vége felé, a szocialista gondolkodás és gyakorlat ezen koncepciója sok tekintetben módosult. Politikai téren fontos jelenség, hogy a legutóbbi években a klasszikus elképzelések legszilárdabb képviselői is (mint például az FKP vagy a brit Munkáspárt) feladták a “társadalmasítás” eszméjét. A magántulajdonnal és a “piacgazdaság”-gal folytatott közvetlen politikai harctól már régen eltávolodott nyugati szociáldemokráciának ezt a beállítottságát viszont sokan úgy fogják fel, mint eszmei és politikai kapitulációt, mint a “szocializmus eszméinek” teljes vereségét, miután a 20. század gazdasági fejlődésének gyakorlata revideálta őket.

Azonban a gazdaság szocialista átalakítására irányuló 20. századi kísérletek tanulsága korántsem korlátozódik erre a negatív eredményre. Ahogyan arra egyes tanulmányokban helyesen rámutatnak, revízióra nem a tulajdon “társadalmasítás”-ának eszméje szorul, hanem ennek az a történelmi változata (az ideológiában és a gyakorlatban), amely a 20. században uralkodott.⁵ Ez a változat bizonyos mértékben szükségszerű volt, és abból a leegyszerűsített képletből indult ki, miszerint társadalmi tulajdon = állami tulajdon. Ennek megfelelően “társadalmasítás”-on azt értették, hogy nacionalizálni kell a termelést, és az államot kell megtenni a termelőeszközök alapvető (sőt nemritkán egyetlen) tulajdonosának. A nacionalizációnak éppen ez az aktusa indította útjára az állami tulajdon többé vagy kevésbé kiterjedt szektorainak megjelenését Ázsia és Európa, Afrika és Amerika legkülönbözőbb államaiban.

Miért nem tekinthető azonban az állami tulajdon “szocialisztikus elem”-nek a modern gazdaságban, és miért kell a jövő feladatának tartanunk a valóságos szocialista “társadalmasítás”-t? Az elvi válasz az, hogy a szóban forgó formaváltás nem hozza magával a már létező gazdasági rendszer lecserélését. Az állam mint tulajdonos csak kis részben, gyakran csak névleg különbözik a hagyományos vagy modern értelemben vett tulajdonostól; lényegében éppúgy a tőke képviselője marad, mint a magántulajdonos. A bérmunkának a magán-, illetve az állami vállalatnál alkalmazott formája pusztán a kizsákmányolás körülményeinek vagy fokának különbségét jelenti, az állam egyébként egyáltalán nem mindig humánusabb kizsákmányoló. Mind az állami, mind a magántermelés célja változatlanul a maximális haszon kinyerése, ráadásul távolról sem feltétlenül a társadalom szükségleteinek minél teljesebb kielégítése jegyében. Éppen ellenkezőleg: a termelés méreteinek növekedtével és irányításának fokozódó centralizációjával (ami közös tendenciája mind a magán-, mind az állami tőkének) szükségszerűen előáll a monopolizmus, ennek természetéből fakadóan pedig a társadalom különféle gazdasági eszközökkel történő rákényszerítése arra, hogy szükségleteit éppenséggel egy meghatározott módon és szinten elégítse ki. A termelés és fogyasztás tekintetében szakadatlanul egységesülő modern gazdasági világrend keretei között a konkurenciáról zengő mítoszok a “szabad piac” olyan trubadúrjainak lelkiismeretét (?!) terhelik, mint Hayek és Popper. Hasonlóképpen a “fejlett szocializmus” dalnokainak – mint pl. Koszolapov – történelmi számlájára írandó a “társadalmi tulajdon” mítosza egy százszázalékosan állami gazdaságban.

Így hát az állami tulajdon önmagában se nem szocialista, se nem kapitalista, a dolog a termelés céljain múlik. Ezek pedig gazdaságilag “Vespasianus kora óta” egyelőre változatlanok: profit, gazdasági célszerűség, a lehető legnagyobb jövedelmek megszerzése, avagy, marxista terminológiával élve, a legnagyobb értéktöbblet kisajtolása.

Ha “szocialisztikus elemek”-et keresünk a mai gazdaságban, ezeket leginkább a termelés azon ágaiban és szféráiban lelhetjük föl, amelyek ilyen vagy olyan szempontból “nem profitábilisak”, vagy nem szolgálhatnak értéktöbblet-létrehozás közvetlen alapjául. És itt egy érdekes megfigyelést tehetünk: a 19. századi német nacionalizációtól kezdve, “társadalmi tulajdon”-ba jobbára olyan területek kerülnek, amelyek vagy a termelés általános feltételeinek biztosításával kapcsolatosak (kommunikáció, közlekedés, közművek), vagy az úgy nevezett “szolgáltatási szférá”-ba tartoznak (oktatás, tudomány, kultúra). Minthogy mindezen szféráknak megvan a maga “termelés”-e, finanszírozásuk mégiscsak elsősorban a társadalmi jövedelemből történik, az állami költségvetés támogatására szorulnak. Mondhatni, egy olyan szociális termelésről van szó, amely a társadalmi termék átcsoportosításának és fogyasztásának szféráját szolgálja ki. És e tekintetben még Oroszország történelmi tapasztalata sem negatív – az állami közlekedésről, a postáról, az egészségügyről, a tudomány, az oktatás, a kultúra szférájáról mint a termelés különös típusairól van szó –, megvannak a vívmányai; jóllehet kétségtelen, hogy ha ténylegesen vannak is itt jelen “szocialisztikus elemek”, ezek meglehetősen gyengék, tekintettel e területeknek már szóba került periferikus voltára a társadalom történelmi fejlődésének ipari időszakában. (Futólag megjegyezve: a “posztindusztriális társadalom”-nak – például toffleri értelemben vett – fogalma oly feltűnően ideologisztikus, hogy ennek a ma különben közkeletű megkülönböztetésnek az alkalmazásától egyelőre eltekinthetünk.)

A szocializmusnak a liberális és konzervatív táborból felhangzó bírálata különös figyelmet szentelt az állami gazdálkodásra jellemző tervszerűség momentumának, éppen erre vezették vissza mint politikai következményt az autoritárius és totalitárius kormányzási technikát.⁶ Mindazonáltal a 20. század gazdag tapasztalata e tekintetben is azt mutatja, hogy egy adott társadalom gazdaságának tervszerű irányítása nem feltétlenül kizárólag a szocialista átalakulás jellemzője. A 20. század történetében a többé vagy kevésbé tervszerű gazdaságirányítás mindig vagy valamely háborúval volt kapcsolatos (felkészülés rá vagy következményeinek felszámolása), vagy az államok gazdasági versengésével, a modernizáció folyamataival. Az állam mindkét esetben tűrésre, az erők megfeszítésére, az erőforrások összpontosítására kényszeríti a társadalmat, mintegy fenntartja a gazdaság háborús időkre szabott működtetését. A gazdaság ilyetén irányítása kizárja vagy korlátozza a személyiségi jogokat, és rendszerint szabályozza a fogyasztás színvonalát. Ami ennek eredményeképpen előáll – a masszív gazdaság, az iparosítás véghezvitele vagy a háborúra való felkészülés –, annak végképp semmi köze szocialista elképzelésekhez a kizsákmányolás korának megszüntetéséről, a nemzeti felvirágzásról vagy a bérmunka felszámolásáról. (Ezenkívül azt is meg kell jegyezni, hogy – ha hihetünk a szóban forgó gazdasági formáció történészeinek⁷ – a tőkés gazdaság “nemtervezett jellege”, maga is csak liberális mítosz.) A tervezésnek különösebb szociális hozadék nélküli sikeres alkalmazására példák egész sora hozható fel a 20. században. Különösen jellemző ez Kelet-Ázsia különböző országainak gazdasági előretörésére.

Mindezek alapján a letűnt század egyik legfontosabb tanulsága bármely szocialista ideológia számára feltételezhetőleg az, hogy szakítanunk kell azzal az illúzióval, miszerint a tulajdon társadalmasítása és a tervszerűség döntő jelentőségű eszköz a gazdasági szféra szocialista átalakítására. Láthatólag még nem találtuk meg a történelmi utat egy olyan termeléshez, amelynek a célja nem a profit lesz, hanem a társadalom szükségleteinek maximális kielégítése. Egyelőre a legtöbb, ami a jelenvaló gazdaság javára írható: eléggé termelékeny ahhoz, hogy a termeléshez legközelebb álló szférában, nevezetesen az elosztásban, megjelenhessen néhány “szocialisztikus elem”.

Ebben az összefüggésben világossá válik, hogy a szociáldemokratáknak a szocializmusról mint az elosztás szférájában végrehajtott reformról alkotott felfogása nem megalapozatlan. Természetesen nem a termelés és az elosztás közötti választásról van itt szó. A szocialista mozgalom egalitarisztikus tendenciái egyáltalán nem mondanak ellent a tulajdonformákkal való kísérletezésnek, a nacionalizációnak vagy a “termelési demokrácia” kialakításának. Inkább úgy áll a dolog, hogy a gazdasági fejlődés jelen szintjén egyszerűbb, elérhetőbb és történelmileg kivitelezhetőbb az elosztást formálni az állam segítségével. Vajon melyek a mezőgazdasági munka vagy az ipari termelés azon átalakulásai, amelyekről már elmondható, hogy e munkaformák tartalmilag közelebb kerültek az alkotó folyamatokhoz? Vagy a praxis azon privilegizált formáihoz, amelyek mindig a közép- és felső rétegek monopóliumát képezték? Hány és milyen tudományos-technikai forradalom szükséges ahhoz, hogy az ember ne pusztán a falat kenyérért dolgozzék, hanem legmagasabb rendű személyes képességeit és törekvéseit teljesítse ki a munkájában? A kutatók természetesen helytállóan mutatnak rá, hogy az ipari és mezőgazdasági munka hagyományos szféráiban foglalkoztatottak száma általánosan csökken, nő ellenben a “szolgáltatási szféra” alkalmazottaié, és egyre több bonyolult, alkotó jellegű foglalkozás alakul ki a tudomány és a technika érintkezési területein. Mindazonáltal összességében a társadalomban (az emberiségben) továbbra is olyan termelési mód uralkodik, amelyik végletesen durván, barbár módon viszonyul “a munka emberé”-hez. A gazdaságnak valóságos, mélyreható szocialista átalakítása ezért a jövő feladata.

Szociális szféra

Nézetünk szerint az emberiség gazdasági életének alapvető jellemzői a 19. század óta még mindig változatlanok. Ám hatalmas és szerintünk eddig nem eléggé értékelt változások mentek végbe a gazdasághoz legközelebb álló szociális szférában. Amit mai fogalmai szerint általában jelent, abból a 19. század közepén még szinte semmi sem létezett, még az akkor leggazdagabb országokban sem. Disraeli és Gladstone Angliájának költségvetésében még csak utalás sincsen társadalombiztosításra és ingyenes állami egészségügyi szolgáltatásokra, közoktatásra, nyugdíjellátásra, munkanélküliek, sokgyermekes családok támogatására, sportra, kultúrára. Mint ismeretes, az első jelek az állam szociális kötelezettségének elismerésére a bismarcki Németországban jelennek meg, de csak majdnem száz év múltán, a 20. század közepére alakult ki a fejlett szociális szféra a Föld államainak többségében. Mi több, megjelentek az államok feletti, tendenciájában globális szociális politika kialakításának látható kezdeményei. Erről tanúskodik, például, az Európai Parlament tevékenysége, az ENSZ egy sor konferenciájának ajánlásai, olyan nemzetközi szervezetek tevékenysége, mint az ILO, szakszervezeti szövetségek, politikai mozgalmak.

A szociálpolitika terén a 20. században elért történelmi vívmányokat joggal kötik össze a szocialisták tevékenységével, bár ez a megfigyelés elég felületes. Két történelmi tényre hívom fel itt a figyelmet. Először is, az Egyesült Államokban e szféra jelentős eredményei esnek Roosevelt elnök idejére, akinek semmi köze nem volt a szocialista mozgalomhoz. A roosevelti “új irányvonal”-at az Amerikában hagyományos liberális ideológia dolgozta ki, és a szociális reformok sok tekintetben a “tőke–bérmunka” alapviszony megóvásának jellegét viselték magukon.⁸ Másodszor, annak ellenére, hogy Oroszországban az elmúlt években ideológiájával és gyakorlatával egyetemben megbukott a kommunista berendezkedés, “ránk maradtak” olyan – a “piacgazdaság” országaiban működőkkel összemérhető – szociális intézmények és viszonyok, mint az állami oktatási, egészségügyi rendszer, a nyugdíjrendszer, a sokgyermekesek, a kulturális intézmények támogatása stb. Igaz, a tehetetlenség erejénél fogva e rendszerek szűkítése még mindig folyik, de valószínűleg mégiscsak túlélik a politikai szféra minden fordulatát.

A szociális gyakorlat a 20. században lényeges átalakulásokat ért meg, bizonyos mértékben függetlenül attól, hogy e folyamatokat ideológiailag szocialista, liberális vagy kommunista módon fogták-e fel, és vitték-e végbe. Mindazonáltal, ha ezeket a történelmi változásokat nem köthetjük is kizárólag a szocialisták tevékenységéhez, önmagában véve e változások általános jellege kétségtelenül szocialista. A mai napra a szociális szféra jelzett változásai megszilárdult szokássá és hagyománnyá váltak, és így – a beszűkítésükre irányuló nagyszámú kísérlet ellenére, mint amilyeneket például a Thatcher kormányzása alatti Anglia szociálpolitikájában láttunk – ma már a szociális realitás mint olyan lényegi jellemzői.

A valóságban tehát úgy alakultak a dolgok, hogy a szociális szférában gyökeret vertek bizonyos “szocialisztikus elem”-ek, miközben a gazdaságban továbbra is a klasszikus “bérmunkás–tőke” viszony uralkodik. Ennek megfelelően a szocialisztikus momentum nem a termelés, hanem az elosztás szférájához tartozik. Stabilan az állam mint olyan tevékenységének egyik legfontosabb szférájává vált, minthogy a szocialista típusú szociálpolitika a világban szinte kizárólag állami szociálpolitikaként létezik. Ebben az értelemben elfogadható a “szociális állam” (Sozialstaat) terminusa, amely éppen azt az új momentumot ragadja meg, amit a 20. század hozott a szociális szféra tekintetében.⁹

Feltűnő, hogy az állami szociálpolitika ellen intézett támadások a legkülönbözőbb országokban mennyire hasonlók. Akár “vegyes gazdaságú” országokról van szó, akár, ellenkezőleg, mint nemrég nálunk is, teljes mértékben “államosított” gazdaságúakról, a bírálók érvei között feltétlenül megtalálható egy sor tökéletesen azonos állítás. Így például nem kevés érv hangzik el a szociálpolitika hatékonyságáról szóló tézis ellen, mondván, hogy ennek eredményei valójában nem hatnak ki lényegesen az emberek életére. Kimutatják, hogy a lakosság szűkölködő rétegei nem kapják meg a szükséges szociális támogatást, lévén, hogy az adóbevételek oroszlánrészét az állandóan növekvő és mohó állami hivatalnoksereg, a bürokrácia vágja zsebre. A bírálók állítása szerint a szociális szükségletek kielégítésére szolgáló költségvetési keretek folyamatosan elégtelennek bizonyulnak a szociális állam pazarló jellegének következtében. A szociális állam étvágyának adócsökkentéssel kívánnak gátat vetni, amit vagy külgazdasági nehézségekkel indokolnak, vagy azzal, hogy az adókivetés már meghaladta a gazdasági normák szintjét.

Ez a bírálat nem nevezhető pusztán akadémikusnak. A szociális állam megerősödése, sőt, puszta léte ellen tényleges, kiélezett harc folyik. A legutóbbi években, különösen a Szovjetunió összeomlása után, a világban elterjedt az a vélemény, hogy “a szocializmusnak vége”, és a szociális állam egy sor intézményét Európában és a világon a megsemmisítés fenyegette. Ám egyszerűen lehetetlen minden további nélkül visszatérni az ipari kapitalizmus korának antiszociális államához. A szocialista intézmények – az egészségügy, a szociális védelem, az oktatás stb. szférájában – még a sokéves konzervatív vagy liberális kormányzás körülményeit is túlélik.

Miután a “szocialisztikus elemek” beleszövődtek a szociális valóságba, a korábban egyszerű világrend lényegesen bonyolultabbá vált. Az ipari típusú társadalmi szerkezetet alkotó alapvető csoportok érdekkülönbségei helyett előállt az egészében vett társadalom szociális stratégiáinak bonyolult viszonyrendszere (persze e stratégiáknak is megvannak a maguk politikai-ideológiai hordozói és megtestesítői). Egyfelől – leginkább az állam által kifejezett – társadalmi érdek irányul a gazdasági növekedés maximalizálására, a nemzeti jövedelem növelésére, a helytállásra a más államokkal és népekkel folytatott versenyben. Másfelől azonban nem kisebb – és sok tekintetben ugyancsak a modern állam által kifejezett – társadalmi érdek a népek életkörülményeinek javítása, a lakosság szociális védelmének erősödése, az egyéni önmegvalósítás lehetőségeinek bővítése, a kultúra, az oktatás és a tudomány támogatása. Hogy ilyen irányban haladjanak a dolgok, arra a demokratikus berendezkedésű rendszerekben újból és újból választók tömegei szavaznak, akik szociális állam típusú állami politikát kívánnak. Olyan körülmények között, amikor kötött, behatárolt a gazdasági növekedés és a nemzeti jövedelem, a többség szociális elvárásainak kielégítése csökkentheti az adott nemzet gazdasági teljesítményét (túlságosan nagyok az adók, a fogyasztás szférája korlátozza a termelését). Ezért a modern államban, általánosságban szólva, mindennemű kormány arra törekszik, hogy működésében összeegyeztesse a gazdasági liberalizmust a “szocialisztikusság” minimumával, ami persze állandóan szüli a modern gazdasági és szociálpolitika megfigyelői számára olyannyira ismerős összeütközéseket és kompromisszumokat.

A szociálpolitika sok nehézsége és problémája a modern világban valószínűleg azzal áll összefüggésben, hogy történelmileg gyermekcipőben jár, és csökönyösen “minimalizálni” akarják. A szociális garanciákhoz rendszerint csak azok szoknak könnyen hozzá, akikre kiterjednek. A jobb helyzetben lévő rétegek ezzel szemben az egész 20. század folyamán szakadatlanul azon siránkoztak, hogy “mértéktelenül nagyok az adók”. Ezek az emberek aligha szorulnak rá a szociális támogatásra, az ingyenes orvosi ellátásra stb. Minthogy a társadalomban az ő kezükben van a gazdasági hatalom, befolyást gyakorolhatnak a szociális szféra minimalizációjára, visszafoghatják a szociális politika lehetséges további lépéseit. A szociális szféra a 20. században erősen összefonódott a “szociális minimum” fogalmával, és általában véve is valamiféle “kényszerű humanizmus” formáját öltötte. Ezért aztán a szocialista szociálpolitika előtt még sokáig az a feladat áll, hogy elérje a “szociális minimum”-nak az “emberhez méltó” szintjére való felemelését.

A szociálpolitika napjainkban egyáltalán nem megkülönböztetett jelentőségű irány az államok és az államközi intézmények tevékenységében. Elvi jelentőségű változások valószínűleg csak akkor lesznek lehetségesek, ha a nemzetközi viszonyok legalább bizonyos fokig humanizálódnak és megszilárdulnak (ami a “háború nélküli világ” közelítését jelentené), továbbá, ha a szociális jogok a politikai jogokkal egyenlő státusra tesznek szert. Ez az idő nincs beláthatatlan távolságban, ott van már a következő nemzedékek horizontján. Ezeknek a nemzedékeknek meg kell találniuk azokat az egész világra kiterjedő szilárd garanciákat, amelyek biztosítják minden egyes ember szociális jogát a méltó és szabad élet eszméjének megfelelő minimumra. Jelenleg ezt a leendő minimumot nem annyira az emberiség többségének, mint inkább a fejlett országok úgynevezett “középosztályai”-nak életében lehet felfedezni. De ha egyszer a költségvetési-gazdasági szférában itt-ott lehetségessé válik átigazítani az állami prioritásokat, és a figyelmet a haszontalan állami kiadások rovására a többség általános életminőségére fordítani, feltétlenül lényeges pozitív változások következnek be. Valamelyes történelmi tapasztalat erre nézve van is már a semleges országokban (Svájc), illetve azokban, amelyek visszafogták háborús kiadásaikat (a második világháború utáni Németország, Japán). Bár természetesen ez csak az első lépéseket jelenti, történelmi kísérleteket, amelyeket aligha azzal az igénnyel hajtottak végre, hogy ezzel megnyíljék az egyetemes út a szociális fejlődés előtt. De ezt az utat akkor sem lehet már lezárni.

Politika és szocialista mozgalom

Vajon van-e a szocializmus eszmeiségével és társadalmi mozgalmával kapcsolatos politikai gyakorlatban valamiféle specifikusan “szocialista” momentum? A szocializmus bírálói időtlen idők óta eklatáns példaként hivatkoznak arra az összefüggésre, amely a szocialista eszméket állítólag összeköti a totalitárius típusú politikai gyakorlattal. Valóban, nem egy 20. századi diktátori-despotikus rezsimmel társíthatónak bizonyult egy elég erős szociálpolitika. Ezért aztán semmi meglepő sincs abban, hogy a szocialistaellenes beállítottságú publikációkban vég nélkül ismétlődik a képlet: tervgazdálkodás plusz a gazdaság szocializációja = totalitárius rendszer = szocialista ideológia. Ugyanakkor megjelenik a tiltakozás is az ilyen elképzelések ellen, leginkább és legkövetkezetesebb módon az európai szociáldemokrácia körében.¹⁰

Ez a tiltakozás nemcsak történelmi értelemben jogos, de elméletileg is figyelemre méltó. A szocializmus ideológiai alapjaiban senkinek sem fog sikerülnie bármiféle “totalitárius” elemet felfedezni. Nincsen bennük igazolás a tömeges terror alkalmazására, nem nyilvánítják értéknek a kormányzás tirannikus formáját, nem fogalmazódik meg bennük a vezető párt eszméje a sztálini “kardviselők rendjé”-nek mintájára. Mindez csak a gyakorlatban jelent meg. Ha előítéletek nélkül szemügyre vesszük a Marx tolla alól valaha is kikerült legantidemokratikusabb ideologémát, “a proletariátus diktatúrájá”-t, itt is valami váratlanra bukkanunk. Marx olyan anyagon fejti ki a felfogását, amelyet a Párizsi Kommün történetéből merített. És olyasmikről beszél (a liberálisokhoz hasonlóan!), mint “gyenge” – más szóval: olcsó – állam, a hivatalnoki szellem minimuma, az apparátus leválthatósága, decentralizáció, harc a bürokrácia nyomásával, és, ami a legfontosabb, a reguláris hadseregnek a felfegyverzett polgári lakossággal, polgárőrséggel való felváltása. Ugyan mi ebben a sajátosan totalitárius? És mégis, ez az eszmeiség sok esetben távol állt a szocialisták politikai gyakorlatától, amikor a 20. században hatalomra jutottak. Persze egyáltalán nem mindenütt semmisítették meg a parlamenti rendszert. De az államiság szférájában sehol sem tettek elvi jelentőségű kísérletet az átalakításra. A szocializmus mindenütt elfogadja a történelmileg készen talált játékszabályokat. A demokratikus társadalmakban aláveti magát a demokrácia szabványainak. A totalitárius rezsimekben ugyancsak alkalmazkodik, megél valahogy. A szociális viszonyok javításának minimumát mindkét fajta politikai forma felmutatja.

Milyen módon és miért képesek megtalálni a helyüket a szociális szféra “szocialisztikus elemei” ennyire ellentétes politikai rendszerekben? A válasz valószínűleg a következő: azért, mert a szocializmusnak mint olyannak máig sincsen saját politikai stratégiája, amely meghaladná az államiság jelenvaló típusait. Sem a “keleti” szocializmusban – Szovjetunió, Kína –, sem a “nyugatiban”, a szociáldemokrata és szocialista kormányzás különböző időszakaiban – Anglia, Franciaország, Görögország, Spanyolország, skandináv országok –, a szocializmus sehol sem állt elő valamennyire is jelentős reformelképzelésekkel az államiság terén. Minden, amit tettek, így vagy úgy belefért az adott ország államigazgatási hagyományába. Tanácshatalom, “decentralizáció”, “föderalizáció”, “fejlett demokrácia” – mindez abszolúte hagyományos, és adott esetben éppúgy megfelel a szocialista, mint az “antiszocialista” politikának. Még az a tény is, hogy “polgári” és “szocialista” pártok cserélgethetik egymást az európai országok kormányrúdjánál, elsősorban azt bizonyítja, hogy alapjában véve semmiféle “új” államiság nem jött létre a világban.

Van egy alapvető körülmény, amely elvileg magyarázza meg korunk szocializmusának politikai gyengeségét: az az eredendő, zsigeri etatizmus, amely jellemző a szocialistáknak mind az ideológiájára, mind a gyakorlatára. Az egész szocialista tradíció, kevés kivétellel, éppen a társadalom állami megszervezésével reméli megvalósítani a szociális átalakításokat. Az állam mint olyan legszembetűnőbb vétkeihez a szocializmus persze kritikusan viszonyul (ez fogalmazódik meg “az állam elhalásá”-ról szóló marxi koncepcióban). Mindazonáltal, egészében véve, a szocialisták, különösen Európa szociáldemokratái vagy az oroszországi kommunisták, buzgóbb államhívők, mint a klasszikus korszak liberálisai. Ez mindenekelőtt abban érhető tetten, hogy szociális programjainak véghezvitelét a modern szocializmus lehetségesnek tartja bármiféle jelentős politikai reform nélkül is. Ami a demokráciáról alkotott felfogást illeti, a liberálisoktól való eltérései nem is olyan jelentősek. Kissé lekerekítve azt mondhatjuk, hogy a szocializmus a modern demokratikus köztársaságok “játékszabályai”-t a saját tevékenysége számára is megfelelő és még csak át sem gondolandó előfeltételnek tekinti.

De be kell látni, hogy az állam mint olyan egyáltalán nem valamiféle egyszerű szerszám, amely felhasználható ilyen vagy olyan célra. Az állam – a család és a polgári társadalom mellett – egyike a társadalom legősibb és legstabilabb rendszereinek. Egy bizonyos határig mindig képes volt befolyásolni a társadalom szociális és kulturális életét, most pedig, amikor az állami tulajdon sok országban olyan gazdasági erővel ruházta fel, mint amilyennel korábban még sohasem rendelkezett, ez a befolyás csak nőtt. A hadiipari komplexum, a bürokrataapparátus, az állami jelenlét gigantikus kiterjedése a modern államot a társadalmi javak legfőbb fogyasztójává teszi, méghozzá úgy, hogy ez az állami fogyasztás éppen annak az újraelosztásnak a rovására megy végbe, amelyet a szociálpolitika lényegének tartanak. (Persze országonként ez megint csak különbözőképpen alakul.)

Mindebben, úgy látszik, korunk általános történelmi körülményei nyilvánulnak meg. A 20. században a világ államainak nagy része folytonosan vagy háborúzott, vagy háborúra készült. Ez ma is így van. Ráadásul ez a szóban forgó államoknak nem mellékes, hanem éppenséggel elsődleges, gyakorlati célja. Ez határoz meg minden mást. Morálisan elítélni ezt az állapotot nem helyénvaló, hiszen itt nem az emberi természet dühödt harci vágyáról vagy agresszivitásáról van szó, hanem arról, hogy világunkban nincsenek hathatós nemzetközi garanciák az állam biztonsága tekintetében. Mint eddig is, mindent – vagy legalábbis sok mindent – az erő dönt el, vagyis a nemzetek, államok gazdasági és hadi potenciálja. A jelenlegi háborúk az ősi és későbbi korok háborúitól csak a fegyverzetek, készletek mennyiségében, a hadműveletek hatóereje és lehetséges eredményei tekintetében különböznek.

Nos, ha az állam működésének külső szféráiban a háború és a fegyverkezés a legfőbb momentum, vajon mi dominál a belsőkben? Az állami hatalomnak itt is egész sor hagyományos problémával kell szembenéznie. Ilyenek, például, az etnikai konfliktusok, a szociális és politikai instabilitás, a bűnözés, a vallási villongások. A 20. században ezekhez járultak még az ökológiai, demográfiai, szociokulturális problémák. De összességében az állam természete ezeknek a megoldására nézve is ugyanolyan maradt, mint az emberiség történelmi múltjában. Vajon alapvetőbbek-e bármely állam tevékenységének ezek a feladatai és formái, mint például a szociálpolitika újabban kialakult szféráját érintők? A 19. század szocialistái meg voltak győződve, hogy hatalomra jutásuk a prioritások újrarendezését hozza majd magával, de ez mindeddig nem történt meg.

Így hát a modern társadalomban drámai és a közeljövőben feloldhatatlan meghasonlás van jelen.

Igen erős indíttatás mutatkozik a modern állam “szocialitás”-ának fokozására. Ez jelenik meg azokban a követelésekben, amelyeket a társadalom többsége támaszt az állammal szemben. A többség befolyásának lehetőségei természetesen csekélyek, legtöbbször minden kimerül a politikusok választások előtti ígéreteiben. Mindazonáltal maga a tendencia az állami felelősség növelésére az egészségügy, az oktatás, a kultúra terén történelmileg egyre erősödik. Nem tűnik nehéznek előre látni, hogy a “polgári társadalom” ezen szférái, nemkülönben a vagyontalanok támogatása, a munkások jogainak védelme és az egyáltalában vett szociális gondoskodás az állami költségvetések korlátlanul növekvő részét képesek felemészteni. Nehéz egyet nem érteni Dahrendorffal abban, hogy a “szociális állam” drága,¹¹ ám még tovább is fog drágulni, minthogy ezekbe a szférákba vég nélkül lehet befektetni: bővülnek az emberek szükségletei, szakadatlanul nő a tudományos-technikai haladás ráfordításigénye és így tovább.

A másik oldalról erőteljes tendencia mutatkozik a hagyományos állami szféra növelésére (hadsereg, fegyverzet, büntetés-végrehajtási intézmények, hivatalnoki apparátus). E rendszer költségigénye potenciálisan ugyancsak végtelen, s végül képes olyan fekete lyukká válni, amely magába szippantja az egész társadalmi jövedelmet.

Így hát a szociális szféra történelmileg fokozatosan konfliktusba kerül az archaikus, mindenekfelett háborúorientált államisággal. Ez a konfliktus egyelőre olyan versenyre emlékeztet, amelyben a szociális szféra fokozatosan erőre kap, ha rendszeresen vereséget szenved is (ne felejtsük el, hogy a 20. század történelme az emberi történelem leggigantikusabb háborúinak időszaka volt). Bármiféle folytatás elképzelhető, akár az emberiség önmegsemmisítése is háborúk és ökológiai katasztrófák révén. A fejlődés legvalószínűbb irányai már kivehetőek, és vélhetőleg valamilyen módon a közeljövőben meg is valósulnak. Jelenleg a következő fejlődési változatok vázolhatók fel:

1. A militarizmus részleges győzelme, a hagyományos állami intézmények elhatalmasodása, egy olyan tudományos-technikai haladás, amelyet az “emberölési ipar” (Marx) feladatai és lehetőségei határoznak meg. Ez az irány jelenti a legnagyobb veszélyt az emberiség számára, noha kétségtelenül ez volt a meghatározó a 20. században a világ vezető országaiban, és napjainkban is újabb és újabb országok csatlakoznak hozzá jobb ügyhöz méltó lelkesedéssel. Úgy tűnik, ezen az úton elkerülhetetlen a katasztrófa, minthogy a népek közötti különbségek a kultúrák, civilizációk, szociális rendszerek és a jóléti szint tekintetében állandó forrásai a konfliktusoknak, amelyeknek végzetessé terebélyesedését a múltban gyakran csak az akadályozta meg, hogy nem állt rendelkezésre a modern, nagy hatásfokú hadi ütőerő.
2. A szociális szféra részleges győzelme. Ez az emberi élet meghosszabbodásához, a fogyasztás magasabb színvonalához, az oktatás és kultúra fellendüléséhez, ökológiai jóléthez vezethet.
3. A konfliktus áthelyeződése az államok feletti szintre: a szociális és politikai folyamatoknak, a hadi kiadások korlátozásának, a legalább minimális nemzetközi biztonság garantálásának regionális és globális szintű szabályozása. A konfliktus ebben az esetben ugyan nem szűnik meg, de létrejönnek minimalizációjának feltételei, elérhető, hogy a különféle modern állami berendezkedésekben többé-kevésbé egyensúlyba kerüljenek az egymással szemben álló legfontosabb szférák.
4. A konfliktus teljes felszámolása a gazdasági rendszernek, az államok politikai természetének átalakításával, annak elérésével, hogy ne látszólag, hanem valóságosan is előálljon “az általános fogyasztás társadalma” (ami feltételezi a “létszükségletek” problémájától való teljes megszabadulást, az élet szociális minőségének biztosítottságát, a társadalom és a személyiség mindenfajta belső és külső fenyegetettségének kiküszöbölését).

A szocialista ideológia

A 20. században a “szocialisztikus elemek” mindenekelőtt azzal kapcsolódtak össze, hogy milyen mértékben képesek elérni a bérmunka körülményei közé helyezett emberek valamiféle “szociális minimum”-ot (ami egyébként még azt sem jelenti, hogy legalább az emberi alapszükségletek elfogadhatóan ki vannak elégítve). Az emberi munka többnyire ma is kényszerű, elidegenedett munka. Ennek megfelelően a politikai viszonyok szférája azon az elven működik, hogy a többséget rá kell “kényszeríteni” az adott típusú társadalmi rend elfogadására. Ami a szocialista gyakorlatot illeti, jobbára ez is azzal jár, hogy a társadalomban állami-jogi eszközökkel kényszerítik ki a javak átcsoportosítását a “szocialisztikus elemek” erősítésére. Véleményünk szerint éppen ebben lehet is megragadni a 20. századi létező szocializmus lényegét. A marxi hasonlattal élve, mindez a szocialista társadalmi viszonyok vajúdási kínjainak időszakaként írható le.

Megfelel-e ennek a folyamatnak korunk szocialista ideológiája? Valamilyen mértékben, természetesen, megfelel, ám éppenséggel ideológia mivoltában, azazhogy részlegesen. Különböző formáiban az embereknek a méltó, biztonságos, civilizált és értelmes élet iránti reményei és vágyai fejeződnek ki. Egy olyan élet iránt, amely többek között megfelel az európai humanista elképzelésnek az ember rendeltetéséről, az individuum szabad fejlődéséről a szabad munka, a kényszer nélküli társadalom keretei között. A legmagasabb rendű humanisztikus lelkesültséget megtestesítő változataiban a szocializmus tagadja az erőszakot, a háborút, a társadalmi elidegenedést, a történelmi kollíziók és metamorfózisok irracionalitását; szorgalmazza a társadalmi szerveződés archaikus állami formájának megszüntetését, egy valóban új világ elérését, amelyben szabad, mindenoldalúan fejlett, új emberek élnek és tevékenykednek.

Ezek után viszont az is világos, hogy egy ilyen ideológiának a történelmi gyakorlat realitásaitól való nagymérvű elemelkedettsége nem kivétel, hanem szabály. Ez a diszkrepancia, ahogyan már szó volt róla, akár végletesnek is bizonyulhat, odáig is elmehet, hogy a gazdaságban, a politikában, a szociális szférában szocialisták, szocialista ideologémák jegyében hajtanak végre valójában mélységesen antiszocialista lépéseket. A szocialista ideológia és a nagymértékben ellentmondásos gyakorlat elkerülhetetlen szembenállása egyébként eklatánsan megmutatkozik magán az adott ideológián belül is, nevezetesen abban a dilemmában, amely a távoli, “utópikus” célok és tervek, illetve a folyó gyakorlat ténylegesen adódó feladatai között áll elő. Míg az előbbiekre szükség van az általános történelmi önmeghatározás, a mozgósító ráhatások erősítése, a választói bázis bővítése szempontjából, addig az ideológia pragmatikus magvának szerepe nemcsak egyszerűen a praxis működtetése, hanem egyszersmind a túlzott szociális elvárások, az e téren esetleg veszélyessé fokozódó radikalizmus visszafogása is. Egy és ugyanazon ideológia keretein belül bizonyos csúsztatások, szintcserék mennek végbe: például a szociális egyenlőséget mint szocialista értéket felcserélik a fizetéseknek a bérmunka rendszerén belüli egalitárius egymáshoz igazításával; vagy a szabad munka fogalmát úgy értelmezik, hogy ez nem egyéb, mint munkavégzés egy állami vagy csoporttulajdonban lévő hagyományos vállalatnál. A nagy szocialista projektum szóban forgó céljai ezzel az össztörténelmi értékek szférájába távolodnak, a folyó feladatokat viszont csak tisztán formálisan, általános frázisok szintjén kapcsolják a szocialista perspektívához. Ez valamiféle immanens ambivalenciát kölcsönöz a szocialista ideológiának, ami bárki számára világossá válhat, aki összeveti egymással ennek a mozgalomnak egyfelől elméleti, másfelől pártprogramjait, terveit.

Ennek a kettősségnek nemcsak gyakorlati, józan ésszel átlátható okai vannak, hanem mély, filozófiai-világnézeti gyökerei is. A szocializmus egyaránt megörökölte a világmindenség szükségszerűségéről és megváltoztathatatlanságáról szóló keresztény koncepciókat – a marxista interpretációban ezt tükrözi például a történelmi törvényszerűségek feltétlen érvénye –, illetve a világ és az ember formálhatóságának reneszánsz meggyőződését. Ez utóbbi fejeződik ki abban a naiv bizonyosságban, hogy minden leküzdhető és megváltoztatható. Még a marxizmusban is, amely elismeri a történelem törvényszerűségeinek megkerülhetetlenségét, van ilyen kibúvó: annak lehetősége, hogy – ahogyan Marx fogalmazta – “megkönnyítsük a történelem számára a vajúdás kínjai”-t, azaz előrelendítsük, felgyorsítsuk a történelem menetét. Természetes, hogy éppen ez az említett pólusok közötti állandó manőverezés határozza meg a szocialista ideológia egész létfolyamatát, metamorfózisait, hol távolodását, hol közeledését más ideológiákhoz (liberalizmus, konzervativizmus). Ez valószínűleg így lesz a jövőben is. Ez a kettősség, a közeli és a távoli elszakadása kiküszöbölhetetlen, és elvileg hasznos is, minthogy ez alkotja a lényegét a valóság eszmei megmásításának, amely nélkül az ideológiák mint olyanok hatástalanok lennének.¹² Mindazonáltal ez a tudathasadás nem jelent szakadékot, teljes elkülönböződést. A pólusok viszonya bonyolult, de végül is egy és ugyanazon tudat különböző oldalairól van szó.

Az ideológiai kettősségnek ugyanez a jelensége figyelhető meg a szocialista típusú individuális tudat és gyakorlat síkján. A szocializmus eszméjének megtestesítőiként és felvállalóiként feltűnt történelmi személyiségek soraiban a modern társadalomnak szinte egész spektruma képviselve van: férfiak és nők, politikusok és tudósok, humán és technikai értelmiségiek, alsó és középrétegekből valók. Létformájuk tekintetében (életszínvonal, erkölcs, kulturáltság, képzettség) szinte semmiben sem különböznek a liberalizmus és a konzervativizmus ugyanilyen követőitől. Ezeknek az embereknek az egyéni tudatában van valami közös, statisztikailag átlagos, ami abban nyilvánul meg, hogy a “szociális állam” realitásait természetesnek, normálisnak, szükségszerűnek fogják fel. E reáliáknak a legkülönbözőbb eszközökkel való védelme szinte az egész társadalom szociális viselkedésének normáját képezi (ami persze nem zárja ki annak lehetőségét, hogy átmenetileg manipuláció áldozataivá váljon más politikai-ideológiai áramlatok részéről, amelyek a köznapi tudat korlátoltságát, teszem azt, antiszocialista pártok választási győzelemre juttatásához használják fel). Ilyenként rögzült a fundamentális, tömeges kvázi-szocialista típusú tudat a 20. században. Ez a tudat természetesen korántsem elegendő mértékben reflektál önmagára, ahogyan ez már mindenfajta köznapi tudattal lenni szokott; távolról sem “tiszta”, a legkülönbözőbb képzetek élnek együtt benne a jelzett köznapi “szocialisztikusság”-gal. De létezik. Elfogadhatjuk mint az emberi modell 20. századi újdonságát, amely ezt a századot így a világméretű szocializmus eredeti előállásának időszakává avatja. De a “köznapi szocialisztikusság” mellett ugyanabban a tudatban megmaradnak a szocializmus paradigmatikus össztörténelmi értékei vagy legalább ezeknek némely vulgarizált mérve és visszfénye. A dolgok ilyetén állása erkölcsi szempontból meglehetősen drámaivá teszi a szocialisták helyzetét. Bármely gyakorlati sikert, bármely valamennyire is jelentős hatást a társadalmi helyzetre óhatatlanul részlegesnek, felszíninek, nem ténylegesnek fognak fel. Bármely kudarc viszont úgy értékelhető, mint ami természetes, elkerülhetetlen “a dzsungel törvényei” között. A szocializmus céljainak tisztaságával és emelkedettségével kontrasztba kerülnek a gyakorlatnak a politika és a propaganda “tisztátalanságai”-ban megmutatkozó eszközei és módszerei is. A torz formákat öltött és elidegenedett lét történelmi masszívuma a szocialista számára időnként szükségszerűen leküzdhetetlennek tűnik (s persze az egyes emberre szabott idő kereteiben ténylegesen az is). Ráadásul a történelemben elkerülhetetlenek az éles “jobbra tolódások”, “visszafordulások” és ezzel a szélsőségesen antiszocialista fejlemények is egy-egy országban vagy egy-egy időszakban. Így például mély személyes tragédiát jelentettek az európai szocialisták számára a fasizmus uralmának évei, ahogyan K. Rosseli nagyszerűen bemutatja.¹³ Korábban Marx is nehezen viselte, hogy nem érheti meg a “történelmi eredményt”, bár az európai szocializmus első nagy sikereiig csak egy évtizeddel kellett volna tovább élnie.

Ilyen körülmények között csodálkozhatunk-e azon, hogy korunk szocialistáinak gyakorlati tevékenységében állandóak a visszakozások, az “opportunizmus”, a csalódások, a kicsinyes komplexusok vagy, ellenkezőleg, a kommunizmusra emlékeztető reménykedések abban, hogy a történelem valamiféle hathatós erők mozgósítása révén “továbblendíthető”? Ez nem több, mint a történelmi szocialista mozgalom kísérőjelensége, hordaléka, mellékterméke, “a történelem zaja”. A nagy történelmi távlatok dimenziójában a szocialista perspektíva korunkban egyre megalapozottabbnak és reálisabbnak tűnik. Ezt nemcsak az elmélet támasztja alá, hanem a leköszönt évszázad egész tapasztalata is.

A szocialista ideológia keretén belül tehát az ideologémáknak mintegy két szintje létezik: a hosszú távúaké és a rövid távúaké, amelyek közül a második típus fokozatosan, a valóra válás függvényében elveszti az emberek szemében a “szocialista érték” státusát. A szocializmus elemei, abban a mértékben, ahogyan gyökeret vernek a valóságban, bizonyos értelemben triviálissá válnak a milliók léte és tudata számára, és ennek megfelelően, mondhatni, törlődnek a “hosszú távú” ideologémák listájából. Kialakul egy, a 20. századra oly jellemző paradox effektus: a szocializmus első reális elemeinek kifejlődése a szocializmus távolodásával jár együtt. Ez az effektus valószínűleg azzal magyarázható, hogy a szociális elvárások oly nagyok, hogy sokak szemében a szocialista irányban tett minden lépés vagy kikényszerített kompromisszumként, vagy “a hatalom ajándéka”-ként stb. tűnik fel. Valójában arról van szó, hogy a jóhoz könnyű hozzászokni. Még a legfontosabb szociális vívmányokra is áll, hogy nemcsak elégedettségére szolgál az embereknek, hanem csalódást és sérelmeket is okoz. Ezt másként is meg lehet fogalmazni. Az évszázadok folyamán az “egyszerű” emberek oly sokat vesztettek, s oly kevéssel beérték, hogy az emberiség egészében általános beállítottsággá vált a jobb időkre vonatkozó remények egyfajta elodázása. Az ember mint olyan (a nem, az emberiség) olyan mértéktelenül sokáig éhezett, volt elnyomva, hogy a szociális védettség, a garanciák, az igazság jelenvaló szintjével való megelégedés egyelőre nehezen várható el tőle. Ezért korunk embere könnyen felelősségre vonja a szocializmust (így szólal meg a “köznapi ember” belső hangja a szocialista tudatban): ha ígértek valamit, kötelességetek adni is! Amit adnak, az azt, aki kapja, természetesen az “emberi jogok” alapján illeti meg. Ez a történelmi türelmetlenség vezet aztán gyakran a keserű csalódásokhoz, bizalomvesztéshez, a “szociális utópizmus” vádjához, sőt, a “gazdag kisebbség” szociális ellenlépéseihez.

Egészében az emberiség jövője a szocializmushoz kötődik, a szocializmus pedig a jövőhöz, ami egyáltalán nem azonosítható a történelmi beteljesülés gyorsaságával és feszítőerejével. Ez a jövő közeledhet is, távolodhat is. Azok a történelmi változások, amelyeket a szocialista eszmeiség paradigmája és az ennek megfelelő gyakorlat kibontakozása feltételez, olyannyira globálisak, hogy csak Európa krisztianizálásával vagy az iszlám világ megteremtésével hasonlíthatók össze (bár a szocializmushoz képest még ezek a modellek is kisszerűek). A szocializmus az egész földgolyóra kiterjedő jelenség, és még csak első lépéseinél tart. Hiszen az az ember, aki levetette magáról az egoizmus terhét, kilépett a “tulajdon = individualitás” nagy képletének keretéből, úgy viszonyul korunk fogyasztói világához, mint a jóllakott az éhezőhöz.

Így hát a szocializmus közeljövőjét a “szocialisztikus elemek” gyarapításának folytatásában, a szociális átalakításokra való felkészülésben és megindításukban láthatjuk. A jelenlegi és a közeljövőbeli szocializmus: gyáva, szegényes, nivelláló és a szociális réseket betömködő szocializmus. Szükségszerűen ilyen. Ténylegesen nélkülözhetetlen – és tragikus. Ahogyan korunk bölcs megfigyelője, Bergyajev megállapította: a szocializmus nélkülözhetetlen, mert “olyan társadalmi szerveződésre lenne szükség, amely lehetetlenné tenné az ember túlságosan nagy elnyomását a másik ember által”.¹⁴ Igen, a legközelebbi történelmi lépések valószínűleg pusztán ennek a “túlságosan nagy elnyomás”-nak a csökkentését jelentik majd. Ez pedig azt jelenti, hogy a szocialista módon gondolkodó személyiségnek még sokáig lesz szüksége sztoicizmusra, türelemre és bölcsességre. Az emberiség a maga egészében lassabban válik emberré, mint némely – mindig kisszámú – képviselői.

A cikk eredeti adatai: Andrej Ballajev: “Csitaja Marksza. Isztoriko-filoszofszkije ocserki”. Moszkva, Prakszisz, 2004, 247–277., 285–286. o.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

¹ Vö. Szvobodnaja miszl. 1994, No. 12–18., 16–20. o. ; Polisz. 1994, No. 5. 50–64. o.

² Nehéz elfogadni “az ideológiák végéről” szóló, napjainkban elterjedt tézist, hiszen a tömegpropaganda, amely a média segítségével igyekszik manipulálni a tudatot, velejéig ideologikus. Ezért az ideológiaközvetítő eszközök és módszerek problémájával ebben a cikkben nem foglalkozunk.

³ Egyébként a szocializmus és a kommunizmus közötti különbségtevés meglehetősen nem triviális probléma mind elméleti, mind ideológiai-praktikus szinten. A pártok és mozgalmak jelenlegi önmegkülönböztetései sok tekintetben illuzórikusak, és csak elhomályosítják ezeknek a fontos fogalmaknak a jelentésmezejét, s ez különösen igaz az oroszországi ideológiai terepre nézve.

⁴ Vö. Bruckusz, B. D.: “Szovjetszkaja Rosszija i szocializm”. Golosz zarubezsja. München, 1993, No. 71. 24–32. o.

⁵ Vö. Mezsujev, V. M.: “Szocializm kak igyeja i kak realnoszty”. Voproszi filoszofii. 1990, No. 11. 20–30. o.

⁶ Vö. Mizesz, L.: Szocializm. Ekonomicseszkij i szociologicseszkij analiz. Moszkva, 1994, 331–344. o.

⁷ Brodel, F.: Gyinamika kapitalizma. Szmolenszk, 1993, 99. o.

⁸ Vö. Zserebin, V. M., Rimasevszkaja N. M.: Problema borbi sz bednosztyju v razrabotkah zarubezsnih pravityelsztvennih i mezsdunarodnih organyizacij. Bednoszty. Vzgljad ucsonih na problemu. Moszkva, 1994, 24–25. o.

⁹ Vö. Habermas, J.: Gyemokratyija. Razum. Nravsztvennoszty. Moszkva, 1992, 92–97. o.

¹⁰ Heimann, H.: Voraussetzung des demokratischen Sozialismus und die Aufgabe der Sozialdemokratie. Bonn, 1991.

¹¹ Darendorff, R.: “Ot szocialnovo goszudarsztva k civilizovannomu szoobscsesztvu”. Polisz. 1993, No. 5. 31–35. o.

¹² Vö.: Matc, U.: “Igyeologija kak gyetyerminanta polityiki v epohu mogyerna”. Polisz. 1993, No. 5., 31–35. o.

¹³ Vö. Rosseli, K.: Liberalnij szocializm. Moszkva, 1989.

¹⁴ Bergyajev, N. A.: O rabsztve i szvobogye cseloveka. Paris, 1993, 173. o.