A tanulmány áttekintést nyújt a posztindusztriális társadalmak szociológiai elméleteiről, arról, hogy milyen kategóriákban ragadhatók meg az új egyenlőtlenségek, hogyan történik ezek reprodukciója, és mennyiben változtak meg ebben a struktúrában a szocializáció, a munka világába való beilleszkedés és az egyéni életút kialakításának feltételei. A meghosszabbodott ifjúsági életszakasz magával hozza a család, az otthoni nevelés, fegyelmezés szerepének átértékelését, de ugyanakkor a társadalmi egyenlőtlenségek reprodukciójának más formáit is. Egyre hangsúlyosabbá válnak a címek, diplomák, amelyek már nemcsak a tudományos-kulturális presztízst jelentik, hanem a rugalmas munkaerőpiacon is előnyt biztosítanak.

1. A “posztindusztriális társadalmak” korszaka

A fejlett nyugati társadalmak elmúlt fél évszázados átalakulása egész sor egymással összefüggő elemből áll.¹ A társadalom strukturális változásának négy, szociológiai szempontból meghatározó jelentőségű tendenciáját emeljük ki:

1. a fejlettebb társadalmak gazdasága a magas termelékenység bázisán tovább fejlődik, és kiterjed “az intenzív tömegfogyasztás társadalma” (Zinnecker, 1992);
2. a szolgáltatói szektor erősödésével kialakul a “szolgáltatói társadalom” és a “szabadidő-ipar” (Gershuny, 1981);
3. zsugorodik és gyökeresen átrendeződik a történelmileg kialakult keresői tevékenység intézményesült rendszere, “flexibilis alulfoglalkoztatottság” figyelhető meg: sokan kiszorulnak a munka társadalmilag szervezett világából, új – kevéssé formalizált – kereső tevékenységi formák alakulnak ki (Beck, 1983);
4. ezzel szoros összefüggésbe hozható a felsőoktatás expanziója, vagyis a főiskolai, egyetemi hallgatók létszámának drasztikus emelkedésével; a munka és a tanulás két “életvilága közötti lavírozás” tölti ki az emberek jelentős részének életét (Beck, 1983).

A hatvanas évektől beállott változások – Gerhard Schulze² szerint – olyan jelentősek voltak a fejlettebb nyugati társadalmakban, hogy a történetileg kialakult hagyományos vertikális rétegződési sémákkal már nem voltak leírhatóak (csak azt voltak képesek megragadni, aminek valami köze volt a termelési folyamatokban elfoglalt helyhez). Az új feltételek között rendre elveszítették jelentőségüket a korábbi “rétegképző tényezők”. Egy új strukturális indikátor jelent meg: az életkor, amely összekapcsolódik azzal, hogy a fő létprobléma immáron nem a megélhetéshez, hanem az “élményszerzéshez” fűződik. A fiatalabb nemzedékek nyitottak az új tájékozódási pontokra: “…a gazdasági szemantika elhalványuló kategóriái mögött kirajzolódtak a pszichofiziológiai szemantika körvonalai”³ . Az egyre inkább strukturális jellemzővé váló korcsoport szerinti tagozódás azonban nem váltotta fel a hagyományos gazdasági differenciálódást, csak “rátelepedett”, elmozdulásokat idézett elő. Az egyenlőtlenségek definíciójában egyre fontosabbá vált a szubjektivitás, a spontaneitás kategóriája, ahol az életkor különös jelentőséggel bír. Az alapvető társadalmi konfliktusok színtere áttevődött az “önmegvalósításért” küzdő fiatalabb és a “fennálló rendszert” képviselő idősebb korcsoportok összetűzéseire (zene, hajviselet, viselkedési formák konfliktusai a 60-as évek közepétől).

A fejlett nyugati társadalmakban a 80-as évek kezdetétől – a felnőtté váló fiatalok “élményre orientáltságának” tömegessé válásával – az emberek mindinkább önmagukkal kezdtek el foglalkozni (“individualizálódó kultúra”). A valóságmodellekből kiveszett a “kollektív” jelleg, fokozatosan elhalványulnak a társadalmi nagycsoportok hagyományos szociológiai kategóriái, és átadják helyüket egyfajta “miliő-etnocentrizmusnak”. Egyre inkább a közvetlen jövő “élménytartalmai” – a nyaralás, a hétvége, a ruhatár, az autó, a televíziós műsorkínálat, a képes újságok, az étlapok – kezdték foglalkoztatni az embereket. Látszólag a korábbi társadalmi csoportok egyre kisebb kulturális egységekre bomlanak, egyre áttekinthetetlenebbé válik a társadalom tagozódása. Valójában – Gerhard Schulze szerint legalábbis – éppen fordítva alakulnak a dolgok: a nyolcvanas évek végétől “a társadalmi miliők alkotta, kifejezetten egyszerű, a régiókat átfogó csoportstruktúrákkal⁴ ” jellemezhetőek a posztmodern társadalmak. A mindennapi élet uralkodó terepévé vált az “élménypiac”; roppant mennyiségű kapacitással, kereslettel, emberi erőráfordítással, gazdasági energiával.

Ezek után jogosan felvethető a kérdés: “Mi is maradt olyan, mint volt?”. Az ipari társadalmak 50-es években tapasztalható “újjáépítésének” időszakához képest szinte az élet minden szeglete átrendeződött. Hiába ugyanazok az emberek hozzák létre a társadalmi viszonyokat, mint korábban, csakhogy – a szerző szerint – “a szubjektumok mélyreható átalakulása láttán már nincs értelme »ugyanazokról« az emberekről beszélni”⁵ . Ebben az individualizálódó kultúrában úgy is elemezhetjük az egyének társadalmi beilleszkedési folyamatait, mint individualizált választások és a társadalmi strukturális környezet kényszereire reflektáló mozzanatok együttesét, amit a továbbiakban “individualizálódó-reflexív” folyamatnak nevezünk.

E folyamatok komplex elemzései nyomán sajátos metodológiai problémákra hívja fel a figyelmet több európai, észak-amerikai könyv⁶ , valamint tanulmány⁷ . A vélemények egybecsengenek abban a tekintetben, hogy új szociológiai szemléletmódra van szükség, amely segítségével pontosabban és megbízhatóbban elemezhetők ezek az új társadalmi jelenségek. Kiemelésre érdemes a tanulmányok közül Rudd és Evans (1998), valamint du Bois-Reymond (1999) munkája. Ők elsősorban az egyéni választás és a társadalmi struktúra között fennálló feszültséggel, ellentmondásos helyzettel foglalkoznak a fiatalok körében, és több konkrét kutatási problémát is megneveznek, melyek további tisztázásra szorulnak.

Az egyik az, hogy a fiatalok a választásokba és az egyéni erőfeszítésekbe vetett hitre szocializálódtak, továbbá az aspirációk és a hozzájuk tartozó eredmények között tapasztalható szakadékot egy időbeli eltérés is meghatározza; mindezeket figyelmen kívül hagyni “óvatlanságra vall”. Fontos magyarázó tényezőnek vélik a fiatalabb korosztályoknak a pszichológiai jellegzetességeit, melyekre – véleményük szerint – eddig nem fordítottak kellő figyelmet a kutatók. A politika és a kutatás szempontjából kiemelik, hogy az individualizáció egyre növekvő hangsúlyozása maga után vonja az ifjúság aktív folyamatként történő értelmezését (tehát az ifjúságot nem a fejlődés egy szakaszának tekintik). Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a fiatalok számára saját sorsuk irányítása bizonyos fokú személyes befektetéssel jár, és ennek következtében pozitív eredményeket várnak – sőt talán követelnek.

A legújabb kutatások⁸ során világossá vált: annak az esélye, hogy saját értékeik alapján tudják kialakítani megélhetésüket, attól függ, mennyire tudnak együtt élni azokkal a komplexitásokkal, amelyekkel meg kell birkózniuk. Az egyéni döntés következménye az, hogy pozitív összefüggéseket és tapasztalatokat építenek fel ott, ahol látszólag ilyesmi nem is létezik. Más szóval, ahol a strukturált életút nem létezik, vagy “gyorsan halad a megsemmisülés felé”, ott az egyéni döntéseknek fontos szerepe van abban, hogy saját maguk számára mintákat hozzanak létre, amelyek pozitív értelmet adnak életüknek.

A kutatási eredmények felhívják arra is a figyelmet, hogy nem szabad alábecsülni, az 1970 után született generáció milyen súlyos körülményekkel néz szembe világszerte. A gyermekkor és a felnőttkor közötti “híd szétmorzsolódása”⁹ örökös téma marad. A legtöbb iparosodott társadalomban a fiatalok és családjuk kevesebb támogatásban részesülnek a gyermekkorból a felnőttkorba történő átmenet időszakában, ugyanakkor az oktatás és a szakképzés egyre magasabb terheket ró a diákokra és a szülőkre. A tanulásban és a munkában elért sikerek elkerülhetetlenül azok kárára jönnek létre, akik nem ilyen szerencsések. Egy kisebbség sikere erősíti meg azt az elképzelést, hogy az oktatásban és a szakképzés során szerzett képesítések egyenes utat jelentenek a munkavállaláshoz¹⁰ . Továbbra is kézzel fogható tehát az a hamis ígéret, hogy pusztán azzal, hogy egy fiatal végigjárja az oktatási rendszer különböző lépcsőfokait, megszerzi bizonyítványait, el is éri a célját. Bár a fiatalok jelentős része találékonyságról és rugalmasságról tesz tanúbizonyságot, amikor váratlan strukturális és társadalmi akadályba ütközik, meglátásaik azonban főleg a saját személyes tapasztalataikra korlátozódnak. Ezért ahogy Johanna Winn és Peter Dwyer fogalmaz¹¹ : “a strukturált individualizmus által sugallt korlátok további megfontolásra adnak okot”, további kutatásokra van szükség ahhoz, hogy megértsük: a 2000-es években mi jellemző a felnőtté válás folyamataira, a társadalom megváltozott körülményei között.

2. A makrotársadalmi folyamatok hatása az ifjúság életére

Az alábbiakban azokat a tényezőket, fejleményeket, folyamatokat foglaljuk össze – Jürgen Zinnecker gondolatmenetét követve¹² –, amelyek a fejlettebb társadalmak, azon belül is elsősorban a “posztmodern kor” ifjúságának fejlődését meghatározó módon befolyásolták közel két évtizeddel ezelőtt. Érdemes felidézni ezeket a gondolatokat, hiszen kísértetiesen emlékeztetnek a magyar ifjúság mai viszonyaira, dilemmáira. Úgy is fogalmazhatnánk – némi nagyvonalúsággal –, hogy az ezredforduló hazai társadalma “hűségesen követi”, szinte “lekopírozza” mindazokat a folyamatokat, amelyeket a nyugati társadalmak bizonyos tekintetben már maguk mögött tudhatnak, bár következményei ma is meghatározó jelentőséggel bírnak életükben. Zinnecker kitűnő tanulmányában tulajdonképpen – a korábbiakban jelzett – makrotársadalmi folyamatokat a hétköznapok következményeiként, az egyéni életutak színterén vizsgálhatjuk. A következő lényegesebb folyamatokat tartottuk érdemesnek kiemelni a korabeli nyugati irodalom ide vonatkozó részleteiből:

A “posztmodern” ifjúság a “bizonyítványok megszerzésének kényszere” alatt él. A fejlettebb nyugati társadalmakban már jó ideje megfigyelhető, hogy a családokban a gyermekeket arra ösztönzik ezekben az életszakaszokban, hogy minél nagyobb “kulturális tőkére” tegyenek szert. Egyre több társadalmi csoport úgy örökíti át a társadalmi pozíciókat, hogy a gyerekeiket “konkurenciaharcra” késztetik más fiatalokkal a kulturális források elsajátításáért. Ez az igyekezet szorosan kapcsolódik az életpályák alakításához, és különböző privilegizált “címek” megszerzését jelenti¹³ . Mindinkább kiszélesedik és differenciálódik “az életpályák rendszerében” való részvétel, illetve a címek viselésére való törekvés a legtöbb társadalmi réteg körében általánossá válik. Az olyan speciális címek és életpályák jelentősége is megnövekszik, amelyek nem az iskolázottság révén szerezhetőek meg, hanem elsősorban a “szabadidő- és fogyasztási szférában” honosak¹⁴ . Különösen vonzóvá válnak például a média világában kamatoztatható – iskolán kívül szerzett – diplomák vagy a sportkarrier, a divat területeihez kapcsolódó kereskedői tevékenységek.

Konkurenciaharc a címek megszerzéséért és a karrierek kiépítéséért, az ifjúsági életszakasz meghosszabbodása. A családok egyre több időt és energiát invesztálnak a fiatalabb generációk képzésébe, személyiségük alakításába¹⁵ annak érdekében, hogy minél sikeresebbek legyenek a kulturális címek megszerzéséért folytatott konkurenciaharcban, így átadható legyen a kulturális tőke. Mindez azt eredményezi, hogy meghosszabbodik az utódok “reprodukciós ideje”, azaz az ifjúsági életszakasz kitolódik az életük harmadik évtizedére. Megfigyelhető, hogy amint más társadalmi csoportok fiataljai számára is bizonyos képzési idők általánossá válnak (“normává és standard idővé lesznek”), egy sajátos “distinkciókényszer” alakul ki, amely arra ösztönzi a családokat, hogy gyermekeiknek pótlólagos vagy extra időt biztosítsanak a kulturális tőke megszerzéséhez (inkorporálásához) – annak reményében, hogy minél előnyösebb pozíciót szerezzenek meg a társadalmi térben.

A fiatalok sajátos társadalmi pozíciója mint a “kulturális frakció” része. Annak, hogy a gyermekkor “átitatódott a kulturális életpályákkal és címekkel”, sajátos következménye: az ifjúság közelebb került a “kulturális frakciókhoz”, vagyis azokhoz a személyekhez, akik esetében a kulturális források túlsúlya együtt jár a gazdasági szféra bizonyos korlátozottságával. Ennek eredményeképpen a korábbiaknál szorosabb kapcsolat alakul ki a fiatalok és “a kultúra előállítói, közvetítői” – a nagypolgári és kispolgári értelmiség egyes csoportjai – között. Ezeknek az embereknek sajátos életstílusa, viszonylag sok szabadideje és kiforrott véleménye van magukról és a társadalomról, de el vannak vágva a hatalom és a gazdaság centrumaitól. Ezt az életstílust és világnézetet a szakirodalomban “kulturizmusnak” nevezik¹⁶ . Sajátosságai az ifjúkorban: az életet “a játék, a fantázia és az esztétika uralja”, már gyermekkorban több időt töltenek festéssel, zenével, tánccal, irodalommal, drámajátékkal, exkluzív jellegű sportokkal és más kulturális jellegű hobbival. Többségükben kipróbálják a “demonstratív henyélés” életformáját, amely egyfajta “helyettesítése az erősen elfoglalt szülőknek”. Igen egyedi politikai konzekvenciákkal kapcsolódik össze a “kulturizmus” az ifjúsági életszakaszban: elterjed az alternatív életformák kipróbálása, gyakorivá válik köreikben a társadalmi tiltakozó mozgalmakban való részvétel¹⁷ .

A meghosszabbodott ifjúsági életszakaszban különösen fontos szerepet játszanak a jövőben azok a folyamatok, amelyek a fiatalokat a szabadidő és a fogyasztói kultúra értékeihez kötik. Ezen belül is elterjedni látszanak a korábbi hedonisztikus elemek (ahogy egyesek fogalmaznak, a “férfias-proletár” jelleg válik uralkodóvá¹⁸ ). A korábbiakban csak egyes privilegizált rétegek számára elérhető “gimnazista vagy egyetemista fiú” szerepe mindinkább elterjed – a lányok körében is. Feléled, és új formában jelenik meg a polgári értelmiség “ifjúság-mítosza”: a fiatalok mint kulturális “újítók” szerepelnek ezekben a felfogásokban.

A következő hajtóerő, amely az ifjúsági életszakasz meghosszabbításának irányába hat, a foglalkoztatottak társadalmának válsága. A keresői tevékenység drasztikus háttérbe szorulása először óhatatlanul is az új, munkába lépő generációt, az ifjúság jelentősebb csoportjait befolyásolja¹⁹ . A jövőben évekkel kitolódik az első munkába állás időszaka, ugyanakkor növekvő mértékben lehetőség lesz arra, hogy “nem-standardizált felhasználási normák” alakuljanak ki a flexibilis alulfoglalkoztatottság kiterjedt rendszerében²⁰ . A tanuló, pályakezdő, munka nélküli fiatalok tömegesen jelennek meg a munkaerőpiac szürke és fekete zónáiban, különböző – kevéssé formalizált – foglalkoztatási formák terjednek el köreikben.

Ahogy Zinnecker fogalmaz: “a meghosszabbodott adoleszcencia²¹ strukturális tartóoszlopai” a jövőben az alábbi intézmények lesznek:

1. a képzési rendszer;

2. a szabadidő rendszere; valamint

3. a flexibilis alulfoglalkoztatottság rendszere.

A fiatalok jövőjét döntő mértékben e három cselekvési területen való szinkron részvétel alakítja: itt kell “társadalmi identitásukat és életvezetésük stabilitását” megvalósítani.

Mindezekkel a folyamatokkal összefüggésben az ifjúság “társadalmi ellenőreinek” személyében is gyökeres változások figyelhetőek meg. Ahogy háttérbe szorulnak, átalakulnak életükben a munkához kapcsolódó értékek, a fiatalok a “gazdasági felnőtt frakció” kezéből átkerülnek a “kulturális felnőtt frakció” ellenőrzése alá. Ugyanakkor az kevéssé valószínűsíthető, hogy a munka értékei általában leépülnének, inkább kiterjednek más területekre is, és ezáltal pluralizálódnak. A fiatalok a tanulást és a fogyasztást is egyfajta “munkának” fogják tekinteni, a munkához való viszony absztraktabbá, egyfajta “generalizált teljesítményhajlammá” válik²² . A kereső tevékenységgel szemben a “privát lét” és az “önmegvalósítás” értékei veszik át a vezető szerepet az életet szervező elvek között, és immáron nem csak a férfiaknál.

Iskolaszerű tanulás az iskolán belül és kívül. Az előbbiekből következően jelentősen és látványosan megnő a gyermek- és ifjúságkorban az iskola szerepe. Ennek a folyamatnak vannak azonban kevésbé szembetűnő elemei. Ilyen például az a jelenség, hogy a képzőintézmények immáron nem élveznek monopóliumot a gyermekkor és az “ifjúsági moratórium” kialakításában. Ez a relatív jelentőségcsökkenés elsősorban a képzési címek − a szélesebb hozzáférhetőség révén bekövetkezett − nivellálódásának a következménye, illetve annak, hogy némely képzési intézmény a kereső tevékenység szempontjából egyszerűen parkolópályává – vagy ahogy Zinnecker fogalmaz: “élethosszig tartó váróteremmé és tolató-pályaudvarrᔲ³ – válik.

A posztmodern társadalmak egyik jellegzetessége, hogy időben az iskolázás “rák módjára, hátrafelé fejlődik”, azaz egyre korábban kerülnek be gyermekeink a szervezett társadalmi szocializáció világába. A legkülönfélébb “előiskolák” rendszerei a “baby-iskolán” keresztül egészen a megszületés előtti időszakra nyúlnak vissza (“képezzük ki magunkat baby- és kisgyermek-tanárnőv锲⁴ ). Mindez annak a sajátos kényszernek a következménye, hogy a szülők mindinkább törekednek arra, hogy a kulturális tőke megszerzése már a korai gyermekkorban elkezdődjön – úgymond: ne legyen “elvesztegetett idő” egyetlen perc sem. Ennek egyik legsúlyosabb következménye az, hogy gyermekeink túlterheltsége immáron általánossá és “visszavonhatatlanná” válik.

A “felgyorsult és a lelassult életidő” kettős mozgása. A “képzési munkának” a korai gyermekkorba való előrehozatala ennek az életszakasznak a megváltozását, az élettörténet szempontjából egyfajta “meggyorsítását” jelenti²⁵ . A másik irányú fejlődésről – a “késleltetett” felnőtté válásról − már az előbbiekben is volt szó. Ezeket az összefüggő, egymást kiegészítő folyamatokat kölcsönhatásukban vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a gyermek- és ifjúkor tipikus életformájának jellegzetes kettős mozgása van, ami a jövőben várhatóan csak tovább fejlődik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az ember életének kezdeti időszaka egyidejűleg “siet és késik”, vagy “felgyorsul és lelassul” a korábbi generációk életviteléhez képest. Ennek a kettős folyamatnak a legjellegzetesebb sajátossága az egyrészről, hogy a belépés a munka világába általában későbbre tolódik, ugyanakkor “a felnőttlét cselekvési lehetőségei” a korábbi életkorokra csúsznak előre. Az is megfigyelhető, hogy a posztmodern társadalmak mindkettőt preferálják, szinte sürgetik. Ahogy a kutatók fogalmaznak: “legyünk korán nagykorúvá, vállaljunk részt önállóan a fogyasztásban és a felnőtt társadalom életmódjában, de minél később találjuk meg a saját helyünket a munka világában, a folyamatos kereső tevékenység keretei között”²⁶ . Az okok világosak: miközben az önálló fogyasztókra nagy szükség van, ugyanakkor a − formalizált kereső tevékenység keretein belül felkínált − munkalehetőségek egyre fogynak.

A piac közvetítette ellenőrzés. A gyermekek az előrehozott önállósodásuk következtében már egészen korai életszakaszban kilépnek a szabadidő- és a kultúraipar piacára, így ezek ellenőrzik az ifjúságot közvetett módon és “piacorientáltan”. Miután az áruk és a szolgáltatások piaca “a vevő és az eladó egyenlőségének és szabadságának a formális elvén” alapul, az új ellenőrök egyfajta “emancipátorként” lépnek fel a korábbi társadalmi, családi és pedagógiai függőségekkel szemben. A kutatók egyenesen “a pedagógiailag védett gyermekkor és ifjúság megszűnéséről” beszélnek²⁷ . Jelentős változások figyelhetőek meg a következő területeken²⁸ :

– a fiatalok mind nagyobb mértékben részesednek a felnőtt társadalom mindennapi élvezeteiből (elsősorban olyan élvezeti cikkekből, mint az alkohol, a drogok, a cigaretta vagy a gyógyszerek);

– egyes szolgáltatásokat önállóan és tömegesen vesznek igénybe (ilyen például az utazás, a turizmus);

– megfigyelhető a fiatalok “korai önmenedzselése” elsősorban saját testi és lelki állapotuk tekintetében (az igényes testápolás vagy az étlap összeállítása – és immáron “nem csak az édességek terén”).

Amögött, hogy a fiatalokat egyre korábban “vevőnek és fogyasztónak kiáltják ki”, hosszú távú piaci érdekek húzódnak meg. A fiatalokat egyfajta “piaci szakértőknek” tekintik, éppen ezért az ízlésformálás már igen hamar elkezdik köreikben. Előbb, mint hogy önálló vásárlási döntéseket hoznának – de éppen ezért hamar befolyást szerezhetnek e tekintetben a családban. Ez is tulajdonképpen a kulturális szocializáció időbeli előrehozatalának része.

Ahogy Zeiher összefoglalóan megfogalmazza:

“A modernizált gyermekkor és ifjúság elve tulajdonképpen azt a szándékot takarja, hogy a fiatalabbakat korán kiemeljék meghitt szűkebb környezetükből, és szembesítsék a képzés és a fogyasztás helyi sajátosságoktól idegen, generalizált cselekvési szabályaival, amelyek a szülői háztól különböző kulturális kódnak engedelmeskednek. Ebben az újszerű kontrollrendszerben az a törekvés él, hogy a fiatalokban korán kialakítsák az önálló – vagy legalábbis félig autonóm – cselekvést. Ez lehetővé teszi a »hosszú pórázra eresztett« ellenőrzést a korábbiakkal, vagyis a családi szociális miliő színterén zajló szoros vezetéssel és állandó felügyelettel szemben.”²⁹

Mindezek következtében az idősebb generációk “direkt” ellenőrzése helyébe az “indirekt” elemek épültek be, mint például a “példaképek” (“a távolabbi cselekvési horizont személyei”³⁰ ) vagy a “láthatatlan kezű” ellenőrök (a rendőr helyett például a közlekedési lámpa, a helyi felvigyázó helyett a tanácsadók a médiában). Megfigyelhető a szülő és gyermek viszonyában a mindennapi “szociális miliőhöz szabott magatartás-ellenőrzés³¹ ” helyett a hosszabb életszakaszok felügyelete (a “Mit csináltál ma az iskolában?” helyett a “Jó a bizonyítványod?” kérdés kerül).

Talán az egyik leggyakrabban emlegetett sajátossága a posztmodern univerzumnak a “korai biografizálódás”. A szülők és a pedagógusok immáron elsősorban arra törekszenek – szerepük megváltozásának következményeképpen −, hogy “időben belsővé váljon az önellenőrzés”. Norbert Elias már a 30-as évek végén így jellemezte a civilizációs folyamaton belül a magatartás-irányítás ezen új fajtáját: “az idegenkényszertől a belső kényszerig”³² . Az önállósodás egyik legfontosabb mozzanata, ahogy Fuchs fogalmaz: “a gyerekeket és a fiatalokat korán be kell vonni a saját életpályájuk alakításába, és az életrajz szempontjából döntő kérdésekben az együtt döntés jogát meg kell adni nekik”³³ . Mindezekből az következik, hogy igencsak megnő az igény az “életpálya-választási” tanácsadás iránt – már egészen fiatal korban. Ugyanakkor a ma fiataljai hamar megtanulják “az identitás- és az életpályaviták retorikáját”³⁴ is, így nem csak “a mindennapi életvitel témájában” vitaképesek.

Ebből következően megfigyelhető, hogy növekszik a fiatalok véleménynyilvánító képessége életpályájukkal kapcsolatban. Az ezredforduló fiataljai már sokkal iskolázottabbak ezen a téren is, mint a korábbi évtizedekben. Az életpálya individualizálódása következtében a fiatalok korán szembesülnek az úgynevezett “kudarcrizikóval”. Sőt − ahogy Hurrelmann fogalmaz − “már részt vesznek a társadalomirányítás individualizálódásában is, ami abban áll, hogy az egyének hozzájárulnak kvázi rugalmas életpálya-tervezésükkel a felnőtt társadalom válságainak és problémáinak a kezeléséhez. Éppen a fiatalokat szólítják fel arra, hogy az ügyes életrajzi “lavírozással” mérsékeljék a képzés és a munka világában a helykeresés és az utódlás problémáit³⁵ .

A média, a “kultúripar”, a pedagógia és a szociális szolgáltatások területén létrejött szoros kapcsolat a fiatalok és a “kulturális társadalmi frakció” felnőtt képviselői között azt eredményezi, hogy a gazdasági és politikai elit legitimációs kényszerhelyzetbe kerülhet, azaz a generációk közötti feszültségek korábbi tradicionális elemei új mozzanatokkal egészülnek ki és a mikrokörnyezetekből a “nyilvánosság arénájába” tevődnek át. Új “ellenségképek” alakulhatnak ki: a családon belüli pszichológiai feszültségekkel szemben elsősorban az anonim nagyszervezetek és azok tagjai, a politikusok, a rendőrség, a funkcionáriusok stb. válnak fő céltáblájukká. A fiatalok “látványos” csoportjai alakulnak ki, amelyek “nyilvános szabályszegésekkel” adnak hangot véleményüknek. Ide sorolhatók a szkinhedek, a punkok, a rockerek vagy a futballrajongók szélsőségesebb csoportjai³⁶ , de ne feledkezzünk el az újfasiszta jelenségekről sem.

Mindezek eredményeként a családon belül a szülő és gyermek közötti hatalmi viszony most a fiatalabbak javára billen, azaz jelentősen átalakulnak a családon belüli kapcsolatok is. A fiatalok korábban szereznek önállóságot a szülői házzal szemben, partnerkapcsolatot alakítanak ki, kiválnak a szülői otthonból, így megjelenik a “lavírozás” stratégiája a családi kapcsolatokban is. A szülő–gyermek kapcsolatok rugalmasabbakká válnak, mindinkább elterjed az “életvezetés individualizálódásának” tendenciája a szülői háztól való leválás folyamatában is³⁷ .

Egy sajátos − indirekt − befolyás veszi át a korábbi modellek szerepét a gyermekek életútjában. A szülők egyre nagyobb mértékben “tanácsadóivá” válnak gyermekeik pályaválasztásában, vagyis nem közvetlenül – vagyon átadásával vagy képességek átörökítésével −, hanem közvetve, individualizált támogatások révén egyengetik a következő generáció útját. Ezeket kiegészítik egyéni és csoportos lobbitevékenységekkel. A szülők nyomást gyakorló csoportokba szerveződve kívülről próbálnak hatni a képző- és kulturális intézményekre, ilyen módon próbálnak javítani gyermekeik életpályaesélyein. A gyermekes családok számára kedvezőbb feltételek kialakítása érdekében a közvetett módszerek, eszközök mellett közvetlenül is nyomást fejthetnek ki, például azzal, hogy megváltoztatják gyermekeik boldogulása érdekében lakóhelyüket, vagy képzőintézményt váltanak³⁸ .

A – többnyire közvetett eszközökkel rendelkező – szülők tehát arra vannak kárhoztatva, hogy csak kívülről és távolról gyakoroljanak hatást a felnövekvő generációk életének alakulására. Korán és jelentős mértékben önálló cselekvést engednek gyermekeiknek, ahogy Zinnecker fogalmaz: “hosszúra engedett pórázon vezetik őket”. Ez már csak azért is lehetséges, mert háttérbe szorul a tradicionális család modelljében meghatározó jelentőségű “szociokulturális kényszer”, azaz a szülőknek immáron csökken a felelőssége a gyermekeik társadalmi beilleszkedése tekintetében, nem kell kínosan ügyelniük arra, hogy a “helyi társadalmi miliő” befogadja gyermekeiket. A családi ház a jövőben sokkal inkább igazodik a gyermek kulturális, tanulási lehetőségeihez, személyiségéhez, kitolódik a “beillesztésre való igyekezet” arra az időre, amikor már láthatóvá válik a lehetséges társadalmi mobilitás iránya. Ezzel összefüggésben várhatóan kitolódik az a kor is a fiatalok életében, amikor képesekké válnak egy konkrét (munka-) szervezeti miliőbe való beilleszkedésre. E folyamat meghosszabbodásával, kitolódásával együtt többféle státusz-útvonal lehetősége merül fel, és ehhez többszörös átképzés és újratanulás kapcsolódik, hiszen nehéz ma megjósolni, hogy “holnap” milyen képességeket igényel a munka világa. Olyan “praktikák és fogások” terjednek el, amelyek révén a felnövekvő generáció tagjai lényegesen “mobilabbakká” válnak ebben a posztmodern társadalomban. Így tulajdonképpen a családok olyan “tartalékokat képző absztrakt nevelést” valósítanak meg, amelyet a szülők a gyermekeik elképzelt pályája számára “terveznek meg”³⁹ .

Mindezek eredményeképpen a gyermeknevelés kettőssége alakulhat ki a jövőben: míg az egyik oldalon gyarapodnak az “absztrakt teljesítmény-kihívások”, addig a másik oldalon fokozatosan háttérbe szorulnak a hagyományos “korlátozó nevelési követelmények”. A családi nevelés veszít “munkacentrikus szigorából” a korábbi időszakhoz képest, amikor igen korán kellett közös felelősséget vállalni az életpálya alakulásáért. Immáron otthon pihenhetnek a gyermekek, kialakul a családi térben a “szabadidő-enklávé”. Ahogy mindinkább feladják a szülők a nevelés és fegyelmezés korábbi formáit, olyan mértékben erősödik meg a gyermekkel való belső családi érintkezés liberalizálódása és informalizálódása⁴⁰ .

A családokban a privát élet erőteljes átértékelődése figyelhető meg: a privát lét és a nevelés felértékelődik, ugyanakkor a “kötelességetika” helyett az önmegvalósítás értékei kerülnek előtérbe. (Mindez – a tapasztalatok szerint − elsősorban a fiatal férfiak életében terjed el.) Sajátos társadalmi-politikai jelentőséget kap a privát lét, a fiatalok a párkapcsolaton alapuló saját életforma megvalósítását úgy élik meg, mint “a társadalom jobb jövőjéhez való saját hozzájárulásukat”. A partnerkapcsolat viszonyaihoz igazodik a családon belül a szülő–gyermek és a testvérek közötti viszony is: egyre inkább egymás individuális partnereivé válnak, amely viszonyban a gyerekek a szüleik önazonosulás iránti igényeit is figyelembe veszik⁴¹ .

A család intézményének ebben a csoportközösség-koncepciójában a gyermek vállalása egyre inkább az életstílus keresésének és az önmegvalósításnak a része lesz. Háttérbe szorulnak a hagyományhoz kötődő kényszerek, és az etikai-morális megfontolások a gyermekvállalásban egyre inkább “életstílus” és “individuális életprogram” kérdése lesz, “divatos korirányzatok befolyásolják majd – ezért a fiatalok demográfiai magatartása egyre kevésbé lesz prognosztizálható”⁴² . A házasság időpontja, a párkapcsolat alakulása szorosabban kapcsolódik majd a gyermekvállaláshoz. Ugyanakkor a gyermekes család más életformákkal – például a gyermek nélküli, kettős jövedelemmel rendelkező mobil, nagy vásárlóerővel rendelkező házaspárokkal vagy az egyedülállókkal – konkuráló egyik lehetséges formává válik csupán. Ebben a helyzetben a “gyermekellenességi harc” egy jól meghatározható lobbi érdekérvényesítésének részét képezi. Más jelentőséget kap a “gyermekbarát környezet” vitája is: az egymással konkuráló életstílusok harcának egyik eleme lesz. Ezekhez szorosan kapcsolódnak a “vallás által motivált” vagy az “államilag kezdeményezett” viták a gyermek- és családtervezésről.

Amint a biológiai kötöttségek veszítenek jelentőségükből, a “családban élni” egyre inkább azt jelenti a gyermekek számára, hogy “kedves emberekkel vannak együtt”, akik szeretik − függetlenül a biológiai eredetétől. A gyermek a szülők szemszögéből nézve az élet szerves része lesz – és ez immáron nem függ attól sem, hogy házasságban vagy élettársi kapcsolatban élnek-e. A jövőben egyre elterjedtebb lesz az anya–gyermeke páros, ahol vagy vér szerinti apa, vagy “pótapa” van jelen, esetleg egyedül vagy más személyekkel neveli az anya gyermekét.

Végül a nemek szerinti történelmi polarizálódás leépítését tekintsük át. A nyugati szerzők szerint az ifjúság egyfajta “előfutárszerepet” tölt be a nemek szerinti megkülönböztetés felszámolásában is. A munka- és szülőszerep, a nem specifikus munkamegosztás háttérbe szorulásával olyan intézmények kerülnek előtérbe, amelyek alapja a nemek formális egyenlőségének megvalósulása. A posztadoleszcencia életszakasza mindinkább magával vonja a nemek közötti munkamegosztás és a nemek szerinti specializált pszichológiai különbségek rendszerének leépítését, “a férfiak és nők szerint polarizált világ és identitás egyneművé válását”. Szaporodnak a fiatal lányok számára azok az életperspektívák és “diszpozíciós játékterek”, amelyek egyre kevésbé térnek el a férfiakétól. Sőt a kereső tevékenység válsága sokkal inkább sújtja a fiatal férfiakat, már csak azért is, mert a nőkhöz sokkal közelebb áll – tapasztalataik és hagyományaik révén – a privát házimunka, a rugalmas alulfoglalkoztatás és a főhivatású keresői tevékenység közötti “lavírozás”. Előre látható – Zinnecker szerint −, hogy a jövőben gyarapodik azon kulturális tevékenységek köre is, amelyek “nők által meghatározottak” lesznek (például a privát írói tevékenység, az irodalmi közéletben való részvétel, a zenei tevékenység stb.). Erősödni fognak köreikben a “progresszív-liberális orientációk”, így − a felnőtt “kulturális frakció” tagjaival koalícióban – a szociokulturális mozgalmak (pl. környezetvédelem, békepolitika) “hordozói” lesznek⁴³ .

Még ez a korántsem teljes áttekintése a posztindusztriális társadalmak elemzéseinek is sejtetni engedi: az élet szinte minden szegletét “felbolygató” folyamatok eredményeként formálódnak ezek az új társadalmi képződmények, az ifjúsági életszakasz jellege és szerepe radikális átalakulásokon megy keresztül – és immáron nem csak Nyugaton.

Irodalom

Beck, U.–Gernsheim, E.: Vom Geburtenrückgang zur Neuen Mütterlichkeit? Fischer, Frankfurt, 1984.

Beck, U.: Túl renden és osztályon? Társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi individualizációs folyamatok és az új társadalmi alakulatok, identitások keletkezése. In: Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 1997. A tanulmány eredetileg 1983-ban jelent meg. A könyv első teljes magyar megjelenése: Beck, U.: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Századvég Kiadó, Bp., 2003. Az idézett tanulmány a könyv 3. fejezete, 138–181.

Bourdieu, P.–Boltanski, L.–de Saint Martin, M.–Maldidier, P.: Titel und Stelle. EVA, Frankfurt, 1981.

Bourdieu, P.: Ökonomisches Kapital, kulturelles Kapital. In: Kreckel, R. (szerk.): Sozial Ungleicheiten, Sozial Welt, Göttingen, 1983. 183–198.Bourdieu, P.: Die feinen Unterschiede. Suhrkamp, Frankfurt, 1982.

Büchner, P.: Einführung in die Soziologie der Erziehung und des Bildungswesens, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1985.

Chisholm, L.: Initial Transitions between education, training and employment in learning society, International Bulletin of Youth Research, 1997/15., 6–16.

Cohen, P.: Rethinking the Youth Question: Education, Labour and Cultural Studies, London, Macmillan, 1997.

Côté, J.–Allahar, A.: Generation on Hold: Coming of Age in the Late Twentieth Century (Toronto, 1994, Stoddart).

Du Bois–Reymond, M.: I don’t want to commit myself yet: young people’s life concepts, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 63–79.

Elias, N.: A civilizáció folyamata. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1987.

Elkind, T.: The Hurried Child. New York, 1981.

Evans, K.–Heinz, W.: Becoming Adults in England and Germany, Anglo-German Foundation, London & Bonn, 1994.

Fuchs, W.: Jugendliche Statuspassage oder individualiste Jugendbiographie? Soziale Well, 1983/34. 341–371.

Fukuyama, F.: A Nagy Szétbomlás. Európa Könyvkiadó, Bp., 2002.

Furlong, A.–Cartmel, F.: Young People and Social Change: Individualisation and Risk in Late Modernity, Open University Press, Buckingham, 1997.

Gershuny, J.: Die Ökonomie der nachindustriallen Gesellschaft. Frankfurt, 1981.Giddens, A.: A harmadik út. Agóra Kiadó, Bp., 1999.

Gillins, J. R.: Geshichte der Jugend. In: Heitmeyer, W. (szerk.): Juventa. Weinheim, München, 1980, 99–132.

Grootings, P. (szerk.): Youth and Work in Europe. Wien, 1983.

Hurrelmann, K. et al.: Lebensphase Jugend. Weinheim, Juventa, München, 1985.

Koebner, T. et al.: Mit uns zieht die neue Zeit. Suhrkamp, Frankfurt, 1985.

Krumrey, H. V.: Eickwicklungsstrukturen von Verhaltensstandarden. Suhrkamp, Frankfurt, 1984.

Land, H.: The crumbling bridges between childhood and adulthood, in: Brannen, J.−M. O’Brian, M. (szerk.): Children in Families, Research and Policy. London, Falmer, 1996.

Looker, E. D.–Dwyer, P.: Education and negotiated reality: complexities facing rural youth in the 1990s, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 5–22.

Lüschel, K. et al.: Die ’postmoderne’ Familie. Konstanz, Universitatverlag, 1988.

Neidhart, F.: Jugend im Spiegel von Umfrageforschung und Statistik. Forschungs­institut für Soziologie, Köln, 1987.

Raschke, J.: Soziale Bewegungen. Frankfurt, Campus, New York, 1985.

Rolff, H-G.–Zimmermann, P.: Kindheit im Waldel. Weinheim, Beltz, Basel, 1985.

Rudd, P.–Evans, K.: Structure and Agency in youth transitions: student experiences of vocational further education, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 39–62.

Rudd, P.–Evans, K.: Structure and Agency in youth transitions: student experiences of vocational further education, Journal of Youth Studies, 1998/1(1), 39–62.

Schulz, W.: Won der Institution “Familie” zu den Teilbeziehungenzwischen Man, Frau und Kind. Sozial Welt, 1983/34. 401–419.

Schulze, G.: A Német Szövetségi Köztársaság kulturális átalakulása. In: Wessely A. (szerk.): A kultúra szociológiája. Osiris Könyvkiadó, Bp. 2003. 186–204. (Az eredeti megjelenés éve: 1992.)

Trotha, V. T.: Zur Einstehung von Jugend. In: Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, 1982/34, 79–97.

Winn, J.–Dwyner, P.: Új irányok az ifjúsági életszakaszok átmenetének kutatásában. In: Gábor K. (szerk.): Ifjúsági korszakváltás. Szöveggyűjtemény. Szegedi Egyetem, 2002, kézirat, 129–144.

Zeiher, H.: Verselbstandigte Zeit – Selbstandigere Kinder? In: Neuer Sammlung, 1988/28. 75–92.

Ziehe, T.–Stubenrauch, H.: Pladoyer für ungewöchliches Lernen. Reinbek, Rowohlt, 1982.

Zinnecker, J.–Werner, G.–Molnár P.–Gábor K.: Youth Generations of the 80s and the Generation of the Parents in Hungary and Western Germany, Budapest, 1988.

Zinnecker, J.: Gyermekkor, ifjúság és szociolkulturális változások a Német Szövetségi Köztársaságban. In: Gábor K. (szerk.): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szeged, 1992. 29–48.

Zinnecker, J.: Jugendkultur 1940–1985. Opladen, Leske–Budrich, 1987.

Jegyzetek

¹ Részletes elemzését adja pl. Beck (2003), Fukuyama (2002), Giddens (1999).

² Schulze (1992).

³ Schulze (1992: 190).

⁴ I. m. p. 195.

⁵ I. m. p. 196.

⁶ Lásd pl. Cộte–Allahar (1994); Evans–Heinz (1994); Cohen (1997); Furlong–Cartmel (1997).

⁷ Lásd pl. Chisholm (1997); du Bois–Reymond (1998); Looker és Dwyer (1998); Rudd és Evans (1998).

⁸ Lásd: Winn–Dwyner (2002).

⁹ Land (1996).

^{10 Looker (1993).}

¹¹ Winn– Dwyer i. m. (p. 135.).

¹² Lásd: Zinnecker (1992).

¹³ Bourdieu (1983).

¹⁴ Bourdieu–Boltanski–de Saint Martin–Maldidier (1981).

¹⁵ Zinnecker (1986); Bourdieu (1982).

¹⁶ Raschke (1985).

¹⁷ Koebner et al. (1985)

¹⁸ Zinnecker (1992).

¹⁹ Grootings (1983).

²⁰ Beck (1983).

²¹ Zinnecker (1992: 42) így ír a “poszt-adoleszcenciáról”: “Az ifjúsági életszakasz differenciálódik. A klasszikus ifjúkor, ami kb. a 15. évtől a 20. évig terjed, az élettörténet szempontjából fontos kiegészítést kap, egy további, társadalmilag szabályozott életszakaszt, amely az ifjúkor és a felnőttség között helyezkedik el.”

²² Neidhart (1987).

²³ Zinnecker (1992: 40).

²⁴ Büchner (1985).

²⁵ Elkind (1981), a könyve címe is jelzi: “The Hurried Child”.

²⁶ Zinnecker–Werner–Molnár–Gábor (1988).

²⁷ Pl. Gillins (1980) vagy Trotha (1982).

²⁸ Rolff–Zimmermann (1984).

²⁹ Zeiher (1988: 79).

³⁰ Krumrey (1984).

³¹ Zinnecker (1992).

³² Elias (1987).

³³ Fuchs (1983).

³⁴ Ziehe–Stubenrauch (1982).

³⁵ Hurrelmann (1985: 42).

³⁶ Zinnecker (1987); ahogy fogalmaz: ők a “Rowdy”-k.

³⁷ Hurrelmann (1985).

³⁸ Zinnecker (1987).

³⁹ Ziehe–Stubenrauch (1982).

⁴⁰ Zinnecker (1986).

⁴¹ Schulz (1983), Beck–Gernsheim (1984).

⁴² Lüschel et al. (1988)

⁴³ Zinnecker (1992).

A tanulmány komoly empirikus anyag tükrében elemzi a fiatalok politikai orientációjának, értékrendjének alakulását a rendszerváltozás utáni Magyarországon, illetve keresi a választ arra a kérdésre, mivel magyarázható a jobboldalnak a hazai fiatalok körében élvezett népszerűsége. A szerzők azt vizsgálják, mennyiben figyelhetők meg Magyarországon a poszt-indusztriális társadalmakra jellemző trendek és értékorientációk, és mennyiben alakítja ezeket (továbbra is) az államszocialista múlt, illetve az arról kialakított hegemón narratívák. A pártszimpátia a fiatalok körében nem feltétlenül jelent értékelkötelezettséget; a parlamentáris baloldal ebben a rétegben javíthatja pozícióit, amennyiben megfogalmaz egy, a modern társadalom kihívásaira (globalizáció, nemzeti identitás, munkaerő-piaci problémák) konkrét válaszokat adó alternatívát.

Előzetes megjegyzések

A hazai fiatalok politikai preferenciáinak számbavétele kapcsán komoly elméleti problémával kell szembenéznünk: értékválasztásaikat ugyanis olyan párhuzamos folyamatok alakítják, amelyek lehetetlenné teszik a nyugati társadalomtudományok által kidolgozott megközelítésmódok és kutatási módszerek egyszerű átvételét. Kelet-Európában ugyanis nem alkalmazható az a lineáris modell, amelynek keretében a kérdéskört tárgyalni szokás. Pontosabban: az első ránézésre meggyőzőnek tűnő “formai” hasonlóságok ellenére régiónkban egészen más tartalmú folyamatoknak lehetünk tanúi 1989 óta, mint a nyugati társadalmakban a nyolcvanas–kilencvenes évektől napjainkig.

A változásokkal kapcsolatban az oly divatos megközelítés azt állítja: “Európa »köztes« régiója két nagy és hagyományos civilizáció: Nyugat és Kelet között éli meg a maga történelmi sorsát, küszködik kedvezőtlen adottságaival, keresi önmagát és helyét a nemzetek, a régiók között, és ennek következtében politikai és szellemi arculatára bizonyos »kettősség« nyomja rá a bélyegét. A térség szüntelenül Nyugat felé igyekszik, a nyugat-európai nemzetek korábban virtuális és most már valóságos közösségéhez szeretne tartozni, mégis nehezen tud szabadulni azoktól a kötődéseitől, amelyek egy keleti jellegű civilizáció keretében jelölik ki a helyét.”¹ De nyugati integrációnk az új világpolitikai helyzetben mégiscsak idő kérdése. Valójában azonban a két régió különbsége legalább ennyire magyarázható a félperifériális–centrum viszonyból származó eltérő problémákból, a történelmi értelemben vett megkésettségből vagy a globalizáció tendenciáiból – s akkor máris bonyolultabb a “végkifejlet” megjóslása. Hiszen bár nálunk is megfigyelhető a hagyományos ideológiai értékek eróziója és egészen újak megjelenése, ez a “létező szocializmusból” a posztkommunista korszakba történő átmenet keretei között megy végbe, s nem egy erős középosztállyal, jelentéktelen under­classzal és tradicionális civil kurázsival megáldott régióban.² Mindennek köszönhetően a magyar fiatalok politikai értékválasztásai és magához a politikumhoz való viszonyai – véleményünk szerint – máshogyan képződnek, mint nyugati társaiké.

Állításunkat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a fiatalok drasztikusan újszerű értékorientációit nem elsősorban a “posztmodern” értékek (környezetvédelem, liberalizmus stb.) radikális előtérbe kerülése, hanem a jobboldali értékfogalmak iránti megdöbbentő mértékű elkötelezettség jellemzi. Vagyis a nagy kérdés jelenleg az, hogy egy alapvetően jobboldali ifjúsággal állunk szemben, vagy a hazai ifjúság ezekben az értékfogalmakban és a hozzájuk kapcsolható-kapcsolódó jelentéstartalmakban talál “anyagot” saját újszerű értékképző mechanizmusaihoz? Jelen írásunk első részében kísérletet teszünk arra, hogy bemutassuk, hogyan alakulnak ki azon tartalmak, melyekkel a magyar fiatalok azonosítják a politikai értékfogalmakat, míg tanulmányunk második felében empirikus adatok alapján ismertetjük, hogy miben különböznek az ő értékválasztásaik a társadalom egészének értékválasztásaitól, valamint hogy az egyes pártok mögött milyen értékorientációval bíró ifjúsági csoportok állnak.³

A politika új szituációja

A nyolcvanas évektől kezdve a nyugati társadalmakban olyan változások zajlottak le, amelyek a politika számára is egészen új kihívásokat jelentettek. A mainstream politika elitcsoportjai ennek következtében azóta egy, a korábbitól gyökeresen eltérő társadalmi-politikai szituáció feltételezésére alapozzák világnézetüket, és ezt nem kis részben a hetvenes évek ifjúsági mozgalmai kényszerítették ki.⁴ A változás értelmezési keretét többek közt Ulrich Beck jelölte ki A kockázattársadalom című munkájában, amely szakítást jelentett a munkásosztályt a vadkapitalizmus reformjával felemelő jóléti politika vízióival: “A nyugati, magasan fejlett, jóléti társadalmakban kettős folyamat megy végbe. A mindennapi kenyérért folyó harc már nem mindent beárnyékoló, kardinális probléma. Ezzel párhuzamosan terjed el a megközelítés, hogy a növekedést mellékhatások tisztátalanná teszik.” A kilencvenes évektől ez az elgondolás kiegészül a mindenhol jelentkező bizonytalanság ideológiájával.⁵

Az átalakulássorozatnak nyilvánvaló generációs következményei is voltak, hiszen azok a középosztálybeli fiatalok, akik ebben a klímában szocializálódtak, joggal alapozhatták gondolkodásmódjukat egy olyan világnézetre, amelyből egyszer s mindenkorra kiesik a veszély, a szegénység, a szenvedés, a megnyomorodott élet érzete. A “szabadság gyermekei”⁶ e status quo fenntartásában nem kívántak-kívánnak tevékenyen részt venni, miközben áldásait állampolgári jognak tekintik. Ezzel magyarázható, hogy a legújabb társadalmi mozgalmak meghirdetik a baloldal–jobboldal felosztás érvényvesztésének tézisét (amely az ipari társadalom gazdasági szűkösségén alapult), s a politikától egészen másfajta, új feladatok teljesítését remélik. Az új igények megjelenése Beck szerint két fázisban ment végbe, a hetvenes–nyolcvanas években “a belső növekedés hosszú távú hatásai váltak a kulcskérdésekké. A megkeresett pénz biztosnak látszott, a mellékhatások (környezetszennyezés, individualizmus)… amelyeket a hivatalos rend háttérbe szorított, megjelentek a különböző tiltakozó mozgalmaknak köszönhetően”. A fiatalok “önszerveződése” a szabadság és jólét jelszavai helyett az öngondoskodás jelszava mentén történt, s ez a politika új formáit hívta életre. A hivatásos politikától pedig a fejlődésükhöz elengedhetetlen klíma biztosítását követelte. A második szakasz a kilencvenes években kezdődik, amikor is nemcsak a jog, a munka, a politika és az üzlet veszti el kiszámíthatóságát, de az élet egésze bizonytalanná válik azáltal, hogy felszámolódnak az egyén létének szociális, identitásbeli és materiális alapjai. Ezek kétségbeesett “pótlása” égető feladattá válik, de a saját életükben “fanokká” váló középosztálybeli fiatalok számára nem jelent különösebb nehézséget elmúlt húsz esztendejük eredményeinek átfordítása. A nyugati társadalmakban ezek hatására létrejön egy “lebegő politikai rendszer”, amelynek a régi típusú konfliktusokat rutin jelleggel kell elsimítania, az új bajok megoldását pedig nem (csak) tőle várja a társadalom. Csak 2001. szeptember 11. után derült ki, hogy milyen ellentmondásokhoz vezethet, ha a politika is szerepet vállal ennek a “biztonságigénynek” a kielégítésében.

A rendszerváltással Magyarországon egy látszólag hasonló szituáció jött létre, a lebegő politikai rendszert azonban nem a társadalmi változások kényszerítették ki, hanem a politikai elitek hozták létre. A politikai elitek az átmenet során ugyanis abból a feltételezésből indultak ki, hogy az alapvető társadalmi problémák megoldása pusztán technológiai és nem politikai dilemma. A folyamatban kezdettől fogva létkérdés volt, hogy ezen problémák (magas munkanélküliség, alacsony életszínvonal stb.) az átmenet szükségszerű következményeiként tűnjenek fel, s így ezek nevében az új társadalmi-politikai rendszer ne legyen megkérdőjelezhető.

A politika hazai lebegő rendszere csak részben egyezik meg a nyugati fejleményekkel: mindkettő a hagyományos problémák zárójelbe tételére épít. Csakhogy míg nyugaton a politika új formája – legalábbis a fiatalok megszólítását célzó része – új témák (környezetvédelem, multikulturalizmus stb.) kapcsán jelenik meg, addig hazánkban az ideológiai, kulturális, morális konfliktusok szintje válik a politika tárgyává. A politikai elitek azt sugallják, hogy ezen természetű alternatívák megfelelő választása esetén minden lényegi kérdés eldől. A gazdasági szerkezetváltás, az euroatlanti integráció és a polgári demokrácia intézményeinek kiépítése a szakértők asztalára tartozik, de hogy ezen belül hova kerülnek a hangsúlyok, és milyen Magyarország épül a romokon, az a “politikai” szembenállások tétje. (Antall–Kupa, Horn–Bokros, Gyurcsány–Kóka tandemje mutatja ezt a szereposztást.) Politikai értékrendek csatájáról van szó, amelyek mitikus, világmagyarázó, a rendszerváltás folyamatát értelmező keretben lépnek színre, s a politikai értékkategóriák “tradicionális” tartalma mellett a második értéktartományt képezik.

A társadalomkép e sajátos kelet-európai átalakulása borzasztóan csábító a politika iránt fogékony, az iskolapadban ülő vagy abból épphogy kikerült fiatalok számára, hiszen ők történelmi és társadalmi tapasztalatok híján könnyen elhihetik, hogy a politikai világképek ezen valósága, az általuk felvetett problémák megoldása a társadalom valós problémáit is kezelni képes. A népi–urbánus, a polgári–posztkommunista, a nemzeti–nemzetietlen ellentétpárok számtalan fiatalt állítottak a politikai szekértáborok mögé annak ellenére, hogy nekik vajmi kevés közük van ezek eredeti céljaihoz, sértettségéhez, ideológiájához és kulturális törekvéseihez.⁷

Természetesen a “fiatalok” politikaérzékelése igen különböző gondolkodási, tudás- és értékmintázatokra épül. Az a fiatal, akinek családjában – akár a Kádár-rendszer politikájának következtében, akár más okokból – megszakadt a politikai történetmesélés (a politikai szférával kapcsolatos kommunikatív emlékezet) folyamata, vagy eleve nem is volt ilyen (és most rendszerváltás utáni “osztálytudattal” nosztalgiázik a hetvenes–nyolcvanas évek családi aranykorán), egészen másképp közelít példának okáért a Fideszhez, mint az a társa, akinek családja a létező szocializmus alatt keresztény értékeket vállalt fel, és ezt többé-kevésbé reflektált módon tette.

Az előbbiek, ha a Fideszhez csatlakoznak, akkor egy számukra felkínált alternatív mitológiát, világmagyarázatot, narratívát választanak, az utóbbiak a pártokat mint hagyományos politikai értéktartalmak hordozóit látják és választják. A rendszerváltást követő politika tehát nemcsak a társadalom és a politika valóságának kettéválasztására tett kísérletként jelenik meg, hanem a politikai tartalmak “hagyományos” és “posztmodern” értelmezésének párhuzamosságát is kínálja.

A politikai tevékenység átalakulása

A politika ezzel párhuzamosan egy minőségi változáson is keresztülment a fejlett nyugati társadalmakban. A premodern világra jellemző konfrontatív politika (amelyet a birodalmak közötti elkerülhetetlen háború jellemzett és amelyet az osztályharcok korai szószólói is elkerülhetetlennek véltek) az intézményrendszeren belül zajló versengő, a hatalomért és forrásokért vívott demokratikus, modern politikává változott. Hogy azután a posztmodern társadalomkép nevében megjelenhessen a “posztmodern politika” jelszava, amely arra épült, hogy a “történelem vége” állapotba jutott nyugati típusú demokráciákon belül a pártharcok és érdekharcok egyszerű társasjátékká szelídülnek. Amely célja immár nem véresen komoly elosztási-ideológiai kérdések rendezése, hanem csupán a választói szimpátiákra alapozott szavazatok elnyerése: lovagi torna helyett valóságshow.

Ennek politikai feltétele persze az volt, hogy a nyugati társadalmak a status quo fenntartását sajátos módon valósítják meg: a társadalmi bajokat, konfliktusokat és válságokat bizonyos kedvezményezett társadalmi csoportok és rétegek hermetikusan elzárt világán kívülre igyekeztek exportálni. Jean Baudrillard ezt a jelenséget a modern kapitalizmus általános jellemvonásaként mutatja be: “nem következik be valóságos katasztrófa, mert a virtuális katasztrófa korában élünk. Amikor valamilyen baj túlontúl terhessé válik, egyszerűen kitaszítják az űrbe, Föld körüli pályára állítják”⁸ . Nem meglepő, hogy ennek a tendenciának két központi pillére a középosztály, azon belül pedig a középosztályhoz tartozó ifjúság lett. A társasjátékká változtatott politika egészen új azonosulási lehetőségeket biztosít a fiatalok számára. A technikai fejlődés lehetővé tette a politika félperces spotokban való fogyasztását, így lesz jellemzővé annak perszonalizációja, bulvárosodása, mítosszá válása. A politikai értékkategóriák “címkékké”, összefüggés nélküli mellérendelt tartalmak hívószavává váltak. A nyugati társadalmakban az ifjúság széles rétegeinek azonosulása az újfajta politikával előfeltételezte az ifjúság atomizálódását az új egyéni élettechnológiák előtérbe kerülésével, depolitizálódását a fogyasztói társadalom keretei közt és újraszocializálódását a szórakoztató – audiovizuális – informatikai ipar által. Ahogyan a társadalomból kiszorítják, exportálják a társadalmit, úgy szorítják ki a politikából a politikait, a fiatalokból a fiatalosságot. De a politika és a politizálás új korszaka éppen erre az állapotra építi legfontosabb illúzióit.

Nyilvánvaló, hogy idehaza (és Kelet-Európában) a politikai tevékenység átalakulásának is egészen más kottát kellett követnie. Ahogy Zygmunt Bauman is rámutat: Kelet-Európában a kommunizmus bukásában több más tényező mellett a fogyasztói várakozás is igen meghatározó szerepet játszott, igencsak gyengítette a rendszer legitimációját. A kései Kádár-rendszer politikája következtében ez a tényező a legerőteljesebben talán éppen a fogyasztói individualizmusra leginkább nyitott Magyarországon jelenhetett meg, ennélfogva itt vajmi kevés esélye volt a polgári öntudat tömeges megjelenésének, ami adott körülmények között együtt járt a politikumtól való teljes elfordulással.⁹ Az akkori politikai hatalom persze pontosan ezt is akarta. Ilyen előfeltételek mellett a rendszerváltás után lényegében lehetetlennek bizonyult – nyugati mintára – a széles, az új politika számára mennyiségileg és minőségileg megfelelő középosztálynak a kiépítése, amelyen a politikacsinálás új gyakorlata nyugodhatott volna. Az “eredeti” antalli politika bukásából (a nemzeti közép kudarcából)¹⁰ nyilvánvalóvá vált, hogy míg nyugaton a középosztály és politikai elit szövetsége működőképes, addig nálunk a politikai elit csak egy “virtuális” középosztállyal szövetkezhet.

Az orbáni polgárság, a virtuális középosztály, arról ismerszik meg, hogy valójában nem középosztály, a politikai azonosulás számukra a középosztályhoz tartozás álmát kínálja. Az orbáni polgárok többsége így nem burzsoá, mert nincs mit veszítenie, és nem citoyen, mert híján van a civil erényeknek, elkötelezettségnek (a “polgári kör” és a nemzeti petíció, nemzeti konzultáció nem civil társadalom). Ellenben a “polgár” egy olyan címke, amely a hamis azonosulás látszatát kelti: én, a választó ugyanazokban hiszek, ugyanúgy mesélem el a politika történéseit, ugyanúgy ítélem meg a napirenden szereplő ügyeket, ugyanúgy élem meg a világot, mint ők, a politikusok; nem védik meg privilégiumaimat, ilyenek nincsenek is, de ez a politikától nem is lenne elvárható. Nálunk tehát a politikai tevékenység átalakulása nem egy erős középosztály számára kínálta a társadalmi problémák “kívülre tolásának” lehetőségét, hanem az elitek számára.

Az új évezred ifjúsága

A fiatalság politikai orientációinak, értékválasztásainak negyedik mozzanatának megértéséhez egy pillantást kell vessünk az ifjúság jellemző élethelyzetére keleten és nyugaton. Fel kell tennünk a kérdést, hogy létezik-e a fiatalok részéről egy olyan speciális viszonyulás a politikához, amely csak rájuk jellemző politikai értékeket termel. Állításunk szerint a nyugati társadalmak ifjúsága életformájával hoz egészen újat a politika területére, nálunk a nyugati társadalmakban megszokott kampányeszközöket felvonultató politika csupa régi és ódon dolgot hangszerel át számára – saját “posztmodern” problémái megoldására.

A centrumországok ifjúságának élethelyzete az elmúlt néhány évtizedben gyökeresen megváltozott. A bevett utak helyett egyéni életstratégiák váltak uralkodóvá, a családalapítás ideje kitolódott, az önálló élet feltételeinek megteremtése többé-kevésbé elveszítette jelentőségét. A szülein élősködő harmincas “fiatal” nem kivétel többé, hanem szabály, ahogy azt jó néhány kurrens mozifilm is jól tükrözi.¹¹

Mint említettük, a (középosztálybeli) fiatalok fő hajtóereje mára már nem a megfelelő mennyiségű pénz megkeresése, a felnőtt társadalomba való betagozódás, abban egy megfelelő pozíció kiharcolása. A jóléti társadalom (illetve ezen keresztül a szülők) biztosítják az alapvető egzisztencia megszerzését, megtartását, akkor is, ha a “szabadság gyermekei” csak alkalmilag látogatnak el a felnőttek világába, alkalmilag vállalnak munkát. A fiatalok számára így a megfelelő, kortársaik által legitimált élet elérése válik hajtóerővé – az élménykeresés, az izgalmas, flexibilis, semmire sem kötelező élet lesz az elérendő cél. Ahogy az értékrendszer átalakult, az érdeklődés középpontjába az élet megélése és átélése kerül. Az “Éld meg az életed!”, “Légy önmagad!” parancsának nyomására állandósuló cselekvési dinamika fejlődik ki, szerveződik meg a rohamosan terjeszkedő élménypiac keretében, befolyásolja a közösségi élményszerzési mintákat, s a szociális (politikai) környezetet élményközösségként határozza meg. Gerhard Schultze két évtizede ekképpen fogalmazta meg az új korszak emberének (a fogyasztói, jóléti társadalom gyermekeinek) dilemmáját: “Az unalomtól való félelemhez az a félelem társul, hogy lemaradhatunk valamiről. A kínálat köre igen nagy ugyan, az élmények fogyasztásában azonban szükségképp van némi meghatározottság. Nem lehet, hogy a másik tévéműsor jobb ennél? Talán a másik diszkóban forróbb a hangulat, mint most ebben itt! Egy másik ember nem tudna többet nyújtani nekem, mint akivel összeálltam? Ha már választottunk, ez mindig azt is jelenti, hogy lemondtunk más lehetőségekről. Az élmények kapcsán elmulasztott nyereséggel azonban nem lehet kalkulálni. Ha pillanatnyilag nem unatkozunk is, elképzelhető, hogy ugyanakkor lemaradunk valamiről. A fogyasztás lemondást is jelent.”¹²

A politika ahhoz, hogy megszólíthassa a megváltozott társadalmi helyzetben, értékrendszerben felnőtt ifjúságot, igen nehéz problémával szembesül. Ahogy Philip Gould, a brit miniszterelnök stratégiai tanácsadója is írja: “Világos, hogy új kampányolási korszakba lépünk, egy olyanba, ahol a kommunikáció régi, fentről lentre haladó, egyirányú módszerei nem működnek többé. Fel kell ezt váltani egy új lentről felfele irányuló, helyi, interaktív kampányformával, ahol az élőszó központi jelentőségű lesz. (…) Az emberek többé nem lehetnek a politika passzív figyelői, és a politikai pártok nem hagyhatják többé, hogy ez megtörténjen.”¹³ Ahhoz, hogy az új terepen a politika helyt tudjon állni, alkalmazkodnia kell az emberek megváltozott életszemléletéhez. A nyugati társadalmak ifjúsága – leg­alábbis a kurrens szociológiai szakirodalom szerint – saját léthelyzetének megfelelőjét pillantja meg a politikai elit által kínált ideológiákban, így azok hordozójává válik, a politika újszerű elvárásaikhoz igazodik.

Nálunk azonban erős középosztály hiányában ez a folyamat nem vagy nem így tudott lejátszódni. Magyarországon a politika (az ehhez való kapcsolódás) maga válik az ifjúság problémáinak megoldásává, példának okáért nem a politika igazodik a fiatalság élményteli világához, hanem sok esetben maga a politika alakítja ki az élménystruktúrákat. Hogy a különbséget lássuk, elegendő, ha csupán arra utalunk, hogy míg nyugaton az ifjúság új politikai formák létrehozásával vívja ki magának a figyelmet, és találja meg a megfelelő élményközösséget (alternatív és környezetvédő mozgalmak stb.), addig idehaza éppen a hagyományos politikai pártok számára jelent újabb bázist és törzsközönséget. A polgári körökben aktív, Fidesz-rendezvényeken tapsoló, Orbánért rajongó tinédzser vagy egyetemista középosztálybeli szülőkkel a háta mögött a jelen Magyarországának jellemző alakja. Számára a politika éppen azt ígéri, ami saját életéből – amúgy – kimarad. Így találja meg az idősek kulturnacionalizmusában a lelki-érzelmi mélységet, az Erdély giccskultuszban a tartalmas életet-életcélt, a magyar zászló lobogtatásában az összetartozás-érzést, a másként gondolkodókban az ellenségképet.

Ha a dolgok felszínére koncentrálunk, azt láthatjuk, hogy egy igen hasonló folyamat játszódik le hazánkban, mint nyugaton, némi fáziseltolódással: a középosztálybeli fiatalság jórészt nyugati társainak két évtizeddel korábbi értékrendszerét mutatja, életstratégiáját követi. Azt is meg kell látnunk, hogy ugyan megjelennek a nyugati fiatalokkal “szinkronban” lévő csoportok, emellett egy igen jelentős réteg marad, amely számára a hagyományos problémák a problémák, akik nem a posztadoleszcenciával járó bizonytalanságérzettel, hanem a felnőtt életben való elinduláshoz szükséges egzisztencia megteremtéséért küzdenek.

Magyar társadalom, magyar fiatalok

A hazai társadalom egészének politikai orientációinak vizsgálata visszaigazolja azon kutatási eredményeket, melyek szerint a választópolgárok között igen magas a “bizonytalanok” és az “elutasítók” aránya. A Szonda Ipsos MeH Omnibusz felmérése visszaigazolta a közvélemény-kutatások azon általános tapasztalatát, hogy a magyar pártrendszer meglehetősen “beállt”, a két vezető párt osztozik a szavazók negyedén-negyedén, míg a négyévenkénti választási hadjárat a többiek megnyeréséért zajlik. A hazai politikai erőknek kettős feladattal kell megbirkózniuk: egyrészről saját, értékorientációik szerint is elkötelezett törzsszavazóikat meg kell tartaniuk és ki kell szolgálniuk, másrészről azonban egy tőlük teljesen eltérő értékrendszerrel és politikához való viszonyulással rendelkező szavazóréteget is meg kell szólítaniuk. Ahhoz, hogy sikeresek lehessenek, a pártoknak össze kell tudniuk egyeztetni a “hagyományos” politikai értékkategóriákat és az erre kevéssé fogékony választóknak szánt üzeneteket és cselekedeteket.

Az összeegyeztetés a magyar társadalom meglehetősen apolitikus közegében nem is tűnik teljesíthetetlen feladatnak: vizsgálataink is jól mutatják, hogy a “semlegesek” csoportja (1. ábra, 4. oszlop) egyetlen politikai érték iránt sem mutat ab ovo elutasító magatartást, vagyis az ezek iránti szimpátiák és ellenszenvek nagyrészt véletlenszerűek. Egyedül a radikalizmus és az alternatív baloldaliság elutasítása jellemző rájuk (nem véletlenül volt oly sikeres körükben a szocialisták negatív kampánya Kövér László “köteles” beszéde kapcsán). Enyhe támogatás mutatható ki a “környezetvédő” (30 pont) és a “mérsékelt” (19 pont) politikai stílusjegyek és témák iránt. A Centrum Párt választási szereplése mutatja, hogy egy olyan helyzetben, ahol a nagypártok kommunikációjában a zöld értékek nem igazán jelennek meg, egy “szimpatikus, környezetvédő témákat is felvállaló” középpárt sikereket érhetne el.

A pártok törzsközönsége kapcsán néhány, sokak számára feltehetőleg meglepő eredményre is bukkanhatunk. A szocialisták bázisát jelentő szavazórétegek közül az egyik csoportosulás vezető értékeiként a szocialista és a baloldali mellett megjelenik a nemzeti érték is (1. ábra, 2. oszlop). Ennek magyarázata nyilvánvalóan az államszocializmus időszakában is létező nemzetfogalom máig tartó népszerűsége, a nacionalizmus nélküli erős nemzettudat tovább élése figyelhető meg. A himnusz alatt vigyázzban álló, az olimpikonokat megkönnyező, kicsinységünk tudatával élő és “nagy eredményeinket” ennek fényében néző “apolitikus” gondolkodásmód jellemző lehet egy olyan csoportra, amely az idősek között csaknem háromszor annyi támogatót tudhat maga mögött, mint a fiatalok körében (2. ábra). Ameddig a jobboldal-ellenesség megkérdőjelezhetetlen ebben a csoportban, valószínűleg kitartanak a nagyobbik kormánypárt körében, még ha “balról” folyamatos kihívóval is kell számolnia a szocialistáknak. Nyilvánvaló, hogy a Thürmer Gyula vezette Munkáspárt “nemzeti” és “nosztalgikus” politizálási stílusa valódi választói igény felmérésén alapul, csakhogy az erre fogékony rétegek nagyban kötődnek az MSZP-hez. A liberális irányba elmozduló szocialisták “rémképe” rájuk nem hathat, mert a “liberális” címkét nem vetik egyértelműen el, a “radikalizmust” viszont igen.

A másik markáns választói csoport, a “liberális baloldali” réteg (1. ábra, 3. oszlop) esetében meglepő módon nem figyelhetők meg generációs torzulások (2. ábra). Az erős liberális elkötelezettség a “konzervatív” és “vallásos” értékek tudatos elutasításával párosul, őket a “nemzeti érzésű baloldali” rétegekkel elsősorban (és szinte kizárólagosan) a jobboldallal szembeni erős állásfoglalások közössége hozza össze. A szocialisták politikájának láthatóan ez a kulcsa: ameddig fenn tudják tartani Orbán Viktor “veszélyességének” hitét saját szavazóbázisukban (amelyet Antall, Csurka és Boros veszélyességének hite előzött meg), addig lehetséges azt feltétel nélkül egyben tartani.

Ha a jobboldal törzsválasztóit vizsgáljuk, egy másik megoldhatatlannak látszó politikai feladványra találhatunk, amelyet a Fidesz eleddig jól kezelt, mindazonáltal ha a továbbiakban nem jól “egyensúlyoz”, hosszú távon könnyen “rámehet”. Azt tapasztalhatjuk ugyanis, hogy a jobboldal bázisa két markánsan elkülönülő csoportra oszlik, s ezek nagyjából egyenlő arányban vannak jelen (1. ábra, 5. és 6. oszlop). A “liberális jobboldali” csoport számára a hivatalos “polgári” és “jobboldali” jelszavak mellett fontos a liberális orientáció is, vallásellenesek, és nem támogatják a konzervatív értékeket. Ellenben a “konzervatív” csoport nézetei és elkötelezettségei sokkalta markánsabbak, az erős nemzeti érzés, a baloldal- és szocializmusellenesség jellemző rájuk. A különböző értékpárokra adott válaszaikból kiderül, hogy sokkalta konfrontatívabb nézetekkel bírnak, mint a “liberális jobboldali” szavazóréteg, amely inkább “értékpozitív”, vagyis a szabadság, az új Magyarország és a “polgári-nyugatos életvitel” megvalósulását reméli a jobboldal vezető erejétől. A Fidesznek kétségkívül nem könnyű ezt a két igényt egyszerre kiszolgálnia, miközben a “bizonytalan szavazók” igényeinek is meg kell felelnie. Nagy kérdés, hogy a balliberális értelmiség rémálma, vagyis a kétosztatú politikai szféra jobboldali vezető erejének még inkább jobbra tolódása, egy korszerűtlen, a mai világ kihívásainak megfelelni nem tudó és nem akaró ideológia megerősödése mennyiben reális. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a fiatalok körében a “liberális jobboldal” értékcsoport támogatottsága kétszer akkora, mint az idősebbek esetében, miközben a legidősebb korcsoportban (a hatvan év felettieknél!) a “konzervatív-jobboldali” orientációk támogatottsága háromszoros. Ugyan a köztes generációknál “döntetlenre” áll a meccs, de tendenciájában mindenképpen a konzervatív-jobboldali értékek tartalékainak “kimerülése” prognosztizálható (2. ábra).

Akár a szocialista, akár a fideszes törzsszavazókat tekintjük, egy általános problémának lehetünk tanúi: az egyes értékorientációs csoportokon belül a fiatalok részarányai hatalmas különbségeket mutatnak. Ezen különbségeket nézetünk szerint az magyarázhatja, hogy az új nemzedékek egészen más módon képzik politikai értékeiket, mint a korábbiak. A hazai fiatalok politikai értékorientációi kapcsán azt feltételezzük, hogy az értéktartalmak sajátos módon való egymás mellé épülésének lehetünk tanúi. Az értéktartalmak “mozaikszerű” kiépülésének jelensége nyilvánvalóan számtalan szempontból magyarázható. Ezek közül a legfontosabb, hogy a rendszerváltás előtti időszak a mai 18–29 évesek számára gyakorta a “távoli múlt” csupán: a rendszerváltás utáni nemzedék az átmenet időszakában még gyerek volt. Ennek kettős következménye van: egyrészről a “tradicionális” politikai tartalmak

(1) csak másodkézből érintik meg, s ennek köszönhetően új típusú értékekre is szükségük van. Másrészről az eltelt időszak értelmezése, a perspektívák és esélyek intellektuális feldolgozásához szükségük van segítségre, s ezeket a politika mítoszaiban és eredetmagyarázataiban könnyedén fel is lelhetik.

(2) Ahogyan nyilvánvalóan hatnak rájuk a mindennapi politika eseményei olyanformán, hogy azok ideológiai címkéi részévé válnak értékkategóriáiknak.

(3) Végezetül az egyetemi oktatás eltömegesedésével, a munkaerőpiac relatív lezártságával és a családi elvárások átalakulásával számukra is olyan élethelyzetek jönnek létre, amelyek lehetővé és szükségessé teszik számukra, hogy a politikai értékeiket “posztmodernizált” tartalmakkal is kiegészítsék.

(4) Ezen négyféle értéktartalom az orientációk lényegi különbözőségét szüli, amelyek egyszerre tünetei a társadalom átmenetiségének, torzulásai-mellékhatásai az átalakulásnak (a politikai klíma jobboldaliságának), de egy újszerű politika lehetőségének első bizonyítékai is egyben.

Nyilvánvalóan ezzel is magyarázható, hogy a politikai kategóriák megítélésben egyértelműen beszélhetünk “fiatalos” és “öreges” értékekről. Mivel azonban nem ismerjük, hogy pontosan milyen tartalmak kapcsolódnak az egyes kifejezésekhez, csak megtippelni lehetne, hogy miért részesítenek előnyben a fiatalok egyes kategóriákat és miért vetnek el másokat. A “konzervatív” és a “vallásos” érték elutasításában még mindig a generációs érvek lehetnek legmeggyőzőbbek, ahogyan a “szocialista” kifejezés nosztalgikus tartalma is igazolható volna az idősebb generációknál. Igen érdekesek a fiatalok “sláger-jelszavai”: a polgári és liberális kifejezések magas pontszámai az életfilozófiává változtatható értéktartalmakkal való azonosulás erősségére utalhatnak. Ezt támasztja alá, hogy az iskolázottabb rétegekben ezen kifejezések renoméja sokkal nagyobb, ráadásul a “liberális” kifejezés urbánus környezetben különösen népszerű. A “környezetvédő” a modern világ olyan kulcsszava, amelyre a fiatalok nyilvánvalóan jobban figyelnek, mint az idősebbek – közülük is különösen a magasabb végzettségűek. Ami azonban ezekből az aggregált adatokból nem mutatható ki, az az, hogy miért utasítják el jobban a baloldali és miért támogatják inkább (főleg ilyen mértékben) a “jobboldali” kategóriát.

A Fidesz és a fiatalok

Közismert tény, hogy Fidesz-MPP szavazóbázisa máig erősen generációs jellegzetességet mutat. A párt az első szabad választásokon még egyértelműen a fiatal nemzedék képviselőjeként lépett fel (199X-ig a pártba való belépés feltétele a 35 év alatti életkor volt), az urnához járuló fiatalok (18 és 35 év közötti szavazók) 29%-a támogatta őket, nyolc évvel később – egy jóval kevesebb releváns pártot felvonultató választáson – pedig támogatottsága 49%-ra ugrott. A 2002-es választások idejére a magyar társadalom magas protesztszavazásra való hajlandósága mellett ez az arány nem változott (!), a fiatalok fele kívánta akkor a polgári pártot kormányon látni.¹⁴ Felmerül a kérdés, hogy hogyan sikerült a Fidesznek megőriznie a fiatalok körében való ily mértékű támogatottságát, miközben a pártelit maga már nem ebbe a generációba tartozik, a mai 18 évesek már nyilvánvalóan nem generációjuk képviselőjét látják Orbán Viktorban.

A Szonda Ipsos MeH Omnibusz felméréséből nemcsak az látszik jól, hogy a párt törzsszavazóinak százalékos aránya messze túltesz legnagyobb riválisáén a 30 év alatti korcsoportban, de az is, hogy a Fidesz az ingadozó, bizonytalan, bal–jobb skálán magát semlegesként definiáló szavazókat is sokkal sikeresebben szólítja meg, mint ellenfele.

Ha a párt törzsszavazóit egy a fentebb alkalmazottnál finomabb bontásban vizsgáljuk (lásd 3. ábra), kitűnik, hogy több markánsan eltérő értékorientációval, gondolkodásmóddal, világképpel, motivációval bíró csoport alkotja a Fidesz törzsszavazói gárdáját (nem pusztán a nyugatos-polgári-liberális világszemlélethez való viszonyulás működik törésvonalként közöttük).

A “radikális liberális jobboldaliak” (3. ábra, 5. oszlop) esetében a jobboldaliság a domináns elem. A csoport érdekes jellegzetessége, hogy az összes többi törzsszavazói klasztertől (3. ábra; 3., 5., 8., 10., 12., 13., 14. és 15. oszlop) eltérően a radikális értéktartalom náluk pozitív értéket hordoz, ugyanakkor a mérsékeltség negatív megítélés alá esik (szintén nem jellemző módon). Valószínűsíthető, hogy olyan politikailag aktív fiatalok tartoznak ide, akik számára a Fidesz politikájának győzelemre segítése egyet jelent a régi rendszer és utódai elleni harc sikeres megvívásával (emlékezzünk csak, hogy Orbán Viktor beszédeiben milyen gyakran jelenik-jelent meg a múlt és jövő erőinek szembeállítása!). A párt öndefiníciójában szereplő értékeket vegyítik a “radikális rendszerváltás” programjának értéktartalmaival; az általunk baloldali gyűjtőkategóriába sorolt értékek negatív besorolása mellett pedig a konzervativizmus és a vallásos nézetek is a negatív tartományba szorulnak, míg a nemzeti érzés, a polgáriság, a liberális és környezetvédő címke inkább pozitív értékelést kap. A Fidesz számukra “modernizációs alternatíva”, amely egy liberális, polgári, erős Magyarországot ígér.

Az “erősen jobboldali” klaszter (3. ábra, 8. oszlop) gyakorlatilag minden jobboldali gyűjtőkategóriába sorolható értéket támogat – a mérsékeltség és a környezetvédelem mellett –, de a liberalizmus és az összes mai magyar baloldalhoz kötődő érték (többnyire igen erősen) negatív megítélést kap. E csoport tagjai azok, akiknek értékorientációját jól láthatóan a nagypolitika által sugalltak határozzák meg: értékorientációjuk leképezi a politikai pártok önbesorolását. Őket szintén az államszocializmus és az utódpárt, nem pedig a “modern” baloldal ellenségének tekinthetjük. Mindkét csoport politikailag aktív – igen kicsi a nem szavazók aránya –, más pártra szavazók csak elvétve találhatók meg tagjaik között.

Az “erősen jobboldali” csoport tagjaihoz hasonlóan a “jobboldali” klaszter tagjai is (3. ábra, 14. oszlop) minden bal (igen erősen) és középértéket (környezetvédelem kivételével) elutasít, ám esetükben a konzervativizmus és a vallásos nézetek is a negatív tartományba szorulnak. Számukra a jobboldal–baloldal viszonykategóriát jelent, vagyis egyfajta proteszt magatartást: úgy gyűlölik a baloldalt, hogy a jobboldal értékeivel sem azonosulnának.

A “vallásos polgári” klaszter (3. ábra, 13. oszlop) számára a konzervativizmus kivételével az összes jobb és középérték pozitív megítélésű, igen erősen negatív elbírálást csak a szocialista érték kap. A vallásos klaszter számára az MSZP nemigen tud mit mondani, illetve feltételezhető, hogy sokuk számára a vallásosság egy olyan családtörténettel jár, amelyben a rendszerváltás előtti időszak erős világnézeti elnyomással, a család bizonyos tagjainak emiatt beszűkült lehetőségeivel, esetlegesen életpályája kisiklásával járt. Az e klaszterba tartozó fiatalok többsége valószínűsíthetően mint a régi rendszer elutasítóira, az utódpárttal nem szövetkezőkre tekint a polgári párt politikusaira, és a polgári pártban egy olyan politikai aktort lát, amely megfelelő helyen kezeli a vallásosság, illetve az egyházak szerepét a társadalom életében. Ez nem meglepő, gondoljunk csak például a Fidesz azon 2002-es tervére, amely szerint a közoktatásba egy kötelezően választandó világnézeti nevelést kívánt volna beemelni. A fentebb említett három csoportban a MIÉP támogatottsága is 3% feletti.

A “polgári jobboldali” klasztere (3. ábra, 10. oszlop) minden baloldalhoz köthető értéket igen erősen elutasít, de elutasítja a konzervativizmust, a vallásos nézeteket és az erős nemzeti érzést is. Csoportjukban a jobboldali gyűjtőkategóriába sorolt értékek közül a polgári domináns, emellett a jobboldaliság és a középértékek esnek pozitív elbírálás alá. Bár körükben meghatározó a Fidesz támogatottsága, viszonylag magas a politika iránt érdektelenséget mutatók aránya is. Ez azt bizonyíthatja, hogy ebben a csoportban a politikával szembeni elvárások gyengébbek. Ezen fiatalok saját tevékenységük “garanciáját”, visszaigazolását látják a Fideszben: ők egy szabad ország sikeres polgárai, akik számára a posztkommunista és az őskonzervatív attitűdök kulturálisan egyaránt taszítók.

Úgy tűnik, a Fidesz jelenlegi sikere elsősorban annak köszönhető, hogy képes többszólamú politikát folytatni, egészen különböző értékeket valló csoportokat azonosulásra késztetni. Amellett, hogy a párt egy erős, belső ellentmondásoktól nem szabdalt szervezet képét mutatja, a médiában gyakorta szereplő reprezentánsai más-más csoportokhoz, más-más nyelveken tudnak szólni. A már említett Kövér-féle “köteles” beszéd példának okáért remekül képes volt a MIÉP közeli fiatalokat megszólítani, a mérsékelt jobboldali, “középen álló”, de Fidesz felé hajló szavazók túlnyomó többsége pedig nem pártolt el ennek következtében, hiszen Pokorni Zoltánt tekintették a Fidesz-álláspont hiteles képviselőjének az adott ügyben. A pártban remekül megfér egymás mellett a polgári, nyugati konzervatív értékrenddel azonosuló irányzat és az erős nemzeti érzéssel, antiliberalizmussal jellemezhető vonulat is. Ennek a “többszólamú” politikának lényege: a politikai értéktartalmak egybecsúsztatása, vagyis a tradicionális tartalmak, a rendszerváltás-értelmezések, a politikai címkék és az életfilozófiai elemek flexibilis kezelése és pillanatonként változó mondanivalójú és súlyú hozzákapcsolása a politikai értékfogalmakhoz. A “polgár” egyik pillanatban jövedelmi középosztályt jelent, másszor antikommunistát, harmadszor tisztességet, esetleg összekovácsoló kultúrát és élményeket. Ezek nyilvánvalóan sokszor kizárják egymást, egészen más nagyságú embercsoportot takarna – de a “villanófény”-politikában mindez folyamatosságnak hat.

Az MSZP és a baloldali ifjúság

A szocialistáknak máig sem sikerült megoldaniuk egyik legnagyobb problémájukat: a fiatalok körében “törzsválasztóik” aránya továbbra is fele a Fidesz törzsközönségének. Jelen vizsgálatunk egyértelműen bebizonyította, hogy az MSZP számára a legnagyobb feladat, hogy ezt a hendikepet ledolgozza. A szocialisták bázisának két markáns csoportját különíthetjük el: a “tradicionális szocialisták” (3. ábra, 3. oszlop) és a “hivatalos szocialisták” (3. ábra, 15. oszlop) orientációs csoportját. Azt állíthatjuk, hogy egyetlenegy másik mezőben sem mutatható ki a párt megkérdőjelezhetetlen dominanciája, a biztos politikai értékekkel rendelkező fiatalok körében már most is “maximumra vannak járatva”, ami azt jelenti, hogy az inkább liberális vagy radikálisabban baloldali fiatalok közül is sokat ők tudhatnak maguk mögött, ellenben ezen a téren nincsenek tartalékaik. Nem azt kívánjuk ezzel állítani, hogy az MSZP a fiatalok körében 10–15 százalékos eredménynél többet semmiképpen sem érhet el, de azt igen, hogy további szavazóit csak a “bizonytalanok” csoportjaiból (3. ábra, 1., 2., 4. és 11. oszlop) merítheti, ahol a politikai értékorientációknak sokkalta kisebb a szerepük.

A “tradicionális szocialisták” klaszterének tagjai ötvözik szüleik generációjának és a hivatalos szocialista politikának az elemeit. Valójában olyasfajta folyamatnak lehetünk tanúi, hogy a kulturálisan átörökített minták hatása alatt találják szimpatikusnak az MSZP-t, de értéktartalmaikba fokozatosan beépülnek a mindennapi politika eseményei, történései, hatásai is. A “szocialista” és a “nemzeti” szavak relatív vonzereje náluk is megmarad, de a szülőkhöz képest erősebb a “liberális” értékek vonzereje. Jóval erősebb a bal–jobb skála hatása, amely egyértelműen arra utal, hogy a mindennapi politika szemben álló oldalai közül a balliberálishoz tartozás identitásuk fontos részét képezi. Kevéssé tekintik a politikát életformának, életfilozófiák forrásának, valójában az ilyen tartalmú értékek hidegen hagyják őket. Ők a “panelprolik” gyermekei, akiket a jobboldali politikusok a leginkább nem szívelhetnek: kulturálisan kötődnek a “posztkommunista” Magyarországhoz, amelyet az igazinak tekintenek, politikailag a jobboldaliblokk-ellenesség motiválja őket, a hagyományos politikai tartalmak és a címkék, vélemények, szimpátiák és ellenszenvek mozgatják őket.

Ezzel szemben a “hivatalos szocialisták” csoportja számára a szocialista, a liberális, a baloldali hívószavak elsősorban viszonykategóriát fejeznek ki, s ezzel szemben markánsan megjelenik ellentétpárjuk elutasítása. Hevesen elutasítják azokat a kategóriákat, amelyekre a jobboldal politikája épül, amelyeket egyáltalán kapcsolatba hozhatunk ezekkel. Politikai aktivitásukat jelzi, hogy csak szocialista szavazók találhatók soraikban, és a választástól való távolmaradásukat prognosztizálók aránya is alacsonynak számít. Harciasságukat mutatja az értékek közötti markáns különbségtétel és az a tény, hogy a “radikális” kategóriát relatíve felpontozták.

A szocialistákkal kapcsolatban gyakorta felvetik azt a kérdést, hogy a “baloldali” fiatalokat mennyire tudják sikeresen integrálni. Jelen vizsgálatunkban ez a probléma kissé sarkított formában jelentkezik: hogyan lehetséges az, hogy a statisztikailag mérhető csoportokon belül nem találunk ilyeneket, egyszerűen nem léteznek a “baloldaliságot”, az “alternatív baloldalt”, a “radikalizmust” együttesen támogató s a magyar jobboldal, valamint a liberálisok értékeit elutasítók csoportja ebben a korosztályban? A válasz nyilvánvalóan összetett a kérdésre, azonban a legfontosabb csomópontok kitapinthatók. A “szocialista” szó újradefiniálása lehetetlen mindaddig, ameddig a magyar belpolitikában az államszocializmushoz való viszony és egy konkrét politikai párt megítélése kapcsolódik hozzá, nem pedig a jelen társadalommal szembeni alternatívák keresése. Az “alternatív baloldali” kifejezés nem funkcionálhat mindaddig, ameddig számtalan fiatal értetlenül áll előtte (itt volt legnagyobb a válaszok megtagadása), ameddig nem egy szubkulturális életforma mindenki által ismert világa kapcsolódik hozzá. A “radikalizmus” szinonimája pedig az értelmetlen erőszak marad mindaddig, ameddig bizonyos társadalmi rétegek tiltakozása nem minősülhet “jogosnak” erkölcsi értelemben, ameddig nincsenek autonóm társadalmi mozgalmak. A “liberalizmus” erőteljes elutasítása addig nem lehet a fiatalok egyetlen csoportjának sem sajátja, ameddig a baloldal–jobboldal ellentétpár nem a neoliberalizmus–jóléti állam, hanem a nemzeti–nemzetietlen vagy a fasiszta–antifasiszta szembenállás “jó” oldalát hivatott ideológiailag leírni. Biztosra vehető, hogy ameddig ezen kategóriákat a baloldali pártok nem tudják részben vagy egészben újradefiniálni vagy legalábbis egy erős, vonzó alternatív narratívát létrehozni róluk, addig nem számíthatnak “ideáltipikus” baloldali fiatal csoport megjelenésére. (A probléma éppen így érinti a jelenlegi bal–jobb szembenállást elfogadó MSZP-t is – nem véletlenül fektet erre kiemelt figyelmet Gyurcsány Ferenc és csapata.¹⁵ )

Liberálisok: a két nagy párt árnyékában

A “két nagy párt” árnyékában a liberális értékeket egyértelműen támogató csoportok sajátos helyzetbe kerültek. Ha a helyzetet egyetlen mondatban akarnánk megfogalmazni, azt mondhatnánk, hogy az önmagát egyértelműen liberálisként meghatározó pártnak vannak ugyan liberális fiataljai, a liberális ifjúságnak azonban nincsen liberális pártja. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy vannak olyan fiatalok, akik a szabadelvű értékek iránt elkötelezettek, de a liberalizmus nem képes meghatározó törésvonalat képezni, egyetlen olyan jelentős klaszter sincsen, amely egyértelműen az SZDSZ-t támogatná.¹⁶

A jelentősebb SZDSZ-szavazóbázist felvonultató három klaszterből kettőben megfigyelhető, hogy a csoport tagjai a baloldali–jobboldali felosztáshoz semlegesen viszonyulnak, ami a két nagy párt iránti ellenszenvükkel párosul. Mindazonáltal akár a “zöld-liberális” (3. ábra, 7. oszlop), akár a “nyugatos” (3. ábra, 1. oszlop) csoportot nézzük, azt láthatjuk, hogy a konzervatív, vallásos, polgári hívószavakkal ugyan nem szimpatizálnak, de az SZDSZ mellett mégis elsősorban a Fideszre szavaznak, s a szocialisták támogatottsága körükben elenyésző. A két csoport esetében ennek valószínűleg különböző magyarázata lehet. A “nyugatos-liberális” csoport esetében és a “zöld-liberális” fiatalok esetében is magas a pártválasztási bizonytalanság, csakhogy ennek oka előbbiek esetében az, hogy nem találnak olyan pártot, amely elvárásaikat kiszolgálná, utóbbiak esetében pedig minden párt túlontúl részese az annyira gyűlölt bal–jobb szembenállásnak. Ez a különbség minden bizonnyal megmutatkozik politikai magatartásukban is. Ha a hazai belpolitika eseményeit figyeljük, azt láthatjuk, hogy előbbiek “passzív” módon reagálnak az őket érő politikai üzenetekre, s az “antikonzervatív”, “klerikalizmusellenes”, “emberi jogi”, “nyugatias” és “neoliberális” üzenetekre kedvezően reagálnak, utóbbiak ellenben “aktív” módon vesznek részt a politikai küzdelmekben, s a zöld-alternatív mozgalmi csírák környékén sokukat meg is találjuk. (Nem utolsósorban a Védegylet körül szerveződő új politikai párt bázisában.) Ez a helyzet nyilvánvalóan megoldhatatlan helyzet elé állítja a szabad demokratákat, hiszen szavazóiknak még a fiatalok körében is csak harmada kerül ki e két markánsan “liberális” csoportból, miközben a társadalom egészében a tiszta, harmadik utas liberalizmusnak még ennyire sincsen önálló bázisa. Így az SZDSZ kénytelen-kelletlen olyan orientációs csoportokból próbál magának szavazókat hasítani, amelyek tagjai amúgy nem “elkötelezett” liberálisok (sokkalta inkább az MSZP törzsközönségének számítanak, vagy bizonytalanok) – ezek a próbálkozások azonban elidegeníthetik a “nyugatias” és a “zöld-liberális” gondolkodású szavazópolgárokat.

Ez a tendencia még inkább megfigyelhető a fiatalok harmadik markáns liberális csoportjánál: a “mérsékelt liberális jobboldaliak” (3. ábra, 12. oszlop) jelentős erőt képviselnek, gyakorlatilag maximális választási részvétellel és szinte százszázalékos Fidesz-támogatással jellemezhető a nevezett klaszter. Ez a csoport elutasítja a konzervativizmust, nem különösebben szimpatizál a vallásossággal, a “polgári”, “nemzeti” gondolkodásban azonban az “antikommunizmus” megjelenési formáját látja. Radikálisan elutasít mindent, ami a baloldalra jellemző. S ezzel együtt az SZDSZ-t is, amely szerinte a másik térfélen helyezkedik el. Mindez azt mutatja, hogy a rendszerváltás utáni nemzedékben már semmi nyoma nem maradt az SZDSZ hajdani harcos antikommunizmusának (gondoljunk csak vissza az 1990-es és 1994-es kampányra!), ezt a gondolkodásmódot nem társítják a liberális párthoz. Ez a csoport amúgy is “mérsékeltnek” vallja magát, ami azt jelenti, hogy nem a rendszerváltás radikális és valódi “folytatását” követeli. Éppen ez a Fidesz fiatalokra gyakorolt hatásának egyik kulcsmozzanata. Az “antikommunizmus” ezen liberális indíttatású megjelenési formája nagy mozgósítóerővel bír a mai fiatalok között is, hiszen a saját forradalom, a nemes politikai cél, a morális tisztaság érzésében való egymásra találás a posztmodern politikai értéktartalmakat építi a rendszerváltás folyamatát értelmező és a mai politika szereplőit címkéző értéktartalmak mellé – ráadásul a liberalizmus (a Fidesz szótárában szabadelvűség) konkurens értelmezését nyújtja.

Bizonytalanok és elutasítók

Talán nincs meglepő abban, hogy a legnagyobb csoportot a fiatalok körében is a választásokkor a mérleg nyelvének szerepét betöltő “bizonytalanok” tábora alkotja, a 18–29 évesek 35–40 százaléka sorolható ide.

Legnagyobb létszámban az úgynevezett “értéksemlegesek” (3. ábra, 2. oszlop) vannak jelen. Ők nemcsak a politikai értékek iránt közömbösek (véletlenszerűek a válaszaik és tendenciákat sem mutatnak fel), hanem a pártpreferenciáik is bizonytalanságot mutatnak. Közel felük nem menne el szavazni, azonban mégis kialakíthatók náluk pártkötődések, csak éppen nem a politikai értékek mentén. A politika számukra a szimpátiákról szól, s valószínűleg kimutatható lenne, hogy a Fidesz népszerűsége fiatalos stílusú kampánykommunikációjuknak, a mindig megújuló kampányeszközeiknek, a közvetlen kommunikáció és a média iránti jobb érzéküknek köszönhető.

A “bizonytalanok” három kisebb csoportot is képeznek: az “ingadozók” (3. ábra, 11. oszlop) politikai értékorientációjára az “öreges” értékek elvetése (vallás, konzervativizmus), de a pozitívnak tételezett értékek véletlenszerű felvállalása jellemző. A nemzeti, a baloldali, a környezetvédő és a polgári szavak itt jól megférnek egymás mellett, van értékpreferenciájuk, de valószínűleg nem ez dönt pártválasztásaikban. Az általuk kedvelt pártok között egyenlő arányban szerepel a Fidesz és az MSZP, de szinte valamennyi szervezet kap szavazatokat.

Az “azonosulók” (3. ábra, 4. oszlop) csoportjába tartozók relatíve valamennyi értéket felpontozták, a környezetvédő a maximális pontszámhoz kerül közel. Az értékpozitív azonosulásra való hajlandóságukat mutatja, hogy miközben a “polgári” és “nemzeti” értékek iránt is elkötelezettek, a jobboldal–baloldal, valamint a liberális–konzervatív–szocialista fogalmak hidegen hagyják őket. Ez feltehetőleg azt jelenti, hogy számukra a politika nemcsak a szimpátiák világa, de olyan üzeneteket keresnek, amelyekkel saját életükben is azonosulni tudnak. “Magyarnak” és “polgárnak” lenni akkor is lehet, ha eközben saját életük a társadalom egésze szempontjából a középosztály konszolidált és “átlagos” életvitelét jelenti. A “mérsékelt” politikai stílus kiemelése is ezt jelentheti esetükben. Mivel az általuk keresett értéktartalmakat jelenleg a Fidesz politikájában vélik felfedezni, ezért ha egyáltalán elmennek szavazni, akkor leginkább ezt a pártot választják.

Végezetül a “radikális elutasítók” (3. ábra, 9., 6. oszlop) csoportjába a proteszt szavazó fiatalok tartoznak, akik a jelenlegi kormány–ellenzék felállás miatt logikusan a szocialistákat utálják jobban. Minden politikai érték iránt ellenségesen viszonyulnak, esetleg csak a “környezetvédő” és a “mérsékelt” kategóriák elfogadására hajlandóak.

A “bizonytalanok” táborát a bal–jobb skálán való önbesorolásuk, valamint a liberalizmus és az erős nemzeti érzés iránti viszonyulásuk szerint is vizsgálhatjuk. Ekkor kitűnik, hogy a bal–jobb skála az elsődlegesen meghatározó, akik számára ebben a preferenciák az előbbi javára billennek, azok a szocialisták szavazói, a semlegesek és a jobboldaliak a Fideszt támogatják (4. ábra). Még érdekesebb képet kapunk, ha azokat nézzük, akik ebben a szembenállásban “bizonytalanok” (5. ábra), számukra ugyanis a nemzeti és a liberális értékek konkurenciájává egyszerűsödik a feladvány: akik “liberálisnak” vallják magukat, és a nemzeti érzés távol áll tőlük, azok a szocialistákkal szimpatizálnak inkább, minden más esetben a Fidesz népszerűsége a nagyobb. Azt láthatjuk, hogy a fiatalok a bal–jobb, nemzeti–nemzetietlen, liberális–nem liberális értékpárok bármelyikében bizonytalannak mutatkoznak, valószínűsíthető, hogy inkább a Fideszt választják.

Összegzés

Mint a fentiekben már hangsúlyoztuk, úgy véljük, hogy a fiatalokat a “tradicionális” politikai tartalmak

(1) csak kevéssé, illetve másodkézből érintik meg, s ennek köszönhetően új típusú értékekre is szükségük van.

Másrészről a rendszerváltás előtti és utáni időszak értelmezése, a perspektívák és esélyek intellektuális feldolgozása számukra – különösképpen történelmi ismeretbázis hiányában – olyan feladat, melynek elvégzését csak a pártok által kínált mítoszok és eredetmagyarázatok segítségével képesek elvégezni (2).

A mindennapi politikai események természetes módon szintén befolyásolják gondolkodásukat, olyan módon, hogy azok ideológiai címkéi részévé válnak értékkategóriáiknak (3).

Végezetül – a középosztályban legalábbis – a felsőoktatás eltömegesedésével, a munkaerőpiac relatív zártságával, valamint a családi elvárások átalakulásával olyan élethelyzetek alakulnak ki, amelyek lehetővé és szükségessé teszik az ifjúság számára, hogy politikai értékeiket “posztmodernizált” tartalmakkal is kiegészítsék (4).

A Fidesz rendkívüli sikere a fiatalság körében véleményünk szerint a már említett kommunikációs fölényben keresendő, abban, hogy ellenfeleinél jobban képes élni infokommunikációs eszközökkel, jobban képes a fiatalok kommunikációs csatornáit, nyelvezetét stílusát integrálni politikájába. Egyes kutatások szerint¹⁷ a fiatalok gyakorta úgy szavaznak a Fideszre, hogy nem értenek egyet annak tartalmi-politikai elképzeléseivel (lásd drogtörvény, hadkötelezettség) – ennek oka pedig a szókimondó stílus kedvelésében, a mismásolás, asztal alatti kompromisszumok elutasításában rejlik. Vonzó lehet számukra továbbá, hogy a Fidesz a szocialistákkal szemben jól kommunikált, stabil jövőképpel (és a szocialistáknál dicsőbb, több büszkeségre okot adó, pozitív identitást jobban alátámasztó nemzeti múltról alkotott képpel¹⁸ ) rendelkezik.

A milyen országban szeretnénk élni kérdésre adott válaszát a Fideszen kívül egyedül az SZDSZ kommunikálja hangsúlyosan, ám a már említett szavazatvesztéstől való félelem szimpatizánsaikat elriaszthatja. Kiélezett küzdelemben fontosabb lehet a fiataloknak, hogy milyen országban nem szeretnének élni, mint az, hogy milyenben szeretnének, így a Fidesz jövőképével nem szimpatizálók az ennek megvalósulását legnagyobb eséllyel megakadályozni képes pártra, az MSZP-re szavaznak. ¹⁹

Az MSZP sikertelensége, úgy tűnik, többek között arra vezethető vissza, hogy egyrészről a tradicionális politikai tartalmakat nem tudja, vagy nem tudja olyan hatékonysággal kínálni-kommunikálni, mint jobboldali ellenfele, másrészről a fiatalság számára elengedhetetlenül fontos mítosz létrehozásában sem jeleskedik. Az ifjúság élethelyzetéből fakadó igényekre nem képes megfelelő választ adni: nem nyújt közösségi élményeket, biztonságot egy instabil és kiszámíthatatlan világban.

A parlamentáris baloldal sikere Magyarországon az elkövetkező években azon áll vagy bukik, hogy képes-e azon fiatalokat megszólítani, akiknek nincs biztos pártpolitikai elkötelezettségük, nem mennek el szavazni, illetve ha mégis, akkor nem értékrendjük, hanem szimpátiájuk okán a Fideszre voksolnak. Ehhez múlhatatlanul szükséges egy koherens és pozitív politikai mítosz kiépítése és egy kiszámítható, stabil értékrend kialakítása, amely konkrét válaszokat ad a modern világ problémáira (globalizáció, nemzeti identitás, munkaerő-piaci problémák). Ehhez azonban az kell, hogy a baloldal felismerje, a régi, fentről-lentre irányuló kommunikáció nem képes megszólítani az ifjúságot, jóval közösségibb, interaktívabb napi politikára van szükség.

Irodalom

Baudrillard, Jean (1997): A rossz transzparenciája: esszé a szélsőséges jelenségekről, BAE Tartóshullám, Intermedia, Balassi Kiadó, Bp.

Bauman, Zygmunt (1992): Intimations of Postmodernity, Routledge, London.

Beck Ulrich (2003): Democracy without enemies, Polity Press, Cambridge.

Beck, Ulrich (2003): A kockázat-társadalom: út egy másik modernitásba, Századvég Kiadó, Bp.

Boggs, Carl (1992): The socialist tradition: from crisis to decline, Routledge and Kegan Paul, New York−London.

Faragó Péter (2005): Tudás és nemtudás az ifjúság körében in: Tamás Pál–Tibori Timea (szerk.): Ifjúságpolitikák, Bp.

Gábor Kálmán (szerk.) (2004): Ifjúsági korszakváltás: ifjúság az új évezredben. Konferencia, 2002. december 18., Belvedere Meridionale, Szeged

Gazsó Ferenc (2003): Pártpreferenciák generációs metszetben. In Bőhm Antal−Gazsó Ferenc−Stumpf István−Szoboszlai György (szerk.): Parlamenti választások 2002. MTA PTI-Századvég, Bp., 2003.

Gazsó Ferenc (2004): Fiatalok az újkapitalizmusban, Napvilág, Bp.

Giddens Anthony: Renewal. vol 1.1, http://www.progressive-governance. Beyond Leftism, in: Progressive Politics − The Challenge of net/php/article.php?sid=4&aid=38

Gould Philip (2005): New Electorate, New Strategy, in: Progressive Politics – The Challenge of Renewal. vol 1.1, http://www.progressive-governance.net/php/article.php?sid=4&aid=51

Karácsony Gergely (2001): Értékek és választások, Educatio, 3. sz.

Kiss Viktor (2005): A hunédzser – a huszonévesek világa és a mai kapitalizmus trendjei, Egyenlítő, december.

Palmer, Jerry (2003): Smoke and mirror. In: Media, Culture and Society 24 (3).

Pomogáts Béla (2001): Közép-Európa: Kelet és Nyugat, Kisebbségkutatás, 1. sz.

Schulze, Georg (2000): Élménytársadalom. A jelenkor kultúrszociológiája, Szociológiai Figyelő, 1–2. sz., 135–158.

Wallace, Claire (1998): Youth in society: the construction and deconstruction of youth in East and West Europe. Macmillan & Co., Basingstoke

Jegyzetek

¹ Pomogáts Béla: Közép-Európa: Kelet és Nyugat. Kisebbségkutatás, 2000. 1. szám

² Wallace, Claire 1998.

³ Köszönettel tartozunk Kabai Imrének a tanulmányunk megírásához szükséges adatelemzésekért.

⁴ Boggs, Carl 1992.

⁵ Beck, Ulrich 2003, 27. p.

⁶ Beck nevezi őket így egy későbbi könyvében. Beck, Ulrich 1998, 14. p.

⁷ A magyar fiatalok történelmi, politikai, társadalmi ismereteiről l. még Faragó 2005, 105. o.

⁸ Baudrillard, Jean 1997, 28. p.

⁹ Bauman 1992.

¹⁰ Az antalli politika erős konzervatív eleme volt, hogy egy nemzeti középosztály politikai szövetségére kívánta alapozni saját hatalomgyakorlását. Egy erős kisvállalkozói réteg és egy kulturális-ideológiai értelemben vett “polgári” bázis egymásra találása biztosította volna a jobboldali erők kormányon maradását – a valódi társadalmi problémákkal és az “alsó” rétegekkel szemben is. A mai szemmel nézve komikus Friczi, a vállalkozó szellem, jól ismeri az új lehetőségeket, miközben a falon a régi családi képet nézi.

¹¹ Kiss Viktor 2005.

¹² Schulcze 2000, 155–156. p.

¹³ Philip Gould: New Electorate, New Strategy in Progressive Politics. Vol 1. (fordítás tőlem – R. O.)

¹⁴ Gazsó 2003.

¹⁵ Emellett a baloldali pártok számára kihívásként jelenik meg a nemzeti identitás egyre inkább előtérbe kerülő fogalma. Nyugaton ez a probléma a bevándorlás kapcsán kerül elő és állítja komoly dilemma elé a szociáldemokrata pártokat (l. Giddens: “Renewal. vol 1.1 Beyond Leftism”), nálunk természetesen más kontextusban kerül elő, a rendszerváltás után újra tematizálódhatott a környező országok magyar kisebbségeinek kérdésköre. Az MSZP erre, úgy tűnik, mindeddig nem tudott megfelelőképpen reagálni.

¹⁶ Természetesen arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az olyan értékorientációval bíró csoportok esetében, ahol az értékek jellege pont annyira vezethetné a fiatalokat éppúgy az SZDSZ, mint az MSZP felé, a liberális pártnak azért van olyannyira nehéz dolga, mert ha még “szimpatikusabbnak” is találná őket a fiatal szavazó, a jobboldal elutasítása és a szavazat “elvesztegetésétől” való félelme miatt inkább a nagyobbik jelenlegi kormánypártra voksol.

¹⁷ Karácsony Gergely, 2001.

¹⁸ Tamás–Tímár (szerk.): Ifjúságpolitikák. Szakértő beszélgetés. Faragó Péter megjegyzése.

¹⁹ Az ellenszavazás politikai kampányokban játszott szerepéről l. bővebben Palmer, Jerry 2003.

Az államszocializmussal foglalkozó, másfél évig tartó vitát szerkesztőségünk két tagjának írásával zárjuk le. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy felhagynánk a téma tárgyalásával, de az elméleti kérdések tisztázásának, az érvek ütköztetésének ezt a fordulóját befejezettnek tekintjük.

E lapszámunk két nagyobb terjedelmű összeállításával ismételten kitekintünk az európai, illetőleg a globális színtérre, a korábbiaktól eltérő kérdésekre keresve a választ. Az Európai Unióval kapcsolatos nézetek, vélemények sorát adjuk közre a szociális fórummozgalomhoz és az alkotmányos szerződéshez kapcsolódva; jelezve, hogy a baloldalon belül is sokféle megközelítés létezik. A globális folyamatok elemzéséhez ezúttal a jog oldaláról közelítő tanulmányok közzétételével igyekszünk segítséget nyújtani olvasóinknak.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Tanay Marcell, Alpár Róbert, Benyik Mátyás : Reflexiók a 3. Európai Szociális Fórumról (London, 2004. október 15-18.)
2. Szigeti Péter : Előre az Európai Unió IV., szociális pillére felé
3. Vastagh Pál : Az európai alkotmányról – magyar szemmel
4. Lóránt Károly : Az európai alkotmány
5. Vincze Hajnalka : Az Alkotmányos Szerződés biztonság- és védelempolitikai újításai
6. Gerald Epstein : A központi bankok hatalma
7. Eric Toussaint : A Világbank és az IMF a diktatúrák szolgálatában
8. Farkas Péter : Egy nagyon tiszteséges vitairat a fejlődő országokért
9. Tütő László : Gazdagok és szegények I.
10. John Lea : A bűnözés mint uralom
11. Sonja Buckel : Autonómia és erőszak
12. Simon Paulenz : Igazságtalan igazságosság
13. Ursula Flossmann, Bernd Piringer : A jog szabad játéka
14. Konok Péter : Egy lezárhatatlan vita margójára
15. Krausz Tamás : Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról
16. Deák Barna : A szovjet tapasztalat baloldali kritikájához
17. Védegylet Oktatáspolitikai Műhely : Az iskola bukásra áll?

A társadalom konkrét állapotát leíró információk és a megfelelő módszertani eszközök birtokában – a szerző szerint – matematikailag felrajzolható – azaz bizonyítható vagy cáfolható – , hogy valóban stabil modellé válhat-e a kommunista közösség. Végső bizonyíték természetesen csak e közösség létrejötte lehet.

Az alapgondolat¹

A rákok szigete – A. Dnyeprov szovjet író fantasztikus novellája² – a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az USA küzdelmének korszakában keletkezett. Az alapötlet: az USA-ban kidolgozzák egy önreprodukáló automata modelljét. Az első, ízelt lábakkal, a külvilágot fürkésző szemekkel és “mindenevő” gyomorral felszerelt, működőképes prototípus egy elektromechanikus rák. Ez az intelligensen viselkedő lény képes a rendelkezésére álló alapanyagokból: fémekből, homokból, kövekből egy reprodukciós program segítségével újabb rákokat “szülni”. A rákok nemcsak szaporodhattak, de alkalmazkodhattak is környezetükhöz. Ezt az okos, sokféle feladat önálló ellátására képes lényt arra tervezték, hogy az ellenség területére átdobva “egye meg” annak hadi eszközeit, és rákok újabb és újabb generációit hozza létre. Így néhány hét alatt a legmegátalkodottabb és legkitartóbb ellenség is térdre kényszeríthető, hiszen minden hadieszközét elveszti.

A Pentagon már csak arra kíváncsi: vajon az első ráktípus valóban a legtökéletesebben megfelel-e az adott célnak? A kutatók úgy vélték, ehhez még sok kísérlet és fejlesztés kell. A rákok feltalálója azonban különös módszert ajánlott: rakják ki a rákot egy lakatlan szigeten, hagyják, hogy elkezdje magát reprodukálni, és nézzék meg, milyen eredményre vezet a beinduló evolúció. Az elszaporodó rákoknak ugyanis vetélkedniük kell majd a sziget korlátos erőforrásaiért, és új – az evolúció logikájának megfelelően – egyre jobb túlélő képességű, vagyis egyre tökéletesebb rákfajták jelennek meg. Nem kell drága pénzeken, sok kutató közreműködésével modelleket fejlesztgetni és kipróbálni: a munka nagyját elvégzi az evolúció. Ki fog alakulni az adott környezetnek legtökéletesebben megfelelő típus.

A gondolat zsenialitása abban rejlik, hogy az eszköz tökéletesítését nem “Teremtőjé”-nek eszére, hanem a természet évmilliárdok óta “alkalmazott” módszerére, az evolúcióra bízza. Az ötlet azonban szinte mindenre átvihető. Ha tudni akarjuk, hogy melyik tárgy, szervezet, elmélet vagy közösségi forma a “tökéletesebb”, a választ éppen így szolgáltathatja az evolúció. Adjunk lehetőséget az alkalmazásért vetélkedő tárgyak, egymással küzdő gondolatok, versengő közösségek természetes szelekciójára, és figyeljük, melyiket “igazolja” a történelem! A novella gondolatmenetét a társadalomra alkalmazva: a legtökéletesebb formát nem egyik vagy másik gondolkodó fantáziaszüleményének megvalósításától remélhetjük. Nem arra kell várni, hogy a tökéletes társadalom képe valamilyen gondolkodó fejéből – mint a teljes fegyverzetű Pallas Athéné Zeusz fejéből – kipattanjon. Egyesek látnoki képessége helyett bízzunk sokak – egyéni érdekük vezérelte – saját jövőt formáló akaratában. Hagyjuk az evolúciót szabadon kibontakozni, és szemünk előtt fog feltárulni az evolúciósan stabilnak bizonyuló társadalmi forma.

Ezzel a “mi a teendő” kérdése is új megvilágítást kap. A “legmegfelelőbb” jövőt keresve, nem kell “feltalálnunk” a tökéletes társadalmat. Célszerűbb, ha a kulturális evolúció számára legkedvezőbb feltételeket teremtő közösségi formát alkotjuk meg. Az egyének meg majd igyekeznek megkeresni a számukra megfelelő megoldást, és közben rátalálhatnak az igényeiket valóban kielégítő, egyben evolúciósan stabil stratégiára³ . A “lehetséges-e a kommunizmus?” kérdésre tehát nem ideológiai választ adunk. A tudomány kérdése ez: valószínűsíthető-e, hogy a környezeti feltételek valamilyen együttállása “kitermel” egy új, önmegvalósítás-központú, egyben evolúciósan stabil stratégiát megtestesítő kulturális modellt? Azonosíthatunk-e az evolúciós nyomás⁴ tényezői között olyanokat, amelyek alapvető életmódváltást tesznek ésszerűvé? Kialakulhat-e a Földön olyan evolúciós “fülke”, amelyben stabilan létezhet egy alapvetően nem piaci alapú és nem az anyagi növekedésre orientált közösség?

A kommunizmus születésének logikája

A 20. század utolsó harmadában szinte észrevétlenül, alapvető változások bontakoztak ki. A fejlett társadalmakban a felhalmozott nemzeti vagyon és egyéni gazdagság, a gazdaság termelékenysége lehetővé teszi, hogy az átlagpolgár napi néhány óra munkával újratermelje önmagát és családját. Ennek a változásnak két, kapcsolódó következménye van. Az egyik, hogy a (fejlett) világ elérkezett a szabadidő társadalmához. A “miként éld életedet” kérdésre a választ már nem a túlélés kényszere programozza, és nem csak egyetlen válasz lehet. Maslow lépcsősorának⁵ tetejére érve a szabadidő utat, a társadalmi gazdagság pedig teret nyit az önmegvalósítás előtt. Egyre több ember számára valóságos dilemma: fordítsa-e a többletidejét munkára, hogy többletjövedelemhez jusson és így többet fogyaszthasson, vagy a benne rejlő lehetőségeket próbálja jobban kibontakoztatni?

A Maslow motivációs tényezők állapota döntően az egy főre jutó GDP függvényei. Ha ez alacsony, az azzal jár, hogy hiány van az életéhez szükséges javakban. Ilyen körülmények között saját elhatározásából kevés ember mond le az anyagi javakról, és választja az alkotással, művészettel, tudománnyal megszerezhető boldogságot. Ahogy azonban nő a GDP – a szociológiai felmérések szerint –, az átlagember érzi, egyre feljebb lép a “boldogságlépcső”-kön. Ám a tőkés gazdaság logikája különös viselkedésre sarkallja. Miután elérte az önmegvalósítás lépcsőfokát, a rejtett rábeszélők azt súgják, hogy még mindig van sok minden, amit – a 3. és a 4. Maslow-szinten – megszerezhet. Van ugyan már lakása és kocsija – de vehet még gyorsabb kocsit és újabb és nagyobb lakást. Gyermekkorunktól arra nevelődünk, hogy vásároljunk többet, fogyasszunk még többet, szerezzük meg mindazt, ami másnak is van, szerezzük meg azt, ami másoknak még nincs, legyünk náluk gazdagabbak, és birtokoljunk még többet!

A másik, a fentiekkel összefüggő változás, hogy a túlélés kényszereinek enyhülése csökkenti a szűkösség szinte mindenre kiterjedő érvényét is. A szűkösség fokozatos enyhülése új feltételeket teremt a piac mint a sokáig a leghatékonyabb – és éppen ezért az egyedüli – erőforrás-allokáló modell számára. Egyéni választások alapján az erőforrások felosztását – részben – kivonhatjuk a piac kizárólagos hatálya alól. Az egyének és a közösségek igényeit a piac szemszögéből szuboptimális, de a biztonságot, a kézben tarthatóságot, az áttekinthetőséget és az erős fenntarthatóságot tekintetbe vevő megoldásokkal összességében inkább kielégíthetjük. Egyre több ember, mind nagyobb közösség, szélesebb viszonyrendszer “válhat ki” az újratermelés piaci logikájú rendjéből. Ezt a fejlődést az információgazdaság is segíti, amely a termelést és a fogyasztást szinte anyagmentessé változtatja.⁶

A “megvalósult kommunizmusok” bukása az elméleti vitáknál világosabban tanúsítja: a piac és a magántulajdon nélkülözhetetlen a társadalmak életében. Az elméletileg konstruált társadalmi modellek bevezetésének kikényszerítése több kárt, mint hasznot okozott. Mindenki – bárhol éljen is – csendben vagy ujjongva, fogcsikorgatva vagy lelkesen, boldogan vagy szomorúan beletörődve, de elfogadja: a piac logikája kiiktathatatlan az egyén és a közösség döntéseiből. Kétségtelen tény hát, hogy a múlt és a jelen a piacé. Kérdés azonban, hogy a jövő minden területen, minden kapcsolatban és mindenki számára a piacé lesz-e? A választ az egyénekre és közösségekre nehezedő evolúciós nyomás elemzése adhatja meg. A kutatások az emberiségre ható evolúciós nyomás négy tényezőjét azonosította:

1. A Föld korlátozott volta kultúraváltásra kényszeríti a közösségeket. Azt ma már egyetlen közgazdász és politikus sem vonja kétségbe, hogy a fejlett országokra ma jellemző, fogyasztásorientált életmodell nem biztosítható az egész emberiség számára. Hosszú távon az erős fenntarthatóság modelljét és az életfeltételek kiegyenlítődését, a kultúráktól függő, de közös esélyeket teremtő életminőséget kell a Föld minden pontján létrehozni. A túlélés érdekében mindenkinek el kell fogadnia a fenntartható növekedés kulturális mintáit. Alapvetően át kell értékelni az egyének és a közösségek – eddig sikeres – növekedésorientált fogyasztási modelljét.
2. A fogyasztás határboldogsága a növekedéssel lecsökkent.⁷ A Föld eltérő kulturális hagyományú, eltérő fejlettségű társadalmainak elemzése arról tanúskodik, hogy a fogyasztás generálta “boldogság” a fejlődés során átalakul. A gazdagság bizonyos szintjén az egyének választásaiban visszaszorulnak a közvetlen fizikai szükségletek. Először a szimbolikus szükségletek (a tömegfogyasztásra szánt márkák) kielégítése kerül előtérbe, később választhatóvá válik az emberi önmegvalósítás is. Ez azzal jár, hogy bizonyos jövedelmi szint felett a jövedelem növekedése egyre kevésbé növeli a boldogságot. Így az embereknek egyre kevésbé “éri meg” szabadidejüket munkára, jövedelemre, majd az abból megvásárolható fogyasztási javakra áldozni.
3. A szükséges munkaidő megrövidül, és ez – először a történelem során – felkínálja az alapvetően eltérő életprogramok közötti választás lehetőségét. Az egyén a szükséges munkaidő erejéig részt vehet a piaci újratermelésben, ám növekvő szabadidejének mértékében ki is léphet abból. Dönthet úgy, hogy szabadságát az egyre drágább és egyre kifinomultabb örömjavak megszerzésére, az élményfogyasztásra fordítja. Keresheti a munkát csupán azért, mert egyéb emberi kapcsolatainál jobban jelzi vissza sikereit, és dolgozva inkább érzi magát hasznosnak – esetleg azért, mert csak a munka világában megszerzett tekintély és hatalom érzése teszi elégedetté. De fordíthatja növekvő szabadidejét alkotásra, önmaga fejlesztésére, emberi kapcsolatainak ápolására is. Választhatóvá válik a közösség is, amelyben életét élni akarja.
4. Az egyének és a társadalom gazdagodásával megváltoznak a jövő értékelésének szempontjai. A szűkösség viszonyai között a jövőt kizárólag a hatékonyság és az optimalitás szempontjai alapján ítéltük meg. A szűkösség nyomásának enyhülése feltárja a piaci alapú értékelés egyoldalúságát, és egyéb szempontokat helyez előtérbe. A piac és növekedés logikáját kiegészítheti, sőt akár felül is írhatja, az átláthatóság, a biztonság, a kézben tarthatóság, a magasabb életminőség szempontja. Így válhat ésszerűvé – nem mindenütt és nem is mindenki számára –, hogy a közösségek és az egyének a piacilag nem versenyképes megoldást válasszák, annak alacsonyabb kockázata, áttekinthetőbb működése, magasabb életminőséget és a flow alapú boldogságmodellt⁸ lehetővé tevő jellege miatt.

Recept a történelem lacikonyhájára?

Az említett evolúciós nyomást gyakoroló tényezők együtthatása valószínűsíti, hogy az emberek növekvő számban igyekeznek majd kilépni a csupa kellemességgel kibélelt csapdából. Nem azért, mert valaki ezt erkölcstelennek tekinti, vagy hitványnak minősíti. Még csak arról sincs szó, hogy valaki rákényszerítené a többséget, változtasson életmódján. Egyszerűen érdemes lesz kilépni a mókuskerékből. Kérdés azonban, mi is lesz az, amibe át lehet lépni. Mondható-e valami egyáltalán a jövő társadalmáról? Gyakran idézik Marx⁹ dühös kiszólását – “Nem vagyok hajlandó receptet gyártani a történelem lacikonyhájára” –, amivel barátainak unszolását – mondjon valami konkrétat a jövő társadalmáról – hárította el. A társadalmi evolúció modellje alapján még inkább megértjük Marx ellenkezését. Az evolúciós folyamat részletei – nem győzzük eleget hangsúlyozni – nem jelezhetők előre. Az evolúció modellje arra alkalmas, hogy egy természeti vagy társadalmi folyamatot “visszafejtve” értelmezzen, és így magyarázza a létező “épp ilyenségét”. A jövőben csupán a meglepetés a szükségszerű. Amit megtehetünk: jelezzük a feltételek várható alakulását, és elemezzük, milyen közösségi és életmodellek felelnek meg ennek leginkább. A választást meg ráhagyjuk a majdan élő emberekre. Minthogy tehát a kulturális univerzálék előrejelzésére – éppen az evolúció lényege miatt – nincs lehetőség, a társadalom “hármas” meghatározásából – “anyagi újratermelés rendszere” + “kulturális rendszer” + “egyéni életprogram” – kiindulva próbálkozhatunk bizonyos általános megállapítások megtételével.

A kommunizmus anyagi újratermelő rendszere

Az anyagi újratermelés egy kommunista közösségben is a társadalmi élet kiiktathatatlan alapja marad. Az anyagi újratermelés egy része – beleértve a közösségi döntések területeit is – megmarad piaci jellegűnek, de teret nyernek egyéb szempontok is. Az egyéni döntések ezzel szemben alapvetően nem piaci jellegűek lesznek, de tekintetbe veszik a piacot is. A kis közösségek szintjén a piaci szempontok aránya a döntésekben mintegy 30%-os lehet¹⁰ . Az elosztás alapvető modellje így közelíthet a kommunizmus hagyományos elvéhez: “mindenkitől képessége szerint, mindenkinek szükségletei szerint”. Az egyéni életprogram­döntésekben a piaci szempontok kifejezetten másodlagossá válnak. Az életpálya-, a foglalkozás-, a közösség- és partnerválasztásban a jövedelem maximálása, a vagyon gyarapítása, a hatalmi pozíciók kiépítése és megszerezése kevéssé játszik majd szerepet. Az életpályán elérhető jövedelem ezért szükségképpen elmarad a megszerezhető legmagasabbtól: az egyén eleve ennek tudatában dönt.

A kommunista közösség újratermelési modelljét az erős fenntarthatóság logikája vezérli. Szuboptimális technológiákat alkalmaznak, a helyi környezeti feltételeknek való megfelelőséget követik, és nem feltétlenül a méretgazdaságosságot. A kommunista közösség stabil, kisebb közösségekből – a hálózatelmélet fogalmai szerint vett fürtökből – épül fel, és azokat viszonylag lazán összefűző rendszerként létezik. A közösségek működtetése nem vagy csak részben követi a piaci elveket. Reprodukciós modellje családközpontú. Nem szinglikre bomlott, elszigetelt egyénekből álló, szinte atomizálódott, hanem gazdag emberi kapcsolatokból szövődő társadalom lesz.

A kommunizmus memetikai rendszere

A kommunista közösség memetikai¹¹ rendszere elfogadja a globális közösség multikulturális jellegét. Nem egyetlen, legfőbbnek kikiáltott értékre épül – legyen az akár az igazságosság, a szabadság, a hatékonyság, az ésszerűség vagy éppen a hagyomány stb. –, “ördögtől valónak” és ellenségnek tekintve mindazokat, akik nem ezt vallják. A kommunista közösség tagjai elfogadják, hogy sokféle nézetrendszer és értékrendszer létezik, és természetesnek tekintik, hogy ezek együtt élhetnek.¹² A közösség értékrendje tehát nem fogadja el az egyetlen identitásközpontot – legyen az Isten, nemzet vagy osztály. Minden emberi érték elfogadandó, mindig köthetünk kompromisszumot.

A társadalmi összeomlások – lásd pl. Húsvét-sziget – forgatókönyveinek elemzéséből azonosítható a “túlélés” memetikai modellje. Elkerülhetetlen, hogy a (liberálisan értelmezett) emberi jogokat kiterjesszük minden emberi lényre, hogy minden ember számára megteremtsük a szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás, az életmód- és közösségtípus megválasztásának szabadságát. A földi civilizáció túlélésének – és ezen belül természetesen a kommunizmus hosszú távú létének – feltétele, hogy elfogadjuk a Föld korlátozott voltát. Korlátoznunk kell a népesség számát, a közösségeknek tudomásul kell venni, hogy az emberiség ökológiai lábnyoma¹³ túllépte a Föld méreteit, és meg kell őriznünk a biodiverzitást. Az emberiség túlélésének feltétele az is, hogy képesek legyünk békésen megoldani a kulturális változásokat kísérő konfliktusokat. Ehhez alkalmaznunk kell az emberiségre a kultúraközi “menedzsment” módszereit. A helyzet csak összehangolt politikai, gazdasági és társadalmi lépésekkel módosítható. A globalitás – miként a nemzetállamok kialakulásakor – fokozatosan kényszeríti ki a nemzetek közösségének kollektív jogait, kötelességeit, a mindenkire vonatkozó szabályokat, az ennek betartásán őrködő erőszak- és ítélő szervezetek létrehozását. Csak így szüntethető meg a nemzetek önbíráskodása. A kommunista közösség egészében racionálisan és nem mitikus modellek alapján dönt: óvatosan – már amennyire ezt a helyzet lehetővé teszi – és toleránsan, vagyis nem kizárólagosságra törve. A mindenki által követhető és mindenkitől elvárt humánus viselkedés minimumát kiterjeszti az emberi faj minden tagjára, bárhol éljen is.

A kommunizmus élet- és közösségmodellje

A kommunista közösség legfontosabb értéke az egyén képességeinek minél teljesebb kibontakoztatása. Ezt szolgálja a megfelelő közösség kialakítása is. A közösség erre “programozza” az egyént: ezt nemcsak elvárja, de lehetővé is teszi. Ennek alapján értékeli az egyént, és ehhez képest a fogyasztást eszköz jellegűnek tekinti. Egyének életstratégiáját az ún. önérvényesítő viselkedési modell vezérli. Mindenki tisztában van saját érdekével, és annak érvényesítésére törekszik – eközben tudja, hogy ez mindenki másnak is jogában áll. A kommunizmus nem az egyén közösség érdekében való önfeláldozásának, hanem a bölcs belátásnak a társadalma. Nem a kényszerűen lemondás társadalma, hanem az “önkéntes egyszerűségé”. Nem a “szőnyeg alá söpört” konfliktusok társadalma, hanem éppenséggel konfliktusokban gazdag közösségé, amely az egyének fejlődését szolgálja. A kommunista közösségben is létezik hatalom, de az a közösség viszonylag kis méretei miatt – miként a kibucokban – demokratikusan működtethető és ellenőrizhető.

Mindennek természetesen megvan a hátránya is: a közösség ügyeinek intézése időt és szakértelmet, az ellenőrzés pedig fáradságot igényel. Miként a régi görögöknél, a közösség dolgainak intézése a közösségért végzett feladatnak számít, amit a közösség egyrészt elismer, másrészt elvár, és mindenkit hozzáenged. A különféle kommunákban a fejlett technika és a közösség viszonylag áttekinthető mérete lehetővé teszi az eredeti értelemében vett anarchizmus (uralomnélküliség) megvalósítását. Sokan próbálkoznak¹⁴ azzal, hogy alapvetően kapitalista környezetben is felvázolják ilyen önfenntartó közösség működését. Ezek a javaslatok szabadon átvehetők, elvethetők, átalakíthatók, saját képünkre formálhatók, de kötelező előírásoknak semmiképp sem tekinthetők.

A kommunista forradalom hálózati modellje

Könyvünkben több szemszögből mutattuk be az ezredvég – a fejlődés feltételeinek alapvető átalakulásából létrejött – különös “billenési állapotának” kialakulását¹⁵ . A kérdés az: hogyan, milyen mechanizmus segítségével zajlik le az átmenet? Sokan a közvetlen politikai akciókat tekintik egyedülinek. Éppen a környezetvédők és a globalizációt ellenző civil csoportok egy része folyamodik előszeretettel erőszakos módszerekhez.¹⁶ A könyv logikája inkább az evolúciós modell alkalmazását sugallja. Ennek alapvető eszközei a demokratikus politikai vita és a tudományos kutatás nyújtotta tények elfogultságmentes elemzése. A legfontosabb: az emberek meggyőzése, ismerjék meg a valós helyzetet, sajátítsák el az önálló és racionális döntést lehetővé tevő ismereteket. Ki-ki egyéni indítékok és érdekek alapján, egyénileg dönthet úgy, hogy életmódot vált.

Az evolúciós modell másik fontos következménye, hogy a globális rendszer valószínűleg sokféle életmodellt követő közösségek együttese lesz. A 20. század egyik kétségtelen tendenciája, hogy a földi társadalmak jelentősen homogenizálódtak. Egyforma struktúra, egyféle fogyasztási modell, szinte azonos életprogram alakult ki szerte a világon. A 21. század jellemző folyamata azonban az életprogramok szerinti újrastrukturálódás lehet. A társadalmak egyre kevésbé jellemezhetők majd valamiféle átlagokkal. Attól, hogy két család életszínvonala, fogyasztási modellje jelentősen eltér, életüket tekinthetik egyformán megfelelőnek. Ha pedig ez így van, akkor fogyasztási szokásaik nehezen vethetők össze. Az emberiség tehát inkább fejlődik az életprogramok sokfélesége, mint azok homogenitása irányába. Az eltérő életprogrammal jellemezhető közösségek a hálózatosodás modellje szerint jönnek létre.

A hálózati modell alkalmazásának korai szakaszában sokakat meghökkentettek az ún. mesterséges társadalmak mozgástörvényeit kutató szimulációs kísérletek¹⁷ eredményei. Ezek a kísérletek arra utaltak, hogy az egymástól csak mégoly kevéssé eltérő életmódú egyedek – még ha nem is közelítenek ellenérzéssel az eltérő életmódot követőkhöz, vagyis nem rasszisták –, ha szabadon választhatják meg lakóhelyüket, bizonyos idő múlva azonos életmódú csoportokat hoznak létre. Ez az eredmény – T. C. Schelling, a városfejlődés dinamikáját szimuláló kutatásai¹⁸ nyomán – már több évtizede ismert. E logika alapján a “kommunista forradalom” egy olyan – evolúciósan, lépésről lépésre zajló, egyéni döntések eredményeként formálódó – folyamat, amelynek során a kommunisztikus életprogramot választó emberek fokozatosan együtt élő közösségeket alakítanak ki. Ez a folyamat lassan indul, de a billenési ponton¹⁹ felgyorsulhat, és visszafordíthatatlanná válhat.

A kommunizmus mint evolúciósan stabil stratégia

Történelmi tapasztalat, hogy a termelékenyebb, az újítást ösztönző, a változásokat elfogadó, a tudatos alkalmazkodásra képes és ezért összességében dinamikusabban fejlődő, korszerűbb technikájú civilizáció kiszorítja, sőt megsemmisíti az erre kevésbé hajlandót vagy kevésbé képeset. Logikus hát a kérdés: lehet-e a kommunizmus evolúciósan stabil stratégia (ESS), hiszen feltételezzük a piaci rendszerrel összevetve bizonyos hátrányos vonásait:

• a gazdasági erőforrásokat kevésbé hatékonyan használja fel, mint a piaci rendszer, így fokozatosan elmarad attól;
• az élethez szükséges javak előállításában csökkenti a kényszereken alapuló ösztönzés erejét;
• a figyelmet mások – gyakran persze kényszerű – “szolgálatáról” a szabad alkotás felé fordítja, csökkentve ezzel a kellemességet szolgáló javak kínálatát;
• emiatt erősödhet a piaci életmodell prezentációs előnye, ösztönözve a “kilépést”,
• mivel szabadon lehet átlépni egyik közösségből a másikba, tömegesen hagyhatják el a kommunista közösséget, mint tették az eddigi kommuna kísérletben.

Ezeket a hátrányokat azonban részben ellensúlyozhatja, hogy a kommunista közösség alacsonyabb kockázatú, kevésbé stresszes, tartalmasabb emberi kapcsolatokat és az egyéni önmegvalósítás lehetőségét nyújtja. A szuboptimális szerveződés inkább emberközpontú, átláthatóbb, a társadalmi zavaroktól mentesebb közösségi formát hoz. A végletesen szabványosított munkamegosztás fellazítása csökkenti ugyan a hatékonyságot, ám – lehetővé téve az ember sokféle képességének kibontakoztatását – a boldogság magasabb szintjére juttathat el. A vetélkedésen alapuló kapcsolati formák magas teljesítménykényszerét legalább részben ellensúlyozhatják a kölcsönös bizalmon alapuló megtakarítások. A piaci alapú közösségek magasabb növekedési potenciálját egyre inkább korlátozza a fenntarthatóság erős követelménye, ami kényszerűen felülírja a piaci rendszer működését is. Végül, a növekvő luxusfogyasztás kétségtelenül kellemes életmódjával járó, szinte beprogramozott függőségek hátrányaival összevetve a flow alapú boldogságmodell komoly előnyöket kínálhat. Mindez arra utal, hogy a jövőben a kommunizmusként leírt társadalmi modell ESS lehet.

Tekintsünk végig a kulturális evolúció különböző szakaszain keresztülhaladó közösségek történelmi fejlődésén. E fejlődési szakaszokban egymásból alakuló, időszakosan együtt létező, egymással vetélkedő és egymást váltó közösségek típusait láthatjuk. Fogadjuk el tényként azt a történelmi tendenciát, hogy egyre fejlettebb – nagyobb természeti erőket mozgatni képes, a világot egyre pontosabban megismerő, komplexebb belső struktúrájú – közösségek formálódnak ki. Mindig vannak olyan időszakok, amikor a különböző formációk együtt léteznek – sőt, mintha ez lett volna a tipikus. A tapasztalat az, hogy a konkrét feltételek függvényében lehet ez az együttélés csak időleges, de létezhet egy időben két formáció is evolúciósan stabil stratégiaként. Az alábbi ábra a történelmi fejlődés egy hipotetikus menetét vázolja fel. Szemléletes – bár nem győzzük hangsúlyozni, hogy nem bizonyító erejű – modellben mutatja be a történelemben az egymást váltó vagy együtt élő közösségi formákat.²⁰

Az ábra két jellemző, a “társadalmi gazdagság” és a “fejlődés korlátozottsága” mentén rajzolja fel a történelmet. A társadalmi gazdagságot az egy főre jutó GDP-vel mérhetjük. A fejlődés korlátozottsága a gazdasági és a népességszám növekedésének a közösség által érzékelt határaira utal, és a közösség tényleges méreteinek, valamint ökológiai lábnyomának hányadosával jellemezhető. Mint láthatjuk, e két tényező különböző értékpárjai különböző típusú közösségeket tesznek evolúciósan stabillá. A képet önkényesen szerkesztettük. Nem bizonyítja, csupán érzékelteti, hogy e két tényező különböző értékei mellett milyen közösségtípusok léteznek, és mikor létezhetnek egyidejűleg.

A “társadalmi gazdagság” kiemelt jelentőségét több tényező magyarázza. Először, ezzel arányos az egyének és a közösségek javainak mennyisége, minősége, és sokfélesége. Másodszor, ez mutatja az elemi szükségletek kielégítettségét és egyúttal a szabadidő hosszát. A társadalmi gazdagság mutatja, meddig “ért fel” egy átlagos egyén a Maslow-lépcsőkön. Harmadrészt – bár erről nagy viták folynak – a hazai össztermék növekedésével csökkenni látszik a társadalmakon belüli egyenlőtlenség. Összességében tehát minél nagyobb az egy főre jutó gazdagság, annál több a választási lehetőség, annál kisebb az alsó Maslow-lépcsők közvetlen ösztönzése, és úgy mérséklődik az egyenlőtlenség ösztönző hatása. A GDP kapcsolatban van a gazdasági fejlődéssel, a technikai haladással, a környezet állapotával is, így jól jellemzi az egyéni lehetőségek gazdagságát, az életmód és részben az életprogram választásának lehetőségét és e választás szabadságát.

A növekedés korlátozottsága azért fontos, mert megszabja a gazdaság növekedésének és a társadalom bővülésének határait, így az egyének által “megszerezhető” dolgok sokféleségét, mennyiségét és árát. Ha kevés a korlát, azt a társadalmak úgy érzékelik: “határ a csillagos ég”. Erősen korlátos feltételek között viszont a növekedés nem léphet túl bizonyos határokat. E határok közelében az élet minősége rohamosan romlik, a javak ára egyre nő, a fogyasztásközpontú boldogság növelése ellehetetlenül. A korlátozottságot az “ökológiai lábnyom”-nak a Föld méreteivel való összevetése mutatja. Amíg az ökológiai lábnyom elmarad a rendelkezésre álló fizikai és természeti tértől, addig a korlátozottság elhanyagolható. A kutatások tanulsága szerint az emberiség ökológiai lábnyoma valamikor a 1970-es években elérte a Föld méretét. Ettől kezdődően – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem – érvényesülnek a növekedés korlátjai. A termelés uralkodó modellje növekvő egyensúlytalanságra vezetett.²¹

A növekedés határaihoz közelítve a társadalmaknak alapvetően módosítaniuk kell az újratermelést szabályozó kulturális mintájukat. Mindezt igyekeztünk érzékeltetni az ábrán: a két tengely mentén mért helyzetnek meghatározott üzenete van az egyén számára. A “gazdagság” növekedésével egyre kevésbé éri meg a piaci rendszerben maradni, hiszen az elemi szükségletek kielégítettsége szinte teljes, az egyenlőtlenség több munkára ösztönző szerepe lecsökkent. A “korlátozottság” növekedése másrészről azt eredményezi, hogy a fogyasztási termékek megszerzésének ára nő, az anyagi javak mennyisége és sokfélesége egyre kevésbé növelhető – vagyis egyszerre nő a piaci rendszerben maradás “költsége” és a kommunisztikus közösségbe átlépés ösztönzöttsége. Pontosan ezeket a hatásokat tekinthetjük a piaci társadalom – kommunisztikus közösség “fázisátalakulást” kikényszerítő evolúciós nyomás megjelenési formáinak.

A történelmi fejlődés “főútvonala”

Az ábra érzékeltetni igyekszik a globális rendszerben végbemenő “fázisátalakulás” jellegét. Jelzi, miként mozdult el az emberiség a történelmi fejlődés során. Adott időben, bizonyos feltételek mellett lehet csak egyetlen közösségi típus stratégiája evolúciósan stabil. Ám elképzelhető, hogy kettőé, és előfordulhat, hogy akár egyidejűleg háromé is az lehet. A “kizárólagosság” tartományban hiába jött létre egy másik forma – mondjuk a “megvalósult szocializmusok” vagy a kibucok –, előbb vagy utóbb vissza kellett szorulnia. Volt, hogy erőszakos véget értek, és volt, hogy apránként elenyésztek, ahogy tagjaik egyre nagyobb számban léptek át az evolúciósan stabil formációba.

Látható, hogy a természeti határokat messze kitoló, a növekedésnek szabad teret engedő Földön az erőforrásokat piaci módon allokáló, a magántulajdonra és az egyéni érdekre építő kapitalizmus az egyedüli ESS. Ezért szükségképpen alakul át bizonyos feltételek között kapitalizmussá a feudalizmus, és ezért maradnak “szubkritikus” közösségek a kommunák. Gazdag és korlátozott erőforrású földön viszont a kommunizmus is ESS lehet. Ez azt jelenti, hogy egyre növekvő evolúciós nyomás hat az emberekre, és ennek következtében növekvő valószínűséggel lépnek át a fogyasztásközpontú, a versenyen alapuló, piacos társadalomból az alkotásközpontú és nem piaci alapú kommunista társadalomba. Az átlépések és visszalépések egyéni és szabad döntések alapján mennek végbe.²² A felnövekvő nemzedékek életük során akár többször is közösséget cserélhetnek. Miként az ESS eredeti modelljeiben a kölcsönható állatpopulációknál, itt is az oszcillációs típusú növekedési modell tűnik valószínűnek.²³ Amikor sokan lépnek át a kommunizmusba, csökken a gazdaság hatékonysága. A közösség gazdagodása megtorpan, és emiatt némi idő múlva többen lépnek át a piacos rendszerbe. Amikor azonban az kerül többségbe, az emberek kezdik terhesnek érezni a “rohanást”, és újra egyre többen lépnek át, illetve vissza a kommunisztikus közösségbe.

Az ábra felrajzolja a történelmi fejlődés “főútvonalát” is. A neolit forradalomtól indulva, az emberiség a szegénységgel és korlátozottsággal jellemezhető jobb alsó sarokból az átló mentén, balra fölfelé mozdul. Lassan nőni kezd a gazdaság, a kulturális fejlődés eredményeként apránként visszaszorulnak a természeti határok. Egyre több ember él meg ugyanazon a területen, egyre hatékonyabban hasznosítják a természeti erőforrásokat. Ez utóbbit a kultúra fejlődése idézte elő. A népesség növekedése ezen a szinten beleütközhet a környezet korlátjaiba. Ilyenkor az emberek – ha módjukban áll – elvándorolnak a túlnépesedett vidékről. A kulturális evolúció – először itt, Európában, 1500 után – juttatta el az emberiséget oda, hogy túlléphessen a korábbi természeti korlátokon. A társadalom “fázisátalakulásá”-val megszűnt a feudalizmus: csak a kapitalizmus maradt ESS. Ezzel kezdődött a “nekilendülés”, gyorsult fel a gazdasági növekedés.

A fejlődési görbe “csúcspontjá”-t az 1970-es évek közepe táján éri el. Ekkor lépi túl el az emberiség ökológiai lábnyoma a Föld méretét, és az addig párhuzamosan futó GDP és GPI trendje is ekkortól kezd szétválni.²⁴ Addig a történelmi tendencia a gazdagodás növekedése és a természeti korlátok folyamatos visszaszorulása volt. Ekkortól kezdve azonban a technikai fejlődés ellenére újra érzékelhetővé vált a Föld korlátozottsága. A GDP ugyan tovább nőtt, de egyre több területen ütközünk bele a határokba. Ezek a határok új szempontokat hoznak a növekedés értékelésébe. Egyre inkább tekintetbe kell vennünk az ökológiai egyensúlyt, figyelnünk kell a társadalom változásokat befogadó képességére, a gyors és kiszámíthatatlan növekedés kockázatára. Következéskeppen fokozatosan életképessé válnak szuboptimális méretű szervezetek, a kevésbé hatékony, de kevésbé kockázatos folyamatok. Választhatókká válnak az alacsonyabb életszínvonallal, de magasabb életminőséggel leírható életmodellek. Amint egy társadalom eléri a nagyjából 20–40 ezer USD/fő GDP-t, a kommunizmusként jellemzett közösségi típus a történelmileg felhalmozott társadalmi és egyéni gazdagság révén evolúciósan stabil stratégiává válhat.

Ez nem azt jelenti, hogy kiszorítja a kapitalizmust. Pusztán azt állítjuk, hogy életképes és előnyökkel kecsegtető, tehát választható társadalmi alternatíva. A görbe lefutása alapján úgy tűnik, hogy amint tovább nő a társadalmak gazdagsága és a növekedés korlátozottsága, a – mondjuk – 50 ezer USD/fő jövedelmet és az erős korlátozottság kényszerét elérve mindinkább ESS-vá válik a kommunizmus. Ugyanitt egy “feudalisztikus” – alapvetően a tradíciókat követő, a vallás által legitimált elosztást érvényesítő, memetikai szempontból erősen korlátozó, az életmodell-választást beszűkítő, döntően mezőgazdasági termelésre alapozó – modell is életképes alternatíva lehet. Ezzel egy különös, háromformációs modell jöhet létre, az arányok oszcillációs változásával és folyamatos evolúciós kiválasztódással. Ezen a szinten az igazi probléma: vajon megvalósítható-e e jelentősen különböző civilizációk békés egymás mellett élése? Az eltérő életmodellek, kultúrák együttélése²⁵ ugyanis egy sor problémát vethet fel.

Bizonyítható-e “matematikailag” a kommunizmus?

Asimov nagy sikerű a Galaktikus Birodalom történetét feldolgozó, sokkötetes könyvének első része²⁶ egy, a “Galaktikus Enciklopédiából” vett – képzeletbeli – szócikk segítségével idézi az olvasó emlékezetébe a pszichohistória lényegét. A dokumentumszerűséggel azt sugallja az író, hogy közismert tényt közöl, és azt csak a gyengébbek kedvéért idézi föl, hogy a pszichohistória²⁷ “a matematikának az az ága, amely az embercsoportoknak az állandó társadalmi és gazdasági ösztönzésekre reagálását tanulmányozza”. A pszichohistória segítségével jelzi előre H. Seldon a hatalmának csúcsára jutott Galaktikus Birodalom bukását. Sok ezer évre előre jelzi a Birodalom jövőjét, sőt az összeomlás forgatókönyvét is kidolgozza. Így megtalálja a módját – a Második Alapítvány beavatkozásával –, amivel lerövidítheti az összeomlás, majd az azt követő felemelkedés közötti “sötétség századainak” szenvedéseit. Az egyes ember cselekedetei kiszámíthatatlanok – véli Seldon –, de az emberek tömegeinek viselkedése a matematika segítségével viszonylag pontosan nyomon követhető. Minél nagyobb egy populáció, annál pontosabban jelezhetjük előre a közösség viselkedését. Bár Asimov – ügyesen – a jövőben megszülető és a történet idején már közismert tudományként mutatja be a pszichohistóriát, a valóságban ez az írói fantázia szüleménye volt. E jövendölést a könyv megjelenésének idején senki nem vette komolyan. A legtöbb emberben – ide értve a tudósokat is – fel sem merült annak lehetősége, hogy előre jelezhessünk olyan bizonytalan és kiszámíthatatlan ágenseket, mint az emberek viselkedése. Ám a 20. század utolsó évtizedében valósággá vált a tudatos lények kollektív viselkedésének matematikai elemzése.²⁸

Nem lehet tudni, hogy vajon Thomas Ray – aki eredetileg megszállott biológus volt, és egyedül az egzotikus élőlényekkel teli esőerdők érdekelték – olvasta-e Asimov könyvét.²⁹ Az ötletet, hogy az evolúciót számítógép memóriájában vetélkedő számítógépes vírusok formájában tanulmányozza, nem Asimov sugallta számára. Egyetemi tanulmányait befejezve a 1980-as években – E. O. Wilson munkatársaként – a Harvard Egyetemen töltött néhány hónapot. Egy este véletlenül beesett a Harward Science Centre-be, ahol a Cambridge Go Klub működött. E régi kínai játék két vetélkedője egy tábla hálózatának csomópontjaira néhány egyszerű szabály segítségével korongokat helyez, így igyekezve egymást bekeríteni és kiszorítani. Azon az estén történetesen egyetlen játékos volt – a Mesterséges Intelligencia labor munkatársa –, aki készséggel és számára meghökkentően ismerős fogalmakkal írta le neki a játékot.³⁰ A korongokat – amelyek vetélkedő populációkat testesítnek meg – meghatározott stratégiák szerint helyezik el a táblán. Ha a korongok elhelyezését szabályozó stratégia sikeres, a populációk életteret nyernek, míg ha nem sikeresek, akkor “kipusztulnak”. A beszélgetés közben mellékesen az is kiderült hogy az efféle játékok számítógéppel modellezhetők, sőt önreprodukcióra képes programok is létrehozhatók. Ekkor váratlanul Ray szeme előtt felcsillant az evolúció számítógépes szimulációjának lehetősége.

Az ötlet egyszerűnek tűnt, ám jóval nehezebben volt megvalósítható. A számítógépben, utasítások sorozatából – miként egy számítógépes vírust – létre kellett hozni egy önmaga lemásolására képes programot. Az önmagát újra és újra replikáló eredeti program, “élőlény”-ként viselkedő programok egész populációját hozhatja létre a számítógépben. A populáció “egyedei” környezetüket “élettér”-ként érzékelik. Ezt az “életteret” a számítógép memóriájának kapacitása és a központi egység adott egyed másolására fordított ideje testesítette meg. Ezek után már csak arra volt szükség, hogy a mutációt (a programok véletlenszerű változásainak formájában) és a szelekciót (a populációt alkotó programokat a központi memória időközönként “megtizedelte”) bevezesse számítógépes világába.³¹ Mikor mindez megtörtént – a számítógépben adottak voltak az “élőlények”, a reprodukciót vezérlő (program) minta, a véletlenszerű mutáció és a korlátozott élettér szelekciós hatása – létrejött az evolúció minden feltétele a TIERRA rendszerben. 1989 szilveszterén azonban Ray szembetalálta magát Dnyeprov hősének problémájával. Vajon az első – 80 utasítást tartalmazó – “Ősprogram” a legtökéletesebb-e, vagy sem. Nem véletlenül, ugyanazt a megoldást választotta: a további tökéletesítés helyett egyszerűen elindította az evolúciót.

A “Teremtés” 1990. január 3-án éjjel zajlott le. Mint később elmondta, “azon az éjszakán nem sokat aludtam. Nem tudtam, mi fog történni, de azt sejtettem, hogy valami nagyon figyelemre méltó”.³² És valóban, a TIERRA rendszerben az evolúció “elszabadult”. Előbb csak az eredetihez hasonló, később azonban egyre különösebb “élőlények” jelentek meg. “Paraziták”, amelyek beépültek a más programokba, azokon keresztül másoltatták magukat, elszíva gazdáik életerejét. Együtt élő programok különös szimbiózisai jöttek létre, amelyek egymás túlélését segítették. Amíg a gazdapopulációk számossága nagy volt, a paraziták vidáman éltek. Amint az “élettérért” folyó verseny kiéleződött, a paraziták és a gazdák együttélése a populációbiológiából jól ismert Lotka–Volterra-ciklusokat kezdte kirajzolni. Ray megdöbbenésére egyszer csak felbukkant egy, az eredetinél jóval kevesebb utasításból álló, ám a “Teremtő” alkotásánál sikeresebb “élőlény”. Az egészben az volt a legmeghökkentőbb, hogy semmi nem volt eleve beleprogramozva a rendszerbe. Miként a valóságos evolúció esetén, nem valami eleve beépített cél vezérelte a történéseket. Elegendő volt a létezők olyan meghatározása, amelyekre a replikáció, a mutáció és a szelekció érvényes, és az evolúció előre nem látható “lények” különös és egyre változékonyabb sokaságát hozta létre.

A működés feltételeit – az élettér méretét, az együttműködéshez és a vetélkedéshez fűződő előnyöket és hátrányokat, valamint a mutáció mértékét – változtatva, egyre különösebb evolúciós pályák rajzolódtak ki. A populációk, bizonyos határon belül többnyire egyensúlyban maradtak, ám előfordultak hirtelen változások. Mintha a számítógépben a kambriumi robbanás zajlana le. A stabil sztázisok korszakát – bármiféle aszteroida becsapódása nélkül, pusztán a rendszer kaotikus jellege miatt – a tömeges kipusztulás követte, amely a populációk egészen új nemzedékének megjelenéséhez vezetett. A TIERRA számítógépben definiált virtuális lényei mindenki számára azt sugallták: lehetséges szaporodásra képes virtuális ágenseket megalkotni, majd pontosan meghatározva a környezeti feltételeket, beindítható és lejátszható az evolúció folyamata. A környezeti feltételek tudatos változtatásával pedig feltérképezhetőek az evolúció alternatív útjai és a stabilan együttélésre képes populációk.

A TIERRA azonban csak kezdete volt a 90-es évtizedben gyorsan terjedő, új, a társadalomtudományokat forradalmasító módszernek – az ágens alapú modellezésnek.³³ Lelkes hívei szerint ez a módszer éppoly jelentős, mint a mikroszkóp vagy a távcső felfedezése a biológiában, illetve a csillagászatban. Az eljárás alapja a virtuális, autonóm döntéshozó lények “megteremtése” egy meghatározott számítógépes környezetben. Az ágensek érzékelik a környezetet, és azt felmérve³⁴, a számukra meghatározott viselkedési szabályok alapján döntenek. A számítógépes szimuláció során sok ezer lépésben működhetnek együtt vagy vetélkedhetnek egymással. Megváltoztathatják a környezetükkel és egymással kialakított viszonyukat, sokféle, komplex jelenséget hozhatnak létre virtuális társadalmukban.

Az ágens alapú modellezés forradalmi jellege szembetűnő az ún. Sugarscape-modellben, amely egy “cukorhalmokon” elterülő társadalmat ír le.³⁵ A társadalmat alkotó ágenseket egyetlen dolog vezet: cukrot akarnak! Földjük egy különös – 50*50 függőleges és vízszintes sorral, így összesen 2500 rácsponttal rendelkező – toroid formára feltekert síklap. A rácspontok két tulajdonsággal rendelkeznek: cukortartalommal és potenciális cukorfelvevő “képességgel”. Mindkettő a “teremtők” – J. M. Epstein és R. Axtell – által előre meghatározott rendben oszlik el a Sugarscape társadalomban. A rácspontokon, szintén véletlenszerűen elszórva, ágensek élnek. Életüket mozgató egyetlen vágy: megszerezni, majd elfogyasztani vagy felhalmozni minél több cukrot. Az ágensek – mint egyedek – viselkedését jól meghatározott szabályok határozzák meg: elvándorolhatnak, harcolhatnak, kereskedhetnek, együttműködhetnek, kicserélhetnek sokféle dolgot, megbetegedhetnek, sőt még szexuális életet is élhetnek, és utódokat hozhatnak létre. Különféle kulturális tulajdonsággal – eddigi fogalomhasználatunkkal, mémekkel – rendelkezhetnek, amelyeket a szomszédos ágensekkel kicserélhetnek. Vagyis átvehetik egymás kultúráját, eltanulhatják mások szokásait, és átadhatják a sajátjukét.

Az ágenseket alkotóik öröklött tulajdonságokkal is felruházták: magas vagy alacsony hatékonyságú anyagcserével, metabolizmussal. A gyors metabolizmus, a nagy táplálékszükséget miatt hátrányos, míg a lassú metabolizmus az alacsonyabb táplálékigény miatt előnyös a túlélés szempontjából. Eltérő ezenkívül a “látásuk” minősége is: vannak, akik messzebb, értsd több rácspontnyira, míg mások csak egyetlen rácspont távolságra láthatnak el. Nyilvánvaló, hogy a “távollátás” túlélési előnyt, a “közellátás” versenyhátrányt jelent. A számítógépes modell ágenstársadalmának lényei lényegében mindazt megtehetik, és meg is teszik, amit a reális társadalom egyedei – esznek, dolgoznak, megbetegedhetnek, kereskednek, vagyont halmozhatnak fel, harcolnak, és szaporodnak. Nem véletlen tehát, hogy jellegzetes társadalmi változások bontakoztak ki. Az ágensek folyamatosan vándorolnak; keresik a cukorban leggazdagabb területeket, majd közösségekbe tömörülhetnek. Azonos kulturális formákkal jellemezhető törzseket alkothatnak. Majd e törzsek “saját akaratuk” szerint háborúzhatnak, vagy éppen kereskedhetnek egymással. Korábbi cselekedeteik eredményeként folyamatosan átalakítják környezetüket, amely viselkedésük módosítására készteti őket. Mint a “teremtők” megfogalmazták, modelljük lehetővé teszi az ágenskörnyezet ko-evolúciójának tanulmányozását.³⁶

A kereskedelem hatásának tanulmányozása során újabb szükségletet vezettek be az alkotók: a “fűszer” iránti igényt. Ez a szükséglet a cukoréhoz hasonlóan érvénysült, és hasonlóképpen véletlenszerűen volt a világban elosztva. A következmény közhelyszerű: kiderült, hogy a kereskedelem hatására a Sugarscape társadalom eltartó képessége – vagyis a toroidon élő ágensek lehetséges száma – megnőtt. Jóval többen élhettek a kereskedelem hatására a Sugarscape társadalomban, mint kereskedelem nélkül. Ugyanakkor – mintegy a kereskedelem következtében – a társadalom jóval egyenlőtlenebb lett. A birtokolt és elfogyasztott cukor mennyisége által meghatározott jelentős vagyoni különbségek alakultak ki az ágenstársadalomban.³⁷ Tovább növelte a társadalmi különbségeket, ha a modellben lehetővé tették az öröklődést. Ne feledjük, ezek az eredmények nem voltak eleve beleépítve a modellbe. Ezek a “saját érdekeik” és persze az adott szabályrendszer szerint mozgó ágensek maguk hozták létre. Érdekes volt tapasztalni, ahogyan az ágensek között munkamegosztás alakult ki, és elkezdtek egymással kereskedni. Az ágens alapú modellezésen alapuló számítógépes szimuláció ugyanazt a szerepet játszhatja, mint az autó fényszórója. Elénk vetítheti azt a távoli jövőt, amelyhez – ha nem változtatunk viselkedésünkön, vagyis nem fordítjuk el a kormánykereket – elkerülhetetlenül elérkezünk egy idő múlva.

Az ágens alapú programozás forradalmi jellege három lényegi képességében³⁸ rejlik. Minden korábbi szimulációs módszer eleve “bevitte” a végeredményt a szimuláció kezdő feltételeibe. Az ágens alapú modellezés viszont egyszerre kezeli az entitások – a különböző jellegű egyének, csoportok vagy akár egész társadalmak – diszkrét jellegét, autonóm döntési lehetőségeit és a sokszoros számítógépes futtatás lehetőségeit. Mivel a társadalmat önös érdekű ágensek együttműködéseként és vetélkedéseként írhatjuk le, ezzel a megközelítéssel modellezhetjük³⁹ életünk szinte minden jelenségét, elemezhetjük folyamatok kifejlődését és feltétel­érzékenységét⁴⁰ . Gondoljunk csak arra, milyen lehetőségeket nyújt a módszer bizonyos gazdasági és társadalmi akciók következményeinek felbecsülésére!

A “forradalmi” jelző második indokának magukat az ágenseket tekinthetjük. Ezek – definíció szerint – pontosan a társadalomtudományi kutatás logikájához illeszkedő önálló aktorok, saját érdekekkel, törekvésekkel, “akik” folyamatosan formálják környezetüket, és újratermelik döntési feltételeiket⁴¹ . Az ágenseknek éppen ezt a jellemzőjét emelte ki a Nobel-díjas Amartia Sen is, elválasztva a “ágens” – szokványos – megbízott”-ként értelmezett felfogását az eredeti – általa “magasztosabb”-nak tekintett – fogalmától. Számára az ágens “olyan ember, aki cselekszik, és változást idéz elő, és akinek sikereit saját értékeinek és céljainak szempontjából lehet megítélni”.⁴² Ezek az autonóm cselekvők “igyekeznek” alkalmazkodni környezetükhöz, és éppen emiatt válik képessé a modell arra, hogy különböző típusú közösségekben feltárja az evolúciós jelenségeket.

Ebből következik az ágens alapú modellezés harmadik “forradalmi” újítása: az evolúciós folyamatok ismételt lejátszása kézenfekvő eszköz az ún. “kiemelkedés” vizsgálatához. Az “emergencia”, a kialakulás elemzése a társadalomtudományok legérdekesebb és legizgalmasabb – egyben legkényesebb – problémáit oldhatja meg⁴³ . Az ágens alapú programozás az elmúlt évtizedben a társadalomtudományok igencsak különböző területein⁴⁴ hozott alapvetően új eredményeket. Ezek különösen akkor váltak érdekessé, amikor össze lehetett vetni őket az emberi résztvevőkkel folytatott játékok eredményeivel. Az ágensek segítségével szinte laboratóriumi körülmények között elemezhetünk komplex társadalmi jelenségeket, így bizonyos típusú csoportos viselkedések kialakulását. Szimulálhatjuk a legkülönbözőbb társadalmi változásokat. Megérthetjük a kollektív jelenségek létrejöttét⁴⁵ – a piac kialakulásától a divatok terjedésén keresztül egészen a bűnözés növekedésig vagy éppen visszaszorulásáig.

Az ágens alapú programozás tehát ideális módszert kínál a közösségek belső dinamikájának és az együtt élő civilizációk elemzéséhez. A szimuláció eddig soha nem látott lehetőséget nyújt, hogy megvizsgáljuk, konkrétan milyen feltételek kellenek a különböző életmodellű közösségek stabil együttéléséhez. Az evolúció egyik, sokat vitatott kérdését a nemrég elhunyt S. Gould⁴⁶ tette fel: mi történne, ha az evolúciót újra és újra “lefuttathatnánk”? A ténylegesen megvalósulttól alapvetően eltérő irányba fejlődnének-e az események, minden futtatás más jövőbe vezetne-e? Avagy – mint azt D. Dennett feltételezte – az újrafuttatott evolúció fő vonalaiban a korábbi menetrendet követné? Az ágens alapú programozáson alapuló “mesterséges élet” elemzések válaszolhatnak erre. Az eddigi kísérletek arra utalnak, hogy a mikroszerkezet ugyan nem jelezhető előre, ám az alapvető, evolválódó struktúra az “újrajátszások” során gyakran meghökkentősen stabilnak bizonyult⁴⁷ . A szimuláció további fontos előnyökkel is kecsegtet: feltárhatja a fejlődés tendenciáit. Azonosíthatjuk a jövő fontosabb alternatíváit és ezek lehetséges kimeneteit. A tervező módszert kap a “mi lett volna, ha” vagy a “mi lehetne, ha” típusú, sokáig megválaszolhatatlannak tekintett kérdések elemzésére.

A módszertani alapok egyre biztosabbak, a számítógépes modellek mind összetettebbek. Fokozatosan gyűlnek a szimulációs modellek futtatásához nélkülözhetetlen, a társadalmak konkrét állapotát leíró információk.⁴⁸ Megítélésünk szerint egy évtizeden belül elvégezhetők azok a vizsgálatok, amelyek eredményeként – az 1. ábrához hasonlóan – felrajzolhatjuk a valóságos Föld, az együtt élő, evolúciósan stabil közösségtípusok feltételrendszerét. Ezzel mintegy “matematikailag” bizonyíthatjuk vagy cáfolhatjuk, hogy tényleg evolúciósan stabil modellé válik-e a kommunista közösség. A végső bizonyíték persze csak a valóságos kommunista közösségek létrejötte lehet. Addig azonban, amíg ezek a közösségek valóban kialakulnak, fogadjuk el az efféle jövendölésekről – kételkedő és reménykedő hangsúllyal is olvasható – orosz mondást: “Ha megérjük, meglátjuk.”

Jegyzetek

¹ A cikk a szerző új könyvének – Gének, mémek és a társadalmi evolúció (Lehet-e evolúciósan stabil stratégiai a kommunizmus) – utolsó, összefoglaló fejezete alapján készült. A könyv egy sor a társadalomtudományokban szokatlan megközelítést és fogalmat használ, amelyek mindegyikét részletesen elemzi is. A jelen cikkben csak a mondanivaló megértése szempontjából leglényegesebbeket határozzuk meg.

² A. Dnyeprov: A rákok szigete. Riadó a naprendszerben. Helikon Könyvkiadó. Budapest, 1965, 34. oldal.

³ Az evolúciósan stabil stratégiák elemzésének a könyv egy fejezetet szentel. Evolúciósan stabil stratégiának nevezzük kölcsönható egyedek olyan viselkedési stratégiáit, amelyek az evolúciós folyamat eredményeként formálódtak ki, csiszolódtak egymáshoz. Az adott körülmények között a maximális eredményt hozzák alkalmazójuk számára, és ezért az egyik lénynek sem éri meg eltérni ettől.

⁴ Evolúciós nyomáson a környezeti feltételek olyan összességét értjük, amely a létező élőlények túlélését meghatározott módon befolyásolják, előnyben részesítve bizonyos genetikai (és memetikai) struktúrákat, míg hátrányosan másokat.

⁵ Maslow ötszintes szükségletpiramisáról van szó, amely – sok más társadalmi jelenséghez hasonlóan – az evolúció folyamata által kiformált.

⁶ Marosán György: A siker receptje. Kossuth Kiadó, 2003, 221. oldal.

⁷ A határboldogság fogalma a határhaszon fogalmának kiterjesztése a fogyasztás “boldogsággeneráló” hatásának értelmezésére, egységnyi fogyasztásnövekedés eredményezte “boldogságnövekedést” jelent.

⁸ Lásd Csíkszentmihályi Mihály. Flow K. J. K. 1997.

⁹ Karl Marx: A tőke. Kossuth Könyvkiadó, 1978, 15. oldal.

¹⁰ Ez az arány nem számításon alapul, inkább a változás irányának érzékeltetésére szolgál. Az arányok becslése nehéz, hiszen már ma is problémát jelent, hogy a statisztikák nem mutatják a fekete és a szürke gazdaságot, és végképp kilóg a rendszerből az informális gazdaság. (M. Gy.)

¹¹ A könyv, címéből is következően, fontos módszertani modellként használja a mémek fogalmát. A mémek, a hagyományos értelmezés szerint: a kultúra “génjei”, azok az elemi egységek, amelyek mutációja kiváltja a kultúra változását.

¹² Tulajdonképpen emiatt is nevezhető az általunk felvázolt modell a liberális kommunizmus modelljének.

¹³ Az ökológiai lábnyom annak a területnek a nagysága, amely egy adott közösség újratermeléséhez szükséges, figyelembe véve a létszámát, a fogyasztási mintát és az alkalmazott technológiák “falánkságát”.

¹⁴ C. George Benello, Robert Swann, Shann Turnbull: Building Sustainable Com­mu­nities. The Boorstap Press. New York, 1972, valamint Amitai Entzioni: The Spirit of Community. Simon and Schuster,. 1993 és A. Entzioni: The New Golden Rule. Basic Books, 1996.

¹⁵ Egy komplex rendszer billenési pontja az a pont, amelyen túl a rendszer minősége hirtelen alapvetően – és többnyire kedvezőtlenül – megváltozik.

¹⁶ Economist. 2004. 04. 17.

¹⁷ Joshua M. Epstein, Robert Axtell Growing: Artificial Societies. Brookings Insti­tution Press. 2000.

¹⁸ Schelling T. C.: Models of segregation. American Economical Review Papers and Proceedings 59 (2) 488–93.

¹⁹ Marosán György: “Billenési pontok”. Népszava, 2004. március 6. és “Megfőtt béka szindróma”. Népszava, 2003. szeptember 13.

²⁰ Az ábra hasonló a biológiai lények viselkedésének evolúciósan stabil stratégiáinak a környezeti feltételek alakulásától függő modelljeire. Lásd, Viselkedésökológia. Szerkesztette: Barta Zoltán Liker András, Székely Tamás. Osiris Kiadó, 2002, 5 fejezet: Kosztolányi András és Székely Tamás: Az utódgondozó viselkedés evolúciója. Csíkszentmihályi – Flow. Akadémia Kiadó 2001.

²¹ A világ helyzete 2004. Föld Napja Alapítvány, 2004, 7. és 8. fejezet.

²² Ezért gondoljuk a kifejtett gondolatmenetről, hogy a liberális kommunizmus elméletét írja le.

²³ Szabó György: “A Jó, a Rossz, és a Magányos számítógépes küzdelme”. Természettudományi Közlemények. 134. évf. 5. füzet. 197. oldal.

²⁴ A GPI a Genuin progress indicator egy olyan – könyvünkben részletesen elemzett – statisztikai mutató, amely a növekedés költségeit is tekintetbe véve méri a haladás szintjét.

²⁵ Samuel P. Huntington: Civilizációk összeütközése. Európa Kiadó, 1997.

²⁶ Isaac Asimov: Az Alapítvány. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1991.

²⁷ Isaac Asimov: Az Alapítvány. Kozmosz Könyvek. Budapest, 1971. 9. oldal.

²⁸ Philip Ball: Critical Mass. William Heinemann, 2004.

²⁹ Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 5. fejezet.

³⁰ Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 88. oldal.

³¹ Stefan Helmreich: Silicon second nature. University of California Press.

³² Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 95. oldal.

³³ Stuart A. Kauffman: Investigation. Oxford University Press, 2000.

³⁴ Eric Bonabeau: Agent-based modelling PNAS, May 14. 2002 7280-7287.

³⁵ Joshua M. Epstein Robert Axtell Growing: Artificial Societies. The MIT Press. 1998, 6. oldal

³⁶ Joshua M. Epstein Robert Axtell Growing: Artificial Societies. The MIT Press. 1998, 163. oldal.

³⁷ Philip Ball. Critical Mass. William Heinemenn, London. 2004, 438. oldal.

³⁸ Steven C. Bankes: Agent-based modelling: A revolution? PNAS may 14. 2002. 7199-7200.

³⁹ John H. Holland: Emergence Perseus Books. Cambridge–Massachusets, 1989, 118. oldal.

⁴⁰ Stuart Kauffman: At Home in the Universum. Oxford University Press, 1999.

⁴¹ Timothy K. Kohlee and George J. Gumerman: Dynamics in Human and Primate Societies: Agent-Based Modelling of Social and Spatial Processes. Oxford University Press, 2000, 2. oldal.

⁴² Amartia Sen: A fejlődés mint szabadság. Európa, 2003. 41. oldal.

⁴³ Ecomomist, 2003. 03. 15.

Nature, 2002. okt. 17. 677. oldal.

Nature, 2002. dec. 19/26. 766. oldal.

⁴⁴ Lásd erről a Artificial Life kiadványokat. Artificial Life I–VII.

⁴⁵ Epstein J. M. (2002): Proc. Natl. Sci. USA 99. Supl. 3 7243–7250.

⁴⁶ Artificial Life Proceedings of the International Conference on Artificiasl Life. A Bradford Book 2000. Paul Domjan., 248. oldal.

⁴⁷ Artificial Life V. 420. oldal.

⁴⁸ Philip Ball. Critical Mass. William Heinemann. London. 2004. és T. K. Kohler and G. J. Gumerman: Agent-based Modelling of Social and Spatial Processes. Oxford University Press, 2000.

Ronald Reagan halálát követően számos nekrológ látott napvilágot a hazai sajtóban. Ezek vizsgálata alapján kirajzolódik a jelenkori Reagan-mítosz, összefüggésben az Egyesült Államok és a mai Kelet-Közép-Európa sajátos viszonyával.

Elfogultság és objektivitás a gyászban

Egy-két kivételtől eltekintve a magyar sajtó a túláradó szeretet és tisztelet jegyében vett búcsút Ronald Reagantől, aki 2004 júniusában halt meg, életének 94. évében. Az egykori elnök már a nekrológok¹ címeiben is megdicsőült. A Népszabadságban “Reagan szabadsága” (Révész Sándor), a Magyar Nemzetben “A final good-bye, Mr. President” (Lovas István) volt a búcsúztató írás címe. Legmesszebb a Hetek ment el, ahol egy nagy lapon két cím is olvasható volt: “Aki legyőzte a Gonosz Birodalmát”, valamint “Újkori Mózes”. Ugyanez a hangütés jellemezte az Élet és Irodalmat, ahol Hahner Péter nekrológjának címében Reagan mint “egy kedves kaliforniai” szerepelt.²

A fent említett írások éppen a gyász figyelemfelkeltő hatása miatt nagy jelentőséggel bírhatnak a tekintetben, hogy a szélesebb közvélemény mit tud és mit gondol az elhunytról. Hogy tehát a későbbiekben kinek mi jut majd eszébe Reagan elnöki tevékenységéből és általában a nyolcvanas évek Amerikájáról, azt nagymértékben befolyásolják az elmúlt hetekben megjelent nekrológok. Ez azonban egy elfogódott és elfogult műfaj, amivel persze maguk a szerzők általában nem törődnek, nem néznek szembe. Ebből a szempontból a fenti sorban kivételt képezett a piacvezető Népszabadság rovatvezetője és publicistája.

Természetesen Révész Sándor osztja a többségi véleményt, miszerint Reagan személyiségének és elnöki politikájának – legalábbis számunkra – legfontosabb eleme a Gonosz legyőzése, és ez alapján az egykori republikánus politikusból már-már emberfeletti hőst formál. Cikkének kétharmada ezt a karaktert mutatja be, építi fel. Az elfogulatlanság és objektivitás látszatát keltve, írása végén néhány negatívumra is rámutat. “A Reagan-doktrínának volt három hiányossága, és a neokonzervatív változat valamennyit megőrizte. 1. Nem nézett szembe az Egyesült Államok belső demokráciájának hiányosságaival s azokkal a normákkal, amelyeket a demokratikus világ többségével szemben nem fogad el (halálbüntetés, Nemzetközi Bíróság, hadijog stb.). 2. A szegénységgel szembeni föllépésben nem hajtott végre ugyanolyan fordulatot, mint a zsarnoksággal szembeni föllépésben. 3. Úgy támogatott a nagyobbnak tűnő gonosszal szemben kisebbnek tűnő gonoszokat (Reagan például magát Szaddámot), hogy a támogatásnak nem voltak a diktatúra leépítése felé mutató politikai feltételei.”

Révész hárompontos bírálatából az első tulajdonképpen nem releváns, a másik kettő viszont olyan eufemizmus, amely sejteti: a szerzőnek van fogalma a Reagan-éra sötét oldaláról, de – mint valami gyógyszer esetében – kellemetlen mellékhatásnak igyekszik beállítani azt, ami valójában a történet lényege. Révész első “kritikai” pontja azért nem releváns, mert Reagan “a demokratikus világ többségével szemben” nem várt el többet demokráciából és emberi jogokból, mint ami az Egyesült Államokat jellemezte. Az Egyesült Államok belső “demokráciájának” (talán mondjuk így: társadalmi és államrendjének) hiányosságaival való szembenézés eleve fel sem merülhetett, hiszen Reagan és a korszak vezető ideológusai (politológusai) számára az amerikai politikai rendszer per definitionem maga a demokrácia volt. A kifinomultabb weberiánus szerzők, mint pl. Arend Lijphart is a demokrácia egyenértékű modelljeit vizsgálták a fejlett világban, és ezek egyike – kétszáz éves alkotmányának köszönhetően a rangidős – volt az amerikai.

A második és a harmadik kritikai pontoknál Révész eufemizmusa tévedésekkel keveredik. Reagan igenis végrehajtott fordulatot a szegénységgel összefüggő kormányzati politikákban, csak éppen nem a javítás szándékával, hanem oly módon, hogy az állami támogatás megvonása a reménytelenségre és az elszegényedésre ítélt olyan rétegeket, amelyek addig – a harmincas, illetve a hatvanas évek szociális reformjainak köszönhetően – számíthattak legalább valamiféle minimális anyagi biztonságra. A “kisebbnek tűnő gonoszok”, vagyis a Washington támogatását élvező diktatúrák ügyében is történt változás; Reagan dicséretére legyen mondva, a pozitív irányban. Egy idő után ugyanis Reagannek látnia kellett, hogy a vazallusainak számító zsarnokok (Pinochet, Galtieri, Marcos, Mobutu stb.) helyzete hosszú távon nem lehet stabil. E felismerésből származott az ellenőrzött demokratizálás politikája, a “békés átmenet”, amely lényegében az uralmi forma látványos megváltozását jelentette, miközben a tartalomnak csak szerény mértékben kellett módosulnia³ . Révész ezt éppen hogy Reagan és kormányának pozitívumai között említhetné, csakhogy ez esetben el kellene ismernie, hogy ezek a brutális rezsimek korábban függelmi viszonyban, helyenként üzleti alárendeltségben álltak Washingtonnal – természetesen Reagan tudtával és egyetértésével.

Színészet és politika

Ronald Reagan az ötvenes években lett közéleti szereplő, a hollywoodi színészek érdekképviseletének vezetőjeként. A hírhedt McCarthy-féle boszorkányüldözések idején nyíltan nem vádolta be “kommunistagyanús” kollégáit, viszont mára kiderült: az FBI informátorainak listáján szerepelt⁴ . Később hosszú éveken át a General Electric politikai szóvivőjeként működött, majd pedig – előadásainak sikerét látva – mögé állt az egész kaliforniai tőke. Így lett előbb kormányzó, majd elnökjelölt s végül elnök.

A filmszínészi előélet Reagan politikusi jellegzetességének és teljesítményének meghatározó eleme volt. “Reagan kormányzóként és elnökként tovább élte azt a szerepet, amelyet több mint ötven filmjében korábban már eljátszott: ő volt a tipikus hős, aki a reménytelen helyzet ellenére sem adja fel. Az Egyesült Államoknak pedig pont ilyen hősre volt szüksége” – olvashatjuk a Hetekben Lukács Andrástól. Hiba lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy a reagani kormányzás programja vagy a külpolitikában definiálható “Reagan-doktrína” közvetlenül az elnök jelleméből vagy az általa filmen és a politikában megformált hőskarakterből származott volna.

Reagan elnöki programja szorosan összefüggött az őt támogató üzleti csoportok érdekeivel. Az ötödik sebességbe kapcsolt antikommunista hisztéria szükséges volt ahhoz, hogy politikailag igazolni lehessen a hadiipari komplexum állami megrendeléseinek évi tíz százaléknál gyorsabb növekedését. Amikor azonban Reagan látta (kénytelen volt látni), hogy ez az eszeveszett fegyverkezési hajsza milyen kolosszális pénzügyi problémákhoz vezet, megpróbált korrigálni, maga állt az újabb enyhülési forduló élére. Az irányváltásra az Irán–kontra ügy adta meg az alkalmat⁵ ; az 1986 végén tetőző botrány következményeként Reagan megszabadulhatott a keményvonalas Caspar Weinberger hadügyminisztertől és olyan neokonzervatív figuráktól, mint például Richard Perle. A fordulatra állítólag felesége is ösztönözte: Nancy sem akarta, hogy Ronnie kizárólag az agresszív, militarista elnök jelmezében kerüljön be az amerikai történelem képeskönyvébe.⁶

Reagan színész-elnöki teljesítményét dicséri, hogy az utókor – vagy legalábbis a gyász idején a nyilvánosság előtt megszólalók többsége – elsősorban nem tartalmi, hanem formai tényezők alapján tekint rá vissza. Mindenki tudhatja már: ő volt a nagy kommunikátor. A nyilvános beszédben óriási rutinja volt, könnyen eljutott a szívekig és a lelkekig, bármilyen előadást tudott fűszerezni anekdotákkal, az amerikaiak számára ismert történetek, jelenetek, bölcsességek felidézésével. Egy ilyen nagypapát bárki elfogadna; mindaddig, amíg nem tudja: megnyerő modorát Reagan sokszor a figyelem elterelésére vagy egyenesen a közönség félrevezetésére használta. Reagant nem igazán érdekelte, hogy mekkora valóságtartalommal bír az, amit mond. Amikor erre valaki rámutatott, zseniális fordulatokkal tudott kifarolni a kellemetlen helyzetből. Ennek csúcsteljesítményét nyújtotta, amikor az “Irán–kontra” botrányban hazugságon kapták. Azt állította ugyanis, hogy nem volt tudomása a piszkos ügyletekről, miközben a vizsgálat ennek ellenkezőjét derítette ki. Az elnök a tévékamerák előtt üzent a népnek, körülbelül így: “Amikor azt állítottam, hogy nem volt közöm ezekhez az ügyekhez, szívem szerint az igazságot mondtam. A tények sajnos azt mutatják, hogy a dolgok másképpen állnak.”

Nagy kérdés, hogy az “Irán–kontra” ügy miatt Reagant miért nem helyezték vád alá és próbálták meg elmozdítani hivatalából, mint ahogy az másfél évtizeddel korábban egy másik republikánus elnökkel, Richard Nixonnal történt. Vétke súlyosabb volt Nixonénál, és messze közveszélyesebb volt annál, ami miatt Bill Clintont próbálták meg leváltani. Valószínű, hogy 1987-ben még túl közel volt a Watergate-ügy, és Amerikát járatta volna le az impeachment megismétlése. Másrészt viszont Reagant személyében nem tartották annyira veszélyesnek a törvényhozók, mint a korábbi kaliforniai elnököt. Nixon más eset volt: kissé megszállott, kissé paranoiás, s mivel ismerte a hatalmi technikák csínját-bínját, beláthatatlan következményekkel járt volna, ha megússza a Watergate-botrányt. Az idős Reagan távolról sem volt ennyire önjáró; Shultz külügyminiszter és a két Baker (a pénzügyminiszter és az elnöki kabinetfőnök) kézben tartotta a kormányzat ügyeit, miközben az elnök nagyokat szunyókált vagy lovagolt. Amerika vesztett volna többet, ha egy újabb elnöke távozik megszégyenülve. Ugyanakkor Reagan munkatársaival nem volt ennyire kegyes a sors: nem volt az amerikai történelemben még egy adminisztráció, amelynek ilyen sok tisztségviselője kényszerült távozásra különféle hivatali visszaélések miatt.⁷

Idealizmus és pragmatizmus a külpolitikában

A Hetek Lukács Andrása és a Népszabadság számára publikáló Gere Ádám írásaiban egyaránt hangsúlyt kap az elhunyt politikus idealizmusa.⁸ “Reagan politikája – ahogyan beszédei is – világos és lényegre törő volt, ami elsősorban személyes hitének és világnézetének volt köszönhető” – írja Lukács. Gere cikkéből a rovatvezető által nagy betűkkel kiemelt szövegrészlet ugyanezt hirdeti: “Olyan idealista volt, akinek sikerült eszméit valóra váltania. Az ideák számítanak. Ez volt a hidegháború cinikus politizálásával ellenkező reagani forradalom jelszava.” Reagan azonban inkább csak eljátszotta az idealistát. Hatalmas fordulatokat volt képes végrehajtani mind a pénzügy-, mind a külpolitikában, amelyekre persze jórészt a saját maga által kreált kudarcok és zsákutcák miatt volt szükség.

Az eszmékhez, értékekhez, ideákhoz való következetes ragaszkodást már csak azért is nehéz Reagan személyével összefüggésbe hozni, mert tudvalevő, hogy egy F. D. Rooseveltre kitartóan szavazó demokrata ifjúból lett ő a későbbiekben a jobboldal bajnoka. Elnöki politikájának lényegi mozzanata a New Deal hagyományával való szakítás; annak a társadalompolitikának vetett véget tehát, amelyről korábban azt állította, hogy a nagy depresszió idején az ő családját is megmentette. “Bár Reagan, az ember aligha volt lélektelen, Reagan, a politikus elárulta azokat a szociális programokat és a szakszervezeti mozgalmakat, amelyekben egykor oly elkötelezetten hitt” – írta egy rá emlékező, őt majd negyven évvel ezelőtt többször is meginterjúvoló kaliforniai újságíró.⁹

A hazai nekrológokban visszatérően megjelent az a motívum, miszerint Reagan szakított a Nixon–Kissinger-féle enyhülési politikával, magyarul elutasította az elnyomó szovjet rendszerrel kialakított partneri viszonyt, az iránta tanúsított toleranciát. Nos, ez a vélekedés nem helytálló, mert az enyhülési politikával már Reagan elődje, Jimmy Carter is szakított. A hetvenes évtized végének demokrata elnöke mellett Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó alakította ki az offenzív külpolitikát. A világ diktátorait – legyen szó akár az argentin tábornokokról vagy az iráni mullahokról – nem kis mértékben zavarta, hogy Carter és kormánya állandóan az emberi jogokkal zaklatja őket. Reagan ebből a szempontból nem jelentett veszélyt; ennek köszönhető, hogy beiktatása után rögtön kiszabadulhattak a Teheránban fogva tartott amerikai állampolgárok. Amikor kitört a falklandi válság (a brutális argentin junta tengerészei elfoglalták a brit koronához tartozó szigetcsoportot), Reagan csak hosszas hezitálás után biztosította támogatásáról Margaret Thatchert. Jusson eszünkbe az is: Reagan idején a Fehér Ház kis kedvence volt Nicolae Ceauşescu, a magyargyűlölő romániai pártfőtitkár, pusztán azért, mert kisebb-nagyobb kérdésekben szembefordult Moszkvával. Ceauşescu pozitív megítélése akkor érte el csúcspontját, amikor Románia a Moszkva által szervezett bojkottal dacolva részt vett az 1984-es Los Angeles-i olimpiai játékokon. “Reagan ösztönösen utálta a kommunista bűnösöket” – írja Lovas. Ha ez esetleg így is volt, személyes érzelmeit háttérbe szorította, amikor módja nyílott megkülönböztetett bánásmódban részesíteni Romániát.

Reagan enyhén szólva nem volt válogatós a tekintetben, hogy kikkel fogjon össze a szovjetek és más főgonoszok ellen. Neki köszönhetjük a tömeggyilkos Szaddám Huszeint és a fanatikus Oszama bin Ladent is. Mulatságos volt nézni, ahogyan az elmúlt egy-két évben komolynak látszó nyomozások folytak annak felderítésére, hogy vajon volt-e kapcsolat Szaddám és Oszama között. Hogy együttműködés nem volt, az egészen biztos; valamiféle indirekt és áttételes kapcsolatot persze ki lehet mutatni, ha valaki nagyon ragaszkodik ahhoz. Sokkal fontosabb azonban, hogy ezt a két személyt külön-külön fűzték szoros szálak az amerikai kormányhoz, amely mindkettőjük számára erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott; felszerelte és kiképezte őket. Ennek az amerikai kormánynak a feje volt Ronald Reagan, aki pontosan tudta, hol milyen zsarnokok és halálbrigádok működnek washingtoni támogatással. Hogy mennyiben volt a szabadság barátja, az látható például abból is, hogy megvétózta azokat a kongresszusi határozatokat, amelyek szankcióval sújtották volna a dél-afrikai apartheid rezsimet.

Amennyiben persze – részben éppen a fentiekből kifolyólag – elismerjük Reagan és politikája szerepét a szovjet zóna destabilizálásában, ennek módozatait is érdemes konkretizálni. Reagan ugyanis nemcsak a hadiipart turbósította, hanem a titkosszolgálatot is. A CIA minden addigi műveleténél nagyobb akciókba kezdett Lengyelországban és Afganisztánban. A lengyel Szolidaritás szakszervezet illegalitásba szorult aktivistái közvetlenül az AFL-CIO szakszervezeti szövetségtől kapták a segélyt (pénzben és eszközökben), valójában azonban a földalatti csatornákat a hírszerzés működtette. Amikor tehát mostanában azt halljuk, hogy Reagan hálát érdemel a rendszerváltás elősegítéséért, akkor nem szabad megfeledkezni a kivitelezés főszereplőjéről, a CIA-ról sem.

Reagan és a hidegháború vége

Révész Sándor a reagani külpolitikát hosszabb távú történelmi perspektívában szemléli. Értelmezésében a Reagan-doktrína “nem kötődik a neokonzervatív fölfogáshoz, de még a republikánushoz sem. Előzménye a demokrata párti Truman containment politikája és az ugyancsak demokrata Kennedy kemény karibi politikája; ellentéte a republikánus Nixon–Ford–Kissinger-vonal”. Ennek a korszakolásnak – mely az 1969–1976 (–1980?) közötti időszakot egyfajta kitérőként jelöli meg – nemcsak az a gyengéje, hogy hiányzik belőle Eisenhower, Johnson és Carter besorolása. Az angolul nem feltétlenül tudó olvasót Révész nem tájékoztatja arról, hogy a containment szó jelentése feltartóztatás. Ez lényegében annyit jelentett, hogy nem engedni a Szovjetunió, ill. a szovjet érdekszféra további terjeszkedését (azon túl, ami 1947–49-re kialakult). Ennek aligha lehet folytatása a Reagan-doktrína, amennyiben Révész ez utóbbit a szovjet érdekszféra és a szovjet rendszer felszámolásaként, lerombolásaként, felgöngyölítéseként jellemzi. A doktrína szintjén ezt nem Trumanra vagy Kennedyre lehet visszavezetni, hanem az Eisenhower-kormány 1953–61 közötti külügyminiszterére, John Foster Dullesre, aki valóban a visszaszorítás (roll back) jelszavát hirdette meg. Más kérdés, hogy a gyakorlatban nem sokat tett az ügy érdekében. Még kevesebbet tett Kennedy, akinek – Révész szerint “kemény” – karibi és általában véve latin-amerikai politikájának legfontosabb új eleme a fejlesztési segélyek meghirdetése volt. Kubával kapcsolatban – az újságíró célzása nyilván erre utal – JFK éppen hogy letett arról, hogy Fidel Castro rendszerét erőszakkal megdöntsék.¹⁰

Mindezeket a történelmi tényeket félretéve Révésznek valami miatt fontos, hogy Ronald Reagan külpolitikáját a hidegháborús időszak demokrata elnökeire vezesse vissza. Ennek egy magyarázata lehet: összezavarni a demokratákkal inkább szimpatizáló baloldaliakat, elvárni tőlük a pozitív viszonyulást Reagan irányában, általában pedig azt a látszatot kelteni, mintha a politikai orientáció és hovatartozás kevésbé volna meghatározó tényezője a külpolitika alakításának, mint a jellem vagy az erkölcsi tartás.

Összezavarodás ellen érdemes olyan komoly történészekhez fordulni, mint például Eric Hobsbawm, aki magyarul is hozzáférhető könyvében (A szélsőségek kora) behatóan foglalkozik azzal a kérdéssel, amelyet a hazai publicisták Reagan halála után nekrológjaik középpontjába állítottak. Kiderülhet, hogy ezek az eszmefuttatások tulajdonképpen a másfél évtizeddel ezelőtti ad hoc elemzések felmelegített változásai csupán. Hobsbawm így fogalmaz:

“Mivel a Szovjetunió összeomlása gyakorlatilag egybeesett a Reagan-korszak végével, az amerikai publicisták természetesen azt állították, hogy ez a Szovjetuniót megtörő és leromboló harcos amerikai kormánynak köszönhető. (…) Nem kell komolyan vennünk ezt az 1980-as évekből származó keresztes lovagi verziót. Semmi jele annak, hogy az amerikai kormány számított volna a Szovjetunió közeli összeomlására, vagy hogy bármiképpen is felkészült volna a bekövetkeztére. Azt természetesen szerette volna, ha a szovjet gazdaságot állandó nyomás alatt tudja tartani, de saját titkosszolgálata (tévesen) úgy informálta, hogy a szovjet gazdaság jó állapotban van, s képes továbbra is a fegyverkezési verseny folytatására. Az 1980-as évek elején a Szovjetunióról még mindig azt gondolták (szintén tévesen), hogy továbbra is magabiztos globális offenzívában van. Maga Reagan elnök, függetlenül a beszédeit írók frázisaitól s attól is, mi minden fordult meg nem éppen kristálytiszta elméjében, ténylegesen hitt a Szovjetunió és az USA együttélésében, s ezt nem a kölcsönös nukleáris terror elrettentő egyensúlyában gondolta el. Arról ábrándozott, hogy a világ teljesen megszabadul a nukleáris fegyverektől. S ez volt az álma a Szovjetunió Kommunista Pártja új főtitkárának, Mihail Gorbacsovnak is.”¹¹

Később Hobsbawm felteszi az alapvető kérdést és megadja a választ is. “Vajon a hidegháború lezárulása idézte elő a szovjet rendszer bukását? A két jelenség történetileg különbözik egymástól, bár nyilvánvalóan össze is kapcsolódott.” A hidegháború kezdettől fogva egyenlőtlen felek küzdelme volt, a szocializmust azonban mégsem a kapitalizmussal való konfrontáció ásta alá. “Ezt inkább két tényező együttes hatása idézte elő: saját egyre nyilvánvalóbb és súlyosabb gazdasági defektusai egyfelől, másfelől a sokkal dinamikusabb, fejlettebb és meghatározóbb kapitalista világgazdaságnak a szocialista gazdaságokra gyakorolt egyre fokozódó nyomása. (…) A vasfüggöny mögé zárva még a gazdaságtalan és gyengülő központi irányítású tervgazdaság is életképes volt – talán lassan megroppan, de rövid távon semmiképpen sem omlik össze. A szocializmust az tette sebezhetővé, hogy az 1960-as évektől állandó kölcsönkapcsolatban állt a kapitalista világgazdasággal. Az 1970-es években a szocialista vezetők úgy döntöttek, hogy kihasználják a világpiac adta új előnyöket (az olajárakat, a könnyű kölcsönöket stb.) ahelyett, hogy gazdasági rendszerük megreformálásának nehéz kérdésével foglalkoztak volna, gyakorlatilag saját sírjukat kezdték ásni (…). A hidegháború paradoxona volt, hogy végül nem a konfrontáció győzte le és terítette a földre a Szovjetuniót, hanem a détente.”¹²

Az efféle paradoxonokra való nyitottság azonban mind Révésztől, mind Lovastól távol áll, de legalábbis a nekrológba nem szüremkedik be. Egészen hasonló szellemiségű és kicsengésű írásaik között a különbség talán csak annyi, hogy Lovas ezt az alkalmat is kihasználja arra, hogy személy szerint is támadja Kovács Lászlót és Medgyessy Pétert a politikusok, Avar Jánost és Bolgár Györgyöt pedig az újságírók közül.

Hobsbawmhoz hasonlóan értékeli a reagani politikát Jonathan Steele, a The Guardian egykori moszkvai, jelenlegi bagdadi tudósítója. “Reagan csillagháborús projektje nem juttatta csődbe és a reformok útjára a Szovjetuniót, ahogy azt rajongói állítják. Ismétlődő állásfoglalásokban csakúgy, mint költségvetési döntéseiben Gorbacsov világossá tette, hogy Moszkva nem zavartatja magát egy kétséges fegyverrendszertől, amely nem adja Washington kezébe az »első csapás képességét« még legalább tizenöt évig, ha egyáltalán. A Szovjetunió belső okoknál fogva omlott be, nem utolsósorban azon hibák következtében, amelyekkel Gorbacsov a saját reformjai által kiváltott ellentmondásos folyamatokra reagált. Reagan mindössze egy szemtanú volt, aki kevéssé fogta fel, mi is zajlik. Azzal, hogy második ciklusában utat adott az enyhülésnek, 180 fokos fordulatot hajtott végre, amit az európai békeaktivisták milliói már korábban követeltek. A hidegháború végét az enyhülés tette lehetővé, és Reagan elvakult antikommunizmusa nélkül legalább négy évvel korábban bekövetkezhetett volna” – írja a veterán külpolitikai újságíró, aki Reagan eredeti szovjet politikáját összességében hisztérikusnak és kontraproduktívnak látja.¹³

Reagan gazdasági öröksége

A külpolitikánál is több zavar jellemzi Reagan gazdaságpolitikájának megítélését. Itt a ködösítés élharcosa Gere Ádám, aki hosszabb ideje a Hayek Társaság elnöki minőségében tevékenykedik Magyarországon. Gere szerint “a kínálati oldalra épülő gazdaságpolitika” (supply side economics, gyakoribb magyar fordításban: kínálati gazdaságtan) a Reagan-korszakban kipróbált doktrína lett, és egyik legnagyobb híve nem más, mint Bill Clinton. Rejtély, hogy Gere ezt honnan veszi, illetőleg honnan veszi a bátorságot, hogy ezen a téren is visszaéljen az olvasó esetleges tájékozatlanságával. Az olvasó szerencséje, hogy éppen 2004 júniusában jelent meg magyarul is – két kötetben, összesen 4980 forintos áron – Bill Clinton önéletrajza (Életem), amelyben Gere állítását maga az érintett cáfolja meg az alábbi megfogalmazásban:

“A deficit az úgynevezett kínálati közgazdasági elmélet elkerülhetetlen eredménye volt. Ennek lényege az, hogy minél jobban csökkentjük az adókat, a gazdaság annál jobban nő, és a növekedés az alacsonyabb kulcsok mellett nagyobb adóbevételt eredményez, mint amilyet korábban a magasabb adókulcsokkal. Ez természetesen nem működött, és a deficit az 1980-as évek fellendülő időszakában robbanásszerűen nőtt. Bár a kínálati elmélet számtanilag hibás, közgazdaságtanilag aljas, a republikánusok kitartottak mellette egyrészt az adókkal szembeni ideológiai averziójuk miatt, másrészt mert rövid távon jó politika volt. A »költs többet, adózz kevesebbet« jelszava jól hangzott, és jó érzés lehetett mondogatni is, csak éppen gödörbe taszította országunkat, és beárnyékolta gyermekeink jövőjét.”¹⁴

Az ún. kínálati gazdaságtan Arthur Laffer közgazdász munkássága nyomán valóban a reagani gazdaságpolitika egyik sarokköve lett; ez képezte a nagy (főként a felsőbb jövedelmi rétegeket érintő) adócsökkenések tudományos alátámasztását. A tézis szerint a magasabb jövedelműeknek nyújtott adókedvezmény az egész gazdaságot hozza lendületbe, így az általános prosperitáson, a foglalkoztatás bővülésén keresztül végül a szegényebbekhez is eljut, nekik is előnyös. Leszivárog, lecsorog a jólét, angol kifejezéssel: trickle-down. Ha volt valami, amitől a gazdaságpolitika terén Bill Clinton az 1992-es kampányban elhatárolta és aztán kormányzása idején is távol tartotta magát, az a trickle-down economics volt, amelynek téziseit tapasztalati úton cáfolta a Reagan-korszakban lezajlott jövedelmi differenciálódás.¹⁵

Gere Ádám talán nem, de Hahner Péter mindenképpen tudja Reaganről: “a leggazdagabb amerikaiak még gazdagabbak lettek elnöksége idején, a legszegényebbek pedig még szegényebbek”. Ennek jelentőségét viszont könnyen csökkenthetjük, ha odaírjuk a mondat elé: “egyes szakértők szerint”, illetve kiegészítjük azzal: “a történészek nyilván még sokáig fognak vitatkozni azon, hogy e folyamatban mekkora szerepet játszott a Reagan-kormányzat tevékenysége”. Biztos is, hogy fognak vitatkozni, hiszen ismerünk elfogult történészeket, akik nem is igyekeznek megvizsgálni a szóban forgó kormányzat gazdaság- és szociálpolitikáját és intézkedéseit összefüggésbe hozni az időszak társadalmi folyamataival.

Igényesebb szerzőknek legalábbis feltűnne, hogy a nyolcvanas évek amerikai gazdaság- és társadalompolitikája meglehetősen lehangoló tájképet hagyott maga után. Reagan nyolcéves országlása alatt hatalmasodott el az amerikai társadalmat sújtó két rettenetes probléma: az AIDS és a kemény drog. Az elnök politikájának mindkettőhöz köze volt. Reagant a kezdet kezdetén felvilágosították az ismeretlen, ámde pusztító AIDS-betegség terjedéséről. Ő azonban ezt a problémát a szőnyeg alá söpörte, mondván: a kór valószínűleg Isten büntetése a homoszexuálisoknak. Legalább százezres nagyságrendben lehetett volna csökkenteni az áldozatok számát, ha az elnök időben nyújt támogatást a kutatásnak és az ismeretterjesztésnek. A kábítószerválság elhatalmasodásához azzal járult hozzá, hogy gazdaságpolitikája aláásta a szegény rétegek foglalkoztatását és segélyezését. Mindkét hatás tükröződik abban, hogy a republikánusok azóta se bírnak 10–15 százaléknál nagyobb támogatást szerezni a fekete lakosság körében.

Gere cikkének gazdaságra vonatkozó szakasza egyébként is hemzseg a pontatlan, megtévesztő vagy kifejezetten buta megfogalmazásoktól. Használja például a “carteri stagfláció” kifejezést, holott a stagfláció (az infláció és a munkanélküliség egyidejű növekedése) a nixoni időszakot jellemezte, maga a kifejezés is akkor keletkezett. Carter kormányzása idején a gazdaság már dinamizálódott, amit az 1979-től bevezetett szigorú monetáris politika akasztott meg. Gere olyképpen dicséri a monetarizmust, hogy annak kárát Carternak, érdemeit Reagannek tudja be. A Reagan idején megindult “páratlan gazdasági növekedés” említésekor elfelejt szólni arról, hogy Reagan a háború utáni időszak legmélyebb recessziójával kezdett, és a gyors növekedés 1982 után azért vált lehetségessé, mert az általa “kiszámítható” jelzővel illetett, roppant szigorú monetáris politikát fellazították, egyidejűleg pedig szigorították a költségvetési politikát – még adóemelés is történt. Ez Gere világképébe nem illeszkedik, nem is szól róla, holott Reagan érdemeként lehetne elkönyvelni, hogy amikor a deficit – részben a megalapozatlan adócsökkentések következtében – óriásira kezdett nőni, akkor két adóemelést is végrehajtott. Ezek az 1981-es adócsökkentés miatt elvesztett források egyharmadát hozták vissza az állam számára. Fontos azonban látni, hogy ezúttal az alacsonyabb jövedelműek terhei nőttek; végeredményben tehát a Reagan-korszak csak a magas jövedelmű amerikaiak számára eredményezett nettó adócsökkenést.¹⁶ Hahner Péter tudni véli, hogy a reagani politika következményeként megsokasodott pénzügyi problémák nem is voltak olyan súlyosak: “utódainak sikerült megszabadulni az államadósságtól”. Legelőször is: nem az államadósságot, hanem a deficitet építették le, és nem általában az utódok, hanem konkrétan Bill Clinton. Ahhoz pedig, hogy Clinton a deficitet el tudja tüntetni (egy rövid időre), szakítani kellett a reagani gazdaságpolitikával: fogyókúrára kellett szorítani a hadiipart, és emelni kellett az adókat és bővíteni a foglalkoztatást. Ezek természetesen olyan részletek, amelyek Hahner figyelmét szisztematikusan elkerülik.¹⁷

Reagan gazdaságpolitikáját kezdetben az elnökaspiránsként vele versengő George Bush hasonlította a vudu mágiához (woo-doo economics), és ez a megítélés azóta, a következmények ismeretében csak megerősödött a szakmai berkekben. Az pedig egyenesen abszurd, hogy Gere még Kína és India gazdasági sikereit is a reagani korszakváltás érdemeként tünteti fel (“több százmillió embert mozdított ki a szegénységből”). Amihez Reagannek az ún. harmadik világban ténylegesen köze volt, az éppen hogy Gere állításának és sugalmazásának ellentéte. Az IMF és a Világbank¹⁸ tevékenységét 1981–82-ben az eladósodott országok pénzügyi helyzetének kezelése felé irányították, mégpedig azzal a küldetéssel, hogy a nagy (főként észak-amerikai) kereskedelmi bankok kintlevőségeit az utolsó centig próbálják meg behajtani, tekintet nélkül a szociális, gazdasági és politikai következményekre. Ami ezután jött, azt Latin-Amerikában “elveszett évtized”-nek nevezik. Fekete-Afrika ugyanezen időszakban vált fehér folttá a gazdasági fejlődés világtérképén. A pénzügyi kizsigerelés következményei pedig nem egyszerűen az állami kiadások lefaragásában és ennek nyomán a szociális problémák súlyosbodásában ragadhatók meg, hanem sok esetben polgárháborús helyzetek kialakulásában, egész állami struktúrák összeomlásában.

Felszabadulás és köztérnévadás

Révész Sándor, az egykori “demokratikus ellenzék” szellemi hagyományának ápolója Kelet-Európa felszabadítóját tiszteli Ronald Reaganben. Furcsa ez azért, mert 1989-ben és még jó ideig azután ez az irányzat váltig tagadta, hogy a régióban lejátszódott politikai fordulatnak köze lenne az amerikai nyomásgyakorláshoz. Az 1989-es fordulatot nem lehetett volna (hitelesen) forradalomként ünnepelni, ha az elemzés fókuszába nem a civil társadalom öntudatra ébredése, hanem Reagan erőteljes fellépése és Gorbacsov visszavonulása kerül. Úgy tűnik, ez a beállítás mára megváltozott. Reagan felszabadítóvá avatása leértékeli mindazokat a helyi erőket (másképp gondolkodókat, aktív ellenállókat stb.), akiknek korábban a rendszerváltozást “köszönhettük”. Lehet ez egyfajta lélektani folytonosság azzal az időszakkal, amikor a Szovjetunió képében volt felszabadítónk, és ez aktuálisan a gyámság hivatkozási alapjául is szolgált. Egyeseknél a gyám iránti lelki igény vezethet oda, hogy az aktuális gyámban egyszersmind felszabadítót lássunk, de lehet persze szó arról is, hogy az aktuális gyám a maga pozíciójának megerősítése végett alakítja ki magáról a felszabadító imázsát is.

A felszabadítás a Hetek tudósítója számára is vezérmotívum. Márer György New Yorkból azt írja Reaganről: “ő volt az újkori Mózes, aki kivezette mind az orosz népet, mind Kelet-Európát abból az elnyomásból, amely gátat vetett a fejlődésnek, és veszélyeztette a világbékét”. Ezen előjáték után nem lehetett már meglepődni azon, hogy egy Budapesten élő amerikai üzletember javasolta: fővárosunkban nevezzenek el teret a nemrég elhunyt Ronald Reaganről. A kezdeményező személy nem akárki: Stephen A. O’Connor, a Budapest Business Journal (BBJ) kiadója és vezérigazgatója, aki tizenkét éve él Magyarországon. Szerinte nemzetünk ezzel is kifejezhetné háláját azért, amit a néhai színész-politikus a hidegháború befejezéséért, illetve térségünk felszabadításáért tett.

O’Connor úr javaslatának jogi természetű problémájára a neves sajtólevelező, Del Medico Imre hívta fel a figyelmet. Az amerikai üzletember (és a kezdeményezést helyeslő magyar barátai) figyelmét elkerülte, hogy Budapesten egy fővárosi rendelet értelmében személyről csak legkorábban huszonöt évvel halála után lehet utcát elnevezni. “Negyedszázad után többnyire kiderül, hogy méltó-e valaki az utcanévre.”

Az üzletemberi javaslat egyébként konkrét javaslatokat is tartalmazott: a Roosevelt vagy a Szabadság teret javasolta elsősorban átnevezésre. Ezek politikai üzenete egyértelmű. A jobboldali és a liberális történelemszemlélet szerint Roosevelt a hibás Jaltáért, a vasfüggönyért, Európa kettéosztásáért, a negyvenéves szovjetizálásért. Reagan felszámolta ezt a szomorú örökséget, ez indokolná a korszellemet követő névcserét. Másrészt Reagan a szabadságot hozta; ez a másik nagy tér átnevezhetőségét indokolja (ráadásul ott található az USA budapesti nagykövetsége is). Del Medico mindezek miatt annak ellenére ellenzi a gyors keresztelőt, hogy Reagant nagy elnöknek tartja. A jogi ellenvetésen túl azonban mindkét konkrét javaslat problémás, hiszen – szerinte – Roosevelt is nagy elnök volt, a Szabadság tér pedig az 1849-es vértanúságra emlékeztet nevével, és ezt talán mégsem volna szerencsés felülírni 1989-cel (már amennyiben egyáltalán Reagan ez utóbbi “hősének” tekinthető).

Valószínű azonban, hogy a városvezetés huszonöt év múlva is zavarban lesz, ha O’Connor úr vagy más ismét előáll a javaslattal. Könnyen lehetséges, hogy egy ahhoz hasonló helyzet alakulna ki, mint amilyen a 2004-es “Teleki-ügy” volt. A szoborállítás kezdeményezői az elveihez ragaszkodó mártír miniszterelnöknek akartak tiszteletet adni, míg az ellenzők az egykori arisztokrata politikus nyíltan vállalt antiszemitizmusát és a zsidótörvények meghozatalában, végeredményben tehát a holokauszt előkészítésében játszott szerepét kifogásolták.

Budapesten nem sok amerikai politikusnak van utcája, tere vagy szobra.¹⁹ Általában nem sok a külföldi név az utcatáblákon. Ha ezt lemaradásnak tekintjük, és egyben célunk az Egyesült Államokban megtestesülő szabadságeszmény hirdetése, úgy érdemes régebbi, konszenzusos személyeket felidézni. Benjamin Franklin, a tudósként is elismert “alapító atya”, Thomas Jefferson, a Függetlenségi Nyilatkozat megszövegezője vagy Abraham Lincoln, a rabszolgák felszabadítója (és mellesleg a Republikánus Párt alapítója) ilyennek tekinthető. Ronald Reagan nem az.

Felhasznált cikkek

D. A.: Budapest, Reagan tér? (Népszabadság, június 25.)

Del Medico Imre: Térnevek az idő rostáján (Népszabadság, július 2.)

Gere Ádám: Az ideák számítanak. Búcsú Ronald Reagantől (Népszabadság, június 14.)

Hahner Péter: Búcsú egy kedves kaliforniaitól (Élet és Irodalom, 2004. június 11.)

Lovas István: A final good-bye, Mr. President (Magyar Nemzet, 2004. június 12.)

Lukács András: Aki legyőzte a Gonosz Birodalmát (Hetek, 2004. június 11.)

Márer György: Újkori Mózes (Hetek, 2004. június 11.)

Révész Sándor: Reagan szabadsága (Népszabadság, 2004. június 7.)

Jegyzetek

¹ Az itt tárgyalt megemlékezések vonalvezetésétől elüt Avar János cikke (“Rea­gan főszerepe”, Magyar Hírlap, 2004. június 7.), amelyet érdemeire való tekintettel itt nem tárgyalunk. A szerzővel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az 1980-as években írt könyve (Az elnök szerepében Ronald Reagan, Budapest: Magvető Kiadó, 1988) alapján a hazai reaganológia úttörőjének és legtekintélyesebb képviselőjének tekintjük.

² Hahner Pétertől, aki történész, elvárható lett volna, hogy legalább a szövegben megemlítse: az elhunyt elnök csak a színészpályának köszönhetően lett kaliforniai, az onnan több ezer kilométer távolságra, a keleti és a nyugati partvidék között félúton található Illinois államban született és nőtt fel. (A születési adatokat l. Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei, Budapest: Maecenas, 1998. 305. o.)

³ L. bővebben Jochen Hippler: A demokratizálás mint uralmi forma, Eszmélet 29. sz.

⁴ Forrás: Hahner Péter i. m. 306. o.

⁵ L. erről Sidney Blumenthal: The u-turn that saved the Gipper: After Iran-contra, Reagan ditched the right and embraced Gorbachev, The Guardian, 2004. június 10.

⁶ Reaganné szerepét a külpolitikai fordulatban (abban, hogy Reagan gyakorlatilag az enyhülés politikája felé vette az irányt) kiemeli például Hugh Brogan brit történész, l. “Ronald Reagan”, The Guardian, 2004. június 7.

⁷ Néhány név a hosszú sorból: Oliver North, John Poindexter, Richard Secord, Casper Weinberger, Elliott Abrams, Robert C. McFarlane, Michael Deaver, E. Bob Wallach, James Watt, Alan D. Fiers, Clair George, Duane R. Clarridge, Anne Gorscuh Burford, Rita Lavelle, Richard Allen, Richard Beggs, Guy Flake, Louis Glutfrida, Edwin Gray, Max Hugel, Carlos Campbell, John Fedders, Arthur Hayes, J. Lynn Helms, Marjory Mecklenburg, Robert Nimmo, J. William Petro, Thomas C. Reed, Emanuel Savas, Charles Wick. Ld. William Rivers Pitt: Planet Reagan, www.truthout.org , június 7.

⁸ Megjegyzendő, hogy Reagan búcsúztatásának időszakában, tehát 2004 nyarán egyes publicisták (itthon például Gömöri Endre) George W. Busht jellemezték az amerikai politikában ritkaságszámba menő idealista politikusként, ami ugyanúgy féligazság, mint Reagan esetében.

⁹ Robert Scheer: “A Nice Guy’s Nasty Policies”, Los Angeles Times, 2004. június 8.

¹⁰ A Warren-bizottság jelentésében kételkedők (vagyis akik nem hiszik, hogy Lee Harvey Oswald magányos merénylőként végzett az elnökkel) között nem kevesen vannak, akik szerint a Kuba ügyében elrendelt visszavonulónak Kennedy elnök halálához is köze lehetett, ti. a maffia nem vette jó néven az elnök puhányságát, megfutamodását.

¹¹ Eric J. Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid 20. század története 1914–1991, Budapest: Pannonica Kiadó 1998. 240. o.

¹² L. Hobsbawm i. m. 241–242. o.

¹³ L. Jonathan Steele: “He lied and cheated in the name of anti-communism: From Iraq, Reagan didn’t look so freedom-loving”, The Guardian, 2004. június 11.

¹⁴ Bill Clinton: Életem (2. kötet), Budapest: Ulpius-ház, 2004. 16. o.

¹⁵ A Reagan-korszak az amerikai középosztály zsugorodásának gyorsulását hozta. Azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyeknek jövedelme a medián­jövedelem 75 és 125 százaléka közé esik, 1967 óta csökkenőben volt. Ez a folyamat vált dinamikusabbá a nyolcvanas években, és a középkategóriából kilépő családok inkább lefelé, mint fölfelé hagyták el ezt a zónát. L. erről James W. Loewen: Lies My Teachers Told Me: Everything Your American History Textbook Got Wrong, New York: Touchstone, 1995. (203. o.).

¹⁶ A Kongresszus költségvetési hivatalának adatai szerint 1980-ban egy kétgyermekes, közepes jövedelmű család jövedelmének 8,2 százalékát fizette be jövedelemadó formájában és 9,5 százalékát béradóként (lényegében ez a társadalombiztosítási hozzájárulás). Nyolc évvel később a jövedelemadó-hányad már csak 6,6 százalék volt, a béradóhányad viszont 11,8 százalék, a kettő együtt tehát növekedést mutatott. L. bővebben: Paul Krugman: “The Great Taxer”, The New York Times, 2004. június 8.

¹⁷ Megjegyzendő, hogy hat évvel korábban megjelent könyvében Hahner pontosabban és szigorúbban fogalmazott. Eszerint Reagan elnöksége alatt “az Egyesült Államok jelentős sikereket könyvelhetett el, és a történészeknek még nem sikerült pontosan feltárni, mennyiben tulajdonítható ez Reagan politikájának, és mennyiben volt ő puszta haszonélvezője egy kedvezőbbre fordult gazdasági és nemzetközi helyzetnek. Annyi azonban bizonyos, hogy több államadósságot halmozott fel, mint valamennyi elődje összesen, s ennek még nem lehet előre látni valamennyi következményét” (Hahner i. m. 310. o.).

¹⁸ A Washingtonban székelő Nemzetközi Valutaalap és Világbank vezetésének személyi összetétele gyakorlatilag a néhány saroknyi távolságra levő Fehér Házban dől el, mivel az Egyesült Államok rendelkezik a legnagyobb részesedéssel a két intézmény alaptőkéjében. Ezáltal politikájukra is meghatározó befolyással bír, elsősorban a pénzügyminiszter illetékes helyettesén keresztül.

¹⁹ Frekventált emlékhelynek tekinthető a Lánchíd pesti hídfőjénél elterülő Roosevelt tér és a városligeti Washington-szobor.