Mi jut eszünkbe a szkinhedekről? A szerző bebizonyítja, hogy nem voltak mindig fasisztoid hordák, sőt ma sem szükségképpen azok. Eredetileg lázadó prolifiatalok voltak, inkább balos elképzelésekkel. A valódi szkinhedek utódai ma is élesen elutasítják a rasszizmust és a fasizmust, kitartanak kezdeti, anarchista vagy kommunista elképzeléseik mellett.

A szkinhed a közbeszédben és a sajtóban a fasiszta szinonimája. A bőrfejűeket a legtöbb ember náci huligánoknak tartja. Vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki ez a vélemény, és mennyire megalapozott!

A szkinhedtörténetet hamisítások, torzítások kísérik végig, melyeket gyakran maguk a szereplők erősítettek fel. Ennek oka az, hogy a szkinhedmozgalom sokszínű (éppen ezért kérdéses, hogy egyáltalán beszélhetünk-e egyetlen mozgalomról), és több alapvető szakításon ment át.

A szkinhedek története mintegy negyven évvel ezelőtt, az 1960-as évek második felében indult. (Ifjúsági szubkultúraként elég szép életkort ért meg, és még ma sem látszanak rajta az öregedés jelei.) A mozgalom szülőhelye – mint oly sok más szubkultúra esetében − Anglia. Ezt az országot, a kapitalista osztálytársadalom kialakulásának talán legfontosabb helyszínét ma is éles osztálykülönbségek jellemzik. Ha esetleg az öltözködés nem árulná el, akkor megszólalás után rögtön eldönthető mindenkiről, hogy milyen helyet foglal el a társadalmi ranglétrán. Az osztályviszonyok jelentősen meghatározzák a szubkultúrához való tartozást is. Az 1960-as évek közepén az egyik legjelentősebb ifjúsági divat a mod stílus volt. A modok robogóval közlekedtek, laza eleganciával öltözködtek, és szívesen buliztak fekete zenére (soul, rock, steady). (Zenei szempontból kissé torzított – mert az olyan fehér zenekarokat, mint a The Who, csak a modok egy része kedvelte −, de azért szemléletes képet ábrázol a stílusról a Quadrophonia című film.) Az évek során a modmozgalom szakadásához, és a szkinhedstílus megszületéséhez vezetett két dolog. Egyrészt az osztálykülönbségek: a munkásosztálybeli fiatalok egyre kevésbé győzték anyagiakkal középosztálybeli társaik elegáns stílusát követni. A proli kölyköknek két cipőjük volt, az egyikben dolgoztak, a másikban focizni jártak. Nem tudtak maguknak elegáns cipőt vásárolni a bulizáshoz, így nem volt más lehetőségük, mint hogy a munkásbakancsukat szép fényesre pucolják, és abban vágjanak neki a hétvégének. A zakót is lecserélték farmerdzsekire, valamint a modok által is kedvelt katonai kabát rövidebb verziójára, a bomberdzsekire.

Egy jamaicai énekes, Desmond Dekker egy inchcsel rövidebb szárú nadrágot kezdett hordani, ezután a fiatalok is felhajtották a nadrágjuk szárát.

A szkinhedstílus megszületéséhez másrészről nagyban hozzájárult a hippivilág megerősödése. A nagyvárosok tereit elárasztották a tarka ruhás, hosszú hajú fiatalok, akik látványos naplopással kérdőjelezték meg a társadalmi viszonyokat. A hippizmus kétségtelenül lázadás – de individualista lázadás, mert az egyéni felszabadulást tűzi zászlajára (pedig kapitalista viszonyok között nem lehetséges szabad egyéni lét). A hippidivat csak a fiatalok egy része számára nyújtott a rendszerrel szembeni alternatívát. Csak azok tehették meg, hogy kerüljék a munkát és hosszú hajat növesszenek, akik mögött biztos anyagi háttér állt – vagyis a középosztálybeliek. Akinek a puszta létfenntartás érdekében robotolnia kell, az nem engedheti meg magának, hogy naphosszat a virágok között heverészik. A szkinhedek egycentisre nyíratták a hajukat, ezzel is kifejezve, hogy számukra nem a peace-love álmodozás jelenti a kiutat. A nagyvárosi gengek világában élő tizenévesek számára a szkinhedstílus jelenítette meg a valódi világot: ez a stílus harciasságot, osztálytudatot fejezett ki, lázadást a rendszer képviselői (rendőrök, főnökök, tanárok, gazdagok stb.) ellen. A szkinhedbandák főleg területi alapon szerveződtek, megvolt a saját területük, focicsapatuk, melyekért készen álltak bármikor megverekedni. A bőrszínnek semmilyen jelentősége nem volt. Nem is lehetett, hiszen a zene minden szkinhed számára fontos volt, és az első hullám zenéje a reggae volt – melynek legfontosabb előadói színes bőrű jamaicai zenészek voltak. A szkinhedvilágra nagyon nagy hatást gyakorolt a jamaicai kultúra: a zene és a gengszter-vagány jamaicai fiatalok divatja, a rude-boy stílus. A reggae – mely a skából kialakuló rock-steadyből született 1968-ban – eredetileg durva, gyorsabb ritmusú tánczene volt. Angliában a stílust skinhead-reggae néven ismerték, és ez elég egyértelműen mutatja, ki hallgatott ilyen zenét.

1969-re teljesen kialakult a szkinhedstílus saját öltözködéssel, saját zenével, osztálytudattal és rengeteg követővel. Ezt jelenti 1969 szelleme – amelyre azóta is hivatkoznak a szkinhedek.

A fénykor nem tartott sokáig. 1972-re jelentősen megcsappant a szkinhedek száma. A fiatalok hosszabbra növesztették a hajukat, számtalan új, rövid életű stílus született. A zene is megváltozott: a reggae lelassult, és egyre inkább rastafari irányba ment el. Márpedig egy angol munkásfiatal nem sokat tud kezdeni a “Vissza Afrikába!” jelszavával. A szkinhedutódok inkább rockzenét hallgattak.

Már azt lehetett hinni, hogy végleg eltűnik az irányzat, amikor a 70-es évek közepén megjelent a punkmozgalom, és ez feltámasztotta a szkinhedeket is. A lázadás szelleme elárasztotta az utcákat, és a punk szellemiség teljesen megfelelt a szkinhedeknek is. Az első szkingeneráció a jamaicai rude-boyokat, a második pedig a punkokat tekintette a testvérének. Punkok és szkinhedek együtt buliztak, együtt balhéztak, együtt pukkasztották a polgárokat.

1978–80 körül már volt némi távolság a két irányzat között. Kialakult a saját szkinhed zenei stílus, az Oi, ami tulajdonképpen dallamos, dübörgő ritmusú punkzene. A szkinhedek másik nagy kedvence a modern formában újjászületett ska muzsika volt, ami a 80-as évek kezdetén Anglia-szerte nagy népszerűségnek örvendett. A szkinhedmozgalom tömegméretűvé szélesedett, és ez felkeltette a fasiszta csoportok figyelmét is. A különböző, magukat nemzetinek nevező szervezetek szociális demagógiával és a bulvársajtó hathatós támogatásával sok szkinhedet maguk mögé állítottak. A lejtőn nem volt megállás. A sajtó állandóan rasszista, nacionalista mozgalomnak állította be a szkinhedeket. Sok szkinnek elege lett ebből, és inkább kiszállt. Jöttek helyettük a fasiszták, akiknek korábban eszükbe sem jutott volna levágatni a hajukat. A kapitalista társadalom nagyon kifinomult módszerekkel képes befogni bármiféle lázadást, itt is ez történt. A rendszer ellen lázadó munkásfiatalok divatját kisajátították, és csináltak belőle egy fasiszta szubkultúrát. A média és a politikusok kéz a kézben hamis irányba terelték, saját céljaik érdekében befogták a lázadó energiákat. A punkmozgalom esetében ezt a befogást elsősorban az üzlet intézte el, a punkból árucikket, jól eladható, felszínes műlázadást csináltak.

Az 1980-as évek elején a szkinheddivat világszerte elterjedt, de ekkorra már rasszista, nacionalista ideológiák foglya volt a mozgalom. Nagyon sokan azért lettek szkinhedek, mert fasiszták voltak, és ez tovább csökkentette a színvonalat. El kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy a szkinhedek körében tömegessé váljon az igény a mozgalom megtisztítására. (A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon sok szkinhed nem volt fasiszta, és olyanok is sokan voltak a szkinek között, akik aktív antifasiszta tevékenységet folytattak – verték a nácikat.)

1988-ban elindult a SHARP-mozgalom (Skinheads Against Racial Prejudice – szkinhedek a faji megkülönböztetés ellen). A mozgalom célul tűzte ki, hogy a szkinhedstílust visszavezeti a mozgalom gyökereihez és megtisztítja a rasszista mocsoktól. A SHARP rövid idő alatt elterjedt a mozgalomban, és ha világméretekben szemléljük, akkor a 90-es évektől már teljesen egyértelműen az antirasszista szkinhedeké a meghatározó erő. Ez persze nem olyan érdekes a média számára, ritkán találkozunk ilyen szalagcímmel: A valódi szkinhedek nem fasiszták! Pedig ez a helyzet.

A szkinhedmozgalmat politikai szempontból egy érdekes kettősség jellemzi. Egyfelől ez nem politikai mozgalom. Nincsenek nagy társadalmi célok, politikai hatalom megszerzésére pedig végképp nincs törekvés. Van ugyan markáns osztálytudat, és a kizsákmányoló rend (és annak képviselői) elleni ösztönös lázadás, de ez a stílus tagjainak osztályhelyzetéből adódik, és semmiképp sem tekinthető politikai állásfoglalásnak. Mindezek ellenére a mozgalmon belüli szakítások mindig politikai különbségek miatt robbantak ki. A tudatos elhatárolódás a rasszizmustól és a különböző fasisztoid megnyilvánulásoktól – ami a legfontosabb szakítás a mozgalom történetében – fejlett politikai érzékről tanúskodik. E kettősség magyarázata valószínűleg a sokat emlegetett osztálytudatból fakad. Aki tisztában van vele, hogy az osztályok közötti nagy küzdelemben a barikád melyik oldalán áll, azt nem lehet munkásellenes ideológiákkal meghülyíteni. A fasizmus mai időkben tapasztalható erőteljes offenzívájával szemben ez a tény némi reményt adhat számunkra.

Magyarország a szubkultúrák tekintetében is periferikus helyet foglal el a világtérképen. A legtöbb dolog késve, torz formában jut el hozzánk. Amikor zászlót bontott a SHARP, nálunk virágkorát élte a fasisztoid csontfejűek mozgalma (a rasszista rövid hajúak olyan távol állnak a szkinhedmozgalom gyökereitől, hogy nem érdemlik meg ezt a nevet, ezért szokás őket boneheadként emlegetni). A rendszerváltás időszakában művelődési intézmények, majd politikai pártok aktív támogatásával sokezresre duzzadt a csontfejű tábor. Amikor elapadtak az anyagi források, és a szalonképes politikai erők sem álltak mögöttük, jelentősen visszaesett az irányzat, de el kellett telnie néhány évnek, hogy a valódi szkinhedstílus mozgalommá szélesedjen. Napjainkra fesztiválok, zenekarok, kiadványok jelzik a szkinhedmozgalom erősödését. A fasiszta szubkultúra természetesen nem akar lemondani “védjegyéről”, ebben nagy segítségükre van a média, amely még mindig “szkinhed fasisztákról” ad hírt. Pedig ha pusztán a számarányokat nézzük, a különböző rockercsoportok között sokkal több a fasiszta, mint a szkinhed szubkultúrában, ahol a mozgalom eltorzítói és lejáratói kezdenek kisebbségbe kerülni. A csontfejűek a szkinhed stílusjegyeket sem hordozzák, megjelenésükre a militarystílus jellemző, kiegészítve különböző idétlen magyarkodó és neonáci felvarrókkal, kitűzőkkel. Egyfajta szkinhedparódiák ők. Zenében sincs sok közük a mozgalom gyökereihez, nem véletlen hogy koncertjeiket is “nemzeti rock” stílusmegjelöléssel illetik. A valódi Oi és ska bandák semmiféle közösséget nem vállalnak bonehead csoportokkal.

A szkinhed Magyarországon is kezdi visszanyerni eredeti jelentését, de az általános elhülyülés időszakában, a “látvány társadalmában”, amiben most élünk, szinte semmi sincs a valódi nevén nevezve. Harcot kell folytatni a fogalmak letisztázásáért, a torzítások, hamisítások ellen. Ezt a célt szolgálja ez az írás is.

Milyen a gazdasági-társadalmi kontextusa a latin-amerikai baloldal néhány éve tapasztalható előretörésének? Mennyiben újszerűek ezek az "új társadalmi mozgalmak", s mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén?

A baloldali társadalmi-politikai szereplők – régiek és újak – színrelépése és látványos előretörése – aminek Latin-Amerikában immár egy évtizede tanúi vagyunk – változatos formákat ölt, s a földrész egészére kiterjedő, alapvető folyamatokban gyökerezik. […] A tömeges népmozgalmak föllángolása, a kontinentális és világszintű kifejeződési kísérletek, a haladó pártok, koalíciók megjelenése és megerősödése, a baloldali jelöltek sikerei a választásokon, valamint a kormányzás tapasztalatai helyi vagy országos szinten számos kérdést vetnek fel.

Az elsők a latin-amerikai baloldal előretörésének kontextusára: a két évtizedes neoliberális kurzus nyilvánvaló válságára és a földrész “választójogi demokratizálásának” jól látható korlátaira vonatkoznak. Melyek a tiltakozó erők föltűnésének és folytonos jelenlétének politikai, kulturális és társadalmi-gazdasági okai? Venezuela “boliváriánus forradalma”, Chiapas “zapatista lázadó” önkormányzatai és az argentin állástalanok mozgalma mögött vajon azonos okok állnak? Miféle logikus magyarázat adható a brazil Dolgozók Pártja vagy az uruguayi Frente Amplio hatalomra jutására, Bolívia és Ecuador indián bennszülött parasztmozgalmainak dinamizmusára vagy a régi nicaraguai és salvadori baloldal megnövekedett súlyára a választásokon?

A kérdések másik része a baloldali társadalmi-politikai erők jellemzésével kapcsolatos. Mennyiben újszerűek ezek az “új társadalmi mozgalmak”, mi a nóvum követeléseikben, a hirdetett értékek, a szervezeti formák, az akciók, a felvállalt identitások terén? Beilleszthetők-e a hagyományos munkás- és parasztmozgalmak történeti “leszármazási” vonalába? De érdemes rákérdezni az új aktorok politikához való viszonyára csakúgy, mint – másfelől – azon kifejeződési formák társadalmi beágyazottságára, melyek pártok alakját öltik, s a választási küzdelmekben jelennek meg, illetve tágabban a baloldali erők társadalomátalakító és emancipatorikus képességére.

A kontinens történészei szerint Latin-Amerika története folyamán soha nem létezett még egy időben ennyi baloldali párt, ekkora hatalommal s ilyen sok országban. Milyen az első mérlege ezen új, részben ma is tartó kormányzati tapasztalatoknak? S miféle kritériumok alapján kell róluk ítéletet alkotni? Ez idáig egyetlen országnak, egyetlen kormánynak sem sikerült szakítani a neoliberális politika uralmával¹ , ám egyikük-másikuk előre- vagy visszalépései, tényleges belső és külső kapacitásaik, politikai elszántságuk, népszerűségük, döntéseik irányultsága s a hatalomba való visszakerülésük perspektívái jelentős különbségeket mutatnak.

 

 

Az ellenállás és a baloldali fordulat háttere

 

Latin-Amerikában a két évtizednyi politikai és gazdasági liberalizáció mérlege – katasztrofális, még ha a mértékek és a módozatok országonként különbözőek is. Attól függetlenül, hogy a “demokrácia” érvényre jutása néhány esztendővel megelőzte-e a neoliberális ihletésű gazdaságpolitika bevezetését – miként ez Brazíliában vagy Argentínában történt –, vagy pedig a “washingtoni konszenzus” ajánlásai – liberalizáció, privatizáció, dereguláció – már jóval a diktatórikus rezsimek felszámolása előtt alkalmazásra kerültek (mint Chilében), e kettős, szorosan összefonódó folyamatot² –, amely a baloldalt mint lehetséges alternatívát hosszú időre kizárta a hatalomból – következményei miatt súlyos bírálatok érik, logikáját megkérdőjelezik. A neoliberális kurzus kulturális hegemóniájának, úgy tűnik, befellegzett.

A fiatal latin-amerikai demokráciák lényegi korlátai világosan megfogalmazódnak az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) 2004-es La democracia en América latina c. jelentésében³ , amelyről 2004-ben Latin-Amerikában széles körű vita bontakozott ki, s amit az Európai Uniónak 2005-ben mutattak be. A jelentés szerint, bár a szubkontinens túlnyomó részén a választási rendszerek immár megfelelnek a minimális elvárásoknak, “a demokrácia konszolidációját nagymértékben veszélyezteti a csekély arányú részvétel a választásokon, az alternatív nézeteknek a politikai establishment általi módszeres marginalizálása s a lakosság nyilvánvaló bizalomvesztése a hagyományos politikai pártok iránt”.

Bár a dokumentum szükségképpen az ENSZ-re jellemző stílusban íródott, s az “állampolgárság (citoyenneté) fejlődésére” összpontosít ahelyett, hogy az alapvető problémákra kérdezne rá, a fölsorakoztatott tények rávilágítanak “a politikai és szociális jogok megszilárdítása, illetve a régióban uralkodó példátlan szegénység és egyenlőtlenség között fennálló feszültségre. A szegénység és az egyenlőtlenség – amely korlátozza a politikai részvételt, akadályozza a társadalmi integrációt, s szétroncsolja a társadalom kohézióját – a legsúlyosabb kihívás, amellyel a mai latin-amerikai demokrácia építésének szembe kell nézni”. A latin-amerikai közvéleményben tehát a demokratikus rendszerek legitimációja és a szélsőséges társadalmi polarizáció egyaránt megkérdőjeleződik: a kontinens lakóinak több mint fele kész lenne lemondani a demokráciáról, s elfogadni valamilyen autoriter rendszert, ha ez képesnek bizonyulna a társadalmi-gazdasági problémák megoldására.⁴

Az UNDP vizsgálatának következtetése: sürgősen meg kell erősíteni a demokrácia alapjait az állampolgárság politikai felfogásának gazdasági, szociális és civil dimenziójú kiterjesztésével – az uralkodó gazdasági modell valódi megkérdőjelezése nélkül… Márpedig a népmozgalom Latin-Amerikában a neoliberalizmusra s annak leginkább látható hatásaira is nemet mond. A liberális demokrácia fennállásának 20 éve alatt csupán egyetlen ország, Mexikó javított valamelyest a jövedelmek elosztásán – egy olyan földrészen, ahol a gazdagság és a hatalom koncentrálódása egy kisebbség kezében a legmagasabb szintű a világon. Az egyenlőtlenségek mértékét jelző ún. Gini-mutató 0,55-ről 0,57-re nőtt (ez a mérőszám Európában 0,29, az Egyesült Államokban pedig 0,34). Míg 1980-ban a lakosok leggazdagabb 10%-ának jövedelme 24-szer volt magasabb a legszegényebb tized jövedelménél, jelenleg ez a szorzó 31. 2003-ban 225 millió latin-amerikai élt a szegénységi küszöb alatt, s közülük 100 milliónyian nyomorogtak. Az UNICEF a térségben élő gyermekek 60%-át a szegények közé sorolja.

Ha ma már nemigen van vita arról, hogy az 1980-as éveket (visszatérés a polgári kormányzáshoz súlyos gazdasági válság közepette) mint “elveszett évtizedet” lehet jellemezni, az 1990-es évek megnevezése “aláaknázott” vagy “elpazarolt évtized” lehetne. A Nemzetközi Valutaalap⁵ , a Világbank és az Amerika-közi Fejlesztési Bank által szorgalmazott reformok – az egyes államokra oktrojált struktúraátalakító programok –, bár kétségtelenül lehetővé tették a hiperinfláció megfékezését, s az első időkben sikerült szerény növekedést is elindítaniuk, illetve egyfajta makroökonómiai stabilitást biztosítaniuk, összességében hatalmas zűrzavarhoz vezettek: növekvő pénzügyi és technológiai függőség, a gazdasági növekedés leállása⁶ , az egyenlőtlenségek és kiterjedt társadalmi rétegek sérülékenységének fokozódása, stagnáló vagy súlyosbodó szegénység… A nemzetközi pénzügyi intézmények éltanulóinak meg kellett fizetniük az ortodoxia költségeit. A külső eladósodás soha nem látott méreteket öltött, s a domináns – a külpiacokra nyitott “kaszinógazdaságok” által inspirált – pénzügyi logika az instabil szubkontinenst még törékenyebbé tette.⁷

A költségvetési egyensúly és a hitelezők előtti hitelképesség utáni hajsza folytán az államok visszalépnek alapvető feladataik ellátásától – különös tekintettel az oktatás- és egészségügyre –, miközben a földrész lakosai háromnegyedének nem elegendő a jövedelme ahhoz, hogy tartósan kiemelkedjék az ínségből.

A Nicaraguához vagy Haitihoz hasonló kis országokban, ahol az állam politikai-gazdasági szilárdsága hiányában a transznacionális vállalatoknak szabad kezük van, a helyzet minden képzeletet fölülmúl: hanyag, nepotista, korrupt elitek, szociális és egészségügyi hanyatlás a városi és vidéki lakosság körében egyaránt, növekvő biztonsághiány, az alultápláltság terjedése és súlyosbodása, környezetrombolás…

Ha a földrész merőben formális demokratizálásából való kiábrándulás, a hagyományos politikai képviseleti formák delegitimálódása és a neoliberális receptek kimerülése nem is nyújt teljes körű magyarázatot az okok láncolatára, amely a latin-amerikai lakosság jelentős rétegeit – az utcán vagy a szavazóurnák előtt – a változás érdekében való fellépésre mozgósítja, e tényezők együttese kétségkívül hasonló – gyakorlatilag valamennyi latin-amerikai országra jellemző – helyzetre utal, s kedvez a lázadás különféle formái megjelenésének. Nem árul el viszont sok mindent arról, hogy a tiltakozás milyen formát ölt s milyen irányt követ: a neoliberalizmus társadalmi öröksége a legkülönbözőbb válaszoknak nyit utat, a populizmustól a kulturális ellenállásig, a pacifizmustól a fegyveres harcig, a befelé fordulástól az expanzióig.

 

A tiltakozás új szereplőinek arculata

 

A három évtizednyi recesszió, az intézményesített elnyomás, majd a neoliberális ideológiai offenzíva a hagyományos társadalmi mozgalmakat merőben új utakra térítette. A diktatúrák korszaka előtt e paraszt-, munkás- és diákmozgalmak “népi nemzeti” és “fejlődéspárti” (developmentalista) álláspontra helyezkedtek: az Észak államaitól független – de a kapitalista rendszeren belül maradó – szociális állam megteremtésére törekedtek.⁸ Az utóbbi tizenöt évben azonban – a katonai rezsimek felszámolása nyomán – a társadalmi tiltakozás újfajta erői léptek színre: a szegénynegyedek lakosainak mozgalma, nőmozgalmak, földnélküliek, állástalan őslakosok mozgalma… E mozgalmak olyan új követeléseket tűztek a társadalmi harcok napirendjére, melyek a kapitalizmus újszerű kritikáját jelentették. Paradox módon éppen a kirekesztés új formái miatt – de a politikai játéktér viszonylagos nyitottságának köszönhetően is, amit a szubkontinens liberalizálása, illetve a társadalmi-gazdasági struktúrák fejlődése teremtett meg – ezek az új szereplők szociálisan és kulturálisan a hagyományos képviseleti és közvetítő formákon kívül nyilvánultak meg.⁹

Közülük a leginkább szem előtt lévők az őslakos-mozgalmak Bolíviában, Ecuadorban, Guatemalában, Mexikóban s másutt. Míg a mai globalizációs folyamat sok szempontból pusztítóan hat e marginalizált népcsoportokra, egyidejűleg megteremti annak feltételeit, hogy ezek önazonosságuk megtartásáért síkraszálló társadalmi szereplőkként jelenhessenek meg.¹⁰ A globalizáció felgyorsulása magában rejti a kulturális, lokális vagy regionális identitások újraerősödését. Mint tudjuk, a neoliberális gazdasági logikából következő bomlasztó erők aláássák a nemzeti szolidaritást, ami a főbb társadalmi szereplők és a kollektív identitások szétaprózódását vonja maga után. Ez a tendencia Latin-Amerikában – miként máshol is – a vallási, nemzeti vagy etnikai önazonossági mozgalmak proliferációjához vezetett.

Bár az őslakosság mozgalmai általában sérülékenyek, s ki vannak téve a máshonnan ismert integrista, rasszista vagy reakciós kisiklás veszélyének, a latin-amerikai szerveződések többségének – elsődlegesen politikai jellegű harcuk során – sikerült önmagukat kettős: kulturális és társadalmi dimenzióban megjeleníteniük. A térség őslakosmozgalmaiban az etnikai hovatartozás, a morális tiltakozás, illetve a társadalmi és politikai cselekvés egybefonódik. Követeléseikben az őslakosok emberi jogainak elismerése éppúgy helyet kap, mint az állam mélyreható demokratizálása vagy a neoliberális gazdasági modell bírálata. […] A népi ellenállás és felkelés erősödő társadalmi beágyazottságában a lokális, országos és nemzetközi szint nem kerül ellentmondásba egymással. Ezek a mozgalmak az őslakos népcsoportok egyenjogúságra törekvését s a modernitás elsajátítására és kézbentartására irányuló szándékát fejezik ki. Annak szándékát, hogy a diskurzus éppúgy összpontosuljon a politikai rendszer demokratizálására s az államnak a társadalmi szereplőkkel való kapcsolatára, mint az uralkodó gazdasági berendezkedés megkérdőjelezésére.

Ennyiben ezek a mozgalmak tanultak a parasztszakszervezetek és az őslakos szervezetek korábbi ellenséges viszonyából. Míg az előbbiek elemzéseikben és követeléseikben – osztályszempontokból kiindulva – a társadalmi viszonyokat s tömegbázisuk társadalmi pozícióját részesítették előnyben, az utóbbiak “kulturalizmusuk” alapján az identitás, a hagyományok megtartását hangsúlyozták, sőt olykor a régi társadalmi rend egyes elemeihez való visszatérést hirdették, még ha ezek szociális téren igazságtalanok is voltak. A két irányzat vezetői közötti versengésnek nem kis szerepe volt a népi – paraszti és őslakos – mozgalom megosztottságában, az álláspontok radikalizálódásában és polarizálódásában.

Napjainkban, noha az elérendő fő cél a társadalmi igazságosság megteremtése, ennek kivívása immár a hatalom felelőssé tételén, a különbözőségek elismerésén és a demokrácia újraértelmezésén nyugszik. A chiapasi őslakosok neozapatizmusa ezért kívánja legitimitását a tekintélyelv, az avantgardizmus, a dogmatizmus és a militarizmus meghaladására alapozni. Az identitásukat óvó, lázadó indiánok forradalmárok és demokraták is: a szociális, kulturális és politikai ellenállás összehangolására törekszenek, szemben az egyenlőtlenségeket teremtő, az egyedi önazonosságokat romboló piac mindenhatóságával. Az őslakosok harcában rejlő kihívás – a chilei és argentínai mapucsék mozgalmától az Andok-beli ajmarák és kecsuák küzdelmén át a közép-amerikai maják harcáig – a különbözőség (valamint a politikai és kulturális szintek közötti kölcsönös függés) és az egyenlőség elvének összebékítésében rejlik. A bennszülött mozgalmak autonómiát követelnek különválás, illetve integrációt asszimiláció nélkül. A globalizáció mindent elárasztó uniformizáló hatására s a hatóságok indigenizmusára (asszimilációs politikájára) az indián szervezetek válasza az önazonosságot tiszteletben tartó indianizmus. “Egyenlőnek és különbözőnek, egyenlőnek, mert különbözőnek elismertetni magunkat!” – ahogyan Ana Maria zapatista vezető fogalmazott.

Általánosabban, az őslakosság harcán túl: az “új társadalmi mozgalmak”, az “új latin-amerikai politikai radikalizmusok” (Hernan Ouviña kifejezésével) szociális összetételük folytán (heterogénebbek, mint a régebbiek s népibbek, mint európai megfelelőik), szervezeti formáikban (közvetlen demokrácia, horizontalitás), jelszavaikban (autonómia, méltóság, környezet, diverzitás), akcióik repertoárja tekintetében (expresszív, szimbolikus vagy médiaakciók), alternatív gyakorlatuk révén (kísérletezés, kollektív termelésen alapuló önigazgatott körzetek) – ezek a mozgalmak tehát – jelentős kihívást képviselnek a politikai baloldal számára. Újszerűségüket azonban nem kell sem “esszencializálni”, sem idealizálni; inkább viszonylagosnak, vagy a régi formák újfajta kifejeződésének lehet tekinteni, abban az értelemben, hogy e mozgalmakban a vertikális és hierarchikus jellegű vezetés, a hagyományos kifejezésmódok, az anyagi javak újraosztására irányuló egyenlősítő törekvések, a szorosan vett szociális és gazdasági követelések, az államhatalomhoz való vonzódás és az osztályidentitások változatlanul s szembeötlően jelen vannak.

Természetesen a mobilizációnak ez a fajtája és a réginek az újjal való vegyítése; bekapcsolódás a helyi, az országos és a nemzetközi küzdelmekbe, a különböző egyedi követelések (pl. egy duzzasztógát megépítése vagy a közszolgáltatás privatizálása ellen, valamely földdarab vagy munkaalkalom megszerzéséért, kulturális jogokért stb.), illetve az új, alterglobalizációs nemzetköziség – nem a semmiből születik. Egyrészt azokból a sajátos dinamikákból merít, amelyet a modernizáció vált ki – a kibocsátó városi vagy vidéki közösségekből (generációs konfliktusok, fiatal, újat akaró elitek színrelépése, szakítás a megszokott egyhangúsággal…) –, másrészt a kulturális és politikai hatások sokaságából, amely a mobilizáció szereplőit az elmúlt néhány évtizedben érte, mind vallási téren (a felszabadításteológia által inspirált áramlatok révén), mind közvetlenebbül társadalmi-politikai tekintetben (a paraszti szervezetek, a szakszervezetek vagy a korábbi forradalmi mozgalmak részéről).

Anélkül, hogy részleteznénk az érintett államok, hatalmi tényezők válaszait és stratégiáit e mozgalmakkal szemben – ezek hagyományosan a repressziótól a kooptálásig terjednek, beleértve a többé-kevésbé álcázott manővereket, melyek a helyzet “rohasztására”, a mozgalmakban résztvevők fragmentálására, a követelések intézményesítésére stb. irányulnak – két fontos kérdésre kell kitérnünk: a szóban forgó mozgalmak – a brazil földnélküliek, az argentin munkanélküli piqueterók, a mexikói vagy bolíviai őslakosok – politikához fűződő viszonyára és társadalomátalakító képességére. Az ezekről a kérdésekről Latin-Amerika-szerte lefolytatott, heves viták tanulságai hozzásegítenek ezen társadalmi erők valóságos jelentőségének megítéléséhez. E viták a politikai cselekvés és a társadalmi átalakulás útjának két régi hagyományát érintették.

Az első, anarchoszindikalista és anarchista hatást tükröző tradíció, amely szélsőséges válfajaiban – a “tiszta társadalmiság” némileg idealista fetisizálása nevében – a hatalomdelegálás és az intézményes képviselet minden formáját elveti, az önigazgatás fejlesztése és általánossá tétele, az alulról szerveződő, civil ellenhatalom álláspontját képviseli. John Holloway és Change the world without taking power c. műve (2002) – amely azt az anarchista irányt követi, amit Michael Hardt és Antonio Negri opusa, az Empire tűzött ismét napirendre – Chiapas zapatista praxisában vagy az argentin piqueterók mozgalmának néhány mozzanatában egy, a hatalom meghódítása nélküli forradalmi elmélet elemeit véli felfedezni, amit vállaltan a történelemmel és a valósággal szembeni távolságtartással fogalmaz meg…

A második, szociáldemokrata, jakobinus vagy marxista–leninista indíttatású hagyomány, amely központosítóbb, s a “fent” (politikai pártok) és a “lent” (társadalmi mozgalmak) közti hierarchikus viszony reprodukálására hajlik, sokkal kevésbé idegenkedik a társadalmi harcok pártszerű kifejeződésétől s a mozgalom követeléseinek politikai megfogalmazásától. Sőt ezt a társadalmi mobilizáció politikai hatékonyságának feltételeként értelmezi. Hozzátehetjük: az álláspontok mindkét oldalon lehetnek radikálisabbak (rendszertagadók [antisystémiques]) vagy engedékenyebbek (reformpártiak).

A valóságban az ellenállás jelenlegi erői a kétfajta hagyomány (a társadalmi cselekvés versus a politikai cselekvés primátusa) egymást leginkább kiegészítő hangsúlyainak ötvözésére törekszenek, több-kevesebb szerencsével s az egyes országok társadalmi-politikai feltételeitől erősen függő, egyedi módozatok szerint.¹¹ Változatos társadalmi körülmények közepette kell működniük, ahol a “szervezett népi körzetek”, bármekkora is az erejük, gyakran saját társadalmi szegmensükön belül is kisebbségben vannak, s ahol a legerőteljesebb népi mozgalmak nem föltétlenül “baloldaliak” vagy ellenzékiek…¹² A politika színpadán, ha nincs saját jelöltjük vagy pártjuk¹³ , az ellenzéki erők, szervezetek – attól függően, hogy mennyire igazodnak el a választások előtti vagy utáni koalíciókötések útvesztőiben¹⁴ – valamelyik tőlük független párt vagy jelölt mellé állhatnak, illetve megkísérelhetik a hatalomra kényszeríteni saját forgatókönyvüket anélkül, hogy politikailag kompromittálnák magukat.¹⁵

De bármilyenek is a választott vagy a körülmények által kikényszerített stratégiák, a megfontolások centrumában a társadalmi változás elérésére legmegfelelőbb módszerek egyértelműen politikai dilemmája áll. Az elért eredmények […] s a mozgalmak dinamikájára gyakorolt hatások – az autonómia térvesztése vagy megerősödése, belső rivalizálás és differenciálódás, kifulladás… – ugyancsak sokfélék.

 

A baloldali kormányok tapasztalatainak első mérlege

 

Vajon a politikai baloldal választási sikerei, a haladó kormányzatok megalakulása egyes városokban, régiókban, sőt nemzetállamokban (mint Venezuela, Brazília vagy Uruguay), kínálnak-e reális lehetőséget a változásra? Nos, az eddigi eredmények mérlege inkább szerénynek mondható. Ha a néptömegek által az új vezetőkre ruházott mandátumot egyszerűen a szegénység állapotából való kilábolás, az egyenlőtlenségek elutasítása és a bizalommegvonás kifejeződésének tekintjük a hatalomból távozó – “eredménytelennek”, “nyerészkedőnek” vagy “korruptnak” tekintett – politikai gárdával szemben, az új adminisztrációk teljesítménye e tekintetben államonként s hatalmi szintenként eltérő. Függ a tényleges mozgástértől (koalíciós kormányzás vagy sem, az ellenzék lojalitása, az ország külső függése stb.) éppúgy, mint olyan tényezőktől, mint a politikai eltökéltség, a választott irány tisztázottsága, a társadalmi beágyazottság, a nép általi támogatottság stb.

Beatriz Stolowicz mexikói szociológus szerint – aki alaposan tanulmányozta a helyi baloldali hatalom legfrissebb tapasztalatait –, bár a baloldalnak az állampolgári jogok gyakorlása terén kétségtelenül sikerült fölmutatnia újításokat (átláthatóság, új részvételi mechanizmusok a döntések orientálásában, az irányítás ellenőrzése), e lokális szintről kiindulva csak ritkán sikerül(t) megkérdőjelezniük a “demokratikus kormányozhatóság” elveit, amelyek érveket szolgáltatnak az eliteknek a status quo igazolásához. A helyi szintek jelentőségének túlhangsúlyozása – ami az 1990-es évek óta a baloldal egy részét jellemzi – súlyos kétértelműségekkel terhes, mert bár vitathatatlanul megfelel a közügyek decentralizálása demokratikus logikájának, egyben jól illeszkedik a nemzetállamok gyengítésére irányuló, uralkodó neoliberális modellhez is.¹⁶

De mi a helyzet a baloldali kormányzás tapasztalataival országos szinten? A tekintetek főleg Brazília felé fordulnak azóta, hogy 2003 januárjában e hatalmas országban a korábbi szakszervezeti vezető, Luís Inácio “Lula” da Silva, a Dolgozók Pártjának (DP) jelöltje került az elnöki székbe. Hiszen – ahogyan Atilia Boron fogalmaz – “ha Brazíliának nem sikerül (ti. felszámolni az uralkodó logikát), ez melyik más országnak sikerülhet?”¹⁷ “Hozzájárult-e Lula ahhoz, hogy a tegnapi »gyarmat-Brazília« a holnap »nemzet-Brazíliájává« alakuljon át?” – teszi fel a kérdést Plínio Arruda Sampaio, a DP alapítója. Értékelése a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére tett intézkedésekről, a külső gazdasági és politikai befolyással szembeni politikáról s végül a népi mozgalommal való kapcsolatról – ahonnan az elnök származik –, a DP eredeti eszményeivel összevetve meglehetősen kiábrándító mérleget nyújt. Kérdés, hogy Lula változatlan népszerűsége – a közvélemény-kutatások szerint – konjunkturális természetű-e, vagy pedig egy új típusú “populizmus” jelének tekintendő, amely személyes karizmáján alapul, s eredeti, szerves támogatói bázisát hivatott pótolni? Mindenesetre: az eredmények elmaradása a szegénység és az egyenlőtlenségek visszaszorítása terén, illetve a nemzetgazdaság struktúraátalakításának folytatása a neoliberális séma alapján nem teszi lehetővé, hogy a brazíliai népi mozgalmak értékeljék azt a viszonylagos politikai függetlenséget, amit Lula az Északkal szemben latin-amerikai és nemzetközi szinten elért.¹⁸

Akkor hát Venezuela lenne a működő alternatíva? Hugo Chávez kormánya 1999 óta folytatott diskurzusának és uralkodó politikai irányvonalának elemzése fejlődést mutat, még ha nem is mentes improvizációktól, sőt ellentmondásoktól sem – mutat rá Edgardo Lander, a Caracasi Központi Egyetem kutatója. A retorika és a tényleges változások közötti kezdeti meg nem felelés terén¹⁹ az első komoly változás 2001-ben következett be azoknak a törvényeknek az elnöki kihirdetésével, amelyek a tulajdon és a termelés demokratizálásáról, illetve az állami ellenőrzés szigorításáról szóltak – különös tekintettel a kőolajszektorra. Ezt követték – egyfelől – a jobboldal kísérletei a boliváriánus kormány megbukatására, másfelől a népi támogatás megerősödése Chávez elnök személyes vezető szerepe és társadalompolitikája mellett, amely a méltóságot, az integrációt és a társadalmi részvételt állítja előtérbe. Létezik továbbra is jó néhány kihívás: a gazdaság újraélesztése és diverzifikálása, a hatalom decentralizálása, a társadalmi és politikai megbékéltetés…²⁰

Egy olyan kis országban, mint Ecuador, Lucio Gutierrez hatalomra kerülése 2002-ben, a pachacutik, az ecuadori őslakos nemzetiségek konföderációja (CONAIE) “politikai szárnyának” támogatásával, már régen nem kelt illúziót. “Az egykori ezredes, Gutierrez fordulata – aki egyszerre váltott öltözéket, szövetségeseket és eszmét – a neoliberális politika és az Egyesült Államokkal való szövetség irányába, aláaknázta a CONAIE-val való együttműködést.”²¹ 2003. augusztus 6-a óta a szakítás a kormány és az ország legfőbb őslakos mozgalma között befejezett tény. A társadalmi-politikai feszültség és instabilitás ezt követően – 2005 áprilisában – Gutierrez lemondatásához vezetett. Uruguayban, a haladó Frente Amplio hatalomra kerülése egyelőre túlságosan közeli fejlemény ahhoz, hogy ítéletet lehessen alkotni róla. Ahogyan Raul Zibechi megjegyzi: az új kormány lehetőségei e kis, eladósodott ország átalakítására, a belső feltételeken túlmenően sokkal inkább a regionális és kontinentális erőviszonyok alakulásától függ, különös tekintettel a nagy szomszédok – Brazília és Argentína – irányváltó képességére.²²

E vonatkozásban meghatározóak lehetnek azok az erőfeszítések, amelyeket a Mercosur gazdasági és politikai integrációja terén – s azon túl, a Dél-amerikai Nemzetek Közössége keretében – a 12 latin-amerikai állam 2004-ben határozott el. Az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet terve, amelyet Bill Clinton amerikai elnök az 1990-es években harangozott be, s amelynek 2005-ben kellett volna életbe lépnie, láthatóan léket kapott.²³ E tervet, amire a jelenlegi baloldali latin-amerikai kormányok úgy tekintenek, mint olyan integrációs elképzelésre, amely a kontinenst az észak-amerikai érdekeknek rendelné alá – s amely azért is felfüggesztésre került, mert maga az Egyesült Államok is elutasította, hogy mérsékelje kereskedelmi protekcionizmusát – (ideiglenesen?) más, “célzottabb” szabadkereskedelmi szerződések aláírásával váltották fel a Bush-adminisztráció és – egyfelől – Közép-Amerika (CAFTA), másfelől az Andok országai (Ecuador, Kolumbia, Peru) között.

Végső soron az Egyesült Államok hegemóniájával szembeni regionális ellensúlyok életrevalósága és irányultsága a kontinensen kulcsszerepet betöltő három ország (Argentína, Brazília és Venezuela) soron következő államfőinek “profiljától” s a Latin-Amerikában 2006-ban sorra kerülő elnökválasztási hullám kimenetelétől függ.

 

Jegyzetek

 

¹ Emir Sader: “Reflexões sobre a luta antineoliberal”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

² “Démocratie et marché”, Alternative Sud, vol. VI, nº 3, Cetri – L’Harmattan, Louvaine-la-Neuve – Párizs, 1999.

³ La democracia en América latina, PNUD / UNDP, Buenos Aires–New York, 2004.

⁴ Uo.

⁵ 1989 és 2004 között az IMF 170 (alacsony kamatozású, a piaci nyitás előmozdítására szánt) kölcsönt folyósított a latin-amerikai országoknak; The Wall Street Journal, 2005. március.

⁶ 1998 és 2003 között a térségben az egy főre eső GDP – figyelembe véve az inflációt – 0,1%-kal csökkent.

⁷ Bernard Duterme: “Amérique latine: un nouveau ‘miracle’?”, Espaces latinos, 2003/202. április.

⁸ Theotonio Dos Santos: “De la resistencia a la ofensiva: el programa alternativo de los movimientos sociales”, Revista del Observatorio social de América latina – Osal, 2004/15., szeptember–december.

⁹ Hernan Ouviña: “Zapatistas, piqueteros y sin tierra – Nuevas radicalidades políticas en America latina”, Cuadernos del Sur, 2004/37.

¹⁰ A bennszülött népcsoportok, amelyekre a gyarmati korszaktól egészen a közelmúltig leginkább az uralom, a kizsákmányolás és a diszkrimináció viszonyai voltak jellemzőek, ma – passzív nép-tárgy státusukkal szembefordulva – egy eleddig ismeretlen folyamat cselekvő alanyai, aktorai gyanánt tűnnek fel. Vö.: “L’avenir des peuples autochtones”, Alternative Sud, vol. VII, nº 2, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Párizs, 2000.

¹¹ Isabel Rauber: Quehaceres políticos del tiempo actual – Propuestas concretas, proyecto alternativo y organización política (2005, megjelenés alatt).

¹² Pablo Stefanoni: “Reponer una agenda de cambio” és Marc Saint-Upéry: “La mistificación de ‘lo social’, Barataria, 2004/1., október–december.

¹³ Mint pl. Bolíviában az Evo Morales-féle Mozgalom a szocializmusért, amely a cocalerók mozgalmának politikai kifejeződése.

¹⁴ A brazíliai Dolgozók Pártja például, amely élvezi a Földnélküliek mozgalma és más társadalmi mozgalmak támogatását, a szövetségi kormányba való belépését különféle politikai szövetségeknek köszönheti.

¹⁵ Mint ez az ecuadori őslakosok mozgalma, a Pachakutik esetében történt, amely – miután képtelen volt saját elnökjelöltet állítani a választásokon – 2002-ben Gutierrez támogatása mellett döntött…

¹⁶ Betriz Stolowicz: “Democracia governable: instrumentalismo conservador”, in: Sujetos políticos alternativos en el actual capitalismo, Universidad nacional de Colombia, Bogota, 2004.

¹⁷ Atilio A. Boron: “La izquierda en el siglo XXI: reflexiones, tareas, desafios”, Envio, 2004. július.

¹⁸ Plinio Arruda Sampaio: “O que mudou com o Lula”, Brasil de Fato, 2005/5.

¹⁹ Az új alkotmány demokratikus irányultsága a neoliberális gazdaságpolitika folytatódásával s a nemzeti-konzervatív erők pozícióban maradásával párosult – ami az átfogó, előzetesen végiggondolt tervek hiányát mutatta.

²⁰ Edgardo Lander: La Venezuela à la recherche d’un projet contre-hégémo­nique, www.clasco.org és www.risal.collectifs.net

²¹ Augusto Barrera Guarderas: “El movimiento indígena, entre lo social y lo político”, Barataria, 2004/1., október–december.

²² Raul Zibechi: “La gauche uruguayenne: de l’hégémonie culturelle à l’hégémonie politique, www.alainet.org és www.risal.colectifs.net

²³ “Les dessous de l’ALCA”, Alternative Sud, vol. X, n° 3, Cetri – L’Harmattan, Louvain-la-Neuve – Paris, 2003.

 

 

(Fordította: Lugosi Győző)

Az államszocializmussal foglalkozó, másfél évig tartó vitát szerkesztőségünk két tagjának írásával zárjuk le. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy felhagynánk a téma tárgyalásával, de az elméleti kérdések tisztázásának, az érvek ütköztetésének ezt a fordulóját befejezettnek tekintjük.

E lapszámunk két nagyobb terjedelmű összeállításával ismételten kitekintünk az európai, illetőleg a globális színtérre, a korábbiaktól eltérő kérdésekre keresve a választ. Az Európai Unióval kapcsolatos nézetek, vélemények sorát adjuk közre a szociális fórummozgalomhoz és az alkotmányos szerződéshez kapcsolódva; jelezve, hogy a baloldalon belül is sokféle megközelítés létezik. A globális folyamatok elemzéséhez ezúttal a jog oldaláról közelítő tanulmányok közzétételével igyekszünk segítséget nyújtani olvasóinknak.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Tanay Marcell, Alpár Róbert, Benyik Mátyás : Reflexiók a 3. Európai Szociális Fórumról (London, 2004. október 15-18.)
2. Szigeti Péter : Előre az Európai Unió IV., szociális pillére felé
3. Vastagh Pál : Az európai alkotmányról – magyar szemmel
4. Lóránt Károly : Az európai alkotmány
5. Vincze Hajnalka : Az Alkotmányos Szerződés biztonság- és védelempolitikai újításai
6. Gerald Epstein : A központi bankok hatalma
7. Eric Toussaint : A Világbank és az IMF a diktatúrák szolgálatában
8. Farkas Péter : Egy nagyon tiszteséges vitairat a fejlődő országokért
9. Tütő László : Gazdagok és szegények I.
10. John Lea : A bűnözés mint uralom
11. Sonja Buckel : Autonómia és erőszak
12. Simon Paulenz : Igazságtalan igazságosság
13. Ursula Flossmann, Bernd Piringer : A jog szabad játéka
14. Konok Péter : Egy lezárhatatlan vita margójára
15. Krausz Tamás : Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról
16. Deák Barna : A szovjet tapasztalat baloldali kritikájához
17. Védegylet Oktatáspolitikai Műhely : Az iskola bukásra áll?

Az USA hatalmi fölénye nem örök érvényű, e felismerés mellőzése növeli az USA gazdasági problémáit. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentés egyidejű erőltetése hosszabb távon elősegíti a távol-keleti, elsősorban a kínai gazdaság növekedését, ezzel a politikai, hatalmi viszonyok átrendeződését.

Az USA nagyhatalmi szerepének hanyatlása és az új ázsiai regionalizmus¹

 

 

Az USA munkanélküliségi rátája 5–7 százalék között ingadozik. Még magasabb lenne, ha számításba vennénk a börtönök népes “lakosságát” és a bebörtönzés hosszú távú következményeit (Western&Beckett, 1999)² . A kialakult helyzetben olaj a tűzre a munkahelyek Kínába és Indiába történő kiszervezése, ami elégedetlenségi hullámot gerjesztett Amerika-szerte.

Amikor Bush elnök gazdasági tanácsadóinak vezetője, Gregory Mankiw azzal a merész állítással állt elő, hogy a munkahelyek kiszervezése jótékony hatással van az amerikai gazdaságra, sietve visszavonulót kellett fújnia, mert még a hatalmon levő republikánusok is ellene fordultak. Mankiw tézise – amely tulajdonképp nem más, mint egy széles körben elfogadott közgazdasági dogma – azon a feltételezésen nyugszik, hogy a kiszervezés által az amerikai munkavállalók magasabb hozzáadott értékkel rendelkező termékeket és szolgáltatásokat állíthatnának elő.

A szolgáltató szektor munkahelyeinek kiszervezése hisztériához közeli légkört alakított ki az USA politikailag amúgy is túlfűtött elnökválasztási évében. Látni kell azonban, hogy az USA-beli munkahelyteremtés lassú ütemének elsődleges oka nem az ázsiai valuták mesterségesen alacsony árfolyama (a dollárral szemben) vagy az alacsony kínai és indiai bérek. Ez az ára a washingtoni konszenzusnak, pontosabban szólva annak, hogy a kínai és indiai munkások milliói a világ munkaerőpiacába kénytelenek integrálódni. Most üt vissza az a nyomás, amelyet az USA kormányzata és a nemzetközi pénzügyi intézmények a kis és közepes jövedelmű országokra gyakoroltak a piacok megnyitása érdekében; egyetlen lehetséges út kínálkozik ugyanis a sokmilliónyi alacsony bérű munkavállaló foglalkoztatására a világ munkaerőpiacán, mégpedig az óriási, munkaintenzív exportszektorok kialakítása.

Azáltal, hogy a magasabbtól az alacsony jövedelmű országok felé irányuló munkaerő-áramlás került az érdeklődés középpontjába, kevéssé kap figyelmet egy másik, de még inkább fontos folyamat. Arról van szó ugyanis, hogy az újratermelési folyamatok egyre nagyobb mértékű gépesítése, automatizálása és komputerizálása – a tőke szerves összetételének növekedése – egyrészt hozzájárult a termelékenység növekedéséhez, másrészt viszont világviszonylatban is jelentős mértékű munkanélküliséghez vezetett a gyárakban dolgozók körében. Ez a folyamat egy globális trend része, aminek következtében a kínai gyáripari munkahelyek esetében is hasonló csökkenés tapasztalható. Ezt az USA nemzetközi ügyekért felelős pénzügyminiszter-helyettese, John Taylor is elismerte, amikor megjegyezte, hogy “a feldolgozóipar részesedése a foglalkoztatásból 50 évig csökkenő tendenciát mutatott, így ez a folyamat nem tulajdonítható egyetlen országnak vagy eseménynek” (Goodman, 2003). Mindemellett a magas jövedelmű országokat érintő munkahelyvesztés ütemét még inkább fokozta a több millió kínai és indiai munkavállaló integrálódása a világ munkaerőpiacába. Annak a 20–25 millió, kínai és indiai munkásnak az elhelyezkedése, akik évről évre belépnek a világ munkaerőpiacára, már önmagában is maga után vonja hatalmas méretű, munkaintenzív exportszektorok létrehozását, ami aztán hozzájárul a magas jövedelmű országok munkahelyeinek könyörtelen elvérzéséhez.

Az igazi kérdés – amely háttérbe szorult annak következtében, hogy az USA közvéleményét leginkább a fizikai és szellemi munkahelyek csökkenése foglalkoztatja – az, hogy ez a folyamat miért nem jár együtt jól fizető állások kialakításával. Ennek oka három fő pontban ragadható meg. Először is köszönhető az USA egyre inkább egyoldalú külpolitikájának, másodszor pedig a szövetségi kormányzat republikánus felügyelete alá tartozó törvényhozói és végrehajtói hatalmának, illetve a fokozódóan intoleráns és külföldi ellenes közhangulat érvényre jutásának. Mindez oda vezetett, hogy az USA versenyképessége a forradalmian új technológiák kidolgozásában erodálódni kezdett, így az ország kevéssé tűnik vonzónak a vezető tudósok és kutatók számára. Végül, de nem utolsósorban, a jól jövedelmező állások létrehozásának hiánya arra vezethető vissza, hogy a jelenlegi kormányzat az elavult iparágakra fordítja figyelmét ahelyett, hogy az új, feltörekvő szektorokat részesítené előnyben, illetve vámok és állami támogatások révén – a WTO szabályainak megsértésével – védelemben részesítené az olyan ágazatokat, mint az acélipar és a mezőgazdaság.

A kitelepülő cégek, a lakossági megtakarítások alacsony hányada, az adócsökkentések és a World Trade Centert és a Pentagont ért támadások nyomán látványosan megnőtt katonai kiadások az USA költségvetési és folyó fizetési deficitjének nagyarányú növekedéséhez vezettek. E hiányokat csak táplálták a távol-keleti gazdaságokból (az ún. ázsiai tigrisektől) az USA-ba visszaáramló megtakarítások és exportból származó jövedelmek. Mindazonáltal, ahogy látni fogjuk, a nagyobb mértékű kelet- és délkelet-ázsiai regionális integráció és a növekvő fogyasztási hányad valószínűleg az USA-ba irányuló készpénzbeáramlás számottevő csökkenéséhez vezet. E készpénzbeáramlás az USA-nak elengedhetetlen a deficites folyó fizetési mérleg ellentételezéséhez, különösen akkor, amikor a katonai célú kiadások növekedése következtében, az előrejelzések szerint, 2006-ra az USA hadi kiadásai meghaladják a világ összes többi államának együttes, ilyen irányú kiadásait (Bobbitt, 2004). Az USA-ba irányuló tőkebeáramlások csökkenése gyökerestül forgatná fel az USA által élvezett fölény alapjait. A csökkenő tőkebeáramlás ugyanis magasabb kamatláb mellett a fogyasztás drasztikus zsugorodásához vezetne, ami által kiegyenlíthető a szövetségi deficit, és csökkenthető a külkereskedelmi hiány. A 70-es évektől eltérően – amikor az USA még képes volt a dollár leértékelésével nyomást gyakorolni nyugat-európai és japán szövetségeseire – napjainkban egészen más a helyzet: a termelés feltételeinek megváltozása és az euró – amely előbb-utóbb a világvaluta szerepét töltheti be – térnyerése a dollárral szemben nem engedi meg e lehetőséget. Egyszerűen fogalmazva: mivel az USA egyes lépései még inkább súlyosbították az 1997–98-as gazdasági válság hatásait, az ázsiai tigrisek szorosabbra fonták együttműködésüket. E szorosra fűzött stratégiai együttműködések napjainkban képesek lehetnek aláásni az amerikai sas uralmát. Mivel a vezető hatalmi szerep nem örökkévaló, az USA-nak ahelyett, hogy igen agresszív és egyoldalú külpolitikát folytat, a legjobb lenne, ha egy széles körű, multilaterális politikát követne, miáltal optimálisabban tudná menedzselni a maga visszaszorulását.

 

A kiszervezés jelensége

 

A feldolgozóipari munkahelyvesztés mostanában sokat emlegetett politikai témává lépett elő az USA-ban. Nem azért, mert a kérdés új keletű, hanem mert az utóbbi években a hanyatlás mértéke nagymértékben felgyorsult, és sokak szerint hasonló tendencia figyelhető meg a szellemi foglalkoztatásúak körében is. Az 1979-ben elért, azóta is csúcsnak számító 19,5 millió gyári munkahely mára igencsak lecsökkent: számuk ma már 14,5 millió. Amíg két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az első 2,5 millió munkahely eltűnjön, a második 2,5 millió állás megszűnéséhez elég volt a George W. Bush 2001-es elnökké választása óta eltelt idő. Másképpen szólva, amíg az idősebb Bush elnöksége alatt a gyári állások száma havonta átlagosan 26 ezerrel csökkent, addig fia elnöksége idején ugyanez az érték 80 ezer körül alakult (Vieth, 2003, Samuel­son, 2004).

A gyári munkahelyek eltűnésével párhuzamosan az olcsóbb és megbízhatóbb nemzetközi kommunikációs hálózatok kiépítése és az információtechnológia robbanásszerű fejlődése láthatóan oda vezetett, hogy a szolgáltató szektorok munkahelyei – kezdve a call centerektől a gyógyászati nyilvántartások átírásán keresztül egészen a röntgenfelvételek elemzéséig – feltartóztathatatlanul a tengerentúlra terelődnek át, ahol jól képzett, alacsony bérű munkaerő áll rendelkezésre. A munkahelyvesztés mértéke valójában nem olyan nagy, mint amit a közelgő választás miatt a demokrata politikusok propaganda megfontolásból állítanak, illetve az esti televíziós adások idején eltúlozva tálalnak a közvélemény elé. Először is a tényleges szakértői becslések szerint a tengerentúlra áthelyeződött szolgáltató szektorbeli munkahelyek száma 300 ezer és 500 ezer közé tehető. Az Információs Technológiai Szövetségnél dolgozó Harvey Miller becslése szerint a számítástechnikával kapcsolatos állások esetében a mintegy 10 millió munkahely csupán két százaléka került át a tengerentúlra. Ezen állások áthelyezése, a közhiedelemmel ellentétben, nem jelenti megszűnésüket: az USA-ban 14 százalékos növekedés mutatható ki az üzleti és pénzügyi szféra állásainak tekintetében az 1999 és 2003 decembere közti időszakban. Eközben a számítástechnikával és matematikával kapcsolatos álláshelyek száma hat százalékkal emelkedett, és kétszázalékos állásvesztés következett be az építészeti és mérnöki szakmák esetében (Postrel, 2004). Az előrejelzések sem tűnnek éppen pesszimistának: John McCarthy, a Forrester Research munkatársa szerint 2015-re a szellemi foglalkoztatásúak körében 3,3 millió állás fog áthelyeződni a tengerentúlra, beleértve 1,7 millió irodai állást és 473 ezer munkahelyet az IT-szektorban. Az USA jelenlegi 139,8 millió munkahelyéhez képest ez a csökkenés elhanyagolható mértékű (Samuelson, 2004).

A fizikai és szellemi foglalkoztatásúak körében elszenvedett munkahelyvesztést nem lehet egyszerűen azzal indokolni, hogy a termelést és szolgáltatást egyre inkább az olcsóbb munkabérű országokba helyezik át. Annak ellenére, hogy a fizetések sokkal alacsonyabbak Indiában, mint az USA-ban, a szolgáltató szektorbeli munkahelyek eltűnése a gigantikus méretűvé avanzsált szubkontinentális süllyesztőben eltúlzott mértékű, mivel a becslések szerint a 400 indiai call center mintegy 100 ezer embert foglalkoztatott, és ezek fele hazai érdekeltséggel működött (Vanaik, 2004:54). Még szembetűnőbb az a túlzás – ami szinte már közhiedelem –, hogy az alacsony bérű kínai gyári munkások elszipkázzák az amerikaiak elől az állásokat. Az Alliance Capital Management által készített tanulmány szerint a gyáripari foglalkoztatás Kínában 1995 és 2000 között ugyanis 15 százalékkal csökkent. Ez a hanyatlás világviszonylatban is jelen van – mintegy 22 millió gyáripari munkahely szűnt meg világszerte 1995 és 2002 között. Ennek fényében az ugyanezen időszakra tehető 2,5 millió munkahely megszűnése az USA-ban kevésbé nyugtalanító. Valóban, annak ellenére, hogy a gyári munkahelyek száma az USA-ban egyötödével csökkent 1979 óta, az ebben az ágazatban előállított termékek volumene 77 százalékkal nőtt a termelékenység ugrásszerű növekedésének köszönhetően (Baum, 2003).

A munkahelyek számának csökkenése részben a tőke szerves összetételének növekedése következtében kialakult termelékenységi javulás miatt következett be. Az egyre nagyobb mértékű gépesítés, automatizáció és a számítógépek térhódítása egyrészt magasabb output előállítását teszi lehetővé, másrészt pedig biztosítja az összetett termelési folyamatok részekre bontásának lehetőségét, amelyek aztán alvállalkozók kezébe adhatók, és végső fokon az is elképzelhető, hogy az informális szektorba kerülnek. Ezáltal a gyáripari munkahelyek megszűnésével párhuzamosan az árnyékgazdaság kiterjedésének gyors növekedése várható. Ez csak egy része a történetnek, mivel az USA munkaerő-állományának majdnem 80 százalékát a szolgáltató szektor foglalkoztatja, ahol nem áll rendelkezésre az a fajta termelékenységi mutató, amely az output mennyiségét az egy egységnyi munkaidőhöz viszonyítja. Az IT- és a pénzügyi szektorban dolgozó sok munkavállaló számára például a hordozható eszközök már-már zavarba ejtő sokasága – például a hordozható számítógépek, PDA-k és mobiltelefonok – a szűnni nem akaró adatforgalom és az elnyúló telefonbeszélgetések révén kimutathatóan meghosszabbítják a dolgozók munkahetét. Az elbocsátásoktól való félelem és a szakszervezeti fellépés visszaszorulása a munkahét meghosszabbodásához vezetett még a gyáripari munkások körében is. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet jelentése szerint 1999-re az amerikai munkavállalók dolgoztak a legtöbbet az iparosodott országok közül (Schor, 1993, Phillips, 2002: 162–163, Roach, 2003).

A munkahelyek tengerentúlra való átáramlásának, a munka informalizálásának és a munkaerő nagyobb kihasználtságának “mintaképei” az olyan alacsony önköltséggel működő kiskereskedelmi áruházláncok, mint például a Wal-Mart, amely a világ legnagyobb vállalata, és neki tulajdonítják azt a 4 százalékos termelékenységnövekedést, amely az USA-t jellemezte 1995 és 1999 között (Goldman & Cleeland, 2003). Méretüknél fogva – a Wal-Mart 2002–2003-as 245 milliárd dolláros forgalma mintegy duplája volt a General Electricének, és nyolcszor több volt a Microsoft árbevételénél – az ekkora áruházláncok könyörtelen módon képesek lenyomni a nagykereskedelmi árakat, egyben egymás ellen kijátszani vállalatokat és országokat. Míg az ilyen áruházláncok terjedése visszafogta az inflációt az USA-ban, addig kizárólagos költségcsökkentési hajszájuk arra kényszerítette a gyártókat, hogy fokozzák a termelékenységet, alacsonyan tartsák a fizetéseket, és a tengerentúlra telepítsék a termelést, hogy versenyképesek maradhassanak.

Az árak letörésével a Wal-Mart és más hasonló áruházláncok eltörölték a konkurenciát, és sok munkahely megszűnését okozták ott, ahol a szakszervezetek jelen voltak. A United Food and Commercial Workers szakszervezet szerint, mivel a szakszervezetekbe nem tömörülő Wal-Mart-alkalmazottak a fizetésen felül bónuszban részesülnek, ami óránként 10 dollárral kevesebb, mint amit más áruházláncok szakszervezetbe tömörült dolgozói kapnak, a Wal-Martnak lehetősége nyílik arra, hogy az árak 17–39 százalékos csökkentésére fordítsa azt a pénzt, amit megspórol alkalmazottain. A Wal-Mart csak azzal, hogy elkezdett zöldséget árulni, mintegy 12 ezer dolgozót tett munkanélkülivé. A konkurens áruházláncok bezárása, amelyek köré gyakran egész bevásárlóközpontok épültek, átgyűrűzött azokra a kis cégekre is, amelyeknek vevőkörét a nagy áruházak vásárlói jelentették (Goldman&Cleeland, 2003).

A Wal-Mart által alacsonyan tartott árak az egyik fő hajtóereje a feldolgozóipari munkahelyek kitelepítésének és a munka informalizálásának. Az árak letörése hozzájárult a gyártásnak a munkásokat kiszipolyozó, patriarchális üzemekbe történő áttelepítéséhez, ahol a munkások ellenállása nehezebben szerveződik, mivel a dolgozók ritkán kezdeményeznek sztrájkot saját apjuk vagy nagybátyjuk ellen (Harvey, 1989: 153, Sassen, 1991: 31–32).

Míg az importáruk aránya 1995-ben mindössze 6 százalékra rúgott, addig napjainkban ez 60 százalékra emelkedett. Az áruházlánc beszállítóinak 6000 gyára közül mintegy 4800 Kínában található, és 2003-ban a Wal-Mart egyedül 15 százalékos részesedéssel büszkélkedhetett a Kínából az USA-ba irányuló exportból. Másképpen szólva, ha ország volna, akkor a Wal-Mart lenne Kína nyolcadik legnagyobb kereskedelmi partnere. Paradox módon, amíg az amerikai szakszervezeti vezetők és politikusok a Kínában és más alacsony bérű országokban tapasztalható rossz munkakörülményekről panaszkodnak, addig a Wal-Mart és más áruházláncok folyamatosan szorongatják ottani beszállítóikat, hogy tovább faragjanak le költségeikből annak érdekében, hogy az USA-ban levő áruházak továbbra is alacsony árú termékeket kínálhassanak (Cleeland, Iritani&Marshall, 2003, Goodman&Pan, 2004, ifj. Pesek, 2004a).

A Wal-Mart és hasonló vállalatoknak azért sikerült könyörtelen módon nyomást gyakorolni beszállítóikra költségeik csökkentése érdekében, mert nagyszámú alacsony bérű munkavállaló áll rendelkezésre Kínában és Indiában, illetve másutt a világban, miközben az amerikai kormány és a nemzetközi pénzügyi intézmények piacaik megnyitására kényszerítik az alacsony és közepes jövedelmű országokat. Becslések szerint az elkövetkező húsz évben mintegy 200 millió kínai munkás fog belépni a világ munkaerőpiacára, ami megegyezik Észak-Amerika vagy az Európai Unió összes munkavállalójának számával. E hatalmas számú munkás elhelyezkedése csak nagy kiterjedésű, munkaintenzív, exportra termelő szektorok kialakításával oldható meg. Borúlátóbb becslések szerint a Kína és a magas jövedelmű észak-amerikai államok, illetve Nyugat- Európa közötti bérkülönbségek valószínűleg még inkább növekedni fognak az elkövetkező években. Kiindulva abból a tényből, hogy az átlagos órabér az amerikai gyáriparban dolgozók körében vagy Nyugat Európában 15–30 dollár között mozog, míg ugyanez az érték Kínában kevesebb mint 1 dollár, egy, a Boston Consulting Group által közzétett tanulmány azt állítja, hogy e bérkülönbségek még akkor is növekedni fognak, ha a kínai bérek nagymértékben megemelkednének. Ha a kínai fizetések évi 15 százalékkal növekednek az elkövetkező 5 évben, miközben a nyugat európai és USA-beli bérek csak 3-4 százalékkal, Kínában az átlagos órabér 2009-ben akkor is csak 2 dollár lesz, szemben az USA-beli, illetve nyugat-európai 18–35 dollárral (Stalk & Young, 2004).

A gyáripari munkahelyek megmentéséért folytatott küzdelem közepette az egészségügyi kiadások nagyarányú növekedése az USA-ban egyúttal azt is jelenti, hogy még a magas jövedelmű államok helyzete is előnyös lehet az amerikai vállalatokkal szemben. Amíg 2002-ről 2003-ra az USA autóipari munkahelyeinek száma 14 százalékkal esett vissza, addig a kanadai gépjárműipari állások száma csak 4 százalékkal zsugorodott, mert az USA-beli egészségbiztosítási kiadások dolgozónként 4 dolláros óránkénti pluszkiadást jelentettek. A három legnagyobb amerikai autógyár körülbelül 8,2 milliárd dollárt költött a dolgozóiknak járó egészségügyi járulékokra, ami hozzávetőleg 1300 dollárral növelte meg minden egyes eladott autó árát! (Downey, 2004).

Mindennek tetejébe, mivel a helyhez nem kötött üzemek régóta jellemzik a kapitalizmus rendszerét – és Joseph Schumpeter (1975:87) amellett érvelt, hogy “a kreatív rombolás által keltett állandó vihar” a kapitalizmus igazi lényege –, az uralkodó ortodox gondolkodásmód fenntartotta azt az álláspontot, amely szerint az alacsony képzettséget igénylő, alacsony bérű állások tengerentúlra való áthelyeződése kompenzálódni fog. A kompenzációt pedig a magas jövedelmű államokban magas szakképzettséget igénylő és egyben jobban fizető munkahelyek kialakítása jelenti majd. Mindazonáltal, a vázolt folyamat nem figyelhető meg az USA-ban a mostani munkahelyvesztési hullám során. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a 2003 áprilisa és 2004 márciusa között létrehozott 290 ezer magánszektorbeli munkahely mintegy 75 százaléka részmunkaidős állás, és 2001 óta 4,3 millió ember kényszerült arra, hogy teljes munkaidős állás híján elfogadja ezt a lehetőséget. Ennek tükrében nem meglepő, hogy az elnök által 2004 februárjában megjelentetett gazdasági jelentés eljátszott azzal a gondolattal, hogy a gyorséttermeket gyárakká kellene átminősíteni. Amikor az állásuktól megfosztott gyáripari dolgozók új munkát találnak, 13 százalékkal kevesebbet keresnek, mint előző munkahelyükön. Egy előrejelzéseket készítő cég, a Global Insight becslése szerint még abban az esetben is, ha a munkahelyek száma újra ugyanannyi lenne, mint a csökkenés előtt, a munkavállalók együttesen 26 milliárd dollárral keresnének kevesebbet évente, mint a recessziót megelőzően.

A “dot-com” buborék kipukkanásának következményei, a 90-es évek eltúlzott mértékű telekommunikációs befektetései és a spekulánsok által előidézett boom 2000-ben bekövetkezett vége (Brenner, 2002, Palat, 2004) mellett a megváltozott politikai légkörre is visszavezethető, hogy az új technológiákra épülő, jól fizető állások kialakítása nem történt meg az USA-ban, holott ezzel kellett volna pótolni a szolgáltatási szektorból a tengerentúlra áramlott, rutinjellegűvé vált állásokat. Richard Florida (2004a, 2004b) érvelése szerint ifj. Bush kormányának unilaterális, önhatalmú politikája nemcsak az elavult iparágakat részesítette előnyben védővámok és támogatások révén, hanem része volt abban is, hogy a kiemelkedő tehetségek és kutatók elfordultak az USA-tól. Utóbbira azért került sor, mert a Bush-adminisztráció hátat fordított a klímaváltozással kapcsolatos tudományos konszenzusnak, másrészt pedig ellenezte az őssejtkutatást. A 2001. szeptemberi terrortámadások után megnövekedett biztonsági előírások még inkább megnehezítették a tudományos konferenciák megrendezését az USA-ban, mivel sok tengerentúlról érkező résztvevő nem kapott vízumot. A Nemzeti Tudományos Bizottság által közölt adatok szerint 2002-ben azon bevándorlóknak kiadott vízumok száma, akik az USA-ban tudományos területen kívántak elhelyezkedni, 166 ezerről 74 ezerre apadt a megelőző évhez képest. Még szembetűnőbb az, hogy e csökkenés nagyobb része a beadott vízumigénylési kérelmek számának drasztikus csökkenése miatt következett be, nem pedig a szigorodó vízum­elbírálási rendszernek köszönhetően. Jól érzékelteti a tudományos területen elhelyezkedni kívánó külföldiek lanyhuló bevándorlási kedvét az a tény, hogy a végzős kínai egyetemisták 76 százalékkal kevesebb vízumigénylést adtak be, mint a megelőző évben (Grimes, 2004).

Az utóbbi száz évben először volt rá példa, hogy a vezető tudósok és kutatók visszautasítják az USA meghívását, és helyette más országokat részesítenek előnyben. A szigorúbb vízumkiadások, a fokozottabb vámvizsgálat és az általános külföldi ellenes közhangulat a külföldről érkező végzős diákok számát is visszavetette, és 2003-ban a Massa­chusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kénytelen volt elhalasztani egy mesterséges intelligenciakutatást, mert nem sikerült elegendő számú végzett hallgatót találnia a projekt elvégzéséhez. Bevándorlók nélkül – ahogy azt Annalee Saxenian (1999) kimutatta – az USA high-tech iparának működése elképzelhetetlen lenne. A Szilícium-völgy mérnökeinek és programozóinak harmada bevándorlóként érkezett az USA-ba, a high-tech vállalatok első embereinek negyede pedig a bevándorolt indiai és kínai vállalkozókból került ki. Egy másik nyilvántartás szerint az USA-ban kiadott szabadalmak száma folyamatosan csökken, és egyre kevesebb tudományos értekezés jelenik meg a vezető amerikai tudományos folyóiratokban³. Az olajiparban érdekelt politikusok által vezetett kormány inkább kereskedelmi háborúzásba bonyolódott Európával és Kínával ahelyett, hogy az innovációt támogatná.

Ahelyett, hogy egy nyitott és sokszínű társadalom kialakítását mozdítaná elő, a kormány a politikai és szociális légkört teljességgel provinciálissá változtatja. Erre utal, hogy a Bush-kormány kitart a halálbüntetés mellett, erre utal a “házassági törvény védelme”, amely hatályba lépésével 50 év óta az első olyan törvény lenne, amely kimondottan diszkriminatív egy adott közösséggel szemben. Ide tartozik egy sor nemzetközi egyezmény – így a globális felmelegedésről szóló Kyotói Jegyzőkönyv, a Nemzetközi Büntető Bíróság, a ballisztikus rakétákról szóló megállapodás – megsértése és más egyezmények ratifikálásának visszautasítása, ilyen például a taposóaknák használatának betiltására irányuló nemzetközi kezdeményezés, amihez az USA nem adta jóváhagyását. Ugyanide sorolható a megelőző katonai csapások szükségességének hangsúlyozása és haditechnikai fölényének fitogtatása. Ezt erősíti a média elüzletiesedése is, amely feltűnő mértékben csökkentette a híradókban megjelenő vélemények spektrumát (ezt drámai módon illusztrálta az iraki háború felvezetése és közvetítése). Michael Mann megfogalmazása szerint a televíziós csatornák látványsportot csináltak a háborúból: a televíziós kommentátorok nagy része korábban katonai és kormányzati tisztségviselő volt, akik a műsorokban háborús stratégiai modelleket adtak elő, miközben a szerkesztők ügyet sem vetettek arra, hogy más témákat is szerepeltessenek, és nem adtak alkalmat a háborút ellenzők megszólalására. Mindezt tették az addig példa nélküli, egész világot érintő mozgósítás mellett. A tudósítók “beágyazásával” a 2003-as iraki háború során a Pentagon gondoskodott arról, hogy a katonák nézőpontja érvényesüljön; azokat az újságírókat pedig, akik ezt a hangszerelést nem fogadták el, ellenségnek és célpontnak tekintették (Mann 2003: 4, 101, 118–119).

Miközben mindez zajlik az USA-ban, más, magas jövedelmű országok magukhoz csalogatják a tehetséges tudósokat a világ különböző pontjairól. Kína nemcsak azért nem jelent olyan nagy fenyegetést az európai munkahelyekre, mert az erős szakszervezetek megakadályozzák a munkahelyek kitelepítését, hanem azért sem, mert az innováció gazdag hagyományával rendelkező vállalatok uralják gazdaságát, mint a francia Alcatel, a német Siemens, a finn Nokia és a svéd Ericsson. Megakadályozandó a munkahelyek Kínába való átáramlását, a Japánban végrehajtott ipari szerkezetátalakítás középpontba állította az élővilág sejtjeinek működését utánzó üzemszervezési módszereket. A Sony által kifejlesztett módszer lényege abban áll, hogy egy-egy termék vagy termékcsoport létrehozásáért a dolgozók egy “sejt”-nek nevezett csoportja felel. Az új munkaszervezési módszer a termelékenységet 30 százalékkal növelte, aminek eredményeképpen 2002 nyarán a Sony úgy döntött, hogy a kézikamerák gyártását Kínából visszatelepíti Japánba. A futószalagos gyártósorok leszerelésével és a sejtelven működő rendszerekre történő átállással a becslések szerint mintegy 20 négyzetkilométernyi terület szabadult fel a Canon 54 gyárában, és ezzel egyidejűleg 20 raktár bezárására is sor került. A nehezen átállítható, egy-egy termék előállítására alkalmas gyártósoroktól való megszabadulással és a munka kis csoportokban – sejtekben – történő megszervezésével lehetővé válik a vállalatok számára, hogy rugalmasabb gyártási eljárásokat alkalmazzanak, és rövid időn belül képesek legyenek a termelés összetételének megváltoztatására. Ráadásul, ha a munkások a bonyolultabb, nagyobb odafigyelést igénylő termékeket komplex útmutatók alapján állítják elő, akkor a változatosság miatt nem lankad a figyelmük, így hatékonyabban képesek dolgozni, mintha a futószalag mentén ugyanazt a monoton tevékenységet végeznék (Nakamoto, 2003, Financial Times, 2003a). Érdekes az is, hogy miközben az USA-beli kampányok örökzöld témája a call center munkahelyek Indiába való áthelyeződése elleni tiltakozás, a kelet-ázsiai országokban kevesen ellenzik az ázsiai nyelveken működő call centerek Kínába való áthelyezését (Landler, 2004, Kammerer, 2004).

Összefoglalva az elmondottakat, az amerikai munkahelyek tengerentúlra való áramlásának megakadályozására nem a kereskedelmi egyezményekbe foglalt szigorúbb munkaügyi és környezetvédelmi szabályozás a megfelelő eszköz, hanem a közpolitika orientációjának alapvető megváltoztatása. Ez tenné lehetővé, hogy a szakszervezetek elejét vegyék a jól fizető állások diszkontcégek általi megszüntetésének. A közpolitikai szemléletváltással megoldható lenne az egészségügy állami támogatása és egy olyan politikai és szociális légkör kialakítása, amely támogatja a kreativitást és az innovációt, hozzájárul a kutatóegyetemek fenntartásához, és tiszteletben tartja a tudományos konszenzust tudományos és technikai kérdésekben egyaránt. Mindazonáltal, ezek az intézkedések is csak a rendezettebb visszavonulást tennék lehetővé az USA számára, mert nem létezik olyan megoldás, amely megvédené az országot a sok száz millió olcsó bérű kínai és indiai munkás világpiacra lépésének következményeitől vagy a tőke növekvő szerves összetétele által előidézett munkahelyvesztéstől.

 

Kína felemelkedése és az új ázsiai regionalizmus

 

A munkahelyeknek az USA-ban és más országokban való megszűnésének másik oldalán Kína áll, amely a világ műhelyévé lépett elő. Kína napjainkban a világszerte eladott fényképezőgépek felét, a légkondicionáló berendezések 30 százalékát, a mosógépek 25 százalékát és a hűtőgépek 20 százalékát állítja elő. Összehasonlításképp, amíg a kínai export mindössze öt év leforgása alatt duplázódott meg, addig az angoloknak 1838 után 12 évre, a németeknek a 60-as években 10 évre, a japánoknak a 70-es években pedig hét évre volt szükségük kivitelük megduplázására. Jól érzékelteti az ország fejlődését Kína ipari termelésének a világ ipari termeléséhez viszonyított arányának változása: az 1993-as 2,4 százalékos szintről 2002-re ez 4,7 százalékra nőtt (Palat, 2004: 231–32)⁴ .

Legalább három oka van annak, hogy Kína ipari átalakulását – amely távol áll attól, hogy szomszédjai alól kihúzná a talajt – Dél- és Kelet-Ázsia regionális gazdasági növekedése motorjának tekinthetjük. Először is, miközben a kínai átlagfizetés körülbelül 20 százaléka a malajziainak és a tajvaninak és 10 százaléka a szingapúrinak, addig a felsorolt országokban levő vállalatoknak lehetőségük van termékeik jó részét Kínába szállítani a végső munkálatok és csomagolás elvégzése céljából, mielőtt azokat az USA-ba szállítanák. A regionális munkamegosztásban elfoglalt helyének köszönhetően Kína a “bűnös” az USA-beli munkahelyek megszűnésében, még akkor is, ha a kínai export nagy része olyan termék, amelyet az USA évtizedekig nem állított elő (Swann, 2003). Másodsorban, a kínai gyáripar bővülése egyben a gyártáshoz szükséges nyersanyagok, bonyolult alkatrészek és beruházási javak behozatalának növekedéséhez vezetett. A Deutsche Bank becslése szerint 2002-ben Kína importálta a világon forgalmazott alumínium 21 százalékát, a cink 24, a vasérc 28, a réz 17 és a rozsdamentes acél 23 százalékát (Kynge, 2003). Kína azzal, hogy olcsón előállított termékeket exportál, 2002-ben az export és import különbségeként 103 milliárd dollár kereskedelmi többletet halmozott fel az USA-val szemben. A nyersanyagok és fejlett technológiai alkatrészek importja miatt Kínának 68 milliárd dolláros külkereskedelmi hiánya is felgyülemlett a többi ázsiai országgal szemben, amivel eddig először megelőzte Japánt (Financial Times, 2003b). Ahogy Jim Walker, a CLSA fejlődő piacokkal foglalkozó vezető közgazdásza megjegyzi: “Az emberek együgyűen azt gondolják, hogy egy hatalmas szippantás hallatszik majd akkor, amikor Kína bekebelezi az ázsiai gazdaságokat. Valójában minden exportált dollárért Kína 92 centet importál” (idézet Cramptontól, 2003). Végül pedig, hogy a készleteket beszerezze, eladja a termékeket és kiterjessze piacait, a kínai – általában állami tulajdonban levő – vállalatok a tengerentúlon is megvetik lábukat. A 2002-es World Investment Report szerint a 12 legnagyobb kínai multinacionális vállalat kezében volt több mint 30 milliárd dollár értékű külföldi eszköz, és tengerentúli tevékenységük során több mint 20 ezer alkalmazottat foglalkoztattak. Tevékenységükkel 30 milliárd dollár forgalmat értek el (Iyengar, 2003).

Ennélfogva 1991 óta, a Délkelet-Ázsia és Kína között folyó kétoldalú kereskedelem volumene évi 20 százalékkal nő – az 1991-es 7,9 milliárd dolláros szintről 2002-re 39,5 milliárd dollárra emelkedett (Rajan, 2003: 2639). A Kína, Japán és Dél-Korea közötti export a 2002-es 17 milliárd dolláros szintről 2003-ra elérte a 224,5 milliárd dollárt, ahogy a Hongkongot is magában foglaló Kína lett Japán legfontosabb kétoldalú kereskedelmi partnere, megelőzve ezzel az USA-t, és egyidejűleg a dél-koreai export legnagyobb felvevőpiacává vált (Ward, 2004b). 1990 és 2000 között a belső-ázsiai áruexport – az 1998-as 17 százalékos visszaesés ellenére is – évi 10 százalékkal növekedett, az ázsiai gazdaságok áruexportjának 48,9 százalékát tette ki. Ezzel szemben Észak-Amerika részesedése az ázsiai áruexportból mindössze 25,9 százalék (Világkereskedelmi Szervezet, 2001: III. 72. sz. tábl.).

A régióbeli növekvő gazdasági integráció nem korlátozódik az ipari termékek kereskedelmére: Szingapúr, Hongkong és még Thaiföld is figyelmet szentelt a banktevékenységre, az oktatásra, az egészségügyre és a turizmusra, hogy ezáltal kompenzálják az olcsó bérű ipari munkahelyek Kínába való áthelyeződését. Felismerve annak fontosságát, hogy mekkora szükség van a japán gazdaság új, fejlődő ágazatok felé történő reorientációjának, a Gazdasági, Kereskedelmi és Ipari Minisztérium 24 ezer milliárd jen befektetését javasolja az elkövetkező öt évben olyan ágazatokba, mint az információtechnológia, a környezetvédelmi biotechnológia és a nanotechnológia. Az ipari munkahelyek Kínába irányuló áthelyeződése ellenére a dél-koreai munkanélküliségi ráta nem mozdult a 3,3 százalékos szintről, tudatva ezzel azt, hogy a megszűnő gyáripari munkahelyeket más foglalkoztatási lehetőségekkel pótolják (Marshall, 2003, Ward, 2003, Mallett, 2003). Annak ellenére, hogy túlzóak azok a vélemények, amelyek szerint a Kínába áramló megnövekedett külföldi működőtőke-befektetések más keleti és délkelet ázsiai ország rovására történnek, a Kínába irányuló gyáripari beruházások megnövekedett volumene aránytalanul hátrányosan érinti a régióbeli alacsony jövedelmű országokat, legfőképpen Indonéziát és a Fülöp-szigeteket (Rajan, 2003).

Ugyanakkor a Kínában, Japánban és más kelet- és délkelet-ázsiai országokban felhalmozódó óriási kereskedelmi többletek arra kényszerítették az érintett országok kormányait, hogy a valuták túl gyors ütemű felértékelődésének megelőzésére gyakran beavatkozzanak devizapiacaik működésébe. Az amerikai dot-com boom 2000-ben történt kipukkadása után az USA-ba áramló tőke mennyisége csökkenni kezdett, és 2003 szeptembere óta meredeken zuhan – az augusztusi 49,9 milliárd dollárról szeptemberre 4,19 milliárd dollárra esett, majd ezt követően októberben 27,6 milliárd dollárra emelkedett (Pfanner, 2003, Weis­mann & Berry, 2003). A keleti és délkelet-ázsiai országok dollárvásárlásai jelentették az USA-ba áramló tőke nagy részét, ami elengedhetetlen volt az akkori – 2002-ben 500 milliárd dollárra becsült, évi 10 százalékos növekedést produkáló – folyó fizetésimérleg-hiány finanszírozására. 2004 elején, az amerikai jegybank, a Fed 1,07 ezer milliárd dollárral tartozott külföldi bankoknak, amelyek legnagyobb része ázsiai volt. Csak 2003 januárja és augusztusa között az ázsiai bankokkal szembeni tartozás több mint 100 milliárd dollárral emelkedett azáltal, hogy gyakorlatilag megfinanszírozták az iraki háborút és a megnövekedett “belbiztonsági” kiadásokat (ifj. Pesek, 2004b)⁵ . Ezek a készpénzbeáramlások, amelyek lehetővé tették az amerikai kamatláb alacsonyan tartását, az USA által vásárolt ázsiai termékek növekedését eredményezték.

A Fed szerint 2000 januárja és 2003 decembere között az alacsony kamatlábak lehetővé tették, hogy a háztartások által felvett hitelek állománya kétszer gyorsabban nőjön, mint a háztartások bevétele. Ezen időszak alatt az újonnan kihelyezett jelzáloghitelek értéke 2,3 ezer milliárd dollárra rúgott. David Harvey (2003: 112–13) becslése szerint 2002-ben a GDP növekedésének 20 százaléka annak volt köszönhető, hogy a fogyasztók az infláció következtében megnövekedett házárak segítségével újrafinanszírozták jelzálogaikat, és a profitként lecsapódó pénzt azonnal fogyasztásra költötték. Ennek ellenére a nulla kamatlábútól egészen a magas kamatú hitelkártyákig rendelkezésre álló vásárlói hitelek állománya a 2000. évi 1,5 ezer milliárd dollárról 2003-ra 2 ezer milliárdra nőtt (Andrews, 2004). E hitelállomány méretéből kifolyóan az USA gazdasága szélsőséges mértékben ki van téve a kamatlábak ingadozásának, különösen mióta kevés esély mutatkozik a jól fizető állások legalább egy részének pótlására, rövid távon legalábbis.

A kelet-ázsiai bankok beavatkozásai – amik az erős dollár fenntartására irányulnak – lehetővé teszik az USA számára, hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát, ugyanakkor viszont az erős dollár hatására folytatódik – vagy esetleg felgyorsul – a feldolgozóipari munkahelyek tengerentúlra való áttelepítése. Ez az ellentmondás oda vezetett, hogy az USA az árfolyamok kiigazítására törekszik. Az 1980-as évek közepének gyakorlatával szemben azonban – amikor is az USA aláírta a Plaza megállapodást – a termelés megváltozott körülményei meghiúsították az USA azon tervét, hogy tető alá hozzon egy hasonló döntést. Nyilvánvaló, hogy valutabeáramlás nélkül az USA kamatlábának jelentős mértékben emelkednie kellene ahhoz, hogy kompenzálni tudja a hazai megtakarítások alacsony szintjét, valamint hogy finanszírozza a folyó fizetési mérleg hiányát. Ráadásul, szemben az 1980-as években Japánban történt esettel – amikor szinte teljesen kizárták a külföldi befektetőket –, a Kínába irányuló nagy mennyiségű külföldi tőkebeáramlás azt jelenti, hogy a jüan felértékelése hátrányos volna számos amerikai vállalatra, amelyek olcsó kínai munkaerőt használnak az USA-ba és más piacokra exportálandó termékek előállítására, mivel egy ilyen lépés megemelné a munkaerő költségeit.

Viszont a kelet- és délkelet-ázsiai gazdaságok számára az amerikai értékpapírok vásárlása kétélű fegyver. Segít ugyan abban, hogy fennmaradjon egy számukra előnyös devizaárfolyam, viszont a kiugróan alacsony amerikai kamatok miatt az amerikai értékpapír-vásárlás nem tekinthető jól jövedelmező üzletnek. A Deutsche Bank közgazdásza, Peter Garber tézise szerint a kínai és más kelet-ázsiai kormányok kénytelenek – kereskedelmi többleteik felhasználásával vagy alacsony hozamú amerikai kincstárjegyek vásárlásával – fenntartani valutáik alacsony árfolyamát, hogy biztosítva legyen az évi mintegy 12 millió új munkavállaló elhelyezkedése⁶. Végső soron ez az érvelés oda vezet, hogy a fő ösztönzőerő a kelet-ázsiai államok számára ahhoz, hogy kereskedelmi többleteiket visszautalják az Egyesült Államoknak – a történelmi mélyponton levő amerikai kamatláb és a dollár euróval szembeni gyengülése ellenére is –, az az, hogy a kelet-ázsiai országok a pénzügyi nyereségek helyett inkább a politikai stabilitásra törekszenek, és ennek érdekében a lehető legmagasabb hazai foglalkoztatást kívánják megteremteni.

Azzal, hogy dollárkészletük az USA-ba vándorol, a kelet-ázsiai gazdaságok ki vannak téve a pénzügyi piacok spekulációinak, ahogyan azt az 1997–98-as válság is bizonyította. A hongkongi Monetáris Hatóság vezetője, Joseph Yam 1997 szeptemberében a Világbank és a Nemzetközi Valutalap közös értekezletén ezt a következőképp foglalta össze: “Az ázsiai országok külföldi devizatartalékainak 80 százalékát, ami 600 milliárd dollárra rúg, főleg Észak-Amerikában és Európában fektették be. Elmondható tehát, hogy Ázsia finanszírozza a fejlett országok költségvetési hiányát, különösen az Egyesült Államokét, ugyanakkor viszont nehezen sikerül visszacsalogatnia a pénzt külföldi instrumentumok formájában. Ezenkívül a külföldi portfolióbefektetések volatilitása jelenti az ázsiai gazdaságok monetáris rendszerei széthullásának fő okát. Sokan még azt is megkockáztatják, hogy az ázsiai gazdaságok nyújtanak fedezetet Ázsián kívüli országoknak, hogy azok nagy pusztítást vigyenek végbe valutáik és pénzügyi piacaik segítségével (idézet Nordhaugtól, 2002: 525).

Ha ezek a gazdaságok újrabefektetnék kereskedelmi többleteiket a régión belül, akkor a kamatemelkedés miatt nemcsak megingatnák az amerikai gazdaságot, hanem az amerikai gazdasági függéstől is megszabadítanák a kelet- és délkelet-ázsiai piacokat. Valóban, azzal, hogy a dot-com boom 2000-ben kipukkadt, láthatóvá vált az USA-ból kimenő tőkeáramlások irányváltása. Az Egyesült Államokba beáramló külföldi tőke mennyisége folyamatos csökkenést mutat – a 2000 évi 307,7 milliárd dollárról 2001-re 130,8 milliárdra apadt, és ez a tendencia tovább folytatódott: 2002-ben már csak 30,1 milliárd dollárt tett ki (OECD, 2003).

Mindeközben a kínai gyáripar fellendülése 1998 óta a városokban évi átlagos 17 százalékos, vidéken pedig 6 százalékos jövedelemnövekedést hozott (Crampton, 2003). E jövedelemnövekedés hatására kialakult egy “alsó közép” réteg. Számszerűleg az ebbe a rétegbe tartozó háztartások átlagos éves jövedelme 1200 dollár. Ebből kifolyólag a kínaiak vásárolják napjainkban a legtöbb mobiltelefont a világon, több filmet vesznek, mint a japánok, és több járművet vásárolnak, mint a németek. Ennek eredményeképp azok a külföldi vállalatok, amelyek kezdetben exportbázisként használták Kínát, most a legtöbb Kínában gyártott terméküket helyben adják el (Kahn, 2003)⁷ . Hasonlóképp Dél-Koreában, ahol a bankok és a politikához valamilyen úton-módon kapcsolódó vállalkozások közötti szoros függőségek megszakadtak a gazdasági válságot követően, a szerkezetileg is átalakított bankok lakossági banktevékenységbe fogtak. Ugyanúgy, ahogy e bankok különösebb hitelképesség-vizsgálat nélkül adtak pénzt a nagy ipari konglomerátumoknak, a lakosság számára is hasonlóképp kezdtek hitelt nyújtani. Egy 2003-as felmérés megállapította, hogy Dél-Koreában a hajléktalan emberek negyede rendelkezett hitelkártyával. Ahogy az ipari konglomerátumok is rövid távú hitelek felvételére támaszkodtak, úgy a hitelkártyával felvett hitelek nagy része készpénzelőleg formájában történt, amit aztán teljes egészében vissza kellett fizetni hó végén. A fogyasztók ezért egy másik hitelkártyáról vettek fel pénzt, hogy törleszteni tudják a korábban felvett hitelt. 2003 októberének végéig a fogyasztók 13,5 százaléka volt hátralékban a visszafizetéssel, ami több mint háromszorosa az USA-beli értéknek. Ez mindaddig folytatódott, amíg a kormány nem szigorított a szabályozáson. Mindazonáltal a régió kormányai bátorították a fogyasztói kiadásokat és a hitelkártyák használatát. Thaiföldön Thaksin Shinawatara kormánya közkiadások útján történő deficitfinanszírozást hajtott végre, főleg a házépítés területén, amely 10 százalékkal növekedett 2003-ban. Ez alatt Malajzia bátorította a fogyasztói vásárlásokat. Végül mindezen előrelépések ellenére is még mindig hatalmas potenciál rejlik a növekedésben, mivel a hitelkártya-használat még mindig elhanyagolható Kínában, Indiában és Japánban. Mindezek együttesen az ázsiai fogyasztói kiadások 70 százalékát teszik ki (Guerrera, 2003, Ward, 2004a, Mukherjee, 2004).

Röviden összefoglalva, a régión belüli kereskedelem növekedése és Kínának – mint Japán regionális ellensúlyának – felemelkedése meggyengítette azokat a kezdeményezéseket, amelyek a gazdasági integráció intézményi keretének összekovácsolását tűzték ki célul Kelet- és Délkelet-Ázsiában. Mindeközben azon vélemények hatására – amelyek szerint az USA lépései tovább súlyosbították az 1997–98-as válság hatásait – a kormányzati és üzleti elit megkérdőjelezte a kereskedelmi többletek USA-ban történő befektetésének folytatását. A dollár és amerikai kincstárjegyek vásárlásával fenntartott árfolyamrögzítéssel – ahogy azt a hongkongi Joseph Yam megjegyezte – átengedték a monetáris politikára vonatkozó legfelsőbb jogaikat (idézet Hamilton-Harttól, 2003, 236). Ez nagyobb volumenű újrabefektetésekhez és a regionális gazdasági integráció kialakítását célzó kormányközi mechanizmusok kialakulásához vezetett a régióban.

 

Következtetések

 

Összegezve, amíg a mesterségesen alacsony árfolyamok mellett az alacsony jövedelmű gazdaságok olcsó béreket fizetnek, és laza környezeti előírásokat alkalmaznak, addig ezen országok részben felelősek a munkahelyeknek az USA-ból a tengerentúlra áramlásáért. Ezt a folyamatot két alapvető tényező támasztja alá. Először is, a növekvő termelékenység és a gyártási folyamatok részfolyamatokká való szétbontása következtében a tőke növekvő szerves összetétele világszerte kirekeszti a képzett munkaerőt. A feldolgozóipari munkahelyek eltűnésével pedig meghosszabbodik a munkahét. A második tényezőt az a Kínából, Indiából és más alacsony bevételű országból érkező milliónyi munkás jelenti, akiknek elhelyezkedése a világ munkaerőpiacán csak nagy, munkaintenzív exportszektorok létrehozásával oldható meg. Ilyen módon az USA-beli és más nemzetközi intézmények részéről az alacsony és közepes jövedelmű országokra nehezedő nyomás, hogy nyissák meg piacaikat, az amerikai gyáripar elhalásához vezetett.

Az alacsony jövedelmű országokban az exportszektorok létrehozásának kulcseleme a kedvező árfolyamok fenntartása. Kína és más kelet-ázsiai országok például mesterségesen alacsonyan tartották valutáik árfolyamát, hogy olcsón tudjanak az USA-ban értékesíteni, és aztán amerikai kincstárjegyek vásárlásával visszaáramoltatták kereskedelmi többleteiket annak érdekében, hogy az USA ezáltal finanszírozni tudja folyó fizetési mérlegének hiányát (Ignatus, 2004). Mindazonáltal, ahogy a kínai gyáripar erőteljesen növekszik, úgy más kelet-ázsiai gazdaságok képesek felszívni a megnövekedett kínai termelést a fogyasztói kiadások bátorításának segítségével úgy, hogy túlnőnek az alacsony költségű exportszínvonalon és ösztönzik a fogyasztói költekezést. Ha a kereskedelmi többleteiket visszaáramoltatják a régióba, és inkább a régión belül helyezik el, az USA többé nem számíthat nagy összegű tőkebeáramlásokra, amik ma még lehetővé teszik a fogyasztás magas szintjének fenntartását és a szövetségi deficit finanszírozását, mialatt az USA élvezheti az alacsony kamatlábból származó előnyöket is.

Az USA megkérdőjelezhetetlen katonai fölénye által elvakított helyzetben – amit Hubert Vedrine francia külügyminiszter hyperpuissance-nak, hiperhatalomnak nevezett 1998-ban – a Bush kormányzat agresszíven egyoldalú és önhatalmú politikája, a tudományos körökkel ki nem alakított konszenzusa egy sor – a globális felmelegedéstől a genetikai kutatásig tartó – kérdésről, a megelőző katonai csapások helyességéről szóló doktrína átvétele és egy szélsőségesen konzervatív társadalompolitikai program támogatása oda vezetett, hogy meredeken csökkent azoknak a tehetséges egyéneknek a száma, akik az USA-ba kívántak bevándorolni, s ez száz év után először aláásta az innovatív kutatásokat az országban. Ez azt jelentette, hogy a fizikai és szellemi munkahelyek tengerentúlra való áttelepülését nem kísérte jól fizető állások kialakítása.

Végezetül pedig ezen jelenségek egyike sem tekinthető újdonságnak. A hatalmi fölény nem örök érvényű, de mivel az USA politikai vezetése ezt nem veszi tudomásul, csak megnöveli a problémákat. A katonai kiadások növelésének és az adócsökkentéseknek az egyidejű erőltetése helyett egy óvatosabb intézkedéssorozatra lenne szükség, hogy meg lehessen fordítani e trendeket. Ahelyett, hogy egy agresszív unilateralista politikát követne, az USA-nak a multilaterális kapcsolatok kiépítését kellene szorgalmazni. Ahelyett, hogy makacsul védené a hanyatló és elavult iparágakat, egy távlatosabb politika kedvező táptalajt teremthetne a most kialakulóban levő új technológiák számára.

 

 

 

Irodalom

 

Andersen, Jonathan (2003): “China is a Force to Reckon With But Not to Fear.” Financial Times, február 25.

Andrews, Edmund L. (2004): “As Household Debt Rises, New Risk in Higher Rates.” New York Times, május 4.

Baum, Caroline (2003): “Who is Stealing China’s Manufacturing Jobs?” International Herald Tribune, október 14.

Bobbitt, Philip (2004): “Better than Empire.” Financial Times, március 13.

Brenner, Robert (2002): The Boom and the Bubble: The US in the World Economy. London: Verso

Broad, William J. (2004): “Americans Are seen Losing Their Scientific Edge.” International Herald Tribune, május 3.

Cleeland, Nancy, Evelyn Iritani, & Tyler Marshall (2003): “Scouring the Globe to Give Shoippers an $8.63 Polo Shirt.” Los Angeles Times, november 24.

Crampton, Thomas (2003): “A Strong China May Give Boost to its Neighbors.” International Herald Tribune, január 23.

Downey, Kirsten (2004): “A Heftier Dose to Swallow.” Washington Post, 6 March.

Financial Times (2003a): “Cell Assembly Takes the Production Line Back to the Future.” szeptember 24.

— (2003b): “US is Main Beneficiary of China’s Fixed Currency Policy, Says American Chamber of Commerce.” szeptember 26.

Florida, Richard (2004a): “Creative Class War: How the GOP’s Anti-Elitism Could Ruin America’s Economy.” Washington Monthly, (januárá–február):

— (2004b): The Rise of the Creative Class And How It’s Transforming Work, Leisure, Community and Everyday Life. New York: Basic Books

Goldman, Abigail & Nancy Cleeland (2003): “An Empire Built on Bargains Remakes the Working World.” Los Angeles Times, november 23.

Goodman, Peter S. (2003): “China Resists U.S. Pressure to Relax Rate for Currency.” Washington Post, szeptember 1.

Goodman, Peter S. & Philip P. Pan (2004): “Chinese Workers Pay for Wal-Mart’s Low Prices.” Washington Post, február 8.

Grimes, Christopher (2004): “Colleges Get a Hard Lesson in Making the US Secure.” Financial Times, április 28.

Guerrera, Francesco (2003): “’These days, who wants to save?’ Asia’s Consumers Lift the Region’s Growth Prospects.” Financial Times, október 8.

Hamilton-Hart, Natasha (2003): “Asia’s New Regionalism: Government Capacity and Cooperation in the Western Pacific.” Review of International Political Economy, X, (május 2.), 222-45.

Harvey, David. (1989): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford: Basil Blackwell

— (2003): The New Imperialism. New York: Oxford Univ. Press

Ignatius, David (2004): “The Asian Dollar Mystery.” Washington Post, január 6.

Iyengar, Jayanthi (2003): “Wrong Turn seen in China’s Economic Roadmap.” Asia Times, április 1.

Kahn, Joseph (2003): “Made in China, Bought in China: Multinationals Succeed, Two Decades Later.” New York Times, január 5.

Kammerer, Peter (2004): “Passage from India.” South China Morning Post, március 17.

Klein, Naomi (2004): “Children of Bush’s America.” Guardian, május 18.

Kynge, James (2003): “Chronic Overinvestment, Excess Supply and Endemic Corruption: Can China Keep its Booming Economy on Track?” Financial Times, szeptember 23.

Landler, Mark (2004): “Asia Keeps New Europe on Edge.” International Herald Tribune, március 4.

Mackintosh, James & Richard McGregor (2003): “A Leap Over the Cliff: Are the Big Profits to be Made in China Blinding Foreign Carmakers to the Risks Ahead?” Financial Times, augusztus 25.

Mallet, Victor (2003): “’You See More Chinese Goods in India, Indians Working in Tokyo or Kuala Lumpur–Flows of People and Ideas’.” Financial Times, szeptember 25.

Mann, Michael. (2003): Incoherent Empire. London: Verso

Marshall, Tyler (2003): “Asia Benefits From China’s Shopping Spree.” Los Angeles Times, szeptember 1.

Moberg, David (2003): “Manufacturing Discontent: Bush Will Have to Work Hard to Overcome 2.4 Million Lost Factory Jobs.” Financial Times, december 22.

Mukherjee, Andy (2004): “Asia Should Empower Its Own Consumers.” Inter­national Herald Tribune, március 18.

Nakamoto, Michiyo (2003): “A Speedier Route from Order to Camcorder.” Financial Times, február 12.

Nordhaug, Kristen. (2002): “The Political Economy of the Dollar and the Yen in East Asia.” Journal of Contemporary Asia, XXXII, (3), 517-35.

Norris, Floyd (2003): “Foreigners May Not Have Liked the War, but They Financed It.” New York Times, szeptember 12.

Organization for Economic Cooperation and Development. (2003): Trends and Recent Developments in Foreign Direct Investment. OECD, Paris.

Palat, Ravi Arvind (2004): Capitalist Restructuring and the Pacific Rim. London: Routledge

Pesek Jr., William (2004a): “Building a Great Wal-Mart with Cheap Yuan.” Inter­national Herald Tribune, március 10.

— (2004b): “Taking a Page From the Malaysian Playbook.” International Herald Tribune, január 13.

Pfanner, Eric (2003): “Dollar Falls to a New Low in Trading with Euro.” Inter­national Herald Tribune, november 19.

Phillips, Kevin. (2002): Wealth and Democracy: A Political History of the American Rich. New York: Broadway Books

Postrel, Virginia (2004): “The Trend of Vanishing Tech Jobs.” New York Times, január 29.

Rajan, Ramkishen (2003): “Emergence of China as an Economic Power: What Does It Imply for South-East Asia.” Economic and Political Weekly, június 28.

Roach, Stephen (2003): “The Productivity Paradox.” New York Times, november 30.

Samuelson, Robert J. (2004): “The Specter of Outsourcing.” Washington Post, január 14.

Sassen, Saskia (1991): The Global City: New York, London, Tokyo. Princeton, NJ: Princeton Univ. Press

Saxenian, Annalee (1999): Silicon Valley’s New Immigrant Entrepreneurs. Public Policy Institute of California, San Francisco, CA.

Schor, Juliet B. (1993): Overworked American: The Unexpected Decline of Leisure. New York: Basic Books

Schumpeter, Joseph A. (1975): Capitalism, Socialism, Democracy. New York: Harper & Row

Stalk, George & Dave Young (2004): “How China Gets Our Business.” Washington Post, március 7.

Swann, Christopher (2003): “Weak Renminbi is Both Boon and Bane for the US Foreign Exchange.” Financial Times, július 26.

— (2004): “US Jobs Created Look Poor in Both Quality and Quantity.” Financial Times, március 9.

Vanaik, Achin (2004): “Rendevous at Mumbai.” New Left Review, (26, Second Series, március–április), 53-65.

Vieth, Warren (2003): “As Factory Job Losses Rise, So do Risks to Bush.” Los Angeles Times, október 25.

Ward, Andrew (2003): “South Korea Feels the Chill in China’s Growing Shadow.” Financial Times, szeptember 25.

— (2004a): “Asia’s Plastic Revolution.” Financial Times, február 2.

— (2004b): “Regional Trade Soars in North-east Asia.” Financial Times, február 6.

Weisman, Jonathan & John M. Berry (2003): “Concerns Rising With Dollar’s Continued Fall.” Washington Post, december 26.

Western, Bruce & Katherine Beckett (1999): “How Unregulated is the U.S. Labor Market? The Penal System as a Labor Market Institution.” American Journal of Sociology, CIV, (január 4.), 1030-1060.

Wiggins, Jenny (2003): “US Bonds Face Gloomier Future as Selling Continues to Increase.” Financial Times, szeptember 7.

World Trade Organization. (2001): International Trade Statistics, 2001. Geneva: World Trade Organization

 

 

Jegyzetek

 

¹ Köszönet Faruk Tabaknak a tanulmány korábbi változatához tett hasznos javaslataiért.

² Nem meglepő módon, az USA-beli munkahelyek növekedésének egyik területét a büntetés-végrehajtással foglalkozó hivatalnokok képezik: a börtönőrök száma a 2000 évi 270 317-ről 2002-re 476 000-re nőtt (Klein, 2004).

³ Az USA Nemzeti Tudományos Alapja szerint az Amerikában kiadott tudományos folyóiratok száma 10 százalékkal csökkent 1992 óta, és napjainkban az európaiak több tudományos művet jelentetnek meg. A kiadott feldolgozóipari szabadalmak több évtizeden át tartó szárnyalása után, az USA-beli szabadalmak a korábbi szint 52 százalékára estek vissza. 1998 óta az amerikai egyetemeken született új természettudományi doktorátusok száma meredeken zuhant, ahogy azoknak a tengerentúli diákoknak a száma is, akik az USA-ban kívánnak letelepedni (Broad, 2004).

⁴ Más becslések szerint, Kína bruttó ipari termelése az 1993-as 2,4 százalékról 2002-re 4,7 százalékra emelkedett (a világ össztermelésének százalékában) A Kína által vásárolt ipari termékek volumene szintén 4,6 százalékra emelkedett 2002-ben (a világ ipari termelésének százalékában) Ez azt is jelenti, hogy Kína nettó feldolgozóipari exportja 0,18 százalékkal növekedett csak a világ termelésén belül. Kína textil- és könnyűipari exportja stabil emelkedést mutatott, míg a gépek és felszerelések importja szintén számottevő emelkedést hozott (Andersen, 2003).

⁵ 2003 júniusának végén Japán az USA kincstárjegyeiből mintegy 442 milliárd dollárnyit birtokolt, ezzel a kincstárjegyek legnagyobb külföldi birtokosa volt. Japánt az Egyesült Királyság követte 123 milliárd dollárral, aztán Kína következett 122 milliárddal. Lehmann Brothers szerint az ázsiai gazdaságok az USA kötvényeinek vásárlásából 39 százalékkal részesedtek, míg az európai gazdaságok alig kevesebb mint 43 százalékkal (Wiggins, 2003). 2003 második negyedévében külföldi beruházók vettek meg mintegy 80 százalékot – 129 milliárd dollár értékben – az USA által kibocsátott értékpapírokból (Norris, 2003).

⁶ Lásd bővebben a Peter Garber által elmondott beszédet az IMF kutatási konferenciáján, a tőkeáramlásról és makroökonómiai ciklusokról szóló témában. Washington DC, november 6–7, lásd: http://www.imf.org/external/np/tr/2003/tr031107.htm

⁷ Ami az autóipart illeti, az alacsony fizetések ellenére a kínai termelés költségei a világon a legmagasabbak közé tartoznak, mintegy 20–30 százalékkal magasabbak az USA-belieknél. Köszönhető ez az ellátási láncok nagyfokú szétdaraboltságának, a magas disztribúciós költségeknek és a technológiailag bonyolult alkatrészek importkényszerének (Machintosh&McGregor, 2003).

 

(Fordította: Kertész András)

A magyarországi újkapitalizmus kialakulása a többi közép-európai országhoz hasonlóan a neoliberalizmus zászlaja alatt zajlott le. Az átmenet egyik sajátossága a technokraták és a közgazdászok politikai orientációjának többszöri változása, ami –egyebek mellett – a mai kétpárti orientációhoz vezetett el.

Egy új keletű (2004. májusi) IMF-jelentés szerint Magyarország gazdasága fényes jövő elé néz. A jelentés ugyanakkor a fogyasztói (különösen a lakásépítési) támogatások további megnyirbálását, valamint a közszférában szigorúbb bérmegszorításokat tart szükségesnek. Ez érinti a nyugdíj és a szociális juttatások folyamatban lévő reformját, illetve az oktatási és az egészségügyi reformot is. Ezúttal is jó néhány technokrata és közgazdász fejtett ki ellenvéleményt. Szerintük azáltal, hogy az export válik a gazdaság fő hajtóerejévé, a GDP gyorsabb növekedésnek indul. A kormány talán képes lenne megszorításokra a tervezett 4,6 százalékos hiány elérése érdekében. A lakosság megnyugtatására Draskovics Tibor pénzügyminiszter közölte, hogy a költségvetés lefaragására nem lesz szükség. Magyarországon tehát minden a legnagyobb rendben, a GDP ez évre előre jelzett növekedése 3,2 százalék szemben a tavalyi 2,9 százalékkal. A technokrata elit jó része azonban úgy gondolja, hogy a költségvetési hiány túl magas marad. Járai Zsigmond, az MNB elnöke szerint a hiány valószínűleg magasabb lesz a tervezett 4,6 százaléknál is. Hozzáteszi azt is, hogy a kormány túl nagy szerephez jutott a gazdaságban, csökkentve annak versenyképességét. Tény, hogy Magyarország nem teljesíti a 3 százalék alatti hiányt előíró maastrichti kritériumot.

Összességében tehát a közgazdasági és pénzügyi szakemberek technikai diskurzusa világossá teszi, hogy a vitát a makrogazdasági irányítás neoliberális megközelítése uralja, illetve hogy a politikai menetrendet az IMF ajánlásai írják. Az EU-tagság Budapestet európai szabályozások hatálya alá helyezte. A további intézményi reformokról vagy a jóléti állam neoliberalizációjáról szóló vitákat nemzetközi irányítási szinten kezdeményezik, a közvetítő állomás szerepét osztva a magyar kormányzatra az átfogó gazdasági, pénzügyi és szociális reformok végrehajtásában. Magyarország kapitalista világba való integrációja megköveteli a kapitalizmus nemzetközi standardjaihoz való igazodást.

A reformokat végrehajtó politikai szereplők szűk térben kénytelenek manőverezni. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszott az MSZP technokratái által képviselt baloldal. Mindenki másnál nagyobb részük volt a kádárista jóléti állam lebontásában, az állami tulajdonú vállalatok kiárusításában. A “hazafias” jobboldal szerepe ebben a folyamatban ambivalens, ellentmondásokkal teli, mert a nemzetközi tőke a jobboldalt kötéltáncra kényszerítette. Politikatudósok ezt a jelenséget az “ösvényfüggés” (path dependency) elméletével magyarázzák. A politikai pártok fontosak, de csak bizonyos korlátok között léphetnek szabadon. Valójában az emberek maguk csinálják történelmüket, ám bizonyos objektív feltételek között. E tanulmányban ezeket az objektív gazdasági feltételeket vizsgálom a pénzügyi döntéshozók technokrata osztályának felemelkedésével kapcsolatban. Magyarországon a kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenet nem járt a “vadkapitalizmus” vagy “oligarchák” színre lépésével. A privatizáció és a gazdasági liberalizáció kezdetén a nemzetközi pénzügyi intézmények szakértői a helyi technokratákkal karöltve alakíthatták a játékszabályokat.¹

 

Rendszerváltás

 

Magyarország globális kapitalizmusba való integrálódása jóval a közép-kelet-európai szocializmus összeomlása előtt kezdődött. Amikor a nyolcvanas évek elején a szocialista gazdaságokat komolyan megrázta az 1979-es második olajválság, a jelentősebb külső nyomásokhoz való alkalmazkodás nem volt tovább halogatható. Magyarország már 1982-ben az IMF és a Világbank védnöksége alatt mozdult el a szocialista gazdasági stratégiától a takarékosság felé. A kormányzó MSZMP makrogazdasági stabilizációs intézkedéseket és strukturális kiigazító programokat kezdeményezett növekvő külföldi adósságainak kordában tartása érdekében. A piaci reformok bevezetése jelentős hatást gyakorolt a központilag tervezett gazdaságra. Az ország gazdaságpolitikájában a nagy fordulat az 1987-es csődközeli helyzetben következett be. A kádárizmust a végigvitt gazdasági reformokat² , pl. a bérek liberalizációját, szoros pénzfelügyeletet és a kapitalizmusba való átmenetet hirdető kétlépcsős bankrendszert követelő reformkommunisták egyre népesebb tábora temette el.

A magyarországi rendszer összeomlásáról sokat írtak már. Minden szerző egyetért abban, hogy a nyolcvanas évek közepéig az MSZMP a gazdasági problémákat a politikacsinálás informális szférájában szervezett komplex alkurendszerrel igyekezett megoldani. A párt nem ellenezte az ágazati gazdasági és kulturális érdekek artikulációjának további liberalizációját azzal a feltétellel, hogy a politikai hatalom alapstruktúrái érintetlenek maradnak. A párt továbbá kompromisszumot keresett a nemzetközi szervezetekkel az ország növekvő külföldi adósságainak átütemezése érdekében. A gazdasági reformok egy az állami tulajdonú első gazdaság mellett működő független, az életszínvonal gyors ütemű csökkenésének kompenzációját szolgáló második gazdaság megteremtését jelentették. A dolgozók másodállást vállalhattak, vagy saját vállalkozásba kezdhettek a szélesedő szolgáltató szektorban. Ezeket a reformokat az MSZMP-n belül a technokraták és elméleti szakemberek egy új generációja támogatta, tudván, hogy eljön még az ő idejük. Ekkortájt e technokraták a “magyar modell” élharcosai voltak, melyet egyfajta “harmadik utas” megoldásként képzeltek el a kapitalizmus és a szocializmus között, miközben Gorbacsov a peresztrojkát hirdette a Szovjetunióban.

Kísértett ugyanakkor a populizmus is. Az MSZMP-n belül Pozsgay Imre a potenciális populista vezető szerepére készült. Célja az volt, hogy a régi kommunista pártot a többpárti versenyre és szabad választásokra kész választó gépezetté tegye. Pozsgay programja azonban nem kapott megfelelő támogatást saját pártján belül. Amikor az 1988. májusi pártkonferencia Kádár Jánost elmozdította a hatalomból, a legtöbb kommunista vezető még mindig hitt abban, hogy a Szovjetunió képes lesz az elszegényedő KGST-országok megsegítésére. A reformkommunisták ugyanakkor elvesztették maradék reményüket is a gazdasági növekedést és politikai stabilitást teremtő sikeres reformok végrehajtására. A vezető kommunista klikk attól tartott, hogy a növekvő társadalmi és politikai elégedetlenség egy második 1956-ba torkollhat. Ezt meg kellett előzni. Mindeközben 1987 nyarán előtérbe került a nyíltan antikommunista populista jobboldal. E populisták számára a “magyar újjászületés” az ország üdvözülése előfeltételeinek megteremtését jelentette. A csökkenő születési és a növekvő öngyilkossági rátákra hivatkozva “erkölcsi forradalomért” kiáltottak. Meg kellett rendezni Horthy magyarországi újratemetését. Komplex szellemi mozgalom vezetett az MDF megalakításához, valamint olyan nosztalgiapártok újjászületéséhez, mint az MSZDP, a KDNP vagy az FKGP. A korábbi szamizdatosok a liberalizmus híveiként életre hívták az SZDSZ-t, amely hamarosan a legerősebb polgári párt lett Budapesten. A budapesti egyetemisták megalakították a libertárius FIDESZ-t. Orbán Viktor, aki a vidékről jött diákgenerációt képviselte, a hosszú hajú, amerikai farmert viselő diákok e generációját a későbbiekben a populista jobboldal felé orientálta.

1989 közepére tehát az MSZMP elvesztette politikai monopóliumát. A Kerekasztal az ellenzéki pártok részvételével megteremtette a nyugati mintákon alapuló politikai és intézményi reformok feltételeit. Az MSZMP-nek el kellett tűnnie, átalakult a pártok versenyében és a szabad választásokon a munkásosztály támogatását kereső szociáldemokrata MSZP-vé. Az 1990-es általános választások nagy nyertese ugyanakkor az Antall József vezette MDF lett. Az FKGP és a KDNP is bekerült a Parlamentbe. Antall velük alakított koalíciós kormányt, amely politikáját populista és tradicionális alapelvekre építette.

 

Antall gradualizmusa és a technokraták

 

Antall gazdasági és intézményi reformjai a fokozatosság elvét követték. A legfontosabb kérdés a mezőgazdasági földek korábbi tulajdonosoknak való visszaadása volt. Miként a többi volt szocialista országban is, a külföldieket kizárták a tulajdonlási jogokból. Az Antall-kormány megteremtette a kisbirtokosok osztályát. Antall ugyanakkor kompromisszumot kötött a liberálisokkal. Inkluzív nemzeti álláspontot tett magáévá: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Ez a kompromisszum adta a nemzetközi tőkével való szorosabb együttműködés jogi és ideológiai alapját és nyitotta meg az utat a kiteljesedő EU-integráció előtt.

Antall gradualizmusa kizárt egy a lengyelországihoz hasonló big banget, valamint az állami vállalatok kuponos privatizációját. Az állam gazdasági szerepvállalása jelentős maradt a kapitalizmusba való átmenet hosszabb időszaka alatt. A privatizációk a költségvetési hiánynak az IMF-fel 1990 márciusában aláírt egyezményhez való igazítását célzó gazdasági intézkedéscsomag részét képezték. A volt kommunista reformerekkel szembeni bizalmatlansága miatt Antall menesztette Bartha Ferencet, a Nemzeti Bank elnökét és sok más magas rangú közszolgálati tisztségviselőt. Temérdek tanácsadóval és szakértővel vette magát körül. Antall politikai és gazdasági autonómiája meglehetősen korlátozott volt, és gaullista attitűdje csalódást keltett a liberális és szocialista technokratákban és értelmiségiekben, akik konzervatív diktatúrától tartottak. Ez magyarázza, hogy e technokraták miért támogatták saját politikai pártjukként az SZDSZ-t és az MSZP-t.

A kommunizmus utolsó éveiben gazdasági stratégiai viták zajlottak a technokraták és a közgazdászok között. Amikor a kapitalizmushoz vezető út megnyílt, az újonnan alakult politikai pártok nézeteik és szakértelmük mellett korteskedtek, lehetővé vált a technokraták felülkerekedése. Az ún. Híd-csoportba tömörült növekedéspárti közgazdászok az MDF-hez csatlakoztak, a sokkterápiát támogató neoliberális közgazdászok pedig az SZDSZ-hez. A Nemzeti Bank körüli technokraták egy csoportját és Németh Miklós volt kormányfőt az MSZP 1990. márciusi választási veresége után menesztették, ám továbbra is a párt vonzáskörében maradtak. Sokuk a gazdaság nemzetközivé váló pénzügyi ágazatában jutott pozícióhoz. Az új magyar burzsoázia eme technokrata csoportja úgy döntött, hogy közvetlen szövetséget köt a külföldi tőkével, ezért a neoliberalizmust tette meg önnön ideológiájának. Ekképpen az MSZP és az SZDSZ könnyedén működött együtt Antall gradualista és nacionalista politikájának ellenzékeként.

Az Antall-kormány a big bang ellenében expanziós politikát és növekedésbarát intézkedéseket támogatott. Magyarország azonban ki volt szolgáltatva az IMF-nek. Magyarország valutatartalékai 300 millió dollár körüli értékre zuhantak, s bruttó konvertibilis valutaadóssága meghaladta a 21 milliárd dollárt, miközben kelet-európai rubel elszámolású exportpiacai gyakorlatilag megszűntek. Antall kemény valutapolitika, valamint Magyarország adósságtörlesztése mellett állt ki, miközben az SZDSZ-es technokraták a külföldi hitelezőkkel (Párizsi Klub, Londoni Klub) az adósságok csökkentését célzó tárgyalásokat szorgalmaztak. Antall stabilizációs politikája elsősorban a nyereséges magyar vállalatok és bankok megvételében érdekelt közvetlen külföldi tőkebefektetéseket (FDI) vonzotta, ami megmagyarázza, miként tudott az ország rövid idő alatt szerény folyó fizetésimérleg-többletet felhalmozni és stabilizálni a forintot. Mindez megóvta az országot a rendkívül magas inflációs rátáktól. Az 1992-es csődtörvény a nagyvállalatok adósságainak költségvetés általi átvállalására irányuló kormányzati törekvéseket szolgálta. A kereskedelmi bankokat a kormány újratőkésítette. Mindennek eredményeként az államadósság gyorsan növekedett.

A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumában is képviselt Híd-csoportos technokraták export hitelekre, szelektív támogatásokra, kedvezményeket nyújtó adószabályokra, állami beruházásokra, dolgozók átképzési programjaira és végül, de nem utolsósorban forintleértékelésre épülő exportvezérlésű stratégiát javasoltak. Ám e technokraták alulmaradtak a Pénzügyminisztérium és a Nemzeti Bank technokratáival szemben, akik kedvező antiinflációs intézkedéseket sürgettek, amit a pénzfelértékelés monetáris politikájával lehetett elérni. A Nemzeti Bank technokratái kitartottak amellett, hogy nem Magyarország külső adóssága, hanem a Magyarország piacgazdaságra való átállását finanszírozó nettó tőkebeáramlás az elsődlegesen fontos. Az országnak a külső államadósság struktúráját javító stabilizációs stratégiára, a kamatköltségek csökkentésére van szüksége. A valutatartalékokat a külső adósság kezeléséhez kell kötni: egyfelől a folyó fizetési mérleg többletének fenntartására, másfelől szoros költségvetési és monetáris kontrollra van szükség. Nagyobb mértékű FDI a valutatartalékokat is kiegészítené. Magyarország adósságstratégiája azonban igen kockázatos volt. A külföldi tőketulajdonosok számára garanciákat nyújtó jogi és intézményi struktúrákat igényelt.

A magyar stratégia látszólag sikeres volt. 1994-ben a magyarországi FDI összértéke megközelítette a 7 milliárd dollárt, több volt, mint bármely másik volt szocialista országban. A Nemzeti Bank alacsonyabb költségű bankhitelek segítségével tudta refinanszírozni régebbi adósságait. A nettó külföldi adósság növekedése ellenére a nettó kamatfizetések csak minimális mértékben emelkedtek. 1993–94-ben a folyó fizetési mérleg hiányának nagy részét közvetlen külföldi beruházásokból és vállalati, illetve kereskedelmi banki hitelekből fedezték. A kritikák ugyanakkor felrótták a forint fölülértékeltségét, ami rendkívül rossz hatással volt a magyar exportlehetőségekre. A folyó fizetési mérleg éves hiánya 2,8 milliárd dollár körül mozgott. Miután 1994-ben a rövid fellendülés hatásai lecsengtek, a folyó fizetési mérleg hiánya 4,1 milliárd dollárra (a GDP 9,5 százalékára) ugrott, s a kiadási többlet ismét extrém értékhez, a GDP 8 százalékához közelített. Az FDI és a magántőke-beáramlás nem volt elegendő az 1994. évi 2,8 milliárd dolláros folyó fizetési mérleghiány finanszírozására. A makrogazdasági helyzet a továbbiakban nem volt fenntartható. Az ipari beruházás stagnált, s a multinacionális cégek leányvállalatai által behozott tőkejavaktól függött. A munkaköltségek dollárban számolt értéke növekedett, a nettó valutaadósság újra elérte az 1990-es szintet, s az exportőrök mindezért a kormány árfolyampolitikáját kárhoztatták. 1994 elején a Boross-kormánynak³ be kellett ismernie, hogy monetáris stratégiája kudarcba fulladt.

 

Horn stabilizációja

 

Az Antall-, illetve a Boross-kormány a hangsúlyt a szociális konszenzus megőrzésére és a gazdaság lassú átalakítására helyezte. Ezt a koalíciót azonban a hatalom minél hosszabb időn át való megőrzésének közös érdeke tartotta össze. A jobboldal legtöbb parlamenti képviselője tehetetlen demagóg volt, akik a magyar történelem tizenegy évszázadáról papoltak ahelyett, hogy a gazdaságirányításhoz szükséges szociális és gazdasági törvényalkotással foglalkoztak volna. Úgy gondolták, elvont ideológiai csatározásaik és nemzeti romanticizmusuk legmegfelelőbb színtere a Parlament. A gazdaság katasztrofális állapota, valamint az MDF-nek a média fölött gyakorolt hatalma az 1994. májusi választásokra új életre keltette az ellenzéket. A Karl Popper “nyitott társadalmáért”⁴ küzdő liberálisokból és a Horn Gyula vezette, gazdasági dinamizmusra koncentráló MSZP-ből álló ellenzék könnyedén legyőzte a jobboldalt. Horn szövetséget kötött az MSZOSZ-szel, hogy a kétkezi munkások szavazatait más társadalmi osztályok, mindenekelőtt az új középosztály támogatásának elveszítése nélkül nyerje el. Horn a mezőgazdaságra is figyelmet fordított e fontos szektor világpiaci versenyképességének növelése érdekében. Világossá tette, hogy nem történhet meg a múlthoz való visszatérés, s hogy a reformokat végig kell vinni. Az MSZP az a párt, amely minden társadalmi problémával szembenéz. Horn az állami vállalatok privatizációjának nyíltabbá válását, parlamenti kontrollját ígérte. Ígéretet tett arra, hogy egy jobban működő jóléti rendszer, illetve a rendszerváltás és a gazdasági reformok terheinek igazságosabb elosztása segítségével fogják a bérből élők érdekeit megvédeni.

Horn baloldali kampányra épülő választási stratégiája sikeresnek bizonyult. Az MDF széthullott, az MSZP fölényes győzelmet aratott. Mindazonáltal Horn az SZDSZ koalíciós partnerként való bevonása mellett döntött. Ez annak jele volt, hogy Horn nem volt biztos választási ígéreteinek tarthatóságában. Neoliberális politikus közgazdászok jutottak hatalmi pozíciókba, mint például a szocialista technokrata Békesi László, aki pénzügyminiszter, vagy Surányi György, aki a Nemzeti Bank elnöke lett. Amikor 1994 decemberében kitört a mexikói tequilaválság, a nemzetközi bankok vonakodtak magyar állampapírokat vásárolni egy olyan időszakban, amikor az ország folyó fizetési mérleghiánya meghaladta a GDP 9 százalékát. Az ország helyzete vészesen romlott. Magyarország fizetési mérleghiánya mintegy 4 milliárd dollárra rúgott, s a kiadási többlet elérte a 349 milliárd forintot (3 milliárd dollár). Az ország pénzeszközei és a makrogazdasági mutatók akut válságot jeleztek. Békesi pénzügyminiszter lemondott. Utóda az IMF bizalmát élvező Bokros Lajos lett.⁵

Az a nézet uralkodott, hogy minden probléma gyökere Magyarország elvesztett nemzetközi versenyképességében keresendő, illetve hogy a lassú növekedés hátráltatja a globális piacba való betagozódást. Egyre vonzóbbá vált egy széles körű privatizációval kombinált versenyképességi kiigazítási politika. A Horn-kormány végül rászánta magát saját neoliberális sokkterápiájának elindítására. A pénzügyminiszter elkészítette a költségvetés hirtelen megkurtítását célzó makro-gazdaságpolitikai és strukturális reformcsomagját. Ez egy korlátozott sokkterápia volt, amelyet a Budapesten járt IMF-delegáció javasolt öt év meglehetősen szolid reformjai után. A csomag elsődleges célja a költségvetési hiány drasztikus lefaragása, valamint a fizetésimérleg-hiány csökkentése volt annak érdekében, hogy visszaszerezzék a nemzetközi befektetők és a külföldi bankok bizalmát. A stabilizációs célok között szerepelt egy 15 százalékos közalkalmazotti létszámleépítés és az állami költségvetés 200 milliárd forintos (1,4 milliárd dollár) megkurtítása. A neoliberális stabilizációs intézkedések között helyet kapott a forint egyszeri 9 százalékos, illetve progresszív leértékelése (csúszó paritásos árfolyam), 8 százalékos ideiglenes behozatali vámkiegészítés és 10 százalékos gépkocsiadó-emelés. Az exportképesség fokozását célzó forintleértékelés egyértelműen a magyar gazdaság versenyképességének javítását és a gazdasági egyensúly helyreállítását célozta.

Mi volt az oka ennek a neoliberális politikai elmozdulásnak? Először is, formai szempontból Magyarország lényegében adósságcsapdába került. A GDP nominális növekedési rátája alacsonyabb volt a nominális kamatrátánál, így az adósság GDP-hez viszonyított aránya korlát nélkül nőhetett tovább. Magyarországnak új devizatartalékokat kellett képeznie. Az 1995–2000 közötti időszakban a visszafizetések átlagosan 3,1 milliárd dollárt tettek ki évente. Másrészt érezhető volt a társadalmi nyomás a kormányzati kiadások szinten tartására. A magyarországi szociális kiadások a GDP arányában megegyeztek a skandináv mutatókkal, s ezt néhány neoliberális tarthatatlannak vélte.⁶ További nyomás nehezedett a kiadásokra a közszféra béremelései, valamint a növekvő adósságszolgálati kifizetések miatt. Nyugdíjreformmal kellett csökkenteni az állami kiadásokat. 1993-ban a jobboldal már megalapozta a kétpillérű nyugdíjrendszert, amely a mindenki számára biztosított minimális nyugdíjból és a nemzetközi szervezetek által propagált, önkéntes hozzájárulásokon alapuló magánnyugdíjból állt. A külföldi finanszírozók azonban egy harmadik pillérrel is ki kívánták ezt egészíteni. Ez az államnak a jövedelemfüggő állami nyugdíjak mögül való kihátrálását jelentette.

A Bokros-csomag súlyos válságot okozott az MSZP-n belül, a jóléti állam elleni támadás vitákat generált. A szocialista baloldal azt hangoztatta, hogy a kormánynak nincs joga elárulni a választóit. A szakszervezeti mozgalomhoz kapcsolódó szocialista képviselők bizonyos intézkedések ellen szavaztak, az MSZOSZ-vezér Nagy Sándornak sikerült elérnie a Bokros-csomag módosítását. A csomaggal szembeni növekvő ellenállás végül Nagy lemondásához vezetett. A szakszervezetek nem álltak a neoliberális forradalom mögé. Egymás után mondtak le a miniszterek. A kórházbezárások elleni tiltakozások rivaldafénybe állították az egészségügyet. A családi és gyermekkedvezmények megkurtítását 1996 áprilisára halasztották, mert az Alkotmánybíróság a lakosság széles köreit aránytalanul hátrányosan érintő voltuk miatt ezeket a rendelkezéseket megsemmisítette (pl. a gyermekek után járó juttatások csökkentése). Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a rendszerváltás időszakában a családi kedvezmények komoly szerepet játszottak a szegénység megelőzésében. A lakosság egyharmada élt a szegénységi küszöb környékén vagy jóval az alatt. A legtöbb magyar úgy érezte, joga van a kormányzat által nyújtott transzferjövedelmekhez. A Bokros-csomag bevezetésével a Horn-kormány olyan időszakban szüntette meg széles körű és adakozó támogató programjait, amikor a reáljövedelmek (l. 1. táblázat) és a családi jövedelmek meredeken zuhantak. A családi juttatásokra való univerzális jogosultságot leszűkítették a három- vagy többgyermekes, illetve fogyatékos gyermeket nevelő családokra. Más családok számára a juttatások csak egyéni elbírálás alapján voltak adhatók.

A szakszervezetek és az expanziós politikát támogató civil társadalom képviselői a monetáris szigor lazítását követelték. A Bokros elleni szakszervezeti támadások 1996 februárjában, amikor világossá vált, hogy egy új társadalombiztosítási adóra vonatkozó terveit nem fogja tudni elfogadtatni, Bokros lemondásához vezettek. Utóda, Medgyessy Péter ígéretet tett egy antiinflációs programmal kombinált gazdaságélénkítő politika megerősítésére. Medgyessynek be kellett tömnie a nyugdíj- és egészségbiztosítási alapoknál tátongó lyukakat, miközben az alapokat az MSZOSZ által dominált független, választott testületek vezették.

A Nemzeti Bank 1997. január 1-jén teljes önállósághoz jutott, ami lehetetlenné tette a kormányzati deficit monetáris finanszírozását. A Nemzeti Bank továbbra is szigorú monetáris politikát folytatott, s a bejövő tőke nagy részét államkötvények segítségével kivonta a forgalomból.

A bérek visszafogását az állami kiadások szigorú lefaragásával ötvöző neoliberális program átfogó eredményeként 1995-ben 3,1 százalékkal, 1996-ban 1,5 százalékkal csökkent a belső kereslet. A GDP növekedése az 1994-es 2,9 százalékról 1995-ben 1,5 százalékra zuhant. A GDP növekedése ugyanakkor a nettó exportban jelentkező erőteljes visszaesés miatt pozitív maradt. Ilyen növekedési ráták mellett nem volt lehetőség az életszínvonalban történő gyors javulás indukálására. Az inflációs ráta magas maradt, a munkanélküliség nem csökkent. A bérmegszorítások eredményeként az egyéni fogyasztás 1995–96-ban több mint 10 százalékkal csökkent. Miközben az export növekedett, a hazai piacra termelő vállalatok a csőd szélére kerültek. A reáljövedelmekben történt visszaesés a bérjövedelmek tőkésítését vonta maga után. A bérmegszorítások és az importtöbbleti díjak kombinációja végül pozitívan hatott a nemzetközivé vált termelő szektorra, s utóbb a külföldi kockázati tőkebeáramlásra is. 1996. januárjában emellett megvalósult a forint konvertibilitása.

Meg kell jegyezni, hogy a Bokros-csomag elősegítette a költségvetési és folyó hiányok 1996 végére történő mérséklését. A bruttó külföldi adósság az 1995. júliusi 33 milliárd dolláros csúcsszintről majdnem ötödével, 27 milliárd dollárra esett 1996-ban. A működő tőkebeáramlás élénk maradt. A külföldi tőke beáramlása azonban elsősorban a privatizációhoz kapcsolódott. A kormány hitelező pozíciója konszolidálódott, hiszen a nettó külföldi adósság 16,8 milliárd dollárt tett ki, ebből 11 milliárd dollár volt az államadósság. Mivel az adósság-visszafizetést a privatizációs bevételekből finanszírozta, a Horn-kormánynak elemi érdeke volt a magyar gazdaság nemzetközivé tétele. 1995 végén vita keletkezett Suchmann Tamás privatizációs miniszter és Bokros Lajos között a rekordösszegű privatizációs bevételek felhasználásáról. Bokros azon a véleményen volt, hogy a bevételeknek csak minimális részét szabad gazdaságélénkítő intézkedések végrehajtására fölhasználni, a pénz túlnyomó részét a külföldi adósság egy részének visszafizetésére kell fordítani. A kormány azonban hezitált, s a Parlamentet kérte föl döntéshozatalra. A parlamenti többség Bokrost támogatta. Közben Horn és Bokros kiérdemelte az IMF feltétlen bizalmát. 1996 márciusában az IMF újabb 264,18 millió SDR (különleges lehívási jogú, kb. 387 millió USA dollár) készenléti hitellel állt Bokros mögé. Ezen áthidaló kölcsönnek köszönhetően a külföldi tőkés csoportok Magyarországot nagyon biztonságos országnak tekintették.

A politika által kikényszerített 1995–96-os megszorítások után 1997 nyarán a Horn-kormány makrogazdasági kerettervet hozott létre, mely 2002-re az egyéni fogyasztás és a munkanélküliség “társadalmilag elfogadható” alakulására épülő 5 százalékos fenntartható növekedés megvalósítását tűzte ki célul. Ez a neoliberális retorika elfedte a fennálló nehézségeket és ellentmondásokat. Az alacsony reálbérek növelték az ország versenyképességét, de hátráltatták a belső növekedést és az adóbevételek realizálását. A magas államadósság, a magas kamatlábak és infláció kombinációja, valamint a magas adókulcsok az FDI és a javuló exportteljesítmények ellenére visszanyomták a gazdasági növekedést. Az importszükségletek az exportáló iparágakban és az infrastruktúrában történő beruházások fenntartása érdekében továbbra is magasak voltak. A kormány azonban úgy gondolta, hogy a gyorsuló tőkefelhalmozásra irányuló, koordinált jövedelem-, költségvetési és monetáris politikával társuló erős stabilizációs intézkedések gyorsuló gazdasági növekedéshez vezethetnek. A tőkeberuházások arányának növelése megkövetelte az államadósság GDP-hez viszonyított mértékének csökkentését, valamint a strukturális változások felgyorsítása érdekében a megtakarítások növelését. Ismét felkészültek az állami transzfer kifizetések strukturális csökkentésére, ami a központilag finanszírozott nyugdíj- és egészségbiztosítási alapok átalakítását igényelte. Kialakult a hárompillérű nyugdíjrendszer (állami alapokból, állami értékpapírokból és tőkefedezetből fizetett nyugdíjak) koncepciója. Ezúttal az MSZOSZ kész volt a kompromisszumra azzal a kikötéssel, hogy egy privát finanszírozású pillér egészítse ki az állami rendszert és az 1993 óta létező önkéntes nyugdíj pillért. A törvényalkotás 1997-ben történt meg. 1998-ban létrejött a kizárólag a 6 százaléknyi fizetendő adóból, ami a teljes összegnek kb. 20 százaléka, finanszírozott privát pillér.

A gyorsuló gazdasági növekedést elsősorban az export táplálta, s az exportnövekedés kétharmadát a tőkeerős, többnyire külföldi tulajdonú és vámmentes övezetben működő cégek generálták javarészt saját korábban megvalósított nagy léptékű beruházásaikra alapozva. 1997-ben Horn úgy gondolta, gazdaságpolitikája meghozta a kívánt eredményeket. A fájdalmas intézkedések végrehajtására és az azokhoz való ragaszkodásra való képessége kivívta a Nyugat elismerését. A legfejlettebb ipari ágazatok rendkívül gyorsan növekedtek, 1997-ben az EU-ba irányuló magyar exportnak több mint 50 százalékát adták. A reálbérek emelkedése elmaradt, a lakossági fogyasztás az 1996. évi 5 százalékos visszaesés után 1997-ben csak két százalékkal növekedett.

A Horn-kormány a pénzügyi és gazdasági válságot egy neoliberális, exportvezérlésű növekedési stratégia alkalmazásával tudta legyőzni. Ez a stratégia arra kényszerítette a szocialistákat, hogy feloldják a takarékossági intézkedések és az általuk védeni kívánt szociális értékek között feszülő ellentéteket. Az antiszociális intézkedései következtében felmerülő nehézségek ellenére Horn naivan azt gondolta, hogy a szavazók mögé állnak majd. Sok kétkezi munkás szavazó azonban csalódott. A szövetséges SZDSZ is súlyos vereséget szenvedett az 1998-as választásokon, amelyeket végül az Orbán vezette FIDESZ nyert meg.

 

Orbán gondoskodása

 

1994-es választási veresége után Orbán befogadó ernyőszervezetté tette a FIDESZ-t, megszólítva a korábban az SZDSZ-re vagy a “történelmi” jobboldali pártokra szavazó mérsékelteket. Az MDF maradványaival választási koalíciót kötött. Az FKGP is nyert ugyan szavazatokat, ám a minden lében kanál, demagóg Torgyán József által vezetett s a paraszti gazdaságokat képviselő párt nem jelentett komoly kihívást a FIDESZ számára. Torgyánra Orbánnak csak egy többségi kormány létrehozásához volt szüksége. Újonnan alakult kormányában 16 miniszter volt. Nyolcuk technokrata, nem tagja a Parlamentnek. A nemzetközi találgatások lecsillapítását szolgáló hivatalos üzenet az volt, hogy Magyarország kormányt vált, de gazdaságpolitikát nem.

Az Orbán-program neoliberális és nacionalista biztonsági témák egyfajta egyvelege volt. Orbán hangsúlyt helyezett a külpolitikai folytonosságra. Magyarország 1999-ben aláírta a NATO-val a tagsági szerződést, s integrációs tárgyalásokat kezdett az EU-val. Belső használatra azonban “hazafias” kampányba kezdett.

Orbán hivatali idejének első hónapjait beárnyékolta az orosz pénzügyi válság. A moszkvai után a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) volt a térségben a legnagyobb, a nemzetközi szabványoknak is megfelelő tőkepiac. A tőkésítést javarészt a MATÁV, a MOL, a Richter Gedeon és az OTP Bank törzsrészvényei tették ki. A magyar részvényeknek mintegy 70-75 százaléka külföldi tulajdonban volt, s a forgalom 60-70 százalékát a külföldi befektetők és kb. 50 külföldi befektetési alap és brókercég megbízásai adták. Amikor az orosz kormány felfüggesztette kifizetéseit, a BÉT összeomlott, s az 1998. áprilisi rekordmagasságú 9016 pontról 1998. szeptember 21-re a mindenkori legalacsonyabb 3775 pontra zuhant.⁷ Orbán szerint a külföldi befektetők adták el a likvid részvények és kötvények nagy részét – s ezek magyarok voltak. Ez a nacionalista interpretáció jelezte, hogy Orbán mennyire nem volt tisztában azzal, hogy mi is történt 1998 augusztusában és szeptemberében. Mindeközben a magyar pénzügyi szektor rettenetes napokat élt át. A kormánynak meg kellett mentenie a Postabankot, s felszámolta a Reálbankot. Orbánt a pénzügyi válság végül tradicionális magyar nacionalistává tette, akinek politikája a gazdasági intervencionizmus és a magyar kis-, illetve középvállalkozásokat támogató neoliberális adóreformok ötvözésére irányult.

Orbánnak nem volt teljesen szabad keze a gazdaság- és pénzügypolitika minden aspektusában. Az IMF azt sürgette, hogy tágítsa a hazai infrastruktúra szűk keresztmetszeteit. Az IMF azon a véleményen volt, hogy a kormánynak különleges figyelmet kell szentelnie a hazai nagyvállalatoknak, melyek a multinacionális cégek regionális alvállalkozóivá válhatnának. Csökkenteni kell a tényleges adókat és társadalombiztosítási hozzájárulásokat a foglalkoztatás fellendítése, illetve a jövedelemelosztás magas szintjének és a költségvetési deficit csökkentése érdekében. Az IMF arra biztatta Orbánt, hogy vizsgálja felül a társadalombiztosítás, különösképpen az egészségbiztosítás, rendszerét, s indítson útjára egy antiinflációs programot. Az infláció csökkentésével egy időben kellett visszafogni a leértékelés mértékét, lefaragni a költségvetési hiányt és növelni a termelékenységet. Az árfolyam-politika reformra szorult, s a “retrográd” ár- és bérindexálási rendszert előremutató megállapodásokkal kellett helyettesíteni, megvalósítva ugyanakkor egy átfogó béradóreformot. A béreket csökkenteni, a munkaerő-piaci intézmények hatékonyságát javítani kellett. A munkanélküliséget aktív foglalkoztatáspolitikával kellett mérsékelni. Öt éven belül mintegy 200 000 munkahelyet kellett létrehozni a béradók csökkentésének, valamint a fennálló adórendszer egyszerűbbé tételének segítségével. A fiatal munkanélküliek munkába állását a szakképzésnek, a regionális fejlesztési politikáknak, illetve az oktatásnak kellett támogatnia.

Röviddel a választások után Orbán egyfajta ellenforradalomról beszélt, amit pártja és a hozzá közel álló értelmiségiek indítottak útjára. Orbán hamarosan a politikai jobboldal Parlamentet semmibe vevő potentátjaként, illetve juppiként láttatta önmagát (Newsweek, 1998. december 11.). Nyugatbarát retorikájának feladása nélkül vette vehemensen védelmébe az anyaországon kívül élő magyar kisebbségeket. Nacionalista retorikájától és kisgazdapárti szövetségesétől vezérelve Orbán megígérte a mezőgazdasági földek magyar kézben tartását, valamint a mezőgazdasági támogatási programok és a vidékfejlesztés egyéb pénzalapjainak központi koordinációját. Az EU-tagság a magyar paraszt túlélését fenyegető veszélyként tűnt fel. 1998 szeptemberében Orbán tájékoztatta az Európai Bizottságot tárgyalási pozícióiról. Átmeneti időszakot akart a magyar mezőgazdasági földpiac teljes megnyitása előtt.

Orbán célja az volt, hogy a politikai mezőnyt kétszereplősre redukálja, s létrehozza az ennek megfelelő duális társadalmat. Furcsa helyzet alakult ki, amelyben a FIDESZ a vidék és a falvak érdekeit képviselte, s azok javára cselekedett a szocialista-liberális Budapesttel szemben.⁸ Orbán programja nem tisztán gazdasági, ideológiai is volt. Nacionalizmussal fertőzött erős polgári párt létrehozására törekedett, amely a városi új középosztályt és a vidéki parasztságot képviseli. Elítélte azokat az európai országokat, amelyek elutasították Jörg Haider Szabadság Pártjának kormányzati hatalomba kerülését Bécsben. Jó kapcsolatokat ápolt az olasz Silvio Berlusconival és a bajor Edmund Stoiberrel. A FIDESZ a Liberális Internacionáléból átállt az Európai Néppártba. Ideológiájának újrafogalmazása szellemében mind a párt, mind pedig annak vezetője közelebb került egy keresztény ideológiához.⁹ Orbán “státustörvénye”, amely 2,5 millió romániai és 2,5 millió más szomszédos országban élő magyarnak javasolt speciális juttatásokat, sokakat elbizonytalanított afelől, hogy képes lesz-e az ország EU-csatlakozásának levezénylésére. Azzal vádolta az előző kormányt, hogy a kommunizmus óta a legkorruptabb volt. Kínos helyzetbe került azonban, amikor kiderült, hogy saját környezete korrupt.

Az Orbán-kormánynak az EU-val kapcsolatos törvénykezésnél – amelyben szinte minden párt egyetértett – kevés fontosabb dolga akadt. A gazdaság ugyan évi 5 százalékkal növekedett és a külföldi beruházások tovább folytatódtak, sok probléma továbbra is fennállt. Magyarország fejlesztési kiadásainak jelentős részét a kormány a vitatható Széchenyi Tervhez rendelte. Az ellenzék ugyanakkor nem volt különösebben vidám, amikor Orbánnak sikerült alacsonyabb szintre szorítania a munkanélküliséget és az inflációt, miközben a reálbérek több mint 7 százalékkal növekedtek, a BÉT szárnyalt. A reálbérek kiugró növekedése 2001-ben azonban hosszas bérstagnálás után következett be (l. 1. táblázat)

1. táblázat: A reálbérek és fizetések indexszámai (1991–2000) – Előző év = 100,0
Év	Fizikai dolgozók	Nem fizikai dolgozók	Fizikai dolgozók	Nem fizikai dolgozók
	Bruttó	Bruttó	Nettó	Nettó
1991	94,4	96,9	92,1	92,8
1992	98,9	102,4	96,3	99,4
1993	98,8	98,3	95,4	95,2
1994	102,9	103,6	105,1	106,2
1995	91,0	90,1	88,8	86,0
1996	97,8	96,5	95,6	94,1
1997	101,6	104,7	102,1	107,3
1998	101,9	105,1	102,5	104,8
1999	104,6	105,6	100,7	103,4
2000	102,6	103,8	100,5	102,1
2001	107,3	108,0	106,3	106,0
2002	110,8	112,2	113,9	112,4
Forrás: Foglalkoztatottság és kereseti arányok 1998–2002 (Munkaügyi adattár), Budapest: Központi Statisztikai Hivatal, 2004, 21. o.

 

 

 

Orbánnak időközben sikerült politikusokat megnyernie a meggyengült FKGP-ből, valamint közös választási listába vonni az MDF-et. Négyéves regnálásának ideje alatt Orbán a versenyt magasztaló, ám kormányzati beavatkozást preferáló konzervatívvá vált. “Patriótaként” bizalmatlanná lett a külföldiek földvásárlásával és a nemzeti gazdaságot uraló multinacionális cégekkel szemben. Gyakran hangoztatta, hogy egy erős magyar gazdaságra van szükség, melyet kis- és középméretű, családi tulajdonú vállalkozásokra, illetve fél tucat magyar tulajdonú, a globális piacon megjelenő nehézsúlyú vállalatra kell építeni. A valódi Orbán azonban a hajszállal elvesztett 2002. áprilisi választások után bukkant elő. Azonnal a tömegpopulizmus felé fordult, erőszakos tömeggyűlésekre hívta az új, többpólusú jobboldali mozgalmat, amelyet, Berlusconi Forza Italia!-jának tudatos visszhangjaként, Hajrá Magyarország!-nak neveztek el.

 

Medgyessy kísérlete

 

Medgyessy, akit “a bankár”-ként emlegetnek (a Paribas budapesti képviseleténél dolgozott), hosszú politikai pályafutással a háta mögött alakított koalíciós kormányt az MSZP-vel és az SZDSZ-szel. Szorosabb elszámoltathatóságot biztosító szabályok és kemény döntések meghozatalára s ezáltal a populizmus visszaszorítására tett ígéretet. Hogy ne maradjon el a FIDESZ választási propagandájától, 50 százalékkal megemelte mintegy 600 000 közalkalmazott és pedagógus fizetését, ami a 2001. évi GDP 4,1 százalékát kitevő kormányzati deficit 9,4 százalékra ugrását eredményezte 2002-ben. Medgyessy további neoliberális reformok végrehajtását is elhatározta. A munkaviszonyokat jogilag modernizálják, s az előző kormány által számos intézmény megszüntetésére irányuló vitatható döntéseket visszavonják. Az egészségügyi ágazat privatizációja különösen fontos reform volt, amit a Medgyessy-kormány egy tízéves program keretében kívánt végrehajtani. Saját vállalkozásban dolgozó körzeti orvosok kezdhették meg működésüket 2002-ben. Egy 2003-ban elfogadott törvény megnyitotta az utat az egészségügy vagyonának, többek között a kórházak széles körű privatizációja előtt. E reformok jelentős részét külföldi intézmények sürgették.

A Medgyessy-kormánynak elő kellett készítenie a 2004-es EU-csatlakozást. Az Európa Bizottság 2002-es országjelentése kimondta, hogy Magyarország működő piacgazdaság, s az aktuálisan folyó reformok kiteljesedése nyomán az ország képessé válik az EU versenyképességi nyomásával és a piaci erőkkel való megküzdésre. Ugyanakkor több társadalmi és gazdasági problémáról is említést tett. A makrogazdasági irányítás terén a költségvetési politika ciklikussá válásának megelőzését szolgáló általános kormányzati deficit csökkentésére és az inflációs ráta további mérséklésére volt szükség. Az Európa Bizottság azon a véleményen volt, az egészségügyi szektorban mélyrehatóbb reformokat kell elindítani, a bérnövekedést pedig ismét összhangba kell hozni a termelékenység növekedésével, hogy ne kerüljön veszélybe az ország versenyképessége. Az EU egy olyan periódusban sürgette a Medgyessy-kormányt arra, hogy állítsa helyre a magyar gazdaság teljes makrogazdasági egyensúlyát, különös tekintettel a GDP összetételére, a külföldi számlákra, illetve a valuta és kamatlábárfolyam stabilitására, amikor Magyarország a komoly költségvetési hiánnyal a 2003. évi szoros, ám ambiciózus költségvetési politikával és egy szigorú 2004-es költségvetéssel szállt szembe.

Az EU nyomása alatt a privatizáció, amely 1997-re javarészt befejeződött, 19 még állami tulajdonban lévő nagyvállalat eladásával újabb lendületet kapott. A Postabankot eladták egy külföldi bankcsoportnak. 2002-ben liberalizálták a telekommunikációs piacot, 2003-ban elkezdődött a villamosenergia-piac fokozatos liberalizációja, 2004-ben lefektették a gázpiac liberalizációjának jogi alapjait. Lépéseket tettek a viszonylag előrehaladott nyugdíjreform kiteljesítése érdekében.

A Medgyessy-kormány olyan időszakban alakult meg, amikor a magyar gazdaság és az államháztartás számos strukturális gyengesége lett nyilvánvalóvá. Nyugaton az “Internet-buborék” kidurranása recesszióhoz vezetett az Egyesült Államokban és számos európai országban. Pénzügyi zavarok keletkeztek. Eközben Magyarország haladt a vihar felé. Medgyessy, aki egy túlságosan ambiciózus, a GDP 5 százaléka alatti hiányt tervezett 2003-ra, növekvő hiánnyal küzdött. Az államadósság 2002-ben a 2001-es GDP-hez mért 53,4 százalékról 56,3 százalékra emelkedett. A gazdasági növekedés lelassult, mivel az exportágazatot, beleértve a külföldi turizmust, csökkenő kereslet sújtotta, amihez 2003 januárjáig erőteljes valutafelértékelés is társult. Mindennek következtében 2002-ben a külső mérlegegyensúly romlani kezdett, a folyó fizetési mérleg hiánya a GDP 4 százaléka volt. 2002-ben az FDI szembetűnően, a GDP 1,8 százalékára csökkent, s ez a tendencia tovább folytatódott 2003 elején is. Ennek eredményeként az adósságot nem generáló tőke nettó kiáramlása volt tapasztalható, s a folyó fizetési mérleg hiányát kizárólag a nettó külső adósság növeléséből finanszírozták. A munkanélküliségi ráta átmenetileg 6 százalék fölé emelkedett. Mindez spekulációs piaci támadást generált a forint lebegtetési sávjának felső határán. Medgyessy ideiglenesen ellenőrzése alá vonta a helyzetet, de e zavar következtében a Nemzeti Bank és a kormány új inflációs célkitűzésben állapodott meg. 2003 júniusában a forint euróhoz viszonyított központi árfolyamát 2,26 százalékkal leértékelték.

2. táblázat: BÉT-részvénytulajdonok százalékokban (2004)
	2003. 1. n.é.	2003. 4. n.é.	2004. 1. n.é.
Külföldi	71,0	71,3	74,9
Állami	8,2	9,6	6,8
Pénzügyi szektor	7,7	7,5	7,1
Vállalatok	7,5	6,9	6,9
Kistulajdonos	5,5	4,8	4,3
Forrás: MNB

 

 

 

2003-ban a magyar tőkepiac azonban gyorsan fejlődött, a pénzügyi közvetítés a hitelállománynak a 2002-es GDP-növekedés kétszeresét kitevő emelkedésével tovább erősödött, a bankok jövedelmezősége magas maradt. Az állampapírokban való külföldi tőkerészesedések terén a valutazavart követően több fontos befektető, pl. nagy nyugdíjala­pok kezdték elhagyni a piacot, helyüket a rövid távú spekulációs tőke (“hot money”) foglalta el. 2004-ben a külföldiek magyar részvénytulajdona 74,9 százalékra nőtt (l. 2. táblázat). Az emelkedés nem pusztán abból adódott, hogy a külföldiek felvásárolták a magyarok által eladott részvényeket, sokkal inkább a BÉT-en megjelenő új kibocsátások felvásárlásából. 2004-ben a BÉT részvénypiaci tőkeértéke 4000,07 milliárd forintra (16,17 milliárd euró) emelkedett.

 

Következtetések

 

Magyarországnak a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenete és a kapitalista világrendszerbe való további betagozódása nagyban hasonlított a többi közép-európai országban tapasztaltakhoz. A versenyképességi kiigazító politikák által kísért kereskedelmi liberalizáció, a privatizáció és a megszorító intézkedések összhangban voltak a washingtoni konszenzussal. Magyarország állami pénzügyi stratégiája és a Nemzeti Bank tevékenysége az IMF ellenőrzése alá került. Mivel kelet-európai piacainak mintegy kétharmadát elvesztette, Magyarországnak új értékesítési lehetőségeket kellett felkutatnia a rendkívül versenyképes nyugati piacokon, elsősorban az EU-ban.

A neoliberális piaci reformpolitikát folytató különböző koalíciós kormányok alapvető változtatásokat hajtottak végre a gazdaság intézményeiben és struktúrájában. Az országnak az Antall-kormány ideje alatt még növekvő eladósodottságát magas társadalmi árat fizetve és a kádárizmustól örökölt átfogó jóléti államon rést ütve zabolázták meg. 1994 után, amikor megindult a külföldi tőkebeáramlás és megállt a keleti piacok beszűkülése, a gazdasági növekedés jól tükrözte a magyar gazdaság erőteljes és gyors nemzetköziesedését. Az 1995-ös fizetésimérleg-válság fordulópont volt a magyar makro-gazdaságpolitikában. Beindult az ún. “strukturális akadályok” elhárítására irányuló költséges makrogazdasági kiigazítási politika. Ez a fokozatosságtól a neoliberalizmus felé való elmozdulást jelentette a szocialista-liberális kormány regnálása alatt. A terjedő elégedetlenség és a könyörtelen Bokros-csomaggal szembeni tiltakozás ellenére a mobilizálódó baloldal sem tudta megállítani a reformokat. A kiigazítási csomag egyik kritikus pontja a forrásoknak a bérből és fizetésből élők felől a vállalatokhoz való átcsoportosítása volt, ami Magyarországot a külföldi tulajdonú exportágazatok számára az alacsony bérek paradicsomává tette.

A neoliberális Bokros-csomag és a korábbi állami vállalatok privatizációja ellenére Magyarországot gazdaságilag és pénzügyileg a nemzetközi tőkepiac bármely elmozdulása sebezhetővé tette. Az 1994. decemberi mexikói tequilaválság, az 1998-as orosz válság és a forint 2003-as krízise nyilvánvalóvá tette Magyarország ingatag helyzetét. Az ország az ipari beruházások és növekvő szolgáltatási szektor fenntartásában erősen függ a külföldi tőkebeáramlástól. Az alacsony bérek motorjai az exportvezérlésű beruházásoknak az ipari szektorban, azonban kevéssé járulnak hozzá a belső fogyasztói piac növekedéséhez. A beruházási döntések nem Magyarországon, hanem külföldi központokban születnek.

A neoliberális technokraták hatalomba kerülése a nemzetközi pénzügyi intézményeknek és az EU-nak Magyarország globális kapitalizmusba való integrációjában játszott szerepéből eredeztethető. Miután az Antall-kormány monetáris indíttatású politikája katasztrófába torkollt, a privatizációk és a gazdaság liberalizálása révén a világpiacba való gyors integráció volt az egyetlen járható út. Sürgős lett az EU-csatlakozás. Ezek a tények magyarázzák, miként volt lehetséges, hogy a jobboldal, miközben Magyarország nagyszerű múltja fölött kesergett, opportunista külpolitikát folytatott. Az MSZP és az SZDSZ neoliberális technokratái úgy vélték, hogy a társadalmi és gazdasági modernizációt a multinacionális tőke által generált gazdasági növekedésből és európai támogatásokból kell finanszírozni.

Időközben Magyarország egy kétpárti rendszer felé mozgott. Az MSZP meg tudta szerezni a modernizálódó városi középosztály szavazatait. Miként a blairisták Nagy-Britanniában, a magyar szocialisták is a politikai centrum felé mozdultak el, ahol találkoztak a liberálisokkal. Karcsú jóléti államot követeltek. Az európai integráció számukra pártokon felüli programmá vált. Az Orbán vezette jobboldal ezt a neoliberális stratégiát csak “hazafias” retorikával tudta befolyásolni. De csak a liberálisok által támogatott szocialisták nyújthattak garanciát az EU-ba való problémamentes integrációra és a gazdaság teljes internacionalizációjára.

A 2002-es választási győzelem bebizonyította, hogy a szocialisták immár nem függtek a munkásrétegek protestszavazataitól, hiszen a városi és értelmiségi rétegeket oda tudták állítani a nyugatiasodott és kapitalista Magyarországot célzó programjuk mögé. A jobboldal rákényszerült, hogy kiegyezzen a kevésbé megkérdőjelezhető nacionalista ambíciókat kergető mérsékeltebbekkel. E mérsékeltek számára igen vonzóvá vált a neokonzervatív bajor modell. Miután a múlt (a Lederhosen) és a jövő (high-tech ágazatok) erőit összeházasította, a neokonzervativizmus könnyedén egyesített különböző csoportokat és rétegeket Stoiber Bajor Keresztényszociális Uniójának zászlaja alatt.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Magyarországon nem történt kuponos privatizáció, s az insiderek “spontán” privatizációi is csak elszigetelten fordultak elő a rendszerváltás kezdetén.

² Ez adta egy vitairat tartalmát, amely Budapesten járt körbe, és idő előtt jelent meg a külföldi médiában. Antal L., Bokros L., Csillag I., Lengyel L., Matolcsy Gy., “Változás és reform”, in: Acta Oeconomica, 1987., 38. évf., 3–4. sz., 187–213. o.

³ Antall 1993-ban meghalt.

⁴ Soros György, a nemzetközi pénzember a kezdetektől támogatta e liberális tevékenységeket. Budapesten megalapította a Közép-Európa Egyetemet. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Rajk László Szakkollégiumának 20. évfordulója alkalmából 1989. november 8–10. között megrendezett konferenciát a Soros Alapítvány támogatta. A kollégium igazgatója Chikán Attila, a későbbi Orbán-kormány gazdasági minisztere volt. “Közép-Európa 2000 után. Egy közgazdász nézetei.” Előadások, szerk. Sass Magdolna, Budapest, 1990. szeptember.

⁵ Bokros korábban az MNB-nél dolgozott.

⁶ Ezt a nézetet képviselte a Harvardon tanító Kornai János is, aki Rákosi alatt ifjú sztálinista tervezőként kezdte, majd később reformkommunistává vált.

⁷ A BUX-index a kezdés napján, 1991. január 2-án 1000 pontról indult.

⁸ Budapest számos szűk keresztmetszettel küzdött a tömegközlekedési ágazat infrastruktúrája tekintetében. Orbán igyekezett az állami beruházásokat vidékre irányítani, ahol szavazói éltek.

⁹ A kormány alakuló ülése előtt Orbán demonstratívan református istentiszteleten vett részt.