A rendszerváltás Szlovákiában is véget ért: az új hatalmi elit célja immár nem a nyugat-európai mintákhoz való alkalmazkodás, hanem a reformok álcájában egy párját ritkítóan radikális, jobboldali gazdaságpolitika megvalósítása. Szlovákia, de akár az egész kelet-európai régió lehet a neoliberális eszmék új laboratóriuma?

A szlovák politika lelkét nyomja egy nagy titok. Egy titok, amit egyik “beavatott” sem mer megosztani a közvéleménnyel. Törjük meg a tabut, s mondjuk ki: Szlovákiában a rendszerváltás véget ért.

Ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy véget értek a lakosság megpróbáltatásai. Sem azt, hogy Szlovákia ma egy tökéletesen működő nyugati típusú piacgazdaság. Sokkal inkább jelenti azt, hogy a kormányzati elképzelések fókuszában már nem a szlovák gazdaság és társadalom struktúrájának a nyugat-európaihoz való igazítása áll. Annak az időszaknak vége, Szlovákia EU-csatlakozása pontot rakott a végére. Ma nem nagy túlzás azt állítani, hogy a kormányzati törekvések célja éppen a nyugat-európai mintáktól való eltérés. Elhagyjuk a még létező európai típusú jóléti állam ismerős határait, s ismeretlen vizekre evezünk. “Reformok” – varázsszó, amely mögé ma is bármely gaztett elrejthető – leple alatt a kormány olyan radikális jobboldali programot akar végrehajtani, amelynek, annak egészét tekintve, az egész nyugati világban (beleértve az USA-t is) nincs párja. A program tartalmazza a nyugdíjrendszer privatizációját, az átalányadózást (akárcsak az alapvető szükségleti cikkek áfájának radikális növelését), az ingyenes egészségügyi ellátás és felsőoktatás megszüntetését és a még meglévő közüzemek, elsősorban a közszolgáltatások (pl. vízszolgáltatás) privatizációját.¹ A lakosságot okvetlenül tudatlanságban kell tartani a téren, hogy ezeknek az ügyeknek az égvilágon semmi közük az átmenethez, kizárólag arról szólnak, hogy Kelet-Európa – Latin-Amerika nyomában – a neoliberális eszmék legújabb laboratóriumává válik. Hiszen hova vezetne, ha ezt az emberek megértenék?

Kezdetben…

Szlovákiában ez az időszak viszonylag új keletű. Az elmúlt évtized valóban a központi irányítású gazdaságból a magántulajdonon alapuló gazdaságba való átmenetről szólt. Az átmenet egyik, a politikát ebben a periódusban határozottan uraló tipikus jelensége a privatizáció volt.

Nem is lehetett másképp. Hiszen a privatizáció már a kezdetektől inkább jelentett politikai, mint gazdasági reformot. Szakmai írásokban (ahol nem állt fenn annak veszélye, hogy ez a tudás “rossz” fülekbe jut) néhány nyugati tanácsadó nyíltan ki is mondta, hogy a privatizáció lényege a rendszerváltás visszafordíthatatlanná tétele, illetve annak betonbiztos garantálása, hogy Kelet-Európa az elkövetkező években nem próbál “harmadik út”-ra (a demokratikus és/vagy a piaci szocializmus útjára) térni.

A kelet-európai privatizáció természetesen nyugati hasonmásától minőségileg különböző jelenség, s nem csak a volumenében tapasztalható óriási eltérések miatt. Miközben Nyugat-Európában az állami tulajdont a független privát szektor által termelt pénzeszközökből vásárolják meg, Kelet-Európában nem volt hasonló pénzforrás. Magyarán, a rendszerváltás kezdetén nem volt olyan állampolgár, akinek elegendő privát pénze lett volna akár csak egy kis vállalat megvásárlásához – legálisan legalábbis nem. Ilyen körülmények között a privatizációt vagy az állami tulajdon külföldre való eladásával – amennyiben fellelhetők voltak ilyen független pénzügyi források –, vagy az állami tulajdonjogoknak egyénekre való közvetlen átruházásával lehetett végrehajtani.² Az, hogy az átruházásnak éppen melyik formája valósult meg – az ún. “kuponos privatizáció”, az “alagútásás” (amikor az állami vállalatok vezetői a vállalati tulajdont saját újonnan alapított cégeikhez irányították) vagy az állam általi “közvetlen eladás” – ebben a kontextusban lényegtelen. Kelet-Európában a belföldi privatizáció mindig és mindenhol alapvetően ajándékozást vagy lopást jelentett – nem egy ideológiai kinyilatkoztatás, hanem a puszta logika nyomán.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az újraelosztás (“privatizáció”) különböző módszereinek ne lettek volna különböző társadalmi következményei. A kuponos privatizáció előnye annak látszólag egalitárius étosza volt. Ez két szempontból volt fontos. Egyrészt társadalmilag igazságos cselekedet³ látszatát kölcsönözte a privatizációnak – és a hivatalos propaganda ellenére a rendszerváltás kezdetén a kelet-európai társadalmakban erősen érezhető volt a társadalmi igazságosságért való aggódás (ami nem feltétlenül kapcsolódott bizonyos nyílt politikai állásponthoz). Másrészt az esélyek látszólagos egyenlősége elfedte a folyamat valódi lényegét, vagyis hogy a tulajdon idővel a privatizálók kezébe jutott – befektetési alapokba, amelyeknek a kisrészvényesek milliói legjobb esetben is bagóért adták el csöppnyi értékpapírcsomagjaikat.

A kuponos privatizáció által generált társadalmi-politikai folyamat meglehetősen világos. A dolog természetéből adódóan a pártok, amelyek e módszer legzajosabb védelmezői, bizton számíthatnak népszerűségre a haszonélvezők között, vagyis az új tulajdonosi rétegben. Ennek a folyamatnak az az előnye, hogy miközben a két fél kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatot tart fenn, a felszínen a pártpolitika kartávolságra marad a gazdaságtól.

Így alapozódott meg Csehországban Václav Klaus Polgári Demokrata Pártjának támogatása, s ezt a stratégiát szerették volna követni Klaus szlovákiai hasonmásai is. Ez a törekvés azonban kudarcba fulladt, mert közbejött egy “nemzeti katasztrófa”: felbukkant Vladimír Mečiar.

Mečiar: összefoglaló a vezérről

A forradalom utáni Szlovákia története szinte a mai napig a Mečiar elleni harcok története. Mečiar a szlovákiai események legfőbb mozgatójának, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) elnevezésű forradalmi pártnak a tagjaként (noha nem alapító tagként) lett miniszterelnök az 1990-ben tartott első szabad választások után. Hamarosan azonban összeütközésbe került a VPN vezetésével, s a “régi” kommunista parlamenti mechanizmusok alkalmazásával menesztették pozíciójából.

Válaszképpen Mečiar kilépett a pártból, magával vitt számos képviselőt, s megalakította a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmat (HZDS), amely majdnem egy évtizedre a szlovák politika meghatározó ereje lett. 1992-ben megnyerte a választásokat, s Mečiar másodszorra is a miniszterelnöki székbe ülhetett. Agresszív és ellenséges politikai stílusának és a (főképpen a kereszténydemokraták által képviselt) jobboldal kitartó munkájának köszönhetően azonban a HZDS-ből több képviselő átült az ellenzékhez, s 1994-ben a kormány elvesztette a parlamenti bizalmi szavazást. Egy bal–jobb nagykoalíció jött helyette, amely mindössze fél évig maradt hivatalban. Az előrehozott választásokon a HZDS ismét fényes győzelmet aratott, Mečiar harmadszorra is kormányfő lett, s koalícióra lépett a szélsőjobboldali Szlovák Nemzeti Párttal (SNS) és az (állítólag) szélsőbaloldali Szlovák Munkásszövetséggel (ZRS). Úgy tűnt, a HZDS az elkövetkező években megőrzi domináns helyzetét. A jobboldal választási harcban egyszer sem volt képes legyőzni Mečiart, mindkét alkalommal csak háttéralkuk és manőverek segítségével tudta elmozdítani.

1998-ban, Mečiar első teljes ciklust kitöltő kormányzása után ez a feltételezés hamisnak bizonyult. A ciklus alatt a HZDS uralma nagyban hasonlított ahhoz a hátborzongató képhez, amelyet a jobboldal a kezdetektől fogva festett a falra: törvényszegések sora, antiliberális intézkedések, korrupció és az alvilággal való egyre erőteljesebb összefonódás jellemezte ezt az időszakot.

A szlovák elnök (kezdetben Mečiar szövetségese, később esküdt ellensége) fiának elrablása szimbóluma ennek a periódusnak. Az Interpol által körözött fiút (ez már önmagában jellemzi az ország akkori állapotát) elrabolták, erőszakkal leitatták, majd átadták az osztrák rendőrségnek. A későbbiekben kiderült, hogy mindezt a szlovák titkosszolgálat hajtotta végre. Az ügy félelmetes kulminációjaként az egyik fő szemtanú összekötőjeként szolgáló fiatal rendőrt, titkosszolgálati ügynökök és a maffia jellegű alvilág nyilvánvaló összejátszása során, meggyilkolták.⁴

Az efféle események azonban jelentőségük ellenére pusztán a HZDS-uralom mélyebb struktúráinak megnyilvánulásai. Mit mondhatunk e struktúrákról?

Az ideológiai színjátékok ellenére a HZDS valójában soha nem tért el az akkori Kelet-Európát jellemző piacorientált konszenzustól: a politikai folyamat célja a működő kapitalizmus megteremtése volt. A jobboldali liberális ellenzéknek a HZDS-t “reformellenesség”-gel vádoló retorikája tehát nem állta meg a helyét. Mečiar pártja valóban saját útját követte az átmenet során, már ami a makro-gazdaságpolitikát illeti. Mečiar harmadik kormánya például a restriktív pénzügypolitika felől elmozdult egy expanzív politika felé (efféle keynesi stratégia a monetáris oldalon a Központi Bank függetlensége miatt nem volt kivitelezhető). A strukturális reformok tekintetében azonban soha nem volt szó “harmadik útról”. Miként azt Mečiar már a kezdetekben kijelentette, pártjának célja egy “nemzeti tőketermelő réteg” kialakítása volt (az “osztály” szó a posztkommunista Szlovákiában természetesen nemkívánatos volt), s ehhez a célhoz meglehetősen következetesen ragaszkodott is.

Visszatekintve, a HZDS politikája tulajdonképpen koherensnek tűnik. A párt megpróbált kiépíteni egy gazdaságilag és politikailag erős és kellőképpen nacionalista ideológiával aládúcolt nemzetállamot (ahol első megközelítésben a “politikailag erős” kb. annyit tesz, mint “antiliberális demokrácia”), egy autoriter jellegű, többé-kevésbé szabad, ciklikus választásokkal legitimált rezsimet. A stratégia egyben a hazai privatizálók külföldi érdekekkel szembeni pozitív diszkriminációját is jelentette. A neoliberális elvekkel (sőt néhány saját kijelentésével is) abszolút ellentétben a HZDS igyekezett minél több közvetlen külföldi beruházást megakadályozni. Ebben a tekintetben meglehetősen sikeres volt, magára vonva ezáltal az EU és a globális kapitalizmus más intézményes karjainak múlhatatlan rosszallását.

HZDS: osztályanalízis-kísérlet

A “nemzeti tőketermelő réteg” létrehozását célzó törekvésében Mečiar, Klaustól és Balczerowicztól eltérően, nem volt a kuponos privatizáció híve. Az a politika egyértelműen a Mečiart a hatalomból elmozdító liberális jobboldalhoz kötődött. Ráadásul a kuponos privatizáció rendkívül hátrányosan érintette a “régi” vezető osztályt, holott éppen ez a réteg tekintette hős lovagjának Mečiart.⁵ E két ok miatt a HZDS elvetette a kuponos privatizációt, s helyette az állami tulajdon újraosztásánál a “közvetlen eladás” elvét érvényesítette.

Másfelől azt is meg kell jegyezni, hogy a HZDS-nek, szinte az egész időszak alatt, valóban voltak a megfigyelők némelyike által érthetően “baloldalinak” titulált megnyilvánulásai. A neoliberális konszenzus “puha” oldalát képviselte, vagyis a legtöbb rendszerváltó országban a politikai baloldal (legyen az posztkommunista, miként Lengyelországban vagy Magyarországon, vagy sem, mint Csehországban) által eljátszott szerepet vállalta föl. Miként arról már szó volt, a neoliberalizmus “puha” szárnya (vagy a “jó hekus–rossz hekus” páros “jó” fele) elfogadja a működő magántulajdonon alapuló kapitalizmus kialakításának szükségességét, s ekképp mindenféle “harmadik utat” mint semmitmondó kísérletet utasít el; elfogadja továbbá a neoliberális makrogazdasági doktrínák többségét (vö. a költségvetési hiányok ördöge, az infláció kontrolljának nyomasztó igénye, az alacsony adószint szükségessége stb.), vagyis elutasítja a hagyományos szociáldemokrata és keynesi alapelvek többségét. “Puhasága” részben e politikák fél szívvel való és következetlen alkalmazásában, részben abban áll, hogy maximalizálni igyekszik a fenti követelő kényszerek által a szociális védelem számára meghagyott szűk mozgásteret.

Amit tehát Mečiar képviselt, az valójában az átmenet “vesztesei” (munkások és nyugdíjasok), illetve “győztesei” (a régi vezetői rétegek és más “ipari” privatizálók) egyes csoportjainak osztályközi szövetsége volt, amelyet az eltérő érdekek ellenére egységbe forrasztott a nyugati tőkében és annak intézményes formáiban (főleg az IMF-ben, a Világbankban és az Európai Unióban) megtestesülő sokkal erősebb ellenfél. Ne felejtsük el, hogy ez közel sem egy mindenkit tömörítő szövetség volt. A “vesztes” oldal két, részben átfedésben lévő, mellőzött csoportja a munkanélküliek és a romák voltak. Miközben a Mečiar-kormány nem bánt túlságosan kíméletlenül a munkanélküliekkel, egyértelműen képtelen volt, vagy nem akart, mit kezdeni a regnálása teljes időszakában 12% fölött mozgó munkanélküliségi rátával. (Mindazonáltal a következő kormányok még tehetetlenebbnek bizonyultak e probléma kezelésében.) Szinte semmit nem tett továbbá a roma szegénység hosszú távú problémájának megoldására. (El kell ismerni ugyanakkor, hogy ez egy különösen makacs probléma, amire vonatkozóan a konvencionális – vagy akár a heterodox – közgazdasági gondolkodás rendkívül kevés útmutatást ad; a roma és nem roma kultúrák kölcsönösen gyümölcsöző és konfliktusmentes együttélését Európában még sehol nem sikerült megvalósítani.)

A “nyertes” oldalon az ipari vezetőknek az újonnan létrejött befektetési alapokkal szemben a privatizáció során megnyilvánuló erőteljes preferálását az “ipari tőkének” a “pénzügyi tőkével” szembeni támogatásaként lehet értelmezni. Erősen hangsúlyozni kell azonban, hogy ez pusztán egy metafora; a rendszerváltás kezdetén efféle osztályon belüli elkülönülések egyszerűen nem léteztek. A gondolat lényege az, hogy a HZDS a termelőeszközök fölötti kontrollal hagyományosan a legközvetlenebbül rendelkezők (a “régi” vezetők) győzelmét reprezentálta az anyagi tulajdonnal nem, ám az új, dinamikus gazdasághoz illeszkedő képességekkel, energiával és tudással, a “humán tőkével” rendelkezők (lényegében a fiatalabb generáció) ellenében. A Szlovákiában a felmérésekben megjelenő szavazói minták, amelyeket az elit kommentárjai nyíltan a lakosság “butaság”-ának tulajdonítottak, megerősítik ezt az elemzést: a HZDS-szavazók dominánsan az idősebbek és alacsonyabban iskolázottak közül kerültek ki, míg ennek ellenkezője volt tapasztalható az ellenzék esetében.

A Mečiar-rezsim tehát, annak ellenére, hogy a kommunista érával való legalábbis félforradalmi szakításból származott, képviselte annak egyfajta alapvető kontinuitását vagy legalábbis egy ahhoz való strukturális hasonlóságot. Ennek lényege a létének alapját képező alku: “biztonság” vs. “szabadság”. (Sietek hozzátenni, hogy e terminusokat nem szabad felületesen értékelni; ez esetben sem a biztonság, sem a szabadság nem abszolút érték, hanem a valóság bizonyos aspektusainak ideológiai reprezentációi.) A rendszerváltás elkerülhetetlenségét adottnak tekintve a HZDS-rezsim alkut ajánlott a lakosság nagyobb része számára: “Mi megőrzünk a szociális biztonságból annyit, amennyit lehetséges, csak annyi fájdalmat okozunk nektek, amennyit szükséges, ti meg hagytok minket kormányozni, ahogyan mi akarunk.” A gazdaság növekedési ütemét tekintve valóban úgy tűnhet, hogy a HZDS megtette alkuban vállalt kötelezettségét, bár eredményessége 1998-ra visszaesett:

A jobboldali ellenzéknek az a vádja, hogy Mečiar “kommunista”, miközben a vád minden elképzelhető (ideológiai, magatartási, történelmi, gyakorlati) szinten hamis, kifejezett egy mélyebb igazságot. Mert bár Mečiar sokkal inkább hasonlított egy latin-amerikai populista figurához, mint egy (poszt-)sztálinista kommunistához, a pártja által a lakosságnak ajánlott alku, mutatis mutandis, pontosan ugyanaz volt, mint amit a “gulyás-kommunista” régi rezsim ajánlott az 1968-as szovjet bevonulás után.

Mečiar végső bukásának az volt az oka, hogy a “szociális és antiliberális” rezsim programja valójában soha nem élvezte a többség támogatását. Vonzotta a lakosság jelentős részét, de túlélése a még nagyobb “semleges” csoporttól függött. A “középen” álló választói csoportok (sem erősen Mečiar-pártiak, sem pedig Mečiar-ellenesek) indifferens hozzáállása hamar ellenségességbe fordult, izolálva a HZDS-t Szlovákián belül is, hasonlóan a nemzetközi helyzethez. Pártpolitikai szinten ez abban nyilvánult meg, hogy 1998-ban, amikor korábbi szövetségesei (az SNS és a ZRS) a harmadik Mečiar-kormányban való részvételük miatt súlyos veszteségeket szenvedtek, és uralmát nem tudta tovább fenntartani, a HZDS nem talált koalíciós partnereket. Sokkal inkább ez a tény, semmint a HZDS-en belüli támogatás eróziója eredményezte a Mečiar-éra végét.

A baloldal összeomlása

Gazdaságpolitikája vonatkozásában a HZDS lényegében a “puha” szárny szélső baloldalán helyezkedett el – miként a fenti utalásokból kiderül, nyíltan keynesi politikát mert folytatni, például a deficitfinanszírozású közművek (elsősorban útépítések) esetében –, s a neoliberális jobboldal annak rendje s módja szerint el is ítélte ezért. Így a gazdaság vonatkozásában baloldalisága néha tulajdonképpen fölülmúlta a tőle balra elhelyezkedő s az 1989 után vitathatatlanul legjelentősebb baloldali csoportét, gátolva annak erősödését.

A posztkommunista Demokratikus Baloldal (SDL) így nem tudott lépést tartani a környező országok testvérpártjainak sikereivel. Mivel képtelen volt hegemóniát teremteni a baloldalon, s törzsszavazóin kívül másokat alig ért el, az SDL a HZDS-t érthető okokból mindig sokkal hangosabban bíráló jobboldallal alkotott Mečiar-ellenes szövetség részévé redukálódott.

A SDL-nek hosszú távú növekedésre a legjobb esélyei az 1998-as választások után adódtak, amikor “független balos” ellenzéki politikát folytatott, és visszanyerte a jobboldali pártokkal (akikkel egyébként 1994-ben Mečiar kisebbségi kormányát is megdöntötte) történt korábbi kalandja miatt elvesztett szavazatokat. A választásokat követően a HZDS elvesztette kormányképességét, s a jobboldal elég kiegyensúlyozott volt a kormányalakításhoz. Az SDL pozíciója ideális volt ahhoz, hogy a HZDS ellenében támogassa a jobboldali kisebbségi kormányt, ám mégse kötődjön annak népszerűtlen intézkedéseihez, ezek többségét azonban ellenőrzése alatt tartsa a bizalmi szavazás jelentette fenyegetés árnyékában. Ehelyett úgy döntött, hogy belép a kormányba, ismét elkövetve ezzel a korábbi hibát. Ha mind a jobboldallal, mind Mečiarral szemben fenntartja kritikus hozzáállását, 2002-ben az SDL az ellenzéki szavazók számára az alternatíva pártja lehetett volna. Ezt a politikát azonban egy magányos, fiatal párton kívüli valósította meg. Robert Fico, aki 1998 után nem sokkal hagyta el az SDL-t, megalakította saját pártját, a SMER-t (“Irány”); a kitartó médiakampány ellenére a 2002-es választásokon a SMER jelentősnek mondható, 13,46%-os eredményt ért el.⁶

Az SDL-t a kormányba való belépés felé lendítő ellenérv kétségtelenül a “muszáj ott lenni a privatizációs lakománál” volt. Ez az a pont, ahol tökéletesen nyilvánvalóvá válik az “átmenetpárti baloldal” paradoxonja. Miként arról fentebb szó volt, a privatizáció képezi a rendszerváltás alapját; a politika által érzékelt cél (Szlovákiában legalábbis) hamar a politikai pártok gazdasági hátterének a privatizációban való részvétellel való biztosítása vált. Egy átmenetpárti baloldal nem engedheti meg magának, hogy kimaradjon az állam feldarabolásából – vagy legalábbis ezt képzeli. Ugyanakkor azonban éppen azon emberek szócsövének kellene lennie, akik vesztesei az osztozkodásnak, s leginkább szenvednek annak közvetlen következményeitől. Nehéz elképzelni, hogyan lehetséges a kettő egyidejűleg.

Nyilvánvaló, hogy a paradoxon túlléphető – úgy tűnik, ez több rendszerváltó országban is sikerült. Szlovákia egyedisége abban áll, hogy a baloldal képtelen volt önmaga megszerezni saját részét a privatizációs tortából; kénytelen volt jobboldali “barátaira” támaszkodni – akik természetesen távolról sem voltak barátok. A jobboldal, miután csúfos vereséget szenvedett az 1992-es választásokon, a “független szakértőkből” álló think-tank hálózat kiépítését és a médiának a saját ügyére való fokozatos átirányítását jelentő klasszikus Gramsci-i stratégiának köszönhetően lassan visszanyerte erejét, miként azt Susan George (1997) megírta. (Ma egyetlen középbal napilap sincs Szlovákiában, nem is beszélve a kereskedelmi tv- vagy rádióadókról.) A médiát a jobboldal maximálisan fölhasználta a baloldal destruálásában.

Tehát miközben a Mečiar-ellenes bal–jobb kormány boldogan osztozkodott a maradék zsákmányon, ekképp folytatva a korábban oly élesen elítélt mečiari gyakorlatot, a rivaldafény kifejezetten csak az SDL-re irányult. Az egymást követő botrányok egy páratlanul korrupt párt benyomását keltették (miközben természetesen sem többet, sem kevesebbet nem tett kormánybeli partnereinél). A médiaforrásokat a jobboldal arra használta fel, hogy megetesse az emberekkel azt, hogy minden általuk érzékelt probléma a “reformfolyamat” leállásának eredménye, ami viszont az SDL ellenállásának köszönhető.

Az utóbbi vádban tulajdonképpen volt egy hajszálnyi igazság abban az értelemben, ami csak most látható világosan. Az SDL, amely valóban a neoliberalizmus “puha” szárnyát képviselte, erős ellenérzéssel volt azokkal a mai kormány által egyébként lényegében ellenállás nélkül alkalmazott) intézkedésekkel szemben, amelyekkel a “kemény” jobboldal játszadozott. Az SDL azonban képtelen volt, vagy nem akarta meghallani ezt az üzenetet, amíg kormányon volt, nem akart “reformellenes erőként” megjelenni (mint Mečiar, akit oly eredményesen feketítettek be ezzel az ecsettel).

E médiastratégia eredményeként, bár az SDL-hez kötődő kapitalisták nagy részt szakítottak a korábbi állami vagyonból, a párt elveszítette lelkét – s igen valószínű, hogy politikai életét is. A 2002-es választásokat nem sokkal megelőző (az egyén politikai elkötelezettségétől függően “modernizálók”-ra és “bolsevikok”-ra vagy “jobbosok”-ra és “igazi balosok”-ra való) végzetes szakadásnak köszönhetően a párt a választásokon a szavazatok 1,36%-át nyerte el, hasonlóan a belőle kivált frakcióhoz (1,79%), így egyikük sem érte el a parlamentbe kerüléshez szükséges 5%-os küszöböt. A baloldalt most egyedül az újjáalakult és a választásokon 6,32%-ot szerzett s ezzel 1992 óta először parlamenti erővé vált Szlovák Kommunista Párt (KSS) képviseli (egy sztálinista garnitúra, amely büszkén hirdeti az 1989 előtti rendszerhez való kötődését, annak minden “deformitása” ellenére) s – talán? – Robert Fico SMER-je.

SMER – “aktuálisan létező szociáldemokrácia”?

A jelzőhasználat találó. Miután Fico otthagyta az SDL-t, megalakította a SMER-t, egy kifejezetten “ideológiamentes”, “pragmatikus”, “menedzser típusú” pártot, amelyet kizárólag a “megoldások” érdekelnek, függetlenül azok “balos vagy jobbos ízétől”.⁷ Tulajdonképpeni programja szerint a SMER kulturális szempontból meglehetősen nacionalista, gazdasági szempontból meglehetősen neoliberális szemléletű – a rendszerváltó politika szokásos hátborzongató mixtúrája. Lehet azonban a neoliberalizmus “puha” szárnya újjáéledésének is tekinteni, most, hogy a HZDS a külföldi legitimitás megszerzése érdekében kétségbeesett erőfeszítéseket téve kifejezetten jobboldali párttá fejlődik, ami a csoportosulás “Néppárt”-tá való átkeresztelésében csúcsosodik ki. A SMER egy másfajta címkét kapcsolt saját nevéhez, nevezetesen a “harmadik utat” (Blair, nem pedig Ota Šik modellje szerint), s a 2002-es választások óta, amelyen nem a várakozásoknak megfelelően szerepelt, tudatosan “a jobboldali kormány alternatívájaként” pozicionálja magát (bár még ki kell mondania azt, ami nyilvánvaló, vagyis hogy a jobboldal alternatívája a bal). A SMER nyitni próbált mind a Szocialista Internacionálé, mind a baloldal jelenleg aprócska pártjai felé, így próbálva a szociáldemokrata spektrum hegemón erejévé válni. Ért már el bizonyos sikereket; legalább egy baloldali csoportocskával már megállapodott az összeolvadásról, s az Európai Szocialista Párt a SMER-t fogja támogatni a közeledő európai parlamenti választásokon.

Miként arról már szó volt, a SMER a neoliberális spektrum “puha” szárnyán helyezkedik el – elutasítja például a kormány nyugdíjreformmal kapcsolatos elképzeléseit –, s ebben az értelemben valóban baloldali párt. Nincsen azonban szociáldemokrata (sem posztkommunista) háttere, s nehéz megjósolni, hogy annak megteremtése esetén fő alapítói (és pénzelői!) miként reagálnának. Még ha rugalmasságából fakadóan sikerülne is a lehető legkevesebbet mondania a politikai térben való manőverezések idején, nehéz megjósolni, miként viselkedne kormányra kerülve. Könnyen lehet, hogy önmagának a népszerűtlen jobboldal alternatívájaként való megjelenítése pusztán a nagyszerű politikai érzék megnyilvánulása, nem pedig valódi ideológiai szembenállás. Így tehát legjobb esetben is csak “aktuálisan létező szociáldemokráciának” tekinthetjük – ugyanabban az értelemben, ahogyan az 1989 előtti rezsim az “aktuálisan létező szocializmusként” aposztrofálta önmagát.

A következő lépés?

A jobboldal 2002 óta szabadon, lényegében ellenzék nélkül kormányoz (Mikulaš Dzurinda vezényletével, aki az előző kormányt is vezette). Az eredmények korán megmutatkoztak. A kormányprogram olyan, mint egy jobboldali karácsonyi kívánságlista, miként arról már e cikk elején szó volt. Nemzetközi színtéren a kormány az Egyesült Államok hű szövetségese, belevonszolta Szlovákiát (a lakosság 75%-ának egyértelmű elutasítása ellenére) a “Hajlandók koalíciójába” (“Coalition of the Willing”), ekképp téve az országot az “Új Európa”-csatlós elsőrangú példájává.

Egy üdvözlendő és váratlan fejlemény során a kormánypolitikával szembeni ellenállás nem a parlamentből (amely, mint az a fentiekből kiderül, gyakorlatilag balmentes övezet), hanem a korábban konzisztensen “politikamentes” megközelítésükhöz ragaszkodó szakszervezetek felől indult el.⁸ Amikor a hálózat privatizációjának előkészítése során 2003 elején több “veszteséges” vasútvonalat lezártak, a vasúti szakszervezetek 1989 óta először szerveztek nagyobb sztrájkvitát. A sztrájkot, amelyet határozatlan idejűre terveztek, masszív társadalmi támogatottság övezte, három nap után mégis véget vetett neki egy bírósági határozat. A bíróságot arra kérték fel, hogy hozzon határozatot a sztrájk legalitásának tárgyában, s az az ügy tárgyalása közben felszólította a sztrájkolókat az akció elhalasztására. A vasúti szakszervezet beadta a derekát, s bár hónapokkal később ez a bírósági aktus helytelennek bizonyult, a vasúti munkásokat időközben ért megfélemlítések és fenyegetések mind a mai napig elegendőnek bizonyultak egy hasonló akció megelőzésére.

Időközben a kormány is rendkívül népszerűtlenné vált, s várhatóan még inkább azzá lesz, hiszen az adóreformok (amelyek az áfanövekedés miatt az alapvető szükségleti cikkek árának növekedését is maguk után vonják) fájdalmasak. A különféle privatizációs botrányok a maradványait is lerombolták annak az eszmének, hogy “a demokraták” (miként a jobboldal önmagát a Mečiar elleni harcban aposztrofálta) bármiben is különböznének a többiektől.

A legnagyobb szakszervezeti szövetségnek egy általános sztrájk (ami nem tévesztendő össze a fent említett vasutassztrájkkal) elindítására tett törekvései csúfosan megbuktak. Ellenben részleges sikert ért el egy nyíltan politikai vállalkozásban. A szlovák alkotmány szerint amennyiben azt legalább 350 000 ember kéri, az elnök köteles népszavazást kiírni. Mindössze két hónap alatt a szakszervezetek majdnem kétszer annyi (600 000) aláírást gyűjtöttek össze egy a “Mikulaš Dzurinda-kormány terminusának lerövidítéséről” kiírandó népszavazást követelő petícióhoz.

Az elnök, Rudolf Schuster annak rendje s módja szerint kiírta a népszavazást, amelyet az elnökválasztással egy napon tartottak (egyértelműen számítva az ebből adódó némi támogatásra). A népszavazás, amelyet április 3-án tartottak, azonban “sikertelennek” bizonyult – a részvételi arány ugyanis 35%-os volt, nem érte el az eredmény érvényességéhez szükséges 50%-os küszöböt. A népszavazás tehát az összes addigi szlovákiai népszavazás – kivéve az EU-csatlakozásról tartott referendumot – sorsára jutott. Ebben az összefüggésben érdekes megemlíteni, hogy a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala által a szavazás előtt mindössze egy héttel végzett közvélemény-kutatás szerint a lakosság 56%-a határozottan kinyilvánította a szavazáson való részvételi szándékát, 31%-a nyilatkozott határozottan úgy, hogy nem megy el szavazni, a maradék 13% bizonytalan volt. Mi történt hát a kutatást követő héten, ami több mint harmadával csökkentette a részvételi arányt? Egyszerűen nem tudjuk.

A népszavazást minden ellenzéki párt, különösen a SMER és a Kommunista Párt intenzíven támogatta. Ám miközben a népszavazás eredményei csalódást okoztak az ellenzéknek, az elnökválasztás eredményei dupla veszteséget jelentettek a Dzurinda-kormány számára. Az első körben a koalíciós pártok összes jelöltje kiesett, a második fordulóba meglepetésre a győztes Mečiar és a második helyezett Gašparovič, Mečiar korábbi szövetségese, majd ellenlábasa jutott.

Gašparovič a Mečiar-érában prominens funkciót töltött be, a parlament szóvivője volt. A 2002-es választásokat megelőző, Gašparovičnak a HZDS-ből való távozásával végződő vitájuk oka egyszerűen az volt, hogy a vezetőség, számukra nyilván világos okok miatt, nem volt hajlandó Gašparovičnak helyet adni a jelöltlistán.

Gašparovič, híven a szlovák politika régi hagyományaihoz, megalapította saját pártját, amely azonban nem érte el a parlamentbe kerüléshez szükséges 5%-os küszöböt. Az elnökválasztáson elért sikere egyértelműen a SMER-től érkezett támogatásnak volt köszönhető. Nehéz megmondani, miben állhatott a kettejük közti alku. Mindenesetre a kormány nyilvánvalóan szívesebben vette volna, ha Mečiar költözik az elnöki palotába. A Mečiart a kormányrúdnál nélkülözni kényszerülő, “Néppárt” címkével ellátott és újszerűen “kemény” neoliberális politikát folytató HZDS ideális partnerjelölt lett volna a jelenlegi jobboldal számára abban, hogy megakadályozza a SMER következő választások utáni hatalomra jutását. A Dzurinda-kormánynak most hátrányt jelentett az, hogy éveken keresztül démonizálta Mečiart, nem tehetett 180 fokos fordulatot, arra biztatva választóit, hogy támogassák őt. Így csak annyit léphetett, hogy a második forduló bojkottjára hívott fel, látszólag azért, mert elutasította a “kisebbik rossz” logikáját. Ez azonban sok szavazó számára nem volt elég erős érv, így Gašparovič a második fordulóban kényelmesen besöpörte a szavazatok 60%-át.

Vannak már ugyanakkor jelei annak, hogy Gašparovič nem marad lojális a SMER-hez. Szemben a hivatalban lévő elnökkel, Schusterrel, aki a kormánnyal szemben a nép bajnokaként igyekezett beállítani önmagát – bár az elnöki pozíció nagymértékben ceremoniális jellegű –, Gašparovič már jelezte, hogy szerepében sokkal inkább a kettő közti “döntőbírónak” tekinti önmagát. Ez a SMER egyértelműen ellenzéki vonalától való nyilvánvaló eltérés.

Az izgalmas ebben a történetben a népszavazás sikertelensége. A politika tempója gyorsulni látszik – a szakszervezetek kijelentették, hogy fő politikai partnerüknek immár a SMER-t tekintik, amire a kormány azzal a fenyegetéssel válaszolt, hogy felszámolja a szakszervezetek, a munkáltatók és a kormány közti háromoldalú társadalmi párbeszéd jogi alapjait. A kormánynak, a népszavazás sikertelenségéből adódó felbátorodása nyomán, feltett szándéka, hogy a hamarosan a parlament elé kerülő egészségügyi “reform” kapcsán átnyomja saját elképzeléseit. Már jelentkezik ellenállás az orvosok szakmai szervezetei felől, s ez a részletek kiszivárgásával szélesedni látszik. A diákok ugyanakkor az elsősorban a tandíjak bevezetését tartalmazó felsőoktatási “reform” ellen kezdenek mozgolódni.

Nehéz előre jelezni a szlovák politika jövőjét. Az nyilvánvaló, hogy a baloldal, politikai értelemben, a második világháború előtt kezdődött időszak mélypontján van. Ugyanakkor a lehetséges újjáéledésének és megerősödésének táptalajt adni képes társadalmi feltételek napi szinten keletkezőben vannak. Minden adott a játszmához. Vajon lesz-e, aki fölveszi a kesztyűt?

(A tanulmány alapjául egy, a Kurswechsel című osztrák folyóirat 2004. áprilisi számában megjelent cikk szolgált.)

George, Susan (1997): “Győzelem az ideológiai harctéren: Leckék a gremscyi jobboldaltól” (“Winning the War of Ideas: Lessons From the Gramscian Right”), in: Dissent, Summer 1997, recenzió: http://www.tni.org/archives/george/dissent.htm

– (1999): “A neoliberalizmus rövid története: Az elit gazdaságok és a struktúraváltás lehetőségeinek húsz éve” (“A Short History of Neoliberalism: Twenty Years of Elite Economics and Emerging Opportunities for Structural Change”), a Gazdasági szuverenitás egy globalizálódó világban (Economic Sovereignty in a Globalising World) c. konferencián elhangzott ea., Bangkok, 1999. március 24–26., megtalálható: http://www.tni.org/archives/george/bangkok.htm

Husák, Petr (1997): Budování kapitalismu v Čechách: Rozhovory s Tomášem Ježkem [A kapitalizmus létrehozása cseh földön: Beszélgetések Tomaš Ježekkel], Volvox Globator, Praha

International Monetary Fund (2003): IMF Országjelentés No. 03/235: Szlovák Köztársaság: Statisztikai Függelék (Slovak Republic: Statistical Appendix), Washington D. C.

Krivý, Vladimír–Feglová, Viera–Balko, Daniel (1996): Slovensko a jeho regióny: analýza volebného správania [Szlovákia és régiói: A választói viselkedés analízise], Nadácia Médiá, Bratislava

Leško, Marián (1993): Ľudia a ľudkovia z politickej elity [A politikai elit emberei és kisemberei], Perex, Bratislava

Leško, Marián (1996): Mečiar a mečiarizmus [Mečiar és a mečiarizmus], VMV, Bratislava

Mikloš, Ivan (1997): “Prepojenie politickej a ekonomickej moci” [A politikai és gazdasági hatalom összefonódása], in: Szomolányi, szerk. (1997)

Národná Banka Slovenska (Szlovák Nemzeti Bank) weboldala – http://www.nbs.sk

– (2002) Programové vyhlásenie vlády Slovenskej republiky [A Szlovák Köztársaság kormányának programnyilatkozata], http://www.vlada.gov.sk/dokumenty/programove_vyhlasenie_vlady-20021104.rtf

Rothmayerová, Gabriela (1992): Zo zápisníka poslankyne [Egy képviselő naplójából], Perex, Bratislava

Rothmayerová, Gabriela (1997): Dusno [Levegőtlenül], Prima Print, Topoľčany

SMER párt weboldala (www.strana-smer.sk)

Stein, Jonathan (2001): “Neokorporatizmus Szlovákiában: a munkásság gyengélkedése egy (újra)demokratizálódó államban“ (“Neocorporatism in Slovakia: Formalizing Labor Weakness in a [Re]democratizing State”), in: Crowley and Ost, szerk. (2001)

Szomolányi, Soňa, szerk. (1997): Slovensko: Problémy konsolidácie demokracie [Szlovákia: A demokrácia konszolidációjának nehézségei], Slovenské združenie pre politické vedy/Nadácia Friedricha Eberta, Bratislava

Žiak Miloš (1996): Slovensko: od komunizmu – kam? [Szlovákia: A kommunizmusból – hova?], Archa, Bratislava

Žiak Miloš (1998): Slovensko medzi napredovaním a úpadkom [Szlovákia a haladás és hanyatlás mezsgyéjén], Bratislava

Jegyzetek

¹ Minden intézkedést tartalmaz a Kormány Programnyilatkozata (l. “Programové vyhlásenie vlády Slovenskej republiky” – http://www.vlada.gov.sk/dokumenty/programove_vyhlasenie_vlady-20021104.rtf

² Ezt még maguk a neoliberális “reformisták” is nyíltan vállalják: “A csehszlovákiai és a piacgazdaságokban szokásos privatizáció közötti második legnagyobb különbség a privatizálandó tulajdon és a megtakarítások volumenében állt. Ez a különbség olyan óriási volt, hogy már önmagában is tökéletesen egyedülálló folyamattá tette a csehszlovákiai privatizációt.” Husák, 1997, 195. o.

³ [A kuponos privatizáció] előnye, hogy …valódi lehetőséget ad arra, hogy a privatizációban minden érdekelt állampolgár részt vegyen” – Mikloš 1997, 50. o. A szerző neoliberális közgazdász, jelenleg Szlovákia pénzügyminisztere.

⁴ Az érdeklődő olvasó Mečiar regnálásának részletesebb – jobboldali és általános megközelítésű – vizsgálatát olvashatja itt: Leško (1996), Szomolányi (1997), Žiak (1996), Žiak (1998). Bizonyos epizódok elemzéséről l.: Gál (1991), Rothmayerová (1997).

⁵ Árulkodó momentum, hogy miközben Mečiar jobboldali ellenzéke a lakosság “racionális” felének képviselőjeként látja magát, ezen a ponton nincs gondjuk az osztályanalízissel (noha természetesen nem neveznék annak) – l. pl. Mikloš (1997), Žiak (1998).

⁶ Azt is meg kell említeni azonban, hogy a választásokat megelőző közvéleménykutatások szerint a SMER sokkal jobban állt, így a párt számára az eredmények bizonyos csalódást okoztak.

⁷ “1999-es megalakulása óta a SMER programadó dokumentumaiban pragmatista és racionalista pártként definiálja önmagát, s a szlovákok és a nemzeti kisebbségek életének jobbítását hatékonyan és erőteljesen szolgáló megoldásokat keresi. A SMER tudatosan elutasította a bal-, illetve jobboldalról a pártok között folytatandó terméketlen vitát. A rend, igazságosság és stabilitás értékeit helyezte előtérbe.” “A harmadik út”, programadó SMER-dokumentum, a SMER weboldaláról – kiemelések az eredetiben.

⁸ A “politikamentes” szakszervezeti stratégiáról szóló elemzést l. Stein (2001).

2004 ősze fordulópont – kis túlzással: sorsdöntő időszak – mind a magyar, mind a világpolitikában. Itthon a Magyar Szocialista Párt megalakulásának tizenötödik évfordulójára időzített, kormányválsággal súlyosbított pártkongresszus hoz fontos személyi, szervezeti és ideológiai természetű döntéseket a politikai baloldalról. A világpolitika számára a legfontosabb esemény az amerikai elnökválasztás, amelyen eldől, hogy az Egyesült Államok politikai közvéleménye jóváhagyja-e a Bush-kormány neokonzervatív irányvonalát, amelynek ez idáig központi eleme volt az iraki háború. A belpolitikai dilemmák tizenöt év után is újra meg újra a rendszerváltás elemzéséhez vezetnek vissza – ezzel foglalkozik (a társadalmi folyamatokra összpontosítva) A világpolitikai kérdések megértéséhez elengedhetetlen a nagy gazdasági erőcentrumok viszonyának feltérképezése – erről szól több tanulmány mostani számunk másik összeállításában; amellett, hogy ismételten visszatekintünk a legutóbbi évek háborúira.

Tartalomjegyzék

1. Stephen Eric Bonner : A neokonzervativizmus építménye
2. Rubicsek Sándor : 15 év után címszavakban
3. Szigeti Péter : A versenytársadalom versenyszótárából
4. Marosán György : A liberális kommunizmus elmélete
5. Andor László : Ronald Reagan – távolról
6. Robin Cook : Tiltakozás az iraki háború ellen
7. Immanuel Wallerstein : Az Egyesült Államok és Európa 1945-től napjainkig
8. Ravi Arvand Palat : Vergődő sas, ugrásra kész tigrisek
9. Bernát Péter : Iraki háborús könyvekről (Gombár-Volosin: Képtelen háború, Andor-Tálas-Valki: Irak -háborúra ítélve, Csapody: Ne az én nevemben!)
10. Lugosi Győző : A cigány mélyszegénység szociológiája a kelet-európai újkapitalizmusban – Ladányi-Szelényi: A kirekesztettség változó formái című könyvéről
11. Berki Tamás, Zámbó Tibor : Lehetőségek a munka világában – Makó-Warhurst-Gennand: Emerging human resource practices és Makó-Simonyi: A munka és párbeszéd új paradigmái c. könyveiről
12. Andrej Ballajev : A szocializmus perspektívái – jelen és jövő
13. Laki László : Megélhetés vidéken a rendszerváltás után
14. Andre Mommen : Magyarország neoliberális forradalma, A kapitalista globalizáció sikertörténete?
15. Michal Polák : A rendszerváltás politikája és az átmenet utáni időszak Szlovákiában

Az amerikai értelmiség leginkább megvásárolható köreiben kiterjedt befolyással rendelkező neokonzervatív mozgalom ideológiai sajátosságát a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adja. A cikk bemutatja a neokonzervativizmus politikai és intellektuális arculatát, gyökereit és evolúcióját. Sötét színekkel ecseteli azt a szellemi és erkölcsi-politikai hanyatlást, amelyet a Bush elnök mögött felsorakozott – a szerző kifejezésével – "maffia" megtestesít.

A neokonzervativizmus az utóbbi időben egyaránt vált a reakciós gondolkodás jelszavává, illetve egységes jelvénnyé a Bush-adminisztráció azon tagjai számára, akik egy újfajta, imperialista külpolitikát, a jóléti állam elleni támadást és a “családi értékekhez” való visszatérést támogatják. Ők tehetők közvetlenül felelőssé az Egyesült Államok nimbuszának lerombolásáért külföldön, a költségvetés hatalmas többletének eltüntetéséért, illetve a demokrácia “otthoni” aláásásáért. Számos vizsgálat mutatott már rá különböző vállalkozások és olyan tehetős alapítványok, mint a Heritage vagy az AEI (Amerikai Vállalkozások Intézete) támogatására a neokonzervativizmus ügye iránt. Általánosságban azonban a főáramú média nagyon is túlzott komolysággal fogadta ennek a maffiának az intellektuális elbizakodottságát, illetve messzemenő szívélyességgel kezelte annak tagjait. Valóban bizarr jellemzői miatt a neokonzervativizmus különösen alapos vizsgálatra érdemes, így legfőbb szellemi és gyakorlati megvalósítóiból álló montázs összeállítására is.

Montázs

A neokonzervatívok rendkívüli befolyással bírnak a kormányzat minden szegmensében és hivatalában. Donald Rumsfeld védelmi minisztert és helyettesét, Paul Wolfowitzot igazán nem kell bemutatnunk. Az iraki háború e kiötlői szándékosan félrevezették az amerikai közvéleményt a tömegpusztító fegyverek létezésével, a hadifoglyok megkínzásának szörnyű módjával, Szaddám Huszein és az al-Kaida viszonyával, az amerikai csapatokat köszöntő lelkes ünnepségekkel és az iraki demokrácia megteremtésének egyszerűségével kapcsolatban. Nem ők voltak azonban az egyedüliek. Az összeférhetetlenséggel kapcsolatos vádak miatt lemondott, hírhedt Richard Perlenek a suttogó szavai is támogatták ezt az álláspontot, aki a Védelempolitikai Tanács korábbi igazgatója volt, s akinek gúnyneve – “a Sötétség hercege” – jól tükrözi a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos, már meghaladott álláspontját. Elliot Abrams is szolgált jó tanácsokkal, akinek 1991-ben George Bush megkegyelmezett, miután az iráni fegyvereladások és a nicaraguai kontrák támogatása körüli botrány idején bűnösnek találták, mert hazudott a kongresszus előtt. Most ő a közel-keleti ügyek felelőse és Condoleezza Rice tanácsadója a Nemzetbiztonsági Tanácsban, s továbbra is a megvetett Joseph McCarthy szenátor vezette boszorkányüldözések nyílt csodálója maradt. Szerepet vállal továbbá John Bolton leszerelésügyi államtitkár, aki következetesen ellenzi a fegyverkereskedelem korlátozását, illetve a Bibliát csapkodó főügyészünk, a kétszínű John Ashcroft, akinek portréja a Nemzeti Lőfegyver Szövetség hivatalos folyóiratának címlapját ékesítette.

De mások is említést érdemelnek. A Republikánus Párt – “Bush pitbullja”-ként is ismert – elnöke, Ed Gillespie a képviselőház korábbi többségi vezetőjének, az ősreakciós Dick Armeynak a pártfogoltja. Ami a képviselőházban a republikánusok jelenlegi ideológiai vezérét illeti, Tom DeLay – aki az Enron különleges kedvence, és szeretetteljesen csak “Kalapács”-nak nevezik – egyszer a Gestapóhoz hasonlította a Környezetvédelmi Hivatalt. A szenátusban eközben Rick Santorum azért ellenzi a szodómiát tiltó jogszabályok eltörlését, mert az nyilvánvalóan a vérfertőzést tiltó jogi szabályozás megszüntetéséhez vezetne, és így tovább. Arra is tanulságos felfigyelni, hogy neokonzervatívok segítették meggátolni a Vietnamban három végtagját elveszített korábbi szenátor, Max Cleland (R-Ga) újraválasztási kísérletét – hazafiasságát kétségbe vonva. Befolyásuk azonban egészen az Ovális irodáig, az elnök hivataláig elér: vezetője, Karl Rove csakúgy, mint Dick Cheney alelnök és helyettese, I. Lewis (“Robogó”) Libby is pártfogóik közé számít.

A neokonzervativizmus természetesen szellemi holdudvarral is rendelkezik. Olyan folyóiratok, mint a hajdanán – “Keresztapa”-ként is ismert – Irving Kristol szerkesztette The Public Interest és a korábbi főszerkesztő, Norman Podhoretz nevéhez kötődő Commentary formálták az általános szemléletmódot az új cenzúratörvény szükségességének ügyétől kezdve a kapitalista erkölcsi világkép megerősítésének fontosságán keresztül Albert Camus és George Orwell antikommunista elkötelezettségének feltételezhető hiányáig. Feleségeik, Gertrude Himmelfarb és – a Rumsfeldről személyes hangvételű tanulmányt közlő – Midge Decter Izrael és a szervezett vallásosság védelméért aggódó publicisták lettek, s utódaik is folytatják a hagyományt: John Podhoretz, aki egyszerre több helyen publikál, illetve William Kristol mint a The Weekly Standard rovatvezetője. A neokonzervativizmus gondolkodói közé sorolható továbbá a The New Criterion szerkesztője, Hilton Kramer, aki a kulturális színvonal hanyatlásán kesereg, ugyanakkor irodalmi témájú írásai olyan szárazak, hogy már-már nyikorognak. Aztán ott van a drogok és prostitúció elleni harc korábbi cárja, Az erények könyve álszent szerzője, William J. Bennett, aki nemrég beismerte, hogy bizony áldozatul esett szerencsejátékos szenvedélyének, illetve Dinesh D’Souza, aki mindnyájunkat megnyugtatott megjegyzésével, miszerint a “rasszizmusnak befellegzett”.

A neokonzervativizmus meghatározható volna néhány barát és értelmiségi szűk hálózataként. Azonban hiba lenne ezt tenni, ugyanis egy sokkal szélesebb érdeklődésre számot tartó és nagyobb vonzerővel rendelkező mozgalommá nőtte ki magát. “Véleményformálóik”-kal a The Wall Street Journalhoz hasonló, komoly sajtóorgánumok veszik fel a kapcsolatot. Talán még ennél is fontosabbak azonban azok a bértollnokok a The New York Postnál és más bulvárlapoknál – például Steve Dunleavy, Michelle Caulkin és Maggie Gallagher –, akik a neokonzervatív nézetet népszerűsítik. Rádiós műsorvezetők – Bob Grant, Mike Savage, Laura Schlessinger és hasonlók – pedig csak a tüzet szítják azzal, ahogy fennhéjázón beszélnek minden hitszegőről, fundamentalistáról és szexuálisan aberráltról. Aztán ott vannak a televíziós “szakértők” – mint Ann Coulter, Rush Limbaugh, Bill O’Reilly és Pat Robertson –, akik olyan reakciós adók körül gyülekeznek, mint a Fox News. Ezek a médiagengszterek cinkostársként megelégszenek a legalacsonyabb ideológiai közös nevezővel, félelmetes arroganciájuk és az érvekkel való szembeszállás iránti hajlandóság teljes hiánya pedig tökéletesen kifejezi azt a neokonzervatív érzékenységet, amely már a fasizmus határát súrolja.

Az “elég az ostobaságból” hozzáállás közvetíti a neokonzervatív szemléletmódot: pártfogói mindig a “kemény fickó” szerepét öltik magukra. Megfélemlítő stílusuk hajlamos elterelni a figyelmet elképzeléseik szűkösségéről és az általuk képviselt érdekek és célok végső ellentmondásáról. Mindazonáltal, egyrészt az aktuális politikai helyzet megértése végett, másrészt a jelenlegi reakciós erőkkel való szembeszállás érdekében fontos felfedni ezeket az elképzeléseket és célokat. Szükséges pontosan meghatározni mindazt, ami a neokonzervativizmusban valóban egyedi – a “konzervativizmus” tradicionálisabb formáival szemben. Ennek az ad különös jelentőséget, hogy a reakciós gondolkodás új verziója sokkal veszélyesebb és közönségesebb, mint annak “elitista” elődei.

Gyökerek

A régi vágású konzervativizmus tulajdonképpen sokkal kevésbé politikai, mint inkább kulturális feltevésekből származik. Korunk kimagasló konzervatív filozófusa, Michael Oakeshott úgy látja, hogy ez a filozófiai irányzat egy olyan lélektani “hajlamon” nyugszik, amely a meglepetésektől menteset és a már megállapodottat részesíti előnyben az újjal, még ki nem próbálttal szemben. Ez a “szellemi berendezkedés”, diszpozíció kétségtelenül némileg ambivalens viszonyba helyezi a konzervativizmust a kapitalizmussal szemben. Utóbbi nyilvánvalóan a meggyökeresedett gazdasági rendszer, ami azonban egyfelől dinamikus, másfelől semmibe veszi az egyházias és vidékies szokásokat. A kapitalizmust a technológiai haladás élteti, s – Marx szavaival élve – a “hagyományok kínai nagy falá”-nak ledöntésére, illetve minden tiszteletre méltó kapcsolat pusztán pénzbeli összefüggéssé történő redukálására irányul. Ez természetesen sérti azok érdekeit, akik félnek attól, hogy elszakadnak “az élet finom drapériái” (Edmund Burke). Ennek ellenére a “realitással” való szembenézés a minden hájjal megkent konzervatívokra hárul. Ők mindig hajlandók bánatosan elismerni, hogy a “régi világot” már magunk mögött hagytuk. Egy csipetnyi kulturális pesszimizmus pedig erősítőként hat: segít nosztalgiát ébreszteni elmúlt idők iránt.

A konzervativizmus a változással szembeni ellenállásra épül. Ha esetleg mégis reformok vagy innovációk kerülnének bevezetésre, akkor ezeket a lehető leggyorsabban és legsimábban kell beépíteni a régi, már meglévő struktúrába. Ez a vágy lehetővé teszi a konzervatívok számára, hogy a szükségszerűséget erénnyé kovácsolják. Mivel, legalábbis elvben, minden reformlépés részévé válhat “örökségünknek”, a konzervatívok bármilyen változáshoz képesek alkalmazkodni. Rugalmasságukkal és a megfontoltság, kimértség fontosságának hangsúlyozásával pedig még érdemeket is szereznek a “jövőnek a múlthoz történő hozzáillesztése” során. Így, még ha az “előítélet” és egyfajta elitista érzület mindig is fontos részét képezte a hagyományos konzervatív gondolkodásnak, a modern konzervatívok most már – jóllehet némileg kelletlenül – az “előítélet” minden formáját elítélik.

Lényegtelen, hogy szellemi és politikai elődeik szitkozódva ellenezték a polgárjogi és új társadalmi mozgalmakat. A konzervatívok annak a “potyautas egyén”-nek a szerepébe helyezkednek, aki, míg vonakodik bármilyen reformban kezdeményezőként fellépni, addig – kegyesen, esetleg némi szkepszissel – alkalmazkodik a mások által kieszközölt változásokhoz. Makacsul dacol a konzervatív érzülettől fűtve, amelynek legfőbb célja az állandóság és folytonosság biztosítása. A dolog bökkenője nagyon is tiszta: “Aki kényelemben él, kényelmesen él” – írta Bertolt Brecht.

A neokonzervativizmus más előfeltevésekből indul ki. Legkitartóbb hívei közül néhányan, mint Rumsfeld és Wolfowitz, a chicagói egyetemen, Albert Wohlstetter matematikus és a Rand Corporation vezetőségi tagjának szemináriumain találkoztak először, s lettek barátok. Másokra – mint Allan Bloomra, a The Closing of the American Mind című könyv szerzőjére – pedig minden bizonnyal a neves politikai filozófus, Leo Strauss írásai gyakoroltak nagy hatást, szintén a chicagói egyetemen. A neokonzervativizmusban azonban alig jelenik meg az ő – mármint Leo Strauss – törekvése egy olyan szellemi “arisztokrácia” kiépítésére, amely képes egy “tömegdemokráciá”-ban is megőrizni a klasszikus hagyományokat. A neokonzervatívok ezzel szemben inkább a platóni kegyes hazugság alkalmazását gyakorolják. Ennek formája azonban sokkal közönségesebb, mint a hatalmas ókori gondolkodó kísérlete, hogy leplezze az ideális állam megteremtésének filozófiai megalapozottságának hiányát. A neokonzervatívok közönséges hazugok módjára viselkednek kétszínűen: céljaik igazolása és a hibáik álcázása végett.

Leo Strauss amellett érvelt, hogy Machiavelli és a vallásos világkép megrendülése óta a politikai filozófia hanyatlásnak indult. Eltérően azonban feltett követőitől, Strauss közömbös volt a “realizmus” gyakorlati imperatívuszával kapcsolatban, nemhogy annak nyersebb változatával szemben. A neokonzervatívok írásai általában kevés érdeklődésről tesznek tanúbizonyságot a klasszikus szerzőkkel folytatott “párbeszéd”, a szövegbeli exegézis vagy általánosságban véve a szellemi árnyalatok és apró megkülönböztetések terén. Túlbecsülik a konzervatív politikai filozófia hatását a neokonzervatív mandarinokra. Az csak az intellektualitás látszatát nyújtja ahhoz, ami valójában nem sokkal több, mint propaganda és a hatalomhoz való könyörtelen ragaszkodás.

A neokonzervativizmusból hiányzik a hagyományos konzervatívokra oly jellemző előzékenység és elitista dagályosság csakúgy, mint a kialakult hierarchiák iránti tisztelet, a változástól való félelem és az állandósághoz való ragaszkodás. A “szellem embere” iránti megvetésük a kispolgárságéhoz hasonlatos. A neokonzervatívok nem foglalkoznak a – Burke egy másik találó frázisát használva – “már meghaltakat, az élőket és a még meg nem születetteket” összefűző kötelék megerősítésével. Ők olyan forradalmárok – vagy inkább “ellenforradalmárok” –, akik az Egyesült Államok átalakításán fáradoznak. A neokonzervatív élgárda éppen olyan rögeszmésen akarja felgöngyölíteni az elmúlt század leginkább haladó szellemben fogant politikai vívmányait, mint Thomas Mann Doktor Faustusának avantgárd zeneszerzőhőse a modern zene leginkább progresszív alkotását, Beethoven Kilencedik szimfóniáját.

A konzervatív szellemi elit befolyásánál fontosabb szerep jut az egyszerű antikommunizmusnak, amelyet a neokonzervatív ügy iránt elkötelezett számos idősebb államférfi még fiatal trockistaként sajátított el. Bizonyos értelemben Irving Kristol, Norman Podhoretz és mások még mindig azon kommunista dogmatika szerint határozzák meg politikai álláspontjukat, amellyel szembe kívánnak szállni. A “párt” vagy klikk – az ő pártjuk és klikkjük – erkölcsi tisztasága nem igényel bonyolult igazolást: a “forradalom” – vagy ebben az esetben a “demokrácia” – érdekeinek szolgálatában áll. Az igazság nem sokat számít, az erkölcsösség még kevesebbet – az egy adott politikai vállalkozás iránti feltétlen engedelmesség erényét leszámítva. A neokonzervatívok Mao Ce-tunggal egyetemben osztoznak abban a hitben, hogy a hatalom csak a “fegyverek csövéből” ered, a kritika elfogadása pedig pusztán a “szabadság ellenségei” számára nyújt némi “tárgyilagos mentegetőzés”-t – akár a régi népbiztosok szerint.

Meglehetősen érdekes, hogy az 1960-as években a leendő neokonzervatívok politikai nézetei meglehetősen hasonlatosak voltak a befolyásos szenátor, Henry Jackson szemléletmódjához. Ők is szenvedélyes antikommunisták és védelempártiak voltak, elfogadták a polgárjogi mozgalmakat, és támogatták a New Deallel összefüggésbe hozható jóléti politikákat. Röviden összefoglalva: sem “tudatlan” populistaként, sem pedig a szabadpiac elkötelezettjeként nem indultak. A társadalmi mozgalmak bírálata a “fekete nacionalizmus” megjelenésével, a növekvő antiszemitizmus miatti aggodalmak felerősödésével és Izrael baloldali kritikájával kezdődött. Először azonban csak Reagan elnöksége alatt vált elkerülhetetlenné az ellenük irányuló határozott és kemény fellépés. Így a társadalmi mozgalmak és a jóléti állam támogatása addigra már elolvadt, mire végül egy olyan valóban radikális beállítottság kristályosodott ki, amely az állami szerepvállalás, a külpolitika, a polgári szabadságjogok és a kulturális szabadság terén a század leginkább progresszív és haladó szellemben fogant vívmányainak felszámolására törekedett.

A neokonzervatívok manapság a társadalmi reformok olyan hagyománya ellen intéznek támadást, amely átfogja Theodore Roosevelt trösztellenes fellépésétől és az iparvállalatok égbekiáltóan súlyos csalásai ellen intézett támadásaitól kezdve a New Dealen – s annak a “nagy kormányzat” iránt táplált “szocialista bizodalmán” – át egészen a Lyndon Johnson “Nagy Társadalmá”-val kapcsolatos átfogó programokat. A neokonzervativizmus a külpolitika olyan demokratikus és kozmopolita felfogását is támadni kívánja, amely a nemzetközi jog kezdeteiből és a felvilágosodás eszméjéből kiindulva magában foglalja Marx “titkos diplomáciá”-val szembeni bírálatát, a nemzetközi intézmények támogatását Woodrow Wilson és Franklin D. Roosevelt részéről és az emberi jogokért való jelenlegi küzdelmet. Továbbá, az amerikai társadalom a neokonzervatívok szemében örökösen ostrom alatt áll. Nincs hely a másképpen gondolkodók számára: a szabadság olyan valami, aminek feltehetőleg minden amerikai birtokában van, azonban annak gyakorlására – a néhány legerényesebb hazafi kivételével – lehetőleg senki számára ne nyíljon lehetőség.

A neokonzervatívok a kezdetektől fogva ragaszkodtak az izmos antikommunista külpolitikához, illetve az enyhülés, a fegyveregyezmények és az “idealizmus” szóhasználatának kritikájához. Szükség esetén azonban hajlandónak mutatkoztak az emberi jogok nyelvén megszólalni, illetve politikai elgondolásaikat demokratikus retorikával álcázni. Ez sokszor bejött: kétségtelenül segített például megnyerni az iraki invázió támogatására olyan különböző liberális értelmiségieket, mint Michael Ignatieff és Paul Bergman. Ezen ideálok ugyanakkor általában csak nehéz helyzetben kerülnek megbecsülésre. A legtöbb neokonzervatív “realista”-ként szerzett hírnevet magának. A Robert Kaganhoz hasonló külpolitikai elemzők ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni az emberi jogok iránti “naiv” elkötelezettséggel, mint a Charles Murray-féle belpolitikai elemzők azokkal az egyszerű jótét lelkekkel, akik a dolgozók és szegények megsegítése érdekében állami beavatkozást követelnek a gazdaságba.

Mindezek ellenére a neokonzervativizmust elsősorban az Egyesült Államoknak mint fehér, heteroszexuális férfitársadalomnak az eróziója nyugtalanítja: képviselői a Norman Podhoretz által a 60-as évek “ellenséges kultúrá”-jának nevezett mozgalmak azon törekvéseit vették célba, amelyek az egyén anakronisztikus vallási és provinciális béklyóitól való megszabadítását tűzték zászlójukra. Legfőbb gondjuk egy újfajta szemléletmód meghonosítása a hagyományos politikai tekintély, a kapitalizmus, illetve a “családi értékek”-hez kapcsolható összetett problémahalmaz vonatkozásában. Ezek talán leginkább az 50-es és 60-as évek elején jelentkező olyan televíziós sorozatokban jutottak kifejeződésre, mint a Papa tudja a legjobban, Majd a szakállas megoldja!, Az én három fiam, Ozzie és Harriet. A “másság” sosem jelent meg: a nők a konyhában voltak, a feketék a kalapjukat emelgették, homoszexualitás nem létezett. Elfelejtjük azokat az összetört életeket és eltékozolt tehetségeket, amelyeket ez az egyházias és előítéletes világ tett tönkre.

A reakció új kimunkálói megértik, hogy 1968 traumája közvetíti mindazt a megaláztatást, amelyet egy elvesztett háború, egy vesztegetés vádjával majdnem börtönbe jutott alelnök és egy nyilvánvalóan szélhámos elnök lemondása okozott. A kormányzatnak és az Eisenhower elnök által “katonai-ipari komplexum”-nak nevezett tömbnek azóta kell az állampolgárok szkepticizmusával számolnia szándékai és politikája vonatkozásában. Az ötvenes évek látszólagos megelégedést és passzivitást közvetítő kultúrája a hatvanas években egy olyan új megközelítéssé alakult át, amely kritikusan szemlélte a “csendes többség”-et, és már nem élt előzékeny feltételezésekkel azzal kapcsolatban, amit Daniel Bell “ideológiák végé”-nek nevezett. Új társadalmi mozgalmak szólították fel a középosztálybelieket, tekintsék más szemszögből a történelmet; bírálták az elitek érdekében álló politikák alátámasztását szolgáló közhelyeket; követelték az intézmények elszámoltathatóságát és felelősségre vonhatóságát; és a montesquieu-i “törvények szellemé”-nek új megbecsülését kívánták elérni. A neokonzervatívok mindezt még mindig az Egyesült Államok hatalmának és magabiztosságának az állampolgárok részéről történő aláásásának tekintik. Az ilyen új társadalmi mozgalmak öröksége ellenében történő mozgósítás nemcsak merészséget, hanem koncepciózus előrelátást is igényelt.

Inspirációk

Nehéz elhinni, milyen önhitt volt a most beteg és szenilis öregember az – egy koronázási ünnepségnek is beillő – elnöki beiktatásakor. A nyolcvanas években kritikusai szerették félvállról venni. Kuncogtak, amikor a megbeszéléseken elbóbiskolt, tréfát űztek szellemi képességeit illetően, szemüket forgatták politikai javaslatain. Azonban, míg a baloldal jóízűen nevetgélt, Ronald Reagan gyökeresen átalakította az Egyesült Államok külpolitikáját, az elsőbbséget élvező hazai ügyeket és tennivalóit ideológiai, szellemi téren. Kormánya nem tudta, mit kezdjen a burkolt, “hátsó ajtós” diplomáciai kapcsolatokkal, a fegyveregyezményekkel, az “elszigetelődés” régi politikájával. Reagan elnök fegyverkezési versenybe hajszolta a Szovjetuniót – amelyben az ostobán hajlandó volt részt venni –, kiélezte a feszültséget olyan védelmi tervekkel, mint a Star Wars projekt, ismételten beavatkozott Latin-Amerika ügyeibe, az iráni fegyverszállításokat és a nicaraguai kontrák támogatását övező botrány során pedig közömbösnek mutatkozott a jogi finomságokkal szemben. A jelenleg legbefolyásosabb neokonzervatívok Reagan idején még gyerekek voltak, és fontos rámutatni arra is, hogy a 2000-es elnökválasztás idején – amikor a késhegyre menő küzdelemben a mérleg nyelvének valamelyik irányba el kellett billennie – az ő hajdani külügyminisztere, illetve hivatalvezetője és egy személyben pénzügyminisztere, George Shultz és James Baker kampányolt George W. Bush szavazataiért.

A Reagan-kormányzat ragaszkodott az óriásira felduzzasztott katonai büdzséhez, s ez – új, alacsony, gazdagokat preferáló adókulcsok bevezetésével és a “kínálatoldali” gazdaságösztönzés melletti elkötelezettséggel egyetemben – hatalmas költségvetési hiányt eredményezett, s napirendre került a jóléti állam megnyirbálása, vagy a jelenlegi szóhasználat szerint a “a vadállat kiéheztetése”. Az ő elnöksége idején kezdődtek a támadások a szakszervezetek, a hitközségek s mindazok ellen, akiket az elnök “különleges érdeklődésre számot tartók”-nak nevezett. Az egyenjogúság gyakorlását akadályozó és abortuszellenes lépésekkel pedig a nőket kényszerítették védekező helyzetbe. A faji “kártya” akkor került “kijátszásra”, amikor háború indult a szegények és színes bőrűek helyzetét javító lépések és szociális programok ellen. A szakszervezetek taglétszáma is jelentősen megcsappant az 1980-as években, a még mindig az “irigység” vagy a “mohóság évtizedeként” jellemezhető évtizedben. Olyan közkeletű frázisok bukkantak fel, mint az “Egyszerűen mondj nemet!” – a szlogen ugyan nem volt számottevő hatással a drogfogyasztásra, azonban az első általános elismerést váltotta ki a “családi értékekhez” való visszatérésért folytatott küzdelemben. A felelősség egyedül Ronald Reagané, nem lehet másra hárítani. Ő volt az, aki a neokonzervatív ideológia győzelmének politikai alapjait azáltal vetette meg, hogy szövetséget kovácsolt a reakciós tábor két, hagyományosan egymással szemben álló csoportja között.

Az egyik frakció elsősorban olyan előkelőségekből állt, akik mind elvi megfontolásból, mind pedig gyakorlati érdekből ellenzik az állam beavatkozását a gazdaságba. Tagjai alapvetően nem érzik át a “közösség”-hez vagy a “családi értékek”-hez társított igazságokat. Ők a globalizációnak és a vállalkozások állami szabályozás alóli felszabadításának mint szabadságjognak szószólói lettek. Ennek a reakciós tábornak a szellemi érvrendszere Milton Friedmantől, Friedrich von Hayektől, Charles Murreytől és Robert Nozicktől származik; a nyilvánosság számára látható arcát azonban olyan, már majdnem elfelejtett politikusok jelenítik meg leginkább, mint Robert Taft és Barry Goldwater. Lényegében véve tehát a neokonzervatív választók e csoportja abban az értelemben volt reakciósnak tekinthető, hogy a régi kapitalista felfogást vallotta a – C. B. MacPherson szavaival kifejezve – “birtokolni vágyó individualizmus” korában, s így kívánt szembeszállni a szocializmussal, illetve a társadalom kollektivista elméleteivel általánosságban.

A reakciós táboron belüli másik csoportosulás gyökerei a 19. századi “tudatlan” populizmusba nyúlnak vissza. Az ide tartozók mindig is hajlamosak voltak hisztérikus nacionalizmusra, hagyományos előítéletességre és az egyházias értékek tiszteletére. Ők a tűzről és kénkőről prédikálók, a nyárspolgárok, a csuklya nélküli Ku-Klux-Klan-tagok, az egyedfejlődést tagadók, akik a “külön teremtés” elméletének követői, illetve a mccarthyizmus fennmaradó támogatói. Ebből az üstből kerülnek ki a soha nem létezett kisvárosi életre vágyakozva visszatekintő vallási fundamentalisták és keresztény cionisták – a melegjogok és az abortusz ellenségei.

Ezek a hagyományhoz és konformitáshoz rögeszmésen ragaszkodó, radikális változtatásoktól és a “másság”-gal történő mindenfajta találkozástól irtózó bárdolatlan, provinciális emberek nem érthetik az új társadalmi mozgalmakat és azok önmeghatározásával kapcsolatos aggodalmait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szükségszerűen elleneznék a dolgozó rétegek érdekében fogant szociális intézkedéseket. A neokonzervatív bázis gyűlöli a szellemi és gazdasági eliteket – vagy a “keleti establishment”-et, ahogy gyakran hivatkoznak rájuk –, s néhányuk még a New Dealről is pozitív véleménnyel van. Így, amíg a piac előkelő védelmezői mindent támadnak, ami csak egy árnyalatnyit is emlékeztet a szocializmusra, addig ez a másik, kommunista színezetű, populistákból álló tömörülés éppen azt gyűlöli, ami a liberalizmussal hozható bármilyen módon összefüggésbe.

A neokonzervativizmus nem szűkíthető le sem a szabadpiac eszméjének pártfogására, sem pedig jobboldali populizmusra és vallásos vakbuzgalomra. Ehelyett ezen ellentmondó megközelítések összeolvadásából keletkezett egységes keverékre épül, amely választ tud adni a felvilágosodás két nagy politikai örökségére: a liberalizmusra és a szocializmusra. A neokonzervatív mozgalomnak a feltétlen piaci elkötelezettség, illetve az idegengyűlölő és vallásos vakbuzgalom egyesítése adta meg ideológiai sajátosságát. A kérdés csupán az volt, milyen módon lehet az elitek piaci érdekeltségét egységbe forrasztani az egyházias választói tömegek vidékies vérmérsékletével. Vagy, másként fogalmazva, hogyan lehet “visszaadni az államot az embereknek”, miközben ezzel párhuzamosan lényeges, az “emberek”-et szolgáló programok kerülnek feladásra. Ezt eladni valóban nem volt könnyű feladat.

Ebben leginkább a látszólagos jólétet teremtő “nagy kormányzat”-ról kialakult új felfogás, a hétköznapi emberek vállára egyre nehezebb terheket rakó adórendszer és egy egészséges adag, rasszizmussal fűszerezett kommunistaellenes nacionalizmus segített. Lényegtelennek bizonyult, hogy a milliárdos károkat okozó bankbotrányok megakadályozták a gazdaságösztönzés legnagyobb ambícióit. Ezek a botrányok azonban csak kiábrándultságot eredményeztek azzal a “rendszer”-rel szemben, amelynek amúgy sem volt alternatívája. Az sem számított, hogy más politikák előtérbe helyezése és az adókulcsok progresszív módon történő átszabása esetén bizonyos szociális programok valóban megvalósíthatók lettek volna. Ezek úgyis csak a bürokráciát növelték, illetve pazarláshoz és visszaélésekhez vezettek volna azok részéről – kacsintás –, akik nem a fehér, vallásos, férfiközösséghez tartoznak. Mindenki előtt világos volt, mire gondolt Irving Kristol csípős megjegyzésével, miszerint a neokonzervatív valójában “olyan liberális, akit arcul csapott a valóság”.

A kapitalizmus ismét csak az egyéni felelősségvállalással és a merész vállalkozóval vált egyenlővé. A “katonai-ipari” komplexumnak folyósított állami támogatások miriádját is egyedül csak “életvitelünk” megvédésének kényszere igazolta. Ez azonban elkerülhetetlennek látszott, amennyiben az Egyesült Államok nem egyszerűen a Szovjetunió elleni hidegháború pókhálójába gabalyodott bele, hanem a nemzeti önrendelkezés mozgalmaival folytatott “forró háború”-ban is részt vett. Így eredetileg olyan helyzet állt elő, amelyben a vállalkozó elit – az “externális” költségek csökkentésére, illetve világhatalmi elgondolások megvalósítására vonatkozó – céljai összeolvadtak azon egyházias választók szándékaival, akik a nemzeti büszkeség érzetének visszaállításán voltak, s akik egyre nagyobb mértékben azonosították a jóléti államot “mások” érdekeinek szolgálatával.

A kapitalizmus kommunizmus felett aratott győzelme arra kényszerítette az egyes államokat, hogy egy rohamosan globálissá váló piacon mérjék össze erejüket – ez a termelés racionalizálását, áramvonalasítást, a helyi igényekhez való fokozott alkalmazkodást jelentette. Eltűnt azonban a régi ellenség, amelytől “életvitelünk”-et kellett megóvni. Úgy tűnt, hogy az elit kapitalista értékrendje, illetve a bázis vidékies aggodalmai újfent szembekerülnek egymással. Hiányzott a “ragasztó”. Aztán jött szeptember 11-e. Az Oszama bin Laden által irányított terrorista bűnözők csoportja elleni jogos felháborodás új háborúra szolgáltatott alkalmat, s új ellenséget kreált: Szaddám Huszeint és az iszlám fundamentalizmust. Nem számított, hogy Szaddám Huszein nem vallási szélsőséges, hogy nem léteztek tömegpusztító fegyverei, ahogy az sem, hogy nem jelentett valódi veszélyt az Egyesült Államokra. A lényeg, hogy itt volt “az a másik” egy olyan újfajta, ismeretlen köntösben, amelyet az Amerika-ellenesség címkéjétől óvakodó média könnyen manipulálhatott.

Ugyanakkor már a legelejétől kezdve voltak olyan előkelő, Ronald Reagan és George Bush kormányában tisztséget viselt személyek, akik gyanakvással fogadták az iraki probléma megoldására irányuló egyoldalú amerikai fellépést. Számos magas rangú katonai tisztviselő is látta az amerikai katonai potenciál túlfeszítésében rejlő veszélyeket. Az is nyilvánvaló volt sokak számára, hogy az iszlám fundamentalizmus nem léphet egyszerűen a régi kommunizmus helyébe. Azonban nem az ő álláspontjuk diadalmaskodott, mivel az sem a neokonzervatív “vállalkozás” anyagi érdekeltségét, sem pedig annak politikai imperatívuszát nem osztotta. Perle, Wolfowitz, Rumsfeld és mások már több mint egy évtizede Szaddám Huszein eltávolítását szajkózzák. Ennél fontosabb azonban az, hogy hogyan eredményeztek a szeptember 11-i események olyan helyzetet, amelyben az imperialista ambíciók és az amerikai hegemóniáért zajló külföldi küzdelem összekapcsolódhatott a hazai tomboló nacionalizmussal és a jóléti állam elleni még hevesebb támadásokkal. Ez pedig megújította a kapitalista elitek és a “tudatlan” populisták szövetségét, egy szűk neokonzervatív klikk hatalmának fenntartásával együtt.

Tervek

A neokonzervatívok már a berlini fal leomlása előtt megfogalmaztak olyan politikákat, amelyek segítségével az Egyesült Államok végérvényesen leszámolhatna a vietnami háború okozta traumával. A szeptember 11-i események még egyszer mentséget szolgáltattak számukra, hogy gátlástalan módon gyakorolják hatalmukat. Most már nem kérdéses, hogy az Irak megszállására vonatkozó terveket már George Bush elnöksége idején kidolgozta Richard Perle és Paul Wolfowitz. Richard Clarke és mások írásaiból az is világossá vált, hogy George W. Busht a terrortámadásokat követően már azonnal érdekelni kezdte a megszállás lehetősége. A “minél rosszabb, annál jobb” elvét alkalmazó, a “tett propagandájá”-nak ábrándját teljesen magukévá tevő terroristák ugyan megkapták, amit akartak, azonban ennek kárát – mint általában – mások fizetik meg.

A “realizmus” egy különösen közönséges formáján – mely hagyományosan az államot tekinti a politikai elemzés alapegységének – fellelkesült neokonzervatívok a számukra jól ismert ellenségképen – a fasizmuson és a kommunizmuson – keresztül értelmezték az al-Kaida tetteit. Ezért feltételezik a neokonzervatív politika formálói azt, hogy a terroristák néhány “lator” állam támogatása alatt állnak, amelyekkel szemben nem engedmények árán, hanem kizárólag erőszakosan lehet fellépni. Az – afganisztáni tálib kormányzat védelmét élvező – al-Kaida tettét követő nyilvánvaló válaszadási kényszer így könnyen átalakulhatott a “gonosz tengelyé”-vel – Iránnal, Irakkal, Észak-Koreával – szembeni sokkal általánosabb konfrontációt követelő felhívássá, illetve a “megelőző csapás” új doktrínájává. Ismételten nem számított, hogy ezen államok egyikének sem volt köze az al-Kaidához. A tárgyilagosság és nem kevésbé a nemzetközi jog elsőbbséget adott az Egyesült Államoknak, hogy bárhol beavatkozzon, ahol biztonsági érdekeit fenyegetve látja.

A “nemzeti biztonság” – ez a szlogen mindig kitűnően bevált, amikor az elitek világhatalmi törekvéseit az egyszerű állampolgár érdekeivel kellett egységbe forrasztani: Izrael ezt már valóságos művészeti ággá fejlesztette, s a neokonzervatívok felismerték, hogy sokat tanulhatnak ettől a kis országtól. Izrael ugyanis már jóval a Bush-doktrína kialakulása előtt megelőző csapásokat mért Líbiára, Irakra, Libanonra és más szomszédos államokra. Aztán pedig – mint az ENSZ által létrehozott állam, tetteinek ebből fakadó legitimitását hangoztatva – Izrael következetesen fittyet hányt azokra a követelésekre is, miszerint térjen vissza az 1967-es határokhoz, illetve szüntesse meg a palesztinok emberi jogait sértő számtalan intézkedést. A neokonzervatívok már a zsidó lakosok elleni öngyilkos robbantásokban is a szeptember 11-i események előfutárát vélhették felfedezni, a kegyetlen, megsemmisítő válaszreakciókban a megszállt területeken pedig azt, hogy miként bánjon az Egyesült Államok saját ellenségeivel. Irakban az amerikai erők valóban ezt a taktikát követik: egyéni terrorcselekményekért egész városokat kollektíven büntetnek meg, lakóépületeket rombolnak le, politikai gyilkosságok, tömeges letartóztatások, kínzások vannak napirenden, illetve elsöprő katonai erő alkalmazása a demonstrációk megfékezésére. Izrael azért játszik oly fontos szerepet a neokonzervatívok számára, mert leginkább reakciós politikai megnyilvánulásai pozitív példaként szolgálnak Amerika számára.

Tévedés ne essék, a cionizmus sosem volt meghatározó a neokonzervatív világképben. Frank Gaffney, Jeanne Kirkpatrick, Michael Novak és sok más vezető neokonzervatív nem zsidó. Ők is felismerik, hogy Izrael nem hajt valódi gazdasági hasznot Amerika vagy az amerikai kapitalizmus számára. Csak azt követően vált fontossá a neokonzervatívok számára, hogy az 1967-es, ún. hatnapos háborúban először jelent meg önálló katonai hatalomként. Az amerikai neokonzervatívoknak Izraellel mindig is geopolitikai jellegű céljaik voltak. Számukra Izrael az amerikai külpolitika “előretolt állása” egy – Wolfowitz szavaival – “olajban úszó” régióban. A – Samuel Huntington által “civilizációk összecsapásá”-nak nevezett – küzdelemben Izrael mint nyugati szövetséges válik mind fontosabbá a neokonzervatívok számára. Sokan valóban hajlamosak elfelejteni a keresztény cionizmus és a “keleties” intézményesült vallásgyakorlás hatását a vezető neokonzervatívokra, illetve az Egyesült Államok közel-keleti politikájának kialakítására.

A neokonzervatívok otthon az “ellenséges kultúra”, az Egyesült Államokon kívül pedig a “nyugatellenes” értékek ellen folytatnak kulturális háborút. A vallásos média, a pénzügyi támogatások, illetve Pat Robertson és más prédikátorok Ariel Sharont és Benjamin Netanyahut áldó szavai mind azt sugallják, hogy a zsidók még az araboknál is jobb szövetségesek a szélsőjobb számára. Az Egyesült Államok angol, protestáns identitását a latin ajkúak által támasztott egyre nagyobb fenyegetéstől féltő neokonzervatívok figyelmesen tanulmányozzák, hogyan segít a régi szövetségesük által épített “elválasztófal” megőrizni Izrael állam zsidó jellegét attól, amit Netanyahu az izraeli arabok születési rátáinak növekvő “demográfiai veszély”-ének nevezett. Úgy tűnik továbbá, hogy Izrael számára sosem a térség kulturális közegébe való beilleszkedés volt a fontos, mint inkább önmagának mint nyugati társadalomnak s katonai hegemónnak elfogadtatása a környező államok részéről. Lebecsüljük az elitek geopolitikai céljai, illetve a tömeges választók vallási előítéletei és kulturális érdekei közötti egyensúlyozás neokonzervatívokra nehezedő kényszerét, ha figyelmen kívül hagyjuk az arab sztereotípiák használatát a “civilizációk küzdelmé”-ben, illetve azt, hogy hogyan fenyegeti a jeruzsálemi szent helyek és más területek feletti palesztin ellenőrzés a “zsidó–keresztény” civilizációt.

A neokonzervatívok nézete szerint az Egyesült Államoknak – csakúgy, mint Izraelnek – lényegében egyedül kell megvívnia a háborút a palesztin területek megszállásához hasonlóan végeláthatatlannak tűnő terrorizmussal szemben. Az iraki beavatkozást ellenző, hálátlan korábbi európai szövetségesek cserbenhagytak “minket”: ostobaságból vagy rosszindulatból nem veszik észre, hogy “mi” “értük” harcolunk. A hazai kritikusok eközben szintén túl ostobák vagy rosszindulatúak ahhoz, hogy észrevegyék: az ellenség titokban újabb támadásokra készül, s a Hezbollah, a Hamasz, az indonéz felkelők, az al-Kaida, az Iszlám Testvériség és a “többiek” pedig mind összejátszanak. A Nyugat kockázatos helyzetben van, s ez megköveteli, hogy az Egyesült Államokban is bevezetésre kerüljön az Izraelben már alkalmazott módszer: az érzelmi síkon történő lehető legradikálisabb különbségtétel “mi” és “ők” között.

Hagyományok

Úgy tűnik, a neokonzervativizmus az összeomlás szélén áll. Az iraki háború maga a rémálom, a hadifoglyok megkínzása körüli botránynak köszönhetően számos vezető személyisége borotvaélen táncol, a vállalkozók körében sok, az establishmenthez hű konzervatív pedig a költségek miatt kesereg, míg a populista jobboldalból Pat Buchanan és mások nyíltan hangot adnak kritikájuknak. A túlzott derűlátás azonban veszélyes lehet. Amíg a neokonzervativizmus elleni küzdelem pusztán apránként, a felháborító túlkapások egyikére-másikára figyelemmel folytatódik, a gazdasági, politikai és kulturális tennivalókat továbbra is annak pártfogói fogják meghatározni. Tehát – különösen a jelenlegi kulturális közegben – nem csupán egy-egy szakpolitika vagy törvényhozási aktus megváltoztatásáról van szó, hanem annak a vesződségekkel teli folyamatnak a kezdetéről, amely végül más képet alakít ki az Egyesült Államokról. Ezen írás keretei között csupán arra van lehetőség, hogy néhány futólagos megjegyzést tegyek egy ilyen vállalkozás természetével kapcsolatban.

A főáram kritikusai a gazdaságot illetően mindenekelőtt azzal nem foglalkoztak, ahogyan a kapitalista termelési mód vele járó dinamikus rendszere lepusztítja a populizmus által dédelgetett közösségi értékeket. A kapitalizmus szekuláris jellege, technológiai kényszere, üzleties gondolkodásmódja, illetve általa semmibevétele mindannak, ami egyházi és provinciális, minden bizonnyal aláássa a konzervatívok ragaszkodását a vallásos intézmények, az alapító mítoszok és a közösség bevett szokásaihoz. A neokonzervativizmus képtelen feloldani ezt a feszültséget. A baloldal a piac ostorcsapásainak mérséklése iránti hagyományos elkötelezettségével, a “profit helyett” az emberekkel való törődés hangsúlyozásával, illetve az amerikai társadalomban a szolidaritás és a hasznosság érzetének feltámasztásával képes beavatkozni ebbe a folyamatba. A jelenlegi konfliktus ugyanis nem a “nagy, illetve kicsi” kormányzat között feszül, hanem, hogy milyen kiemelt programok élveznek elsőbbséget. Amikor a költségvetés kiadásain keresztül meghatározza az amerikai emberek választási lehetőségeit, a baloldal olyan hagyományaira támaszkodhat, mint Theodore Roosevelt, a New Deal és a Szegény emberek mozgalmának öröksége.

Ugyanez mondható el a külpolitikáról is: az Egyesült Államok akkor élvezte a világ vagy legalábbis a nyugati demokráciák megbecsülését, amikor valóban nemzetközi támogatással bíró ügyek mellett állt ki. A terrorizmus elleni világméretű háborúban abszurd a “megbékélés” elutasításáról beszélni akkor, amikor a “világ” többi része és – talán még fontosabb – annak közvéleménye másként értelmezi a fenyegetést, és nem hajlandó támogatni a neokonzervatív klikk öncélú és rosszul kialakított politikáját. A tekintélyelvűséggel szembeni küzdelemben “realizmus”-ért kiáltani elsősorban azt jelenti, hogy felismerjük a demokrácia terjesztésének korlátait: a világhatalmi törekvések által előidézett gyanakvást a nyugati értékekkel szemben, a premodern intézmények és szokások erejét és az állami berendezkedésnek még mindig törékeny jellegét a világ legnagyobb részében. Jelenlegi neokonzervatív politikusaink olyan fanatikusok, akik a geopolitikai előnyszerzés érdekében saját felfogásuk szerint szándékoznak átszabni a világot. Nem sok a közös bennük a múlt idők valódi “realistái”-val. Churchill és Roosevelt a harmincas években nem hazudott a nemzetközi közösségnek a fasiszta fenyegetéssel kapcsolatban, nem talált ki történeteket nem létező tömegpusztító fegyverekről, nem félemlített és vesztegetett meg kis nemzeteket, hogy csatlakozzanak az “elszántak koalíciójá”-hoz, nem szentesített korrupt, kollaboráns, a tömegek támogatását nem bíró kormányokat, és nem alkalmazott erőszakot mindenfajta elszámoltathatóság nélkül: ez totalitárius ellenségeik taktikája volt.

Aztán itt van a polgári szabadságjogok problémája: a végső érdek, hogy a “biztonság” valóban védelmet nyújtson. Amerika a szabadság menedékeként tett szert tekintélyre a világban. A vallási fanatizmus, a “trón és oltár” szövetsége iránti megvetés volt az, ami megkülönböztette az “új”-at a “régi” világtól. Az, hogy a neokonzervatívok a polgári szabadságjogok korlátozását követelik a “biztonság” nevében, nem több, mint saját alkalmatlanságuk és kétszínűségük elrejtésének vágya a nyilvános vizsgálódás elől. Az Egyesült Államokra korábban is leselkedett veszély, s mindig könnyű a jelenlegi fenyegetést a legveszélyesebbnek beállítani. A polgári szabadságjogokat is könnyű felkarolni normális körülményei között – azonban pontosan ebben az esetben nem érnek semmit. A polgári szabadságjogok nem luxusjószág, amint azt a neokonzervatívok sejtetik, hanem az alap, amelyre a szabad társadalom épül.

A neokonzervatívok azt a provinciális típust testesítik meg, amely fél attól, amit nem ismer. Félnek a meglévő intézmények kritikájától. Félnek az egyén elkopott előítéletek alóli felszabadításának lehetőségétől, a “másság”-gal való találkozástól, a kiváltságok elvesztésétől. Végül félnek magától a szabadságtól is. Egy fasizmust tagadó társadalomban a neokonzervatívok a legközelebbi hozzátartozói a múlt idők fasisztáinak. Szembeszállni a neokonzervativizmussal tehát nem egyszerűen egy új filozófiai szemlélet elítélését foglalja magában. Arra sarkall, hogy különbséget tegyünk a politikának, a közügyek vitelének olyan módozatai között, amelyek egy modern demokráciában elfogadhatóak, illetve amelyek nem.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Eltelt 15 év. A társadalom többségének szempontjából talán úgy is mondhatnánk, eltelt 15 évnyi rombolás. Leromboltuk, amit 40 év alatt így vagy úgy felépítettünk. Erre a sorsra jutott szinte a teljes magyar ipar és mezőgazdaság. A társadalom-politika teljes egészében alárendelődött a gazdaságpolitikának. Ugyanakkor a 15 év talán legnagyobb "átverése", hogy az alkalmazott – neoliberális – gazdaságpolitikának nincs alternatívája.

Eltelt 15 év. A társadalom többségének szempontjából talán úgy is mondhatnánk, hogy eltelt 15 évnyi rombolás.

Leromboltuk, amit 40 év alatt így vagy úgy felépítettünk. Erre a sorsra jutott szinte a teljes magyar ipar és mezőgazdaság.

Szétvertük a szakmai és szakszervezeti hagyományait megcsonkítva, eltorzítva is őrző és azokat a kényszerítő veszélyhelyzetben megújító munkásosztályt. Ugyanezt tettük az önigazgatás tapasztalataival már-már rendelkező, sorsában sokszor megcsúfolt parasztsággal is.

Szétvertük és leromboltuk ahelyett, hogy lebontottuk volna azt, ami rossz volt, és megerősítve tovább építettük volna mindazt, ami egy közösségi értékeket valló társadalom számára nélkülözhetetlen.

A létezőnek mondott proletárdiktatúrát felváltotta a fiskális és monetáris diktatúra. A társadalompolitikai szempontok ebben az új diktatúrában – hivatkozásos fontosságuk ellenére – könyörtelenül háttérbe szorultak. Az új rendszer, amely inkább piacgazdasági célokat követ, mint társadalmiakat, mindent alárendelt előbb a hatalmi politika, később a gazdasági hatalom vélt vagy valós érdekeinek.

Nincs társadalompolitikai stratégiánk. De nincs gazdaságpolitikai sem, amelynek egy emberibb társadalmat kellene szolgálnia. E hiányok kényszere miatt hovatovább stratégiává lépett elő a pragmatizmus.

A sematikus szocialista internacionalizmus helyét elfoglalta a rafináltan mindent uraló globalizáció. A közérdekeket kíméletlenül elnyomja a magánérdek, a közösségi szemlélet helyébe a társadalmat romboló egoizmus lépett.

Diderot több mint kétszáz éve máig érvényesen ezt írta:

“…vagy én leszek szerencsétlen, vagy másokat teszek azzá, és semmi sem olyan kedves nekem, mint önmagam. Hiába próbálnám összebékíteni érdekeimet a mások érdekével, mindaz, amit a társadalmi törvény előnyeiről beszélnek, jó lehetne, ha bizonyos lehetnék benne, hogy miközben becsületesen betartom a törvényt másokkal szemben, ők is betartják velem szemben; de miféle biztosítékot adhattok nekem erre vonatkozóan, s lehet-e rosszabb a helyzetem, mint amikor ki vagyok szolgáltatva mindannak a rossznak, amit nálam erősebbek el akarnak követni ellenem, de nem merészkedhetem arra, hogy nálam gyengébbek rovására kárpótoljam magam. Vagy adjatok biztosítékot minden igazságtalan vállalkozás ellen, vagy ne reméljétek, hogy a magam részéről tartózkodni fogok az ilyesmitől. (…) Azonfelül rajtam fog múlni, hogy sikerül-e érdekeim mellé állítanom erős embereket, oly módon, hogy megosztom velük a gyengéktől elrabolt martalékot; ez jobban szolgálja hasznomat és biztonságomat, mint az igazságosság.”

15 évvel a köztársaság kikiáltása után elmondhatjuk, a lakosság legalább fele vesztesként került ki a rendszerváltásból. Közel egymillió azoknak a száma, akik a társadalom peremére kerülve ma már ki sem zsákmányolhatóak. Se munka, se remény.

Ennek mintegy kétszerese, aki máról holnapra él – tartalékok nélkül, de még reménykedve – a megélhetés határán.

A társadalompolitika teljes egészében alárendelődött a gazdaságpolitikának. Ugyanakkor a 15 év talán legnagyobb “átverése”, hogy az alkalmazott – neoliberális – gazdaságpolitikának nincs alternatívája.

Csak jól működő gazdaság teremthet fedezetet társadalompolitikai elvárásaink teljesítésére, ezért a gazdaság szereplőit támogatni kell. E támogatások eredményeként, a folyamatosan növekvő össznemzeti termékből folyamatosan növekedni fog az elosztható jövedelem aránya, és így egyre többet fordíthatunk a társadalom igényeire anélkül, hogy növelnünk kellene a költségvetés centralizációját – merthogy a centralizáció növelése “agyonüti” a vállalkozásokat, jelentős mértékben korlátozza a bővített újratermelést. (A skandináv rendszerek ezt az állítást sem támasztják alá.) Csakhogy a “ha majd jól működik a gazdaság, akkor tudunk érdemben foglalkozni társadalompolitikával” attitűd nem teljesítette a hozzá fűzött reményeket.

Az 1996 és 2002 közötti folyamatos gazdasági növekedés mellett is egyre nőtt az országban a szegénység, az 50%-ot alig meghaladó foglalkoztatási ráta – ami sokkal beszédesebb a munkanélküliségi rátánál – növekedése pedig alig haladta meg az egy százalékot. Ugyanezen időszak alatt a versenyszférában, a 65–35%-os munka és tőkejövedelem arány 45–55%-ra torzult.

Gazdaságpolitikánk hosszú távon sem hozhatja meg a “beígért” eredményt, hiszen a gazdasági növekedés ciklikus, felmenő ágban akkumulálódik az elosztható jövedelem, de amikorra akkumulálódna, a ciklus már lefele menő ágban van, ahol ismét a gazdaság támogatásának szükségessége lép előtérbe. Így hol a gazdaságot kell támogatnunk, hol pedig a gazdaságot. Hol van a társadalom?

Az elmúlt 15 év alatt szinte naponta hallottuk – és halljuk ma is –, hogy az állam szerepét csökkenteni kell, kisebb és hatékonyabb államra van szükség. Ezeket a szólamokat több mint száz éve vettük be kórusunk repertoárjába – amióta önálló magyar költségvetés létezik –, csakhogy az utóbbi 15 évben az unalomig zengjük, mialatt csak tovább rontottuk és rontjuk ma is az állam által finanszírozott ellátó rendszereket.

Az egészségügy és az oktatás reformjának véget nem érő hangoztatása azt eredményezte, hogy a társadalom levonta a következtetést: a reform azt jelenti, hogy valószínűleg nem változik semmi, de ezért többet kell fizetni.

Megjegyzendő, hogy a problémák jelentős részének oldásához nem szükségesek pénzügyi ráfordítások vagy reformértékű lépések. Megfelelő szervezéssel, a valós igényeket és lehetőségeket figyelembe vevő struktúraátalakítással oldhatók, sőt egyes esetekben feloldhatók lennének a feszültségek.

A neoliberális alapelv, amely szerint ne az állam döntse el polgárai helyett, hogy mit, mikor, hogyan és mennyit költenek, hagyja meg számukra a döntés szabadságát, nagyon szépen hangzik, főleg abban az esetben, amennyiben e “döntési szabadság” a társadalom számára rendelkezésre áll. És ha nem?

Vagy fogadjuk el Karl Popper álláspontját? “Az állam ne akarjon az összes vagy legtöbb polgár boldogságának intézménye lenni, az is elegendő és kielégítő, ha elhárítja, vagy csökkenti a károkat – személyes boldogságáról gondoskodjék ki-ki saját maga, saját körében.”

Valóban újra kell gondolni az állam szerepét és feladatait is, de azt hiszem, hogy ezek a feladatok szorosan összefüggenek a társadalom helyzetével. Ugyanazon társadalmi formáción belül is lehet más és más az állam szerepe és feladata, amennyiben a társadalom helyzete ezt úgy kívánja.

Egy többségében szegény társadalom nagyobb segítségre szorul, többet vár el az államtól, a közösségtől, mint ennek ellentettje.

Ott, ahol az embereket arra szocializálták, hogy az állam szinte mindent megold helyettük, ahol a béreket, a jövedelmeket ennek függvényében alakították ki, ahol egy életpályán lehetetlen volt családi dinasztiáknak is kimagaslóan jó életkörülményeket teremtő vagyonokat gyűjteni, ott nem célszerű – sőt nem etikus – az “éjjeliőr” szerepére redukált állam kialakításának még az ötletszerű felvetése sem.

Az a nép, amely a rendszerváltást megelőző negyven év alatt – amelynek során gyökeresen átstrukturálódott a társadalom – megteremtette a mai politikai elit lehetőségeit, a gazdasági elit számára pedig negyven év kemény munkájával, ilyen-olyan, de közös felhalmozásával, megalapozta egyéni vagyongyűjtésüket, az a nép többet érdemel! Érdekérvényesítő képességének növelése, érdekeinek képviselete mindannyiunk kötelezettsége.

A teljes körű privatizáció, az állam rossz tulajdonos, a piac mindent megold, politikai és gazdasági technikák, globalizációs attitűdök, a társadalom oldaláról – mindenütt a világon – eredménytelennek bizonyultak.

Amikor a piac, a tőke állami segítségért kiáltott, azonnal eszeveszett iramban megérkezett a támogatás (adóelengedések, konszolidációk, tőkeinjekciók formájában) – kiderült, hogy állami beavatkozás nélkül a piac működésképtelen –, hasonló jajszó a társadalom részéről maximum az igények elismeréséig képes eljutni.

Az állam defenzív gazdaságpolitikáját – a piac majd megoldja, tehát a tőke támogatásával javul a gazdaság, a versenyképesség, a gazdaság támogatásával javulni fog az életszínvonal, az életszínvonal javulásával… – fel kell váltsa az offenzív társadalom- és gazdaságpolitika.

A piac – érthető módon – többnyire csak rövid távon és megfelelő profittal kecsegtetően ruház be, a társadalompolitika nem érdekli – nem is az ő feladata. A gazdaság társadalompolitikai és ezzel összhangban levő versenyképességi igényeknek is megfelelő átalakítására csak az állam képes. Az állam e képessége ki kell, hogy egészüljön politikai készséggel is. A gazdaság célzott és tervszerű támogatása soha nem volt idegen az államtól. Az államháztartás és/vagy költségvetés hiánya növelhető – sőt e növekedés akár kívánatosnak is mondható – termelő- és infrastrukturális beruházások esetén.

A globális mellett erősíteni kell a gazdaság nemzeti jellegét. Ez lehet az, ami növeli a foglakoztatást, munkahelyeket teremt, mérsékli a kiszolgáltatottságot, alternatívát jelent a sokak szerint alternatíva nélküli neoliberális gazdaságpolitikával szemben. (Általában is igaz, hogy a nemzeti jelleg erősítése nem lehet a jobboldal privilégiuma.)

A keynesi multiplikátorelmélet szerint az állami beavatkozásra éppen akkor van szükség, amikor a gazdaság dekonjunkturális időszakát éli. Ez a beavatkozás segíti a gazdaságot és segíti a társadalmat is. Ezen elmélet analógiáján miért ne lehetne kialakítani egy társadalmi multiplikátort, amiben az állam feladata a foglalkoztatási szint megfelelő szinten tartása lenne? (Legjobb szociálpolitikai módszer a foglalkoztatás.)

Ehhez persze nem elegendő – mint ahogy az állam sok egyéb feladatához sem – az éjjeliőr szerepére degradált állam.

A rendszerváltás előtt negyven éven át hirdettük a közösségi s ezen belül is elsősorban az állami tulajdon elsőbbségét. Azután jött a “nagy felismerés”, és a közösségi tulajdonlás haszontalanná, gazdaságtalanná, politikailag nemkívánatossá vált. Minden, ami közösségi, az csak és kizárólag a “múlt csökevénye”. Így a “feketelistá”-n a magántulajdon helyébe most a közösségi tulajdon lépett.

A hetvenes évek végén megkérdezték a szociáldemokrácia egyik legjelesebb képviselőjét, Willy Brandtot, miként lehet, hogy egy szociáldemokrata támogatja a tőkét, a magántulajdont. A válasz ma is igaz és tanulságos: Nem az a lényeg, hogy milyen a tulajdonforma, hanem az, hogy melyik tulajdonforma a leghatékonyabb a társadalom számára – hiszen a gazdaság a társadalom része.

A magántulajdon mellett tehát szerepet kell kapnia a közösségi, szövetkezeti, önkormányzati, regionális tulajdonnak – bármelyiknek, amely a társadalom hasznára válik.

Az eltelt 15 évben “sikerült” közhellyé laposítani eszmealapító kifejezéseinket, mint pl. az igazságosság, a szolidaritás vagy az esélyegyenlőség. Egyre távolabb kerülve eredeti jelentésüktől, lassan csak az “illik még beszélni róluk” – vagy talán már ezt sem – kiüresedett fogalmaivá válnak.

Igaza van annak, aki azt mondja, hogy eszmékből nem lehet kenyeret venni, eszmékből, hitből nem lehet gazdaságot építeni, ugyanakkor eszmék és hit nélkül nem szabad.

A szavazatok megszerzését fel kellene, hogy váltsa a szavazók “megszerzése”. Külcsínnel – piárral, médiatámogatással – lehet szavazatokat gyűjteni – amerikai módra –, de a szavazók “megszerzése” belbecset, tartalmat igényelne. A baloldalnak pedig – remélem – a szavazók a fontosak.

Csakhogy ez nehéz, fáradságos, új utakat igénylő feladat. Nincs követendő vagy követhető irány. A baloldal az egész világon gondban van, s ezek a gondok hatványozottan jelennek meg a volt szocialista országokban. A társadalmi és a gazdasági problémák megoldásán túl – vagy éppen ehhez – szükség lenne világnézeti, ideológiai korszerűsítésre is. Egy emberközpontú, igazságos társadalomkép kialakításához alkalmas eszmerendszerre, mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy ez a mai rendszer lenne a társadalmi formációk legjobbika.

A marxizmus kapitalizmuselemzésénél máig nincs áttekinthetőbb, jobb munka, miközben a rendszer – különösen az elmúlt húsz-harminc évben – jelentős változáson ment keresztül. (Csak megjegyzem: alapjaiban azonban nem változott!)

Claude Lévi-Strauss írja – Rousseau-t is idézve – a Szomorú trópusok című művében:

(…) Ha igaz, hogy az emberek mindig csak egyetlen célt tűznek ki maguk elé, mégpedig egy olyan társadalomnak a felépítését, amelyben élni lehet, akkor a távoli őseinket mozgató erő mibennünk is megvan. Semmit sem játszottunk el; még mindent újrakezdhetünk. Amit megalkottunk és nem sikerült, azt újra megalkothatjuk: “Az aranykor, amit egy vak babona mögénk (vagy elénk) helyezett, mibennünk van.”

A globális kapitalizmus jellegzetes gondolkozási sémái, toposzai a földön hevernek, csak le kell hajolni értük. A szókészlet jelentését érdemes közelebbről is szemügyre vennünk.

Az alábbiakban az újkapitalizmus ideológiai tendenciáinak átfogó jellemzése helyett (bár ilyenek léteznek, s az ideológia akár marxi, akár mannheimi fogalma alapján szisztematikusan kutathatóak is) csupán ezen ideológiák jellegzetes tartalmainak, toposzainak, kulcsszavainak, szótárának bemutatására szorítkozunk. Ahogyan a tudományokban a teóriákhoz képest léteznek teorémák, elmélettöredékek, többé-kevésbé kidolgozott ötletek, hasonlóan van ez az ideológiák terén is. Átfogó, összefüggő eszmetan és ennek funkcionális elemzése helyett ragadjunk ki az újkapitalizmus ideologémái közül olyanokat, amelyek – a hétköznapi gondolkodás és tudás befolyásolásán keresztül – a tőkés társadalom legitimációját hivatottak elősegíteni. Olyanokat, amelyeket nem kell kutatói erőfeszítésekkel keresnünk, mert az utcán hevernek, csak le kell hajolnunk értük, s máris adva van az elemzés nyelvi-gondolati anyaga.

Se szeri, se száma hétköznapjainkban a legkülönbözőbb gazdasági, társadalmi jelenségek, teljesítmények értékelésekor a “hiába, vannak győztesek s vannak vesztesek” már-már magyarázatra sem szoruló kijelentés alkalmazásának. Ez a klasszifikáció az igazolás látszatát keltve mégsem legitimál, holott éppen igazolnia kellene a bekövetkezett állapotokat. Jellegzetes amerikanizmus (winner-loser) érkezett, terjedt el és győzedelmeskedett a neoliberalizmus szótárával az öreg kontinensen, amelyik egykor a feudalizmus erőivel szemben valóban a szabad verseny elvére építette a polgári berendezkedést igazoló elveit, eljárásait. Jogegyenlőségre, szerződési szabadságra és a magántulajdon tiszteletére, sőt szentségére. A “das Bürgertum” nemcsak a Besitz– és Bildungsbürgertumot, a vagyon és a képzettség polgárságát jelentette, hanem a feudális, rendi kötöttségeitől megszabadult, életét szabadon és más individuumokkal versengve leélő polgárét. A burzsoá–citoyen dichotom viszony már rámutat bizonyos strukturális törésre, de legalábbis a közhatalom előtt – elvileg – mindenki egyenlő. A magántulajdonos, magánember, a burzsoá mivolt a fogyasztási cikkek vonatkozásában – a pauperizálódó tömegek kivételével – valamelyest mindig mindenkinek kijárt. A termelési eszközök, befektethető mértékű vagyontömeg társadalmi megoszlása tekintetében már közel sem volt ez a helyzet. Az induláskori, a startbeli feltételek viszonylagos egyenlősége sem adatott meg. Mégis, a legitimáció ezzel (és más, itt most nem tárgyalható fejleményekkel együtt) megszűnt túlvilági lenni, laicizálódott, szekularizálódott, s a progresszió szolgálatában állt.

Az amerikai társadalomfejlődés ettől eltérően s némiképp kedvezőbben alakult. Elsősorban a brit minták átvételére kerülhetett sor, s mivel számottevő feudális előzmény nélkül indulhatott a tőkés fejlődés, ezért egészen a “végek” eltűnéséig¹ , tehát körülbelül az 1890-es évekig, mindenkinek jutott szabad parcella a más tekintetben is gazdag kontinensnyi országban, azaz a földtulajdonos farmerré válhatott. A javak eredeti felosztását követő igazi politikai harcokat az újrafelosztás, a redisztribúció korszaka csak ezután hoz magával. Épp ezért az amerikai demokrácia egész a 19. század végéig reális társadalmi alapzaton nyugodott, s közel se véletlen, hogy itt radikalizálódott a versenytársadalom gondolata. A puritán erények s a munka tisztelete párosult a verseny startbeli egyenlőségével, amely Európában nagyobb mértékben hiányzott. Az amerikai way of life ideológia hátterét, ha csak vázlatosan is, de ennyiben tárgyalnunk kellett ahhoz, hogy a népesség ottani nyerő típusra és loserekre osztását megérthessük.

A verseny jó dolog, a játék s a homo ludens a kultúra alkotórésze. Kivétel nélkül majdnem mindenki szereti. Azért és akkor, ha az erőfeszítések során feszültséget és feloldódást, örömet és kielégülést hoz. Egyidejűleg spontánul és tudatosan veszünk részt benne, szerepet kap a véletlen is, de még inkább a versenyzők által mozgásba hozandó képességek és készségek, s a verseny még igazságos is, miáltal elfogadható az eredménye. Minthogy egyenlő felek azonos feltételek mellett játsszák, s előre rögzítettek a szabályok, amelyek a játék kereteit adják. A játéknak kezdete és vége van, térben és időben határolt folyamat. A játék menete közben keletkező konfliktusokat pedig egy semleges bíró oldja fel, az előre rögzített szabályok alkalmazásával. A tapasztalatok során lehet és kell módosítani a szabályokat, új kategóriák be- vagy kiiktatásával, de ezen tudatos változtatásoknak nem szabad kikezdeniük a játék eszméjét: egyenlő felek közötti, szabályozott versenyhelyzet, fair eljárásokkal. Ha e három feltétel nem állna együttesen elő, akkor az eredményt mint minősítő körülményt már nem tartanák igazságosnak sem a részt vevő felek, sem a nézők. Ha nem egyenlő súlycsoportba tartoznának a résztvevők, vagy nem volnának előre rögzítettek a szabályok, mert azokat valaki menet közben változtathatná, akkor kétes lenne a folyamat igazoltsága s elfogadottsága. Ha nem semleges a bíró – elfogult vagy egyenesen szándékosan csal –, akkor az eredmény objektivitása megy veszendőbe, ami aláássa a verseny igazságosságát. A különböző játékelméleti analógiákkal élő társadalommagyarázatok éppen ezen feltételek fennállásának elemzése nélkül viszik át az igazságos verseny eszméjét azért, hogy a versenytársadalmat igazolhassák. Az emberekben élő igazságossági elvárások szociál- és individuálpszichikai realitására építenek a győztesek–vesztesek természetesnek tűnő, magyarázatot sem kívánó szembeállításával. A társadalmi folyamatokat nem előzte meg a szabályok konszenzuális rögzítése² , azoknak nincs sem elejük, se végük, mert határolatlanok. A társadalmi létben a bíró személye (“közhatalom”) is roppant kérdéses, hisz a politika éppen menet közben változtat, reagál a mindenkori, szakadatlanul változó helyzetek kihívására. A feltételek egyenlőtlenségét pedig a gazdaság társadalomstruktúrája állítja elő.

Éppen a versenytársadalom igazságosságának megértéséhez szükséges szembeállítanunk – a feltételek szubsztanciális különbözőségének számbavételéért – az egyszerű és a tőkés árutermelést. Mindkettő árugazdaságot feltételez, mindkettőben van verseny, csak éppen ezek nagyon különböző igazságosságokat valósítanak meg. Az egyszerű árutermelő saját munkájának árutermékével vesz részt a piaci versenyben, s így a piac személytelen mércéje őt magát, saját tevékenységét minősíti. Ebben az értelemben beszél a világrendszer-kutatásban Harrod és Hirsch is demokratikus gazdagságról. Innen a kisárutermelés igazságossága és elfogadottsága, s ennek a versenynek a valós, társadalmi igazságossága részben el is takarhatta, s ma is eltakarja – mert hiszen alárendelt mozzanatként jelen van a bővített újratermelési folyamatban – a tőkés árutermelés ettől való fundamentális eltérését. Utóbbiban ugyanis már idegen munka elsajátításával előállított termékről van szó. Oligarchikus gazdagságról, olyan hosszú távon biztosított jövedelemről, ami azé lesz, aki ellenőrzi létrehozóját, nem pedig azé, aki előállította. Szemben a tőkés termeléssel, a kisárutermelő azért ad el a piacon, hogy maga és családja szükségleteinek kielégítése érdekében pénzéért más, nem általa előállított árut vásárolhasson, tehát a folyamat célja a szükségletkielégítés, és forgalmi folyamata Á-P-Á képlettel írható le; addig a tőkés árutermelés célja a haszonszerzés. Nyereségért termelnek, pénzt (P) azért költenek (Á), hogy a megvásárolt árukkal termeljenek: munkaerővel, álló- és forgóeszközökkel, és többletre tegyenek szert (P-Á-P’). A forgalmi folyamat mozgatórugója itt a profit, a termelés célja a szakadatlan felhalmozás.

A tőkés árutermelésben látszólag tehát a versengésben egyenlő egyének közötti szelekció érvényesül, valójában az egyéni erőfeszítések mértékén és a képességek különbözőségén túl egyéb, az egyének akaratától független, objektív tényezők döntő befolyása érvényesül. A versengő individuumok mögötti strukturális pozíciók, osztályok, azok rétegei és csoportjai közötti különbségek hatnak. A siker, a sikertörténetek, a sztárkultusz, a csillogás reflektorfénybe állításának arról kell meggyőznie az embereket, hogy az újkapitalizmus világa olyan világ, ahol – mint ez az Egyesült Államok pioneerokra szabott korában, néhány szépséghibával³ valóban így is volt – mindenki a saját szerencséjének kovácsa, ahol nemes, mindenkire kiterjedő esélyegyenlőség szerinti játék folyik. A korlátlan lehetőségek közepette a “Ragadd üstökön a szerencsédet”, van még egy esélyed, próbálkozz, ne add fel! toposzok hivatottak egyrészt a versenyelvet igazolni, másrészt a szerencsejavak véletlenszerű megoszlását a társadalmi szükségszerűségek rangjára emelni. A játékelméleti analógia átvitele a társadalmi és gazdasági folyamatokra tudományosan pontatlan és felületes, de alkalmazásának nem is a megértés a mozgatórugója, hanem az, hogy ideológiailag funkcionális elem: anyagi erő, mert hat az emberekre.

Álláspontunk érvényességét széles körű nemzetközi irodalom is alátámasztja⁴ . Amerikai közgazdászok, Robert H. Frank és Philip J. Cook⁵ egyenesen azt állítják, hogy a gazdaság és a kultúra döntő területein egyaránt a versenysport jutalmazási elveit alkalmazzák a globalizációs folyamatok során. Ugyanis a “Winner-take-all” – a győztes mindent elnyer elve érvényesül. A teniszben a világranglista negyvenötödik helyezettje 1993-ban éppen úgy csillogott, mint az első tíz bármelyike. Ám annak ellenére, hogy a US Openen, az amerikai nyílt teniszbajnokságon elődöntős volt, egyetlen teniszütős vagy cipős reklámszerződés sem jutott neki. Szerzőink ezután a felsőoktatás esetét mutatják be: A második ciklus végén (tehát az egyetemi fokozatú diploma megszerzésekor – Sz. P.) a legjobb diplomásoknak több esélyük van, mint másoknak – akik pedig aligha kevésbé tehetségesek, mint ők –, hogy felvegyék őket a legjobb doktori programokba; és a legjelentősebb doktori programokkal több esélyük nyílik arra, hogy a legjobb egyetemeken szerezzenek állást. Azokon óraterheik csekélyebbek lesznek, mint más, kevésbé tekintélyes campusokon; általános kutatási creditpontjaik, amelyeket beszámítanak, pedig megengedik, hogy a kollégáikkal való egyenrangúságot könnyebben érjék el. Ezen fejlődési fokon aztán a legjobbak majdnem bizonyosan még több kutatási creditet és magas színvonalú kollokviumokra szóló meghívást szereznek. A kezdetekben szerzett kicsiny kezdeményezési előny így válik behozhatatlanná a végelszámoláskor. A szociológus Robert Merton “Matthieu-hatásnak” nevezte ezt el, Matthieu könyvének azon részlete nyomán, amely azt mondja: “Azoknak, akiknek adatott, adni is fognak, sőt, a bőség jut; de az, aki nem birtokol jelentős dolgot, annak ínség a része, amellyel rendelkezik.”⁶

Ha most a szemléletesség kedvéért összehasonlítjuk a “Winner-take-all” elvvel és a Matthieu-hatással jellemezhető mai viszonyokat a szabad versenyes kapitalizmus ideológiai tendenciáit kifejező, John Dos Passos által megörökített állapotokkal, aki – szerencsénkre – U. S. A. című regényfolyamát forrásértékű dokumentarista technikákkal is igyekezett megújítani, akkor világossá válik a “végek” idejéről írottak és a mai állapotok különbsége. Dos Passos egy társadalmi körképben egyneműsített, egyformává tett – ám nagyon különböző súlyú és befolyású – emberek választási fogását gúnyolja W. J. Bryan, Nebraska aranyszájú szónoka 1896-os korteskedésének felidézésével⁷ .

…aki bérért dolgozik, van az is olyan vállalkozó, mint a főnöke,

a kisvárosi ügyvéd is van olyan vállalkozó, mint az üzleti egyesülések

tanácsadója a világvárosban,

a sarki szatócs is vállalkozó, annyira legalább, mint a New York-i

nagykereskedő,

a gazda, aki a hajnallal kél, kora tavasztól nyárutóig, naphosszat robotol,

és eszével, testi erejével gazdagságot támaszt a természet tárházában,

van az is vállalkozó annyira, mint az árutőzsdés, aki a szemes termények

árával játszik,

az ezerlábnyi mélyre szálló

vagy kétezer lábnyi magasba kúszó

bányász, mikor a nemesfémet

kibontja rejtekéből,

hogy bővülhessen a kereskedelem –

vállalkozik éppannyira,

mint az a pár pénzvarázsló,

aki csak gubbaszt

mindenek mögött

és drótokat rángat…

Kétség sem férhet hozzá, hogy ez akkor sem volt igaz, de az a jellemző, hogy akkor még elképzelhető érvelés volt – ami ma elképzelhetetlen. Az, hogy a vállalkozás közös nevezőjére próbálják hozni a teljes társadalmi keresztmetszetet. Azért, mert ma a társadalmilag egyenlőtlen⁸ versenyben a kiemelt elitet busásan megfizetik, de már az elsőrangú második vonal is fényévekre van e maroknyi kisebbségtől. A versenyeztetés a hajszálnyi különbségeket nagyítja fel és fejleszti tovább. A maroknyi kisebbség dicsőségét és gazdagságát viszont bárki által elérhető teljesítményként mutatják be és népszerűsítik. Azért, hogy a győztest győzelmet kiérdemelőként igazolhassák.

Az ilyen és ehhez hasonló ideologémák és médiatechnikák kulcsszava az esély, a “Chance”. Ez is a játékból került át a versenytársadalom legitimációs szótárába. Valóban, absztrakt értelemben sok mindenkinek sok mindenre van ugyanis esélye. Csak éppen nem mindegy, hogy 99,9% vagy pedig 0,1% az esélye valakinek. Kikapcsolják az esély mértékét és fokát, azért és úgy, hogy fenntarthassák és kiterjeszthessék az esélyegyenlőség látszatdemokratizmusát. A strukturálisan különböző társadalmi helyzetekről, eltérő feltételrendszerről, amely a hasonlóak között valóban az életlehetőségek közösségét teremti meg, eleve nem beszélnek. Az esély individualizált fogalom, amely függetlenített attól a társadalmi struktúrától, amelybe az egyének bele vannak vetve. Kedvező esetben persze vannak inter- és intragenerációs mobilitási csatornák, csak nem úgy és nem oly módon, ahogyan ezt a korszak ideologémái szerint elhitetik. Amíg a reális világ ontológiai felépítettségében az absztrakt lehetőségektől a konkrét lehetőségekig haladva, a sporadikus, elszórt megvalósulásokon keresztül a szükségszerűen bekövetkező fejleményekig az alapok és a mértékek széles tárháza húzódik meg, addig a globális kapitalizmus reklám- és médiatechnikái tudatos szimplifikációkkal teremtenek hamis látszatokat. Szociálpszichikailag pedig ez sokak érzületével találkozó, nagy hatású mechanizmus – humanista álhumanizmus, mondhatjuk –, hisz legutoljára a remény vétetik el (W. Benjamin) az akaró, érző emberektől. Az absztrakt – reális feltételektől függetlenített – esélyszemlélet terjesztése, továbbá a reális szabadság, a célokat és értékeket a rendelkezésre álló eszközeikkel megvalósító pozitív szabadságeszménnyel szemben egyfelől a negatív – mindenkitől és mindentől független – individuális szabadságfogalmat, másfelől a szerencsére (véletlenre) épített szabadságfogalmakat építik be az esélyszemlélet terjesztésén keresztül is a tömegkommunikáción orientálódó és orientált tömegemberek gondolkodásmódjába. A tudatipar fáradhatatlan, nem pihen, s ennek megfelelően eredményesen is állítja elő azokat a habitusokat – a valóság észlelésének, fogalmi leképezésének és cselekvési késztetéseinek sémáit –, amelyek nagymértékben alkalmatlanná teszik az embereket arra, hogy adekvát formákban éljék át és tudatosítsák tényleges élethelyzeteiket és életlehetőségeiket. A fair verseny és az esélyek egyenlősége hivatott tehát a társadalmi különbségek elfogadtatására. Nem mondjuk, hogy eredménytelenül. A látszat valóságos, mert hat, mert a verseny igazságosságának, az esélyek egyenlőségének ideologémái társadalmi méretekben nem lepleződnek le látszatként. Még nem. Kérdés, meddig nem.

Jegyzetek

¹ Hardi Péter: “Pluralizmus: az amerikai változat”, in: Bayer-Hardi, Pluralizmus, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985, 84. o.

² A konszenzuselméletek fiktív, történetietlen jellegét persze nem mindenki ismeri el. Mi e tekintetben David Hume-mal tartunk, aki e hagyományos ellenérv mellé még egy jó néhányat felsorakoztatott. (Pl.: természeti állapotban élő lények ab ovo nem rendelkezhetnek a szerződéskötéshez szükséges szellemi képességekkel; egy szerződéskötés eleve jogrendet és társadalmi állapotot tételez fel; a kormányzatok keletkezésénél igen gyakori az erőszak; egy berendezkedést, amely de facto sokáig fennáll, a megszokás legitimál stb.)

³ Az indiánok kiirtására, az 1865-ig legális rabszolgamunkára és a bűnözés útján szerzett, majd befektetett és legalizált óriási vagyonok eredetére kell itt elsősorban gondolnunk.

⁴ Lásd például: Harcolni nem játék (Marx szemben a játék- és igazságosságelméletekkel), in: Daniel Bensaïd: Marx l’intempestif. Grandeur et misères d’une aventure critique (XIXe-XXe siècles), Fayard, 1995, 141–184.

⁵ The Winner-Take-All Society (A győztes mindent elnyer társadalma), Free Press, New York, 1995.

⁶ Le Nouveau Capitalisme, N° spécial: Le Monde diplomatique, 2003. dec–2004. jan., 21. o.

⁷ John Dos Passos U. S. A. Első kötet A negyvenkettedik szélességi kör, Európa Könyvkiadó, 1978, 154–155. o. Bartos Tibor fordítása.

⁸ Lehet–e az átlag amerikai (200 millió ember) esélyeit, amelyik az összvagyon x %-ával rendelkezett csupán, ahhoz az 1% leggazdagabb (mindössze 500 ezer főhöz) hasonlítani, amelyik a hetvenes években még ennek 20, a ,reaganomics’ jövedelemátrendező időszaka után pedig már az összvagyon 39%-ával rendelkezett?! (Richard Rortytól származó adatok, Népszabadság, 1997. VIII. 16. 21. o.)