Andor László vezeti be a Brit külügyminiszter lemondó beszédét.

Egy lemondás története

Robin Cook tiltakozása az iraki háború ellen

A 2003-as iraki háborúban és annak előkészítésében Nagy-Britannia, illetőleg annak kormányfője, Tony Blair volt az Egyesült Államok legfontosabb szövetségese. Mivel azonban a háború legalitását és legitimitását kezdettől fogva kétségek övezték, Blair ezzel a szövetséggel kormányfői és pártvezéri korszakának legnagyobb kockázatát vállalta. E kockázatok egyik drámai tetőpontja volt a Munkáspárt parlamenti frakciójában bekövetkezett lázadás az invázió megindítása előtti napokban, valamint a párt egyik legtekintélyesebb politikusának, Robin Cooknak a kormánytagságról való lemondása.

A háborút megelőző év folyamán a Munkáspárt hosszú időn át egységet mutatott; a kritikus hangok csak a parlamenten kívülről, illetőleg az Alsóház hátsó soraiból hallatszottak. Tudható volt azonban, hogy a kormány sem teljesen egységes; nem lehetett az. Voltak mindig, akik feltétel nélkül követték Blairt a párt irányvonalát kiigazító vagy néha teljesen figyelmen kívül hagyó akcióiban, de mindig voltak olyanok is, akik megpróbáltak korrigálni, ellensúlyt képezni. Minden korábbi megpróbáltatásnál nagyobb kihívás volt azonban a pártegységre nézve az iraki háború. Egyik életrajzírója, Peter Stothard szerint Tony Blair soha nem távolodott még el ennyire régi, munkáspárti gyökereitől; és soha nem törődött ennyire kevéssé ezzel, mint Irak ügyében.

Kivételt képezett ez a kérdés a Blair és Peter Mandelson által meghonosított politikaformálási eljárás alól is. Évek óta gyakorlattá vált, hogy a párt irányvonalát, tervezett intézkedéseit ún. fókuszcsoportokban tesztelik a nyilvánosságra hozatal előtt. Ezúttal ilyesmi nem jöhetett szóba, hiszen kiderült volna a tervezett háború népszerűtlensége, ami a megszokott mechanizmus alapján a külpolitika módosítását kényszerítette volna ki.

A töréspontig feszített ellentétek kialakulásának jele volt, amikor Lord (George) Robertson, a NATO főtitkára (Blair korábbi védelmi minisztere) bejelentette, hogy az év végén át kívánja adni posztját valaki másnak. Robertson elhatározása mögött több ok állhatott: a NATO-n belüli ellentétek elmélyülése és a szervezet jelentőségének csökkenése, az Európa és Amerika közötti szakadék áthidalhatatlanságának belátása, valamint a Munkáspárton – amelynek a főtitkár korábban huszonegy éven át parlamenti képviselője volt – belüli viták elmérgesedése.

Miután egyértelművé vált, hogy London ENSZ-felhatalmazás nélkül indít háborút Washington oldalán, a kabinet bomlását már nem lehetett megállítani. Robin Cook, aki március 17-én elsőként távozott Blair kormányából a nemzetközi jogba ütköző háború elindítása miatt, nem egyszerűen egyike volt a minisztereknek. Több év óta ő volt az Európai Szocialisták Pártjának elnöke, és ebből következően politikai lépéseit nemcsak a brit helyzettel, hanem a szélesebb európai baloldal érdekeivel és nézeteivel is összhangban kellett alakítania.

Amikor John Smith elhunyt, Cook is a vezérségre esélyes politikusnak számított. Sokan gondolták úgy: az összes jelölt közül Cook a legnagyobb tudású, ám ellene szól, hogy kevésbé fotogén, mint akár Blair, akár Gordon Brown. Cook talán az egyetlen külügyminiszter, akinek célja, sőt jelszava az “etikus külpolitika” volt. Ezzel kapcsolódni kívánt a Munkáspártban korábban folytatott vitákhoz, amelyek azt kutatták, játszhat-e társadalmilag progresszív szerepet Nagy-Britannia a világban a baloldal hatalomra kerülése esetén. Az etikus külpolitikába bőven belefért a Clinton-féle amerikai vezetéssel való szoros együttműködés és az 1999-es balkáni beavatkozás támogatása.

Cook demonstratív lemondása 2003. március 17-én azt is illusztrálja, hogy a brit közvélemény jelentős része másképp ítéli meg a Koszovo érdekében folytatott légiháborút és az iraki hadjáratot. Természetesen vannak, akik mindkettőt támogatják, és vannak, akik mindkettőt ellenzik. Jól láthatóan van azonban egy igen széles réteg – és ezt fémjelzi maga Cook is –, amely a balkáni akciót humanitárius okoknál fogva támogatandónak tartotta, az irakit azonban ugyanilyen megfontolásból utasítja el. A Balkánra tekintve 1999 tavaszán azt látták, hogy a katonai erő alkalmazása véget vethet egy etnikai gyökerű konfliktusnak; 2003-ban azt, hogy az iraki kaland kontinentális léptékű destabilizációhoz és végső soron a civilizációk háborújához vezethet. Látják azt, amivel Robin Cook lemondását indokolta: ebben a háborúban a brit kormányt nem támogatja sem az ország közvéleménye, sem azok a szervezetek, amelyeknek Nagy-Britannia tagja (EU, NATO, ENSZ Biztonsági Tanácsa).

A parlamenti beszéd mellett a távozó miniszter levélben is megindokolta lemondását Tony Blair kormányfőnek. Ebben az alábbiakat írta:

“A kabinetben néhány hét óta őszintén beszéltem aggodalmamról amiatt, hogy multilaterális támogatás hiányában indítunk katonai akciót. (…) Elvi síkon azt hiszem, hogy hiba széles nemzetközi támogatás nélkül katonai akciót indítani. Gyakorlati megközelítésben azt gondolom, Nagy-Britannia érdekeivel ellentétes, hogy precedenst teremtsünk az unilaterális katonai akcióra. (…) Az Európai Szocialisták Pártjának elnökeként – amely pártnak a Munkáspárt tagja – zavaró számomra, hogy az Európai Unión belül egyetlen testvérpártunk sem támogatja pozíciónkat…”

Blair válaszlevelet írt a lemondó miniszternek, amelyben – egyebek mellett – ez állt:

“Meg akarom köszönni Önnek két kabinetposztján nyújtott teljesítményét, ami kétségkívül folytatódni fog annak érdekében, hogy Nagy-Britannia és az Európai Unió közötti kapcsolatok javuljanak. Amikor a jelenlegi válságon túl leszünk, ennek különös jelentősége lesz majd. (…) Lemondását illetően azt mondhatom: mindig is arra törekedtem, hogy a válságot az Egyesült Nemzetek keretei között oldjuk meg, ahogy azt a levelében is elismeri. De mindig egyértelmű voltam a tekintetben is, hogy az ENSZ azért van, hogy megoldja a dolgokat, nem pedig azért, hogy a megoldást megkerülje. (…) A kormány hű marad az 1441-es határozathoz. Mások – Irak folytatódó engedetlensége ellenére – hátat fordítanak neki.”

Cook egyébként messze nem a legkeményebb bírálatot gyakorolta a baloldalon a háborús politikával szemben. Rendszeresen és kíméletlenül nyilatkozott Peter Kilfoyle korábbi védelmi államtitkár. A Munkáspárton belüli kritika extrém megnyilvánulása volt, amikor Tam Dalyell képviselő úgy fogalmazott: Blairt háborús bűnösként a hágai nemzetközi büntetőbíróság elé kell majd állítani. Ha ezt a megfogalmazást egyedinek is tekintjük, a párton belül nem lebecsülendő ellenállás alakult ki, és a kormány politikája a Munkáspárt százéves történetének két legjelentősebb parlamenti lázadását váltotta ki a frakcióban. Ennek ellenére, amikor március 18-án az Alsóházban a kormány a képviselők hozzájárulását kérte, hogy “minden szükséges eszköz”-t felhasználhasson Irak leszereléséhez, elegendő munkáspárti képviselő szavazott igennel ahhoz, hogy a kormányfő személye körül ne alakulhasson ki azonnali bizalmi válság. Érdekes módon erre maga Cook is vigyázott: drámai hangú beszédét nem a parlamenti vitában, hanem csak a szavazás előesté­jén mondta el, így az nem idézhetett elő pártszakadást. Ugyanakkor a lemondóbeszéd súlyát növelte, hogy a felszólaló Cook mellett két korábbi kabinetminiszter, Frank Dobson és Chris Smith ült, akik maguk is többször beszéltek nyilvánosan a háborús politika ellen.

A március 18-án rendezett alsóházi szavazáson összesen 217 képviselő szavazott a háború ellen, a kormányétól eltérő tartalmú határozatot kezdeményezve. Ebből 139 volt munkáspárti; a liberális demokraták teljes létszámban a kormány ellen szavaztak, és a konzervatívok sem álltak ki egyöntetűen a háború mellett. A háborúellenes tömb egy olyan kiegészítést támogatott volna, amely szerint a háborús ok “még nem bizonyított” (not yet established). A kormány javaslatát ezután, amely a katonai beavatkozásnak utat adott, 412 képviselő támogatta 149 ellenében – ezúttal 83 munkáspárti képviselő szavazott a kormány ellen. A többségi támogatás elnyeréséhez szükség volt a frakcióvezetés kemény fellépésére és a Downing Street kommunikációs csapatának aktív szerepvállalására is.

A kormány nem azért volt bajban a parlamenti szavazás előestéjén, mert leszavazástól kellett volna tartania. Idejekorán egyértelmű volt ugyanis, hogy a konzervatív képviselők támogatni fogják a kormányt. Blair számára erkölcsi vereséget jelentett volna, ha a párton belüli lázadás eléri azt a szintet, amelynél már a konzervatívok szavazatától függ a kormány akaratának érvényesülése. Ez ugyan nem következett be, de Blair és a kormány számára komoly figyelmeztetésnek számított, hogy a döntő szavazásnál minden harmadik képviselő a kormányéval ellentétes álláspontra helyezkedett.

Robin Cook mellett a nemzetközi fejlesztési miniszter, Clare Short volt a Blair-kabinet “gyenge láncszeme”. Az előzetes elemzések általában első helyen említették őt mint a háború esetén lemondó minisztert. Short egy interjúban március elején a felelőtlen (extraordinarily reckless) jelzővel illette a kormányfőt. Mindennek ellenére Short nem mondott le a háború kitörésekor, amit hosszú újságcikkben próbált megindokolni. Támogatói csalódottak voltak, ugyanakkor Blair is tudhatta, hogy nem számíthat többé a szókimondó miniszter asszonyra, akinek a kormányból való távozása csak idő kérdése volt. Ez májusban meg is történt, de korántsem keltett akkora hatást, mint márciusban tehette volna, amikor a két miniszter egyidejű lemondása igen súlyos helyzetbe hozta volna a kormányfőt. Blair tehát bizonyos értelemben Short önmérsékletének (vagy gyávaságának) köszönhette, hogy hivatalában maradt. Később viszont nyilván ő maga távolította volna el a lázongó minisztert, ha az nem mondott volna le önként.

Egy hónappal a háború (ti. a főbb hadműveletek lezárulása) után Blair azt állította: kész lett volna lemondani, ha netán a pártbeli lázadás miatt a háború elindításához az ellenzék szavazataira kényszerül támaszkodni. Az ellenzék ez esetben csak a Konzervatív Pártot jelentette, hiszen a liberális demokraták a munkáspárti lázadókhoz hasonlóan a háború ellen foglaltak állást. A konzervatívok mint minden más esetben, ezúttal is támogatták Washington háborúját, és meg is szavazták azt. Blair – amennyiben hitelt lehet adni utólagos bejelentésének – azért maradt hivatalában, mert még éppen annyi munkáspárti szavazta meg az indítványt, amennyi a konzervatívok nélkül is elegendő lett volna. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy számos ismert konzervatív személyiség – a párt ún. Európa-barát szárnya – a háború ellen foglalt állást, így pl. Kenneth Clarke volt pénzügyminiszter vagy Michael Heseltine volt miniszterelnök-helyettes.

2003 szeptemberében – a Kelly-ügy, illetőleg a fegyverszakértő halála nyomán a kormány és a BBC között kirobbant vita háttérzaja mellett – Tony Blair megkapta az első pofont a választóktól, amikor szeptemberben időközi választást tartottak egy londoni körzetben. Brent East időtlen idők óta a Munkáspárt erős bástyája volt; a baloldali jelöltek itt mindig megkapták legalább a szavazatok felét. Az elmúlt két választáson a konzervatívok 20 százalék körül muzsikáltak, a liberális demokraták pedig ennél is gyengébben. Ezúttal a mandátumot (a leadott szavazatok 39 százalékával) egy liberális demokrata jelölt szerezte meg, aki 29 évével az Alsóház legfiatalabb tagja lett. A liberális demokraták ezzel 54-re növelték parlamenti képviselőik számát, és ezzel a legjobb eredményt tudták felmutatni 1929 óta.

Az ősz elején a boltokba került Robin Cook könyve (Point of Departure) is. Ebben a volt kabinetminiszter nemcsak az iraki háborúval foglalkozott, hanem ez a téma tette ki a szöveg négyötödét. Naplószerűen mondta el az iraki háborúhoz vezető út londoni színének történéseit, és – egyebek mellett – az derült ki belőle, hogy Blair az invázió előtti hónapokban egészen világosan látta, hogy Szaddám Huszein nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel.

2004 júliusában jelent meg az ún. Butler-jelentés, amelyben öt tapasztalt köztisztviselő és politikus foglalta össze az iraki háború és a tömegpusztító fegyverek összefüggéseit, végeredményben a háború legalitását és legitimitását tesztelve. Ez a jelentés erős kritikával illette a titkosszolgálatok és a politika kapcsolatrendszerét, a titkosszolgálati információk és a public relations összefonódását, ám személy szerint senkit nem tett felelőssé a közvélemény megtévesztéséért és végeredményben azért, hogy a brit kormány és a parlament hamis információk alapján vitte háborúba az országot.

A Butler-jelentés nyilvánosságra hozatalának napján rendezett vitában Cook a parlament hátsó soraiból intézett kérdést a kormányfőhöz azt tudakolva, hogy ha Irak fenyegetést jelenthetett, de nem jelentett azonnali fenyegetést, akkor miért nem hagyhatták, hogy az ENSZ ellenőrei Hans Blix vezetésével elvégezzék azt, amire felkérték őket. Válaszában Blair annyit mondott: az ellenőrök munkáját kizárólag egy katonai fellépést kilátásba helyező ultimátum nyomatékosíthatta (egy második ENSZ-határozat formájában). Mivel azonban ezt Franciaország eleve elutasította, a további huzavonának nem volt értelme, és kénytelenek voltak megindítani az inváziót.

Jogi értelemben tehát Blairt minden hivatalos jelentés tisztának találta, ez azonban nem oldotta fel azt a bizalmi válságot, amely a háború miatt a köztisztviselők, a politikusok és főként a választók körében kialakult. A Butler-jelentés után a britek majd 60 százaléka gondolta úgy, hogy Blair hazudott annak érdekében, hogy háborúba vigye országát. Nagy-Britannia muszlim lakossága körében a Munkáspárt támogatottsága a 2001-es 75 százalékról 2004-re 38 százalékra esett. Robin Cook ekkor úgy döntött, hogy kampánykörutat kezd az ország mecsetjeiben, hogy meggyőzze a muszlim közösséget arról, hogy a 2005-ben várható választásokon a történtek ellenére a Munkáspártot támogassák. Inayat Bunglawala, Nagy-Britannia Muszlim Tanácsának szóvivője kinyilatkoztatta, hogy nagyon örülnek a volt külügyminiszter látogatásainak; nagy hatást tett rájuk az a beszéd, amelyet a parlamentben elmondott lemondásakor, az invázió kezdete előtt néhány nappal.

Mindezek miatt tekinthetjük fontos dokumentumnak annak a politikusnak a lemondóbeszédét, aki mindvégig a legalitás és a legitimitás oldalán igyekezett állni. Karrierjének, magas miniszteri fizetésének feláldozásával megőrizte saját politikusi hitelét, és talán megmentett valamit a Munkáspárt megtépázott tekintélyéből is.

***

A lemondóbeszéd

Mr. Robin Cook (Livingston): “Húsz év óta ez az első alkalom, hogy a hátsó sorokból szólok a Tisztelt Házhoz. Be kell vallanom, el is felejtettem már, hogy mennyivel jobb a látvány innen föntről.

Az elmúlt húsz évből egyik sem volt olyan élvezetes és hálás, mint a legutóbbi kettő, amikor abban a hatalmas kiváltságban volt részem, hogy házelnökként szolgálhattam a Tisztelt Házat. Mindezt még élvezetesebbé tette, hogy alkalmam volt önnel együtt dolgozni, elnök úr. Házelnökként gyakran kellett cáfolnom olyan vádakat, amelyek szerint egyes bejelentéseket sajtóinterjúk előztek volna meg. A mostani alkalommal teljes bizonyossággal mondhatom, hogy semmiféle sajtóinterjúra nem került sor a bejelentés előtt. Úgy döntöttem, hogy először a Házhoz szólok arról, miért nem tudok támogatni egy háborút, amely nélkülözi a nemzetközi megegyezést és a hazai támogatottságot.

A jelenlegi miniszterelnök pályafutásom alatt a Munkáspárt legsikeresebb vezetője. Remélem, hogy továbbra is pártunk vezetője marad, és remélem azt is, hogy sikeres marad. Nem rokonszenvezek azokkal – és nem is fogom támogatni őket –, akik ezt a válságot arra akarják felhasználni, hogy elmozdítsák őt.

Elismerésemet nyilvánítom azon hősies erőfeszítések iránt, amelyekkel a miniszterelnök egy második határozatot próbált biztosítani. Nem hiszem, hogy bárki jobb munkát végezhetett volna, mint a külügyminiszter úr, annak érdekében, hogy a Biztonsági Tanács egy második határozatot hozzon. Most, hogy ezek a törekvések kudarcot vallottak, nem tehetünk úgy, mintha egy második határozat megszerzésének nem volna jelentősége. Franciaországot az elmúlt napokban a bírálatok özöne érte. Nem csak Franciaország akarja egyedül, hogy több idő legyen a vizsgálatokra. Németország több időt akar a vizsgálatokra, és Oroszország is több időt akar a vizsgálatokra. Soha nem fordult még elő, hogy ennyire távol legyünk a határozathoz minimálisan összegyűjtendő szavazatok megszerzésétől. Megtévesztjük magunkat, ha azt gondoljuk, hogy a nemzetközi ellenkezés kizárólag Chirac elnöknek köszönhető. A valóság az, hogy Nagy-Britanniát ma egy olyan háborúba való belépésre kérik, amelyről nincs egyetértés egyetlen olyan testületben sem, amelyben vezető rangú résztvevők vagyunk. Sem a NATO-ban, sem az Európai Unióban, sem pedig – ahogy most kiderült – a Biztonsági Tanácsban. Komoly visszalépés az, hogy ilyen diplomáciai gyengeség állapotába jutottunk. Egy évvel ezelőtt mi és az Egyesült Államok egy terrorizmus elleni koalíció részesei voltunk, amely szélesebb és sokszínűbb volt, mint amit valaha is lehetségesnek gondoltam. A történelem meg fog döbbenni azokon az elhibázott diplomáciai számításokon, amelyek ilyen gyorsan vezettek e nagy erejű koalíció szétzilálódásához. Az Egyesült Államok megengedheti magának, hogy egyedül elinduljon, Nagy-Britannia azonban nem szuperhatalom. A mi érdekeinket nem egyoldalú akciókkal lehet a legjobban megvédeni, hanem sokoldalú megállapodásokkal és egy olyan világrenddel, amelyet szabályok kormányoznak. Ma mégis azt látjuk: a számunkra legfontosabb nemzetközi együttműködések meggyengültek: az Európai Unió megosztott, a Biztonsági Tanács pedig holtponton van. Ezek súlyos áldozatai egy olyan háborúnak, amelynek első lövései még csak ezután fognak eldördülni. Hallottam bizonyos párhuzamokat, amelyeket a jelen helyzetben indított katonai akció és az általunk Koszovóban végrehajtott katonai akció között vonnak. A Koszovóban végrehajtott katonai akció sokoldalú támogatása azonban nem volt kétséges. Támogatta a NATO és támogatta az Európai Unió; támogatta a hét szomszédos ország mindegyike a régióban. Franciaország és Németország aktív szövetségeseink voltak. Pontosan azért, mert a mai esetben ezen támogatások egyike sem áll rendelkezésre, különösen fontos lett volna, hogy egyetértés szülessen a Biztonsági Tanácsban a nemzetközi egyezség felmutatásának utolsó reményeként. A koszovói beavatkozás jogi alapja az volt, hogy a kényszerítő humanitárius válság azonnali beavatkozást igényelt. Ezúttal a támogatás megszerzését az nehezíti számunkra, hogy sem a nemzetközi közösség, sem a brit közvélemény nincs meggyőződve arról, hogy sürgős és kényszerítő oka van az iraki katonai akciónak. A háború küszöbének mindig magasnak kell lennie. Egyikünk sem tudja megjósolni az Irak elkövetkező bombázásával járó civil áldozatok számát. Az amerikai figyelmeztetésekből, amelyek egy »sokkoló és megfélemlítő« légitámadást helyeztek kilátásba, arra következtethetünk, hogy a valószínű áldozatok száma meg fogja haladni az ezres nagyságrendet. Biztos vagyok abban, hogy a brit katonák professzionális és bátor magatartást tanúsítanak majd. Remélem, hogy mindannyian vissza is jönnek. Remélem, hogy Szaddám – akár most is – elhagyja Bagdadot, és elkerüli a háborút. Hamis érvelés azonban azt mondani, hogy csak azok támogatják csapatainkat, akik a háborút is támogatják. Teljesen legitim dolog támogatni a csapatainkat, miközben alternatívát keresünk a konfliktusnak, amely csapatainkat kockázatnak teszi ki. Az sem méltányos, ha azzal vádolnak bennünket, akik több időt akarunk a vizsgálatoknak, hogy nincs alternatív stratégiánk. Mint külügyminiszter négy éven át egyik felelőse voltam a Nyugat feltartóztatási stratégiájának. Az elmúlt évtizedben ez a stratégia több fegyvert semmisített meg, mint az Öböl-háború. Felszámolta Irak nukleárisfegyver-programját, és megállította Szaddám közép- és nagy hatótávolságú rakétaprogramját. Irak katonai ereje ma kevesebb mint fele annak, ami a legutóbbi Öböl-háború idején volt. Paradox módon éppen azért lehet egyáltalán megfontolni az inváziót, mert Irak katonai ereje ilyen gyenge. A konfliktus egyes támogatói azt állítják, hogy Szaddám hadereje olyan gyenge, olyan demoralizált és olyan rosszul felszerelt, hogy a háború néhány nap alatt véget is fog érni. Nem lehet azonban egyidejűleg arra építeni a katonai stratégiánkat, hogy Szaddám gyenge, és ugyanakkor azzal az állítással igazolni a megelőző akciót, hogy fenyegetést jelent. Irak valószínűleg nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel a kifejezés hagyományos értelmében véve, azaz olyan működőképes eszközzel, amellyel támadást lehet intézni egy stratégiai célpontnak megválasztott város ellen. Valószínűleg rendelkezik még biológiai mérgekkel és harctéri vegyi eszközökkel, de azok 1980 óta a birtokában voltak, amikor az Egyesült Államok vállalatai Szaddámnak antrax hatóanyagokat adtak el, az akkori brit kormány pedig támogatta a vegyi és a hadianyag-termelést. Miért olyan sürgős most, hogy katonai akciót indítsunk annak a katonai kapacitásnak a lefegyverzésére, amely húsz éve ott van, és amelynek a felépítésében mi segédkeztünk? Miért szükséges háborúhoz folyamodni ezen a héten, amikor Szaddám fegyverkezési törekvéseit korlátozza az ENSZ-ellenőrök jelenléte? Alig néhány héttel ezelőtt Hans Blix azt mondta a Biztonsági Tanácsnak, hogy a hátralevő legfontosabb leszerelési feladatok néhány hónap alatt végrehajthatók. Hallottam olyan véleményt, miszerint Iraknak nem hónapjai, hanem tizenkét éve volt arra, hogy megvalósítsa a leszerelést, és hogy a türelmünk elfogyott. Izraelnek ugyanakkor már harminc éve volt arra, hogy végrehajtsa a 242-es számú határozatot a megszállt területek kiürítéséről. Izrael esetében azonban a végrehajtás megtagadása nem vált ki hasonló türelmetlenséget. Üdvözlöm a miniszterelnök úr erős személyes elkötelezettségét a közel-keleti béke iránt, de Nagy-Britannia pozitív szerepe a Közel-Keleten nem tudja orvosolni az igazságtalanság érzetét, amely az egész mozlim világot jellemzi amiatt, hogy egyfajta szabály érvényesítését látják az Egyesült Államok szövetségesei esetében és egy másfajta szabályét a többiek számára. Hitelképességünket sem javítja az a látszat, amely szerint washingtoni partnereink kevésbé érdekeltek a leszerelésben, mint az iraki rezsimváltásban. Ez ad magyarázatot arra, hogy a vizsgálatok előmenetelének bizonyítékai Washingtonban nem elégedettséget váltanak ki, hanem megrökönyödést; ez ugyanis gyengíti a háború melletti érvelést. A legutóbbi hetekben kénytelen voltam azon a feltevésen gondolkodni, hogy ha Floridában néhány csellengő szavazat a másik irányba billenti el a mérleget, és Al Gore-t választják elnökké, akkor most nem kellene brit csapatok kiküldésével foglalkoznunk. Minél hosszabb ideig szolgáltam itt, annál jobban tisztelem a brit emberek jó érzését és kollektív bölcsességét. Azt gondolom, Irak ügyében a britek körében uralkodó hangulat megalapozott. Nem vonják kétségbe, hogy Szaddám egy kegyetlen diktátor, de nincsenek meggyőződve arról, hogy egyértelmű és azonnali veszélyt jelent Nagy-Britannia számára. Azt akarják, hogy a vizsgálatok kapjanak esélyt, és gyanítják, hogy egy olyan amerikai kormány taszítja őket túl gyors ütemben a konfliktusba, amelynek ezen a téren különleges szempontjai vannak. Mindezek fölött pedig az zavarja őket, hogy Nagy-Britannia megint kockázatos helyzetbe kerül egy széles nemzetközi koalíciót nélkülöző katonai kaland miatt, amely sok hagyományos szövetségesünk ellenérzésébe ütközik. A jelenlegi válság kezdetétől fogva – mint a Ház elnöke – kitartottam amellett, hogy legyen jogunk szavazni arról, hogy Nagy-Britannia részt vállaljon-e ebben a háborúban. Időközben a kommentátorok kedvenc témája lett, hogy ez a Ház már nem foglal el központi szerepet a brit politikában. Semmi sem tudna erre jobb cáfolatot adni, mint az, ha a Ház megállítaná csapataink elkötelezését egy olyan háborúban, amely mögött sem nemzetközi megállapodás, sem hazai támogatás nem áll. Holnap este csatlakozni kívánok azokhoz, akik az azonnali katonai akció ellen szavaznak. Ebből az okból – és csakis ebből az okból – és nehéz szívvel mondok le a kormányban viselt tagságomról.” [Taps.]

2003. március 17.

(Fordította és a bevezetőt írta: Andor László)

A rendszerváltás Szlovákiában is véget ért: az új hatalmi elit célja immár nem a nyugat-európai mintákhoz való alkalmazkodás, hanem a reformok álcájában egy párját ritkítóan radikális, jobboldali gazdaságpolitika megvalósítása. Szlovákia, de akár az egész kelet-európai régió lehet a neoliberális eszmék új laboratóriuma?

A szlovák politika lelkét nyomja egy nagy titok. Egy titok, amit egyik “beavatott” sem mer megosztani a közvéleménnyel. Törjük meg a tabut, s mondjuk ki: Szlovákiában a rendszerváltás véget ért.

Ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy véget értek a lakosság megpróbáltatásai. Sem azt, hogy Szlovákia ma egy tökéletesen működő nyugati típusú piacgazdaság. Sokkal inkább jelenti azt, hogy a kormányzati elképzelések fókuszában már nem a szlovák gazdaság és társadalom struktúrájának a nyugat-európaihoz való igazítása áll. Annak az időszaknak vége, Szlovákia EU-csatlakozása pontot rakott a végére. Ma nem nagy túlzás azt állítani, hogy a kormányzati törekvések célja éppen a nyugat-európai mintáktól való eltérés. Elhagyjuk a még létező európai típusú jóléti állam ismerős határait, s ismeretlen vizekre evezünk. “Reformok” – varázsszó, amely mögé ma is bármely gaztett elrejthető – leple alatt a kormány olyan radikális jobboldali programot akar végrehajtani, amelynek, annak egészét tekintve, az egész nyugati világban (beleértve az USA-t is) nincs párja. A program tartalmazza a nyugdíjrendszer privatizációját, az átalányadózást (akárcsak az alapvető szükségleti cikkek áfájának radikális növelését), az ingyenes egészségügyi ellátás és felsőoktatás megszüntetését és a még meglévő közüzemek, elsősorban a közszolgáltatások (pl. vízszolgáltatás) privatizációját.¹ A lakosságot okvetlenül tudatlanságban kell tartani a téren, hogy ezeknek az ügyeknek az égvilágon semmi közük az átmenethez, kizárólag arról szólnak, hogy Kelet-Európa – Latin-Amerika nyomában – a neoliberális eszmék legújabb laboratóriumává válik. Hiszen hova vezetne, ha ezt az emberek megértenék?

Kezdetben…

Szlovákiában ez az időszak viszonylag új keletű. Az elmúlt évtized valóban a központi irányítású gazdaságból a magántulajdonon alapuló gazdaságba való átmenetről szólt. Az átmenet egyik, a politikát ebben a periódusban határozottan uraló tipikus jelensége a privatizáció volt.

Nem is lehetett másképp. Hiszen a privatizáció már a kezdetektől inkább jelentett politikai, mint gazdasági reformot. Szakmai írásokban (ahol nem állt fenn annak veszélye, hogy ez a tudás “rossz” fülekbe jut) néhány nyugati tanácsadó nyíltan ki is mondta, hogy a privatizáció lényege a rendszerváltás visszafordíthatatlanná tétele, illetve annak betonbiztos garantálása, hogy Kelet-Európa az elkövetkező években nem próbál “harmadik út”-ra (a demokratikus és/vagy a piaci szocializmus útjára) térni.

A kelet-európai privatizáció természetesen nyugati hasonmásától minőségileg különböző jelenség, s nem csak a volumenében tapasztalható óriási eltérések miatt. Miközben Nyugat-Európában az állami tulajdont a független privát szektor által termelt pénzeszközökből vásárolják meg, Kelet-Európában nem volt hasonló pénzforrás. Magyarán, a rendszerváltás kezdetén nem volt olyan állampolgár, akinek elegendő privát pénze lett volna akár csak egy kis vállalat megvásárlásához – legálisan legalábbis nem. Ilyen körülmények között a privatizációt vagy az állami tulajdon külföldre való eladásával – amennyiben fellelhetők voltak ilyen független pénzügyi források –, vagy az állami tulajdonjogoknak egyénekre való közvetlen átruházásával lehetett végrehajtani.² Az, hogy az átruházásnak éppen melyik formája valósult meg – az ún. “kuponos privatizáció”, az “alagútásás” (amikor az állami vállalatok vezetői a vállalati tulajdont saját újonnan alapított cégeikhez irányították) vagy az állam általi “közvetlen eladás” – ebben a kontextusban lényegtelen. Kelet-Európában a belföldi privatizáció mindig és mindenhol alapvetően ajándékozást vagy lopást jelentett – nem egy ideológiai kinyilatkoztatás, hanem a puszta logika nyomán.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az újraelosztás (“privatizáció”) különböző módszereinek ne lettek volna különböző társadalmi következményei. A kuponos privatizáció előnye annak látszólag egalitárius étosza volt. Ez két szempontból volt fontos. Egyrészt társadalmilag igazságos cselekedet³ látszatát kölcsönözte a privatizációnak – és a hivatalos propaganda ellenére a rendszerváltás kezdetén a kelet-európai társadalmakban erősen érezhető volt a társadalmi igazságosságért való aggódás (ami nem feltétlenül kapcsolódott bizonyos nyílt politikai állásponthoz). Másrészt az esélyek látszólagos egyenlősége elfedte a folyamat valódi lényegét, vagyis hogy a tulajdon idővel a privatizálók kezébe jutott – befektetési alapokba, amelyeknek a kisrészvényesek milliói legjobb esetben is bagóért adták el csöppnyi értékpapírcsomagjaikat.

A kuponos privatizáció által generált társadalmi-politikai folyamat meglehetősen világos. A dolog természetéből adódóan a pártok, amelyek e módszer legzajosabb védelmezői, bizton számíthatnak népszerűségre a haszonélvezők között, vagyis az új tulajdonosi rétegben. Ennek a folyamatnak az az előnye, hogy miközben a két fél kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatot tart fenn, a felszínen a pártpolitika kartávolságra marad a gazdaságtól.

Így alapozódott meg Csehországban Václav Klaus Polgári Demokrata Pártjának támogatása, s ezt a stratégiát szerették volna követni Klaus szlovákiai hasonmásai is. Ez a törekvés azonban kudarcba fulladt, mert közbejött egy “nemzeti katasztrófa”: felbukkant Vladimír Mečiar.

Mečiar: összefoglaló a vezérről

A forradalom utáni Szlovákia története szinte a mai napig a Mečiar elleni harcok története. Mečiar a szlovákiai események legfőbb mozgatójának, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) elnevezésű forradalmi pártnak a tagjaként (noha nem alapító tagként) lett miniszterelnök az 1990-ben tartott első szabad választások után. Hamarosan azonban összeütközésbe került a VPN vezetésével, s a “régi” kommunista parlamenti mechanizmusok alkalmazásával menesztették pozíciójából.

Válaszképpen Mečiar kilépett a pártból, magával vitt számos képviselőt, s megalakította a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmat (HZDS), amely majdnem egy évtizedre a szlovák politika meghatározó ereje lett. 1992-ben megnyerte a választásokat, s Mečiar másodszorra is a miniszterelnöki székbe ülhetett. Agresszív és ellenséges politikai stílusának és a (főképpen a kereszténydemokraták által képviselt) jobboldal kitartó munkájának köszönhetően azonban a HZDS-ből több képviselő átült az ellenzékhez, s 1994-ben a kormány elvesztette a parlamenti bizalmi szavazást. Egy bal–jobb nagykoalíció jött helyette, amely mindössze fél évig maradt hivatalban. Az előrehozott választásokon a HZDS ismét fényes győzelmet aratott, Mečiar harmadszorra is kormányfő lett, s koalícióra lépett a szélsőjobboldali Szlovák Nemzeti Párttal (SNS) és az (állítólag) szélsőbaloldali Szlovák Munkásszövetséggel (ZRS). Úgy tűnt, a HZDS az elkövetkező években megőrzi domináns helyzetét. A jobboldal választási harcban egyszer sem volt képes legyőzni Mečiart, mindkét alkalommal csak háttéralkuk és manőverek segítségével tudta elmozdítani.

1998-ban, Mečiar első teljes ciklust kitöltő kormányzása után ez a feltételezés hamisnak bizonyult. A ciklus alatt a HZDS uralma nagyban hasonlított ahhoz a hátborzongató képhez, amelyet a jobboldal a kezdetektől fogva festett a falra: törvényszegések sora, antiliberális intézkedések, korrupció és az alvilággal való egyre erőteljesebb összefonódás jellemezte ezt az időszakot.

A szlovák elnök (kezdetben Mečiar szövetségese, később esküdt ellensége) fiának elrablása szimbóluma ennek a periódusnak. Az Interpol által körözött fiút (ez már önmagában jellemzi az ország akkori állapotát) elrabolták, erőszakkal leitatták, majd átadták az osztrák rendőrségnek. A későbbiekben kiderült, hogy mindezt a szlovák titkosszolgálat hajtotta végre. Az ügy félelmetes kulminációjaként az egyik fő szemtanú összekötőjeként szolgáló fiatal rendőrt, titkosszolgálati ügynökök és a maffia jellegű alvilág nyilvánvaló összejátszása során, meggyilkolták.⁴

Az efféle események azonban jelentőségük ellenére pusztán a HZDS-uralom mélyebb struktúráinak megnyilvánulásai. Mit mondhatunk e struktúrákról?

Az ideológiai színjátékok ellenére a HZDS valójában soha nem tért el az akkori Kelet-Európát jellemző piacorientált konszenzustól: a politikai folyamat célja a működő kapitalizmus megteremtése volt. A jobboldali liberális ellenzéknek a HZDS-t “reformellenesség”-gel vádoló retorikája tehát nem állta meg a helyét. Mečiar pártja valóban saját útját követte az átmenet során, már ami a makro-gazdaságpolitikát illeti. Mečiar harmadik kormánya például a restriktív pénzügypolitika felől elmozdult egy expanzív politika felé (efféle keynesi stratégia a monetáris oldalon a Központi Bank függetlensége miatt nem volt kivitelezhető). A strukturális reformok tekintetében azonban soha nem volt szó “harmadik útról”. Miként azt Mečiar már a kezdetekben kijelentette, pártjának célja egy “nemzeti tőketermelő réteg” kialakítása volt (az “osztály” szó a posztkommunista Szlovákiában természetesen nemkívánatos volt), s ehhez a célhoz meglehetősen következetesen ragaszkodott is.

Visszatekintve, a HZDS politikája tulajdonképpen koherensnek tűnik. A párt megpróbált kiépíteni egy gazdaságilag és politikailag erős és kellőképpen nacionalista ideológiával aládúcolt nemzetállamot (ahol első megközelítésben a “politikailag erős” kb. annyit tesz, mint “antiliberális demokrácia”), egy autoriter jellegű, többé-kevésbé szabad, ciklikus választásokkal legitimált rezsimet. A stratégia egyben a hazai privatizálók külföldi érdekekkel szembeni pozitív diszkriminációját is jelentette. A neoliberális elvekkel (sőt néhány saját kijelentésével is) abszolút ellentétben a HZDS igyekezett minél több közvetlen külföldi beruházást megakadályozni. Ebben a tekintetben meglehetősen sikeres volt, magára vonva ezáltal az EU és a globális kapitalizmus más intézményes karjainak múlhatatlan rosszallását.

HZDS: osztályanalízis-kísérlet

A “nemzeti tőketermelő réteg” létrehozását célzó törekvésében Mečiar, Klaustól és Balczerowicztól eltérően, nem volt a kuponos privatizáció híve. Az a politika egyértelműen a Mečiart a hatalomból elmozdító liberális jobboldalhoz kötődött. Ráadásul a kuponos privatizáció rendkívül hátrányosan érintette a “régi” vezető osztályt, holott éppen ez a réteg tekintette hős lovagjának Mečiart.⁵ E két ok miatt a HZDS elvetette a kuponos privatizációt, s helyette az állami tulajdon újraosztásánál a “közvetlen eladás” elvét érvényesítette.

Másfelől azt is meg kell jegyezni, hogy a HZDS-nek, szinte az egész időszak alatt, valóban voltak a megfigyelők némelyike által érthetően “baloldalinak” titulált megnyilvánulásai. A neoliberális konszenzus “puha” oldalát képviselte, vagyis a legtöbb rendszerváltó országban a politikai baloldal (legyen az posztkommunista, miként Lengyelországban vagy Magyarországon, vagy sem, mint Csehországban) által eljátszott szerepet vállalta föl. Miként arról már szó volt, a neoliberalizmus “puha” szárnya (vagy a “jó hekus–rossz hekus” páros “jó” fele) elfogadja a működő magántulajdonon alapuló kapitalizmus kialakításának szükségességét, s ekképp mindenféle “harmadik utat” mint semmitmondó kísérletet utasít el; elfogadja továbbá a neoliberális makrogazdasági doktrínák többségét (vö. a költségvetési hiányok ördöge, az infláció kontrolljának nyomasztó igénye, az alacsony adószint szükségessége stb.), vagyis elutasítja a hagyományos szociáldemokrata és keynesi alapelvek többségét. “Puhasága” részben e politikák fél szívvel való és következetlen alkalmazásában, részben abban áll, hogy maximalizálni igyekszik a fenti követelő kényszerek által a szociális védelem számára meghagyott szűk mozgásteret.

Amit tehát Mečiar képviselt, az valójában az átmenet “vesztesei” (munkások és nyugdíjasok), illetve “győztesei” (a régi vezetői rétegek és más “ipari” privatizálók) egyes csoportjainak osztályközi szövetsége volt, amelyet az eltérő érdekek ellenére egységbe forrasztott a nyugati tőkében és annak intézményes formáiban (főleg az IMF-ben, a Világbankban és az Európai Unióban) megtestesülő sokkal erősebb ellenfél. Ne felejtsük el, hogy ez közel sem egy mindenkit tömörítő szövetség volt. A “vesztes” oldal két, részben átfedésben lévő, mellőzött csoportja a munkanélküliek és a romák voltak. Miközben a Mečiar-kormány nem bánt túlságosan kíméletlenül a munkanélküliekkel, egyértelműen képtelen volt, vagy nem akart, mit kezdeni a regnálása teljes időszakában 12% fölött mozgó munkanélküliségi rátával. (Mindazonáltal a következő kormányok még tehetetlenebbnek bizonyultak e probléma kezelésében.) Szinte semmit nem tett továbbá a roma szegénység hosszú távú problémájának megoldására. (El kell ismerni ugyanakkor, hogy ez egy különösen makacs probléma, amire vonatkozóan a konvencionális – vagy akár a heterodox – közgazdasági gondolkodás rendkívül kevés útmutatást ad; a roma és nem roma kultúrák kölcsönösen gyümölcsöző és konfliktusmentes együttélését Európában még sehol nem sikerült megvalósítani.)

A “nyertes” oldalon az ipari vezetőknek az újonnan létrejött befektetési alapokkal szemben a privatizáció során megnyilvánuló erőteljes preferálását az “ipari tőkének” a “pénzügyi tőkével” szembeni támogatásaként lehet értelmezni. Erősen hangsúlyozni kell azonban, hogy ez pusztán egy metafora; a rendszerváltás kezdetén efféle osztályon belüli elkülönülések egyszerűen nem léteztek. A gondolat lényege az, hogy a HZDS a termelőeszközök fölötti kontrollal hagyományosan a legközvetlenebbül rendelkezők (a “régi” vezetők) győzelmét reprezentálta az anyagi tulajdonnal nem, ám az új, dinamikus gazdasághoz illeszkedő képességekkel, energiával és tudással, a “humán tőkével” rendelkezők (lényegében a fiatalabb generáció) ellenében. A Szlovákiában a felmérésekben megjelenő szavazói minták, amelyeket az elit kommentárjai nyíltan a lakosság “butaság”-ának tulajdonítottak, megerősítik ezt az elemzést: a HZDS-szavazók dominánsan az idősebbek és alacsonyabban iskolázottak közül kerültek ki, míg ennek ellenkezője volt tapasztalható az ellenzék esetében.

A Mečiar-rezsim tehát, annak ellenére, hogy a kommunista érával való legalábbis félforradalmi szakításból származott, képviselte annak egyfajta alapvető kontinuitását vagy legalábbis egy ahhoz való strukturális hasonlóságot. Ennek lényege a létének alapját képező alku: “biztonság” vs. “szabadság”. (Sietek hozzátenni, hogy e terminusokat nem szabad felületesen értékelni; ez esetben sem a biztonság, sem a szabadság nem abszolút érték, hanem a valóság bizonyos aspektusainak ideológiai reprezentációi.) A rendszerváltás elkerülhetetlenségét adottnak tekintve a HZDS-rezsim alkut ajánlott a lakosság nagyobb része számára: “Mi megőrzünk a szociális biztonságból annyit, amennyit lehetséges, csak annyi fájdalmat okozunk nektek, amennyit szükséges, ti meg hagytok minket kormányozni, ahogyan mi akarunk.” A gazdaság növekedési ütemét tekintve valóban úgy tűnhet, hogy a HZDS megtette alkuban vállalt kötelezettségét, bár eredményessége 1998-ra visszaesett:

A jobboldali ellenzéknek az a vádja, hogy Mečiar “kommunista”, miközben a vád minden elképzelhető (ideológiai, magatartási, történelmi, gyakorlati) szinten hamis, kifejezett egy mélyebb igazságot. Mert bár Mečiar sokkal inkább hasonlított egy latin-amerikai populista figurához, mint egy (poszt-)sztálinista kommunistához, a pártja által a lakosságnak ajánlott alku, mutatis mutandis, pontosan ugyanaz volt, mint amit a “gulyás-kommunista” régi rezsim ajánlott az 1968-as szovjet bevonulás után.

Mečiar végső bukásának az volt az oka, hogy a “szociális és antiliberális” rezsim programja valójában soha nem élvezte a többség támogatását. Vonzotta a lakosság jelentős részét, de túlélése a még nagyobb “semleges” csoporttól függött. A “középen” álló választói csoportok (sem erősen Mečiar-pártiak, sem pedig Mečiar-ellenesek) indifferens hozzáállása hamar ellenségességbe fordult, izolálva a HZDS-t Szlovákián belül is, hasonlóan a nemzetközi helyzethez. Pártpolitikai szinten ez abban nyilvánult meg, hogy 1998-ban, amikor korábbi szövetségesei (az SNS és a ZRS) a harmadik Mečiar-kormányban való részvételük miatt súlyos veszteségeket szenvedtek, és uralmát nem tudta tovább fenntartani, a HZDS nem talált koalíciós partnereket. Sokkal inkább ez a tény, semmint a HZDS-en belüli támogatás eróziója eredményezte a Mečiar-éra végét.

A baloldal összeomlása

Gazdaságpolitikája vonatkozásában a HZDS lényegében a “puha” szárny szélső baloldalán helyezkedett el – miként a fenti utalásokból kiderül, nyíltan keynesi politikát mert folytatni, például a deficitfinanszírozású közművek (elsősorban útépítések) esetében –, s a neoliberális jobboldal annak rendje s módja szerint el is ítélte ezért. Így a gazdaság vonatkozásában baloldalisága néha tulajdonképpen fölülmúlta a tőle balra elhelyezkedő s az 1989 után vitathatatlanul legjelentősebb baloldali csoportét, gátolva annak erősödését.

A posztkommunista Demokratikus Baloldal (SDL) így nem tudott lépést tartani a környező országok testvérpártjainak sikereivel. Mivel képtelen volt hegemóniát teremteni a baloldalon, s törzsszavazóin kívül másokat alig ért el, az SDL a HZDS-t érthető okokból mindig sokkal hangosabban bíráló jobboldallal alkotott Mečiar-ellenes szövetség részévé redukálódott.

A SDL-nek hosszú távú növekedésre a legjobb esélyei az 1998-as választások után adódtak, amikor “független balos” ellenzéki politikát folytatott, és visszanyerte a jobboldali pártokkal (akikkel egyébként 1994-ben Mečiar kisebbségi kormányát is megdöntötte) történt korábbi kalandja miatt elvesztett szavazatokat. A választásokat követően a HZDS elvesztette kormányképességét, s a jobboldal elég kiegyensúlyozott volt a kormányalakításhoz. Az SDL pozíciója ideális volt ahhoz, hogy a HZDS ellenében támogassa a jobboldali kisebbségi kormányt, ám mégse kötődjön annak népszerűtlen intézkedéseihez, ezek többségét azonban ellenőrzése alatt tartsa a bizalmi szavazás jelentette fenyegetés árnyékában. Ehelyett úgy döntött, hogy belép a kormányba, ismét elkövetve ezzel a korábbi hibát. Ha mind a jobboldallal, mind Mečiarral szemben fenntartja kritikus hozzáállását, 2002-ben az SDL az ellenzéki szavazók számára az alternatíva pártja lehetett volna. Ezt a politikát azonban egy magányos, fiatal párton kívüli valósította meg. Robert Fico, aki 1998 után nem sokkal hagyta el az SDL-t, megalakította saját pártját, a SMER-t (“Irány”); a kitartó médiakampány ellenére a 2002-es választásokon a SMER jelentősnek mondható, 13,46%-os eredményt ért el.⁶

Az SDL-t a kormányba való belépés felé lendítő ellenérv kétségtelenül a “muszáj ott lenni a privatizációs lakománál” volt. Ez az a pont, ahol tökéletesen nyilvánvalóvá válik az “átmenetpárti baloldal” paradoxonja. Miként arról fentebb szó volt, a privatizáció képezi a rendszerváltás alapját; a politika által érzékelt cél (Szlovákiában legalábbis) hamar a politikai pártok gazdasági hátterének a privatizációban való részvétellel való biztosítása vált. Egy átmenetpárti baloldal nem engedheti meg magának, hogy kimaradjon az állam feldarabolásából – vagy legalábbis ezt képzeli. Ugyanakkor azonban éppen azon emberek szócsövének kellene lennie, akik vesztesei az osztozkodásnak, s leginkább szenvednek annak közvetlen következményeitől. Nehéz elképzelni, hogyan lehetséges a kettő egyidejűleg.

Nyilvánvaló, hogy a paradoxon túlléphető – úgy tűnik, ez több rendszerváltó országban is sikerült. Szlovákia egyedisége abban áll, hogy a baloldal képtelen volt önmaga megszerezni saját részét a privatizációs tortából; kénytelen volt jobboldali “barátaira” támaszkodni – akik természetesen távolról sem voltak barátok. A jobboldal, miután csúfos vereséget szenvedett az 1992-es választásokon, a “független szakértőkből” álló think-tank hálózat kiépítését és a médiának a saját ügyére való fokozatos átirányítását jelentő klasszikus Gramsci-i stratégiának köszönhetően lassan visszanyerte erejét, miként azt Susan George (1997) megírta. (Ma egyetlen középbal napilap sincs Szlovákiában, nem is beszélve a kereskedelmi tv- vagy rádióadókról.) A médiát a jobboldal maximálisan fölhasználta a baloldal destruálásában.

Tehát miközben a Mečiar-ellenes bal–jobb kormány boldogan osztozkodott a maradék zsákmányon, ekképp folytatva a korábban oly élesen elítélt mečiari gyakorlatot, a rivaldafény kifejezetten csak az SDL-re irányult. Az egymást követő botrányok egy páratlanul korrupt párt benyomását keltették (miközben természetesen sem többet, sem kevesebbet nem tett kormánybeli partnereinél). A médiaforrásokat a jobboldal arra használta fel, hogy megetesse az emberekkel azt, hogy minden általuk érzékelt probléma a “reformfolyamat” leállásának eredménye, ami viszont az SDL ellenállásának köszönhető.

Az utóbbi vádban tulajdonképpen volt egy hajszálnyi igazság abban az értelemben, ami csak most látható világosan. Az SDL, amely valóban a neoliberalizmus “puha” szárnyát képviselte, erős ellenérzéssel volt azokkal a mai kormány által egyébként lényegében ellenállás nélkül alkalmazott) intézkedésekkel szemben, amelyekkel a “kemény” jobboldal játszadozott. Az SDL azonban képtelen volt, vagy nem akarta meghallani ezt az üzenetet, amíg kormányon volt, nem akart “reformellenes erőként” megjelenni (mint Mečiar, akit oly eredményesen feketítettek be ezzel az ecsettel).

E médiastratégia eredményeként, bár az SDL-hez kötődő kapitalisták nagy részt szakítottak a korábbi állami vagyonból, a párt elveszítette lelkét – s igen valószínű, hogy politikai életét is. A 2002-es választásokat nem sokkal megelőző (az egyén politikai elkötelezettségétől függően “modernizálók”-ra és “bolsevikok”-ra vagy “jobbosok”-ra és “igazi balosok”-ra való) végzetes szakadásnak köszönhetően a párt a választásokon a szavazatok 1,36%-át nyerte el, hasonlóan a belőle kivált frakcióhoz (1,79%), így egyikük sem érte el a parlamentbe kerüléshez szükséges 5%-os küszöböt. A baloldalt most egyedül az újjáalakult és a választásokon 6,32%-ot szerzett s ezzel 1992 óta először parlamenti erővé vált Szlovák Kommunista Párt (KSS) képviseli (egy sztálinista garnitúra, amely büszkén hirdeti az 1989 előtti rendszerhez való kötődését, annak minden “deformitása” ellenére) s – talán? – Robert Fico SMER-je.

SMER – “aktuálisan létező szociáldemokrácia”?

A jelzőhasználat találó. Miután Fico otthagyta az SDL-t, megalakította a SMER-t, egy kifejezetten “ideológiamentes”, “pragmatikus”, “menedzser típusú” pártot, amelyet kizárólag a “megoldások” érdekelnek, függetlenül azok “balos vagy jobbos ízétől”.⁷ Tulajdonképpeni programja szerint a SMER kulturális szempontból meglehetősen nacionalista, gazdasági szempontból meglehetősen neoliberális szemléletű – a rendszerváltó politika szokásos hátborzongató mixtúrája. Lehet azonban a neoliberalizmus “puha” szárnya újjáéledésének is tekinteni, most, hogy a HZDS a külföldi legitimitás megszerzése érdekében kétségbeesett erőfeszítéseket téve kifejezetten jobboldali párttá fejlődik, ami a csoportosulás “Néppárt”-tá való átkeresztelésében csúcsosodik ki. A SMER egy másfajta címkét kapcsolt saját nevéhez, nevezetesen a “harmadik utat” (Blair, nem pedig Ota Šik modellje szerint), s a 2002-es választások óta, amelyen nem a várakozásoknak megfelelően szerepelt, tudatosan “a jobboldali kormány alternatívájaként” pozicionálja magát (bár még ki kell mondania azt, ami nyilvánvaló, vagyis hogy a jobboldal alternatívája a bal). A SMER nyitni próbált mind a Szocialista Internacionálé, mind a baloldal jelenleg aprócska pártjai felé, így próbálva a szociáldemokrata spektrum hegemón erejévé válni. Ért már el bizonyos sikereket; legalább egy baloldali csoportocskával már megállapodott az összeolvadásról, s az Európai Szocialista Párt a SMER-t fogja támogatni a közeledő európai parlamenti választásokon.

Miként arról már szó volt, a SMER a neoliberális spektrum “puha” szárnyán helyezkedik el – elutasítja például a kormány nyugdíjreformmal kapcsolatos elképzeléseit –, s ebben az értelemben valóban baloldali párt. Nincsen azonban szociáldemokrata (sem posztkommunista) háttere, s nehéz megjósolni, hogy annak megteremtése esetén fő alapítói (és pénzelői!) miként reagálnának. Még ha rugalmasságából fakadóan sikerülne is a lehető legkevesebbet mondania a politikai térben való manőverezések idején, nehéz megjósolni, miként viselkedne kormányra kerülve. Könnyen lehet, hogy önmagának a népszerűtlen jobboldal alternatívájaként való megjelenítése pusztán a nagyszerű politikai érzék megnyilvánulása, nem pedig valódi ideológiai szembenállás. Így tehát legjobb esetben is csak “aktuálisan létező szociáldemokráciának” tekinthetjük – ugyanabban az értelemben, ahogyan az 1989 előtti rezsim az “aktuálisan létező szocializmusként” aposztrofálta önmagát.

A következő lépés?

A jobboldal 2002 óta szabadon, lényegében ellenzék nélkül kormányoz (Mikulaš Dzurinda vezényletével, aki az előző kormányt is vezette). Az eredmények korán megmutatkoztak. A kormányprogram olyan, mint egy jobboldali karácsonyi kívánságlista, miként arról már e cikk elején szó volt. Nemzetközi színtéren a kormány az Egyesült Államok hű szövetségese, belevonszolta Szlovákiát (a lakosság 75%-ának egyértelmű elutasítása ellenére) a “Hajlandók koalíciójába” (“Coalition of the Willing”), ekképp téve az országot az “Új Európa”-csatlós elsőrangú példájává.

Egy üdvözlendő és váratlan fejlemény során a kormánypolitikával szembeni ellenállás nem a parlamentből (amely, mint az a fentiekből kiderül, gyakorlatilag balmentes övezet), hanem a korábban konzisztensen “politikamentes” megközelítésükhöz ragaszkodó szakszervezetek felől indult el.⁸ Amikor a hálózat privatizációjának előkészítése során 2003 elején több “veszteséges” vasútvonalat lezártak, a vasúti szakszervezetek 1989 óta először szerveztek nagyobb sztrájkvitát. A sztrájkot, amelyet határozatlan idejűre terveztek, masszív társadalmi támogatottság övezte, három nap után mégis véget vetett neki egy bírósági határozat. A bíróságot arra kérték fel, hogy hozzon határozatot a sztrájk legalitásának tárgyában, s az az ügy tárgyalása közben felszólította a sztrájkolókat az akció elhalasztására. A vasúti szakszervezet beadta a derekát, s bár hónapokkal később ez a bírósági aktus helytelennek bizonyult, a vasúti munkásokat időközben ért megfélemlítések és fenyegetések mind a mai napig elegendőnek bizonyultak egy hasonló akció megelőzésére.

Időközben a kormány is rendkívül népszerűtlenné vált, s várhatóan még inkább azzá lesz, hiszen az adóreformok (amelyek az áfanövekedés miatt az alapvető szükségleti cikkek árának növekedését is maguk után vonják) fájdalmasak. A különféle privatizációs botrányok a maradványait is lerombolták annak az eszmének, hogy “a demokraták” (miként a jobboldal önmagát a Mečiar elleni harcban aposztrofálta) bármiben is különböznének a többiektől.

A legnagyobb szakszervezeti szövetségnek egy általános sztrájk (ami nem tévesztendő össze a fent említett vasutassztrájkkal) elindítására tett törekvései csúfosan megbuktak. Ellenben részleges sikert ért el egy nyíltan politikai vállalkozásban. A szlovák alkotmány szerint amennyiben azt legalább 350 000 ember kéri, az elnök köteles népszavazást kiírni. Mindössze két hónap alatt a szakszervezetek majdnem kétszer annyi (600 000) aláírást gyűjtöttek össze egy a “Mikulaš Dzurinda-kormány terminusának lerövidítéséről” kiírandó népszavazást követelő petícióhoz.

Az elnök, Rudolf Schuster annak rendje s módja szerint kiírta a népszavazást, amelyet az elnökválasztással egy napon tartottak (egyértelműen számítva az ebből adódó némi támogatásra). A népszavazás, amelyet április 3-án tartottak, azonban “sikertelennek” bizonyult – a részvételi arány ugyanis 35%-os volt, nem érte el az eredmény érvényességéhez szükséges 50%-os küszöböt. A népszavazás tehát az összes addigi szlovákiai népszavazás – kivéve az EU-csatlakozásról tartott referendumot – sorsára jutott. Ebben az összefüggésben érdekes megemlíteni, hogy a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala által a szavazás előtt mindössze egy héttel végzett közvélemény-kutatás szerint a lakosság 56%-a határozottan kinyilvánította a szavazáson való részvételi szándékát, 31%-a nyilatkozott határozottan úgy, hogy nem megy el szavazni, a maradék 13% bizonytalan volt. Mi történt hát a kutatást követő héten, ami több mint harmadával csökkentette a részvételi arányt? Egyszerűen nem tudjuk.

A népszavazást minden ellenzéki párt, különösen a SMER és a Kommunista Párt intenzíven támogatta. Ám miközben a népszavazás eredményei csalódást okoztak az ellenzéknek, az elnökválasztás eredményei dupla veszteséget jelentettek a Dzurinda-kormány számára. Az első körben a koalíciós pártok összes jelöltje kiesett, a második fordulóba meglepetésre a győztes Mečiar és a második helyezett Gašparovič, Mečiar korábbi szövetségese, majd ellenlábasa jutott.

Gašparovič a Mečiar-érában prominens funkciót töltött be, a parlament szóvivője volt. A 2002-es választásokat megelőző, Gašparovičnak a HZDS-ből való távozásával végződő vitájuk oka egyszerűen az volt, hogy a vezetőség, számukra nyilván világos okok miatt, nem volt hajlandó Gašparovičnak helyet adni a jelöltlistán.

Gašparovič, híven a szlovák politika régi hagyományaihoz, megalapította saját pártját, amely azonban nem érte el a parlamentbe kerüléshez szükséges 5%-os küszöböt. Az elnökválasztáson elért sikere egyértelműen a SMER-től érkezett támogatásnak volt köszönhető. Nehéz megmondani, miben állhatott a kettejük közti alku. Mindenesetre a kormány nyilvánvalóan szívesebben vette volna, ha Mečiar költözik az elnöki palotába. A Mečiart a kormányrúdnál nélkülözni kényszerülő, “Néppárt” címkével ellátott és újszerűen “kemény” neoliberális politikát folytató HZDS ideális partnerjelölt lett volna a jelenlegi jobboldal számára abban, hogy megakadályozza a SMER következő választások utáni hatalomra jutását. A Dzurinda-kormánynak most hátrányt jelentett az, hogy éveken keresztül démonizálta Mečiart, nem tehetett 180 fokos fordulatot, arra biztatva választóit, hogy támogassák őt. Így csak annyit léphetett, hogy a második forduló bojkottjára hívott fel, látszólag azért, mert elutasította a “kisebbik rossz” logikáját. Ez azonban sok szavazó számára nem volt elég erős érv, így Gašparovič a második fordulóban kényelmesen besöpörte a szavazatok 60%-át.

Vannak már ugyanakkor jelei annak, hogy Gašparovič nem marad lojális a SMER-hez. Szemben a hivatalban lévő elnökkel, Schusterrel, aki a kormánnyal szemben a nép bajnokaként igyekezett beállítani önmagát – bár az elnöki pozíció nagymértékben ceremoniális jellegű –, Gašparovič már jelezte, hogy szerepében sokkal inkább a kettő közti “döntőbírónak” tekinti önmagát. Ez a SMER egyértelműen ellenzéki vonalától való nyilvánvaló eltérés.

Az izgalmas ebben a történetben a népszavazás sikertelensége. A politika tempója gyorsulni látszik – a szakszervezetek kijelentették, hogy fő politikai partnerüknek immár a SMER-t tekintik, amire a kormány azzal a fenyegetéssel válaszolt, hogy felszámolja a szakszervezetek, a munkáltatók és a kormány közti háromoldalú társadalmi párbeszéd jogi alapjait. A kormánynak, a népszavazás sikertelenségéből adódó felbátorodása nyomán, feltett szándéka, hogy a hamarosan a parlament elé kerülő egészségügyi “reform” kapcsán átnyomja saját elképzeléseit. Már jelentkezik ellenállás az orvosok szakmai szervezetei felől, s ez a részletek kiszivárgásával szélesedni látszik. A diákok ugyanakkor az elsősorban a tandíjak bevezetését tartalmazó felsőoktatási “reform” ellen kezdenek mozgolódni.

Nehéz előre jelezni a szlovák politika jövőjét. Az nyilvánvaló, hogy a baloldal, politikai értelemben, a második világháború előtt kezdődött időszak mélypontján van. Ugyanakkor a lehetséges újjáéledésének és megerősödésének táptalajt adni képes társadalmi feltételek napi szinten keletkezőben vannak. Minden adott a játszmához. Vajon lesz-e, aki fölveszi a kesztyűt?

(A tanulmány alapjául egy, a Kurswechsel című osztrák folyóirat 2004. áprilisi számában megjelent cikk szolgált.)

George, Susan (1997): “Győzelem az ideológiai harctéren: Leckék a gremscyi jobboldaltól” (“Winning the War of Ideas: Lessons From the Gramscian Right”), in: Dissent, Summer 1997, recenzió: http://www.tni.org/archives/george/dissent.htm

– (1999): “A neoliberalizmus rövid története: Az elit gazdaságok és a struktúraváltás lehetőségeinek húsz éve” (“A Short History of Neoliberalism: Twenty Years of Elite Economics and Emerging Opportunities for Structural Change”), a Gazdasági szuverenitás egy globalizálódó világban (Economic Sovereignty in a Globalising World) c. konferencián elhangzott ea., Bangkok, 1999. március 24–26., megtalálható: http://www.tni.org/archives/george/bangkok.htm

Husák, Petr (1997): Budování kapitalismu v Čechách: Rozhovory s Tomášem Ježkem [A kapitalizmus létrehozása cseh földön: Beszélgetések Tomaš Ježekkel], Volvox Globator, Praha

International Monetary Fund (2003): IMF Országjelentés No. 03/235: Szlovák Köztársaság: Statisztikai Függelék (Slovak Republic: Statistical Appendix), Washington D. C.

Krivý, Vladimír–Feglová, Viera–Balko, Daniel (1996): Slovensko a jeho regióny: analýza volebného správania [Szlovákia és régiói: A választói viselkedés analízise], Nadácia Médiá, Bratislava

Leško, Marián (1993): Ľudia a ľudkovia z politickej elity [A politikai elit emberei és kisemberei], Perex, Bratislava

Leško, Marián (1996): Mečiar a mečiarizmus [Mečiar és a mečiarizmus], VMV, Bratislava

Mikloš, Ivan (1997): “Prepojenie politickej a ekonomickej moci” [A politikai és gazdasági hatalom összefonódása], in: Szomolányi, szerk. (1997)

Národná Banka Slovenska (Szlovák Nemzeti Bank) weboldala – http://www.nbs.sk

– (2002) Programové vyhlásenie vlády Slovenskej republiky [A Szlovák Köztársaság kormányának programnyilatkozata], http://www.vlada.gov.sk/dokumenty/programove_vyhlasenie_vlady-20021104.rtf

Rothmayerová, Gabriela (1992): Zo zápisníka poslankyne [Egy képviselő naplójából], Perex, Bratislava

Rothmayerová, Gabriela (1997): Dusno [Levegőtlenül], Prima Print, Topoľčany

SMER párt weboldala (www.strana-smer.sk)

Stein, Jonathan (2001): “Neokorporatizmus Szlovákiában: a munkásság gyengélkedése egy (újra)demokratizálódó államban“ (“Neocorporatism in Slovakia: Formalizing Labor Weakness in a [Re]democratizing State”), in: Crowley and Ost, szerk. (2001)

Szomolányi, Soňa, szerk. (1997): Slovensko: Problémy konsolidácie demokracie [Szlovákia: A demokrácia konszolidációjának nehézségei], Slovenské združenie pre politické vedy/Nadácia Friedricha Eberta, Bratislava

Žiak Miloš (1996): Slovensko: od komunizmu – kam? [Szlovákia: A kommunizmusból – hova?], Archa, Bratislava

Žiak Miloš (1998): Slovensko medzi napredovaním a úpadkom [Szlovákia a haladás és hanyatlás mezsgyéjén], Bratislava

Jegyzetek

¹ Minden intézkedést tartalmaz a Kormány Programnyilatkozata (l. “Programové vyhlásenie vlády Slovenskej republiky” – http://www.vlada.gov.sk/dokumenty/programove_vyhlasenie_vlady-20021104.rtf

² Ezt még maguk a neoliberális “reformisták” is nyíltan vállalják: “A csehszlovákiai és a piacgazdaságokban szokásos privatizáció közötti második legnagyobb különbség a privatizálandó tulajdon és a megtakarítások volumenében állt. Ez a különbség olyan óriási volt, hogy már önmagában is tökéletesen egyedülálló folyamattá tette a csehszlovákiai privatizációt.” Husák, 1997, 195. o.

³ [A kuponos privatizáció] előnye, hogy …valódi lehetőséget ad arra, hogy a privatizációban minden érdekelt állampolgár részt vegyen” – Mikloš 1997, 50. o. A szerző neoliberális közgazdász, jelenleg Szlovákia pénzügyminisztere.

⁴ Az érdeklődő olvasó Mečiar regnálásának részletesebb – jobboldali és általános megközelítésű – vizsgálatát olvashatja itt: Leško (1996), Szomolányi (1997), Žiak (1996), Žiak (1998). Bizonyos epizódok elemzéséről l.: Gál (1991), Rothmayerová (1997).

⁵ Árulkodó momentum, hogy miközben Mečiar jobboldali ellenzéke a lakosság “racionális” felének képviselőjeként látja magát, ezen a ponton nincs gondjuk az osztályanalízissel (noha természetesen nem neveznék annak) – l. pl. Mikloš (1997), Žiak (1998).

⁶ Azt is meg kell említeni azonban, hogy a választásokat megelőző közvéleménykutatások szerint a SMER sokkal jobban állt, így a párt számára az eredmények bizonyos csalódást okoztak.

⁷ “1999-es megalakulása óta a SMER programadó dokumentumaiban pragmatista és racionalista pártként definiálja önmagát, s a szlovákok és a nemzeti kisebbségek életének jobbítását hatékonyan és erőteljesen szolgáló megoldásokat keresi. A SMER tudatosan elutasította a bal-, illetve jobboldalról a pártok között folytatandó terméketlen vitát. A rend, igazságosság és stabilitás értékeit helyezte előtérbe.” “A harmadik út”, programadó SMER-dokumentum, a SMER weboldaláról – kiemelések az eredetiben.

⁸ A “politikamentes” szakszervezeti stratégiáról szóló elemzést l. Stein (2001).

A szerző az európai integrációval szembeni amerikai félelmek és az USA külpolitikájának kapcsolatát elemezve arra mutat rá, hogy az amerikai törekvések szinte minden szempontból zsákutcába jutottak. Európa viszont az egyetemes geopolitika nagy kérdőjeleként akár egy sokszínűbb világ kialakításának alternatíváját is jelentheti.

1945 óta az Egyesült Államok külpolitikájának elsődleges célja volt, hogy Nyugat-Európát geopolitikai, stratégiai forrásainak alárendelt, azokba szervesen integrált elemként kezelje. A II. világháború utáni időszakban ezt könnyen meg tudta valósítani, hiszen a háborúban kivérzett az európai gazdaság, s ugyanakkor az európai lakosság, de még inkább az európai politikai és gazdasági elit erősen tartott a kommunista befolyástól – amit a szovjet katonai hatalom, illetve a nyugat-európai kommunista pártokat alkotó tömegek súlya jelenített meg. Az Egyesült Államok az európai újjáépítést a Marshall-tervvel gazdaságilag, az Észak-atlanti Szervezet létrehozásával pedig katonailag segítette.

Az európai intézmények megszerveződése ezen körülmények közepette ment végbe. Az erőfeszítések először csak hat államra terjedtek ki – Franciaországra, Nyugat-Németországra, Olaszországra és a három Benelux államra –, és a gazdasági kapcsolatokra korlátozódtak. Ezzel egyidejűleg óvatos lépések történtek az európai katonai struktúrák megteremtése érdekében, amelyek nem jártak sikerrel. Ezeket a kísérleteket elsődlegesen az európai kereszténydemokrata pártok, illetve a szociáldemokraták támogatták. Ugyanakkor ezen országok kommunista pártjai határozottan elutasították e törekvéseket, mert a hidegháború részének tekintették. Az USA szempontjából az európai szervezetek kialakítása kívánatosnak tűnt, mivel ezek egyfelől erősítették az európai gazdaságokat (s ezáltal szélesebb piacot jelentettek az amerikai export és befektetések számára), másfelől pedig csillapították a német újrafegyverkezés és a németek NATO-tagsága miatti francia félelmeket.

Az 1960-as évekre azonban a fenti képlet két eleme is kezdett megváltozni az USA szempontjából. Először is, Nyugat-Európa túlságosan is megerősödött. Az Egyesült Államoknak egyre inkább gazdasági vetélytársa lett, vagyis a világgazdaságban veszélyes potenciális ellenféllé vált. Másfelől, Franciaországban ismét hatalomra került Charles de Gaulle, aki az európai szervezetek politikai autonómiáját szorgalmazta, azaz nem akarta, hogy Nyugat-Európa az USA geopolitikai-stratégiai szempontjainak alárendelt szerepet játsszon. S ettől kezdve az Egyesült Államoknak az európai egység iránt érzett lelkesedése feltűnően alábbhagyott. Ugyanakkor az USA politikailag nem volt abban a helyzetben, hogy megváltozott érzelmeinek nyíltan is hangot adjon. A helyzet tovább változott. A nyugat-európai kommunista pártok a választásokon egyre kevesebb sikerrel szerepeltek. Politikájuk pedig fokozatosan új irányt vett, amelyet akkoriban eurokommunizmusnak neveztek. Ennek egyik következménye volt az európai struktúrákhoz való viszonyuk megváltozása: ezeket óvatosan támogatni kezdték, de legalábbis megtűrték.

Ez volt az a korszak, amikor az Egyesült Államok elvesztette a vietnami háborút, ami az USA geopolitikai pozícióját jelentősen rontotta. Ez a politikai-katonai kudarc, amelyet tovább súlyosbított Nyugat-Európa és Japán komoly gazdasági versenytársként való fellépése, egyben megingatta az USA-nak a világrendszerben elért vitathatatlannak látszó hegemóniáját, s lassú hanyatlásnak indult. Mindez megkövetelte, hogy az Egyesült Államok külpolitikájában a korábbi egyszerű, leplezetlen dominanciát új stratégia váltsa fel. Ez Nixon hatalomra kerülésével kezdődött el; a Szovjetunióval megindult az enyhülés politikája, de ennél is fontosabb volt Nixon pekingi látogatása és a kínai–amerikai viszony megváltozása. Nixon kezdeményezte az általam “puha multilateralizmus”-nak nevezett politikát, amelyet aztán Reaganen át Clintonig, sőt George H. W. Bushig minden amerikai elnök követett.

Európával kapcsolatban pedig az lett a legdöntőbb amerikai szempont, hogy hogyan lehetne lelassítani az akkoriban egyre erősödő európai politikai autonómia folyamatát. Ennek érdekében az USA geopolitikai “együttműködést” (értsd, bizonyos mértékű politikai konzultációt) ajánlott fel Nyugat-Európának két fronton is – a Szovjetunióval szemben folytatódó hidegháború és az Észak–Dél közötti politikai-gazdasági küzdelem kérdésében. Ezt a kompromisszumot számtalan intézmény tekintette alapelvnek – többek között a Trilaterális Bizottság, a G–7-ek találkozói, a davosi Világgazdasági Fórum. A hidegháborús politikai program végül a helsinki egyezményben csúcsosodott ki. Az Észak–Dél problematika eredményezte a nukleáris fegyverzetcsökkentést, a washingtoni konszenzust (a neoliberalizmus javára a fejlesztési elvvel szemben), illetve a Világkereskedelmi Szervezet létrehozását.

Azt mondhatjuk, hogy az 1970-es, 1980-as évek kiigazított amerikai külpolitikája részleges sikert eredményezett. Bár tovább erősödött Európa politikai autonómiája – elég csak a német Ostpolitikra vagy a Szovjetuniót és Nyugat-Európát összekötő gázvezetékre utalni –, Európa nagyjában-egészében nem függetlenedett az amerikai geopolitikától. Különösen is hatékonyan tudta az Egyesült Államok elhárítani az önálló európai hadsereg létrehozására irányuló meg-megújuló követelést. A gyakorlatban – bár ezt nem mondta ki – az Egyesült Államok ellenszenvvel viseltetett az európai egységgel szemben.

Az USA politikája az Észak–Dél kérdésében még sikeresebbnek tűnt. A harmadik világ országai engedelmesen végrehajtották az IMF strukturális változásokat előíró politikáját, mi több, még Kelet-Európa szocialista országai is beálltak a sorba. A hatalomra jutott nemzeti felszabadító mozgalmakkal és a szocialista tömb kommunista rezsimjeivel szemben érzett tömeges kiábrándulás még a maradék ellenállásnak is élét vette, és a baloldalon világszerte morózus pesszimizmust szült. És persze a végső “győzelem” a Szovjetunió összeomlása volt.

Ám ez a “győzelem” cseppet sem szolgálta az USA külpolitikai érdekeit általában, de legkevésbé Nyugat-Európában. Hiszen ezzel érvényét vesztette az utolsó jelentős érv is amellett, miért kell Nyugat-Európának belenyugodnia abba, hogy az USA világszerte a geopolitikai “vezető szerepé”-ben tetszeleg. Szaddám Huszein megragadta az alkalmat, és nyíltan kesztyűt dobott az Egyesült Államoknak, amit semmiképp sem tehetett volna meg a korábbi hidegháborús korszakban. Az öbölháború épp a végső szakítás előtt egy pillanattal fegyverszünettel ért véget, amelyet – mint azt az elkövetkező évtized igazolta – az Egyesült Államok egyre kevésbé tudott elfogadni. Ugyanakkor Clinton továbbra is a “puha multilateralizmus” nixoni elvét követte a Balkánon, a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában, és a nyugat-európaiak még mindig vonakodtak nyíltan szakítani az Egyesült Államokkal a jelentősebb kérdésekben.

Időközben az USA – hogy Nyugat-Európa támogatását megőrizze – erőteljesen szorgalmazta az immár nem kommunista keleti és közép-európai államok csatlakozását az európai intézményekhez (és a NATO-hoz), mert úgy érezte, ezek az újonnan integrált államok készséggel megerősítik, illetve megszilárdítják az Egyesült Államokkal való európai kapcsolatokat, s ezáltal ellensúlyozni tudják majd a Nyugat-Európában felerősödött különválási törekvéseket.

S ekkor léptek színre George W. Bush és héjái. Szerintük a Nixontól Clintonig irányadó külpolitikai vonal túlságosan gyenge és alapvetően felelős az USA hanyatló világhatalmának kialakulásában. Különösen is lenézően viszonyultak az ENSZ szervezeteihez, és hangsúlyt fektettek arra, hogy az európai törekvések a politikai autonómiára korlátozódjanak. Úgy ítélték meg, hogy ennek eléréséhez a legjobb eszköz, ha hatalmukat egyoldalúan és katonailag kirívóan erőszakos módon érvényre juttatják. Kiszemelt célpontjuk, amit az 1990-es években mindvégig hangoztattak, Irak volt három ok miatt is: az öbölháború az USA-t “megalázó” helyzetbe hozta azzal, hogy Szaddám Huszein megőrizte hatalmát; Irak kitűnő lehetséges helyszín az USA közel-keleti bázisai számára; Irak katonailag könnyű célpont volt különösen azért, mert nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel.

A héják úgy vélték, hogy Irak lerohanása megmutathatja a világnak az USA kétségtelen katonai fölényét, s ennek révén háromféle hatást eredményez: megfélemlíti a nyugat-európaiakat (illetve a kelet-ázsiaiakat), és véget vet mindenféle politikai autonómiatörekvésnek. Egyúttal meghunyászkodásra késztet minden nukleáris hatalmat, és arra készteti őket, hogy a nukleáris fegyverek birtoklásának még a gondolatától is elriadjanak. Egyidejűleg megfélemlíti az összes közel-keleti államot, és ezzel arra kényszeríti őket, hogy minden öntudatos geopolitikai törekvésüket feladják, s ezzel egyidejűleg elfogadják az izraeli–palesztin konfliktus megoldásának Izrael és az USA által diktált feltételeit.

Ez a politika teljes csődöt eredményezett. A látszólag könnyű prédáról, Irakról kiderült, hogy nem is olyan könnyű ellenfél. Mára világossá vált, hogy az amerikai megszállás ellenállást keltett és egyre kiterjedtebb felkelést indított, aminek a legkisebb következménye az lesz, hogy olyan iraki kormány alakul meg, ami nem lesz egészen az USA ízlésének megfelelő, a legsúlyosabb következménye pedig az amerikai csapatok teljes kivonása lehet, amint azt már Vietnamban is láttuk. Európa kettészakításának terve – az ún. “régi Európa” és az “új Európa” szembeállítása – pedig csak időleges sikert eredményezett. De a spanyol választások ezt is megtörték, és Európa 1945 óta első ízben közel áll geopolitikai autonómiája megszerzéséhez. A nukleáris fegyverek elterjedésének folyamata nem lassult. Sőt inkább felgyorsult. A közel-keleti államok pedig (Líbia kivételével, bár ez a politika csak átmeneti) nemhogy közeledtek volna, hanem éppenséggel eltávolodtak az Egyesült Államoktól. Izrael és Palesztina viszonya totális zsákutcába jutott, míg aztán egyszer úgy robban majd, hogy nem lehet kordában tartani.

A héják szűk látókörű, macsópolitikája megbukott, és ennek a vonalnak a támogatottsága még az Egyesült Államokban, a konzervatív republikánusok körében is jelentősen meggyengült. Na de mi lehet ennek az alternatívája? Amit ehelyett a mérsékelt republikánusok, illetve a centrista demokraták John F. Kerryvel az élen kínálni tudnak, az a nixoni–clintoni évek “puha multilateralizmusához” való visszatérés. Kérdés, vajon működik-e még ez. Bizony, az igenlő válasz nagyon kétséges. Szinte egészen biztos, hogy a következő évtizedben a nukleáris fegyverkezés szirénhangjai minimum egy tucat államot elcsábítanak majd, és akkor nyolc helyett huszonöt nukleáris hatalommal kell számolnunk az eljövendő negyedszázadban. Ez viszont fékezi majd az USA katonai hatalmát. Szinte elképzelhetetlen viszont, hogy a közel-keleti fejlemények az amerikai politika által óhajtott irányban alakuljanak. Különösen érvényes ez az izraeli–palesztin viszonyra.

És mi vár Európára? Pillanatnyilag az egyetemes geopolitika nagy kérdőjele éppen Európa. Még a “atlanti politikának” leginkább elkötelezett európaiak is megriadtak az amerikai kormánytól, sőt egy “multilaterális” USA-tól is tartanak. Továbbra is kétséges, sikerül-e komoly európai alkotmányt kidolgozni – különösen azóta, hogy elég egyetlen társországban is elutasító népszavazási eredmény ahhoz, hogy bármely közös egyezményt megtorpedózzanak. Az európai baloldal még mindig nem heverte ki az 1945 utáni vereség okozta szkepszist az európai egységet illetően, és ezért nem is tud teljes szívvel részt venni az európai újjáépítésben. Leginkább az északi országokra és Francia­országra érvényes ez, de hasonlóan gondolkodó csoportok szinte mindenhol akadnak.

A sokszínűbb világ kialakításának első és elemi építőköve az erős, autonóm Európa. Olyan, független Európa, amely hajlandó dolgozni a világgazdaság alapvető átformálásáért, amivel végre kezdetét veheti Észak és Dél szakadatlan polarizálódásának visszafordítása, s ezzel a világban még jelentősebb változások indulhatnak meg. Mindkettő abszolút lehetséges. De egyik sem bizonyos.

(Fordította: Baráth Katalin)

A társadalom konkrét állapotát leíró információk és a megfelelő módszertani eszközök birtokában – a szerző szerint – matematikailag felrajzolható – azaz bizonyítható vagy cáfolható – , hogy valóban stabil modellé válhat-e a kommunista közösség. Végső bizonyíték természetesen csak e közösség létrejötte lehet.

Az alapgondolat¹

A rákok szigete – A. Dnyeprov szovjet író fantasztikus novellája² – a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az USA küzdelmének korszakában keletkezett. Az alapötlet: az USA-ban kidolgozzák egy önreprodukáló automata modelljét. Az első, ízelt lábakkal, a külvilágot fürkésző szemekkel és “mindenevő” gyomorral felszerelt, működőképes prototípus egy elektromechanikus rák. Ez az intelligensen viselkedő lény képes a rendelkezésére álló alapanyagokból: fémekből, homokból, kövekből egy reprodukciós program segítségével újabb rákokat “szülni”. A rákok nemcsak szaporodhattak, de alkalmazkodhattak is környezetükhöz. Ezt az okos, sokféle feladat önálló ellátására képes lényt arra tervezték, hogy az ellenség területére átdobva “egye meg” annak hadi eszközeit, és rákok újabb és újabb generációit hozza létre. Így néhány hét alatt a legmegátalkodottabb és legkitartóbb ellenség is térdre kényszeríthető, hiszen minden hadieszközét elveszti.

A Pentagon már csak arra kíváncsi: vajon az első ráktípus valóban a legtökéletesebben megfelel-e az adott célnak? A kutatók úgy vélték, ehhez még sok kísérlet és fejlesztés kell. A rákok feltalálója azonban különös módszert ajánlott: rakják ki a rákot egy lakatlan szigeten, hagyják, hogy elkezdje magát reprodukálni, és nézzék meg, milyen eredményre vezet a beinduló evolúció. Az elszaporodó rákoknak ugyanis vetélkedniük kell majd a sziget korlátos erőforrásaiért, és új – az evolúció logikájának megfelelően – egyre jobb túlélő képességű, vagyis egyre tökéletesebb rákfajták jelennek meg. Nem kell drága pénzeken, sok kutató közreműködésével modelleket fejlesztgetni és kipróbálni: a munka nagyját elvégzi az evolúció. Ki fog alakulni az adott környezetnek legtökéletesebben megfelelő típus.

A gondolat zsenialitása abban rejlik, hogy az eszköz tökéletesítését nem “Teremtőjé”-nek eszére, hanem a természet évmilliárdok óta “alkalmazott” módszerére, az evolúcióra bízza. Az ötlet azonban szinte mindenre átvihető. Ha tudni akarjuk, hogy melyik tárgy, szervezet, elmélet vagy közösségi forma a “tökéletesebb”, a választ éppen így szolgáltathatja az evolúció. Adjunk lehetőséget az alkalmazásért vetélkedő tárgyak, egymással küzdő gondolatok, versengő közösségek természetes szelekciójára, és figyeljük, melyiket “igazolja” a történelem! A novella gondolatmenetét a társadalomra alkalmazva: a legtökéletesebb formát nem egyik vagy másik gondolkodó fantáziaszüleményének megvalósításától remélhetjük. Nem arra kell várni, hogy a tökéletes társadalom képe valamilyen gondolkodó fejéből – mint a teljes fegyverzetű Pallas Athéné Zeusz fejéből – kipattanjon. Egyesek látnoki képessége helyett bízzunk sokak – egyéni érdekük vezérelte – saját jövőt formáló akaratában. Hagyjuk az evolúciót szabadon kibontakozni, és szemünk előtt fog feltárulni az evolúciósan stabilnak bizonyuló társadalmi forma.

Ezzel a “mi a teendő” kérdése is új megvilágítást kap. A “legmegfelelőbb” jövőt keresve, nem kell “feltalálnunk” a tökéletes társadalmat. Célszerűbb, ha a kulturális evolúció számára legkedvezőbb feltételeket teremtő közösségi formát alkotjuk meg. Az egyének meg majd igyekeznek megkeresni a számukra megfelelő megoldást, és közben rátalálhatnak az igényeiket valóban kielégítő, egyben evolúciósan stabil stratégiára³ . A “lehetséges-e a kommunizmus?” kérdésre tehát nem ideológiai választ adunk. A tudomány kérdése ez: valószínűsíthető-e, hogy a környezeti feltételek valamilyen együttállása “kitermel” egy új, önmegvalósítás-központú, egyben evolúciósan stabil stratégiát megtestesítő kulturális modellt? Azonosíthatunk-e az evolúciós nyomás⁴ tényezői között olyanokat, amelyek alapvető életmódváltást tesznek ésszerűvé? Kialakulhat-e a Földön olyan evolúciós “fülke”, amelyben stabilan létezhet egy alapvetően nem piaci alapú és nem az anyagi növekedésre orientált közösség?

A kommunizmus születésének logikája

A 20. század utolsó harmadában szinte észrevétlenül, alapvető változások bontakoztak ki. A fejlett társadalmakban a felhalmozott nemzeti vagyon és egyéni gazdagság, a gazdaság termelékenysége lehetővé teszi, hogy az átlagpolgár napi néhány óra munkával újratermelje önmagát és családját. Ennek a változásnak két, kapcsolódó következménye van. Az egyik, hogy a (fejlett) világ elérkezett a szabadidő társadalmához. A “miként éld életedet” kérdésre a választ már nem a túlélés kényszere programozza, és nem csak egyetlen válasz lehet. Maslow lépcsősorának⁵ tetejére érve a szabadidő utat, a társadalmi gazdagság pedig teret nyit az önmegvalósítás előtt. Egyre több ember számára valóságos dilemma: fordítsa-e a többletidejét munkára, hogy többletjövedelemhez jusson és így többet fogyaszthasson, vagy a benne rejlő lehetőségeket próbálja jobban kibontakoztatni?

A Maslow motivációs tényezők állapota döntően az egy főre jutó GDP függvényei. Ha ez alacsony, az azzal jár, hogy hiány van az életéhez szükséges javakban. Ilyen körülmények között saját elhatározásából kevés ember mond le az anyagi javakról, és választja az alkotással, művészettel, tudománnyal megszerezhető boldogságot. Ahogy azonban nő a GDP – a szociológiai felmérések szerint –, az átlagember érzi, egyre feljebb lép a “boldogságlépcső”-kön. Ám a tőkés gazdaság logikája különös viselkedésre sarkallja. Miután elérte az önmegvalósítás lépcsőfokát, a rejtett rábeszélők azt súgják, hogy még mindig van sok minden, amit – a 3. és a 4. Maslow-szinten – megszerezhet. Van ugyan már lakása és kocsija – de vehet még gyorsabb kocsit és újabb és nagyobb lakást. Gyermekkorunktól arra nevelődünk, hogy vásároljunk többet, fogyasszunk még többet, szerezzük meg mindazt, ami másnak is van, szerezzük meg azt, ami másoknak még nincs, legyünk náluk gazdagabbak, és birtokoljunk még többet!

A másik, a fentiekkel összefüggő változás, hogy a túlélés kényszereinek enyhülése csökkenti a szűkösség szinte mindenre kiterjedő érvényét is. A szűkösség fokozatos enyhülése új feltételeket teremt a piac mint a sokáig a leghatékonyabb – és éppen ezért az egyedüli – erőforrás-allokáló modell számára. Egyéni választások alapján az erőforrások felosztását – részben – kivonhatjuk a piac kizárólagos hatálya alól. Az egyének és a közösségek igényeit a piac szemszögéből szuboptimális, de a biztonságot, a kézben tarthatóságot, az áttekinthetőséget és az erős fenntarthatóságot tekintetbe vevő megoldásokkal összességében inkább kielégíthetjük. Egyre több ember, mind nagyobb közösség, szélesebb viszonyrendszer “válhat ki” az újratermelés piaci logikájú rendjéből. Ezt a fejlődést az információgazdaság is segíti, amely a termelést és a fogyasztást szinte anyagmentessé változtatja.⁶

A “megvalósult kommunizmusok” bukása az elméleti vitáknál világosabban tanúsítja: a piac és a magántulajdon nélkülözhetetlen a társadalmak életében. Az elméletileg konstruált társadalmi modellek bevezetésének kikényszerítése több kárt, mint hasznot okozott. Mindenki – bárhol éljen is – csendben vagy ujjongva, fogcsikorgatva vagy lelkesen, boldogan vagy szomorúan beletörődve, de elfogadja: a piac logikája kiiktathatatlan az egyén és a közösség döntéseiből. Kétségtelen tény hát, hogy a múlt és a jelen a piacé. Kérdés azonban, hogy a jövő minden területen, minden kapcsolatban és mindenki számára a piacé lesz-e? A választ az egyénekre és közösségekre nehezedő evolúciós nyomás elemzése adhatja meg. A kutatások az emberiségre ható evolúciós nyomás négy tényezőjét azonosította:

1. A Föld korlátozott volta kultúraváltásra kényszeríti a közösségeket. Azt ma már egyetlen közgazdász és politikus sem vonja kétségbe, hogy a fejlett országokra ma jellemző, fogyasztásorientált életmodell nem biztosítható az egész emberiség számára. Hosszú távon az erős fenntarthatóság modelljét és az életfeltételek kiegyenlítődését, a kultúráktól függő, de közös esélyeket teremtő életminőséget kell a Föld minden pontján létrehozni. A túlélés érdekében mindenkinek el kell fogadnia a fenntartható növekedés kulturális mintáit. Alapvetően át kell értékelni az egyének és a közösségek – eddig sikeres – növekedésorientált fogyasztási modelljét.
2. A fogyasztás határboldogsága a növekedéssel lecsökkent.⁷ A Föld eltérő kulturális hagyományú, eltérő fejlettségű társadalmainak elemzése arról tanúskodik, hogy a fogyasztás generálta “boldogság” a fejlődés során átalakul. A gazdagság bizonyos szintjén az egyének választásaiban visszaszorulnak a közvetlen fizikai szükségletek. Először a szimbolikus szükségletek (a tömegfogyasztásra szánt márkák) kielégítése kerül előtérbe, később választhatóvá válik az emberi önmegvalósítás is. Ez azzal jár, hogy bizonyos jövedelmi szint felett a jövedelem növekedése egyre kevésbé növeli a boldogságot. Így az embereknek egyre kevésbé “éri meg” szabadidejüket munkára, jövedelemre, majd az abból megvásárolható fogyasztási javakra áldozni.
3. A szükséges munkaidő megrövidül, és ez – először a történelem során – felkínálja az alapvetően eltérő életprogramok közötti választás lehetőségét. Az egyén a szükséges munkaidő erejéig részt vehet a piaci újratermelésben, ám növekvő szabadidejének mértékében ki is léphet abból. Dönthet úgy, hogy szabadságát az egyre drágább és egyre kifinomultabb örömjavak megszerzésére, az élményfogyasztásra fordítja. Keresheti a munkát csupán azért, mert egyéb emberi kapcsolatainál jobban jelzi vissza sikereit, és dolgozva inkább érzi magát hasznosnak – esetleg azért, mert csak a munka világában megszerzett tekintély és hatalom érzése teszi elégedetté. De fordíthatja növekvő szabadidejét alkotásra, önmaga fejlesztésére, emberi kapcsolatainak ápolására is. Választhatóvá válik a közösség is, amelyben életét élni akarja.
4. Az egyének és a társadalom gazdagodásával megváltoznak a jövő értékelésének szempontjai. A szűkösség viszonyai között a jövőt kizárólag a hatékonyság és az optimalitás szempontjai alapján ítéltük meg. A szűkösség nyomásának enyhülése feltárja a piaci alapú értékelés egyoldalúságát, és egyéb szempontokat helyez előtérbe. A piac és növekedés logikáját kiegészítheti, sőt akár felül is írhatja, az átláthatóság, a biztonság, a kézben tarthatóság, a magasabb életminőség szempontja. Így válhat ésszerűvé – nem mindenütt és nem is mindenki számára –, hogy a közösségek és az egyének a piacilag nem versenyképes megoldást válasszák, annak alacsonyabb kockázata, áttekinthetőbb működése, magasabb életminőséget és a flow alapú boldogságmodellt⁸ lehetővé tevő jellege miatt.

Recept a történelem lacikonyhájára?

Az említett evolúciós nyomást gyakoroló tényezők együtthatása valószínűsíti, hogy az emberek növekvő számban igyekeznek majd kilépni a csupa kellemességgel kibélelt csapdából. Nem azért, mert valaki ezt erkölcstelennek tekinti, vagy hitványnak minősíti. Még csak arról sincs szó, hogy valaki rákényszerítené a többséget, változtasson életmódján. Egyszerűen érdemes lesz kilépni a mókuskerékből. Kérdés azonban, mi is lesz az, amibe át lehet lépni. Mondható-e valami egyáltalán a jövő társadalmáról? Gyakran idézik Marx⁹ dühös kiszólását – “Nem vagyok hajlandó receptet gyártani a történelem lacikonyhájára” –, amivel barátainak unszolását – mondjon valami konkrétat a jövő társadalmáról – hárította el. A társadalmi evolúció modellje alapján még inkább megértjük Marx ellenkezését. Az evolúciós folyamat részletei – nem győzzük eleget hangsúlyozni – nem jelezhetők előre. Az evolúció modellje arra alkalmas, hogy egy természeti vagy társadalmi folyamatot “visszafejtve” értelmezzen, és így magyarázza a létező “épp ilyenségét”. A jövőben csupán a meglepetés a szükségszerű. Amit megtehetünk: jelezzük a feltételek várható alakulását, és elemezzük, milyen közösségi és életmodellek felelnek meg ennek leginkább. A választást meg ráhagyjuk a majdan élő emberekre. Minthogy tehát a kulturális univerzálék előrejelzésére – éppen az evolúció lényege miatt – nincs lehetőség, a társadalom “hármas” meghatározásából – “anyagi újratermelés rendszere” + “kulturális rendszer” + “egyéni életprogram” – kiindulva próbálkozhatunk bizonyos általános megállapítások megtételével.

A kommunizmus anyagi újratermelő rendszere

Az anyagi újratermelés egy kommunista közösségben is a társadalmi élet kiiktathatatlan alapja marad. Az anyagi újratermelés egy része – beleértve a közösségi döntések területeit is – megmarad piaci jellegűnek, de teret nyernek egyéb szempontok is. Az egyéni döntések ezzel szemben alapvetően nem piaci jellegűek lesznek, de tekintetbe veszik a piacot is. A kis közösségek szintjén a piaci szempontok aránya a döntésekben mintegy 30%-os lehet¹⁰ . Az elosztás alapvető modellje így közelíthet a kommunizmus hagyományos elvéhez: “mindenkitől képessége szerint, mindenkinek szükségletei szerint”. Az egyéni életprogram­döntésekben a piaci szempontok kifejezetten másodlagossá válnak. Az életpálya-, a foglalkozás-, a közösség- és partnerválasztásban a jövedelem maximálása, a vagyon gyarapítása, a hatalmi pozíciók kiépítése és megszerezése kevéssé játszik majd szerepet. Az életpályán elérhető jövedelem ezért szükségképpen elmarad a megszerezhető legmagasabbtól: az egyén eleve ennek tudatában dönt.

A kommunista közösség újratermelési modelljét az erős fenntarthatóság logikája vezérli. Szuboptimális technológiákat alkalmaznak, a helyi környezeti feltételeknek való megfelelőséget követik, és nem feltétlenül a méretgazdaságosságot. A kommunista közösség stabil, kisebb közösségekből – a hálózatelmélet fogalmai szerint vett fürtökből – épül fel, és azokat viszonylag lazán összefűző rendszerként létezik. A közösségek működtetése nem vagy csak részben követi a piaci elveket. Reprodukciós modellje családközpontú. Nem szinglikre bomlott, elszigetelt egyénekből álló, szinte atomizálódott, hanem gazdag emberi kapcsolatokból szövődő társadalom lesz.

A kommunizmus memetikai rendszere

A kommunista közösség memetikai¹¹ rendszere elfogadja a globális közösség multikulturális jellegét. Nem egyetlen, legfőbbnek kikiáltott értékre épül – legyen az akár az igazságosság, a szabadság, a hatékonyság, az ésszerűség vagy éppen a hagyomány stb. –, “ördögtől valónak” és ellenségnek tekintve mindazokat, akik nem ezt vallják. A kommunista közösség tagjai elfogadják, hogy sokféle nézetrendszer és értékrendszer létezik, és természetesnek tekintik, hogy ezek együtt élhetnek.¹² A közösség értékrendje tehát nem fogadja el az egyetlen identitásközpontot – legyen az Isten, nemzet vagy osztály. Minden emberi érték elfogadandó, mindig köthetünk kompromisszumot.

A társadalmi összeomlások – lásd pl. Húsvét-sziget – forgatókönyveinek elemzéséből azonosítható a “túlélés” memetikai modellje. Elkerülhetetlen, hogy a (liberálisan értelmezett) emberi jogokat kiterjesszük minden emberi lényre, hogy minden ember számára megteremtsük a szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás, az életmód- és közösségtípus megválasztásának szabadságát. A földi civilizáció túlélésének – és ezen belül természetesen a kommunizmus hosszú távú létének – feltétele, hogy elfogadjuk a Föld korlátozott voltát. Korlátoznunk kell a népesség számát, a közösségeknek tudomásul kell venni, hogy az emberiség ökológiai lábnyoma¹³ túllépte a Föld méreteit, és meg kell őriznünk a biodiverzitást. Az emberiség túlélésének feltétele az is, hogy képesek legyünk békésen megoldani a kulturális változásokat kísérő konfliktusokat. Ehhez alkalmaznunk kell az emberiségre a kultúraközi “menedzsment” módszereit. A helyzet csak összehangolt politikai, gazdasági és társadalmi lépésekkel módosítható. A globalitás – miként a nemzetállamok kialakulásakor – fokozatosan kényszeríti ki a nemzetek közösségének kollektív jogait, kötelességeit, a mindenkire vonatkozó szabályokat, az ennek betartásán őrködő erőszak- és ítélő szervezetek létrehozását. Csak így szüntethető meg a nemzetek önbíráskodása. A kommunista közösség egészében racionálisan és nem mitikus modellek alapján dönt: óvatosan – már amennyire ezt a helyzet lehetővé teszi – és toleránsan, vagyis nem kizárólagosságra törve. A mindenki által követhető és mindenkitől elvárt humánus viselkedés minimumát kiterjeszti az emberi faj minden tagjára, bárhol éljen is.

A kommunizmus élet- és közösségmodellje

A kommunista közösség legfontosabb értéke az egyén képességeinek minél teljesebb kibontakoztatása. Ezt szolgálja a megfelelő közösség kialakítása is. A közösség erre “programozza” az egyént: ezt nemcsak elvárja, de lehetővé is teszi. Ennek alapján értékeli az egyént, és ehhez képest a fogyasztást eszköz jellegűnek tekinti. Egyének életstratégiáját az ún. önérvényesítő viselkedési modell vezérli. Mindenki tisztában van saját érdekével, és annak érvényesítésére törekszik – eközben tudja, hogy ez mindenki másnak is jogában áll. A kommunizmus nem az egyén közösség érdekében való önfeláldozásának, hanem a bölcs belátásnak a társadalma. Nem a kényszerűen lemondás társadalma, hanem az “önkéntes egyszerűségé”. Nem a “szőnyeg alá söpört” konfliktusok társadalma, hanem éppenséggel konfliktusokban gazdag közösségé, amely az egyének fejlődését szolgálja. A kommunista közösségben is létezik hatalom, de az a közösség viszonylag kis méretei miatt – miként a kibucokban – demokratikusan működtethető és ellenőrizhető.

Mindennek természetesen megvan a hátránya is: a közösség ügyeinek intézése időt és szakértelmet, az ellenőrzés pedig fáradságot igényel. Miként a régi görögöknél, a közösség dolgainak intézése a közösségért végzett feladatnak számít, amit a közösség egyrészt elismer, másrészt elvár, és mindenkit hozzáenged. A különféle kommunákban a fejlett technika és a közösség viszonylag áttekinthető mérete lehetővé teszi az eredeti értelemében vett anarchizmus (uralomnélküliség) megvalósítását. Sokan próbálkoznak¹⁴ azzal, hogy alapvetően kapitalista környezetben is felvázolják ilyen önfenntartó közösség működését. Ezek a javaslatok szabadon átvehetők, elvethetők, átalakíthatók, saját képünkre formálhatók, de kötelező előírásoknak semmiképp sem tekinthetők.

A kommunista forradalom hálózati modellje

Könyvünkben több szemszögből mutattuk be az ezredvég – a fejlődés feltételeinek alapvető átalakulásából létrejött – különös “billenési állapotának” kialakulását¹⁵ . A kérdés az: hogyan, milyen mechanizmus segítségével zajlik le az átmenet? Sokan a közvetlen politikai akciókat tekintik egyedülinek. Éppen a környezetvédők és a globalizációt ellenző civil csoportok egy része folyamodik előszeretettel erőszakos módszerekhez.¹⁶ A könyv logikája inkább az evolúciós modell alkalmazását sugallja. Ennek alapvető eszközei a demokratikus politikai vita és a tudományos kutatás nyújtotta tények elfogultságmentes elemzése. A legfontosabb: az emberek meggyőzése, ismerjék meg a valós helyzetet, sajátítsák el az önálló és racionális döntést lehetővé tevő ismereteket. Ki-ki egyéni indítékok és érdekek alapján, egyénileg dönthet úgy, hogy életmódot vált.

Az evolúciós modell másik fontos következménye, hogy a globális rendszer valószínűleg sokféle életmodellt követő közösségek együttese lesz. A 20. század egyik kétségtelen tendenciája, hogy a földi társadalmak jelentősen homogenizálódtak. Egyforma struktúra, egyféle fogyasztási modell, szinte azonos életprogram alakult ki szerte a világon. A 21. század jellemző folyamata azonban az életprogramok szerinti újrastrukturálódás lehet. A társadalmak egyre kevésbé jellemezhetők majd valamiféle átlagokkal. Attól, hogy két család életszínvonala, fogyasztási modellje jelentősen eltér, életüket tekinthetik egyformán megfelelőnek. Ha pedig ez így van, akkor fogyasztási szokásaik nehezen vethetők össze. Az emberiség tehát inkább fejlődik az életprogramok sokfélesége, mint azok homogenitása irányába. Az eltérő életprogrammal jellemezhető közösségek a hálózatosodás modellje szerint jönnek létre.

A hálózati modell alkalmazásának korai szakaszában sokakat meghökkentettek az ún. mesterséges társadalmak mozgástörvényeit kutató szimulációs kísérletek¹⁷ eredményei. Ezek a kísérletek arra utaltak, hogy az egymástól csak mégoly kevéssé eltérő életmódú egyedek – még ha nem is közelítenek ellenérzéssel az eltérő életmódot követőkhöz, vagyis nem rasszisták –, ha szabadon választhatják meg lakóhelyüket, bizonyos idő múlva azonos életmódú csoportokat hoznak létre. Ez az eredmény – T. C. Schelling, a városfejlődés dinamikáját szimuláló kutatásai¹⁸ nyomán – már több évtizede ismert. E logika alapján a “kommunista forradalom” egy olyan – evolúciósan, lépésről lépésre zajló, egyéni döntések eredményeként formálódó – folyamat, amelynek során a kommunisztikus életprogramot választó emberek fokozatosan együtt élő közösségeket alakítanak ki. Ez a folyamat lassan indul, de a billenési ponton¹⁹ felgyorsulhat, és visszafordíthatatlanná válhat.

A kommunizmus mint evolúciósan stabil stratégia

Történelmi tapasztalat, hogy a termelékenyebb, az újítást ösztönző, a változásokat elfogadó, a tudatos alkalmazkodásra képes és ezért összességében dinamikusabban fejlődő, korszerűbb technikájú civilizáció kiszorítja, sőt megsemmisíti az erre kevésbé hajlandót vagy kevésbé képeset. Logikus hát a kérdés: lehet-e a kommunizmus evolúciósan stabil stratégia (ESS), hiszen feltételezzük a piaci rendszerrel összevetve bizonyos hátrányos vonásait:

• a gazdasági erőforrásokat kevésbé hatékonyan használja fel, mint a piaci rendszer, így fokozatosan elmarad attól;
• az élethez szükséges javak előállításában csökkenti a kényszereken alapuló ösztönzés erejét;
• a figyelmet mások – gyakran persze kényszerű – “szolgálatáról” a szabad alkotás felé fordítja, csökkentve ezzel a kellemességet szolgáló javak kínálatát;
• emiatt erősödhet a piaci életmodell prezentációs előnye, ösztönözve a “kilépést”,
• mivel szabadon lehet átlépni egyik közösségből a másikba, tömegesen hagyhatják el a kommunista közösséget, mint tették az eddigi kommuna kísérletben.

Ezeket a hátrányokat azonban részben ellensúlyozhatja, hogy a kommunista közösség alacsonyabb kockázatú, kevésbé stresszes, tartalmasabb emberi kapcsolatokat és az egyéni önmegvalósítás lehetőségét nyújtja. A szuboptimális szerveződés inkább emberközpontú, átláthatóbb, a társadalmi zavaroktól mentesebb közösségi formát hoz. A végletesen szabványosított munkamegosztás fellazítása csökkenti ugyan a hatékonyságot, ám – lehetővé téve az ember sokféle képességének kibontakoztatását – a boldogság magasabb szintjére juttathat el. A vetélkedésen alapuló kapcsolati formák magas teljesítménykényszerét legalább részben ellensúlyozhatják a kölcsönös bizalmon alapuló megtakarítások. A piaci alapú közösségek magasabb növekedési potenciálját egyre inkább korlátozza a fenntarthatóság erős követelménye, ami kényszerűen felülírja a piaci rendszer működését is. Végül, a növekvő luxusfogyasztás kétségtelenül kellemes életmódjával járó, szinte beprogramozott függőségek hátrányaival összevetve a flow alapú boldogságmodell komoly előnyöket kínálhat. Mindez arra utal, hogy a jövőben a kommunizmusként leírt társadalmi modell ESS lehet.

Tekintsünk végig a kulturális evolúció különböző szakaszain keresztülhaladó közösségek történelmi fejlődésén. E fejlődési szakaszokban egymásból alakuló, időszakosan együtt létező, egymással vetélkedő és egymást váltó közösségek típusait láthatjuk. Fogadjuk el tényként azt a történelmi tendenciát, hogy egyre fejlettebb – nagyobb természeti erőket mozgatni képes, a világot egyre pontosabban megismerő, komplexebb belső struktúrájú – közösségek formálódnak ki. Mindig vannak olyan időszakok, amikor a különböző formációk együtt léteznek – sőt, mintha ez lett volna a tipikus. A tapasztalat az, hogy a konkrét feltételek függvényében lehet ez az együttélés csak időleges, de létezhet egy időben két formáció is evolúciósan stabil stratégiaként. Az alábbi ábra a történelmi fejlődés egy hipotetikus menetét vázolja fel. Szemléletes – bár nem győzzük hangsúlyozni, hogy nem bizonyító erejű – modellben mutatja be a történelemben az egymást váltó vagy együtt élő közösségi formákat.²⁰

Az ábra két jellemző, a “társadalmi gazdagság” és a “fejlődés korlátozottsága” mentén rajzolja fel a történelmet. A társadalmi gazdagságot az egy főre jutó GDP-vel mérhetjük. A fejlődés korlátozottsága a gazdasági és a népességszám növekedésének a közösség által érzékelt határaira utal, és a közösség tényleges méreteinek, valamint ökológiai lábnyomának hányadosával jellemezhető. Mint láthatjuk, e két tényező különböző értékpárjai különböző típusú közösségeket tesznek evolúciósan stabillá. A képet önkényesen szerkesztettük. Nem bizonyítja, csupán érzékelteti, hogy e két tényező különböző értékei mellett milyen közösségtípusok léteznek, és mikor létezhetnek egyidejűleg.

A “társadalmi gazdagság” kiemelt jelentőségét több tényező magyarázza. Először, ezzel arányos az egyének és a közösségek javainak mennyisége, minősége, és sokfélesége. Másodszor, ez mutatja az elemi szükségletek kielégítettségét és egyúttal a szabadidő hosszát. A társadalmi gazdagság mutatja, meddig “ért fel” egy átlagos egyén a Maslow-lépcsőkön. Harmadrészt – bár erről nagy viták folynak – a hazai össztermék növekedésével csökkenni látszik a társadalmakon belüli egyenlőtlenség. Összességében tehát minél nagyobb az egy főre jutó gazdagság, annál több a választási lehetőség, annál kisebb az alsó Maslow-lépcsők közvetlen ösztönzése, és úgy mérséklődik az egyenlőtlenség ösztönző hatása. A GDP kapcsolatban van a gazdasági fejlődéssel, a technikai haladással, a környezet állapotával is, így jól jellemzi az egyéni lehetőségek gazdagságát, az életmód és részben az életprogram választásának lehetőségét és e választás szabadságát.

A növekedés korlátozottsága azért fontos, mert megszabja a gazdaság növekedésének és a társadalom bővülésének határait, így az egyének által “megszerezhető” dolgok sokféleségét, mennyiségét és árát. Ha kevés a korlát, azt a társadalmak úgy érzékelik: “határ a csillagos ég”. Erősen korlátos feltételek között viszont a növekedés nem léphet túl bizonyos határokat. E határok közelében az élet minősége rohamosan romlik, a javak ára egyre nő, a fogyasztásközpontú boldogság növelése ellehetetlenül. A korlátozottságot az “ökológiai lábnyom”-nak a Föld méreteivel való összevetése mutatja. Amíg az ökológiai lábnyom elmarad a rendelkezésre álló fizikai és természeti tértől, addig a korlátozottság elhanyagolható. A kutatások tanulsága szerint az emberiség ökológiai lábnyoma valamikor a 1970-es években elérte a Föld méretét. Ettől kezdődően – akár tudatában vagyunk ennek, akár nem – érvényesülnek a növekedés korlátjai. A termelés uralkodó modellje növekvő egyensúlytalanságra vezetett.²¹

A növekedés határaihoz közelítve a társadalmaknak alapvetően módosítaniuk kell az újratermelést szabályozó kulturális mintájukat. Mindezt igyekeztünk érzékeltetni az ábrán: a két tengely mentén mért helyzetnek meghatározott üzenete van az egyén számára. A “gazdagság” növekedésével egyre kevésbé éri meg a piaci rendszerben maradni, hiszen az elemi szükségletek kielégítettsége szinte teljes, az egyenlőtlenség több munkára ösztönző szerepe lecsökkent. A “korlátozottság” növekedése másrészről azt eredményezi, hogy a fogyasztási termékek megszerzésének ára nő, az anyagi javak mennyisége és sokfélesége egyre kevésbé növelhető – vagyis egyszerre nő a piaci rendszerben maradás “költsége” és a kommunisztikus közösségbe átlépés ösztönzöttsége. Pontosan ezeket a hatásokat tekinthetjük a piaci társadalom – kommunisztikus közösség “fázisátalakulást” kikényszerítő evolúciós nyomás megjelenési formáinak.

A történelmi fejlődés “főútvonala”

Az ábra érzékeltetni igyekszik a globális rendszerben végbemenő “fázisátalakulás” jellegét. Jelzi, miként mozdult el az emberiség a történelmi fejlődés során. Adott időben, bizonyos feltételek mellett lehet csak egyetlen közösségi típus stratégiája evolúciósan stabil. Ám elképzelhető, hogy kettőé, és előfordulhat, hogy akár egyidejűleg háromé is az lehet. A “kizárólagosság” tartományban hiába jött létre egy másik forma – mondjuk a “megvalósult szocializmusok” vagy a kibucok –, előbb vagy utóbb vissza kellett szorulnia. Volt, hogy erőszakos véget értek, és volt, hogy apránként elenyésztek, ahogy tagjaik egyre nagyobb számban léptek át az evolúciósan stabil formációba.

Látható, hogy a természeti határokat messze kitoló, a növekedésnek szabad teret engedő Földön az erőforrásokat piaci módon allokáló, a magántulajdonra és az egyéni érdekre építő kapitalizmus az egyedüli ESS. Ezért szükségképpen alakul át bizonyos feltételek között kapitalizmussá a feudalizmus, és ezért maradnak “szubkritikus” közösségek a kommunák. Gazdag és korlátozott erőforrású földön viszont a kommunizmus is ESS lehet. Ez azt jelenti, hogy egyre növekvő evolúciós nyomás hat az emberekre, és ennek következtében növekvő valószínűséggel lépnek át a fogyasztásközpontú, a versenyen alapuló, piacos társadalomból az alkotásközpontú és nem piaci alapú kommunista társadalomba. Az átlépések és visszalépések egyéni és szabad döntések alapján mennek végbe.²² A felnövekvő nemzedékek életük során akár többször is közösséget cserélhetnek. Miként az ESS eredeti modelljeiben a kölcsönható állatpopulációknál, itt is az oszcillációs típusú növekedési modell tűnik valószínűnek.²³ Amikor sokan lépnek át a kommunizmusba, csökken a gazdaság hatékonysága. A közösség gazdagodása megtorpan, és emiatt némi idő múlva többen lépnek át a piacos rendszerbe. Amikor azonban az kerül többségbe, az emberek kezdik terhesnek érezni a “rohanást”, és újra egyre többen lépnek át, illetve vissza a kommunisztikus közösségbe.

Az ábra felrajzolja a történelmi fejlődés “főútvonalát” is. A neolit forradalomtól indulva, az emberiség a szegénységgel és korlátozottsággal jellemezhető jobb alsó sarokból az átló mentén, balra fölfelé mozdul. Lassan nőni kezd a gazdaság, a kulturális fejlődés eredményeként apránként visszaszorulnak a természeti határok. Egyre több ember él meg ugyanazon a területen, egyre hatékonyabban hasznosítják a természeti erőforrásokat. Ez utóbbit a kultúra fejlődése idézte elő. A népesség növekedése ezen a szinten beleütközhet a környezet korlátjaiba. Ilyenkor az emberek – ha módjukban áll – elvándorolnak a túlnépesedett vidékről. A kulturális evolúció – először itt, Európában, 1500 után – juttatta el az emberiséget oda, hogy túlléphessen a korábbi természeti korlátokon. A társadalom “fázisátalakulásá”-val megszűnt a feudalizmus: csak a kapitalizmus maradt ESS. Ezzel kezdődött a “nekilendülés”, gyorsult fel a gazdasági növekedés.

A fejlődési görbe “csúcspontjá”-t az 1970-es évek közepe táján éri el. Ekkor lépi túl el az emberiség ökológiai lábnyoma a Föld méretét, és az addig párhuzamosan futó GDP és GPI trendje is ekkortól kezd szétválni.²⁴ Addig a történelmi tendencia a gazdagodás növekedése és a természeti korlátok folyamatos visszaszorulása volt. Ekkortól kezdve azonban a technikai fejlődés ellenére újra érzékelhetővé vált a Föld korlátozottsága. A GDP ugyan tovább nőtt, de egyre több területen ütközünk bele a határokba. Ezek a határok új szempontokat hoznak a növekedés értékelésébe. Egyre inkább tekintetbe kell vennünk az ökológiai egyensúlyt, figyelnünk kell a társadalom változásokat befogadó képességére, a gyors és kiszámíthatatlan növekedés kockázatára. Következéskeppen fokozatosan életképessé válnak szuboptimális méretű szervezetek, a kevésbé hatékony, de kevésbé kockázatos folyamatok. Választhatókká válnak az alacsonyabb életszínvonallal, de magasabb életminőséggel leírható életmodellek. Amint egy társadalom eléri a nagyjából 20–40 ezer USD/fő GDP-t, a kommunizmusként jellemzett közösségi típus a történelmileg felhalmozott társadalmi és egyéni gazdagság révén evolúciósan stabil stratégiává válhat.

Ez nem azt jelenti, hogy kiszorítja a kapitalizmust. Pusztán azt állítjuk, hogy életképes és előnyökkel kecsegtető, tehát választható társadalmi alternatíva. A görbe lefutása alapján úgy tűnik, hogy amint tovább nő a társadalmak gazdagsága és a növekedés korlátozottsága, a – mondjuk – 50 ezer USD/fő jövedelmet és az erős korlátozottság kényszerét elérve mindinkább ESS-vá válik a kommunizmus. Ugyanitt egy “feudalisztikus” – alapvetően a tradíciókat követő, a vallás által legitimált elosztást érvényesítő, memetikai szempontból erősen korlátozó, az életmodell-választást beszűkítő, döntően mezőgazdasági termelésre alapozó – modell is életképes alternatíva lehet. Ezzel egy különös, háromformációs modell jöhet létre, az arányok oszcillációs változásával és folyamatos evolúciós kiválasztódással. Ezen a szinten az igazi probléma: vajon megvalósítható-e e jelentősen különböző civilizációk békés egymás mellett élése? Az eltérő életmodellek, kultúrák együttélése²⁵ ugyanis egy sor problémát vethet fel.

Bizonyítható-e “matematikailag” a kommunizmus?

Asimov nagy sikerű a Galaktikus Birodalom történetét feldolgozó, sokkötetes könyvének első része²⁶ egy, a “Galaktikus Enciklopédiából” vett – képzeletbeli – szócikk segítségével idézi az olvasó emlékezetébe a pszichohistória lényegét. A dokumentumszerűséggel azt sugallja az író, hogy közismert tényt közöl, és azt csak a gyengébbek kedvéért idézi föl, hogy a pszichohistória²⁷ “a matematikának az az ága, amely az embercsoportoknak az állandó társadalmi és gazdasági ösztönzésekre reagálását tanulmányozza”. A pszichohistória segítségével jelzi előre H. Seldon a hatalmának csúcsára jutott Galaktikus Birodalom bukását. Sok ezer évre előre jelzi a Birodalom jövőjét, sőt az összeomlás forgatókönyvét is kidolgozza. Így megtalálja a módját – a Második Alapítvány beavatkozásával –, amivel lerövidítheti az összeomlás, majd az azt követő felemelkedés közötti “sötétség századainak” szenvedéseit. Az egyes ember cselekedetei kiszámíthatatlanok – véli Seldon –, de az emberek tömegeinek viselkedése a matematika segítségével viszonylag pontosan nyomon követhető. Minél nagyobb egy populáció, annál pontosabban jelezhetjük előre a közösség viselkedését. Bár Asimov – ügyesen – a jövőben megszülető és a történet idején már közismert tudományként mutatja be a pszichohistóriát, a valóságban ez az írói fantázia szüleménye volt. E jövendölést a könyv megjelenésének idején senki nem vette komolyan. A legtöbb emberben – ide értve a tudósokat is – fel sem merült annak lehetősége, hogy előre jelezhessünk olyan bizonytalan és kiszámíthatatlan ágenseket, mint az emberek viselkedése. Ám a 20. század utolsó évtizedében valósággá vált a tudatos lények kollektív viselkedésének matematikai elemzése.²⁸

Nem lehet tudni, hogy vajon Thomas Ray – aki eredetileg megszállott biológus volt, és egyedül az egzotikus élőlényekkel teli esőerdők érdekelték – olvasta-e Asimov könyvét.²⁹ Az ötletet, hogy az evolúciót számítógép memóriájában vetélkedő számítógépes vírusok formájában tanulmányozza, nem Asimov sugallta számára. Egyetemi tanulmányait befejezve a 1980-as években – E. O. Wilson munkatársaként – a Harvard Egyetemen töltött néhány hónapot. Egy este véletlenül beesett a Harward Science Centre-be, ahol a Cambridge Go Klub működött. E régi kínai játék két vetélkedője egy tábla hálózatának csomópontjaira néhány egyszerű szabály segítségével korongokat helyez, így igyekezve egymást bekeríteni és kiszorítani. Azon az estén történetesen egyetlen játékos volt – a Mesterséges Intelligencia labor munkatársa –, aki készséggel és számára meghökkentően ismerős fogalmakkal írta le neki a játékot.³⁰ A korongokat – amelyek vetélkedő populációkat testesítnek meg – meghatározott stratégiák szerint helyezik el a táblán. Ha a korongok elhelyezését szabályozó stratégia sikeres, a populációk életteret nyernek, míg ha nem sikeresek, akkor “kipusztulnak”. A beszélgetés közben mellékesen az is kiderült hogy az efféle játékok számítógéppel modellezhetők, sőt önreprodukcióra képes programok is létrehozhatók. Ekkor váratlanul Ray szeme előtt felcsillant az evolúció számítógépes szimulációjának lehetősége.

Az ötlet egyszerűnek tűnt, ám jóval nehezebben volt megvalósítható. A számítógépben, utasítások sorozatából – miként egy számítógépes vírust – létre kellett hozni egy önmaga lemásolására képes programot. Az önmagát újra és újra replikáló eredeti program, “élőlény”-ként viselkedő programok egész populációját hozhatja létre a számítógépben. A populáció “egyedei” környezetüket “élettér”-ként érzékelik. Ezt az “életteret” a számítógép memóriájának kapacitása és a központi egység adott egyed másolására fordított ideje testesítette meg. Ezek után már csak arra volt szükség, hogy a mutációt (a programok véletlenszerű változásainak formájában) és a szelekciót (a populációt alkotó programokat a központi memória időközönként “megtizedelte”) bevezesse számítógépes világába.³¹ Mikor mindez megtörtént – a számítógépben adottak voltak az “élőlények”, a reprodukciót vezérlő (program) minta, a véletlenszerű mutáció és a korlátozott élettér szelekciós hatása – létrejött az evolúció minden feltétele a TIERRA rendszerben. 1989 szilveszterén azonban Ray szembetalálta magát Dnyeprov hősének problémájával. Vajon az első – 80 utasítást tartalmazó – “Ősprogram” a legtökéletesebb-e, vagy sem. Nem véletlenül, ugyanazt a megoldást választotta: a további tökéletesítés helyett egyszerűen elindította az evolúciót.

A “Teremtés” 1990. január 3-án éjjel zajlott le. Mint később elmondta, “azon az éjszakán nem sokat aludtam. Nem tudtam, mi fog történni, de azt sejtettem, hogy valami nagyon figyelemre méltó”.³² És valóban, a TIERRA rendszerben az evolúció “elszabadult”. Előbb csak az eredetihez hasonló, később azonban egyre különösebb “élőlények” jelentek meg. “Paraziták”, amelyek beépültek a más programokba, azokon keresztül másoltatták magukat, elszíva gazdáik életerejét. Együtt élő programok különös szimbiózisai jöttek létre, amelyek egymás túlélését segítették. Amíg a gazdapopulációk számossága nagy volt, a paraziták vidáman éltek. Amint az “élettérért” folyó verseny kiéleződött, a paraziták és a gazdák együttélése a populációbiológiából jól ismert Lotka–Volterra-ciklusokat kezdte kirajzolni. Ray megdöbbenésére egyszer csak felbukkant egy, az eredetinél jóval kevesebb utasításból álló, ám a “Teremtő” alkotásánál sikeresebb “élőlény”. Az egészben az volt a legmeghökkentőbb, hogy semmi nem volt eleve beleprogramozva a rendszerbe. Miként a valóságos evolúció esetén, nem valami eleve beépített cél vezérelte a történéseket. Elegendő volt a létezők olyan meghatározása, amelyekre a replikáció, a mutáció és a szelekció érvényes, és az evolúció előre nem látható “lények” különös és egyre változékonyabb sokaságát hozta létre.

A működés feltételeit – az élettér méretét, az együttműködéshez és a vetélkedéshez fűződő előnyöket és hátrányokat, valamint a mutáció mértékét – változtatva, egyre különösebb evolúciós pályák rajzolódtak ki. A populációk, bizonyos határon belül többnyire egyensúlyban maradtak, ám előfordultak hirtelen változások. Mintha a számítógépben a kambriumi robbanás zajlana le. A stabil sztázisok korszakát – bármiféle aszteroida becsapódása nélkül, pusztán a rendszer kaotikus jellege miatt – a tömeges kipusztulás követte, amely a populációk egészen új nemzedékének megjelenéséhez vezetett. A TIERRA számítógépben definiált virtuális lényei mindenki számára azt sugallták: lehetséges szaporodásra képes virtuális ágenseket megalkotni, majd pontosan meghatározva a környezeti feltételeket, beindítható és lejátszható az evolúció folyamata. A környezeti feltételek tudatos változtatásával pedig feltérképezhetőek az evolúció alternatív útjai és a stabilan együttélésre képes populációk.

A TIERRA azonban csak kezdete volt a 90-es évtizedben gyorsan terjedő, új, a társadalomtudományokat forradalmasító módszernek – az ágens alapú modellezésnek.³³ Lelkes hívei szerint ez a módszer éppoly jelentős, mint a mikroszkóp vagy a távcső felfedezése a biológiában, illetve a csillagászatban. Az eljárás alapja a virtuális, autonóm döntéshozó lények “megteremtése” egy meghatározott számítógépes környezetben. Az ágensek érzékelik a környezetet, és azt felmérve³⁴, a számukra meghatározott viselkedési szabályok alapján döntenek. A számítógépes szimuláció során sok ezer lépésben működhetnek együtt vagy vetélkedhetnek egymással. Megváltoztathatják a környezetükkel és egymással kialakított viszonyukat, sokféle, komplex jelenséget hozhatnak létre virtuális társadalmukban.

Az ágens alapú modellezés forradalmi jellege szembetűnő az ún. Sugarscape-modellben, amely egy “cukorhalmokon” elterülő társadalmat ír le.³⁵ A társadalmat alkotó ágenseket egyetlen dolog vezet: cukrot akarnak! Földjük egy különös – 50*50 függőleges és vízszintes sorral, így összesen 2500 rácsponttal rendelkező – toroid formára feltekert síklap. A rácspontok két tulajdonsággal rendelkeznek: cukortartalommal és potenciális cukorfelvevő “képességgel”. Mindkettő a “teremtők” – J. M. Epstein és R. Axtell – által előre meghatározott rendben oszlik el a Sugarscape társadalomban. A rácspontokon, szintén véletlenszerűen elszórva, ágensek élnek. Életüket mozgató egyetlen vágy: megszerezni, majd elfogyasztani vagy felhalmozni minél több cukrot. Az ágensek – mint egyedek – viselkedését jól meghatározott szabályok határozzák meg: elvándorolhatnak, harcolhatnak, kereskedhetnek, együttműködhetnek, kicserélhetnek sokféle dolgot, megbetegedhetnek, sőt még szexuális életet is élhetnek, és utódokat hozhatnak létre. Különféle kulturális tulajdonsággal – eddigi fogalomhasználatunkkal, mémekkel – rendelkezhetnek, amelyeket a szomszédos ágensekkel kicserélhetnek. Vagyis átvehetik egymás kultúráját, eltanulhatják mások szokásait, és átadhatják a sajátjukét.

Az ágenseket alkotóik öröklött tulajdonságokkal is felruházták: magas vagy alacsony hatékonyságú anyagcserével, metabolizmussal. A gyors metabolizmus, a nagy táplálékszükséget miatt hátrányos, míg a lassú metabolizmus az alacsonyabb táplálékigény miatt előnyös a túlélés szempontjából. Eltérő ezenkívül a “látásuk” minősége is: vannak, akik messzebb, értsd több rácspontnyira, míg mások csak egyetlen rácspont távolságra láthatnak el. Nyilvánvaló, hogy a “távollátás” túlélési előnyt, a “közellátás” versenyhátrányt jelent. A számítógépes modell ágenstársadalmának lényei lényegében mindazt megtehetik, és meg is teszik, amit a reális társadalom egyedei – esznek, dolgoznak, megbetegedhetnek, kereskednek, vagyont halmozhatnak fel, harcolnak, és szaporodnak. Nem véletlen tehát, hogy jellegzetes társadalmi változások bontakoztak ki. Az ágensek folyamatosan vándorolnak; keresik a cukorban leggazdagabb területeket, majd közösségekbe tömörülhetnek. Azonos kulturális formákkal jellemezhető törzseket alkothatnak. Majd e törzsek “saját akaratuk” szerint háborúzhatnak, vagy éppen kereskedhetnek egymással. Korábbi cselekedeteik eredményeként folyamatosan átalakítják környezetüket, amely viselkedésük módosítására készteti őket. Mint a “teremtők” megfogalmazták, modelljük lehetővé teszi az ágenskörnyezet ko-evolúciójának tanulmányozását.³⁶

A kereskedelem hatásának tanulmányozása során újabb szükségletet vezettek be az alkotók: a “fűszer” iránti igényt. Ez a szükséglet a cukoréhoz hasonlóan érvénysült, és hasonlóképpen véletlenszerűen volt a világban elosztva. A következmény közhelyszerű: kiderült, hogy a kereskedelem hatására a Sugarscape társadalom eltartó képessége – vagyis a toroidon élő ágensek lehetséges száma – megnőtt. Jóval többen élhettek a kereskedelem hatására a Sugarscape társadalomban, mint kereskedelem nélkül. Ugyanakkor – mintegy a kereskedelem következtében – a társadalom jóval egyenlőtlenebb lett. A birtokolt és elfogyasztott cukor mennyisége által meghatározott jelentős vagyoni különbségek alakultak ki az ágenstársadalomban.³⁷ Tovább növelte a társadalmi különbségeket, ha a modellben lehetővé tették az öröklődést. Ne feledjük, ezek az eredmények nem voltak eleve beleépítve a modellbe. Ezek a “saját érdekeik” és persze az adott szabályrendszer szerint mozgó ágensek maguk hozták létre. Érdekes volt tapasztalni, ahogyan az ágensek között munkamegosztás alakult ki, és elkezdtek egymással kereskedni. Az ágens alapú modellezésen alapuló számítógépes szimuláció ugyanazt a szerepet játszhatja, mint az autó fényszórója. Elénk vetítheti azt a távoli jövőt, amelyhez – ha nem változtatunk viselkedésünkön, vagyis nem fordítjuk el a kormánykereket – elkerülhetetlenül elérkezünk egy idő múlva.

Az ágens alapú programozás forradalmi jellege három lényegi képességében³⁸ rejlik. Minden korábbi szimulációs módszer eleve “bevitte” a végeredményt a szimuláció kezdő feltételeibe. Az ágens alapú modellezés viszont egyszerre kezeli az entitások – a különböző jellegű egyének, csoportok vagy akár egész társadalmak – diszkrét jellegét, autonóm döntési lehetőségeit és a sokszoros számítógépes futtatás lehetőségeit. Mivel a társadalmat önös érdekű ágensek együttműködéseként és vetélkedéseként írhatjuk le, ezzel a megközelítéssel modellezhetjük³⁹ életünk szinte minden jelenségét, elemezhetjük folyamatok kifejlődését és feltétel­érzékenységét⁴⁰ . Gondoljunk csak arra, milyen lehetőségeket nyújt a módszer bizonyos gazdasági és társadalmi akciók következményeinek felbecsülésére!

A “forradalmi” jelző második indokának magukat az ágenseket tekinthetjük. Ezek – definíció szerint – pontosan a társadalomtudományi kutatás logikájához illeszkedő önálló aktorok, saját érdekekkel, törekvésekkel, “akik” folyamatosan formálják környezetüket, és újratermelik döntési feltételeiket⁴¹ . Az ágenseknek éppen ezt a jellemzőjét emelte ki a Nobel-díjas Amartia Sen is, elválasztva a “ágens” – szokványos – megbízott”-ként értelmezett felfogását az eredeti – általa “magasztosabb”-nak tekintett – fogalmától. Számára az ágens “olyan ember, aki cselekszik, és változást idéz elő, és akinek sikereit saját értékeinek és céljainak szempontjából lehet megítélni”.⁴² Ezek az autonóm cselekvők “igyekeznek” alkalmazkodni környezetükhöz, és éppen emiatt válik képessé a modell arra, hogy különböző típusú közösségekben feltárja az evolúciós jelenségeket.

Ebből következik az ágens alapú modellezés harmadik “forradalmi” újítása: az evolúciós folyamatok ismételt lejátszása kézenfekvő eszköz az ún. “kiemelkedés” vizsgálatához. Az “emergencia”, a kialakulás elemzése a társadalomtudományok legérdekesebb és legizgalmasabb – egyben legkényesebb – problémáit oldhatja meg⁴³ . Az ágens alapú programozás az elmúlt évtizedben a társadalomtudományok igencsak különböző területein⁴⁴ hozott alapvetően új eredményeket. Ezek különösen akkor váltak érdekessé, amikor össze lehetett vetni őket az emberi résztvevőkkel folytatott játékok eredményeivel. Az ágensek segítségével szinte laboratóriumi körülmények között elemezhetünk komplex társadalmi jelenségeket, így bizonyos típusú csoportos viselkedések kialakulását. Szimulálhatjuk a legkülönbözőbb társadalmi változásokat. Megérthetjük a kollektív jelenségek létrejöttét⁴⁵ – a piac kialakulásától a divatok terjedésén keresztül egészen a bűnözés növekedésig vagy éppen visszaszorulásáig.

Az ágens alapú programozás tehát ideális módszert kínál a közösségek belső dinamikájának és az együtt élő civilizációk elemzéséhez. A szimuláció eddig soha nem látott lehetőséget nyújt, hogy megvizsgáljuk, konkrétan milyen feltételek kellenek a különböző életmodellű közösségek stabil együttéléséhez. Az evolúció egyik, sokat vitatott kérdését a nemrég elhunyt S. Gould⁴⁶ tette fel: mi történne, ha az evolúciót újra és újra “lefuttathatnánk”? A ténylegesen megvalósulttól alapvetően eltérő irányba fejlődnének-e az események, minden futtatás más jövőbe vezetne-e? Avagy – mint azt D. Dennett feltételezte – az újrafuttatott evolúció fő vonalaiban a korábbi menetrendet követné? Az ágens alapú programozáson alapuló “mesterséges élet” elemzések válaszolhatnak erre. Az eddigi kísérletek arra utalnak, hogy a mikroszerkezet ugyan nem jelezhető előre, ám az alapvető, evolválódó struktúra az “újrajátszások” során gyakran meghökkentősen stabilnak bizonyult⁴⁷ . A szimuláció további fontos előnyökkel is kecsegtet: feltárhatja a fejlődés tendenciáit. Azonosíthatjuk a jövő fontosabb alternatíváit és ezek lehetséges kimeneteit. A tervező módszert kap a “mi lett volna, ha” vagy a “mi lehetne, ha” típusú, sokáig megválaszolhatatlannak tekintett kérdések elemzésére.

A módszertani alapok egyre biztosabbak, a számítógépes modellek mind összetettebbek. Fokozatosan gyűlnek a szimulációs modellek futtatásához nélkülözhetetlen, a társadalmak konkrét állapotát leíró információk.⁴⁸ Megítélésünk szerint egy évtizeden belül elvégezhetők azok a vizsgálatok, amelyek eredményeként – az 1. ábrához hasonlóan – felrajzolhatjuk a valóságos Föld, az együtt élő, evolúciósan stabil közösségtípusok feltételrendszerét. Ezzel mintegy “matematikailag” bizonyíthatjuk vagy cáfolhatjuk, hogy tényleg evolúciósan stabil modellé válik-e a kommunista közösség. A végső bizonyíték persze csak a valóságos kommunista közösségek létrejötte lehet. Addig azonban, amíg ezek a közösségek valóban kialakulnak, fogadjuk el az efféle jövendölésekről – kételkedő és reménykedő hangsúllyal is olvasható – orosz mondást: “Ha megérjük, meglátjuk.”

Jegyzetek

¹ A cikk a szerző új könyvének – Gének, mémek és a társadalmi evolúció (Lehet-e evolúciósan stabil stratégiai a kommunizmus) – utolsó, összefoglaló fejezete alapján készült. A könyv egy sor a társadalomtudományokban szokatlan megközelítést és fogalmat használ, amelyek mindegyikét részletesen elemzi is. A jelen cikkben csak a mondanivaló megértése szempontjából leglényegesebbeket határozzuk meg.

² A. Dnyeprov: A rákok szigete. Riadó a naprendszerben. Helikon Könyvkiadó. Budapest, 1965, 34. oldal.

³ Az evolúciósan stabil stratégiák elemzésének a könyv egy fejezetet szentel. Evolúciósan stabil stratégiának nevezzük kölcsönható egyedek olyan viselkedési stratégiáit, amelyek az evolúciós folyamat eredményeként formálódtak ki, csiszolódtak egymáshoz. Az adott körülmények között a maximális eredményt hozzák alkalmazójuk számára, és ezért az egyik lénynek sem éri meg eltérni ettől.

⁴ Evolúciós nyomáson a környezeti feltételek olyan összességét értjük, amely a létező élőlények túlélését meghatározott módon befolyásolják, előnyben részesítve bizonyos genetikai (és memetikai) struktúrákat, míg hátrányosan másokat.

⁵ Maslow ötszintes szükségletpiramisáról van szó, amely – sok más társadalmi jelenséghez hasonlóan – az evolúció folyamata által kiformált.

⁶ Marosán György: A siker receptje. Kossuth Kiadó, 2003, 221. oldal.

⁷ A határboldogság fogalma a határhaszon fogalmának kiterjesztése a fogyasztás “boldogsággeneráló” hatásának értelmezésére, egységnyi fogyasztásnövekedés eredményezte “boldogságnövekedést” jelent.

⁸ Lásd Csíkszentmihályi Mihály. Flow K. J. K. 1997.

⁹ Karl Marx: A tőke. Kossuth Könyvkiadó, 1978, 15. oldal.

¹⁰ Ez az arány nem számításon alapul, inkább a változás irányának érzékeltetésére szolgál. Az arányok becslése nehéz, hiszen már ma is problémát jelent, hogy a statisztikák nem mutatják a fekete és a szürke gazdaságot, és végképp kilóg a rendszerből az informális gazdaság. (M. Gy.)

¹¹ A könyv, címéből is következően, fontos módszertani modellként használja a mémek fogalmát. A mémek, a hagyományos értelmezés szerint: a kultúra “génjei”, azok az elemi egységek, amelyek mutációja kiváltja a kultúra változását.

¹² Tulajdonképpen emiatt is nevezhető az általunk felvázolt modell a liberális kommunizmus modelljének.

¹³ Az ökológiai lábnyom annak a területnek a nagysága, amely egy adott közösség újratermeléséhez szükséges, figyelembe véve a létszámát, a fogyasztási mintát és az alkalmazott technológiák “falánkságát”.

¹⁴ C. George Benello, Robert Swann, Shann Turnbull: Building Sustainable Com­mu­nities. The Boorstap Press. New York, 1972, valamint Amitai Entzioni: The Spirit of Community. Simon and Schuster,. 1993 és A. Entzioni: The New Golden Rule. Basic Books, 1996.

¹⁵ Egy komplex rendszer billenési pontja az a pont, amelyen túl a rendszer minősége hirtelen alapvetően – és többnyire kedvezőtlenül – megváltozik.

¹⁶ Economist. 2004. 04. 17.

¹⁷ Joshua M. Epstein, Robert Axtell Growing: Artificial Societies. Brookings Insti­tution Press. 2000.

¹⁸ Schelling T. C.: Models of segregation. American Economical Review Papers and Proceedings 59 (2) 488–93.

¹⁹ Marosán György: “Billenési pontok”. Népszava, 2004. március 6. és “Megfőtt béka szindróma”. Népszava, 2003. szeptember 13.

²⁰ Az ábra hasonló a biológiai lények viselkedésének evolúciósan stabil stratégiáinak a környezeti feltételek alakulásától függő modelljeire. Lásd, Viselkedésökológia. Szerkesztette: Barta Zoltán Liker András, Székely Tamás. Osiris Kiadó, 2002, 5 fejezet: Kosztolányi András és Székely Tamás: Az utódgondozó viselkedés evolúciója. Csíkszentmihályi – Flow. Akadémia Kiadó 2001.

²¹ A világ helyzete 2004. Föld Napja Alapítvány, 2004, 7. és 8. fejezet.

²² Ezért gondoljuk a kifejtett gondolatmenetről, hogy a liberális kommunizmus elméletét írja le.

²³ Szabó György: “A Jó, a Rossz, és a Magányos számítógépes küzdelme”. Természettudományi Közlemények. 134. évf. 5. füzet. 197. oldal.

²⁴ A GPI a Genuin progress indicator egy olyan – könyvünkben részletesen elemzett – statisztikai mutató, amely a növekedés költségeit is tekintetbe véve méri a haladás szintjét.

²⁵ Samuel P. Huntington: Civilizációk összeütközése. Európa Kiadó, 1997.

²⁶ Isaac Asimov: Az Alapítvány. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1991.

²⁷ Isaac Asimov: Az Alapítvány. Kozmosz Könyvek. Budapest, 1971. 9. oldal.

²⁸ Philip Ball: Critical Mass. William Heinemann, 2004.

²⁹ Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 5. fejezet.

³⁰ Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 88. oldal.

³¹ Stefan Helmreich: Silicon second nature. University of California Press.

³² Roger Lewin: Complexity. Coller Books, 1993, 95. oldal.

³³ Stuart A. Kauffman: Investigation. Oxford University Press, 2000.

³⁴ Eric Bonabeau: Agent-based modelling PNAS, May 14. 2002 7280-7287.

³⁵ Joshua M. Epstein Robert Axtell Growing: Artificial Societies. The MIT Press. 1998, 6. oldal

³⁶ Joshua M. Epstein Robert Axtell Growing: Artificial Societies. The MIT Press. 1998, 163. oldal.

³⁷ Philip Ball. Critical Mass. William Heinemenn, London. 2004, 438. oldal.

³⁸ Steven C. Bankes: Agent-based modelling: A revolution? PNAS may 14. 2002. 7199-7200.

³⁹ John H. Holland: Emergence Perseus Books. Cambridge–Massachusets, 1989, 118. oldal.

⁴⁰ Stuart Kauffman: At Home in the Universum. Oxford University Press, 1999.

⁴¹ Timothy K. Kohlee and George J. Gumerman: Dynamics in Human and Primate Societies: Agent-Based Modelling of Social and Spatial Processes. Oxford University Press, 2000, 2. oldal.

⁴² Amartia Sen: A fejlődés mint szabadság. Európa, 2003. 41. oldal.

⁴³ Ecomomist, 2003. 03. 15.

Nature, 2002. okt. 17. 677. oldal.

Nature, 2002. dec. 19/26. 766. oldal.

⁴⁴ Lásd erről a Artificial Life kiadványokat. Artificial Life I–VII.

⁴⁵ Epstein J. M. (2002): Proc. Natl. Sci. USA 99. Supl. 3 7243–7250.

⁴⁶ Artificial Life Proceedings of the International Conference on Artificiasl Life. A Bradford Book 2000. Paul Domjan., 248. oldal.

⁴⁷ Artificial Life V. 420. oldal.

⁴⁸ Philip Ball. Critical Mass. William Heinemann. London. 2004. és T. K. Kohler and G. J. Gumerman: Agent-based Modelling of Social and Spatial Processes. Oxford University Press, 2000.

Két tanulmánykötet a foglalkoztatás és a munkaügyi kapcsolatok változásáról

A kilencvenes évek nem csak a gazdasági-politikai rendszerváltás területén jelentettek kihívásokat a megújulni kívánó közép-kelet-európai országok számára: a globalizáció folyamatainak kiteljesedése, a tömegtermelésen alapuló ipari struktúrák átalakulása, a jóléti állam megkérdőjeleződése még bizonytalanabbá tette számukra a járható és követendő utat. A transznacionális vállalatok meghatározóvá válása gazdaságukban pedig további kérdéseket vetett fel. Ezeknek a kérdéseknek jelentős része a munkaügyi kapcsolatokra, az emberi erőforrás kezelésére vonatkozik: a térség bekapcsolódása a magas hozzáadott értéket előállító, új szemléletű termelésbe, az új szervezet felépítési és a humán erőforrást érintő menedzsmentstratégiáinak elterjedése kiutat és biztos pozíciót jelenthet a világgazdaságban.

Ezek a problémák állnak két, nemrégiben megjelent tanulmánykötet fókuszában. Az angol nyelvű, térségünkkel foglalkozó nemzetközi kutatócsoport munkáját bemutató Emerging Human Resource Practices – Development and Debates in the New Europe című kötet elméleti és empirikus alapokról próbál áttekintést nyújtani a közép-kelet-európai vállalatok emberierőforrás-kezelési gyakorlatának átalakulásáról. A munka és a párbeszéd új paradigmái című tanulmánykötet egy magyarországi kistérségen keresztül mutatja be a foglalkoztatás és a munkaügyi kapcsolatok változását.

* * *

A globalizációhoz kapcsolódó jelenségek vizsgálatánál a gazdaságpolitika – főleg a kis, nyitott gazdaságokra értelmezett – egészen más kérdésfeltevéseket és választási alternatívákat kínál, mint a politikai-társadalmi gondolkodás és cselekvés egyéb területei. A kelet-közép-európai országok számára az exportorientáció szükségessége, a tőkebeáramlás növekedést meghatározó volta tény, és ez különösen igaz a globális gazdasági szereplők előtt a 90-es években leggyorsabban megnyitott Magyarországra. A gazdaság és az abban meghatározóvá vált multinacionális vállalatok kapcsolata, ennek átalakulása és az ezt befolyásolni hivatott gazdaság- és társadalompolitikai cselekvés mára széles körű közéleti vita tárgyává váltak.

Ehhez a diskurzushoz járul hozzá a maga sajátos szempontjaival az Akadémia Kiadó által nemrégiben megjelentetett, Makó Csaba, Chris Warhurst és John Gennard által szerkesztett angol nyelvű tanulmánykötet. A kötetben szereplő írások egy az MTA és a Szent István Egyetem által szervezett 2000-es budapesti konferencián hangzottak el. A szerzők a közép-kelet-európai térség humánerőforrás-gyakorlatával foglalkozó magyar és nemzetközi kutatók, akiknek együttműködését az MTA és a Brit Akadémia csereprogramja segítette.

A kötet empirikus és elméleti jellegű tanulmányokat egyaránt tartalmaz, a helyzetkép, dinamika és narratíva keveréke. A vállalatok humánerőforrás-gyakorlatának változását és állapotát mutatja be különféle területeken, felhívva ezzel a figyelmet a kérdéskör egészen meglepő szempontokból jelentős voltára.

A multinacionális vállalatok által alkalmazott “puha”, szervezetfelépítési technológiák átvétele és elterjedése a hazai vállalatok körében, a humán erőforrást érintő menedzsmentgyakorlat változása hosszabb távon meghatározhatja Magyarország versenyképességét az egyre szorosabbá váló világgazdaságban. Ez még inkább hangsúlyos, ha figyelembe vesszük a vállalatok eredményessége és emberi erőforrás gyakorlata között feltárt pozitív kapcsolatot. Eszerint a vállalatok és tágabban a gazdaság fejlődését meghatározó egyik legfontosabb tényező a szervezetük minősége, a szervezeti tudás és a vállalatkompetenciák kiterjedtsége. A sokat emlegetett, tudásalapú gazdaság kiépülése, az alacsony hozzáadott értékű termelés helyett a magas termelékenységű betelepülése az oktatás- és foglalkoztatáspolitika mellett szintén a vállalatok emberierőforrás-kezelési gyakorlatán és ennek változásán múlik.

A szervezeti felépítés és humánerőforrás-menedzsment ugyanakkor erősen befolyásolja, hogy a vállalatok munkásai, alkalmazottai hogyan érzékelik munkakörüket, munkájukat: mennyire sokszínű az, mennyire vannak döntési jogköreik, vagy ellenkező előjellel: mennyire elidegenedettek tőle. A munkahelyi kapcsolatoknak része a vállalati vezetés szakszervezetekhez való viszonya. A globalizált vállalatokkal szemben a szakszervezetek nemzetközi szerveződésének szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni: a jóléti társadalom és a globalizáció kölcsönhatásának alakulását erősen befolyásolhatja.

Az empirikus tanulmányok alaposnak mondhatók, amennyiben felhívják a figyelmet a vizsgált jelenségek negatívumaira is, a kötetből azonban általánosságban egy pozitív kép és leírás bontakozik ki a nemzetközi vállalatok és a hazai gazdaság és társadalom kapcsolatáról. Ennek egyrészt mutatkoznak jelei, másrészt viszont csak pozitív várakozás, amit azonban kellőképpen alátámaszthatnak a szorgalmazott releváns politikák.

A multinacionális vállalatok betelepülésével kapcsolatos egyik leglényegesebb kérdés, hogy ezek mennyire integrálódnak a helyi gazdaságba: mennyire alakulnak ki beszállítói kapcsolatok, mennyire terjednek el a helyi vállalatok közt az általuk importált “kemény”, azaz termelési, illetve “puha”, azaz szervezeti, emberierőforrás-technológiák. Warhurst et al a kötetben szereplő tanulmányában¹ az utóbbi, eddig kevesebb figyelmet kapott kérdést vizsgálja. A modern vállalat-, termelés- és humánerő-szervezési technológiák terjedése eszerint segít modernizálni, versenyképessé tenni a helyi vállalatokat. Ennek meghatározó szereplőit és mechanizmusát vizsgálva azt látjuk, hogy a technológiák diffúziója függ egyrészt a helyi gazdasági szereplők által kevéssé befolyásolható tényezőktől, így az adott nemzetközi cég érdekeitől, stratégiájától vagy általában a társadalom befogadókészségétől. Függ ugyanakkor a megfelelő gazdaságpolitikai környezettől és az átviteli csatornák kialakulásától és működésétől is. Ezen belül megkülönböztetik a kényszerített átvételt, amikor a multi beszállítóinak különböző minőségi követelményeket ír elő. A másolás jellegű átvétel során a helyi cégek adaptálják a multinál látott szervezési technikákat, ehhez persze szükséges a megfelelő szakmai fórumok megléte és hatékony működése. Végül a menedzserek mozgása a vállalatok közt szintén a tudás szintjén meglevő kompetenciák terjedését segíti.

Az egységesülő világgazdaságban elfoglalt szerepünket a jövőben meghatározza, hogy a betelepült vállalatok milyen stratégia alapján végzik helyi fejlesztéseiket. A Makó Csaba írásában² ismertetett kategorizálás szerint a világgazdasági integráció két legmagasabb fokozata a “multinacionalizáció” és a “globalizáció”. Az előbbi gyakorlatilag adott államokhoz kapcsolódó vállalatok nemzetköziesedő termelési tevékenységét jelenti, az utóbbi az a fázis, amikor a vállalatok elszakadnak anyaországuktól és igazán transznacionálissá válnak: globálisan szervezik döntési és kutatásfejlesztési tevékenységeiket is. A közép-kelet-európai államok a kilencvenes években bekapcsolódtak a “multinacionalizáció” folyamatába, egyelőre nyitott kérdés azonban, hogy a szűk értelemben vett globalizáció szakaszában milyen szerephez jutnak. Makó ezt elemzi a székesfehérvári térségben készített felmérések alapján. Az általa ismertetett koncepció szerint a hatékony piacgazdaság kiépülését az ún. kreatív szakasz követi, amikor már a fejlődés minőségén, a magas hozzáadott értékű termelés elterjedésén van a hangsúly. A multinacionális vállalatokkal kapcsolatban itt már gazdasági beágyazódásuk és stratégiai, fejlesztési tevékenységeik idetelepítése a cél. Ez kedvező pozíciót biztosít az országnak a szűk értelemben globalizálódó nemzetközi gazdaságban. Makó előremutató példaként említi, hogy több nemzetközi vállalat Magyarországra telepítette kutatási-fejlesztési tevékenységét.

De Sousa és Richet³ a működőtőke-beáramlás modernizációs hatásait vizsgálva elkülöníti a vállalatokon belüli és vállalatok közötti technológiatranszfert. Koncepciójuk szerint a belső transzfert segíti, hogy a transznacionális vállalatok helyi leányvállalataikra egyre kiterjedtebb jogköröket ruháznak: kutatási-fejlesztési tevékenységek és regionális döntési központok is átkerülnek ide. Az általuk prezentált adatok ugyanakkor mutatják, hogy a beszállítói kapcsolatok is egyre inkább kiépülnek, és ez általában átstrukturálódást jelent a helyi cégek számára.

Warhurst et al megemlíti, hogy a szervezeti kompetenciákra és tudásra építő vállalat egyik jellemzője a döntési jogkörökkel felruházott alkalmazott. A vízió tehát egy kevésbé elidegenedett, a humánerő-fejlesztésre és -képzésre hangsúlyt fektető munkahely. Kérdés, hogy ehhez képest hogyan élték meg a dolgozók munkahelyeik átalakulását a 90-es években. Ezt vizsgálja magyar és lengyel felmérések alapján Ishikawa⁴ . Az elidegenedést mutató jelzőszámok mindkét országban jelentősen emelkedtek a rendszerváltozás során, de a kiinduló helyzet nem volt azonos a két országban. Lengyelországban egy eleve nagyon magas szinthez képest rosszabbodott tovább a munkások helyzete, míg Magyarországon a korábbi alacsony szintről emelkedett közepes mértékűre a mutató. A szerző az eltérés okait elemzi foglalkozási csoportokra lebontva.

A munkától való elidegenedés egyik eleme a vállalati döntési mechanizmusoktól való eltávolodás, a munkásokkal való vezetői konzultáció hiánya. A szakszervezetek reprezentációs és érdekérvényesítő képessége jelentősen romlott az elmúlt évtizedben a nemzetközivé váló tőkével szemben. A munkások nemzetközi érdekvédelmének hiányát a legutóbbi napokban is érzékelhettük, amikor is az üzemek kitelepítésével fenyegetett szakszervezetek munkaidő-engedményekre kényszerültek Németországban. Gennard et al⁵ a szakszervezetek nemzetközi szerveződésének kérdéseit és a közös fellépésük előtt álló akadályokat elemzi.

A kötetben további esettanulmányok is olvashatók a térségbe települő transznacionális vállalatok emberierőforrás-gyakorlatáról, ezek helyi cégekkel való kölcsönhatásáról, a vállalkozói életpályákról, a hátrányos helyzetű térségek foglalkoztatási helyzetéről. Egyes földrajzi térségek elemzése több írásban is megjelenik, ám ezek mindegyike valamilyen speciális kérdést vizsgál az adott vállalatoknál. Egy adott kistérség átfogó elemzését nyújtja viszont a másik recenzált kötet: a foglalkoztatási helyzet bemutatásán túl vizsgálja, hogy a térség különböző nagyságú vállalatai milyen termelés-szervezési és emberierőforrás-gyakorlatokat alkalmaznak, ezek hogyan hatnak egymásra, így bizonyos szempontból kiegészíti ezt a könyvet.

A kötet által nyújtott analízis tehát több területről indul ki, így végigolvasva az egyébként szerteágazó írásokat, végül összeáll az olvasónak valamiféle helyzetkép a térség vállalatai humánerőforrás-kezelési gyakorlatának változásáról és jelentőségéről. A tanulmányok nagy része vállalati interjúkra és kutatásokra támaszkodik, így az elméleti állítások működését konkrét esetek bemutatásán keresztül vizsgálja meg, ami szintén pozitívumai közé írható. A kötet azonban óhatatlanul normatív, amennyiben az őt övező szakmai kommunikáció is az: a térség országainak és Magyarországnak a globális gazdaságba kapcsolódását a fejlődő humánerőforrás-gyakorlatokat és azok implikációit figyelembe véve elemzi. Az olvasó tehát nem annyira a vállalatok valós munkahelyi viszonyairól, a munkakörülményekről, a tényleges gyakorlatról kap képet, mint inkább arról, hogy ez a gazdaság mennyire átitatott ezekkel a szervezeti technológiákkal, menedzseri gyakorlatokkal. Előnye azonban, hogy felvázolja a bennük rejlő lehetőségeket, amelyek meghatározhatják a térség országainak világgazdasági sikerét, illetve vázolja az ezt elősegítő vállalati és gazdaságpolitikai stratégiákat.

* * *

Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros. Egy település három elnevezéssel, ami szinte a semmiből vált a szocialista nehézipar egyik fellegvárává. Az 50-es 60-as években a nyugat-európai döntéshozók körében is népszerű volt az olyanfajta regionális politikai gyakorlat, ahol szintén a földből nőttek ki az új nagyvállalatok és települések.

A 60-as, 70-es évek nyugat-európai térszerkezete és térfolyamatai konzerválódtak Magyarországon egészen a rendszerváltásig, ami nem felelt meg a piacgazdaságnak és az egyre inkább teret nyerő újfajta termelésszervezési paradigmáknak. A 90-es évek elején nemcsak a gazdasági szerkezetváltással, a piacgazdaságra való átmenet nehézségeivel kellett szembenézni, hanem az ezzel együtt járó és felerősödő globalizációs folyamatokkal is. Ez kibocsátási veszteséggel (ún. transzformációs visszaeséssel), a lakosság életszínvonalának csökkenésével és az egyenlőtlenségek növekedésével járt. A nehézipar a fejlett országokban válságágazattá vált.

Dunaújvárosnak és kistérségének az átlagosnál kisebb visszaesést kellett elszenvednie, mivel a Vasműnek sikerült átvészelnie a 90-es évek elejét. A Dunaferr csoport még ma is meghatározó szereppel bír a térség társadalmi és gazdasági életében. A Dunaújvároshoz hasonló gazdaságilag monokultúrásnak számító “rendszerváltó” térségek életében az ipari pillér kidőlése igen súlyos gazdasági-társadalmi válságot eredményezett. A gazdasági szerkezet diverzifikálása, a szolgáltató szektor súlyának növelése nélkül ez a fenyegetettség Dunaújváros esetében is megmarad, akár állami nagyvállalatról legyen szó, akár nem.

A Munka és a párbeszéd új paradigmái című kötet egy komplex és részletes, a teljesség igényével megírt empirikus elemzés a szóban forgó kistérségről a munka világának kérdéskörében. Inkább a mikroszintre koncentrál, szemben az előző munkával, ami behatóbban tanulmányozza a makrofolyamatokat.

A szerzők fő célja, hogy azonosítsák a kistérségnek a mintában szereplő vállalatai és vállalkozásai által követett termelésszervezési és tudás felhasználási modelleket, elsősorban feltáró kvalitatív elemzés (survey) keretében, valamint, hogy megvizsgálják: ezt mennyiben módosítja a társadalmi és kulturális beágyazottság és a szociális partnerek közötti párbeszéd. Az elemzés kiterjed a térségben rendelkezésre álló erőforrások bemutatására, a munkaerő-piaci helyzetre, illetve a gazdasági, társadalmi és kulturális kölcsönkapcsolatokra is.

Makó–Simonyi szerint a piacgazdaság új szervezeti modelljeinek adekvát leírásához meg kell újítani a gazdaságszociológia szótárát, amit az elméleti részben részletesen bemutatnak.

A posztszocialista közép-kelet-európai országoknak nem egyszerűen a fejlett országokhoz való felzárkózás a cél, hanem az integrálódás a globalizálódott világgazdasági rendszerbe. Ebben a rendszerben a hangsúlyok állandó mozgásban vannak, így új fogalmak kerülnek előtérbe. A rugalmasság és a tudás lépett elő központi témává a gazdaságszociológiában a 90-es évekre. A privatizáció, decentralizáció, versenyképesség, dereguláció, alkalmazkodóképesség stb. fogalmaival kiegészülve a megerősödő neoklasszikus paradigma esszenciáját alkotják, amiket a Washingtoni Konszenzus “kodifikált”. Ezen fogalmak segítségével építhetőek fel, írhatók le jól az új munkaszervezeti és tudáshasznosítási modellek.

Az elméleti részben a szerzők felvázolják a rugalmasság, valamint az alternatív tudásformák főbb típusait. A rugalmasság összetett fogalom, de első olvasatban a merevségek felszámolását jelenti. Leginkább a munkaerő-piaci kötöttségek lazítása katalizálja azt. A rugalmasságnak két alapvető formája létezik: a külső, munkapiaci, valamint a belső, funkcionális⁶. Az egyik, illetve a másik gazdasági szervezetekben alkalmazott “túlsúlya” alapján számos munkapiaci makromodell létezik a gyakorlatban Európa-szerte. A merev makroszint–rugalmas mikroszint kettőssége a stabilitást viszi a foglalkoztatási struktúrába, ami a munkavállalók számára kedvező, de például a magyarországi VGMK-k is sikeresen használták ki a 80-as években a tervgazdaság strukturális merevségeit.

A tanulmány szerint elsősorban a mikroszint hordozza az új termelésszervezési eljárásokat⁷ és tudásfelhasználási koncepciókat, amik az alkalmazkodás, az innováció és a változásra való képesség legfőbb komponensei. A tudás és az információ lassan, de biztosan válnak a legfontosabb termelési tényezővé. Ugyanakkor a tőkeszegény posztszocialista országokban a tőke relatív pozíciója a munkához képest szilárd maradt mind ez idáig.

Dunaújváros és kistérsége a 150 magyar kistérség között igen előkelő helyet foglal el általános gazdasági fejlettség tekintetében. Kedvező a fekvése (Fejér megye), korán kialakult szociális intézményi és jó infrastrukturális ellátottsága is ezt igazolja. Az előnyök közé sorolható még, hogy a térség demográfiai és foglalkoztatási mutatói kedvezőek, jobbak az országos átlagnál. Hátrányt jelent a szolgáltatási szektor színvonalának, diverzifikáltságának és súlyának alacsony volta, továbbá, hogy a vállalkozássűrűség, valamint a kis- és középvállalatok súlya vállalati struktúrában alacsony. A legnagyobb veszélyt a már említett monokultúrás gazdasági struktúra jelenti, bár a Dunaferr “mindenhatósága” nemcsak visszahúzó erőt, de stabilitást is magában hordoz. A többségi állami tulajdonban lévő nagyvállalat csődbe jutását a politika nem engedheti meg, hiszen akkor több tízezer ember megélhetése kerülne veszélybe, bár egyre kevesebb a hajlandóság, hogy közpénzzel finanszírozzák a Vasmű technológiaváltását a versenyképesség megőrzése céljából. A másik tanulmánykötet egyik fő aspektusa a tőkevonzó képesség, hiszen a standard elméletek szerint az FDI magában hordoz bizonyos típusú spillover hatásokat is⁸ , ha nem enklávészerűen integrálódik a helyi gazdaságba. A dunaújvárosi kistérség tőkevonzó képességére – főként a Dunántúl fejlettebb térségeivel összehasonlítva – gyenge, ami kapcsolatban állhat a térség monokultúrás gazdasági struktúrájával, a Dunaferr domináns szerepével. Ezt ellensúlyozhatná az infrastruktúra megfelelő volta, valamint a humántőke elégségesnek mondható mennyisége és minősége.

A tanulmány empirikus, a tudáshasznosításra és termelésszervezési eljárásokra vonatkozó részének konklúziója szerint a dunaújvárosi kistérség vállalkozásai, szervezetei nem kezelik kiemelt területként a képzést, noha csíráiban már megfigyelhetőek az alternatív tudásformák s az ezzel együtt járó rugalmas szervezési eljárások. A formalizált tudástípusok iránti kereslet még mindig domináns. A térség vállalataira inkább a tömegtermelés jellemző, azaz a neofordizmus uralkodik mind a kis-, mind a nagyvállalatok körében. A szervezet “kemény” jellemzői (a szervezet életkora, mérete és társasági formája), valamint a technológiaválasztás nagyban determinálja mind az alkalmazott termelési eljárások megválasztását, mind az alkalmazott képzési tevékenységet. Az egyedi termelést folytató – vagy a kisméretű vállalatokra inkább jellemző az innovációbarátság, a rugalmas formák megléte és az alternatív tudásformákra való építés. A nagyvállalatoknál koncentrálódik a tudás, az alkalmazott technológia korszerűsége együtt jár a képzési tevékenység intenzitásával. Jellemzően a kisebb szervezetek alkalmaznak magasabb képzettséggel rendelkező munkaerőt. A világszinten egyre inkább dominánssá váló élethosszig tartó tanulás, atipikus munkák, rugalmas szerződések stb. még nem váltak bevetté a kistérségben. Mindezek ellenére figyelemre méltó a térség adaptációra és megújulásra való képessége mindössze tizenöt évvel a rendszerváltás után, napjaink gyorsan változó, globalizálódó gazdasági környezetében.

A tanulmány kiterjed a partnerek közötti párbeszéd és megállapodások vizsgálatára is. Itt már teljes képet kapunk a górcső alá vett vállalatok társadalmi beágyazottságáról, stratégiájáról és víziójáról. Munkaügyi kapcsolatok és megállapodások terén nagyfokú heterogenitás a jellemző, amihez a dereguláció és a különböző szervezeti kultúrával és stratégiával rendelkező tulajdonosi csoportok és persze a termelésszervezési modellek járulnak hozzá. Minden szervezetnek más és más elképzelései vannak arról, hogy hogyan fokozza hatékonyságát, profitabilitását a munkavállaló motivációjának, képzettségének és képességének növelésével, figyelembe véve a tudáshasznosítási stratégiáját és az alkalmazott termelési eljárást. Az elemzés megerősíti azt a hipotézist, hogy nincs univerzális recept, a szervezet mélyen a társadalmi-gazdasági struktúrába ágyazott és a társadalmi partnerek közötti hatékony kommunikáció és koordináció a szervezetek és a térség sikerességének záloga.

A fejlett piacgazdaságokban uralkodó gazdasági-szervezeti normák és minták átvétele, ezek adaptálása a lokális sajátosságokhoz, továbbfejlesztése és a helyi erőforrások megfelelő mozgósítása meghatározó elem a gazdaság teljesítménye szempontjából. Ennek a folyamatnak a megindulására vannak jelek – ezt mindkét kötet tanulmányai mutatják –, de még korántsem eldöntött. Kérdés tehát, hogy megszűnik-e a magyar gazdaság kettőssége: integrálódnak-e a globális vállalatok a helyi struktúrákba, illetve viszont. Kérdés, hogy a kisvállalatok megtalálják-e új szerepüket, hogy elterjednek-e az emberi tudásra építő, humánusabb munkaerő-szervezési viszonyok, hogy a szakszervezetek megadják-e a megfelelő válaszokat. A rendszerváltás befejeződött, az átalakulás azonban nem: Magyarország szerepének meghatározódása az egységesülő világgazdaságban további kihívásokkal szembesíti az országot. Ezért is fontosak az olyan kutatások, amelyek a folyamat aktuális állapotáról tudósítanak.

Irodalom

Makó Csaba–Chris Warhurst–John Gennard (szerk.): Emerging Human Resource Practices – Developments and Debates int he New Europe, Akadémia Kiadó Budapest, 2003

Makó Csaba–Simonyi Ágnes (szerk.): A munka és párbeszéd új paradigmái, Országos Munkaügyi Közalapítvány, Munkaügyi kutatások szakmai műhelye, Budapest, 2003

Jegyzetek

¹ Towards a Better Understanding of the Cross-Border Transfer and Diffusion of Soft Technology

² Globalisation and Organisational Innovation: The Case of Central and Eastern Europe

³ Economic Transformation, FDI and Local Supply Companies: The Case of Hungary

⁴ Employee Representation and Alienation in the Transition Economies: The Cases of Hungary and Poland.

⁵ Barriers to Cross-border Trade Union Co-operation in Europe

⁶ Pl. a konjunkturális rugalmasság

⁷ Neofordizmus, diverzifikált minőségi termelés, rugalmas tömegtermelés és rugalmas specializáció

⁸ Túlcsordulási hatás, ami alapvetően több formában történhet: hálózati externális hatások, illetve technológiák átvétele