A globális kapitalizmus jellegzetes gondolkozási sémái, toposzai a földön hevernek, csak le kell hajolni értük. A szókészlet jelentését érdemes közelebbről is szemügyre vennünk.

Az alábbiakban az újkapitalizmus ideológiai tendenciáinak átfogó jellemzése helyett (bár ilyenek léteznek, s az ideológia akár marxi, akár mannheimi fogalma alapján szisztematikusan kutathatóak is) csupán ezen ideológiák jellegzetes tartalmainak, toposzainak, kulcsszavainak, szótárának bemutatására szorítkozunk. Ahogyan a tudományokban a teóriákhoz képest léteznek teorémák, elmélettöredékek, többé-kevésbé kidolgozott ötletek, hasonlóan van ez az ideológiák terén is. Átfogó, összefüggő eszmetan és ennek funkcionális elemzése helyett ragadjunk ki az újkapitalizmus ideologémái közül olyanokat, amelyek – a hétköznapi gondolkodás és tudás befolyásolásán keresztül – a tőkés társadalom legitimációját hivatottak elősegíteni. Olyanokat, amelyeket nem kell kutatói erőfeszítésekkel keresnünk, mert az utcán hevernek, csak le kell hajolnunk értük, s máris adva van az elemzés nyelvi-gondolati anyaga.

Se szeri, se száma hétköznapjainkban a legkülönbözőbb gazdasági, társadalmi jelenségek, teljesítmények értékelésekor a “hiába, vannak győztesek s vannak vesztesek” már-már magyarázatra sem szoruló kijelentés alkalmazásának. Ez a klasszifikáció az igazolás látszatát keltve mégsem legitimál, holott éppen igazolnia kellene a bekövetkezett állapotokat. Jellegzetes amerikanizmus (winner-loser) érkezett, terjedt el és győzedelmeskedett a neoliberalizmus szótárával az öreg kontinensen, amelyik egykor a feudalizmus erőivel szemben valóban a szabad verseny elvére építette a polgári berendezkedést igazoló elveit, eljárásait. Jogegyenlőségre, szerződési szabadságra és a magántulajdon tiszteletére, sőt szentségére. A “das Bürgertum” nemcsak a Besitz– és Bildungsbürgertumot, a vagyon és a képzettség polgárságát jelentette, hanem a feudális, rendi kötöttségeitől megszabadult, életét szabadon és más individuumokkal versengve leélő polgárét. A burzsoá–citoyen dichotom viszony már rámutat bizonyos strukturális törésre, de legalábbis a közhatalom előtt – elvileg – mindenki egyenlő. A magántulajdonos, magánember, a burzsoá mivolt a fogyasztási cikkek vonatkozásában – a pauperizálódó tömegek kivételével – valamelyest mindig mindenkinek kijárt. A termelési eszközök, befektethető mértékű vagyontömeg társadalmi megoszlása tekintetében már közel sem volt ez a helyzet. Az induláskori, a startbeli feltételek viszonylagos egyenlősége sem adatott meg. Mégis, a legitimáció ezzel (és más, itt most nem tárgyalható fejleményekkel együtt) megszűnt túlvilági lenni, laicizálódott, szekularizálódott, s a progresszió szolgálatában állt.

Az amerikai társadalomfejlődés ettől eltérően s némiképp kedvezőbben alakult. Elsősorban a brit minták átvételére kerülhetett sor, s mivel számottevő feudális előzmény nélkül indulhatott a tőkés fejlődés, ezért egészen a “végek” eltűnéséig¹ , tehát körülbelül az 1890-es évekig, mindenkinek jutott szabad parcella a más tekintetben is gazdag kontinensnyi országban, azaz a földtulajdonos farmerré válhatott. A javak eredeti felosztását követő igazi politikai harcokat az újrafelosztás, a redisztribúció korszaka csak ezután hoz magával. Épp ezért az amerikai demokrácia egész a 19. század végéig reális társadalmi alapzaton nyugodott, s közel se véletlen, hogy itt radikalizálódott a versenytársadalom gondolata. A puritán erények s a munka tisztelete párosult a verseny startbeli egyenlőségével, amely Európában nagyobb mértékben hiányzott. Az amerikai way of life ideológia hátterét, ha csak vázlatosan is, de ennyiben tárgyalnunk kellett ahhoz, hogy a népesség ottani nyerő típusra és loserekre osztását megérthessük.

A verseny jó dolog, a játék s a homo ludens a kultúra alkotórésze. Kivétel nélkül majdnem mindenki szereti. Azért és akkor, ha az erőfeszítések során feszültséget és feloldódást, örömet és kielégülést hoz. Egyidejűleg spontánul és tudatosan veszünk részt benne, szerepet kap a véletlen is, de még inkább a versenyzők által mozgásba hozandó képességek és készségek, s a verseny még igazságos is, miáltal elfogadható az eredménye. Minthogy egyenlő felek azonos feltételek mellett játsszák, s előre rögzítettek a szabályok, amelyek a játék kereteit adják. A játéknak kezdete és vége van, térben és időben határolt folyamat. A játék menete közben keletkező konfliktusokat pedig egy semleges bíró oldja fel, az előre rögzített szabályok alkalmazásával. A tapasztalatok során lehet és kell módosítani a szabályokat, új kategóriák be- vagy kiiktatásával, de ezen tudatos változtatásoknak nem szabad kikezdeniük a játék eszméjét: egyenlő felek közötti, szabályozott versenyhelyzet, fair eljárásokkal. Ha e három feltétel nem állna együttesen elő, akkor az eredményt mint minősítő körülményt már nem tartanák igazságosnak sem a részt vevő felek, sem a nézők. Ha nem egyenlő súlycsoportba tartoznának a résztvevők, vagy nem volnának előre rögzítettek a szabályok, mert azokat valaki menet közben változtathatná, akkor kétes lenne a folyamat igazoltsága s elfogadottsága. Ha nem semleges a bíró – elfogult vagy egyenesen szándékosan csal –, akkor az eredmény objektivitása megy veszendőbe, ami aláássa a verseny igazságosságát. A különböző játékelméleti analógiákkal élő társadalommagyarázatok éppen ezen feltételek fennállásának elemzése nélkül viszik át az igazságos verseny eszméjét azért, hogy a versenytársadalmat igazolhassák. Az emberekben élő igazságossági elvárások szociál- és individuálpszichikai realitására építenek a győztesek–vesztesek természetesnek tűnő, magyarázatot sem kívánó szembeállításával. A társadalmi folyamatokat nem előzte meg a szabályok konszenzuális rögzítése² , azoknak nincs sem elejük, se végük, mert határolatlanok. A társadalmi létben a bíró személye (“közhatalom”) is roppant kérdéses, hisz a politika éppen menet közben változtat, reagál a mindenkori, szakadatlanul változó helyzetek kihívására. A feltételek egyenlőtlenségét pedig a gazdaság társadalomstruktúrája állítja elő.

Éppen a versenytársadalom igazságosságának megértéséhez szükséges szembeállítanunk – a feltételek szubsztanciális különbözőségének számbavételéért – az egyszerű és a tőkés árutermelést. Mindkettő árugazdaságot feltételez, mindkettőben van verseny, csak éppen ezek nagyon különböző igazságosságokat valósítanak meg. Az egyszerű árutermelő saját munkájának árutermékével vesz részt a piaci versenyben, s így a piac személytelen mércéje őt magát, saját tevékenységét minősíti. Ebben az értelemben beszél a világrendszer-kutatásban Harrod és Hirsch is demokratikus gazdagságról. Innen a kisárutermelés igazságossága és elfogadottsága, s ennek a versenynek a valós, társadalmi igazságossága részben el is takarhatta, s ma is eltakarja – mert hiszen alárendelt mozzanatként jelen van a bővített újratermelési folyamatban – a tőkés árutermelés ettől való fundamentális eltérését. Utóbbiban ugyanis már idegen munka elsajátításával előállított termékről van szó. Oligarchikus gazdagságról, olyan hosszú távon biztosított jövedelemről, ami azé lesz, aki ellenőrzi létrehozóját, nem pedig azé, aki előállította. Szemben a tőkés termeléssel, a kisárutermelő azért ad el a piacon, hogy maga és családja szükségleteinek kielégítése érdekében pénzéért más, nem általa előállított árut vásárolhasson, tehát a folyamat célja a szükségletkielégítés, és forgalmi folyamata Á-P-Á képlettel írható le; addig a tőkés árutermelés célja a haszonszerzés. Nyereségért termelnek, pénzt (P) azért költenek (Á), hogy a megvásárolt árukkal termeljenek: munkaerővel, álló- és forgóeszközökkel, és többletre tegyenek szert (P-Á-P’). A forgalmi folyamat mozgatórugója itt a profit, a termelés célja a szakadatlan felhalmozás.

A tőkés árutermelésben látszólag tehát a versengésben egyenlő egyének közötti szelekció érvényesül, valójában az egyéni erőfeszítések mértékén és a képességek különbözőségén túl egyéb, az egyének akaratától független, objektív tényezők döntő befolyása érvényesül. A versengő individuumok mögötti strukturális pozíciók, osztályok, azok rétegei és csoportjai közötti különbségek hatnak. A siker, a sikertörténetek, a sztárkultusz, a csillogás reflektorfénybe állításának arról kell meggyőznie az embereket, hogy az újkapitalizmus világa olyan világ, ahol – mint ez az Egyesült Államok pioneerokra szabott korában, néhány szépséghibával³ valóban így is volt – mindenki a saját szerencséjének kovácsa, ahol nemes, mindenkire kiterjedő esélyegyenlőség szerinti játék folyik. A korlátlan lehetőségek közepette a “Ragadd üstökön a szerencsédet”, van még egy esélyed, próbálkozz, ne add fel! toposzok hivatottak egyrészt a versenyelvet igazolni, másrészt a szerencsejavak véletlenszerű megoszlását a társadalmi szükségszerűségek rangjára emelni. A játékelméleti analógia átvitele a társadalmi és gazdasági folyamatokra tudományosan pontatlan és felületes, de alkalmazásának nem is a megértés a mozgatórugója, hanem az, hogy ideológiailag funkcionális elem: anyagi erő, mert hat az emberekre.

Álláspontunk érvényességét széles körű nemzetközi irodalom is alátámasztja⁴ . Amerikai közgazdászok, Robert H. Frank és Philip J. Cook⁵ egyenesen azt állítják, hogy a gazdaság és a kultúra döntő területein egyaránt a versenysport jutalmazási elveit alkalmazzák a globalizációs folyamatok során. Ugyanis a “Winner-take-all” – a győztes mindent elnyer elve érvényesül. A teniszben a világranglista negyvenötödik helyezettje 1993-ban éppen úgy csillogott, mint az első tíz bármelyike. Ám annak ellenére, hogy a US Openen, az amerikai nyílt teniszbajnokságon elődöntős volt, egyetlen teniszütős vagy cipős reklámszerződés sem jutott neki. Szerzőink ezután a felsőoktatás esetét mutatják be: A második ciklus végén (tehát az egyetemi fokozatú diploma megszerzésekor – Sz. P.) a legjobb diplomásoknak több esélyük van, mint másoknak – akik pedig aligha kevésbé tehetségesek, mint ők –, hogy felvegyék őket a legjobb doktori programokba; és a legjelentősebb doktori programokkal több esélyük nyílik arra, hogy a legjobb egyetemeken szerezzenek állást. Azokon óraterheik csekélyebbek lesznek, mint más, kevésbé tekintélyes campusokon; általános kutatási creditpontjaik, amelyeket beszámítanak, pedig megengedik, hogy a kollégáikkal való egyenrangúságot könnyebben érjék el. Ezen fejlődési fokon aztán a legjobbak majdnem bizonyosan még több kutatási creditet és magas színvonalú kollokviumokra szóló meghívást szereznek. A kezdetekben szerzett kicsiny kezdeményezési előny így válik behozhatatlanná a végelszámoláskor. A szociológus Robert Merton “Matthieu-hatásnak” nevezte ezt el, Matthieu könyvének azon részlete nyomán, amely azt mondja: “Azoknak, akiknek adatott, adni is fognak, sőt, a bőség jut; de az, aki nem birtokol jelentős dolgot, annak ínség a része, amellyel rendelkezik.”⁶

Ha most a szemléletesség kedvéért összehasonlítjuk a “Winner-take-all” elvvel és a Matthieu-hatással jellemezhető mai viszonyokat a szabad versenyes kapitalizmus ideológiai tendenciáit kifejező, John Dos Passos által megörökített állapotokkal, aki – szerencsénkre – U. S. A. című regényfolyamát forrásértékű dokumentarista technikákkal is igyekezett megújítani, akkor világossá válik a “végek” idejéről írottak és a mai állapotok különbsége. Dos Passos egy társadalmi körképben egyneműsített, egyformává tett – ám nagyon különböző súlyú és befolyású – emberek választási fogását gúnyolja W. J. Bryan, Nebraska aranyszájú szónoka 1896-os korteskedésének felidézésével⁷ .

 

…aki bérért dolgozik, van az is olyan vállalkozó, mint a főnöke,

a kisvárosi ügyvéd is van olyan vállalkozó, mint az üzleti egyesülések

tanácsadója a világvárosban,

a sarki szatócs is vállalkozó, annyira legalább, mint a New York-i

nagykereskedő,

a gazda, aki a hajnallal kél, kora tavasztól nyárutóig, naphosszat robotol,

és eszével, testi erejével gazdagságot támaszt a természet tárházában,

van az is vállalkozó annyira, mint az árutőzsdés, aki a szemes termények

árával játszik,

az ezerlábnyi mélyre szálló

vagy kétezer lábnyi magasba kúszó

bányász, mikor a nemesfémet

kibontja rejtekéből,

hogy bővülhessen a kereskedelem –

vállalkozik éppannyira,

mint az a pár pénzvarázsló,

aki csak gubbaszt

mindenek mögött

és drótokat rángat…

 

Kétség sem férhet hozzá, hogy ez akkor sem volt igaz, de az a jellemző, hogy akkor még elképzelhető érvelés volt – ami ma elképzelhetetlen. Az, hogy a vállalkozás közös nevezőjére próbálják hozni a teljes társadalmi keresztmetszetet. Azért, mert ma a társadalmilag egyenlőtlen⁸ versenyben a kiemelt elitet busásan megfizetik, de már az elsőrangú második vonal is fényévekre van e maroknyi kisebbségtől. A versenyeztetés a hajszálnyi különbségeket nagyítja fel és fejleszti tovább. A maroknyi kisebbség dicsőségét és gazdagságát viszont bárki által elérhető teljesítményként mutatják be és népszerűsítik. Azért, hogy a győztest győzelmet kiérdemelőként igazolhassák.

Az ilyen és ehhez hasonló ideologémák és médiatechnikák kulcsszava az esély, a “Chance”. Ez is a játékból került át a versenytársadalom legitimációs szótárába. Valóban, absztrakt értelemben sok mindenkinek sok mindenre van ugyanis esélye. Csak éppen nem mindegy, hogy 99,9% vagy pedig 0,1% az esélye valakinek. Kikapcsolják az esély mértékét és fokát, azért és úgy, hogy fenntarthassák és kiterjeszthessék az esélyegyenlőség látszatdemokratizmusát. A strukturálisan különböző társadalmi helyzetekről, eltérő feltételrendszerről, amely a hasonlóak között valóban az életlehetőségek közösségét teremti meg, eleve nem beszélnek. Az esély individualizált fogalom, amely függetlenített attól a társadalmi struktúrától, amelybe az egyének bele vannak vetve. Kedvező esetben persze vannak inter- és intragenerációs mobilitási csatornák, csak nem úgy és nem oly módon, ahogyan ezt a korszak ideologémái szerint elhitetik. Amíg a reális világ ontológiai felépítettségében az absztrakt lehetőségektől a konkrét lehetőségekig haladva, a sporadikus, elszórt megvalósulásokon keresztül a szükségszerűen bekövetkező fejleményekig az alapok és a mértékek széles tárháza húzódik meg, addig a globális kapitalizmus reklám- és médiatechnikái tudatos szimplifikációkkal teremtenek hamis látszatokat. Szociálpszichikailag pedig ez sokak érzületével találkozó, nagy hatású mechanizmus – humanista álhumanizmus, mondhatjuk –, hisz legutoljára a remény vétetik el (W. Benjamin) az akaró, érző emberektől. Az absztrakt – reális feltételektől függetlenített – esélyszemlélet terjesztése, továbbá a reális szabadság, a célokat és értékeket a rendelkezésre álló eszközeikkel megvalósító pozitív szabadságeszménnyel szemben egyfelől a negatív – mindenkitől és mindentől független – individuális szabadságfogalmat, másfelől a szerencsére (véletlenre) épített szabadságfogalmakat építik be az esélyszemlélet terjesztésén keresztül is a tömegkommunikáción orientálódó és orientált tömegemberek gondolkodásmódjába. A tudatipar fáradhatatlan, nem pihen, s ennek megfelelően eredményesen is állítja elő azokat a habitusokat – a valóság észlelésének, fogalmi leképezésének és cselekvési késztetéseinek sémáit –, amelyek nagymértékben alkalmatlanná teszik az embereket arra, hogy adekvát formákban éljék át és tudatosítsák tényleges élethelyzeteiket és életlehetőségeiket. A fair verseny és az esélyek egyenlősége hivatott tehát a társadalmi különbségek elfogadtatására. Nem mondjuk, hogy eredménytelenül. A látszat valóságos, mert hat, mert a verseny igazságosságának, az esélyek egyenlőségének ideologémái társadalmi méretekben nem lepleződnek le látszatként. Még nem. Kérdés, meddig nem.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Hardi Péter: “Pluralizmus: az amerikai változat”, in: Bayer-Hardi, Pluralizmus, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985, 84. o.

² A konszenzuselméletek fiktív, történetietlen jellegét persze nem mindenki ismeri el. Mi e tekintetben David Hume-mal tartunk, aki e hagyományos ellenérv mellé még egy jó néhányat felsorakoztatott. (Pl.: természeti állapotban élő lények ab ovo nem rendelkezhetnek a szerződéskötéshez szükséges szellemi képességekkel; egy szerződéskötés eleve jogrendet és társadalmi állapotot tételez fel; a kormányzatok keletkezésénél igen gyakori az erőszak; egy berendezkedést, amely de facto sokáig fennáll, a megszokás legitimál stb.)

³ Az indiánok kiirtására, az 1865-ig legális rabszolgamunkára és a bűnözés útján szerzett, majd befektetett és legalizált óriási vagyonok eredetére kell itt elsősorban gondolnunk.

⁴ Lásd például: Harcolni nem játék (Marx szemben a játék- és igazságosságelméletekkel), in: Daniel Bensaïd: Marx l’intempestif. Grandeur et misères d’une aventure critique (XIXe-XXe siècles), Fayard, 1995, 141–184.

⁵ The Winner-Take-All Society (A győztes mindent elnyer társadalma), Free Press, New York, 1995.

⁶ Le Nouveau Capitalisme, N° spécial: Le Monde diplomatique, 2003. dec–2004. jan., 21. o.

⁷ John Dos Passos U. S. A. Első kötet A negyvenkettedik szélességi kör, Európa Könyvkiadó, 1978, 154–155. o. Bartos Tibor fordítása.

⁸ Lehet–e az átlag amerikai (200 millió ember) esélyeit, amelyik az összvagyon x %-ával rendelkezett csupán, ahhoz az 1% leggazdagabb (mindössze 500 ezer főhöz) hasonlítani, amelyik a hetvenes években még ennek 20, a ,reaganomics’ jövedelemátrendező időszaka után pedig már az összvagyon 39%-ával rendelkezett?! (Richard Rortytól származó adatok, Népszabadság, 1997. VIII. 16. 21. o.)