A globalizáció gazdasági és társadalmi hatásainak egyik legnevesebb kutatója nyilatkozik a munkaerő-áramlás és a kulturális, vallási különbözőség kapcsolatáról, a kis országoknak a globális munkamegosztásban betölthető szerepéről, illetve a "tömegpusztító fegyverként" működő spekulációs célú tőkemozgásról.

A holland származású Saskia Sassen a globalizáció gazdasági hatásainak egyik legnevesebb kutatója. Tanított várostervezést New Yorkban a Columbia Egyetemen, és kutatta az állam változó szerepét a latin-amerikai országokban. Jelenleg a Chicagói Egyetem jogi fakultásán tanít szociológiát, és állandó előadója a London School of Economicsnak is. Magyarul megjelent könyve: Elveszett kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában, Helikon Kiadó, 2000. A szerkesztőség kérdéseit 2004 januárjában Andor László és Sebők Miklós tette fel Saskia Sassennek.

 

*

 

AL–SM: Munkája során sokat foglalkozott a bevándorlás kérdésével, Guests and aliens (Vendégek és idegenek) címmel könyvet is írt Nyugat-Európa bevándorlás történetéről. Hogyan látja a jelenlegi nyugat-európai bevándorlási helyzetet, tekintettel arra, hogy az EU bővítésével megindulhat egy kettős folyamat: a legmagasabban képzett (pl. orvosok) és a legalacsonyabban képzett emberek is elindulhatnak Európa keleti feléből a nyugatiba?

 

SS: Ezt a könyvet felkérésre írtam. A bevándorlásról, menekültekről, menedékjogkérőkről és arról, hogy mit jelentenek Európa számára. Elsőre azt mondtam, hogy nem tudom megírni. Bár igaz, hogy holland vagyok, de nem élek itt. Erre a kiadónál azt válaszolták, hogy felkértek egy francia kutatót, aki viszont azt mondta, hogy megírja, de nem ír a német helyzetről. Ez is azt mutatta, hogy az európai kutatók egyszerűen nem akarnak beleavatkozni egymás ügyeibe. Van egy ilyen területi dimenziója a dolognak. Így a kiadó azt mondta nekem, hogy egy olyan emberre van szükségük, mint én, egy olyan európaira, aki nem itt él. Én ekkor kikötöttem, hogy csak úgy leszek képes ezt megírni, ha van egy kiinduló feltevésem, amely megoldást jelenthet rejtélyekre, amelyekkel szemben álltam.

Az egyik dolog, ami érdekelt – és itt nem foglalkoztam a kontinensről elköltözött európaiakkal, csak az Európán belüli migrációval –, hogy milyen jellemzői vannak az európai belső migráció történetírásának. Tehát nem maga a történelem, hanem a történetírás érdekelt, egy olyan dolog, amely általában a történelem félárnyékában húzódik meg. Az, hogy mi ragadta meg az európai történészek képzeletét leginkább a témában. Nyilvánvalóan a munkaerő áramlásának hosszú története van Európában, ami fontos szerepet játszott az adott országok, társadalmak építésében. A munkaerő-áramlás ezen következménye azonban valahol messze, takarásban van a közvélemény elől. És senki nem veszi figyelembe, nem viszonyul hozzá, eltekintve természetesen a történészektől. Amikor több nyelven is megjelent a könyvem, fiatalemberek írtak leveleket – szinte láttam magam előtt, ahogy sírtak, amikor írták –, hogy mennyire nem voltak tisztában azzal, mennyire egymásra vannak utalva az európaiak. Mennyire szükség volt a külföldiekre.

Rám a politikai gazdaságtani gondolkodásmód jellemző, kiindulópon­tokra volt szükségem a kutatáshoz. Így egyfajta tényfeltáró újságíróvá, magándetektívvé kellett válnom, hogy megoldást találjak az engem foglalkoztató rejtélyekre. Egyrészt, amikor a migráns nem messziről jött, egy tág értelmezésben véve hasonló kultúrkörben nőtt fel, hasonló a vallása, gyakran egészen hasonló nyelvet beszél, mint a helyiek, mégis hogyan lesz belőle kívülálló, a helyiek által megkülönböztetett. Manapság Kelet-Németország szolgálhat jó példaként erre a helyzetre, arra, hogyan lesznek a keletnémetek etnikai alapon megkülönböztetve.

 

AL–SM: Hasonlónak látja a helyzetet, mint a sokat emlegetett észak­olasz, dél-olasz esetben?

 

SS: Nehéz kérdés. Mivel Németországot is csak viszonylag későn, 1871-ben egyesítették, előtte Poroszország volt, és kisebb államok, ezért meghatározó volt a széttagoltság érzete. Az ilyen típusú elkülönülés, másság újratermelődik. Egy általános szinten tehát azt mondanám, hogy hasonlít a két eset, de mivel nem foglalkoztam mélyebben a témával, ezért nem mennék bele a részletekbe. A jelen időbe visszatérve azt látjuk, hogy a korábbinál nagyobbak a kulturális különbözőségek, lásd muszlimok, oroszok stb., nagyobb a vallási diverzitás. Ezek a különbözőségek azonban könnyen lehet, hogy annyira nem nagyok, mint gondolnánk. Inkább az európai történeti tudatban van benne a kívülálló fogalma (és ez más földrészekre is jellemző lehet). Az az érzésem tehát, hogy sokkal mélyebben fekvő dolgokról van szó, mint a kultúrák, vallások különbözőségéről, ez utóbbiak felelőssé tétele a problémákért abba az illúzióba ringat minket, hogy megtaláltuk a végső választ.

Természetesen valódi probléma, hogy hogyan tudnak együtt élni katolikusok és muszlimok. Mutatja ezt a Spanyolországban nagyon régóta létező muszlim közösség esete is. Úgy látom tehát, hogy ahogy a történelemről gondolkodunk, ahogy megkonstruáljuk a történelmünket, abban mélyen benne van a körön belüliek és a kívülállók megkülönböztetése.

Ha tudjuk, hogy az arab világban hogyan működik a rokonság intézménye, akkor azt látjuk, hogy Európára valamilyen más közösségfogalom jellemző. Nehezíti a tisztánlátást, hogy minden országnak megvan a maga diskurzusa a befogadás nehézségeiről.

Európa történetére visszatekintve azt láthatjuk, hogy van a folyamatoknak egy alapvető dinamikája. Ha az adott történeti időszakban van gazdasági növekedés, legyen szó a flamand takácsokról vagy a svédekről, akik királyságot akarnak, és ezért palotákat építenek, a németeknél a vasútfejlesztésről, a svájciaknál az alagútépítésről, a franciáknál a szőlőtelepítésről, akkor mindegyik esetben szükség volt a külföldről érkező munkaerőre. Egyetlen esetben sem volt ez másképp.

Így épültek társadalmaink. Ugye nem gondolják, hogy Párizsban az Haussmann Boulevard-ot franciák építették? Németek voltak, és belgák.

Visszatérve tehát az eredeti kérdésre. Ha úgy írja le a helyzetet, hogy a kevésbé jó állásokat kapják meg a bevándorlók, akkor az így is van, kétségtelenül megfigyelhető egy ilyen folyamat. Bármikor, amikor fegyelmezett, nehéz fizikai munka elvégzésére alkalmas munkaerőre vagy olyan emberekre van szükség, akik hajlandók 6 hónapot feláldozni az életükből, hogy dolgozhassanak mondjuk egy alagútépítésen (és sokan voltak ilyenek, és sokan közülük bele is haltak), akkor jó okkal gondolhatjuk, hogy külföldről kell hozni munkásokat. Az érintett csoportok pedig változnak. Ha az írek már elértek arra a szintre, hogy ne kelljen mindent elvállalniuk, akkor jönnek a görögök és így tovább.

 

AL–SM: Az megállapítható, hogy ez a folyamat ma nagyságrendekkel több embert érint, mint korábban?

 

SS: Igen. És ebben nagy szerepe van az infrastruktúrának, az egyik kedvenc részterületemnek a globalizáció-kutatásban. A globalizáció infrastruktúrája alatt nemcsak a közlekedést értem, hanem mondjuk a vízumrendszert is. Ebben a rendszerben a “sefteseknek” (traffickers) fontos szerep jut. Az ebben az értelemben vett regionális kereskedelmi hálózatok mára globálisakká váltak.

Amikor a munkaerő-áramlás kapcsán a globalizációról beszélünk, akkor taxisofőröktől a bérgyilkosokig, bűnbandákig mindenre gondolnunk kell.

 

AL–SM: Egy esszégyűjteménye, amely 1999-ben jelent meg, a Globalization, and its discontents (A globalizáció és visszásságai) címet viselte. Később Joseph Stiglitz, Nobel-díjas közgazdász is megjelentetett hasonló címen egy könyvet. Nem tartja furcsának az egybeesést?

 

SS: Tudják, nincsen szerzői jogvédelem a címekre. Ráadásul, amikor már megvolt a kötet címe, felfedeztem, hogy korábban már volt egy harmadik kötet is, amelyet Roger Burbach írt (Globalization and its discontents: the rise of postmodern socialisms címmel jelent meg 1997-ben – a szerk.). Mondtam a kiadónak, hogy változtassuk meg a könyvem címét, de ők már nem akarták. Így hát a gyűjteményem első oldalán utaltunk rá, hogy már van ilyen címen könyv, megjegyezvén, hogy az sokkal jobb, mint a jelen kiadvány. Burbach nemsokára aztán írt egy levelet, amelyben közölte, hogy sokkal több példány fogyott az ő könyvéből is, miután az enyém megjelent (nevet). Ami a Stiglitz-könyvet illeti: a helyzet különösen pikáns, mivel a terjesztőnk is ugyanaz a cég.

 

AL–SM: Szintén a globalizációról, annak is pénzügyi vonatkozásairól írt a Foreign Affairsbe egy cikket, amelyben úgy vélte, hogy a globális pénzügyi piacoknak két központja van: New York és London. Milyen szerepet játszhatnak a Magyarországhoz hasonló kis országok, illetve az olyan kisebb tőzsdék, mint a budapesti, ebben a globális munkamegosztásban?

 

SS: Ahogy a globalizáció folyamata előrehalad és kiterjed, úgy válnak a globális pénzügyi piacok részévé újabb pénzügyi központok is – ez történt cikkem 1999-es megírása óta is. Egyre több és több ilyen pénzügyi központ kapcsolódott tehát be ebbe a vérkeringésbe. Ma azt mondanám, hogy 40 ilyen globális jelentőségű város van, közülük is kiemelkedik öt: New York, London, Tokió, Frankfurt és Párizs. Mindezekből egy komplex építmény áll össze. A második szinten vannak az európai jelentőségű központok, mint Amszterdam, Zürich, egy bizonyos tekintetben Milánó, Stockholm, illetve hasonló szerepet tölt be Sydney vagy Torontó is. Van egy harmadik vonal, São Paulo, Sanghaj, Mexikóváros is ide tartozik. Budapest 1999-ben valószínűleg még ebbe a kategóriába sem fért volna bele. Lezajlott ugyanakkor egy érdekes vita – lehet, hogy itt Magyarországon erről nem is szereztek tudomást –, amelyben azt kutatták, hogy a térségben Bécs, Berlin vagy Budapest lesz-e a vezető regionális-transznacionális üzleti és pénzügyi központ. Sokan fogadtak Bécsre, de a 90-es évek elejére Budapest már fontosabb volt, mint Bécs. Természetesen nem az egész városról van szó, hanem egy nagyon speciális szempontrendszerről. A külföldi cégek, köztük az amerikaiak, ekkor, ha el akarták érni a közép-európai piacot (és itt nem csak Magyarországról van szó), három választásuk volt: az imént említett három város. Nos, ezek a cégek Budapestet választották, és érdekes, hogy miért nem Bécset. Néhány évvel korábban ugyanis a bécsiek visszautasították a világkiállítás megrendezését (amit ezután az eredeti rendező partner Magyarország az 1994-es kormányváltásig egyedül is fenntartott – a szerk.). Mindezek következtében Bécset elkönyvelték mint túl “bécsies” várost. Budapest pedig kiemelkedett mint sok fontos globális cég ugródeszkája, amelyről elérhették a közép-európai, ún. feltörekvő piacokat. Az, hogy Magyarországon – és erről önök biztosan többet tudnak – végbement a pénzügyi piacok deregulációja, jól elérhető volt, Budapest pedig amúgy is pénzügyi központ volt, lehetővé tette, hogy bekapcsolódjon a globális pénzügyi vérkeringésbe.

Visszatérve tehát a kérdésre, a válaszom az, hogy a globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége. A cégek, a piac nem egyetlen nagy központot akar. Minél jobban megfelelnek egy város adottságai a kor színvonalának, minél inkább megvan a szükséges infrastruktúra, annál jobb az esélye: a sokat magasztalt Budapest, kedves belvárosával, üzleti-hivatali negyedével, a megfelelő infrastruktúrával és képzett munkaerővel beilleszkedett ebbe a komplex szerkezetbe. Amikor Argentína, ahol a korrupt Menez elnök hivatali időszaka alatt a 90-es években kialakították azokat a nagyvilági városrészeket a gyönyörű irodaépületekkel, ahol minden a kor színvonalán volt, szóval amikor ez az ország fizetésképtelenné válik, az olyan, mintha egy zsíros földterület megműveletlenül maradna. Látom magam előtt a nemzetközi befektetői közösséget, ahogy kis tigrisek módjára ugrásra készen ül, hogy amint arra megérett a helyzet, egyből visszatelepüljön a városba. A tőke mindig ugrásra kész. Budapest tehát mindenképpen számít, elsősorban az említett regionális értelemben. A globális pénzügyi rendszernek városok hálózatára van szüksége, és Budapest hozzátartozik ezek egyikéhez.

 

AL–SM: Budapesten megtartott előadásában¹ a nemzetközi pénzügyek kapcsán a spekulációs célból mozgó tőkét mint tömegpusztító fegyvereket jellemezte. Nem bírálják önt ezért a véleményéért?

 

SS: Valóban létezik ez a pusztító hatás. Ugyanakkor szükségünk van a nemzetközi pénzmozgásokból származó forrásokra, sokszor akár hitelfelvétel céljából is. Nem költhetnénk el másként semmire x+1 összeget, miközben csak x felett rendelkezünk, függetlenül attól, hogy biciklit, autót vagy egy fél országot vásárolunk.

 

AL–SM: A kérdés valójában arra az elmúlt, dominánssá vált ideoló­giai hullámra kívánt utalni, amely szerint a tőke szabad áramlása jelenti a fejlődés zálogát és így tovább…

 

SS: Nos, úgy vélem, hogy a pénzügyek egy nagyobb gépezetnek képezik a részét. Ennek a gépezetnek pedig az állami feladatok magánszférának való átadása az egyik legfontosabb jellemzője. A privatizációnak, deregulációnak köszönhetően a külföldiek bejöhetnek az országba és vásárolhatnak, legyen szó Argentínáról vagy Mexikóról, vagy más országokról. A pénzrendszer hosszú múltra tekint vissza. De kifejezetten a jelenlegi helyzetről szólva, ma a pénzügyi tranzakciók olyan környezetben zajlanak le, amelyre két dolog jellemző: egyrészt van a “minden eladó” szituáció. Mexikóban, Argentínában 15 évvel ezelőtt még nagyon sok mindenre tekintettek úgy, hogy nem eladó. Másrészt ami jellemző a nemzetközi pénzügyekre, az egy képesség. Nem csak arról van szó, hogy menedzsel, erőforrásokat oszt el. Az 1980-as évek óta – ami pénzügyi szempontból az innováció nagy korszaka volt – mindent képes pénzügyi eszközzé alakítani.

Legyen szó az én magánkölcsönömről, az ön kölcsönéről, egy épületről vagy hídról, ma mindezek pénzügyi instrumentumokat jelentenek. Minden értékes dolog értelmezhetővé válik a pénzügyi piacok számára is, és bekerül a körforgásba. Ha ebben a szövegkörnyezetben egyszerűen csak megállapítjuk, hogy jelenleg 70 vagy még több országban jutott el a liberalizáció egy olyan szintre, hogy a külföldi befektetők szinte bármit megvehetnek, amit akarnak, és ha ehhez hozzávesszük a pénzügyi szereplők imént említett képességét, akkor megkapjuk a jelenlegi rendszert. Ha a befektetők megvettek egy épületet, az építmény ugyan ott marad, de értékpapír formájában kivihetik az országból. Honnan tudhatnánk tehát meg, hogy valójában ki az, aki az adott épület üzemeltetésével létrehozott értéktöbblet hasznát élvezi? Nem tudhatjuk. De az több mint valószínű, hogy nem a helyben lakó emberek lesznek azok.

Mindig szeretek számokat is említeni, hogy legyen összehasonlítási alapunk: az egész világra kiterjedő külkereskedelem hatalmas összegre, 9 ezer milliárd dollárra rúg. Hasonlóképpen a közvetlen külföldi tőkebefektetések szintén komoly tételt jelentenek a maguk 7 ezer milliárd dollárjával. Ugyanakkor a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának (BIS) adatai szerint 2003 novemberében 223 ezer milliárd dollárt tett ki a tőzsdén forgalmazott pénzügyi derivatívák értéke.² Azt gondolom, érzékelhető, hogy nem ugyanarról a nagyságrendről van szó. És már a 9 ezer milliárd dollár sem az a pénz volt, amiből én majd holnap kimegyek a taximmal a repülőtérre.

Tehát a pénzt, pénzügyeket én mint egy funkcionális képességet fogom fel. Ha mondjuk, korszerű repülőgépeket építünk, akkor legalább 8 hónapig nem látjuk viszont a befektetett pénzünket. Ha autót, például egy Jaguárt, ez az idő legalább hat hónap. A pénzügyi piacokon ez az idő egy percre rövidülhet. Egyébként a nehézipar (mint például a repülőgépgyártás) jelentős mértékben hozzájárult a pénzügyi szolgáltatások fejlődéséhez. A Volkswagen-csoport ugyanakkor ma már sokkal nagyobb bevételt ér el pénzügyi szolgáltatások nyújtásával, mint a gépjárműgyártással.

 

AL–SM: A cancúni WTO-tárgyalások kudarcát látva ön hogyan látja, képes lehet-e ez a pénzügyi szféra a világgazdaságban meglévő határok és a szabad kereskedelmet gátoló akadályok lebontására?

 

SS: Nem hiszem. Bár a pénzügyi piacoknak létezik ez a képessége, ők sem mindenhatóak. Amúgy a világgazdaság kifejezés egy általános fogalom, amely sok-sok igen specializált területet takar. A pénzügyi piacok ezen képessége alkalmas a földrajzi keretek kitágítására. Volt idő, amikor úgy véltük, hogy az épületek például nem likvid eszközök. Most likvid pénzügyi instrumentumok. Régen az adósságot negatív pénzként fogták fel. Ma ez másként van. Ma úgy tekintünk rá, hogy egy nagyon nagy adósságállomány, az sokkal jobb, mint egy kisebb. Ez a pénzügyi szféra. A globális gazdasági rendszer azonban ennél sokrétűbb, jelentős mezőgazdasági kereskedelemmel stb. Nem hiszem hát, hogy ebben a komplex világgazdasági rendszerben a pénzügyi folyamatok mindenhatóak lennének. A gazdaság nem egyenlő a pénzügyekkel. Nagyon fontosnak tartom ezt a különbségtételt.

 

AL–SM: Így a beszélgetés vége felé közeledve…

 

SS: Kérdezzenek valamit az USA-ról is (nevet).

 

AL–SM: Rendben. A legutóbbi hírek szerint George Bush amerikai elnök változtatásokra készül bevándorlási politikáján.³ Milyen meglátásai vannak, tekintsük-e ezt már az elnökválasztási kampány részének?

 

SS: Egy teljes mértékben haszonelvű megközelítéssel állunk szemben, abban az értelemben, hogy Bushnak szüksége van a kisebbségek, a feketék, a spanyol ajkúak szavazataira. Ez utóbbiak esetében érdekes egybeesés, hogy a republikánus szavazótáborhoz hasonlóan vallásosak is, hisznek a házasságban stb. A másik dolog, hogy a mostani szavazópolgárok, körön belül lévők közül sokan korábban körön kívüliek, kirekesztettek voltak. Függetlenül attól, ki van hatalomban, az USA-ban az amnesztiát általában a társadalomban élő kirekesztettek (így az illegális bevándorlók) formális elismerésének eszközeként használják. Egy példa, hogy értsék, mire gondolok. A feketék állampolgárok voltak, de harcolniuk kellett a szavazójogért. Hirtelen – most itt a történelemkönyvek modorában elmesélve – egy szép napon az amerikai kongresszus úgy döntött, hogy megadja nekik a szavazójogot. Hasonlóképpen történt ez a nőkkel. A kirekesztettek léte és cselekedeteik – esetünkben pl. a tüntetések – befolyásolták a rájuk vonatkozó jogi szabályozást. Az ő fellépésük tehát fontos tényező volt abban, hogyan zajlott le a formális, jogi értelemben vett beilleszkedés. Ugyanez történt a polgári forradalmaknál. Az uralkodó egy Istenhez hasonlatos személyiség volt, szemben az átlagpolgárral vagy közemberrel. Ha így közelítünk a témához, azt mondhatjuk, hogy ők is körön kívüliek voltak.

A mostani és a korábbi amnesztiák esetében is a bevándorlónak először valahogy illegálisan át kellett lépnie a határt, ezután munkát kellett találnia. Utána jöhetett a legalizálás. Az intézkedés ráadásul komoly tömegeket érint, esetünkben ez 6 millió embert jelent. Az elnök tehát úgy dönt, rendben, legyen amnesztia. Nem tudjuk, hogy csak a választások vagy más okok miatt, de az USA-ban gyakran van amnesztia.

Ami engem érdekel ebben a helyzetben, az az, ahogy a törvény megsértése határozza meg a tartalmát egy új jogi szabályozásnak. Az összefüggések természetesen nem ennyire direktek, a legalizálás után még eltart néhány évig, amíg szavazójogot is kapnak az érintettek. Ezzel ellentétes irányba mutató további szempont lehet, hogy az állampolgársággal már rendelkező kisebbségiek gyakran nem szeretik az újonnan jötteket. Amint azt a német zsidók esete mutatja az orosz és lengyel zsidókkal, a németek mindent megtettek azért, hogy a keletiek minél előbb elhagyják a hamburgi kikötőt, és az USA-ba hajózzanak. Megszokott dolog ez a történelemben.

 

Jegyzetek

¹ A Miniszterelnöki Hivatal konferenciája a haladó kormányzásról, 2004. január 28–29. – A szerk.

² És ez már 9 százalékos csökkenést jelentett a három hónappal korábbi adathoz képest. Pontos számok az alábbi lapon találhatóak: http://www.bis.org/publ/qtrpdf/r_qt0312d.pdf – a szerk.

³ Megnyílnának ti. a határok az amerikai állampolgárok által be nem töltött álláshelyekre pályázó külföldiek előtt, l. http://www.whitehouse.gov/news/releases/2004/01/20040107-3.html .

Romániában még várat magára a sztálinizmussal való baloldali szembenézés. A szerző a sztálinizmust a kapitalizmus egy izotópjának tekinti, és saját álláspontja mellett betekintést enged az ottani diskurzusokba is.

Kedves Barátaim!

Elküldöm, reményeim szerint megfelelően tömör formában, nézeteimet a sztálinizmusról.¹ Hálás vagyok a Eszmélet szerkesztőinek, hogy lehetőséget biztosítottak számomra a sztálinizmus jelenségének átgondolására. (Ez mellesleg jól jellemzi az ideológiai szinteket is: Magyarországon már lehetséges vitát folytatni a sztálinizmusról; Romániában az egyetlen hivatalosan is jóváhagyott vitapont az 1989. decemberi forradalom és a “hazafiatlan” coup d’État közötti ellentét. A diskurzusok tárgya a tömegek szerepe, a spontaneitás, ám nem esik szó – sem önmagában, sem az előbbiek mellett – az (egykori) sztálinista bürokrácia különféle csoportosulásainak helyzetéről és nézeteiről. A forradalom népi jellegét osztálykarakterének elkendőzésére használják.)

Az Eszmélet erőssége baloldali reflexiójának köszönhető; annak, hogy elutasítják a “történelem végét” hirdető kalmárideológia fegyelmezett elfogadását. (Egyértelmű, hogy ez az apologetikus gondolat egy zárt társadalom irányába mutat.) A jelenkori történelem egyetlen, mégoly keserű tapasztalata sem igazolhatja a baloldali típusú társadalmi reflexió elvetését: nem csupán a társadalmilag meghatározott emberi szenvedés iránti érzékenységről van itt szó, nem csupán a szabadság és a társadalmi egyenlőség (a világon mindenkire kiterjedő) együttesének előtérbe helyezéséről, hanem az osztályuralom és a kizsákmányolás történeti jellegének, vagyis annak a felismeréséről, hogy ezek a kategóriák nem örökkévalóak és “természetesek”. A baloldaliság felvállalása erőfeszítést jelent az osztályuralom felszámolásának folyamata mögött húzódó történelmi feltételek megértésére.

Alapvető fontosságú az olyan csoportok léte, amelyek kedvező miliőt teremtenek az önkritikai reflexiók számára. Az Eszmélet körül kialakult kör erősebb a mi Nucleus Marx csoportunknál, amelynek magam is tagja vagyok, de úgy gondolom, érdemes lenne kezdeményező szerepet játszanunk egy kelet-európai és balkáni önkritikus baloldali hálózat létrehozásában. A 2004-es év az első világháború kitörésének kilencvenedik évfordulója: remek lenne dialógust kezdeni például Švejk országának reprezentánsaival. Persze nem csak velük. 1914 a világgazdaság egy prosperitási periódusára következett: a Kondratyev-ciklus “A” trendjének felelt meg. Napjainkban, a termelőerők egy magasabb szintjén, de ugyanezt a korszakot éljük. Mik tehát a perspektívák: béke?, háború?, társadalmi átalakulás?

Levelem két részből áll: az első a sztálinizmus néhány aspektusát járja körül; a második néhány módszertani kérdést vizsgál; közben pedig a romániai Nucleus Marx csoportról is esik szó (a romániai baloldaliság helyzetét firtató kérdéseitekre reagálva).

 

I. A sztálinizmus

 

Az általatok küldött írások² igen fontosak. A létező szocializmusról folytatott vita – ez a terminus teljesen megfelelő, hiszen az 1989 előtti társadalmat ugyan szocializmusnak szokás nevezni, a kritikai értelmiség (persze nem a jobboldal apologétái) mégis “létező szocializmusról” beszélt és beszél, rámutatva hogy az egykori rendszer nem tekinthető valódi szocializmusnak – nem csupán a mögöttünk hagyott történelem, hanem az előttünk álló események megértésének is sine qua nonja. Tehát: mi is volt a létező szocializmus lényege, és amennyiben valóban szocializmus volt, akkor miként győzhetjük meg az embereket arról, hogy az elkövetett hibák nem fognak megismétlődni?

Ezért a továbbiakban a létező szocializmust technikai okokból sommásan sztálinizmusnak³ nevezem, még ha ez félreértésekre ad is lehetőséget: a sztálinizmus egyszerre jelenti a lenini forradalmakat követően kialakuló gazdasági-társadalmi rendszert (GTR) és az e rendszerhez kötődő politikai rezsimet (PR).

Ugyanakkor meg is különböztetem a GTR-t a PR-től. A GTR a termelési mód (a termelőerők és a termelési eszközök), valamint a legitimizáló/domináns értékek összege.⁴ A PR az irányítás módja, a vezetők és vezetettek közötti kapcsolatrendszer meghatározója – példának okáért képesek-e az utóbbiak az uralkodó elitek kontrollálására, vagy sem; kihat a vezetés struktúráira – vajon a hatalom néhány személy kezében koncentrálódik-e, vagy egy szélesebb körű uralkodó elit között oszlik meg? Minden GTR-hez különböző PR-ek kapcsolódhatnak (demokratikusak és diktatórikusak).

A jobboldali, antikommunista ideológiák egyenlőségjelet tesznek a GTR és a PR közé, hogy a sztálinizmus GTR-ét ignorálva azt pusztán egy specifikus PR-képletnek tekinthessék: “kommunizmus = diktatúra…”

A GTR-t és a PR-t azonosnak tekintve éppen a sztálinista PR-ek célját ködösítjük el: ezek, mint arra némely baloldali ideológus előszeretettel rámutat, a fejlődés érdekében létrehozott diktatúrák voltak, sok esetben autoriter PR-ek, amelyek szükségesek voltak a sztálinizmust bevezető periferiális országok gyors modernizálásához. De milyenek voltak a konkrét termelési viszonyok ezekben a PR-ekben?

Nem elég rámutatni, ahogyan például a trockisták teszik, hogy a sztálinizmus átmeneti korszak volt, amelynek jellemzője a tulajdon szocializálása stb. stb. (Mit jelent a “szocializálás”? A klasszikus, fragmentált [kapitalista] tulajdonnak az állam kezében való egyesítését, vagyis a tőke feletti relatív társadalmi kontrollt a közjólét érdekében [amely számos országra jellemző volt] csupán a szó korlátozott értelmében tekinthetjük szocializációnak.⁵ Szélesebb értelemben a szocializáció a termelőeszközök magántulajdonának világméretű átalakítása társadalmi tulajdonná. Társadalmi tulajdonnak a világ teljes népességének kontrollját tekintem a világ összes termelőeszköze és forrása felett, amely nem szűkös magánérdekeket szolgál, hanem a társadalom minden egyes mai és jövőbeni tagjának érdekeit tartja szem előtt. Így a társadalmi tulajdon – amely nem kizsákmányoló kapcsolatokra épül és ilyeneket generál – magában foglalja a fragmentált, természeténél fogva kompetitív, nemzeti magántulajdon meghaladását, amely egyének, monopóliumok vagy éppen államok kezében összpontosul. De a magántulajdon meghaladása egyben a termelőerők azon szintjének túllépését is szükségessé teszi, amely a munkaerő kényszerén alapulva a magántulajdont szükségessé teszi.)

Nyilvánvaló, hogy a sztálinizmus történelmi specifikumának felfogásához az első lépés a termelőerők alacsony szintjének megértése a lenini forradalmak és a sztálinizmus korszakában: nem csupán a sztálinista rendszerek periferiális helyzete, hanem inkább az első és egyetlen világméretű ipari forradalom adott helyzete miatt. (Hiszen, mint tudjuk, a kommunizmus vagy éppen a szocializmus létrehozására – a két posztkapitalista, kommunista jellegű GTR közötti [A gothai program kritikájában kifejtett] különbségeket itt figyelmen kívül hagyhatjuk – csupán [mint Marx az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratokban, A német ideológiában és másutt kifejtette] világméretekben, és első lépésben a legfejlettebb országokban kerülhet sor.)

A termelőerők alacsony szintje szükségessé tette a munkaerő rákényszerítését a termelés fokozására (és a mind olcsóbb áruk előállítására). A munkaerő kényszerítésének szükségletével együtt járt (vagy abban kifejeződött) a munka “technikai” megosztása – amely az első ipari forradalom idején, mint arra Marx A tőkében rámutatott, már egyértelművé vált a munkafolyamat hivatásos és nem hivatásos tisztjei, illetve közkatonái között. A munka politikai megoszlása – az irányítók és irányítottak között – pontosan leképezte/leképezi ezt a technikai megoszlást. A politikai megoszlásnak addig nem lehet véget vetni, amíg a technikai megoszlás objektíve el nem tűnik (a technikai fejlődés logikájából következően).

Ennélfogva az a kifogás, amely a kommunizmust (ahogyan azt A gothai program kritikája meghatározza) kéri számon a sztálinizmuson, érvényét veszíti. A kommunizmusra való átmenet, mint Marx bebizonyította, csupán a fejlett országokban lehetséges, ugyanakkor csakis globális átmenet lehet: nem hogy a kommunizmus, de még a szocializmus sem lehetséges a kapitalista óceán apró szigetein.

Abban a marxista csoportban, ahol dolgozom, részt vesz egy uruguayi nyelvész, aki trockista volt, sőt ma is az; így van némi rálátásunk a trockista miliőkre és érvrendszerekre. Ezekben a sztálinizmus átmeneti jellege és a – burzsoá tulajdon lerombolásának talaján kialakuló szocialista tulajdonforma, vagyis a domináns és alapvető kizsákmányoló osztály, a burzsoázia felszámolása a legfontosabb szempontok. (Ám véleményünk szerint Trockij maga nemigen figyelt fel a forradalmat követő átmeneti korszak államkapitalista jellegére, sem pedig Marx és Engels észrevételeire A német ideológiában, ahol a termelőerők alacsony szintjén kialakuló nem kommunista társadalomról írnak.) Csoportunk végül nem fogadta el a trockista érvelést.

A sztálinista tulajdon éppen azért nem volt szocialista, mert a termelés eszközeit nem szocialista módon használták: a termelőerők alacsony, az első ipari forradalomra jellemző szinten álltak, és gyors fejlesztésükre volt szükség – ennek alapja pedig a hirtelen felhalmozás, amelyhez a bérmunkát mind nagyobb és nagyobb mérvű termelésre kellett rákényszeríteni. A felhalmozás legfontosabb céljai társadalmi jellegűek voltak – így az életszínvonal emelése –, de nem kizárólagosan. A gazdasági célkitűzéseket meghatározó politikai bürokrácia nem csupán a társadalmi prioritásokat tartotta szem előtt, hanem politikai hatalmi helyzetéből következően saját privilégiumait is védelmezte.

A felhalmozás a munka termékének, vagyis végső soron a tőkének a maximalizálását jelenti és gerjeszti tovább. És bár a csereviszonyok nem csupán a lehető legnagyobb nyereség elérését célozták, hanem a munkások, illetve általánosságban a korábbi elnyomott rétegek javát is – akiket (Trockij szavaival) “belevetettek a kultúrába”, lakótelepeket építettek számukra, kiépítették a közegészségügyet és a szabadidő struktúráit – ám e viszonyok alapvető eleme mégis a felhalmozás volt.

Szűkebb értelemben a kizsákmányolás a munkaerő által megtermelt értéktöbblet minden ellenszolgáltatástól mentes kisajátítását jelenti; tágabb értelemben pedig azt, hogy a munkaerő, vagyis tulajdonképpen a társadalom egésze nem gyakorolhat ellenőrzést a termelőeszközök és általában véve az emberi lét forrásai felett. Ezért a kizsákmányolást csupán a termelőeszközök világméretű és teljes szocializálása szüntetheti meg.

A kizsákmányolás magában foglalja és egyben generálja a magántulajdont. A magántulajdon – amely az állam, vagyis a politikai, pártállami bürokrácia kezében összpontosult – a sztálinizmusban a termelőerők alacsony szintje miatt maradhatott fenn.

A tőke:

• a kizsákmányoláson (és nem a világ népességének a világgazdaság felett gyakorolt ellenőrzésén) alapuló csere;
• és a termelőerők adott szintjének megfelelő felhalmozás, vagyis magában foglalja
• a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet kapcsolatrendszerét;
• a munkaerő által termelt érték – amelyet a klasszikus kapitalizmusban profitnak nevezünk – maximalizálását.

Ezért a tőke a termelőerők adott szintjének megfelelő történelmi viszonyrendszer.

A kapitalizmus szükségszerű volt, és – mint Marx bebizonyította – fejlődést jelentett a feudális viszonyokkal szemben. De vajon a sztálinizmusban valóban kapitalista jellegű viszonyok voltak jelen? Természetesen igen, éppen a felhalmozás szükségletéből stb. eredően. Ezért csoportunk, ha a sztálinizmusról van szó, többé nem teszi a tőke és a munka szavakat idézőjelek közé (lásd Szalai).

A sztálinizmus a kapitalista viszonyok kényszerének keretei között, illetve azok időszakában létezett. A sztálinizmus (egyfajta) kapitalizmus volt, vagy legalábbis beilleszkedett a kapitalizmus történelmi holdudvarába.

De vajon milyen típusú kapitalizmus volt, és milyen társadalmi struktúrát hordozott?

A sztálinista tőke az állam kezében összpontosult. Az állam – természetesen “a nép nevében” – volt a tőke birtokosa. A sztálinista állami tulajdon időben egybeesett a nyugati államkapitalizmussal, mivel ott az első világháborút követően a monopolista magánkapitalizmus ellentmondásait időlegesen a piaci viszonyokba való állami beavatkozással igyekeztek orvosolni.

Kiindulópontunk nem a hagyományos, klasszikus társadalmi struktúrákra összpontosít (“ha nincs burzsoázia, akkor nem beszélhetünk kapitalizmusról sem”⁶ ), hanem a tőkére, amelynek tulajdonosai különféle történelmi entitások lehetnek. (Akárcsak napjaink nyílt kapitalizmusában, ahol a különféle nyugdíj- és befektetési alapokat is ott találjuk a legnagyobb tőketulajdonosok között. A nyugdíjalapokon vagy a munkavállalói részvénykonstrukciókon keresztül a munkaerő önmagát zsákmányolja ki, hiszen a kizsákmányolás meghaladásának még nincsenek meg az objektív és szubjektív feltételei. A tőke immár kollektívvá vált, és mindaddig az is marad⁷, amíg a termelőeszközök feletti világméretű ellenőrzés is kollektívvá nem válik.)

Így a sztálinizmus társadalmi struktúrája megfelelt egy osztályelnyomáson alapuló GTR-nek, amely a munkaerő kizsákmányolásához szükséges: a kizsákmányolt osztályt az első ipari forradalom sztálini proletariátusa képviselte, míg vele szemben a pártállam politikai bürokráciája állt; e két társadalmi aktor viszonyai nem csupán a gyors felhalmozást és fejlődést határozták meg a sztálinista országokban, de a szociális jogok világméretű fejlődésére is alapvető hatást gyakoroltak a huszadik század második felének első évtizedeiben.

A sztálinizmus értékelésének bizonytalanságához a piac megértésének bizonytalanságai is hozzájárulnak. De mi is valójában a kapitalista piac? Az árucsere, az értéktörvény⁸ terméke, a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet. Kijelenthetjük-e, mint Szigeti Péter teszi, hogy a sztálinizmus alapvetően nem a kapitalista piac feltételei alapján szerveződött, sőt még a tőkés világpiacot sem vette figyelembe? Szalai Erzsébetnek igaza van, mikor rámutat, hogy a sztálinizmus nem használhatta az árutermelés fogalmait anélkül, hogy a piacgazdaságot mint olyat fejlesztette volna.⁹ Sem a sztálinizmus társadalmi céljai – amelyekben a források elosztását, például a makrogazdaság tervezésében a politikai mechanizmusok irányították, de az uralkodó elit egyes tagjai között érvényesültek a “szubjektív” do ut des-kapcsolatok is –, sem pedig a bürok­rácia privilégiumai nem szüntethették meg a sztálinizmus kapitalista piacgazdasági jellegét. Sokkal célszerűbb ezeket a vonásokat¹⁰ a sztálinizmus összeomlásában is szerepet játszó új, tansznacionális piaccal (amely a leginkább megfelelt és megfelel a jelenlegi ipari forradalom – gondoljunk az információs technológiákra – elvárásainak) együtt vizsgálni.

A termelési mód szempontjából a sztálinizmus államkapitalizmus volt. De minek tekinthető a szlogenek, illetve a legitimizáló értékek formája tekintetében? Ebből és csupán ebből a szemszögből a sztálinizmus szocializmus volt.¹¹ De mint tudjuk, sokkal fontosabb, hogy mi van a szlogenek mögött. Röviden: a szocialista jellegű legitimizációs értékek nem ellensúlyozhatták a GTR kapitalista vonásait, a tőke erősítésének szükségletét.

Ezért a sztálinizmus a kapitalizmus egy izotópjának tekinthető, amely a kapitalizmus történetének része. Ez az izotóp magában foglalja:

• a sztálinizmus nemzeti jellegét – a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatok túlnyomórészt nemzeti kereteit – a világkapitalizmus óceánjában¹² ;
• a (kapitalista) termelési mód és a legitimizációs értékek formája¹³ közötti ellentmondást;
• a legitimizációs értékek szocialista/kommunista formájának és az ideológia sztálinista tartalmának¹⁴ együttesét;
• egy helyettes burzsoázia kialakulását az osztályegyeduralomra¹⁵ jutó (párt/állami) bürokráciából;
• az állam közvetítésével biztosított de jure népi tulajdon és az állami tulajdon felett de facto uralkodó politikai bürokrácia közötti ellentmondást;
• azt, hogy a politikai bürokrácia de facto gazdasági ereje annak politikai/vezetői/hatalmi szerepéből eredt, nem úgy, mint a nyílt kapitalizmusban, ahol a burzsoázia éppen gazdasági erejéből következően tesz szert politikai hatalomra.

Ezért egyetértek Wiener Györggyel abban, hogy a jövőbeni posztkapitalista rendszer nem a sztálinista modell szerint fog megszerveződni, és a sztálinizmus nem a kapitalizmus alternatíváját jelentette a huszadik században, hanem a kapitalizmus győzelmét egy olyan korszakban, mikor a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatrendszer nemzeti alapon szerveződött. Ez a periféria némely országában az általános életszínvonal növekedésében realizálódott.¹⁶ Amikor a tőke–munka kapcsolatok transznacionális jellege kezdett hangsúlyosabbá válni, ennek a korszaknak bealkonyult. Éppen ezért nem gondolom, hogy a “desztálinizálás” a kemény vonalas sztálinizmus (mint PR) felszámolását jelentette volna; az utána következő egyik nacionalista vagy reformista irányzat sem volt képes a rendszer összeomlását meg nem történtté tenni, amely azért volt ab initio sztálinista, mert más nem lehetett. Vagyis (GTR-ként) nem is lehetett desztálinizáció tárgya a sztálinizmus idején.

Fel kell tárnunk a sztálinizmus kapitalista jellegét, hogy megérthessük: a kommunista posztkapitalizmus nem a múlt emléke, hanem még előttünk álló lehetőség. Ezeknek a problémáknak a megértésével – amelyek nélkül nem lehetséges a mai transznacionális kapitalizmus bírálata – a sztálinizmus történelemmé válik, és a még ma is létező sztálinizmus elméletévé redukálódik. Innentől a mai baloldali teoretikusok a világkapitalizmus jelenlegi nyílt formáira¹⁷ koncentrálhatnak, a mai geopolitikai helyzetre, az elöregedett baloldal megváltoztatásának szükségességére irányíthatják figyelmüket. Most az a legfontosabb kérdés, hogy milyen feladatok állnak a baloldal előtt.¹⁸

A GTR-rel kapcsolatos problémák relatív elvetése¹⁹ – végső soron a sztálinizmus nem csupán politikai jelenségekből állt – azt az elképzelést sugallta és sugallja, hogy a sztálinista diktatúra, illetve a PR volt minden gonoszság ősoka²⁰; nem egy kiváló baloldali gondolkodó is így véli, holott mindnyájan látják, hogy a sztálinizmus fennállása alatt is változásokon ment keresztül. Néhányan, így maga Trockij²¹ is, úgy vélték, hogy a sztálinizmus demokratizálásával visszaállítható a valódi, 1917-es szocializmus, hiszen a demokratikus nyomás eszközeivel a munkások győzelmet arathatnak az uralkodó bürokrácia felett. (Amennyiben ez nem történik meg, folytatta Trockij, a bürokráciának a munkások feletti győzelme a kapitalizmus restaurációjába fog torkollni – helyesebb lenne azt mondani, hogy a nyílt kapitalizmus egy új történelmi periódusának kezdetét jelenti.²²) Ám a különféle társadalmi rétegek közti erőviszonyok politikai kifejeződésének gazdasági alapjai vannak.

Tulajdonképpen magát a demokratikus deficitet sem érthetjük meg a specifikus osztályviszonyok²³ figyelembevétele nélkül: mi a demokrácia?, kompromisszum? és miféle kompromisszum? elfogadható… de ez mit jelent? Csupán az osztályviszonyokból vezethetjük le a hatalmi politikát, amely a sztálinizmus és általában véve minden kizsákmányoláson alapuló valahai és mostani társadalom sajátja. Ebből a szempontból vizsgálva semmi meglepőt nem találhatunk a demokratikus deficitben. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is Marx leírását a politikai kommunizmusról (Gazdasági-filozófiai kéziratok), nemigen állíthatjuk, hogy a sztálinizmus (akár átmeneti) szocialista jellegű GTR lett volna. A kommunizmus egyenlő a demokráciával, és ha ez nem így van, akkor az nem azért van, mert a kommunizmus szükségszerűen diktatúrát jelent, hanem mert az objektív (és persze a szubjektív) feltételek még nem érettek a kommunizmusra, a kapitalizmus megdöntésére irányuló kísérlet még csupán a “primitív kommunizmus” szintjéig jutott. Lázadó sziget a kapitalizmus óceánjában, amely néhány elmaradott perifériára korlátozódik; a helyzet a centrumországokban ugyanis – részben éppen a centrum–periféria struktúra számukra előnyös vonzatai miatt – még nem érett a forradalomra. Az ilyen “kommunizmusban” pedig óhatatlanul tovább él az elnyomás-alávetés hatalmi politikája.

Még inkább segíthet a problémák tisztázásában a legitimációs deficit vizsgálata²⁴. A legitimáció deficitje – persze az alsóbb osztályok szempontjából – úgy növekedett, ahogyan a sztálinista intézkedések egyre kevésbé voltak képesek az életszínvonal emelésére, legalábbis a nyugathoz viszonyítva. Vagyis a dolgozó osztályok nem a szocialista értékeket – sőt még csak nem is a politikai demokráciát²⁵ – tartották szem előtt, hanem a gazdasági teljesítményeket.

A társadalmi struktúra és eredet természetesen döntő szerepet játszott. Mint Wiener György rámutatott, a magyarországi életforma kispolgári eredete, sőt hozzátenném, egy általánosabb, visszafogott kispolgári mentalitás jelentős szerepet játszott benne, hogy az emberek határozottabban egy nyílt kapitalizmusra való áttérés mellé álltak. Romániában, bár a legtöbb paraszti gyökerű munkásra szintén ez a kispolgári mentalitás volt jellemző, az elsődleges iparosítással járó urbanizáció és a “kultúrába taszítás” (Trockij) hatásai azt a véleményt erősítették meg, hogy a korábbi sztálinista bürokrácia új hatalma még mindig jobb, mintha az egykori bojárok és kapitalisták térnének vissza. Ezért 1989. december 22. és 25. között az első spontán jelszó a “Demokrácia, Szabadság, Tisztesség” hármasa lett – az emberek hittek abban, hogy Iliescu az emberarcú szocializmus garanciája –, és csupán később, a terrorista elhajlások, illetve az Iliescu követői, valamint a korábbi liberálisok és a konzervatív parasztpárt közötti ellentét volt képes az embereket az “új” bürokrácia jármába hajtani, amely lépésről lépésre csendben alávetette őket a nyílt kapitalizmus rendszerének. Sem a nyílt kapitalizmussal kapcsolatos illúziók reklámozása, sem pedig a nyugati munkalehetőségekkel kapcsolatos remények nem tudták lerombolni az emberekben a korábbi “szocialista” illúzióikat: ezek az illúziók azonban átalakultak. Ennek tulajdonítható, hogy a Nagy-Románia Párt – amelynek szélsőjobboldali populizmusa ma a “szocialista” illúziók átformálásának egyetlen támogatott fóruma – még mindig az ország második politikai ereje. Az emberek 1989-ben Ceausescut, és nem a kommunizmust abcúgolták, abban hittek, hogy a legfelsőbb vezető – a “személyi kultusz” – volt minden baj forrása, és a demokratizálás elvezethet az “emberarcú szocializmusba”. Ám ez a történelmi korszak lezárult.

Fontos kérdés a sztálinizmus – mint GTR és mint PR – megítélése²⁶ a szocialista/kommunista jellegű értékek mint döntő és megfellebbezhetetlen érvek szempontjából. Igen ám, de ezek az értékek – mint pl. az egyenlőség – történelmileg meghatározottak. Ha konkrét történelmi társadalmakat akarunk ahistorikus kaptafákra húzni, akkor csupán egy liberális, idealista eredményre juthatunk. A sztálinizmus nem azért volt rossz, mert nem valósította meg az egyenlőség ideálját – történelmileg meghatározott társadalom volt (amely nem is felelhetett meg egy szocialista jellegű következetes egyenlőségnek). Ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmi egyenlőség – és természetesen nem az egyenlőség mint olyan – nem az emberi szükségletekből lepárolt absztrakt vágyálom, hanem a termelőerők és a civilizáció egy adott szintjén konkrét politikai cél, többé nincs okunk rá, hogy a sztálinizmusra efféle standardokat – betű szerint értett politikai szlogeneket – próbáljunk erőltetni; a politikai célkitűzések konkrét tartalmát az adott, konkrét körülmények keretében kell vizsgálnunk. Egy társadalom, így a sztálinizmus is, konfliktusokat hordoz: ezek végső soron a magántulajdon, a termelőerők és a köztük lévő viszonyok konkrét történelmi valóságán alapulnak. Nem vezet sehová, ha a sztálinizmust az egyenlőség megvalósításnak terén elért fiaskójáért vádoljuk. Sőt igyekeznünk kell megérteni, hogy mi tette lehetővé az emberek számára, hogy mégis elérjenek valamit; miért társult a sztálinizmushoz egy tragikus (korlátozott, partikuláris, ellentmondásos) heroizmus. Az elvárások, standardok, értékek önmaguk is részei az emberek történelmi környezetének. És ma, mikor azt látjuk, hogy miként számolják fel a korábbi jóléti eredményeket a növekvő termelékenység és a “posztindusztriális forradalom” keretei között, elgondolkodhatunk rajta, hogy amennyiben a szociális egyenlőség a társadalom minden tagjának a legjobb lehetőségeket hivatott biztosítani kreativitásuk kifejezésére, akkor vajon a “kapitalizmus” valóban jobb-e, mint a sztálinizmus volt?

A sztálinizmust nem érthetjük meg a hozzá vezető forradalom elemzése nélkül. Milyen típusú is volt ez a forradalom? Ha a tömegeket feltüzelő jelszavakat nézzük, szocialista forradalomról beszélhetünk. Vagy egy modernizációs forradalomra került sor, amely az objektív és szubjektív feltételeket volt hivatott megteremteni egy lehetséges és vágyott világméretű kommunista társadalom számára? E dilemmák miatt nem szocialistának, hanem leninistának nevezem ezt a forradalmat. Lenin teóriája szerint az államkapitalizmus a politikai hatalom megragadását követően az első racionális cél – hiszen Oroszországban sem a tömegek társadalmi tudata, sem pedig a termelőerők adott szintje nem teszi lehetővé a szocializmust, még akkor sem, ha az európai (német) forradalom bekövetkezne. Ennek alapján egyet kell értenem azokkal, akik – mint Wiener György – a “szocialista” forradalmat modernizációs forradalomként szemlélik (amelynek ideje egyszer s mindenkorra lejárt). A sztálinizmus a leninista forradalomhoz kötődött, így a mai transznacionális kapitalizmus jövőbeni társadalmi átalakulása vélhetőleg más formákat ölt majd. A forradalom nem egy dogma, és a rá vonatkozó történelmi koncepciók sem lehetnek azok.

 

II. Néhány gondolat a sztálinizmus vizsgálatának metodológiai kérdéseiről

 

Lényeges, hogy milyen logika szerint közelítjük meg a sztálinizmust. A Nucleus Marx csoportban például eleinte (1994 és 1996 között) arra törekedtünk, hogy a létező szocializmus “jó és rossz oldalait” egyaránt figyelembe vegyük. Egyikünk sem tagadta a valódi politikai atomizálódást és az egyenlőtlenségeket, majd később a politikai bürokrácia privilegizált helyzetét. Ugyanakkor nem hagyhattuk figyelmen kívül a széles néptömegek specifikus jólétét – a modernizáció folyamatában – vagy éppen a korai évek tömeges mobilizációját, mikor sokan meggyőződéssel vallották a szocialista jellegű alapelvek felsőbbrendűségét. Ebben az időszakban ellentmondásos helyzetbe kerültünk: egyrészt védelmeznünk kellett a szocialista/kommunista értékeket – hiszen éppen ezek egyesítettek minket egy baloldali vitakörben –, másrészt viszont képtelenek voltunk következetes marxistákként gondolkodni, vagyis különbséget tenni a szocialista jellegű legitimizációs értékek és a valódi termelési mód között. Így a szocialista/kommunista értékek védelmezése átmenetileg a megértés gátjává változott. Ám – Szigetihez, Szalaihoz és Wienerhez hasonlóan²⁷ – gyanakvással fogadtuk azt az érvet, hogy 1989-ben a szocializmus, illetve a kommunizmus bukott volna el. Vajon a kommunista értékek valóban alkalmatlannak bizonyultak, és az osztályelnyomás örökkévaló és természetes állapot lenne?²⁸ Vagy inkább a valóságot kell szem előtt tartanunk és az értékek valódi tartalmát firtatnunk?

Akkoriban a kör néhány tagja – mondhatjuk, a “kemény mag” – egyre jobban eltávolodott a “balosoktól”; ez utóbbiak ignorálták a politikai bürokrácia kiváltságait vagy éppen az iparosításban érdekelt munkások privilegizált helyzetét a parasztsággal szemben, és úgy vélték, hogy a létező szocializmussal szembeni bármiféle kritika egyben a szocialista értékek megtagadását is jelenti. A “dialektikusok” (magam is közéjük tartoztam) persze rámutattak, hogy a szocializmus kellemetlen aspektusainak kritikátlan megbocsátása csupán olajat önt a jobboldali ideológiák tüzére.

Ám a “balosok” egyre messzebbre mentek: számukra hovatovább az egyetlen progresszív történelmi modellé a létező szocializmus vált (figyelmen kívül hagyták Marx véleményét a kapitalizmus történelmi szükségességéről), és “szocializmus” alatt csakis a “napfényes oldalt” értették, különösen az 1989 előtti általános életszínvonalat; párhuzamot vontak a jobb életkörülmények és a politikai bürokrácia helyzete között, végül pedig a “nemzeti kommunizmusnál” kötöttek ki – vagyis többé nem kapcsolódtak a kommunista értékekhez, a sztálinizmus problémáiért az “idegeneket” (így a Kommunista Párt vezetésében ülő zsidókat) és a Szovjetuniót tették felelőssé, míg a jó dolgokat a nemzeti irányvonalat követő vezetőknek tulajdonították. Nem meglepő, hogy nemsokára elhagyták a csoportot – néhányan a Nagy-Románia Párthoz csatlakoztak, mások “a hatalmon lévő szociáldemokráciáról leváló baloldali pártokba” léptek be, néhányan pedig nyíltan lepaktáltak a szélsőjobbal.

Így a Nucleus Marx csoport fejlődésében a kapitalizmus és az antikapitalista harc megértése szempontjából a nacionalizmus kritikája vízválasztót jelentett. 1996-ban kapcsolatba kerültünk néhány trockistával, és a kialakuló dialógus megerősítette véleményünket: a “szocializmus egy országban”, a korszakra jellemző immanens nacionalista tendenciák (lásd a “szocialista hazafiságot”), a nemzeti keretekre osztott antikapitalista harc egy olyan rendszert jeleztek – és egy olyan rendszer következményei voltak –, amelyet nem igazán nevezhetünk a kommunizmus első lépcsőfokának.²⁹

Akkoriban sok energiát pazaroltunk a nacionalista balosokkal folytatott vitákra, és rámutattunk, hogy a globalizációval szembesülve az ideális társadalmi modell nem a nemzeti autokrácia – legyen az “szocializmus” vagy éppen “kapitalizmus egy országban” –, hanem éppen ellenkezőleg, a társadalmi viszonyok (elsőként éppen a kapitalista viszonyok) és antikapitalista proletárharc transznacionalizálása. Az internacionalizmus immár nem jelentheti a különféle nemzeti harcok összekapcsolását – amelyek mindegyike a saját tőketulajdonosai és egyben más, a kapitalista verseny következményeitől sújtott proletárok ellen fordul. Ez a forma az első ipari forradalom korszakának felelt meg, mikor a tőketulajdonosok és a munkaerő között nemzeti jellegű kapcsolatok voltak. A Kommunista Párt kiáltványának híres jelszava, Marx és Engels korai társadalomelméletének e zseniális summázata éppen a világproletariátus nem hierarchikus hálózatára vonatkozott és vonatkozik: ez a világméretű proletárosztály.

Azokban az években igyekeztünk kimutatni az úgynevezett baloldali pártok hamis baloldaliságát, kusza, nacionalista ideológiáik elmaradottságát és politikai szerepüket. 2000 óta arra fókuszáljuk figyelmünket, hogy a jelenlegi transznacionális kapitalizmus történelmi szerepe egy lehetséges szocialista jellegű posztkapitalista társadalom objektív feltételeinek megteremtése, és a baloldalnak ezt kell hangsúlyoznia, egyben pedig következetes harcot folytatnia az emberek jogaiért, és felvázolnia egy internacionalista/transznacionális proletármozgalom – vagyis a kommunizmus szubjektív feltételeinek – körvonalait.

2000 óta elsősorban a sztálinizmust a kapitalizmus izotópjaként felfogó teória finomításán dolgozunk.

Az 1989 óta eltelt idő alatt igyekezetünk megérteni:

• a történetiséget mint olyat, különösen pedig a baloldal konkrét történelmi jellegét; bár sokat köszönhetünk a trockistáknak, a baloldal történelmi válságának összefüggéseiben, mégis kritizálnunk kellett a trockiji elképzeléseket;
• a termelőerők meghatározottságát.

Ebben az értelemben Szigeti Péter véleményéhez kapcsolódva, aki szerint a nyugati baloldaliaknak nehézségeik vannak a létező szocializmus megértésében, kijelenthetjük, hogy ezek a nehézségek talán abból erednek, hogy következetlenül “alkalmazzák” Marx és Engels társadalomelméletének fentebb érintett kulcselemeit. Ez különösen a szociáldemokrata jellegű sztálinizmuskritikára igaz.

A mi csoportunk sztálinizmuskritikája is a “szocializmus” nyilvánvaló aspektusaiból, a nem demokratikus PR-ből és a nyugati társadalmakhoz mérten gyengébb gazdasági fejlődésből indult ki. Ez utóbbi tekintetben rájöttünk, hogy a kapitalista rendszert egészében kell vizsgálni, beleértve a centrum–periféria kapcsolatokat. Így világossá vált annak a teóriának a gyengesége, amely kapitalizmus alatt csupán a nyugati, kirakatnak tekintett rendszert érti. Ez a szisztematikus közelítés lehetővé tette, hogy túllépjünk azon a jobboldali elképzelésen, amely egyenlőségjelet tesz a kapitalista jellegű GTR és a demokratikus PR közé: elég egy pillantást vetni a modern történelemre, hogy lássuk, a dolgok nem így működnek.

Az egyértelmű aspektusok vizsgálata után olyan ideológiákat elemeztünk, amelyek a felépítményből – a vezetés, illetve a PR formáiból – kiindulva figyelmen kívül hagyják a konkrét termelőerőket. Marx nézetei szerint a termelőerők magas szintje teremtheti meg egy szocialista jellegű posztkapitalista rendszer objektív feltételeit; a leninista forradalmak előtt a termelőerők ehhez nem voltak elég fejlettek – bár a posztkapitalizmus nem is került napirendre.

Még azok is, akik figyelmüket az államapparátusra fokuszálva a felépítményből indulnak ki, óhatatlanul szembesülnek a magántulajdon létezésével a “szocializmusban”. A tőketulajdonos szerepét itt az állam játszotta el. Mi is a PR-ből indultunk ki, ám végül a GTR-nél kötöttünk ki. A politika – melynek központi fogalma a hatalom – a valódi eseményeket és kapcsolatokat a saját nyelvére “fordítja”. Ezért tisztában kell lennünk vele, hogy mit is fejez ki a politika az adott pillanatban. A létező szocializmus modellje és annak terjedése végső soron a termelőerők szintjének következménye volt. Az állami monopóliumok kialakulása mögött nem sátáni kommunista elképzeléseket kell keresnünk, hanem az adott történelmi korszaknak megfelelő államkapitalista berendezkedést.

A kapitalizmus korszakairól vitázva egy újabb jelentős dolog ragadta meg a figyelmünket. A huszadik században a kapitalizmust még nem érte el a rendszerszintű válság. Ám egy GTR – jelen esetben a kapitalizmus – csupán rendszerszintű válságba kerülve képes megteremteni önnön meghaladásának objektív feltételeit. Így a kapitalizmus transznacionális korszakát megelőzően – amely bizonyos értelemben egyben a rendszerszintű válság korszaka is – a kapitalizmus átalakítása két utat követhet:

• a rendszeren belüli (annak lebontását nem célzó) szociáldemokrata nyomást a centrumországokban, illetve
• a rendszerrel szembeni forradalmi utat a periféria országaiban (azonban, lévén hogy a kapitalizmus lerombolásának objektív feltételei még nem adottak, ezért ez utóbbi is a rendszer keretein belül marad).

A létező szocializmus így a még nemzeti alapon működő kapitalizmus konkrét geopolitikai viszonyainak terméke: a még nem transznacionális kapitalizmus különböző válságperiódusaiban elviselhetetlenné váló centrum–periféria kapcsolatok eredménye.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy a kommunizmus szubjektív feltételeinek megteremtése fontos, még mielőtt az objektív feltételek teljesen kialakulnának. Enélkül tovább sodródnánk egy egyre barbárabb társadalom felé. A történelmi válság csak úgy haladható meg, ha a baloldal megteremti a világ proletariátusának tömeges öntudatát (für sich – az “önmagáért való” osztályt, ahogy Marx és Engels rámutatott), a proletárok következetes és hatékony együttműködésének szervezetét.

Egyetértek mindazokkal – így magyarországi vitapartnereimmel is –, akik kritizálták a statikus sztálinizmus-, illetve szocializmusképeket. Romániában a szociáldemokraták sokat átvettek a jobboldal vízióiból, akik az 1950-es és 1960-as kemény éveket veszik a “szocializmus modelljének”.³⁰ Számukra a szocializmus nem más, mint a börtönök, a kínzások és az elnyomó hatóságok, a régi értelmiség egyes tagjainak kizárása az alkotómunkából (amely a sztálinista proletkult elavultságát mutatta) – a “kulturális sivatag” e látomása azonban egyáltalán nem igaz.

A sztálinizmus megértésének útvesztőiben bolyongva és a (marxista jellegű) társadalomelmélet fejlődéséről vitatkozva úgy láttuk, hogy különös figyelmet kell fordítanunk a szociális struktúrára: a második világháborút követő évtizedekben azért nem kerülhetett sor a marxizmus újjáéledésére, mert még nem léteztek a mai ipari forradalomra jellemző osztályok – az éppen megszülető új proletariátus³¹ –, amelyek képesek lettek volna (mert szükségük van rá) a marxizmus “újrafelfedezésére”.³² És miért van ez így? A sztálinizmus olyan rétegeket termelt ki, amelyek kívül estek a modern marxizmus társadalmi kategóriáin, hiszen célja – a periferiális országok első ipari forradalma – a sztálinista modell szerint integrált munkásokat igényelt.

A transznacionális tőke felsőbbrendű a nemzeti tőkéhez képest³³, legyen az akár sztálinista (államkapitalista) jellegű (makrotervezés). Vagyis nem csupán arról van szó – mint számos kritikus rámutatott –, hogy a PR nem volt képes megújulni az új ipari forradalom elvárásainak megfelelően, de ez az új ipari forradalom magában foglalja a transznacionalizációt, és erre csupán a nyílt kapitalizmus eszközkészletével nyílik lehetőség. A transznacionális tőke nagyobb lépés a kommunizmus felé, mint a sztálinizmus volt. A transznacionális tőke – az 1980-as években kezdődő – korszaka elsöpörte a nemzeti tőke korát, ahogyan majd a mai transznacionális tőkét elsöprik a világszocializmus/kommunizmus objektív feltételei, amelyek ugyanúgy a tőke logikájából fakadnak.

Úgy vélem, nem utasíthatjuk el a sztálinizmust a kapitalizmus történelmi horizontjára helyező érveket csupán azért, mert jobboldaliak – mint Kautsky –, disszidensek – mint Gyilasz –, vagy éppen trockisták – mint Cliff – fogalmazták meg őket. És ráadásul, mivel minden mindennel összefügg, ha a sztálinizmust szocialista jellegű társadalomnak tartjuk, akkor az 1989-es romániai forradalmat a régi rend visszaállítására törekvő ellenforradalomnak kellene tekintenünk. Ám ez csupán a sztálinizmus által hangoztatott szocialista értékek szempontjából lenne igaz. 1989 a kapitalizmus korszakváltásának szempontjából sem volt ellenforradalmi: a kapitalizmus transznacionális fázisa fejlettebb az államkapitalizmusnál. Objektíve a sztálinizmus csupán egy rövid időre és csupán a szociális ráfordítások tekintetében múlta felül a kapitalizmust. De persze Minerva baglya csupán akkor kap szárnyra, ha egy rendszer vagy korszak már nem képes problémáira megoldást találni…³⁴

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Nem foglalkozom itt a szociálpszichológia olyan alapvető problémáival, mint az alárendelődéssel kapcsolatos viselkedési formák – lásd alább Szalai munkáját –, a nyílt kapitalizmusra jellemző elidegenedés és atomizálódás, vagy a sztálinizmusnak a politikai jogokkal kapcsolatos elképzelései, netán a disszidensek fokozódó vonzalma a nyílt, nyugati kapitalizmus irányában – ismét Szalaira utalnék. Jelen írásomban csupán a gazdasági berendezkedésre – a termelőerők determinizmusára koncentrálok.

² Szigeti Péter: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok. Eszmélet 58. sz.; Szalai Erzsébet: A létezett szocializmus és tanulságai. Eszmélet 59. sz.; Wiener György: Hozzászólás az államszocializmus-vitához. Eszmélet 60. sz.

³ Számomra a sztálinizmus nem (csupán) a Sztálin életében fennállott politikai rezsimet – a legkeményebb éveket – jelenti, sőt a sztálinista politikai rendszert nem tekintem egy permanens Gulágnak. Moshe Lewinnek kétségkívül igaza volt, mikor rámutatott (Le siècle soviétique, Paris, Fayard, 2002), hogy ez a kiindulópont – az egész jelenség “sztálinizálása”, monolit, a történelmen kívül helyezett felfogása – éppen a sztálinizmus megértésére hatott bénítóan. Ám Lewin csupán politikai rezsimként elemezte a sztálinizmust: így a sztálinizmus nem volt szocializmus, hiszen a szocializmus fejlett politikai demokráciát jelent, ahol a tulajdon az egész társadalom és nem egy bürokrácia kezében van; de nem volt kapitalizmus sem, hiszen az állami tulajdon jellemezte; így a sztálinizmusnak a despotizmus egy formájának, egyfajta bürokratikus abszolutizmusnak kellett lennie (amely képes volt a változásra, mint azt Lewin “a sztálinizmus oroszországi és a maoizmus kínai lerombolásával” példázza). Így, bár bírálta a fasizmus és kommunizmus közé párhuzamot vonó “totalitarianizmus” “ideológiai lényegét”, Lewin mégsem volt képes túllépni a szokványos liberális gondolkodáson, és nem kívánta megvizsgálni a sztálinista termelési módot – lásd G. Almond megállapítását (Civic culture…): a sztálinizmus fennállásának nagy részében oligarchikusnak mutatkozott: egyszerre volt modernizáló és totalitárius.

⁴ Már itt rá kell mutatnom – ahogyan Szalai is tette – a – szocialista eredetű – disztributív értékek és a gazdasági hatékonyság között feszülő ellentmondásra. Láthattuk, hogy végül a gazdasági hatékonyság maga alá gyűrte a szocialista típusú értékeket. (Tény, hogy a nyílt kapitalizmus jóléti államai is csak egyes centrumországokban és egy kivételes történelmi korszakban alakulhattak ki, mikor az első ipari forradalom fejlődési maximumát a második világháború pusztításai követték, és a Szovjetunió győzelme egyes szocialista értékek átvétele felé hatott. Manapság pedig éppen a korábban elért szociális vívmányok felszámolásának lehetünk tanúi.) De vajon mindez szükségszerűen azt jelenti, hogy a szocialista értékek irreálisak, és mindörökre vereségre lennének kárhoztatva? Egyáltalán nem. Éppen a – kapitalizmus logikája által kikényszerített – gazdasági hatékonyság az, amely a) a fejlett technikára és magas szintű tudásra alapozva olyan tömegű árut termel, hogy az lehetővé teszi a szocialista jellegű disztributív értékek érvényesülését; és b) igazolja, hogy a (hatékony gazdaság által gerjesztett) munkanélküliség valódi megoldása nem a hamis munkahelyek (így az egyre növekvő bürokratikus apparátusok) létrehozása, hanem kreatív, valóban szükséges munkahelyek teremtése.

⁵ Albert Einstein is felfigyelt rá (Why Socialism? Monthly Review, 1949. május 1., Monthly Review Press, 2000, magyarul: Eszmélet 47. sz.), hogy “egy tervezett gazdaság még nem szocializmus. A tervgazdaság éppúgy társulhat az egyének teljes rabszolgasorba taszításával is”. Majd így folytatta: “A szocializmus eléréséhez néhány különösen bonyolult szociopolitikai problémát kell megoldani: miként lehetséges elérni, hogy a politikai és gazdasági hatalom kiterjedt centralizációja közepette a bürokrácia ne válhasson mindenhatóvá és meghatározóvá? Hogyan lehetséges megvédeni az egyéni jogokat és így demokratikus ellensúlyt biztosítani a bürokrácia hatalmával szemben? Átmeneti korunkban alapvető fontosságú tisztán látni a szocializmus céljait és problémáit. (…) a jelen körülmények között az e témákról folytatott nyílt vita tabuszámba megy.” “A szocializmus valódi célja – mutatott rá Einstein Thorstein Veblen szavait használva –, hogy túllépjen az emberi fejlődés ragadozó korszakán.” A probléma még ma is ugyanez.

⁶ Nem egy trockista erre a meghökkentő érvre hivatkozik. Magam és a csoport is fontosnak tartjuk a trockistákkal folytatott párbeszédet, mivel szomorú, hogy ilyen intelligens, magukat a munkások ügyének szentelő emberek (akik ráadásul valódi internacionalisták), egyes kérdésekben ilyen dogmatikusak lehetnek. A trockizmus felülmúlta a sztálinista ideológiát – most már minden azon múlik, hogy milyen mértékben képes az önkritikára.

⁷ Ez nem csupán az egyes burzsoák együttműködését jelent, hanem a proletárok önkizsákmányolását is. Gondoljunk csak a munkavállalói részvényekre vagy a munkások kollektív részvénybirtoklására a befektetési és nyugdíjalapokban. A proletárok mindaddig maguk is kapitalisták maradnak, amíg el nem pusztítják a kapitalista viszonyokat. A tőkéhez való viszonyuk mindazonáltal két síkon is antagonisztikus: egyrészt a nyílt tőkebirtokosokkal szemben – bérharcok stb. –, másrészt pedig a tőkével mint olyannal szemben. Az első, szembetűnőbb aspektus nem vezetett, és nem is vezethet a kapitalizmus eltörléséhez. Ehhez arra van szükség, hogy összekapcsolódjon a második aspektussal. Hiszen hogyan harcolhatnának a proletárok a tőke ellen, ha nem csupán munkások/kizsákmányoltak, hanem egyben kizsákmányolók és részvénytulajdonosok is?

⁸ Az értéktörvény az első ipari forradalom viszonyaihoz illeszkedett. Manapság egyre inkább elavulttá válik – erre néhány közgazdász mellett William Dixon is rámutatott, és hangsúlyozta a kapitalista piac elavultságát. Lásd: An examination of the changes within capitalism as a response to the developement of the antagonistic classes. http://www.hrc.wmin.ac.uk/guest/radial/RC-VALUE.HTM . és O. Giarini–W. R. Stahel: The Limits of Certainity. Facing Risks in the New Service Economy. Dodrecht, 1989. Mindazonáltal a piac állandó kihívást jelent a történelmi determinizmus következetes megértése szempontjából.

⁹ Ez már a kezdetektől látható: Lenin, NEP stb.

¹⁰ Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a csúcsbürokrácia milyen kevéssé volt képes ellenőrzése alá vonni a teljes sztálinista piacot.

¹¹ Vajon valóban csak szlogenekről lett volna szó, és Lenin a kezdetektől tisztában volt vele, hogy szó sincs a szocializmus építéséről; tudta volna, hogy a szocialista jelszavak csupán azt szolgálják, hogy elködösítsék a munkások előtt harcuk célját? Vajon a kommunista vezetők és általában a kommunizmus e feltétételezett “dupla gondolkodása” alkalmas eszköze egy használható sztálinizmuskritikának? A legkevésbé sem. Lenin és a kommunisták hittek abban, hogy a háború utáni viszonyok Németországban és más helyeken is forradalmakhoz vezetnek, és így nem az orosz forradalomra marad a szocializmus azonnali felépítésének feladata, és számíthat a világforradalom fejlettebb támogatására stb. 1923 után azonban világossá vált, hogy ezek a várakozások nem igazolódnak.

De nem is ez a legfontosabb szempont. Mint tudjuk, a felhasznált szlogenek mást jelentettek a parasztok – a lakosság többsége – és mást a munkások számára. A parasztok a (kis)polgári demokratikus folyamat végigvitelét akarták: békét és földet. A munkások azt várták, hogy a modernizáció eszközei által egy modernizálódó országban életszínvonaluk jelentős mértékben emelkedni fog. Természetesen senki sem törődött a szükségszerű (és szükségtelen) áldozatokkal, de ki is gondolna ilyesmire egy hasonló forradalmi pillanatban? Csupán a föld nacionalizálása – amely a híres dekrétumban a parasztság “örökös földhasználati jogaként” fogalmazódott meg –, valamint a gyárak nacionalizálása… vagyis az adott, konkrét uralkodó osztályok megszüntetése az elnyomott osztályok szeme láttára tette lehetővé, hogy ez utóbbiak a lenini forradalom társadalmi erejévé váljanak. Lenin és a kommunisták őszintén beszéltek: az első szlogeneket és célokat – béke és föld – hamarosan (és most tekintsünk el a polgárháború kikényszerítette speciális céloktól) a modernizáció jelszavai követték: “kommunizmus = villamosítás + szovjethatalom”. Más szavakkal: a dolgozók demokráciája és modernizáció (iparosítás…). Egy elmaradott, háború sújtotta országban a modernizálás kemény munkát jelentett, nem igazán a demokrácia, sokkal inkább a munkaerőre nehezedő nyomás fokozását. Mindazonáltal az emberek többsége a szociális jogok kiterjesztéseként fogta fel a demokráciát, és ezek a jogok a modernizálás eredményeivel arányosan, fokozatosan fejlődtek a sztálinizmus alatt: az 1930-as években a korábbi évtizedhez képest vagy éppen az 1950-es években a háború utáni újjáépítés nehéz éveihez viszonyítva. (Ezekben az időszakokban minimálisra csökkent a munkahelyi hiányzások vagy a munkahely változtatások száma, l.: a Michel Dreyfus, Bruno Groppo, Claudion-Sergio Ingerflom és mások szerkesztette Le siècle des communismes (2000) c. könyv 177. old. Így a demokrácia, illetve általában véve az értékek konkrét jelentését figyelembe kell venni. Vajon vádolhatjuk-e képmutatással a kommunizmust (és ebből a szempontból a sztálinizmust), mikor társadalmi elképzelései kemény osztályellenállásba ütköztek – beleértve ebbe a külső világkapitalizmus harcát a szocialista típusú értékek ellen, még ha azt a sztálinista diktatúrával szembeni küzdelem mezébe öltöztették is?

¹² Marx nem tévedett: a kapitalizmus nem haladható meg “egyetlen ország” keretei között, csupán világméretekben, és éppen ezért először szükségszerűen a fejlett országokban.

¹³ Csupán a formák, vagyis a jelek és a szimbólumok voltak szocialisták/kommunisták; a jelentésük sztálinista volt.

¹⁴ A szocialista jellegű legitimizációs értékek segítettek elkendőzni a sztálinizmus kapitalista jellegét.

¹⁵ Ebből a szempontból a jól ismert vicc: “pedig milyen jó volt az elmélet a gyakorlathoz képest…!” a társadalmi teória formájának és tartalmának sztálinista egyensúlyára épül; csupán a forma volt “jó”, illetve “szocialista”, míg a sztálinista realitás a megvalósítás problémáira figyelmeztetett (és nem a szocialista/kommunista elmélet alapvetően hibás voltára, ahogyan azt az antikommunisták feltételezik).

¹⁶ “A létező szocializmusnak volt a legerőteljesebb szociális politikája.” L.: Le siècle des communismes, 309. old. (1983-ban például Magyarország többet fordított szociális célokra, mint Svédország.)

¹⁷ Mint arra Szalai Erzsébet is rámutatott, a neoliberlaizmus egyre inkább képtelen egy működőképes világgazdasági jövőkép megalkotására.

¹⁸ Lásd Szalai Erzsébet írásában is.

¹⁹ A GTR problémáit a politikai problémák szintjére redukáló liberális álláspont baloldali átvétele lényegében a baloldali társadalomelmélet elmaradottságának eredménye, amely az egész huszadik századra (tulajdonképpen Marx halála óta) jellemző. A baloldal történelmi válságát az is mutatja, hogy nem hajlandó tudomásul venni a technika és a gazdaság meghatározó szerepét.

²⁰ Mint Szalai Erzsébet is rámutatott, senkit sem lehet erőszakkal boldoggá tenni. Egy másik, idekapcsolódó kifejezés a Le siècle des communismes c. kötetből: “ellenforradalom a forradalomban”. Ez a kifinomultan liberális mű sem lép túl a sztálinizmus (a különbségek és a változások miatt többes számú “kommunizmusok”) pusztán politikai szemléletén.

²¹ Trockij a korábbi munkásállam eltorzulásáról beszélve elemzését a felépítmény vizsgálatával folytatja. Ebben (és csakis ebben) az értelemben Trockij Bakunyin örökségét, az állam anarchista elutasítását folytatta. Trockij azonban nyilvánvalóan tovább is tekintett: ő az osztálystruktúrát és az osztályok közötti viszonyt is figyelembe vette. Ám mégsem látta át domináns osztály létének történelmi szükségszerűségét – nem fogadta el, hogy a sztálinista bürokrácia domináns, hatalmon lévő osztály; ő csupán a privilégiumokat, a bürokrácia elfajulását ostorozta. A domináns osztály szükségszerűségének belátása kiküszöbölheti Trockij gondolkodásának néhány következetlenségét: ha megértjük, hogy a sztálinizmusban szükséges egy domináns osztály, illetve az antagonisztikus osztályok léte, akkor Trockij konklúzióin túllépve a sztálinizmust nem a szubjektív lehetőségekből (az egymással küzdő politikai személyiségekből) fogjuk levezetni, és azt is beláthatjuk, hogy a sztálinizmus nem egy modell, amit – akár a kezdetektől, akár folyamatában – valami másra lehetett volna felcserélni.

A felépítmény-központú szemléletet képviselte Hruscsov is, aki 1962-ben bejelentette, hogy két évtized leforgása alatt meg fogják valósítani a “teljes kommunizmust”. Elméletileg ez az állam, a társadalmi megosztás, a kizsákmányolás megszüntetését indukálta volna. De megvalósítható-e a kommunizmus a világkapitalizmus óceánjának szigetein, a centrum–periféria kapcsolatok tengerében? Megvalósítható-e a periféria, illetve a félperiféria országaiban, a termelőerők akkori szintjén, a világméretű transznacionális alapok nélkül?

Nézzük csak ismét a sztálinizmus felépítmény-központú trockista felfogását, amely szerint az 1920-as évek Szovjetuniójában egy nemzeti-opportunista bürokrácia bitorolta el a hatalmat, és az októberi forradalom eltorzulása végül 1989-hez, a kapitalizmus restaurációjához vezetett. Trockij sztálinizmuskritikájának erősségei – az internacionalizmus és az önálló osztályharc gondolata – mellett figyelembe kell vennünk az ortodox trockista kritika történelmi gyengeségeit is. Ezeket a gyengeségeket valójában még néhány trockista is belátta: lásd Tony Cliffnek Shachtmannel és Mandellel szembeni érveit a State Capitalism in Russia c. könyvében. Az utóbbiak számára a sztálinizmus kapitalista lényegéről beszélni egyenlő azzal, hogy a kapitalizmusnak még hosszú jövőt jósolunk. A téma néhány említésre méltó feldolgozása: Joseph Green kritikája a munkásállam-elméletről: Competition among Soviet enterprises and ministries, and the collapse of the Soviet Union, Communist Voice, 19. sz., 1998. http://www.flash.net/~comvoice/19cDaum.html . Egy trockista szempontú analízis a sztálinizmus kapitalista alapjairól: W. B. Bland: The Restoration of Capitalism in the Soviet Union (Wembley, 1980). http://website.lineone.net~comleague/book/ussrindex.html. A neotrockista diskurzus (kapitalizmus = piac, míg a sztálinizmusban nincs piac) kritikájához: Martin Thomas: The USSR and the non-linear capitalism , Workers’ Liberty, 59. sz.. Michael Keren (A Theory of the Stalinist Economy) nem baloldali ideológus, de jól bemutatja a sztálinista “gazdasági zsarnokság” kapitalista természetét (“nem lehetünk biztosak benne, hogy egy alternatív rendszer magasabb értéktöbbletet biztosított volna” – írja, de nem fejti ki, hogy miért); így egy olyan PR-t vázol fel, amely autokratikus érdekeket képvisel. Ugyanakkor hozzátenném, hogy az autokraták nem csupán saját érdekeiket képviselték, de a bürokratákét, sőt a proletárokét is; az életszínvonal emelésének záloga ugyanis az ő esetükben is a gyorsított modernizáció volt. Az, hogy ez a modernizáció mekkora áldozatokat és kínokat követelt tőlük, nem bizonyítja a sztálinizmus mint kommunizmus ördögi gonoszságát. Ne felejtsük el, hogy a nyugati típusú modernizáció is rengeteg szenvedéssel járt a dolgozó rétegek számára.

²² Mint ismeretes, Trockij számára a sztálinizmus nem kapitalizmus volt, hanem a kommunizmus felé vezető átmeneti időszak. Ez az érvelés átvette a A gothai program kritikájában használt különbségtételt a szocializmus – a Gazdasági-filozófiai kéziratok terminológiájában a politikai kommunizmus – és a teljes kommunizmus között. Trockij úgy vélte, hogy ha az állami szektor proletárjelleget kapna, akkor a bürokrácia nem válhatna újfajta burzsoáziává.

²³ Mint Szigeti Péter és Wiener György is rámutatott: az egypártrendszer megfelelt a kizárólagos állami tulajdonnak, míg a többpártrendszer bevezetése egybeesett az állami tulajdon felbomlásával, a nyílt (fragmentált) magántulajdon megjelenésével (vagyis ez a lépés a legkevésbé sem jelentette azt, hogy a demokratizálódó “létező szocializmus” a valódi szocializmus irányába fejlődne tovább). Lásd még: Mark Kramer: Evidence on Soviet decision-making and the 1956 Polish and Hungarian crises. CWHIP Bulletin 8/9 winter 1996.

²⁴ Wiener György remek észrevétele szerint a sztálinizmust nem lehet demokratizálni, ezért legitimitását sem lehet erősíteni.

²⁵ Lengyelországban az emberek akkor fordultak dühödten a “kommunista” rendszer ellen, mikor a kormány az 1970-es évek végén nyugati adósságainak visszafizetése érdekében csökkentette az életszínvonalukat. Magyarország “legvidámabb barakk” státusa véleményem szerint nem csupán az intelligens propagandának volt köszönhető, hanem annak is, hogy a kormány az emberek szükségleteit kielégítendő nem riadt vissza az adósságok növelésétől. Ezt a szempontot is figyelembe kell vennünk az 1989-es év, vagyis a nyílt kapitalizmusra való áttérés vizsgálatakor. Az emberek időlegesen meg voltak győződve róla, hogy az átmenet “nem volt túl nehéz”, és “a demokratizálódás előrehaladtával minden jobb lesz” majd. (Wiener György rámutatott, hogy a magyar rendszer 1989-es összeomlásának egyik oka éppen az 1980-as évek egyre gyűlő adósságainak tulajdonítható. Romániában a bukás egyik tényezője viszont pontosan az adósságok visszafizetésére irányuló törekvés volt. Az adósságállomány növekedése általában a gazdasági növekedés lelassulásának, így a tőkehiánynak is fő oka. A sztálinizmus vége így egyben a további fejlődés irányát is kijelölte: transznacionalizáció és a szociális költségek lefaragása, a jóléti állam vége.) Természetesen nem kívánom ezt az összetett jelenséget csupán gazdasági okokkal magyarázni, a meghatározottságok ennél sokkal többoldalúak voltak.

²⁶ Miért nem alakult ki már a kezdet kezdetén egy nagyobb (tömeges) ellenállás a sztálinizmussal szemben? A kutatók számos okra rámutattak: elnyomás, az egyes konkrét problémákkal szembeni tiltakozás nyitva hagyott szelepei, a jutalmak rendszere, a nyugati munkások helyzetét feketére festő propaganda; mindazon­által véleményem szerint nem hagyhatjuk figyelmen kívül a modernizáció – mindenki előtt ismeretes – célkitűzéseit és azt a szintet, ahol Oroszország azelőtt állt. Mindezek együttesen egy relatív legitimációs bázist biztosítottak a sztálinista politikának: a hitet abban, hogy a dolgok idővel jobbra fordulnak. Természetesen nem feledkezhetünk meg a polgárháborút, majd a második világháborút követő újjáépítésekről sem.

²⁷ Ők mindhárman kiválóan bebizonyították, hogy ennek az érvnek a kétségbevonása – hiszen a szocializmus/kommunizmus mint olyan nem is létezett – nem a sztálinizmust erősíti, hanem a liberális-konzervatív komplexum elméleti gyengeségét illusztrálja.

²⁸ Ez meglehetősen idealista kérdésnek tűnhet, az elvi szempontok túlhangsúlyozásának. Ez bizonyos szempontból igaz is: humanizmusunk utasíttatja el velünk a humanista alapelvek elvetését. Ugyanakkor nem maradtunk meg az elvi szinten, pontosabban az elvek formai szintjén.

²⁹ Ekkoriban még dogmatikusan elfogadtuk A gothai program kritikájában kifejtett fokozatokban: első lépcsőfok: a szocializmus, magától értetődően egyetlen országban, majd utána – a valódi kommunizmus. Csupán 1997 és 2000 között kapcsoltuk össze ezeket az elképzeléseket a Gazdasági-filozófiai kéziratok vonatkozó megjegyzéseivel, amelyek kifejtik, hogy az első szakasznak nem lehetnek valódi szocialista jellemzői – hiszen az primitív (politikai) kommunizmus (más szavakkal egy szocialista típusú posztkapitalizmus kialakítására való törekvés). Ha ez így van, akkor az első fázis lényege nem lehet szocialista, és csupán a kapitalista viszonyok – jóllehet szocializáló – mimézisére törekedhet.

³⁰ Ugyanakkor a sztálinisták és a dogmatikus baloldaliak nagyvonalúan elsiklanak a “szocializmus” eme “sötét lapjai” mellett.

³¹ Éppen ezért az USA-ban például a republikánusok nyerték meg a helyi választásokat, ami azt mutatja, hogy az amerikai kispolgárság és nagyburzsoázia immár nem képes társadalmi pozícióit és hatalmát az eddigi demokratikus eszközökkel biztosítani, miközben egy következetes baloldal megjelenése még a jövő zenéje.

³² Az emberek csupán akkor értik meg visszamenőlegesen is, hogy mi történt, és mi történhet a jövőben, ha – mint Marx és Engels rámutatott – az állapotok odáig jutnak, hogy már nem javíthatóak a rendszer keretein belül.

³³ A sztálinizmus – tekintsük akár kapitalizmusnak, akár szocializmusnak – etatista társadalom volt. Az egyén érdekeit az állami érdeknek rendelték alá. Ez beleillett a kapitalizmus 1789 utáni általános vonulatába. Napjainkban, a transznacionális tőke korában egyre inkább tendencia az egyént és az államot egyenlőnek tekinteni. Ennek okait és aspektusait itt nincs hely megvitatni. Elég rámutatni, hogy bár az uralkodó osztályok is csatlakoznak e tendenciához, az mégis elsősorban a demokratikus harcok fegyvertárába tartozik.

³⁴ A dialógusnak folytatódnia kell magyar barátaimmal: rengeteg általuk érintett témára nem tudtam itt reagálni.

Mintegy negyedévszázada a szociológia és a politikai gazdaságtan mûvelõinek hálás – mivel gyakran visszatérõ – kérdése: létezik-e még munkásosztály? Létezett-e egyáltalán? Felbomlott-e, ha volt, vagy csak Csipkerózsika álmát alussza? A kérdés ma távolról sem teoretikus: napjainkban a "modernizált" politikai baloldal egyre kevésbé mutat affinitást a munkássághoz való kötõdésre, miközben a jobboldal stratégiájának fontos eleme lett a munkásság "megszólítása". A munkásszociológia és osztálypolitika kérdéseivel foglalkozó írások fonala átvezet több kontinensre. A globális körképben ezúttal megkülönböztetett figyelmet kap Mexikó, ahol idén a zapatista felkelés tizedik évfordulójához érkeznek, és ugyanilyen idõtávolból tekintenek vissza az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodásra is. Utóbbira meglehetõsen kritikus szemmel.

Tartalomjegyzék

1. Arundhati Roy : Élvezik-e a pulykák a hálaadást?
2. Hegyi Gyula : A munkásosztály a feledésbe megy?
3. Saskia Sassen : Párizs körútjait is vendégmunkások építették
4. Ana Bazac : Néhány gondolat az államszocializmus vitához
5. Bartha Eszter : Munkások a munkásállam után: a változás etnográfiája egy volt szocialista „mintagyárban”
6. Seumas Milne : Az angliai bányászsztrájk
7. csé : Dr. Murányi Zoltán (1960-2004)
8. Bill Jr. Fletcher : Osztályharcok Mexikóban – David Bacon: A NAFTA gyermekei c. angol nyelvű könyvéről
9. Melegh Attila : Munkások vagy migránsok?
10. Ravi Ahuja : Az indiai munkásmozgalom történetének margójára
11. Scott William Hoefle : Politikai részvétel és közösségi szerveződés Közép-Amazóniában
12. Timothy A. Wise : Mexikó kistermelői a globális gazdaságban
13. Bernard Duterme : A zapatista felkelés tíz éve Chiapasban
14. Immanuel Wallerstein : A Lula korszak
15. Pierre Franklin Tavares : Miért van annyi államcsíny Afrikában?
16. Rémy Herrera : Az amerikai embargó hatásai Kubára
17. Baloldali Értelmiségi Konferencia : Nyilatkozat az EU alkotmánytervezetének szociális tartalmáról
18. Francia Kommunista Párt : Állampolgári charta egy másfajta Európáért

Még egyszer a Wehrmacht-kiállításról, az SS és a Wehrmacht mentalitása, magatartása közti különbségekről és azonosságokról. A hazai hatalmi-politikai elit felelőssége Magyarország II. világháborús szerepvállalásában s annak mikéntjeiben, különös tekintettel a magyarországi holokauszt és a német megszállás összefüggéseire.

Kerekasztal-beszélgetés

Elhangzott a Kossuth Klubban, 2003. november 18-án

Résztvevők: Konok Péter, Sipos Péter, Ungváry Krisztián, Vargyai Gyula és Zeidler Miklós;

vitavezető: Krausz Tamás

 

 

Krausz Tamás: Három ok indokolta, hogy az Eszmélet szerkesztősége a téma szakértőit Magyarország második világháborús szerepvállalásának megítélése kapcsán megszólítsa. Először is, e látszólag tisztán történeti problematika aktuálpolitikai vitatémává alakult át. Másodszor: különböző politikusok, médiaszakemberek és újságírók veszik maguknak a bátorságot, hogy olyan biztonsággal szóljanak hozzá e témához, és mondjanak értékítéletet, mintha legalábbis futballmérkőzésről lenne szó. Ennek egyik oka talán az, hogy a nemzeti történelem igazán vitás problémáival kapcsolatban őszinte és becsületes szembenézés – társadalmi méretekben – még mindig nem ment végbe. Átpolitizálódott minden tudományos jellegű párbeszéd, s egy olyasfajta nemzeti ideológia vált uralkodóvá a magyar szellemi életben, amely mentegeti a magyar történelem szégyenteljes részleteit, így Magyarország háborús szerepvállalását is. Ebbe a vitába áramlott bele – s ez a harmadik momentum – Konok Péter álnéven publikált, kritikai írása az Eszmélet 55. számában Ungváry Krisztián publikációi ellen, amelyben a Wehrmacht egyoldalú megközelítését, “szerecsenmosdatását” állapította meg.

Hogy a cikk hangneme sértő volt-e Ungváry Krisztiánra nézve, vagy sem, azt főként az olvasók joga eldönteni. A szerkesztőség mindenesetre úgy látta: e kerekasztalt azért is meg kell rendezni, hogy a problémák világos megítélése kikerüljön a személyeskedés rossz légköréből. Megkövetem Zeidler Miklós kollégámat amiatt, hogy a lap az ő – Ungváry Krisztián védelmében írt – hozzászólását nem közölte; a szerkesztőség úgy döntött, hogy Miklós írása túlterhelte volna a folyóirat műfaji és szellemi lehetőségeit. Ráadásul a vita Eörsi István és mások hozzászólásaival a napilapok hasábjaira is kiterjedt. A mai kerekasztal talán “megoldja” az ott rövidre zárt válaszokat is.

A két fiatal történész itt ül az asztalnál, és a vitát – reményeink szerint – kiterjesztik a magyar politikai és hatalmi elit felelősségének problematikájára is, annak második világháborús szerepvállalását illetően. E téren ugyanis még a középiskolai történelemtanárok körében is elbizonytalanodás tapasztalható.

A második ilyen nagy kérdéskör a holokauszt problémája. Hogyan ítéljük meg a magyarországi holokauszt történetét? Kié a felelősség? Milyen szerepe van a német megszállásnak a holokausztban? Hogyan lehet a német megszállás és a magyar hatalmi elit teljesítményét összefüggésbe hozni?

 

Zeidler Miklós: Az én szerepem félig-meddig a kívülállóé, mert én a vitában nem szerepeltem, a nevem nem hangzott el, és az a “Tisztelt Szerkesztőség”-nek címzett olvasói levelem, amelyet márciusban adtam át Krausz Tamásnak, nem látott napvilágot. Ezt én tudomásul vettem, s akkor egyébként is azt írtam, hogy nem az dönti el ennek a cikknek a hatását, hogy meg fog-e jelenni az Eszméletben vagy sem, hanem, hogy azok, akiknek szól – és én az egész szerkesztőségre gondoltam – megszívlelnek-e belőle valamennyit. Bár választ eddig a szerkesztőségtől nem kaptam, úgy tekintem, hogy ez a beszélgetés részben ezt a célt is szolgálja.

Én alapvetően három dolgot nem jó szemmel néztem a Werth Márk-féle cikkben. Az első az, hogy álnéven született, a második, hogy a koncepciója szerintem tarthatatlan. A gondolatmenet lényege a következő: a szerző föltételezi, hogy létezik egy ún. liberális szélsőjobboldaliság vagy szélsőjobboldali liberalizmus. Tehát az egyik a másik jelzőjévé válik, és ilyenként együttműködve, ez a két gondolatrendszer nekiesik a baloldalnak. Én úgy gondolom, hogy ez az elgondolás, tehát hogy a liberalizmus és a szélsőjobboldaliság kvázi azonossá válik, vagy legalábbis akcióegységet képez, ez nemcsak első látásra agyrém, hanem egészében és részleteiben is teljesen megalapozatlan, és mind a jelen politikai helyzetre, mind pedig a történelem eddigi menetében bizonyíthatatlan. Most nézzük meg, milyen bizonyító anyagot használ: egyfelől olyan metaforákat alkalmaz, illetve olyan vélekedéseket ad bizonyos történészek szájába – többek között Ungváry Krisztiánéba –, amelyek vagy nem hangzottak el tőlük, vagy pedig irrelevánsak a téma szempontjából. Ráadásul azzal, hogy Ungvári Krisztiánnak bizonyos gondolatokat inszinuál, tulajdonképpen rágalmazza is őt, és azt hiszem, rögtön a cikknek az első oldalán előfordul a talán leggorombább dolog: az, hogy a Fidesz-kurzus házi történészének nevezi Ungváryt. Mármost túl azon, hogy ez teljesen alaptalan, másként mint sértést, nem is lehet értékelni, nincs is egyetlen érv sem, ami emellett szólna. A harmadik dolog, ami nekem nem tetszett a cikkben, az a stílusa volt. A publicisztikának ugyanis nem jellemzője az, hogy a szerzője álnéven rágalmazó mondatokkal lép föl. Vannak álnevek valóban a publicisztikában, ezekről általában tudjuk, hogy kit takarnak, illetve hogyha nem tudjuk is, azok nem azzal a szándékkal születtek, hogy e mögé az álnév mögé el lehessen bújni. Ha viszont így van, annak sem kell példát adni, tehát nem kell egy esetleges, nagyon ritkán létező rossz hagyományt fölújítani. Az én erkölcsi megfontolásaim szerint, ha nekem véleményem van, akkor ezt a véleményt a nevemmel is megerősítem, pontosan azért, hogy rajtam mindezt számon lehessen kérni. És a szerkesztőség, ha egy olyan cikket közöl, amelynek a szerzőjét ismeri, de mégis ragaszkodik az álnévhez, akkor valamilyen formában maga is felelősséget vállal annak tartalmáért. Krausz Tamás most a maga nevében, s talán ez a szerkesztőségre is érthető, megköveti mindazokat, akik úgy gondolják, hogy őket sértette a cikk, ez engem megnyugtat, és úgy fogom föl, hogy az olvasói levelem mondandójának egy részére ezzel választ is kaptam – ami engem kielégít.

 

Konok Péter: Egy kicsit meg vagyok lepve, de álláspontom lényegét, nem a személyeskedő részt, fenntartom. A szélsőjobboldali liberalizmus vagy a liberális szélsőjobboldaliság, ez az oda-vissza forgatott fogalom, alapvetően nem hiszem, hogy agyrém. Létezik olyan metszete ennek a két halmaznak, ami pont azért veszélyes – s itt szintén nem Ungváry Krisztiánra gondolok, hiszen fogalmam sincs az ő politikai nézeteiről –, mert egy ideológiai torzszülött. A cikket egyébként nem szántam személyes támadásnak. “A Fidesz-kurzus házi történésze” kitétel azonban, így utánagondolva, tényleg roppant sértőnek hangzik. Egyébként meg örülök, hogy ezt az emberek sértőnek tartják…

 

Krausz Tamás: Az Eszmélet – ugyancsak az 55. számban – közölte egy német szerző, Samson Madievski tanulmányát, amelyben az állt, hogy Ungváry Krisztiánnak az antifasiszta német kiállításról megfogalmazott kritikai álláspontja beleáramlott az ottani vitákba, amelyeket erős politikai felhang kísért, még a szélsőjobboldal is pozíciót foglalt. Az már a mostani összes vitarésztvevő számára érdekes lehet, hogy a Wehrmacht történelmi szerepéről hogyan lehet “differenciált” álláspontot kialakítani.

 

Ungváry Krisztián: A Wehrmacht-kiállításnak a lezáró aktusa után én nemcsak Magyarországon, hanem Németországban is reagáltam. A kiállítás egyik tézise az, hogy a katonák élvezték a háborút és a gyilkosságokat. A másik tézise, hogy a katonák azonosították magukat – az egyszerű katonák is – a totális háború ideológiájával, és ideológiai okokból követték el tömeggyilkosságaikat. A harmadik tézis az volt, hogy nincs mentalitásbeli különbség az SS- és az egyszerű Wehrmacht-katonák között. Végül pedig a negyedik tézis azt tartalmazta, hogy a Wehrmacht legfelsőbb vezetése is teljesen azonosult Hitler háborús céljaival. Ezek voltak tehát az eredeti kiállítás tézisei. A kiállítás azt szerette volna bemutatni, hogy: “Wo warst du, Vater?” (“Hol voltál, apám?”), tehát nem az SS, az Einsatzgruppék és különböző speciális formációk bűncselekményeit, hanem az egyszerű német katonákét értékelték így, és erre volt nyolcszáz-valahány fotó, amin különböző pozíciókban hullák voltak láthatók, s mellettük különböző egyenruhás emberek. Mi a valóság? A valóság az, hogy a képek jó részén más volt, mint amit aláírtak. Magyar­országon is föl lehetne tenni annak a generációnak a kérdést, aki részt vett a háborúban, és túlélte – fel is kell tenni. Én voltam egyébként az, aki a Népszabadságban föltettem a kérdést, az ukrajnai megszállás során elkövetett tömeggyilkosságokról szólva.

 

Konok Péter: A kiállítás erőssége éppen az volt – és végül is az újraszervezett kiállításból a hibás felírások már hiányoztak –, hogy a hétköznapi fasizmust, a fasizmus mindennapi, átformáló, elállatiasító erejét mutatja be. Az SS nagykutyáinak és egyes vérgőzös SS-tagoknak a gyilkosságait már számtalanszor bemutatták, ezzel még Németországban sem kellett már senkinek külön-külön újra szembesülnie. De hol volt a nagypapa, ha SS-tag volt, vagy nem is SS-tag, hanem, mondjuk, SS-tiszt? A Wehrmachttal szemben ez a szembesülés Németországban nem történt meg, és ez a kiállítás, dacára annak, hogy a nyolcszáz fényképből néhány, vagy talán nem is kevés, faktológiailag téves lehetett, véleményem szerint – és sokan vélték így – szembesít azzal, hogy a szomszédod, te magad, bármikor – nem is csak a múltban, de hát, mondjuk, alapvetően itt a múltról volt szó –, egy ilyen helyzetben, egy ilyen szituációban, vérgőzös gyilkossá válhatsz, mert ez egy ilyen rendszer volt. És ezt a szembesítést, ami egyébként Magyarországon, szerintem, tényleg nem történt meg, el kell végezni – persze nem a kőszegi nyilaskiállításra gondolok…

 

Sipos Péter: Csak úgy közbevetőleg, itt Ungváry kolléga felsorolta a négy alaptételt, ami ennek a Wehrmacht-kiállításnak a mondanivalója volt. Én elég jól ismerem a második világháború angol, amerikai és német szakirodalmát. Meg kell mondanom, hogy ebben a szakirodalomban mind a négy tételt teljesen egyértelműen, igen széles körű forrásanyag alapján bizonyítják. Az megint más kérdés, hogy a kiállítás rendezői és szervezői felületesek voltak. A tanulság az, amit magam – mint a História egyik szerkesztője is – tudok, hogy van egy “aknamezője” minden történeti szemléltetésnek, ez pedig a képanyag. Abban millió hiba és aláírás-tévedés lehet. Ha nem nézik meg rendesen, akkor bizony súlyos problémák keletkezhetnek. Ezt egyébként a szovjet rendszerrel kapcsolatban is fel szokták vetni. Például az 1920–21-es éhínségről hoznak olyan fényképeket, amelyek bizonyíthatóan onnan valók, de mégis a 30-as évek kollektivizálással kapcsolatos éhínségét illusztrálják velük. S még egy példát a magyar gyakorlatból. Amikor Szálasit 1938 augusztusában bebörtönözték, a nyilasok terveztettek egy olyan képet, amelyen Szálasit lehetett látni rácsok mögött, és aláírták Szálasi fegyencszámát. A nevét nem volt szabad leírni, mert az a bűntett feldicsérésének számított volna. Valamikor, talán a 70-es években, viszontláttam ezt a fényképet egy képes folyóiratban, azzal az aláírással, hogy “Így üldözték a Horthy-rendszer idején a kommunistákat”. Ezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy a fényképek és a képaláírások nagyon veszélyesek, de ezzel az említett négy alaptételt nem lehet hatályon kívül helyezni, mert azok rendkívül széles körű irodalmi és forrásanyag alapján bizonyíthatók.

 

Ungváry Krisztián: De Sipos tanár úr, akkor vissza kell kérdeznem, mert bár nyilván sokkal kevesebb könyvet olvastam, de hát azt az állítást, hogy az SS és a Wehrmacht között ne lett volna mentalitásbeli különbség, ezt sem az általam ismert német, sem az angol, sem a zsidó-izraeli szerzők nem állítják, sőt cáfolják, mert igenis volt különbség. Yehuda Bauer, Yehuda Vallach, Krausnick Wilhelm vagy éppen Karsai László is írja – aki a DEGOB-jegyzőkönyveket átnézte –, hogy igen nagy a mentalitásbeli különbség, mondjuk, egy Totenkopf SS-hadosztály vagy egy KZ Wachmannschaft és egy egyszerű Volksgrenadier Division katonái között.

 

Sipos Péter: Itt a lényeg nem is a mentalitásbeli különbség: az érdemi differencia valójában funkcionális különbség volt. Lényegében ugyanaz a szemlélet, ugyanaz a világ: ez egy nemzetiszocialista rendszer volt, s a Wehrmacht is nemzetiszocialista hadsereg volt. Ez teljesen egyértelmű, Keiteltől kezdve egészen a századparancsnokokig mindenki köteles volt ezt vallani. Az igaz, hogy voltak olyan tábornokok a Wehrmacht­ban, akik nem vallották, és akiket el is távolítottak. Ugyanakkor talán még az SS-ben is voltak olyan egyes személyek, akik nem osztották a nemzetiszocialista világképet. De mi ennek a jelentősége? Semmi. Voltak mindenhol egyes olyan személyek, akik nem ezt akarták. Gerald Reitlinger azt a címet adta az SS-ről írott könyvének, hogy Az SS – egy nemzet alibije. Tehát az SS-re mindig lehetett hivatkozni, hogy, kérem, ők tehetnek mindenről. Holott a Wehrmacht katonái, a Wehrmacht tisztjei is bizony nagyon buzgón és lelkesen részt vettek a náci terrorhadjáratban.

 

Vargyai Gyula: Hitler azt mondta egyszer, hogy “van egy császári flottám, egy porosz szárazföldi hadseregem és egy nemzetiszocialista légierőm”. Persze, hogy ő mit mond, meg mit locsog-fecseg összevissza, abból nem kell különösebb következtetéseket levonni, de ebben valahogy azért van valami. Én itt csak arra utalok, hogy nagyon bonyolult, amiről mi itt beszélünk, ha behozzuk különösen a német katonai vezetést: ahány ember, annyiféle típus van. No de, kérem, vannak olyan parancsok – s most nemcsak a Komissarsbefehlre gondolok, hanem gondolok a hadbíróságok felfüggesztésének a kérdésére –, amelyek nemcsak az Einsatzgruppékra vonatkoztak, hanem minden szárazföldi alakulatra – tehát tulajdonképpen kitöltetlen csekket kapott szinte mindenki. 1944. június 17-én Hitler kimegy a nyugati front mögé, és ott találkozik Rundstedttel és Rommellel, nagyon érdekes tárgyalásról van szó. Érdekes párhuzamlehetőség kínálkozik a magyar mentalitással. Horthy mindig csak fut az események meg a románok után…

Ungváry Krisztián: Soha nem az volt a kérdés, hogy a Wehrmacht ebben a totális német államban ne lenne felelős mint szervezet, mint intézmény a különböző bűncselekményekért, így például a holokausztért is, mert attól, hogy nem a Wehrmacht-katona tartja a pisztolyt, vagy lapátolja a Ciklon B-t, nyilvánvaló, hogy még egy csomó felelősség létezik. Például Babij Jar esete. Babij Jar úgy jön létre, hogy a kijevi katonai parancsnok, Eberhard, azt hiszem, altábornagy, odahívja az Einsatz­gruppét, amely magától oda se jött volna. Tehát a kiállítás nem a Wehrmacht mint szervezet és mint intézmény felelősségét latolgatta, hanem az egyéni emberét. “Wo warst du, Vater?” És mi volt erre a válasz, Hanneséktől: “Die Soldaten hatten Lust am Krieg.” Vagyis hogy élvezték a háborút. Ez elképesztő inszinuáció, ugyanis senkit nem kérdeztek meg, hogy oda akar-e menni. Ezek az emberek nem önként mentek a háborúba, mint ahogy a szovjet katonák sem önként mentek, vonultak be. Bármilyen hadseregről lehet ilyen kiállítást csinálni elvileg, de az még önmagában véve semmit sem mond. Ami miatt viszont átvezetnék egy sokkal fontosabb pontra, itt van a magyar hadsereg, amelyik a Wehrmacht-katonáknál még rémesebb bűncselekményeket követ el, sokkal több fegyelmezetlenséget, és amikor partizánvadászat van, ezek a magyar katonák a helyi lakosok és a német parancsnokságok szerint is, mindenkit alulmúlnak. Érdemes kutatni, hogy mi vezet oda, hogy egy egyébként nem ideologizált, nem náci és nem nyilas társaságot valami ebbe belehajt.

 

Zeidler Miklós: Csak egy mondatot szeretnék még mondani. Itt nyilván nem arról van szó, hogy egy kiállításnak ne lehessen koncepciója. Azonban ha egy kiállítás egy koncepciót vállal, akkor azt igyekezzen olyan módon alátámasztani, hogy az kikezdhetetlen legyen. Hiszen a közművelődési funkciót akkor látja el, ha megfelelő bizonyító anyagot sorakoztat föl. Tudomásom szerint Ungváry Krisztián azt a feladatot végezte el a Wehrmacht-kiállítással kapcsolatban, hogy megnézte, a fotók közül melyek tekinthetők valóban bizonyító erejűnek. Az derült ki, hogy teljes mértékben bizonyító erejű az összes kiállított fotóanyagnak mintegy a tíz százaléka. A történész, ha szakembernek tartja magát, nem érheti be ezzel. Itt nem arról van szó, hogy egyetért-e a kiállítás koncepciójával vagy mondanivalójával, hanem azzal, hogy azokon a történészeken, muzeológusokon stb., akik a kiállítást összeállították, a szakmaiságot kéri számon. Ezzel szemben nem érv az, hogy viszont voltak olyan képek, amelyek valóban alátámasztották a koncepciót, vagy hogy attól még a koncepció hiteles. A muzeológusok feladata az, hogy tökéletes munkát végezzenek. Ezt nem tették meg. Krisztián ezt bírálta, bizonyos fokig igaza van. Innentől kezdve a dolognak ezzel a részével nemigen lehet mit kezdeni.

 

Krausz Tamás: Egy mondatot, közbevetőleg. Lehet, hogy nincs mindenki tisztában vele, hogy van két szemléleti probléma Krisztián és a vitázók között. Az egyik szemléleti probléma az, hogy a Wehrmachtnak mint intézménynek az elutasítása és a német katona személyének egy differenciált megközelítése egymással nem állítható szembe. Az egész holokausztrecepció története arról szól, hogyan tud a mai generáció szembenézni azzal, hogy a szülei vagy a nagyszülei részt vettek valamilyen módon ártatlan emberek millióinak likvidálásában, mindegy, hogy milyen gondolatokkal. Az számít döntően, hogy ezekben a dolgokban részt vettek. Magyarországon e probléma társadalmi méretű feldolgozása – ismétlem – még el se kezdődött, Németországban azonban ebbe az irányba volt és van egy nagyon határozott elmozdulás. Ez fontos. Másodszor: én ott is vitában vagyok Krisztiánnal, amikor azt firtatja, hogy a magyar vagy a német katona volt-e a “gonoszabb” a háború idején, amikor megszállták a Szovjetunió jelentős területeit. A letteknél meg a litvánoknál a Waffen-SS-ben nagymértékű volt a részvétel, tehát kvázi “gonoszabbak”, mint más népek. Én azt látom, hogy teljesen értelmetlen ezt a problémát etnikai dimenzióba helyezni. A népeket a történelmi körülmények határozták meg, azokat az okokat kell felderíteni, hogy az ukránoknál meg a balti területeken miért volt nagyobb az antiszemitizmus, mint másutt, hogyan vettek részt a civil lakosság bizonyos csoportosulásai a zsidók likvidálásában. Meg kell mondani, hogy részt vettek, de ettől az ukrán nép még nem lesz rosszabb vagy jobb, mert az ukránok másik része óriási részt vállalt a partizánmozgalomból. Ráadásul Ukrajna soknemzetiségű, még azt sem könnyű meghatározni, ki az orosz és ki az ukrán. Tehát ez nem etnikai probléma. Erre nagyon vigyázni kell, hogy a népeket ilyen értelemben nem lehet egymással szembeállítani vagy hierarchizálni.

 

Ungváry Krisztián: Én ezt nem állítottam, csupán arra hívtam fel a figyelmet, hogy van két hadsereg, amelyik különböző vezetésű, különböző kormányok állnak mögötte, és érdekes módon az a hadsereg, amelyiktől kevésbé volna elvárható az, hogy a legtotálisabb háborút folytassa, sajátos módon mégis ebben vesz részt, aztán nagyon sajátos módon, egy, illetve két évvel később, negyvenhárom-negyvennégyben a legenyhébb módon viselkedik. És itt kell megnézni, hogy mi okozza azt, hogy katonák tömeggyilkosok lesznek ebben a szituációban, egy másik szituációban meg nem. A marxizmus egyébként a leghasznosabb ennek a megállapítására, ugyanis ki fog derülni, hogy itt is van “alap” és “felépítmény” valahol, éspedig az a szituáció, amelybe ezek a katonák belekerülnek. Ez dönti el elsősorban, hogy ők meg akarnak-e ölni valakit, és nem az, hogy ideológiailag mennyire indoktrináltak – otthonról. Ez az egyik, a másik pedig a részvétel. Elhangzott, hogy ki miben felelős. Nagyon fontos a nemzeti önvizsgálat és ennek a kutatása. A holokausztért Magyarországon nyilvánvalóan korántsem csak az Eichmann-kommandó felelős, az az ötven vagy száz ember, aki ebben részt vett, hanem például a magyar közigazgatás, és az a háromszázezer ember és az az x ezer haszonleső, aki különböző kérvényeket beadott. De azért mégiscsak van különbség a felelősségben. Másképp felelős, mondjuk, az a magyar ezredes, aki egy sikeres lovasrohamot tart negyvenegyben, és ezzel meghosszabbítja a háborút néhány nappal, másképp felelős az a vasúti tisztviselő, aki kiigényli a szomszédjának a lakását, mert az zsidó, és másként felelős az a csendőr, aki végbélviziteket csinál azért, hogy az aranyórákat meg az ékszereket elszedje a zsidóktól. Ezek különböző jellegű felelősségek. Én azt gondolom – amit mindenképpen le kell szögezni –, hogy egy egyszerű katona, akit behívnak egy hadseregbe, mondjuk a szovjet vagy a német hadseregbe, mindkét esetben olyan hadseregbe kerül, amelyik valamilyen diktatúra oldalán állt, és nem kérdezték meg tőle sem azt, hogy meg akarja-e támadni Finnországot, vagy meg akarja-e támadni a Szovjetuniót. Ő nem tehető felelőssé a saját személyében, hogy ha ebben részt vesz. Ez volt az egész Wehrmacht-problematikának a legnagyobb alapja. Innen jött az egész probléma.

 

Sipos Péter: Én itt azt szeretném mondani, hogy egyértelműen kiderül az SS-szel foglalkozó irodalomból, hogy még az SS-tiszteknek is volt módja megtagadni bizonyos rendkívül aljas és galád parancsokat, és ezzel nem kockáztattak halálbüntetést. Hát még egy Wehrmacht-tiszt mennyire megtagadhatta (volna) a részvételét a civil lakosság lemészárlásában.

 

Ungváry Krisztián: Christopher Browning, például.

 

Sipos Péter: Igen, igen. Számos ilyen példa van. Úgyhogy, ha egy katona, pláne egy Wehrmacht-katona, meg akart tagadni egy ilyen aljas parancsot, azt legfeljebb eltávolították abból az alakulatból, de volt mód a kivonására. A frontszolgálatot nem kerülhette el, de azt, hogy odamenjen az árok szélére, és belelövöldözze az embereket, ezt megtagadhatta. Még egy SS-tiszt is.

 

Ungváry Krisztián: Így van, csak az esetek kilencven százalékában vagy még gyakoribb esetekben, nem Wehrmacht-katona végezte ezt a munkát.

 

Vargyai Gyula: Csak azért, hogy egy kicsit – hogy is mondjam – enyhítsük a nemzeti gyászt, ezt biztos ismerik: 1936. október 6-án, amikor Gömbös meghalt, akkor keletkezett a vicc, hogy “Miért ma halt meg Gömbös?” “Hát hogy ezzel is enyhítse a nemzeti gyászt.” Csak azt akarom elmondani, hogy a nyugati fronttal foglalkozva találkoztam egy szellemes megfogalmazással, egy német parancsnok részéről. Körülbelül hatvan-hetvenezer keletről áthozott, nem németről, hanem orosz, ukrán stb., nagyobb részben orosz hadifoglyokból álló egységről, ami ott harcolt Norvégiában meg Franciaországban, ezt írja ez a német parancsnok, hogy az azért mégis furcsa, hogy ezek a keletről áthozott katonák francia területen német érdekekért a britek és az amerikaiak ellen harcolnak.

 

Konok Péter: Két rövid dolog, s a Wehrmacht-kiállítást befejezhetjük. Az egyik az, amikor azt mondod, hogy azzal a kérdéssel tulajdonképpen inszinuálják a Wehrmacht-katonát, hogy hol volt az apád, és hogy élvezte-e a háborút? Ezzel csak azt a Wehrmacht-katonát inszinuálják, aki élvezte a háborút. Szóval, ez az “akinek nem inge” közmondás tipikus esete. Ez szerintem nem inszinuáció, a kiállítás szempontjából ez egy felvállalható törekvés, a szembesítés szempontjából pedig felvállalható szlogen volt. A másik a muzeológusok dolga. Úgy gondolom, hogy azért a képanyag nyolcvan százaléka semmi módon nem volt hamisítvány.

 

Ungváry Krisztián: Nem ezt állítottam. A kivégzésekről készült képek aláírásainak fele volt hamis, és az összes kép kilencven százaléka alkalmatlan volt a kiállítás téziseinek bizonyítására.

 

Konok Péter: De hát nem kizárólag a kivégzésekről szólt a kiállítás, hanem a Wehrmachtról.

 

Krausz Tamás: Hát igen. Állást kéne foglalni abban a kérdésben – és az eddigi vita tulajdonképpen ehhez adalékul szolgál –, hogy eltűnik az áldozatok és a tettesek közötti különbség. Krisztiánt is támadták ezért a Népszabadságban, másokat is, s nemcsak a Népszabadságban, a Magyar Hírlapban meg az Élet és Irodalomban is volt erről vita. Tehát amikor a magyar áldozatokról van szó, áldozat lehet a 2. hadsereg, de akkor mondjuk meg, kinek az áldozata. Az uralmi elit, a magyar uralmi elit politikájának az áldozata vagy a szovjet hadsereg áldozata? Itt egyszerűen el van kenve az egész probléma.

 

Vargyai Gyula: Kérem szépen, itt olyan alapvető kérdések vannak, hogy ez a magyar – vagy inkább így mondom – kormányzati elit miért szaladt bele a Barbarossába. Itt nincsenek feltárva például olyan kérdések, hogy miért importálják az iszonyatos optimista német katonai véleményeket. Halder azt írja a naplójában július elején, hogy tulajdonképpen vége a hadjáratnak. Tehát a szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke, aki egy nagyon jól képzett valaki, ilyen ökörséget leír. A másik kérdés – ezt is már nagyon sokszor elmondtuk –, hogy itt van egy kettős versenyfutás. Az egyik versenyfutás Románia és Magyarország között folyik a német kegyek elnyeréséért, körülbelül 1942 végéig, ’43 elejéig, s utána is van ez a versenyfutás, csak megfordul az előjel, akkor már a Németországtól való – nem azt mondom, hogy távolodás, de az is van benne, hanem a Nyugattal való kapcsolatok felvétele tekintetében. Van egy fontosabb, egy kormányzattörténeti probléma, hogy a katonai és a politikai vezetés olykor – vagy nagyon sokszor – szembekerül egymással, így a Barbarossa esetében is, a legkritikusabban a Délvidék kapcsán. A versenyfutásnak a lényege az, hogy ha a katonai vezetés megegyezik a kormányzóval, akkor fait accompli elé állítják a kormányzatot, a politikai vezetést, ha ez fordítva van, akkor a katonák esnek pofára. Ez ’39-ben, ugye, még szeptemberben, a német tranzitálást kérő igény esetében a katonák hátrányára üt ki, később azután másként alakul. Na most, kérem szépen, a német katonai illúziók importja mellett a kulcsszó Románia. Tehát – most nagyon vulgárisan mondanám ezt el – úgy vélekednek, hogy ha mi nem veszünk részt a Barbarossában, a románok pedig benne lesznek, akkor nem csak a második bécsi döntés kérdőjeleztetik meg a háború végén. Amit Göring mondott Pétainnek, hogy majd büntetünk és jutalmazunk, ha vége lesz a háborúnak. Itt valami egészen elképesztő dolgok folytak. Föl sem merült, hogy a német katonai illúziókat valami kritikával kezeljék. Kérem szépen, sajnos, a társadalomnak ez a megszólaltatható része, én nem tudom, hogy Vas megyében, ahol ’42-ben, ugye, behívják a második magyar hadseregbe a személyi állományt, hogy ott hogyan vélekedtek erről, mint vélekedtek. Nyilván volt, aki józanabbul. De itt megint utalnék arra, hogy a frontközelség vagy a front teljesen más szituáció, és nemcsak a vereség, hanem már a hídfőcsaták idején, meg az a mérhetetlen zűrzavar, logisztikailag, utánpótlásilag, minden szempontból, aminek a magyar hadsereg ki van téve. Elnézést, hogy ilyen staccato mondtam ezt el, de hát most nagyon-nagyon röviden kellett.

 

Zeidler Miklós: Néhány apróságot szeretnék csak elmondani. Én ennek a kérdésnek a diplomáciatörténeti hátterével foglalkoztam, s itt a diplomácia nyilván csak egyetlen vonzata a problémának, talán nem is az, amelyik a leginkább érinti a magyar társadalom egészét. Azt a néhány szempontot szeretném mindahhoz hozzátenni, amit Vargyai Gyula mondott, hogy a katonák többségére, csapattisztekre, vezérkari tisztekre, illetve a vezetőségre valóban kijózanítólag hat a fronttapasztalat. Számos visszaemlékezésben lehet azt olvasni, nemcsak, tehát részben a fronttapasztalat, a Szovjetunió elleni hadjárat idején, de már korábban is, szembesülve azzal, hogy mennyire felkészületlen a magyar hadsereg, különösen a technikában, a második világháborúra, ez fokozatosan óvatosságra inti a katonákat. Az pedig, hogy a németekben olyan szövetségest látnak, akik segíthetnek elérni a magyar célokat, az egyfelől rövidlátás, másfelől viszont az egyetlen alternatíva. Hogyha Magyarország önmagában gyenge, ki az ördöghöz lehetne fordulnia? A szövetséges olaszokhoz, a maguk szintén inkább komolytalan hadseregével? Melyik az a másik nagyhatalom, amelyik a nagyralátó magyar külpolitikai célokat segít megvalósítani? Persze ha eggyel tovább lépünk, akkor meg kell kérdezni, hogy a célok vajon nem rosszul voltak-e megválasztva.

 

Sipos Péter: Igen, le kell szögezni, a célok nem voltak reálisak…

 

Zeidler Miklós: Igen, valóban nem reálisak, én is egyébként erre a következtetésre jutok az írásomban. Csak a helyzet az, hogy reálisak vagy sem, a magyar közvélemény túlnyomó része ezekkel a célokkal azonosult. Nemcsak a magyar parlament volt az, amelyik lényegében ellenszavazat nélkül…

 

Sipos Péter: Sőt óriási lelkesedéssel…

 

Zeidler Miklós: …utólag is hozzájárul a magyar csapatoknak a határon túli alkalmazásához a Szovjetunióval szemben, hanem a közvélemény nagyobbik része is. Igazából 1941 végén kezdődik meg valamelyes ellenállás: az október 6-diki tüntetés a Batthyány-örökmécsesnél, decemberben a Népszava karácsonyi száma az, amelyik fel tud mutatni alternatívát. Ahogy ezt utólag a történészek mondták, a másik Magyarország ekkor jelenik meg, ekkor kap publicitást. De lássuk be, ez elsősorban a fővárosi baloldali értelmiség, illetve az ahhoz gondolatilag közel kerülő köröknek a mozgalma, és nem nagy visszhangot ver a vidék Magyarországában. A vidék Magyarországa akkor szembesül mindezzel, és válik a háborúnak ilyen-olyan kritikusává, amikor behívják katonának, és a fronton találja magát. Azt kell mondjam, minden országnak a vezetősége valamilyen módon leképeződése az ország társadalmának. Magyarország a demokratizálódásnak még csak éppen az elején-közepén halad, de a lakosság felnőtt részének igen jelentős része, közel a fele választójoggal rendelkezik, újságokat olvas, valamelyes tájékozódása van már a nemzetközi viszonyokról. Ezt a közvéleményt merőben vezetettnek, tudatlannak, nem körültekintőnek tartani, azt hiszem, egy kicsit elhamarkodott. Magyarországon a közvéleményben az első világháborút követő területcsonkítások azt a kézenfekvő reakciót váltották ki, hogy a helyzeten valamilyen módon változtatni kell. A harmincas évek végére úgy tűnt, hogy a fegyveres konfliktus körülményeinek kihasználása az, ami eredményt hozhat. Hogy téves volt-e ez a felfogás vagy sem, arról nyilván lehet vitatkozni. Az események utóélete azt mutatja, hogy téves volt, de azt gondolom, nem lehet kiiktatni a közvéleményt. Teleki Pál maga, aki egyébként nem volt a területi revízió mindenáron való végigvitelének a pártján, azt mondja egy magánbeszélgetésen a londoni követének – 1939 karácsonya a dátum, ha jól emlékszem –, hogy nem tud mit kezdeni a közvéleménnyel. Kénytelen lesz megcsinálni a revíziót akár német támogatással is. Annak, hogy Romániából Magyarország valamilyen területeket visszakaphat, ekkor már realitása van. S Teleki, bár a revízióért dolgozott húsz éven keresztül, a megvalósulás formájával 1940-ben elégedetlen. Tehát Teleki maga is, küzdve a saját korábbi reményeivel, miniszterelnöki felelősségével, amely egyfelől vinné őt el Erdélybe és a Délvidékre, másfelől távol is tartaná őt ezektől a vidékektől, őrlődik, és ennek a végére tesz pontot 1941 áprilisában az öngyilkossága, amikor tulajdonképpen beismeri, hogy a politikája – tehát lehetőleg minimális engedmény a németeknek, ugyanakkor a revízió kiteljesítése – végül is kudarcot vall. De azt gondolom, hogy a kérdés nagyon bonyolult, és merőben a diplomácia vagy a hadtörténet eszközeivel nagyon nehéz erre válaszolni.

 

Krausz Tamás: Bocsánat, csak egy kérdést hadd tegyek föl. Hogyan látod azt a problémát, hogy a közvélemény, amire hivatkozol, s amiről Krisztián jegyezte meg, hogy alapjában középosztálybeli jelenség, ez volna “a” közvélemény. Kettő: azért akármilyen középosztálybeli nyomás alatt van ez a hatalmi elit, meg kell azt válaszolni, hogy Teleki azért mégiscsak saját kezűleg írja meg a harmadik zsidótörvény preambulumát, amire őt senki nem kényszerítette, sőt büszke volt antiszemita “teljesítményére”. Tehát itt azzal a problémával szembe kell nézni, hogy a hatalmi elit készítette elő és saját kezűleg írta meg a zsidótörvényeket, és saját döntése alapján lépett be a háborúba.

 

Zeidler Miklós: Nem hiszem, hogy ezt bárki tagadta volna.

 

Sipos Péter: Igyekszem röviden reagálni e problémakörre. Itt sok név elhangzott, német tábornokok, tengernagyok stb., egyetlen név nem hangzott el, ami szerintem alapvető az egész kérdés megítélésében. Ez Horthy Miklós. Az egész magyar hatalmi elitnek Horthy volt a középpontja, a magyar–német viszony tengelye is, lényegében a harmincas évek végétől, Horthy ’36-os Hitlernél tett első látogatásától, a Horthy–Hitler viszony volt az alapja. Tehát nyugodtan lehet mondani, hogy elsősorban Horthy Miklós volt személyesen is a felelős Magyarország hadba lépéséért, amelynek dátumát, én, a magam részéről, ahogy ezt már több ízben is megírtam és elmondtam, nem 1941. június 26–27-dikére teszem, hanem 1941. április 11-dikére. Tudniillik Magyarország a Jugoszlávia elleni hadjárat során kapcsolódott be a második világháborúba. Ez valahogy elmosódik. Nyilván azért, mert azután van két hónapos szünet a magyar hadsereg további szereplését illetően, de az teljesen egyértelmű, hogy a Jugoszlávia elleni hadba lépés nem egyszerűen valamiféle tisztogató csendőri akció volt, holott erre is meglett volna a lehetőség, és a politikai bölcsesség azt tanácsolta volna, hogy ezt kell tenni. De az is egyértelműen bizonyítható, hogy a magyar államvezetés – és itt Horthyról beszélek és a vezérkarról, talán nem is annyira a politikusokról – bizonyítani akarta, teljesen egyértelműen, hogy itt egy nagyon komoly hadművelet zajlik. Meg kell nézni a hadi jelentéseket, meg kell nézni, mondjuk, az ejtőernyős alakulat bevetését, amire az égvilágon semmi szükség nem volt. De éppen a jelzett okból akarták mindenképpen forszírozni. Az is világos, hogy itt tulajdonképpen azok az ürügyek, amelyeket a magyar államvezetés felhasznált, teljesen kamu dolgok voltak. Ezeket a kritériumokat először Teleki fogalmazta meg, de aztán Teleki rájött arra, hogy ezt nem lehet beadni a világ közvéleményének, mint ahogy nem is lehetett, mert sem Washingtonban, sem Londonban, sem Moszkvában ezeket az érveket nem fogadták el. Csak egy dolgot szeretnék megemlíteni: nagyon gyakran előhozzák most is azt különböző áltörténészek, hogy igen, hát az a jugoszláv állam már nem létezett, amellyel Magyarország megkötötte az örök barátsági szerződést. Valójában hogy történt ez a szétesés? Április 10-én Horvátország függetlenné vált. De hogyan? Kiderült, hogy Veesenmayert, aki délkelet-európai náci machinátornak számított, már április harmadikán elküldik Zágrábba, hogy próbálja valahogy megoldani Horvátország kilépését. A legnagyobb bajban volt, mert kiderült, hogy nincs olyan komoly politikai erő, amelyik ezt végre tudná hajtani. A legjelentékenyebb horvát politikus, Maček, a horvát parasztpárt vezére volt, aki nem vállalta ezt a szerepet, hanem inkább elvonult, és ott maradt egy olyan két-háromszáz főnyi Usztasa-csoport. Még csak nem is a későbbi hírhedett fasiszta, Ante Pavelić vezetésével. Ő akkor még Olaszországban dekkolt. Hanem az alvezére, Kvaternyik ott volt Zágrábban. De Kvaternyik sem merte kikiáltani a horvát függetlenséget, csak 10-én estefelé, amikor már a német csapatok bevonultak Zágrábba. Tehát egyszerűen így néz ki az úgynevezett horvát függetlenség. Horthy lényegében váltig hangoztatta, ez több forrásból is bizonyítható, hogy mindenképpen csak valami alibit akart keresni. Pedig nyugodtan hivatkozhatott volna, mondjuk, Teleki öngyilkosságára. Mondhatta volna, kérem, az én legjobb barátom, az én kitűnő miniszterelnököm öngyilkos lett, hát én ezt nem vállalom. De ugyanakkor végre lehetett volna hajtani a Délvidék megszállását, miután jugoszláv hadsereg gyakorlatilag már nem létezett, fedező rendőri, csendőri erővel. Egészen más lett volna a dolognak az optikája. Egy másik súlyos következménye volt az egész jugoszláv ügynek, hogy lényegében ekkor jön létre a közvetlen kapcsolat Horthy és a vezérkar, valamint a német hadvezetés között. Méghozzá egy olyan kapcsolat, amely kikerüli a magyar polgári kormányzatot. Idejön egy német tábornok, a magyar királyi honvéd főparancsnokság mellé rendelt német tábornok, akinek közvetlen előadási joga volt a Wehrmacht főparancsnokságánál, és ugyanakkor közvetlen kapcsolatban állt a magyar vezérkarral. Tehát lényegében itt kezdődik Magyarország háborús részvétele. Ahogyan a magyar vezérkar és Bartha Károly kifejtette a minisztertanács ülésén, hogy aratásra már haza is érnek a katonáink, ez önmagában véve lehet, hogy nagy marhaság, de Bartha nem állt egyedül. Az angol és amerikai vezérkarban is hasonló becslés született, hogy ez az egész néhány hét. Sőt tudjuk azt, hogy Sztálin is, amikor a németek ott voltak Moszkva alatt október 15–16-án, megkérdezte Zsukovot, hogy mondja, meg tudjuk mi tartani Moszkvát? Beszéljen úgy, mint kommunista, mert a kommunista őszinteséget jelentett Sztálin számára. És akkor a Zsukov azt mondta, hogy tudom tartani, ha kapok ennyi meg ennyi hadosztályt, tankot stb. És meg is kapta, s mint tudjuk, meg is tartották. Tehát ezzel csak azt akarom hangsúlyozni, hogy a magyar államvezetés részéről itt elsősorban nagyon fontos ideológiai megfontolások játszottak szerepet. Horthy zseniális volt ebben a tekintetben. Igaz, hogy tényleg volt egy ideológiai célja, nagyon nem szerette a bolsevizmust, de sikerült neki a rabló hadjáratot antibolsevista keresztes hadjáratnak álcázni. De a dolog lényege Hitler számára nem egyszerűen a bolsevizmus megsemmisítése volt, hanem több. Számos esetben elmondta, hogy a cél az, hogy Oroszországot, ezt az óriási tortát megszerezzük, fölszeleteljük, és elfogyasszuk. Ez volt az alapvető cél. És semmiféle olyan elképzelés, hogy felszabadítjuk az orosz népet, az ukrán népet, ezek a lózungok még csak propagandahumbugnak sem voltak jók. De a magyar vezetés ezt bevette. És ebből következik az, hogy ma is lehet olyan megfogalmazásokat találni, hogy a magyar honvéd a Donnál Európát védte.

 

Konok Péter: Úgy látszik, hogy nagyjából azért abban tényleg egyetértünk, hogy a fő motiváció, ami itt a kormányzati elitet és a közvéleményt is jellemezte, a revízió volt: Trianon. Szerepel egy másik dolog is. Az állandó kijáratkeresés, hogy azért azt a meglehetősen nyomasztóvá és egyre nyomasztóbbá váló német, illetve szovjet bekerítést valahogy ellensúlyozzák. Én azzal nem értenék egyet, hogy a revíziós elképzelések csak a középosztályt lelkesítették. Hogyha megnézzük a szociáldemokrácia kiadványait, akár a harmincas években, de még az illegális kommunista kiadványokat, sőt az illegális kommunista párttól még balrább álló, radikális kommunista csoportok kiadványait, én nem találkoztam olyannal, pedig kutatom ezt a témát, hogy valaki nyíltan azt mondta volna, hogy a revíziós érdekeket félre kell söpörni. Úgy értem, egyáltalán nem tagadják, hogy ez központi probléma.

 

Sipos Péter: Ezzel kapcsolatban azért hozzátenném, hogy a magyar társadalomnak tulajdonképpen a rendszer legfelső szegmentumában volt egy konzervatív, bizonyos tekintetben konzervatív-liberális csoportosulása, amelyek azzal érveltek, hogy Magyarországnak soha semmi ellentéte a Szovjetunióval nem volt. A Szovjetunió az egyetlen olyan szomszéd ország, amely nem vett el területet, tehát Magyarországnak semmiféle érdeke nem fűződik a Szovjetunió elleni háborúhoz, hanem minél előbb valahogy ki kell vonulni a háborúból, és meg kell keresni a kapcsolatokat az angolszász hatalmak felé. Nem sokkal később, ’42 szeptemberében az Apponyi Albert Társaság juttat el egy emlékiratot az amerikai követhez, amelyben üdvözlik az Atlanti Chartát. Hát, ennek a társaságnak a névsora visszatükrözi a gazdacímtárat, a mindenféle kompasszokat, igazgatósági tagnévsorokat. Ez Bethlen Istvántól kezdve Szekfü Gyulán át egészen a doktor Ádám Jenő nevű híres professzorig terjed, és ebben is teljesen egyértelműen leszögezik, hogy Magyar­országnak nem fűződik érdeke a háborúhoz. A másik dolog, hogy ezerkilencszáznegyvenháromban már nagyon sok figyelmeztetést kap a magyar politikai vezetés. Eckhardt Tibortól, aki enyhén szólva nem volt valami nagy bolsevista, vagy akár Barcza Györgytől, aki már ekkor külhonban is tájékozódott, hogy nem szabad megvárni, amíg a szovjet csapatok elérik a magyar határt, hanem már előtte valahogy ki kell lépni a háborúból. Még egy dolgot szeretnék említeni, ami nagyon gyakran előfordul, ez a megszállási mumus. Mindenfajta kiadványban olvasható, még történeti kiadványban is, hogy azért nem lehetett ezt meg azt megtenni, mert a németek akkor megszállták volna Magyarországot. Meg kell mondanom, hogy 1943 szeptemberéig én egyetlen esetben találkoztam olyan utalással, hogy Magyarországot esetleg megszállhatják. Ez ezerkilencszáznegyven, talán június…

 

Ungváry Krisztián: …szeptember harminc…

 

Sipos Péter: …de addig a Halder-naplóban van egy olyan bejegyzés, valamikor 1940. júniusban, hogy ha Magyarország nem paríroz – akkor protektorátus. Igen ám, de ez mire vonatkozott? Ez arra vonatkozott, hogy ekkor a magyar hadsereg már felvonulóban volt a román határon, és a németek mindenáron el akarták kerülni, hogy magyar–román különháborúra kerüljön sor, és ha a magyar kormányzat végül nem megy bele a második bécsi döntéshez vezető folyamatba, akkor lehet, hogy a németek megpróbálták volna erőszakkal megakadályozni ezt a “külön meccset”. Ebben az időben már folyik a Barbarossa-felvonulás, az előkészületek, már az első erre való utalások elhangzanak. Július 29-én, amikor Jodl a vezérkari vonatában becsuk minden ajtót, ablakot, és ott nagy titokban közli a Kelet felé fordulást, és a németeknek az egész balkáni politikája a béke fenntartására irányult, amit a “bolond” Mussolini tör meg október 28-án, a párhuzamos háború megindításával. De ezután semmiféle utalás nincs arra nézve, hogy a németek bármiféle megszállást terveztek volna. Erre nem is lett volna szerintem lehetőség. Itt van ez a jugoszláv ügy. Ugye, akkor a németeknek rendkívül sürgős volt Jugoszlávia legázolása. Tehát a magyar kormányzatnak módjában lett volna csak abba beleegyezni, hogy átvonuljanak. Ezt nem lehetett megakadályozni. De már a magyar részvétel az adott formában nem volt mindenképpen kötelező, és én bizonyos vagyok abban, persze ez a mi lett volna, ha kérdés, hogy a németek akkor nem szállták volna meg Magyarországot, ha nem vesz részt Magyarország ebben a hadjáratban. Mert a balkáni hadműveleteket rendkívül sürgősen be kellett fejezni, hogy átvigyék a csapatokat Lengyelországba. Ezt bizonyítja bizonyos értelemben az is, hogy szokásuktól eltérően nem tisztították meg az elfoglalt jugoszláv területet, ebből eredt azután az, hogy itt Titónak viszonylag könnyű dolga volt, mert a szerb katonák egyszerűen szétszéledtek, elbújtak. És innen nőtt ki a partizánháború. Hitler lényegében csak negyvennégy február huszonnyolcadikán adja ki a hadműveleti parancsot. Tehát ha jól számolom, közel egy fél év eltelt, amíg egyáltalán a németek elszánták magukat, mert féltek.

 

Krausz Tamás: Mármint Magyarország megszállásától.

 

Sipos Péter: Igen, féltek a megszállástól, bizonyos értelemben féltek. Mindenféle tervek születtek, hogy a magyar hadsereget le kell fegyverezni stb. Igaz, hogy volt más vélemény is, német részről. Volt is egy vicc: egy német diplomata megkérdez egy német tábornokot, hogy mennyi ideig tart Magyarország megszállása. Erre azt válaszolja, hogy körülbelül huszonnégy óráig. És ha ellenállnak? Akkor tizenkét óra. De hát honnan van ez a különbség? Azért, mert akkor az üdvözlőbeszédek elmaradnak. Tehát a dolog lényege, hogy ez a megszállási mumus véleményem szerint nem állt fönn.

 

Vargyai Gyula: Annyiban csatlakoznék Sipos kollégámhoz, hogy Magyarország megszállásának a fölvetése ’43 szeptember 3-dikán, ez nem is a magyar belpolitika kizárólagos következménye. Hogy Romániát miért nem szállják meg, ez aztán egy teljesen más kérdés.

 

Sipos Péter: Ez is azt mutatja, hogy a németek mennyire óvatosak voltak a megszállással, hiszen Hitler ’43 áprilisában azt követelte Horthytól, hogy váltsa le Kállayt. Horthy ezt nem tette meg, és mégse következett be semmiféle német katonai intézkedés, semmiféle megszállás, és valóban, Hitler csak júliusban, az olaszországi események után tett egy olyan kijelentést, hogy nagyon vigyáznunk kell arra, nehogy Magyarországon valami Schweinerei, valami disznóság történjen.

 

Krausz Tamás: Az a kérdés következik most, hogy a német megszállás körülményei közé hogyan illeszkedik a holokausztprobléma. Mi az eredete, hogyan kell ehhez viszonyulni, hogyan kell értékelni?

 

Vargyai Gyula: Kérem szépen, én két vagy három évvel ezelőtt nekiestem a harminckilenc és negyvennégy közötti törvényhozás történetének, és az ottani magyar szélsőjobboldal, talán így is fogalmazhatnék, teljes precizitással megadja azt, amit a Sztójayék megcsinálnak ezerkilencszáznegyvennégyben. Ehhez talán még az Endre Lászlót is bevehetném, aki Pest megyei alispánként tulajdonképpen végre is hajtja… Hát persze vannak átjárások meg kapcsolódások a parlamentben megszólaló szélsőjobb és Endre között, de tulajdonképpen ezek a programok megvoltak, ezekhez nem kellett valami nagy szellemi teljesítmény egyébként. Olyan mérhetetlenül primitív a törvényhozásban a magyar szélsőjobboldal, hogy azt egyszerűen nem is lehet elmondani. Megdöbben az ember, amikor a felszólalásaikat vagy a beszédeiket olvassa… Különösen van egy gróf Serényi Miklós, az volt az egyik csúcs kedvencem, az ő beszédeit mindig ki is céduláztam. Hihetetlen… Szóval megvolt a fogadókészség a holokausztra. Nézzétek meg a Márainak a negyvenhárom–negyvennégyes naplóját. Nagyon sok minden van ottan erről. Azt mondja: itt vannak a szövetségesek felettünk hatezer méterrel, itt van az orosz háromszáz kilométerre, és akkor ezt a magyar középosztályt, vagy mit tudom én, mit, csak a zsidókérdés foglalkoztatja. Hogy ki mit tud ebből magának hasznot csinálni, üzletet szerezni, ingatlant szerezni, földet szerezni, meg mit tudom én, micsoda. Tehát az a fő kérdés számukra, hogy hogyan lehet hozzájutni a széfekhez meg egyebek.

 

Krausz Tamás: Na most te nagy vitában vagy ezzel az álláspontoddal azon történészekkel, akik azt mondják, hogy a magyar holokauszt a németek nélkül nem ment volna végbe, hogy a németek a döntő tényező a magyar holokauszttörténetben…

 

Vargyai Gyula: Erre így kapásból nagyon nehéz válaszolni. Én azt hiszem, hogy a német megszállás nélkül nem mehetett volna úgy, ahogyan történt, de valami történt volna…

 

Ungváry Krisztián: Rossz a kérdés. Azért rossz a kérdés, mert nyilvánvaló, ha Németország Magyarországot nem szállja meg, akkor nem lett volna magyar holokauszt, csak a probléma az, hogy fel kell tennünk akkor a kérdést, hogy vajon a holokauszttal megerőszakolták-e a magyar társadalmat vagy mondjuk, a magyar, politikailag véleményt nyilvánító emberek többségét. Nem, nem erről van szó, másról van szó. Mert itt van, mondjuk, Kamenyec-Podolszk, ami egy olyan eset, amikor a németek nem akarják, hogy ott és akkor lemészárolják ezeket a magyar zsidókat. Kozma Miklós kárpátaljai kormányzói biztos, aki pontosan tudja, hogy hogyan néz ki egy lengyel gettó, ő már fél évvel korábban regisztrálja, hogy a gettók tulajdonképpen a zsidóság elpusztítását szolgálják, és mégis minden további nélkül kihajtja oda az embereket, pedig sejtheti, hogy mi történik velük. Tovább megyek: a magyar antiszemita törvényhozás nem az 1930-as ciklusban merült fel, hanem már 1920-tól. Ami nagyon fontos, hogy nem fogadták el, csak a numerus clausust, de hát rengeteg más törvényjavaslat is készült már 1920 és 24 között, amiket be is terjesztettek a parlamentbe, csak Bethlen ezeket elsinkófálta. És itt jön viszont az a pont, ami nagyon érdekes. Hogy ha azt állítjuk, hogy Magyarországon volt egy nagyon jelentős tábora azoknak, akik zsidóellenes intézkedéseket követeltek, akkor mégis miért nem történtek meg ezek 1944-ig? Azt kell mondjam, hogy van mégis egy olyan politikai legfelsőbb elit, élén gróf Bethlen Istvánnal, akiknek az érdemeik annál nagyobbak, minél nagyobb ez a magyarországi antiszemitizmus, hiszen ők mindenkivel szembeszállva, magukra hagyatva kellett, hogy féken tartsák azokat a szélsőségeket, amelyek ezt az országot egyre inkább ellepték. Ilyen szempontból azt gondolom, hogy Bethlennek a valós értékét csak Romsics professzor úrnak köszönhetően ismeri fel lassan a magyar társadalom- és történelemtudomány is, hiszen ezen az emberen nagyon sok múlt abból a szempontból, hogy a radikalizálódást fékezni tudta. De hát mondhatunk mást is, hogy a Horthy szerepe is érdekes, hogy ő mennyiben volt, mondjuk, egy űző vagy űzött figura a zsidótörvénykezésben.

 

Sipos Péter: Teljesen egyetértek az Ungváry kollégával abban, hogy itt valóban az egész holokauszt historikumában vissza kell menni egészen 1919–20-ig. De azért Bethlennel egy kicsit bonyolultabb a dolog. Itt az alapvető az volt, hogy a Horthy-kormányzat, most itt általában beszélek, kénytelen volt aláírni a trianoni békeszerződést, mert nem volt más lehetősége. Viszont nem akarta ezért a felelősséget vállalni, sőt még attól is elzárkózott, hogy az 1918 előtti kormányokat felelőssé tegye, tehát azt a politikát, amely Magyarországot belevitte az első világháborúba, hanem bűnbakot kellett keresni, és ez a bűnbak egyértelműen a 1918–19-es forradalmak és a forradalmak aktorai voltak, s számukra elsősorban a zsidóságot jelentette. Tehát így alakul ki egy olyan közhangulat, amelyben az antiszemitizmus, hogy úgy mondjam, a nemzeti tudat egyik fontos tényezője volt, s Horthynak már itt megvan a maga szerepe. És ebben a légkörben fogadtatja el Teleki a numerus clausust. Hozzá kell tennem, egyértelműen bizonyítható, hogy Teleki elvi alapon volt antiszemita. Tehát ő nem egyszerűen kurzusantiszemita volt, hanem ő már a dualizmus időszakában például a Cél című folyóirat körébe tartozott. Valamint az Új Nemzedékhez, amelyet Milotay hozott létre, és amely egy rendkívül szűk csoport véleményét fejezte ki, de nagyon kemény antiszemita szövegek jelentek itt meg. Más kérdés, hogy ebből csak a tizennyolc–tizenkilences katasztrófa után kristályosodott ki a keresztény-nemzeti áramlat. Tehát Teleki ebben a tekintetben, bizonyos értelemben kezdeményező és úttörő volt. Most nem megyek bele abba, hogy Teleki aztán miért szorult háttérbe bizonyos értelemben. Bethlen felismerte azt, hogy – vulgárisan fogalmazva – zsidók nélkül nincs konszolidáció. Zsidó tőke nélkül nincs gazdasági konszolidáció, és ezért mondta – figyeljünk a fogalmazásra –, hogy ellene vagyok minden lármás antiszemitizmusnak. Tehát itt nem arról van szó, hogy ő szerette volna a zsidókat, mint ahogy, ugye, a Bethlen–Peyer paktum kapcsán egyáltalán nem volt szó arról, hogy ő szerette volna a szociáldemokratákat. Ő egyszerűen az államrezon szempontjából nem tartotta volna helyesnek a zsidóság kiszorítását vagy egyáltalán bármiféle olyan jellegű intézkedések meghozatalát, amelyek a zsidóság gazdasági pozícióit és ezzel együtt az egész magyar gazdaság pozícióit tönkretették volna. Ez egyébként jelentkezik a harmincas években is, amikor az Imrédy belép a politikába, 1938-ban miniszterelnök lesz, akkor ő is megmondja világosan, hogy nem szabad olyan intézkedéseket hozni, amelyek tőkemenekülésre vezetnek. Van egy legenda, amely a Gömböshöz kapcsolódik, ez legutóbb egy Gömbös-monográfiában is megjelent: Gömbös, a zsidómentő. Ebből az igazság az, hogy valóban, amikor Gömbös megtartja a programbeszédét, akkor kijelenti, hogy ő bizonyos értelemben elismeri, revideálja álláspontját a zsidókérdésben. Ennek az az alapja, hogy megegyezett Baross Gábor közvetítésével Stern Samuval, a budapesti hitközség vezetőjével, hogy tesz egy ilyen nyilatkozatot. Ennek ellenében a zsidóság gazdaságilag támogatja Gömböst. Nagyon szerették Gömböst, nevetni fognak, különösen az ortodoxok, mert Gömbös hozzájárult a kóser koszthoz a hadseregben meg a szombat megtartásához, bizonyos mentesítésekhez stb. Ugyanakkor viszont a Gömbös-korszakban kezdődik lényegében egy rendkívül erőteljes szélsőjobboldali irányzat megjelenése, amely aztán a ’39-es választásokban tetőződik. És itt a legveszélyesebb mozzanat, ahogyan erre Bethlen is rámutat, nem a nyilasok megjelenése és megerősödése volt, hanem az, hogy a gömbösi időszakban lényegében lecserélték a konzervatív-liberális állami tisztviselőréteget, amely még a dualizmusból megöröklődött, jönnek a homo novusok, az új emberek, akik már teljes mértékben a keresztény-nemzeti szemlélet és egy igen erőteljes antiszemita szemlélet jegyében iskolázódtak, ha úgy tetszik, szocializálódtak. Tessék gondolni az egyetemekre, hogy ott hogyan érvényesülnek a bajtársi szövetségek. Gömbös létrehoz két rendkívül elterjedt és olvasott napilapot, az Új Magyarságot és a Függetlenséget, amelyek teljesen egyértelműen a szélsőjobboldal hangvételét fejezték ki. És ezek olvasott napilapok voltak. A Függetlenséget százezer példányban négy fillérért adták, az Új Magyarságot pedig az úri középosztály nagyon buzgón olvasta. Csak zárójelben jegyzem meg, anélkül hogy napi politikába elegyednék, hogy ezeknek a szélsőjobboldali lapoknak, az Új Magyarságnak, a Függetlenségnek, de még a Magyarságnak is a publicisztikai színvonala sokkal magasabb volt, mint a mai szélsőjobboldali lapoké. A mai prominens szélsőjobboldali újságírókat Milotay úgy kirúgta volna, hogy a lábuk sem érte volna a földet. Mert ezekben a lapokban lehetett nagyon komoly szélsőjobboldali gondolatokat megfogalmazni, de nem lehetett szitkozódni, nem lehetett acsarkodni. Tehát a Gömbös-időszakban megkezdődik egy igen erőteljes jobbratolódás, és kormányzati pozícióba kerül egy új elit, egy új jobboldal, amely aztán a holokauszthoz vezető lépéseket megfogalmazza. Ez a réteg azért volt rendkívül veszélyes, mert csatlakozik hozzá a tisztikar jelentős része, a vezérkar, egy új vezérkari sorvány növekszik föl, amely Rácz Jenő nevelése – tehát Szálasi évfolyamtársai. 1939-ben már csak tíz százalék maradt a parlamentben az 1931-ben, tehát az utolsó bethleni választás idején bekerült képviselő-garnitúrából. Voltaképpen azt lehet mondani, hogy Telekinek az volt a legsúlyosabb politikai hibája, hogy nem volt hajlandó az úgynevezett disszidensekkel tárgyalni, nem volt hajlandó velük politikai szövetséget kötni, hanem beengedte ezt a garnitúrát, hangsúlyozom, nem a nyilasokat, hanem ezt a garnitúrát a kormánypártba. Ez oda vezetett azután, hogy ez a kormánypárti garnitúra nemcsak mindent megszavazott, hanem még kezdeményezett is. Ez vezetett oda, hogy Kállay 1943-ban csak úgy tudta kivédeni a támadásokat, hogy egyszerűen elnapoltatta a kormányzóval a parlamentet. Egyetlen német szövetséges országban nem fordult elő, hogy a parlament szembefordult volna a kiugrási kísérlettel. Ez csak Magyarországon történt meg. Finnországban a parlament titkos ülése megszavazta a fegyverszünetet. Tehát ezek a folyamatok vezetnek valóban a holokauszthoz… Az nyilvánvaló, hogy itt két dologról van szó. Az egyik az, hogy ha nincs német megszállás, akkor ebben a formában ez a tömegméretű deportálás és a magyar zsidók jelentős részének a fizikai megsemmisítése így nem történik meg. De az is nyilvánvaló, hogyha nincsen ez a belső folyamat, akkor a németek nem tudták volna, hangsúlyoznám, példátlanul rövid idő alatt, hiszen, április tizenötödikén kezdődik a deportálás, a gettózás, és június végére, amikor a Horthy a homlokára csap, és azt mondja, kérem szépen, hát azért mégsem volna szabad ezt csinálni, akkor már vége. Tehát két hónap alatt a világtörténelem legnagyobb méretű és leggyorsabb tömeggyilkossága zajlott le.

 

Vargyai Gyula: Nekem hajlamom van időnként elkomolytalankodni a dolgokat. Az egyik: azt hiszem, hogy Bethlennek elméletileg halvány fogalma sem volt róla, hogy mi az az államrezon, viszont kitűnően tudta aprópénzre váltani. Vagyis nagyon tudott bánni a hatalommal. A másik: a függetlenséget emlegettük Sipos Péterrel. Az Antal István-emlékiratban van erről egy nagyon jó valami. Őt, ugye, mint sajtófőnököt Gömbös Gyula behívatja, és azt mondja, hogy az ellenzéki lapokat az utolsó szálig eladják, a kormánylapokat pedig nem nagyon lehet eladni. (Ez egyébként nem volt igaz.) “Te vagy ennek a gazdája, mit lehetne itt csinálni?” És azt mondja az Antal neki: “Kegyelmes úr, lehetek őszinte?” Azt mondja: “Persze hogy lehetsz.” “Hát nézd, kegyelmes úr, a helyzet az, hogy az ellenzéki lapokat a közvéleménynek írják, a kormánylapokat viszont neked.”

 

Ungváry Krisztián: Nekem itt csak annyi megjegyzésem van, folytatván az előző gondolatot, hogy a holokauszt miért aggasztotta igazában a magyar felső politikai vezetésnek a józanabb részét. Horthyt is – bár ’44-es magatartása gyalázatos, hiszen tudta, hogy mi történik az emberekkel, és sokáig nem tett semmit. De végül is Horthy magától nem kezdett el a harmincas évek végén antiszemita törvényeket javasolni, és ő a nyilasokat igazából veszélyesebbnek tartotta, és többször, több helyen el is mondta, hogy a nyilasok rosszabbak. Ami nagyon érdekes, hogy a magyar uralkodó vagy vezető elitnek a jobbik része azt mondta: az antiszemitizmushoz való sodródás azért nem helyes, mert a kommunizmusnak teremti meg az alapot ott, ahol a vagyonnak az elrablása és ennek az elosztása lezajlik. És ezzel összefüggő volt a nyilasokkal szembeni fellépés is, és amikor a nyilas párt programját összehozták a szélsőbaloldal programjával, ami rengeteg ponton ugyanazt is mondta. Így: az államosítás például, Marx tőkeelméletének egy az egyben való átvétele, a kommunista párttagok átvétele a nyilaspártba, egészen Málnási Ödönig vagy Párkányi Istvánig…

 

Sipos Péter: De hát hol volt akkor a kommunista párt?

 

Ungváry Krisztián: Málnási Ödön, Párkányi István, Péntek István, a nyilaskeresztes párt vezetői korábban kommunisták voltak.

 

Krausz Tamás: Mindegyik politikai pártban van mindenféle ember. Ennek nincs jelentősége, hogy ez a három…

Ungváry Krisztián: De itt vezető személyekről van szó! Málnási sem volt akárki, hiszen korábban József Attilával írt közösen kötetbe. Egy teljesen közismert ember volt.

 

Konok Péter: Hogy mennyire működött az apparátusban is ugyanez, a fölső részen vagy a közepén. Gondolok Sombor-Weinizerre, aki a rendőrség politikai osztályának volt a vezetője 1937-től vagy ’38-tól, Hetényi után. Ő egyáltalán nem volt antiszemita, sőt ettől távol állt – konzervatív-liberális ember volt. Ugyanúgy megfigyeltette a Hasomér Hacairt, mint ahogy a kommunista pártot vagy a nyilasokat. A nyilasokat, ő személy szerint, némileg veszélyesebbnek tartotta még a kommunistáknál is. De ott volt a helyettese, Hain Péter. Tehát a Sombort nem lehetett rábeszélni arra, hogy mondjuk zsidóellenes dolgokban részt vegyenek. A német hatalomátvételkor, illetve megszálláskor azonban Sombort elvitték koncentrációs táborba, és Hain Péter került a helyébe, aki viszont az utolsó követelését is teljesítette a Gestapónak. Követelni sem kellett. Hain, aki addig is ott volt, benne volt az apparátusban, helyettese volt Sombornak. Az viszont, hogy Hain kerülhetett döntési helyzetbe, a német megszállás következménye. Tehát itt megint egybefonódnak a dolgok.

 

Sipos Péter: Hain Horthy személyes testőrségének volt a tagja, Horthy detektívje volt.

 

Krausz Tamás: Értem. Ez a Hain, ez tényleg egy nagyon fontos kérdés… De ennél sokkal fontosabb, amit nem lehet szó nélkül hagyni: a kommunista párt és a nyilas párt közötti összefüggés kérdése, amit Krisztián már öt cikkben megzenésített, s ami bennem sokkal rosszabb benyomást keltett, mint amit az Eszméletben támadott meg.

 

Konok Péter: Erre csak nagyon röviden tudok reagálni. Ez – szerintem – alátámaszthatatlan. Szóval, két-három figurával… – egyébként mindenféle irányban voltak ilyen fluktuációk. Málnási soha nem volt fontos kommunista. Ez egyszerűen nem igaz. A kommunista pártban, az illegális kommunista pártban fontos funkciókat nem viselt. De ez végül is lényegtelen.

 

Sipos Péter: Ungváry kollegának itt az alapvető tévedése abban áll, hogy túlbecsüli a kommunista párt erejét és tagságát. Tudniillik 1936-tól Magyarországon lényegében nem létezett kommunista párt. Voltak egyes kommunista személyek. Szálasinál tulajdonképpen már kezdettől azt lehet mondani, hogy ’38-tól, nem, már ’37-től programszerűen megfogalmazódik – és ebben áll a különbsége Festetich, Pálffy Fidél, Meskó és a többiek pártjaitól –, hogy alulról akarja kezdeni a szervezést, és nagyon keményen és határozottan rámegy a munkásság megszervezésére. Nem igaz, hogy ezt Németországban leste el, erre ő magától jött rá. Elkezdte tanulmányozni, még vezérkari tiszt korában, az első világháború tapasztalatait, és arra a következtetésre jutott, hogy a háború időszakában rendkívül fontos a munkásság szerepe. Ezért kezdett el olvasni Kautskytól Marx gazdasági tanaiig, tehát – ahogy Rátz Jenő mondta – “állandóan grüblizik a padlásszobájában, mint annak idején Marx”. Így kezdte meg nagyon komolyan a munkásság szervezését, és ehhez a tevékenységéhez valóban kapcsolódtak kommunisták. De itt a legfontosabb azért nem Málnási Ödön, hanem Kassai Schallmayer Ferenc volt, aki a slovenskói kommunista párt tagja volt, s onnan jött át Magyarországra. Kassai Schallmayer fogalmazta a nyilasok rendkívül radikális röplapjait, ő találta ki a “szociálnacionálé” jelszavát. És később nem véletlenül lett ő, ugye, a propagandaminiszter a Szálasi-kormányban. Ez az egyik dolog. A másik dolog, hogy valóban, ’37 végétől, de még inkább ’38-tól – és ez a ’39-es választások idején csúcsosodik ki, a nyilasok rendkívül erős tömegbefolyásra tettek szert az ipari munkásság, a bányászság és a tisztviselők körében. A ’39-es választások során taroltak az úgynevezett vörös övezetben, amely most már zöld övezet lesz, Csepelen, Újpesten, az összes nagy textilgyárban, fémipari üzemben. Itt alapvetően megint egy társadalmi jelenségről van szó. A gazdasági válságot követő és úgy ’35-től meginduló, majd a győri program kapcsán felgyorsuló ipari konjunktúra fölszívott igen jelentős új munkásrétegeket, elsősorban az agrárproletariátus soraiból. Ez bizonyítható, most nem akarok itt számokat mondani. Erre az új munkásrétegre nem terjedt ki a szociáldemokrácia és a szociáldemokrata szakszervezetek befolyása, mert ez az új munkásréteg döntően betanított és segédmunkát végzett, mert az ipari fejlődés közben valahogy elment a szakmunkásság mellett. Az az esztergályos, akit látni lehet képeken, aki keménykalapban áll az esztergapad mellett, megszűnt, eltűnt. Bejöttek a másológépek, a kopírgépek. Ugyanez zajlik le az építőiparban. Ami korábban, az első világháború előtt döntő mozzanat volt, megszűnik, s jön a beton. Amihez nem kell szaktudás, ugye, egyszerűen csak fogja a csillét, beönti. Ugyanez van a textilgyárakban is. És ezt a munkásréteget a nyilasok nagyon könnyen megnyerték maguknak, mert Szálasi rájött arra, hogy itt nem elég egy-két programpontot hirdetni, hanem alapvetően egy forradalmi jellegű rendszerváltozást kell meghirdetni. Amikor elbúcsúzik, ha jól emlékszem, 1927-ben a debreceni ezred tiszti karától, mert folytatja a vezérkari szolgálatát, akkor megdöbbennek a tiszttársai, hogy a Szálasitól ajándékba egy olyan tányért kaptak, amelyre az volt írva, hogy “Viszontlátásra a barikádokon!”.

A Szigeti Péter tanulmányában felvetettekkel szemben a szerző vitatja, hogy a nyolcvanas években reálisan létezett volna Kelet-Közép-Európa államszocializmusainak baloldali alternatívája. Szerinte az akkori vitákban már kizárólag a piac és a demokrácia polgári válfaja jelentkezett a fennálló alternatívájaként.

“Durch das Freiwerden des Knechtes wird der Herr volkommen frei.” (Hegel)

 

 

Nagyon nehéz hozzászólni Szigeti Péter tanulmányához.. A vitának (legalábbis részemről) szinte lehetetlen feltételeket szab a tanulmány nyelve, gondolkodásmódja. Ez a nyelv és gondolkodásmód gátat szab annak, hogy a gondolatmenetet képes legyek lefordítani azoknak a valóságos, empirikus tapasztalatoknak a nyelvére, amit nekem a szocializmus jelentett a nyolcvanas évek közepére. Persze, “ha egy fej és egy könyv összeütközik és kong – így Schopenhauer –, nem feltétlenül a könyv üres”. Lehet, hogy csak én nem értem.

Szigeti tanulmányának van egy rejtett intenciója számomra: a nyolcvanas évek második felében a baloldali gondolkodás (és vele együtt a magyar progresszió) “utat tévesztett”: a szocializmus megmentése helyett a szocializmus feladását választotta. Nyilvánvaló, hogy expressis verbis ezt a mondatot a szerző nem írja le. Magam inkább a cikk alapvető, noha eltitkolt intenciójaként fogom fel; a sokféle olvasatból talán ez lehet az egyik. S tovább megyek: ebben az interpretációban az ún. államszocializmusnak a nyolcvanas évek második felére kibontakozó válságával szemben felsejlik egy másik, a közvetlen demokráciára és az önigazgatásra épülő szocializmusmodell elméleti lehetősége mint a szovjet modellre épülő szocializmus valóságos politikai és gazdasági alternatívája. Mai szemmel már nem nehéz belátni: ez az alternatíva nem létezett, noha elméletileg szívósan él tovább, csak nem szabad összetéveszteni a létező alternatívákkal. Amit Eörsi István szerint Lu­kács György halálos ágyán mondott a szocializmusról, nevezetesen, hogy “másutt és másképp”, egyrészt túlságosan talányos ahhoz, hogy igazán komolyan vegyük, másrészt túlságosan szellemes, hogy ne gyanakodjunk: apokrifról van szó.

A létező szocializmussal szemben egy valódi közösségi társadalom, egy önigazgató szocializmus megalkotására (vagy legalább megálmodására) voltak kísérletek. Nem csupán 1956-ban, hanem még a nyolcvanas években is. Az, hogy baloldalon ezek a kísérletek jelentős szellemi energiák mozgósítására voltak képesek, nem meglepő, hiszen ezen az alapon egyszerre lehetett elutasítani a létező, bürokratikus államszocializmust s a szocializmus teljes, gyakorlati és elméleti felszámolását. S ez nemcsak a baloldali értelmiségieket érintette meg, hanem azokat a társadalmi rétegeket is, amelyek évtizedeken át a szocializmusban szocializálódtak, s bár nem voltak igazi nyertesei annak, de a változások sem ígértek számukra – a politikai szabadságon túl – különösebben jó esélyeket. A rendszer akkor még élő politikai tabui mellett feltehetően erre is gondolhatott a liberális ellenzék, amikor 1987 júniusában a “Társadalmi Szerződés” című programot megfogalmazta. 1987 júniusában a liberális demokraták az egypártrendszeren belüli pluralizmussal és az önigazgatással álltak elő. (Persze valószínűbb, hogy ez inkább taktika volt, mintsem liberális utópia. Mindenesetre akkor nem derült ki, hogy nem komolyan gondolják.)

Az egypárti rendszeren belüli pluralizmus s az állami tulajdon önigazgatással való felváltása (legalábbis szavakban), visszatérés az 1956-os forradalom legmélyrehatóbb céljaihoz (ezzel a forradalom segített legitimálni a liberálisok politikai programját), másrészt alkalmas volt arra, hogy időlegesen, amíg a politikai helyzet a nyílt beszédet lehetővé nem teszi, elfedje a liberális demokraták valódi célkitűzését: a magántulajdonon alapuló piacgazdaság és a többpárti, képviseleti demokrácia bevezetését. Erre, mármint a célok felfedésére, még egy-másfél évet várni kellett, noha 1987-ben is nyilvánvaló volt, hogy az 1987 júniusában akkor a liberálisok által is javasolt önigazgató szocializmus útja járhatatlan.

Annak ellenére is, hogy az 1956-os forradalom, amelyre 1987 után mindenki hivatkozott, a nemzeti függetlenség bázisán éppen ezeket a “lehetetlen” célokat fogalmazta meg.

De a Társadalmi Szerződés 1987-ben sem vált valódi programmá. Legfeljebb arra volt jó, hogy jelezze: a liberális demokraták útja azáltal, hogy önálló programmal léptek a színre, elvált a nemzeti demokratákétól. Hogy nincs többé a hatalommal szemben egységes ellenzék. Hogy a magyar ellenzék, a lengyel ellenzéktől eltérően, nem egyetlen alternatívát választ, legyen az az alternatíva bármily vonzó is egyébként, hanem a többpárti demokratikus erők megszervezésével a többpárti képviseleti demokrácia útjára lép.

A közvetlen demokrácia és az önigazgatás egy szocialista alternatívát jelentett volna. Amiben nem az a baj, hogy ezt nem ismerték(tük) fel, hanem az, hogy ez az alternatíva legfeljebb egy válságos időben kivajúdott baloldali utópiában létezett.

Nem az volt a baj, hogy ezt – nevezetesen, hogy az önigazgatás egy létező válságra adott utópisztikus válasz – a baloldali értelmiség nem ismerte fel. Felismerte, hirdette és vágyott is rá. E válasz utópisztikus jellegében is fontos volt, hiszen újra megfogalmazta mint elméleti kiutat az emancipált szocializmus jövőképét; igaz – a távoli jövőbe utalta azt. De hát: “a szabadság csak úgy gondolható el, mint annak a megvalósítása, amit ma utópiának nevezünk” (H. Marcuse). A valódi baj az volt, hogy mindez a nyolcvanas évek második felében kialakult válság realitásaiból nem kínált kivezető utat ki, akkor és ott már puszta ábránd maradt. A nyolcvanas évek politikai küzdelmei, majd az 1990. évi választások a rendszerváltásnak nem ezt a formáját legitimálták. Sőt ennek az alternatívának annyi volt a realitása, mint a “Munkástulajdont!” követelésnek az MSZP 1990-es választási plakátjain. Persze mondhatjuk azt is Hegellel, hogy “annál rosszabb a tényekre nézve”, de ez keveset változtat azon, hogy a létezőnek mindig van egy előnye az utópiával szemben, az, hogy létezik.

Kétségkívül: az 1988–2003 közötti időszak nagyon jelentős iskola volt (vagy: lehetett volna) a magyar baloldali értelmiség számára. Ebben az időben a közép-kelet-európai történelem valóságos menete kilépett minden, a marxista gondolkodásban a korábbi évtizedek alatt megformálódott gondolati sémából, s olyan fordulatot vett, amelyre az amúgy is (1968 óta)¹ mély intellektuális válságban lévő marxista gondolkodás képtelen volt adekvát választ találni. A dilemma (a kor légkörétől hiszterizáltan) úgy fogalmazódott meg, hogy mindaz, ami az 1917, illetve az 1945 utáni történelemben lezajlott, vagy nem volt szocializmus, vagy, ha az volt a szocializmus, akkor nincs többé szocializmus. Legalábbis Közép-Kelet-Európa számára ez volt a tanulság. (Jó, legyünk szerényebbek: az én számomra mindenképp.)

Megítélésem szerint az igazi probléma nem az volt, hogy a nyolcvanas évek második felében a baloldali értelmiség nem találta volna meg azt az adekvát történelmi választ, amelyet csaknem húsz év múlva Szigeti Péter felvázol (hiszen megtalálta), hanem az, hogy a nyolcvanas években Közép-Kelet-Európában egy ilyenfajta kiútkeresésnek semmilyen, komolyan vehető realitása vagy támogatottsága nem volt. Itt nincs mód tárgyalni a nyolcvanas évek történelmét, de Közép-Kelet-Európában a nyolcvanas évek történelme a szocializmus mint társadalmi forma delegitimálódásának története. S vele szemben nem az egyébként vonzó és gyönyörű önigazgatás volt az alternatíva. Közép-Kelet-Európa nem az önigazgató szocializmustól, hanem a piactól és a demokráciától várta a megváltást. Nos: megkapta.

Ezt a tanulságot én saját bőrömön éreztem, nem utolsósorban a magyar munkástanács-mozgalom szervezésének tapasztalatai alapján.

1988-ban, amikor néhány baloldali kollégámmal úgy döntöttünk, hogy támogatni fogjuk a tőlünk függetlenül meginduló munkástanács-mozgalmat, ez a mozgalom nem volt jelentős.² Nekünk természetesen határozott baloldali álláspontunk volt a mozgalommal kapcsolatban, de nem voltunk egyedül. Az MDF is szervezte a saját munkástanácsait, a szociáldemokraták is, sőt még a szabaddemokraták is igyekeztek teret nyerni ezen a terepen.

Ennek a mozgalomnak a szervezők és az aktivisták politikai-ideoló­giai megoszlása következtében meglehetősen divergáló elképzelései voltak a jövőt illetően. Csak egyetlen ponton volt közös az elképzelés, nevezetesen, hogy az alulról jövő munkástanács-mozgalom fontos, hiszen 1956 legjobb és legfontosabb baloldali hagyományaihoz épít hidat. A munkástanács-mozgalommal kapcsolatos illúzióink abból a hitből táplálkoztak, hogy a mozgalom – bár párttámogatását tekintve széles skálán mozog –, tartalmát illetően alapvetően baloldali mozgalom, amennyiben kitart a kollektív munkástulajdon követelése mellett. Arra a kérdésre, hogy melyik politikai törekvés adja meg az 1987 után születő vagy újjászülető mozgalom “végső” formáját, az idő s a külső politikai környezet konkrét alakulása adta meg a választ; de a munkástanács-mozgalom történelmi tradícióit és az állami tulajdon átalakításában hangoztatott követeléseit tekintve, 1989–1991 között valóban baloldali mozgalom volt.

A mi, akkor meggyőződésnek vélt illúziónk az volt, hogy mint ilyen előbb vagy utóbb leveti az átmenetben rárakódott aktuálpolitikai burkokat, s esélyt teremt egy emancipált társadalom s a munkások gazdasági emancipációjának kivívására. Maguknak a munkásoknak kell ezt az emancipációs harcot végigküzdeniük. Azt hittük, hogy ez a létező alternatíva az elidegenedett szocializmussal s az elidegenedett kapitalizmussal szemben. “A hit maga üdvözít, nem az objektív elem, ami mögötte van” – írja Nietzsche a húgának, s – mutatis mutandis – valami ilyesmi mozgatta a mi ábrándjainkat is.

Nos, ma már elmondható: a nyolcvanas évek végén a munkástanács-mozgalomnak nem volt történelmi esélye: azt, ami benne valóban “ötvenhatos” volt, a legitim politikai erők úgy kerülték, mint a pestisest. Minden pártnak, politikai erőnek olyan 56 kellett, s annyi 56, amennyi őt igazolja, ami azon kívül és túl vagyon, az ördögtől való. Az önigazgató szocializmust – noha sokféle igaz és nem igaz érveléssel, de a meghatározó politikai erők egyként vetették el, ha komolyra fordult a dolog, azaz, ha már nem csak szónokolni kellett róla. Még akkor is, ha verbálisan néha csodálták. És saját tapasztalataim alapján mondhatom: itthon és Európában egyaránt.³

Visszatekintve: a baloldal szerepe a munkástanács-mozgalomban⁴ epizodikus volt, noha nem lényegtelen. Hogy mégis kudarcba fulladt a munkástanács és a baloldali értelmiség együttműködése, az (a politikai taktikához való bámulatos hozzá nem értésen túl) azzal is összefüggött, hogy a baloldali értelmiség 1988–1991 között nem volt képes az ún. hagyományos baloldali gondolkodáson, a hagyományos baloldali történelmi toposzokon sem elméletileg, sem gyakorlatilag túljutni. És a nyílt politikai színtéren, a rendszerváltás jövőjéről folyó diskurzusokban nem volt akkora politikai támogatottsága, hogy egy demokratikus, önigazgató szocializmusmodellt mint létező alternatívát jelenítsen meg a nyolcvanas évek végén. (Persze az is kérdéses, hogy a fejeken kívül létezett-e ilyen modell. Úgy tűnik, hogy akkor sem.)

A pénzügyi, a gazdasági és a modernizációs kényszerek egész Közép-Kelet-Európát a kapitalista világgazdaságba történő betagolódás irányába lökték, s ezekhez a nagyon erős kényszerekhez képest a politikai forma üres héjként vált le Közép-Kelet-Európa országairól. (Mihelyt a gorbacsovi paradigmaváltás, a Brezsnyev-doktrína feladása erre az útra lökte Közép-Kelet-Európát.)

Ebben a fejlődésben az a kérdés, hogy mi lett volna, ha a nyolcvanas évek második felében “nem tévesztünk utat”, jóllehet nagy ívű gondolatmenetre késztethet és imponáló szellemi teljesítmény forrása lehet, alapvetően ma már nem fogalmazható meg. A kérdés valóságtartalma ma még kevesebb, mint két évtizeddel ezelőtt.

A baloldali gondolkodásról folyó diskurzusok közös sajátossága ma már, hogy az angyalok neméről szólnak. A Kádár-rendszer felszámolta a munkásosztályt, az új demokrácia irrelevánssá tette nemcsak az osztálycselekvést, hanem az osztálytudatot is. A baloldal most vigyázó szemeit egy szociális és környezetvédő Európára vetheti, ha nem akar illúziók nélkül maradni.

Az Eszmélet által indított vita nagy erénye, hogy ezt a problémát a gyökerekig vezeti vissza, azaz a nyolcvanas évek alternatíváihoz. És fel meri tenni azt a kérdést is, hogy volt-e akkor más alternatívája egy elidegenedett államszocializmusnak, mint a polgári demokrácia és a kapitalista gazdaság. Mindenesetre számomra ma már úgy tűnik, hogy nem volt, vagy csak rosszabb, fundamentalista nacionalista alternatívája lett volna. Ezt az alternatívát (nem kis nyugati segítséggel) elkerültük, de azt a pályát, amelyre a nyolcvanas évek végén kerültünk, már nem hagyhatjuk el. Ha a Szigeti által felvázolt baloldali alternatívának a nyolcvanas évek közepén alig volt esélye, akkor ma meg éppen semmi.

Kelet-Közép-Európa ma inkább több, mint kevesebb szkepszissel szemléli új Zukunftstaatját, a szociális Európát. Abban bízhat, hogy ez ugyan nem ígérkezik a létező világok legjobbikának, de jobbnak, mint Kelet-Közép-Európa mai, létező nyomorúsága: a szegénység és a gazdagság nyomasztó ellentéte, a társadalmi szolidaritás elborzasztó hiánya, az esélyek szörnyű egyenlőtlensége, a szegénység és a nyomor tömeges és tartós jelenléte, az éhező gyermekek nagy száma stb. Az Unió, noha nem gyorsan és nem mindenkire kiterjedően, esélyt jelent. Ezt annál is inkább hangsúlyoznunk kell, mert más esély nem kínálkozik.

S ha már az is kétséges, hogy az Európai Unió számunkra a jólét Európája, (noha nincs másik, ennél jobb Európa), az viszont bizonyos, hogy az Unió nem a kelet-közép-európai baloldal uniója. Ez nem az önigazgató szocializmus Európája. Ez nem a közvetlen demokráciák Európája. Jobb esetben nem lesz az ökológiai katasztrófák Európája. Jobb esetben az Unióban kilábalhatunk a tradicionális kelet-európai nyomorúságból. (Persze nem túl gyorsan és nem forradalmian.)

Európa boldogabb felének baloldala (mint az establishment része), elfogadtatta saját alternatíváját, bár a jóléti államhoz fűződő illúziók foszladozásával ez az alternatíva egyre nehezebben jeleníthető meg. Közép-Kelet-Európában ez a baloldali álláspont a kormányok és a pártok részéről nem jelent valódi alternatívát, legalábbis eddig nem jelentett. (Még akkor sem, ha nekem személy szerint a baloldali restrikció elviselhetőbb, mint a jobboldali arrogancia; igaz, hogy egyik oldal korrupciója és manipulációja sem vonzó.)

Értem én Szigeti Péter erőfeszítéseit, hogy egy baloldali alternatíváért s egy olyan gondolkodásért küzd, amely felismeri ezt az alternatívát. Csakhogy a XIX. század óta tudjuk: a szocializmus csakúgy, mint a környezetvédelem, nem nemzeti kérdés. Választhatunk: vagy elfogadjuk ezt a kihívást, s harcba kezdünk a szociális Európáért, vagy mindent akarunk, s kevesebbel nem érjük be. És elfordulunk Európától. Akkor vigasztalhat bennünket H. Marcuse fentebb idézett aforisztikus mondata. Csakhogy ez a gondolat a hatvanas évek illúziókkal terhelt gondolkodásának a terméke. Gyönyörű volt, de ideje felébrednünk.

Van szegénység, nyomor, van az anyagi elnyomorodás mellett kulturális depriváció is. Elvileg tehát Közép-Kelet-Európában minden adott, hogy reorganizálódjon a munkástudat és az osztálytudat is. S mégsem adott semmi.

Azt nem tudom, hogy az önigazgatásnak és a közvetlen demokráciának van-e esélye (az utóbbi Dahl szerint kiegészíti a képviseleti demokráciát, persze Amerikában), de feltehetően nem a XIX. és a XX. század céljai és fogalmai alapján kell választ adnunk a XXI. század problémáira. Mert alkalmazva a cél és az út hegeli dialektikáját: A célhoz járhatatlan út nem vezet. Csak a cél elérése igazolja, hogy az út járható.

 

Jegyzetek

 

¹ Itt arra a mély válságra gondolok, amely az 1968-as prágai tavasz leverése nyomán állt elő; 1968 után a szocializmus megreformálhatóságába vetett hit illúziónak bizonyult ugyanúgy, ahogyan az uralkodó párt és az értelmiség együttműködésének esélye is.

² A munkástanácsok szervezési munkájába jómagam kutatóként kapcsolódtam be. A Szakszervezetek Gazdaság és Társadalom Intézetének munkatársaként a szakszervezeti reform kérdéseivel foglalkoztam. Ugyanakkor erős baloldali elkötelezettségem révén beletartoztam a később Baloldali Alternatíva Egyesület alapító tagjainak a körébe, bár az egyesület megalapításában formálisan nem vettem részt. Ez a kör, elsősorban emblematikus vezetője, Krausz Tamás révén erősen elkötelezett volt egy önigazgató munkásmozgalomnak. Bár ez a későbbiekben problematikussá vált, a BAL teoretikusai, jogászai, történészei, szociológusai stb. meghatározó szerepet töltöttek be az első munkástanács-mozgalom egyik szárnyának kialakításában.

³ A Munkástanácsok Országos Szövetsége nevében tárgyalásokat vezettem Európa szakszervezeti központjaiban támogatásért. Mind a szervezet anyagi támogatását, mind önigazgató programjának támogatását illetően. Sikertelenül. A támogatás feltétele a szakszervezeti szerep elfogadása, tehát az eredeti program feladása lett volna. Ez később következett be, amikor én már nem dolgoztam a MOSZ-nél.

⁴ A MOSZ csatlakozott a keresztényszocialista szakszervezeti szövetséghez, és beilleszkedett a plurális szakszervezeti struktúrába. Ezzel elszakadtak azok a kötelékek, amelyek 1956-hoz kötötték.