III. A beletörődés szabadsága

Az írás előző részeiben szó volt arról, hogy az egyén élete egyidejűleg különböző szinteken zajlik: nem független azok folyamataitól. A visel­kedését befolyásoló külső hatások nemcsak közvetlen környezetéből, hanem társadalma, a történelmi múlt és a változó földi életfeltételek felől is érik. Ezek a hatások egyrészt előnyösek a számára: segítik az életben maradását. Másrészt azonban kockázatokat is hordoznak: az egyéneket különböző veszélyeztetettségeknek teszik ki. Kit az egyik, kit a másik fenyeget inkább, kit rövidebb, kit hosszabb távon – de abban az erőtérben, amelyben létezünk, senki sem érezheti magát teljes biz­tonságban. Olyan problémák ezek, amelyek – bár aktuálisan korántsem egyformán – lényegében mindenkit érintenek. Előbb-utóbb – közvetlenül vagy barátaink-szeretteink révén – valamilyen mértékben mindannyian beléjük ütközünk.

A korábbi fejtegetés arra a következtetésre jutott, hogy több komoly – a puszta létet érintő – fenyegetettséggel találkozunk, amelyeket a szabad­ságra következetesen törekvő (ezért nagyobb távlatokban gondolkodó) egyén nem tud megkerülni. Mivel ezek a fenyegetettségek alapvető lét­kérdéseket is érintenek, érdemi elméleti és gyakorlati megoldásokat (az eddigiekben alkalmazott kifejezéssel: létválaszokat) követelnek.

1. Veszélyben van a létfenntartásunk. Korunkban az egyén nem önel­látó: nem maga termeli meg a fogyasztási javait. A döntő többség nem rendelkezik a létfenntartásának eszközeivel, hanem el van választva tőlük. Jövedelemszerzése attól függ, hogy van-e éppen piaci kereslet a munkaerejére (a bérmunkájára). Ilyen keresletet a termelési eszközök és intézmények tulajdonosai, illetve irányítói támasztanak. Amikor gondok mutatkoznak az áruk értékesítésében (a termékek eladhatatlanok), illet­ve az intézmények finanszírozásában, a bérmunkások iránti kereslet is elapad. A tulajdon nélküli egyén nincs birtokában a saját létfeltételeinek (életben maradása eszközeinek) – így nem tulajdonosa a saját létének. A létfenntartása nincs biztonságban. Erre a létkérdésre a jelenlegi rend­szerben nincs létválasz.

2. Veszélyben van polgártársaink jelentős részének a létfenntartása. A jövedelemszerzés ingatagsága, a megélhetési tulajdon (illetve birtok­lás) hiánya társadalmi szinten kitermeli, felerősíti a megélhetési (és a nem pusztán megélhetési) bűnözés szelídebb és erőszakosabb jelen­ségeit, gyakorlatát, ezzel a jómódúak nyugalmát, vagyonát, biztonságát is veszélyeztetve. A szegények tömeges létbizonytalansága átcsap a biztonság általános hiányába. Erre a létkérdésre az adott társadalmi rendszerben nincs létválasz.

3. Veszélybe került a globális társadalom tagjai jelentős részének létfenntartása. A szegény országokban naponta több tízezren halnak éhen. Erre a feszültségre helyben nincs megoldás. Nem meglepő, hogy egyre többen zúdulnak rá menekültként azokra az országokra, régiókra, ahol megélhetést remélnek. Sokak szerint a nemzetközi terrorizmus felerősödése és új formái sem függetlenek ezen országok szegénye­inek kilátástalan helyzetétől. Nincs biztonságban a gazdag országok lakosságának nyugalma, vagyona, élete. Erre a létkérdésre az uralkodó világrendszerben nincs létválasz.

4. Veszélybe került az emberiség puszta fennmaradása. A természeti környezet bolygószintű pusztulása globális katasztrófával fenyeget. A világgazdaság működését mozgató növekedési kényszer nyersanya­gok visszapótlás nélküli túlhasználatával, mértéktelen erdőirtásokkal stb. jár együtt; elősegíti az éghajlat megváltozását, az időjárásbeli szélsősé­geket, az elsivatagosodást. A technikai civilizáció mostani formájának elkerülhetetlen mellékterméke a termőföld, az ivóvíz, a levegő szennye­zése. Mindez planetáris szinten veszélyezteti az emberi életfeltételeket és az emberiség közeli pusztulásával fenyeget. A gazdasági növekedés jelenlegi igénye és az életfeltételek hosszabb távú újratermelődése ki­békíthetetlen ellentétbe került egymással. Erre a létkérdésre a fennálló világrendszerben nincs megnyugtató létválasz.

A szabadságra következetesen törekvő egyén minduntalan beleütközik a fennálló rendszer által termelt és folyamatosan bővítetten újratermelt életveszélybe. Így arra kényszerül, hogy egyaránt szembenézzen mind a létfenntartás individuális, társadalmi és emberiség-szintű veszélyezte­tettségével, mind a létfeltételek planetáris szintű veszélyeztetettségével.

Ha ekkora bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban vagyunk, magától értetődően vetődik fel a kérdés, hogy milyen gyakorlati választ, megoldást találhatunk az élethelyzetünk kihívásaira. Mit tehetnek az emberek azért, hogy eligazodjanak ebben a többszintű erőtérben? Miként tudják a létük védettségét megnövelni?

1. Táguló horizont (A töredéktől az egészig)

Egy szépirodalmi példa szembeállítja egymással a keresésnek (valamilyen megoldás megtalálásának) két változatát. Az egyikben a lámpást felakasztjuk a sötét szoba közepén a mennyezetre. A másikban a világító eszközzel végigjárjuk a szoba zugait. A jelzett alternatíva úgy is felfogható, mint a teljes rálátás és a részleges nézőpont (a le­határolt, korlátozott látótér) közötti választás különbsége: valamilyen összprobléma, illetve egyes részproblémáinak feltárására és megol­dására való koncentrálás.

Vajon helyes választ kaptunk-e az egészre az egyes részválaszok mechanikus összeadásával, összegezésével, vagy pedig csak akkor, ha az egyes részeket eleve valamilyen strukturált egész részeiként fogjuk fel? Ez utóbbi esetben nemcsak a részproblémákra kapott válaszok, hanem már a rájuk vonatkozó kérdések sem ugyanazok. Ebben az értelmezésben minden nem átfogó kérdés részkérdés (valamilyen rész kérdése). A részkérdések viszont nem önmagukban állnak (ezért nem állnak meg önmagukban!), hanem átfogó szemléletbe illeszkednek: csak annak keretei között válaszolhatók meg elméleti jelentőséggel. Minden részprobléma az adott összprobléma részeként, abból levezetve és le­bontva oldható meg. (Természetesen arra az esetre ez nem vonatkozik, amikor töredékes válasszal, alkalmi, részleges csillapítással is beérjük – vagy éppen ez a célunk.) Következetesen végiggondolva: valamilyen összproblémának a megoldása egyúttal valamennyi részproblémájának a tényleges megoldása is.

Az egyén élete különböző létszintekben gyökerezik: az individuális lét elválaszthatatlanul (mondhatni közvetlenül) beágyazódik mind a tár­sadalmi, mind a planetáris létbe. A létezésnek ezek a szintjei egyúttal a korábban emlegetett létkérdések kifelé bővülésének rétegeit, fokozatait mutatják. Egyidejűleg azt is jelzik, hogy az egyén szemléleti horizontja (ha nem tartja fogságban valamilyen nyomasztó elemi feladat) miként nyílhat szét, miként szélesedhet. Hogy az egyén milyen fázisokon, fo­kozatokon át kapaszkodhat fel az univerzális (konkrétabban: planetáris, globális, emberiségléptékű) látásmódig, annak problémaköréig: érdek­lődése, horizontjának látószöge meddig tágulhat. Másként fogalmazva: melyik az a – mennyiségi értelemben vett, tisztán módszertani – ma­gaslat, ahonnan legteljesebben tud az őt érintő dolgokra rálátni, képes a saját élethelyzetét legjobban át- és felfogni, azt megérteni. Amely leginkább megadja a messzire tekintés lehetőségét, legelőnyösebb a „távolra látás" igyekezete számára. (A félreértések elkerülése érdekében megjegyzendő, hogy a nagyobb rálátás, a szélesebb látókör a többet értésnek [a biztonságosabb eligazodásnak] csak a módszertani esélyét növeli. Ugyanakkor nyitva hagyja, hogy az adott illető mit kezd a kapott lehetőséggel: önmagában a magaslat teljességgel ártatlan az egyéni „éleslátás" meglétében vagy annak hiányában.)

A vázoltak alapján könnyen belátható, hogy valamely probléma teljes megoldására kizárólag ott van esély, ahol a legátfogóbban jelentkezik. Hozzá képest minden szűkebb terület korlátozott hatókörrel rendelkezik, ezért a legátfogóbbnak alárendelve, annak keretében értelmeződik.

Ha valaki kiterjesztette a látókörét a planetáris fenyegetettségre, illetve általában véve az emberiség szintjére, akkor egyéni problémáira adandó válaszait (konkrétan: a következetesnek tekinthető válaszait!) is ennek a szintnek a figyelembevételével, sőt fogságában kénytelen megadni. Mivel tud róla, nem képes figyelmen kívül hagyni ennek az átfogó szint­nek a létezését és működésének sajátosságait. Sőt, ennek a szintnek a szempontrendszere elsőbbséget élvez mindazokkal a területekkel szemben, ahova az itteni események következményei továbbhárulnak, „lecsurognak". Átfogó jellegéből következően megszűnik mindazoknak a területeknek a belső önállósága, amelyekre az itteni döntés hatásai szintén vonatkoznak, továbbgyűrűznek.

(Értelmező megjegyzés. Az átfogó, átfogóbb jellegnek két különböző jelentése van: mennyiségi és minőségi. Két nézőpont, vizsgálódás közül az a mennyiségileg átfogóbb, amelyik több létszintet vesz figyelembe. Minősé­gileg átfogóbbnak viszont az számít, amelyik kiterjed a tágabb, szélesebb horizontú létszintre. A nagyobb látószög alapul szolgál a biztonságosabb kimenetelű döntések számára. A kevésbé átfogó jelleg – mind mennyiségi, mind minőségi értelemben – mindig valaminek a hiányára utal.)

2. Átfogó horizont (Az egész és a részei)

„Ő egy végleges és átfogó rendre törekedett, a lényeges és életbevágó dolgok rendjére. Ebben a szándékában a nem lényeges dolgok… csak útjában álltak. Nem tehetett mást, mint hogy szabadulni próbált e rendzavaró tárgyaktól." (Örkény István)

Akinek nagyon elkalandozik a gondolkodása (mert elragadják a gondola­tai), azt kockáztatja, hogy eltéved. Aki nagyon elkalandozik a létében, azt kockáztatja, hogy eltéved az életében. Ha elhanyagolja az életfeltételeivel való törődést, azt kockáztatja, hogy „idő előtt" elpusztul.

Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy az embernél – más élőlényektől eltérően – a léttel szemben viszonylagos autonómia is megjelenik: nem mindenkinél, illetve mindenkor „létkérdés" a létkérdés (az életben mara­dás). Az egyén – valamilyen megfontolásból – saját gyorsított elmúlását is választhatja. Egyesek bizonyos esetekben ösztönösen vagy tudatosan előnyben részesítik az „idő előtti" elpusztulást. Az individuum például el­sőbbséget adhat a kalandozás, a változatosság igényének a mindenáron való életben maradással szemben. „Nem érdemes tovább élni, ha nem kapom meg a nekem szükséges örömöket." – „Nem érdemes tovább élni, ha nem jutok hozzá a megkívánt javakhoz." – „Nem érdemes tovább élni, ha nem érem el a vágyott sikereket." Akkor sem feltétlenül érdemes valakinek tovább élni, ha megkérdőjeleződnek a létfeltételei és nem tudja kielégíteni az elemi szükségleteit.

Egy másik változatban a kiváltó ok az emberek lelki nyugalmának, bel­ső harmóniájának sérülése. A tapasztalatok szerint gyakran az életösztön ellen hat, ha az illetőnek meginog az önbecsülése vagy nincs biztosítva az emberi méltósága. Életellenes következménye is lehet annak, ha a létezés nyugalma súlyosabban csorbul. (A megmenekülés lehetőségével szemben mondja Platónnál az elítélt Szókratész: „jobb így meghalni, mint zaklatásban élni".) Az „idő előtti" elpusztulás egy további változata a hosszabb távú létezéssel szemben a rövid távú létezést választja. A felgyorsított élményszerzés igénye vagy valamilyen önpusztító maga­tartás gyakorlata nem tartozik a hosszú élet titkai közé.

A következő fejtegetések lényegében csak azokra érvényesek, akik – elméletben vagy gyakorlatban – a hosszú életre törekszenek. Vagyis azokra vonatkoznak, akik igyekeznek a létezésüket biztonságosan megalapozni: fennmaradásukról, létfeltételeikről hosszabb távon gon­doskodni.

Az emberi viselkedések (sőt, egyazon egyén megnyilvánulásai, törek­vései is) rendkívül sokfélék.

Amikor valaki éppen a „kedvtelésének él", minden egyebet – ösztönö­sen vagy tudatosan – ennek rendel alá, ehhez igazít: másodlagosként, járulékosként kezel. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüg­geszteni.

Amikor valaki éppen a „személyiségének él" (személyiségének szolgá­lata a fő kedvtelése), minden egyebet ennek rendel alá, ehhez igazít. Ami nem személyiségének egyedi sajátosságából fakad, azt másodlagosként, járulékosként kezeli. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüg­geszteni (vö. Menekülés a szabadságba. Eszmélet 96).

Amikor valaki éppen egy adott fenyegetést akar elhárítani vagy megelőz­ni, minden egyebet ennek rendel alá, ehhez igazít: másodlagosként, járulé­kosként kezel. Érvényesülését igyekszik háttérbe szorítani, felfüggeszteni.

Amikor valaki egy kitűzött cél elérése érdekében arra törekszik, hogy minden zavaró tényezőtől következetesen eltekintsen, ösztönösen vagy tudatosan lényegében a következőképpen jár el: a tapasztalati valóság egészére olyan „sablont" helyez, amely mindent letakar, ami a kitűzött célhoz való eljutás szempontjából közömbös – ezért az adott feladat megoldását zavaró tényező. Ami a megfelelő sablon felillesztése után „érzékelhető" marad, az segít megérteni, megragadhatóvá tenni a szük­séges célirányos mozgás átláthatóvá vált logikáját. Ami a sablonon kívül reked, az nem éri el az adott szempontú ingerküszöböt.

Az emberiség „sablonjának" használatakor mindaz fedésben marad, ami csak az ennél kevésbé átfogó szinteken fontos, érdekes. A struk­turális értelemben vett összkép (vö. intenzív totalitás) – módszertani megfontolásból, a „lényeglátás" érdekében – szükségképpen túllép a „tények" leltári teljességén, az extenzív totalitáson.

Más a helyzet, ha az egyén „sablonját" akarjuk elkészíteni. Ekkor azt tapasztaljuk – ha a vázolt beágyazottságok és fenyegetettségek szem­pontját elfogadjuk -, hogy amire kíváncsiak vagyunk, az nem válaszol­ható meg az egyén közvetlen szintjén maradva: nem takarítható meg a puszta individualitásénál tágabb szintek bekapcsolása a vizsgálódásba. Sőt: az egyénekkel kapcsolatos problematika teljes (vagyis felelősség­teljes) megragadása a legátfogóbb szinten, a Glóbusz és az emberiség szintjén kezdődik. Ezek szerint a fenyegetettség szempontjából az embe­riség horizontjának „sablonja" és az egyének következetesen alkalmazott horizontjának „sablonja" ugyanaz: végső fokon egybeesik. Természete­sen ebből nem következik, hogy a „hús-vér" egyén az életét alapvetően ne ennél alacsonyabb szinteken rendezné be. És az sem következik, hogy a konkrét élethelyzetében következetesen viselkedő egyén min­denkor erre a „végső fokon" álláspontra helyezkedhetne. (Lásd később.)

Az emberi élet alapvető létkérdése legátfogóbban tehát a planetáris szinten jelentkezik. Ha itt nem sikerül megnyugtató eredményt elérni (vagyis tényleges, tartós kiutat találni), akkor az összes többi szinten történő erőfeszítés – hosszabb távon – funkcióját veszti. Ebből követke­zően mindazon egyének, akik valós megoldásra törekednek, kénytelenek a létezés kérdését az emberiség lakóhelye, a bolygó problematikájának „magaslatáról" szemlélni. Az alapvető létkérdésre koncentrálva – szigorú következetesség esetén – nem engedhetik meg maguknak, hogy akár a „hobbik", akár a létezés alsóbb szintű fenyegetettségei irányába eltérül­jenek. Az ilyen egyén az átfogó alapfeladaton nem tekint túl, nem lát ki belőle, de ez az alapfeladat – egy meghatározott összefüggésben – az alacsonyabb szintű létkérdéseket is érinti: egyidejűleg az alacsonyabb szintű létkérdések is benne foglaltatnak. Mindaz, ami az alapfeladaton kívül esik, ebben a vonatkozásban érdektelenné válik, megszűnik, aktu­álisan „nem létezik" a számára.

(Megjegyzendő, hogy a „sablonos" módszer általánosabban is fel­fogható és használható. Ha feltételezzük, hogy kaotikusnak mutatkozó világunk mozgásaiban érdemes összefüggéseket, működési logikákat keresni, ez az eljárás alkalmasnak mutatkozik ilyen összefüggések, logikák feltárására, kiemelésére. Az esetleg létező belső logikai összefüggéseket – képletesen szólva – biztosabban tudjuk kitapintani, ha kérdéseinket, vizsgálódásainkat módszertani sablonokkal segítjük. Ez a „sablonos" eljárás a legkülönbözőbb logikák, összefüggések keresésére alkalmazható.

Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző egyének tet­teiben? Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző államok működésében? Tapasztalunk-e bármiféle azonos logikát a különböző társadalmi rendszerek működési struktúrájában, belső tagozódásában? Tapasztalunk-e bármiféle logikát az emberiség történetében? Stb. A hi­vatkozott módszertani sablonok használata az éppen feltett kérdésre való összpontosítást szolgálja. Egyfajta „lényeglátásban" segít: lehetővé teszi a kiválasztott szempontú lényeg észrevételét, kiemelését. A tapasztalati valóságra borított cél szerinti „sablon" mindazt elfedi, ami a vizsgálódás

során aktuálisan kiválasztott szempontból érdektelen, pusztán járulékos elem. Az így megmaradó „látványtól" viszont megkapjuk az igényelt vá­laszt. Kizárólag az éppen megfogalmazott kérdés szempontjából adekvát tényekre, konkrétumokra, folyamatokra enged rátekintést – szemlélhetővé, megragadhatóvá téve ezzel a keresett „lényeget". Illetve amikor semmit nem mutat, akkor azt jeleníti meg, hogy az adott kérdésben egyáltalán nem tapasztalható semmilyen érdemi összefüggés.)

3. A lekapcsolódás szabadsága

Az egyének történelmi és planetáris beágyazottságának következtében az individuális létezés az emberiség tagjaként, részeként zajlik. Aki tudatosít­ja magában ezt az összefüggést, annak a szemléleti horizontja – ameny-nyiben következetesen törekszik a szabadságra – az emberiségig tágul. Másként fogalmazva: felemelkedik, „felkapcsolódik" az átfogó horizontra, az emberiség szintjére, az őt érintő egészt átfogó összproblémára. Akár azért, mert – defenzív nézőpontból – szembenéz az onnan érkező fenye­getések kockázatával. Akár azért, mert – offenzív alapállásban – szemé­lyes ügyévé teszi, személyes ügyének tekinti az emberiség problémáit és hozzá kíván járulni azok megoldásához. Mindamellett abban sincs semmi meglepő, ha valakinek olykor a gyakorlati eredményesség (illetve annak esélye, reménye) fontosabbá válik, mint az elméletileg teljes – de aktuálisan bizonytalan kimenetelű – megoldásra való törekvés. Ha ösz­tönösen vagy tudatosan olyan feladatot választ, amelynél reálisnak tűnik az erőfeszítés hatásának, hatékonyságának viszonylag gyors visszaiga­zolódása. Ahol – az egyébként bármily részleges – siker elérhetőnek, megtapasztalhatónak tűnik. (Gondoljunk például a politikai csatározások lélektani furcsaságainak gazdag és szemléletes tárházára.)

Az egyes individuum számos – létét, illetve szabadságát veszélyeztető – kihívással találkozik. Vannak olyan létproblémák, amelyek megoldatlan­sága neki is alapvető fenyegetettséget jelent. A szabadságra következe­tesen törekvő egyén kénytelen számolni ezekkel. Ugyanakkor megesik, hogy szembesülve valamilyen adott létproblémával, azt számára átlát­hatatlannak találja, megoldhatatlannak ítéli. Ezért a szembenézés során dönthet úgy, hogy nem veszi magára annak terhét, hanem tudatosan eltekint tőle. Tehát dönthet úgy, hogy – realista kompromisszumot kötve a valósággal – szándékosan leválasztja (a filozófiai irodalomban elterjedt kifejezéssel: lekapcsolja) magát róla. Az ilyen lekapcsolódásnak defenzív (védekező), illetve offenzív változata is létezik. Az előbbiben az illető a probléma hárítását, a tőle való eltávolodást elsősorban kényelemből teszi. Nem kívánja magát vele terhelni. Az utóbbiban viszont az érdeklő­dését és a mozgásterét annak érdekében szűkíti le, hogy a maradékon belül megnövekedjen az eligazodása, magabiztossága, szabadsága. Gyakorlatias, pragmatikus megfontolásból ezt a tudatosan leszűkített szabadságot választja, vállalja. A lekapcsolódásnak ez a változata a létprobléma egésze orvoslásának hosszadalmas, bonyolult, bizonytalan kimenetelű feladatával szemben előnyben részesít valamely gyorsabb sikerrel kecsegtető (ezáltal az egyén szubjektív belső biztonságérzetét növelő) tevékenységet. Úgy is fogalmazhatunk: a fenyegetettségnek kitett átfogóbb létszintről átkapcsolódik valamilyen másik, aktuálisan kevésbé fenyegetettnek gondolt vagy őt jobban foglalkoztató létszintre. A nagyobb, hosszabb távú feladatvállalás érzése (olykor nyomasztó élménye) helyett a siker – vagy a problémamentesség – érzését választja.

A lekapcsolódás szabadsága gyakorlatiasan, pragmatikusan felfogott taktikai szabadság.

Az emberek arra kényszerülnek, hogy rendszeresen táplálják a tes­tüket (a biológiai rendszerüket). Ezt – elemi megközelítésben – kalóriák bevitelével teszik. Az emberek arra is rákényszerülnek, hogy a pszichikai rendszerüket táplálják. Kinek ez, kinek az jelent lelki táplálékot. Van, aki változatos kalandokkal eteti magát. Van, aki divatos fogyasztási javak­kal – mert ez kell a lelkének. De az is előfordul, hogy valakinek olyan a pszichikai rendszere, hogy csak konkrét eredményességgel, mérhető sikerekkel lehet jóllakatni. Mindenáron sikereket kell elérnie, ha el akarja kerülni pszichikumának az éheztetését.

Az átfogó feladatról szűkebb feladatra átkapcsolódó egyén – pusztán matematikailag nézve – egyenértékű cserét hajt végre: egy feladat he­lyébe egy másikat választ. Nem mechanikusan tekintve bonyolultabb a képlet: az átfogó egésszel való szembenézést behelyettesíti annak valamelyik részével vagy töredékével.

Az írás előző részében szó volt olyan korproblémákról, amelyekbe minduntalan beleütközünk.

• Korprobléma, hogy növekszik az egyének önállótlansága, autonó­miahiánya. Korprobléma a személyiség egyedisége elleni kihívás. Az egyes egyén megteheti, hogy a személyiségének egyedisége elleni kihívást nem tekinti a maga számára különösebben fontosnak. Végeredményben úgy dönt, hogy nem vesz tudomást erről a prob­lémáról és lekapcsolódik róla.

• Korprobléma, hogy egyre több ember nem talál bérmunkát, és más legális úton sem jut hozzá a megélhetéséhez szükséges jövedelem­hez. Korprobléma a tulajdon nélküli páriák tömeges létezése, illetve az ebből fakadó többirányú fenyegetettség. Az egyes egyén meg­teheti, hogy szembenézve és szembesülve a társadalmi egyensúly elleni kihívással (a párialéttel), azt nem az ő illetékességébe tarto­zónak ítéli. Végeredményben úgy dönt, hogy nem engedheti meg magának az ezzel a kihívással való foglalkozást és lekapcsolódik róla. (A szociális kérdés átfogóbb és lekapcsolódó megközelítésének kérdéséhez: Ki törődik Koldus Józsival? Eszmélet 94)

• Korprobléma az ember és a természet (a Glóbusz) kapcsolatában bekövetkező változás: a közöttük levő egyensúly megbomlása.

Az egyes egyén megteheti, hogy – úgymond reálisan mérlegelve az ebből következő feladatot és átlátva annak nehézségét – az egész problémát elhárítja magától. A globális fenyegetettséget nem tekinti az ő problémájának. Végeredményben úgy dönt, hogy igyekszik nem tudomást venni arról a kihívásról, amit ez a korprobléma jelent és lekapcsolódik róla. (Ide kívánkozik egy pontosító és kiegészítő megjegyzés. Lekapcsolódni, vagyis valamely szint közvetlen szempontjait elhagyni, azoktól elvonatkoz­tatni egy alacsonyabb minőségről [kevésbé átfogó létszintről] is lehet. Ezt – az elmozdulás irányát tekintve – inkább fölkapcsolódásnak, magasabb minőségbe való átlépésnek kellene nevezni. [Például az „individuális" létszintről a „társadalmi" létszintre.] Amikor a felemelkedés nem átfogó, hanem részleges marad, mégis pontosabb a szimpla átkapcsolódás meg­jelölés. Ugyanis ebben az esetben – a problémamegoldás szempontjából – nem teljes, nem érdemi a minőségi változás. Annyi történik, hogy az egyik hiányt, részlegességet felváltja egy másik. – Ennek a pontosító és kiegészítő megjegyzésnek a későbbiekben még lesz jelentősége.)

Megesik, hogy az egyén számára a lekapcsolódás taktikája bevá­lik, és eljárása sikeres. Az illető megvalósítja azt, amit akart. De az is megesik, hogy ez a módszer kudarchoz vezet, mert a mesterségesen kirekesztett létszint (vagy több létszint) mégiscsak beleszól, visszabeszél és keresztezi, meghiúsítja az elképzelését. Nem a lekapcsolódó egyén kezében van a siker kulcsa – akár kudarc, akár siker, végső fokon csupán megtörténik vele. A siker feltételét képező többi létszint kívül maradt a számításon.

Amikor az egyén – kötetlenebb mozgáslehetősége érdekében – tudato­san lekapcsolódik valamilyen problémáról, akkor a választása kétirányú: egyidejűleg választja a nagyobb kötetlenséget és a nagyobb fenyege­tettséget. A nagyobb kötetlenséget abban, amiben éppen tevékenykedni akar. Az előrelátható vagy kiszámíthatatlan fenyegetést pedig onnan, ahonnan lekapcsolódott. Önkéntesen korlátozott szabadságát, de egyút­tal az előrelátható (illetve a kiszámíthatatlan) fenyegetettségét is vállalja.

Ha a mozgásterünk leszűkítésével növeljük meg a szubjektív sza­badságérzésünket, egyúttal ki is szolgáltatjuk magunkat a kirekesztett terület felől jövő fenyegetettségeknek. Azzal, hogy lekapcsolódunk a probléma egészéről (teljességéről), egyidejűleg választjuk a szubjektív szabadságérzést és az objektív fenyegetettséget.

A lekapcsolódó egyén – amikor tudatosan vonatkoztat el bizonyos feltételektől, mint a megvalósulás (az eredményesség) valamilyen elengedhetetlen eszközétől – kockázatot vállal. Nyitva hagyja a cél megvalósulásának és megvalósulatlanságának az alternatíváját. Kitűzi a szubjektív célját, de számításba veszi a viselkedésével kiváltott eset­leg negatív eredményt, mint – az adott közegben – kivitelezett objektív célt is. Tudatában van a kettős célkitűzésnek, és vállalja a szubjektív cél lehetséges bukását. Akarja a szabadságot, ugyanakkor érzékeli a fenyegetettséget. Tudatosan nem vállalja a fenyegetettség elkerülésének árát, hanem – a negatív forgatókönyv bekövetkeztének esetére – inkább lemond szubjektív célja megvalósulásáról. („Azon az áron nem kell.") Másképp fogalmazva: a lekapcsolódással azt is vállalja, hogy adott esetben cselekedetének (szándékaitól független) objektív célját követi – letéve a szubjektív cél megvalósulásáról. (Szubjektív és objektív cél viszonyáról ld. az előző részt : Eszmélet 96)

Ha az egyén kudarcot vall, megteheti, hogy a szubjektív hiányosságát (módszerének részlegességét) szubjektív eszközökkel ellensúlyozza. Vagyis a kudarca miatt nem izgatja magát. Azt is mondhatjuk, hogy felad­ja eredeti célját, a gyakorlatát pedig – az adott kérdésben – alacsonyabb szintre helyezi („savanyú a szőlő"). Más a helyzet, ha nem tudja túltenni magát a kudarcon, és az objektív kudarc szubjektíve is kudarcérzéssel párosul. A tudatosított kudarc ráirányíthatja a figyelmét egy fontos össze­függésre: mindannyiszor külső fenyegetettségnek, a kudarc esélyének tesszük ki magunkat, amikor eltekintünk némely olyan feltételtől vagy eszköztől, amelyek megléte nélkül a célunk megvalósulása bizonytalan. Nem veszünk számításba olyan összefüggéseket, amelyek figyelembe­vétele elengedhetetlen a sikerhez.

4. Szűkülő horizont (A beletörődés)

Gyakran tapasztaljuk, hogy valamely kihívásra az emberek nem a legát­fogóbb szinten keresnek választ. Mellőzik az adott problémával való kö­vetkezetes (azaz átfogó) szembenézést. Ez történhet azért, mert az illető egyáltalán nem észleli vagy nem kívánja birtokolni a fenyegetettség fel­ismert horizontját. Ösztönösen vagy tudatosan nem vesz róla tudomást: figyelmen kívül hagyja azt, ami tudható. De az is megtörténhet, hogy az egyén azért kapcsolódik le róla, mivel beletörődik a helyzetébe (illetve a helyzetéről alkotott képzetébe). Vagy abba törődik bele, hogy nem képes megfelelni a saját – önmagával szemben táplált – elvárásainak, vagy abba, hogy úgysem képes befolyásolni a nagyobb folyamatokat.

„Olyat teszek, hogy magam is megbánom" – halljuk gyakorta. Felmerül a kérdés: akkor miért nem olyat tesz, amit nem kell megbánnia? Miért nem a saját szintjén, meggyőződése szerint cselekszik? „Olyat mondok, amivel magam sem értek egyet" – hangzik el időnként. Akkor miért nem olyat mond, amivel egyetért? Miért nem a saját szintjén nyilatkozik?

A saját szinttől való eltávolodásnak különböző okai lehetnek. Bekö­vetkezhet objektív kényszerűségből, de történhet egyéni belátásból, szubjektív elhatározásból, egy helyzetbe való tudatos beletörődésből is.

Nem logikátlan, ha a mindennapi megélhetési gondokkal küzdő egyén lemond arról, hogy a planetáris fenyegetettség orvoslásának problémá­ival foglalkozzon. Az élni akaró és közvetlenül legfeljebb rövid távon, máról holnapra élni tudó ember érthetően nem foglalkozik az ilyen,

számára életidegen „elméleti" kérdésekkel. Az sem teljesen logikátlan, ha a mindennapi megélhetési gondokba beszorított egyént nem különö­sebben érdeklik a társadalmi egyensúly megteremtésének nagy teóriái. Ő többnyire beletörődik egy leszűkített horizonton való létezésbe és gondolkodásba.

Más esettel állunk szemben, amikor egy meglevő állapot tudatosulása idéz elő léptékváltást és kiváltja a szubjektív horizont szűkítését. „Minden jól van" – mondja a Camus által megidézett agg és vak Oidipusz. Meg­változtatni nem tudván elfogadja a helyzetét és beletörődik a sorsába. Camus kommentárja: „…a nyomasztó igazságok megsemmisülnek, ha felismerjük őket. Oidipusz eleinte nem tudatosan megy a sorsa elé. Akkor kezdődik a tragédiája, amikor már tud. Ám ugyanabban a pillanatban, vakon és kétségbeesetten, azt is fölismeri, hogy az egyetlen kötelék, amely a világhoz kapcsolja, egy [őt vezető] leány hűvös keze. Hatalmas szó hangzik föl ekkor: »Ennyi megpróbáltatás ellenére, hajlott korom és lelkem nagysága úgy ítéltet velem, hogy minden jól van.«" (A Camus által abszurd győzelemnek nevezett eredmény a rezignált tisztánlátás gyümölcse. Az abszurd ember azzal, hogy tudatosan elfogadja a sorsát, legyőzi azt.)

A megfontolt, tudatos beletörődésnek az előzőtől eltérő típusát pél­dázza Roger Martin du Gard-nál Jean Barois végrendelete. „Amit ma írok, negyvenéves koromban, szellemi és testi erőm teljében, annak nyilvánvalóan nagyobb súllyal kell latba esnie, mint amit írhatok vagy gondolhatok életem végén, amikor a kor vagy a betegség testileg és erkölcsileg megnyomorított. Nem ismerek megrázóbbat, mint az olyan aggastyán magatartását, akinek egész élete egy eszme szolgálatában állott, és aki végső elgyengülésében meggyalázza azt, ami életének értelme volt, és siralmasan megtagadja a múltját.

Amikor arra gondolok, hogy életem egész erőfeszítése ehhez hasonló áruláshoz vezethet, és amikor eszembe jut, hogy e gyászos győzelmet hogyan aknázhatják ki azok, akiknek hazugságai és erőszakosságai ellen oly szenvedélyesen harcoltam, előre tiltakozom annak az embernek a vad energiájával, aki vagyok, az élő ember nevében, annak az emberi roncsnak – akivé válhatok – az alaptalan cáfolata, sőt talán öntudatlan imája ellen.

Megérdemlem, hogy úgy haljak meg, ahogy éltem: hogy ne adjam be a derekamat …"

Nagy bizonyossággal számíthatunk arra, hogy életünk nem azonos minőségen zajlik mindvégig: előbb-utóbb szembekerül egymással az életfolyamat folytonossága és a „saját szint" folytonossága. Kénytelenek vagyunk vagy életünk folyamatának időrendi egységével, vagy szemé­lyes minőségünkkel azonosulni szubjektíve. (A személyiség „saját szintje" előbb hal el, mint a biológiai egyén.) Amikor kialakul a kettő ellentéte, konfliktusa, csak abban lehet dönteni, hogy közülük az illető melyiket vál­lalja, melyiket tekinti inkább a magáénak. Bármelyikhez való ragaszkodás

szakadást idéz elő a másikban. A Camus által hivatkozott lelki nagyság lehetővé teszi az életfolyamat egészének elfogadását, a sorssal való megbékélést. Martin du Gard-nál ezzel ellentétes a választás: regény­hőse a másik mércét részesíti előnyben és nem akar megbékélni. Éli a sorsát, gyakorlatilag beletörődik, de – Oidipusszal ellentétben – lélekben lázad ellene. A személyiség „saját szintjéhez" való ragaszkodás az élet­folyamat végig azonos minőségének megkérdőjelezése (egy ponton az „élő ember" halálának beismerése, holttá nyilvánítása) árán lehetséges.

Barois, aki Zola harcostársaként a Dreyfuss-per ügyére „tette föl az életét", józanul előre látja, hogy élete végéig – amikor testileg és lelkileg már megkopott – nem lesz képes a saját szintjén („élő emberként") tevé­kenykedni. Ezért szükségesnek tartja egyszer s mindenkorra leszögezni, hogy – az esetleges későbbi megnyilvánulásaitól függetlenül – kicsoda ő valójában. Úgy ítéli meg, hogy ennyit tehet (de ennyit megtehet!) a későbbi hanyatlásából fakadó eszmei kiszolgáltatottság, az „élő ember" utólagos meghamisítása ellen.

A legutolsó idézet arra is felhívja a figyelmet, hogy bizonyos helyze­tekben az egyén kénytelen belenyugodni: a továbbiakban már nem tud megfelelni az önmagával szemben támasztott elvárásainak. Kénytelen elfogadni, hogy valamilyen gyakorlatában kevesebb, mint önmaga. Kénytelen beletörődni abba, hogy a számára fontos, általa preferált horizonthoz képest csak szűkebb horizonton (alacsonyabb szinten) ké­pes létezni, cselekedni. Ha ebbe bele tud törődni, akkor hozzáigazodik cselekvésének új határaihoz. Illetve esetleg az eszményeit is ezekhez igazítja. Az előbbi esetben csupán objektív kényszerűségből tesz taktikai engedményeket. Ezt úgymond „elvei fenntartásával" cselekszi – vagyis lélekben nem adja fel. Az utóbbiban a világszemléletét, az eszményeit is az alacsonyabb szinten található, szerényebb igényű, könnyebben járható (de számára járható!) úthoz idomítja.

A beletörődés egy további változatában nem valamilyen külső cselek­vési horizontról, hanem a belső teljességről (pontosabban a terjedelmi, extenzív teljességről) való lemondás következik be. Ilyenkor a sokoldalú igényekkel rendelkező (illetve önmagáról ilyen képpel, eszménnyel ren­delkező) egyén tudatosan teszi magát egyoldalúvá: valamelyik oldal cél­tudatos kiemelése miatt redukálja a saját sokféleségét. Az önként vállalt, választott egyoldalúság valamilyen aktuálisan kitüntetett szempontra való összpontosítás (intenzív fölkapcsolódás) érdekében történik.

Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a saját sokféleség, személyes több­oldalúság érvényesítésének aktuális felfüggesztése nem feltétlenül a személyiség ellenében, annak rovására történik. Vagyis konkrétan szem­lélve nem feltétlenül csonkítás (öncsonkítás). Ellenkezőleg. Adódhatnak olyan helyzetek, amikor a személyiség belső sajátossága, strukturális lényege (mint intenzív teljessége) éppen a sokféleség iránti igényének (extenzív teljességének) ideiglenes vagy tartós háttérbe szorulásával és szorításában tud kifejeződni, megnyilvánulni.

Petőfi korábban idézett ars poeticájára Eötvös József versben reagál.

Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban
S bimbók között keresni képeket.
Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelgve és búsongva dallani,
S nyájas arcáról, jéghideg szívéről
Érzékenyen sok szépet mondani.
Én is szeretném lángoló szavakkal
Dícsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.
De engem felver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érckara,
Fajom keserve hangzik énekimből
Dalom nehéz koromnak jajszava.
Mit ezrek némán tűrve érezének,
Eltölti égő kínnal lelkemet;
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?
Míg gyáva kor borul hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Míg égő könny ragyog ezrek szemébe',
Szelíd örömről nem mesél dalom.
Miként az aeol-hárfa viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt bús napokban;
Ki várna tőle nyájas éneket?
Ha éji vész borítja látkörünket,
Villámként sóhajt a tévedő;
Ha régi bánat kínozá szívünket,
Nem könnyeket kér-e a szenvedő?
S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,
Egy könny, kimondva ezrek kínjait;
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait.

Ugyanilyen szigorú határozottságot, a bármi másról beszélés (vagyis bármiféle „másról beszélés") aktuálisan félrevezető hobbijának felfüg­gesztését, a lazasággal, könnyed játékossággal óhatatlanul együtt járó figyelemelterelő mellébeszélés lelkiismereti tilalmát mutatja Bertolt Brecht – költőietlen – költeménye.

Kizárólag az osztályharcos városainkban Fokozódó zűrzavar miatt
Némelyek közülünk ezekben az években eltökélték
Hogy nem beszélnek többet kikötővárosokról, háztetők haváról, nőkről,
Pincebeli érett almák illatáról, a hús érzületeiről,
Mindarról, amitől az ember kerek lesz és emberi,
Hanem ezentúl csak a zűrzavarról beszélnek
Tehát egyoldalúvá válnak, szikkadttá, belebonyolódnak
A politika ügyleteibe és a dialektikus gazdaságtan
Száraz „méltatlan" szókészletébe
Hogy a (tudjuk, nem csupán hideg) hóesések
A kizsákmányolás, az elragadtatott hús és az osztálybíróság
E szörnyű tömény együttlétezése ne bírjon bennünket e
Sokrétű világ jóváhagyására s kedvünket ne leljük
Az ilyen véres élet ellentmondásaiban
Hiszen megértitek.

Jobban belegondolva, az utóbb idézett szerzők valójában a jelzett „sab­lonos" eljárást alkalmazzák: a kizárólagos fontosságúnak ítélt dimenzió kiemelése érdekében minden egyebet zárójeleznek, elfednek, letakarnak. Intellektuális, morális és érzelmi megfontolásból szükségesnek tartják valamennyi más összefüggés elhallgatását (sőt talán elhallgattatását).

Amikor ráhelyezik a kiválasztott szempontból lényegeset láttató „sablonjukat" a tapasztalati valóságra, a látvány koncentráltan egydi­menziójúvá válik. Ezzel a többrétegű, színes, soktényezős „kerek és emberi" viselkedés átalakul, egydimenzióssá szűkül. A kiélezett helyzet következtében – magától értetődő módon – felfüggesztődik a sokféle­ség, a játékosság. Könnyű belátni, hogy az ilyen viselkedés az átfogó sablon alkalmazásakor is egyoldalú, egydimenziós. Ám ott egy olyan dimenzióban mozog, amely a többi dimenziót nem kirekeszti, hanem szintén tartalmazza: egy egységes, átfogó struktúra mentén felöleli, ma­gába integrálja. Egyáltalán nem utasítva el a sokdimenziós ember, nem szüntetve meg az egységes személyiség – szabadságát nem korlátozó, azzal összhangban levő – különféle játékosságait.

*

Ez a fejezet elsősorban az átfogó horizont kiépítésének és visszabon­tásának a kérdését próbálta körüljárni. Nevezetesen azt a helyzetet, amikor az intellektuálisan elért szint – különböző okok miatt – a gyakorlati magatartásban (és ennek következtében intellektuálisan is) ideiglenesen vagy tartósan vállalhatatlannak mutatkozik. A leírt pálya: fölkapaszkodás és visszaereszkedés, visszahátrálás.

A következő rész a fölkapaszkodás előli meghátrálás eseteivel foglalkozik. A „jobb nem tudni" lélektani állapotát és következményeit kívánja felidézni. Vagyis azt a helyzetet vizsgálja, amelyben az egyén nem tudatosan mond le a teljesebb horizontról, lép vissza tőle (és – jobb híján – beletörődik a leszűkítésébe), hanem eleve adottságnak tekint valamilyen szűk horizontot.

A voronyezsi áttörésről, a II. magyar hadsereg vereségéről a hetvenedik évfordulón különösképpen aktualitást kapott, hogy mi is történt valójában. A „keresztény-nemzeti" kurzuspolitika – neohorthysta szellemiségének megfelelőn – saját legitimációja érdekében heroizálja a Wehrmachttal és az SS-szel szövetségben harcoló magyar honvédséget. S noha a megnyíló oroszországi archívumok dokumentumainak fényében egyre világosabb, hogy a magyar megszálló csapatok „társtettesként" népir­tásban bűnösek,* a „hivatalos" – a hatalom szolgálatába szegődött – történetírás tovább őrzi a hét évtizedes elhallgatás hagyományát – most egy új, nacionalista heroizálás érdekében.

Folyóiratunk egy más típusú, ritka dokumentum közlésével emlékezik meg a szörnyű eseményekről. Nem a tömeggyilkosságok, hanem a gyermeki szenvedés mindennapjait idézi meg. A visszaemlékezés egy ötéves orosz kisgyermek személyes tapasztalataira épül, a gyermek szemével láttatja azokat a magyar (és román, szlovák, olasz) katonákat, akik szülőfaluját és annak környékét – a németekkel együtt – hónapokon át megszállva tartották, lakosságát terrorizálták. A szerző által rendel­kezésünkre bocsátott, eredeti szöveget némileg rövidítve adjuk közre.

* A népirtás dokumentumai immár magyarul is olvashatók: Krausz Tamás – Varga Éva Mária (szerk.): A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok, 1941-1947. Budapest, L'Harmattan Kiadó, 2013.

A szerkesztőség

I. rész

Rekkenő hőség volt 1942 augusztusában. Nekivadult magyar katonák támadtak rá a Don jobb partján lévő falvakra, és kikergették a tanyájából az összes szerencsétlent, a családomat is, nagyanyámat, anyámat, két bátyámat. Előbb Masztyuginóban tartottak fogva bennünket. Masztyugino álmos nagyközség volt, hosszan elnyúlva a magas partra felkúszó ker­tekben, alig tíz kilométerre a mi falunktól Sztorozsevoje I.-től (ma már Voronyezs megye Osztrogozsi járásához csatolták). Ami azután történt, elmondhatatlan, ha valaki nem élte át azt a rettenetes poklot.

Bátyám, Alekszej vett a nyakába, ő akkor 12 éves volt, úgy vonultunk a többiekkel. De egyszer csak elnyelt bennünket a menekülők kavargó örvénye – szem elől vesztettük anyánkat, nagyanyánkat. Nem elég a bajuk, még mi is tetézzük. Halálra válva zokogtunk az ijedelemtől. Rém­álom volt az éjszaka, amit a táborban töltöttünk félúton Masztyugino felé, a felnőttek szűnni nem akaró zokogását hallva: apjukat, nagyapjukat, testvéreiket végezték ki, kínozták meg előző nap, csak mert kapcsolatot tartottak a partizánokkal.

A katasztrófa előjelei

Amikor a mieink elhagyták a falunkat, Sztorozsevojét, azonnal megjelent a német felderítés. Minden nap körbemotorozták az összes utcát, aztán, mintha mi se történt volna, pihenni tértek.

Még most, évtizedek távlatából se tudom megmagyarázni, hogy tudták megértetni magukat a németekkel az utcabeli fiúk, akik között folyton ott lődörgött a két testvérem is, az átkozott fritzek mindenesetre valahogy rávették a kölyökhadat, hogy fogjanak nekik békát a kolhoz tavában. Így is történt, kisvártatva megjelentek a fiúk hatalmas vödröket cipelve, színültig jókora, kapálódzó jószágokkal. A németek ekkorra tüzet raktak az útfélen, majdnem a házunkkal átellenben. Nem láthattam, hogy készül az ínyencfalat a hosszúlábú varangyokból, amik minduntalan ki akartak ugrálni a keskeny bográcsból, mert nagyanyám egy óvatlan pillanatban tévedhetetlen mozdulattal kiemelt a kíváncsiskodó siserehadból, volt ott gyerek is, felnőtt is, hiába tiltakoztam kézzel-lábbal kétségbeesetten, be­parancsolt a házba. Pazarul sikerülhetett a lakoma: a testvéreim ezúttal nem fukarkodtak a részletekkel, hogyan tömték magukba az ételt ezek a kiéhezett mindenevők. Akkor először nézhettük meg őket alaposan ilyen közelről, azelőtt csak az ellenséges pilótákat láttuk messziről, ahogy a doni átkelőt szétbombázták, és romhalmazzá lőtték a vadonatúj iskola emeletes téglaépületét meg a szülőotthont. Egyszóval, ezek a hansok és fritzek (nem is francia gourmandok) pillanatok alatt jó étvággyal elpusz­tították az utolsó békacombot is a sóbálvánnyá meredt falubéliek szeme láttára, aztán elrobogtak valamerre a motorjaikon, éktelen benzinbűzt hagyva hátra. A finnyásabb szomszédok utálkozva, hányingerrel küsz­ködve fordultak el a bennünket elborító barna pestis e dőzsölésétől, s köptek utánuk mindannyian, mintha összebeszéltek volna. Hozzáteszem, hogy a földijeim se az ínséges háborús években, se a háború utáni ször­nyű években nem fanyalodtak volna arra, hogy békát egyenek (ahogy Solohov Feltört ugarjának hősei se tették, amikor békalábat találtak a Scsukar apó főzte kásában). Más a felfogásunk, mások a hagyománya­ink. Jól mondta valaki: „Ami a németnek jó, az orosznak maga a halál".

Vagy fordítva. Néhány órával a békalakoma után ugyanis váratlanul elérte a vég a német katonákat, amiért azonban a fasiszták a mieinken álltak bosszút. Az történt, hogy amikor az ellenséges katonákkal megrakott, hosszú teherautókonvoj vonult a falu felé az országútról, „megszórta" őket jó párszor három „harmincnégyes", amelyek ott, a kertjeinkbe ásták be magukat, és a német felderítés nem talált rájuk. A sikeres rajtaütés után a tankjaink sértetlenül elvonultak az erdőbe.

A németek azonban kegyetlenül megtorolták az akciót az otthon levő idősebb, a „nyakas" Moszkva alatt megsebesült férfiakon. Az egyik szomszédunkat, csak mert születésétől fogva koromfekete haja volt, „Zsi­dó! Rohadt zsidó!" felkiáltással ráncigálták ki a földbe vájt bunkerből, és azonnal főbe lőtték. A többiekből kegyetlen kínzással próbáltak vallomást kicsikarni, még ha eszükbe se jutott ellenállást szervezni: ötágú csillagot metszettek ki a hátukból, elevenen lenyúzták róluk a bőrt, és, ha mégse vallottak, megölték őket.

Elgyötörten, kiéhezve, sárosan-piszkosan szállingóztak Masztyugino felé a mieink egyenként vagy csoportokba verődve, próbáltak kikevered­ni a gyűrűből, hogy mielőbb megtalálják az utat a Donon túli menedék felé. (Masztyugino különben az Osztrogozsi járás északi faluja, legelső lakói közül kerültek ki a híres voronyezsi lövészek – például Masztyuga Sztyepanov, akit már 1615-ben említ az Őrjárati napló -, akik nemcsak kiváló katonák, hanem jó gazdák, szorgos halászok is voltak.)

Éjszaka volt, s mire reggel lett, tüzérségi lövedékek alá kerül az egész falu: a Don túlpartjáról lőttek a mieink a menetre. Délben, megint csak a mieink, repülőről szórták ránk a bombát. Szörnyű látványt nyújtott az útpadka, ahogy próbáltunk teknősbéka módra átmászni rajta: felpuffadt holttestek, lótetemek, darabjaira hullott járművek, az érett rozs susogása, sebesültek és kimerülten összerogyott katonák fájdalmas hangja, ahogy egy korty vízért, egy falat kenyérért esedeznek. És közben mellettük az őrség dühöng. Pár lépésnyire volt a tanya, amelynek gazdája megszánt bennünket, és az egész pereputtyot befogadta.

Bábeli megszálló sereg

Körülöttünk a megszállók bábeli hangzavara sistergett. Volt itt német, magyar, olasz, román, szlovák, osztrák, finn (a Viking V. harckocsi-had­osztály finn önkéntesei). Voltak köztük fogságba esett vöröskatonák, zsidó hadifoglyok, akiket, mint utóbb megtudtuk, a különlegesen kemény földmunkákra hurcoltak magukkal, ők ásták a mély lövészárkokat és tüzelőállásokat a partmenti hegyek mészkövében.

Az egyik udvarba légvédelmi ágyúval felszerelt harckocsit telepítettek. A német harckocsis egyre csak ott hetvenkedett a szájtáti gyereksereg előtt, hogy tudja lelőni az orosz repülőgépeket. Közben nekilátott, hogy tüzet rakjon a frissen vágott nedves gallyból. Benzint löttyintett rá, a láng belekapott a kezébe, a benzineskanna kiborult, és a tűz átterjedt az ott ülő fiúra. Pillanatok alatt lángba borult a ruhája, úgy rohant el mellettem, mintha lobogó fáklya lenne. A németek utolérték, eloltották a lángot, de a gyerek, akit a szomszédos Arhangelszkoje faluból űztek el a megszál­lók, olyan súlyos égési sebeket szenvedett, hogy még éjszaka meghalt. A harckocsik mellett állomásozott a felderítő század álcázott teherau­tókkal, irdatlan sok színes vezeték tekergett körös-körül a fákon meg a földön. Odafutott egyszer a hétéves Natasa, mit sem sejtve, be az autók közé. Odaszólt a német valamit a juhászkutyának, az meg neki a kislánynak, egy pillanat alatt fellökte, és belemart a fenekébe… (Natasa az elszenvedett sokkból sosem tudott kigyógyulni: a háború után elme­gyógyintézetbe került, ott érte a halál.)

De ez mind későbbi történet. Egyelőre másfajta képek úsznak előttem: fegyverek, gépkocsi-konvojok, rövidfarkú igáslovak, katonával megrakott teherautó-oszlopok. Képtelenség volt megszokni az állandó, bénító félel­met. Mindannyian gyötrő várakozásban éltünk, majd csak megjönnek a mieink, és akkor hazatérhetünk, még ha minden porrá égett is. Nem volt nyugtunk se éjjel, se nappal. Különösen a sötétség volt ijesztő, amikor Voronyezs felé a távolban tűzvész világította meg az ég alját, innen a szomszédból, Sztorozsevóból meg az égő tanyák utolsó lobbanásait lehetett látni. Volt úgy, hogy a mennybolt a „katyusák" lövedékzáporá­tól izzott, amint a szakadék mélyén elrejtett magyar lóistállót lőtték a sztorozsevói erdő tisztásáról.

„Gyerünk, gyerünk!"

Kissé távolabb húzódott tőlünk a front, mi meg lassan berendezkedtünk a megszállás alatti életre: hol ez volt tilos, hol az. Le kellett aratnunk és beszolgáltatni a németeknek a búzát, a rozsot, miközben a szigorú felügyelet egy pillanatra sem lankadt, s olykor a mieink is lőttek a Don túlpartjáról. Templomba kellett járnunk, keresztet hordani a nyakunkban -a bátyám egyébként rájött, miként lehet német pénzdarabokból művészi kereszteket kalapálni. A németek parancsait a sztároszta közvetítette, akit még Sztorozsevóban jelöltek ki. Nagyon rendes ember volt, ráadásul megmentett egy csomó civilt meg katonát, úgyhogy a mieink végül nem lőtték le, amikor télen visszatértek.

Nekem, az ötéves gyereknek azonban az vésődött az emlékezetembe, hogyan jelent meg reggelenként (és miért nem este?) a házunk előtt a magyar csendőr. A sapkáján nevetséges kakastoll ékeskedett. Minden reggel kivonult a fogadására az egész pereputty, élén a nagyanyámmal (anyánk, Anna Fjodorovna, fiatal volt, ő mindig elrejtőzött). A csendőr kidülledt szemmel mutogatott a botjával, és ordított a bátyáimra: Gyerünk, gyerünk! És elhajtotta minden reggel Vaszilijt és Alekszejt, meg még vagy egy tucatnyi gyereket a kolhozistállóhoz, hogy mossák meg a lábukat a hosszú favályúkban. Máig nem értem, mire fel volt ez az őrült parancs: kinek jutott eszébe, hogy ilyen szertartással „civilizálja" a sok kiéhezett, mezítlábas kölyköt?

Én kimaradtam belőle, még túl kicsi voltam. Egyébként is malária gyötört. De bármennyire is gyenge voltam és rázott a hideg, minden reggel kiültem a küszöbre a napra, és irigykedve figyeltem a testvéreimet. Láttam, ahogy a csendőr az istálló hátuljánál lévő vályúhoz hajtja őket, aztán mindannyian vezényszóra felgyűrik a nadrágjuk szárát, lassan belemártják a kirepedezett, vérző talpukat a vízbe, de azonnal veszik is ki, nem bírják elviselni, ahogy belényilall a fájdalom. Közben kapkodják a fejüket, nehogy lecsapjon rájuk a csendőri fütykös. A „civilizációs" procedúra eredménye egy pillanat alatt semmibe foszlik: a fiúk azonnal bokáig merülnek az útmenti porba tisztára mosott lábukkal. A csendőr torokhangon kiadott vezényszóval véget vet a szertartásnak, s mintha ott se lett volna senki. Másnap reggel minden kezdődik újra.

Civilizáció, európai módra

Az istálló túloldalán, nevezzük díszbejáratnak, másféle kultúrprogram zajlott. Nincs az a könyv, ahol ezt megírták volna, úgyhogy elő kell venni a fantáziát. Az akkurátus és takarékos németek nyilván úgy vélték, hogy nyáron túl nagy fáradság lenne nyilvános vécét építeni, így aztán meg­parancsolták a foglyoknak, hogy gyalulják le felül a lovak megkötésére való vastag oszlopokat (hogy meg lehessen kapaszkodni bennünk gug­golás közben), így állítva elő az alkalmi katonavécéket. Nem túl eredeti megoldás, de legalább tágas. Nem holmi kétlyukas szűk faalkotmány, mint amit az orosz légvédelmiseknek tákolt össze Fedot Jevgrafics (Bo­risz Vasziljev A hajnalok itt csendesek című regényében). Itt volt bőven hely, igaz, szigorú őrség is. A foglyok ürülékét viszont időről időre földdel hányták be.

De még csak nem is ez a lényeg. Látták volna, amint a katonasereg két párhuzamos sorban rátelepedett a kakasülőre, úgy, hogy majdnem összeért a fejük. Az egyik sor csupasz ülepe az istálló felé meredt, a másiké egyenesen a forgalmas országút felé. A tábori konyhától-e, vagy a sok összezabrált ételtől, netán egyszerűen csak lógni akartak egy kicsit, mindenesetre gyakran és hosszasan üldögéltek a „civilizációjuk" tetején. A németek az újságjaikba temetkeztek, az izgága taljánok végeérhetetlen melódiákat játszottak a szájharmónikájukon, csak a mogorva magyarok meg a dühös finnek fürkészték folyton a környéket, ellentétben a hanyag románokkal, akiket az égvilágon semmi nem érdekelt.

Ötéves korom ellenére, mindenre kíváncsi falusi kölyökként, megvolt a magamhoz való eszem, bár sok mindent nem értettem. De nyitva tartot­tam a szemem, füleltem, elraktároztam, amit az arra járó öregemberek, feketébe öltözött öregasszonyok locsogtak, bőséggel szórva átkaikat a szégyentelenekre. Azt már jól tudtam, hogy illetlenség nyilvánosan végezni a dolgunkat, ahogy ezek csinálták.

Az ellenség nyilvános vécéje persze engem sokkal jobban foglalkozta­tott, mint a felnőtteket. Az elejtett megjegyzésekből azonban kitaláltam, hogy ezúttal nem is a német lelkiismeretesség és takarékosság műkö­dött, hanem az, hogy a fritzek minden bokor mögött partizánt sejtettek. Ezért még nagydolgukra is csapatostul mentek, félretéve egymás iránti ellenszenvüket, pedig a németek, magyarok és olaszok éppúgy ki nem állhatták a románokat és szlovákokat, mint fordítva.

Telt múlt az idő. Őszre a megszállók áthajtottak bennünket Masztyuginóból Voronyezs megye egy másik falujába, Szkupaja Potudanyba. Ásványhiány miatt egymás után kezdtek el lötyögni és kipo­tyogni a tejfogaim. Egykorú társaim közül jónéhányan még a zápfogukat is egy életre elveszítették. Ettől engem anyám még meg tudott menteni, mert hol csellel, hol erőszakkal, de mégiscsak bekente rézgáliccal az ínyemet, hiába ordítottam, mint a fába szorult féreg.

Később Ukolovóba kerültünk, ahol két másik családdal osztottunk meg egy nagy tanyát, amit elhagytak a gazdái is, a németek is. A házigazdák egy hatalmas, még ki se hűlt kemencét hagytak ránk, a németek meg egy rogyásig feldíszített karácsonyfát. Nyilván annyira berezeltek, hogy – a gyereksereg nagy örömére -, még ezt a csodát se érkeztek magukkal vinni.

Hívatlan vendégek – szalmakalucsniban

1943 elején egyre gyakrabban láthattuk, miként fordul ellenkezőjébe a legendás német rend. Szánalmas látványt nyújtottak a németek, magya­rok, olaszok, amint a mieink kifüstölték őket a jó meleg fedezékből meg fakunyhókból, ki a fagyra meg a szélbe. Ilyen visszavonulási jeleneteket később nem is láttam, se filmekben, se a sztálingrádi haditudósítások dokumentum-felvételein. Lehet, hogy amit mi láttunk, nem volt olyan grandiózus esemény, de mint látvány, annál inkább megfogott.

Néhány hónappal az előtt, az előző nyáron még úgy tűnt, hogy a hitle­rista sereg rettenthetetlen, legyőzhetetlen, megállíthatatlan: napbarnított arcukon kivillant a hófehér fog, a katonazubbony ujja felgyűrve, öblös hangon énekelnek, ahogy halad a végeláthatatlan autókonvoj. Most nem lehetett rájuk ismerni. Magányosan vagy csapatokban hömpölyög a szótlan tömeg Nyugat felé, könnyű köpenyükre sebtében felkapott-rabolt pokrócot, színes pulóvereket kötöztek, egymás tetejére húzták a nadrá­gokat, a lábukon meg, a vasalt katonacsizmára-bakancsra szalmából font kalucsnit erősítettek. És még valami, amit egyetlen filmhíradó se mutatott: az övükön kék színű, zománcozott, katonai csajkára emlékez­tető fűtőalkalmatosság lógott, egérürülékhez hasonló fűtőanyaggal töltve – erőltetett menetben ezzel tudták kezüket-gyomrukat melegen tartani.

Most azonban szó sem lehetett gyors haladásról, alig tudták vonszolni elgémberedett tagjaikat, szuronyos puskájukra támaszkodtak, mintha síbot lenne.

Akkor senki se tudta volna meg, hogy a sztálingrádi csata veszte­seit látjuk, ha meg nem jelentek volna éjszakánként az U-2-es gépek Szkupaja Potudany felett, hogy röpcédulán adják hírül: „Kedves testvé­reim! Hamarosan végleg felszabadítunk benneteket a német fasiszta iga alól." – olvasta fel a felnőtteknek az egyikről írástudó bátyám ki tudja hányadszor.

A testvéreimet és társaikat, akiket a háború alatt az utca nevelt, erővel se lehetett benn tartani a házban. Szinte vadásztak a lemaradó meg­szállókra: hátulról rájuk támadtak, elgáncsolták őket, és eldobták vagy elszedték a puskájukat. És míg a katona kikecmeregett a hóbuckából, átkutatták a táskáját, a gázálarc tokját, a zsebét, hol csokoládét, cukrot, hol egy konzervet találtak benne. Az is előfordult, hogy egy vagy több magyar esett be hozzánk a házba a hidegről. Ez alatt a pár hónap alatt az orosz szókincsük nemcsak észrevehetően gyarapodott, de megvál­tozott a hanglejtésük is. Míg azelőtt követelő hangon hadarták: „Schnell, schnell!" „Tojást, tejet, kenyeret" – most siránkozva gajdolták: „Hitler kaputt! Sztálin harasó! Rusz Iván Harasó!" Most se megy ki a fejemből a csasztuska, amit azelőtt, Szkupaja Potudanyban a megszállók képesek voltak éjjel-nappal nyúzni a patefonjukon:

Ahogy Sztálin húzza,
Tyimosenko ropja.
A két szovjet marha
Minden orosz atyja.

Ennek vége, az átfagyott és tetvektől hemzsegő fritzek zavartan hú­zódnak egyre közelebb a kemencéhez, beledobálják a bűzlő ingüket, gatyájukat (ezt a makacs bűzt aztán sokáig nem lehet kiszellőztetni). Ehhez foghatót se láttak később se a felnőttek, se a gyerekek.

Az asszonyok megszánták ezeket a szerencsétleneket, én is, mint gyerek, sajnáltam őket. Bezzeg a bátyám, Alekszej: benne még frissen élt a sérelem. Egyszer, még Szkupaja Potudanyban egy magyar kato­na nyájasan hívta közelebb Alekszejt és a barátját, Ványát – „Komm, komm!", és amikor odaértek elé, ököllel behúzott nekik egyet, és már nyúlt is a pisztolytáskájához. A bátyám hetekig feldagadt képpel járt, és alig forgott a nyelve.

A hívatlan vendégeknek azonban nem volt sokáig maradásuk a meleg kunyhóban, mert ott voltak a nyomukban sítalpaikon a vöröskatonák. A mieink is megváltoztak, de jó irányban: ők is láthatóan belefáradtak a szakadatlan harcba, az ellenség üldözésébe, de most jó volt rá nézni egyenruhájukra, büszke tartásukra, kipirult arcukra, bekecset, vattanadrá­got viseltek. Igazi győztesek! Örömünknek nem volt se vége, se hossza.

Halálos ajándék

Évekkel később felháborodva hallgattam, amint a németek, a csehek, a magyarok, és nyomukban az orosz újságírók is, azt firtatták, mennyi olajat-pakurát hagytak maguk mögött a kelet-európai volt szocialista or­szágokban állomásozó honfitársaink az elhagyott szovjet laktanyákban, hogy hemzsegtek a poloskák a tiszti lakásokban. Kedvem lett volna felkiáltani: „Édes uraim! De rövid a memóriájuk! Jöjjenek ide hozzánk, Sztorozsevóba, itt aztán megláthatják és lefilmezhetik, mit hagytak ma­guk után apáik és nagyapáik! Ott vannak a kertekben, a házak ablaka alatt meg a faluszélen az ártatlan falusiak sírhantjai, akiket csak gyanú­sítottak azzal, hogy szimpatizálnak a partizánokkal, aztán ott van a sok száz gyerek és kamasz, akik alatt aknák-lövedékek robbantak fel, még többen vannak, akik megvakultak vagy karjukat-lábukat vesztették el – az önök honfitársai, rokonai közreműködésével!"

[…] Kinek a parancsát hajtották végre a magyar hóhérok, akik a német-­fasiszta zászlók alatt harcolva ütötték-verték az öregeket és gyerekeket? Ki kényszerítette ott nálunk, Szkupaja Potudanyban őket, hogy magukból kikelve pofozzák a kiskorú bátyámat, majd pisztolyt fogjanak rá? Senki! Önkéntes barbárok ezek, a civilizált Európa küldöncei! Saját akaratukból követtek el mindent, nem mások parancsára. Felsorolni se lehet akár csak azokat a szörnyűségeket, amiket a mi falunkban követtek el! Fel­sorolni is képtelenség az összes gaztettet, amiket a magyar megszállók az országban elkövettek 1941-től 1945-ig!

Apánk, Pavel Jefimvics élve és egészségesen tért vissza a Sarkkörön túlról, ahol a finnekkel harcolt. Vaszilij bátyám viszont elvesztette fél szemét, pedig nem járt a fronton, „csak" a barátjával játszott: kipróbálták, hogy lehet puskacsőből puskacsőbe lőni a zsákmányolt fegyverrel. A ze­nei és rajztehetséggel megáldott, szép szál gyerek egész életében nem találta a helyét testi hibája miatt. Alekszej bátyám óvatosabb és szófoga­dóbb volt, ő épen maradt. Én az ínséges 1946-os esztendőben sérültem meg. Halat sütöttem a Don partján, félrehúzódva a többiektől. Egyetlen egy, féltenyérnyi halat fogtam a folyóban, azt sütögettem, és már benne is éreztem a számban mennyei ízét. Ekkor azonban, az egyik társam, akit Furéjnak csúfoltunk (Surik volt a neve), gyerekes hülyéskedésből, mit sem törődve a következményekkel, belehajított egy gyalogsági gránát­hüvelyt a tűzbe, amiben még volt robbanóanyag. Egy hatalmas szilánk a térdemet sebesítette meg, néhány kisebb pedig eltörte a bal kezem ujjait. Szerencsére és meglepetésemre, a szemem épen maradt.

A sérülést még most, sok év múltán is érzem, különösen ha rossz az idő. 2009 márciusában kérésemre megröntgenezték, kiderült, hogy a törött ujjakban benne maradt néhány szilánk, csak néhány jött ki magától mindjárt a sebesülés után. Évtizedek óta sajog a bal kezem, nem tudom behajlítani rajta az ujjakat, de nem az öregségtől, hisz a jobb kezemen rendben minden ujj.

Volt ennél nagyobb tragédia is a környékünkön. Mifelénk a Pünkösd nagyon nagy ünnep, így aztán a velem egykorú, utcabeli gyerekek el­határozták, hogy tűzijátékot rendeznek erre az alkalomra. Jól belakmá­roztak (kiéhezett volt mindegyik) az apró, még éretlen zöld almából, és teletömték lövedékkel a fasiszták által hátrahagyott ágyúkat (volt bőven ebből is, abból is minden falusi kertben). A fegyverzárat a németek, ter­mészetesen, visszavonulás előtt megsemmisítették. Az ágyú alkatrészeit alaposan megszerelték a gondos gyerekkezek, nehogy a zaj megijessze a szülőket, majd tüzet raktak, köréje ültek, és várták a lövést. Kisvártat­va el is dördült a lövés, akkora erővel, hogy mind az öten jó messzire repültek. Kirohantam a robbanás hangjára. A megemésztetlen zöldalma darabok: ez a kép maradt meg legjobban az emlékezetemben, ahogy megláttam a szilánkoktól szétroncsolt testek maradványait.

És hány ilyen kíváncsi gyerek volt, és hány felnőtt, akik ilyen (több­nyire az ellenségtől származó) halálos ajándékokra leltek, amelyeket a vízmosás még ma is felszínre hoz a szakadékokban és a lejtőkön. A rob­banások nem szűnnek ma sem, legalábbis egészen 1993-ig előfordultak, amikor jártam utoljára Sztorozsevóban. Itt jegyzem meg, hogy a falunk­ban sem a lakosok, sem a lakóépületek száma nem éri el a háború előtti szintet: nincs munkáskéz, nincs férfikéz – a háború elnyelte legtöbbjüket.

Óriási ára volt…

Nemcsak a védelmi vonal húzódott a mi falunkon keresztül, hanem itt alakították ki a kulcsfontosságú sztorozsevói hídfőállást is, ahonnan a Vörös Hadsereg egységei 1942-43-ban az ellentámadást elindították. Sztorozsevo többször is gazdát cserélt, így a környékbeli mezők, külö­nösen kelet felől, tele voltak kilőtt tankokkal (sajnos, szovjetből volt több). A kertekben ott maradtak a német fegyverek, amelyekből a szovjet tan­kokat és a támadó katonákat lőtték. A talaj több méter mélyen aknákkal, lövedékekkel és más robbanóanyagokkal volt tele évekig. Most is meg tudnám mutatni az utászoknak, hol volt a kertünkben elásva az akna. Még ma is ott vannak a németek által mindenfelé hátrahagyott gránát­tölcsérek, sáncok, fedezékek, végtelenbe nyúló lövészárkok, mészfalba vájt tüzelőállások a doni védelmi vonal felett: még ma sem fedte be őket a föld, nem nőtte be a fű.

Óriási ára volt Sztorozsevo felszabadításának. Nagyon sok honvédő katona elesett itt, a volt Szovjetunió minden részéből, minden nemzeti­ségéből. Sztorozsevótól délre, hét kilométerre, Szeljavnojéban például Csolponbaj Tulebergyijev, a Szovjetunió Hőse tiszteletére állítottak em­lékművet: a kirgiz harcos saját testével takarta el az ellenséges föld-fa erőd lőrését, amelyből a 160-as lövészhadosztály katonáit kezdte lőni az német gépfegyver: „…Augusztus 6-ra virradó éjjel a 11 harcosból álló osztag heves géppuska- és aknatűzben, csónakon átkelt a Don túloldalára, és felkapaszkodott a meredek partfalon a mészkőhegyre. A nyílt terepviszonyok miatt azonban 30 méternél jobban nem tudták megközelíteni az ellenséges tűzfészket. Csolponbaj jelentkezett, hogy végrehajtja az akciót. Sikerült olyan közel kúsznia, hogy csak 4-5 méter választotta el a tüzelőállástól. Amikor a jobb vállán lövést kapott, s a gránátkészlete fogytán volt, testével rávetette magát a lőrésre, és néhány percre elhallgattatta a géppuska-sorozatot. Ez a néhány perc társainak elég volt arra, hogy megsemmisítsék a géppuskaállást, és elfoglalják a stratégiai fontosságú pontot."

Mindez akkortájt történhetett, amikor a megszállók épp ki akartak ker­getni bennünket otthonainkból. Csolponbaj önfeláldozó tettéről azonban csak jóval később, az iskolában és az egyetemen szereztem tudomást, amikor Tulenbergyijev földijei Szeljavnojéba látogattak.

Idegenek a házunkban

Rég nincs már az élők között nagyanyám, Marija Sztyepanovna, visz-szaemlékezéseim egyik legfontosabb szereplője. A megszállás első napjaiban kétségbeesett párharcokat vívott a felfegyverzett magyarok­kal, akiknek, miután a házunkba betörtek, az első dolguk az volt, hogy rávetették magukat a kemencére, amiben mindig sült vagy főtt valami. Nagyanyám, apró, törékeny asszony, „Majd én, majd én" felkiáltás kísé­retében, egy vakmerő mozdulattal félretolta a saját nyelvükön karattyoló, nemkívánatos vendégeket, akik már markoltak is bele a még félig sült kenyérbe és tömték a szájukba, azon melegében. Nagyanyámnak időn­ként sikerült egy hirtelen stratégiai manőverrel hamut kotornia a fazékra, és ily módon megmentenie az ételt még éhesebb unokáinak. Az idegenek látogatásait utóbb megpróbáltuk nevetéssel elütni, de sose sikerült, az idegfeszültség erősebbnek bizonyult. Büszkék voltunk nagyanyánkra, de szólni nem mertünk.

Egyszer váratlan dolog történt: felfegyverzett fiatal katonák zajos csapata tört be a házunkba, és minden további nélkül letelepedtek a hosszú családi asztal mellé, kikapva a kemencéből nagyanyám frissen sült mézeskalácsát (láljuskának hívták a mi falunkban). A rögtönzött ebéd igen változatos fogásokból állt: parasztoktól zsákmányolt tojás, tej, aludt tej, sült vagy főtt hal, vagy más egyszerű étel. A magyarok, mint minden más európai kultúrnép, falt mindent válogatás nélkül, vedelte hozzá a vizet. Mindehhez rettenetes lárma és zsivaj, amihez mi végképp nem voltunk hozzászokva. Aztán hirtelen csend támadt, mintha láthatatlan karmester intett volna: egy vagy több katona felemeli a lábát, és olyan sorozatot szellent, mintha géppuskából lőtték volna – mire a többiek „homéri" kacajra fakadnak. Így mulatott az idegen sereg az asztalunknál, a ház legszentebb helyén. Nem állítom, hogy a mieink szentek, a falubéli férfiak is követtek el illetlenségeket, de csak részegen vagy betegen…

Egyedül nagyanyám tűrte rezzenetlenül ezt az ocsmányságot. El sem mozdult a lakomázók mellől. Naivan úgy hitte, ha „őrt áll", képes megóvni a családi jószágot. Amikor jóllakott a féktelen horda, telebüdösítve és telefüstölve a házat, otthagytak csapot-papot, még csak búcsút se intve a döbbenten álló házigazdáknak.

Nincs már életben se anyám, se apám, se a testvéreim. Én is be­töltöttem már a hetvenet. De emlékezetem felszínre hozza azt a sok borzalmat, amit át kellett élnünk. Apám 1944-ben esett el, London bombázásakor, anyám két évvel a háború vége után halt meg: az utolsó pillanatig várta apámat, reménykedett, hogy visszatér. Sokat sírt, miköz­ben újraolvasta apám leveleit. Odatettük mellé a leveleket a koporsójába – ahogy ő maga kérte.

II. rész

1993-2011

Sztorozsevoje – Voronyezs – Poltava

Miután megjelent néhány részlet gyerekkori háborús emlékeimből, isme­rőseim, kollégáim egyszer csak kételkedni kezdtek, mennyire hitelesek a felidézett epizódok: „hogy tudhat egy ötéves kölyök a harckocsi-állá­sokról, méghozzá „harmincnégyesekről"? – faggattak kitartóan. Pedig egy ötéves már elég sok mindent fel tud fogni. Azon a szörnyű éjszakán otthon már nem voltunk biztonságban. Anyám kézen fogott bennünket, a testvéreimet meg engem, és lementünk éjszakára a közös óvóhelyre. Képtelenség volt elaludni, állandóan lőttek. Ébren töltötte az éjszakát öreg és fiatal. „A mieink lőnek! Biztos, hogy azok!" – magyarázta az ott lévőknek a frontharcos tekintély, Mitrofan Tyunyin (súlyosan megsebesült Moszkva alatt egy repeszszilánktól). Félelemtől bénultan, baljós előér-zettel figyeltük a történteket. Ugyanezt a Mitrofan Tyunyint puskatussal verték ki a magyarok az óvóhelyről a gyerekek szeme láttára, és a fegyvert nekiszegezve hajtották ki a falu szélére – pedig csak mankóval tudott járni -, és a végsőkig elgyengült embereket belekergették a mere­dek szakadékba. Sosem tudtuk meg, miként sikerült életben maradnia. A felnőttek szerint a megszállók tudatosan választották ki áldozatukat: azonnal lelőtték például, ha valakit zsidónak néztek, mint a napbarnította Lázár apót. Akárhogyan is, 1943 télutója ott, Ukolovóban, kíméletlenül megedzette a leggyengébb gyereket is.

„A mieink, Istenem, itt vannak a mieink!"

Mintha bombariadó lenne, úgy ugrottunk fel mindannyian azon a feb­ruári éjszakán, amikor meghallottuk a semmi jóval nem kecsegtető, kitartó kopogást az ajtón. Rohantunk oda, anyám, nagyanyám, meg az egész gyerekhad: csakis a szökésben lévő magyarok lehetnek! Ám ekkor az ajtó mögül ismerős szavak hangzottak fel: „Ne féljetek, nem az ellenség, nyissatok ajtót!" Mindannyian örömujjongásba törtünk ki: „A mieink, Istenem, itt vannak végre!" Ezt hajtogattuk volna a végtelen­ségig, ha meg nem szólal a rangidős: „Egy kis víz kellene, meg jó lenne pihenni!" Nagyanyám térült-fordult, vízzel kínálta őket, ülőhelyet csinált. A testvéreim, Vászja meg Ljosa, hozták a bögréjüket, de a katonáknak volt miből inniuk. Észrevettek engem is, ahogy mereven bámulom őket. Az egyik szótlanul ölbe vett: a saját gyereke járhatott az eszébe. Vagy azok, akiket a hátországban hagytak, netán a front túloldalán? Egy darab cukrot vett elő, és a markomba nyomta. Nyilván nem tudta mire vélni, miért is nem kapja be ez a csontsovány kölyök a ritka csemegét. Nem éhes, vagy szégyellős? Pedig egészen másról volt szó. Az történt, hogy előző nap az egész család teleette magát főtt pacallal meg belsőséggel: a németek levágták a falubéliektől zabrált tehenet, a húst megtartották maguknak, a belsőségeket meg kidobták a hóba. A felnőttek kimond­hatatlanul megörültek az ünnepi eledelnek, nagy lakomát csaptak. Én is jócskán ettem belőle, azazhogy, inkább csak nyeltem a rágós ételt (tejfogam alig maradt, a csontfogak még nem nőttek ki). Messziről áradt belőlem a förtelmes bűz. Ráadásul a bátyáim is egész este csúfoltak: „Na, Pocak – ez volt sokáig a becenevem – , jól teletömted a bendődet! Máskor ne zabálj annyit!" Pedig nem is zabáltam tele magam. Az viszont tény, hogy nem volt maradásom a vendég ölében, gyorsan lemásztam. Még épp időben.

Ki látta a kanalat?

Ekkorra már egyébként is eléggé tartózkodó lettem a katonákkal szemben, a mieinkkel is, az idegenekkel is. Azzal kezdődött, hogy még negyvenkettő májusában megjelent egy reggel a portánkon egy egész csapat vöröskatona. Anyám és nagyanyám szó nélkül asztalhoz ültették őket, kínálták őket azzal, amink volt. Amikor jóllaktak, megköszönték az ételt, és indultak kifelé az udvarra. Persze nekem is épp akkor támadt ehetnékem. Helyet szorítottak az asztalszélen, és elém raktak egy tányér kását. Keresem a kiskanalam, sehol. Nem valami agyonrágott, fából faragott darab volt, hanem igazi fémkanál, apámtól kaptam, mielőtt elindult a frontra. Rákezdtem a bömbölést, mint a fába szorult féreg. Jól bevált módszer, bármikor bármit elértem vele: több figyelmet, jó szót, ajándékot, vagy megbocsátották a csínytevésemet. De most ez sem segített, a kanál nem került elő. Nincs sehol, se az asztalon, se az asztal alatt, se a pad alatt. Nagyanyám kiszalad a katonákhoz. A parancsnok sorba állítja a katonákat, mielőtt még végigszívták volna a cigarettájukat: „Ki látta a kanalat?" A sorban állók kiforgatják a zsebüket, nyúlnak a nyiszlett hátizsákért. Egyszer csak az egyik kiskatona, hol elvörösödve, hol elfehéredve a szégyentől, előhúzza a kapcájából a kincsemet, azzal mentegetve magát, hogy végképp nem volt mivel ennie útközben. Anyám fakanalat ad neki helyette, nekem meg lekever egy nyaklevest.

Sértődötten, szipogva folytatom az evést, majd' lenyelem közben a kanalat is, üres tekintettel nézem a távozó katonákat. Jóval később ébred bennem szégyenérzet és bűntudat, de örökre megmarad. Csakhogy a parasztgyerekek az anyatejjel szívják magukba azt a fogalmat, hogy ami az övék, az az övék: saját kanala meg aztán végképp mindenkinek volt, és ezt mindenki tiszteletbe is tartotta, még a családokon belül se cserélgették. Sőt, ha mégis előfordult, büntetés járt érte, ahogy nálunk is.

A fegyveres

Mielőtt evakuáltak volna bennünket Sztorozsevojéból, gyakran megfor­dult a házunkban egy különös vendég, egy csehszlovák katona. Mint utóbb kiderült, a cseheknek semmi köze nem volt ehhez, szlovákok har­coltak abban a különös egyenruhában. A szüleim nem is kérdezősködtek különösebben, cseh volt-e vagy szlovák, ők még az oroszokat meg az ukránokat se nagyon különböztették meg, nem is volt erre szükség. Ezt a csehszlovákot viszont sehogy se tudták ellenségként kezelni – nem úgy, mint a magyart vagy a németet -, pedig ez is szuronyos puskával járt. Csakhogy ő már a küszöbről külön köszönt mindenkinek, fülig érő szájjal, nem hagyta ki szerény személyemet se, amint anyám szoknyája mögül kíváncsiskodtam. Csak miután végzett e szinte szertartássá vált üdvözléssel, akkor fordult oda a fő-gazdaasszonyhoz, a nagyanyámhoz. Nagyon érdekelték a kakasokkal hímzett, házilag szőtt vászonkendők. Nagyanyám be is vezette a másik szobába (persze, nekem is ott kel­lett lábatlankodnom), és egyre csak nézegették-rakosgatták órákon át (legalábbis nekem hosszú időnek tűnt) a családi nagyládában őrzött abroszokat, kendőket, törölközőket, ikonterítőket, kéztörlőket, mintha mindegyiken elvarázsolt paradicsommadarak, állatfigurák és a mife­lénk rózsának mondott mályvák lettek volna. Nem értettem, mitől övezi akkora figyelem ezeket az egyszerű figurákat – én nem láttam bennük (akkor!) semmi titokzatosat, a katonának viszont nyilván eszébe idézte távoli otthonát. Nagyanyámat teljesen levette lábáról ezzel a kitüntető érdeklődéssel, csak mondta a magáét gesztikulálva, külön elmagyarázott minden mintát neki. A csehszlovák meg csak hallgatott, elragadtatottan mosolygott, elismerően csettintgetett a nyelvével. A derék Svejk földijé­nek semmi kedve se volt otthagyni a jólelkű orosz öregasszonyt, akinél nyugalomra talált. De lejárt a kimenője, indulnia kellett, kezdődött a hosszas búcsúzkodás. Nagyanyám hálálkodva eltette a pénzt – jól jön a siserehadnak -, amit kapott a „pan"-tól (fogalmam se volt, honnan jutott eszébe hirtelen így szólítani). Nem gondolta, hogy néhány óra múlva az összes vagyonát kénytelen lesz otthagyni ő is, akárcsak a falu többi lakója -, hogy barbár betolakodók kaparintják meg.

Maruszja udvarlója

Még negyvenkettő késő őszén történt, az evakuáció alatt, amikor még Szkupaja Potudanyba voltunk beszállásolva egy nagy tanyába. Törve-zúzva ront be a magyar, és durván káromkodva, hadonászva követeli vissza az ajándékokat: hagymát, lisztet, sót, bőrdarabot (stratégiai fon­tosságú áru háborús időkben a cipő kibélelésére!) – merthogy ezt mind idehordta alkalmi jegyesének, a háziasszony leányának (mit sem törődve a háború törvényeivel). Nem volt nehéz kitalálni (még nekünk, gyerekek­nek se), mivel bosszantotta fel ez a perszóna a gavallérját, mindenesetre amikor a pórul járt udvarló visszakapta az igencsak megfogyatkozott javakat, úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy még a ház is belere­megett. Ez a Maruszja amúgy tényleg alávaló nőszemély volt, finoman fogalmazva. A só ekkoriban elképzelhetetlenül nagy kincs volt, különösen nekünk, betelepítetteknek. Ő meg fogta a sótartót, és minden evés után eldugta a láda alá vagy más rejtekhelyre. Vászja viszont, a testvérem (Lermontovnak csúfolták az iskolában, mert folyton szavalt-verselt volna, akár volt hallgatósága, akár nem) – bár tudta jól, hogy nem szabad a má­séhoz nyúlni -, nem bírt magával, és amikor a háziak nem voltak otthon, elcsent egy kicsit a sóból, és visszatette a rejtekhelyre. A két asszony azonban csakhamar rájött, hogy valami nincs rendben, de anyánkkal nem akartak vitába keveredni. Nyilván, még bizonyítékot gyűjtöttek. Én voltam persze az egyedüli szóba jöhető tanú, a leggyengébb láncszem (különben is ritkán mentem ki a házból), ezért Maruszja engem környéke­zett meg. Mézes-mázos szavakkal puhatolódzott, finom falatokkal próbált lekenyerezni, duruzsolt a fülembe, még mondókákkal is próbált levenni a lábamról. Képtelen voltam ellenállni. Amint a szüleim kitették a lábukat, gondolkodás nélkül feladtam a bátyáimat, mintha nem ők lettek volna, akik mindent megosztottak velem, amit elcsentek, kenyeret, krumplit, sót, ami különösen kellett a csontjaim, fogaim erősödéséhez. Még az se jutott eszembe, mekkora pofonokat kapok majd a nagyoktól a fecsegésemért. A csalódott Imre aztán – így hívták a feldühödött magyart -, akaratlanul is igazságot szolgáltatott Maruszja megleckéztetésével. Imrével amúgy semmi bajunk nem volt, sokszor előfordult, hogy kisüstitől felhevülten, Maruszja főztjétől jóllakottan, kiterítette az asztalon a családi fényképeit, mutogatta a gyerekeit anyámnak is, ha ott volt, és beszélt megállíthatatla­nul a maga nyelvén. Néha engem is ölbe vett (a háború őt is elszakította övéitől), csokival kényeztetett, de a fejemet nem simogatta. Nyilván, ez a magyaroknál nem szokás, nem tudom. Mindenesetre, miután nagy dérrel-dúrral odahagyta szíve hölgyét, végleg eltűnt a szemünk elől. De az emlékkép megmaradt róla.

Hosszú út hazafelé

[…] A megszállók egyre tovább hajtották a helyi lakosokat, egyre mé­lyebbre a hátországban. Mi ott ragadtunk Ukolovóban, ahol szerencsére véget is ért kényszerű vándorlásunk. Utolértek bennünket is a mieink, és felszabadítottak. Azon nyomban sürgés-forgás támadt, nekiláttunk a készülődésnek: „csak minél előbb érnénk már haza" – hajtogattuk egyre. A férfiak, hihetetlen leleménnyel, szekeret ácsoltak, a két nagy­testvérem ez elé akarta befogni a tehenünket, Zorkát. Máig nem értem, miért nem vitték el a megszállók ezt a szegény jószágot is, talán így akarták bebiztosítani, hogy életben maradjanak a leendő rabok. Az is igaz, hogy a Zorkára nehezen lehetett volna ráfanyalodni: horpasza la­pos, csontsovány, a szőrére rászáradt a mocsok, még a bőrét se tudják használni – egyszóval, bármennyire is imádták a gőzölgő friss tejet a magyarok is, a németek is (sokszor maguk ültek oda a tehén tőgyéhez, telefejni a vödrüket vagy csajkájukat), egyetlen táplálékforrásunkat, Zor­kát – nagyanyám legnagyobb örömére – békén hagyták.

Pedig volt mitől tartani. A magyarok, osztrákok, sőt, a maguknak való, csendes finnek is, felgyűrt ingujjal vadászták a libákat, tyúkokat, bárá­nyokat, malacokat, borjakat, amelyek ugyanúgy egy pillanat alatt fedél nélkül maradtak, mint ahogy gazdáik is. Ha egy kutya csaholva próbált volna a jószágok védelmére kelni, a nyugati civilizáció e gőgös képviselői azonnal lelőtték. Mint a mi házőrzőnket, Dámkát is. Pedig igazán békés állat volt, engem is csak akkor kapott el egyszer: túl közel merészkedtem hozzá, amikor épp evett – hiába pöröltek velem a bátyáim, hogy „már megmondtuk százszor, Pocak, ne dugd oda az orrod, ahol nincs semmi keresnivalód".

Ebben a pánikhelyzetben leginkább Jevdokija Tyihonovna találta fel magát (a fiatal kora ellenére már több unokája volt). Remek szervező tehetségnek bizonyult, amúgy is jól fel volt vágva a nyelve: hol itt, hol ott bukkant fel apró termetével, koratavasztól őszig pörölt, ha egy szom­széd a veteményesét akarta megdézsmálni. Most nagyon is kellett, hogy valaki ellentmondást nem tűrő utasításokat adjon: „Mariha, Nyurka (ezt anyáméknak), a kicsiket egyelőre zárjátok be a házba!" „Vászka (ezt a testvéremnek), szaladj az istállóba, fogd be a lovat a szekér elé!" Vászkának hívták az ő unokáját is, kebelbarátom volt, nálam jóval virgon­cabb, amúgy is kalandosabb „háborús karrierje" kerekedett. Ugyanolyan magyar gránátszilánk sebesítette meg, mint az én kezemet, csakhogy őt az oldalán érte, és ott is maradt egy lyuk a bordái közt, simán bele lehetett dugni az ujjunkat, csak egy vékony hártya takarta el a tüdejét. Ami a legérdekesebb, később, amikor katonakorba cseperedett, a testvéri szocialista Magyarországon szolgált.

Jevdokija Tyihonovna vezényletével tehát megrakták a szekereket, az aprónépet az anyák, nagytestvérek vették ölbe. Így indult a menet a mellékutcákon át az országút felé, amelyet épp aznap reggel árasztott el a harckocsik fedezetében érkező második német motoros- és gyalo­gosszázad, akiket az öreg Malovecskina kenyérrel-sóval fogadott. Ez az árulás sokáig nem merült feledésbe, még az unokáján, a velem egykorú Vologyán is rajta volt a szégyenbélyeg… A mi Vászkánk útközben annyira megszerette a gondjaira bízott lovat, Orlikot, hogy egy pillanatra se tágí­tott mellőle. De nem sokáig dédelgethette: itatáskor kinézte magának egy átkozott magyar is, kitépte a kantárt Vászka kezéből, és elszáguldott vele.

A testvéreim

Zorkát, a tehenünket meg tudtuk menteni. A testvéreim még indulás előtt megpróbálták kicsit felhízlalni, „szereztek" neki szénát, adtak neki abrakot, tököt, amit a nagyanyám kapott cserébe az anyám által kötött kesztyűkért, harisnyákért, sőt még a családi ezermester, Vászja által font bocskor is erre a sorsa jutott. Hadd mondjak itt egy pár szót róluk. Teljesen más alkatú gyerekek voltak, ami teljesen eltérően mutatkozott meg a rendkívüli körülmények közt. Alekszej minden reggel, noszogatás nélkül indult alamizsnát gyűjteni. Igazi színészként játszotta a szerepét: megindító történeteket talált ki a családja balsorsáról, ontotta hozzá bőségesen a könnyeit, folyt az orrából a takony (elnézést, de így volt – nem volt túl nagy orra, mégis Csőrös Varjúnak csúfolták, meg voronyezsi szélhámosnak). Késő este tért haza, gazdag zsákmánnyal megrakodva: leginkább egy-egy darab kenyér, kukoricalepény, krumpli volt az ado­mány, pedig konkurense is volt bőven. Vászjáról már említettem, mennyi mindenhez értett: tudott keresztet kalapálni német aprópénzből, megta­nult cipőt javítani, megreparálta a falusi órákat, a kakukkosat is. Már az evakuáció előtt híre kelt, micsoda kemenceépítő mester, ikonmásoló, sőt balalajkajavító. Koldulni viszont csak egyszer volt hajlandó: túlságosan büszke volt ehhez, vagy lelkiismeretfurdalása volt – nem is tudom. Min­denesetre akkor egyszer elindult alamizsnáért, de csak állt egy fa alatt, nem volt képes bemenni idegen házba kéregetni. Nagyanyám és anyám otthon fontak, kötöttek, mindenféle holmival ellátták a háziakat, akikhez be voltunk szállásolva. Csak belőlem nem volt semmi haszon [….]

Zorka, a tehenünk tehát pár nap alatt erőre kapott egy kicsit, hagyta, hogy befogják a szán elé, erre rakták fel a felnőttek az idegenben fel­szaporodott motyónkat. Oda ültettek közé engemet is, meg a hároméves unokatestvéremet és a még szinte csecsemő húgát, Ányát. Előkerült az másik nagymamám is, Marina Sztyepanovna, jött vele a lánya két gyerekkel, az anyai ágról való rokonok. Apai nagyanyám, Jevdokija Grigorjevna férje az első világháború alatt esett el Nyugat-Ukrajnában, anyai nagyapám pedig még jóval a háború előtt halt meg, a harmincas évek éhínségében. Hát ennyi röviden a családtörténetünk.

Hideg márciusi reggel volt, amikor végre útnak indultunk. Szótlanul mentünk, nem hallatszott gyerekhang, nyafogás se. Mindenki kimerült, legyengült. A felnőttek fel sem mertek lélegezni: mi várhat bennünket odahaza, a megszállóktól letarolt faluban? De mégis az a mi fészkünk – mondogatták. Mivel a főutak zsúfolásig megteltek a nyugat felé vonuló menetoszlopokkal, a helyiek tanácsára, kerülőutakat választottunk. Még óvatosabban haladtunk, mint azon a gyászos őszön idefelé, kényszerű lakhelyünk felé. A tehénkénk minden erejét megfeszítve húzta a terhet, de hát mégse igásló volt. Fizikai és lelki erőnk a végét járta. Kénytelenek voltunk megállni éjszakára az útfélen, elhagyatott, jéghideg kunyhókban.

Nagyanyám volt az, aki biztonságos éjjeli szállás után nézett. Nem­csak a népes családra kellett gondolnia, hanem Zorkára is, a tehénre, hisz pillanat műve, hogy ellopják a háborús éhínségben. Egyszer egy nagyobb tanyába tértünk be, persze, ott lábatlankodtam nagyanyám mellett. A tágas tornácon lapátok, ásók, csákányok sorakoztak katonás rendben. Dermedten álltunk meg a küszöbön. A nyirkos, sötét helyiség­ben egymás hegyén hátán préselődtek az emeletes priccsek, elgyötört férfiak feküdtek rajtuk, szakadt pokrócokkal takarózva. Egyik-másik nagy nehezen felemelte rongyokba bugyolált fejét, ijedten ránk meredt, de egy szót sem szóltak. Némi tétovázás után, mi is szótlanul kihátráltunk a nagyanyámmal. Később tudtuk csak meg, hogy a rongyos, végletekig kimerült fiatal férfiak munkaszolgálatos zsidók voltak. Ők ásták a végte­len hosszú lövészárkokat a Don meredek jobb-parti oldalán, és nem a magyarok, olaszok, osztrákok, különösen nem a németek. Fél év alatt végezték el ezt az embertelen munkát a hitleristáknak, építették a fűthető fedezékeket, gerendából ácsolt tetővel, földdel álcázva. Ők voltak azok, akik kész lakóházakat vájták a mészkőhegy oldalába (jártam ilyenekben én magam is), amelyek aztán hosszú ideig szolgáltak lőállásként. Jóval később tudtuk meg, hogy a németek a front voronyezsi szakaszára vas­útvonalakat is terveztek. Hadifogoly katonák kezdték építeni, akiket az építési terület mellett felhúzott, szedett-vetett barakkokban szállásoltak el, porladó csontjaikat találták csak meg. Így kerülhettek az elhagyatott tanyára a zsidó munkaszolgálatosok is. Senki sem őrizte őket, de szök­ni se volt erejük. A németek ekkor már csak saját irhájukat mentették, egymás után hagyták hátra a stratégiai objektumokat, hadijárműveket, fegyvereket. A mieinknek se volt módjuk, hogy törődjenek velük, haladni­uk kellett előre, nyugat felé. Így maradtak teljesen magukra a sorsukkal, éhesen, agyonfagyva. Mi sem találgattuk titkukat, indultunk tovább, a zsidótémát akkoriban, a háború után, egyébként se hozta szóba senki őszintén és nyíltan.

Már csak néhány kilométer választott el bennünket Masztyuginótól, attól a falutól, amely kitelepítésünk forró nyárvégi napján az első ál­lomáshelyünk volt. Itt hallottuk a hátborzongató történetet. Az egyik közeli faluban, pontosabban a mellette lévő üres térségen tizenegy fiú veszélyes kísérletet eszelt ki (nem volt köztük egy lány se, néhány fiú meg félelmében már előbb hazaszaladt): körbeülték az esti tábortüzet, aminek a közepére egy nagy kaliberű, zsákmányolt lövedéket szúrtak.

Várták a hatást. Be is következett – de a tavaszi ég felé száguldó rakéta helyett az ő ártatlan lelkük röpült a másvilágra. Hatalmas katlan támadt a lövedék helyén, körülötte mindenfelé a felismerhetetlenségig roncsolt testek darabjai. Anyánk, a szokásos intelmek után először sóhajtott fel: „Bárcsak leányt adott volna nekem a jóisten…" Előérzete nem csalt. Csak hát a fiúknak ekkortájt nemigen volt más játékszerük. Volt, hogy az idegen tanyák kemencéjébe a nedves fa alá makaróniszerű, hosszúkás gyutacsot raktak, ami aztán kipattant a tűzhelyről, és őrült sebességgel kerengett a házban, halálra ijesztve a felnőtteket. A fiúk, bármennyi szi­dalmat is kaptak, nem tudtak felhagyni a mámorító játékkal.

Közben haladtunk lassan hazafelé. A mellékutakat fényesre taposták, sietni mégse tudtunk jobban. Az útfélen olvadásnak indultak a hóbuckák, eldobált holmik bukkantak elő, néhol kiégett tankok, fasiszta keresztekkel, sasokkal, de voltak ott bőven a mieinkből is. Varjúhadak lepték el a csont­vázzá csupaszított lótetemeket, meg a Wehrmacht katonák holttestéből rakott máglyát. Csak akkor rebbentek fel, fekete lepelbe borítva az eget, amikor élők közeledtek. Még ijesztőbb volt a kivájt szemek látványa, a farkasok, rókák marta arcok, csuklóig lerágott kezek, meztelen talpak. Utóbb tudtuk meg, hogy jöttek ugyan a katonáink meg a hadifogoly fritzek brigádjai, hogy eltemessék a halottakat, előbb a mieinket, csak utána az idegeneket.

De a testvéreimről akartam beszélni. Vászja peckesen lépegetett Zorka mellett – a sovány tehén kitartóan húzta a sebtében összeeszkábált jár­mű rakományát -, szinte egyik napról a másikra, útitársaink szeme láttára változott át. Görnyedt testtartása kiegyenesedett, kicsit ki is húzta magát, már nem kapkodta a fejét ide-oda félelmében, hogy honnan hangzik fel, mint a puskalövés, a német parancsszó: „Halt!" Ez volt az, amitől annyira tartott az én tizenhat éves bátyám: hogy elhurcolják Németországba va­lami gyárba vagy más kényszermunkára, netán szögesdrót mögé kerül, mint annyi rokon, falubeli ismerős. Pedig az evakuáció nyolc hónapja se volt könnyű. Engem csak az mentett meg, hogy kininport kaptam, rézgálic oldattal kenték az ínyemet, hogy ne hulljon ki a fogam, anyám, nagyanyám, a testvéreim a szájuktól vonták meg a kenyeret, a híg levest, a korty tejet a pohár alján. A testvéremet csodáltam ekkoriban leginkább, mekkora hatással volt rá az, hogy akik nemrég még halálos félelmet keltettek benne, most holtan hevernek az út mentén, mozdulatlanul, fegyvertelenül, sokszor ruhátlanul, lábbeli nélkül. A teljesen lerongyoló­dott környékbeliek nem restellték leszedni a ruhát, cipőt az ellenséges katonák megdermedt holttestéről. A zsákmányolt holmit kifertőtlenítették, többször átmosták hamuból kiáztatott oldatban (mosószer, szappan nem volt), átszabták magukra, és hordták isten nevében. A vasalt magyar bakancsokat még az ötvenes években is hordtuk.

Szörnyű és feledhetetlen utunk harmadik-negyedik napján Vászja egyszer csak fütyörészni kezdett (füttyművészetének nem volt párja a faluban), háború előtti melódiákat, aztán a katonáktól eltanult hazafias dalokat, miközben a nemrég még oly magabiztos németek és magyarok helyett megtépázott vagy teljesen szétroncsolt maradványaik mellett vonultunk. Nem lehetett mosoly nélkül, mégoly halvány, bizonytalan mosoly nélkül hallgatni:

A sok taknyos fricc
Snapszra szomjazott…
Sztálingrád alatt
A Volga felé halad.
„Leszakítom mind,
Enyém lesz a kincs"
„Nem addig van az,
Torkodon akad."
Felel Sztálingrád,
Felel a gránát…"

Sajnos, nem emlékszem szó szerint az akkoriban nagyon kedvelt dal­ra, de az a néhány foszlány, amelyik megmaradt az emlékezetemben, mindig a bátyám hangján szólal meg. Bármekkora nyomás volt rajtunk, bármennyi csapást rejtettek a napok, órák percek – békeidőben évek kel­lettek volna hozzá -, mégiscsak túléltünk mindent. És ami a legfontosabb, nem csüggedtünk. Mint a bátyám, akinek még fütyörészni is volt kedve.

Katyusa a tisztáson

Két hétbe telt, mire Sztorozsevojéba értünk. A főutcán „Jemeljan Puga­csov" nevű kiégett harckocsi – a németek rágyújtották a benne levő ka­tonákra. Döbbenetes látvány, amerre csak nézünk. Egyetlen ép kémény nem volt, pedig azelőtt a tűzvészt is kibírták. Mintha földrengés sújtotta volna az egész vidéket. Így találtunk rá a mi portánkra is. A felnőttek szótlanul sírva fakadtak, pedig azt hitték, már az összes könnyük elapadt elveszett társaikat siratva. A hó alól edénydarabok, agyagtörmelék, le­rombolt kemence téglája bukkant elő: a magyarok után kő kövön nem maradt. Nagyanyám maga köré gyűjtött bennünket, végigpiszkáltuk az összes romot, hamut. Végül rátaláltunk a verem titkos bejáratára. Vászja egy pillanat alatt bemászott, és a félhomályban kitapogatott egy sértetlen köcsögöt, vaj volt benne. A legínségesebb napokra rakták félre előrelátó szüleim a virágos-mázas agyagedényben. Soha jobbkor nem jöhetett: már nem is tűnt olyan ínségesnek a nap. A vaj még csak nem is kese­redett meg a nyolc hónap alatt, nem talált rá a rejtekhelyre a telhetetlen sáskahad. Kicsit derűsebb lélekkel, nevetve adtunk hálát a jóistennek.

De sokat nem időztünk: a romhalmaz, akár a temető, nem sokáig marasztal. Sietnünk kellett. A többi otthontalannal együtt indultunk a Don túloldalára, a balparti falvakba, amelyeket nem foglaltak el és nem romboltak le a németek. Zorkát is megetettük, megitattuk, találtunk egy kutat, amelyik nem omlott be, és ismét befogtuk a türelmes jószágot, hogy útra keljünk Anoskino felé. A legközelebbi átkelő a hegy alatt, a bizonytalan doni jégen keresztül nem volt járható, ezért kerülőutat kel­lett választanunk Tyitcsiha erdei falun keresztül (egykor a fiatal Aleksze Kolcov énekelte meg a Tanya című romantikus költeményében). Végül a hvorosztanyi pontonhídon átkelve, egy éles balkanyar után értük el Anoskinót.

Az út e szakaszáról is van mit mesélni. Ánya, a legkisebb egész úton nyűgös volt, hol a saját anyja, hol az én anyám vette ölbe. Zsenya meg én egy takaró alatt hevertünk. Csakhogy ez a pufók kölyök nem hagyott békén, teljesen elterpeszkedett, rám mászott, lihegett a nyakamba. Előbb utóbb megelégeltem. Kiszabadítottam magam alóla, és inkább ide-oda nézegettem. Volt is mit látni. A letarolt falu mögött óriási mező húzódott, két kilométerre a szélső házaktól az erdőig, amely 1942-43-ban félig a mieinké volt, félig a németeké. Ma emlékmű áll itt az akkori rettenetes események emlékére, rajta a felirat: „Itt járt 1942. november 29-én G. K. Zsukov marsall, a Szovjetunió Hőse, a Főparancsnok helyettese, az Osztrogozs-rosszosani támadás parancsnoka". A mi falunk, ahol alapo­san beásták magukat a magyar katonák, épp az egyre erősödő, támadás­ba lendülő Vörös Hadsereg útvonalára esett, ezért jött ide, Sztorozsevoje közelébe Zsukov marsall, hogy segítsen a mieinknek kifüstölni a fasiszta hordát a faluból és a meredek mészkőhegyről.

A mező a Don-menti mészkőfaltól jobbra húzódott, amerre csak a szem ellát. A kiváló feketeföld a legkeservesebb és legtöbb áldozatot követelő harcok, halálos ütközetek színhelye volt. Az elesettek vére itatta át, szó szerint, a mieinké, az ellenségé egyaránt. Tönkrement harcjárművek ma­radványai mindenfelé. Utóbb megtudtuk, hogy a harckocsi-ütközetekben a német és a szovjet tankok sokszor frontálisan mentek egymásnak. Alig távolodtunk el a falunktól, amikor szutykos harckocsizókra és szerelőkre lettünk figyelmesek egy lerobbant 34-es mellett (utóbb megtudtuk, miután kicserélték a hernyótalpat, és megpiszkálták a motort, máris indultak a távolodó front után). Anyai nagybátyám, Dmitrij Fjodorovics mesélte (fegyverkovácsként szolgálta végig a háborút), hogy a fegyverjavító mozgóbrigádok ugyanilyen körülmények közt, tüzérségi tűzben vagy bombázás közepette javították meg a félig kilőtt tankokat, aknavetőket, egyebeket.

Bal kéz felől ellenséges harckocsi. Később, amikor színes drótokra és más használható kincsekre vadásztunk, észrevettük, hogy a parancs­noki kocsinak vélt jármű fenekén hatalmas rozsdás lyuk éktelenkedik, de belül még a fehér festék se pattogzott le, ott volt egy ventilátor, és más, számunkra ismeretlen használati tárgyak. Ilyen luxusholmik a mi tankjainkhoz biztos nem jártak… Jobb kéz felől, úgy ötven méternyire az erdőtől, Klim Vorosilov feliratú harckocsit találtunk, egy robbanás ereje boríthatta fel. Ebből az ötventonnás, hatalmas tankból az egész háború alatt mindössze háromezret gyártottak, hatalmas ereje és felismerhetet­lensége miatt a németek csak „fantomnak" nevezték. Testvéreim leha­jolva, alulról próbálták kisilabizálni a betűket. Elképesztő erejű robbanás érhette, vagy saját lövedéke robbant be, vagy légitámadás sújtotta, az is lehet, hogy harckocsi-elhárító aknára hajtott rá, senki se tudta, mi történhetett. Hét harckocsizó égett benne, akiket az egészségügyisek emeltek ki – láthatta őket minden falubeli, mielőtt a közös sírba temették volna őket. Nyugodjanak békében.

Az erdei tisztáson, tölgyfa forgácsok közepén kiégett teherautó plató­ján BM-13-as, katyusának becézett aknavető emelkedett magányosan (a németeket e gyöngéd becenév félelemmel és zavarral töltötte el, de a titkát sosem szerezték meg). A katyusát később elszállították, de még sokáig maradt harcra kész, Sztorozsevoje, Masztyugino és a még távo­labbi falvak felé célozva meggörbült irányzékával. Masztyuginóban, a házunk küszöbéről számtalanszor bámultuk éjszakánként a katyusákból kicsapó torkolattűz fényét.

És végre elértünk negyedik lakhelyünkre, közel egy esztendős vándorutunk során.

Fordította: Kiss Ilona

A szerző által az Eszmélet rendelkezésére bocsátott írás. Megjelent: Szlovo Kirgizisztana, 49. sz., 2003, május 9.