A cikk a munka világának szereplői (munkaadók, munkavállalók és érdekképviseleteik, valamint az állam mint munkáltató, tulajdonos, elosztó vagy konzultációs szereplő) közötti intézményes kapcsolatrendszert s ennek változásait mutatja be a rendszerváltozástól napjainkig.

Bevezetés

 

A munkaügyi kapcsolatok fogalma Magyarországon az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején honosodott meg. Ezen a munka világának szereplőit átfogó kapcsolatrendszert értjük, amely az együttműködés fenntartására, a konfliktusok megelőzésére, illetve a kialakult konfliktusok megoldására irányul.

Az "érdekegyeztetés" fogalmát jóval a rendszerváltozás előtt Héthy Lajos és Makó Csaba vezette be a magyar gyakorlatba. E kifejezéssel elkerülték a "kollektív tárgyalások", "kollektív alku", "szociális párbeszéd" használatát, amelyek a társadalom tagoltságát (illetve tagolatlanságát) tükrözték, s így fogalomhasználatuk az akkori hivatalos szemlélet kritikája volt.

A Munka Törvénykönyve (1992. évi XXII. törvény, továbbiakban: Mt) 14. §-a szerint: "A munkavállalók szociális és gazdasági érdekeinek védelme, továbbá a munkabéke fenntartása érdekében e törvény szabályozza a munkavállalók és a munkáltatók, illetve ezek érdekképviseleti szervezeteinek kapcsolatrendszerét. Ennek keretében biztosítja a szervezkedés szabadságát, a munkavállalók részvételét a munkafeltételek alakításában, meghatározza a kollektív tárgyalások rendjét, illetve a munkaügyi konfliktusok megelőzésére, feloldására irányuló eljárást."

A munkaügyi kapcsolatok többségükben a két főszereplő, a munkáltatók és a munkavállalók, illetve érdekképviseleteik (szociális partnerek) közötti kétoldalú – bipartit – együttműködésben öltenek testet. A munkáltatók és a munkavállalók jogosultak arra, hogy előzetes engedély nélkül, érdekeik védelmében, szervezeteket hozzanak létre, illetve azokhoz csatlakozzanak. A munkaügyi kapcsolatok alapvetően bipartit jellegűek, de tripartit formában is működhetnek. Ez esetben az állam a munkaügyi kapcsolatok alakításában szabályozóként, munkáltatóként, tulajdonosként, illetve – disztributív (elosztó) funkciójából adódóan – harmadik tárgyaló félként és/vagy konzultációs szereplőként részt vesz a munkaviszonyok alakításában.

A szociális partnerek mellett az állam közvetlenül (mint sajátos munkáltató), vagy közvetetten (a bipartit kapcsolatok szabályozójaként, illetve mint az országos egyeztető fórumok szereplője/tárgyaló fél) résztvevője a munkaügyi kapcsolatoknak.

Míg a kétoldalú tárgyalások és megállapodások középpontjában elsősorban a munkaügyi kapcsolatok hagyományos elemei (például munkaviszony, munkafeltételek, bér) állnak, a tripartit tárgyalások során a kormánypolitika átfogó kérdései a meghatározóak (például jövedelempolitika, adók, foglalkoztatáspolitika). A szociális partnerek mind a két forma egymást erősítő, korrigáló működésében érdekeltek.

Általában szintenként más és más szereplők között alakul ki az együttműködés:

• makroszinten a szakszervezeti és a munkáltatói konföderációk,
• mezoszinten az ágazati-szakmai vagy regionális szakszervezeti szövetség és a munkaadói szövetség,
• mikroszinten a vállalati szakszervezet vagy az üzemi tanács és a munkáltató között.

Az országok gazdasági, társadalmi jellemzői, hagyományai alakítják ki, hogy mikor, melyik szint lesz a meghatározó a munkaügyi kapcsolatokban.

A munkaügyi kapcsolatok meghatározó szereplői a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek, vagyis a szociális partnerek.

A szakszervezetekről a Magyar Köztársaság Alkotmányának 4. §-a a következőket mondja ki: "A szakszervezetek és más érdekképviseletek védik és képviselik a munkavállalók, a szövetkezeti tagok és vállalkozók érdekeit." Az Mt. 18. §-a értelmében a "törvény alkalmazásában szakszervezeten a munkavállalóknak minden olyan szervezetét érteni kell, amelynek elsődleges célja a munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos érdekeinek előmozdítása és megvédése."

A munkáltatói szervezetek a munkaügyi kapcsolatokon belül a munkáltatói érdekképviseletet ellátó, önkéntes tagságra épülő, munkáltatókat tömörítő szervezetek, illetve szövetségeik. Kezdetben a munkáltatói szervezetek csak gazdasági kérdésekkel foglalkoztak, a munkaügyi kérdések a szakszervezetek megerősödésével kerültek előtérbe.

A szociális partnerségre épülő érdekegyeztetési rendszer kiegyensúlyozhatja a munka világában feszültségeket keltő piaci hatásokat. A szociális partnerek és a kormány közös érdeke a munkabéke folyamatos fenntartása, melynek része az országos szintű tárgyalásos-megállapodásos rendszer működése. Az országos érdekegyeztetés résztvevői – a mindenkori kormányok mellett – azok a szakszervezeti konföderációk és munkáltatói szövetségek, amelyek a szervezkedési szabadság alapján jönnek létre, szervezetükben, működésükben egymástól és a kormánytól függetlenek.

A munka világa szereplőinek is joggal fontos a fogalmak tisztázása, hiszen azok is segítik az eligazodást a párbeszéd intézményeiben. Összhangban az európai uniós szóhasználattal, kívánatos a szociális párbeszéd fogalmát meghonosítani. A szociális párbeszéd eredeti értelmezésben a szociális partnerek közötti kapcsolatot jelenti. A szociális párbeszéd elsősorban a szociális partnerekkel és/vagy a szociális partnerek – szakszervezetek, munkáltatói érdekképviseletek -, illetve a kormány képviselői között zajlik, és nem a társadalom/civil szféra különböző érdekképviseleteivel.

Az országos érdekegyeztetés 1988 decemberében kezdődött, amikor a Grósz-kormány egy kormányhatározattal útjára indította az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT). A munkavállaló/munkáltató/kormány-kapcsolatrendszer intézményeként, Németh Miklós kormánya idején, egy októberi "próbaülést" követően, 1990. december 5-én, ténylegesen létrejött az OÉT. Küldetése kettős volt: egyrészt, hogy intézményi keretet adjon azoknak a tárgyalásoknak, amelyek elvezettek a központi bérszabályozás és a bérmeghatározás hagyományos gyakorlatát felváltó bérmegállapodásos (béralku-) rendszer fokozatos kiépüléséhez, másrészt, hogy megfelelő terepet biztosítson az országos, tripartit bértárgyalásoknak. Az OÉT működésének utolsó harmadában – a munkaerőpiac radikális átalakulásával párhuzamosan – egyre nagyobb szerepet játszott a foglalkoztatási érdekegyeztetésben is.

A politikai rendszerváltás időszaka csak átmenetileg szakította meg a kormány és a szociális partnerek intézményes, tripartit együttműködését.

Az érdekegyeztetés fogalma az intézményi változások, tartalmi módosulások mellett 1999-ig megmaradt, majd az Orbán-kormány az érdekegyeztetés rendszerének átalakítása kapcsán a "társadalmi párbeszéd" fogalmát használta. 2002-ben a Medgyessy-kormány visszaállította az Országos Érdekegyeztető Tanácsot, az érdekegyeztetés, a párbeszéd legmagasabb szintű fórumaként. Az érdekegyeztetés fogalmának változása a tartalom változását is közvetítette.

 

 

A "magyar modell"

 

Magyarországon 1968-ban a "gazdasági mechanizmus reformja" idején indult meg a munkaügyi kapcsolatok vonatkozásában a távolodás a "sztálini" modelltől. Az 1968 és 1988 közötti intézményrendszer elmélete és tényleges gyakorlata ötvözte a "sztálini" hagyományt és az egyre inkább felismert gazdasági, társadalmi realitásokhoz való igazodást. Kormányzati szinten és a felső pártvezetésben is megjelentek azok a pragmatikus, jól képzett szakemberek, akik tisztában voltak azzal, hogy a határozatokba foglalt ideológia ellenére a gazdaságban, a társadalomban megállíthatatlan folyamatok indultak el. A mindinkább nyugati tőkéből eladósodott magyar gazdaság a gazdasági kihívásokra nem tudott másként válaszolni, mint úgy, hogy a piaci törvényeket, ha felemás módon is, de elfogadja.

A szocialista államban a tulajdonos munkavállaló, a munkáltató pedig tulajdonos és egyben munkavállaló is. A munkásosztály vezető szerepének érvényesülését megfogalmazó, párthatározatokba foglalt ideológia nem tudta elfedni azokat a valós érdekkülönbségeket, amelyek a megtorpant gazdasági mechanizmus változásai ellenére felszínen voltak a magyar gazdaságban. A nyereségérdekeltség, a vállalati gazdasági önállóság bizonyos mértéke, a szakszervezetek megnövekedett jogosítványai, a szocialista vállalatvezetők "kvázi" munkáltatóként való viselkedése, ha burkoltan is, ha szárnyaszegetten is, a majdani valódi munkaügyi kapcsolatok formálódását eredményezte. A szakszervezetek, mintegy kibújva a rájuk kényszerített "transzmissziós hajtószíj"-szerepből, próbáltak valódi érdekvédelmet ellátni, és úgy részt venni a bértárgyalásokon, a szociális és kulturális alap elosztásában, mintha azok valódi piaci viszonyok között léteznének. A munkáltatók, "feledve" kiosztott szerepüket, ellenérdekeltségű felekként vettek részt e tárgyalásokon.

Sajátosnak mondható az a megoldás is, amely már a hetvenes években működött mint a "makroszintű érdekegyeztetés sajátos kétarcú produktuma, a SZOT-kormány-tanácskozások intézménye". Tudatosult valamennyire ugyanis, hogy az országos szintű gazdaságpolitikai döntéshozatalban, a nagy, átfogó, a társadalmat széles körben érintő intézkedések előtt egyfajta döntéshozatali pluralizmusra van szükség. Ugyanakkor élt/működött a paternalista pártállam, amely a dolgozó emberek élet- és munkakörülményeit érintő legfontosabb döntések forrása maradt. A "kormány-SZOT"- találkozók nem a nyilvánosságnak szóltak, az ott elfogadott megállapodásokat esetenként kemény vita előzte meg. Ugyanígy ágazati szinten is zajlott az érdekegyeztetés a minisztérium és az ágazati szakszervezeti vezetők között.

Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a szakszervezetek a nyitott gazdaságból és a helsinki szellem hatásából adódóan rendszeres kapcsolatot tartottak fenn a nyugat-európai szakszervezetekkel. Ezek elvárták, hogy a munkahelyi tisztségviselők is tanulmányozzák a nyugat-európai munkaügyi kapcsolatokat, a szakszervezetek működését, a kollektív tárgyalások rendszerét, s egyben igényelték, hogy magyarországi látogatásaikon "találkozzanak" előadásokon, konzultációkon a hazai szakszervezeti szakértőkkel, tisztségviselőkkel.

Kimondva vagy kimondatlanul, a jelenlegi, hazai érdekegyeztetési rendszer magán viseli mindazokat a vonásokat, amelyek e sajátos magyar útra az évtizedek során rárakódtak. Így tehát a magyar munkaügyi kapcsolatokban makroszinten a megállapodásra törekvő tripartit modell elfogadott. A bértárgyalások, a munkafeltételek meghatározásának tradicionális szintje a mikroszint, s a sokszínű mezoszint megerősítése folyamatosan jelen lévő feladat. Mindebből az is következik, hogy a Magyarországon jellemző tárgyalási szintek nem ragadhatók ki a rendszerből, mind a három szint átjárhatósága, az egyes elemek kapcsolódása az egyes szintekhez csak együttesen kezelhető.

Az "első" Országos Érdekegyeztető Tanács

 

Magyarország gazdasági, társadalmi, politikai adottságai alakították ki az érdekegyeztetés rendszerének azt a sajátos struktúráját, amely belesimul az európai intézményi sokszínűségbe. A sajátos magyar struktúra tripartit módon, konszenzussal valósult meg, ezért átalakítása is csak a szociális partnerek egyetértésével, autonómiájuk maximális figyelembevételével, az állam önkorlátozó szerepe mellett lehetséges.

A magyarországi érdekegyeztetés helyzetét meghatározta, hogy a gyors gazdasági és társadalmi változások közepette intézményi keretei nem igazán szerves fejlődés következtében alakultak ki.

Az OÉT eredendően munkaügyi fórum volt, amelynek alapvető célja az állami bérszabályozás felváltása a kollektív tárgyalások rendszerével. Ebből következik, hogy a szereplők csak munkavállalói és munkáltatói érdekeket képviselő szervezetek lehettek. A munkavállalókat akkor még a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) képviselte, (a Liga abban az időben alakult meg). Munkáltatói részről a gazdasági érdekképviseletek voltak jelen; egyik sem láthatott el érdekvédelmi szerepet. Bekerültek a szövetkezeteket megjelenítő szerveződések: az ipari szövetkezetek képviseletében az OKISZ, a fogyasztásiak nevében a SZÖVOSZ, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek képviseletében a TOT, a kisiparosokat képviselő KIOSZ, a kiskereskedők nevében a KISOSZ, valamint az akkor alakult Vállalkozók Országos Szövetsége (VOSZ). Részvételüket a SZOT a munkaadói oldal túlsúlyára hivatkozva ellenezte, a Gazdasági Kamara viszont elfogadta. Végül kompromisszumként a három szervezet egy közös képviselőt fogadott el. A munkaügyi kapcsolatok szereplői kialakulásának folyamata azonban nem fejeződött be.

A kormányt Medgyessy Péter, a gazdasági ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes, továbbá az Országos Tervhivatal és az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnöke képviselte. Az OÉT a rendszerváltásig működött, összesen nyolc ülésén bér- és munkaügyi kérdéseket tárgyalt. Jogosítványa volt az országos minimálbér meghatározására.

 

 

Az Érdekegyeztető Tanács tíz éve

 

Az Antall-kormány idején lényegesen átalakult az érdekegyeztetés rendszere. 1990. augusztus 1-én létrejött az Érdekegyeztető Tanács (ÉT). A kormány a gazdasági, munkáltatói érdekképviseletek hatására elfogadta, hogy az ÉT gazdasági (adózás, társadalombiztosítási járulék-szabályozás), továbbá a költségvetést érintő kérdésekkel foglalkozzék. A szereplők száma bővült, a munkavállalókat 7 szakszervezeti konföderáció és 9 munkáltatói szervezet képviselte. Részvételük egymás kölcsönös elfogadásán alapult, semmilyen részvételt szabályozó feltételt a szereplők nem jelöltek meg. Azok lettek az ÉT tagjai, akik a "szakszervezeti kerekasztal" körül ültek, vagy éppen a "parlamentben jártak". A kormányt a Munkaügyi Minisztérium politikai államtitkára képviselte.

Nem hagyható figyelmen kívül az ÉT működésében, hogy az első éveket a szakszervezetek közötti áldatlan viták befolyásolták, a harc kiemelten a szakszervezeti vagyonért folyt. A korábbi SZOT-vagyon elosztásában végül is akkor egyeztek meg a szakszervezetek, amikor a kormány törvényjavaslat formájában az országgyűlés elé terjesztette elképzelését. A 7 konföderációból 6 megegyezett, az alkut a Szolidaritás Munkás Szövetség nem fogadta el. Egyébként a Szolidaritás nem írta alá az ÉT Munkavállalói oldalának együttműködésre vonatkozó megállapodását, s ezzel kizárta magát az ÉT-ből.

A vagyonkérdés végleges rendezését a parlament az üzemi, közalkalmazotti tanácsok (üt, kt) választási eredményéhez kötötte, így az a szakszervezetek közötti "szimpátiaválasztás" lett. (Az üt- és kt-választások a munkahelyi kollektív szerződések reprezentativitásának mérésére szolgálnak napjainkban is.) Tekintettel arra, hogy egy munkahelyen több szakszervezet is létezik, a versengés a szavazatokért elvonta az erőket az érdekvédelemtől, gyengítette a szakszervezeti pozícióikat az érdekegyeztetés minden szintjén.

A viták, gondok ellenére elfogadottá vált, hogy az érdekegyeztetés a demokrácia egyik alappillére, így mindent meg kell tenni azért, hogy jogi keretei ne sérüljenek, illetve a jog adta lehetőségek érvényesüljenek, bővüljenek. Az ÉT keretében a kormány és a szociális partnerek a munka világának szereplőit érintő átfogó és alapvető gazdasági, szociális és munkaügyi kérdésekkel foglalkoztak, s az ÉT az alábbi jogkörökkel rendelkezett:

• tárgyalásokat folytathatott és tripartit, országos megállapodásokat közvetíthetett bérkérdésekben (országos minimálbér, a versenyszféra bérnövekedése);
• konzultációt folytathatott a gazdasági, szociális és munkaügyi törvénytervezetekről, illetve minden olyan jogszabályról, amelyet a szociális partnerek különösen fontosnak tartottak, beleértve a jogszabályokat megalapozó koncepciókat is ("jogszabályalkotást megelőző konzultáció");
• konzultációt folytathatott országos jelentőségű, a szociális partnereket érintő gazdasági és szociális kérdésekről ("általános konzultáció").

A szociális partnerek a kezdetektől sérelmezik, hogy a fenti témák szinte az utolsó pillanatban kerülnek az ÉT asztalára, amikor az esetek többségében a parlament általános vitája már zajlik.

Az elmúlt évek során az ÉT több mint 100 plenáris ülést tartott, és közel 250 napirendi pontot tárgyalt. A témák igen széles területet fedtek le, a nemzetgazdaság szinte valamennyi részét érintették. Az ÉT-ben számos nagy jelentőségű megállapodás született. Tevékenységének köszönhetően olyan törvények és jogszabályok jöttek létre, amelyek hatékonyan szabályozták a társadalom és a gazdaság működését.

 

Néhány témakör:

 

Az ÉT keretei között évente, visszatérő jelleggel részletes konzultáció folyt a legfontosabb gazdasági és szociális törvények tervezetéről, az éves költségvetésről, az adó- és illetéktörvények tervezeteiről, a társadalombiztosítási törvénytervezetről, különös tekintettel a szociális partnerek hozzájárulásának mértékéről stb. A konzultációk egyes években részmegállapodásokhoz vezettek.

Az ÉT kísérletet tett arra, hogy átfogó, tripartit megállapodást kössön a kormányzati ciklus (1994-1998) egészére a szociális partnerek számára legfontosabb kérdésekben. A Társadalmi-Gazdasági Megállapodás tárgyalássorozata 1994 júliusában kezdődött, s az alapvető politikai stratégiákra, így a gazdaság-, a jövedelem- és bér-, illetve a foglalkoztatás- és szociálpolitika területére irányult, kiegészítve a munkaügyi intézmények és a munkajog átfogó átalakítására vonatkozó egyezséggel. A TGM tárgyalásai végül nem vezettek eredményre.

Az ÉT meghatározó szerepet játszott az 1992-ben életbe lépő új Munka Törvénykönyve megalkotásában, később a szükségessé vált módosítások megvitatásában. A Munkaügyi ellenőrzésről szóló Törvény tervezete az ÉT teljes egyetértésével, támogatásával került a Parlament elé.

Az ÉT meghatározó módon befolyásolta a foglalkoztatáspolitikát. Érdemi szerepe volt a Foglalkoztatási Törvény (1991) megformálásában, majd módosításában. Az ÉT támogatta a Munkaerőpiaci Alap önkormányzati irányítására tett kormányzati javaslatot, s az alap kezelésére hivatott tripartit testület, a Munkaerőpiaci Alap Irányító Testülete (MAT) felállítását.

Az ÉT ugyanakkor az országos bértárgyalások színtere is volt. A minimálbért, az OÉT-et is figyelembe véve, 1989. január 1-je óta, a kormány és a szociális partnerek tripartit megállapodása szabta meg, 1992 júliusától a Munka Törvénykönyve alapján. (A tradíció és a törvényi felhatalmazás az Orbán-kormány alatt sérült.)

Az ÉT segítette a munkahelyi konfliktusok megelőzését, hogy azok rendezéséhez megteremtsék a kereteket. 1996-ban az ÉT létrehozta a Munkaügyi Közvetítői és Döntőbírói Szolgálatot, a munkaügyi kezelés intézményét.

Az Érdekegyeztető Tanács egyszerre volt gazdaságpolitikai konzultációk és a munkaügyi kapcsolatok kérdéseiben folyó alkuk színtere, vagyis a stratégiai kérdések megvitatása keveredett a szakmai ügyek tárgyalásával. Az ÉT plenáris ülésein sok esetben előterjesztések, törvénytervezetek megvitatása folyt, s konkrét alkuk történtek egy-egy részterületet illetően. Mindez az első pillanattól kezdve vitára késztette a szakértőket, de a szereplőket is. Sokirányú vita alakult ki arról, hogy a két teljesen különböző funkció szétválasztása segítheti-e a makroszintű érdekegyeztetés jogosítványainak tisztázását.

 

"Önmegreformálás"

 

Az 1995 óta eltelt időszak számos új tapasztalatot hozott – fontos ezek elemzése, a kudarcok, sikerek okainak feltárása. A szakértők főként a tárgyalás és/vagy konzultáció dilemmájára, a domináns szintnek a magyar sajátosságokból adódó trendjére, a kollektív tárgyalások koordinációs mechanizmusának problematikájára, a lefedettséggel kapcsolatos összefüggésekre, a jogszabályi változtatások felvázolására próbáltak választ adni.

1996. május 17-én háromoldalú megállapodás született az ÉT továbbfejlesztésének elveiről, fő irányairól. A megállapodás leszögezte: "az érdekegyeztetés értelmét és értékét az adja, ha a konzultációkra és megállapodásokra hiteles és megfelelő támogatottságú, szervezettségű partnerek között kerül sor". Kimondta: "ki kell dolgozni az Érdekegyeztető Tanács oldalaihoz való tartozás kritériumait és rendszerét. Biztosítani kell, hogy az Érdekegyeztető Tanács oldalainak bizonyítható és kielégítő támogatottsága folyamatosan fennálljon és fennmaradjon", továbbá: "célszerű biztosítani az oldalak nyitottságát, hogy összetételük folyamatosan követhesse a munkavállalói és munkaadói érdekképviseletek körében és támogatottságában végbemenő változásokat."

A szakmai erőfeszítések ellenére sem született megállapodás olyan alapvető kérdésekben, mint a reprezentativitás. Tény az is, hogy a választások előestéje sem kedvezett intézményi struktúrák átalakítására.

Nem mintha annyira a nagypolitika gondolkodásának középpontjában álltak volna a munka világával kapcsolatos kérdések. Elég csak utalni arra, hogy 1995-1997 között 3%-nyi volt a napirend előtti felszólalásokból a munkaügyre vonatkozó, 2% az interpelláció és 2% az írásban beadott kérdés, ami azt jelezte, hogy aktív politikusaink még nem igazán ismerték fel a téma jelentőségét. Tény ugyanakkor, hogy a parlament nagy többséggel szavazta meg a benyújtott, munka világával kapcsolatos törvényeket, törvénymódosításokat.

 

 

Az 1999. évi reform

 

Az Orbán-kormány megalakulását követően, már 1998 nyarán kezdeményezte az érdekegyeztetés átalakítását. 1998 decemberére elkészült az átalakítás koncepciója, amelyet a kormány vitára bocsátott.

Az Orbán-kormány a társadalmi párbeszéd szervezeti rendszerének fejlesztésére kidolgozott koncepciót a 2301/1998. (XII. 30.) számú kormányhatározattal fogadta el. Az új makroszintű fórumok 1999 első felében megalakultak és megkezdték működésüket.

Az új rendszer lényegi eleme a munka világához kötődő témák és a gazdasági-szociális konzultáció intézményes szétválasztása volt. Ennek értelmében, 1999. április 21-én megszűnt az ÉT, s megalakult helyette az Országos Munkaügyi Tanács (OMT), illetve konzultációs fórumként a Gazdasági Tanács (GT).

Az OMT tevékenysége nagyrészt megegyezett az ÉT-ével, azzal a nem lényegtelen eltéréssel, hogy nem foglalkozott a gazdasági jogszabályokkal, vagyis nem vitatta meg a költségvetési és adótörvényeket. Az Mt 16. §-a szerint, "a munkaügyi kapcsolatokat és a munkaviszonyt érintő országos jelentőségű kérdésekben a Kormány a munkavállalók és munkáltatók országos érdekképviseleti szervezeteivel az Országos Munkaügyi Tanácsban (OMT) egyeztet".

A Kormány az OMT egyetértésével [Mt 17. § (1)]

• meghatározza a foglalkoztatás érdekében – a munkavállalók nagyobb csoportját érintő gazdasági okból történő munkaviszony-megszüntetéssel kapcsolatban – az Mt-től eltérő szabályokat;
• dönt a kötelező legkisebb munkabér és a munkaügyi ellenőrzés tekintetében;
• javaslatot tesz a napi munkaidő leghosszabb mértéke, illetve a munkaszüneti napok meghatározására.
• A Kormány az Országos Munkaügyi Tanácsban országos bértárgyalásokat kezdeményez.
• Az Országos Munkaügyi Tanácsban létrejött megállapodást – az Országos Munkaügyi Tanács javaslatára – a gazdasági miniszter jogszabályban hirdeti ki.
• A gazdasági miniszter – az Országos Munkaügyi Tanács egyetértésével – meghatározhatja a munkaminősítés rendszerét.
• Célja továbbá az információcsere elősegítése és a különböző érdekcsoportok által támogatott megállapodások kialakítása.

Az OMT lehetőséget teremthetett volna a szakmák, ágazatok, szektorok közötti koordinációra, a kormányzati szándék egységes érvényesítésére. Ebből adódóan a kormányt a Gazdasági Minisztérium, valamint a Szociális és Családügyi Minisztérium képviselte. Az Orbán-kormány ugyanis megszüntette a Munkaügyi Minisztériumot, és feladatkörét az új Szociális és Családügyi Minisztérium, a szintén új Gazdasági Minisztérium és az Oktatási Minisztérium között osztotta fel.

Az 1999. április 9-én megalakult GT-ben a szociális partnerek (ÉT-tagok) mellett helyet kaptak a gazdasági élet meghatározó szereplői, a bankok, a pénzügyi szféra képviselői, a gazdasági kamarák és több külföldi befektetőt képviselő szervezet.

A GT konzultációs fórum volt, ahol elsősorban a gazdaságpolitika egészéről, illetve egyes területeiről (költségvetés, adórendszer, nemzetei fejlesztési terv, társadalombiztosítás) cserélhettek gondolatot, kaphattak tájékoztatást a résztvevők. A célok között szerepelt, hogy a hazai érdekképviseletek, a nyugat-európaiakhoz hasonlóan, elkészíthetik jelentésüket, javaslataikat az ország gazdasági állapotát illetően, s azt hasznosításra a kormánynak ajánlhatják. A magyar GT azonban ebből nem valósított meg semmit.

1999 első felében jött létre a Nemzeti ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) Tanács (NILOT), melynek feladata, többek között, az ILO 144. számú tripartit tanácskozásokról szóló Egyezménye alapján a Magyarország által ratifikált ILO- egyezmények végrehajtásának segítése. A NILOT szerepet vállalt Magyarország és az ILO között 2000. december 15-én kötött megállapodás végrehajtásában, amely a tripartit együttműködést segíti elő. Ennek keretében szakmai konferenciákat rendez(ett), egy-egy szakterület helyzetét feltáró és a továbbfejlesztésre javaslatokat tevő kutatásokra pedig információs bázist működtet.

Az Európai Integrációs Tanács (EIT) ugyanezen időszak alatt alakult meg, feladata többek között az európai integrációra való felkészüléshez szükséges párbeszéd, konszenzus biztosítása, a szociális partnerek kapcsolatainak fejlesztése az EU-s intézményekkel. Az EIT ülésein keveredett az országos stratégiai problémák felvetése a részletes szakmai kérdésekkel. Nem biztosította a kellő információt a kormány, illetve a tárgyalásokat irányító külügyminiszter és a munkavállalói, illetve munkaadói szervezetek között.

Az 1999 tavaszán létrejött új intézményrendszer kialakítása a szociális partnerek konszenzusa nélkül történt. Az Orbán-kormány szerint, a szociális partnerek jogosultak az országos érdekegyeztetésben, az ún. társadalmi párbeszédben való részvételre, azaz tájékozódhatnak a kormány szándékairól, konzultálhatnak, de nincs megállapodásra joguk az őket legközvetlenebbül érintő kérdésekben sem.

 

 

Régi-új utakon

 

A 2002. évben a kormány által kezdeményezett, a munkavállalói és munkaadói érdekképviseletekkel folytatott konzultációk megerősítették, hogy indokolt az érdekegyeztetés intézményes keretének és feladatainak újragondolása és újjáalakítása. Alapelvként fogalmazódott meg, hogy a kormány az érdekegyeztetés új rendszerét párbeszédben kívánja kialakítani szociális partnereivel. Nagy gondot fordítanak a közös álláspontok kialakítására, nyílt párbeszéd keretében törekednek a konfliktusok feltárására és lehetőség szerinti feloldásukra.

Az Érdekegyeztető Tanács nevének visszaadása üzenet volt arról, hogy a Medgyessy-kormány, s ezen belül a Kiss Péter vezette munkaügyi kabinet már a 2002. évi választások előtt komolyan gondolta, hogy a szociális párbeszéd elengedhetetlen a munka világában, s ezek hatékony működéséhez a jogosítványokat biztosítja.

Már nem csupán egy alapjaiban jól működő intézményrendszer korszerűsítése – a táguló világhoz való igazítása – lett a feladat, hanem a nem kellően átgondolt, megszüntetett, átalakított intézmények újjáépítése, és a kiüresedett intézményeknek újból tartalommal való megtöltése. Ezeknek a céloknak megvalósítása érdekében kezdődött meg országos szinten az érdekegyeztetés intézményes kereteinek átalakítása.

A Medgyessy-kormány 2002. július 26-án állapodott meg a szociális partnerekkel az érdekegyeztetés új/régi rendszeréről. Az érdekegyeztetésben résztvevő 6 országos munkavállalói és 9 munkaadói érdekképviselet létrehozta a háromoldalú tárgyalások legátfogóbb fórumát, az Országos Munkaügyi Tanács helyett az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT), amelynek hatáskörébe tartozik a munka világával összefüggő valamennyi kérdéskör, beleértve a gazdaságot, a foglalkoztatást és a jövedelmek alakulását befolyásoló adó-, járulék- és költségvetési témakörök, jogszabály-tervezetek megvitatását.

A szociális partnerek véleményének kikérése után az OÉT hatáskörébe kerül vissza az éves költségvetési és adó törvénytervezetek megtárgyalása, hiszen azok nélkül a vállalkozási szférának a reálkeresetről vagy a minimálbérről való tárgyalásai – a jövedelempolitikai összefüggésekből – kiszakítva nem tárgyalhatók. A munkavállalók szociális helyzetét alapvetően meghatározó ügyekben (bér, adórendszer, járulékmértékek, infláció, foglalkoztatás, munkanélküli ellátás, nyugdíj stb.) a szociális partnerek jövedelempolitikai tárgyalásokra kaptak jogosítványt. A makroszintű érdekegyeztetés a konzultáció mellett a megállapodások lehetőségét biztosította a tárgyaló feleknek.

Az OÉT feladatai ellátását szakfórumok, szakbizottságok és munkacsoportok segítik.

Az OÉT szakbizottságai:

• Bér- és Kollektív Megállapodások Bizottsága,
• Gazdasági Bizottság,
• Esélyegyenlőségi Bizottság,
• Információs és Statisztikai Bizottság,
• Munkaerőpiaci Bizottság,
• Munkajogi Bizottság,
• Munkavédelmi Bizottság,
• Nemzeti Fejlesztési Terv Bizottság (újonnan alakult),
• Szakképzési Bizottság,
• Szociális Bizottság.

Szakfórumként működik a Nemzeti ILO Tanács és az Európai Integrációs Tanács (az EIT-et a Külügyminisztérium működteti).

Új szakfórumként megalakult az Ágazati Tanács az "autonóm társadalmi párbeszéd erősítésére", a PHARE-program irányítására és az ágazati egyeztető bizottságok megalakulásának segítésére. Feladata a kétoldalú – a szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek közötti közvetlen – konzultációk és tárgyalások erősítése. Jelenleg PHARE-támogatással folyik az Ágazati Párbeszéd Bizottságok létrehozása, amivel a középszintű érdekegyeztetés erősítése, segítése, az ágazati kollektívszerződés-kötések kiterjesztése várható.

Az OÉT alakuló ülésén megerősítették, hogy az országos érdekegyeztetés fórumaként működjön tovább

• a Munkaerőpiaci Alap Irányító Testülete,
• a Szociális Tanács (az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium működteti),
• az Országos Területfejlesztési Tanács (a MeH működteti) és a területfejlesztési, regionális testületek,
• az Országos Szakképzési Tanács (az Oktatási Minisztérium működteti), valamint
• az (újonnan alakult) Országos Felnőttképzési Tanács.

 

 

Mindez a közszférában

 

A költségvetési szféra legátfogóbb fóruma az 1991-ben létrejött Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsa (KIÉT) volt. (Alakuló ülése: 1992. július 14-15.) A KIÉT előtt a költségvetési érdekegyeztetés az ÉT egyik bizottságaként működött Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető bizottsága (KIÉB) néven.

A KIÉT elsősorban a költségvetés munkavállalókat érintő kérdéseivel, ezen belül a közalkalmazottak és a köztisztviselők bérezésével és az alkalmazandó illetményrendszerrel foglalkozott. A gyakorlatban tevékenysége főleg a közalkalmazottakra vonatkozott, mert a köztisztviselők számára létrehozták a Köztisztviselői Érdekegyeztető Fórumot, amelyet a Belügyminisztérium működtet.

A KIÉT-et a kormány, a költségvetési szervek körében érintett országos szakszervezetek és a települési önkormányzatok országos szövetségeinek tárgyalócsoportjai alkotják. A KIÉT munkájában részt vett a költségvetési intézmények országosan reprezentatív munkáltatói érdekképviseleti szervezeteinek tárgyalócsoportja. A szakszervezeti tárgyalócsoport az ismétlődően megtartott közalkalmazotti tanácsi választások eredményei alapján megállapított reprezentativitás alapján áll össze.

A KIÉT plenáris üléseken, szakértői bizottságokban, ügyvivői konzultációk keretében végezte munkáját. Néhány kiemelt terület sokszínű tevékenységéből:

• A KIÉT meghatározó szerepet játszott a költségvetési szféra munkaügyi kapcsolatait szabályozó jogi keret, a Közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény (Kjt.) módosításaiban, kiemelten a közalkalmazotti illetmény-előmeneteli rendszer többszöri átalakítására. Esetenként olyan törvénytervezetek kerültek a parlament elé, amelyeket a KIÉT támogatott.
• A KIÉT keretében született meg a közalkalmazotti szféra hároméves megállapodása, az első országos, hosszabb időtávra előretekintő, átfogó megállapodás.
• A KIÉT-et az Orbán-kormány 1999-ben felszámolta, s ezzel a közalkalmazotti területen megszűnt az országos bértárgyalások és megállapodások 1996-98-ban kialakult gyakorlata.
• A költségvetési szféra társadalmi párbeszéd-rendszerére vonatkozó koncepciót a 2299/1999. (XI. 19.) számú kormányhatározat fogalmazta meg, amely a munkaügyi témák egyeztetésében a szakmai-ágazati szintre helyezte a súlypontot.

Az eredeti tervekhez képest a szereplők magatartása sok tekintetben kiszámíthatatlanabbá vált, mint korábban, nem születtek megállapodások, a vitás kérdések köre bővült. A közszférában a fórumrendszer nem újult meg, miközben a régi rendszer már nem töltötte be funkcióit. Nem alakult ki az a jogi háttér, amelyben hatékony tárgyalásokat lehetne folytatni.

Ennek a helyzetnek a hátterében néhány olyan, a rendszeren belüli probléma áll, amelynek megoldása nagyban hozzásegíthetne a közszféra nyugodt, kiegyensúlyozott fejlődéséhez, az EU-csatlakozás kapcsán felmerülő amúgy is számos feladat szakszerű elvégzéséhez, és a lakosságnak nyújtott közösségi szolgáltatások minőségének javulásához. E problémák egy része a finanszírozás, az államháztartási politika hatókörébe tartozik, itt csak a munkaügyi kapcsolatokat érintő kérdésekkel foglalkozunk.

A közszféra munkaügyi kapcsolataiban az állam nemcsak kormányzati, szabályozó, hanem munkáltatói szerepben is megjelenik. A szféra munkaügyi folyamatainak kulcsfontosságú kérdései (létszám, bér) a parlament, illetve a kormány intézkedési körébe tartoznak. Ennek következtében az államnak, kettős funkciójának megfelelően, kettős viszonyrendszert kell kialakítania. Egyfelől, be kell töltenie a kormányzati funkciókat, másfelől, be kell tölteni a munkáltatói funkciókat is. E két feladatkör szétválasztása nem egyszerű, de a kormányzatot ennek tisztázásában éppen egy olyan, a munkaügyi kapcsolatok területén működő intézményrendszer segíthetné, amely a kormányoldalnak mint munkáltatónak is kijelöli a helyét a tárgyalásokban. Miközben ugyanis a kormány mint a végrehajtó hatalom legfőbb szerve, kormányoz, s ennek során esetleg szigorú döntéseket hoz, a munkaügyi kapcsolatrendszerben alkalmazhatná azt a közös döntési mechanizmust (a kollektív tárgyalások rendszerének kiépítésével és a tárgyalások gyakorlatával), amely hozzásegítené a közszféra alkalmazottai által is támogatott intézkedések kidolgozásához és ezzel a róla alkotott pozitív munkáltatói image kialakításához.

Az Orbán-kormány az egyeztetést a költségvetési szférában is elsősorban ágazati-alágazati szintre próbálta helyezni.

Ugyanakkor bizonyos különbség mutatkozott a formalizált fórumok és a kényszerből folytatott, bipartit ágazati/szakmai tárgyalások között. A régi szabályok alapján működő fórumokon a kormány alapvetően tájékoztatást és konzultációt folytatott, sokszor a munkaügyi kapcsolatokat nem, vagy csak messzebbről érintő kérdésekben. Ezzel szemben a szakmai/ágazati tárgyalásokon, legalábbis a felszínen, kemény béralku folyt, attól teljesen függetlenül, hogy milyen intézmény adott keretet az alkunak. Ezeknek az alkuknak azonban nem az volt a szerepük, hogy megegyezés szülessen, hanem az, hogy a kormányzat a döntéseihez támogatást kapjon. Ezért érvényesülhetett az a stratégia, hogy a szektoriális fórumokon meg sem jelentek, vagy ha igen, hamar kikerültek onnan azok a kérdések, amelyekben nyilvánvalóan ellentét volt a kormány és a szakszervezetek között. Ezekben a kérdésekben a szakmai/ágazati alkukban, az egyes alkalmazotti csoportokat egymástól elválasztva, külön-külön próbálta a kormány a támogatásukat megszerezni. Ezt a célt egyes szakmákban el is érte, míg másutt az ellentétek tovább éleződtek.

A szektoriális fórumok működési hiányosságai és az ágazati/szakmai tárgyalások elégtelensége együtt vezetett oda, hogy a kormány kénytelen volt a szféra legnagyobb konföderációjával köztes szinten is tárgyalásokat folytatni, de ezek a tárgyalások sem vezettek megegyezésre, mivel a kormány oldaláról nem is ez volt a funkciójuk. E tárgyalások során a vitás kérdések száma egyre nőtt, egyre több szakmai szinten nem megoldható kérdés került ide, amelyek aztán itt sem oldódtak meg, miközben a kormányzat e tárgyalások állásától függetlenül döntéseket hozott olyan kérdésekben, amelyekben elvileg szükséges lett volna a döntéshez a tárgyalás lezárása.

A Kormány és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, a hozzácsatlakozott ágazati szakszervezetek között létrejött megállapodásnak megfelelően mégis új szektoriális fórumot hozott létre. Ezzel párhuzamosan a köztisztviselői szféra érdekegyeztetési rendszere is átalakult.

2001. október 12-én alakult, amikor is elfogadta alapszabályát a Közalkalmazottak Országos Munkaügyi Tanácsa (KOMT). A KOMT a kormány, a közalkalmazottakat képviselő szakszervezetek és a közalkalmazottakat foglalkoztató intézményeket fenntartó önkormányzatok megbízott képviselőinek országos, ágazatközi fóruma. A KOMT intézményes keretet teremt a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény hatálya alá tartozó intézményi körben a közalkalmazottak összességét érintő munkaügyi kérdésekben az országos szintű szociális párbeszéd működéséhez, valamint a jogalkotásról szóló törvényben foglalt véleményezési jogok érvényesítéséhez.

A KOMT megalakulása óta 3 plenáris ülést tartott. Többek között megvitatta a 2001-ben csak a 8,75%-os illetménytábla-változással érintett közalkalmazottak körében végrehajtott egyösszegű keresetkiegészítésről szóló kormányrendeletet, valamint áttekintette a közalkalmazottak 2002. évi, várható bérhelyzetét.

A KOMT szakszervezeti oldalán azok a szakszervezeti konföderációk vannak jelen, amelyek tagjai az OMT-nek, és a közalkalmazotti szférában országosan jelentős súllyal vesznek részt. A KOMT-ban tehát a részvétel nem kapcsolódik a közalkalmazotti tanács választáshoz, mint a KIÉT-ben, hanem a szakszervezeti konföderációk egyfajta politikai alku alapján kaptak 11 helyet, az alábbiak szerint: Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (6 hely), Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (3 hely), Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (1 hely), Liga Szakszervezetek (1 hely).

Mint látható, az oldalban – szemben a KIÉT-tel – az ágazati szakszervezetek közvetlenül nem vehetnek részt, ugyanakkor konföderációjuk tagjaként – belső döntésük alapján – mégiscsak jelen lehetnek. Ez a szervezeti megoldás azt fejezi ki, hogy a KOMT-ban valamennyi közalkalmazottat érintő kérdéssel foglalkoznak, míg az ágazati ügyek az illetékes ágazati fórumra tartoznak.

A helyi önkormányzati oldal tagjai az alábbi országos önkormányzati érdek-képviseleti szervezetek: Kisvárosi Önkormányzatok Országos Szövetsége, Községi Önkormányzatok Szövetsége, Magyar Faluszövetség, Magyar Önkormányzatok Szövetsége, Megyei Jogú Városok Szövetsége, Megyei Önkormányzatok Országos Szövetsége, Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége.

A kormányt a GM, a PM, a MeH, a BM, valamint az érintett ágazati minisztériumok képviselték.

A KOMT-ot, illetve az oldalakat tájékozódási, véleményezési, javaslattételi és döntési jog illeti meg:

A tájékozódási jog alapján az oldalak jogosultak tájékoztatást kapni a jogosultságuk gyakorlását, illetve a működésüket és érdekeltségüket érintő fontos információkról.

A véleményezési jog különösen az alábbi témakörökre terjed ki:

• a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény, beleértve a közalkalmazotti illetményrendszert és a munka törvénykönyve közalkalmazottakat érintő rendelkezéseit,
• a költségvetési törvény közalkalmazotti jogviszonyt közvetlenül befolyásoló elemei,
• a közalkalmazottakat közvetlenül érintő, államháztartásra vonatkozó szabályozás,
• a közalkalmazotti tanácsválasztással összefüggő szabályozás,
• a közalkalmazottakra vonatkozó, éves és hosszabb távú kormányzati bérpolitika,
• a közalkalmazottak foglalkoztatását érintő ágazatközi jelentőségű intézkedések,
• a közalkalmazotti jogviszony alá tartozó terület szociális-párbeszéd rendszere.

A javaslattételi jogosultság alapján a KOMT jogosult állásfoglalásról, ajánlásról megállapodni

• a közalkalmazotti intézményi körben ágazati, helyi önkormányzati, intézményi szinten folytatott érdekegyeztető tárgyalásokon követendő eljárásról, magatartásról;
• a KOMT működési területéhez tartozó tárgykörben kormányzati intézkedés kezdeményezéséről.

Döntési jogosultság a KOMT-ot a saját szervezetével, munkaprogramjával, működésével kapcsolatos belső ügyekben (például alapszabály) illeti meg.

A köztisztviselők érdekeinek egyeztetésére működtette a Belügyminisztérium korábban a Köztisztviselői Érdekegyeztető Fórumot (KÉF), amelyben a kormány, a szakszervezetek és a települési önkormányzatok mellett a Közigazgatási Kamara képviselője is részt vett.

Az Orbán-kormány alatt a KÉF gyakorlatilag kettévált: központi és önkormányzati fórumokra.

A központi közigazgatásban dolgozó köztisztviselők fóruma a Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanács (KÉT), amelyben a kormány, valamint a köztisztviselők országos munkavállalói érdekképviseleti szervezeteinek tárgyalócsoportja vesz részt. A KÉT hatáskörébe az államigazgatásban foglalkoztatott köztisztviselők élet- és munkakörülményeire, foglalkoztatási feltételeire vonatkozó témakörök tartoznak.

A KÉT-nek egyetértési joga van a Köztisztviselői Etikai Kódex szabályaira vonatkozó ajánlás tekintetében. Véleményezési joggal rendelkezik

• a közszolgálati jogviszonnyal összefüggő kérdésekben,
• a központi és a társadalombiztosítási költségvetésnek a közszolgálati jogviszonyban állókat érintő rendelkezéseivel összefüggésben,
• az igazgatási munkaerővel és személyi juttatásokkal való gazdálkodás elvi kérdéseiben.

Az Országos Önkormányzati Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanács (OÖKÉT) a helyi önkormányzat képviselő-testületének hivatala, valamint az ott alkalmazott köztisztviselők érdekeinek egyeztetésére és megállapodások kialakítására szolgál. Az OÖKÉT-ben a BM, az országos önkormányzati érdekképviseleti szervezetek, valamint az önkormányzati tisztviselők országos munkavállalói érdekképviseleti szervezeteinek tárgyalócsoportja vesz részt. Az OÖKÉT hatásköre, illetve egyetértési és véleményezési jogosultsága lényegében – értelemszerű eltérésekkel – azonos a KÉT-ével. Ugyanakkor az OÖKÉT ajánlást adhat ki a képviselőtestületek, illetve a munkáltatók köztisztviselőket érintő szabályozási tevékenységének, így különösen

• az illetményalap megállapítására,
• a szociális, jóléti, kulturális, egészségügyi juttatásokra, szociális és kegyeleti támogatásokra vonatkozó szabályozásra,
• a közigazgatási munkaerővel és személyi juttatásokkal való gazdálkodás elvi kérdéseire.

Mindkét fórumot a Belügyminisztérium működteti.

2002-ben, hasonlóan a versenyszférához, a költségvetési szférában is változások történtek az érdekegyeztetés rendszerében.

Országos szinten új, átfogó konzultatív fórumként megalakult az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanács (OKÉT), a közalkalmazottakat, köztisztviselőket és a rendvédelmi ágazatban foglalkoztatottakat képviselő szakszervezetek, valamint a települési önkormányzatok képviselőinek részvételével.

 

 

Civil párbeszéd

 

A Medgyessy-kormány abból indul ki: nincs demokrácia, nincs nemzeti összefogás társadalmi párbeszéd, működő érdekképviseleti rendszer és erős civil társadalom nélkül. A kormány kidolgozta Civil stratégiáját (2003. február 28-án került a kormány elé), létrehozta a Nemzeti Civil Alapprogramot (a törvénytervezetet az Országgyűlés 2003 márciusában tárgyalja). A civil párbeszéd rendszerét EU-kompatibilis módon, a társadalmi párbeszéd részeként, bővíteni kívánja.

A Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium struktúrájában a 2003. január 1-jével létrejött Munkaügyi és Civil Kapcsolatok Főosztálya az integrált – társadalmi, szociális és civil – partnerekkel összehangolt tevékenység megteremtését tükrözi.

 

 

Napjaink fő kérdései

 

1. A demokratikus intézményrendszer kiépítése Magyarországon befejeződött. Most már az a szakasz következhet, amikor a működtetés problémáinak megoldása kerülhet előtérbe. A piacgazdaságból adódó szerkezetátalakítás – új tulajdonosréteg megjelenése, a közép- és kisvállalatok túlsúlya stb. – megváltoztatta a munkavállalói és a munkáltatói szerepeket, s megváltoztatta az érdekvédelmi, érdekképviseleti szervezetek tevékenységét is.

2. Magyarországon a rendszerváltás után a legkevésbé fejlődhetett az a köztes szféra, amelyben a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek is találhatók. A "nagypolitika" ezt a tényt az érdekegyeztetés rendszerének átalakításánál minden ciklusban kihasználta. Az érdekegyeztetést meg kell óvni a nagypolitika ráhatásától, ugyanakkor erősíteni kellene annak felismerését, hogy a munka világának problémái a nagypolitika legfontosabb kérdései. A látszólagos ellentmondás mögött az rejlik, hogy a szociális partnereknek kormányváltástól független mozgásterüket önmaguknak kell kialakítaniuk és megtartaniuk.

A rendszerváltás után több mint tíz évvel immár válaszra vár annak a dilemmának a feloldása, hogy milyen szinten tartható a politikai szempontok elsődlegessége.

3. A szociális partnerek érdekeltek a háromszintű érdekegyeztetés rendszerének fenntartásában, a munkabéke fenntartásában. A reprezentatív, megfelelő támogatottsággal bíró konföderációk vállalni tudják azokat a megállapodásokat, amelyek a makroszintű fórumokon körvonalazódnak. Abban érdekeltek, hogy a makroszintű konzultációk lehetőséget nyújtsanak a megállapodásra.

4. A szociális partnerek ellentétes érdekeik ellenére érdekeltek a tárgyalásos megegyezésben minden szinten. Érdekeltek abban, hogy egyenlő partnerként átlássák az ország egészét és így az ágazati, munkahelyi színtereket, a munkavállalókat közvetlenül érintő intézkedéseket, és azokkal kapcsolatban véleményüket elmondhassák.

5. A kormány(ok) feladata az érintettek bevonásával az érdekegyeztető fórumok működésének segítése. Elengedhetetlen a tárgyalásos rendszerek megerősítése a jogi szabályozás eszközeivel is.

6. Az intézményesült fórumok célja, hogy a kormányzat, a szociális partnerek és a civil szerveződések közti párbeszéd, a közös gondolkodás és a megoldatlan kérdések tisztázása valóban szakmai szintre emelkedjék.

Ahhoz, hogy ez hétköznapi gyakorlattá válhasson, két – látszólag egymással ellentétes – feltételnek kell megfelelni. Biztosítani kell a nem kormányzati szervezetek számára a társadalmi párbeszédbe való bekapcsolódás lehetőségét, ugyanakkor tekintettel kell lenni arra is, hogy érdemi együttműködés jöjjön létre. Az első kívánalom teljesítése a különböző szervezetek minél szélesebb körének bevonását, a második szűkebb, szakmai, operatív testületek létrehozását igényli. E kettős feltétel megvalósítására egy egymásra épülő konzultációs és együttműködési rendszer kialakítása megkerülhetetlen.

 

 

Irodalom

 

A munkavállaló, a munkáltató és az állam. (Országos konferencia, Budapest, 1989. november 6-8.) Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal Munkaügyi Kutatóintézete, Budapest, 1989

Bevezetés a munkaügyi kapcsolatokba (szerk.: Tóth Ferenc), GATE, Gödöllő, 1997

Helyzetkép az érdekegyeztetésről (1990-1994) (szerk.: Ladó Mária és Tóth Ferenc), az Érdekegyeztető Tanács Titkársága és a Munkaügyi Kapcsolatok Társasága kiadása, Budapest, 1996

Gazdasági és szociális adattár (szerk.: Hanti Erzsébet és Lux Judit), MSZOSZ, Budapest, 1999., 2001

A magyar értelmiség szerepe az ezredfordulón. Az ÉSZT megalakulásának 10 éves évfordulójára, ÉSZT, Budapest, 1999

Munkaügyi kapcsolatok a rendszerváltás után (szerk.: Borbély Szilvia), MSZEIB, Budapest, 2000

Szakszervezeti szövetség a közszolgálatban dolgozókért. Fejezetek a tízéves SZEF küzdelmeiből, SZEF kiadó, Budapest, 2000

Üzemi tanács és szakszervezet együtt a munkavállalói jogokért (szerk.: Hegyi Gyula), Friedrich Ebert Alapítvány – szakszervezeti projekt, Budapest, 1992

Változó munkaügyi kapcsolatok (szerk.: H. Morel), ELTE Szociológiai-Szociálpolitikai Intézet és Továbbképző Központ, Budapest, 1994

Arató Krisztina: "Érdekképviselet és érdekegyeztetés az Európai Unióban", Acta Humana Közlemények 33. sz., 1998

Berki Erzsébet: "Érdekegyeztetés az államháztartásban", in: Az érdekegyeztetés tapasztalatai és aktuális kérdései (szerk.: Berki Erzsébet), ÉT Titkársága, Budapest, 1997

Berki Erzsébet: "Makroszintű érdekegyeztetés a közszférában", in.: Munkaügyi kapcsolatok a rendszerváltás után (Szerk.: Borbély Szilvia), Budapest, 2000

Herczog László: "Kormánykoncepció az érdekegyeztetés átalakulásáról", Munkaügyi Szemle, 1999. február

Herczog László: Országos érdekegyeztetés a versenyszférában. Országos érdekegyeztetés a költségvetési szférában, RAABE Kiadó, Budapest, 2001

Héthy Lajos: Az érdekegyeztetés és a táguló világ. Az országos érdekegyeztetés évtizede Magyarországon 1988-1999. A Friedrich Ebert Stiftung és a Közösen a Jövő Munkahelyeiért Alapítvány kiadása, Budapest, 2000

Kiss György: Munkajog II. (a kollektív munkajog), Janus Pannonius Tudományegyetem Pécs, 1998

Kuti László: Haditudósítások. Avagy egy frontharcos tudósításai az érdekegyeztetés harcmezejéről, MSZEIB, Budapest, 2000

Lux Judit: A Szakszervezeti Tanács száz éve, MSZOSZ, Budapest, 1999

Lux Judit: "Munkaügyi kapcsolatok Magyarországon", in: Érdekképviselet felsőfokon, RAABE Kiadó, Budapest, 2000

Szalai Erzsébet: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993, T-Twins Kiadó, Budapest, 1998

Thoma László: A rendszerváltás és a szakszervezetek, 1988-1992, Villányi úti Konferenciaközpont és Szabadegyetem Alapítvány, Budapest, 1998

 

 

Lapzártánk után tartott előadást Newcastle város egyetemén az angol környezetvédelmi államtitkár. Ebben határozottan állást foglalt abban a kérdésben, hogy igenis létezik globális felmelegedés, annak ellenére, hogy sokan igyekeznek kétségbe vonni e folyamat súlyosságát. Az ökológiai egyensúly és az államszocializmus története – e két fő téma köré csoportosul e számunk cikkeinek nagy része – hasonlít abban, hogy a tőke oldalán álló ideológusok (kutatók, sajtómunkások stb.) nagyüzemben folytatják a velük kapcsolatos ködösítést. A történelemhamisítással korábbi számainkban már foglalkoztunk; ezúttal kifejezetten a fasizmus és a szocializmus összemosásának kísérleteit vesszük szemügyre. Az emberiség és a természet viszonyát elemző írások, különböző témákat vizsgálva, azt mutatják meg, hogy sokkal több múlik a politikai döntéseken és a folyamatok társadalmi szabályozásán, mint azt az emberek általában gondolják. E két fő téma mellett foglalkozunk azzal is, hogyan alakult át a munka világa Magyarországon a rendszerváltás időszakában.

Tartalomjegyzék

1. Bartha Eszter : A sztálinizmus a régi és új historiográfiában: a jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái
2. Kovács-Eichner György : Az egységesítő gondolkodásmód – a múlt misztifikálásától a jelen apológiájáig
3. Eric J. Hobsbawm : A szélsőségek korának embere (interjú)
4. Seumas Milne : Harc a történelemért – Martin Amis: Koba, a rettenetes című könyvéről
5. Konok Péter : A huszadik század – máshonnan nézve Oxford világtörténet a huszadik században című kötetről
6. Krausz Tamás : Lukács György oroszországi sorsa – Alekszandr Sztikalin: Lukács György – a gondolkodó és a politikus című könyvéről
7. Krausz Tamás : A fősodorban… Hankiss Elemér: Idegen világban? és Lengyel László: A távol közelében című kötetéről
8. Tamás Gáspár Miklós : Illegális röpirat, 1982. február
9. Balázs Gábor : Az önigazgató szocializmus és a francia új baloldal
10. Karácsony Mihály : Aktuális-e a szövetkezés gondolata?
11. Lux Judit : Az Országos Érdekegyeztető Tanácstól az Országos Érdekegyeztető Tanácsig
12. John Sulston : Az emberi genom megmentése a spekulációtól. Egy tudományos és politikai kaland története
13. Richard Kuper : Az amerikai mezőgazdasági törvény. Alternatívák a mezőgazdaságban
14. Porkoláb László : Lesz-e időjárásjelentés a 2040. esztendőben?
15. David Cockroft, Caroline Lucas : A hajókatasztrófák politikai gazdaságtana
16. Fekete György : Az emlékezés visszaigénylése

A francia baloldalon, a XX. század hetvenes évtizede körül pezsgő szellemi és politikai viták zajlottak egy önigazgató szocializmus lehetőségeiről, feltételeiről. Ezen antietatista és antikapitalista szellemi mozgás társadalmi-politikai feltételeit és metamorfózisát ma is érdemes megismernünk. A visszatekintő elemzés fényében kérdéses, hogy az önigazgatás radikális társadalomszervezési elve mennyiben tehető a mai alternatív társadalmi mozgalmak részmozzanatává.

Az 1970-es években Franciaország volt az utolsó olyan helyszíne a nyugati radikális baloldal fellépésének, amikoris ez a kapitalizmuson túlmutató, a hagyományos szociáldemokráciáénál radikálisabb programjával valóban számottevő erőnek számított. Az önigazgatás, az önigazgató szocializmus koncepciója volt az a program, amely forradalmi abban az értelemben, hogy nem a kapitalizmus jobbá, igazságosabbá tételéről beszélt, hanem egy olyan társadalmi-gazdasági-politikai változásról, amely felváltja az egyik társadalmi berendezkedést egy másikkal.

Nyomban felmerül a kérdés: miért az önigazgatás elképzelése vált a francia baloldal "szabadgondolkodói" számára a szocializmus megvalósulásának formájává? Az egyik fontos összetevő mindenképpen az intézményes baloldal (a két nagy párt: a Francia Kommunista Párt [Parti Communiste Français, PCF], illetve a Munkás Internacionálé Francia Szekciója [Section Française de l'International Ouvrière, SFIO]) válsága volt. A doktriner, vulgarizált marxizmushoz ragaszkodó, a lenini pártszervezet hagyományaira épülő PCF, illetve a centrista politikát folytató, csak elveiben forradalmi SFIO nem látszott képesnek alternatívát nyújtani a szocializmusba való átmenethez. Ráadásul, az önigazgatás közvetlenül érintkezett a Franciaországban hagyományosan igen erős szindikalizmussal, illetve anarcho-szindikalizmussal, elsősorban azzal az elképzeléssel, amely a forradalmat mint a tömegek akcióját (eme akció során fejlődik ki a résztvevők forradalmi tudata) képzeli el. Komoly hatása volt Proudhon, a szindikalista Le Mouvement Socialiste (A szocialista mozgalom) című folyóirat és természetesen a Kommün eszmetörténeti hagyományának is. Ugyanez a helyzet a tanácskommunizmussal is, amelynek rokonsága az önigazgatás elképzelésével kézenfekvő. Nem véletlen, hogy a mozgalom szervezeti kérdéseit és az átalakulás lefolyásának módját illető vitákban az önigazgatás hívei és a PCF között lényegében megismétlődnek a bolsevikok és a "baloldaliak" 20-as években lezajlott disputái¹ , amelyekben az előbbiek természetszerűen nyúltak vissza a tanácskommunizmus hagyományaihoz. A Franciaországot hagyományosan jellemző baloldali dominanciájú értelmiségi közeg kapitalizmus-ellenessége újabb lendületet kapott a fogyasztói társadalmat illető új baloldali kritikákból, illetve a szintén "elkötelezett" francia szociológia legújabb munkáiból.

Az önigazgatásos szocializmus elképzelése 1968 májusa után vált egyfajta "kordivattá", noha természetesen nem lehet azt állítani, hogy a "68-asok" (les "soixante-huitards") mind a koncepció hívei lettek volna, vagy hogy az önigazgatás elképzelése képezné '68 valamiféle ideológiáját, azonban kétségtelen tény, hogy a májusi események nélkül a 70-es évek nem lehettek volna (legalábbis a baloldalon) az "önigazgatás évei".²

 

 

Az értelmiségi közeg

 

Eléggé közismert tény, hogy a világháborút követő első évtized a PCF szellemi dominanciájával telt el a francia baloldalon; az ún. génération de la Résistance (az Ellenállás nemzedékének) tagjai számára a kommunisták szellemi tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt (még a kezdetben harcos antikommunista Sartre is 1952 és 1956 között a PCF lelkes hívévé vált). A változást a szovjet-rendszer valódi természetének a napfényre kerülése (elsősorban a magyar '56³) jelentette, ezután a PCF tekintélyének megállíthatatlan hanyatlásával párhuzamosan a kelet-európai szocializmus elvetése általánossá vált. Ez utóbbi megnyitotta az utat a baloldali elkötelezettségű értelmiségiek számára egy új, a szovjet-modelltől eltérő szocializmus koncepció keresése felé.

A következő generáció számára az algériai háború jelentette a meghatározó történelmi élményt. A háború elítélése többféleképpen hatott erre a közegre: egyrészt annak bírálata hamarosan általános rendszerkritikává alakult át (gyakran erős antikapitalista felhangokkal), másrészt az antikolonializmus egy közös alapot jelentett a szerteágazó értelmiségi csoportok, vélemények számára (nem mellesleg a másik közös alapot a sztálinista PCF és a hidegháború logikájának az elutasítása jelentette).

Ennek az új generációnak (amely ‘68-ban lép igazából a színre) az egyik legjelentősebb "kinevelő" szervezete az UNEF (Franciaországi Diákok Országos Szövetsége [Union National des Étudiants de France]) volt, melynek legfontosabb tagszervezetét 1956 és 1962 között a JEC (Keresztény Diákifjúság [Jeunesse Étudiante Chrétienne]) alkotta. Így az UNEF tulajdonképpen előképévé vált a baloldali keresztények és számos nem-kommunista baloldali gondolkodó egymásra találásának. Ennek az egymásra találásnak fontos terei voltak a korban virágzó különböző politikai klubok, amelyekben két áramlat találkozott: az állami funkcionáriusok és az egyetemek elitje illetve a szakszervezetek vezérei. Ez lehetőséget adott az előbbieknek, hogy úgy érezzék, "a tömegek mögöttük állnak". Az új szindikalizmus – amelynek fő képviselője volt az átalakult CFDT – és a baloldali értelmiség egymásra talált, ennek az összefogásnak természetesen fontos következményei lettek a politikai stratégiát illetően is: talán nem tűnik erőltetettnek azt állítani, hogy ez is komoly szerepet játszott az önigazgatás "reneszánszában" a következő évtizedben.

Ez az új generáció egyértelműen az "ellenállás generációjával" szemben határozta meg önmagát⁴ , a szervezetben és a rendezvényeken kialakult közös tapasztalatok, közös ideák (már ekkor megjelenik az állam-társadalom viszony újra megfogalmazásának igénye közben az önigazgatás koncepciója) egyrészt egybeforrasztották ezt a generációt, másrészt lehetőséget adtak a kommunista elképzeléseket bírálva, azokon túllépve a szocializmus egyfajta újradefiniálására. A francia baloldalon tipikus úttá vált, hogy az UNEF-ből (vagy azon belül a JEC-ből) egyenes út vezetett a CFTD-be, vagy a PSU-be, majd tipikusan a PS-be (Szocialista Párt [Parti Socialiste]). Az "algériai generáció" 1960-ban és 1980-ban lassan bekerült az államigazgatás magasabb köreibe illetve a PS közvetlen vezetőségébe. A 60-as évek második felében már egyértelműen az UEC-é (Kommunista Diákok Szövetsége [Union des Étudiants Communistes]) a vezető szerep a diákszervezetek körében: a számtalan irányzatot magában foglaló szövetség volt a bölcsője a híres UJCML-nek (Marxista-Leninista Kommunista Diákszövetség [Union de Jeunesse Communiste Marxiste-Leniniste]), amely 1966-ban vált ki a szervezetből és egyesült 1969-ben a még híresebb Mouvement du 22 mars-szal (Március 22-e Mozgalom) Gauche Plorétarienne (Proletár Baloldal) néven, illetve innen indult a szintén elég ismert, Alain Krivine vezette Jeunesse Communiste Révolutionnaire (Forradalmi Kommunista Ifjúság⁵ ) is. A diákszervezeteknek, jóllehet a baloldali skála szinte minden árnyalatának voltak köztük hívei a trockizmustól a maoizmusig⁶ , mégis volt közös jellemzőjük: ez a liberter marxizmus (marxisme libertaire) követését jelentette. Jellemezte őket egyfajta antiautoriter attitűd (nem véletlen, hogy ezekből a szervezetekből kerültek ki az önigazgató szocializmus legelkötelezettebb hívei), hit a spontaneitásban illetve a mindenféle elnyomott kisebbségek iránti kiállás (így egy bizonyos ökologizmus, feminizmus, regionalizmus és valamiféle homályos "ouvrierizmus").

Az ezekből a szervezetekből indult fiatalok egyértelműen meghatározták a 70-es évek politikai "napirendjét": René Reiffel kifejezésével a 70-es években gauchiste-nak lenni (ez körülbelül annyit jelentett, hogy baloldalinak, de a két nagy párton kívülinek) ugyanolyan elterjedt volt értelmiségi körökben, mint húsz évvel azelőtt kommunistának lenni. A 80-as évekre (párhuzamosan a baloldal hatalomra kerülésével 1981-ben, és nem mellesleg az új jobboldal ideológusainak a színre lépésével és gondolataiknak az értelmiségi viták középpontjába kerülésével) az önigazgató szocializmus elképzelése kikerült az értelmiségi "közbeszéd" fókuszából. Természetesen akadnak még hívei, a gondolatot támogató értelmiségi műhelyek, folyóiratok, kijelenthetjük azonban, hogy valóban leginkább a 70-es évek nevezhetők az "önigazgatás korának" (ma a Rouge et Vert vagy a Sous le drapeau du Socialisme című folyóirat foglalkozik Franciaországban az önigazgatás kérdéseivel).

1968, új baloldal, önigazgatás

 

Persze 1968 májusa nélkül, mint oly sok minden Franciaországban, az önigazgatás reneszánsza sem érthető meg. 1968-ban maga a felkelés vált a tömegek mozgató erejévé, nem valamiféle program vagy élcsapat. Az ún. akcióbizottságok megmutatták azt, hogy "milyen egyszerű megkerülni a szakszervezeteket és a politikai vezetőket, hogy a munkások miként egyesülhetnek spontán módon, élcsapat vagy pártok nélkül" (Daniel Cohn-Bendit). Nem elfelejthető az sem, hogy ezek az akcióbizottságok a közvetlen demokrácia, az önigazgatás olyan – talán sohasem látott – nyitottságát⁷ , a bennük résztvevők innovatív erejét bizonyították, ami nem maradhatott hatás nélkül a szocializmus önigazgatásos formájában hívőkre sem. Mint ahogy az sem, hogy mekkora a különbség a tömegek spontán, alulról jövő forradalma és a különböző szervezetek által felülről levezényelt "puccs" között: "Megtörni a forradalom spontaneitását, megtörni az önmobilizáció és az önemancipáció folyamatosságát, figyelmen kívül hagyni az "ön"-t azért, hogy a folyamatot a múltból kölcsönzött szervezetek és intézmények közvetítsék, egyet jelent a forradalom felszabadító céljainak érvénytelenítésével. Ha a forradalom nem alulról indul, ha társadalmi alapjait nem szélesíti addig, ahol már eggyé válik magával a társadalommal, akkor nem lesz más, mint egy egyszerű puccs." (Murray Brookchin). Talán nem véletlen, hogy '68 után például a CGT-nek vagy a PCF-nek a "forradalmi tekintélye" a mélypontra jutott: az alulról jövő, önigazgató közösségek rendszerére építő forradalom-felfogás egyértelmű győzelmet aratott.⁸

Ha volt egyáltalán 1968-nak "ideológiája" (a híres három M mellett: Marx, Mao, Marcuse), akkor azt leginkább – elsősorban persze Franciaországban – a szituacionisták elképzelései jelentették. Talán témánk szempontjából nem lényegtelen annak leszögezése, hogy Guy Debord és társai politikai előképeit is a tanácskommunisták között kell keresnünk, és koncepciójuk politikai részének alapját is a munkástanácsok, az antietatikus anarchista hagyományok, az anarchizmus és a marxizmus valamiféle szintézisének kísérlete alkotta. Természetesen ők is harcosan ellenezték a szovjet modellt éppúgy, mint a trockisták "elfajzott munkásállamát", vagy a maoisták által védelmezett Kína-modellt. Fontos gondolatuk volt az is, hogy a fejlett országokból kirobbanó világforradalmat képzeltek el, szemben a harmadik világ lázadására építő elgondolásokkal.⁹

A szituacionisták konkrét politikai programja is, amely talán a legnagyobb hatással volt 1968 párizsi eseményeire, a munkástanácsok kollektív forradalmi akciójára és a "tudatos avantgárd" által inspirált tömegekre épült, így némi előképét jelentheti az önigazgató szocializmus francia koncepciójának.

A párizsi felkelők kiadott dokumentumai is hasonló hagyományokhoz nyúlnak vissza, mint az önigazgatás hívei: harc a bürokrácia, a sztálinizmus minden variánsa és a kapitalizmus ellen, a munkástanácsok nemzetközi hatalmának igenlése, illetve elvetése a munkásmozgalom hagyományos szervezeti formáinak.

Láthatjuk tehát, hogy a '68 májusi események, ha nem is feltétlenül vezettek el az önigazgató szocializmus koncepciójáig, bizonyos elemek közössége miatt mégsem véletlen, hogy '68 után a szocialista gondolat megújításának fősodrában az önigazgatás elképzelése állt.

Az új baloldal kapitalizmus-kritikája természetesen komoly változásokat is hozott: a kapitalizmus elnyomó, manipulatív működésének a leleplezése kiegészítette a gazdasági kizsákmányolásra szűkült osztályharcot. A megváltozott körülmények hatottak a forradalmi értelmiség szerepének felfogására is, hiszen ha a fogyasztói társadalom negatív tendenciái leginkább az értelmiségre hatnak (persze nem kizárólag, éppen ezért elképzelhető egy népi forradalom), akkor az értelmiség "kispolgári életkörülményei" nem akadályozzák meg forradalmiságának kialakulását. Így nincs szükség egy centralizált pártra sem, amely az ezen életkörülményekből adódó kispolgári-értelmiségi tudat ("az intellektuális ernyedtség és az állhatatlanság" – Lenin) ellenében az elmélet igazságát erőszakolná rá tagjaira. A fogyasztói társadalom tendenciája éppen az, hogy minden tagjának a tudatát deformálja (hiszen mindenki fogyasztó), így a forradalmi értelmiség a párt mindenható iránymutatása nélkül is képes ennek a tendenciának a leleplezésére és a (gazdaságilag is kizsákmányolt) munkásosztály tudatába való bevitelére. Nem véletlen tehát, hogy az új baloldal meghatározó ideológusai (Debord-tól Marcuséig) éles kritikával illették a munkásmozgalom hagyományos szervezeteit, stratégiáját, és egy új stratégiára építő munkásmozgalom kialakítását tartották szükségesnek, amely a tömegek spontán lázadására (és ebben a lázadásban kialakult forradalmi tudatra) épülne, s amelynek szervezeti keretei a munkástanácsok vagy éppen az akcióbizottságok lennének.

Érdemes itt kitérni a korban oly jelentőséggel bíró munkásosztály-vitára¹⁰ . Arról volt szó, hogyan értékeljük a szocializmusra való átmenet és a forradalom szempontjából azt a kétségbevonhatatlan tényt, miszerint a munkásosztály megszűnik a bérből élők társadalmának aktív élcsapata lenni, s ennek értelmében az ipari bérmunkásság elvesztette azt a történelmi súlyát és szerepét, amellyel a munkásmozgalom ruházta fel (a bérből élők társadalmának domináns szerepéből kiszorította a középosztálybeli alkalmazotti réteg). Ezt kiegészítette a munkások életkörülményeiben beállt változások értékelése is, amely körülményekre így két válasz volt adható. Az egyik szerint az új munkásosztályt a kapitalista termelési mód és munkaszervezet továbbra is megfosztja a döntési lehetőségektől és munkájuk hasznának döntő hányadától, így az osztályantagonizmust illetően a helyzetük azonos a régi, klasszikus proletariátuséval. A másik olvasat szerint az életszínvonal emelkedés oldja a társadalmi antagonizmusokat, a beilleszkedési vágy a "bőség társadalmába" abba az irányba hajtja a munkásosztályt, hogy mindinkább beolvadjon a középosztályi csoportok tarkaságába. Érdekes, hogy éppen akkor zajlott le a tanácskommunizmus, a szindikalizmus reneszánsza Franciaországban, amikor megkérdőjeleződtek az osztályszemlélet alapjai illetve magának a munkásosztálynak a léte is. Az önigazgatás mint globális társadalmi mozgalom válasza ezekre a társadalmi átalakulásokra az, hogy az élet minden területén létrejövő szabad kollektívák nyújthatják a megoldást a kapitalizmus ellentmondásaira illetve a fogyasztói társadalom "dolgokba rejtett elnyomására".

 

 

Az önigazgatás a politikában

 

A 70-es évek második felére az önigazgatás koncepciója bekerült a két legnagyobb baloldali párt programjába, és két jelentős szakszervezet (a CGT és a CFDT) is támogatta. A "politikai" önigazgatás koncepció természetesen nagyban eltér mondjuk a '68-as szervezetek elképzeléseitől. Vizsgálata mégis érdekes lehet, mert talán ez az elképzelés jelentette egy önálló, francia szocializmus-modell alapját. Ennek a francia modellnek¹¹ a kialakulása (a német, svéd vagy az angol szociáldemokráciától) eltérő hagyományokra vezethető vissza: gondolhatunk itt az erősebb francia osztályharcos hagyományokra éppúgy, mint a PCF és a marxizmus kétségtelen tekintélyére vagy arra, hogy Franciaországban még a világháborút követő hosszú konjunktúra idején is erősek voltak a szociális feszültségek, így a szociáldemokraták nem húzódhattak vissza az "igazságosabb kapitalizmus" intézőinek szerepébe. Ennek következtében a hatalomra törő francia szociáldemokrácia egy – mondjuk a némettel összehasonlítva – jóval kevésbé reformista programmal képes nyerni 1981-ben. A képet színesítik a párthoz csatlakozott renegát újbaloldali csoportok, amelyek szintén egy "bad-godesbergi"-típusú reformizmus ellen hatnak¹² . Az önigazgatás elképzelése könnyen beleilleszthető volt a francia baloldal egy jelentős hagyományába is. Abba a hagyományba, amelyet P. Rosanvallon a politika univerzalizációjának (universalisation du politique) nevez: ebben a gondolatban a demokrácia kiszélesítéséről olyan értelemben beszélhetünk, hogy a képviseleti demokrácia alapelvei teret nyernek a gazdasági szervezetekben is. Már az 1890-es években beszélt Jules Guesde "a tulajdon republikanizálásának" (républicanisation de la propriété) szükségességéről, vagy Alexandre Millerand az "alkotmányos monarchiáról" (monarchie constitutionnelle) a vállalatokban. Így tulajdonképpen egy – a képviseleti demokrácia eszközeinek térhódításaként értelmezhető – folyamatként lehet leírni az 1830-tól az Auroux-törvényekig tartó eseménysort.

A szocialista kormánypolitika (amely lényegében egy keynesiánus politika maximumaként indult 1983-ig, majd a gazdasági válság körülményei közepette, a teljes csőd elkerülése érdekében, liberális fordulatot vett) természetesen kiváltotta az önigazgatás híveinek kritikáját, noha bizonyos intézkedések (39 órás munkahét, 60 évnél meghúzott nyugdíjkorhatár, a halálbüntetés eltörlése, decentralizációs törvény) pozitív hatásait elismerték. A fő gondot az jelentette számukra, hogy a reformok éppen az önigazgatás számára legfontosabb szinten, a vállalatokban és a helyi közösségekben akadtak meg. Természetesen a szocialisták teoretikusai is észrevették, hogy nincs szó semmiféle szakításról a kapitalizmussal, a PS politikája – párhuzamosan az 1983-as váltással, a politique de rigueur (megszorító politika) bevezetésével – egy határozottan decentralizáló, az állam szerepét leépítő irányba fordult, ami együtt járt az ideológia szerepének leértékelődésével. Lényeges különbséget jelentett, hogy a francia PS a jóléti állam válsága idején került hatalomra (szemben például a német SDP-vel, amit ez a válság buktatott meg), ez a körülmény érthetővé teszi szocialista politikáját és ennek bukását is.

A harmadik baloldali pártról, a PSU-ról¹³ szóló irodalom közhelye, hogy a párt nem mint politikai erő érdemli meg a fokozott figyelmet, hanem mint a szocializmus megújításáról gondolkodók fontos találkozóhelye, az önigazgató szocializmus koncepciójának "kelesztője" a politikai életben. A három baloldali párt közti különbség az önigazgatással kapcsolatban az volt, hogy míg a PCF (és a CGT) az ortodox marxizmus talaján sokáig az önigazgatást mint valamiféle reformista reminiszcenciát ítélte meg, a PS elismerte mint a szocializmusba való demokratikus átmenet (talán egyetlen lehetséges) útját. A PS számára azonban a baloldali egység (így a hatalomra kerülés) jóval fontosabbnak bizonyult, mint a doktrinális viták¹⁴. A PSU, az önigazgató szakszervezet, a CFDT (Confédération Française Démocratique du Travail) és más kicsiny szélsőbaloldali csoportok számára azonban az önigazgatás kérdése volt a központi jelentőségű: valamiféle egységes baloldal létrehozása is természetesen ennek rendelődött alá.

 

 

A koncepció

 

Az önigazgató szocializmus hagyományát keresve a munkásmozgalom történetének mindmáig legnagyobb világforradalmi hullámáig (1917-23) kell visszatekinteni. Az 1890-es években alapvető változások történtek a nemzetközi munkásmozgalomban, ti. a II. Internacionálé óta a munkásmozgalom ideológiailag mint marxizmus jelentkezett, azonban a XIX. század végétől egyre egyértelműbbnek tűnt, hogy a kapitalizmus végső, általános válsága nem akar bekövetkezni. Az erre adandó eltérő válaszok polarizálták a mozgalmat: innen indul a revizionizmus és az ortodoxia története, született azonban egy harmadik válasz is, a szindikalizmusé. A XX. század első évtizedében ez utóbbi volt a forradalmi munkásmozgalom legbefolyásosabb irányzata elsősorban azokban az országokban (az európai latin országok és Oroszország tartozik ide), amelyek rendelkeztek mind munkásmozgalmi, mind anarchista hagyományokkal. Ez az irányzat talán a legerősebb éppen Franciaországban volt. A szindikalizmus közvetlen eszmetörténeti rokonságban áll mind a tanácskommunizmussal, mind dolgozatom tárgyával, az önigazgató szocializmussal. A szindikalizmus két elméleti hagyományból táplálkozott: a reformizmusból kiábrándult munkásmozgalom bizonyos elemeiből, illetve az egyéni terrorban csalódott anarchizmusból. Az egyik fontos elméleti előzményt a Jean Alleman által (aki maga is munkás volt, s ez meglehetősen ritka jelenség a munkásmozgalom vezetői között) 1890-ben megalapított Szocialista Forradalmi Munkáspárt jelentette. Ez a szervezet elégedetlen volt a parlamenti harcok eredményeivel, hívei úgy tartották, hogy a munkásosztály közvetlen akciókkal felszabadítható, s ennek legmegfelelőbb eszköze az általános sztrájk, a folyamat végén pedig a termelőeszközök a munkásszövetkezetek tulajdonába kerülnek. A másik ideológiai ág, amiből a szindikalizmus táplálkozott, az anarchizmus volt, ahonnan a direkt akció (ekkor már általános tömegsztrájk értelemben), az önkéntes közvetlen szerveződés, az államellenesség, a decentralizáció, a föderalizmus, az önkormányzat elemei érkeztek.

A nagy forradalmi időszakban alakultak ki és hatottak a gyakorlatban azok a tanácskommunista elképzelések, amelyek mindenképpen előképét képezik témánknak. Innen ered tudniillik, hogy a szervezett proletariátus harca, a proletárdiktatúra nem speciális, az osztálytól elválasztható szervezetek feladata, s a tudatos kommunisták szerepe sem abban áll, hogy leválasztva magukat a proletariátusról, megalkossák a forradalom általuk megfelelőnek ítélt szervezeteit.

Ebben a koncepcióban a "szervezett osztály" a saját vezetése alatt harcoló munkásosztály, amely önmaga hozza létre a szervezeteit (az akcióbizottságokat, a munkástanácsokat) illetve az összeköttetést e szervezetek között. Így egyrészt a szervezett osztály harca már nem a harc előtt létrehozott szervezetektől függ, másrészt a szervezett harc már nem valamiféle speciális szervezetek kizárólagos feladata, ezeket a szervezeteket pedig nem is tekinthetjük többé a proletárdiktatúra vezetésére hivatottaknak.

Így a francia 70-es évek is részei az államellenes szocializmus marxi-bakunyini hagyományának, a francia önigazgató szocializmus gyökereit is a 20-as évek tanácskommunizmusa táján kell keresnünk. Az egész baloldal történetének igen fontos eseménye ez a korai leszámolás az államkapitalizmussal, egy olyan állam vezette bürokratikus rendszerrel, mely államosítással, irányított gazdasággal jön létre, s amelyben a párt és a szakszervezet az állam részeként jelenik meg, és megilleti a társadalom irányításának, vezetésének a joga. A tanácskommunizmus után egyértelművé válik, hogy a munkásoknak nem kell (sőt, saját érdekükben tilos) az osztályharc irányítását és vezetését rábízni bármilyen önjelölt vezetőkre, éppen ellenkezőleg: a döntő kérdés mindig az, hogy a harcban, az átmenet bármelyik szakaszában mennyiben létezik a bürokráciát, az apparátust ellenőrző demokratikus dolgozói felügyelet. Így a tanácskommunista hagyomány (és az erre építő francia önigazgatásos elképzelés) nem más, mint a társadalom valós emancipációjára építő antikapitalista koncepció, maga a demokratikus szocializmus.

Látnunk kell, hogy míg a 70-es években az önigazgató szocializmus elsősorban a munkásmozgalommal kapcsolódott egybe, mint a munkások által a gyárakban alakított kollektívákra épülő berendezkedés, addig a 80-as években az önigazgatás már inkább egy társadalmi emancipációra törő társadalmi mozgalom hívószava: egy olyan köztársaság van az elképzelések centrumában, amelyet az emberek maguk irányítanak a munka, a szabad idő, a szolgáltatások kollektívái által. Így az önigazgatás kifejezés ekkor már inkább bázisdemokráciára épülő önkormányzást jelent.¹⁵

Az önigazgatás koncepciója a '60-as években baloldali értelmiségi körökben kezdett népszerűvé válni, elsősorban a különböző európai munkástanácsi hagyományok megismerésével és befogadásával, majd '68 és az új baloldali kritikák hatására (melyek mindkét rendszert – a kapitalizmust és a szocializmust is – érintették) vált a szocializmus egy élő koncepciójává. A baloldal hatalomra kerülése és a kapitalizmus megdöntésének (tulajdonképpen teljesen várható) elmaradása után az önigazgató szocializmus kikerült az értelmiségi viták középpontjából, az elképzelés azonban nagyobb gond nélkül bővíthető, kiszélesíthető volt az ún. autonóm mozgalmak irányába. Ezt hívei meg is tették, így a 80-as években már az önigazgatásról szólva egy olyan alternatív mozgalomról beszélhetünk, amelynek részét képezik a zöld, feminista vagy az ún. posztmateriális értékek is. A koncepció mégis kezelhető egységesként, mert megőrizte alapvető demokratikus, államellenes, a közvetlen szerveződésre építő és antikapitalista értékeit.

Az önigazgató szocializmus francia koncepciója alapvetően egy kettős tagadás eredőjeként jött létre: hívei elutasították egyrészt a kapitalizmus társadalmi-gazdasági berendezkedését, másrészt pedig ellenezték a szovjet modell "létező szocialista" rendszerét is; ebben az értelemben az önigazgatás a szabad szocializmus feltétele és kialakulási formája, s egyben a munkások önigazgató közösségeinek a kialakulása a szocializmusba való átmenet eszköze is. Mivel cél a kapitalizmus meghaladása, ezért az önigazgatás hívei számára egyértelmű, hogy szükséges a legfontosabb termelő egységek kollektivizálása (természetesen semmiképpen sem az államosításuk), noha maga az önigazgatás rendszere összeegyeztethető a magántulajdonnal, azonban a piaci logika dominanciájával nem.¹⁶ Éppen ezért utasítják el az ún. "együttdöntési" (cogestion) és más participációs berendezkedéseket illetve annak a feltételezését, hogy kicsiny önigazgató szigetek életképesek lennének a kapitalizmus "óceánjában". Ez azonban nem jelenti azt, hogy elutasítanának minden részvételt az ilyen kísérletekben, csupán azt, hogy az önigazgatás egy globális elgondolás: lehetséges, hogy ezekből a kicsiny szigetekből fog kinőni az új berendezkedés, általánossá válása azonban mindenképpen szükséges.

Noha az egyértelműnek tűnik, hogy az önigazgatásos szocializmus 1968 májusa után került be a baloldali értelmiségi körök egy részének gondolkodásába és a köztudatba, azonban meg kell említeni, hogy már 1966-ban folyóirat alakult Autogestion (Önigazgatás)¹⁷ néven Georges Gurvith, Henri Desroche és Henri Lefebvre irányításával. A folyóirat az önigazgatás koncepcióját megvalósítható realitásként kezelte, és az önigazgatás jugoszláv példáján elindulva a lap identitását egy kettős elutasítás mentén határozta meg: baloldaliként egyszerre utasították el a szociáldemokrácia reformista gyakorlatát és a "létező szocializmus" állami bürokráciáját, vagy más szavakkal a kapitalizmussal való megbékülést és a kelet-európai szocializmus modellt. A folyóirat a teoretikus analízis mellett a múlt tapasztalataival is foglalkozott, így szerepet kaptak benne az 1917 utáni orosz munkástanácsok, az első világháború után kialakult német, olasz tanácsok, a francia Kommün hagyománya, a spanyol polgárháború idején kialakult helyi kollektívák stb. A többé-kevésbé kortárs tapasztalatok közül kiemelkedik a magyar '56 munkástanácsainak szerepe illetve a jugoszláv önigazgatás elemzése: mindkét esetben fontos szerepet játszik, hogy ezek mint a szovjet-modellel szemben álló szocializmusok jelentkeznek.

A 68-as események és a CFDT szakszervezet követeléseinek, harcának hatására az önigazgatás koncepciója a baloldal gondolkodásának szerves részévé vált. A koncepció egyik legfontosabb teoretikusa, Pierre Rosanvallon egyébként az önigazgatásos szocializmust – természetesen elismerve a gondolat alapvető marxi gyökerét – egy új politikai teóriaként kezeli, mégpedig olyan teóriaként, amely örököse a marxizmusnak (elsősorban a kapitalizmus meghaladása tekintetében), illetve a liberalizmusnak (a civil társadalom autonómiájának visszaállítása értelmében). Ebben az interpretációban az élő és megnyilvánuló (vivant et parlant) civil társadalom fokozottabb figyelmet kap (a kapitalizmus-kritikában is, hiszen a tőkés termelés ezt a civil szférát illetve ennek autonómiáját veszi semmibe). Az önigazgatás is úgy tételeződik, mint a szocializmusnak olyan formája, amelyben egyszerre lehetséges életre hívni a politikai társadalmat és elősegíteni annak fejlődését, de úgy, hogy közben újra életre keljen a civil társadalom is. A politika fogalma ebben a koncepcióban elszakad az állammal való szoros kapcsolattól, s a politikai társadalom és a civil társadalom közti viszonyt jelenti. A politikai társadalom minden változása természetszerűleg kihat a civil társadalomra, így az állam szerepének a fokozatos csökkenése együtt jár a civil társadalom felszabadulásával. Rosanvallonnál és az önigazgató szocializmus összes teoretikusánál és hívénél jelentkezik egy erőteljes állam- és bürokráciaellenesség, a tulajdon szocializációját és a tervezésnek egy demokratizált, decentralizált formáját szükségesnek gondolják, de természetesen nem elégségesnek a szocializmus megvalósításához. Jellemző, hogy a koncepció hívei legtöbbször a "socialisation de la propriété" kifejezést használják a "nationalisation" helyett, amelyet inkább és joggal államosításnak fordítunk.

A társadalmi méretekben való tervezés¹⁸ és az önigazgatás összeegyeztetése érdekes problémát jelentett, ezt a tervnek a demokratikus eljárások általi és decentralizált (területileg és a gazdasági ágak tekintetében is) kidolgozásával, a döntés illetve a terv adoptációjában megnyilvánuló szabadságával vélték megoldani. Nagyon fontosnak tartom aláhúzni, hogy ebben az elképzelésben az önigazgatás nem (pontosabban nem csak) egy új munkaszervezési elv, hanem egy új társadalmi koncepció: kiterjed a teljes társadalomra, annak minden szférájára, a kerületektől a fogyasztási egyesületeken és a művelődési intézményeken át az iskolákig. Így a koncepció perspektívája kettős: egyrészt átalakítani a teljes állami és gazdasági struktúrát (egész egyszerűen megvalósítani a szocializmust), másrészt elősegíteni helyi szinten az autonóm aktivitások kifejlődését¹⁹ . Az elmélet hívei elutasítanak mindenféle centralizációt, hiszen éppen az volna a cél, hogy az emberek maguk vegyék kezükbe az életük alakítását.

A munkásosztályról, szerepéről, tudatáról, vagy egyáltalán csak a létéről szóló korabeli, új baloldali viták természetesen hatottak az önigazgatás híveire is: bár a munkások szerepét kitüntetettnek vélik az önigazgatás általánossá válásában (az átalakulás a kapitalizmus szívében, a termelésben kell hogy végbe menjen), azonban az önigazgatás egy globális, társadalmi koncepció, amely így kihat az élet minden területére, sőt – kicsit patetikusan úgy is fogalmazhatnánk, hogy az önigazgatás – egy új életmódnak megfelelő társadalmi berendezkedés. Az új életmódhoz új emberkép is járul: a homo oeconomicust felváltja a homo creator, az ember, akinek a személyes tulajdonságai válnak döntővé a társadalomban elfoglalt helyét és a gazdasági előrejutását illetően. A koncepcióban egyébként is fontos hely jut annak az elképzelésnek, mely szerint a termelés modern feltételeinek a kialakulása (lényegében a tudományos-technikai forradalom kibontakozásának az általánossá válása) feltételezi, hogy az ilyen körülmények között dolgozó ember (már csak a munkáját egyáltalán lehetővé tevő értelmi kompetenciájának okán is) képes a munkáját önmaga vezetni ("önigazgatni"), így nincs szükség a korábbi katonás munkarendre.²⁰ A "kollektív dolgozó" által irányított gazdaság tehát nemhogy valamiféle visszalépés lenne, hanem éppen ellenkezőleg: egy fejlődőképesebb, hatékonyabb, de mindenekelőtt humánusabb gazdasági rendszert jelent.

Talán itt érdemes megemlíteni, hogy az elképzeléseknek van egy "globális" értelme is: az önigazgató köztársaság (La République autogérée) lehet képes a kapitalizmus extremitásainak (a háborúktól a környezet elpusztításáig) kordában tartására, hiszen csak ez a berendezkedés nem rendelődik alá a profitnak vagy a hatalom hierarchiájának. Ez után nem meglepő, hogy az önigazgatás hívei már a 80-as években utat találtak a zöldek felé: talán tendenciaként is leírható, hogy a közvetlen demokrácia, az önigazgatás (a demokratikus szocializmus) képviselői és a különböző környezetvédő csoportok gondolati közelsége lehetővé teszi az együttműködésüket. Az önigazgatás koncepciója remekül felhasználható volt a különböző regionális mozgalmak támogatására is; az ismert történelmi hagyományok (természetesen Franciaországban elsősorban a Kommün) és a koncepció egyik alapvetése (a helyi közösségek önállósága) lehetővé tette, hogy hívei (vagy volt hívei, például Rocard) az ország regionalizálásának harcos támogatói legyenek. Ezek a megjegyzések talán némileg igazolják is, hogy a 80-as években az önigazgatás hívei inkább már egy ún. új társadalmi mozgalomnak számítanak, mint a munkásmozgalom egy csoportjának.

Az önigazgatásos szocializmus hívei számára (elsősorban 1968 után, amikor a forradalmi útnak és a kapitalizmus végső, általános válságának a feltételezése illuzórikussá vált) a tanácskommunizmus illetve a szindikalizmus hagyományaira építve, a közvetlen demokráciára és a tömegmozgalom innovatív erejére támaszkodva tűnt megvalósíthatónak az átmenet a szocializmusba, és ezzel vált felszámolhatóvá az objektív és a szubjektív mozzanat (hogy ti. a forradalom keletkezik vagy "csinálják") közti ellentmondás.

A demokrácia határozott igenlése az átmenet bármelyik fokán kétségtelenül a szociáldemokráciához volt közelebb, mint az ortodox bolsevik elgondolásokhoz. A szociáldemokratáknál a demokrácia mint a forradalmi stratégia alternatívája jelentkezik, ráadásul a szociáldemokrácia számára is a demokrácia mint a szocializmusért vívott harc eszköze és mint megvalósulási formája is tételeződik. Azonban kétségtelenül nagy a különbség is: az önigazgatás hívei számára "törés" (rupture) nélkül elképzelhetetlen a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet, ez a törés lényegében a tulajdon szocializációját, az önigazgató közösségek hálózatának az általánossá válásával pedig lényegileg az állam fokozatos elhalását jelenti. Az ortodoxia és a reformizmus között lényeges különbség, hogy az előbbiben egy éles cezúra jelentkezik a múlt világa (a kapitalizmus) és a jövő társadalma (a szocializmus) között, míg az utóbbi inkább a kettő közti folyamatosságot hangsúlyozza.

Az állam elhalásának (természetesen marxi alapokon nyugvó) elképzelése fontos következményekkel járt: egyszerűen nem válik szükségessé, sőt inkább magukra az önkormányzó közösségekre válik veszélyessé (a szovjetunióbeli tapasztalatok alapján) az államhatalom politikai forradalommal való meghódítása a munkásosztály (vagy sokkal inkább annak pártja) által. Tulajdonképpen ez volt az a pont, ahol a legélesebben szemben álltak egymással a rocardi és a CERES (Szocialista Tanulmányi és Kutató Központ [Centre d'Étude de Recherche et d'Éducation Socialiste]) csoport elképzelései. Míg Rocard és hívei (a pártpolitikában nagyjából a PSU) az önigazgatásra alapozva képzelték el azt a bizonyos rupture-t, a CERES csoport számára az önigazgató szocializmus egy politikai forradalom, a törés után válna általánossá a társadalomban (tehát a contrôle – ellenőrzés – szakaszát megelőzi a lutte pour la contrôle – harc az ellenőrzésért – ideje). Egyértelmű, hogy a rocardi koncepció nyitottabb volt a reformizmus irányába (tulajdonképpen magának Rocardnak az életútja is ezt bizonyítja), de az is, hogy mondjuk Chevčnement érvelését nagymértékben gyöngítette maga a történelem: Kronstadt után bajos azt állítani, a szocializmus demokratikus, önigazgató társadalmába az átmenet úgy fog történni, hogy a sikeresen megvívott politikai forradalom után a párt a meghódított államhatalmat mintegy felszámolva, az önigazgató kisközösségek társadalmát fogja felépíteni. Rocard (már szocialista politikusként, 1977-ben, a PS nantes-i kongresszusán) a francia baloldali hagyományokra építve vezeti le vitája lényegét a CERES csoporttal (természetesen itt az egész baloldal két eltérő hagyományáról is szó van): véleménye szerint ellenfelei a francia baloldal (legnagyobb hatással bíró, és a munkások körében a legnagyobb támogatottságú) ágát képviselik. Ez az irányzat a jakobinus tradícióra alapozott, centralizáló, állambarát, nacionalista és protekcionista, míg az ő általa követett vonal a közvetlen demokráciára, a helyi közösségek autonómiájára, a decentralizációra, a regionalizmusra alapozódván hangsúlyosan államellenes. A Rocard-féle elemzésből véleményem szerint az államhoz való eltérő viszonyulás kiemelése a döntő, de fontos a demokráciához (mint a szocializmushoz vezető eszközhöz és a szocializmus megvalósítási formájához) való viszony is: annak kimondása, hogy a demokrácia elengedhetetlen a szocializmus bármelyik lépcsőfokán, talán a baloldal történetének legfontosabb tanulsága.

Természetesen a pártszervezés kérdésében is eltért egymástól az önigazgatás híveinek és a hagyományos szervezetekben tevékenykedőknek a véleménye. Az előbbiek egyértelműen elutasították a bolsevik mintájú forradalmi munkáspárt gondolatát, azt a periférián fellépő forradalom következményének ítélve. Ebben már az is problémát okoz, hogy egyáltalán kialakult egy ilyen szervezet, de még nagyobb baj, hogy hivatkozási alappá is vált. Az önigazgatásnak a pártszervezetet érintő koncepciójában szerepet játszik a munkásosztály szerepe változásának a korban népszerű gondolata is: a tradicionális munkásosztály mellett egy szélesebb szocio-kulturális mozgalmat, a "másik civilizációt" kell mozgósítani. A mozgósításuk pedig a saját önszerveződésükre, az így felfogott osztály önmobilizációjára (melyben kifejlődik az osztálytudat) épül. Ennek következtében tehát nem egy elitista szervezetre van szükség, hanem egy önszerveződésre épülő mozgalomba kell "bevinni" a harc globális céljainak a tudatát. Az önigazgatás hívei entrisme-jának az értelme így a önszerveződés segítése, és a harc céljához való közelítése. Az ezt elősegítő szervezet belső struktúrájának is ennek megfelelőnek kell lennie: teljes belső demokráciára, állandó rotációra, szabad vitákra kell épülnie. A párt feladata természetesen nem az osztály irányítása, hanem az önszerveződések orientálása, lelkesítése illetve a végcél felmutatása. Ha létezik az önigazgató társadalomba való átmenetnek valamiféle általános sémája, akkor azt így lehetne leírni: a párt feladata mindenütt elősegíteni az önszerveződést, majd egy nagy krízis idején ezek az önigazgató közösségek, megszerezve a hatalmat, megteremtik a bázisát az új társadalomnak, amelyben a közösségek kezében van a hatalom az alapoktól a csúcsig.

Ennek a baloldali mozgalomnak a továbbélését ma az alternatív mozgalmak keretében értelmezhetjük. Ehhez veszem kölcsön Erik van Abbeele gondolatait, melyek szerint a 60-as évek jelentették az átmenetet az új társadalomban. Megindul az a folyamat, ahol az elidegenedés minden individuumot millió oldalról támad meg, így a hagyományos ellenállás is zsákutcába jutott: vagy a túlhajtott fogyasztás ösztökélője lesz, vagy az eredménytelen szembefordulást jelenti csupán az ellenállás régi, hagyományos formáival, vagy marginális szektákba húzódik vissza minden valódi harc nélkül. Felvázolja azonban a hagyományos és az új társadalmi mozgalmak formáinak együttműködési lehetőségét is: "Az alternatív csoportok által kidolgozott kísérletek és tervek mindig akkor nyernek fontosságot, amikor a fennálló rendszer saját korlátaiba ütközik, míg a hagyományos társadalmi mozgalmak azon a ponton kezdhetnek el gőzerővel működni, ahol az alternatív mozgalom határai húzódnak. Csak a gazdaság strukturális reformjának megvalósulásakor (például a munkamegosztás vagy a vagyon- és jövedelemosztás terén) törhet ki az alternatív mozgalom a gettóból (például az informális gazdasági tevékenység fellendülése, autonómia, önigazgató termelés), és csak így válhat részévé a ,Mindenki' kísérletének, a közös próbálkozásnak. De az alternatív hálózatok nyitottságát a hagyományos mozgalmaknak is – szükségképpen – át kell venniük, mert ezek (jelen formájukban) teljes kudarcra vannak ítélve az ipari társadalomban, s nagy szükségük van új erőforrásokra és inspirációkra, egy másik jövő szép víziójára."

Az új társadalmi mozgalmak társadalomkritikája és társadalomeszménye sok szálon kötődik a modern társadalmi mozgalmak ideológiai hagyományaihoz (így az ún. utópista szocializmushoz, a marxizmushoz, az új baloldal ideológiájához, vagy leginkább az anarchizmushoz). Ráadásul ennek az alternatívának számos eleme egyezik az önigazgató szocializmusról gondolkodókéval: a gazdasági növekedés jellegének és dinamikájának az ökológiai, szociális szempontok szerinti szabályozása; az ipari-technológiai fejlődés beillesztése az össztársadalmi célok rendszerébe; az emberi elidegenedés megszüntetése; a modern társadalmi harmónia megteremtése a közösség-típusú kollektívákban, melyek lehetőséget adnak mind az egyéni szükségletek kielégítésére, mind az egymástól és önmaguktól idegen szerepekre szakadt egyéniségek újraegyesítésére; vagy az állam leépülése a közösségek decentralizált, antiautoriter, bázisdemokratikus, önigazgató megszervezése révén. Ezek a közös elemek talán mind kapcsolódási pontot jelenthetnek.

Végezetül azt mondhatjuk, hogy az önigazgató szocializmus Franciaországban egyszerre jelenti az új baloldal szocializmus-képét, a két baloldali párt ideológiájának részeként megjelent a pártpolitikában, illetve számos elemében kapcsolódott az új társadalmi mozgalmak színrelépéséhez is.

 

 

Felhasznált irodalom

 

Anarchizmus ma (összeállította Bozóki András, Seres László és Sükösd Miklós), T-Twins, Bp., 1994.

Denis Berger: "Bureaucratie, parti révolutionnaire, autogestion", in: Vers la république autogérée, Sous le drapeau du socialisme, Numéro Spécial, 103.

Annie Cohen-Solal: Sartre, 1905-1980, Európa, Bp., 2001.

Victor Fay: L'autogestion – une utopie réaliste, Éditions Syllepse, Párizs, 1996.

Michel Pablo: "Autogestion – clé du dévelopement économique du XXIe siècle", Sous le Drapeau du Socialisme, 1991. szeptember

"Quel parti pour l'autogestion?", Résolutions adoptées par la VIIIe Conférence de la Tendance Marxiste Révolutionnaire Internationale, in: Vers la République autogérée, Sous le Drapeau du Socialisme, Numéro Spécial, 103.

Michel Raptis: "Démocratie directe, démocratie des conseils, république autogérée", Sous le Drapeau du Socialisme, 1987. május-június

Rémy Reiffel: Les intellectuels sous la Vème République, Calmann-Lévy, Párizs, 1993.

Pierre Rosanvallon: "Malaise dans la représantation", in: La République du centre, Calmann-Lévy, Párizs, 1988.

Tütő László: "Tézisek az önkormányzó piac lehetőségéről", in: Önkormányzás vagy az elitek uralma (szerk. Krausz Tamás és Márkus Péter), Liberter, Bp., 1995.

Erik Van Abbeele: "Alternatív mozgalmak és társadalmi változások", in: Politikai ökológia, Bölcsész index – centrál könyvek 2.,1989.

 

 

Jegyzetek

 

1 Az új baloldal számára a kapitalizmus válságának oka szubjektív természetű, amit elsősorban az elidegenedés jelenségében láthatunk, így a társadalmi folyamatokban és a forradalomban is a szubjektív tényezők kerültek előtérbe. Ez pedig igen közel vitte az új baloldal képviselőit a 20-as évek baloldali kommunistáinak elképzeléséhez.

2 Pierre Rosanvallon (az önigazgatás ideológusa, korabeli szakszervezeti aktivista és neves teoretikus) jelentetett meg ilyen címen egy könyvet a 70-es évekről (L'âge de l'autogestion, Az önigazgatás kora).

3 Ahogy Sartre fogalmazott híres, Sztálin kísértete (Le fantôme de Staline) című cikkében: "Nemcsak azt tartom bűnnek, hogy páncélosokkal támadta meg Budapestet, hanem azt is, hogy 12 évnyi terror és ostobaság miatt ez egyáltalán lehetségessé vált… Kijelentem, hogy azokkal az emberekkel, akik jelenleg vezetik a PCF-et, sem most, sem a jövőben semmiféle kapcsolatfelvétel nem lehetséges. Minden szavuk, minden tettük 30 évnyi hazugság és megmerevedés következménye. Reakcióik teljességgel felelőtlenek." (Idézi Cohen-Solal, 570. o.) Talán itt érdemes megemlíteni, hogy az '56-os munkástanácsok jelentőségére először a híres Socialisme ou Barbarie mutatott rá.

4 "Árvák vagyunk, mert apáink elárultak minket, az Ellenállás generációja elmerült a botrányokban, a konformizmusban vagy a kolonializmusban, a kereszténydemokrácia számunkra ellentéte a kereszténységnek és a demokráciának… Elhatároztuk, hogy saját kezünkbe vesszük a harcunkat a szociális demokráciáért." – Robert Chapuis, a JEC főtitkára (idézi Reiffel, 1993, 129. o.).

5 Ez a szervezet az elődje a Ligue Communiste Révolutionnaire-nek, amely az egyik legfontosabb szélsőbaloldali (konkrétan trockista) csoport napjainkban is. A szervezetnek képviselői vannak az Európa Parlamentben.

6 A maoizmus népszerűségét az magyarázza, hogy Mao a "nagy ugrás" első szakaszát követő kiigazításkor, illetve a kulturális forradalom idején a tömegmozgalmakkal a "revizionista elhajlás" veszélyét akarta kiküszöbölni. A nyugati új baloldal ebben a bürokráciával és az anyagi javak hajszolásával szembeni – ráadásul a szovjet bürokratikus modellel is szembeállítható – spontán tömegmozgalmat látott.

7 "A helyi lakosság azelőtt sohasem vállalt ilyen aktív részvételt a tényleges politikai döntések meghozatalában, hangjuk sohasem volt ilyen tisztán hallható a nyilvános fórumokon. A demokrácia közvetlen igényeink megvitatásából és a tetteket követő szükséghelyzetből fakadt. (…) A tanácskozások mindenki számára nyitottak voltak. Minden helyi akcióbizottság érintkezésben állt a magasabb, kerületi akcióbizottsággal, amely pedig a párizsi akcióbizottsággal állt érintkezésben. Az akcióbizottságok mindazonáltal következetesen ellene voltak annak, hogy ez a mellérendeltségi viszony valamiféle politikai irányítássá korcsosuljon. Fenntartották maguknak a jogot, hogy megtegyenek bármilyen lépést, amit akár a helyi, akár az országos érdekek szempontjából helyesnek tartanak, és váltogatták a képviselőiket, akik nem rendelkeztek mandátummal és csupán közvetítőként tevékenykedtek." "Eszményképünk egy olyan egyesült mozgalom, melyben a szektarianizmust és a bürokráciát a lehető legnagyobb fokú demokrácia váltja fel."- D. Cohn-Bendit (Bozóki,1994, 91. ill. 93. o.).

8 "A baloldal figyelemre méltó fogékonysága a hierarchikus, autoriter hatásokra megmutatja, milyen mélyen gyökereznek a radikális mozgalmak abban a társadalomban, amelynek nyíltan a megdöntésére törekednek. Ilyen szempontból majdnem minden forradalmi szervezet az ellenforradalom forrása. Az ellenforradalom potenciális lehetősége csak akkor szüntethető meg, ha a forradalmi szervezet "struktúrája" úgy épül fel, hogy formái a szabadságnak a forradalom által bevezetett közvetlen, decentralizált megvalósulási módjait fejezik ki, és ha maga a szervezet a forradalmárokban a szabad emberre jellemző életstílust és személyiséget alakítja ki. Csak akkor lehetséges, hogy a forradalmi szervezet feloldódjon a forradalomban. Hogy beleolvadjon annak új, közvetlenül demokratikus társadalmi formáiba, ahogy a sebvarró cérna szívódik fel a gyógyuló sebben." – M. Brookchin (Bozóki 1994, 77. o.)

9 Az ún. tercemundizmus a harmadik világot (már az elnevezés is a harmadik rend mintájára keletkezett Alfred Sauvy tollából, majd Fanon művéből – A föld rabjai, Les damnés de la Terre – válik általánosan használatossá) tartotta a forradalom kiindulópontjának, így harcosan Kuba-, Vietnam-, Kína-stb. barát volt.

10 Franciaországban André Gorz (Stratégie ouvriere et néocapitalisme, 1964) és Serge Mallet (La nouvelle classe ouvriere, 1963) tekinthető az ún. új munkásosztály-elméletek legnevesebb képviselőjének. Mindketten a tulajdon szocializációjának és a munkások önigazgatásának a hívei. Gorz ezt a munkásosztály minőségi szükségletének látja (hiszen a mennyiségi szükségletek a jóléti államban kielégítettek). Mallet új munkásosztálya is a politikai osztálytudatra ébredt munkásokból áll, akiknek a követelései már nem anyagi jellegűek.

11 Ez az eltérő útkeresés némileg még mostanság is érezhető, talán elég Jospinnek a Blair-Schröder féle harmadik út koncepció elutasítására hivatkozni: ma már persze ez elég keveset jelent, mégis joggal állítható, hogy Jospin egyértelműen "balra" állt például Blairtől. Manapság ez inkább a hagyományos szociáldemokrácia programjához való fokozottabb ragaszkodásban érhető tetten.

12 Így nem véletlen, hogy a Szocialista Internacionáléban éles viták zajlottak a 70-es években a latin országok (Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Belgium és Portugália) képviselői és a többi ország szocialistái között a politikai irányvonalról és a kommunista pártokkal való szövetség kérdéséről.

13 Parti Socialiste Unifié, tulajdonképpen ez a szervezet volt az "új baloldal pártja", olyan tagokkal, mint Serge Mallet, François Furet, Jean Poperen, Alain Touraine, Jacque Le Goff.

14 Tulajdonképpen ez volt Mitterand (igen sikeres) politikájának a lényege: az új baloldal integrálása a PS-be.

15 H. Lefebvre meghatározásával: "Önigazgatásról beszélhetünk minden alkalommal, amikor egy társadalmi csoport (általában a termelő dolgozók) megelégelik, hogy szó nélkül elfogadják az életviszonyaikat; minden alkalommal, amikor egy ilyen csoport nem csak megismerni, hanem alakítani is kívánja saját létfeltételeit." (Idézi Fay, 1996., 96. o.).

16 Ehhez a felfogáshoz talán Tütő László elemzése áll a legközelebb az önkormányzó piac lehetőségéről, amely szerint, mivel az önkormányzás kiterjed az élet összes lényegi feltételére, így a piac működése is rétegzetté válik, tehát nincs egy egységes normarendszer, amely szerint az működne. Az önkormányzó piacot így a piac legkiteljesedettebb formájának is tekinthetjük. (Tütő, 1995.)

17 A folyóirat 1970-től Autogestion et Socialisme néven jelent meg, a fentebb felsoroltakon kívül munkatársa volt még René Louvron, Louis Janover, illetve Jean-Pierre Garnier is. De olyan külföldiek is írtak a lapba, mint Noam Chomsky vagy Murray Brookchin.

18 Michel Rocardnál megfogalmazásával, a tervezés értelme "a közösség politikai akaratának kinyilvánítása és annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy a közösség kontrollálhassa önnön fejlődését".

19 Nem véletlen tehát, hogy az önigazgatás hívének számító párt, a PSU már 1967-ben kiállt a – Franciaországban az ismert történelmi tradíciók miatt máig kényes témának számító – decentralizáció és regionalizáció mellett a "Décoloniser la province" (A vidék dekolonizálása) jelszó meghirdetésével.

20 A gondolat komoly inspirációkat kaphatott Foucoult-tól: "Miért is csodálkozunk, hogy a börtön a gyárakra hasonlít, az iskolákra, a kaszárnyákra, (…) s hogy ezek egytől egyig a börtönre hasonlítanak?"

 

A tanulmány a történetírás sztálinizmust vizsgáló négy fő irányzatát vázolja fel, összegezve a rendszert a modernizációs iskola, a totalitárius paradigma, a különböző revizionista irányzatok szerint, illetve a sztálinizmust civilizációként megragadó szerzők főbb téziseit. Bár a sztálini jelenség vizsgálatában mindinkább előtérbe kerülnek a tudományos szempontok, az államszocializmus kutatására a globális kapitalizmus viszonyai között hosszú távon is rányomja bélyegét a szocializmus – mint új civilizáció – elfogadása vagy elutasítása közötti értékválasztás.

Elegendő egy pillantást vetni a sztálinizmus címszava alatti könyvtárnyi irodalomra, hogy megállapítsuk, a téma még a kelet-európai államszocializmus bukása és a Szovjetunió felbomlása után is "örökzöld", és valószínűleg az elkövetkező évszázadban is foglalkoztatni fogja a kutatókat. Ez nemcsak a szovjet történelem vonatkozásában igaz, ahol minden jelentős politikai irányváltás elindított egy "átértékelési hullámot" – gondoljunk itt például Hruscsov híres leleplező beszédére az SZK(b)P XX. kongresszusán, a Sztálin-korszak Brezsnyev alatti részleges rehabilitációjára, vagy a glasznoszty által elindított teljes de-sztálinizációra, amely végül az államszocializmus bukásába torkollott -, hanem a bipoláris világrendszer globális összefüggéseiben is. A Sztálin nevével fémjelzett korszak megalapozott egy olyan társadalmi rendszert, amely – a korszak jeles kutatójának, Stephen Kotkinnak a szavaival "azt ígérte, hogy választ ad a kapitalizmus nagyon is valós problémáira. Míg az utóbbi a válság jeleit mutatta, a szocializmus sokak számára vonzó és megvalósítható alternatívának ígérkezett."¹

A szocializmus sztálini útja azonban nemcsak rögösnek, hanem véresnek is bizonyult. Parasztok százezrei pusztultak el a kollektivizálás és kuláktalanítás folyamán, "osztályellenségek" és párttagok tömegei kényszerültek száműzetésbe, kerültek lágerbe, vagy estek áldozatul az 1937-38-as évek nagy tisztogatásainak,² és létrejött egy államhatalom, amely egy ideológia nevében nemcsak elnyomta, hanem kegyetlenül ki is zsákmányolta állampolgárait. A bipoláris világrendszer felbomlásával átértékelődtek a korszak eredményei: míg a modernizációs paradigma az indusztrializációt tekintette a sztálinizmus legnagyobb sikerének, a kelet-európai államszocializmus bukását utóbb minden elemző a Szovjetunió ipari-katonai lemaradásával hozta összefüggésbe, ami úgymond már a tervgazdaság bevezetésénél előrevetítette árnyékát…

A sztálinizmus jelensége körüli fogalmi zűrzavart egy további körülmény bonyolítja. Világosan meg kell különböztetni a bolsevik eszmetörténet alakulását a historiográfiában használatos sztálinizmus-koncepcióktól. Miközben a jelenségről számos igen értékes bírálat született marxista szerzők tollából, ezek a művek elsősorban nem a sztálinizmus történeti, mint inkább ideológiai-filozófiatörténeti meghatározására törekedtek, és elsődleges céljuk nem egy korszak történeti feldolgozása volt, hanem az államszocialista rendszerek baloldali kritikája.³ A sztálinizmus történetírását a források hozzáférhetetlensége is megnehezítette; a korszak szempontjából releváns dokumentumok nagy része csak az államszocialista rendszerek bukása után vált kutathatóvá. Miközben Kelet-Európában az államszocialista rendszerek nyílt nyomást gyakoroltak az akadémiára, hogy kerüljék a politikailag "kényes" témát, hasonló, ha nem is ennyire nyílt nyomás a nyugati világ kutatóira is ránehezedett – igaz, ott ez a 70-es évektől fokozatosan csökkent, és a 80-as évekre a mérvadó szovjetológia megszabadult az ideologikus befolyástól. Az államszocialista rendszerek bukása ismét a nyugati történetírást juttatta előnyös pozícióba: most nem az állami beavatkozás, hanem az anyagi ellehetetlenülés akadályozta meg a kelet-európai Sztálin-kutatás kibontakozását. Jellemző, hogy még a kitűnő, Ausztráliából származó szovjetológus, Sheila Fitzpatrick is felháborítónak nevezte azt a gyakorlatot, hogy amerikai közvetítéssel egész levéltári egységek kerültek át az egykori Szovjetunióból az Egyesült Államokba.⁴ Ez magyarázza a jelen tanulmány nyugat-európai, illetve amerikai fókuszát. Mivel az áttekintés csak a szűken vett történetírói irányzatokra korlátozódik, a kelet-európai szerzők értékes elméleti, elmélettörténeti munkáinak bemutatásától ezúttal kénytelen voltam eltekinteni.

Nagy vonalakban négy fő elméleti irány rajzolódik ki a sztálinizmus történetírásának palettáján: a modernizációs iskola, a totalitárius paradigma, a különböző revizionista irányzatok és a sztálinizmus civilizációként való meghatározása (amihez egyébként több revizionista történész is eljutott). Noha a fenti sorrend – a tisztán ideológiai célzattal kifejlesztett totalitárius paradigma leszámításával – jelzi a sztálinizmus-koncepciók fő evolúciós vonalát, hiba volna a historiográfia lomtárába utalni a régi perspektívákat. Ugyanis itt nemcsak arról van szó, hogy a különböző meghatározások más-más elméleti iskolához köthetők, hanem arról is, hogy a sztálinizmus különböző aspektusaira fókuszálnak. Míg nagyjából az 1980-as évekig a makrostruktúrák vizsgálata határozta meg a kutatómunka fő irányvonalát, a 80-as évek közepétől, és még inkább az 1989-91-es fordulat után a mikrohistorikus megközelítés tűnik a legproduktívabb irányzatnak a sztálinizmus új szakirodalmában. A "mindennapok sztálinizmusának" kutatása azonban csak a társadalmi és hatalmi makrostruktúrák összefüggéseiben perspektivikus.

A modernizációs paradigma érdekessége, hogy noha a keleti és nyugati szovjetológia egészen más utakon haladt, szellemi öröksége mind a két iskolát befolyásolta. Ez valójában nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a paradigma szellemtörténeti előzményei sok szempontból a "hivatalos" sztálini iskolában keresendőek. Noha, ahogy fentebb is jeleztem, a tanulmány nem tekinti feladatának a bolsevik eszmetörténet bemutatását, egy igen rövid kitérőre szükség van, hogy rávilágítsunk a Sztálinnal megvalósuló államszocializmus szellemtörténeti gyökereire. Noha Sztálin a bolsevik vezetők körében nem számított különösebben teoretikus elmének, végül mégis ő és nem a nála sokkal eredetibben gondolkodó Trockij volt az, aki lefektette a marxizmus-leninizmusként ismertté vált alaptételeket, amelyeket később kodifikáltak. Az erőltetett iparosítás és a Nyugat utolérésének meghirdetése összekapcsolódott a bolsevik ideológia lényegi átértelmezésével. A sztálini fordulat megfogalmazta az eredeti bolsevik program egy specifikusan orosz változatát: a bolsevik párt történelmi küldetése az lett, hogy kivezesse Oroszországot az évszázados gazdasági elmaradottságból, és megőrizze a fejlődés specifikus jellegét, azáltal, hogy más utat választ, mint a kapitalista modernizáció. Nem véletlen, hogy Sztálin második forradalma idején előszeretettel használták az Amerikával való analógiát⁵ (mint ahogyan sok amerikai látogató is kifejezett csodálattal nyilatkozott az új Szovjetunióról⁶ ).

Az indusztrializáció sztálini programja olyan fejlődési pályára állította a Szovjetuniót, ahol a szocializmus nemcsak a kapitalizmus antivilágaként értelmeződött, hanem állandóan azzal a mércével mérte magát, amelyet az iparilag fejlett országok határoztak meg. Így lényegében a szocializmus vonatkoztatási kerete áthelyeződött a kapitalista világba, olyan versenyre kényszerítve a Szovjetuniót, amelynek elvesztése a kelet-európai államszocializmusok sorsát is megpecsételte. Ebből a perspektívából "prófétikusak" Sztálin szavai: "Mi utolértük és túlszárnyaltuk a fejlett kapitalista országokat olyan értelemben, hogy létrehoztuk az új politikai rendszert, a szovjet rendszert. Ez jó. Azonban ez kevés. Ahhoz, hogy elérjük országunkban a szocializmus végleges győzelmét, technikai-gazdasági tekintetben is utol kell érni és túl kell szárnyalni ezeket az országokat. Vagy elérjük ezt, vagy eltipornak bennünket."⁷

Az iparosítás sztálini programjának sikerét nemcsak a Szovjetunióban ünnepelték; Nyugaton egész történetírói iskola alakult, amely a modernizációs paradigma alapján értelmezte a megvalósult szocializmust. Az elmélet gyenge formájában azt jelentette, hogy háttérbe szorultak a két világrendszer közötti társadalmi-ideológiai különbségek; az ideológiában nem látott mást, mint a modernizációhoz szükséges rendkívüli erőfeszítések kikényszerítésének és legitimálásának eszközét. Radikális változatában pedig megjövendölte, hogy a modernizáció beteljesítésével minden lényegi különbség eltűnik az iparilag fejlett államok között; előbb vagy utóbb a szocialista országok is hasonló társadalmi struktúrákat hoznak létre, mint a kapitalista államok.

Nem meglepő, hogy a hidegháborús korszakban miért volt népszerű az a paradigma, amely Kelet-Európa számára kilátásba helyezte a fejlett kapitalista világ utolérését, sőt meghaladását is, míg a Nyugat felé azt közvetítette, hogy a kommunista program nem rendszerkritikai ideológia, hanem valójában éppen a kapitalista világrendbe való teljes integrálódás eszköze. A kelet-európai államszocializmusok bukásával aztán a modernizációs tézis is átértelmeződött: a rendszer, úgymond, nem azért bukott meg, mert felzárkózott a fejlett nyugati államokhoz, hanem éppen ellenkezőleg, azért, mert nem sikerült felzárkóznia. Az ilyen magyarázat azonban nem más, mint a történelem utólagos racionalizálása; mint ahogy hasonlóan történelmietlenek azok a kísérletek, amelyek Sztálinnal és a sztálinizmussal azonosítják Oroszország hanyatlásának történetét.

A modernizációs paradigma kimerülésével egyrészt megint előtérbe került az a "leleplező" történetírás, amely a fekete-fehér harcában kívánja újraírni a szovjet történelmet, természetesen a bolsevikokra osztva ki a fő gonosz szerepét, másrészt azonban lehetőség nyílt a sztálinizmus ideológiai-kulturális tartalmának revideálására.⁸ A "szocializmus" – ha torzított formában is – de jelen volt Sztálin államszocializmusában, és itt nemcsak a volt kizsákmányoló osztályok megsemmisítésére, a munkás-paraszt származású fiatalok mobilitási esélyeinek megnövekedésére, az ember ember előtti egyenlőségének hangoztatására gondolok, hanem az olyan szocialista programok jól-rosszul való megvalósítására, mint például a jóléti állam kiépítése, amelyről Kotkin a következőket írja: "A 'jóléti állam' narratívájában a szovjet állam nem mint patologikus eset tűnik fel, amely eltér az európai normától (az ország elmaradottsága, az agrártársadalmi struktúra, az orosz autokrácia nagy hagyománya, a polgárháború, a marxista ideológia, Lenin egyoldalúsága vagy Sztálin gonoszsága miatt), hanem mint olyan standard, amelynek nyugtalanító sikere válaszra ösztönözte a többieket. Jobban, mint bármely más országban, a sztálinizmus egyesítette a "progresszív modernitás" uralkodó koncepciójának és tapasztalatának minden elemét: az egyik oldalon a koordinált, megtervezett gazdaságot, amely a kevésbé hatékony kistermelőket nagyobbakkal és ezáltal hatalmasabbakkal helyettesítette; a másik oldalon pedig egy olyan nemzeti egységkormányt, amely fölötte állt a parlamenti uralom látszólagos bénultságának, és egyértelműen elkötelezte magát az állampolgárok közös jólétének."⁹

A sztálinizmus civilizációként való meghatározása nemcsak módszertani fordulatot jelez – a kutatás kiterjesztését a mindennapi élet különböző aspektusaira -, hanem egy igen jelentős elméleti paradigmaváltást is. A Sztálinnal kiépült államszocializmus nem pusztán a kollektivizálást jelentette, új ipari létesítményeket vagy egy elnyomó hatalmi rendszert, hanem kialakított egy új értékrendszert, egy új társadalmi identitást és egy új életformát is. A paradigmaváltás magába foglalja azt a törekvést, hogy a maga teljességében ragadja meg a mindennapi élet és a hatalmi struktúra, az én és a világ, a valóság és az ideológia közötti komplex összefüggéseket. Ez a megközelítés, amely mindig is jelen volt a szovjet irodalomban és filmművészetben – és néhány "partizán" kelet-európai kutató felfogásában -, a történetírásban csak a szovjet levéltárak megnyílása után vált igazán népszerűvé, amikor egyre több dokumentum és visszaemlékezés tükrében lehetett vizsgálni a sztálinizmus mindennapjait. Miközben vitathatatlan, hogy a "szocialista tartalom" a létező szocializmusban csak igen korlátozott keretek között érvényesülhetett, figyelmen kívül hagyásával a kelet-európai államszocializmusok meghatározása is inadekvát. Helyesen írja Kotkin: "A bolsevik monopólium megteremtése nem magyarázható adekvátan, ha figyelmen kívül hagyjuk a kulturális dimenziót. Maga a bolsevizmus, az evolúcióját is beleértve, soha nem pusztán egy intézményrendszert, egy vezetői csoportot vagy egy ideológiát jelentett, hanem mindig is magába foglalt egy erőteljes szimbólumrendszert, új attitűdöket, nyelvet és beszédstílust, új viselkedési mintákat a privát- és a közéletben, még az öltözködésben is új divatot – egyszóval egy olyan megélt tapasztalatot, amelyen keresztül lehetséges volt elképzelni és életre hívni a szocializmusnak nevezett új civilizációt."¹⁰

A fentiekben nagy vonalakban felvázoltam a sztálinizmus-koncepciók fő fejlődési irányát. Az alábbiakban ezek részletes bemutatására és sztálinizmus-képének megrajzolására teszek kísérletet. Az elméleti fejtegetést a történetírók releváns munkáiból vett példák támasztják alá. Bár kísérlet történt arra, hogy a legfontosabb szerzők bekerüljenek a válogatásba, a tanulmány nem annyira a részletes historiográfiai áttekintést, mint inkább a nagyobb elméleti irányzatok bemutatását tekinti feladatának a sztálinizmus historiográfiájában. A legtöbb példa ezeknek az irányzatoknak az illusztrálását szolgálja. A tanulmány "nyugati" fókuszát az eszme- és filozófiatörténeti munkák kirekesztése magyarázza, amely műfajokban elsősorban a kelet-európai szerzők jeleskedtek.

Szót kell ejteni még egy speciális műfajról, amelyet egészen más okok miatt hagytam figyelmen kívül. Sztálin, a diktátor személyisége nagyon korán megragadta mind a kor embere, mind pedig a történészek fantáziáját. Az egyik oldalon felsorakozott a "hivatalos" Sztálin-irodalom (a szerzők között találjuk például az író Barbusse-t, aki úgy jellemezte Sztálint, mint udvarias, szerény, jó humorérzékkel megáldott embert, akinek egyetlen ambíciója, hogy népét boldoggá tegye),¹¹ míg a másik oldalon megjelentek olyan polemikus művek, mint Trockij híres Sztálin-könyve, amelynek befejezését alkotója meggyilkolása akadályozta meg.¹² Míg a kortársak esetében nem meglepő, hogy a politikai szempont alárendelődött a szakmainak, annál inkább hátrány ez sok, történészek által írt életrajzi munkában. Olyan szerzőknél, mint például Ulam vagy Conquest, a sztálinizmus komplex jelensége Sztálin személyiségével azonosul; Sztálin az "ősgonosz", akinek ördögi akarata mozgatja az ártatlan emberek millióinak halálát okozó terror gépezetét.¹³ Ez a fajta megszemélyesítő-mítoszgyártó történelem, bár jól mutat a hollywoodi filmvásznakon, elméletileg a sztálinizmus egyetlen komolyabb kérdését sem magyarázza.¹⁴ Szélesebb ideológiai kontextusa a hidegháborús időszak kommunista boszorkányüldözése, amely nyilvánvaló például Ulam munkájában: "Míg Sztálin személyiségében találhatunk olyan vonásokat, amelyek megmagyarázzák, hogy miért irtotta ki közeli hozzátartozóit és barátait, azt a személyiség már nem magyarázza, hogy azok az emberek, akiknek a testvéreit a diktátor megölette, a feleségüket száműzte, miért szolgálták olyan hűségesen Sztálint, és miért nem lázadtak ellene. Lenin gyakran idézte Goethe sorait: "fakó minden teória, s a lét aranyló fája zöld." A kommunisták számára a lét volt a teória, és ezért válhatott egy grúz suszter fia a modern történelem legkegyetlenebb diktátorává."¹⁵

Míg a nyugati revizionista történetíró iskola diszkreditálta ezt a műfajt, az államszocializmus bukása Kelet-Európában ismét piacképessé tette a "leleplező" Sztálin-irodalmat, amelynek szélesebb ideológiai kontextusa sem áll messze hidegháborús elődeitől. Durva hiba lenne azonban Sztálin bűneinek vagy magánéletének leleplezésére redukálni a sztálinizmus rendkívül komplex jelenségét. Miközben egyetlen épeszű történész sem vitatja Sztálin személyes felelősségét és a represszióban játszott szerepét, historiográfiai zsákutca lenne visszatérni egy olyan elméleti kerethez, amelyet a mérvadó szovjetológia már az 1970-es években meghaladott. Csak remélni lehet, hogy ezt előbb vagy utóbb Kelet-Európában is felismerik.

 

 

1. A modernizációs paradigma

 

E helyütt nem teszek kísérletet a bolsevik ideológiai fordulat tartalmának elemzésére, amely Sztálin nevéhez kapcsolódik; az áttekintés csak a sztálinizmus történeti feldolgozásainak vizsgálatára vonatkozik.¹⁶ A sort Isaac Deutscher terjedelmes Sztálin-monográfiája nyitja meg, amely ma is alapműnek tekinthető a sztálinizmus szakirodalmában. Miközben Deutscher nagy figyelmet szentel a bolsevik párton belüli belső hatalmi harcoknak, és igen szemléletesen leplezi le Sztálinnak az ellenzék megosztására irányuló taktikáját, Sztálin második forradalmát nem azonosítja a diktátor hatalomért vívott harcával (ami nem kis teljesítmény az egykori trockistától). Deutschernél már megjelenik a sztálinizmus modernizációként való felfogásának alapgondolata: "Mindezek után mennyire más képet mutat a sztálinista Oroszország. Az a birodalom, amelynek Sztálin az élére állt, a művelt emberek és felvilágosodott munkások kis csoportjait leszámítva, nyugodtan nevezhető a vademberek országának. S ezzel nem az orosz nemzeti jellemet akarjuk minősíteni – Oroszország "elmaradott, ázsiai" állapota a nemzet tragédiája, nem pedig hibája volt. Sztálin arra vállalkozott – egy híres mondást idézve -, hogy barbár eszközökkel űzze ki a barbárságot Oroszországból. S éppen az alkalmazott módszerek jellege miatt szivárgott aztán vissza annak a barbárságnak a nagy része, amelyet már száműzött az orosz életből. Ennek ellenére a nemzet a legtöbb területen hatalmas fejlődést ért el. A termelés anyagi bázisa, amely 1930-ban még egy közepes nagyságú európai államét sem érte el, olyan gyorsan és nagymértékben kiszélesedett, hogy Oroszország ma Európa első és a világ második ipari hatalma."¹⁷

Fontos azonban hozzátenni, hogy Deutschernél hangsúlyosak a sztálini rendszer szocialista vonásai; ennyiben tehát közelebb áll a sztálinizmus mint civilizáció paradigmájához, mint a későbbi tisztán modernizációs megközelítésekhez: "S azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a sztálinizmus mélyén megbúvó eszmény – amelyet Sztálin durván eltorzított formában fejezett ki – nem az ember ember fölötti vagy nemzet nemzet fölötti, vagy mondjuk faj faj fölötti uralma volt, hanem alapvető egyenlőségük. S eszerint még a proletárdiktatúra sem más, mint az osztály nélküli társadalomba való átmenet formája, az ösztönző erő pedig mindvégig a szabad és egyenlő polgárok közössége maradt, nem pedig a diktatúra. A sztálinizmus kulturális hatásában számos pozitív és értékes elem is található, s ezek hosszú távon bizonyára fellázadnak a rendszer kegyetlen vonásai ellen."¹⁸

A modernizációs paradigma tiszta típusával találkozunk Alexander Gerschenkron nagy hatású műveiben, amelyekben a közgazdász arra vállalkozott, hogy kidolgozza az ipari fejlődés tipológiáját.¹⁹ Gerschenkron szerint az elmaradott országokban "specifikus" fejlődési útra van szükség, hogy felzárkózzanak az iparilag fejlett államokhoz. Ilyen specifikus tényező volt Németországban a banktőke nagy befolyása, amely megteremtette a kartellizáció feltételeit, vagy az állam mint a modernizáció fő kezdeményezője és ösztönzője Oroszországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában. Gerschenkron szerint az "elmaradottság foka" határozza meg a kérdéses országban alkalmazható stratégiát; míg a kevésbé "lemaradt" német állam esetében elegendő volt, hogy a bankok ösztönözzék a modernizációt, Oroszországban ehhez mind az anyagi, mind pedig a bizalmi tőke hiányzott. Ilyen esetekben, mondja Gerschenkron, csak egy erős állam képes kikényszeríteni a lakosságból a modernizációhoz szükséges óriási anyagi és emberi áldozatot. Gerschenkron olvasatában a szocializmus semmi más, mint a megkésett iparosítás terheinek elviselését megkönnyítő ideológia: "Ledönteni egy elmaradott országban a stagnáció korlátait, felébreszteni az emberek képzelőerejét, és energiáikat a fejlődés szolgálatába állítani, ehhez erősebb orvosság kell, mint az erőforrások kedvezőbb elosztásának ígérete vagy mint az alacsonyabb kenyérár. Ilyen körülmények közt mind az üzletember, mind az elszánt és újításra kész vállalkozó a magas profitkilátásoknál sokkal erősebb stimulust igényel. Ami a rutin és az előítélet hegyeinek megmozgatásához szükséges, az a hit – a hit abban, hogy az aranykor – Saint-Simon szavaival – nem a múlté, hanem még az emberiség előtt áll."²⁰

Gerschenkronnak a gazdasági elmaradottságra vonatkozó téziseiben megjelenik a modernizációs paradigma valamennyi lényeges eleme. Ebből a perspektívából a sztálinizmus nem egyéb, mint az 1890-es években elkezdett és az első világháborúval félbeszakadt orosz iparosítás befejezése, amelynek segítségével Oroszország leküzdötte évszázados gazdasági elmaradottságát és felemelkedett az iparilag fejlett nemzetek soraiba; a rendszer szocialista tartalma pedig a modernizáció ideológiai mankójává sekélyesedik. A végső alapvetésben tehát minden lényegi különbség eltűnik a két világrendszer között; a szocializmus nem úgy jelenik meg, mint a kapitalizmus lehetséges alternatívája, hanem mint a gazdasági elmaradottság leküzdésének "specifikus" eszköze. Ebben a megközelítésben a kapitalizmus mintegy kooptálja az alternatív világrendet, hiszen az mindig is az előbbi vonatkoztatási keretén belül áll; a szocializmus nem egy új világot hoz létre, hanem egy fejlett ipari civilizációt. Ezzel a gondolattal egyébként a Kerr, Aron és mások által kidolgozott konvergencia-elméletben is találkozunk, amelyik az ipari társadalmak közös fejlődési logikájából kiindulva azzal érvelt, hogy a szocialista államok előbb-utóbb létrehoznak egy kapitalistához hasonló társadalmi struktúrát. Miközben a hidegháborús korszak nyugati történetírásában érthető ennek a megközelítésnek a vonzereje, a "szocialista tartalom" figyelmen kívül hagyása éppen attól a "specifikus" jellegtől fosztotta meg a sztálini rendszert, amelyet megragadni igyekezett. Miközben a modernizációs iskola történeti perspektívába állította a sztálinizmust, képtelennek bizonyult arra, hogy felismerje benne a forradalmi, új elemeket. Ez jelentette ennek az iskolának a legfontosabb elméleti és módszertani korlátját.

Fontos azonban megjegyezni, hogy miközben a modernizációs felfogás végigkíséri a Sztálin-kutatók első generációjának munkáját, olyan kiemelkedő írók esetében, mint Deutscher vagy Carr, soha nem vész el teljesen a szocialista tartalom. Az egykori szovjet nagykövet, Edward Hallett Carr legfontosabb munkája a tízkötetes Szovjet-Oroszország története, amelyből három kötetet szentelt a tervgazdaság bevezetésének. Noha Carr is elsősorban Oroszország modernizálóját látta Sztálinban, világosan felismerte, hogy a tervgazdaság nem pusztán a gazdasági elmaradottság leküzdésének specifikusan orosz eszköze, hanem a gazdaságszervezés olyan új formája, amely Carr szerint egyetemes jelentőségű. Itt érdemes megjegyezni, hogy Carr a tervgazdaságban megoldást látott a kapitalista világ ciklikus kríziseire (amiket, ne feledjük, az időben a gazdasági világválsághoz közelebb álló generáció valószínűleg másként értelmezett, mint az azt már történelemként megélő, ilyen élményektől egyelőre megkímélt utódaik). Ha Carr gazdasági értelemben nem is bizonyult prófétának, világosan felismerte a rendszer szocialista tartalmának jelentőségét: "1967-ben a szovjet munkás, de még a szovjet paraszt is teljesen más ember volt, mint apja vagy nagyapja 1917-ben. Tudatában volt annak, mit tett érte a forradalom, és ez ellensúlyozta azt a szabadságot, amelyben soha nem volt része, és amelyről nem is álmodott. A rendszer kegyetlensége valóságos volt; de valóságosak voltak az eredményei is."²¹ Ennek a különbségnek a felismerésével Carr – Deutscherhez hasonlóan – mindenképpen meghaladta a modernizációs paradigmát.

Érdekes, hogy éppen a következő nemzedék munkája közelítette meg a modernizációs paradigma "tiszta" típusát. Ennek egy jellemző példája Rosenberg és Marylin Oroszország és Kína átalakítása: Forradalmi harc a 20. században című könyve, amelyben a szerzők azon az alapon hozzák közös nevezőre az orosz és a kínai példát, hogy mindkét országban analóg módon ment végbe a 20. századi megkésett modernizáció, amelyet a kommunista párt hajtott végre a maga erőszakos és véres eszközeivel.²² A Rosenberg és Marylin által felsorolt fő strukturális jegyek a gazdaság központi irányítás alá helyezése, az erőszakos kollektivizálás, az urbanizáció, a szuperindusztrializáció, és a párt hatalmi monopóliumának megerősítése a belső ellenzék fizikai megsemmisítésével. A szocialista program tehát lényegében nem más, mint az elmaradt agrárországok modernizálásának eszköze olyan körülmények között, amikor más eszközökkel nem vagy csak sokkal lassabban lehetne kikényszeríteni a modernizációt. Nem meglepő, hogy ebből a meghatározásból teljesen eltűnik a rendszer szocialista tartalma, programja pedig modernizációs ideológiává alakul.

A modernizációs paradigma népszerűségét (mind a nyugati, mind a keleti történetírásban) az 1960-as és 70-es években kiteljesedő dekolonializációs mozgalmak, és a Harmadik Világért vívott versengés is megnövelte. Egész iskola alakult, amely úgy értelmezte a szocializmus exportját a gyarmatokra, mint a Harmadik Világ modernizálásának a kapitalista modernizációnál véresebb, de hatékonyabb eszközét. Egyes szerzők, mint például Lowenthal, egyenesen úgy érveltek, hogy a szocialista ideológia egy bizonyos határon túl gátjává válik a fejlődésnek, és mint ilyentől, meg is kell szabadulni tőle.²³ A kommunista pártra – írja Lowenthal – nemcsak az a feladat nehezedett, hogy politikai eszközökkel gyorsítsa meg az iparosítást, hanem az is, hogy mesterségesen fenntartson egy utópisztikus társadalomképet. Ezt azon az áron tudta biztosítani, hogy felszámolta az ellenzéki intézményeket és társadalmi erőket, és állandó "forradalmi" beavatkozást igényelt a diktatórikus állam részéről, hogy megakadályozza az új uralkodó osztály kialakulását. Egy ideig – mondja Lowenthal – folyik a harc az utópikus célokért küzdő csoportok és a modernizálók között, de a harc az utóbbiak elkerülhetetlen győzelmével végződik: "Amint a kommunista pártban felismerik, hogy a permamens forradalom lehetőségei kimerültek, a párt megszűnik mozgalmi rezsim lenni, és konzervatív bürokráciává alakul. Ez a funkció- és értékváltás a párt intézményes struktúráját is megváltoztatja."²⁴

Ahogyan ez Lowenthalnál is látható, a modernizációs paradigma nem veszi figyelembe a szocialista és kapitalista "fejlődési diktatúráknak" a kapitalista világrendszerhez való eltérő viszonyát, mint ahogyan arra sem tesz kísérletet, hogy globális kontextusban értelmezze ezeket a különbségeket. Az elmaradottság (vagy egy későbbi terminussal "alulfejlettség") problémája ezért nem relációként konstituálódik, hanem kiindulási pontként jelenik meg egy univerzálisnak tételezett fejlődési folyamatban. A "fejlődés diktatúrái" – kommunisták és nem kommunisták egyaránt – így maguk is beilleszkednek a globális kapitalista fejlődés "vastörvényű" láncolatába. Ebben az összefüggésben az (eredetileg) rendszerkritikai ideológia rendszerimmanens elemmé alakul, amely pusztán csak arra szolgál, hogy egyetlen cél érdekében mobilizálja a társadalom minden erőforrását.

Elméleti korlátai ellenére a modernizációs iskola különösen a gazdaságtörténészek munkájában hozott bizonyos eredményeket. Mindenképpen előrelépésnek tekinthetjük azt a felismerést, hogy a sztálinizmus nem pusztán a jó és rossz erők küzdelmét jelentette az orosz nép meghódításáért, és nem vezethető vissza a rendszer minden gonoszsága Sztálin személyiségére. Sztálin éppúgy a körülmények hatása alatt cselekedett, mint a világ bármely más politikusa, sőt, azt lehet mondani, hogy a specifikus orosz körülmények (és itt döntő szerepet játszott Oroszország elmaradottsága) egyébként is meglehetősen beszűkítették a bolsevik vezetők mozgásterét. Ebből a szempontból helyesen írja Alec Nove: "A kollektivizálást nem lehetett önkéntes alapon végrehajtani. Az erőltetett iparosítás – különösen a nehézipar fejlesztése – az ötéves terv ellenkező értelmű ígéretei ellenére is az életszínvonal csökkenését jelentette. Elkerülhetetlen volt az erőszakszervezetek hatalmának és a rezsim népszerűtlenségének növekedése. A tömegek akarata ellentétbe került a párt célkitűzéseivel. Hozzá kell tennünk, hogy hasonló konfliktus áll fenn minden olyan országban, ahol az államnak kell finanszíroznia az iparosítást. Ilyenkor az állam az áldozatokat felülről kényszeríti a tömegekre, hiszen azok önként nem akarják és nem tudják finanszírozni azokat a beruházásokat, amelyek megtérülését nem is remélhetik."²⁵

A sztálinizmus racionalizálására tett közgazdasági kísérletek többsége azonban csak egy bizonyos határig érzi racionalizálhatónak a terrort. Nove például "szélsőségesen szélsőséges" sztálinizmusról beszél, hozzátéve, hogy semmilyen gazdasági szükségszerűség nem magyarázhatja a milliókat érintő, illetve elpusztító terrort. Nove meghatározásában világos, hogy bár sok tekintetben szakít a modernizációs paradigmával, egy lényeges ponton nem tudja meghaladni: a sztálinizmus nála is elsősorban mint gazdasági rendszer konstituálódik. Ezért történhet meg, hogy Nove a sztálini fordulatban nem lát mást, mint egy állami eszközökkel végrehajtott modernizációt (amellyel egyébként visszatér a gerschenkroni definícióhoz). Sztálin felülről végrehajtott forradalma azonban az élet sok más területét is forradalmasította, mint ahogyan a szocialista ideológia sem pusztán azt a "fizetőeszközt" helyettesítette, amellyel jobb híján az állam kifizette az állampolgárokat. Ezeknek a területeknek a kiiktatásával a sztálinizmus jelensége éppolyan értelmezhetetlen marad, mint a Nove által "szélsőségesen szélsőségesnek" nevezett rendszerimmanens elemek.

2. A totalitárius modell

 

A paradigma értelmezését megnehezíti, hogy tulajdonképpen nem egy, hanem két modellről beszélhetünk, ezeket azonban általában egyszerre használták. Noha a nyugati szovjetológiát nehezen lehetne azzal vádolni, hogy a sztálini iskola hatása alá került volna, az evolúciós modell sok rokon vonást mutatott a hivatalos szovjet meghatározással – egészen a glasznoszty időszakáig. Az evolúciós modell abból indult ki, hogy a bolsevik ideológiában – sőt már Marxnál is – megjelenik a totalitárius csíra, amely a fejlődés későbbi szakaszában létrehozza a sztálinizmust. Ugyanez a fejlődési modell – igaz, ellenkező előjellel – a Sztálin által jóváhagyott bolsevik párttörténetben is megjelenik. Az operációs modell nem foglalkozott a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus közötti kontinuitás kérdésével, hanem a mindenkori szovjet társadalom működésének leírására szolgált.

Mai szemmel éppolyan porosnak tekinthetjük a totalitárius modellt, mint a bolsevik párttörténetet. Miközben ez volt az 1950-es és 60-as évek nyugati szovjetológiájának domináns paradigmája, Abbott Gleason Totalitarianizmus: a hidegháború belső története című kitűnő könyvében részletesen elemzi Amerika hidegháborús politikája és a tudománypolitika összefüggéseit, és bemutatja a paradigma ideologikus kontextusát.²⁶ Nyilvánvaló, hogy a totalitárius modell olyan propagandaeszköz (is) volt, mint egy másik kontextusban a bolsevik párt története, és ez óhatatlanul rányomta a bélyegét a paradigma tudományos értékére. A politika, úgy tetszik, nem csak Kelet-Európában akadályozta az akadémiai alkotómunkát. E helyütt nem célunk számba venni a totalitárius irodalmat; az elemzés csak a paradigma legfontosabb jellemzőire és a legjelentősebb kritikai észrevételekre korlátozódik.

A legnagyobb hatású, és szellemi teljesítményét tekintve legkiemelkedőbb munka Hannah Arendt 1951-ben megjelent klasszikusa, A totalitarianizmus gyökerei, amelyben Arendt megkísérli történeti perspektívába helyezni a totalitárius rendszerek kialakulását.²⁷ A könyv azért is figyelemre méltó, mert elsődleges kontextusa nem a hidegháború, mint a legtöbb korabeli munkáé. A 20. század elejének tömeg-elméleteire támaszkodva Arendt úgy látja, hogy a század elején felbomlottak a hagyományos társadalmi viszonyrendszerek, és létrejött az osztály nélküli társadalom, amelyben az egyén védtelennek érzi magát az őt körülvevő világ komplexitásában. A fasiszta és a kommunista párt a maga totális ideológiájával azt a hitet kelti az egyénben, hogy választ talált problémáira; ezért az elszigetelt egyén készséggel azonosul a párt ideológiájával, amely azt ígéri, hogy rendet teremt a káoszban. A fasiszta és kommunista párt Arendt szerint nem osztályokat, hanem atomizált egyedekből álló tömegeket szervez, akiket különösen sebezhetővé tesz gyökértelenségük tudata. A fasiszta és a kommunista pártok azonban hatalomra kerülve nem új társadalmi viszonyrendszereket hoznak létre, hanem behatolnak a civil szféra minden területére és a még fennmaradó plurális intézmény- és viszonyrendszereket is megsemmisítik. Mivel tökéletesen ellenőrizni csak a minden egyéni vonásukat elvesztett egyéneket lehet, a totalitárius mozgalmak eredendően elszánt ellenségei az individualizmusnak, amelyet minden eszközzel megkísérelnek elpusztítani. Ezek a mozgalmak így tehát nemcsak a társadalmi szerveződés régebbi formáira, hanem az egyén szabadságára is egyformán veszélyesek. Az egyéniség elpusztítása, az ember dehumanizálása jelenti Arendt számára a gonosz modern formájának megnyilvánulását, amely gonoszság egyként testesül meg a fasiszta és kommunista pártokban.

A totalitárius rendszerek legfőbb jellemzőjét Arendt után Friedrich a következő öt pontban foglalta össze: 1) az élet minden területét lefedő hivatalos ideológia, amelyet minden lakosnak kötelező érvényűként kell elfogadnia; 2) az egyetlen engedélyezett tömegpárt (a teljes lakosság legfeljebb 10%-a), melynek tagjai fanatikus hűséggel ragaszkodnak a párthoz, és alárendelik magukat a centralizált, hierarchikus struktúrának, melynek élén a mindenható vezér áll; 3) a fegyveres erők feletti monopólium és technikai ellenőrzés; 4) a tömegkommunikáció eszközei feletti monopólium; 5) a hatékony terrorrendszer, amely véletlenszerűen választja ki az aktuális "ellenségeket" és szisztematikusan él a pszichikai megfélemlítés eszközeivel.²⁸ Brzezinski hozzáteszi, hogy a totalitarianizmus legnagyobb veszélye az ember erkölcsi lényegére irányuló fenyegetés, és a terror intézményesítése, amely kifejezi a rendszer lényegét.²⁹

Míg a modernizációs paradigma elsősorban gazdasági kérdések összefüggéseiben igyekezett megragadni a sztálinizmus problémáját, a totalitárius modell egy jóval sematikusabb megközelítést választott, és egyszerű uralmi kérdéssé redukálta a definíciót. Az új elem mindössze annyi, hogy a jó és gonosz erők harca nem a mesében, hanem a modern társadalomban konstituálódik, ahol az előbbi (vagyis a totalitárius rendszerek ellensége) egyetemes emberi értékek hordozója. Függetlenül attól, milyen perspektívákat ígér ez az elméleti keret, a modell uralom-definíciója mindenképpen problematikus. Ahogyan Jerry Hough is rámutat, a modell csaknem kizárólag a politika "output" oldalára koncentrál – "azokra a döntésekre, amelyeket a szovjet vezetők (vagy csak vezető) hozott és a hatalom fenntartásának eszközeire."³⁰ Létezett azonban egy "input" oldal is, amely magába foglalta a szovjet társadalom azon feltételeit, amelyeket a vezetők tekintetbe vettek a döntéshozatalnál, illetve a visszacsatolás lehetőségét. A totális uralom az Arendtnél vagy Brzezinskinél leírt formájában legfeljebb csak a regényekben vagy az NKVD-vezetők álmaiban fordult elő. Azt lehetne mondani, hogy a totalitárius paradigma éppen ellenkező irányba indult el, mint a sztálinizmus civilizációként való meghatározása: míg az utóbbi arra törekedett, hogy a sztálinizmus alatti élet totalitását ragadja meg, az előbbi egy elképzelhetetlenül leszűkített (és még úgy is vitatható) definíciót próbált meg kiterjeszteni a szovjet társadalom és a szovjet élet egészére.

További problémát jelentett, hogy a totalitárius modell abszolút figyelmen kívül hagyta a szovjet társadalom realitásait. Ezek közé tartozott például az elmaradott infrastruktúra, ami lehetetlenné tette annak a totális ellenőrzésnek a megvalósítását, amely a totalitárius paradigma értelmében jellemezte ezeket a társadalmakat. Szintúgy nem került sor a sztálini politika ingadozásainak vizsgálatára, ezért úgy tűnt, mintha Sztálinnak vagy egyáltalán nem lenne szüksége arra, hogy figyelembe vegye ellenfeleinek reagálását, vagy éppen ellenkezőleg, nemcsak figyelembe veszi, hanem döntéseibe is belekalkulálja a várható reakciókat. Így a szovjet politika nem egyéb, mint egyetlen nagy terv kibontakozása, amelynek Sztálin minden részletét előre ismeri. Hogy ez mennyire nem volt így, azt ma már rengeteg dokumentum és tanulmány bizonyítja; de ezek nélkül is könnyen átlátható, hogy a fenti érvelésből éppen Sztálin mindenhatósága és tévedhetetlensége következett, ami valószínűleg nem állt messze attól a Sztálin-imázstól, amivel a diktátor is egyetérthetett.

Elméleti hiányosságai ellenére a totalitárius paradigma számos olyan tézist hagyott az utókorra, melyek cáfolata több nemzedék szovjetológusainak is elegendő munkát adott. A "revizionistának" nevezett történetírói iskola (amely a totalitárius modell revideálására tett törekvéséről kapta a nevét) valójában rendkívül heterogén irányzatokat takar. Az alábbiakban csak felsorolásszerűen kívánom jelezni a totalitárius iskola legfontosabb, revízióra szoruló állításait, a teljesség igénye nélkül:

 

• a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus történetileg és logikailag egy fejlődési láncot alkot (ezen alapul az evolúciós modell);
• a bolsevik párt monolitikus, zárt rendszerré alakítja át a hatalmat (a politika "input" oldalának kiiktatásával);
• az állam behatol a társadalomba és felszámolja a társadalmi élet minden létező formáját;
• a terror és a tömeges represszió megtervezett, és végig a párt (és Sztálin) irányítása alatt áll;
• a lakosság vagy akaratától megfosztott báb vagy maga is fanatizált hívő, aki képtelen bármilyen ellenvélemény kifejezésére, és csak passzív szemlélője az eseményeknek;
• a kommunista párt a szovjet rendszer egyedüli aktora.

 

Érdemes megjegyezni, hogy a revizionista történészek minden erőfeszítése ellenére is sokáig élt a nyugati köztudatban a totalitárius iskola által kialakított Kelet-Európa-kép (különösen az akaratától megfosztott ember mítosza). Miközben itt nyilvánvalóan megfigyelhető egyfajta civilizációs rasszizmus, sajnálatos, hogy az 1989-91-es rendszerváltások éppen ezt a totalitárius paradigmát "importálták" a nyugati szovjetológiából.

3. A "revizionisták"

 

Ahogyan fentebb már jeleztem, a "revizionista" iskola sokkal inkább volt rendkívül sokféle irányzat lazán összekapcsolódó halmazának a gyűjtőneve, mint egy egységes paradigma. Az idetartozó történészek – amellett, hogy valamennyien kritizálták a totalitárius modell Sztálin-képét – korántsem voltak ilyen egységesek a sztálinizmus jelenségének új meghatározásában. Az irányzatok közötti különbségeket növelte, hogy az elméleti keret módszertani meghatározottságot is jelentett. Míg a revizionisták első nemzedéke – noha letért a totalitárius útról – arra törekedett, hogy felállítson egy hasonlóan elméleti modellt, amelyből levezethető a szovjet történelem, és lényegében továbbra is csak a makrostruktúrák vizsgálatára koncentrált, a következő nemzedéknél előtérbe kerültek az olyan alternatív módszertani irányzatok, mint a társadalomtörténet, a történeti antropológia, a feminizmus, a kulturális antropológia, a microhistory, vagy az oral history. Az alábbiakban a jelentősebb revizionista irányzatok bemutatása és kritikai értékelése következik.

A revizionisták első nemzedéke a totalitárius iskola azon állítását vette kritika alá, hogy a marxizmus, bolsevizmus és sztálinizmus történeti és logikai folytonosságot jelent. Megközelítésük sok rokon vonást mutat Trockij thermidor-elméletével; a sztálinizmus nem a bolsevik forradalom beteljesülését, hanem éppen ellenkezőleg, a végét jelenti, a forradalmi hagyományokkal való szembefordulást, egyfajta konzervatív-bürokratikus fordulatot. Ennek az értelmezésnek a Trockij utáni legeredetibb kifejtésével Moshe Lewinnél találkozunk. Lewin szerint a cári Oroszország két, egymástól igen eltérő társadalmi formációt foglalt magába: az egyik oldalon megjelent egy dinamikusan növekvő kapitalista szektor, míg a másik oldalon megmaradt a prekapitalista, feudális jellegű intézményrendszer. A bolsevik forradalom az egyenlet mindkét oldalát felszámolta, vagyis lényegében radikálisan "leegyszerűsítette" a társadalmat. Ennek a homogenizált, rurális és félig írástudatlan népességnek a kontextusában győzedelmeskedtek a bürokratikus elemek a forradalmi hagyományok felett. A sztálini fordulat tartalmában tehát nem szocialista, hanem etatista jellegű volt, és meghatározott értelemben visszatérést jelentett a cári Oroszország hagyományaihoz: "A forradalom utáni helyzet valójában nem csökkentette, hanem növelte az állami beavatkozás és az autokratikus hatalomgyakorlás esélyeit. Az egész társadalmi mátrix táplálta ezt az autokráciát. A kormánygépezet, noha nem kímélte meg az egész országra kiterjedő társadalmi-gazdasági hanyatlás, még mindig képes volt arra, amire a társadalom nagy része nem: hogy felhasználja a huszadik század eszközeit az uralom biztosítására, és saját céljainak megfogalmazására modern, nemritkán tudományos köntösben. Mindez szinte spontán és természetes módon segítette elő az autokratikus viszonyok kialakulását. Ezt tapasztaljuk az október utáni kormányzat minden területén, a pártot is beleértve: az irányítás és adminisztratív uralom természetes letéteményese a bürokrata réteg, függetlenül annak társadalmi eredetétől. Ha valami, ez a trend folytatódott, és érte el tetőpontját a ‘magas sztálinizmusban'. Paradox módon, noha a szocialista ideológia sokakat szembefordított a sztálinizmussal, mások ugyanabban az ideológiában találtak igazolást a kemény kéz politikájára és a parancsuralmi módszerekre, melyekkel azok hivatottak élni, akik a legjobban tudják, mi a jó a népi tömegeknek, és akik nem hagyják, hogy megzavarják a fejüket a történelmi fejlődés bonyolult koncepciói."³¹

Lewinnél világosan kirajzolódik a sztálinizmus ellenforradalomként való meghatározása, amellyel lényegében megismétli Trockijnak azt a tézisét, hogy Sztálin szembefordult az októberi forradalom örökségével, és megfosztotta a bolsevik ideológiát annak szocialista tartalmától. Miközben Lewin az október előtti leninizmust is megkülönbözteti Lenin október utáni politikájától, amikor az orosz elmaradottság kontextusában olyan kompromisszumokra kényszerült, amelyek alapvetően idegenek voltak a marxizmustól, az igazi éles cezúrát, vagyis a marxizmussal való teljes szakítást a sztálini fordulatban látja: "Az eredeti leninizmushoz képest Sztálin nemcsak stratégiát váltott, hanem egészen más célok felé orientálta a rendszert. Eltűnt az a program, hogy felépítenek egy új társadalmat, amelyben megszűnik az állam és osztály, és a társadalmi fejlődés során megvalósul a ‘szocializmus', ahogyan Marx, Engels, Lenin és sok nyugati szocialista értelmezte ezt a fogalmat. Ehelyett mindent ‘államosítottak', vagyis a gyakorlatban létrehoztak egy hatalmas, diktatórikus államot, hogy fenntartsa az új osztályrendszert és privilégiumokat, amelyeket az erőltetett iparosítás kialakított. Ezért lehetséges törésről beszélni nemcsak a forradalom előtti és utáni leninizmus, hanem a sztálinizmus vonatkozásában is. A forradalom utáni leninizmus ugyan autokratikus politikai rendszerben, diktatúrában gondolkodott, de széles és heterogén társadalmi bázis alapján, és antiszocialistának bélyegezte és elutasította a szuperállamosítás sztálini programját. Ezt a lenini vonalat képviselte később Buharin."³²

Lewin értelmezési keretének problémája, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít a folytonosság elemeinek a cárizmus és a sztálinizmus között, miközben figyelmen kívül hagy olyan fontos különbségeket, mint például a társadalmi struktúra teljes átalakulása a sztálini forradalom alatt. A volt uralkodó osztályok megsemmisítése, a kollektivizálás, a kuláktalanítás, a "burzsoá értelmiség" elleni kampány vagy a sztálini káderpolitika azonban – ha torzított formában is – de kifejezett egy olyan ideológiát, amelynek deklarált célja volt a társadalmi egyenlőség és a régi osztályok eltörlése. A sztálini forradalom "betetőzte" az októberi forradalommal elindult óriási társadalmi átalakulást, amely – ahogy a fenti, címszavas felsorolás is mutatja – lényegesen több mindent foglalt magába, mint egy agrártársadalom urbanizálását. A társadalmi struktúrának ez a radikális átalakulása azonban teljesen kimarad Lewin munkáiból.

Érdemes felidézni Carr szavait: "1967-ben a szovjet munkás, de még a szovjet paraszt is teljesen más ember volt, mint apja vagy nagyapja 1917-ben." A sztálinizmusnak a konzervatív fordulattal, az "archaikus" társadalmi viszonyok helyreállításával való azonosítása kizárja azoknak a forradalmi elemeknek a felfedezését, amelyek igenis "mássá" tették a kor emberét, mint a cári Oroszország alattvalóit. Lewin mint meggyőződéses szocialista, elutasította, hogy "szocialistának" nevezze a sztálini rendszert; ez az előítélet azonban megakadályozta abban, hogy ne csak a sztálinizmus etatista vonásait vegye észre, hanem a létező szocialistákat is. A sztálinizmus mint ellenforradalom azonban az ideológiai-kulturális dimenzió kirekesztésével éppen olyan redukciónak bizonyult, mint a csak gazdasági jellegű vizsgálódás. Azt is mondhatjuk, hogy miközben a totalitárius paradigma túlságosan komolyan vette a forradalmi ideológiát, a trockiji eredetű thermidor-elmélet korlátja éppen az volt, hogy túlságosan lebecsülte azt.

A sztálinizmus mint ellenforradalom tézisének egy továbbfejlesztett változatát találjuk Stephen F. Cohen munkáiban. Cohen számára a NEP volt a sztálinizmus valódi alternatívája, amelyben benne rejlett egy egészen más kibontakozás lehetősége: "A társadalmi pluralizmus tiszteletben tartása, a társadalmi harmóniára és a törvénytiszteletre helyezett hivatalos hangsúly miatt a NEP a sztálinizmus alternatívájaként modellül szolgálhatott volna a liberális kommunista rend hívei számára."³³ Cohen, Lewinhez hasonlóan, Buharinban ismeri fel a "lenini út" igazi örökösét (nem foglalkozva az olyan aprósággal, hogy a kvázi-liberális szocialistának megtett Buharin soha nem gondolkodott többpártrendszerben). Cohent a történelem utólagos racionalizálásához vezeti Buharin rehabilitálásának szándéka: Cohen szerint Buharin legyőzhette volna Sztálint, ha vállalja azt, hogy a sztálini politikával elégedetlen tömegekhez fordul. ő azonban – mondja Cohen – túlságosan hitt a pártban ahhoz, hogy az "utcára" vigyen egy politikai vitát. A történelemnek ez az utólagos racionalizálása különösen a glasznoszty időszakában lett népszerű, amikor a NEP úgy jelent meg, mint a glasznoszty történeti előzménye, és egyfajta ideológiai igazolása. Azt nem tudjuk, hogy a NEP fennmaradása milyen alternatívát jelentett volna, azt azonban igen, hogy a Szovjetunió liberalizálásának kísérlete a kapitalizmus restaurációjával végződött. Ebben az összefüggésben különösen vitatható a sztálinizmus mint ellenforradalom tézise.

Az 1980-as évekre tehető az a módszertani paradigmaváltás, amely szakított azzal a felfogással, hogy a Szovjetunióban az állam "bekebelezte" a társadalmat, és a vizsgálódás körét az utóbbira is kiterjesztette. A társadalomtörténeti iskola kiemelkedő képviselője, Sheila Fitzpatrick megfogalmazta a sztálinizmus mint forradalom tézisének egy új változatát: szerinte téves az a feltételezés, hogy a sztálinizmus "felülről irányított" forradalom volt, mivel "alulról" is komoly társadalmi erők támogatták. Fitzpatrick "kulturális forradalomként" definiálja a sztálinizmust, amely sokak számára beteljesítette az októberi forradalom ígéretét. Ez a forradalom magába foglalta egy olyan osztályalapú oktatási program meghirdetését, amely munkás-paraszt származású fiatalok tömegei előtt nyitotta meg az egyetemeket, és a régi "burzsoá szakemberek" felváltását egy saját nevelésű, új káderréteggel. Ez az újonnan felemelkedő elit volt a sztálinizmus legfőbb társadalmi bázisa: "A harmincas években végbement iparosítás Sztálin kezdeményezése nélkül is nagyarányú felfelé irányuló mobilitást jelentett. Sztálin értelmiségpolitikája nem pusztán fokozta ezt a tendenciát, hanem nagymértékben ki is használta az elitváltás társadalmi következményeit. Valószínűnek látszik, hogy a sztálini Oroszországban hasonló folyamat zajlott le, mint korábban az Egyesült Államokban, amelynek eredményeképpen sok állampolgár a kormányzati rendszerrel hozta összefüggésbe egyéni felemelkedését. Ennek a feltételezett kapcsolatnak döntő szerepe volt a rendszer legitimálásában. Az új elit gondolkodásában a self-made man büszkesége a rendszernek való személyes lekötelezettség érzésével keveredett, hiszen a kulturális forradalom (és Sztálin) adta meg a lehetőséget, hogy felemelkedjenek."³⁴

Fitzpatrick szerint 1932-ben nemcsak a "kulturális forradalom" ért véget, hanem az egész októberi forradalom is. Az új elit egyfajta "középosztállyá" alakult, amely szakítván a forradalmi idők radikalizmusával, elsősorban saját hatalma és privilégiumai konzerválására törekedett. A harmincas évek végén megnyílt mobilitási csatornákat ezért sorban lezárták, és az új elit berendezkedett pozíciója védelmére és átörökítésére. A sztálini forradalom a harmincas évek közepére ellenforradalomba csapott át.

Fitzpatrick munkássága kétségtelenül úttörőnek tekinthető a sztálini forradalom fogalmának kiterjesztésében és annak felismerésében, hogy a jelenség a szovjet társadalmi élet jóval szélesebb területeit fogta át, mint a Politbüro vagy a kommunista párt. Fitzpatrick tudományos kutatásaival is igazolja, hogy a szovjet emberek korántsem voltak akaratuktól megfosztott bábok, vagy az események passzív szemlélői, hanem aktívan szerepet játszottak a rendszer kialakításában, és sokuknak nagyon is racionális okuk volt arra, hogy október örökségét lássák a sztálinizmusban. Fitzpatrick érdeme, hogy felismeri a sztálinizmus forradalmi jellegét, amely immár nem a "felülről végrehajtott" forradalomra korlátozódik, hanem magába foglal egy széles tömegbázissal rendelkező társadalmi átalakulást. Érdekes azonban, hogy miközben Fitzpatrick rendkívül közel jut a sztálinizmus civilizációként való értelmezéséhez, a 80-as években megjelent írásaiban egy igen leszűkített kultúra- és ideológiafogalommal dolgozik.³⁵ Így lesz lehetséges, hogy a sztálini "kulturális forradalom" lényegében az elitváltással azonosul, ahogy a "szocialista" ideológia is csak mint a munkás-paraszt származású fiatalok felfelé irányuló mobilitásának eszmei igazolása van jelen Fitzpatrick ekkori írásaiban. Miközben Fitzpatrick elvben kész elismerni, hogy a "kulturális forradalom" az élet minden területére kiterjedő forradalmat jelentett, mobilitás-tézisében ez a forradalom csak a társadalom legfelsőbb szegmensében érvényesül. Ezen az alapon kerülhet egymás mellé a szovjet káder és az amerikai self-made man, amely hasonlat teljesen figyelmen kívül hagyja a két társadalom eltérő ideológiai és kulturális kontextusát (Fitzpatrick egyenesen egy sztálini New Deal-ről beszél). A megkülönböztető kontextus nélkül azonban a sztálini "kulturális forradalom" is nehezen értelmezhető.

A 80-as évektől egyre inkább előtérbe kerültek azok a társadalomtörténeti, antropológiai irányultságú megközelítések, amelyek a mikrohistorikus vizsgálódásokból kiindulva támadták a nagyszabású elméleteket. Az új revizionisták különösen azt a tézist igyekeztek cáfolni, hogy a sztálinizmus alatt megszűnt minden kommunikáció az állam és a társadalom között, és az utóbbinak semmi lehetősége nem volt "visszabeszélni." A dokumentumok és visszaemlékezések azonban rávilágítanak arra, hogy a szovjet társadalomban is létezett "közvélemény", és a hatalom valójában igen sokféle csatornán keresztül kommunikált állampolgáraival. Az esettanulmányok azt is feltárják, hogyan befolyásolták a helyi sajátosságok a központban hozott döntéseket; távol attól, hogy a centrum mindent ellenőrizhetett, igen sokszor éppen a helyi folyamatok dinamikája határozta meg egy-egy döntés kimenetelét.

A centrum-periféria problematikája különösen előtérbe került azokban az antropológiai indíttatású munkákban, amelyek a kollektivizálás és a kuláktalanítási kampány belső dinamikáját tanulmányozták. Lynne Viola érdekes tanulmányban mutatja be a helyi pártbizottságok szerepét a kollektivizálás végrehajtásában, illetve azt az alulról gerjesztett dinamikát, ami hozzájárult a terror terjedéséhez³⁶ ; de olyan eseteket is feltár, amikor a helyi közösség befolyására hagyományosan marginálisnak vagy deviánsnak számító csoportok estek áldozatul a kuláktalanítási kampánynak, így például kicsapongónak számító asszonyok vagy férjezetlen tanítónők.³⁷ Lynne Viola kutatásai szemléletesen mutatják be, hogy nemcsak a helyi pártszervezetnek, hanem a helyi közösségnek is volt befolyása a kampány alakulására, és még ebben a kiszolgáltatott helyzetben is léteztek visszacsatolási lehetőségek. A periférián levő paraszti közösség is folytatott párbeszédet a hatalommal és nemritkán effektíven befolyásolta helyi szinten a döntéshozatalt.

Hasonló eredményekre vezettek a többnyire szintén antropológiai indíttatású gyártanulmányok. Miközben sokáig szinte megkérdőjelezhetetlennek tetszett az a totalitárius paradigmában gyökerező tézis, hogy a sztálinizmus a munkásokat a rabszolgák szintjére süllyesztette, a revizionista történészek a 80-as években ismét "felfedezték" a korszak szovjet munkásosztályát, amelyik gyakran nemcsak gyári szinten volt képes nyomást gyakorolni a döntéshozatalra. Vladimir Andrle például részletesen bemutatja, hogyan befolyásolta a "burzsoá szakemberek" elleni kampányt a munkásosztály és a mérnökök közötti viszony, illetve, hogy milyen elidegenítő hatása volt a 30-as évek teljesítményfokozó intézkedéseinek (ezek közé tartozott például a bérek nivellálásának megszüntetése).³⁸ Kuromiya azokat a komplex alkufolyamatokat elemzi, amelyek segítségével a gyárak megpróbálták a munkaerőt (és munkafegyelmet) biztosítani az ötéves terv kezdeti káoszában, amikor tömeges volt a munkaerővándorlás.³⁹ A sztahanovista mozgalmat vizsgáló Siegelbaum felhívja a figyelmet arra, hogy ez nem pusztán anyagi természetű juttatásokat jelentett, hanem sokszor éppen a hatalomhoz szólás privilégiumát.⁴⁰ Sok sztahanovista munkás érezte feljogosítva magát arra, hogy társai véleményét is kifejezze, és ez a vélemény gyakran nem is volt olyan hízelgő a hatalomra. Siegelbaum egy későbbi tanulmányában több példát talál arra, amikor kolhozokban dolgozó élmunkások kritizálják a termelési gyakorlatot, vagy az egész kollektíva nevében fordulnak kéréssel a kormányhoz valami olyan árucikkért, amiben hiányt szenvednek.⁴¹ A munkásosztály éppúgy megtalálta a hatalomhoz szólás alternatív csatornáit, mint a parasztok, és nemritkán országos szinten is képes volt arra, hogy befolyásolja a döntéshozatalt.

Külön fejezetet érdemelne a totalitárius paradigma központi elemének, a mindent átható terrornak a revíziója, amelyről Arendt azt állította, hogy az a legfontosabb közös elem a náci Németország és a Szovjetunió politikájában.⁴² Mivel ezzel a témával egy másik tanulmányban foglalkoztam, e helyütt csak a legfontosabb revizionista szerzők téziseinek vázlatszerű összefoglalására törekszem.⁴³ Gabor Tamas Rittersporn és J. Arch Getty tett talán a legtöbbet annak a tézisnek a revideálásáért, hogy a nagy terror előre átgondolt és minden apró részletéig eltervezett "akciósorozat" volt, amely végig Sztálin ellenőrzése alatt állt. Rittersporn egy kitűnő könyvben és több tanulmányban mutatja be, mennyiben volt "öngerjesztő" ez a folyamat, és hogyan vált az összeesküvésben való általános hit egyre újabb és újabb összeesküvések generátorává.⁴⁴ A terror – mondja Rittersporn – korántsem a hatalom totalitásából, hanem éppen ellenkezőleg, az instabilitásából fakadt.⁴⁵ Rittersporn szerint a pártapparátus működése rendes körülmények között is nehézkes volt, krízishelyzetekben pedig gyakorlatilag megbénult, és egyfajta feudális anarchia vagy intézményesített polgárháború alakult ki a társadalomban, amelynek során a legtöbb, amit a funkcionáriusok megtehettek, az volt, hogy megpróbálják menteni a saját bőrüket.

J. Arch Getty Ritterspornhoz hasonlóan úgy látja, hogy a pártapparátus korántsem volt az a szigorúan centralizált és olajozottan működő, mindenben a vezér akaratának alárendelt gépezet, ahogyan a totalitárius modell ábrázolta; az ügyintézés, különösen vidéken, inkább kaotikusnak volt mondható (a párttagsági könyveket például elképesztően magas arányban hamisították).⁴⁶ Getty felhívta a figyelmet a centrum és a periféria közötti kommunikáció igen komoly hiányosságaira, és arra, hogy gyakran éppen a periféria feletti elégtelen ellenőrzés tudata töltötte el a centrumot az állandó fenyegetettség érzésével, amely aztán a tömeges represszióba torkollott: "Helyi szinten (ahol a lakosság a leggyakrabban érintkezik a kormányzattal) a politikai adminisztrációt inkompetencia és teljes kulturális elmaradottság jellemezte. A helyi adminisztrálás gyakran populáris paraszti kultúrához hasonlított, amely nehézkesen és fél szívvel próbált modern bürokráciára emlékeztetni. Minél kevesebbet tudott a központ a helyi ügyekről, annál kevésbé tudott beavatkozni, és a moszkvai pártvezetők sok időt fecséreltek el azzal, hogy utánajárjanak, mi történik a provinciákban. Mindig konfliktussal járt, ha a központ próbálta megrendszabályozni és ellenőrzése alá vonni a helyi pártszervezeteket."⁴⁷

Robert Thurston azt a totalitárius tézist cáfolja, hogy a terror a szovjet társadalom és mindennapok egészét áthatotta.⁴⁸ Szerinte a szovjet vezetésnek nem állt szándékában terrorizálni a lakosságot, és nem is volt szüksége a félelemre ahhoz, hogy uralmon maradjon. Több ember hitt a belső ellenség létezésében, mint amennyi félt tőle, és milliók önkéntesen vettek részt a rendszer állandó kampányaiban. Thurston szerint kevesen jutottak el odáig, hogy alapjában kérdőjelezzék meg a rendszert és az állandó ellenségkeresés gyakorlatát. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy a szovjet lakosoknak nem volt meg a képességük vagy a lehetőségük arra, hogy önállóan formáljanak véleményt: "A vizsgált korszak bármely időszakára igaz, hogy az államtól való félelem kevésbé volt jelentős, mint a hatóságokba és az ellenségkeresésbe vetett hit. Ahogyan sok túlélő is elmondja, a lakosság támogatta a rendszer erőfeszítéseit, hogy leleplezze a szabotőröket. 1939-1941-ben, miközben a városi lakosság számottevő része nyilvánította ki hazafiasságát és a sztálini vezetés céljainak támogatását, a szovjet állampolgárok mindvégig megőrizték azt a jogot és képességet, hogy helyzetük sok fontos aspektusát kritizálják."⁴⁹

Végezetül, érdemes visszatérni a mindenható, mindent előrelátó és mindent mozgató vezér mítoszára, amely a mai Sztálin-életrajzokban is megjelenik.⁵⁰ A revizionista történészek munkáinak legfontosabb következtetései – miszerint a nagy terror nem volt megtervezett; a terror inkább a hatalom instabilitásából, mintsem totalitásából fakadt; a fejletlen infrastruktúra és a pártapparátusban uralkodó zűrzavar technikailag is lehetetlenné tette a mindenre kiterjedő ellenőrzést; valójában volt párbeszéd a hatalom és a lakosság között; a szovjet emberek az egész korszak folyamán megőrizték azt a képességet, hogy kritikai véleménynek adjanak hangot; az emberek komolyan vették a szocialista ideológiát, hiszen a legtöbb rendszerellenes kritika az eredeti bolsevik program védelmében fogalmazódott – a mindenható Sztálin mítoszát is megkérdőjelezték. Ennek a mítosznak az érdekessége, hogy noha a nyugati szovjetológiát nehezen lehetne azzal vádolni, hogy a szovjet propaganda hatása alá került volna, a totalitárius paradigma Sztálin-képe sok rokon vonást mutat a diktátor "hivatalos" imázsával. Ahogyan erre például Getty is rámutat: "Sztálin kegyetlen volt, de mégis ember, aki nem rendelkezett a jövőbe látás képességével, és még kevésbé volt képes a jövőt tetszése szerint alakítani. Nem volt a tervezés nagymestere, és a harmincas évek előtti és utáni politikájának elemzése azt mutatja, hogy a kollektivizálástól a külpolitikáig igen sok kérdésben ingadozott."⁵¹ Tudományos érvük nem lévén, a totalitárius iskola képviselői morális alapon kívánták megtámadni a revizionista történészek munkáját, azzal vádolva őket, hogy "mentegetni" próbálják Sztálint és a sztálinizmust.⁵² Az ilyen vádak különböző fogalmi és logikai csúsztatásokon, vagy nemritkán durva hamisításon alapulnak. Sztálin morális felelőssége vitán felül áll valamennyi revizionista munkájában. Tévedhetetlensége és mindenhatósága azonban nagyon alapos revízióra szorul. A Sztálin-kultusz egy hosszú és dinamikus folyamat integráns részeként alakult ki, és megformálásában éppúgy szerepet játszott a népi képzelet, mint a pártpropaganda. Ennek a folyamatnak a legfontosabb eredménye, hogy az eredeti szocialista program helyett a létező államszocializmus valósult meg Kelet-Európában. Összetevőinek vizsgálata tehát nem a diktátor mentegetéséhez, hanem egy rendkívül ellentmondásos korszak adekvát történeti magyarázatához nyújt forrásokat.

 

 

4. A sztálinizmus mint civilizáció

 

Ahogyan már fentebb is jeleztük, nem lehet pontos határvonalat húzni a revizionisták és a sztálinizmust "civilizációként" felfogó történetírók között, hiszen az előbbiek közül sokan, különösen a második generáció tagjai, eljutottak ehhez a paradigmához. A sztálinizmust "balról" bíráló kelet-európai szerzők közül többeknél megtalálható a paradigma valamennyi lényeges eleme: ugyanazt a tartalmat fejezi ki az "államszocializmus" meghatározás. Mivel azonban, ahogyan a bevezetőben is jeleztem, a vizsgálódás csak a szűken vett történetírásra korlátozódik, a kelet-európai szerzők elsősorban szellem- és filozófiatörténeti irányultságú munkáinak bemutatásától ezúttal eltekintek.

A nyugati historiográfusok közül elsőként Stephen Kotkin fejtette ki részletesen a sztálinizmus mint civilizáció paradigmáját.⁵³ Kotkin munkájának legfontosabb szellemtörténeti forrásai Foucault, Fitzpatrick és Lewin művei. Az általa művelt társadalomtörténet metodológiáját Kotkin Foucault munkájából kölcsönzi, aki elsősorban azokra a folyamatokra koncentrált, amelyeken keresztül az egyének alárendelik magukat az államhatalomnak. Foucault azonban, mondja Kotkin, nem szentelt elegendő empirikus figyelmet az ellenállás különböző formáinak, amit pedig a legfontosabbnak tartott a modern szubjektivitás kialakulásában. Magnyitogorszk felépítéséről írott monográfiájában Kotkin tehát a szubjektivitás analízisét a mindennapi élet politikájára is kiterjeszti.⁵⁴ Átveszi Foucault-tól azt a tézist, hogy a hatalom nem pusztán a központi államapparátusban lokalizálódik, még akkor sem, ha formálisan mindent az állam részének tekintettek. Az államhatalom mellett kialakultak azok a hatalmi mechanizmusok, amelyek egyszerűbb szinten ugyan, de éppolyan hatékonyan segítettek fenntartani az államot, mint az olyan elsődleges intézmények, amilyen például a rendőrség: "A Sztálin alatti Szovjetunióban csakúgy, mint a modern Franciaországban az állam megértette, hogy hatalma az állampolgárok karakterén és viselkedésén nyugszik."⁵⁵

Fitzpatricktól veszi át Kotkin azt a tézist, hogy a sztálini fordulat valójában inkább forradalmat, mint ellenforradalmat jelentett, és kiteljesítette az októberi forradalommal elkezdődött társadalmi átalakulást. Míg azonban Fitzpatrick 1980-as években született munkáiban ez az átalakulás az elitekre korlátozódott, Kotkin a maga totalitásában értelmezi Fitzpatrick tézisét, és azt állítja, hogy a sztálinizmus nemcsak makro-szinten változtatta meg a társadalom szerkezetét, hanem a mindennapi élet mikro-szintű stratégiáit is forradalmasította. Ezért mondhatja Kotkin: "A sztálinizmus nem pusztán egy politikai rendszer volt, és még kevésbé Sztálin egyeduralma. Egy értékrendszert jelölt, egy társadalmi identitást és egy életmódot."⁵⁶

Végezetül, Lewin munkáin alapul az a gondolat, hogy a társadalmi átalakulás legfontosabb elemét jelentette a sztálini fordulattal megindult urbanizáció. Emberek milliói kényszerültek korábbi életkörülményeik olyan radikális megváltoztatására, ami önmagában is forradalmat jelenthetett. Kotkin felhívja a figyelmet arra, hogy ez nemcsak makro-szinten igaz, hanem az empirikus elemzések szintjén is figyelembe kell venni az "élőhely kis taktikáit."⁵⁷ Az urbanizáció a sztálini forradalom integráns részét képezi és az "államközpontú társadalmi jólét, a maga extrém vagy szocialista formájában, is csak ennek kontextusában vizsgálható."⁵⁸

Kotkin sztálinizmus-definíciójának legfontosabb eleme az a gondolat, hogy az államközpontú társadalmi jólét, a volt uralkodó osztályok felszámolása, a szocialista igazságosság és egy egyenlő társadalom eszményképe komolyan veendő és integráns részei voltak a sztálini korszak politikájának és társadalomtörténetének. Lewinnel ellentétben Kotkin úgy látja, a sztálini fordulat nem pusztán azt jelentette, hogy Sztálin, ügyesen eltorzítva Leninnek a nemzet erejére vonatkozó téziseit, explicite is a nagyorosz imperializmussal kötötte össze a szocializmus felépítését Oroszországban, hanem, ha korlátozott formában is, de zászlajára tűzte a szocialista program megvalósítását: "Bármennyire mestere volt is a politikai manipulációknak, aligha sikerülhetett volna neki [Sztálinnak] megnyerni a szükséges támogatást egy ilyen óriási mobilizációhoz a szocializmus építésének víziója és a tömegek őszinte lelkesedése nélkül. Sok embert magával ragadott egy szebb, egyenlőbb társadalom eszményképe, amelyről úgy tűnt, hogy rövidesen megvalósul. Amikor az 1930-as évtized elkezdődött, az óriási keleti ország úgy érezhette, hogy eljött az ő ideje. Nem voltak hiábavalóak az ‘imperialista háború' és a polgárháború szenvedései, különösen a járvány és éhínség okozta szörnyű pusztulás. A sztálini forradalomról úgy látszott, hogy második és tartósabb hajnala lesz egy igazságos, tiszta, vidám, és gyönyörű Oroszországnak, amelyben az, aki senki volt, minden lehet."⁵⁹

Kotkin sztálinizmus-koncepciója szintézisnek tekinthető ugyan, hiszen – ahogy az áttekintésben láttuk – elemei a revizionista történészeknél is megjelennek, de mindenképpen egy igen eredeti szintézisnek. Nagyon kevés revizionista történész jutott el annak megfogalmazásáig, hogy a sztálinizmusban, ha korlátozott mértékben is, de jelen voltak szocialista elemek (mint például a régi kiváltságok felszámolása, az állami redisztributív rendszer, a pozitív megkülönböztetésen alapuló oktatáspolitika, a jóléti állam megteremtése és a társadalmi egyenlőség gondolata), és még kevesebben voltak azok, akik kutatás tárgyává tették volna ezeknek az elemeknek a vizsgálatát. Kotkin Magnyitogorszk-könyvének talán legnagyobb érdeme, hogy a kezdetleges jóléti állam kontextusában is vizsgálja a sztálini indusztrializációt, illetve feltárja, hogyan illeszkedtek bele a városi élet részletei, a munkások gondolkodásmódja és társadalmi gyakorlata a szovjet államépítés makro-szintű stratégiáiba. E helyütt nem célom kitérni a jövő lehetséges kutatási irányaira, de a szocialista jóléti állam újrafelfedezése mindenképpen perspektivikus irányzat lehet.

Összefoglalva elmondható, hogy a sztálinizmus civilizációként való meghatározása elsősorban azért ígéretes, mert az eddigi paradigmák közül a legadekvátabb elméleti keretet biztosítja a sztálinizmus ellentmondásos természetének megragadására. Ez az ellentmondás nem redukálható a gazdasági elmaradottság, a fejletlen társadalmi szerkezet, az orosz imperializmus vagy a szovjet társadalmi elit lecserélésének (egyébként nagyon reális) problematikájára. A sztálinizmus, ahogyan Kotkin nagyon helyesen írja, egy értékrendszert, egy társadalmi identitást és egy életmódot jelentett. A sztálini "szocializmus" és az ideológia közötti szakadék korántsem mond ellent annak, hogy emberek százezrei őszintén hittek az egyenlőségen alapuló társadalom eszményének megvalósulásában. Ez a hit annyira erős volt, hogy a legtöbb "ellenzéki" megnyilvánulás a lakosság körében a szocializmus megvalósulását, és nem a kapitalizmus restaurációját kérte számon a sztálini rendszeren. A sztálinizmus jelensége a maga totalitásában csak ennek az ideológiai-kulturális dimenziónak a figyelembe vételével értelmezhető.

Végezetül, még egy fontos szempontra szeretném felhívni a figyelmet. Ahogyan a fenti fejtegetésből is kiderül, a sztálinizmus soha nem pusztán egy definiálási problémát, hanem egy elméleti keret meghatározását is jelentette. Mivel a rendszer magát mindig is a kapitalizmus anti-világaként határozta meg, ez az elméleti keret nem volt és nem is lehetett ideológiailag független a sztálinizmus kutatásában. Ez nemcsak Sztálin belső ellenzékére volt igaz, akik úgy látták, hogy a diktátor elárulta a forradalmat, hanem azokra is, akiknek éppen azért lett ő a főgonosz, mert alatta szilárdult meg az új rendszer, amelyről egy ideig úgy tűnt, hogy a kapitalizmus alternatíváját jelentheti. Ahogyan a paradigmák fejlődési iránya is mutatja, egyre inkább előtérbe kerültek a tudományos szempontok a politikaiak helyett. Teljes semlegességről természetesen nem beszélhetünk, hiszen a szocializmus mint új civilizáció paradigmája is értékválasztást jelent. Ez az értékválasztás azonban a globális kapitalizmus egész korszakában meghatározza majd a kelet-európai államszocializmusok kutatását.

 

 

Jegyzetek

 

1 Stephen Kotkin: Magnetic Mountain: Stalinism as a Civilization. Berkeley, 1995, 359.

2 Magyar nyelven lásd pl. Viktor Zemszkov: A GULAG – tényekben, adatokban. Szovjet füzetek IV. Budapest, 1991; Krausz Tamás (szerk.) GULAG: A szovjet táborrendszer története. Budapest, 2001.

3 Lásd például F. G. Casals (Pavel Campenau): The Syncretic Society. New York, 1980; Marc Rakovski (Bence György-Kis János): A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. Párizs, Magyar Füzetek Könyvei, 1983.

4 Sheila Fitzpatrick (ed.): Stalinism: New Directions. London, 2000, 3-6.

5 Erről lásd Pearl Buck: Talk About Russia. New York, 1945; Jeffrey Brooks: "The Press and Its Message: Images of America in the 1920s and 1930s." In: Sheila Fitzpatrick (ed.): Russia in the Era of NEP: Explorations in Soviet Society and Culture. Bloomington, 1991.

6 Lásd például John Scott: Behind the Urals: An American Worker in Russia's City of Steel. Bloomington, 1989. [1942].

7 Sztálin: "Az ország iparosításáról és a jobboldali elhajlásról az SZK(b)P-ban." Magyar-Szovjet Közgazdasági Szemle, 1949, 3. évf. 11. sz., 483.

8 A történelemnek a jó és a rossz harcára való leegyszerűsítése a totalitárius paradigma öröksége, amely paradox módon éppen a hidegháború lezárulásával tért vissza a szovjetológiába. A paradigmát később fejtem ki részletesen.

9 Kotkin, 1995, 20.

10 Uo. 14.

11 H. Barbusse: Stalin. A New World. London, 1935.

12 Lev Trotsky: Stalin: An Appraisal of the Man and His Influence. New York, 1946.

13 Lásd Adam B. Ulam: Stalin: The Man and His Era. London, 1973, vagy Robert Conquest: Stalin: Breaker of Nations. London, 1991.

14 Az államszocializmus bukásával egész piaca lett Kelet-Európában a "leleplező" Sztálin-irodalomnak, amelyben a szerzők egyrészt kísérletet tettek arra, hogy a rendszer minden bűnét Sztálin személyiségéből eredeztessék, másrészt igyekeztek ezt a személyiséget a lehető legjobban eltorzítani. A cél természetesen nem csak Sztálin, hanem a kommunista rendszer és ideológia diszkreditálása volt egy olyan történelemfelfogás közvetítésével, amelyben a kommunizmus az ősgonosszal azonos. Erre példa Volkogonov vaskos Sztálin-monográfiája, vagy a magyar nyelvű szakirodalomban a Kun Miklós által megrajzolt Sztálin-kép.

15 Ulam 1973, 13.

16 A bolsevik ideológia tartalmának átalakulásáról lásd Krausz Tamás: Pártviták és történettudomány. Viták "az orosz történelmi fejlődés különlegességéről", különös tekintettel az 1920-as évekre. Budapest, 1991; illetve uő: Szovjet thermidor. A sztálinizmus szellemi előfeltételei 1917-1928. Budapest, 1997.

17 Isaac Deutscher: Sztálin. Budapest, 1990, 552.

18 Uo. 552-553.

19 Magyarul lásd: Alexander Gerschenkron: A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból. Budapest, 1984.

20 Uo. 59-60.

21 E. H. Carr: The Russian Revolution from Lenin to Stalin. New York, 1979, 188.

22 Lásd: W. G. Rosenberg and Y. B. Marylin: Transforming Russia and China: Revolutionary Struggle in the 20th Century. New York, 1982.

23 Richard Lowenthal: "Development vs. Utopia in Communist Policy." In: Johnson (ed.): Change in Communist Systems. Stanford, 1970.

24 Uo. 54.

25 Alec Nove (ed.): The Stalin Phenomenon. London, 1993, 24.

26 Abbott Gleason: Totalitarianism: The Inner History of the Cold War. New York, 1995.

27 Hannah Arendt: Origins of Totalitarianism. 1951.

28 Carl J. Friedrich (ed.): Totalitarianism. Cambridge, Mass., 1954, 52-53.

29 Zbigniew K. Brzezinski: The Permanent Purge: Politics in Soviet Totalitarianism. Cambridge, Mass., 1956.

30 Jerry F. Hough: "The 'Dark Forces', the Totalitarian Model and Soviet History." Russian Review, October, 1987, 398.

31 Moshe Lewin: The Making of the Soviet System: Essays in the Social History of Interwar Russia. Methuen, 1985, 311-312.

32 Uo. 207.

33 Stephen F. Cohen: Bukharin and the Bolshevik Revolution. A Political Biography. London, 1974, 273.

34 Sheila Fitzpatrick: The Cultural Front: Power and Culture in Revolutionary Russia. London, 1992, 181-182.

35 Későbbi műveiben Fitzpatrick is egyre közelebb kerül a sztálinizmus mint civilizáció paradigmájához, lásd pl. Mindennapi sztálinizmus című könyvét.

36 Lynne Viola: The Best Sons of the Fatherland: Workers in the Vanguard of Soviet Collectivization. New York and Oxford, 1987.

37 Lynne Viola: "The Second Coming: Class Enemies in the Soviet Countryside, 1927-1935." In J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.): Stalinist Terror: New Perspectives. Cambridge, 1993.

38 Vladimir Andrle: Workers in Stalin's Russia: Industrialization and Social Change in a Planned Economy. Hemel-Hempstead, 1988.

39 H. Kuromiya: Stalin's Industrial Revolution: Politics and Workers, 1928-1932. Cambridge, 1988.

40 L. H. Siegelbaum: Stakhanovism and the Politics of Productivity in the USSR, 1935-1941. Cambridge, 1988.

41 L. H. Siegelbaum: "Dear Comrade, You Ask What We Need: Socialist Paternalism and Social Rural Notables in the mid-1930s." Slavic Review, 1998/2.

42 Hannah Arendt: "The Concentration Camps." Partisan Review, July 1948, 747.

43 Bartha Eszter: "Sztálinizmus és terror: régi és új irányzatok az angolszász historiográfiában." In: Krausz Tamás (szerk.), 2001.

44 Gabor Tamas Rittersporn: Stalinist Simplifications and Soviet Complications: Social Tensions and Political Conflicts in the USSR 1933-1953. Harwood, 1988; Gabor Tamas Rittersporn: "The Omnipresent Conspiracy: On Soviet Imagery of Politics nd Social Relations in the 1930s." In: J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.), 1993.

45 Gabor Tamas Rittersporn: "Rethinking Stalinism." Russian History, 1984/4.

46 J. Arch Getty: Origins of the Great Purges: The Soviet Communist Party Reconsidered 1933-1938. Cambridge, 1985.

47 Uo. 198.

48 Robert Thurston: Life and Terror in Stalin's Russia 1934-1941. New Heaven and London, 1996.

49 Uo. 163.

50 Ebből a szempontból már-már karikaturisztikus Kun Miklós, aki Sztálint egy modern Frankensteinként ábrázolja. In: uő: Az ismeretlen Sztálin. PolgArt, Budapest, 2002

51 J. Arch Getty: "The Politics of Repression Revisited." In: J. Arch Getty and Roberta Manning (eds.), 1993, 62.

52 Magyar nyelven lásd például Robert Conquest válaszát Wheatcroft tanulmányára in: Krausz Tamás (szerk.), 2001.

53 Stephen Kotkin, 1995.

54 Uo.

55 Uo. 23.

56 Uo. 23.

57 Uo. 35.

58 Uo. 23.

59 Uo. 17-18.

A romániai állampárti rendszer jobboldali disszidenseinek elemzése arra ad választ: mi az oka, hogy Romániában nem alakult ki az állampárti rendszerrel szemben artikulált, hiteles baloldali kritika.

Írásomban a disszidensek¹ funkcióira összpontosítok, és azokat érveik szintjén elemzem. Disszidenseknek csakis az 1989 előtti jobboldali jellegű társadalomkritika képviselőit tekintem. A baloldali típusú társadalomkritika igencsak kisszámú képviselői nem voltak “disszidensek” abban az értelemben, hogy nem utasították el a szocialista/kommunista értékeket. Éppen ezért gondolkodásuk meglehetősen forradalmi volt, és jelen dolgozatomban ezért nem foglalkozom velük. Emellett be kell vallanom, hogy nem rendelkezem a megfelelő elméleti eszközökkel ahhoz, hogy a kérdést az egyéni evolúció szempontjából közelítsem meg (hogyan lesz valaki marxistából antimarxistává stb.), vagy éppen a másképp gondolkodás pszichológiájával foglalkozzam.

 

*

 

A sztálinista korszak Romániájában az antisztálinista disszidensek leginkább az írók vagy a régi vágású filozófusok közül kerültek ki. Éppen ezért egy esszéisztikus kritikai stílust alakítottak ki, amely leginkább az etikai problémákra és a politikai demokrácia kérdéseire összpontosított; ugyanakkor az általuk vizsgált területet (vagy általában véve a legkülönfélébb társadalmi kérdéseket) elszigetelve, saját kezdeti előfelvetéseikből vezették le konklúzióikat.

A disszidens filozófusok a Felvilágosodás izzó jelszavát, a Liberté, Égalité, Fraternité hármasát absztrakt módon pusztán a politika szintjére redukálták. Számukra a Felvilágosodás lobogója csupán a – természetesen nem történetileg értelmezett, hanem örökkévalónak tekintett – politikai demokrácia egy formája volt (és semmi esetre sem egyfajta ígéret vagy lehetőség a Felvilágosodás értékrendjének megvalósítására). Mind az írók, mind a filozófusok kívül helyezték magukat a hétköznapi emberek, az első ipari forradalom során munkássá avanzsált román parasztok életén. A Hatalomtól követelt és fétisként tisztelt jogok mindenekelőtt egy értelmiségi univerzumba illeszkedtek, míg a munkások megfelelő életkörülményeket akartak kivívni, és gyermekeik számára kedvezőbb társadalmi lehetőséget kívántak teremteni. (Ezeknek a követeléseknek egy jelentős része megvalósult.)

Az effajta disszidensek az 1980-as években jelentkeztek, és hamarosan világszerte ismertté váltak.

Úgy tűnhet, hogy ezek az emberek a nonkonformista értelmiségi kínos szerepébe kényszerülve a politikai rendőrség állandó zaklatásainak voltak kitéve. Ez bizonyos mértékig így is történt, de szem előtt kell tartanunk, hogy a disszidenseket csakis akkor zaklatták, ha explicite támadták valamelyik konkrét politikai vezetőt, vagyis ha kimondottan a “személyi kultusz” ellen intéztek konkrét támadásokat. Ha ilyesmire nem vetemedtek, akkor nemhogy megtűrték, még támogatták is őket. Tanulmányaik és könyveik megjelenhettek Romániában, és az azokban használt “ezoterikus” tolvajnyelv mind az – önnön “demokratikus oldalát” fitogtató – sztálinista hatalom, mind pedig a “disszidens” szerzők számára igen kényelmesnek bizonyult.

Fontos rámutatnunk arra is, hogy a romániai disszidensek megkülönböztető ismérve nacionalizmusuk volt. Ez természetesen kapóra jött a sztálinista vezetőknek (és leginkább ez indokolta a “disszidens” szerzők írásainak hivatalos publikálását), de ugyanakkor a szerzők jobboldali ideológiai vonzalmait is tükrözte: a fennálló politikai rezsim bírálata így torz módon egy örökkévalónak és történelemfelettinek tételezett román szellem jegyében fogalmazódott meg, míg az osztályok közötti kapcsolatokat etnicizálták.² (Így például ezek a jobboldali értelmiségiek a nagy nemzeti költő, Eminescu versei közül nem a demokratikus, társadalmi töltésű költeményeket tekintették jellemzőnek a román kultúrára, hanem a költő korának konzervatív lapjaiba írt nacionalista ihletésű verseit és cikkeit.) A külföldiek mindig is a legfőbb gonoszt jelentették a románok számára; maguk a kommunisták is, úgymond a zsidók és a magyarok közül verbuválódtak. 1944-ben valódi küzdelem bontakozott ki a haladásért az idegen kommunisták és a nemzeti, hazafias vonal képviselői között, amelyben természetesen ez utóbbiak győztek. Ezt nem csupán a sztálinista korszakban élő disszidensek látták így – ezzel is segítve Ceausescu kultuszának megalapozását³ de a mai (nyílt vagy leplezett) szélsőjobboldaliak is, akik szintén egy hazafias vagy nemezeti "baloldalba" szerveződnek.

A disszidensek nem a társadalomfilozófiából indultak ki, hogy rámutassanak az ideológiák társadalmi gyökereire – az érdekekre, osztályokra és különféle csoportokra –, valamint az osztályok és az érdekcsoportok helyzetének végső következményeire. Ehelyett pusztán az “ideák harcával”, a különféle ideológiák kapcsolódásaival és absztrakt konzekvenciáikkal foglalkoztak.

Néhány disszidens, aki nyugati államok és magánszemélyek támogatását is élvezte, amerikai kiadóknál jelentethette meg könyveit, amerikai újságokban publikálhatott, sőt amerikai egyetemeken kapott katedrát, hogy városról városra járva felolvasókörutakat tarthasson a sztálinizmus rémségeiről. Ezek mindannyian jobboldaliak voltak, szárnyaló karrierre vágyó ifjú ragadozók (akik egyébként otthon is minden lehető kiváltságot megszereztek maguknak⁴), és nem vágytak a szocialista értelmiségi lét “szürkeségére”, de nem voltak “demokratákká” áttért régi vágású sztálinisták sem.

A sztálinizmus baloldali kritikáját a sztálinisták természetesen elutasították, és szükségszerűen a jobboldali kritikusokat preferálták, akiknek torz tükrében saját “marxizmusukat, proletár jellegüket és baloldaliságukat” megerősítve láthatták – ez pedig megmutatta számukra a “jövő egyetlen lehetséges útját”. Ebből következően, bár némelyik jobboldali kritikusukat is megalázták, bebörtönözték vagy egyszerűen száműzték, néhány, igen ritka kivételtől eltekintve soha nem gyilkoltak meg senkit közülük, míg baloldali kritikusaikat könyörtelenül elpusztították, gondolataikat a hallgatás vastag falaival vették körül. Ez sokkal gyakoribb volt Romániában, mint a többi “szocialista” országban.

Ám a domináns kapitalista ideológiák és hatalmi viszonyok hatására a sztálinizmus baloldali kritikája is hanyatlott. Éppen ezért a Nyugat lelkesen támogatta a sztálinista Romániában a domináns disszidenseket. Azt sem felejthetjük persze el, hogy a háború óta eltelt öt évtizedben a világ a baloldal történelmi válságának volt tanúja.⁵ Így, bár a baloldali kritika igen fontos szempontokat fogalmazott meg nem csupán a sztálinizmus, de a szocializmus egész huszadik századi történetének megértéséhez,⁶ mégis gyenge maradt, és nem játszhatott kulcsszerepet a mögöttünk álló évtizedek antisztálinista mozgalmaiban. Ha a társadalomtudósok és kutatók ismerhették és megvitathatták volna ezeket a kritikákat, akkor talán nem csupán a társadalomelmélet, de meglehet, a társadalom egész fejlődése más irányokat vett volna.

Ám mint tudjuk, nem így történt. A baloldali kritika helyzete a baloldal történelmi válságát tükrözte vissza, amelyet viszont az elmúlt két évszázad általános társadalmi kondíciói határoztak meg.

Ugyanakkor és ebből következően a sztálinizmus kritikája is szükségszerűen olyan volt, amilyennek lennie kellett: a domináns, nyíltan kapitalista erők alázatos kiszolgálója és így végső soron a hozzá nem értők egyfajta kritikája.

A legszavahihetőbb jobboldali disszidensnek azok számítottak, akik áttértek az antimarxizmusra – már ha egyáltalán valaha is marxisták voltak. Ők azután átvették a hivatalos nyugati jobboldali ideológia lózungjait:

• Sztálinizmus = kommunizmus;
• A sztálinizmus rossz, következésképpen a kommunizmus is rossz;
• A sztálinizmusért Marx és Lenin (“az általános rabság doktrínájának alapító atyái”) a felelősek;
• Kommunizmus = diktatúra; kapitalizmus = demokrácia.

Ám észre kell vennünk, hogy ebben az ideológiában a demokratikus jobboldal és – legalábbis Romániában – a nyílt szélsőjobboldal is osztozik.

De miért van az, hogy az emberek – és nem csupán a disszidensek – ennyire nem értik a marxizmust? Azért, mert a marxizmust csupán sztálinista “átiratában” ismerhették meg, és az egyszerű emberek úgy gondolták, hogy a sztálinizmus maga a marxizmus. Ugyanezt állították a marxizmus sztálinista eltorzításából profitáló disszidensek is. Ez a “marxizmus” a legkevésbé sem jelentette a társadalom szisztematikus elemzését, és a marxista politikai és etikai gondolatokat gondosan elkülönítették a gazdasági jellegű ideáktól. A disszidensek nem értették meg, hogy egy szisztematikus társadalomelmélet szükségszerűen magában foglalja a politikai gazdaságtant. Különösen a marxista gazdasági elméleteket nem voltak képesek felfogni: sem a tulajdonviszo­nyok és a tőke közti kapcsolatrendszer lényege, sem a termelőerők és a termelési viszonyok közötti dialektikus kapcsolat, sem a kollektív munka igazgatásának technikája nem volt világos számukra; a leginkább mégis azt voltak képtelenek meglátni, hogy maga a kapitalizmus termeli ki a szocializmus objektív feltételeit. Éppen ezért sokan, köztük a disszidensek, képtelenek felfogni azt a dialektikus viszonyt, amely a kapitalizmus forrásainak és tartalékainak állandósága, valamint e források és tartalékok állandó elpusztításának kapitalista szükséglete között feszül. Más szavakkal: nem érzékelték azt a tendenciát, hogy a kapitalizmusért fizetendő ár nagyobb, mint a haszon, és a kapitalizmusnak csupán egyik oldalát, a gazdag “nyugati civilizációt” voltak hajlandóak figyelembe venni.

A baloldal történelmi válságának konkrét feltételei meghatározták, hogy Marx halálát követően a marxizmus nem volt képes tudatos, szisztematikus fejlődésre. A Marx utáni neves marxisták nem közgazdászok, hanem politikatudósok, irodalomkritikusok vagy éppen etikusok voltak. Még a marxista etikát megelőzően társadalmi ontológiát író Lukács sem volt képes felfogni a sztálinizmus inherens kapitalista alapját. Ha némely disszidens író vagy “filozófus” véletlenül olvashatott is valamit Gramscinál vagy Lukácsnál a marxista politikai pozíciókról, A tőke vagy a marxista gazdasági analízis nagyjában-egészében ismeretlen maradt előttük.

A disszidensek a centrumországok demokratikus politikai rezsimjeivel ellentétben – “demokratikus liberálisokként” – egyáltalán nem foglalkoztak a kapitalizmus veszteseivel, és nem ütköztek meg azon a problémán, hogy még a kapitalizmus társadalmi ellentmondásai is egy szocialista jellegű posztkapitalista megoldást generálnak. Így csupán egy gyenge lábakon álló társadalmi teóriát voltak képesek kiizzadni, amely a sztálinista viszonyok politikai és etikai következményeinek szentimentális szemléletén alapult. Nem jelentettek teoretikai alternatívát a kommunizmussal, illetve a marxizmussal szemben; tevékenységük csupán egy speciális propagandára korlátozódott – ez volt “az antikommunizmus leghitelesebb, eredeti hangja” –: a kapitalizmust, illetve tágabb értelemben mindenféle uralmat és kizsákmányolást legitimizáló megszokott jobboldali ideológia propagálására. A disszidensek nem csupán antisztálinisták, hanem antikommunisták is voltak; és ebben az értelemben valójában nem is voltak antisztálinisták (képtelenek voltak megérteni a sztálinizmus kapitalista lényegét és történeti meghatározottságát, így antikommunizmusukkal – a náci Ribbentrophoz és másokhoz hasonlóan – implicite támogatták a sztálinizmust); valójában tehát egyszerűen antikommunisták voltak.

A hétköznapi emberek többségével szemben a disszidensek elutasították a sztálinizmus izotópikus jellegét – a szocialista bukéjú legitimizáló értékeket, a de jure közösségi tulajdonhoz való ragaszkodást, a politikai demokrácia hagyományos procedúráinak meghaladására való törekvéseket –; ők egyszerűen és nyíltan egy kendőzetlen kapitalizmusra vágytak. Az emberek azonban 1989 decemberében azért vonultak az utcára, hogy a sztálinizmus izotópikus jellegét megóvva és továbbfejlesztve kivívják a kapitalista jellegű viszonyokat. A szocialista jellegű hivatalos értékek – még ha ezek a mindennapi élet szintjén puszta formalitásnak bizonyultak is – és a sztálinista viszonyok között feszülő ellentmondá­sok láttán a disszidensek befeketítették és lenézték ezeket az értékeket, miközben felmagasztalták a nyíltan kapitalista termelési és társadalmi viszonyokat; ugyanakkor viszont az utca embere a sztálinista uralkodó osztály képmutatása és zsarnoki hatalma ellen lázadt.⁷

Természetesen tüzetes elemzésnek kell alávetnünk a disszidensek elméleti ellátmányát, mint ahogy az etika iránt érdeklődők is elidőzhetnek a disszidensek morális hátterén és elrágódhatnak politikai pszichológiájukon, de nem felejthetjük el, hogy a sztálinizmus korszakának domináns disszidens irányzata az adott történelmi helyzet objektív és szubjektív feltételei következtében nem adhatott mást, csak mi lényege – a szimpla antikommunizmust.

A román disszidensek ismerete különlegesen fontos, ha jobban meg akarjuk érteni a huszadik század második felének világméretű ideoló­giai küzdelmeit.

Románia igen elmaradott ország volt. Lássunk néhány aspektust és adatot! A két háború közti időszak statisztikai évkönyveiből, az 1938 és 1940 között megjelent Román Enciklopédiából⁸, valamint Virgil Madgearu, a Nemzeti Parasztpárt (egy nem kommunista, burzsoá párt) színeiben politizáló vezető román közgazdász 1940-ben írott kompetens könyvéből⁹ a következő kép bontakozik ki:

 

• Bár a gazdaság sokat fejlődött 1859 (a két román fejedelemség egyesülése) és 1938 között, mégis csupán a lakosság mintegy 10%-ának volt képes kielégítő életkörülményeket biztosítani;
• Az egyes társadalmi rétegek közötti szakadék mélyebb volt, mint más európai országokban;
• 1938-ban Románia az összes termelési és fogyasztási mutatót tekintve az utolsó vagy az utolsó előtti helyen állt az európai országok között;
• Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a lakosságnak mindössze egyötöde élt városi környezetben, ideértve a kisvárosokat is;
• A városoknak csupán 35%-a rendelkezett csatornázással, 34%-ukban volt vízvezeték, és mindössze 60%-ukban volt részben elektromos hálózat;
• A mezőgazdasági népesség egyharmadára a termőföldeknek mindössze 11%-a jutott, a parasztcsaládok 18,6%-a mindössze
  1 hektárt birtokolt, és 1938-ra az 1921-ben még középparasztnak számító gazdák is elszegényedtek, míg
• A termőföldek 17%-a a földbirtokosok 0,1%-ának kezében koncentrálódott; a 100–500 hektáros birtokosok aránya 0,4% volt, és jelentősek voltak a feudális maradványok;
• Az Enciklopédia adatai szerint Bukarestben 1940-ben (!) a lakások 9%-ának földpadlója volt, 53,4%-ában az udvaron volt az árnyékszék, és 46%-ukban nem volt elektromosság;
• A vidéki házak 70%-ában földpadló volt;
• 1935-ben az egy főre jutó áramfogyasztás mindössze 22 kw/ó volt, szemben a többi európai ország tízszer-harmincszor ekkora adataival; az egy főre jutó éves cukorfogyasztás 5 kg volt, a többi európai országban ez 30 és 45 kg között mozgott;
• Az iskoláskort elért lakosság körében 43%-os volt az analfabetizmus; Franciaországban ugyanekkor 6%, Csehszlovákiában 7%, míg Olaszországban 27% volt az írni-olvasni nem tudók aránya;
• Az iskolát végzett lakosság 85%-a mindössze 4 osztályt járt ki, míg a diplomáig mindössze 1,1%-uk jutott el;
• Románia Európában az első helyen állt a halálozási arányok, köztük a csecsemő- és gyermekhalandóság tekintetében;
• 1938-ban az egy főre eső nemzeti jövedelem 60-65 $ körül mozgott; Lengyelországban ez 104 $, Ausztriában 181 $, Franciaországban 237 $, Németországban 338 $, Nagy-Britanniában 378 $ volt;
• A termelékenység a legkisebb volt Európában: 120 $, szemben a lengyelországi 197 $-ral stb.;
• Románia olajexportja a világon a negyedik volt, ezenkívül jelentős volt a gabona- és a fakivitel, ám a gabonatermelés jelentősen csökkent 1910 és 1914, valamint 1934 és 1938 között; míg korábban 6,2 millió hektáron 3 millió tonna gabonát takarítottak be, addig utóbb már csupán 1,5 millió tonna gabona termett 14 millió hektáron (!);
• Bár 1919 és 1938 között az ipari termelés átlag évi 5%-os növekedést mutatott, a lakosság 85%-ának vásárlóereje a nullával volt egyenlő, a belső fogyasztás semmit sem nőtt a két világháború között, és
• Az egy főre jutó gabonatermelés 875 kg-ról 574 kg-ra csökkent.

 

Ezeket (és számos egyéb hasonló adatot) figyelembe véve sok konzervatív mítosz értelmetlenné válik: Románia nem volt “Európa éléstára”, Bukarest nem volt a “kis Párizs”, az ország sem gazdasági, sem társadalmi vagy politikai értelemben nem virágzott.¹⁰ Ezeket a mítoszokat különösen 1989 után ápolgatták lelkesen, mikor a korábbi disszidensek nagy része az új, nyíltan kapitalista rezsim ideológiai kiszolgálójaként hirtelen divatba jött. Sőt ezek az ideológusok még a hivatalos szociáldemokrata álláspontokat is “beszennyezték”.

A disszidensek soha nem hasonlították össze a két háború közötti Romániát a sztálinista korszak Romániájával: tudomást sem vettek arról a határozott gazdasági és társadalmi fejlődésről, amely jelentősen csökkentette az ország két háború közötti 30–50 éves lemaradását a többi európai államtól. Így persze nem is érthették meg sem a sztálinizmus “diktatúráját a fejlődésért” – vagyis a szükségszerűen diktatórikus/autoriter politikai rezsimet –, sem pedig annak alapvetően kapitalista jellegű termelési viszonyait. Nem fogták fel, hogy a sztálinizmus a kapitalizmusnak csupán egy izotópikus formája, mivel szocializmus nem lehetett. Mint már említettem, a disszidensek nem voltak közgazdászok, és nem sajátították el a szisztematikus marxista társadalomfelfogást: csupán a politikai rezsimre összpontosítottak, amit absztrakt módon szemléltek.

Már 1989 előtt (is) megfigyelhetjük ideológiájuk konzervatív aspektusait: nacionalizmus, leplezett vallásosság, a társadalmi kérdések irracio­nális szemlélete, az egykori uralkodó osztályok érdekeinek képviselete a sztálinista forradalomból profitáló népi rétegek érdekeivel szemben – vagyis a történelmi információk elhallgatása stb. A romániai disszidensek köre szűk volt, és gyenge; nem volt olyasféle presztízsük, mint más ex-sztálinista országok disszidenseinek, elsősorban azért nem, mert üzeneteiket a múltból párolták le: sokkal inkább konzervatívak voltak, mint liberálisok. És éppen ezért eredményeik 1989 után is meglehetősen gyatrák maradtak, még akkor is, ha a domináns ideológia sokat átvett a meglehetősen konzervatív jobboldali politikai irányvonalat felvállaló egykori disszidensek ideológiai kelléktárából.

Amennyiben politikai értelemben a disszidens világkép egyszerűen antikommunista volt, akkor ezt ismeretelméleti szempontból is elemezhetjük. A fentebb idézett Virgil Madgearu – aki 1940-ben a román fasiszták áldozatául esett – a Romániában igen kevéssé elterjedt, a fejlődés felé nyitott társadalomkritikai irányzat képviselője volt.

Manapság a román disszidenseket a huszadik század utolsó évtizedeit jellemző politikai ideológiák kidolgozóiként emblematikus figurákként ábrázolják. Bizonyos szempontból ez így is van. A romániai disszidensek az új sztálinista konjunktúra idején fenntartották annak a konzervatív ideológiai irányzatnak a folyamatosságát, amely a tizenkilencedik század második fele óta uralta a modern román kultúrát.

Mint ismeretes, a román fejedelemségek 1859-ben olvadtak össze egységes állammá, és csupán 1877-ben nyerték el függetlenségüket az Ottomán Birodalomtól. A modern termelési viszonyok fejletlenebbek voltak, mint például Magyarországon. Alexandru Ion Cuza fejedelmet (1859–1866), aki a modernizáció útjára kívánta vezetni az egyesült fejedelemségeket és jelentős reformokat kezdeményezett, 1866-ban eltávolították trónjáról, és egy, a Hohenzollern-házból származó királyt ültettek a helyére. Hogy miért? Egyfelől a Nyugatnak semmi érdeke nem fűződött egy gyorsan változó Romániához, amely megszűnne a nyersanyagok stb. olcsó forrása lenni, hiszen a nyugati országok gazdasági fejlődésének záloga a centrum és a periféria közötti viszonyok status quójának fenntartása volt. Másfelől – és emellett – a romániai uralkodó osztály nem nagyburzsoákból, hanem nagybirtokosokból állt, akik csak veszíthettek a gyors modernizáción (pl. az első ipari forradalom, a munkásosztály gyors kifejlődésén, a mezőgazdasági bérmunka terjedésén stb.).

Következésképpen inkább csak a politikai intézményrendszer modernizálására került sor, amely természetesen meglehetősen formális maradt, és korrupciós botrányok kísérték. A konzervatív ideológia éppen erre a szituációra jelentett választ: a politikai modernizációt “tartalom nélküli, formális aktusként” támadták, és a “nyüzsgő” városokban fújdogáló emancipáció szelével szemben a vidéki, rurális viszonyokat állították piedesztálra.

Ez a domináns konzervatív ideológia fennmaradt a huszadik század első felében, hogy végül a nyílt szélsőjobboldal (a legionáriusok) gondolataiban kulmináljon.

A sztálinizmus berendezkedését követően a sokkal gyengébb racionalista, liberális, a felvilágosodásból eredő irányzatot (amely kritizálta ugyan a sztálinizmust, de nem vetette el a marxista kommunista gondolatot) csupán néhány értelmiségi folytatta, akik hamarosan a társadalom perifériájára szorultak, és nem lehettek számottevő hatással a szellemi életre. Az antikommunista disszidensek megjelenését csupán a sztálinista ideológia tette lehetővé.

Első pillantásra a disszidensek liberálisnak tűnnek. Valójában jobbról kritizálták a sztálinizmust, de teret engedtek az olyan feltételezéseknek, hogy liberalizmusuk akár baloldali is lehetne. Hiszen, mint tudjuk, a liberalizmus a baloldali munkásmozgalom megjelenésével lépett a jobboldali szorítóba a tizenkilencedik században. Egy szempontból a disszidensek liberálisok voltak: továbbra is liberális idealizmussal hittek abban, hogy a kapitalizmus fejlődéséből mindenki prosperálni fog. Mindent egybevetve, a disszidensek hozzájárultak a történelem és a kultúra meghamisításához. Romániában a két világháború közötti társadalmi modellt idealizálták¹¹ – konzervatívokként, ám nem osztozva a demokrácia szélsőjobboldali tagadásában –, és elvetették a kapitalizmus átalakításának progresszív elképzeléseit. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy a magántulajdon és a kapitalizmus örökkévaló és “természetes” – vagy­is nem történelmi –; egyként nem voltak hajlandóak tudomást venni a kapitalizmus kibékíthetetlen belső ellentéteiről, és valamennyien azt szajkózták, hogy a kapitalizmussal szembeni ellenállás – sőt akár kritika – szükségszerűen csakis abszurd lehet. Egyikük sem volt hajlandó szembesülni azzal, hogy antikommunizmusuk egy kritikátlan filozófiai pozíció­ba kényszeríti őket. Éppen ezért számos egykori disszidens – ma az ideológiai hatalom képviselői – a restaurációt támogatja: monarchisták, az egyház hatalmának szószólói, hasra esnek a nemesi titulusok viselői előtt. Vagyis a disszidensek nem mások, mint nyílt konzervatív demokraták.

Véleményem szerint a disszidensek nem is lehettek volna másmilyenek. A román társadalomnak még szüksége volt a kapitalizmusra, a jelenlegi ipari forradalom még nyugaton sem volt eléggé kifejlődve, és a termelőerők és viszonyok következetes elemzésének hagyománya gyenge volt. Így a modern teoretikai eszközök hiányában a sztálinizmus történelmi korlátainak vizsgálata a szimpla antikommunizmusba torkollott.

Ezért a domináns antisztálinista – tkp. antikommunista – disszidensek képtelenek voltak e társadalmi jelenség mélyére hatolni; egyszerű bértollnokként csupán egy esszéisztikus, ponyvakritikára voltak képesek.¹²

Sem 1989 előtt, sem pedig azt követően nem akadt olyan egykori, ma az ideológiai hatalom berkeibe tartozó romániai disszidens, aki kritikusan szemlélte volna saját tevékenységét, vagy hajlandó lett volna párbeszédet folytatni azon kevesekkel, akik ezt mégis megtették. Sajnos Romániában nem akadt több Tamás Gáspár Miklós, aki önmagát ex-disszidensnek nyilvánította.¹³

Igen, a sztálinizmus megszűnt történelmi szükségszerűség lenni, míg a jelenlegi – transznacionális – kapitalizmusra szükség van egy világméretű civilizáció kialakításához, vagyis a kapitalizmus kommunista meghaladásának objektív (és szubjektív) feltételeinek megteremtéséhez. Ám a disszidensek értelmiségiként nem végezték el feladatukat. Nem töltötték be a modern értelmiség hagyományos funkcióit (a felvilágosodás értelmében): az emberek felemelését az elérhető legmagasabb, racionális értékekhez. A disszidensek elitista értelmiségiek voltak, akiknek fő elfoglaltsága az öntömjénezés és az emberek lenézése volt és maradt.¹⁴

A sztálinizmust nem lehetett annak elpusztítása nélkül megreformálni. Ám a szent és öröktől való magántulajdon felkentjeiként a disszidensek azt is kinyilvánították, hogy a reformok egyetlen feladata a szocialista értékrend és a dolgozók által kiharcolt jogok lebontása és megsemmisítése. Ismeretelméleti szempontból ennél még Trockij is tovább ment, habár a sztálinizmus kapitalista jellegét ő sem ismerte fel: vagy a munkások győznek a sztálinista bürokrácia felett, megtartva a leninista forradalom szocialista jellegét, vagy pedig a bürokrácia gyűri maga alá a munkásokat, hogy végül nyílt kapitalizmust építsen ki. Trockij a történelmi fejlődés tévútjának látta a sztálinizmust, ám a történelem éppen ezen az úton haladt tovább. A disszidensek szemében a sztálinizmus pontosan azért tűnt hibának, mert nem látták át a történelmi fejlődést és annak okait; ellenszeréül pedig egy pusztán etimológiai szempontból felfogott “forradalmat” kívántak, vagyis a visszatérést egy mozdulatlan rendszerhez.

1989 előtt a romániai disszidensek elitizmusuknak megfelelően egyben reformellenesek is voltak: a legkevésbé sem bíztak abban, hogy a dolgozók önmaguktól képesek lennének létrehozni a demokrácia eszközeit, és minden tőlük telhetőt megtettek az effajta remények lehűtésére, bár az 1980-as évek dolgozóinak sorában számos értelmiségi és felkészült munkás is volt. 1989-et követően az ideológiai hatalom birtokába jutott egykori disszidensek tulajdonképpen továbbra is reformellenesek maradtak, hiszen reform alatt csupán a konzervatív jellegű politikai megoldásokat voltak hajlandóak érteni.

Mindenestre a kapitalizmus önmaga teremti meg a kommunizmus objektív feltételeit. Az emberi társadalomra nézve viszont óriási veszélyekkel járna, ha a szubjektív feltételek nem lennének meg, mikor a kapitalizmus válsága tetőpontjára hág. A disszidenseknek komoly szerepe volt e szubjektív feltételek kialakulásának akadályozásában, mikor avítt gondolatokat (pl. a restaurációt) és reakciós értékeket tömtek az emberek fejébe. Ebben az értelemben – még ha néhány disszidens a liberális demokráciát támogatta is – történelmi szerepük megegyezett és ma is megegyezik a szélsőjobboldal szerepével. És ma a nyílt szélsőjobboldal egyáltalán nem foglalkozik a sztálinizmus történeti jellegének értelmezésével, a kapitalizmus válságáról, illetve e válság lehetséges alternatíváiról szóló elméletekkel. Számukra a “Meghalt a király, éljen a király!” semmit sem jelent: nekik csak egy királyuk van, és utána – az özönvíz.

Másként fogalmazva a ma felkapott szélsőjobboldalivá avanzsált egykori disszidensek közvetlenül nem azzal támogatják a kapitalizmust, hogy nem hajlandóak kritizálni, hanem azzal a jobboldali szellemi hatással, amit a szellemi életre gyakorolnak. Ám a húzás-halasztás apostolaiként egyfajta fékező funkciót is betöltenek: a jövőt csupán az adott status quo továbbviteleként hajlandóak szemlélni, és a (világméretű) közeljövő a legkevésbé sem tűnik kecsegtetőnek.

A ma hatalomban lévő egykori disszidensek egyáltalán nem alkottak valamiféle homogén csoportot, és nincs ez másként napjainkban sem. Néhányan “európaiak” – vagyis nyitottak az európai és a világméretű integráció felé –, míg mások nacionalisták. Ebben az értelemben az utóbbiak részt vállalnak a transznacionalizálást lelassító világméretű tendenciában, amely végeredményben hátrányos, mivel a fejlődést akadályozva egyben a kommunista jellegű posztkapitalista társadalom feltételeinek kialakulását is hátráltatja.

Az önmagukról mint a Legfőbb Igazság és a Felsőbbrendű Morál lovagjairól kialakított kép ellenére az egykori disszidensek gondolatai a társadalmi elméletek immár másfél évszázada tartó történelmi válságának vonulatába illeszkednek. A disszidensek úgy vélik, hogy a sztálinizmus és a sztálinizmus iránti nosztalgia jobboldali, és bizonyos értelemben ez így igaz. Ám képtelenek megérteni a sztálinizmus történelmileg meghatározott jellegét, és azt sem látják át, hogy a ma sokaknál tapasztalható nosztalgia egyik gerjesztője éppen az uralkodó, nyíltan jobboldali ideológiai hatás. Sőt azt sem látják, hogy a kapitalizmus iránti nosztalgia az – ideértve annak konzervatív aspektusait is –, ami valóban jobboldali.

Bár némelyik egykori disszidens 1989 utáni elemzéseiben már nem festett olyan kedvező képet az új viszonyokról, mint korábban, ám ennek okaival ők sem foglalkoztak;¹⁵ mint ahogy azzal sem, hogy miért nem általános az antikommunista hevület; képtelenek ugyanis átlátni a piac történelmi jellegét vagy a sztálinizmus korabeli hatékonyságát a nemzeti tőke fejlesztésének terén, de még az általuk támogatott “felvilágosodás jellegű erők” történelmi meghatározottságait sem. A “haladó” disszidensek – mint a fentebb idézett Tismaneanu – még mindig meg vannak róla győződve, hogy a kapitalista politikai demokrácia az emberi civilizáció csúcsát jelenti. Előttük kizárólag Kolakowski, Havel, Jacek Kuron, Bronisław Gremenek és Michnik számítanak tekintélynek. Beszédeikben és írásaikban nyugatközpontú, ám csak hozzávetőleges ideológiai ismeretekről tesznek tanúbizonyságot.¹⁶ Rámutatnak ugyan a “posztkommunista” fasizmus veszélyeire, a nacionalista, messianisztikus, tekintélyelvű irányzatokra, ám azok okairól már nem beszélnek; ők csupán a “reformista” politikát és ideológiát támadják, és kerülik a jobb- és baloldal differenciálását. Inkább a mai jobboldali liberalizmus tézisét vallják: az egykori sztálinista társadalmaknak a kommunizmussal egyszerre kell megszabadulnia a jelenlegi fasiszta irányzatoktól is – ami alatt egyébként csupán a nyíltan szélsőjobboldali irányzatokat értik.¹⁷

Az egykori disszidensek kigúnyolják a nacionalista és extremista mítoszokat – amelyek létrejöttében, mint már említettem, nekik is szerepük volt –, ám ugyanakkor a történelmi fejlődés mai irányzatait tekintve képtelenek túllátni a liberális mitológia keretein.¹⁸

Egyéni szinten a disszidensek egyszerűen a Marx utáni társadalomfilozófia történelmi válságának áldozatai lettek. Ám fennen hangoztatott konzervatív elképzeléseik a retrográd társadalmi erőket szolgálták és szolgálják mind a mai napig. A disszidensek egyénenként és összességükben csupán az effajta erők szekértolói voltak – társadalmi szerepük így egyáltalán nem egyedülálló a társadalmi elméletek történetében. Vagyis a disszidensek semmiképpen sem valamiféle bálványok, és ugyanolyan kritériumok szerint kell elemeznünk tevékenységüket, mint bármely más ideológusok esetében tennénk. Így kerülhetnek az őket megillető helyre: a halott királyok panoptikumába.

 

 

Jegyzetek

 

¹ A szerző a “disszidens” szót annak nemzetközi értelmében, “másként gondolkodókként” használja. Így a “disszidensek” a cikkben nem az országot illegálisan elhagyókat jelentik; nagy részük, mint ez a szövegből is kiderül, nem hagyta el Romániát. A ford.

² Jó példa erre az 1980-as években dívó “előidejűség”-elmélet, amely a románok történeti elsőségét hirdette; ennek apostola, Ilie Badescu, aki annak idején vezető pozíciókat töltött be akadémiai körökben, 1989 után a szélsőjobboldal egyik ideológusa lett. A külföldön élő antikommunista disszidenst, a szélsőjobboldali politikai kiadványok tömkelegét publikáló Iosif Constantin Dragant a Ceauşescu-rezsim támogatta. 1989 előtt és után a jobboldali disszidensek diktálták a tempót az “előidejűségről” szóló politikai vitákban, akárcsak az 1990-es évek során a nemzeti kapitalizmusról szóló politikai csatározásokban.

³ Éppen ezért publikálták és rajongták körül őket Ceauşescu idejében. A sztálinizmus a kapitalizmus egy izotópjaként semmiképpen sem fejlesztette, hanem éppen tagadni kényszerült a kezdeti idők forradalmi lelkesedését – például a kultúra területén a primitív, ám mégis osztályalapokon álló “proletkultot”. A társadalom elemzésének forradalmi konklúzióit elvetve mind a sztálinizmus, mind annak “disszidensei” a nemzeti fejlődést és ezzel együtt természetesen a külső ellenségekkel szembeni harcot helyezték előtérbe.

⁴ Annak egyik oka, hogy a romániai disszidensek nem élvezték a nép nagy többségének támogatását, éppen az egykori disszidensek privilegizált státusában keresendő. Írókként korlátozás nélkül, ingyen utazgattak a világban – miközben a hétköznapi emberek legfeljebb a szocialista országokba jutottak el, és oda is pénzért –, az állam kiemelt helyeken fekvő, gyönyörű villákat és luxuslakásokat osztogatott nekik (amelyek jó részét a korábbi uralkodó osztályoktól sajátították ki), és “kreativitásuk serkentésére” pompás alkotóházak álltak rendelkezésükre a hegyvidék vagy a tengerpart legszebb tájain.

⁵ Lásd: Ana Bazac: “The Historical Crisis of the Left”. In.: Balkan Socialist Center “Christian Rakovsky”, vol. 2nd Conference, Athén, 2001. március 15–19.

⁶ Lásd pl. David Rousset kiváló munkáját: La société eclatée. Párizs, 1973.

⁷ Éppen ezért az 1989-es forradalmat nem tekinthetjük a “modernitás elleni lázadásnak”, ahogyan azt Vladimir Tismaneanu teszi Re-inventing Politics. The East Europe from Stalin to Havel című, 1992-ben megjelent könyvében; vagyis a nem intellektuális munkásosztály lázadásának az egyetlen lehetséges útja, a győzedelmes kapitalizmus ellen. Éppen ellenkezőleg: a tömegek lázadása alapve­tően azok ellen irányult, akik megkíséreltek gátat vetni a modernitás fejlődésének; az ellen a történelmi zsákutca ellen, amit a sztálinizmus jelentett – a lázadás célja annak az útnak a megtalálása volt, amely egyenesen e történelem magasabb szintjére vezet. Mint azt mindnyájan látjuk, ez az út azonban igen rögösnek bizonyult.

⁸ Románul: Enciclopedia Romaniei.

⁹ Virgil Madgearu: Evolutia economiei romanesti dupa razboiul mondial (A román gazdaság fejlődése a világháború után). Bukarest, 1940.

¹⁰ Gondoljunk csak a nagy korrupciós “botrányra” – ahogy az újságírók elnevezték!

¹¹ Ebből a szempontból Silviu Brucan jelenti az egyetlen kivételt, de ő sem hajlandó tudomásul venni a sztálinizmus kapitalista természetét.

¹² Gondoljunk csak Herman Hesse meghatározására!

¹³ A magyar filozófus, Tamás Gáspár Miklós kiment a divatból a romániai jobboldali értelmiségi körökben, mióta a Dilema 494. számában megjelentette kritikus hangvételű írását a kelet-európai baloldaliságról. Ám a jelenlegi hivatalos ideológiai helyzetnek megfelelően azóta nem akadt olyan lap – ideértve a “baloldali”, vagyis felelőtlen sztálinista nosztalgiákat terjesztő orgánumokat, amelyek valójában a domináns jobboldali ideológiák cinkosaiként a kapitalista ideálok legveszedelmesebb terjesztői –, amelyik TGM írásainak helyet adott volna. Ez arra utal, hogy a nyílt jobboldalnak éppúgy vannak konzervatív, mint liberális összetevői. Ám ezek, és általában véve a jobboldal – a nyílt és a leplezett egyaránt – meglehetősen kifogyott a politikai innovációkból. Egyre kevésbé látszik elégségesnek pusztán jobbnak lenni a nacionalista populizmusnál (Nagy-Románia Párt) – ahogy azt a jelenlegi jobboldali pártok és a szociáldemokraták bizonygatják magukról. A jobboldali pártok így a mai, “modern” és “európai”, hatalmon lévő Szociáldemokrata Párt szövetségesei. Éppen ezért alapvető fontosságú egy olyan baloldal kialakítása, amely kidolgozza és terjeszti a sztálinizmus államkapitalista lényegéről szóló teóriát (mint azt ma már maga TGM is képviseli), és ezzel együtt egy internacionalista szövetséget létrehozni, amely a világban folyó demokratikus, antimilitarista és antikapitalista harcokba integrálódhatna.

¹⁴ Nézzük azt a disszidensekre általánosan jellemző gondolatot, hogy a civil társadalom mindenképpen a sztálinizmus ellenzékeként kell, hogy működjön – mint ahogyan napjainkban szükségszerűen szembekerül a szociáldemokrata típusú politikával. (Tismaneanu fentebb idézett könyvében például arra a következtetésre jut, hogy a nyílt kapitalizmusra való 1989-es átállás a civil társadalom érettségének eredménye volt, ignorálva így az akkori eseményekben részt vevő különféle társadalmi rétegek szándékainak és céljainak heterogenitását. Az 1980-as évek “új evolucionizmusához” hasonlóan (Adam Michnik terminológiájával élve), amely a természetüknél fogva sztálinista pártok önkritikai képességétől várta a sztálinizmus leépítését, a disszidensek is kialakították saját evolucionizmusukat, amely a nyílt kapitalizmust idealizálta “az egyetlen lehetséges útként”.

¹⁵ Lásd például Vladimir Tismaneanu: The Ghosts of Salvation. Democracy, Natio­nalism and Myth in the Post-Communist Europe. 1998.

¹⁶ Tismaneanu például egyetért azokkal, akik Marxot teszik felelőssé az “egyetemes szolgaság” doktrínájáért. I. mű., 39. old.

¹⁷ Lásd Vladimir Tismaneanu: “De-communisation and De-fascisation together”. In.: 22, 13. szám, 2001 (románul).

¹⁸ Utalnék rá, hogy 1989 előtt és után a disszidensek csupán önmaguk és jobboldali támogatóik szemében nőttek mitikus alakokká (és nem létezett a nemzeti felszabadítás össznemzeti mítosza, mint azt Tismaneanu feltételezi). Éppen ezért az egykori disszidensek nem voltak népszerűek, és ma sem azok: többször is indultak a különféle választásokon, de sohasem választották meg őket. Tismaneanu azonban szívesebben beszél az egykori disszidensek “kifáradásáról”. Saját maguk dicsőítésével az egykori disszidensek csupán azt bizonyították, hogy nincs meg bennük a jelentős politikai személyiségeket vagy a komoly társadalomtudósokat szükségszerűen jellemző kellő visszafogottság.