Az írás a "szocializmus állásáról" szóló szubjektív és alkalmi reflexiók szinte naplószerű füzére, 2001-2002 társadalmi-politikai eseményei – midenekelőtt a választási kampány és eredményhirdetés, illetve az új koalíciós kormány első időszakának történései – kapcsán.“S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag“

 

(József Attila: Alkalmi vers a szocializmus állásáról /Ignotusnak/ – 1934)

 

József Attila varázsos hangulatú, sejtelmes “vitakölteménye” – amelynek értelmezésére gazdag szakirodalom is idézhető – a rendszerváltozás utáni, közel másfél évtizedben ritkán idézett lírai remek. Hogy egyáltalán József Attila miként él ihlető és értelmező örökségként a szívekben (túl a tudományos és a posztmodern költészettörténeti recepción), vagyis hogy lírája elevenen lüktet-e az olvasókban: önálló olvasás-, illetve irodalomszociológiai tanulmányokban fejthető csak ki. Mindezen túl József Attila egyes szállóigévé lett sorainak mindig is volt s van politico-pszichológiai aurája, atmoszferikus hívószó-szerepe is. Az elmúlt évtized félelmetes és sokaknál gerincroppantó történelmi kihívásai idején talán leginkább a Két hexameter vált “népszerűvé”, sőt emblematikussá: “Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Ehhez képest az Alkalmi vers a szocializmus állásáról alig-alig “szólalt meg”, leginkább csak szemérmes vagy önérzetes baloldali körökben, fórumokon. S ha már, akkor is főleg a költemény fájdalmas rezignációjú szép 4. verse:

 

“Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szívük dobog.”

 

Az alábbi írást nem az Eszméletben megszokott tudományos igényességű és nyelvezetű elméleti-politikai tanulmánynak szánom, hanem a “szocializmus állásáról” szóló szubjektív és alkalmi reflexiók szinte naplószerű füzérének. Ha vélhetőleg a nyilvánosság felé tolakodó önkifejezési kényszer okán is, de talán nem teljesen érdektelenül privát és méltatlanul efemer textusként. Ami a naplószerűséget illeti: olyan reflexiók láncolatát öntöttem nyilvános formába, amelyek 2001–2002 társadalmi-politikai eseményei – mindenekelőtt a baloldal megannyi nemzetközi, nyugat-európai veresége, a hazai választási kampány és eredményhirdetés, illetve az új koalíciós kormány első időszakának történései – kapcsán eredetileg többnyire valóban naplóformában kerültek rögzítésre. A naplójegyzetek esetemben általában persze magánérdekűek és olykor “önterápiás” funkciójúak. “Értelmiségi” reflexiók és kételyek a mindennapok kis és nagy ügyeihez kapcsolódva; könyv- és folyóiratcikk-ismertetések, színházi- és filmélmények, politikai és szakmai rendezvények belső visszhangjai; a felforrósodott politikai légkörből fakadó kisülések és absztrakciók, keserűségek és remények, fogadkozások és dühök egyaránt találhatók bennük. A személyes műfaj természete szerint tehát nem is tartozna mindez a publikumra. Ami ebből talán közérdekű lehet az Eszmélet hasábjain, az az a tény, hogy miként számos esemény, a reflexiók zöme is – így vagy úgy – a tágan értett szocializmus, illetve a baloldal problematikája körül forgott. A “múlt századi” költő verscímének és sorainak kölcsönvétele csak a téma (s nem a jelen írás és szerzője) súlyát szándékozik megemelni.

“Mindössze” három sűrűsödési pontja van a szocializmus, a baloldaliság körül az elmúlt hónapok során a hazai szellemi életben (és így e sorok szerzőjének fejében és jegyzeteiben is) kavargó vitáknak, illetve a mögöttük zajló mozgásoknak: a múlt, a jelen és a jövő. Azt a széles körben jellemző tünetcsoportot persze nem tudom s főleg nem akarom a szellemi élet diskurzusai közé sorolni, amelyik szerint a “szocializmus” veszélyes kórokozó, népirtó ragály, netalán maga az ősbűn, jóllehet a szitokszavak (s főleg e beszédmód és gerjesztői) szintén történelmi, pontosabban történeti-kommunikációs és szociálpszichológiai elemzés tárgyaiul kínálkozhatnak. Intellektuálisan is komolyan veendőnek vélem azonban mindazt, ami – akár a legélesebb elutasítástól ihletve is, de – szakmai igényességgel, tudományos relevanciával, történelmi felelősségérzettel törekszik választ adni a szocializmushoz kötődő politikai, eszmetörténeti, morális, kultúrhistóriai, netalán futurológiai kérdésekre – legyen szó tragédiákról és reményekről, borzalmakról és érték­felhalmozódásokról, realitásokról és távlatokról. S amelyek egyáltalán nem választhatók el az elmúlt két évszázad és a jelen idő világrendszereinek, államainak és etnikumainak, tagolt társadalmainak elementáris dilemmáitól, miként a többi nagy történeti világkép, az immár kétezer éves kereszténység, a humanizmus és felvilágosodás, a nemzeti önelvűség, a liberalizmus és a konzervativizmus ideológiai funkcióitól sem.

 

(Múlt)

 

A szocialista eszme- és politikatörténeti tradícióhoz való viszony elmúlt évekbeli kriminalizálódásáról, a tudománytalan historizálások típusairól éppen elég szó esett már ezeken a hasábokon ahhoz, hogy ne nagyon kelljen ismétlésekbe bocsátkoznom. A fasizmus és a szocializmus totalitariánus egyenlősítése, a “kommunizmus” differenciálatlan megítélése és kíméletlen befeketítése, a Terror Háza-szindróma, a sok-sok más közelmúltbeli történelemhamisítás aligha igényel itt és most emlékezetfrissítést. Az már hosszabb fejtegetést igényelne (de eltekintek tőle), hogy a múlt – s ezen belül a vélt vagy valóságos szocialista múlt – miként vált hazánkban a 2002-es választási kampány negatív “érvkészletévé”, díszletévé vagy rágalomáriájává. Még izgalmasabb lenne megvizsgálni: miként aktualizálta, sőt élezte újra az államszocializmusról s ezen belül a Kádár-korszakról folyó lappangó-nyílt diskurzust a Medgyessy Péter miniszterelnök kémelhárító múltja körül kirobbant, illetve az ún. ügynök-kérdésbe belekódolt vita.

Ennek az utóbbi eszmecserének – némely végletes elfogult politikai hangjától függetlenül – igen is van komoly történelemszemléleti és etikai hozadéka méghozzá olyan, ami szervesen kapcsolódik az elmúlt években megjelent igényes történeti munkákhoz és esszékhez (csak egy töredékükről adhat áttekintést a cikkem végén található bibliográfia). Bár a szaktudományos történetírás nem arra való, hogy napi politikai és etikai következtetéseket vonjunk le belőle, ezek a – persze egymással is olykor vitatkozó, de igényes – munkák mégis nagy mértékben hozzájárulnak egy, a kilencvenes években közkeletűnél hitelesebb államszocializmus-kép szakszerű megalapozásához. Mármost – a hiteles kutatások és viták folytatása mellett – “csak” arra lenne szükség, hogy tanulságaik (mai “gesunkenes Kulturgut”-ként) “le is szivárogjanak” az oktatásba és a közvéleménybe.

Tudniillik a baloldali, a szocialista tradícióval kapcsolatban még a napi politikai indulatoktól távolabb álló kulturális és közművelődési szférára is (hogy az otromba hamisításokról most ne szóljak) – legalábbis – furcsa amnézia jellemző. Egyetlen példát említek. A budapesti Millenáris Kiállítócsarnokban 2001-ben széles közönséget vonzó, felettébb tanulságos művelődéstörténeti kiállítás nyílt meg (Álmok álmodói. Világraszóló magyarok). Arra itt nem térek ki, hogy miféle aktuálpolitikai propagandacélokat szolgált az egész park s hogy miféle botrányosan tisztázatlan tulajdoni, bérleti, finanszírozási és működtetési örökséget hagyott maga után ezzel kapcsolatban (is) a leváltott kormányzat. A kiállítás szemlélete, látványa, hangvétele ugyanis – mindennek ellenére – szakmailag méltó az elemzésre, született is jó néhány. Ám még az igényes kiállítás-kritikákból is kimaradt egy “apró” tény: a modern társadalomtudományokkal és művészeti ágakkal bőségesen (ha nem is mindig arányosan) foglalkozó kiállítás éppen a század első felének világhírűvé lett magyar társadalomtudományi progressziójáról, az ún. második reformnemzedékről, ezen belül a szocialista világnézetűekről látszik megfeledkezni, miközben más világnézetek “kisebb formátumú” egyéniségei jócskán reprezentálva vannak. Ha nem is – mint jobboldali politikusok 1998 és 2002 közötti kirekesztő szellemiségű beszédeiben – “idegenszívűekként”, “nemzetietlenekként” megbélyegezve, de így maradt ki ebből a kiállítás reprezentálta egyetemes horizontú nemzeti örökségből Mannheim Károly és Lukács György, Jászi Oszkár és Fülep Lajos, Hau­ser Arnold és Kunfi Zsigmond, a Polányi-testvérpár és Szabó Ervin. Nem apologetikájukat reklamálom, csupán “létezésükért” emelek szót.

Nem vállalkozom ehelyütt a mai társadalmi és nemzeti múlttudat, a történelmi közismeret mérlegelésére. Azt azonban nem hallgathatom el: az elmúlt másfél évtized “megtette a hatását”, elképesztő tudatlanság jellemzi a nemzeti és egyetemes múlt egésze, ezen belül a baloldal tekintetében is a most érettségizettek jelentős részét. Részletező kifejtés helyett illusztrálja a helyzetet inkább egy anekdotisztikus emlék: arra az egyetemi felvételi tesztkérdésre, hogy “Ki volt Marx Károly?”, 2002 nyarán többen is azt válaszolták: “a kapitalizmus feltalálója”.

 

Természetesen a kutatásoknak szintén sokat kell tenni annak érdekében, hogy friss és meggyőző tudásunk legyen (az új világtörténelmi rálátásból is) a baloldali történelmi kontinuitásokról és diszkontinuitásokról, eszmetörténeti és kulturális örökségről. Az ilyesmivel foglalkozó műhelyek és publikációs fórumok jelentős része azonban ki lett véreztetve az elmúlt években, folyamatosan azt “dokumentálva”, hogy ha a konzervatív, a nemzeti populista és a liberális tradíció létezik is, tehát kutatása több vagy kevesebb társadalmi támogatásra méltó, a baloldalé aligha. Nem mintha az államszocializmus időszakában olyan felhőtlenül szabadon lehetett volna “művelni” és értékelni a tág szocialista értékmezőt és politikai spektrumot olyannyira nem, hogy akkor is létezett egy féllegális baloldali ellenkultúra. Mára azután igen kevesen maradtak (s képződtek ki fiatalokként) olyan írástudó értelmiségiek, akik belsőleg is szenvedélyesen – jóllehet nem tudománytalanul elfogultan –vállalják hivatásukként a szocializmus-kutatást.

Mindez az egész elmúlt másfél évtizedre áll. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy rögzítsük: 1994 és 1998 között, amikor pedig szocialista és szabaddemokrata politikusokból állt a parlamenti többség és a kormány, az uszító “kommunistázás” abbahagyását leszámítva ugyancsak nem volt ösztönzött, még kevésbé anyagi, tudomány-mecenatúrai szempontból támogatott témakör a “baloldali forrásvidék” – hogy egy erdélyi szocialista írástudó, Csehi Gyula három évtizedes szép metaforáját idézzem –, vagy más szóképpel: az “elsüllyedt irodalom” (Pándi Pál 40 évvel ezelőtti könyvcíme nyomán). Még a baloldal mozgalmán belül sem nagyon – ez nem kis mértékben magyarázza a baloldali identitástudat és történelmi önismeret mai, meglehetősen sérülékeny állapotát is.

Ebben a közegben, mondhatni ellenszélben, különösen örvendetes, sőt tiszteletre méltó vállalkozás a Múltunk című folyóirat 2001. 2–3-as tematikus száma (Tanulmányok a szocializmus történetéről). Egy másik, akár más hangsúlyokat is érvényesítő, de szintén baloldali elkötelezettségű orgánumként nem teheti meg az Eszmélet, hogy ne reflektáljon erre az igényes és gazdag összefoglalásra. Volt némi sajtóvisszhangja, szerveződött róla érdekes műhelyvita is, s ha hinni lehet az ezen elhangzottaknak, az összeállításnak lesz folytatása. A teljesítmény, az egyes tanulmányok mérlegelése a konkrét szakkutatások és viták illetékessége, jómagam csak néhány kérdésre szeretnék – mindenekelőtt a figyelemfelhívás igényével – reflektálni.

A folyóiratszám különösen azért felvillanyozó szellemiségű, mert – szakmai megközelítésből, de a jelen idő kihívásait nem elhárítva – szinte szóba kerül minden, a szocializmus kérdéskörével kapcsolatos modell-probléma. Tehát a szűkebben vett eszme- és politikatörténeti mondanivalóba szervesülve olykor hagyományos, olykor viszont meglepően újszerű vagy/és meggyőző válaszokat olvashatunk például arról: mennyiben tudomány és mennyiben ideológia, illetve mennyiben mozgalom s mennyiben teleologikusan vezérelt hatalmi rendszer a szocializmus – történelmileg és azóta. További friss kérdés, hogy a – különböző – szocializmusok kibontakozása hogyan függ össze a centrum és a periféria viszonyával, hogy az “egy országban is győzhet” stratégiája kényszer-e, pragmatizmus-e vagy ideologikus sztálini doktrína, amely utóbbinak a nevében megannyi borzalom történt a fiatal Szovjetunióban.

Egyáltalán: a szocializmus vallásos szerkezetű hit, humanisztikus utópia, eredendően emancipációs társadalmi modell, nagyhatalmi-birodalmi doktrína vagy regionális kötöttségű modernizációs kényszerkísérlet-e? Milyen etatista, milyen “szabad társulás”-elvű gazdasági-önigazgatói és milyen civil társadalmi variációi voltak s vannak a szocializmusoknak? Tovább sorolva az ún. modell-témákat: örvendetesen szó esik a globalizáció és a szocializmus – nemcsak mai és távlati, hanem – történelmi viszonyáról is. Arra természetesen nem akart iskolásan válaszolni ez az összeállítás, hogy a különböző baloldali áramlatok és felfogások (például Marx, Engels, Kautsky, Bernstein, Lenin, Sztálin, a kínai kommunisták, az eurokommunizmus, a jóléti kapitalizmus szociáldemokráciája, a reformkommunizmus, a Lukács György nevéhez köthető “tertium datur”, az alternatív új baloldal stb.) közül kit igazolt s kit nem a történelem. Arra még kevésbé, hogy “mi lett volna ha…” Ám a régi lineáris üdvtörténetet nem újakkal váltja föl, hanem a történelem s benne a baloldal másfél évszázados alternativitását a maga roppant sokszínűségében, az egyetemes és nemzeti folyamatoktól elválaszthatatlan drámaiságában mutatja fel. Senkit sem iktatva ki eleve, de minden törekvésben fölmutatva a progresszív, humánus és ténylegesen emancipatív tényező, illetve a bürokratikus, etatista, diktatorikus faktor mértékét.

Természetesen az egyes tanulmányok, illetve szerzőik között vannak – akár jelentős – véleménykülönbségek, s ez további termékenyítő eszmecseréket is ígér. Magam is tudnék sorolni vitamegjegyzéseket és hiányérzeteket. Aligha szabad a teljességre törekvés igényét támasztani egyetlen folyóiratszám iránt, de magam szívesen olvastam volna (vagy olvasnék a későbbiekben) egy filozófia- és eszmetörténeti igényű elemzést – bár Bayer József bevezetője röviden kitér erre – a korai kereszténység, a humanizmus, a felvilágosodás és a szocializmus gondolatiságának, értékkészletének kontinuus és diszkontinuus tendenciáiról. Arról, amit – a maga költői-publicisztikai tömörségével – József Attila 1936-os Szerkesztői üzenete is megpendít. Hiányolom az ausztromarxizmus – magyar vonatkozásokban különösen gazdag – irányzatának bemutatását, miként a szocializmus kulturális tradíciójának akár csak tömör bemutatását is. Tematikai kívánságok még bőven sorjáztathatók – de ez éppen hogy “dicséri” ezt a különszámot, s további ösztönzést jelent a kutatásokra és az újraértelmezésekre.

Ami a történelemszemléleti sorskérdéseket illeti: kétségtelen tény, hogy az államszocializmusok mély történelmi szükségszerűségekből adódóan – mérhetetlen tragédiákat is okozva – megbuktak, kompromittálva, maguk alá temetve számos eszmét, értéket is. De – miként burkoltan vagy nyíltan, belső vagy kifelé irányuló vitában több tanulmány szerzője is vallja – erre a bukásra szerintem nem használható (főleg történettudományi és társadalomfilozófiai értelemben nem) a “zsákutca” vagy a “hibás genetikai kód” metaforája. A baloldali mozgalmak közül az új évszázad elejére a (persze korántsem monolit egységű) szociáldemokrácia maradt állva; jelenleg ez a világmozgalom kínál szervezett erőként némi esélyt – ha biztosítékot nem is – a globalizáció folyamatos kontrolljára és emancipációs előjelű korrekciójára. Mindez azonban aligha kérdőjelezheti meg a kommunista mozgalom első világháborúval bekövetkezett kiszakadásának s létének történeti “értelmét”, sőt akár – minden bűnnel együtt is – a számos társadalomban kihordott, kivajúdott szociális vívmányait.

Szakmai gondosságra és korrektségre is vall – túl a világszemléleti azonosuláson –, hogy Krausz Tamás a sztálinizmus, illetve az ún. “marxizmus–leninizmus” mint doktrína értelmezése kapcsán idézi Tőkei Ferenc kitűnő elemzéseit, értelmezéseit. Annál furcsább viszont, hogy Székely Gábor – egyébként a szövegek újraolvasásának fesztelenségétől is kreatív – Lenin-tanulmánya megfeledkezni látszik Tőkei Ferencnek a kulturális forradalom eredeti lenini koncepcióját rekonstruáló izgalmas (ha nem is kanonizálható) írásairól, amelyek a Székely Gábor által fölvetett friss értelmezési szempontokat is szélesebb történelmi-társadalmi összefüggésbe helyezték volna. Tudok azonosulni Illés Lászlónak – a szocializmus-kutatás legtekintélyesebb és legszenvedélyesebb hazai irodalmárának – hiteles szkepticizmusával, tiszteletet parancsoló morális és szociális indulatával az újkapitalizmus, a “szoláris elit”, a globalizációs újgyarmatosítás tendenciái és gőgje ellen, de megannyi igazsága ellenére sem tud teljesen meggyőzni a mai viszonyok és távlatok, egyáltalán a mai világkapitalizmus természete, a globalizáció és távlatainak elemzésében.

 

(Jelen)

 

A Múltunk szocializmustörténeti összeállítása s más történeti munkák igen sok értelmezési mezőt nyitnak meg a jelen idő “szocializmusai” vonatkozásában, de természetesen a tudománytalan historizálás és a díszletező – vagy ahogy Gerő András szellemesen fogalmazott: a tradíció helyett muníciót igénylő – aktualizálás kockázata nélkül nem támasztható velük szemben terápiás igény. Erre nincs is szükség.

“Éppen elég” lenne időszerű és alapos válaszokat adni a jelen ama izgalmas kérdésére, hogy vajon a mai világhelyzetben, a magyar valóságban, a sokszínű társadalmi mozgásformák között, az (elvileg minden emancipatórikus értékrend és társadalomkritikai mozgalom iránt fogékony) ifjú generációban s nem utolsósorban a mai kulturális kínálatban és közművelődési mechanizmusban jelen van-e, s ha igen, miként “a” szocializmus. Pontosabban annak egyik-másik értékelve, eszménye, továbbá ezekre hivatkozó pártjellegű vagy civil szervezete. S természetesen az is roppant izgalmas jelen idejű kérdés, hogy mire véljük és miként magyarázzuk az euroatlanti politikai folyamatokat, a baloldali, szociáldemokrata pártok nyugat-, dél- és észak-európai választási vereségeit, a “jobbkanyart” (igaz, Kelet-Európában mintha ellenkező tendencia lenne érzékelhető). Ahogy Nagy N. Péter fogalmaz: “vajon azért veszítenek mindenhol a szocialisták, mert nem voltak eléggé érzékelhetően baloldaliak, hogy csak a kapitalizmus igazgatása kötötte le az erejüket, vagy fordítva: azért veszítenek sorra, mert még mindig túl baloldaliak, miközben a társadalom nem erre tart igényt.”

Mindez és a szocializmus állásáról való tépelődés csak látszólag doktrinális vagy steril kérdés, hiszen valójában mindenütt a társadalmi, kulturális, politikai folyamatok iránya, demokratizmusa, esélyegyenlőség-dimenziója, szolidaritás-faktora a tét, s ennek realizálódásához lehet csupán eszköz az, amit – így vagy úgy – szocializmusnak, baloldaliságnak nevezünk. A szocializmus ugyanis a jelenben és a jövőben sem csak vagy elsősorban “rendszer” (akár tagadva vagy a távoli jövőbe rajzolva is), hanem mindenekelőtt – plurális – mozgalom, értékszemlélet, attitűd. Sőt, reményeim szerint, egyfajta politikai kultúra is.

A jelen és jövő ilyen értelemben vett szocializmusa szintén bőséges tárgya volt e sorok írója közelmúltbeli naplójegyzeteinek, alkalmi reflexióinak. Ebben a dimenzióban persze már több a “napi politika”, illetve jobban elkülönül az, ami távlati célnak, ami stratégiának és ami taktikának nevezhető. Az Eszmélet – műfajából, de megjelenési gyakoriságából adódóan is – általában nem foglalkozik a magyar belpolitika hétköznapjaival azzal sem, amit pártpolitikának nevezünk, legföljebb bizonyos időtávlatból, mint például az ún. Bokros-csomag kapcsán. Annak a dilemmának az intellektuális földolgozása azonban nem csak napi reflexiókra tartozik, hanem mélyebben “szocializmus-ügyi” kötelezettség (tehát ezekre a hasábokra is tartozik!), hogy mi is a hazai szocialista párti kormányidőszakok szocializmusának a természete. (Az ellenzékiség periódusai sem mellékesek.) Míg 1994 és 1998 között a baloldal kormányképes pártja, az MSZP – szocialista létére – kénytelen volt válságkezelő és stabilizációs célból liberális, sőt több vonatkozásban konzervatív gazdaságpolitikát is beleszőni működésébe (ennek történelmi időszerűsége sem ment azonban sok hibát!), 2002-től elvileg esély nyílhat egy már manifeszt baloldali, a szociális kiegyenlítés törekvéseit dominánsabban képviselő politikára. Ezt fejezi ki “A jóléti rendszerváltás programja”, valamint a kormányzás első száz napjára tervezett – s remélhetőleg megvalósuló – intézkedéscsomag is.

A mindennapi politika valamennyi lépése természetesen aligha mérlegelhető efféle ideologikus szempontokkal, s nemcsak az eszmei értéknormákat olykor kiiktató, a baloldali biztosítékokat esetenként kiverő váratlan feszültségnövekedések, a gazdasági egyensúlyi kényszerek vagy a koalíciós együttműködésben természetes kompromisszumok miatt. Az igazi dilemmát az okozza (s ezzel alkalmi olvasmányaim, például Ágh Attila, Csepeli György, Hegyi Gyula, Krausz Tamás, Kiss Viktor, Szalai Erzsébet, Tamás Gáspár Miklós, Vitányi Iván és mások cikkei, vitaírásai bőségesen foglalkoznak), hogy egyáltalában van-e ma tényleges esély némi valódi (nem csupán propagandisztikus) baloldaliságot belecsempészni – a társadalom, a gazdaság, a kultúra roppant feszültségeinek enyhítése és a világgazdasági kihívásokra való reagálás során – az “immanens” teendőkbe?

2001 végén, 2002 elején – a nemzetet durván kettévágó, elvaduló, mediatizált populista kampányban – a végül is győztessé lett pártpolitikai és civil erők nem csak, sőt nem is elsősorban a markánsan szociáldemokrata célokért szálltak síkra, hanem mindenekelőtt a kvázi-diktatórikus jobboldali-szélsőjobboldali veszélyt akarták elhárítani, vagyis a rendszerváltozás (korántsem maradéktalanul kielégítő) demokratikus jogállamiságának a védelmében léptek fel. Az épphogy győztesek programjában a “törvényességet helyreállító” liberális és a szociális szempontokat preferáló baloldali programelemek sajátos koktéllá voltak keverve, ami a “nemzeti közép kormánya” öndefinícióban is testet öltött. Természetesen nem tartom eleve elhibázottnak a programelemeknek ezt a keverését; nem is rosszallóan, csak tényként használom a koktél metaforáját. A történelemből, a XX. századi fasizmusok genéziséből tudjuk: a jogállamiságot, a szabadságjogokat fölszámoló szélsőjobboldal táptalaja többnyire a szociális helyzetében megnyomorított, társadalmi és nemzeti sérelmi demagógiákkal és “rendteremtő”, illetve “baloldali” ígéretekkel manipulálható tömegtársadalom. Tehát a különböző tekintélyelvű hatalmak kísértése vagy uralmi ambíciói, az ős- és újfasizmusok ellen is elsősorban a társadalmi konfliktusok valódi kezelésével van esély eredményesen fellépni. De a két (persze csak logikailag elválasztható) programcsomag, a liberális-demokratikus és a szociális-esélyteremtő stratégia a gyakorlati érvényesítés során – különösen a jelenlegi, túlhevített nemzeti, “összmagyarsági” térben – nem lesz könnyen harmonizálható.

Térjünk azonban vissza a közelmúlt és a jelen idő “szocializmusai”-hoz. Az 1998 óta regnáló jobboldali hatalom nemcsak a “történelmiesített” hazugságokkal és a millenniumi csillogással igyekezett végletes ideológiai választássá dramatizálni 2002 áprilisát, hanem a jövőkép demagóg meghatározásával is. Orbán Viktor 2002. április 9-i (valóban “programadó”) beszéde szerint »a polgári jövő áll szemben a szocialista jövővel«. Az nem zavarta ennek a torz alternatívának a meghirdetőjét, hogy ugyanennek a mozgósításnak egy másik pontján, pár perccel később viszont egyrészről a »nagytőke és a pénztőke«, másrészről a »nemzet és a nép« közé húzzon frontvonalat. Lapozom alkalmi jegyzeteimet: sok szemléző, elemző kimutatta s fejtegeti azóta is, hogy ezt a tűzzel játszó, a félelemre apelláló, a politikai marketing tömegkommunikációs piaci technikáját a szómágia nemzetiesített tömeghisztériájával elegyítő – s azóta sem igazán higgadó, sőt öngerjesztő módon eszkalálódó – stratégiát a politikai, kulturális, média- és pénzhatalomhoz való görcsös ragaszkodás, a vereségbe való bele-nem-nyugvás pánikos rettegését kompenzáló populista gőg motiválja. Még ha a látszat egyfajta ifjúságbarát és igérgetős szociális érzékenységet, népbarátságot sejtet is: az antikapitalista és antiglobalizációs indulatokra való rájátszással összekapcsolt tekintélyelvű és populista “kommunistázás” tanúsága szerint egyáltalán nem szocializmus-ügyről, de nem is a hiteles polgári és nemzeti értékek védelméről van szó.

Annyi ironikusan keserű személyes reflexiót mindazonáltal megengedhetek még magamnak ebben az alkalmi műfajban: sajnos (vagy szerencsére?) nem állt fenn az az alternatíva, amelyet a hatalma vesztét érző miniszterelnök “a polgári és a szocialista jövő” összeütközéseként – mint a világméretű osztályharc egykori víziójának sajátos fideszes megfordítása – belekiabált a tömegbe. S főleg nem úgy, ahogy ő gondolta. Hiszen éppen ellenzéke (a választók által kormányra segített mai többség) képviselte a demokratikus – ha kell: a polgári, azaz a jogállam állampolgáraihoz méltó – jövőt, míg ő a tekintélyelvű államszocialista rendszer agitációs és propagandaüzeneteinek tapsoltató modelljét rehabilitálta s öntötte “modern”, szájbarágó, csápoltató célú rockosított és mediatizált struktúrába. Ez is hozzátartozik az új évszázad kezdetének szocializmus-történetéhez.

De ez még csak a kampány. Ennél sokkal “izgalmasabb” dilemma, hogy – éppen a négyéves Fidesz-kormányzás során gyakorolt politikai módszerek és felhalmozott “eredmények”, illetve mulasztások okán – a szocialista–szabaddemokrata kormánykoalíciónak roppant összetett, korántsem “tisztán” szocialista programot kell realizálnia. Mert ha az első – bár nem feltétlenül a legfontosabb – programhelyen a szociális, a jóléti, az egészségügyi, a kulturális, a regionális egyenlőtlenségek korrekciója, megannyi “baloldali” feladat teljesítése szerepel is, legalább ilyen nyomatékosak a – ha egyáltalán létezik efféle sorrendiség – “második helyen” állók. Vagyis: a törvényesség helyreállítása, a jogállami normák rekonstrukciója, a – legalább az állami – korrupció azonnali felszámolása és a korábbiakért való felelősségre vonások kezdeményezése, a gyűlöletbeszéd kiszorítása – különösen a közszolgálati médiumokból. Nem sorolom tovább: csupa olyan teendő, ami az elemi polgári demokrácia követelményeiből fakad és a szélsőjobboldali restauráció kockázatainak csökkentését szolgálja. Egyfajta antifasiszta és demokratikus minimumot képeznek, de aligha par excellence szocialista csomagot. Méghozzá egy tömeglélektanilag és a koalíciós együttműködés szempontjából egyaránt kényes helyzetben; nem véletlen, hogy “a nemzeti közép” jelszava kiegyensúlyozó, táborszélesítő aurával is szolgál. Ennek is megvan persze a történelmi előképe, ahogy erre egy, a Múltunk különszámáról folytatott eszmecserében Sziklai László utalt: szerinte mind a múlt, mind a jelen idő szocializmusa vonatkozásában az antifasizmust kellene az értelmezések tengelyébe állítani.

Még inkább dilemmatikus a helyzet a harmadikként – persze csak logikailag – elkülöníthető programponttal: Magyarország bevitelével az Európai Unióba, illetve a globalizáció “szigorúbb” intézményi keretei közé. A kihívás nagyságrendjét és kockázatait még alig érzi az ország (beleértve a baloldali közösségeket is). Az alapdilemma az, hogy bár a magyar nemzet, hazánk és a baloldal számára egyaránt – elemi érdek az integráció nem csak a világhatalmi és világgazdasági kényszert tudomásul vevő és “meglovagoló” eszköz – hiszen tulajdonképpen ez hordozza a felemelkedés esélyét, mind az európai gazdasági csatlakozás, mind az információs társadalmakhoz való még szorosabb kapcsolódás számos – már most látható – negatív kísérőjelenséggel, korlátozással, sőt komolyabb veszélyekkel jár. S mégsincs visszaút vagy kibúvó.

A globalizáció körüli izgalmas, tanulságos elméleti, politológiai vitákra ki sem térek. Nem lesz elég (sőt mit sem fog érni) csak úgy általában “harcolni” a globalizáció és a multinacionális vállalatcsoportok vagy a kulturális homogenizáció, a lebutított SMS-köznyelv és a szappanopera-művészet normateremtő volta ellen. Nem lesz elég általában képviselni a civil társadalom, a környezet, az emberi léptékű demokrácia, a megvédendő nemzeti és egyetemes humanista kultúra értékeit. Hónapról hónapra kezdeményezések, intézkedések százaival, illetve azok megakadályozásával, korrekciójával kell realizálni a “baloldali alternatívá”-t: csökkentve, visszaszorítva a negatívumokat, illetve feltárva, kihasználva a globalizációban rejlő pozitív szociális, kulturális lehetőségeket, a nyilvánosság erejét s nem utolsósorban a nemzetközi szolidaritást is. Mindeközben a baloldalnak folyamatosan és egyértelműen el kell hárítania a romantikus antikapitalista, szélsőjobboldali, populista, nacionalista előjelű globalizáció-kritikát, tőkeellenességet is.

Van azonban egy negyedik küldetése is a baloldalnak, illetve a szocialista kormánynak: a nemzeti nyilvánosság, tudomány és művelődés baloldali intézményeinek, civil szervezeteinek, minőségi formáinak s nem utolsósorban önképző és fiatalokat tömörítő mozgalmainak a “felszabadítása”. A parlamenti többségnek a törvényesség keretei között lehetővé kell tennie ezt, és ideológiailag pártatlan, minőségelvű támogatásokkal segítenie is szükséges őket. A szocialista pártnak és közvetlen támogatóinak viszont – minden kreativitást, tehetséget, továbbá szellemi és anyagi erőt koncentrálva – létérdeke és történelmi kötelessége is, hogy ebben a vonatkozásban fordulatot érjen el. Nem saját klientúra kiépítéséről van szó, “csak” legalább ugyanazoknak a feltételeknek a biztosításáról, amelyek a többi nagy szellemi, politikai, kulturális áramlat körei és intézményei számára máris rendelkezésre állnak. A tét nem pusztán a szociáldemokrata politikai áramlat legitimitásának a megerősítése, a hazai baloldal európai és egyetemes horizontjának a kitágítása, illetve e horizont “repatriálása”, hanem a baloldali szellemiségnek a nemzeti közvéleménybe való “visszavétele”, a valódi, termékenyítő pluralizmus, értékverseny elősegítése. Akár a baloldali ellenkultúrák ösztönzésével.

A tágan vett mozgalmi és kulturális baloldaliság, illetve akár a folyamatos baloldali rendszerkritika eleven hálózata nem fenyegeti, nem is fenyegetheti egy mindenkori (mégoly ellentmondásokkal terhelten működő) szocialista kormány legitimitását és cselekvőképességét. Ez persze mindkét “oldalon” múlik. A baloldalon belüli, akár éles viták – okos koordináció keretei között – bizonyosan nem sodorják veszélybe a szocialisták cselekvőképes egységét és a demokratikus erők lényegi összefogását. Hogy nemcsak a fő veszéllyel, a jobboldali populista restaurációval szembeni föllépés kényszere, hanem a baloldaliság közös alapértékei is jó esélyt adnak erre, azt plasztikusan tükrözi a Magyar Szocialista Párt két – egymással gyakran élesen polemizáló – platformjának a 2002. június 29-én nyilvánosságra hozott közös állásfoglalása is (Felhívás a magyarországi demokratikus erőkhöz).

 

(Jövő)

 

Ez a legingoványosabb, egyúttal a legtöbb érzelemmel és a legtöbb kétellyel teli dimenziója a baloldaliak töprengéseinek s természetesen a magam alkalmi jegyzeteinek is. Például hogy egyáltalában lesz-e jövő? Hogy milyen jövőt akarhatunk? Hogy tervezhető, forgatókönyvezhető-e a holnapután egy valódi baloldal számára; hogy – miként Walter Benjamint idézve Sziklai László utalt rá – a jövőkutatás tilalma összeegyeztethető-e valamiféle messianisztikus jövőképpel? Hogy mi teszi, mi minősíti majd a baloldaliságot, a szocialista jelleget évtizedek múlva – hogy távolabbra ne is merészkedjünk? S hogy ez a “szocializmus” hit, utópia avagy morális önerősítés dolga-e?

A szocialista mozgalom, a baloldali értelmiség belső dilemmáját a jövőképpel kapcsolatban Szalai Erzsébet abban látja, hogy “a kapitalizmus megreformálását vagy meghaladását tűzi-e ki célul”. Magam úgy fogalmaznám: “pusztán” reflexív rendszerkritikai mozgalom marad-e a baloldal (ez sem lenne kevés!), avagy egy – ma még persze nem “megtervezhető” – új, a tőkés piacgazdaságot meghaladó formációvá válik; gazdasági, informatikai, kulturális és politikai szempontból egyaránt? Bár nem eleve tudománytalanok az ilyen kérdésekre feleletet adni szándékozó társadalomelméleti válaszok, projektek és gondolatkísérletek, e sorok írója elsősorban szubjektív etikai-érzelmi s nem teoretikus érvekkel tud (ha egyáltalán tud) orientálódni ebben a jövőben. S ahelyett, hogy állítana vagy hitvallana: elsősorban olvas, szövegeket “naplójegyzetel”, véleményeket, olvasmányélményeket ütköztet.

A Múltunk – már többször említett – szocializmus-összeállításában Bayer József így “válaszol” a Szalai Erzsébet által (időben persze később) tematizált kérdésre: “…mint alternatív utópia, mint a kapitalista világ ellentársadalma, a szocializmus mint rendszer megbukott. […] De mint a kapitalizmust árnyékként követő és azt korrigálni, illetve kritikailag meghaladni akaró politikai törekvés, a szocializmus máig sem vesztette el jelentőségét. Különösen igaz ez a felerősödő globalizáció körülményei között, amely a versenykapitalizmusnak az egész földtekére való korlátlan kiterjesztését eredményezi. Ennyiben a szocializmus mint a kapitalizmus kritikája megőrizte érvényét a XXI. századra is. […] A szocializmus mint eszmei irányzat és politikai filozófia legnagyobb érdemét ellenfelei is abban ismerik el, hogy jelentős szerepe volt a történelmi kapitalizmus megreformálásában. Mint emancipatív eszmerendszer – amely a társadalmi egyenlőség, a szabadság és szolidaritás értékeit hangsúlyozza – ezért mindaddig fenn is marad, ameddig létezik a piacgazdaság és a tőkeviszony, valamint az általa teremtett és újratermelődő társadalmi egyenlőtlenségek. A modern árutermelés és piacgazdaság rendszerével radikálisan szemben álló, a kapitalizmus radikális alternatíváját jelentő konkurens társadalmi és gazdasági rendszerként a szocialista álomnak egy harmonikus társadalomról alighanem vége. A jövő társadalma valószínűleg nem lesz sem kapitalista, sem szocialista, hanem – optimista forgatókönyv szerint – valami harmadik, ami a két tendencia harcából bontakozik ki. De addig – szocializmusra szükség van.”

Más nemzetközi és hazai baloldali gondolkodók, például az e folyóirathoz kötődő Kapitány Ágnes és Gábor, Krausz Tamás, Márkus Péter, Tamás Gáspár Miklós, Tütő László “radikálisabb” és “rendszerszerű” szocializmus-képet vallanak vagy anticipálnak. Tőlük sok ponton különböző, de számomra szintén sok jogos meggondolást fölvető és tiszteletet parancsoló az a “jövőtervezés”, amely Vitányi Iván – elsősorban szociológiai és kultúraelméleti ihletettségű – “egyszemélyes” tudományos műhelyében kristályosodott ki. Vitányi felfogása annál is inkább megbecsülésre (s adott esetben kritikára) méltó, mivel jórészt neki (másrészről Krausz Tamásnak és szellemi-politikai körének) köszönhető, hogy a Magyar Szocialista Pártban az erős közegellenállás ellenére – ha nem is széles mozgalmi ösztönzéssel és nyilvánossággal, de – mégis csak elkezdődött és működik valamiféle baloldali programalkotó és értékkutató tevékenység.

Nem foglalkozva a szocialista távlatokat eleve megkérdőjelező, ab ovo elutasító (bár nem feltétlenül szitokszószerűen “kommunistázó” – ez már egy külön kategória) jövőképekkel, naplójegyzeteim rendjét követve egy további, érdekes, közgazdasági megközelítésű szocializmus-, sőt kommunizmus-felfogásból tartok érdemesnek idézni. Marosán György így ír: “A jövő kor történésze több száz év távlatából visszatekintve meg fogja állapítani, hogy az emberiség történelmi jelentőségű átalakulása nagyjából a XX. század elején kezdődött és mondjuk 2300 táján fejeződött be. Míg a XIX. század egyértelműen a kapitalizmus társadalma, a XX. század már az átmeneté. Volt ennek az átalakulásnak egy zsákutcája, a kelet-európai fejlődés, amely 1917-től egészen 1990-ig tartott. Ez megpróbálta lerövidíteni a fejlődést és fejletlen alapon létrehozni az új társadalmat. Ez a kísérlet az emberiség történetében soha nem tapasztalt szenvedést hozott, és törvényszerűen bukott meg. Ám miközben a világ a millenniumon a kommunizmus bukását ünnepelte, az átalakulás egyre gyorsulva folyt tovább.

A legfejlettebb országok, régiók társadalmai ma már inkább jellemezhetők átmeneti társadalmakként, mint a klasszikus kapitalizmus társadalmaiként. A kérdés nem is az, hogy honnan, inkább az, hogy hova fejlődik a társadalom, vagy fejlődik-e egyáltalán. A fejlődést sokan mint történelmietlen, igazolhatatlan megállapítást elutasítják. Mások valamiféle »poszt« jelzővel (pl.: posztindusztriális, posztmodern, posztkapitalista) írják le a jövő társadalmát. Maga a »poszt« jelző mutatja, hogy sokan érzik: valami elmúlt, de nem találják a megfelelő fogalmat arra, ami jön. Egy lehetséges válasz […], hogy a jövő az anyagi gazdagság magas szintjére épülő, a piaci viszonyokat legfeljebb szűk szférákban elfogadó, az alkotó tevékenységet minden ember számára lehetővé tevő és szabad emberi viszonyokat teremtő kommunista társadalomé. A Kommunista Kiáltvány ennek a társadalomnak a mozgalom serdülőkorában született, provokatív, részleteiben tévedésekkel teli, kifejezetten arrogáns üzenete, amely azonban végső soron helyesen írja le az emberi társadalom fejlődésének alapvonalait.

[…] A Marxék által megjövendölt kommunista társadalom az emberiség reális jövőjét jelzi előre. Ez a jövő azonban az elkövetkező nemzedékek egész sora számára hosszú történelmi korszakot ölel fel. Nem lehetséges a társadalom radikális átalakulására törekedni. Kívánatos viszont kisebb és szélesebb közösségekben a szabad emberi viszonyok létrehozásáért küzdeni. Különösen fontos pedig a mindenkori fiatal nemzedék számára az alkotás és az értelmes munka ígéretét felmutatni. A kommunizmust ma felvállalóknak nem városi vagy vidéki gerillamozgalmat kell szervezniük. A szabad emberi viszonyok és az értelmes alkotás lehetőségének megteremtésén kell munkálkodniok saját szűkebb és tágabb környezetükben.”

Nem érzem magam hivatva arra, hogy bővebben reflektáljak erre a jövőképre. Mindazonáltal – csak utalok rá – a bűnös mértékű és “fölösleges” áldozatok, a törvényszerű bukás, a “koraiság” ellenére sem tartom zsákutcának a kelet-európai államszocializmusokat. Másrészt ezt az egyébként rokonszenvesen moralista jövőképet némileg “ökonomista” és “technicista” aurájúnak vélem. Önironikus rezignáltsággal jegyzem meg: “kevesebbel” is beérném, eme “kommunizmus” helyett megelégednék egy hatékonyan működő, szabadságelvű és önigazgató jellegű “demokratikus szocializmussal” is. Főleg, hogy Marosán jövőképéből feltűnően hiányzik a talán legdrámaibb kihívásra adandó válasz, a harmadik világ egész problematikája, megannyi immanens és globalizációs traumájával.

 

(Kultúra)

 

A naplójegyzeteimben nyomon követni igyekezett szocialista világértelmezések sorában a Marosán Györgytől idézetthez képest mintegy “alkalmi ellenpólus” James Petras felfogása. Legutóbbi, e hasábokon publikált – rokonszenves indulattól hevített, sok igazságot is kimondó – közelmúltbeli tanulmánya ugyanis mintha viszont a globalizáció egészét odaadná a kapitalizmusnak. Némi polemikus túlzással: mintha bármilyen plebejus töltésű föllépést, radikális indulatú zöld-mozgalmat, Amerika-ellenes szervezkedést, a multinacionális tőkeszervezetek elleni bármiféle lázadást, gerillaharcot eleve a progresszív baloldaliság glóriájával övezne. Ugyanakkor mintha a világkapitalizmus realitásaiból kiinduló valamennyi, akár csak korrekciós igényű törekvést sommásan a marxista értelmiségiek árulásaként aposztrofálná. Bizonyosan van ilyen is, de – miként erre másokéi mellett az Eszmélet több írása is rámutatott – a 2001. szeptember 11-ével új korszakot nyitó nemzetközi terrorizmus közvetlen genezisére és komplex táptalajára utalva, illetve ezek (akár csak) demokratikus és baloldali megítélése tükrében aligha ilyen kerek a világ.

Egyáltalán: a szocializmust is célzó jövőképek aligha vehetők komolyan a globális viszonyokban, a világrendszerekben gondolkodó távlatok nélkül. Ideértve a mai euroatlanti jövőképeket, akár a Fukuyama-típusú teleologikusan “optimista”, akár a Huntington-féle “pesszimista”, akár a Wallerstein-típusú marxizáló forgatókönyveket, akár a Bourdieu- és a Zygmunt Bauman-féle kritikai szociológiát is. Mindezekben ugyanakkor feltűnően nagy hangsúlyt kap a tágan értett kultúra. Ha másként nem: mint a vallási átitatottságú kultúrák harca. Ezekre a “világ-dimenziójú” felfogásokra utalva még érthetőbb, hogy a szemlézett szocializmus-történeti írásokban miért keveselltem a tág horizontú kulturális megközelítést. Némileg ezt hiányolom a strukturált és koncepciózus hazai baloldali jövőképekkel kapcsolatban is, leszámítva talán Vitányi Ivánét.

Persze, tudom: a nagy strukturális dilemmák és globalizációs konfliktusok továbbra is elsődlegesen gazdasági, szociális természetűek, s bizonyára jó ideig ilyenek is maradnak (éhezés; járványok; környezetpusztulás; vallási és etnikai ideológiákba csomagolt regionális, életmódbeli s főleg tömeges egzisztenciális konfliktusok; tömeges migráció; terrorizmus stb.). Az ökonomista és technicista szellemű modernizációs, illetve antiglobalizációs forgatókönyvekre, a kultúra (jelszavaknál többet jelentő) “ontológiai” funkcionálásának el- és kimaradására azonban mindez aligha mentség.

 

Töredékes és logikai helykijelölő utalások persze vannak a (tágan értett) kultúra és a jövő viszonyára. Már a Múltunk különszámának szakmai vitájában szóba került ez, hadd idézzem csak Andor László felszólalását, aki szerint a szocializmus problematikájában és értékvilágában döntő szerepe van a kultúrának, gyakran – mondja – a világnézeti vagy politikai értelemben nem szocialista művészek életműve is bizonyíték rá. G. Márkus György úgy vélte: a jövőben a politika centrumában a kultúra áll majd, ezért a szocializmusnak, amely óhatatlanul szembekerül a globalizációval, elsősorban a kulturális konfliktusokra kell felkészülni. Lengyel László szerint mi magyarok globális szempontból nézve is igen figyelemre méltóan gazdagítottuk a szocializmus fogalmát. Hogy ez a – mégoly ellentmondásos – örökség a művelődésben mit jelent, arra Földes György utalt: a szocializmus nem egyszerűen az utóbbi kétszáz esztendő eszmetörténeti tradícióinak egyike, több ennél. Sok minden ma is érvényes – érvel Földes – a szocializmus kapitalizmus-kritikájából és “pozitív” teljesítményéből, példaként említi az 1960–70-es éveknek a XX. századi magyar kulturális fejlődésben játszott kiemelkedő szerepét.

Némileg reménykeltő, hogy a nyugat-európai szociáldemokrácia programjaiban, sőt újabban talán a hazai politikai baloldal írott és “hivatalos” jövőképében is centrális szerepet kap a tudástársadalom fejlesztésének stratégiája, az oktatás prioritása és az informatika centrális szerepe, a kulturális esélyegyenlőség programja – illetve mindezek elementáris társadalmi funkciója. (Egyébként az is lehet tudományosan igényes politológiai kutatás és eszmecsere tárgya, hogy milyen programalkotás és programvita-mező jellemzi a hazai és a nemzetközi politikai műhelyeket, köztük a baloldaliakat.)

A jövőkép, a programalkotás aligha “csupán” megszállott vagy lila értelmiségiek intellektuális játéka: minden – önmagát komolyan vevő – társadalmi mozgalom kötelezettsége. Az olyanoké mindenképpen, amelyek a jövőképet, a programalkotást nem kizárólag (vagy elsősorban) az eladható politikai áruk piaci marketingje szerint intézik. A magyar baloldal szervezeteit, különösen a Magyar Szocialista Pártot viszont semmiképpen sem lehet azzal vádolni, hogy túlteng benne a programalkotó szenvedély. Az természetes, hogy az ellenzéki és a kormánypárti politizálás súlypontja egyaránt a napi és a holnapi praktikum, amelyet persze bizonyos szemléletek és értékelvek is motiválnak. A Magyar Szocialista Pártra ez idáig jellemző viszonylagos “program- és elméletellenesség” azonban történelmi gyökerű s – egyebek mellett – a rendszerváltozás utáni legitimációs effektussal és kompenzációs kényszerrel is összefügg. Mindennek ellenére az évszázadfordulóra megszületett a Magyar Szociáldemokrata Charta és a távlati stratégia (bár alig hivatkoznak rá), a 2002-es országgyűlési választásokhoz készített szocialista programot megalapozó szakmai vitaanyagok sorában pedig számos igényes oktatási, informatikai, kulturális koncepció is napvilágot látott.

A Kultúra, média és esélyteremtés című végre ilyen hangütéssel indít: “Először készül olyan baloldali választási és kormányprogram Magyarországon, amelyben a humán infrastruktúra – az oktatással, az egészségüggyel, a szociális ellátással, a kultúrával, az emberi tőkébe való beruházással és a tömegkommunikációs nyilvánossággal kapcsolatos közhatalmi teendők összessége – nem »alárendelt«, nem »reszort jelegű« feladatként szerepel, hanem a jövőt megalapozó stratégia súlypontját alkotja. Az oktatás- és kultúrpolitikai teendők nem a »maradványelv« jegyében fogalmazódnak meg, hanem a politikai program tengelyében. Mindez nem egyszerűen a kultúrpolitika »előbbre sorolását« jelenti, hanem új felfogást képvisel, amelyre az információs társadalom és hazánk sikeres európai integrációjának követelményei is ösztönöznek bennünket. A gazdasági fejlődésnek, az életminőség javításának, az emberek, a családok és közösségek jólétének emelkedését csak a tudásalapú társadalom létrejötte biztosíthatja.”

Ezt az intonációt egyrészt a nemzeti kultúrát és médiát torzító, kisajátító jobboldali kurzuspolitika bírálatára építő szükséges korrekciók részletes kifejtése követi, másrészt – és távlatilag ez a döntőbb – a digitális korszak globalizációs és nemzeti-társadalmi problémáiba ágyazott esélyegyenlőtlenség-csökkentő program. “Magyarország számára a modernizációs felzárkózás legfőbb feltétele felhalmozott szellemi tőkéje. A társadalmi tudás, a kultúra képezi egy forrásszegény országban a legfőbb nemzeti erőforrást. Okulva más országok látványos felemelkedéséből, illetve hanyatlásából, lépést kell tartanunk a tudásalapú társadalom új kihívásaival. A kulturális beruházásoknak és befektetéseknek közismerten a gazdasági fejlődést serkentő, úgynevezett multiplikáló hatása is van. Számunkra mind a felzárkózáshoz, mind pedig a globalizáció ellentmondásos hatásainak a humanizálásához egyedül ez kínál esélyt.

Az MSZP kulturális politikájában is igazodni kíván az ország előtt álló modernizációs, integrációs követelményekhez. Egyidejűleg célul tűzi ki a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését, a leszakadó rétegek felemelését, ami a szolidaritás hagyományos baloldali programja. Ehhez nem elég a korábbi utolérési program, hanem mintegy »elébe menő« stratégiát kell választani. Meg kell akadályozni azt, hogy a modernizációs folyamat haszonélvezője egy viszonylag szűk és zárt réteg legyen, amely a társadalom további polarizálódásával csak újratermeli saját társadalmi helyzetét.”

Mindez persze egyelőre “csak” papír – s az, tudjuk, sok mindent elbír. Hogy ez a programszöveg csupán szerzőinek – köztük e sorok írójának – értelmiségi ábrándja, netalán a mindenkori pártprogramkészítés szokásos verbális önszuggesztiója, a politikai szómágia egy változata marad-e, avagy (ha egyáltalán a “helyes irányt” jelöli) már valóban ebbe az irányba mutatnak az első kormányzati kezdeményezések, azt ma, 2002 nyarán, két hónappal az új kormány hivatalba lépése után még nem lehet eldönteni. Az alkalmi jegyzetek szerzője mindenestre megvallja: világtörténelmi, “szocializmus-ügyi” bizalomelve nem párosul felhőtlen középtávú – hogy úgy mondjam stratégiai – optimizmussal baloldaliság és művelődés intenzív összekapcsolása ügyében. De ennek a (talán csak alkalmi és időleges) szkepticizmusnak a kifejtése, illetve a “korai” kulturális és médiapolitikai döntések kritikája, a művelődési folyamatokat jellemző tények és tendenciák, az ezeket minősítő érvek és ellenérvek mérlegelése már semmiképp sem lehet ennek az írásnak az illetékessége.

 

A baloldali éthosztól elválaszthatatlan a régi szociáldemokrata “trotz alledem”, a csakazértis moralitás. Ez nem csupán az ellenséges közegben, a félreszorított, az elnyomott helyzetben való önérzetes megmaradás és cselekvőképesség pszichikai tartaléka, hanem a saját irányzat hegemóniája idején is előforduló – időleges vagy tartós – vereségek elviselésének az érzelmi fedezete. Mindazonáltal ebben a vonatkozásban is frissen időszerűnek tűnik fel egy régi baloldali “kultúrember”, Kunfi Zsigmond száz évvel ezelőtti pedagógiai, kultúrfilozófiai és világnézeti ars poeticája:

“A kulturális munka értékében való hit, íme a tanári hivatásnak végső posztulátuma; e hit nélkül van kenyérkereső mesterség, van hivatal, de nincsen és nem lehetséges hivatás. Minél nagyobb értéke van a tanár szemében a kultúrának, annál értékesebbnek látja szükségképpen saját hivatását, és viszont, minél nagyobb értéket tulajdonít valamely társadalom a kultúrának, annál jobban meg fogja becsülni a tanárt és munkáját; amint minden tárgy a naptól nyeri világosságát, akképpen nyeri a tanár is a hivatására jutó világosságot a kultúra középponti napjától.

A műveletlen, fejletlen, a kultúra jelentőségét fel nem fogó társadalom semmiképpen sem becsülheti meg a tanár munkáját és hivatását sem. Így az önbecsülés és a társadalom becsülése, amelyben a tanári hivatásnak része van, csak okozata annak a becsülésnek, amely a kultúra osztályrésze. Úgy hogy itt is érvényes: tel valet, tel maitre [amilyen a szolga, olyan a gazda (fr.)]. Ez az elmélkedés azonban nemcsak elméleti jelentőségét mutatja a tanár hivatásának, de gyakorlati útmutatással is szolgál: a tanárnak, a saját hivatását felismerő és megbecsülő tanárnak részt kell vennie a közéletben és mindig azt a törekvést, irányt, pártot kell támogatnia, vagy ha nincs, megteremtenie, amely a kultúra értékéről a leghathatósabban tudja vagy akarja meggyőzni az emberiséget.” (Prolegomenák a tanári hivatáshoz – Temesvár 1904).

A baloldal felé tájékozódó 25 éves Kunfi Zsigmond dacos kiállásba rejtett vallomása a XXI. század elején természetesen aligha tekinthető napiparancsnak vagy általános követelménynek. Ám – főleg a kanti filozófiát elemző, itt nem idézett kontextusával – jóval több ez, mint alkalom diktálta szakmai elfogultság és ars poetica: mély történelmi összefüggésekbe világít be mind az írástudók felelősségét, mind a kultúra és szocializmus viszonyát illetően.

 

“S mi várjuk, hogy mikor lesz / látható reszketésű / bennünk az első csillag” – írta 1934-es alkalmi versében József Attila…

Budapest, 2002. augusztus 7.

 

 

Irodalomjegyzék

 

Az 1990-es évek hazai szocializmus-vitáinak bibliográfiai szemlézéséhez lásd: Agárdi Péter: Kunfi Zsigmond “időszerűtlen” aktualitása. =Eszmélet 51. sz. (2001. ősz) 172. p. Az alábbi bibliográfia csak igen tömör válogatás az új évtized hazai eszmecseréiből, illetve a fenti tanulmányhoz közvetlenül felhasznált szakmai és publicisztikai irodalomból:

 

Ágh Attila: A pokoljárástól a purgatóriumig. =Mozgó Világ 2002. 6. sz. 17–31. p.

Andor László: Nekünk New York kell. =Eszmélet 52. sz. (2001. tél) 138–157. p.

Bauman, Zygmunt: Globalizáció. A társadalmi következmények. [Bp.], Szukits Könyvkiadó, 2002.

Csehi Gyula: A baloldali forrásvidék. [Tanulmányok.] Kolozsvár, 1973.

Csizmadia Ervin: Medgyessy öt éve. =Élet és Irodalom 2002. július 19. 5. és 12. p.

Esterházy Péter: A Bermuda-háromszög. A 21. század nyelvéről. =Élet és Irodalom 2002. jan. 18. sz. 15., 20. p.

Földes György–Inotai András (szerk.): A globalizáció kihívásai és Magyarország. Bp., Napvilág Kiadó, 2002.

Gáll Ernő: A felelősség új határai. [Esszék.] Bp., Napvilág Kiadó, 1999.

Gerő András: Egy polgár naplója. 1999. október vége. =Magyar Hírlap 1999, október 30. 7. p.

Gerő András: Séta a Múzeum-kertben. =Magyar Hírlap 2002. június 24. 7. p.

Gombár Csaba–Hankiss Elemér–Lengyel László–Szilágyi Ákos: A kérdéses civilizáció. Bp., Helikon–Korridor, 2000.

[A globalizációról. Tematikus összeállítás.] =Magyar Tudomány 2002. 6. sz.

György Péter: Világraszóló magyarok – világkiállítás a mai magyaroknak. =2000 c. folyóirat 2002. 3. sz. 70–76. p.

Gyurkó László: A bakancsos forradalom. Bp., Kossuth Kiadó, 2001.

Hankiss Elemér: Proletár reneszánsz. Tanulmányok az európai civilizációról és a magyar társadalomról. Bp., Helikon Kiadó, 1999.

Hegyi Gyula: Tiborc és a szociáldemokrácia. =Népszabadság 2002. április 24. 10. p.

Hegyi Gyula: Egy gyászoló közbeszól. =Népszabadság 2002. július 10. 10. p.

Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912–1956. Bp., Szabad Tér Kiadó – Kossuth Kiadó, 2001.

Huszár Tibor (szerk.): Kedves, jó Kádár elvtárs. Válogatás Kádár János levelezéséből 1954–1989. Bp., Osiris Kiadó, 2002.

Illés László: Üzenet Thermopüléből. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok a modernitásról, a szociális gondolatról és a globalizációról. Bp., Argumentum Kiadó, 1999.

Illés László: A globalizáció és a szociáldemokrácia. [Könyvismertetés egy orosz dokumentumkötetről.] Kézirat, megjelenés előtt, Bp., 2002.

Kapitány Gábor: Eszmélet, baloldaliság, huszonegyedik század. =Eszmélet 50. sz. (2001. nyár) 4–29. p.

Katona László: A baloldaliság lehetséges újraértelmezése. =Eszmélet 54. sz. (2002. nyár) 143–149. p.

Kiss Viktor: Idegen lobogó alatt. A magyar demokrácia paradigmaváltása után. =Élet és Irodalom 2002. július 19. 13. p.

Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Bp., Napvilág Kiadó, 1998.

Krausz Tamás (szerk.): Gulág. Bp., Pannonica Kiadó, 2001.

Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2001-ről. Bp., Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány, 2002. I-II. kötet.

Lázár A. Tibor (szerk.): 4 év tévúton. [Tanulmányok.] Bp., “2002” Társaság, 2002.

Lengyel László: A minthaország. =168 óra 2002. jan. 3. 32–33. p.

Lengyel László: Fortinbras-ügy. Bp., Helikon Kiadó, 2002.

Litván György: Adósságtörlesztés? (A magyar szociáldemokrácia kézikönyve.) =Magyar Tudomány 2000. 4. sz. 508–511. p.

Marosán György: A Kommunista Kiáltvány [1998. nov.] In: Marosán György: Ezredvégi tűnődések. Az új évezred új szabályai és új szereplői. Bp., Villányi úti könyvek, 2000. 169-177. p.

Nagy N. Péter: Jobbkanyarban. =Népszabadság 2002. július 27. 19. és 23. p.

Pándi Pál: Elsüllyedt irodalom? [Tanulmányok.] Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1963.

Pető Iván: Kunfi. =Mozgó Világ 2002. 4. sz. 105–108. p.

Petras, James: Forradalmi politika – ma. =Eszmélet 54. sz. (2002. nyár) 107–134. p.

Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. I. kötet (1896–1953). Bp., 1956-os Intézet, 1996.; II. kötet (1953–1958). Bp., 1956-os Intézet, 1999.

Rainer M. János: Nagy Imre. Bp., Vince Kiadó, 2002.

Rádai Eszter: Két Magyarország. Beszélgetés Litván György történésszel. =Élet és Irodalom 2002. április 26. 7. p.

Rádai Eszter: Mi történt a lelkekben? Beszélgetés Csepeli Györggyel és Vekerdi Tamással. =Mozgó Világ 2002. 6. sz. 3–16. p.

Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Bp., Korona Kiadó, 2002. 07. 24.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., Osiris Kiadó, 20012.

Romsics Ignác: Demokratikus örökségünk. =Mozgó Világ 2002. 4. sz. 47–51. p.

Szalai Erzsébet: Civil társadalom. Mítosz vagy valóság? =Élet és Irodalom 2002. május 3. 10–11. p.

Szalai Erzsébet: Baloldal – új kihívások előtt. =Népszabadság 2002. július 6. 21. és 25. p.

Szalai Erzsébet: Múlt és jövő újraelosztása. =Magyar Hírlap 2002. július 16. 7. p.

Szilágyi Ákos: Két globalizáció Magyarországon. Nyomok a romokban. =“2000” c. folyóirat 2002. 5. sz. 19–26. p. és 6 sz. 43–56. p.

Szoboszlai György: Trendkívüli fordulók. Andor László és Szigeti Péter interjúja. =Eszmélet 54. sz. (2002. nyár) 4–15. p.

Tamás Gáspár Miklós: Új kelet-európai baloldal (I.). =Eszmélet 50. sz. (2001. nyár) 30–53. p.

Tamás Gáspár Miklós: Éljen május elseje? =Népszabadság 2002. április 30. 24–25. p.

Tamás Gáspár Miklós: A gyászoló család. =Népszabadság 2002. június 22. 35. p.

Tamás Gáspár Miklós: A helyzet. Bp., Élet és Irodalom, 2002.

Tanulmányok a szocializmus történetéből. [Tematikus összeállítás.] =Múltunk 2001. 2–3. sz. [A tartalomból. Tanulmányok:] Bayer József: A szocialista tradíció; Haskó Katalin: Utópista szocialista társadalomelméletek a XIX. század első felében; Tütő László: A civil társadalom szocialista formája Marx elméletében; Hülvely István: A szociáldemokrácia szocializmusértelmezésének változásai a radikalizmustól a modern pragmatizmusig; Székely Gábor: Lenin és a szocializmus; Krausz Tamás: A “sztálini szocializmus”; Jordán Gyula: A szocializmus kezdetei Kínában; Benkes Mihály: Szocializmus Afrikában – afrikai szocializmusok; Juhász József: A jugoszláv önigazgatási modell; Harsányi Iván: Az eurokommunista kísérlet szerepe a szocializmus sorsának alakulásában; Pankovits József: Az olasz kommunisták szocializmusfelfogása; Illés László: Lukács György nézetei a demokratizálódásról – visszatekintve a mából; Havas Péter: A demokratikus szocializmus értelmezése a Szocialista Internacionáléban. [Dokumentum:] A Szocialista Internacionálé [1999. novemberi] párizsi nyilatkozata a globalizáció kihívásairól.

[Tóth Eszter Zsófia] T. E. Zs.: Szocializmus-vita. [A Politikatörténeti Intézet és a Múltunk Alapítvány 2002. február 12-én a fent részletezett Múltunk-folyóiratszám kapcsán rendezett kerekasztal-beszélgetésének ismertetése. A vita résztvevői: Bayer József, Hülvely István, Sziklai László, G. Márkus György, Andor László, Lengyel László, Benkes Mihály, Földes György, Kende Péter, Krausz Tamás, Varga Lajos, Johancsik János, Székely Gábor, Bayer József.] =Múltunk 2002. 1. sz. 284–288. p. Lásd még Hovanyecz László: Picasso és Lennon, a szocialisták. Eszmetörténeti eszmecsere a Politikatörténeti Intézetben. =Népszabadság 2002. február 18. 8. p.

Ungváry Rudolf: Magyar szégyen. =Népszabadság 2002. június 26. 10. p.; A szégyen hiányának kultúrája. =uott 2002. július 3. 9. p.

Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Bp., Osiris Kiadó, 2001.

Varga Lajos (főszerk.): A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Bp., Napvilág Kiadó, 1999.

Vitányi Iván: A szociáldemokrácia jövőképe. (Alapértékek.) Bp., Napvilág Kiadó, 1997.

Vitányi Iván: Mérleg. Itt és most a szociáldemokráciáról. Bp., Kossuth Kiadó, 2000.

Vitányi Iván: 1956-ról baloldali szemmel Gyurkó László könyve ürügyén. =Mozgó Világ 2001. 9. sz. 79–88. p.

 

 

Politikai programdokumentumok:

 

Magyar Szociáldemokrata Charta. Elfogadta az MSZP 1999-es kongresszusa.

Az esélyegyenlőség programja. A Magyar Szocialista Párt távlati programja. Elfogadta az MSZP 2000-es kongresszusa.

Kultúra, média és esélyteremtés. Az MSZP programjának szakmai vitaanyaga. Készítették: Bayer József, Agárdi Péter, Bíró Mária, Kiss Gábor, Schneider Márta, Szajda Szilárd, Vadász János, Varga Kálmán. 2001. november.

Otthont Magyarországból! Az Otthont Magyarországból Összefogás felhívása. Budapest, 2002. január 14.

Jóléti rendszerváltozást. A Magyar Szocialista Párt választási programja. Elfogadta az MSZP 2002. januári kongresszusa.

Felhívás a magyarországi demokratikus erőkhöz. Az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának, a Társulás a Szociáldemokrata Értékekért Platformnak és az MSZP Nőtagozatának közös dokumentuma. Budapest, 2002. június 29.

 

 

A tanulmány szerzőjének a témakörbe vágó újabb, illetve itt felhasznált írásai:

 

Agárdi Péter: Torlódó múlt. József Attila és kortársai. Bp., T-TWINS Kiadó, 1995.

Agárdi Péter: Munkásmozgalom és szocializmus az ezredvégen. A nemzetközi munkásmozgalom történetéből 2001. évi évkönyve. Bp., Magyar Lajos Alapítvány, 2000. 5–8. p.

Agárdi Péter: Kunfi Zsigmond “időszerűtlen” aktualitása. =Eszmélet 51. sz. (2001. ősz) 162–172. p.

Agárdi Péter: Kunfi Zsigmond. /Magyar Panteon/ Bp., Új Mandátum Kiadó, 2001.

Agárdi Péter: Kultúra és média a magyar ezredfordulón. Tanulmányok. Pécs, PTE TTK FEEFI, 2002.

 

Ma sokan elfelejtik, hogy a második világháborúban a Wehrmacht nemcsak "harcolt, mint minden sereg". Teljesen kifosztotta a megszállt területeket, emberek millióinak németországi kényszermunkára való elszállításában segédkezett. A holokauszt sem történhetett volna meg közreműködése nélkül. Mindezekre egy hamburgi kiállítás döbbentette rá a németeket a közelmúltban.

A megsemmisítő háború és a Wehrmacht bűntettei 1941–1945 között

 

A hamburgi Társadalomkutató Intézet Németország egyik legkomolyabb tudományos intézményének számít. Ugyanakkor a kilencvenes évek közepéig csak a szakemberek körében volt ismert. Minden megváltozott, amikor 1995-ben az intézet a fenti címmel kiállítást rendezett. Ez a kiállítás a bemutatott anyaghoz való viszonyával kettéhasította Németországot (pontosabban, megmutatta a már létező törésvonalat). A kiállítást 800-900 ezer ember nézte meg; mind a 33 németországi és ausztriai városban, ahol a kiállítás látható volt, parázs viták lobbantak fel, amelyek nemritkán utcai verekedésbe torkolltak. Saarbrückenben megpróbálták meghiúsítani a kiállítást.

Mi válthatott ki ekkora indulatot? A kiállítás szervezői a németek történelmi tudatának egyik legelterjedtebb mítoszát találták el – a “tiszta Wehrmacht” legendáját. Ma Németország lakosságának elsöprő többsége úgy gondol a Harmadik Birodalomra, mint a német történelem legsötétebb és legszégyenletesebb időszakára. Hitler, a náci párt, a gestapo, az SS – mindez rossz, nagyon rossz. De a Wehrmacht más: nem volt köze a náci rendszer bűneihez, katonái és tisztjei csak katonai kötelezettségüket teljesítették.

A “tiszta Wehrmacht” legendáját, a “német katona lovagiasságát” évtizedeken keresztül dédelgették és terjesztették befolyásos történészek és publicisták, szépírók és filmesek. Őrizték egykori katonák milliói. Ezek a csoportok közös igyekezettel száműzték a társadalmi tudat perifériájára a nürnbergi per során napvilágot látott tényeket a Wehrmacht viselkedéséről.

Természetesen voltak és vannak Németországban tudósok, közéleti személyiségek, politikusok, akik mindig az igazat mondták a Wehrmachtról. De nem ők határozták meg a társadalmi tudatot, a közhangulatot. A XX. sz. legszenzációsabb kiállításának sikerült nagymértékben megtörni ezt a hozzáállást.

A kiállítás három történetet illusztrált: Szerbia német megszállásának első kilenc hónapját, a 6. német hadsereg támadását Sztálingrád ellen és a majd’ három évig tartó hitlerista uralmat Belorussziában. Mindhárom témát gazdag képi és szöveganyag kísérte Szerbia, Oroszország, Belorusszia, Németország, Izrael és az USA archívumaiból és múzeumaiból: a Wehrmacht katonái és tisztjei által készített fényképek százai (még néhány amatőr dokumentumfilm is), a Propagandaminisztérium hivatásos fényképészeinek képei, katonák levelei, parancsok, jelentések fénymásolatai stb.

A közhelyes érv: “mit akartok, háború volt” végleg összeomlott e gazdag anyag terhe alatt. Szó sem lehetett semmilyen “normális” háborúról (a szókapcsolat minden természetellenessége ellenére). Ez “megsemmisítő háború” volt, ezzel a névvel illette Hitler a háborút a tábornoki kar előtti közismert beszédében, 1941 márciusában. A háború, amelynek célja a kelet-európai népek szolgasorba süllyesztése volt, némelyiknek pedig teljes vagy részleges elpusztítása, illetve elűzése, államuk megsemmisítése. A háborút világnézetileg a “felsőbb- és alsóbbrendű fajok örök harcával” motiválták, politikailag pedig – a “zsidó bolsevizmus” megsemmisítésének szükségességével. A nemzetközi jognak a háborúban a hadifoglyokkal és a polgári lakossággal való bánásmódot szabályozó elvei betartását már kezdettől fogva feleslegesnek minősítették; a terrorra és a népirtásra mint a cél leginkább megfelelő eszközeire tekintettek. Az e cél által vezérelt parancsok, ezeknek a parancsoknak az ideológiai alapjai lettek a nagyszámú Wehrmacht katona gyilkos magatartásának okai – itt találkoztak össze az embergyűlölő rendszerből érkező hatások.

A 8 milliós Wehrmacht tehát természetesen nem volt független a náci rezsimtől – a rezsim második tartóoszlopa volt (a NSDAP után). Így határozta meg a haderők szerepét a Führer, így értelmezték a tábornokok. A “megsemmisítő háború” során a Wehrmacht nemcsak “harcolt, mint minden hadsereg”. Teljesen kifosztotta a megszállt területeket, emberek millióinak németországi kényszermunkára való elhurcolásában segédkezett. A Wehrmacht táboraiban több mint 5 millió szovjet hadifogoly raboskodott, közülük 2 millió gyilkosság áldozata lett vagy meghalt az embertelen körülmények és bánásmód következtében. A holokauszt nem történhetett volna meg a Wehrmacht közreműködése nélkül.

A fegyveres erők már az elején nagy gondot fordítottak arra, hogy bűntetteiknek ne maradjon nyoma. A zsidók, más polgári lakosok, hadifoglyok megölésére vonatkozó parancsokat általában szóban adták ki, a testi fenyítéseket lakott területen kívül kellett végrehajtani, fényképezni tilos volt (a katonák felvételei a parancsnokság tudta nélkül készültek – a “fiatalság hőstetteinek” emlékére vagy barátok, barátnők előtti hencegéshez stb.). A jelentésekben eufemizmusokat használtak: a zsidók “partizánok”, “tolvajok”, a nők “szoknyás katonák”, a gyerekek “kémek” stb. voltak. Sok testi fenyítésről szóló dokumentumot utólag elégettek, 1944 végétől pedig a katonák elkezdték felnyitni a tömeges mészárlások helyén lévő tömegsírokat, majd exhumálták és elégették a tetemeket. Tehát tudatában voltak annak, amit tettek, és féltek a megtorlástól.

A német társadalom megrázkódtatásáról a vendégkönyvbe írt bejegyzések, olvasói levelek, internetes hozzászólások ezrei tanúskodtak. A Wehrmacht volt katonái és tisztjei a figyelem középpontjába kerültek. Hogyan reagáltak erre? Ruth Beckermann osztrák dokumentumfilm-rendező filmjében (amit bemutattak a kiállításon) a “szereplők” a kamera előtt emlékeznek vissza zsidók meggyilkolására, partizánok kivégzésére, rekvizíciókra… Kétségbeesettség, szégyen, mentegetődzés, opportunizmus és fanatizmus váltakozása vagy keveréke… Lehetséges, hogy éppen az “egykoriak” írták a következő bejegyzéseket a vendégkönyvbe: “a Wehrmacht bemutatása egyoldalú”, “túl negatív”, “mások még gyalázatosabban viselkedtek, főleg a Vörös Hadsereg” stb. De vannak ellentétes tartalmú bejegyzések is: “Annyira borzalmas volt minden, el sem lehet képzelni. A kiállítás nagy késéssel jött létre, de korábban valószínűleg nem engedték volna megvalósítani”.

Más korosztályok véleménye sem volt egységes. Volt, aki úgy gondolta, hogy a “kiállítás egybemossa a Wehrmachtot és az SS-t”, más meg azt írta, hogy “nem kell eltúlozni a múlt iránt való érdeklődést – végül is attól a háborútól már több mint fél évszázad választ el minket”. Emlékezetembe vésődött egy replika az Internetről: “Ezek a németek… A múlttal való elszámolásban is ugyanolyan alapossággal járnak el, mint a zsidók legyilkolásakor”. De itt sem kellett várni az ellenkező véleményre: “Ha valóban elszámoltunk volna a múltunkkal, nem lenne Német Nemzeti Szövetségünk, NDP-nk, Republikánusaink és egyáltalán jobboldali radikalizmusunk… Ellenkezőleg, több ilyen kiállításra lenne szükség”.

A véleményt nyilvánítók többsége pozitívan értékelte a kiállítást. Az Internetes fórum részvevőinek a következő kérdést tették fel: “Mi jutott eszükbe a Wehrmachtról eddig, és mit éreznek most?”. Íme néhány válasz: “Sok dolgot új megvilágításban láttam meg”. “Jobban el tudtam képzelni annak a háborúnak a borzalmait”. “Lehetséges – írta az egyik részvevő –, hogy valamilyen törés ment végbe, és egyre többen készek és képesek arra, hogy a magánélet, a saját családjuk szintjén foglalkozzanak a múltunkkal”.

De 1999 elején a kiállítás veszélybe került. Németország legismertebb és legmegbízhatóbb lapja – a hamburgi “Spiegel” – közölte Bogdan Musial lengyel-német történész, régebben a “Szolidaritás” aktivistája megjegyzéseit. Musial azt állította, hogy néhány felvétel, amin német katonák állnak körül holttestekkel megtöltött sírokat, valójában az NKVD áldozatait ábrázolja, akiknek a hantjait németek tárták fel a szovjet területek megszállása után 1941-ben. Aztán egy magyar történész, Ungváry Krisztián néhány fényképen nem német, hanem magyar és finn egyenruhákat ismert fel. És ezt a folyamatot már nem lehetett megállítani… Vég nélkül özönlöttek a vádak: néhány, ugyanazt az eseményt ábrázoló felvétel különböző képaláírásokkal szerepel a kiállításon; a fényképek sorrendje sok esetben pontatlan, és az átrendezés eredményeképpen más értelmet nyertek; egyes képaláírásokban rosszul van feltüntetve a katonák rangja; néhány idézetet önhatalmúlag átszerkesztettek stb.

A történtektől megdöbbenve, Jan Philipp Reemtsma, a hamburgi Társadalomkutató Intézet igazgatója (multimilliomos, mecénás és szociológus egy személyben) a felelősséget a kiállítás szervezőcsoportjának vezetőjére, a híres Hannes Heerre hárította. Heer volt az, aki “túl könnyelműen” kezelte a moszkvai archívumokból származó felvételek indexeit, és más szakmai hibákat is elkövetett. Az eredmény: a kiállítás hitelének teljes elvesztése. Heer és munkatársai gőgösen elutasítottak minden kritikai megjegyzést, “jobboldali radikalizmussal” vádolva a bírálókat. Ráadásul Reemtsma és a “Spiegel” is világossá tették, hogy az okot Heer baloldaliságában kell keresni. Heer kommunista volt, aktívan részt vett a 60-as évek diáklázadásaiban, leleplezte a bonni köztársaság több képviselőjének náci múltját.

A nyilvános botrányok kapcsán az Intézet és a kuratórium a következő kérdésre kereste a választ: Mi a teendő? A kiállítás további németországi bemutatását, illetve az 1999 végére tervezett USA-beli vándorkiállítást le kellett mondani. A kiállítási tárgyak ellenőrzésére hat, a hamburgi intézettől független kutatóból álló elismert szakértői bizottságot hoztak létre. Úgy kalkuláltak, hogy kb. három hónapra lesz szükségük, ami után a kiállítás újra megnyílhat. Meg is nyílt… két év múlva.

A szakértői bizottság fő eredményei egyébként sokkal korábban kiderültek. Igen, vannak hibák, hiányosságok, de “nem hamisították meg a kérdésfelvetést és a végkövetkeztetést”. Sajnálatos módon “a kiállított tárgyak bemutatásmódja a nézőnek túlságosan általános, differenciálatlan elképzeléseket sugall”. A bizottság azt javasolta, hogy “alapos átdolgozás után a kiállítást rendezzék meg újra, más formában, amennyiben ez szükséges”.

Mindeközben a kiállítás “történelmi igazságért harcoló” fő kritikusainak “nimbusza” azért enyhén szólva megfakult. Kiderült, Heernek valószínűleg igaza volt abban, hogy Musial és Ungváry szimpatizál és kapcsolatban áll a szélsőjobboldallal. Musial 2000-ben kiadott egy könyvet, amelyben a nyugat-ukrajnai és nyugat-belorusz zsidóság lemészárlásában a helyi lakosság részvételét azzal magyarázza, hogy “jelentős részük” a szovjethatalommal működött együtt 1939 és 1941 között. Ungváry interjút adott a szélsőjobboldali “Junge Freiheit”-nak, és hasonló szellemiségű kiadónál jelentette meg disszertációját.

A kiállítással kapcsolatos – mint például a felvételek valódiságára és a képaláírások korrektségére vonatkozó – kifogások sora alaptalannak bizonyult. A Wehrmacht felelősségének tagadása a kollaboránsokból álló “kisegítő alakulatok” tetteiért, és a zsidók kiirtásában való részvételéért (“Babij Jarban egyetlen német katona sem lőtt”), csupán egy próbálkozás, hogy a helyi lakosság lemészárlását “klasszikus, partizánok elleni háborúnak” állítsák be – mindez arra késztette a Spiegelt, hogy elhatárolódjon Musialtól és Ungvárytól. A lapot idézve, világossá vált, hogy “mindkét kelet-európai, akik saját bőrükön tapasztalták meg, mit jelent az igazi kommunizmus, az ellenséget bármely kétes esetben a baloldalon keresik”. [Ez Ungváryra aligha vonatkoztatható, hiszen egyetemi tanulmányait 1989 után végezte – a szerk.] Végül, 2001 novemberének utolsó napjaiban ünnepélyesen megnyílt az új kiállítás. Az összes kommentárt újraírták, a fényképeknek is legfeljebb tíz százalékát tartották meg.

Mennyiben változott a kiállítás koncepciója és szerkezete? Először is, a súlypont a fényképekről a szövegekre tevődött. Az első kiállítás képei megrázóak voltak. A XX. sz. minden szörnyűségét magukba szívták: holttestekkel teli sírok, felakasztott, kivégzésre váró, kínzást, megalázást elszenvedő emberek. Mellettük pedig – önelégült, mosolygó hóhéraik. A fényképek sokkolták a nézőket – néhányan rosszul lettek, volt, aki lelki segítségre szorult. Az új kiállítás szervezői szerint a fényképek csupán az egyes pillanatokat közvetítik, nem adnak teljes képet, vagy “átlagolt”, “differenciálatlan” képet mutatnak. “Maguk a fényképek semmit sem mondanak a gyilkosokról” – mondja a szervezők vezetője, Ulrike Jureit: “A szükséges differenciáltság eszköze a szöveg” – folytatja Reemtsma a gondolatot. Így tehát hatásos felvételek gyűjteménye helyett az új kiállítás átgondolt szövegláncot alkot. 1000 négyzetméternyi területen – ami kétszer akkora, mint az előző volt – időbeli és tematikus sorrendben állították ki a Wehrmacht gyilkos tevékenységét dokumentáló parancsokat, rendelkezéseket, jelentéseket, tájékoztatásokat stb. Helyet kaptak az előző kiállítás által nem érintett területek: hadifoglyok halálra éheztetése, embereken végzett orvosi kísérletek, az elfoglalt területek lakosságának birodalmi kényszermunkára való szállítása.

A másik fontos különbség Heer megfogalmazásában a kiállítás célja: “nyilvánosan megvitatni a sorkatonák náci bűntettekben való részvételét, a bűnös munkamegosztásba való bevonásukat, segítő, bűntárs, tanú-, bámészkodó és riporter szerepüket”. Az új kiállítás a súlypontot a tábornokokra helyezte.

Mennyivel könnyebb 3000 gyanúsítottat bíróság elé állítani (1939 és 1941 között 3191 tábornok szolgált a Wehrmachtban), mint a háború esetleges részvevőinek millióit – annál is inkább, hogy az elsők közül már szinte senki nincs életben, míg az utóbbiakkal még ma is találkozhatunk az utcán, a buszon vagy bárhol másutt. Németországban még ma is több mint 1,7 millió férfi él, aki szolgálhatott a Wehrmachtban. (Nem szólva itt arról a rendkívül bonyolult kérdésről, hogy miképpen őrzik emléküket az elesettek özvegyei, gyermekei, unokái …)

De a szervezőknek erre természetesen tudományos-történeti magyarázatai is vannak. Úgy gondolják, hogy a Wehrmacht vezérkara volt az egyetlen erő, amely megállíthatta volna Hitlert akár 1941-ben is. De nem tette, mivel “elvileg egyetértett a háború ideológiai céljaival”. A Szovjetunió megtámadása előtt néhány hónappal, a tábornokokhoz intézett beszédében a Führer “megsemmisítő háborúnak” nevezte az előttük álló konfliktust.

A Wehrmacht elfogadta ezt a parancsot. A háborús bűnöket, az emberiség elleni bűntetteket még a hadiesemények előtt tervezték meg. Így a főparancsnokság ismert parancsa “a háborús törvénykezésről” (1941. május 13.) így szólt: “azokért a tettekért, amelyeket a Wehrmacht képviselői és követői alkalmaznak az ellenséges erőkkel szemben, nem indítható semmilyen bírói eljárás, még abban az esetben sem, ha a nevezett tett háborús bűntettnek vagy szabálysértésnek minősül”. A Wehrmacht főparancsnokságának (OKW) utasítása a “hadsereg viselkedéséről” “könyörtelen bánásmódot” írt elő “a bolsevik felbujtók, partizánok, szabotőrök, zsidók ellen”. A “komisszárokról szóló parancs” (1941. július 6.) a Vörös Hadsereg minden funkcionáriusának azonnali megsemmisítését írta elő.

Ennek eredményeképpen létrejött egy, “a jogi normáktól nagymértékben szabad terület”, ahol gyakorlatilag határtalanul alkalmaztak erőszakot. Feléledtek az aljas ösztönök, az emberek “nagyon mélyre süllyedtek”. “Hány német katonának volt gondja még arra is, hogy a parancs értelmében estére orosz hadifoglyokat szolgáltasson az ezred- vagy hadosztály parancsnoki ponthoz? Képesek voltak pár “nyamvadt Iván” miatt, akármikor, hótorlaszokon és mocsarakon keresztül kockáztatni az életüket csak azért, hogy azt mondhassák később: lelőve menekülés közben – amit a parancsnokság a legnagyobb megértéssel fogadott” – emlékszik vissza a háború egyik részvevője.

A kritikusok Heert a következő szövegéért bírálták: “Abban az időben (1942 második fele – S. M.) a Wehrmacht katonai rangjai nem sokban különböztek Himmler SS-eitől”. Ezt a “Spiegel” is túlzásnak tartotta, bár elismerte: “Az SS-eket ábrázoló fényképek gyakran okkal szerepelnek a Wehrmachtnak szentelt kiállításon, mert sok esetben kéz a kézben cselekedtek”.

A zsidók genocídiumát a Wehrmacht vezérkara mind tisztán katonai, mind szervezői-technikai szempontból elősegítette. A Wehrmacht egységeinek parancsnokai előírták a zsidóknak a megkülönböztető jel viselését, megszervezték a gettókat. Katonák és tisztek szállították az áldozatokat a kivégzőhelyekre, őrséget adtak. és sok esetben közvetlenül is részt vettek a gyilkosságokban. A kiállításon bemutatásra kerülnek von Reichenau, a 6. és Mannstein, a 11. hadsereg táborszernagyainak-hadseregparancsnokainak utasításai, amelyekben a “zsidókkal szembeni kegyetlen büntetőakciók szükségességének maximális megértését” kérik a katonáktól, miután “a zsidók tekinthetők a németek elleni terror szellemi képviselőinek”.

Milyen mértékben vettek részt a nevezett bűncselekményekben a sorkatonák? Heer annak idején volt olyan óvatlan, hogy azt állítsa: “60 és 80 százalék között”. Jureit ezt “tisztán spekulatívnak” tartja. Az új kiállítás nem tartalmaz semmilyen kijelentést erre vonatkozóan – a szervezők abból indultak ki, hogy ezt tudományosan lehetetlen volna megindokolni.

Ennek ellenére a kérdés körül kialakult viták több mint száz, a keleti fronton harcoló német hadosztály tényleges viselkedésének tanulmányozását eredményezték. Figyelembe véve a kutatás volumenét, érthető, hogy a közeljövőben nem számíthatunk általánosító összefoglalásra. De valami azért kiderült. Detlef Siebert történész megállapította, hogy a jelentések alapján a “komisszárokról szóló parancsot” a hadtestek minimum 80 százaléka teljesítette.

Az elvégzett munka alapján a kiállítás szervezői lehetségesnek tartották, hogy “kollektív gyanú” alá vegyék némelyik katonai egységet – például a Gustav von Bechtolsheim parancsnoksága alá tartozó 707. gyalogoshadosztályt. Ez a hivatásos tiszt (megmenekült a felelősségre vonástól és csendben elhunyt 1989-ben) így okította a katonákat: “Ha egy szabotázsból kifolyólag kiirtják a falu egész zsidó lakosságát, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a bűncselekmény tettesei, vagy legalábbis a kezdeményezői megsemmisültek”. A kiállításon bemutatott jelentés alapján, 1941 decemberéig a 707. hadosztály katonái több mint 19 ezer civilt öltek meg, többségükben zsidót. (A Spiegel szerint a Szovjetunió elleni német támadás első hónapjaiban a hírhedt “partizánok elleni harc” alapvetően a zsidók és a cigányok lemészárlását álcázta, hiszen a német hadtáp számára a partizánok csak később kezdtek reális veszélyt jelenteni.)

És végül a harmadik különbség. Óvakodva az “átlagolt” értékeléstől, az új kiállítás alkotói abból indultak ki, hogy nem létezett “szürke” embertömeg, ugyanúgy, ahogyan nem létezett az absztrakt “események dinamikája” sem: élő emberek voltak, konkrét döntések, személyes választások. A kiállítás ezt a tézist “A szabad akaratnyilvánítás keretei” című részében a 691. gyalogsági ezred három századparancsnokának példájával illusztrálja. 1941 októberében mindhárman ugyanazt a szóbeli utasítást kapták: semmisítsenek meg minden zsidót azokon a településeken, ahol a századaik állomásoztak. Herman Kuhls főhadnagy rögtön teljesítette a parancsot. Friedrich Nöll százados írásos megerősítést kért, majd ő is teljesítette a parancsot. Josef Sibille főhadnagy megtagadta a parancsot. Amikor a zászlóalj-parancsnok megkérdezte tőle, hogy mikor kezd már el végre keménységet tanúsítani, Sibille válasza ez volt: “Soha”. És semmit sem kapott érte.

Még tovább ment Max Liedtke őrnagy és Albert Battel főhadnagy. 1942. július 26-án katonáikkal lezárták a Szan folyó hídját, megakadályozva ezzel, hogy a Gestapo és az SS zsidókat szállítson el a lengyel Przemysl városkából a Belzec megsemmisítőtáborba. Lidtke és Battel azzal magyarázták cselekedetüket, hogy munkaerőre van szükségük. Ez hihetően hangzott. Ismeretes, hogy ilyen konfliktusok még a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban is előfordultak: a táborvezetőség ragaszkodott az összes zsidó deportálásához, a gazdasági vezetőség viszont próbálta megtartani a hadiipar számára szükséges szakembereket. De Lidtke azon kijelentése, hogy “Ha a hídra lépnek, tűzparancsot adok!” arra enged következtetni, hogy ez már több volt, mint egyszerű hatásköri konfliktus. Az SS és a Gestapo kénytelenek voltak – persze csak ideiglenesen – visszavonulni. Lindtkét hamarosan más helyre vezényelték – ennél több nem történt.

Ez a körülmény – vagyis az, hogy, akik nem kívánták végrehajtani a törvénytelen gyilkosságokat, sokszor büntetlenek maradtak – természetesen különös jelentőséggel bír a katonák tetteinek értékelésekor. “Nem ismerünk egyetlen olyan esetet sem, amelyben egy katonát azért ítéltek volna el, mert nem teljesített egy gyilkos parancsot” – jegyzi meg a Spiegel –, és egyből hozzáteszi: “és ezt mindig megfellebbezhetetlen vádként használják az életben maradtak ellen”. Ulrike Jureit túl kategorikusnak látja azt a következtetést, hogy a Wehrmachtban “aki akarta, megtagadhatta a parancsot”. Csak egyet tudunk – mondja –, hogy voltak, akik megtagadták.

A kérdés persze még nem tekinthető lezártnak. De szeretnénk megjegyezni, hogy egy olyan jelentős személyiség, mint Hans-Heinrich Nolte professzor, szintén abból indult ki, hogy “a gyilkosságokban való részvételre senkit nem köteleztek erőszakkal. Nem tette ki magát semmilyen életveszélynek az a német tiszt vagy katona, akinek volt annyi bátorsága, hogy nemet mondjon”. A parancs megtagadása még az előmenetelnek sem mindig ártott, amit Nolte egy sor példával igazol. “Ha a németek többségének – így a tudós végkövetkeztetése – lett volna elég bátorsága, a bűncselekmények nem ölthettek volna akkora mértéket, mint amekkorát öltöttek a valóságban. Sokan, túl sokan voltak azok, akik nem voltak bátrak, vagy pedig saját antiszemitizmusuk és antikommunizmusuk vezérelte őket, felsőbbrendűségük érzése az oroszokkal szemben és nem utolsósorban a zsákmányszerzés, halált, erőszakot, rablást terjesztve”.

A kiállítás expozíciója az akkori és nem a mai jogtudatból kiindulva értékeli a Wehrmacht tetteit – helyesen, történeti módon. Megmutatja, hogy a “megsemmisítő háború” során lábbal tiporták az érvényben lévő normákat. Elsősorban az 1907-es hágai egyezményről van szó, az összes későbbi kiegészítéseivel. A hágai szabályok a hadviselést az ellenséges hadsereggel való küzdelemre korlátozták, tiltották a fegyver alkalmazását a nem harcolók ellen, a hadifoglyok megölését, az ellenfél tulajdonának önkényes lerombolását vagy elkobzását. Németországban érvényes jogi normának számítottak a hágai dokumentumok, melyek még 1910-ben, a birodalmi jogalkotói közlönyben jelentek meg. A katonák ismerték ezeket, mivel 1940-ig a katonai kiképzési tankönyv részét képezték. Igen, a Wehrmacht vezérkarának parancsai és irányelvei felmentettek az e normák megsértéséért járó büntetőeljárás alól, de annak, aki akarta, volt reális lehetősége betartani őket.

Az előző kiállítást értékelve, egy vezető német második világháború-szakértő, Manfred Messerschmidt professzor a Wehrmachtot úgy jellemezte, mint “Az emberiség 50 millió emberéletbe kerülő nagyszabású nemzetközi bűncselekményének végrehajtó szervét”. H.-H. Nolte ekkor írta a következőket: “A kiállítás bírálata közben gyakran elhangzott, hogy a Wehrmacht nem minden képviselője vett részt a bűntettekben, viszont a címben az áll, hogy “A Wehrmacht bűntettei”. Az igaz, hogy nem minden katona követett el bűntettet. Ugyanúgy, mint más intézmény esetében, a “Wehrmacht” terminus itt a Wehrmacht vezérkarát jelenti, amely már a tervezés alatt bűncselekmények elkövetését feltételezte… Ha ezek a tervek – hangsúlyozza Nolte – határozott ellenállásba ütköztek volna a katonák és a tisztek részéről, akkor ez a terminus nem lenne helyes. De erről szó sem volt. Ily módon – összegez a történész – jogosan beszélünk a “Wehrmacht bűntetteiről”, hiszen a Wehrmacht vezérkara megtervezte ezeket a bűntetteket, sok katona és tiszt pedig részt vett bennük”. A szemléletesség kedvéért egy történelmi analógiát említ: “Az inkvizíció korának tömeges gyilkosságait ugyanúgy az “egyház bűntetteiként” tartják számon, pedig nem minden pap, és messze nem minden hívő vett bennük részt”.

Hogyan változtatta meg ezt az értékelést az új kiállítás? Lényegében sehogyan. A végkövetkeztetés ugyanaz: “A Wehrmacht mint intézmény aktívan részt vett az előzmények nélküli megsemmisítő háború előkészítésében és megvalósításában”.

Ennek ellenére az új csapat – amely jóval fiatalabbakból, 30-40 évesekből állt, akik politikai függetlenségüket hangsúlyozták –, úgy látszik, abban reménykedett, hogy művére más, jobb sors vár. Kifogástalan szakértelem, a kiállítási tárgyak kiválasztásánál tanúsított maximális óvatosság, a szövegek ellenőrzöttsége és megalapozottsága, a végkövetkeztetések nagyon óvatos megfogalmazása – mindez azt a célt szolgálta, hogy kihúzza a talajt a kritikusok lába alól és lecsendesítse a kedélyeket.

A remények szertefoszlottak. A megnyitó napján a berlini “Művészeti Galériát” határoló utcák fájdalmasan ismerős képet mutattak. Az egyik oldalon – a neonáci NDP ifjai (szerintük 3 és fél ezren, a rendőrség szerint kb. 1600-an), a másikon – az NDP-vel ellentétes, baloldali, demokratikus eszméket valló tüntetők. Az eredmény: rögtönzött kordonok, vízágyúk, összetűzések, kődobálás, sebesültek és letartóztatottak.

“A kiállítás kapcsán fellobbant szenvedélyek” a politikai szervezeteket is magukkal ragadták. A kormány bejelentette, hogy a kiállítás “nélkülözhetetlen része a nemzeti szocializmus bűntettei kritikai számadásának”, bírálta a jobboldali radikálisok tüntetését és szolidaritását fejezte ki azokkal a tüntetőkkel, akik “békésen ellenálltak”. Az ellenzék a kiállítás szervezőit a szélsőjobboldal felzaklatásával vádolta. “Vörös-zöld tákolmány” – mondta, többek között a szélsőjobboldali HSS képviselője –, “megint azt a képzetet kelti, mintha a Wehrmacht katonáinak többsége gyilkos lenne”, ami természetesen ellenérzést vált ki.

Még Hobbes jegyezte meg annak idején: “Ha a geometriai axiómák sértenék az emberek érdekeit, azokat is megcáfolnák.”

Két hónapos berlini bemutató után (hosszú-hosszú sorok a bejáratnál, a termekben fellobbanó viták, véleményütközések a vendégkönyvben) a kiállítás Bielefeldbe költözött. És újra ugyanaz a kép…

Habent sua fata libelli (a könyveknek saját sorsuk van), mondták a rómaiak. Úgy tűnik, a kiállításoknak is.

 

(Fordította: Kutyina Olga)

A brazil népi baloldal jelöltje már több ízben indult az elnökválasztáson, ezúttal azonban a népszerűségi listák élén vetette magát a küzdelembe. (A londoni Red Pepper elemzése.)

Lehetséges egy más világ

 

Luis Inacio da Silva, a Munkáspárt baloldali jelöltje komoly előnyre tett szert az októberi elnökválasztási hajrában. A Lula néven ismert da Silva győzelme olyan politikai következményekkel járna, amely megrengetné a nyugati féltekét. Brazília a területileg legnagyobb és gazdaságilag legjelentősebb ország Latin-Amerikában. Három politikailag instabil országgal határos. Ezek közül Argentína a gazdasági összeomlás határán áll, Kolumbia egyre jobban kiterjedő polgárháború helyszíne, Venezuelában pedig a közelmúltban az Egyesült Államok által támogatott jobboldali politikai pártok próbálták meg Hugo Chavez elnököt megbuktatni. Mindezen felül da Silva fenntartásokat fogalmaz meg az Egyesült Államok által támogatott Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (Free Trade Area of the Americas) irányában, ráadásul az önálló külpolitika jelszavával fémjelzett, Kubával és a kolumbiai polgárháborúval kapcsolatos nézetei a Bush-kormányzat ellenfelévé teszik.

Brazília jelenlegi elnöke, Fernando Henrique Cardoso az alkotmány szerint nem választható meg még egyszer. Az általa vezetett közép-jobb koalíció neoliberalizmusához és az állami vállalatok privatizációjához kapcsolódó korrupciója miatt képtelen volt “botránymentes”, tiszta múltú jelöltet találni da Silva ellenében. A koalíció első jelöltje, Roseana Sarney kénytelen volt lemondani a jelöltségről, miután a rendőrség a lakásán lefoglalt félmillió dollárt, amit minden valószínűség szerint egy tönkrement magáncég állami pénzalapokból “szponzorált” talpra állításáért kapott. A jelenlegi jelölt, Jose Serra is botrányba keveredett, mert a kampánymenedzserét megvádolták 15 millió dollár elfogadásával, cserébe azért, hogy segített eladni egy dollármilliárdokat érő állami acélvállalatot egy magánkonzorciumnak.

Da Silva, a Munkáspárt (PT) feje háromszor sikertelenül indult az elnökválasztáson, ám a jelenlegi támogatottsága az előzetes felmérések szerint kétszerese a második legnépszerűbb elnökjelöltének. Azoknak a száma, akik semmiképpen nem szavaznának Lulára, a közelmúltban, jelentősen visszaesett (38%). Ez a mutató a többi, relatíve nagy támogatottságot élvező elnökjelölt esetében ennél nagyobb. Ez jól jöhet Lulának az október végi végső (második körös) választás során, amikor az előzetes becslések alapján egyik jelölt sem éri el az ötven százalékot az első körben. A legfrissebb felmérések szerint Lula a finisben győzni fog.

A Munkáspárt győzelmétől tartva, május elején a nagyobb befektetési bankok, mint a Morgan Stanley, a Dean Witter és a Merrill Lynch hátrébb sorolták a befektetési biztonság alapján készített listán Brazíliát, pénzügyi válságot indítva ezzel el. A brazil valuta, a real értéke csökkent és az értékpapír-piac összeomlott.

A befektetési bankok beavatkozása erős reakciókat váltott ki. “Ezek a bankok vezetik az ország neoliberális kizsigerelését és most megpróbálják megfélemlíteni az embereket, hogy így érjék el egy olyan politikai rendszer fenntartását, amely a bankok szűk érdekeit szolgálja” – füstölgött Reinaldo Gonzalvez, a Rio de Janeiro-i Szövetségi Egyetem Gazdasági Intézetének munkatársa.

Még a Financial Times is “hibás lépés”-nek minősítette a bankok reakcióját, megjegyezve, hogy elnökké választása esetén da Silva minden bizonnyal visszafogott gazdaságpolitikát valósítana meg. A Financial Times szerint a munkáspárti önkormányzat igen jól működik több brazil városban. Rio Grande do Sul államban, ahol a Munkáspárt egy évtizede van hatalmon, nemcsak a szociális ellátás javult, hanem a mezőgazdasági és ipari termelés ösztönzésével is kitűnt a kormány, így ma az állam Brazília egyik leggazdagabbja. Az állam termelőkapacitásának körülbelül tizenhárom százaléka van szövetkezeti vagy állami kézben.

Lula támogatottsága nem kötődik társadalmi osztályhoz. Még a gazdasági elit bizonyos része is kezdi elhinni, hogy Lula politikája az ország reménye lehet. Az 1997-es ázsiai gazdasági válság óta Brazília gazdasági teljesítménye igencsak vérszegény; a növekedési ráták jó néhányszor elmaradtak a lakosságszám növekedési arányától. Cardoso neoliberális gazdaságpolitikája, amely lehetővé tette, hogy a spekulatív “forró pénzek” szabadon áramoljanak ki és be az országból a befektetők kénye-kedve szerint, Brazília alapvető ipari érdekeivel szemben (amely ipar elsősorban a hatalmas belső piacra termel) pénzügyi érdekeket helyezett előtérbe. “Még a brazil iparba befektető külföldiek közül is néhányan jó szemmel tekintenek Lula gazdaságpolitikájára” – mondja Gonzalvez. Lula az 1980-as évek közepén tűnt fel először, amikor a nagy, belső és nemzetközi piacra is termelő fém- és autóipari szakszervezetekre támaszkodva építette fel a Munkáspártot.

Cardoso pénzügyi – a banktőke menekülésének meggátlását célzó – intézkedéseinek részeként a hazai kamatráták 18,5 százalékon állnak és emelkednek. Brazília nemzetközi adóssága körülbelül 210 milliárd dollárra tehető, a belső adósság durván 250 milliárd dollár. Bár időről időre a sokrétű, kávéból, szójababból, marhahúsból, narancsléből, cukorból és néhány feldolgozott termékből (mint amilyen például a személygépkocsi) álló exportnak köszönhetően a kereskedelmi mérleg többletet mutat, a nemzetközi adósságmérleg és a külföldi befektetők tőkéjének kiáramlása azt mutatja, hogy Brazília éves fizetési mérlege hosszú távon deficites. Ez az állapot még több adósság felhalmozására készteti az országot – Brazília új hiteleket vesz fel azért, hogy fizetni tudja korábbi kölcsönei részleteit és kamatait, és hogy csökkentse a fizetési mérleg hiányát. Cardoso a nemzetközi pénzügyi érdekeknek megfelelően, a nehéz pénzügyi helyzet megoldásának ígéretét zászlójára tűzve, neoliberális intézkedési csomag keretében csökkentette a szociális kiadásokat és szolgáltatásokat, ám ez lakossági tiltakozást, az erőszak és a bűnözési ráta növekedését váltotta ki. Nem csoda, hogy a brazil érdekeltségekkel is rendelkező, vezető nemzetközi befektető, Soros György, a közelmúltban rámutatott arra, “a válság, amely kibontakozóban van Brazíliában, elképzelhető, hogy a végső lesz.”

Amikor a nemzetközi cégek alsóbb hitelképességi kategóriába sorolták Brazíliát, Da Silva a Cardoso által képviselt gazdaságpolitikai vonallal teljességgel ellentétes módon a következőket nyilatkozta: “A legmegfelelőbb taktika a spekuláció ellen a termelés. A termelt áru szállítását megoldó infrastruktúra, a magasan képzett munkaerő és a magas fizetéseknek köszönhetően magas belső fogyasztás vonzani fogja a befektetőket.”

Brazília társadalmi mozgalmai körében – különösen a Földnélküli Mozgalom (MST – Movimento Sem Terra) soraiban – igen erős Lula támogatottsága. Másfél évtizede az MST parlagon hagyott földeket – különösen nagybirtokokat – foglal el szerte Brazíliában. Az MST-nek elkötelezett és hozzáértő vezetése van, amely demokratikus centralista elvek mentén vezeti a szervezetet, hasonlóan a régi forradalmi és kommunista latin-amerikai szervezetekhez. Az MST centralizmusa ellenére komoly és mély kapcsolatot ápol Brazília néhány távoli közösségével is.

Az MST és a PT a nyolcvanas évek elején, az MST megalapításának pillanatában, igen közel álltak egymáshoz. Az elmúlt években a két szervezet taktikát és stratégiát változtatott; a PT győzni vágyó politikai erővé vált, az MST továbbra is az ország legszegényebbjei részére kíván társadalmi mozgalmat építeni. Előfordult, hogy Lula tartózkodott attól, hogy az MST földfoglalási akcióival kapcsolatosan kinyilvánítsa szimpátiáját.

Minden különbség ellenére, teljességgel világos, hogy az MST tagjai és szimpatizánsai a PT-t és Lulát fogják támogatni szavazataikkal az őszi választáson. A két szervezetnek közös és szó szerint halálos ellenségei vannak. Három munkáspárti polgármestert és több MST-aktivistát gyilkoltak meg az elmúlt években, sokakat letartóztattak és bántalmaztak a börtönben. Lula győzelme esetén az agrárreform újra lendületet venne, és véget érne a recesszió. A PT-n belül komoly ellentétek vannak, amelyek nem ritkán heves vitákat okoznak a párton belül. Jose Alencar liberális párti szenátor alelnök-jelöltté választása volt ebben a választási kampányban a legellentmondásosabb és legvitatottabb döntés. A Liberális Párt egy centrista párt, amely a kormányzó koalícióval kötött szövetséget. Alencar egy 500 millió dolláros vagyonnal rendelkező, a gazdagnak számító Minas Gerais államból származó textilgyáros. Alencarra progresszív, felvilágosult vállalkozóként tekintenek, alkalmazottai független egyesületeket hoztak létre, és brazil mércével mérve tisztességes bért kapnak. Alencar azt a hazai vállalkozói polgárréteget képviseli, amellyel Lula szövetséget próbál kötni kormánya s az ország megerősítése érdekében, azok ellen a spekulatív nemzetközi pénzügyi érdekeltségek ellen, amelyek szinte elkerülhetetlenül kísérletet fognak tenni arra, hogy megbuktassák kormányát, amennyiben megnyeri a választásokat.

A párton belüli másik nagy vita tárgya, hogy elismerjék-e azt a több mint 200 milliárd dollárnyi nemzetközi adósságot, amelyet az eddigi kormányok felhalmoztak. A Jubileum 2000 szervezet – egy széles bázisú ökomenikus mozgalom, amely a Brazil Nemzeti Püspöki Kar támogatását élvezi – ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, hogy Brazília és más, harmadik világbeli országok nem tudják visszafizetni és nem is kell, hogy visszafizessék az adósságot, különösen nem azt a részt, amelyet korrupt rezsimek kormányzása alatt vett fel az ország. Ennek ellenére Lula az elmúlt hetekben úgy nyilatkozott, hogy elismeri a nemzetközi adósságállományt – ezzel a pénzpiacok további “idegesítését” kívánta elkerülni.

Más területeken a Munkáspárt alapvető változásokat szeretne. Az elmúlt évtized önkormányzati tapasztalataira támaszkodva, a Munkáspárt két áttörő és újszerű javaslattal rendelkezik: a résztvevők (vagyis az állampolgárok) bevonásával meghozott döntéseken alapuló államvezetés (participatory management of the state) és az állam stratégiai menedzsmentje (strategic management of the state). Marcus Arruda, a Munkáspárt gazdasági tanácsadója és a Kormányzati Alternatíva a Déli Félteke Számára nevű, a kereskedelmi kamarák és szövetkezetek számára kutatást végző szervezet igazgatója szerint a résztvevők (vagyis az állampolgárok) bevonásával meghozott döntéseken alapuló államvezetést az NGO-k (civil szervezetek) és a civil társadalom képviselőiből álló helyi és regionális tanácsok felállításán keresztül lehet megvalósítani. A tanácsok vitákat rendeznének és javaslatokat tennének a gazdaság-, társadalom-, kulturális és környezetvédelmi politikákkal kapcsolatosan; felügyelnék a közpolitika alkalmazását, és közvetlenül kapcsolódnának a fővárosbeli központi kormány megfelelő szerveihez. Technikai szakértőkből, a termelői és a civil szféra képviselőiből álló, specifikus gazdaságpolitikai területekkel – mint az agrárpolitika, a közlekedéspolitika, az oktatás, az egészségügy – kapcsolatos kérdések és prioritások megvitatásával foglalkozó szektorális tanácsok felállítására van szükség.

Az “állam stratégiai menedzsmentje” azt jelenti, hogy a PT szakítani akar a minimalista állam neoliberális koncepciójával, az államapparátust a brazil társadalom egészét szolgáló szociális és gazdasági lépések szolgálatába kívánja állítani. Olyan nemzeti fejlesztési programot kíván a párt bemutatni, amely a négyéves elnöki perióduson túlmutató közpolitikai intézkedéseket irányoz elő.

Például az oktatás területén a munkáspárti kormány speciális, időkeretekhez kötött programokat kíván alkalmazni annak érdekében, hogy visszaszorítsa a körülbelül 25 millió felnőttet érintő írástudatlanságot. Munka melletti tanulás-programot kívánnak elindítani a 18 éven felüli írástudatlanok számára és azoknak a felnőtteknek, akik egyszerűen folytatni kívánják tanulmányaikat közép- vagy felsőfokú szinten. A PT oktatáspolitikai programjának másik alapvető eleme az iskolai ösztöndíj program, amelynek keretében a szülők jövedelem-kiegészítést kapnának az iskolába járó gyermek után. A támogatás ezen formája nem ismeretlen a Szövetségi Körzetben; Cristovam Buarque, a PT színeiben politizáló kormányzó alkalmazta körzetében, és Cardoso is elismerte a program hatékonyságát – megpróbálta az ország más részein is bevezetni. Szélesebb értelemben a PT úgy tartja, hogy a tudományos kutatásnak és a felsőoktatásnak szorosan kell kapcsolódnia a nemzeti fejlesztési politikához, amelyet a stratégiai, a civil társadalmat a döntésekbe bevonó tanácsok alapoznak meg.

A PT győzelme megerősítheti a pártnak a nemzetközi civil társadalomhoz és szervezetekhez fűződő kapcsolatait, ezen belül is főként azokkal, amelyek tiltakoznak a globalizáció multinacionális vállalatok által képviselt formája ellen. A rio grande do sul-i PT-kormányzat volt a házigazdája Porto Alegrében 2001-ben és 2002-ben a Szociális Világfórumnak, amelynek keretein belül aktivisták tízezreit összehozó igen gondolatgazdag vitákra került sor. Ez a fórum nemcsak a Munkáspárt és a brazil társadalmi mozgalmak, hanem a résztvevő nemzetközi szervezetek berkein belül is visszhangot keltett. Brazília, a Munkáspárt és az ország társadalmi szervezetei ma fontos tervező és kísérleti alapjai a neoliberalizmus felemelkedő félben lévő globális alternatívájának.

A Szociális Világfórum 2003-ban szintén Porto Alegrében lesz. Elképzelhető, hogy elnökként Lula fogja megnyitni a változások korát jelképező fórumot. A PT kijelentette, hogy célja egy olyan, másfajta globa­lizáció létrehozása, amely az együttműködés, a komplementaritás, a kölcsö­nösség és a szolidaritás értékein alapul. Az egész országban a Munkáspárt arra törekszik, hogy a 2002-es Szociális Világfórum zászlóját lobogtassa, amelynek jelszava: “Lehetséges egy más világ”.

Igen sajátságos módon a real július másodikán érte el mélypontját, éppen akkor, amikor a brazil futballválogatott első helyezettként tért haza a futball-világbajnokságról, és milliók ünnepelték őket. Nyolc évvel azelőtt, ugyanezen a napon még pénzügyminiszterként (hónapokkal elnökké választása előtt) vezette be Cardoso a Real-tervet, amely az ortodox neoliberális gazdaságpolitika kezdetét jelképezi Brazíliában. Amikor Cardoso találkozott a focicsapattal, harsányan örült sikerüknek, feltehetőleg remélve, hogy ő és kijelölt utódja is sütkérezhet egy kicsit a siker fényében. Cardoso egyetlen szóval sem említette a Real-tervet és az évfordulót. Mind Cardoso, mind Jose Serra megpróbálta a jelenlegi spekulációs válságot Lula nyilatkozatainak tulajdonítani, mondván, nem szabad, hogy Brazíliának ilyen “felelőtlen vezetője” legyen, aki az országot “gazdasági katasztrófába” sodorja. A konzervatív brazil sajtó az O Globo médiakonglomerátum vezetésével csatlakozott a támadáshoz, megpróbálva a szavazókat Lula ellen fordítani, pontosan ugyanúgy, ahogy a megelőző választások során tette. De a mostani kampány során a brazil média Lula-ellenes irányultsága feltehetőleg kevésbé fog hatékonynak bizonyulni, mint az előző kampányok alatt. Az O Globo komoly veszteségeket könyvelhet el, és emiatt eladni kényszerül kábeltévé-hálózatát. Ennél is fontosabb tényező, hogy az emberek többsége úgy érzi, az előző kampány során a média megtévesztő hatásának köszönhetően voksolt Cardosora, és ennek megfelelően most már nem hajlandó bedőlni a média és a kormányon lévő koalíció propagandájának.

Marcos Arruda (Munkáspárt) szerint a jelenlegi pénzügyi válság pozitív fordulatot hozhat a párt számára az októberi választásokon. Úgy gondolja, a válság a kormányon lévő koalíció összeomlásához fog vezetni, és Lula győzelme “fordulópont” lesz nemcsak Brazília, de más latin-amerikai országok számára is. “A kormány saját neoliberális csapdájába esett” – mondja Arruda. “A Lula elnök által vezetett Brazília kilábalhat a gazdasági ingoványból. Lula képes arra, hogy széles néprétegeket mobilizáljon, szövetséget kössön a haladó szellemű középosztállyal, és mozgásba hozza a nemzetközi szövetségeseit. Eljött annak a lehetősége, hogy Brazília jó példával szolgáljon a többi, a neoliberalizmus valamint a multi- és transznacionális vállalatok által dominált globalizáció csapdájába esett harmadikvilág-beli ország számára.”

 

Roger Burbach

 

***

 

Vigyázz, a kék légy csíp!

 

Ha valaki fel tudja venni a globális tőke által eldobott kesztyűt, az Lula és pártja, a brazil Munkáspárt (PT, Partitido Trabhalidores). Programja radikális újraelosztást, földreformot, részvételi demokráciát és a közbefektetések kiterjesztését ígéri. Mindezek mögött igen erős népmozgalmak állnak, amelyek közvetlenül támogatják vezetőjüket a tárgyalóasztalnál, súlyt adva érveinek; a földnélküli mozgalom, azon állampolgárok, akik részt vesznek a PT által kormányzott városok “résztvevő költségvetésében” (participatory budgeting), valamint a baloldali és stratégiai gondolkodású szakszervezeti szövetség (CUT). Mindezeken felül a PT igen erős nemzetközi kapcsolathálóval rendelkezik, főként Latin-Amerikán belül; a Szociális Világfórumnak helyet adva a társadalmi igazságosságon alapuló globalizációt tűzi zászlajára.

És így tovább és így tovább. A jelek nem túl kedvezőek, még akkor sem, ha Lula nyer, ami egyáltalán nem elképzelhetetlen – a brazil elit arról híres, hogy ha veszélyben érzi magát, képes az összefogásra. Burbach beszámolója szerint, Lula elismerte az ország adósságait, annak ellenére, hogy a pártja és a diktatúra utáni alkotmány szerint az adósságokat csakis azok szigorú vizsgálata után fizeti vissza az ország (az adósság jó része a diktatúra ideje alatt halmozódott fel, és a jelenlegi kormány mandátuma alatt megduplázódott).

A probléma nem Lula elkötelezettségével van; mindez egy politikai-gazdasági háború egyik stratégiája. A bankok és a pénzügyi sajtó már most Lulát vádolja a brazil válságért – pedig attól függetlenül, hogy ki nyer, Brazíliának újra kell tárgyalnia vagy be kell szüntetnie adósságszolgálatát. Tanácsadói minden jel szerint arra ösztönzik Lulát, hogy engesztelje ki a (kielégíthetetlen) nemzetközi befektetőket, mert így vissza lehet hódítani a kevésbé elkötelezett szavazókat is. A PT aktivistái (a petisták) arról próbálják meggyőzni Lulát, ossza meg az ellenzéket azzal, hogy széles támogatottságot szerez a gazdaságilag, társadalmilag és morálisan biztos lábakon álló tárgyalópozíciónak az IMF-fel szemben, és ezzel hozza olyan helyzetbe az új PT-kormányt, hogy az ki tudja billenteni az országot abból az ördögi körből, amelybe az adósságszolgálat miatt került (hiszen a kölcsönök és azok kamatai visszafizetéséhez újabb kölcsönöket kényszerül felvenni). Az adósságszolgálat jelenleg az ország exportnyereségének 90 százalékát viszi el.

Lula stratégiájának jelenlegi iránya felvet egy általánosabb kérdést, amely más cikkeinkben is felbukkan, például Ken Livingstone londoni polgármester vagy a manchesteri tanács terveivel összefüggésben. Lula is, Ken Livingstone is és a manchesteri önkormányzat is tudja, hogy pusztán megválasztásuk ténye nem elegendő ahhoz, hogy elérjék a társadalmi igazságosság célját, amelyet mindegyikük (egymástól eltérő mértékben) a zászlajára tűzött. A megválasztott pozíciókban lévő embereknek és azoknak, akik választás keretében indulnak a pozícióért, az egyik legnagyobb problémájuk az, hogy hogyan vezessék innovatív és elvhű módon az államnak azt a részét, amely rájuk van bízva, úgy, hogy ugyanakkor őszinték maradnak az emberekhez és szembesítik őket a fennálló nehézségekkel. Az ily módon véghezvitt kormányzás segítségével a választott képviselők elkerülhetik annak a csapdáját, hogy úgy tegyenek, mintha minden problémát meg tudnának oldani, és képesek lesznek arra, hogy a különböző hatalomfajták – választási, erkölcsi és gazdasági – koalícióját létrehozva, elébe álljanak a multinacionális vállalatok, a nemzeti kormány (London és Manchester esetében) és az IMF-hez hasonló nemzetközi szervezetek (Brazília esetében) kihívásainak.

Érdemes észben tartani, hogy a multinacionális nagyvállalatok az elmúlt húsz év deregulációs hullámában nem voltak mindig képesek kézben tartani a kártyákat. Szükségük van a nemzeti piacokhoz való hozzáférhetőségre; szükségük van arra, hogy az emberek megbízzanak bennük és vásároljanak tőlük; szükségük van közföldek és infrastruktúra megvételére vagy használatára, szükségük van munkásokra, szükségük van nagy állami megrendelésekre, és így tovább. Mi másért költenének ilyen eszeveszett összegeket a megvesztegetésre, a lobbizásra és általában nemzeti és helyi politikusoknak, vezető tisztviselőknek való hízelgésre, ha nem lenne szükségük arra, hogy a maguk oldalára állítsák őket?

Amikor arra kerül a sor, hogy a politikusok alkudozzanak, gyakran elveszítik stratégiai érzéküket. Brazíliában van egy “kék légy”, amelynek csípése megváltoztatja az áldozat valóságérzékét. Elképzelhető, hogy amint a baloldal hatalomra kerül, “megcsípi” ez a “légy”, s ennek hatására a hatalmat egyszerűen csak vezetésre használja, és nem az átalakítás szélesebb körű stratégiájának részeként. Létezik “oltás” a “légycsípés” ellen. Olivio Dutra dél-brazíliai kormányzó számára, aki elvetette a belső befektetés fordi terminusát, a népmozgalomban gyökerező erős és független párt ellenszernek bizonyult. Másik ellenszer lehet a nagy elvárások ösztönzése és a kampánycsoportok támogatása, ami Kennek [Ken Livingstone a ford.] bejött a GLC-nél (az 1986-ban megszüntetett Nagy-londoni Tanácsnál. A szerk.) töltött hivatali ideje során. Remélhetőleg a petisták és a földnélküli mozgalom meg tudja óvni Lulát attól, hogy megcsípje ez a füle körül döngicsélő kék légy.

 

Egy liberális a szélsőjobbról – avagy egy szélsőjobboldali liberális

 

A történelemhamisítás nem valamiféle tudatos és konspirációs tevékenység, amit valaki “előír”. A történelemhamisítás nem más, mint hogy a szerző bizonyos érdekeknek megfelelően bizonyos történelmi eseményeket tudatosan eltorzítva mutat be: tudatosan elhallgatja, negligálja vagy félreértelmezi a meglévő forrásokat, esetleg maga kreál újakat. Ebben a tevékenységében a szerző nem feltétlenül akar valami “hamisat” közölni; sokkal gyakoribb jelenség, hogy célja éppen az “igazság” – a szerző által vallott igazság – “helyreállítása”. Egy olyan ideológiai restaurációs tevékenységről van szó, amelynek során a makacs és irreleváns tények “visszanyerik” azt a formát, amilyent eredetileg is viselniük kellett volna, vagyis az események – a hamisító áldásos tevékenységét követően – úgy történtek, ahogy az tőlük elvárható lett volna. Ez a fajta történelemhamisítás teljesen megszokott, megvannak a kikristályosodott szakmai fogásai, klasszikusai és mesterei – a kiszolgálandó ideológiától teljesen függetlenül. Hiszen bizonyos értelemben a történelem maga is interpretáció – mégpedig bármely osztálytársadalomban szükségszerűen olyan interpretáció, amely legfeljebb hízeleghet magának a rendszertől való semlegesség ideológiájával. Éppen ezért alakult ki a történettudomány tudományos apparátusa, amely – az alapvető rendszerfüggőségen túl – többé-kevésé garantálhatná e diszciplína objektivitását. A szaktudományos tisztességgel dolgozó történész szeme előtt – még ha nem is hisz a totálisan objektív igazság létében – nem az lebeg munka közben, hogy eredményei miként lesznek beilleszthetőek egy-egy ideológiai struktúra eszközkészletébe, akkor sem, ha valahová kétségtelenül be fognak illeszkedni. Az olyan szakemberek számára, mint a fidesz-kurzus ifjú házitörténésze, Ungváry Krisztián, előbb adottak az eszmei keretek, utána jön a munka.

A hamisító célja éppen valamely konkrét, a kapitalista társadalmon belül külön partikularitásként megjelenő ideológiai vagy politikai érdek direkt kiszolgálása. A “megfelelő” történeti tudat iránti létező igényt szolgálja ki és fejleszti tovább – egy olyan szükségletet, amelynek alkímiája a leírt hamis szavakat anyagi valósággá, a múltról alkotott fantazmagóriát “a” múlttá változtatja. A történelemhamisítás tehát alapvetően ideológiai tevékenység, amely egyfajta intellektuális, sőt, lelki szükségletet elégít ki a maga eszközeivel – sokkal inkább, mint azt az objektivitás igénye miatt korlátozott történettudomány képes lenne kielégíteni. Ugyanakkor a történelemhamisítás éppen azért hamisítás – és nem fiktív irodalom –, mert a történettudománnyal takarózik – hatása gyakorlatilag ebben rejlik. A hamisító számára elsődleges fontosságú a hozzáértés látszata. Így biztosíthatja, hogy terméke jól értékesíthető legyen azon a tudományos piacon, ahol a vásárlók egyre inkább a reklám és a termék csomagolása alapján döntenek, mintsem annak valódi értéke alapján. A siker mértéke a forgalom, és így a szaktudományos (következésképpen nem piackonform) munka alaposan leértékelődik a tudomány eszközeivel operáló árucikkekkel szemben. Az utcai standok albumszerű képeskönyvei mellett – amelyeknél, mint erre Ungváry is utal, egyre jobban elterjed a fasizmus tematikája – ott van a valódi történelem köpenyébe burkolódzó kvázitudomány is: a történész olyan prostituáltként lép a tudományos placcra, aki bájait a szaktudományos zsargon, a félfiktív és obskúrus hivatkozások és nyomasztó méretű, ám komolytalan – talán el sem olvasott műveket tartalmazó – bibliográfiák tömegéből összefércelt csábos fehérneműibe burkolja. Ez az igyekezet általában jövedelmező, de végső soron ritka a teljes siker: itt-ott mindig kilóg valami…

A hamisítás bizonyos szakmai felkészültséget igényel, bár gyakori eset, hogy a hamisító saját érzelmi-intellektuális elfogultsága miatt maga sincs tisztában a hamisítás tényével. Tollát a “történelmi igazságtétel” szükséglete mozgatja, és fel sem fogja, hogy egész tevékenysége – hamis. Ez azonban inkább a lelkes amatőrökre jellemző; példa erre Pokorni Zoltán minapi átfogó, orwelli víziója a mindenható KGB-uralta hetvenes évek beli Kelet-Európáról, mely vízió – bár a valóságtól meglehetősen elrugaszkodik – igen hatásosan kriminalizálja a korszak összes szereplőjét a nem túl nagy szellemi igényű befogadóközönség megelégedésére (persze lehetséges, hogy Pokorni csupán gyermekkorának otthoni légkörét vetítette ki egy egész régióra…).

Ungváry Krisztián történészi munkássága nem egészében tartozik a hamisítás körébe, hiszen a hamisítás nem tévedést jelent, hanem tudatos torzítást. Ungváry – mesterei, Nolte, Furet, Conquest, Kun Miklós és társaik nyomán – valójában egy sajátos, kiindulópontjában (ideológiailag) liberális, gyakorlati következtetéseiben (és tulajdonképpeni felhasználhatóságában) szélsőjobboldali, rendszer-, illetve rendpárti végeredményre jut. A kérdés tulajdonképpen nem “politikai”, ha a politikát csupán a két rendszerfenntartó ideológiai komplexum – “baloldal” és “jobboldal” – szempontjából vizsgáljuk. Ungváry válaszai nem a politikai liberalizmus válaszai; érvelése, eszközkészlete, egyáltalában, érdeklődése néhány évvel ezelőtti debütálása óta egyre inkább szélsőjobboldali – többnyire azonban nem a miépes, kacsazsíros-kadarkás plebejus fasizmus irányába nyit, hanem egy látszólag konszolidáltabb, a sorok közé búvó ideológia ordasul el írásaiban.

Ungváry alapvetése liberális: központi szempontja a magántulajdon védelme, és éppen ennek szempontjából utasít el minden “szélsőséget”. Látszólag – és ezt a látszatot meglehetős ügyességgel tálalja – teljesen pártatlan szemlélője ő a történelemnek, a sine ira et studio lovagja. Mindenkinek kijár az elfogultság nélküli elemzés: az emberiségellenes bűnök is körülményeiktől, elkövetőiktől függetlenül mindig ugyanazok maradnak: megítélésük sokkal inkább erkölcsi, mintsem tudományos kérdés. Az analízist a moralizálás helyettesíti. Ungváry maga ugyanis nem szívesen bíbelődik a konkrét történelmi körülmények elemzésével – az események kereteit számára legjobb esetben is csupán egy szimpla kronologikus linearitás jelöli ki (már amennyire ez megfelel prekoncepcióinak): vagyis hogy “a bolsevizmus időben megelőzte a fasizmust”. A szerző e magától éretetődő tény hangsúlyozásával mintha a Nolte-féle ok-okozati viszony meglétét sejtetné – vagyis hogy Hitler csupán a Leninre adott válasz lenne –, bár (talán személyes okból, talán a teljes szakmai ellehetetlenüléstől való félelmében) nyíltan nem teszi le a garast eme ideológiai konstrukció mellett, hiszen Ungváry nyilvánosan liberális, Nolte pedig a “korszerű” szélsőjobboldal. Persze akár ezt is vállalhatná: a jelenlegi magyarországi szellemi légkörben nem kellene egy, a német történészvitához hasonló hevességű reakciótól tartania.

Ungváry hamisításai “nemes” ideológiai vonzalmak és erkölcsi imperatívuszok hatása alatt keletkeztek. Mi nem vállaljuk azt a rengeteg munkát, amit a németországi Wehrmacht-kiállítás rendezői vállaltak, amikor újra elkezdték a bizonyítási munkát, hogy az általuk kiállított fényképeken látható háborús rémtetteket a Wehrmacht katonái követték el, akik azokat – Ungváry szerint – nem követhették el, hiszen a Wehrmacht alapjában véve egy szakmai szervezet volt, amely nem lépett túl a háború játékszabályain: “A Wehrmacht rendkívüli ütőképessége és a háború legutolsó napjaiig szinte töretlen harci szelleme számos szociológiai vizsgálat tárgya volt. Az USA hadserege, különösen a vietnami háború és az amerikai hadsereg katasztrofális teljesítményének hatására kezdett el foglalkozni a német katonai teljesítményekkel, példaként állítva azokat saját katonái elé. Vajon mi késztette a kiállítókat, hogy a katonaszakmai szempontból nemzetközileg nagyra értékelt német hadsereg háborús bűneit ennyire tendenciózusan mutassák be?” – töpreng Ungváry.¹ Természetesen önmagában az, hogy az USA hadvezetése, pontosabban annak egyik szekciója méltónak tartotta a Wehrmachtot arra, hogy katonái elé példaként állítsa, bizonyos körökben minden alól felmentést ad: jól ismerjük az amerikai hadsereg mélységes humanizmusát. Komolyra fordítva a szót: a hatékonyság végső soron olyan érv Ungváry számára, amely – legalábbis részben – igazolást adhat a háborús bűnök elkövetésére. A cél szentesíti az eszközt – na de könyörgöm, mi volt a cél?! És a Wehrmacht célja – a hivatalos, kinyilvánított, hangoztatott és sulykolt célja – ugyan miben különbözött az SS céljaitól, amelyeket persze (egyáltalán – mondhatjuk ma még akár erre is azt, hogy “persze”?) Ungváry is elítél? Ungváry számára evidencia a Wehrmacht “szakmai becsülete” – láthatólag nem zavartatja magát az olyan, alapvető dokumentumoktól, mint amilyeneket például a jeruzsálemi Jad Vashem Intézet már 1981-ben megjelentetett, és amelyek egyértelműen demonstrálják a Wehrmacht népirtásban való aktív és közvetlen részvételét. Ja, hogy nem ismeri a több száz dokumentumot! Jóindulattal tételezzük fel, hogy az bizony valószínű. Ha ismerné, közönséges manipulátornak kellene őt tekintenünk.

De hát szerzőnk azt is megfelelő tudományos módszernek tartotta, hogy kijelenti: a németországi kiállítás képeinek lényegében kilencven (!) százaléka hibás, hamis²: vagy nem a Wehrmacht katonáit ábrázolják, vagy pedig nincs rajtuk semmi bűncselekmény. Ez utóbbi persze meglehetősen komolytalan érv: a leggyanútlanabb kiállítás-látogatónak is feltűnne, ha a “Zsidók akasztása Ukrajnában” című képen békésen söröző Wehrmacht-katonákat látna. Az előbbieket tekintve, a kiállítás anyagát átvizsgáló független történészek lényegében megalapozatlannak találták Ungváry vádjait. (A fiatal történész, aki korábban számos lapban kifejtette vádjait, erre külön felkérésre sem reagált Magyarországon).

Csak mellékesen említjük, hogy a Wehrmacht tevékenységére vonatkozóan orosz nyelven évtizedek óta hozzáférhetőek források. Ezeket Ungváry a “szovjet propaganda által szerkesztett” hamisítványoknak nevezi. Szerzőnk azonban sem az orosz szakirodalmat, sem pedig az orosz nyelvet nem ismeri. Ezért szovjetológiai “kutatásait” nem lehet többnek tekinteni, mint amatőr szárnypróbálgatásoknak. Csupán ennek fényében válnak értelmezhetővé – szerzőjükre nézve persze – az olyan bődületes szamárságok, mint hogy “a Szovjetunió vezetőinek Lenintől Csernyenkóig meggyőződésük volt, hogy a tőkés imperializmus homogén rendszer, amelynek legfontosabb célja a munkáshatalom megdöntése.”³ Már a szovjet történelem felületes ismerete is elég ahhoz, hogy megláthassuk az alapvető különbségeket Lenin és más bolsevik vezetők (pl. Trockij vagy Buharin), Sztálin, Hruscsov vagy éppen Brezsnyev külpolitikai stratégiái és Nyugat-képe között, arról nem beszélve, hogy ebben a kérdésben természetesen az említettek maguk is gyakran változtatták pozícióikat. Ám – Ungváry szerint – mindezek a vezetők “a vélt összeesküvésekkel” “saját valós összeesküvéseiket szegezték szembe” – vagyis a kapitalista országok csupán vélt intervenciót indítottak Szovjet-Oroszország ellen –, hogy csak a legelső vélt összeesküvést említsük. Ugyanaz a történész, aki egy adott időszakban, egy adott államgépezet egységes célt szolgáló két erőszakszervezetének – az SS-nek és a Wehrmachtnak – képes szinte teljesen eltérő természetet tulajdonítani, és aprólékos álérveléssel alátámasztani ezeket a “mélyreható” különbségeket, a Szovjetunió – hogy Ungváry szellemi forrásvidékéről idézzük, a “Gonosz birodalma” – esetében egyetlen sommás és hazug megállapítással intézi el hetven év – forradalom, háború, béke, hidegháború, enyhülés stb. stb. – szovjet külpolitikáját. Ez akkor is szembeötlő lenne, ha szerzőnk nem törne szovjetológusi babérokra. De tör…

A “igazságtévő” Ungváry másik vesszőparipája ugyanis az, hogy “tárgyszerűvé” teszi a német nácizmus megítélését, bebizonyítja, hogy a kommunizmus és a nácizmus tulajdonképpen ugyanaz, sőt, újabban párhuzamot fedez fel a magyar nyilasok kulturális építési tervei és a moszkvai Lomonoszov egyetem elkészült épülete között egy, a Népszabadságnak adott nem régi interjúban, melyet Pogonyi Lajos jegyzett. A hamisítás nem mindig ilyen egyértelmű, hiszen a Lomonoszov egyetem ihletője természetesen nem a nyilasok, vagy a nyilasok és a szovjet kommunisták közös szellemisége, hanem az amerikai felhőkarcoló-kultúra volt. Ez az ideológiai prekoncepció azonban nagyon régi, amelyet újra és újra előhoznak a “szakmaiság”, a “tárgyszerűség”, sőt, az ideológiamentesség nevében. Nem nehéz ugyanakkor az effajta bizarr fantazmagóriák és a mindenféle összeesküvés-elméletek rokonságát felfedezni: az utóbbiak hívei lelkesen igyekeznek mindenféle zsidó, szabadkőműves, sátánista, bolsevik stb. szimbólumot, utalást felfedezni a legkülönbözőbb világcégek logoiban, irodalmi művekben, képzőművészeti alkotásokban vagy akár természeti képződményekben. Persze egy ilyen “érvelés” igen képszerű, hatásos és népszerű lehet – az “igazság” pedig nem számít csereértéknek a történeti publicisztika ócskapiacán.

A történelemhamisítás azonban attól hatékony, hogy nem csupán a televízió és a sajtónyilvánosság bevett eszköze, hanem tudományos folyóiratokban is megjelenhet, sőt, szükséges is számára, hogy megjelenjen. A “szakmai tekintély” – amit a “fajsúlyos” publikációk kilóival mérnek – elengedhetetlen a primer hamisítások kredibilizálásához. Ungváry e téren is “klasszikus” eset, hiszen a liberálisnak tekintett 56-os Intézet kiadványában, szerkesztőinek támogatásával látott neki “forráskritikai munkásságának”.

E beállítódásnak tudományos szempontból legszörnyűségesebb és talán legutóbbi bizonyítéka alighanem az 56-os Intézet 2002. évi Évkönyvében olvasható, amelyet a szerkesztők sem tudtak (vagy akartak) kikupálni. Itt Ungváry ugyanis fehéren-feketén – minden levéltári kutatás nélkül – egyszerűen hamisnak nevezi az oroszországi levéltárak adatait a Szovjetunió II. világháborús emberveszteségeiről, amelyeket mindjárt frissiben, még az 1990-es évek első felében számos izgalmas anyaggal együtt az ELTE Ruszisztikai Központja publikált magyar nyelven. Vajon a 56-os Intézet szép kiállítású Évkönyvét szerkesztő kollégáknak nem tűnt fel, hogy kedvelt szerzőjük még oroszul sem tud, hogy másodlagos, sőt, harmadlagos német források alapján “cáfolja” az oroszországi levéltári anyagokat?

Az iromány szakmai képtelensége, dilettantizmusa azonban bizonyos érdekeket mégis alátámasztott. A szovjetellenes és baloldalellenes előítéletek erősítése mint érdek egybeesett olyan “szakmai” érvekkel, hogy a fiatal kutatónak feltétlenül publikálnia kell valami fontos “levéltári” kutatást, hiszen meg kell szolgálnia a pénzét… Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy Schmitt Mária és köre a konzervatív nacionalista oldalon “terrorháziasítja” a magyar történelem megfelelő szakaszait? A liberalizmus és a szélsőjobboldal Ungváry és támogatói által véghez vitt “szintézise” sajátos tünete azoknak a betegségeknek, amelyektől a rendszerváltás utáni magyar történelemtudomány szenved.

A liberalizmus hozadéka – a zsigeri szovjetellenesség mellett, amely lehetetlenné teszi a szovjet rendszer valódi kritikáját – az USA dicsőítése, felmentése is.⁴

Hiszen – az Ungváry-féle liberálisok vélekedése szerint – éppen ez az ország védte meg a világot a totális kommunista diktatúra fenyegetésétől: “Tagadhatatlan, hogy az USA szintén érvényesíteni akarta hatalmi érdekeit. Emiatt Nyugat-Európában mindent megtett, hogy a helyi kommunista pártok ne kerülhessenek kormányra. Az USA azonban – ellentétben a Szovjetunióval – soha, még a legdurvább mccarthysta időkben sem törekedett a demokratikus intézményrendszer lebontására vagy arra, hogy csak egy bizonyos párt tagjai ellenőrizhessék az állami erőszakszervezeteket. Ezért elképesztő, hogy még ma is akadnak olyan történészek, akik a totális diktatúrára törő kommunista párt tevékenységét az USA nagyhatalmi érdekérvényesítésére hivatkozva igyekeznek igazolni.”⁵ Az USA – természetesen – soha nem törekedett a szóban forgó “demokratikus intézményrendszer” lebontására, hiszen hatalmi érdekeinek érvényesítéséhez az tökéletesen alkalmas volt.

De példátlan tájékozatlanságra vall, hogy Ungváry nem tud arról, hogy ahol az USA érdekei számára nem volt alkalmas a politikai berendezkedés, ott azért kendőzetlenül a diktatúrák oldalára állva segített lerombolni a demokratikus intézményrendszert. Elegendő, ha a görög ezredesek vagy Pinochet fasiszta ihletésű diktatúráira gondolunk a 70-es években. Természetesen – hosszú és unalmas lenne a példákat tovább sorolni – az USA soha nem habozott áthágni (a világ csendőréhez méltóan) saját játékszabályait, 1945 óta tucatnyi országot megbombázott. Vagy a 90-es évek időszakából eszünkbe jut az iszlám fundamentalizmus támogatása és felfegyverzése Afganisztántól Koszovóig, és a Balkán háborús eseményei. (Azt talán még érdemes megjegyezni, hogy bár az USA-ban valóban nem törekedik egyik párt sem az erőszakszervezetek – vannak számosan! – feletti abszolút ellenőrzés megszerzésére, ám az USA összesen két pártja között csak igen avatott szemlélő találhat valódi különbséget, ezért is van az, hogy az USA lakosságának több, mint fele soha nem megy el szavazni.)

Ungváry mindenesetre így folytatja: “A két totális rendszer közötti különbségek ellenére megállapítható, hogy közös jellemzőjük volt a homogén világ megteremtésének kényszere, és minden másságot zavaró bizonytalansági tényezőnek tekintettek.” No, nem kell meghökkenni a szerző hirtelen jött éleslátásán: a SZU mellett a másik rendszer itt nem az USA, hanem a náci Németország… Ha mindezt egy felkészületlen újságíró követné el, ma már szóra sem méltatnánk, de Ungváry kiképzett történésznek számít. Talán már le is doktorált.

Ungváry természetesen nem kizárólag “megbízásra” dolgozó kurzustörténész – publicisztikája alapján érezhető, hogy valóban, hittel szolgálja minden történeti liberalizmusa ellenére a jobboldal legszélét is. Hisz mindabban, amit felvállal: nemcsak az USA felsőbbrendűségében, de a regionális magyar kultúrfölényben is, és az “úri középosztály” naftalinszagú, sírvavigadós, fehérterroros mitológiájában, az egész népnemzeti hóbelevancban. Forradalomellenességét – ugyan, ki vonta kétségbe? – fitogtatva, érvelése egyre jobban emlékeztet a csurkás-torgyános, lábszagú sovinizmusra, és annak színes, szélesvásznú és áramvonalas orbáni változatára:

“A tíz évvel ezelőtt elkezdődött ellenforradalomról írt gondolatával egyetértek – írja Ungváry Szalai Pál Bibóról szóló egyik írásával vitatkozva. De csak azért, mert a forradalomban semmi pozitívat nem látok. A nyilasok és a kommunisták ugyanúgy társadalmi forradalmat (sic!) akartak és szét akarták zúzni a Horthy-rendszert, amely sajnos balra zárt és jobbra nyitott: kimúlásáért ezért önmaga felelős, és e kimúlás körülményei a magyar történelem nagy szégyenfoltját alkotják. Mégis az a véleményem, hogy Magyarország utoljára 1939 előtt tartozott a nyugat-európai fejlődés vonalába mindama gazság ellenére, amit az akkori hatalmi elit művelt. Fájdalmas kimondani: Bibó hazudott önmagának, amikor azt képzelte, hogy ő 1945–1948 között volt szabad.” Bibó tehát – ha megpukkad akkor is – 1939-ig volt szabad, az úri, keresztény Magyarország zsidótörvényes, kakastollas világában. És ebbe az idilli világba tört be (kevésbé) a nyilasok, és (inkább) a kommunisták felforgató ereje. Persze az “úri” Magyarországnak a nyilasok hatalomra jutásához az égadta világon semmi köze nem volt… Sőt, meg sem említi, hogy a Horthy vezette rendszer a Szovjetunió ellen önkéntesen hadba lépve mintegy egymillió magyar halálát idézte elő. Mi ez Ungvárynak? Semmiség. Ungváry azonban gyorsan felvázolja, mit tart Magyarország legnagyobb tragédiájának:

“Elgondolkoztatónak tartom, hogy mind a kommunista, mind a nyilas szélsőség mások vagyonának újraosztásával óhajtotta ‘megoldani’ a magyar társadalom szociális bajait. Ezt némi eufemizmussal ‘forradalomnak’ nevezték. A zsidóság ebbe a kísérletbe csaknem teljesen belepusztult, a svábok megúszták a kitelepítéssel (‘Madagaszkár’ helyett Nyugat-Németországba), a keresztény középosztályt, az arisztokráciát és a szorgalmas magyar parasztságot pedig addigi életformáitól és tulajdonától fosztották meg. A legyilkolt életek százezrei mellett a legnagyobb kárt az utóbbi két csoport tönkretétele okozta: az antiszemita szélsőségekre egyik sem volt különösebben fogékony, kulturáltság és szorgalom tekintetében viszont a kelet-európai színvonal felett álltak.” Tehát a magyar arisztokrácia és a “szorgalmas” magyar parasztság (szemben ugye a “lusta” román, szlovák… vagy inkább oláh, tót parasztsággal) volt az a két társadalmi réteg, amelyek – szemben a gyors társadalmi enumerációban mellőzött munkássággal (a “büdös prolikkal”, ugye) – nem voltak “különösebben” antiszemiták (éppen csak egészséges mértékben?), és kulturáltabbak, szorgalmasabbak voltak lusta és bunkó kelet-európai kollegáiknál. Íme a kishatalmi gőg kézfogása a fajmagyari büszkeséggel és a szent magántulajdon védelmével (Ungváryt ebben nem érheti faji elfogultság vádja: korábban kijelenti, hogy sem Weisz Manfréd, sem herceg Esterházy “nem érdemelte meg javai elrablását”. A munkásoknak, agrárproletároknak persze nemigen voltak elrabolható javaik – pedig aligha voltak kevésbé “szorgalmasak”, mint a fent említettek.).

Ungváry megmutatja, hogy igenis lehetséges két urat szolgálni: lehet az ember egyszerre szélsőjobboldali és liberális. Az egyik csupán a ráció, a másik az érzelmek kérdése. Mindez már – többek között – Pinochetnek is sikerült. És Magyarországon – hála a nemrég levitézlett polgári méltóságoséknak – bőviben vagyunk a szép, új stadionoknak.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Ungváry Krisztián: Hazudni az igazságig. Népszabadság, 1999. 12. 18., 28. old.

² Ugyanott.

³  Ungváry Krisztián: Revizionisták. Népszabadság, 2000. 05. 22., 12. oldal.

⁴ Ungváry másutt, a Rubicon c. lap hasábjain (Menetrend – Magyarország szovjetizálásának kérdései. Rubicon 2001/10–2002/1. 51–55.o.) – szellemi erőforrásainak végére érve – minden valóságos levéltári forrást félretéve, a II. világháborúban hozzávetőleg 25-27 millió embert elveszítő Szovjetuniót, amely egyidejűleg egyébként nemzeti vagyonának mintegy 40%-át is elvesztette, teszi meg a hidegháború kezdeményezőjének. Minden új forrás, ami 1991 után napvilágot látott, arról szól, hogy Sztálin és a szovjet vezetőség mindenáron a gazdasági együttműködés perspektívájában gondolkodott, az újjáépítést nyugati tőketámogatással képzelte el. Sztálin még az antifasiszta görög partizánok britek általi lelövöldözését is “tudomásul vette”. Az erőviszonyok a Nyugat számára voltak kedvezőbbek. A “kommunizmus féken tartása” jegyében az Egyesült Államok – Anglia támogatásával – kizárták a Szovjetuniót a lehetséges amerikai tőkekihelyezések területeiről. Ezt az evidenciát sem érti a fiatal titán.

⁵ Ugyanott.

A szovjet zsidóságról olvasható ismeretanyag rendkívüli szegénysége elválaszthatatlan a sztálini és az azt követő korszakoktól, amikor különböző taktikai-politikai megfontolásokból lényegében elhallgatták a zsidók sorsát a Szovjetunióban és Kelet-Európa számos országában. Ha más okból is, az "elhallgatás" gyakorlatilag napjainkban is tart. E tanulmány közlése úttörő kezdeményezés a historiográfiai "hézag" eltüntetésére.

Az 1917-es forradalom és a második világháború kezdete közötti időszak nagyon nagy változásokat hozott az oroszországi zsidóság életében. A forradalom, amely jogokkal ruházta fel a zsidókat, ugyanakkor nem ismerte őket el nemzetként. A zsidók sem a lenini, sem a sztálini ideológia szerint nem feleltek meg azoknak a kritériumoknak, amelyek a nemzet fogalmát meghatározták.

Sztálin úgy vélekedett, hogy a nemzet az embereknek olyan történelmi közössége, amelyet a kultúra, a nyelv, a terület és a gazdasági élet közössége jellemez. A zsidóknak nem volt ilyen közös bázisuk és a kommunista ideológia szerint el kellett volna vegyülniük azon népek között, akik között éltek. A szovjet vezetés olykor kénytelen volt változtatni a taktikán és engedélyezni a zsidó kultúra fejlődését, de a hosszú távú sztálini politika a zsidók teljes asszimilációját tartotta szem előtt.

Ennek a hozzáállásnak a jegyében már a 20-as évek elején a zsidók csaknem minden független társadalmi szervezetét megszüntették, tekintet nélkül arra, hogy azok vallási vagy világi intézmények voltak-e. Így megszűntek a közösségek, a cionista és egyéb pártok, valamint a tanintézetek.

A szovjethatalom megsemmisítette a régi gazdasági rendszert, miközben a zsidók széles tömegeit fosztotta meg bevételeik forrásától, lerombolva e rétegek gazdasági életének alapjait. Ugyanakkor a 20-as–30-as évek gazdasági nehézségei ellenére ez a periódus a zsidó kultúra virágzásának időszaka volt, hozzá kell tennünk azonban, hogy ez nem a nemzeti kultúra kibontakozását jelentette, hanem a kommunista-internacionalista kultúráét, amely arra volt hivatva, hogy éppen a zsidók saját nyelvén, a jiddis segítségével ismertesse meg velük a kommunista eszméket. Ugyanebben az időben zajlott a zsidók tömeges áttelepülése a hagyományos “stetl”-ekből (mesztyecsko) – kis településekből – a nagyvárosokba, az ipar fejlődése, illetve a jobb munkalehetőségek reményében. A zsidók gyorsan megtalálták a helyüket a különféle állami intézményekben és a tanintézetekben. Minél aktívabban vettek részt a szovjet társadalom életében, annál erőteljesebben asszimilálódtak; a vegyes házasságok száma megnőtt.

A forradalom előtti széles körű antiszemitizmus az új, szovjet időszakban sem tűnt el. Már túlságosan beivódott az emberek tudatába. A zsidó népesség szétszóródása az országban és érzékelhető jelenlétük az állami apparátus munkájában csak erősítette az antiszemita érzelmeket a nép körében.

A szovjet törvények tiltották az antiszemitizmust, és a szovjethatalom harcolt is ellene, ami a nyílt megnyilvánulások csökkenéséhez vezetett, kiirtani azonban nem lehetett a problémát. Maga Sztálin is antiszemita volt, bár ezt igyekezett palástolni. Az 1937–1938-as megtorlásoknak sok magas állami és párttisztséget betöltő zsidó vezető is áldozatul esett. A Szovjetunióban a zsidó kultúra ezekben az években nagy veszteségeket szenvedett: bezárták a még megmaradt zsidó iskolákat, újságokat és más zsidó intézményeket, s ez mind megfelelt a szovjet ideológiának, amely szerint a végső cél a zsidók teljes asszimilációja volt. A második világháború előestéjén a szovjet zsidóknak nem voltak saját szervezeteik, vezetőik, a zsidó kultúrát pedig a kihalás fenyegette.

Az 1939–1940-es években a balti államok, Nyugat-Belorusszia, Nyugat-Ukrajna, Besszarábia valamint Észak-Bukovina Szovjetunióhoz való csatolásakor olyan zsidó tömegek lettek szovjet állampolgárok, akik gazdag és mélyen gyökerező nemzeti kultúrával rendelkeztek. Mindez jelentős változásokat idézett elő a szovjet demográfiai és kulturális fejlődésben. Mindazonáltal az országhoz csatolt területeken élő zsidóság jótékony hatással volt a szovjet zsidóságra, akik akkor már tíz éve el voltak zárva a világ zsidóságától. Ám a Szovjetunió megtámadásáig eltelt kevéske idő nem volt elég ahhoz, hogy ezek a jótékony tendenciák kibontakozhassanak.

 

Megelőző intézkedések

 

1941. június 22-én a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót. Ezt a napot a hitleri politika utolsó fázisának, vagyis a “zsidókérdés végleges megoldása” kezdetének tekinthetjük, a zsidók fizikai megsemmisítése időszakának. A szovjet zsidók voltak az első áldozatok, majd őket követte Európa fennmaradó zsidó lakosságának a kiirtása.

A tragédiához előjátékul a Hitler 1933-as januári hatalomra jutását követő németországi zsidóüldözés szolgált. Ennek során amellett, hogy a zsidókat megfosztották állampolgárságuktól és a tulajdonuktól, sokukat emigrációba kényszerítették. A második világháború kezdetekor, Lengyelország megszállása után megszűnt az emigráció, a zsidókat gettókba zárták, ahol rabmunka, éhezés és betegség várt rájuk. Lengyelország, Nyugat- és Dél-Európa több millió zsidója két év leforgása alatt (1939 szeptemberétől kezdve) náci hatalom alá került.

A háború, annak az egész világra kiterjedő jellege az összes politikai és erkölcsi gátlást lerombolta. Míg a 30-as években Hitler zsidóellenes politikájának a célja a zsidók elüldözése volt, a háború kezdetére már a zsidók teljes megsemmisítése volt napirenden. Az, hogy a zsidók teljes megsemmisítéséről szóló döntést a Szovjetunió megszállásának előestéjén hozták meg, a zsidóellenes politika erősödéséről tanúskodik, és arról, hogy az agresszorok érezték – teljesen büntetlenül cselekedhetnek. Adolf Hitler, akinél a zsidók elleni gyűlölet már beteges természetű volt, a zsidókban egy külön osztályt vélt felfedezni, amely szinte az egész Szovjetuniót a kezében tartja. Úgy vélte, a kommunista ideológia és a Szovjetunió – mint az adott ideológia megvalósításának tárgya – csupán fegyver a zsidók kezében, akik az egész világ meghódítására készülnek.

A második világháború kezdete előtt fél évvel Hitler egy 1939. január 30-ai beszédében a következőket mondta: “…Ha a nemzetközi zsidó pénzembereknek Európában és annak határain túl sikerül még egyszer belerángatni a népeket egy háborúba, akkor ennek a háborúnak a következménye nem a világ elbolsevizálódása, következésképpen a zsidóság győzelme lesz, hanem a zsidó faj kiirtása Európában.” Itt érhetők tetten Hitler alapvető nézetei, amelyek szerint a zsidóság és a bolsevizmus egy és ugyanaz; az elkövetkezendő háború a zsidók megsemmisítéséhez vezet. Hitte, hogy a szovjet zsidók kiirtásával két legyet üt egy csapásra: aláássa a szovjet állam alapjait, és megszabadul ősellenségétől, vagyis a zsidóktól.

A Szovjetunió lerohanásával a nácik előtt megnyílt az út Kelet-Európa gyarmatosítása felé. A “Drang nach Osten” politikája Hitler háborús és politikai terveinek alapját képezte. A hatalmas keleti gyarmatok az “ezeréves Reich” alapjait és a Führer álmának megvalósulását jelentették volna.

A szovjet zsidók kiirtásának előkészületei szerves részét képezték annak a tervnek, amelyet a Szovjetunió megtámadásához készítettek. Az 1941. március 13-án kelt utasításokban – amelyeket a Barbarossa tervhez (a Szovjetunió megszállásához készített terv katonai fedőneve) csatoltak és amelyeket a Wermacht legfelső parancsnoksága állított össze – a következők álltak: “A háborús területeken az SS Reichsführer a Führertől a politikai irányításra vonatkozóan különleges feladatokat kap, amelyek a két teljesen különböző politikai rendszer totális háborújából fakadnak.” A német vezetés a Szovjetunió elleni háborút mint totális háborút értelmezte, amelynek során az összes visszatartó tényezőt semmibe lehet venni, amikor a hadifoglyokról, illetve a polgári lakosságról stb. szóló nemzetközi egyezmények elveszítik jelentőségüket. Az utasításokban említett “különleges feladatok” magukba foglalták a zsidók teljes kiirtását. 1941 májusában és júniusában a Werhmacht vezetősége az említett utasításokhoz három külön parancsot csatolt, amelyek “jogi” alapul szolgáltak a náci terrorhoz az elfoglalt területeken. Az első 1941. május 13-án kelt a Barbarossa terv megvalósulásának területén érvényes törvénykezésről; a második, 1941. május 19-i keltezésű utasítás a szigorú és határozott intézkedésekről szól a Szovjetunió területén tevékenykedő bolsevik agitátorokkal, partizánokkal, szabotőrökkel és a zsidókkal szemben; a harmadik, 1941. június 6-án kelt dokumentum pedig “utasítás a komisszárokról” néven vált ismertté. Ezekben a dokumentumokban kiemelték, hogy az ellenséges ténykedéssel gyanúsítható személyeket – automatikusan idetartoztak a kommunisták, a politikai komisszárok és a zsidók –, függetlenül attól, hogy polgári személyek vagy katonák, bírósági ítélet és következmények nélkül azonnal ki kell végezni. Az a tény, hogy a zsidókat egy kategóriába sorolták az olyan ellenségekkel, mint a partizánok, a szabotőrök stb., egyet jelentett a szovjet zsidóság halálos ítéletével.

A március 13-án kelt utasítások teljesen szabad kezet adtak az SS-nek a Wermacht égisze alatt lévő területeken. A német hadsereg bűnrészességet vállalt az elkövetett bűncselekményekben és teljes felelősséggel tartozott miattuk. A további utasítások csak még inkább belerángatták a hadsereget a háborús és az emberiség elleni bűnök elkövetésébe. Heidrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal parancsnoka és egyben az SS hierarchiájának Himmler utáni második embere egy közvetlenül az SS felsőbb parancsnokainak címzett 1941. július 2-án kelt utasításában egyértelműen azt mondja, hogy az elfoglalt területeken kötelességük kivégezni a pártaktivistákat, a komisszárokat és a zsidókat.

A feladat végrehajtásához a nácik négy operatív csoportot hoztak létre, az ún. SS einsatzgruppen-t, amelyek közvetlenül Heidrich alá tartoztak. Mindegyikben 500-900 katona volt, összesen 3000 ember. Az einsatz-csoportokat végrehajtó parancsnokságokra osztották fel (ein­satz­kommando), amelyek száma egyenlő volt a századok számával. A “birodalom ellenségeinek” megsemmisítéséről szóló utasításokat titkos jellegük folytán szóban kapták az einsatzgruppen parancsnokai. 1941 júniusának elején négy ilyen csoportot vezényeltek a szászországi Pretzbe. Heidrich összehívta az einsatzgruppen és einsatz­kommandók parancsnokait, és kihirdette, hogy Hitler parancsot adott a Szovjetunió területén élő összes zsidó és a kommunista párt vezetői állományának kiirtására, és hogy ennek a feladatnak a végrehajtása az ő feladatuk lesz.

 

Statisztikai adatok

 

Nehéz annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mennyi zsidó maradt a Szovjetunió elfoglalt területein, és hogy közülük hányan haltak meg. Arról, hogy a háború kezdetétől hány ember menekült el vagy hányat evakuáltak a Szovjetunió belsejébe, és közülük mennyi volt a zsidó, nincsenek adatok. A visszavonulás, a menekülés és a káosz során, ami a nyugati országrészben uralkodott a háború kezdete utáni első hónapokban, lehetetlen volt a pontos adatfelmérés. Semmilyen adat nincs a menekültek és evakuáltak számáról, azokról, akik a német légierő bombázásakor vesztették életüket, vagy akiket a helyi szovjetellenes és antiszemita elemek gyilkoltak meg. Nincs adat arról sem, hogy a Vörös Hadsereg hány visszavonuló katonáját és hány menekülő zsidót gyilkoltak le (különösen Litvániában és Lettországban), de azt sem tudjuk, hogy hányan lelték halálukat a német hadsereg előőrseinek fegyvereitől. Ezért a rekonstrukció során csak megközelítő statisztikai adatok lehetségesek.

A Szovjetunió által 1939-40-ben annektált területeken jelentős számú zsidó élt. Litvániában – nem számítva a vilniusi területet – 150 000, Lettországban 95 000, Észtországban 5000, Nyugat-Ukrajnában és Nyugat-Belorussziában 1 270 000, Besszarábiában és Észak-Bukovinában 325 000, vagyis összesen 1 845 000. Ehhez még hozzá kell adni azt a 200 000 zsidót, akik a németek által elfoglalt Lengyelországból menekültek át, szeptembertől egészen 1939 végéig. Az annektált területeken összesen 2 150 000 zsidó élt. A németek gyors előrevonulása miatt csak kevés számú zsidónak sikerült elmenekülni, illetve evakuálni. Az annektált területek teljes zsidó lakosságának mintegy 10-12%-a menekülhetett el, de közülük sem mindenkinek sikerült eljutnia a Szovjetunió azon területeire, amelyeket még nem foglalt el a német hadsereg. Megesett ugyanis, hogy a menekülő zsidók olyan területre vetődtek, amelyet korábban már elfoglaltak a németek. A menekültek számához még hozzá kell adnunk 2-3%-ot, akik még a háború, illetve a német támadás előtt a Szovjetunió által annektált területeken éltek, és akiket elüldöztek vagy erőszakkal telepítettek át az ország belső részeibe. Akadtak köztük olyanok – Lengyelország németek által elfoglalt területeiről –, akik nem fogadták el vagy nem is kaptak szovjet állampolgárságot, vagy olyan zsidók, akik a szovjet meghatározás szerint szovjetellenesnek bizonyultak. Ide tartozott a zsidók tehetősebb rétege, a cionista mozgalom, valamint a Bund és egyéb pártok tagjai is. Ezen adatok alapján 1 750 000–1 800 000, korábban az annektált területeken élt zsidó került német hatalom alá.

A Szovjetunióban a háború előtti határokon belül az 1939-es összeírás szerint 3 020 000 zsidó élt. Néhány adat tanúsága szerint többen voltak, de az is lehet, hogy 8-10%-uk nem vállalta zsidóságát. A nyilvántartások szerint Ukrajnában 1 533 000, Belorussziában 375 000, Oroszország elfoglalt területein, beleszámítva a Krímet és Észak-Kaukázust, a háború kezdetéig 200 000 zsidó élt, következésképpen legkevesebb 2 100 000 szovjet zsidó élt a később németek által elfoglalt területeken. Ezek a területek képezték a forradalom előtt az ún. letelepedési övezetet, és itt élt a szovjet zsidó népesség 2/3-a. Nincsenek pontos adatok arról, hogy hány zsidónak sikerült elmenekülnie keletre a német megszállás elől, de bizonyos kutatások alapján tudjuk, hogy 1 000 000– 1 100 000 zsidónak sikerült elmenekülnie a németek által elfoglalt területekről (ezen az 1939. szeptember 17-i határokat értjük). A keletebbre fekvő területeket csak később szállták meg, és így a zsidóknak több idejük volt, hogy elmenjenek vagy elmeneküljenek még messzebb keletre, a szovjet csapatoknak pedig arra, hogy evakuálják a népesség nagyobb részét, beleértve a zsidókat. Ezen kívül mozgósították a férfiakat. Ezen adatok alapján a zsidóság felének sikerült evakuálnia, de még így is
1 000 000–1 100 000 zsidó lett a németek foglya. Összesen 2 750 000– 2 900 000-ra tehető azoknak a Szovjetunióban (1941. június 19-ei határok) élő zsidóknak a száma, akik az elfoglalt területeken rekedve már nem tudtak elmenekülni, ott maradtak a náci hóhérok, illetve helyi kiszolgálóik áldozataiként.

 

Német közigazgatás és vezetés a megszállt területeken

 

A Szovjetunió határait 1941. június 22-én átlépő német hadsereg gyorsan haladt kelet felé. 1941 telére északon elérte Leningrád külvárosát, a középső területen Moszkva környékét, délen pedig Harkov – Rosztov-na-Donu vonalától keletebbre húzódott a határ, ameddig elértek a németek. 1941–42 telén a német csapatokat visszaverték néhány fronton, mindenekelőtt Moszkva és Rosztov-na-Donu körzetében. 1942 tavaszán és nyarán újra előrenyomult a német hadsereg, főleg a déli fronton, ahol elérték Sztálingrádot, és betörtek Észak-Kaukázusba. Ebben csúcsosodott ki a német támadás, majd elkezdődött a visszavonulás.

1944 nyarának végére a Szovjetunió szinte összes megszállt területét felszabadították.

A megszállt területeken a nácik katonai közigazgatást hoztak létre, amelyek ún. ortskommendaturen-ból (városi parancsnokságokból) és ún. feldkommendaturen-ból (kerületi parancsnokságokból) álltak. 1941 augusztusában és szeptemberében a katonai közigazgatás átadta az irányítást a messze a hátországban található kerületek polgári közigazgatásának. A polgári közigazgatás élén Alfred Rosenberg állt, aki a megszállt keleti területek minisztere volt. A polgári közigazgatás, azaz a birodalmi parancsnokság két közigazgatási egységre volt felosztva: az Ukrajnai Birodalmi Parancsnokságra Erich Koch vezetésével (Volin és Poleszk terület, majd később Ukrajnának a Dnyepertől nyugatabbra fekvő körzetei), valamint az Ostland, a Keleti Birodalmi Parancsnokságra, Henrich Lose vezetésével (Lettország, Litvánia, Észtország, Belorusszia nyugati területei és Minszk illetve Szluck). A birodalmi komisszáriátus főparancsnokságokra tagozódott, élükön a főparancsnokokkal. A főparancsnokságok pedig területi komisszáriátusokból álltak, élükön a területi komisszárokkal.

Kelet-Galícia Lvov várossal Lengyelország főkormányzóságához tartozott, amelynek vezetője Hans Frank volt.

Belosztok-Grodno körzetében külön közigazgatási egységet hoztak létre “Belosztok Főkörzet” elnevezéssel, amely Kelet-Poroszország gauleiterének, Erik Kochnak volt alárendelve, aki egyben az Ukrajnai Birodalmi Parancsnokság vezetője volt.

A Szovjetunió által 1940. június végén elfoglalt Besszarábiát és Észak-Bukovinát visszakapta Románia. Egy hatalmas terület, melyet Transznyisztriának neveztek, és amely a Dnyesztertől a Búgig terül el, magában foglalva Odesszát, a német-román szerződés értelmében, 1941. augusztus 30-val szintén Románia fennhatósága alá került.

Azokon a németek által megszállt területeken, amelyek közvetlenül a front mellett voltak, a megszállás végéig katonai közigazgatás gyakorolta a hatalmat. Ide tartozott Belorusszia Minszktől és Szlucktól keletre elterülő egész területe, a Dnyeper folyótól keletre Ukrajna egész területe (kivéve Melintopolszkij körzetet) illetve az OSZFSZK összes megszállt területe.

A falvakban, városokban és kerületekben a német katonai, illetve polgári közigazgatás nevezte ki a helyi lakosokból az elöljárókat és a városparancsnokot, a “polgármestert”. Minden kerületben és városban volt egy helyi önkéntes lakosokból álló ún. Ordnungsdienst, rendőrség, melyet néhány német tiszt irányított. Ugyanakkor a kerületi és városi rendőrség részlegeinek vezetői között voltak helyi lakosok is. Ezek a részlegek közvetlenül a német rendőrség alá tartoztak. Minden kerületben háromszáz-ötszáz helyi rendőr volt. A nagyvárosokban hozzávetőlegesen ugyanennyi rendőr tevékenykedett. A balti államokban, Belorussziában és Ukrajnában ezen kívül még mozgó rendőri zászlóaljakat is létrehoztak. E zászlóaljak egy része olyan volt katonákból állt, akik átálltak a németek oldalára.

A megszállás éveiben 170 hasonló mozgó rendőri zászlóaljat alakítottak, amelyekben észtek, lettek, litvánok, ukránok, kozákok, tatárok, oroszok és más nemzetiségbeliek szolgáltak. Ezek a zászlóaljak szintén a német rendőrségnek, néhány esetben pedig a német hadseregnek voltak alárendelve.

A német hivatalos adatok szerint az Ostland Birodalmi Parancsnokság kötelékében 1942 októberében 4428 német és 55 562 helyi lakos szolgált. Ukrajnában és Oroszország déli részein 1942 novemberében 10 194 német és 70 759 helyi lakos szolgált. (A helyi lakosokból a rendőrségi zászlóaljakon és egységeken kívül hadosztályokat és hadtesteket alakítottak, amelyek a hadseregnek voltak alárendelve, mint a Vlaszov-hadosztály, az SS “Galícia” hadosztály, a kazah, illetve észt hadtestek és mások. De ezek a hadosztályok és hadtestek a zsidók lemészárlásában általában nem vettek részt.)

 

A megsemmisítés menete

Első szakasz: 1941. június 22-től 1941–42 teléig

 

A megszállt területeken élő zsidó lakosság kiirtását a német bevonulás első napján megkezdték, és nem szűnt meg a németek végleges kiűzéséig.

A megsemmisítést 3 periódusra lehet felosztani:

1. Az 1941. június 22-től 1941-42 teléig tartó periódus. Ez idő alatt Lettország, Litvánia, Észtország, Moldávia (Besszarábia és Észak-Bukovina) zsidóságának jelentős részét elpusztították, és szinte teljesen kiirtották Kelet-Belorusszia, Kelet-Ukrajna, valamint az OSZFSZK elfoglalt területeinek zsidó lakosságát.
2. A második periódusban, amely 1942 tavaszától ’42 végéig tartott, kiirtották Ukrajna, Belorusszia nyugati és az OSZFSZK 1942 nyarán elfoglalt déli részének szinte teljes zsidó lakosságát.
3. A harmadik periódus 1943 kezdete és a németek visszavonulása közé tehető. Ebben a szakaszban ölték meg a megmaradt zsidóságot. Az utolsó gyilkosságokat a német visszavonulás kezdetének időpontjához lehet kötni.

A Szovjetunió belsejében a német hadsereg első vonalával együtt nyomultak előre az SS végrehajtó csapatai is. Az A-csoport Leningrád felé haladva a balti államokban tevékenykedett; a B-csoport Belorussziában és a Moszkvához vezető útvonalon; a C-csoport Ukrajnában és Kijev felé haladt, a D-einsatz csoport pedig Moldáviában és Dél-Ukrajnában, egészen a Fekete-tenger északi partjáig terjedő területen tevékenykedett és a Krím-félsziget, illetve a Kaukázus felé tartott. A “tisztogatás” elvégzéséhez, és a zsidók kiirtásához külön brigádok (“Waffen SS”) is csatlakoztak az einsatz csoportokhoz, amelyek a polesszi mocsarak területein és Dél-Belorussziában tevékenykedtek. A német front minden egyes harcövezetében [Észak (Nord), Közép (Mitte), Dél (Süd)] volt egy főparancsnok, aki az SS-t és a rendőrséget irányította. Az ő parancsnoksága alá tartoztak a Waffen SS egyes egységei, a kivégző osztagok (einsatzgrppen), a német rendőrség brigádjai és a politikai osztagok, vagy­is a helyi lakosság önkéntesei. Ők mindannyian részt vettek a zsidók kiirtásában.

Az elfoglalt területek mindegyikén a végrehajtó csapatokkal és az SS egyéb részlegeivel együtt a helyi lakosság is bűnrészességet vállalt a zsidók kiirtásában. Ez az együttműködés különösen nagy méreteket öltött Litvániában, Lettországban, Észtországban, Moldáviában csakúgy, mint Nyugat-Ukrajnában.

Az elfoglalt területek némelyikén voltak olyan helyi lakosok, akik önkéntesen szolgáltak az SS végrehajtó csapataiban. A D-einsatz csoportokhoz tartozó 10-es einsatzkommandóban is, mely 1942-ben Oroszország déli részén (Rosztov, Krasznodar), majd később Belorussziában és Lengyelországban tevékenykedett, voltak olyan, a helyi lakosságból verbuválódott egységek, amelyek részt vettek a zsidók és más békés polgárok valamint a partizánok kivégzésében. Ezek az egységek szolgáltak továbbá azoknál az elgázosító teherautóknál, az ún. “lélekfojtóknál”, amelyek lezárt platóján megmérgezték az embereket. A helyi lakosság közül nem kevesen voltak, akik még más Einsatz csoportokban is szolgáltak.

Kik voltak ők, a nácik helyi cinkosai? Mindenekelőtt antiszemiták, fasiszták, szélsőséges nacionalisták és különféle árulók. Akadtak köztük olyanok is, akik a társadalom söpredékéhez tartoztak, vagy egyszerűen tolvajok, fosztogatók, akiknek csak az volt a céljuk, hogy ellopják a zsidók vagyonát és kisajátítsák házaikat. A megszállás első napjaiban a pogromok résztvevői több ezer zsidót öltek meg és raboltak ki. A pogromok első hullámát aztán a zsidók tömeges és szervezett lemészárlása követte az SS kivégző osztagai által.

Kaunasban (Kovno) 1941. június 25-26-án a litván fasiszták 1500 zsidót öltek meg, felgyújtották házaikat és zsinagógáikat. Az elkövetkezendő néhány napon még további 2300 zsidót gyilkoltak le. Lvovban az ukrán fasiszták 1941. június 30-a és július 3-a között 4000 zsidót öltek meg, és hasonló pogromok zajlottak a lettországi Rigában, Litvániában valamint Nyugat-Ukrajna más városaiban is. A területek némelyikén, különösen a kisebb településeken és zsidók lakta falvakban a zsidók legyilkolását a rendőrség és az önkéntesek végezték, szinte a németek közreműködése nélkül. Ők fogdosták össze a menekülni próbáló zsidókat. A több ezer fős helyi önkéntesek nélkül a németek nem tudták volna felkutatni, azonosítani és megsemmisíteni az elfoglalt területek zsidó lakosságát.

Az SS einsatz csoportjainak módszere a zsidók tömeges kiirtására a következő volt: a zsidókat kivezényelték otthonaikból, majd a város közelében már előre elkészített gödrökhöz vagy tankcsapdákhoz vezették őket. Itt csoportokba osztották és sorba állították őket, majd lelőtték mindannyiukat, és az egészet betemették földdel. Az is előfordult, hogy magukkal a zsidókkal ásatták ki a gödröket. Kelet-Ukrajnában, Kelet-Belorussziában és a többi Hitler által elfoglalt területeken e mellett még “lélekfojtókat” is használtak.

Otto Olendorf a D-einsatz csoport parancsnoka a nürnbergi per során a következőképpen írta le egységeinek munkamódszerét. “A csoport egy része bement a faluba vagy a városba. Ott megparancsolták az elöljárónak, hogy gyűjtse össze a zsidókat az áttelepítés érdekében. Itt először megkérték őket, hogy értékes tárgyaikat hagyják az osztag parancsnokainál. A kivégzés előtt mindenkire ráparancsoltak, hogy vegye le felső ruházatát. Férfiakat, nőket, gyermekeket a kivégzés helyére vittek, ami általában egy a közelben lévő tankcsapda volt… Az egység vezetője, illetve a speciálisan erre a célra alkalmazott emberek feladata volt az áldozatokat agyonlőni…”

Az előrenyomuló kivégző egységek csak “halott völgyeket” hagytak maguk mögött – tömegsírokat Rumbulban, Riga alatt, a Kilencedik erődben Kaunasban, Ponorahban Vilnius előtt, Malij Trosztanceben Minszk közvetlen közelében, Babij Járban Kijevnél, Drobic Járban Harkov alatt és a Szovjetunió sok más helyein is, ahol a német hadsereg végig vonult.

Az A-einsatz csoport Litvánia, Lettország és Észtország területein teljesített szolgálatot. Amikor a katonai adminisztráció átadta a vezetést a polgári adminisztrációnak, az A-csoport ezzel egyidejűleg kezdte ellátni a biztonsági (az SD) funkciókat.

Litvániában (ide értve a Vilniusi területet is) 220 000–225 000 zsidó került fasiszta uralom alá. Ezek közül több mint 175 000 embert öltek meg 1941 decembere előtt. A kisebb városokban a zsidókat egyetlen akció során irtották ki, míg a nagyobb városokban ez olykor hónapokig is eltartott. Vilniusban a német megszállásig 57 000 zsidó élt. 1941 júliusában, a megszállás első hónapjában körülbelül 5500 férfi halt meg. 1941. augusztus 31-e és október 6-a között a vilniusi gettó létrehozásakor két akciót hajtottak végre, amelyek során 10 000–12 000 zsidót öltek meg, férfiakat, nőket és gyerekeket. A következő akció során, szeptember 15-e és december 22-e között mintegy 17 000–18 000 embert pusztítottak el. A vilniusi zsidók legyilkolása Ponorahban történt, 12 km-re a várostól. Az akciók után 1941 decemberére a vilniusi gettóban 20 000 zsidó maradt. Kaunasban körülbelül 36 000 zsidó élt, közülük 1941. július és október vége között a Hetedik és Kilencedik erődben 18 000 embert végeztek ki. Csak 1941. október 29-én 9000 embert lőttek agyon. Az említett akciók után a kaunasi gettóban kevesebb mint 17 000 zsidó maradt. A saulajszi gettóban 5000, a svencsoniban körülbelül 500. Litvánia összes többi zsidó közösségét 1941 végéig kiirtották.

Lettország területén a németek megérkezéséig több mint 75 000 zsidó maradt. Közülük 68 000 embert 1941 december vége előtt kivégeztek. Ez év júliusában Rigában 5000 zsidó férfit öltek meg. Október 25-én létrehoztak egy gettót szintén Rigában, ahová 30 000 zsidót tereltek be. Két akció során, amelyekre november 30-án és december 7-9-én került sor a rumbuli erdőben, 16 km-re a várostól, 25–28 000 zsidót lőttek agyon, akiket a rigai gettóból szállítottak oda, így a megmaradtak száma kevesebb, mint 5000 volt.

Dvinszkben (Daugavpilsz) 14–16 000 zsidót zártak gettóba, akik korábban a városban és a környező mesztyecskókban éltek. Szinte mindegyiküket megölték az augusztus 8-ai, 18-19-ei és a november 7-9-ei akciók során, így a gettóban körülbelül ezren maradtak. Liepaje városában 7000 zsidó maradt német fogságban, közülük 1941 decemberére ezret hagytak életben. A többiek a sorozatos mészárlásoknak estek áldozatul. Lettország összes többi városából és falujából teljességgel kiirtották a zsidókat.

Észtországban körülbelül 2000 zsidó maradt. Közülük szinte az összes férfit még a megszállás első hetében kivégezték a németek és azok észt bűntársai. A maradékot (kb. ezer embert – túlnyomó részt nőket, gyerekeket és időseket) a Tallin alatti harkui táborba zárták. Egy részüket még ott ki is végezték, míg körülbelül 500-at 1941 végén Pszkovba deportáltak, ahol lelőtték őket.

Nyugat-Belorussziában és Nyugat-Ukrajnában a megszállás első hónapjában a németek több tízezer zsidót gyilkoltak meg. Nyugat-Belorussziában, ahol a B-einsatz csoport tevékenykedett, nem kevesebb, mint 50 000 zsidót, többségükben férfiakat végeztek ki.

Pinszk (Poleszje) városában az ott élő 20 000 zsidóból három nap leforgása alatt (augusztus 5-7) 4500 férfit mészároltak le. Breszt-Litovszk­ban 21 000 zsidóból a megszállás első heteiben 5000 férfit öltek meg. December 8-án egy Novogrukában végrehajtott akció során 7000 zsidóból 4500-at végeztek ki.

Az 1941. június 31-én elfoglalt Minszkből is csak kevés zsidónak sikerült elmenekülnie vagy evakuálnia. A városban körülbelül 100 000 zsidó maradt, akiket a szomszédos falu zsidóival együtt július 25-én gettóba zártak. A minszki zsidók kiirtása szinte a megszállás végéig folytatódott. Augusztusban 5000 zsidót lőttek agyon, többségükben férfiakat; az Októberi Forradalom évfordulójáig, november 7-ig 12 000-et, majd november 20-án még 7000-et gyilkoltak le. A kivégzések helyszínéül a várostól nem messze lévő Tucsinka falu szolgált. 1942. március 2-án további 5000 áldozatot követelő mészárlás zajlott. Az áldozatok egy részét a gettó területén ölték meg, másik részüket Ratomszk utcáin.

Nyugat-Ukrajnában a C-einsatz csoport működött. Luck (Volin) városában 1942. július 4-én 3000 zsidó férfit öltek meg. Rovno városában, ahol hozzávetőlegesen 28 000 zsidó élt, november 6-8-án körülbelül 21–23 000 embert irtottak ki. Nyugat-Ukrajna más városaiban is hasonló tömegmészárlások történtek.

1941 júliusában Kárpátaljáról, amely magyar fennhatóság alá tartozott, 18 500 zsidót kergettek el az ukrajnai Kamenyec-Podolszki területre. (Erről az eseményről a nem régen elhunyt Ságvári Ágnes írt feltáró tanulmányt a Múltunk c. folyóiratban – a szerk.). Jelentős részük Lengyelországból, Németországból és más országokból menekült oda; a magyar hatalom “idegeneknek” tekintette őket. Közülük 14 000 embert 1941 augusztusának végén a D-einsatz csoport és az ukrán rendőrség Kamenyec-Podolszk mellett agyonlőtt.

Besszarábiában és Észak-Bukovinában már a harcok idején, e területek német és román megszállásának kezdetekor hozzáláttak a zsidók tömeges megsemmisítéséhez. A román csapatok és csendőrök, valamint a helyi lakosok a D-einsatz csoport közreműködésével 1941 júliusában és augusztusában 150 000 zsidót öltek meg, ami a háború előtti helyi zsidó lakosság fele volt. A genocídiumot erőszak és rablás kísérte. A túlélőket gettókba és táborokba zárták. Csernovciban, Kisinyovban és más városokban is voltak ilyen gettók.

1941 szeptemberében és októberében megkezdődött a megmaradt zsidók tömeges kiűzése Besszarábiából, Észak- és Dél-Bukovinából, valamint Dorohoj és Transznyisztria területeiről. 1941 végére a számuk elérte a 120 000-t. Körülbelül 20–25 000 kiűzött már nem jutott el Transz­nyisztriába: útközben meghaltak az embertelen bánásmód miatt, vízbefúltak a Dnyeszteren való átkeléskor, vagy a román őrség golyói végeztek velük. A 100 000 célba ért zsidó többségét az észak- és közép-transznyisztriai gettókba és táborokba zárták. Besszarábiában mindössze pár száz, míg Bukovinában és Csernovciban 1941 végére körülbelül 20 000 zsidó maradt.

Transznyisztriában, ahová Besszarábiából és Bukovinából telepítették át őket, a háborúig körülbelül 300 000 zsidó élt, közülük 180 000-re tehető az odesszai zsidók száma. Egy részüknek, körülbelül 185 000 embernek, nem volt ideje evakuálni Ukrajna e részéről, így ők ott rekedtek az elfoglalt területeken, akik közül 90 000 ember odesszai zsidó volt.

1941 június-júliusában, a megszállás első napjaitól kezdve a D-einsatz csoport megkezdte a Transznyisztria területén élő zsidó lakosság kiirtását. Odesszát 1941. október 16-án foglalták el a német csapatok. A következő napon 3–4000 zsidó férfit tartóztattak le és lőttek agyon. Október 22-e éjszakáján partizánok, előre elkészített aknákkal felrobbantották a város román parancsnokságát. A robbanás következtében 66 német és román tiszt, illetve katona halt meg. A román vezetés erre terrorral válaszolt. Az elkövetkező három napon, október 23–25-én 35 000 odesszai zsidót lőttek agyon vagy égettek el élve. Egy részüket a kikötőnél lévő parkban, másokat Dalnyik falunál, nem messze a várostól végeztek ki. Odessza életben maradt zsidóit a Pervomajszk környéki és a Bug nyugati partján lévő táborokba kergették és tartották fogva, de nem sokáig. December 21–31. között a bogdanovkai táborban 50 000 helyi zsidót mészároltak le. A Domanyevka és Berezovka táborban 1942 január-februárjában mintegy 20 000 embert, majd március-május folyamán további 3225 személyt öltek meg. Ezek az adatok a román csendőrség feljegyzésein alapulnak. Az akciók többségét SS csoportok hajtották végre, amelyek részben a helyi, Transznyisztriában élő német lakosság önkénteseiből álltak. A megsemmisítési akciók során a német csapatokkal tartott a román csendőrség és az ukrán rendőrség is. Az életben maradt helyi zsidókat a Besszarábiából és Bukovinából elüldözöttekkel együtt különféle táborokba és gettókba zárták, ahol kegyetlen sors várt rájuk: tízezrek haltak meg az éhségtől, betegségektől, fagytól, a nehéz kényszermunkától, és a Transznyisztriában őket ért megaláztatásoktól.

A kelet felé vonuló B-, C- és D-einsatz csoportok elsősorban Ukrajna és Belorusszia nyugati részein hagytak maguk mögött olyan zsidókat, akiket nem értek el a megtorló akciók. Litvánia, Lettország és Észtország elfoglalásakor és a megszállás egész ideje alatt az A-einsatz csoport is tevékenyen részt vett a zsidók kiirtásában. Az ő számlájukra írható a balti köztársaságokban élő 300 000 zsidó több mint 80%-ának a megsemmisítése, akiket főképpen a megszállás első szakaszában, még 1941–42 tele előtt öltek meg. Ugyanakkor Nyugat-Belorusszia és Nyugat-Ukrajna zsidóságának a 15-20%-a halt meg, ami azzal magyarázható, hogy Nyugat-Ukrajnának a lengyel főkormányzósághoz csatolt területein csak 1942 tavaszán kezdődött meg a zsidók tömeges megsemmisítése.

 

A német hadsereg zsidóság ellen elkövetett bűntettei

 

A megszállt területeken lévő német hadsereg és katonai közigazgatás, a hadsereg felső vezetésének parancsai szerint, zsidóellenes politikát folytatott, és az SS végrehajtó csapatait segítette, beleértve a zsidóellenes tevékenységüket is. Az elfoglalt városok és települések mindegyikében, már a megszállást követő első napokban, olyan szabályokat vezettek be, amelyek alapján a zsidóknak regisztráltatni kellett magukat és sárga csillag viselésére kötelezték őket, hogy megkülönböztessék magukat a népesség többi részétől. Ezzel párhuzamosan a katonai hatóságok létrehoztak zsidó tanácsokat is, amelyek a zsidó közösségeket irányították a táborokban és a gettókban. A parancsok végrehajtásáért a tanács tagjai az életükkel feleltek. A katonai hatóságok parancsban adták ki, hogy a zsidók milyen kényszermunkákat kötelesek végezni, és szögesdróttal körülvett gettókban különítették el őket, amelyeket fegyveres csapatok őriztek. Így tette lehetővé a katonai vezetés az SS einsatz csoportjainak a bűnök elkövetését.

Minszk katonai parancsnoka 1941. július 20-án parancsot adott ki, hogy a városban tartózkodó zsidókat zárják gettókba. Ugyanígy rendelkezett Vityebszk katonai parancsnoka 1941. július végén, augusztus elején, valamint Harkov parancsnoka december 14-én. Így történt más városokban is. A gettóba zárás mindig a megsemmisítésnek az első része volt, ami már a szögesdrótok mögött zajlott. Néhány helyen a zsidókat egy, a német városi vagy kerületi katonai közigazgatás által kijelölt helyen gyűjtötték össze (azzal az indokkal, hogy kitelepítik vagy hogy dolgozni viszik őket, valójában tömeges kivégzésről volt szó), de olyan is előfordult, hogy a német katonai adminisztráció a zsidók megsemmisítésének a felgyorsítását kérte az einsatz csoportoktól, mert a zsidókat olyan elemnek tekintették, amely veszélyezteti a biztonságot és felesleges gazdasági teher. Így volt ez Szimferopolban, Dzsankojban, a Krímben és még sok más helyen. A katonai adminisztráció örmény csapatokat vezényelt a kivégzés helyére küldött zsidók mellé őrként. Magát a megsemmisítést az SS einsatz csoportjai, a Waffen SS katonái, az SD-ben szolgálók és a helyi rendőrség végezték. Így például 1941 augusztusának elején Salmuth tábornok, a 30-as örmény hadtest vezetője parancsot adott Kodim (Ukrajna) város összes zsidójának a megsemmisítésre. A feladat elvégzésével a 10-es einsatz csoportot és 300 alárendelt embert bízott meg.

 

Munkaerőszükséglet

 

1941 végére a megszállt területek német hatóságának egy része megértette, hogy a tél beköszöntéig a háború nem fog befejeződni, Moszkvát – számításaik és jóslataik ellenére – nem sikerül bevenni, így tehát hosszan tartó háborúra kell felkészülni. A németeknek meg kellett szervezniük a hátországot azzal a céllal, hogy ellássa a hadigazdaság szükségleteit, amihez munkaerőre és szakemberekre volt szükség. Erre való tekintettel a német polgári közigazgatás számos helyen, az SS részéről tapasztalható ellenállás mellett, határozatot hozott a zsidók kiirtásának késleltetéséről az ellenőrzése alá eső területeken, egyes helyeken megőrizvén a gettókat és a munkatáborokat. Néhány városban az ellátásért felelős hadtápparancsnokság követelte azon zsidók likvidálásának ideiglenes felfüggesztését, akik gyárakban, műhelyekben és más létesítményekben dolgoztak, és akiknek termelése katonai szempontból fontos volt. Ennek eredményeképpen maradtak fönn gettók olyan nagyvárosokban is, mint Riga, Vilnius, Kaunas, Baranovicsi, Minszk és más, kisebb városokban, ahol zsidók tömegei a német hadigazdaság szükségleteire dolgoztak. Ezen gettók többsége az 1939–40-ben a Szovjetunióhoz csatolt területeken volt. A nagyvárosokban található gettók közül a minszki volt az egyetlen, amely a németek által megszállt, a második világháború kezdetéig a Szovjetunió határian belüli területen volt elhelyezve. A minszki gettó fennmaradásához hozzájárult az a körülmény, hogy ez a város Ostland polgári igazgatása alá tartozott. Sorsa ugyanolyan volt, mint a többi hasonló gettóé.

 

A katonai igazgatás alá eső területeken az SS einsatz csoportjai teljes cselekvési szabadságot élveztek, és ott semmilyen gazdasági meggondolás vagy zsidó munkaerő-szükséglet nem játszott szerepet. Ezeken a területeken folytatódott a zsidóság teljes megsemmisítése. Amikor a német katonai igazgatás 1941 végén–1942 elején polgári igazgatás alá helyezte Kelet-Ukrajna területének egy részét, addigra az SS einsatz csoportjai a zsitomiri, nyikolajevi, dnyepropetrovszki és melitopolszki terület szinte összes zsidóját kiirtották.

 

A megsemmisítési műveletek második része:

1942 tavasza – 1942 vége

 

Az 1942-es év első hónapjai viszonylag “csendesen” teltek – a zsidók megsemmisítése kisebb méreteket öltött, mint 1941 végén. Ennek az volt az alapvető magyarázata, hogy a kemény tél megnehezítette a gödrök kiásását, ahová a halottakat temették. 1942 tavaszán újra megindult a zsidók tömeges lemészárlása, különösen Nyugat-Belorussziában és Nyugat-Ukrajnában, ahol sok zsidót nem végeztek ki az első időszak során. A munkaerő-szükséglet, ami meghosszabbította az olyan, 1941 végén létrehozott nagyobb gettók létezését, mint a vilniusi, kaunaszi, minszki stb., sem akadályozta meg a más helyeken létező gettók megsemmisítését. Ez volt az egyik ellentmondás, amelybe a megszállt területek német közigazgatása keveredett: a vezetőség egy részének szüksége volt a munkaerőre, és kereste is azt, hiszen a kényszermunkáért nem kellet fizetni; ugyanakkor a német vezetőség másik részének, különösen az SS csapatoknak a feladata a munkaerő megsemmisítése volt.

1942 teléig több százezer nyugat-belorussziai és nyugat-ukrajnai zsidót öltek meg. Nyugat-Belorusszia és Minszk német parancsnoka, Wilhelm Kube tábornok július 31-én jelentette a Keleti Terület Birodalmi Komisszárjának, hogy az utóbbi tíz hét során 55 000 zsidót likvidáltak Belorussziában, és az életben maradtak többségét az elkövetkezendő hónapokban fogják megsemmisíteni.

A belorussziai zsidók kiirtása egészen 1942 teléig tartott. Az ott élő zsidók többségét megsemmisítették. Csak a külvárosokban maradtak kisebb gettók és munkatáborok.

Grodno városa és a hozzá közeli területek (a Szovjetunió mostani határainál) “Belosztok Főkörzet”-hez tartoztak a megszállás ideje alatt. 1942 novembere és 1943 januárja között 30 000 itt élő zsidó került a treblinkai és auschwitzi haláltáborokba. Néhányukat először Volkovszkba és Kalbaszinába vitték gyűjtőtáborokba, más részük rögtön a haláltáborokba került. Ebben az időben Poleszje, Ukrajna birodalmi parancsnokához csatolt környékén is folyt a zsidók tömeges megsemmisítése. 1942. október 29-től november 1-ig Pinszk városában 17000 zsidót lőttek agyon, és likvidálták a gettót. Október 15–18 között pedig a breszt-litovszki gettó szűnt meg, miután lakóit agyonlőtték.

Ebben az időszakban a polgári irányítás alá tartozó körzetekben nagyon sok helyi rendőr is részt vett a zsidók kiirtásában. Az SS kivégző osztagai (az A-einsantz csoportot kivéve) ebben az időben keleten, a frontvonal közelében tevékenykedtek, azokban a körzetekben, amelyek a katonai vezetőség uralma alatt álltak, míg a polgári fennhatóság alatt álló körzetekben a zsidókat az esetek túlnyomó többségében a helyi rendőrök lőtték agyon.

A szmolenszki gettót, amely közel 2000 zsidót tömörített magába, 1942. július 15-én semmisítették meg. A gettó összes lakóját agyonlőtték. Ez volt az utolsó gettó, amely a katonai vezetőség irányítása alatt volt. Kisebb munkatáborok még maradtak néhány városban. Itt olykor százával voltak zsidó szakemberek.

1942-ben a német hadsereg, amikor megkaparintotta Dél-Oroszország egyes területeit és a Krími-félszigetet, rögvest legyilkolta a helyi zsidókat és a nyugati körzetekből jövő menekülteket, akiknek nem sikerült evakuálniuk. A kiszlovodszki katonai parancsnokság 1942. szeptember 9-ei utasítása nyomán 2000 zsidót bevagoníroztak, majd a Minyeralnije Vodi állomáson agyonlőtték őket. Itt semmisítették meg a pjatyigorszki és a jesszentukovi zsidókat is, akiket szintén vonaton szállítottak ide. Minyeralnije Vodiban összesen 6000 zsidót öltek meg. Rosztov városában, amelyet a németek 1942. július végén másodszor is elfoglaltak, már 1942. augusztus 11-ére az egész zsidó lakosságot kiirtották. A városi tanács adatai szerint a megszállás ideje alatt, 1942. február 13-tól kezdve, 15 000–16 000 zsidót öltek meg. 1942. augusztus 11-e után a rosztovi zsidók megsemmisítésekor esetenként használtak teherautó-kipufogógázt is. A sztavropoli zsidókat 1942. augusztus 15-én végezték ki. Kercs városát 1942. május 15-én foglalták el, majd néhány nappal később közel 2000 zsidót lőttek agyon. A Krímben a németek nem csak a zsidókat lőtték agyon, hanem a krímieket is, akiket egy kalap alá vettek a zsidókkal. A karaimokat azonban nem bántották, mert úgy vélték, hogy faji hovatartozásuk szerint ők nem zsidók. Észak-Kaukázusban csak kevés ott élő hegyi zsidó esett a mészárlás áldozatául, mivel a megszállás csak pár hónapig tartott. A németek nehezen tudták eldönteni, hogy a hegyi zsidókat faji alapon zsidóknak tekintsék-e, de még mielőtt végleges döntés született volna erről a kérdésről, a Szovjet Hadsereg kiűzte a németeket.

 

A más országbeli zsidók megsemmisítése a Szovjetunió megszállt területein

 

Az első zsidók, akiket más országból a németek által megszállt szovjet területekre hurcoltak – Magyarországról érkeztek. Mint említettük, 1941 augusztusában 14 000 zsidót lőttek agyon a németek, akiket a magyar hatóság deportált az Ukrajnában lévő Kamenyec-Podolszkba.

A náci Németország vezetői a szovjet zsidókon túl a németországi, az ausztriai, a cseh protektorátusbeli és a moráviai zsidókat is a Szovjetunió területén tervezték kiirtani. Azt akarták, hogy Németország területét teljesen “megtisztítsák” a zsidóktól, azaz “judenfrei” legyen. Ezért úgy határoztak, hogy 1941 szeptember-októbere során a fent említett országok zsidóit Kaunas, Minszk és Riga területére deportálják, s ott a helyi zsidókkal együtt semmisítik meg őket. Abban az időben még nem működtek az Auschwitzhoz, illetve Treblinkához hasonló haláltáborok, így a zsidók fizikai megsemmisítése csak a Szovjetunió megszállt területein folyt.

A zsidók Harmadik Birodalomból való deportálásáról szóló parancsot a Rigában lévő Keleti Területek Birodalmi Komisszáriátusa kapta meg, 1941. november 7-én. A parancsban az állt, hogy 50 000 zsidót fognak deportálni a Harmadik Birodalomból, amelynek egy részét Minszkbe, a másik részét pedig Rigába szállítják. A deportálást speciális járművek segítségével fogják végrehajtani, amelyek mindegyikében 1000–1000 ember utazik majd.

1941 szeptemberétől 1942 októberéig a Harmadik Birodalomból 35 ezer zsidót deportáltak Minszkbe. Egy részüket a minszki gettóba zárták, külön a helyiektől, ahol rövid időn belül ki is végezték őket. A megmaradtak még a minszki gettóig sem jutottak el: Malij Trosztyanyecben kivégezték őket, és ismeretlen számú, Németországból elhurcolt zsidót végeztek ki még a kanuasi Kilencedik erődben.

Rigába 1941. december végétől 1942 tavaszáig 25 000 zsidó érkezett. Egy részüket a rigai gettóban helyezték el, amely teljesen kiürült azok után, hogy 1941. december elején az összes ott lévő helyi zsidót kivégezték, míg másik részüket egyenesen Rumbulba vitték és ott lőtték agyon. A minszki és a rigai gettóban élő külföldi zsidókat elkülönítették a helyi zsidóktól az úgynevezett “német gettókba”. Az ő köreikben nagyobb volt a halálozási arány, mert kevésbé tudtak alkalmazkodni a gettóban lévő nehéz körülményekhez. A nyelv ismerete nélkül és kapcsolatok hiányában nehezebb volt eladni meglévő holmijaikat vagy elcserélni azokat élelemre. Azokat, akik nem haltak meg az éhezéstől vagy a betegségektől, a helyi zsidókkal együtt végezték ki. A Németországból és más országokból a minszki és a rigai gettóba került zsidók közül csak néhányan élték túl a háborút.

1942 nyarán a varsói gettó felszámolásakor, 3–4000 férfit deportáltak onnan a Lesznoj táborba, ami a Bobrujszk városa melletti erdőben volt. Ez a tábor volt az SS utánpótlási központja. Varsóból a zsidókat vonattal vitték Bobrujszk állomásig, onnan pedig autóval a táborig, ahol a lengyel zsidókat egy külön, szöges dróttal körülvett helyen tartották. A munkakörülmények iszonyatosak voltak. 1943 nyarán a táborban elkezdődtek a kivégzések, és 1943 nyarának végére, őszének elejére az összes bentlakó zsidót megölték. A kivégzések helyéül a Bobrujszk–Minszk vasútvonal mentén kiásott árkok szolgáltak.

Körülbelül 40–42 000 magyar zsidót küldtek kényszermunkára a “munkás zászlóaljak” kereteiben, amelyek a Szovjetunió elfoglalt területein állomásozó magyar csapatok részei voltak. Ezek a zsidók az útépítéseken és a védelmi eszközök építésén dolgoztak, de a területek aknátlanítására is használták őket – aknakeresők nélkül. Legtöbbjük éhen halt, a betegségektől pusztult el vagy az aknák tépték szét őket. Sokukat a német vagy a magyar katonák lőtték agyon. Kevesen voltak olyanok, akiknek sikerült életben maradniuk e “munkászászlóaljakban”. A túlélők egy része szovjet fogságba esett, a közülük életben maradottak pedig csak néhány év múlva szabadultak, a háború után.

 

Vegyes házasságok és az azokból származó gyermekek

 

A Szovjetunió elfoglalt területein a megszálló német csapatok zsidónak tekintettek és kivégeztek minden olyan embert, akinek legalább az egyik szülője zsidó volt. Erőszakkal vették el az orosz, ukrán, belorusz stb. anyáktól a vegyes házasságban született gyermekeiket, és vitték őket a halál gödreihez. Volt olyan, hogy eközben a zsidó édesapa a fronton harcolt, és nem is tudott a gyermekével történtekről. Az elfoglalt területeken élő, vegyes házasságból származó gyerekekkel kegyetlenebbül bántak, mint Németországban élő sorstársaikkal, ahol csak nyomoztak utánuk, de nem küldték haláltáborba őket. Ez azzal magyarázható, hogy a németek megvetettek más népeket és ellenségként kezelték őket. Különösen felbőszültek a szláv és zsidó vér keveredése láttán. Sokszor a nem zsidó édesanyát is a gyermekével együtt lőtték le.

Klimovicsi városában (Mogiljov körzet) még 1941 novemberében az összes zsidó lakost kivégezték. 1943 áprilisában akciót szerveztek a vegyes házasságokban született gyermekek ellen, akiket orosz édesanyjukkal együtt tartoztattak le és vetettek börtönbe.

Április 12-én Klimovicsiben az összes vegyes házasságból származó gyermeket, cigányt és néhány orosz anyát megöltek. Az ilyen esetek más városokban és településeken is megtörténtek.

 

A zsidók harca a létért és a helyi lakosság

 

A gettókban és táborokban az élet a halál árnyékában folyt és mindennapi gyötrelmekből állt: éhezésből, betegségből, kényszermunkából és megaláztatásból. Szüntelenül voltak olyan akciók, amelyek során a munkaképteleneket, vagyis a gyerekeket, az időseket és a betegeket kivégezték.

A gettólakók a zsidó parancsnokok és a társadalmi szervezetek (ide tartoznak a földalatti szervezetek is) irányítása alatt harcoltak az életükért és emberi méltóságuk megőrzéséért. Az éhség elleni küzdelem keretében illegálisan élelmiszereket jutattak be a gettóba, megszervezték a szociális segítségnyújtás lehetőségeit, és étkezdéket hoztak létre. Sokan az ilyen, a németek által tiltott tevékenységért vagy azok megszervezéséért az életükkel fizettek. Harcolva a betegségekkel és járványokkal, az orvosok igyekeztek figyelmet fordítani a gettó és a tábor tisztasági állapotára, orvosi szolgálatot szerveztek és földalatti kórházakat hoztak létre. Még a szöges drótokon belül sem feledkeztek meg a gyermekek neveléséről, a kultúráról és a vallási életről. Néhány gettóban földalatti archívumokat hoztak létre azzal a céllal, hogy megőrizzék a jövő generációja számára azokat a dokumentumokat és feljegyzéseket, amelyek tanúbizonyságul szolgálnak a németek, fasiszták és a helyi árulók gaztetteiről.

A teljes megsemmisítésre ítélt zsidók olykor megpróbáltak kitörni a gettókból, elmenekülni, megszökni vagy bármilyen utat találni a megmenekülésre. Ilyen út azonban kevés volt, és ilyen esetekben nagyon sok függött a helyi lakosok hozzáállásától. Egy zsidónak ahhoz, hogy szökés után megmeneküljön a haláltól, titokban kellett tartania nemzeti hovatartozását. Olyan dokumentumokra volt szüksége – személyi igazolvány, útlevél, anyakönyvi kivonat –, amelyekkel bizonyítani tudta, hogy nem zsidó. Ezeken kívül az életben maradáshoz szüksége volt munkára és otthonra. Szükség volt persze arra is, hogy a helyi lakosság, melynek e téren könnyebb dolga volt, mint a németeknek, felismervén a zsidókat, ne adja át őket sem a megszállóknak, sem a helyi rendőrségnek.

A menekülés másik útját a nem-zsidóknál való elrejtőzés jelentette. Ehhez olyan embereket kellett találni, akiknek a házában vagy annak közelében ki tudtak alakítani egy rejtekhelyet, amely nem csak a rendőrségtől és a németektől volt elzárva, hanem a szomszédoktól is. Ily módon elrejtőzni könnyebb volt a falvakban, mint a városokban. A falvakban a búvóhelyeket a házhoz hozzáépített viskókban is be lehetett rendezni, ráadásul a falvakban és a tanyákon egy házban csak egy család él, a legközelebbi szomszédok bizonyos távolságban vannak. A falvakban szinte nem voltak német vagy rendőrségi alakulatok, és ez a tény megkönnyítette az elrejtőzködést. A helyi lakosok, akik zsidókat bújtattak, élelemmel látták el őket, ami nem volt könnyű és veszélytelen a háborús időkben.

A Szovjetunió megszállt területein semmiféle szervezett segítséget nem kaptak a zsidók az antifasiszta vagy más földalatti mozgalom részéről. Ilyen segítség, bár ez nem volt nagy mértékű, létezett Nyugat-Európa egyes országaiban és a lengyel földalatti mozgalomban, ahol egy “Zsegota” nevezetű csoportot alakítottak, amelynek a bujdosó zsidók megsegítése volt a célja. A szervezett segítség hiánya a Szovjetunió területén számos okkal magyarázható. A Szovjetunió megszállt területein kezdetben a földalatti mozgalom gyengébb volt és nagyobb német terror közepette működött, mint a nyugat-európai országokban és Lengyelországban. Nem egyszer lebuktak a vezetőik és a mozgalom aktivistái, s tömeges letartóztatások is előfordultak.

Amennyire ismert, sem a szovjet kormány, sem a kommunista párt nem intézett olyan felhívást a földalatti szervezetekhez vagy a megszállt területek helyi lakosságához, amelyben a szovjet zsidó állampolgároknak, a totális megsemmisítés náci politikája áldozatainak nyújtandó segítségre buzdította volna őket. Sem a rádióban nem hangzott el ilyen, sem a megszállt területek felett repülőgépekről szétszórt röpcédulák nem tartalmaztak hasonló felhívásokat. Amennyire ismert, Sztálin és a szovjet kormány a háború alatt egyetlen egyszer sem vitatta meg a megszállt területeken élő zsidók tragikus sorsát. Amikor Molotov a külföldi kormányoknak adott jegyzékében a zsidók megsemmisítéséről és a nem-zsidó lakosság elleni német terrorról beszélt a náci megszállás ideje alatt, csak propagandacéllal tette. A szovjet vezetők részéről az a számítás is közrejátszhatott, hogy az orosz és más nemzetiségű áldozatok milliói közül taktikai okokból nem emelték ki a zsidó nemzetiségű áldozatokat, noha a szovjet zsidóság több, mint fele pusztult el szovjet területeken a nácik és helyi cinkosaik kezétől.

Ugyanakkor a megszállt területeken mindig voltak olyan emberek, akik minden külső felszólítás nélkül is segítettek a zsidóknak. Az ilyen emberek azonban kivételek voltak. Saját és családjuk életét is veszélyeztették. Az elfoglalt területeken százával, meglehet ezrével voltak ilyen emberek. A lakosság túlnyomó része a külső szemlélő álláspontjára helyezkedett. Egy részük közömbösen viszonyult a halálra ítélt korábbi szomszédok sorsához. Különböző motívumai voltak az ilyen viselkedésnek: a német megtorlástól való félelem, antiszemitizmus, önzés és sok minden más.

Azoknak a megszállt területeken lakó zsidóknak a száma, akik a helyi lakosságnak köszönhetően menekültek meg, nem számottevő. Még csak megközelítő adatok sincsenek a megmenekült zsidók számáról, de feltételezhető, hogy a megszállt területek össz-zsidóságának sokkal kevesebb, mint 1%-a.

Előfordult olyan eset is, amikor a vegyes házasságban élő zsidókat a nem-zsidó rokonok mentették meg.

 

Zsidó partizánok és a földalatti szervezetek

 

A gettókba és táborokba zárt zsidók nem érték be a passzív ellenállással. Földalatti szervezeteket hoztak létre, melyek célja a nácik elleni fegyveres ellenállás, és amennyire ez lehetséges volt, a zsidók megmentése. Az ilyen szervezetek már a megszállás első hónapjaiban létrejöttek. A Szovjetunió által 1939–40-ben annektált területeken a gettókban a földalatti tevékenység kezdeményezői a cionista mozgalom fiatal tagjai voltak, de a minszki gettóban például a kezdeményezés a kommunista aktivistáktól jött. Sok gettóban több száz harcosból álló földalatti mozgalmat hoztak létre.

A fegyvereket a helyi lakosoktól szerezték be vagy a német fegyverraktárakból lopták. Házi készítésű gránátokat, tőröket és még néhány fegyvertípust pedig magukban a gettókban állítottak elő. A földalatti tevékenység kegyetlen volt és nagyon veszélyes. Veszélyt jelentett a gettó minden lakosára nézve, és fenyegette annak létét. A fegyveres földalatti szervezet kitudódása csak meggyorsította a gettó felszámolását.

A földalatti szervezet tagjainak óvakodniuk kellett a gettókban lévő besúgóktól. Fegyveres összetűzésre a német rendőrség és a gettók fegyveres csoportjai között általában a gettók felszámolására hivatott akciókkor került sor Vilniusban, Lahvban, Tucsinban és más településeken.

Több tízezer fiatal szökött el a gettókból az erdőkbe, ahol zsidó partizánalakulatokat hoztak létre, vagy csatlakoztak a szovjet partizánokhoz. Nyugat-Belorussziában különösen nagy zsidó partizánalakulatok formálódtak. Narocs erdőiben Északnyugat-Belorusszia egymáshoz közel fekvő mesztyecskoiból származó zsidók harcoltak. Nalibok erdeiben zsidó és nem zsidó partizánalakulatok is harcoltak. Itt voltak zsidó családi táborok is, ahol Tuvija Belszkoj és Solom Zorin parancsnoksága alatt a minszki gettóból és Délnyugat-Belorusszia városaiból és településeiről elszökött emberek éltek. Ezekben a táborokban olykor több száz ember élt, közöttük nők és gyerekek. Vilniustól délre, a rudnyicki erdőben a vilniusi és kaunasi gettó földalatti mozgalmának tagjai, valamint más helyekről származó zsidó partizánalakulatok harcoltak. Poleszje és Volin erdeiben és más, keletebbre fekvő elfoglalt területeken szintén működtek zsidó alakulatok. A Szovjetunió elfoglalt területein körülbelül 25–30 ezer zsidó partizán harcolt.

Az erdő, ahol a zsidó harci csapatok tevékenykedtek, és ahol fegyvertelen, gettókból menekült zsidók éltek, nem volt barátságos hely. 1942-ben néhány erdőben rablóbandák uralkodtak, akik, míg a szervezett szovjet partizán csapatok be nem vonták őket a soraikba, nem kevés zsidót öltek meg, és arról sem feledkeztek meg, hogy elvegyék ruháikat és fegyvereiket.

A szovjet partizán mozgalom parancsnoksága ellenezte a független zsidó partizán egységek létét, mert a szovjet partizán mozgalom köztársasági keretek között szerveződött (ukrán, belorusz, litván stb.). A zsidó csapatokat szétszedték és elosztották őket a nem zsidó csapatok között. Ez nem ritkán fegyvereik elkobzása mellett történt, anélkül, hogy a zsidókat beosztották volna nem zsidó csapatokhoz. Ezeket a zsidókat fegyvertelenül a sorsukra hagyták a kegyetlen erdei körülmények között. Így történt Narocs erdeiben és Nyugat-Belorusszia más területein is.

Az utóbbi terület némelyikén, ahol a Krajova Armija lengyel partizánjai működtek, a közöttük tevékenykedő fasiszta csoportok tagjai sok zsidót öltek meg. Nyugat-Ukrajna erdeiben a Lengyel Felkelők Hadseregéhez és más csoportokhoz tartozó nacionalisták szintén üldözték a zsidókat.

E gyilkosságok oka az antiszemitizmus volt és az, hogy a zsidókat szovjetbarát elemeknek tartották. Másik oldalról azonban Kelet-Belorusszia, különösen Szurázs egyes területein több száz zsidót mentettek meg a szovjet partizánok azzal, hogy átsegítették őket a frontvonalon keletre.

Sok zsidó partizán kiemelkedett a németek és csatlósaik elleni harcban. Megtámadták a német bázisokat és rendőri alakulatokat, elaknásították a közlekedési útvonalakat, és felrobbantották a frontra tartó vonatokat. Zsidók ezrei fizettek az életükkel a földalatti tevékenységért a gettólázadások idején, a partizánharcok során. Hozzájárultak a hitleri Németország szétzúzásához és az ellenség kiűzéséhez a Szovjetunió területéről. A zsidó partizánok fényes oldalakat írtak a szovjet emberek és a zsidó nép német megszállók elleni harcának történetébe.

 

A megsemmisítés harmadik szakasza: 1943 tavaszától a megszállás végéig

 

Még az 1942 nyarán és őszén Ukrajna és Belorusszia nyugati területein végrehajtott tömeges mészárlások után is maradtak gettók az elfoglalt területeken.

A német seregek sztálingrádi veresége után egyértelműen kirajzolódott a háború további menete. Megkezdődött a német csapatok visszavonulása. A németek úgy döntöttek, hogy egyetlen zsidót sem hagynak életben. A partizán alakulatok mind aktívabb harca a Szovjetunió nyugati területein, ahol még több ezer zsidó élt gettókban, valamint a fiatalok partizánokhoz szökése a gettókból néha csak meggyorsították a gettók felszámolását. A Keleti Terület Birodalmi Komisszariátusa Svencsonyisz városában és Vilniustól keletre és északra egy sor mesztyecskóban több olyan kisebb gettó volt, amelyekben körülbelül 4000 ember élt. Őket 1943. április 4–5-én végezték ki Ponarahban.

1943. június 21-én Himmler parancsot adott a Keleti Területen az összes megmaradt gettó felszámolására. A munkaképes zsidókat az SS parancsnokság alatt lévő koncentrációs táborokba és nem a polgári irányítás alatt lévőkbe kellett átszállítani, ahová addig tartoztak.

A minszki gettót 1943 szeptember-októberében számolták fel. Az ott élők egyik részét 1943 szeptemberének második felében a szobibori (Lengyelország) haláltáborba küldték, míg a többieket Malij Trosztyjancban kivégezték. A lidai gettót 1943 szeptemberében számolták fel. Lakóit Szobiborba deportálták. A kaunasi és a saulajszki gettót haláltáborrá alakították át, ahol a munkaképteleneket kivégezték. A vilniusi gettót szintén 1943 szeptemberében számolták fel. A munkaképeseket az észt (Klooga, Vajvera) és a lettországi (Kaiserwald, Salaspilsk) táborokba deportálták, a munkaképteleneket pedig Ponarahban és Szobiborban kivégezték. Vilniusban maradt még néhány kisebb tábor, ahol zsidó szakemberek voltak. A rigai gettó zsidóit átszállították a várostól nem messze lévő kaiserwaldi koncentrációs táborba, a munkaképteleneket itt is megölték.

1944 nyarán, a németeknek a balti köztársaságokból és más elfoglalt területekről való visszavonulását megelőzően a táborokban lévő zsidók egy részét agyonlőtték, másik részüket pedig németországi koncentrációs táborokba szállították – Schtuthofba és más helyekre.

Kelet-Galíciában (a lvovi, tyernapoli és sztanyiszlávi területeken) folytatódott a zsidók kiirtása: 1942 végétől 1943 júniusáig 180 000 zsidót öltek meg. Lvov, Tyernopol (Tarnopol) és egy sor más város gettóját 1943 júniusában likvidálták. Számtalan akció után 21–25 000 zsidó maradt a munkatáborokban és a janovszki táborban, Lvovban. Többségüket 1944 nyarán végezték ki, ezen területek felszabadulásának előestéjén. Kelet-Galíciában 10–12 000 zsidó maradt életben, ami a megszállás alatt ott ragadt zsidók körülbelül 2%-a volt.

1943-ban Transznyisztria életben maradt zsidóinak helyzete egy kicsit jobbra fordult. A sztálingrádi csata után Románia kormánya arra a következtetésre jutott, hogy a háború Németország vereségével végződik majd, és keresni kezdte a megegyezés lehetőségeit az USA-val és Angliával. A román kormány felismerte, hogy a zsidók kiirtása nem járul hozzá az adott cél eléréséhez. Ez volt a fő oka annak, hogy a politikában némi változás következett be a zsidókhoz való viszonyulás kérdésében. 1943 végére Transznyisztriában több mint 50 ezer, Besszarábiából és Bukovinából oda száműzött zsidót számoltak össze, és körülbelül 25–30 ezer helyi zsidót. 1943 decemberének végén és 1944 márciusában a román hatóságok mintegy 10–12 ezer, korábban száműzött zsidó hazatérését engedélyezték Transznyisztriából Romániába. Közülük 2000 árva volt. A németek 1944. március végén, visszavonulásuk előtt még néhány ezer zsidót agyonlőttek. Mire 1944 tavaszán a Szovjet Hadsereg felszabadította Transznyisztriát, 46–48 ezer deportált zsidó maradt. A hozzávetőleg 185 ezer helyi zsidó közül, akik az okkupáció közvetlen kezdetétől Transznyisztriában voltak, 15–20 ezren érték meg a felszabadulást.

Csernovciban (Bukovina) 1944 februárjában a románoktól a németek vették át a hatalmat, akik az életben maradt zsidók fizikai megsemmisítését tervezték, de nem sikerült végrehajtaniuk. A Szovjet Hadsereg 1944 márciusában felszabadította a várost, és így 16 ezer zsidót mentett meg. Bukovina és Besszarábia más városaiban a felszabadulás idejére már csak néhányan maradtak.

Kárpát-Ukrajnában, amely Magyarország uralma alá tartozott, a zsidók, a magyar zsidókhoz hasonlóan, a háború első éveit Európa más régióinak zsidóihoz viszonyítva aránylag nyugodtan élték meg. A németek értesültek a szövetségesek és a háborúból utolsóként kilépni akaró Magyarország közötti titkos tárgyalásokról, és ezt megelőzendő, csapataikkal bevonultak Magyarországra. Ez 1944. március 19-én történt. A német csapatokkal együtt Budapestre érkezett Eichman, SS főtiszt, a zsidókérdés főmegbízottja. Eichman megkezdte a magyar zsidók auschwitzi haláltáborba deportálásának előkészületeit. 1944 áprilisának második felében Kárpát-Ukrajna zsidóit (kb. 145 ezer embert) 17 különböző gettóba és lágerbe kényszerítették. A gettóban néhány hétig tartották őket, majd május 15-én megkezdődött az elszállításuk Auschwitzba. Június 7-ig, három hét alatt Kárpát-Ukrajna összes zsidóját “áttelepítették”. A deportálást az Eichman törzsével együttműködő magyar csendőrség és más hatóság végezte. Magyarország zsidói voltak gyakorlatilag az utolsó haláltáborokba deportált zsidók Európában.

 

A bűnjelek eltüntetése

 

A németek nem elégedtek meg a tömeggyilkossággal – a bűntett nyomait is megpróbálták eltüntetni. 1942 tavaszán Himmler, az SS fővezére aggódni kezdett, hogy ha Németország elveszti a háborút, akkor a fasiszta vezetés felelősségre vonása az emberiség ellen elkövetetett súlyos bűneiért elkerülhetetlen lesz. Himmler határozatára speciális SS-osztagokat hoztak létre, “sonderkommando – 1005” néven, Paul Blobel standartenführer parancsnoksága alatt. Ezek kötelessége volt a tömegsírok felnyitása és a holttestek elégetése. A “sonderkomando-1005” parancsnokainak és azon lágerek személyzetének felkészítésére, ahol a tömegsírok voltak, speciális kurzusokat tartottak a lvovi Janovszkij lágerben.

1942–1944-ben, mielőtt még elhagyták volna a területeket, több száz sírgödröt tártak fel. A holttesteket kiemelték és elégették, csontjaikat és hamvaikat szétszórták és földdel elkeverték. E munkák elvégzésére zsidó hadifoglyokat, illetve a lágerekből zsidó rabokat vezényeltek ki.

Ám néhány helyen, így például a kijevi Babij Jarban, a kaunasi Kilencedik erődben és a Vilnius melletti Ponariban az említett munkára fogott zsidók titkos szervezeteket hoztak létre, amelyek vakmerő szökések egész sorát valósították meg.

Az 1943. szeptember 29-ei szökés Babij Jarból, a kijevi zsidók megsemmisítésének második évfordulójára esett. A kaunasi Kilencedik erődből 1943. december 25-én éjszaka hajtották végre a szökést, karácsony ünnepén, amikor az SS-őrök ittasak voltak. A Vilnius melletti Ponariból a zsidóknak 1944. április 15-én éjjel sikerült elszökniük. Nagy részük szökés közben esett el, másokat elfogtak és agyonlőttek. De néhány tucatnyian életben maradtak, egy részük a partizánegységekben harcolt.

A megmenekültek tanúbizonyságul szolgáltak az egész világnak arról, hogy mi történik. A németeknek minden mesterkedésük ellenére sem sikerült eltüntetni a Szovjetunió területein gaztetteik, a zsidók, a szovjet hadifoglyok és sok szovjet állampolgár tömeges elpusztításának nyomait.

 

Felszabadulás

 

A Szovjet Hadsereg a németek által elfoglalt területek felszabadításakor (nagyrészt 1944 nyarán) zsidókat szinte nem is talált. A Szovjetunió elfoglalt, német megszállás alá tartozó területeire került 2 millió 750 ezer–2 millió 900 ezer zsidóból (közülük egy milliónál többen a Szovjetunió területén éltek 1939. szeptember 1-je előtt is) szinte mindenki elpusztult. Csak nagyon kevesen maradtak életben, főképp a nyugati körzetekben. Azok menekültek meg, akik a helyi lakosoknál menedéket találtak, akiknek sikerült árjáknak kiadniuk magukat, az erdőkben harcoló partizánok egy részének, és azoknak, akik valamely szerencsés körülmény folytán túlélték a lágereket. A németek által elfoglalt területek keleti részén élő zsidóknak és azoknak, akik a megszállás alatt ott tartózkodtak (kivéve Transznyisztriát és Csernovcit), csak körülbelül egy százaléka maradt életben. A zsidók túlnyomó többsége elpusztult, hamvaik a “halálvölgyekbe” hulltak. Zsidó közösségek és városkák százait törölték el a föld színéről, ahol a zsidók évszázadokon át éltek, őrizvén hagyományaikat, nyelvüket, vallásukat és kultúrájukat. A zsidók milliói számára a náci Németország feletti győzelem túl későn jött. A győzelem napját nem érhették meg.

Természetesen a szovjet zsidók második világháborús áldozatai közé számítjuk azt a 120 000–180 000 zsidót is, akik a Szovjet Hadseregben szolgáltak, és a fronton estek el, s a mintegy 80 000, lágerben agyonlőtt hadifoglyot. Más szovjet állampolgárokkal együtt sok ezer zsidó halt meg a blokád idején Leningrádban, Odesszában és más városokban is, illetve a Szovjetunió távoli hátországában az evakuáció nehéz életkörülményei következtében.

A Szovjetunió, illetve Oroszország zsidóinak több évszázados történetében a legnehezebbek és a legtragikusabbak a német megszállás évei, a Katasztrófa évei voltak. A Szovjetunió zsidósága a Győzelem napján az összes európai néppel és az egész haladó emberiséggel együtt ünnepelte a győzelmet. És elsiratta a fasizmus és az antiszemitizmus – szovjet zsidókat is beleértve – 6 millió – áldozatát.

(Fordította: Kozma Tímea–Vértes Judit)

 

 

* * *

 

Jichak Arad, a neves izraeli történész egy évtizeddel korábban keletkezett tanulmányának publikálása némi magyarázatra szorul. Maga a tanulmány egy orosz nyelvű dokumentumkötet számára készült (Unyics­to­zsenie jevrejev SZSZSZR v godi nemeckoj okkupacii 1941–1944, Jad Vasem, Jeruzsálem, 1991. 1–30. o.). Ám a tanulmány átfogó és népszerűsítő jellege számunkra különösen érdekes, mivel gyakorlatilag eddig nem olvashattunk magyarul szinte semmi érdemlegeset a szovjet zsidóság náci genocídiumáról. Még az e témának szentelt újabb magyar nyelvű publikációk is adósak a problémakör feltárásával. A megszólaló szerzők még oroszul sem igen tudnak, ami eleve megnehezíti azt, hogy a témában valamiféle tudományosan megalapozott összkép körvonalazódjék. E számunk másik két írásában is felmerült ugyanakkor a Wehrmacht nemzetközi szerecsenmosdatása, amelyben sajnálatosan magyar szerző is részt vett. Jichak Arad nagy tényanyag tükrében mutatja meg, hogy a Wehrmacht, a náci hadsereg aktívan kivette részét a szovjet zsidóság lemészárlásából. E tekintetben különösen fontos az a dokumentumkötet is, amelyet szintén a Jad Vasem Intézet adott ki Jeruzsálemben, Documents on the Holocaust címen, utoljára 1999-ben. Jellemző a Wehrmacht bűneit relativizálni óhajtó szerzőkre, hogy erről a kötetről, amelyet 1981-től folyamatosan kiadnak, egyszerűen tudomást sem vesznek. E könyv dokumentációja alkotja Arad professzor tanulmányának forrásbázisát, aki a dokumentumkötet egyik összeállítója is volt.

A tanulmányban a Holocaust tematikájának egyik alapvető összefüggéséről van szó: hiszen elegendő, ha arra az egyébként egyáltalán nem tudatosított tényre gondolunk, hogy a hatmillió zsidó áldozat közül mintegy 2, 8 millióra tehető azoknak a száma, akik legyilkolásuk idején szovjet állampolgárok voltak vagy szovjet területen éltek menekültként. Az 1941-es szovjet határok között élő, hozzávetőleg 4,2 millió zsidó jóval több mint fele vált a náci genocídium áldozatává.

A szovjet zsidóságról olvasható ismeretanyag rendkívüli szegénysége elválaszthatatlan a sztálini és az azt követő korszakoktól, amikor különböző taktikai-politikai megfontolásokból lényegében elhallgatták a zsidók sorsát a Szovjetunióban (és Kelet-Európa számos országában). Ha más okokból is, az “elhallgatás” gyakorlatilag napjainkban is tart. Még azok a dokumentumok sem láttak napvilágot magyar nyelven, amelyeket 1943-ban, Fekete könyv (Csornaja knyiga, Jeruzsalem, 1986.) címen még Ilja Ehrenburg kezdeményezett kiadni – Einstein támogatásával –, a világ közvéleményének tájékoztatása céljából. E témában az 1990-es években közismertté vált egy másik kötet is: 1993-ban láttak napvilágot oroszul Jeruzsálemben a szovjet zsidók Ehrenburghoz írott levelei, amelyek a szovjet zsidóság sorsát dokumentumszerűen tükrözik (a dokumentumokat ismert izraeli történészek tanulmányai kommentálják). Magyar nyelven azonban ezek a dokumentumok sem hozzáférhetők.

Mindig az első lépéseket a legnehezebb megtenni. Természetesen a szóban forgó historiográfiai “hézagot” nem lehet egyszerre betölteni, mégis a magyar olvasó Jichak Arad – több évtizedes kutatásokat magában foglaló – tanulmányával egy történelmi “fehér folttól” megszabadulhat.

 

A szerk.