Az erkölcsi hitelesség kérdése

 

Tamás Gáspár Miklós mint a magyar baloldal egyik teoretikusa jelenik meg előttünk abban a könyvecskéjében (A helyzet), amely végre-valahára nagy nyilvánosság előtt vetette fel mind a hazai, mind a nemzetközi baloldal fejlődésének (vagy éppen “fejletlenségének”) számos fontos alapkérdését. A kis könyvecske több könyvbemutatót is megélt, bár a magyar baloldali értelmiség egyelőre nemigen érezte fontosnak, hogy tisztázza viszonyát a könyvhöz és TGM új-baloldali fordulatához.

Pedig a tehetséges és kivételes stílusérzékkel megáldott esszéista, az egyik legjobb magyar publicista valóban “megtért” az antikapitalista szellemiségű kritikai irányzathoz (noha politikailag ma is kötődik a liberális táborhoz, vagy fogalmazzunk pontosabban, pártpolitikai síkon a liberálisok maradtak TGM legfontosabb vonatkoztatási csoportja).

Egyesek azt róják fel TGM-nek, hogy “balos” fordulata túlságosan későn történt meg ahhoz, hogy ma komolyan vegyék baloldali szerepvállalását. Mások azt mondják, hogy a fordulat hiteles, de még “próbaidőn van a szerző”, várjunk még egy kicsit azzal, hogy a radikális baloldal egyik “főpapjává” szenteljük. Megint mások úgy vetik fel a kérdést, s jelen sorok írója is közéjük tartozik, hogy nem az az igazán lényeges erkölcsi probléma itt, TGM mikor fordult el a jobboldaltól. A fontosabb momentum az, hogy a liberálisok között egyedül neki volt bátorsága ahhoz, hogy ezt a fordulatot egyáltalán megtegye, és levonja a következtetéseket abból, hogy a rendszerváltás nem a liberális vágyak mentén zajlott. Miért nem azoktól az egykoron radikális baloldali értelmiségiektől kérik számon a fordulat elmaradását, akik végérvényesen megtértek a liberalizmus lágy ölére, feláldozva ifjabb koruk demokratikus-közösségi értékrendjét a tőke oltárán; akik nap mint nap végrehajtják a “szolgaság esztétizálását” (TGM). Miért ne lehetne akceptálni TGM-nek a könyvecskéjében olvasható önkritikus sorait: “1988 és 1994 között a hatalmas zsivajban – amikor alig lehetett észrevennünk, észrevennem, hogy az ország háromnegyede jegesen hallgat – nehéz volt megítélni, mi is az, ami a rendszerváltás nyomán kialakulni látszik. A politizáló kisebbség számára ez nem elemzési probléma volt, hanem harci kérdés. Már többször nyilvánosan elismertem, hogy nagyokat tévedtem ebben az időszakban, és hűtlennek bizonyultam sok mindenhez, amihez hűnek kellett volna maradnom. Ahogy lenni szokott, kételyeimet magam elől is titkoltam. Volt hivatalos világnézetem, és közben íródott bévül a belső szamizdat.” (37–38.o.)

TGM fordulata nem valamiféle új magyar konjunktúrával magyarázható. 1989 óta szinte minden új baloldali kísérlet [Baloldali Alternatíva Egyesülés, a tulajdonosi (önkormányzói) munkástanácsok stb.], amelyek még 1988–89-ben alakultak, “szektarianizálódtak” vagy egyenesen megsemmisültek a kapitalizmus félperifériás restaurációjának folyamatában, vagy ha túl is élnek más szerveződési kísérletekben, mint például a magyar Attac-ban, társadalmi befolyásuk nem növekszik. Az újabb kísérletek sem kecsegtetnek nagyobb eredménnyel, hiszen élő munkásmozgalom nem létezik. Hogy TGM-nek rövid távon sikerül-e intellektuális életet lehelni a létező, de kifáradni látszó radikális szellemi kísérletekbe, erősen kétséges. Ezen a szellemi tájon éppen az Eszmélet című folyóirat több, mint tíz éve egyébbel sem foglalkozik, mint amire most TGM is érdemes kísérletet tett, ám befolyását kiszélesíteni nemigen tudta. Az számít sikernek, hogy fennmaradt és gyökeret vert…

Tamás Gáspár Miklós kis könyvében nem is tűzhetett ki más célt, mint hogy az új baloldali szervezkedésekhez ideológiát szolgáljon fel. A kötet formailag meg is felel ennek a kihívásnak, ám stílusa, fogalomhasználata és a politika némileg absztrakt felfogása mégis korlátokat szab annak, hogy a kötet itt és most “anyagi erővé” váljon. Ezt a nyelvezetet ma csak kevesek képesek olvasni, aminek okairól nem itt kell elmerengenünk. Más kérdés – ezt már elöljáróban jelzem –, hogy TGM-től sem tudjuk meg, nemzetközi méretekben a baloldal milyen perspektívák előtt áll. Az összkép tekintetében sem látunk tisztábban: vajon – némileg leegyszerűsítve – a rendszerkritikai baloldal utóvédharcokat folytat-e a pusztán szellemi fennmaradásért, vagy – főképpen Latin-Amerikában – új fellendülés előtt áll, amely a centrum-országokban is befolyást gyakorol. Ez a perspektívákra vonatkozó alapkérdés – gondoljunk csak példaképpen a Perry Anderson és James Petras közti vitára – differenciáltabb, és valamelyest is egy irányba mutató elméleti válaszokkal nemigen rendelkezik.

TGM könyvének igazi funkciója az lehet, hogy felélénkítheti a diskurzust a radikális baloldal nem éppen népes táborában. Ezért is nagy kár, hogy könyvében nem térképezi föl a hazai radikális baloldal több, mint tíz éves – nem túlságosan bonyolult – történetét. Nem veszi ugyanis számításba, hogy a mélységes társadalmi apátia ellenére sok minden történt “a mi oldalunkon” az ő fordulata előtt is. Így éppen azokat “nem szólítja meg” kellő módon és formában, akik elvben a legközelebb állnak hozzá. (Nem is beszélve arról, hogy egy ilyen áttekintéssel saját nézeteit is jobban a magyar – vagy szélesebben, a regionális – kontextusba helyezhette volna.)

Ha nagyobb empátiával és történetibb módon szemlélte volna a hazai radikális baloldal történetét, talán több ötletet fogalmazott volna meg a tekintetben, hogy vajon a ‘89 előtti “hivatalos” baloldaltól eltérően, miért nem szilárdult meg 1989 után egy rendszerkritikai, alternatív, nem tőkeapológiában fogant erős mozgalmi baloldal, amely a fiatal generációra támaszkodhatna. Noha TGM tudja pontosan, hogy a Kádár-rendszerben is létezett egy nem dogmatikus, de a rendszert balról (a társadalmi önkormányzás nézőpontjából) bíráló antisztálinista és antikapitalista szellemi irányzat Lukács és Tőkei körül. Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy a 89-es “rendszerkritikusok” TGM-mel és a régi ellenzék számos képviselőjével ellentétben nem ismerték fel idejében a régi rendszer felbomlásának és a szocialista perspektíva “elmúlásának” elkerülhetetlenségét és nem vonták le a megfelelő következtetéseket. (Ez önkritikaként is értelmezhető!) Váratlanul ért ugyanis bennünket a rendszerváltás totális jobboldali végkimenetele, az állami tulajdon csaknem teljes magánkisajátítása és ennek politikai és kulturális konzekvenciái. De nem lenne szabad e kérdéseket moralizáló módon felfogni; ugyanakkor persze azt is tudjuk, hogy mozgalmi szélcsendekben a radikális baloldalon (is) a személyes momentumok, a személyes ambíciók szerepe elkerülhetetlenül megnövekszik, mindezt kár volna tagadni. Ez ellen egyetlen orvosság van, amit tulajdonképpen TGM maga is ajánl: felveszi az elméleti diskurzus fonalát, hátha kiderül, hogy tele van Magyarország baloldali radikális gondolkodókkal… A puding próbája…

 

A műfaj és a tartalom

 

TGM saját megfogalmazása szerint (l. a könyvecske hátsó borítóját): “Ez a kurta könyv elméleti-politikai-költői-szatirikus röpirat”. Anélkül, hogy vitatkoznék a szerző “önbesorolásával”, megjegyzem, hogy könyvének műfaja az esszé, noha egy vagy több esszének is lehet röpirat funkciója. [Más kérdés, hogy az emberek a mai Magyarországon akarják-e, hogy röpiratokkal (és egyáltalán) “felrázzák” őket. Ki fog derülni. Mindenesetre a könyvet sokan megveszik, hogy forradalmi lendületükben aztán elmondhassák: én olyan nyitott és bátor vagyok, hogy még ezt is megvettem.]

A brosúra rövidebb-hosszabb írások gyűjteménye, amelyek minden “lazaságuk” ellenére összefüggő gondolatsort alkotnak, noha bizonyos ellentmondás feszül a kifejtett problémák súlya, fogalmi kultúrája és a “röpiratos” műfaj között.

TGM már kiindulásában jelzi, hogy minden haladó kultúra a modernitás keretei között a “számkivetettek” oldalán áll. A 19. század végén nemcsak a nagy orosz irodalom, hanem az egész európai fejlődés végeredménye az emberiség szenvedésének végső okát Magyarországon ma nagyon rosszul hangzó viszonyrendszerben, a tőkerendszerben (“a pénz diktátumaiban”) és az államhatalom elnyomó funkcióiban kereste. Ettől még bekövetkeztek a 20. századi világháborúk és népirtások, sőt, “demokratikus formában” visszatért az egész régi szemét a 21. század elején is, amit TGM így fogalmazott újjá: “Az a tény, hogy derék, becsületes, tisztességes honfitársaink százezrével sereglenek a rohamosan fasizálódó jobboldal-szélsőjobboldal zászlai alá, magyarázatra szorul.” A magyarázathoz TGM szerint történeti kritikára van szükség, amelyet a szerző műfajának megfelelően ideológiakritika formájában rekapitulál. Minden társadalombírálat másfél évszázad óta ugyanarra a problémára koncentrál: a kapitalizmusra, noha nálunk e fogalmat mind a nacionalisták, mind a liberálisok – itt ellentétben az amerikai “modellel” – csak szégyenlősen használják, mert régiónkban a kapitalizmus konnotációja bizony nem jó… És ennek nem a kommunisták, a marxisták az okai.

Olyan történelmi tapasztalatok halmozódtak föl, amelyek alapján a szerzővel együtt nyugodtan állíthatjuk: a “szenvedés”, az “ősgonosz” forrása a tőkefelhalmozás egyetemes, évszázadok vagy évezredek óta reprodukálódó folyamata, amely magában foglalja a folyamat ideológiai-elméleti alátámasztását vagy éppenséggel annak kritikáját. TGM három oldalon (28–30.o.) belül Marxtól eljut Wittgensteinig, sőt, Hayekig, Luxemburgtól Adornóig, Hegeltől Simmelig és tovább. Mígnem elérkezik a MIÉP “kultúrkritikájáig”, amely a populista Orbán-kormány egyetlen komolyan vehető kulturális vonatkoztatási pontja, amennyiben Orbán – ha jól értem – a hatalom tiszta akarását fejezi ki, amely cél érdekében bármely politikai ideológiát felhasznál: diákként kacérkodott a szocializmussal, volt demokrata is, és lehet akár fasiszta is. Nem véletlenül asszociál az ember vele kapcsolatban Mussolinira. Tegyük hozzá: ez az “orbánizmus” ideológiailag a csurkizmus egy “legyengített” változata, mert például nem vállalja nyíltan annak antiszemitizmusát, az ideológiát néhány buta – minden mélységet nélkülöző – jelszóra egyszerűsíti (“A haza mi vagyunk”… stb.). (Orbán a korszerű populizmus tehetséges figurája, funkciója szerint a magyar Haider, aki a modernitás minden eszközét képes mozgósítani a hatalommenedzselés szolgálatában. Ám Orbán igazi modellje az olasz Berlusconi, aki sajtócézár, miniszterelnök és futballmenedzser egyszemélyben. A politika a futball színvonalán, s ehhez vegyük hozzá, milyen a magyar futball színvonala…).

TGM rendkívüli tömörséggel képes tisztázni viszonyát a régi államszocialista (ahogyan ő mondja, “államkapitalista”) rendszerhez, amelyet ma is igen szigorúan ítél meg, úgy véli: “nem volt szocialista és nem volt kommunista”. (32.o.) Ezen a téren is megfogalmaz egy figyelemre méltó önkritikai mondatot: “Ha valaki a bukott szovjet tömbre azt mondja, hogy ez volt a ‘kommunizmus’, akkor természetesen az új proletariátus új emancipációs törekvéseit akarja megelőző szándékkal (preventíve) kompromittálni – és ez az én néhány ilyesfajta írásommal se volt másképp; részben azért igen.” (33.o.) A legújabb rendszer, az újkapitalizmus leírásában TGM rengeteg találó, pontos és rendkívül tömör megfogalmazással operál. Jól megérthető, hogy bármilyen kormányzat menedzselje is a rendszert, Magyarországon is érződik az “anus mundi” szaga. Ám az Orbán-kormány mégiscsak rosszabb, mint szociál-liberális alternatívája, mert par excellence bűnöző. Hozzátenném, hogy Oroszországban még tisztábban látszik: az újkapitalizmusban a jog és a bűn között még elmosódottabbak a határok, amelyek nem ritkán nálunk is megállapíthatatlanok. Ezzel kapcsolatban fontos, hogy TGM a neoliberális ortodoxia hazai képviselőit is kineveti dogmatikus butaságaik miatt, szolgalelkűségük miatt, például ilyenképpen: “Nem világos, miért improduktívabb beruházás az egészségügy, a tömegközlekedés, a környezetvédelem, a közoktatás állami támogatása, mint a csődközeli pénzintézetek ‘föltőkésítése’ vagy a sikertelen vállalkozásoknak odaítélt ‘vissza nem térítendő kölcsön’ a honpolgárok adóforintjaiból…” (42.o.)

A neoliberális ortodoxia bűnei számosak ugyan, de TGM még vitriolosabban fogalmaz a “nemzeti oldallal” kapcsolatban, amely ugyanannak az éremnek a másik oldala, de érdekeit a szélsőjobboldal, a nacionalista vagy vallási fundamentalizmus eszközei nélkül nem tudja realizálni. Ám a fundamentalista miépes is lehet hiperglobalista – teszem hozzá –, amikor kiárusítja balatoni ingatlanját osztrák szesztestvérének, vagy mint ingatlanközvetítő feketén eladja a drága magyar földet a külföldi, főképpen osztrák tulajdonosnak, miközben jókora nemzeti színű zászlóval hadonászva zsidózik önfeledten a helyi kocsmában. TGM a nemzeti-polgári retorika – amely néha már az “euroblablát” is feladja – mögött megpillantja és nekünk is segít meglátnunk a szellemi elsivatagosodás mérhetetlen területeit. Eszünkbe jut, ahogyan a Kabaréban a szép szőke és kedves fiatalember belemasírozik – csupa jószándékkal – Hitler anusába. TGM végigmegy a magyar politikai palettán, jellemzi minden alapvető irányzatát (erre a maga helyén még visszatérek), nem feledkezve meg arról, hogy a kor silány politikai személyiségeinek uralma összefügg a “feladatok” silányságával.

A munka igyekszik reflektálni a világhelyzet egészére és benne Magyarország sorsára, a magyar külpolitika utóbbi éveinek “botlására”, amelynek egyetlen értelme volt, hogy a szomszédokkal kiélezett ellentétekre rátelepedve felkorbácsolják a hazai nacionalizmust, majd ezt meglovagolva, a “veszélyben a haza” jelszavával Orbán Viktor mint a nemzeti tőke fenegyereke a nemzetmentő pózába merevedve a “mini Duce” előnevet kiérdemelje.

Végre új diskurzus nyílik a magyar sajtóban – gondolhatnánk –, mert olyan férfiú írásairól van szó, aki a magyar média egyik “kedvence”, aki körül forr a levegő (aki tehetségével nyomasztóan felülmúlja a média ügyeletes sztárjait, amivel TGM-et nem kívántam megsérteni). Talán szerzőnk tényleg belopja (?) az “antikapitalista” diskurzust a közmédiába? De éppen itt van a kutya eltemetve: műfaj ide vagy oda, TGM baloldali gondolkodóként egyre kevésbé lesz érdekes a média, különös tekintettel a televíziók számára. Ez nem személyes probléma, hanem ennek keretei között tükröződik a régi kérdés: hogyan juthat Magyarországon széles nyilvánossághoz a rendszerkritikai baloldal? Sehogyan, mondhatnánk, de szükség van-e erre egyáltalán? Vajon csak a média hivatalos fórumain lehet hatni? Ezek igen egyszerű kérdések, de a válaszok mégsem magától értetődőek…

TGM nagyon helyesen – abból kiindulva, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában – a radikális nézőpont megjelenítését nemzetközi trendekhez köti, hátha “Európa közvetítésével” valamiféle áttörés érhető el. Végül is Európában legalább nem tilalmasak a nemzetközi munkásmozgalom szimbólumai, hogy szimbolikusan fejezzem ki magam. (Magyarországon a szocialista-liberális kormány 1994–98-ban több, mint kétharmados parlamenti többség birtokában és szocialista igazságügy-miniszterrel sem volt képes e tilalmasságot felszámolni. Mit várjunk a mostani koalíciótól, amely csak kis többséggel rendelkezik a parlamentben?)

Az absztrakt (vagyis mind a szakmai elemzésektől, mind a szervezeti síktól eloldódott) röpirat műfajától elválaszthatatlan a publicisztikusság, amit az akadémiai marxisták nyilván gyanúsnak találnak, bár az elméleti kérdések publicisztikai kifejtése nélkül soha nem lehet komoly diskurzus tárgyává tenni a Rendszer alapvető ellentmondásait. Valaminőképpen ki kell lépni az ezoterikus tudományosság keretei közül. TGM alapvető szándéka is a “felrázás” volt, amely célját akkor teljesíthette volna ki – ami a publicisztikai műfaj sajátja –, ha a gyakorlati cselekvés problémáihoz is eljut, túl azon, hogy “útmutatásokkal” látja el a szakszervezeti vezetőket. Ám e “hiány” oka egyáltalán nem TGM hibája, hanem nagyon is az ún. objektív valóság kifejeződése. Tehát TGM műfaja most lett igazán érdekes, mert egy időpillanatra erőteljesebben jelenik meg valami a szélesebb nyilvánosság előtt is abból, amit radikális baloldalnak nevezhetünk. De TGM stílusának – és ez nem annyira műfaji kérdés – van valami értelmiségi elvontsága; nem azok olvassák, akikhez TGM szólni kíván. Hogyan lehet egy röpirat, amely a proletariátus elméleti újrafelfedezésére épül, ennyire távol az “aktuálpolitikától”, értem ezen a “proletariátus” mindennapjait. TGM csak elméleti “megváltást” kínál, a proletárok ez idő szerint mással vannak elfoglalva: állást keresnek és nagyon érdektelenek számukra a TGM-et és a bennünket izgató elméleti-politikai kérdések. Nem megnyugtató, hogy TGM sem tudja, miképpen kell vagy lehet a “falakat” lebontani.

Az új rendszer a “baloldali elitet” szétszórta, demoralizálta, megalázta és periferizálta, ugyanezt megtette a munkássággal is, de a munkásságot még fizikailag és szellemileg is legyengítette, ellenállásra képtelenné tette, amely ennek eredményeként magát “vesztesnek” tekinti, de a “szerves értelmiséget” a túloldalon levőnek látja. Tehát már a műfaji kérdésnél szögezzük le: tanácsos feladni a baloldali önostorozás és általában az olyan moralizáló és vulgáris szembeállítást, amely a “rossz elit – jó nép (vagy jó proletariátus)”, illetve fordítva, a “jó elit – rossz nép” dichotómiában fejeződik ki, s amellyel igen gyakran találkozni értelmiségi körökben.

 

Az alapvető vitapontok: a radikális baloldal hagyománya és a “rendszer jellege”

 

Hogy milyen rendszer jött létre Magyarországon 1989 után, már nem tűnik érdekes kérdésnek. Komoly elméleti és kultúrtörténeti viták helyett a magyar sajtóban kizárólag politikai viták mögöttes üzeneteiből következtethetünk arra, hogy a múlthoz való viszony tisztázásra szorulna. Csak a politikai élet napi kérdései körül zajlik végtelenül unalmas vita, mint például Medgyessy miniszterelnök 20 évvel ezelőtti titkos kémelhárítói tevékenységéről, amely mögött az államszocialista múlthoz való viszony húzódik meg. Eközben a konzervatív nacionalisták a kormányt akarják eltávolítani, a moralizáló liberálisok a miniszterelnököt akarják kicserélni. A közös momentum, hogy a nyersen hatalmi problematikát erkölcsi kérdéssé stilizálják. A liberálisok “erkölcsi fölénye” mögött az a politikai és világnézeti meggyőződés áll, hogy az államszocialista rendszer története egyszerűen kriminalizálható. Ezen a téren a liberalizmus nem áll erkölcsileg magasabb szinten a “terrorháziaknál”, illetve általában a fideszesek propagandistáinál, akik nem kívánják a régi rendszer különböző szintjeit, vonulatait, struktúráit, viszonyrendszereit megkülönböztetni. A szocializmus általában a törvénytelenség, a terror, a titkosrendőrség, mindenfajta elnyomás szinonímájává vált. Ezt a mainstream gondolkodásmódot TGM ma már nem osztja, bár Kis János harcias moralizálása kapcsán még nem bizonyította, hogy a liberalizmus erkölcsi fölénye a baloldallal szemben nem több, mint legitimációs ideológia és mítosz, amely végső soron arra szolgál, hogy elleplezze a rendszerváltás gazdasági-társadalmi következményeit, illetve a liberálisoknak ebben játszott szerepét és természetesen felelősségét. Mindezen keresztül a szocializmus történetének “terrorháziasításáért” a liberálisok történelmi felelőssége sem kérdőjelezhető meg.

Az Eszmélet az új rendszert, a “mi újkapitalizmusunkat” a tőkés világrendszer félperifériás régiójának részeként írja le, ami természetesen egyúttal utalás a tőkerendszer történeti gyökereire, magyar jellegzetességeire és sajátságos mai vonásaira is (Marx, Lenin, Gramsci, Luxemburg vagy éppen I. Wallerstein iskolájának szellemében). E téren lehetne TGM-mel fogalmi vitákba bonyolódni, hogy az általa használt “(re)feu­da­lizáció” elmélete használható-e egyáltalán, mert amennyiben az új rendszernek valóban vannak a feudalizmusra, rendiségre stb. emlékeztető vonásai, azt csak úgy foghatjuk fel, mint az “újkapitalizmus” egyik funkcióját, belső sajátját, semmiképpen nem aberrációként. Többek között ettől félperifériás a mi áldott piacgazdaságunk, amelyről oly érzelgősen tudnak megnyilatkozni a neoliberalizmus álromantikus ideológusai és képmutató politikusai. (Nem mintha a centrum-kapitalizmus nem foglalna magában feudális mozzanatokat, mint például az új cselédséget.) Tehát a “refeudalizáció” nem a rendszer hibája vagy időleges eltévelyedése (istenem, semmi sem lehet azonnal tökéletes!), még csak nem is emdéefes vagy orbánviktoros gonoszságról van szó: a kelet-európai újkapitalizmus sajátosságai törnek felszínre. Gondoljunk csak a családi viszonyok, a “haveri” összefonódások, az új uram-bátyám világ, a Mikszáth fantáziáját is felülmúló korrupció nagy szerepére a magyar újkapitalizmus menedzselésében. Visszatér a magyar történelem a maga teljes koronás pompájában, a neoliberális feltételrendszerben. Tényleg bájos.

A régi “rendszer jellege” a hivatalos politológiában elintéződik azzal, hogy a Kádár-rendszert és általában az államszocializmus rendszerét a “diktatúra” fogalmával írják le, ami kifinomultabb elméleti gondolkodót kétségbe kellene hogy ejtsen. Sajnos még TGM is bele-belegabalyodik ilyetén megfogalmazásokba. Pedig ha csak egy kicsit belegondolunk ebbe a fogalomba, nyilvánvalóvá válik leegyszerűsítő természete, hiszen mindent mindennel azonossá tesz, az 50-es éveket a 80-as évekkel, a 20-as éveket a 30-as évekkel, a fasizmust az államszocialializmussal stb. A dolog politikai lényege pedig egy kendőzetlenül jobboldali üzenet, hiszen a szocializmus múltját in abstracto azonossá teszi a sztálinizmussal, és mint ilyent kiiktatja a lehetséges politikai diskurzusokból. Mindez TGM céljaival ellentétes, ezért a jobboldali korszakából meg­öröklött antikommunizmusa még további finomításra szorul egy tárgyszerűbb és tudományosan is védhető fogalomhasználat irányába. Ironikusan fogalmazva: TGM baloldali filozófiája egy jobboldali politikaelmélettel keveredik.

Másként szólva: a rendszer jellegével kapcsolatos kérdések részei annak a hagyománynak, amelyből a mai radikális baloldal (is) kiindulhat. Az új “Helyzetben”, amikor a radikális baloldal “újrasturkturálódása” is zajlik, nagyon fontos, melyek azok az elméleti hagyományok, amelyekre támaszkodni lehet. TGM elméleti kiindulópontja egy olyan “tanácskommunizmus”, amelyről itt, nálunk állítólag senki semmit nem tud: “Legyen szabad megkérnem az olvasót – írja szerzőnk –, hogy jegyezze meg ezeket az előle minden eddigi rezsim által eltitkolt neveket: Pannekoek, Gorter, Mattick, Rühle, (a kései) Korsch, Bordiga, illetve kései követőiket: az ötvenes években Castoriadis és Lefort, a hatvanas években Debord és Vaneigem…”. Ezeket a neveket nem a Kádár-rendszer titkolta el, hiszen legalább a szidalom szintjén emlegetni volt szokás legtöbbjüket mint a “baloldali kommunizmus” tipikus képviselőit, de a 80-as években már nemcsak szidalmazták őket (ezzel kapcsolatban emlegetném néhány szerző nevét is, mint például, Harsányi Iván, Jemnitz János, Székely Gábor, Sziklai László, Mesterházi Miklós, Hajdu Tibor stb.). Az alapvető probléma, az a bizonyos kutya, amelyről írni szeretnék, itt van valahol eltemetve. TGM egy olyan “búvópatakot” tár föl, amelyből önmagában soha nem lesz folyam, mert a többi patakot vagy folyót egyszerűen elrekeszti vagy a vizeket olyan erősen megszűri, sterilizálja, hogy a végén alig marad valami. Sem elegendő víz, sem elegendő élővilág. Maradjunk Magyarországon egy pillanatra. Szabó Ervin, Lukács, Kunfi nem játszhatók ki egymás ellen; vagy vannak közös és folytatható elemek, vagy nincsenek, de “individualizálni”, “szektásítani” a radikális baloldali hagyományt nem lehet, ezt önfelszámolásnak hívják. Azon persze lehet vitatkozni, hogy kik azok, akik a szóban forgó szellemi irányzatba integrálhatók, de ez már egy egészen más kérdés.

Másképpen is fel lehet vetni ezt a problémakört: lehetséges-e az 1917-es orosz – végkonklúziójában – közösségi (értsd: faluközösségi-paraszti és proletár kommunista) forradalmat a mai rendszerkritikai baloldali hagyomány eredettörténetébe beépíteni úgy, hogy közben a forradalom vezérének, Leninnek az örökségét teljes egészében a sztálini hagyományba applikáljuk, toljuk át. Ezt TGM olyan következetesen teszi, hogy csak és kizárólag kötőjellel, lenini-sztálini (sic!) fejleményként ábrázolja, s ezzel kiiktatja Lenint egészében a modern forradalmi hagyományból. Ez eredendően mégis csak egy jobboldali projekt, bár én ez ellen nem ideológusként berzenkedem, elsősorban történészként tiltakozom. Évtizedek óta bizonygatom egyre több forrás tükrében, hogy ez az azonosítás nem tartható, még akkor sem, ha a polgárháború időszakában és az után is (1922-ben) Lenin a vörös terrort és általában a csekista módszereket a hatalommegtartás fontos eszközének tekintette. Ezek a hatalomgyakorlási módszerek és kényszerű lépések az örökség vitatható és vitatandó részét képezik. Ha lehetne, ezeket a tényeket ki kellene dobni a hajóból – ha lehetne. De tudjuk, nem lehet. A történelem nem valamiféle gép, amiből a rossz alkatrészeket eldobjuk. Leninnel szemben éppen a radikális baloldalon dolgoztak már ki valódi, mély kritikát, amely arra mutatott rá, hogy a forradalom vezére 1917 után fokozatosan, úgy, ahogyan a “szocializmus egyre kitolódott” – több vonatkozásban is –, az “utolérő fejlődés” gondolatának hatása alá került. Tudjuk, a tőkés világrendszerben izolált Szovjetunió a világrendszer centrumát sohasem “érhette utol”. Ez az előfeltevés, az utolérés vonzása, amely Leninnél kifejeződött például a fordizmus iránti odaadásában és a “nyugati civilizáció progresszív elemeinek megtanulhatóságában”, kétségtelenül magában foglalt – realisztikus megfontolások egész sora mellett – egy utopisztikus irányultságot. De emellett élt tovább Lenin gondolkodásában a “tanácskommunizmus” eszméje és eszménye is, amelyet kidobni azért sem lehet, mert rajta keresztül Gramscin át egészen 1968 Lukácsáig százszor hatékonyabban őrződött meg ez a szellem, mint TGM “tanácskommunistáinak” örökségében (akikről egyébként Konok Péter már az Eszméletben is színvonalasan megnyilatkozott, jelezvén egyúttal az Eszmélet számára való értéküket is). A TGM által is nagyra becsült Rosa Luxemburg 1918 “antidemokrata” Leninjét – akit Trockijjal együtt oly vehemenciával és találóan megbírált – minden más korabeli baloldali vezérnél többre tartotta. Lenin tehát nem dobható ki a “tanács­kommunista” hagyományból és nem tolható át a sztálinista örökségbe. Egyébként ezt az ideológiai feladatot, mármint Lenin “sztalinizálását” az egyetemes történetírásban a “totalitariánus iskola” jobboldali konzervatív ethosszal Brzezinskitől Pipes-en át Furet-ig már régen elvégezte. Magyarországon ez a projekt – jelezve a hazai intellektuális elbutulás mértékét – a szélsőjobboldaltól a liberálisokig terjedő szellemi amalgám keretein belül jött létre.

Tisztán kell látni, hogy a következetesen végigvitt baloldali antikommunizmus, amely mindent kidob a hajóból, ami 1917 után történt a “szovjetek országában”, nem teheti meg, hogy a “progresszív kommunizmust” Guy Debord nyomán hirtelenjében felfedezi, kidobva vagy 60 évet a történelemből. Ebben az értelemben nem lehet a “hagyományok” között szabadon “válogatni” a történelemben, amit TGM persze a maga rugalmas intellektusával könnyen felfog, de még nem képes vagy nem akarja e problémát a maga helyén kezelni. Talán attól retteg, hogy a sztálinista-kádárista stb. szellemi restauráció gyanújába keveredik, s mint ilyen kiírja magát a szalonképes értelmiségiek közül. (Pedig “csupán” arról van szó, hogy Gramsci és Lukács nem léteznek Lenin nélkül, miképpen az orosz rendszerváltó nacionalisták bizonyos körei napjainkban majd megőrülnek, mert az államalapító Lenin sem létezik az “idegen” Marx nélkül stb. Sztálin azonban Lenin nélkül létezik igazán, amennyiben a “nagy áttörés” (1929–1933) gazdasági és szociális lényege, vagyis a tanácskommunizmus levétele a napirendről, kidobása a történelemből nincsen benne a “lenini projektben”. Lenin kitartott a marxi végcélok mellett, annak ellenére, hogy 1917-ben úgy vélte: az európai és a világforradalom “megkezdése” Oroszországra hárul. (Persze, azt nem is kell itt hangsúlyozni: nem Leninen múlt, hogy az orosz forradalom izolálódott.) Mondandóm lényege, hogy az “örökséget” sokkal differenciáltabban kell felfognunk, mert nem mehetünk bele az újkapitalista Rendszer által felkínált csapdába: a bukott államszocialista rendszer legitimációs ideológiájával együtt ugyanis minden, a szovjet rendszerből fakadó antikapitalista hagyományt is ki akarnak velünk dobatni – Lenintől TGM-ig. Végül is látnunk kell: ha Lenin általában “kriminális” jelenség, akkor maga az októberi forradalom is az, és a tanácskommunizmus is ebbe a keretbe kerül. Oly annyira pontosnak kell itt lenni, hogy még olyan mondat sem írható le, mint amilyent TGM leír egy általam összeállított kötetre hivatkozván: “Azt, hogy a kialakuló szovjet rendszernek semmi köze a proletárforradalomhoz, nagyon gyorsan, már 1920-ban (!) fölismerte a ‘munkásellenzék’ és az ‘ultrabaloldal’, amelyet ezért Lenin kíméletlenül támadott és kizáratott.” (35.o.) Itt egyik állítás sem stimmel. A kommunista munkásellenzék szembefordult a rezsim elbürokratizálódásával, de sohasem gondolta, legalábbis, amíg Lenin élt, hogy a szovjet rendszernek semmi köze a proletárforradalomhoz, másodszor, Lenin nem záratta ki a pártból a “munkásellenzéket”, amellyel Leninnek alapjában nem elméleti, hanem konkrét politikai vitája volt. (Mjasznyikov esete nem azonos a munkásellenzékével!) Történészként nem foglalok állást abban a kérdésben, hogy kinek volt igaza akkor, és nem is hiszem, hogy a kérdés ilyen egyszerűen felvethető, de annyit megjegyeznék, hogy Lenin és Sztálin összecsúsztatása TGM-nél hitvallás, nem egyszerűen filológiai tévedés. Ám az ő meggyőzése érdekében és kultúrájának is megfelelően apellálhatunk a filológiai pontosság TGM-i elvárásaihoz. (Szovjet thermidor című könyvemben részletesen leírtam, hogy a zömmel Szibériába száműzött baloldali értelmiség még 1928-ban is védelmezte a kommunista egypártrendszert.)

Egy másik probléma. Megint csak a pontosság kedvéért, de azért az alábbi összefüggésnek is van elméleti-politikai konzekvenciája. Minek nevezzük a Rendszert? Itt (is) különböző irányzatok, iskolák “gyilkolják” egymást, noha a probléma számomra tisztán ideológiatörténeti érdekességgel bír. Nem az a baj, hogy TGM, egyébként sokad magával, az Eszmélet némely szerkesztőjével is egyetértésben az államszocialista rendszert államkapitalizmusnak nevezi. Legyen. Sokan úgy vélik, hogy az államkapitalizmus meghatározás Trockijtól ered, ami azonban igen durva tévedés. Trockij, némely követőjével ellentétben, sohasem tekintette a szovjet rendszert államkapitalizmusnak. Az érdekes itt az, s ezt nagyon kevesen tudják, hogy ennek az elméletnek a forrása Lenin és részben csaknem vele egyidőben (1921–22-ben) Nyikolaj Usztrjalov (Kolcsak fehér generális és diktátor korábbi agitprop főnöke).

A dolog lényege arról szólt, hogy az új gazdaságpolitika bevezetése (1921. március) után milyen jellegű rendszer jött létre a Szovjetunióban, hogyan és mivé alakult át a “hadikommunizmus”, amit Lenin akkor már szembeállított a szocializmussal, amelyet “munkás önkormányzatnak”, “szövetkezeti szocializmusnak” nevezett. Mármost a hadikommunizmust bírálva az “elméleti szocializmus” (társadalmi önkormányzás) szempontjából a NEP-viszonyokat, a “kapitalizmus részleges visszaállítását”, a 25-30 millió kisparaszti gazdaság állami szervezését, a “kispolgári ösztönösség és káosz” állami rendszabályozását, vagyis a fennálló gazdasági rendszert, illetve annak a “proletár állam” általi menedzselését “államkapitalizmusnak” (kapitalizmus úgyszólván burzsoázia nélkül) nevezte. (Azért tette idézőjelbe az államkapitalizmus szót, mert – mint mondta – szokatlan dolog a történelemben, hogy a szovjet állam látja el a piacgazdaság visszaállításával járó feladatokat (nem látta előre a 80-as évek mesébe illő fejleményeit). Sztálin Lenin halála után csaknem hat évvel tulajdonképpen az államkapitalizmus államosítását (amit én államszocializmusnak nevezek) hajtotta végre, ami végső soron megszüntette a piaci vegyesgazdaságot, a magántulajdont, valamint a gazdálkodás önkéntes közösségi formáit is – ez utóbbiakról egyébként Lenin úgy nyilatkozott mint a “szocializmus csíráiról”. Trockij majd az államszocializmus bírálatát adja meg, amikor 1936-ban arról a történelmi lehetőségről ír, hogy az állami és pártbürokrácia privilégiumainak örökletessé tétele érdekében a megfelelő pillanatban nekilát az állami tulajdon magán-kisajátításának, hogy saját örökölhető magántulajdonává emelje, tőkésítse a felhalmozott állami vagyont…

Mindezzel csupán érzékeltetni szerettem volna, hogy mind elméletileg és történetileg, mind módszertanilag és filológiailag is jól elhatárolható Lenin és Sztálin “öröksége”, illetve a rendszerrel kapcsolatos álláspontok eltérő jellege. Ez a “pontosítás” teljesen független attól a kérdéstől, hogy ki milyen hagyomány alapján határozza meg a maga “baloldaliságát”. Ez tisztán szaktudományos kérdés. Ettől még Lenin (és maga az orosz forradalom) teljes egészében elutasítható, sőt, kidobható a baloldali hagyományból, ahogyan azt a szociáldemokraták meghatározó csoportjai már réges régen megtették, noha távolról sem minden irányzat vélekedik ilyen egyneműen az orosz forradalom vezéréről. De a tények tiszteletéről sohasem mondhatunk le.

 

A munkástanács – a modern tapasztalat

 

Amikor a Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) 1988 szeptemberében a maga elméleti-politikai perspektíváit mint ellenzéki szervezet felvázolta, a társadalmi önigazgatás marxi elméletéből indult ki, és szerencsére sohasem próbálta meg, hogy ennek az elméletnek az elmúlt másfél évszázadban megjelent különböző irányzatait egymás ellen kijátssza. (Ez a lojális magatartás már az alakuló ülésen is megnyilatkozott, amit jól tükröz a tanácskozásról készített titkosrendőrségi jelentés, amelyben az ügynök számára az “anarchizmus” barátságos említése jelentésre érdemes “kriminalitásnak” tűnt föl.) Sőt, a BAL 1989–90-ben a különböző munkáskezdeményezések támogatását magától értetődőnek tekintette; nem is igyekezett semmit sem ráerőltetni a munkásokra. Szalai Erzsébet e témával foglalkozó könyve, amelyre volt szerencsém az Eszméletben reflektálni, ezt hűen tükrözi.

TGM “redukcionizmusa” a “tisztaság” megőrzése érdekében valósul meg. Az elméleti (és politikai) sterilitás eme nézőpontjából nem pontosan látszik, hogy a “tanácskommunizmus” éppen Kelet-Európában meglepően gazdag tapasztalatokkal rendelkezik, amelyeket nagyon fontos volna integrálni. Ezt a célt szolgálta az a kötet, amelyet a BAL adott ki Önkormányzás vagy az elitek uralma címmel. Ez a kis könyv nemcsak egy szellemi irányzat létezésének volt a dokumentuma, hanem egyértelműen jelezte, hogy van egy gondolat, egy elmélet, egy olyan rekonstruált szellemi hagyomány, amely “csak” egy mozgalomra vár… Ma már olyan korszakban élünk, amely saját “56-os” legitimációs ideológiáját sem veszi komolyan, oly annyira, hogy a hivatalos “neobarokkos”, “álromantikus”, tipikusan fideszesen menedzselt show-műsor október 23-án tudomást sem vesz a munkástanácsokról. Jelzem, 1956 munkástanácstagjainak 60%-a kommunista párttag volt, s nem véletlen, hogy az Orbán-féle rezsim osztályharcos magatartása nem tudja integrálni a munkástanácsokat a maga polgári mítoszai közé. Azt már 1994–1998 között láttuk, hogy a szociál-liberális felfogás többértelműbb, de nem kevésbé elutasító e tradícióval szemben.

Az önkormányzás-önigazgatás hagyományából mind a Baloldali Alternatíva Egyesülés, mind az Eszmélet már eddig is bőven “rendezett össze” anyagot az utókor számára, mindenekelőtt a munkástulajdon sorsára koncentrálva, amely anyagok – TGM nyilván nem ért félre – tanulmányozása biztosan közelebb visz bennünket ahhoz, hogy nemzeti szinten fel tudjuk vetni az “örökség” kérdését mint bármilyen politikai pártbeszéd szellemi előfeltéletét. Végül ‘89 tulajdonosi munkástanácsait nem az MDF söpörte el, csupán eszköz volt ebben. Annak a neoliberális gazdasági kurzusnak az eszköze, amely mindenütt a magántulajdon korlátozatlan és ezért korrupt világát erőlteti rá a népekre. Ám mi soha nem felejtjük el, hogy mindez a helyi-nemzeti vagy regionális elitek érdekein és eszközrendszerén keresztül valósul meg. Erre az összefüggésre viszont TGM könyvecskéje nagyon is tekintettel van.

 

“Balközép”, MSZP, szindikalizmus…

 

Az MSZP “baloldalisága” még idézőjelben is kétségeket vet fel. (Nem a tagság általános politikai beállítódásáról van szó, hanem a vezetőség politikájáról.) Hiszen polgári értelemben sem baloldali párt, amennyiben a hagyományos baloldali értékek és a politikai törekvések a párt politikájában relativizálódtak, kilugozódtak. TGM nagyon jól látja azt is, hogy a globalizáció bármilyen bírálata az MSZP-ben a Baloldali Tömörülés elméleti és politikai törekvései nélkül egyáltalán nem létezne, hiszen a pártvezetőség többsége valószínűleg magát a problémát sem érti. Jól látja TGM azt is, hogy a jobboldal osztálytudatos és osztályharcos, míg az MSZP gyakorlatilag egy adag konzervativizmus, egy adag liberalizmus és egy csipetnyi szocializmus sajátságos szintézise, amelynek funkciója az elitek és osztályok békéjének megteremtése a kialakult rendszer védelmében. “A szocialisták egyrészt – írja TGM találóan – folyton nemzeties, klerikális, rendpárti kezdeményezésekkel próbálkoznak – Eörsi István szerint szívesen megennék a nagymamájukat, hogy bebizonyítsák, mennyire családszeretők –, nem választott fölsőházat javasolnak (ami fölborítja az alkotmányos rendet, de legalább addig is aláássa a hitelét).” Az MSZP-ben – meghatározott gazdasági és szociális érdekek nyomása alatt – a “baloldaliság” lényegében egy ideológiai eszköz csupán a hatalmon levés folyamatában; a pártvezetőség a pártban a felhalmozódott humanista kritikai potenciált alárendeli a pillanatnyi hatalmi érdekeknek, a kultúra minden aspektusát hatalmi vonatkozásaira egyszerűsíti.

Az MSZP mint polgári párt – baloldali platformjai ellenére – nem képes összefüggő elméleti munkára, a technokrata pártvezetőség ugyanis nem érdekelt semmiféle komoly perspektíva felvázolásában, mert egy ilyen elemzés elkerülhetetlenül a rendszer kritikájára épül(ne). Az MSZP ebben az értelemben sem “balközép”, hanem – mint Medgyessy miniszterelnök mondja a kormányáról – a “nemzeti közép”, amely már “túllépett” a szociáldemokrácia és a neoliberalizmus ellentétén is, “harmadik utas” lett a szó blairi értelmében. Magyarországon ez természetesen mást jelent, hiszen ilyen “középnek” nincsen vagy más a szociális háttere itt, mint Blair Angliájában. Nálunk bizonyos értelemben jobban polarizálódott a társadalom és a politika is. Míg Angliában a munkás szó nem veszítette el teljesen eredeti jelentését, nálunk más a helyzet.

TGM – szembeszállva mindenfajta munkásellenes ideológiával – a proletariátus fogalmát használja, méghozzá úgy, mintha a magyar munkásság proletariátusként azonosítaná önmagát. Mintha nem érzékelné kellőképpen, hogy milyen erős a feszültség az “elméleti” fogalomhasználat és a valóságos “munkástudat” között. Valószínűleg nem túlzás azt állítani, hogy a magyar munkásság többségének már és még nincs munkástudata. A “proletariátus” ugyanúgy individualizálódott, mint a társadalom bármely más szegmense. Ennek a “feszültségnek” az igazi elemzése még el sem kezdődött, ideje, hogy elkezdjük. Bármennyire vitatkoztunk is Szalai Erzsébettel (l. 54. sz.) abban, hogy a munkásosztály fogalma mint elméleti-leíró kategória nem tehető félre, abban bizonyosan igaza van, hogy a radikális baloldal fogalmai nem találnak utat a “munkavállalók” tömegeihez. Az elmélet és a politika határterületén készült könyvecske esetében ez nem lényegtelen probléma.

Ugyanakkor úgy tűnik, TGM-nek igaza van, ha a szociáldemokrácia megszűnését befejezett vagy majdnem befejezett ténynek tekinti – talán Latin-Európában valami még megmaradt…), másfelől – ennek ellentmondva – eltúlozza a szakszervezetek lehetőségeit Magyarországon (és a térségben is) a munkásosztály megszervezése tekintetében. Nem elemzi azt a tényt, hogy a tagság kiáramlása a szakszervezetekből még mindig tart, mert – fontos történelmi-gazdasági okok mellett – a jobboldali kormány elnyomó politikájával és a multik nyomásával szemben a szakszervezetek, még a legpotensebb vasas és vasutas szakszervezetek sem tudtak a kellő erővel fellépni.

TGM is az MSZP-SZDSZ koalícióban látja a kapitalizmus kulturáltabb menedzselésének útját és lehetőségét, a szakszervezeti vezetők, illetve rajtuk keresztül a szakszervezetek integrálását, ami magában foglalja persze – igazi balos kifejezéssel – azok “korrumpálását” is. Az Orbán-rezsim azonban még csak korrumpálni sem igen akarta a szakszervezeteket, inkább az olasz fasizmus hagyományából eredő korporatista rendszer felé vonzódott.

Az új kapitalizmus etnikai-populista és szociál-liberális menedzselése között az egyik különbség kétségtelenül a szakszervezetekhez való viszony. Az előbbi egyszerűen – ha tehetné – kiiktatná az “egész szakszervezeti bandát”, a “régi kommunista nomenklatúrát”, mert az Orbán-hívők, ahogyan TGM fogalmazza, nem bírják még a “prolik szagát” sem. Persze a szakszervezeti tagság rohamos csökkenése jól ismert európai jelenség, aminek a tőke nagyon örül, hiszen a munkavállalók, a termelők, a munkások megint saját érdekeik ellen cselekszenek, amennyiben a tőke mindennél jobban kedveli a szervezetlen munkást: e munkástömeg jelentékeny része az egész régiónkban bizonyos történelmileg “kiérlelt” hajlamot mutat arra, hogy a nemzeti színű bikacsököt kezében tartó jobboldali-szélsőjobboldali populizmus eszközévé váljon. Ez viszont nem mindenben kedvező a multinacionális társaságoknak, amelyek sokszor előnyben részesítik a kiszámíthatóbb szociál-liberális kormányokat (sokszor meg nem, mert maguk a multik sem tudják, hogy a profiton kívül akarnak-e még egyáltalán valamit). A szociál-liberális típusú kormány szélesebb “szabadságköröket” ad a szakszervezeteknek, miközben magához láncolja a tőkebeáramlás igézetében a bérmunká­sok jórészét, s ezzel korrumpálja is a szakszervezeteket, mondván: “a tőke munkahelyet teremt”. A könnyebben élő szakszervezetek ilyenkor visszafogják a lázadó hajlamokat, ezzel tovább csökkentik tagságukat, azt az érzületet keltve, hogy úgy sem védi meg őket a szakszervezet. A jobboldal megfélemlít, a szociális-liberális oldal elcsábít… S ha belegondolunk, hogy a magyar munkás milyen kevéssel beéri (kell hogy beérje), nem is szólva a nem-magyar munkásokról mint “fekete munkaerőről”, akkor a közeljövőt tekintve nemigen lehetünk optimisták. A fiatal munkásgeneráció helyzetére jellemző a teljes szellemi és szociális kiszolgáltatottság, ami nem forradalmasít, hanem éppen ellenkezőleg, elbutít: a fiatal munkaerő – amelyet a multik állandóan lecserélnek, hogy árát (pontosabban bérét) alacsonyan tartsák, jelentős csoportjaikat tekintve funkcionális analfabéták, a Mc Donald’s-nál dolgozó fiatalok sokasága például a szakszervezet szót sem érti.

TGM a szakszervezetekbe mégis belelátja a “lázadó” potenciált; mintha a 20. század elejét túlságosan közel hozná napjainkhoz (annak ellenére állítom ezt, hogy a strukturális analógiát magam is régebb óta használom). De sajnos a dolog ennél sokkal kedvezőtlenebb, mint próbáltam jelezni. A hagyományos értelemben vett lázadásnak egyelőre befellegzett. Sem a szakszervezetek, sem a munkások nem kívánnak lázadni. Lázadni a lesüllyedés rémétől fenyegetett “újközéposztály” akar amúgy orbánosan, amint TGM maga bemutatja.

Tehát továbbra is a sziszifuszi szervező munka van előttünk, ami a romantikus forradalmárokat (részben jelen sorok íróját is) a leginkább untatja és frusztrálja. Ilyen típusú feladat volna a radikális baloldali eszmék – amelyek azért már rendelkezésre állnak (történt egy és más az elmúlt évtizedben) – megismertetése a bérmunkásság (munkavállalók) szélesebb csoportjaival a már létező szervezetekben, olyanokban, mint például a Humanista Társadalmi Egyetem. TGM-nek igaza van, hogy a szakszervezeteknek ez lenne az alapvető politikai feladata. Ez ma fontosabb, mint bármilyen “lázadás”, mert ez volna egy jövőbeni általános sztrájk szellemi-politikai előfeltétele. A szakmai és civil szervezetek a társadalmi önvédelem szervezeteivé alakítandók, de – TGM-mel egyetértve – nem parlamenti felsőház alakjában, hanem a mindennapi szervezkedés szabadságának megteremtésében.

Mindent egybevetve: TGM kis könyvecskéje ideológiai táplálékot kínál egy ilyen szervező munka számára. Csak üdvözölhetjük a bátor kísérletet, noha jobban szerettük volna – ezt értse az olvasó szimbolikusan –, ha TGM könyvecskéjének borítóján nem ő maga, hanem a nemzetközi munkásmozgalom szimbólumai díszelegnének valamilyen “posztmodern” elrendezésben. Magyarország annyira jobboldali ország, hogy még ezek az európai szimbólumok sem legálisak… Hol van az a “balközép” párt, amely ezt az állapotot korrigálná?

A kortárs hazai társadalomtudomány egyik jeles képviselőjeként tartja számon szerzőnket a szakmai közvélemény. A jogelmélet és a politikaelmélet területén végzett munkássága egyaránt indokolja közelmúltban megjelent tanulmánykötetének behatóbb elemzését, mert termékeny viták alapjául szolgálhat. A valóság vonzásában¹ című kötetben a szerző az elmúlt fél évtized szellemi termését foglalja össze², első megjelenések és részben már korábban kiadott tanulmányok füzéreként közreadva. Az ember szellemi tevékenységének minden téren alapja a valóság visszatükrözése. A tudomány az ember számára belső és külső eszközöket teremt, hogy a világot úgy, ahogy van, az embertől függetlenül meg tudja ismerni. A könyv előszavából kiolvasható Szigeti “ars poeticája”: a társadalomtudományok feladata a valóság feltárása, a valóságé, amely nem más, mint a lényeg és a jelenség egysége. A társadalmi jelenségek bizonyos szintig változhatnak és változtathatók is, ám ennek a mozgásnak a mérték szab határt, azaz ha a dolog már nem önmagaként funkcionál. Bizonyos jelenségek önmagukon túlmutató struktúra-összefüggéseket hordoznak, amelyek pusztán empirikus megközelítéssel nem vehetők észre. A lényeg és a látszat kettőssége szintén megalapozza a társadalomtudósok problémafelvetéseit. A kutató elemzéseiben korunk kihívásaira kíván reflektálni; többek között a jogállamiság, az alkotmányosság és az alapjogi kontroll, a kapitalizmus átalakulása és a globalizáció folyamata által felvetett dilemmákra keres adekvát megoldásokat a megfellebbezhetetlenség igénye nélkül.

A mű szerkezetileg három, arányaiban eltérő fejezetre tagolódik. Az első és egyben a legterjedelmesebb egység Szigeti Péter jogelméleti tanulmányait tartalmazza, ezt követik politikaelméleti tárgyú írásai, majd befejezésképpen egy művészetkritikai fejezet kapott helyet a kötetben. A láncszerűen egymásra fűzött gondolatok lehetővé teszik az oda- és visszautalásokat (az utolsó fejezet kivételével), összefüggő gondolati egységet képeznek.

 

Jogelmélet

 

Jogelméleti vizsgálódásait Szigeti saját jogfelfogásának ismertetésével kezdi. A jogban nem csak normát lát, hanem egy sokoldalú ismerettárgynak tekinti azt: a jog norma, döntés, jogviszony és impériummal rendelkező szervezet egyben. Az azonos ismerettárgy különböző oldalait eltérő módszerekkel vizsgálja, majd egyben és egységben látja azokat, teóriát alkot. A jog számára “totalitas heterogenea”, nem úgy, mint az azonos cseppekből összeálló víz (“totalitas homogenea”). Ebben rejlik a szerző úgynevezett szintetikus jogfelfogásának lényege³, anélkül, hogy tagadnia kellene a módszertanilag ellentétes törekvésekben – mondjuk Hart analitikus, mérsékelt pozitivizmusában – rejlő bizonyos megismerési lehetőségeket.

Max Weber jogfejlődési sémájának (sámán-bíró-kódex), majd elméletének ismertetését követően, Szigeti tesz néhány kritikai észrevételt, majd a ma álláspontjáról tekint vissza a weberi gondolatmenetre. Teljes mértékben egyetért Weber azon kijelentésével, miszerint fejlett jog soha és sehol nem alakulhatott ki képzett jogászok nélkül. Vitatja azonban, hogy a gazdasági és társadalmi feltételeknek csupán közvetett hatásuk volna a jog fejlődésére, szemben a jogászság belső kvalitásaival. Példaként említi, hogy az Európai Unió joganyagát elsősorban a gazdasági integráció és a közös piac igénye hozta létre. A gazdaság szükségletei bizonyultak döntőnek, de a nemzeti jogrendszerek eltérhettek egymástól. Szigeti aláhúzza, hogy az egyedi konkrétumok síkján valóban a jogászság belső kvalitásai a meghatározóak, a lényegi általánosság szintjén ellenben a gazdaságnak van determináló hatása a jog fejlődésére. Webernél a jog fejlődése az irracionális jogtól a formálisan racionális jogig terjed. A szerző rámutat arra, hogy a jogfejlődés formális racionalizációja során materiális ellentendenciák is felütötték fejüket, amiket a büntetési nemek és célok vonatkozásában tart jelentősnek (relatív büntetési teóriák, reszocializáció). Hangsúlyozza, hogy a jog materiális racionalizációjának tendenciája megmarad a formálisan racionális eljárások keretei között. Ezzel egyidejűleg új formalizmusok, intézményesedések kialakulásának lehetünk tanúi a környezetvédelmi, információs és versenyjog területein. A jog formális racionalizációjának eredménye a jogorvoslati rendszer tökéletesedése. Weber már nem láthatta, ám Szigeti hozzáfűzi: az alkotmánybíráskodás gyakorlata a formális és materiális racionalizáció jegyeit egyaránt magán viseli.

A jogállamiság kérdéskörével foglalkozó irodalom több könyvtárat is megtöltene. Felmerül a kérdés: vajon mit lehet még mindehhez hozzátenni? A fogalom jelentéstartományát egyesek kitágítják, mások pedig a módszertani individualizmus jegyében leszűkítik. A szerző kutatása két irányba tekintett: egyfelől a nemzeti jogfejlődésbe ágyazva vizsgálta a jogállamiságot, másfelől módszertanilag az állam jogi aspektusait helyezte előtérbe a nem jogiakkal szemben. Ám a jogon túli tényezők közvetett hatásait sem hagyta figyelmen kívül, nem tételezi a zárt jogrendszerek felfogását (szemben a jogpozitivizmus és az autopoietikus elméletek bizonyos formáival). A nemzeti fejlődési utak (francia, angol, német) összehasonlításának alapjául egyfelől a formális jogszerűség, az állami tevékenység joghoz kötöttsége, másfelől az alkotmányos kormányzásra szorítás és az emberi szabadságjogok katalógusa kínálkozott mint a jogállamiság-joguralom közös magja. A francia konstitucionalizmus bemutatása során a szerző kiemeli, hogy a közigazgatási jog kialakulása és az igazgatás jogiasodása megteremtette a polgári nemzetállam strukturálódásának lehetőségét, a jóléti állam XX. századi elterjedésének előfeltételét. Az angol “rule of law” kialakulásának felvázolása megvilágítja többek között, hogy az intézmények folytonossága, a formális állandóság mögött lényeges jelentésváltozás áll fenn (lásd I. Károly pere), valamint hogy az állami cselekvés korlátja a joguralom. A jogállamiság érvényességi köre azonban csak a stacioner társadalmi-politikai állapotokban vizsgálandó, s a jogállam csak az állam jogi minőségére vonatkozó tartományban foglalhat helyet, és külön kérdés, hogy a jogon túli tényezők elősegítik vagy gátolják a jogállami minőségű jog létrejöttét. Szigeti rámutat arra is, hogy jogállamiság nem létezhet forradalmi helyzetben és ún. kivételes állapotban, mert ezekben az esetekben a társadalmi és politikai tényezők uralma érvényesül. A téma megközelítésének újszerűsége abban rejlik, hogy a szerző megkísérli a jog jogfilozófiai-jogelméleti sajátosságait és az alkotmánytani-politikaelméleti gondolkodásban meghonosodott jogállamiság fogalmat egymással kapcsolatba hozni. A jogállami minőségű jog elemzése során a szerző kétféle jogfogalommal operál. Az egyik a normatív formájú államakarat (voluntas), a másik pedig valami többlet elemet tartalmaz, valaminek való megfelelést (ratio vagy logos). A jogállami minőségű jog sajátosságának tekinti Szigeti, hogy fennáll a ráépülési viszony az első és a második jogfogalom között, ami elsősorban jogelméleti szintű összefüggés. Ennek feltárásához, a finomszerkezet bemutatásához nyújt segítséget a jogi objektiváció kategóriaelemzése.

A jogi objektiváció kategóriaelemzésének célja az, hogy a jog empirikus vonatkozásait a generikus általános tulajdonságok jellemzésével egészítse ki, amelyek minden jogban alapvetőek és elviek. A szerző azt kívánja bemutatni, hogy hogyan kapcsolódnak össze a létre jellemző fundamentális, a társadalmi létezésre jellemző különös kategóriák és a jog saját kategoriális meghatározottságai (érvényesség, finális determináció, másodlagos teleológia) abban az objektivációban, amely az emberek közötti konfliktusok feloldására hivatott. “A jog létalapja a polgári társadalom szükségleteinek termelése és elosztása közben szakadatlanul keletkező konfliktusokban van.” A jog ontológiai alapja tehát a társadalmi konfliktusokban, funkciója a konfliktusok feloldásában, megelőzésében-csökkentésében, azaz a szabályozásban rejlik. A szabályozás határait a társadalom összmozgása jelöli ki, a társadalmi tartalmaknak jogi tartalommá történő átformálása az objektivációra jellemző tulajdonságok és szabályozási módok szerint alakul. A modern jogi objektiváció belső szükségletévé vált a szabályozás szabályozása, amivel nagy mértékben függetlenedik léte külső alapjaitól. Ez az önszabályozási képesség azonban nem szüntetheti meg a szabályozás alapját és tárgyát, határa eddig a pontig terjedhet.

A szerző számára az alkotmányosság fogalma többet és mást jelent, mint az alapjául szolgáló alkotmány. Az alkotmányban taláható jogi normákon túl nagy szerepet játszanak a benne rejlő jogelvek, és az ezek mögött fellelhető általános elvek is. Ezek együtt teszik ki az alkotmányosság fogalmát. Az alkotmánybíróságot csak akkor és annyiban tekinti az alkotmányoság letéteményesének, amennyiben döntései konzisztensek, és elősegítik a jogrendszer hatékony és alkotmányos működését. Szigeti részletes elemzést szentel a magyar alkotmánybíráskodás akkor közel tízéves gyakorlatának. Legsikeresebb területnek az állampolgárokat megillető személyes szabadságjogok és az úgynevezett “anyajogok” (élethez és emberi méltósághoz való jog, szabad véleménynyilvánításhoz való jog) kibontását tekinti, problematikusnak ítéli azonban a testület szociális jogokkal, valamint a közvetlen demokráciával kapcsolatosan született döntéseit. A szociális jogok vonatkozásában Szigeti indokoltnak gondolja a terület újraszabályozását és kidolgoz egy reform javaslatot, amely egyben utat nyithatna egy egységes alkotmánybírósági gyakorlat kialakulása előtt. A szociális jogállam versus jelzőtlen, értsd: liberális jogállam vitát szaktudományos (jogelméleti, alkotmányjogi) alapon nem tartja eldönthetőnek, a döntés ugyanis gyakorlati értékválasztássá, politikai kérdéssé vált. Rezsimfüggő döntéssé. A szerzett jogok védelmének kapcsán a szerző a jogerős bírói ítélettel megállapított jogok státusát tartja a legvédettebbnek a később bekövetkező jogszabályváltozásokkal szemben. A pusztán jogszabályokon – és nem bírói ítéleteken – alapuló absztrakt jogosultságok ugyanis elvonhatók. Ugyanakkor a probléma speciális kezelést igényel akkor, ha a jogosultság ellenszolgáltatáson alapul vagy a jogosultak – várományként – valamilyen egzisztenciális döntést alapítottak rá. Szigeti ebben látja a szerzett jogok problematikájának lényegét. Egészében pozitívnak – ha nem is ellentmondásmentesnek – tartja a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatát jogrendszerünk racionalizálásában és politikai intézményeink moderálásában.

 

Politikaelmélet

 

Szigeti politikaelméleti vizsgálódásainak módszertana a világrendszer-elméleten alapszik. Ez az 1960-as évektől elterjedt áramlat a centrum-félperiféria-periféria kategóriákat teszi kutatásának alapjává, regionális és világrendszer szintű összefüggésekben gondolkodik. Alaptétele, hogy a centrum és a periféria országai között fennálló hierarchikus viszonyok folyamatosan újratermelődnek. A hosszú táv perspektívájában jól láthatóak azok a függési formák, amelyeket a rövid távú konjunktúra-ingadozások inkább csak elrejtenek. A tanulmányok a jelenben érzékelhető problémákra reflektálnak. A politikaelméleti részben található elemzések többek között a kapitalizmus átalakulásának, az állami funkciók megváltozásának, a szocialista kísérletek kudarcának, valamint a nagy eszmeáramlatok XX. század végi sorsának kérdésköreit járják körül. A fejezetben helyet kapott néhány magyar vonatkozású problémafelvetés, valamint egy gondolatébresztő írás a közbiztonság témájának többdimenziós megközelítéséről.

A kapitalizmus átalakulásának elemzése során a szerző részletesen megvizsgálja az állami funkciók változásait a szabadversenyes kapitalizmus korától a jóléti államon és annak leépítésén keresztül egészen napjaink neoliberális gazdaságpolitikájáig. Ez utóbbit a dezetatizáció (államtalanítás) és dereguláció államaként írja le, amely “megtisztítja az utat a multinacionális trösztök előtt és a munkaerőpiacok szegmentálásával negatív, alulkínálati versenyt indukál”. A tőkebefektetések nemzetköziesedésével az ipar a félperiféria országaiba települt, szerepe ezzel párhuzamosan leértékelődött, a centrum pedig tovább növelte kereskedelmi és pénzügyi előnyeit. Bár a verseny globális, a versenyképesség feltételeit lokálisan kell megteremteni. A “kapitalizmus kapitalizálódásának” nagy veszteseivé a helyi munkástársadalmak váltak; a szerző reményei szerint a munkaerőpiac nemzetközivé válása életre hívhat majd fokozottabb és hatékonyabb munkavállalói fellépést is. Rámutat, hogy a globalizáció folyamata nem állítható meg, és adekvát baloldali, internacionális stratégiák kidolgozása vált szükségessé. Hangsúlyozza egy regionális összefogás szükségességét is, és felvázolja egy szociális Európa képét (a monetáris Európa alternatívájaként).

Szigeti szerint a viszonylagosan elmaradottabb (félperiférián elhelyezkedő) országok államszocialista kísérletei – a centrum meghaladása szempontjából – annyiban eleve kudarcra voltak ítélve, hogy nem rendelkeztek a transzcendálás megvalósításához szükséges megfelelő gazdasági alappal. Mint a Kommunista Kiáltvány ezredfordulós analízise során is rámutat, az egyenlő fejlődés elve volt a kiindulópont, a gyakorlatban azonban egyenlőtlen fejlődés valósult meg. Az államszocializmus országaiban így válhatott a politikai szocializmus a gazdasági szocializmus hiányának pótlékává.

A Magyarország 1989 utáni politikai fejlődésének főbb vonulatait áttekintő tanulmány több általános megállapítást tesz. Egyrészt tényként kezeli, hogy csak azok a politikai pártok voltak képesek parlamenti erőként fennmaradni, amelyek az “indulásnál” is jelen voltak (ez jelenleg sem változott, csupán a parlamentbe jutott pártok száma csökkent az akkori hat helyett négyre): “… csak az új rendszer történelmi születése pillanatában lehetett megszerezni a bekerüléshez szükséges legitimációt.” A tulajdoni rendszer jellegével kapcsolatosan pedig felteszi a kérdést: a szektorsemleges, vegyes tulajdoni rendszerű gazdaság célkitűzéséből hogyan jöhetett létre a magántulajdoni túlsúly gondolata és gyakorlata? A szerző a privatizációt túlzottnak, a köztulajdoni formák drasztikus felszámolását pedig elhibázottnak tartja. A különböző tulajdoni formák megfelelő arányán alapuló piacgazdaságot kellett volna kialakítani, valójában azonban a “labdába rúgó” politikai erők a magántulajdonon alapuló kapitalizmus előfeltételeit teremtették meg. A magánosítási folyamat eredményeképpen a munkástársadalom védtelenné vált saját érdekeinek megszervezésében. Az elemzés végén Szigeti a közvetlen demokrácia és az együttdöntési jogok visszaszorulásával összefüggésben tesz figyelemre méltó észrevételeket. Egy másik magyar vonatkozású írásában az MSZP 1998-as választási fiaskójának okait boncolgatja. A sikertelenséget több okra vezeti vissza: a politikai váltógazdaság törvényeire, a koalíciós feszültségekre, a párt önhibáira, főleg azonban a baloldalisághoz kötődő társadalmi elvárások deficitjére.

A hazai közbiztonságról szóló irodalomban újszerűnek számít, hogy a szerző nem egyszerűen szociáltechnikai kérdésként kezeli a problémákat. Kritikai szemléletmódja lehetővé teszi az esetleges ellentétek és ellentmondások felszínre hozását, a fennálló rend nemkívánatos jelenségeinek megvilágítását. Mindezt Wallersteinnek a világrendszer alakulásának hosszú távú megfigyelése nyomán kibontott közbiztonság- diagnózisával alapozza meg, miszerint: az állami struktúrákba vetett bizalom csökkenésével eszkalálódnak a társadalmi félelmek, az erőszak napról-napra növekszik, a fiskális krízis következtében azonban a közrendőrség nem képes feladatait adekvát módon ellátni. Ez a folyamat többek között a biztonsági magánszemélyzetek gombamódra szaporodó számához vezetett. Nemzetállami szinten ez azt jelenti, hogy “a magánhelyzetek különböző védettségi lehetőségei – a vagyoni különbségek függvényében – differenciálják a közbiztonságot: a biztonsági magánszolgáltatások megvásárlásával plusz biztonsági szinteket teremtő népesség át tudja csoportosítani a bűnözés arányait a csak a közbiztonsági nívótól védelmet remélhető népesség terhére”. Szigeti rávilágít arra, hogy mindez egyfelől a refeudalizáció irányába mutat (magántulajdonhoz kötik a közbiztonságot), ugyanakkor sérti az Alkotmányban szereplő jogegyenlőségi tételt is, mivel éppen az esélyegyenlőtlenségeket növeli. A helyzet lokális szintű elemzésének záró sorai megfontolandó alternatívát kínálnak: az amerikai mintájú közösségi rendőrség (Community Policing) létrehozását. Ez is hivatalos rendőri szervezet, amely azonban a lakossággal szorosan együttműködve, a bűncselekmények felderítése mellett a bűnmegelőzés tevékenységére (proaktivitás) ugyanolyan hangsúlyt fektetne, mint az utólagos represszióra.

 

Művészetkritika

 

A kötet harmadik és egyben legrövidebb szerkezeti egysége Szigeti Péter “esztétikai kóborlásaiba” nyújt betekintést. A művészet is a valóságot tükrözi, de mint az ember világát. Első tanulmányában egy híres francia regény elemzése kapcsán a nőiség esztétikumát kutatja. Bovarynét a bevett értelmezésekkel ellentétben nem egyszerűen bukott nőnek tartja: szerinte abban nyilvánul meg a házasságtörő nő esztétikuma, hogy unalmas és poros kisvárosi asszony létét kockára meri tenni egy új és szellemileg is izgalmasnak tűnő szerelmi viszony miatt, a szerelem által való felemelkedésbe vetett hittel. A szerző utal arra, hogy a főhős jelleme csak az adott korral összefüggésben értelmezhető, és ami túlmutat ezen: “a szociális elszigeteltségben és/vagy alávetettségben kibontakozó kapcsolatok tragikuma – a nőkérdés”. A nagy művészek megragadják a haladó, jövőbe mutató, fennmaradásra érdemes gondolatokat, emberi tulajdonságokat és ezeket rögzítik. A történet tragikus befejezése ellenére a bátorságot, a szebb és teljesebb élet iránti – végül be nem teljesedett – vágyat állítja esztétikai értékként a középpontba.

A valóság művészi elsajátítása terén Szigeti a festészettel is foglalkozik. Egy kortárs magyar festő, Ridovics Péter képeinek bemutatása során a humánumot, az emberi értékek hangsúlyozását emeli ki, amit korunk elidegenedett világában különösen fontos mintának tart. “Ridovics kompozícióiban és kolorit világában a humánum tematikái harmóniába rendeződnek, hiányoznak, vagy csak ritkán bukkannak fel olyan esztétikai minőségek, mint a rút, az alantas, vagy a groteszk. A művészi ars poetica az élet igenléséhez, a szépség és a humánum meglátásához keresi a kifejező tematikákat és eszközöket, s találja meg enterieurjeiben, portréiban, tájképeiben, csendéleteiben, vagy éppen személyközi viszonylatok megragadásában.” A figuratív és non-figuratív festészet határán alkotó festő által alkalmazott meleg színvilág szintén alátámasztja az emberi, egyetemes otthonosság eszmeiségét.

Az utolsó művészeti tárgyú írás Kállai R. Gábor Kafka műveiről szóló esszéjét boncolgatja. Kállai R. műve a kafkai állattörténet-novellák elemzésén alapul, megvilágító erejű azonban az egész életmű tekintetében is. Az állattörténetek túlmutatnak önmagukon, írójuk a múlt század központi problémáira (elidegenedés) világít rá a groteszk eszközével és a művészi ábrázolás segítségével szólítja meg az emberiség öntudatát.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Publicationes Jaurinensis op. 5. Széchenyi István Főiskola, Győr. 2001. 335 oldal.

² A szerző előző tanulmánykötete “Az út maga a cél. Társadalomelméleti tanulmányok” címmel 1995-ben jelent meg (MTA PTI).

³ Azt is mondhatjuk, hogy szerzőnk itt a magyar jogelmélet egyik legizmosabb tradíciójának folytatója

Előadás a Budapesti Francia Intézetben 2002. március 5-én.Jó estét kívánok!

Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttek a Francia Intézet rendezvényére. A szép számú közönséget látva, úgy gondolom, van érdeklődés Magyarországon a liberális globalizáció elleni mozgalmak iránt. Ezek egyik aktív szereplője az a franciaországi egyesület, amelyet ma este képviselek.

“Liberális globalizáció” – ezt a kifejezést használjuk arra, hogy minősítsük a valóban létező globalizációt – ahogyan régen, különösen errefelé (így Magyarországon is), létező szocializmusról beszéltünk, nem pedig a szocializmus elméleti fogalmáról. Nem arról a globalizációról lesz tehát szó, amiről álmodozunk, vagy amit magunknak kívánnánk, hanem arról, ami a szemünk előtt zajlik. Erre a globalizációra létezik egy angol kifejezés, amely sokkal egyértelműbb, mint francia megfelelője: corportlead globalization – mondja az angol, ami az a fajta globalizáció, amelyet a nagy nemzetközi korporációk vezetnek. Azaz a pénzpiacok szereplői és a multinacionális cégek. Tehát egyáltalán nem demokratikus jelenségről van szó, ami valamilyen kollektív akaratból indulna ki, mint amilyenek például a városok, a régiók vagy az államok. Itt egy olyan folyamatnak vagyunk részesei, amely a nyolcvanas évek elején indult, elsősorban az Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból. Segítségével a nagy cégek új feltételeket szabnak, és újra formálják a világot – immáron saját érdekeik szerint. A mi számunkra pedig, amikor liberális globalizációról beszélünk, ez egyfajta diktatúra, mégpedig a pénzpiacok és a transznacionális cégek diktatúrája. Nem félünk a “diktatúra” kifejezés használatától.

A lassan negyedszázada elindult globalizációt elsősorban az Egyesült Államok kezdeményezte – természetesen csakis saját érdekeit szem előtt tartva –, majd követték mások is, világszerte. Először Thatcher asszony Egyesült Királysága. Azután a különböző nyugat-európai kormányok, jelesül éppen a francia kormány. Megállapítható az is, hogy ezidáig az Európai Unió is jobbára a liberális globalizáció ügynökének szerepét játszotta.

A különböző európai egyezmények, a Maastrichti, az Amsterdami és a Nizzai Szerződés, egytől-egyig olyan szövegek, amelyek logikája szintén a liberális globalizációt tükrözi. E jelenséget valamennyi kormány tolta-húzta, volt olyan, amelyik a bal-, s volt, amely a jobboldalra hivatkozva. Franciaországban például – ellentmondásos módon – a baloldalra hivatkozó kormányok voltak a liberális globalizáció legaktívabb protagonistái.

Ragyogó jövőt ígértek nekünk. A multilaterális intézmények és a kormányok által terjesztett felfogás szerint, minél inkább előrehalad a liberalizáció, annál jobb lesz mindannyiunknak. E rajongással várt jövő azonban csalódást hozott. A kelet-közép-európai kommunista hatalmak és a Szovjetunió bukása szabad terepet engedett a liberális erőknek. Annak idején, a kilencvenes években, azt mondták, hogy immár csak egyetlen egy világ létezik: a demokráciáé és a piacgazdaságé. Egyesek, mint az amerikai Fukujama, a történelem végét is hirdették. Azóta, immár tíz esztendeje, látjuk, mire képes valójában a liberalizmus. Nem voltak határai, ezért megmutathatta, és meg is mutatta, meddig mehet el. Az eredmények azonban egyáltalán nem feleltek meg a reményeknek. Sehol a világon.

Azt hiszem, a liberalizáció okozta csapások utáni ébredés Franciaországban különösen jól érzékelhető. Itt ugyanis elég pontosan meg is lehet határozni, mikortól kezdték elutasítani az emberek a liberális globalizációt. Először az 1995. novemberi-decemberi nagy sztrájkok, a kiterjedt szociális mozgalom során. Ez a sztrájk főleg a közszolgálatokat érintette, különösen a tömegközlekedést. Önök között talán akadnak olyanok, akik annak idején éppen Párizsban voltak. Biztosan emlékeznek arra, hogy ez a sztrájk nem csak meglehetősen zavaros volt, hanem egyidejűleg rendkívül népszerű is. Ez pedig igazán ritka. Ha sztrájkolnak a metrósok, a buszosok, a vasutasok, ez általában nem népszerű. Én közel lakom Párizshoz, Vincennes-ben, de akkor két óra kellett kocsival, hogy Párizsba érjek dolgozni. Felvettem stopposokat, sokat beszélgettünk, és egyszer sem találkoztam olyan emberrel, akinek ellenszenves lett volna a sztrájk. Hogy miért álltak a franciák a sztrájk mellé? Mert jól látták, hogy a közszolgálatokban dolgozók elleni támadás után a többi dolgozó is sorra kerülhet. Vagyis a közszolgálat dolgozói valamiféle “frontvonalat” képviseltek. És ha ez a frontvonal összeomlik, az nagy visszalépést jelentett volna valamennyi dolgozó szempontjából. Ez volt az oka a sztrájk széleskörű támogatottságának.

Az angolszász pénzügyi sajtó e sztrájkot akkoriban “az első, liberális globalizáció elleni sztrájknak” nevezte. Természetesen a “mezei sztrájkolónak” nemigen volt olyan érzése, hogy ő a liberális globalizáció ellen küzd. A pénzügyi sajtó azonban – amely “komoly és igényes” emberek felé kommunikál, olyan emberek felé, akik befektetéseikhez valós képet akarnak kapni a mindenkori helyzetről, hogy elemezni tudják kockázataikat stb. – tökéletesen megértette a dolgot. Jóval mások előtt. Egyébként, akiket tényleg komolyan érdekel a liberális globalizáció, azoknak ajánlom az angol, az amerikai vagy a francia pénzügyi sajtó olvasását. Ezek a lapok ugyanis másoknál sokkal pontosabban elemzik a történteket. Azt is nagyon közelről megfigyelik például, hogy mi mit teszünk. Bevallom, hogy mint az ATTAC elnöke, rengeteg időt töltök azzal, hogy újságírókat fogadok a Wall Street Journaltól, a Financial Timestól, a Business Weektől, a Reuterstől vagy a Blumbergtől. Ami azt bizonyítja, hogy komolyan vesznek minket. Számomra ez mindenesetre biztató jel. S abban reménykedem, hogy nem fogunk csalódást okozni azon félelmeiket illetően, amelyeket időnként kifejeznek.

Az ATTAC-mozgalom ott és akkor született, ezekben a sztrájkokban. Vannak olyan újságok, mint az általam képviselt Le Monde diplomatique, amelyek húsz éve elemzik a liberális globalizáció jelenségét. De gondolataink, elemzéseink a közelmúltig elszigeteltek maradtak, még a francia média területén is. A politikai pártokba, beleértve a baloldaliakat is, nem hatoltak be. A 1997. évi kelet-ázsiai pénzügyi válság volt az – hatása később átterjedt Oroszországra és Brazíliára is –, amely felnyitotta a szemeket. Láttuk, hogy a multilaterális intézmények, mint az IMF, mennyire durván tévedtek. Sőt, hogy folyamatosan durván tévednek. Azt is tapasztalhattuk, hogy a tőke birkatermészetű viselkedése mekkora veszélyt jelenthet a népek számára. Megállapíthattuk, hogy a szabad tőkemozgás dogmája – a liberális globalizáció három szabadságából az egyik – mennyire katasztrofális hatású lehet. Persze, e “szabadsággal” kapcsolatosan idézőjelet kell használjunk, mert valójában csupán a szabadságot megszüntető szabadságról [liberté liberticide] van szó. A másik két “szabadság”, a beruházási és a kereskedelmi “szabadság”, véleményem szerint, szintén szabadságellenes szabadság.

1998-ben több nyugati országban, de főleg Franciaországban, harc bontakozott ki a Multilaterális Beruházási Egyezmény (Accord Multilateral d’Investissements – AMI¹ ) terve ellen. Egyesek “új alkotmánynak” nevezeték ezt a bűnös tervet, amelynek az volt a célja, hogy a befektetők minden jogot megkapjanak, míg az összes kötelezettséget a kormányoknak kellett volna magukra vállalniuk. E tervről tárgyaltak az OECD keretében, amelynek Magyarország is tagja. A tárgyalások titokban, vagy legalábbis “diszkréten” zajlottak. Az elfogadott szöveg annyira szégyenteljes volt, hogy az OECD ki sem merte adni. Amerikai és kanadai csoportok szereztek egy példányt belőle, amit 1998-ban feltettünk a Le Monde diplomatique honlapjára. Ily módon fény derült e tervre, s ismertté vált botrányos jellege. És sok szervezet, köztük az ATTAC – amely éppen akkor született –, jól célzott akciójára volt szükség ahhoz, hogy az akkori francia kormányt, jelesül Lionel Jospin miniszterelnököt arra kényszerítsük, hogy Franciaország kilépjen ezekből a tárgyalásokból, ami 1998 októberében meg is történt. Nem spontán módon, hiszen fél évvel azelőtt a miniszterelnöki hivatal még “jó dolognak” tartotta az AMI-t, a pénzügyminiszterünk egyenesen “barátinak” nevezte. Ez nagy győzelem volt, az első győzelem, amit elértünk. Sajnos, csak ideiglenes volt ez a diadal, hiszen nyilvánvaló, hogy az OECD ajtaján kitessékelt AMI a WTO ablakán és más csatornákon keresztül visszajön, méghozzá világszintre emelve, például az amerikai féltekén a NAFTA (North American Free Trade Agreement, Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyez­mény) révén. Az akció hatásáról mégis azt mondanám, hogy további jó pontokat szereztünk vele a közvélemény előtt.

Az ATTAC tehát 1998-ban született meg, mégpedig Ignacio Ramonet barátomnak, a Le Monde diplomatique igazgatójának vezércikke nyomán, az általa kiváltott újfajta hangulat következményeként. Annak hatására, hogy Ignacio cikkének ez volt a címe: “Fegyverezzük le a pénzpiacokat!”.² Azzal, hogy a pénzpiacokat a valódi gazdák gyanánt kezeltük, amelyek de facto kormányoznak, csupán egy nyilvánvaló dolgot állapítottunk meg. Nem egyszer azonban éppen a nyilvánvaló dolgok nincsenek szem előtt. Ezért ha megnevezünk valamit, sokszor hatalmas lépést teszünk előre. Mert ettől kezdve már nem csak mi mondtuk, hogy a pénzügyi piacok uralkodnak, hanem a politikusok, az európai biztosok is. Emlékszem az egyik európai biztosra – a francia Yves Thibaut de Silguy-ről van szó –, aki 1998-ban vagy 1999-ben, Toulouse-ban részt vett egy vitában, ahol kijelentette: “eljött az ideje annak, hogy a francia politikusok megértsék: a piacok kormányoznak”. Ez tiszta, világos beszéd volt, szívből szólt, és helyére tette a dolgokat. A mai napig, ha olvassuk a sajtót, azt látjuk: amikor Bush úr, Schröder vagy éppen Jospin úr mond valamit – ezt vagy azt –, a cikk felett vagy alatta mindig szerepel valamilyen alcím, miszerint “piacok jól (vagy éppen rosszul) reagáltak.” Vagy hűvösek. Vagy idegesek. Tehát mindig van egy alcím a piacok reakciójáról. Ez azt jelenti, hogy a piacok teljes mértékben a közélet résztvevőjévé váltak. De vajon ki választotta a “piacokat”, ki hatalmazta fel őket arra, hogy a közéletben részt vegyenek? Senki. És mik, kik is azok a “piacok”? Ezt persze, tudjuk. Alapvetően azok, amelyek a nagy cégek likviditásával gazdálkodnak, a magánnyugdíj-alapok, a biztosítók stb. Vagyis a világgazdaság szintjén nagyjából három-, négyszáz szereplő, olyanok, “akik” hatalmas összegekkel gazdálkodnak. Ők döntenek. Másként szólva, egy olyan helyzet előtt állunk, ahol a hatalom csúcsán található az a pénzügyi spekuláció, amely megadja a hangot a pénzügyi világnak, annak, amely uralkodik a gazdaságban, a társadalomban. A legmagasabban a spekuláció áll, legalul meg a társadalom. Az ATTAC és más haladó mozgalmak terve, hogy ezt az egészet meg kell fordítani. Tehát a legtetejére kell tenni a társadalmat, s az aljára a spekulációt. Továbbá: hatékony intézkedések szükségesek a spekuláció szabályozására.

Mindeme felismerések hatására, az ATTAC-mozgalom fokozatosan teret nyert, és szeptember 11-ig a liberális fogalmak, amelyek ellen harcolunk, hatalmas területeket veszítettek el. Amikor azt mondom, “liberális”, a szót közgazdasági értelemben használom. Jól tudom, hogy angolul a “liberal” mást is jelent. Én a gazdasági liberalizmusról, neoliberalizmusról beszélek. Franciaországban, mint tudják, nemsokára elnökválasztás lesz.³ Az egyetlen jelölt, aki nyíltan hivatkozik a liberalizmusra, Alain Madelin, három százaléknál tart a közvélemény-kutatások szerint. Egyetlen más jelölt – sem az elnök, sem a miniszterelnök – nem használja soha a “liberális” kifejezést. Ez valahogy tabu szóvá vált a francia politikai életben. A könyvkiadók világában az egyetlen téma, ami nagyon-nagyon jól eladható, az antiliberális témájú könyvek. Ezek közül egyesek, mint Viviane Forrestertől a “L’horreur économique”, több százezer példányban kelt el. Lefordították minden nyelvre, köztük magyarra is.⁴ A liberálisok teljesen védekező helyzetbe kerültek. Azt lehet mondani, hogy szimbolikusan – hangsúlyozom, csupán szimbolikusan – a liberalizmus elveszítette a szellemi játszmát. Méghozzá a közismertté vált katasztrófák okán. Ha azt mondom, “katasztrófák”, ezt nemcsak én minősítem így, nemcsak a Le Monde diplomatique mondja, hanem a Világbank, az IMF, az UNDP (az ENSZ Fejlesztési Programja), és olykor még az OECD jelentései is. Azt látjuk, hogy a glo­balizáció hatására az egyenlőtlenségek rendkívüli módon növekedtek, az országok között és az országokon belül egyaránt. Egy olyan országban, mint Franciaország, amely gazdag, és ahol gazdasági növekedés van, egyszerre létezik globális értéknövekedés és szegénységnövekedés. Egy egyre gazdagabb országban egyre több szegény van. Mindezt érzékelik, észreveszik az emberek. Emlékszem egy tavaly júliusban, a Le Monde című napilapban megjelent közvélemény-kutatásra. A feltett kérdés a következő volt: “Kinek lett haszna a globalizációból?”. A megkérdezett emberek kétféle választ adhattak. A lista elejére a transznacionális cégek (55%) és a pénzpiacok (48%) kerültek, jóval utánuk az Egyesült Államok (32%), s jóval, jóval mögöttük Európa (11%). És a legvégén szerepelt a sorban az, hogy mindenki, az egyes emeber (1%). Franciaország közvéleményében a liberális globalizáció tehát rendkívül népszerűtlen. És ezzel párhuzamosan, azok a mozgalmak, amelyeket képviselünk, mind jobb megvilágításba kerülnek.

Annál is inkább, mert egyfajta fordulatot tapasztalunk. Egyesek azt mondják, hogy a globalizációellenes mozgalmak először konkrétan Seattle-ben nyilvánultak meg. Ott, az utcán, valóban láthattuk egy mozgalom kibontakozását. Mégsem szabad, hogy illúzióink legyenek Seattle-ről. A WTO-tárgyalások ugyanis Seattle-ben, 1999 decemberében nem a tüntetésektől buktak meg. Ez a konferencia a demonstrációk nélkül is megbukott volna, a különböző csoportok érdekellentétei következtében. Az EU és az Egyesült Államok, vagy a déli országok stb. közötti nézeteltérések miatt. Tehát be volt programozva a konferencia kudarca. Keletkezett azonban ott valami mediatikus káosz, mégpedig a közrend rossz kezelése miatt. Furcsa, hogy néha a történelem nem sok mindenen, kis dolgokon múlik. Azt hiszem, ha az Egyesült Államoknak lett volna egy francia színvonalú belügyminisztere, aki megszokta, hogyan kell rendvédelmi szempontból kezelni az ilyen tüntetéseket, nem lett volna az egész. A Seattle-ügy sokkal jobban megoldódott volna, és nem áll elő ez a mediatikus káosz. Láttuk, látványosan megtapasztaltuk, amint Seattle-ben több ezer, több tízezer ember tüntet mégpedig a liberális globalizáció egyik intézménye, a WTO ellen. S ezzel valami új szokás, új tradíció keletkezett. Azóta minden IMF-, Világbank-, WTO-összejövetelt automatikusan kísérnek ellentalálkozók fórumokkal, tüntetésekkel. És azt hiszem, hogy ez egy nagyon jelentős haladás az emberek lelkében: sok állampolgár megértette, hogyan is működik a globalizáció. Röviden a következőképpen. Gazdaságpolitikai konszenzusok alakulnak ki a multilaterális intézményekben, az egyetemi vagy az egyéb “think tanks”-ek (agytrösztök) munkálatai nyomán és alapján, amelyeket a nagy cégek finanszíroznak. Az Európai Unió szintjén is kialakulnak ilyen konszenzusok. Azután, főleg az egyetemek közgazdasági tanszékeinek csatornáin és a gazdasági újságírókon keresztül – akik bárminemű kritika nélkül továbbítják azt, amit ezekben az intézményekben mesélnek – átkerülnek a társadalomba. Végül beépülnek a köztudatba, és átalakítják a közgondolkodást. Van ugyanis valami összefüggő láncolat, ami masszívan népszerűsíti a liberális gondolkodást, különösen a médiában. Ha hallgatják a francia rádióadókat reggel 7 és 8 között, megtudhatják, hogyan áramlik minden nap a neoliberális propaganda. Ott ugyanis ultra-liberálisok a főszerkesztők. A lakosság 3%-át képviselik, de a francia reggeli rádiós műsor 100%-át teszik ki.

Most visszatérek Seattle-re és az azt követő tüntetésekre. 2000 decemberében a nizzai Európai Tanács alkalmából kulcseseményre került sor. Tudjuk, hogy az EU tagországai egymás után, ábc-sorrendben gyakorolják az Unió elnökségét. Jelenleg Spanyolország adja a soros elnököt. Annak idején, amikor Franciaországon volt a sor, egy fontos lépést tettünk. Először tekintettük át az EU politikáit. Ezeket egy egyforma logika kontinentális “ragozásaiként”, változataiként írtuk le – ultraliberális logika gyanánt. A liberális programoknak ugyanis különböző elnevezései vannak. Ha Latin-Amerikáról vagy Afrikáról van szó, akkor ezeket “strukturális átalakításoknak” hívják. Ha az EU-ról, akkor az “Európai Központi Bank függetlenségének” nevezik, vagy “stabilitási és fejlődési paktumnak” hívják. Költségvetési-stabilitási paktumnak, ami valójában költségvetési megszorítást jelent. Önök mint közép-kelet–európai ország számára pedig egy másik elnevezés van fenntartva: a “közösségi vívmányok [acquis communautaires] átvétele”. Mindezen programok, politikák azonban pontosan egyformák. Nekünk Franciaországban nem kell elszenvednünk az IMF-et. De a költségvetési stabilitási paktumot és az Európai Központi Bankot igen. És nemsokára Önök is el fogják szenvedni ezeket, sőt, még sokkal inkább, mint mi, a “közösségi vívmányok átvétele” miatt. Így már érthető, hogy az EU politikái miért kerültek a tüntetések célpontjainak első körébe. Ez azóta sem szűnt meg. Nizza után következtek a tüntetések Göteborgban, Svédországban, tavaly decemberben pedig Brüsszelben, majd Barcelonában stb. Tehát vannak helyes felismerések, és van valamiféle öntudatra ébredés. Az emberek haladnak a pénzügyi, gazdaságpolitikai mechanizmusok megértésében. És természetesen a G8 (a fejlett ipari országok vezetői) genovai találkozójának is ez volt a jelentősége.

Szeptember 11. előtt az antiglobalizációs mozgalmak felfelé ívelő fázisukban voltak. De addig is léteztek már kísérletek arra, hogy kriminalizálják e mozgalmakat. A liberálisoknak nincs már más, új érvük, hogy indokolják a liberális globalizációt. Ezért visszatámadva védekeznek. Ahelyett, hogy a globalizációkritikai fogalmakat támadnák, inkább azok terjesztői ellen fordulnak. Az elsősorban az Egyesült Államokban terjesztett magyarázat a következő: a globalizációellenes mozgalmak egyrészt erőszakosak, másrészt demokráciaellenesek. Láttuk ennek következményeit Genovában, a G8-találkozó során. Genovában megtörtént az erőszak, mint ahogy megtörtént Barcelonában is, éppen egy hónappal ezelőtt. Csakhogy ez olyan erőszak volt, amit a kormányok ösztönöztek, és előre meghatároztak. Erőszak akkor van, ha egy kormány úgy dönt, hogy legyen, s nincs, ha azt akarja, hogy ne legyen. Brüsszelben például, negyedévvel ezelőtt, a belga kormány úgy döntött, hogy nem lesz erőszak. És nem lett. Olaszországban, Genovában, a Berlusconi-kormány esetében viszont valódi összeesküvésről lehet beszélni. Perek vannak folyamatban, tanúvallomásokkal, nyomozói jelentésekkel, amelyek kimutatják az együttműködést a rendőrség és az úgynevezett “black block” egyik része között. Ezek olyan többé-kevésbé anarchista csoportok, amelyekbe beépült a rendőrség. Talán köztünk is voltak ügynökeik. Ott voltam Genovában. A hangulat Chilére emlékeztetett. Rettenetes feszültség volt, ahol mindenkit érhetett gumibotütés, rendőri ütlegelés. Akkor, szombat reggel, Genova egyik negyedében láttam, amint boltokat, benzinkutakat rombolnak bunkóval és fejszével felfegyverkezett emberek. Mindent szétzúztak. Ötven méterrel odébb meg ott voltak a carabinierik, s közömbösen nézegettek a túloldalra. Tehát tőlük nyugodtan rombolhattak mindent, a kamerák előtt – vagy éppen azért. Ugyanis az olasz tévékben, amelyeket Berlusconi irányít, csakis ezt lehetett látni. Túl ezen, arra is ösztönözték ezeket az embereket, hogy agressziót kövessenek el a békés tüntetők ellen. Azok ellen, akik sokan voltak, több mint kétszázezren. Kétszázezer békés demonstráló, s velük szemben ezer, legfeljebb kétezer erőszakos tüntető. A cél az volt, hogy ezt a kétszázezret összevegyítsék azzal a kétezerrel, akiket ők, a hatalom emberei manipuláltak. Ez a kísértés ma is létezik. Azt lehet mégis mondani, hogy erőfeszítéseik ellenére, ezt az összeesküvést sikerült kideríteni, leleplezni, s ezért mindennek csekély az esélye arra, hogy lejárassa az állampolgárok békés, antiglobalizációs megmozdulásait.

És bekövetkezett szeptember 11. Mi volt a hatása? Az első dolog, amit tudnunk kell, hogy az amerikai vezetők, akiket sok európai újságíró, politikus is követett, azonnal a kriminalizálás eszközeivel léptek fel. A következő egyenletet próbálták elterjeszteni: antiglobalizáció = amerikaellenesség = cinkosság a terroristákkal – miközben valamennyi globalizációellenes mozgalom egyértelműen elítélte az Egyesült Államokban történt terrorista merényleteket. Azzal kísérleteztek tehát, hogy a terroristák bűntársaival azonosítsanak minket. Pedig a két logikának nincs semmi köze egymáshoz. Amerika ellenesnek is neveztek bennünket. De vajon kik voltak ott Seattle-ben, Québecben vagy Washingtonban? Mi, európaiak is elmentünk, persze, de nem sokan. Akik tényleg sokan ott voltak, az amerikaiak. Folyamatosan együtt dolgozunk amerikai és kanadai hálózatokkal. Ezért mi vagyunk a legutolsók, akiket azzal lehetne vádolni, hogy Amerika ellenesek lennénk. Viszont tényleg határozottan ellenezzük az amerikai kormány bizonyos álláspontjait, politikáját. Ha én szemben állok a francia kormány valamilyen lépésével, attól még nem leszek “franciaellenes”. S Önök Magyarországon ellenkezhetnek a saját kormányukkal, anélkül, hogy ettől “magyarellenesekké” válnának.

Így érkezett el tehát szeptember 11. Néhány napig valóban egyfajta bizonytalanságot okozott az olyan mozgalmakban, mint a miénk. Az emberek önmaguktól kérdezték: mit fogunk most tenni, mit kell tennünk, mit is jelent ez az egész… Azután hamar észrevettük, hogy a “problémák” (a kifejezés nem az enyém, hanem Kofi Annané), amelyek megvoltak szeptember 10-e előtt, szeptember 12-e után is fennállnak. Pontosan ugyanúgy. Ugyanis szeptember 12-én, csakúgy, mint 10-én, s azóta is, harmincezer öt éven aluli gyermek halt, hal meg, világszerte, alultápláltságtól, az orvosi ellátás hiányától stb. Latin-Amerikában, ahol az elmúlt hónapokban volt alkalmam sokat utazgatni, ha szeptember 11-ére gondolnak, inkább egy másik szeptember 11. jut eszükbe. 1973. szeptember 11-e, amikor egy nemzetközi terrorhálózat, amelyet CIA-nak hívnak, megbuktatta a chilei nép által törvényesen megválasztott kormányt, és egy húszéves fasiszta diktatúrának nyitott utat. Latin-Amerikában ezt az emberek nem felejtették el. Minél többet szenvednek a szegénységtől, az igazságtalanságtól, annál kevésbé tartják fontosnak ezt a mostani szeptember 11-ét. Nem mondom azt, hogy ez nem volt jelentős esemény. De sok országban, Afrikában, Latin-Amerikában – nem is beszélve az arab világról – a nép alapvető reagálása az volt, hogy “sajnáljuk, persze, s ellenezzük, ami történt, de nekünk más problémáink vannak. Mi negyven éve szenvedünk az IMF és a Világbank terrorizmusától.”.

A hozzánk hasonló mozgalmak számára tehát szeptember 11. némi megtorpanást, ideiglenes lelassulást okozott. Végül, hosszabb távon azonban ellenkező hatást váltott ki: gyorsításhoz vezetett. Szemben azzal, amire sokan számítottak, a globalizációellenes mozgalmak mindenhol folytatták tevékenységüket, sőt, fokozták erőfeszítéseiket. Emlékszem, hogy részt vettem a németországi ATTAC elindításában, 2001 októberében, azaz egy hónappal szeptember 11. után. Huszonötezer rendkívül lelkes ember volt jelen Berlinben. Egyes német újságok úgy írták le a mozgalom elindítását, mint ami pofont adott Bushnak és az amerikai politikának.

Két dolog a bizonyíték arra, hogy előre haladnak ezek a mozgalmak. Az első, hogy továbbra is felkeltik az angolszász és egyéb pénzügyi sajtó érdeklődését. Továbbá azon multilaterális intézményekét is, amelyek a kritika össztüzében állnak. Decemberben részt vettem Párizsban egy összejövetelen, ahol több civil egyesülettől, az IMF-től, a Világbanktól, Davosból voltak jelen. Egyetlen célja volt a tárgyalásnak: a televíziós viták eljárásának a kidolgozása. Ők és mi közöttünk. Csupán az eljárásról volt szó, nem beszéltünk a lényegről, a politikákról, az IMF-ről. Mit állapíthattunk meg ott? Először is, hogy ezek az intézmények tökéletesen ismernek minket. Sőt, egyenesen el voltam ájulva attól, milyen pontosan ismeri az ATTAC-ot a Világbank egyik alelnöke. Igen, ilyen alaposan felkészült embereket küldtek. S mi volt a fő törekvésük? Az, hogy be akarnak vonni minket. “Kooptálni”, ahogyan angolul mondják. Velünk akartak mutatkozni a fényképeken. Közös álláspontokat kerestek. A “Davosi Fórum” egyik vezetője – Costa Rica egykori köztársasági elnöke, José Maria Figueres – azt mondta nekem: “Nézze, Cassen úr, önök már nyertek.”. “Tényleg? És mit nyertünk?” “Önök már nyertek – felelte –, hiszen most hajlandóak vagyunk tárgyalni az adósság átütemezéséről és más témáikról: a szegénységről, az éhezésről, az egyenlőtlenségekről stb. Ez az önök sikere, aminek örülhetnek. S mivel tettünk egy lépést önök felé, most legyenek szívesek, tegyenek önök is egy lépést felénk. Miért ne fogalmaznánk meg például közös javaslatokat?” Azt válaszoltam: “Ön tökéletes tévedésben van, nem erről van szó. Mi hajlandóak vagyunk nyilvánosan tárgyalni önökkel. Mindkettőnk érdeke, hogy tárgyaljunk, az érdekek azonban nem azonosak. Az önök számára a lényeg, hogy úgy tesznek, mintha tárgyalnának. Nekünk meg az a célunk, hogy leleplezzük önöket, s vádat emeljünk önök ellen.” Az érdekek tehát egyszerre közösek és ellentétesek. A multilaterális intézmények által folytatott politika rendkívül elvont, általános természetű. Folytonosan meghívásokat kapunk intézményeiktől, Davos-tól, az Európai Bizottságtól, azért, hogy – úgymond – “párbeszédet folytassunk”. Elmesélnék erről egy rövid, tanulságos történetet:

Tavaly Párizsban sor került egy Világbank- és IMF-ellenes tüntetésre, ott, ahol a székhelyük van, a 16. kerületben. A földszinten ötszáz ember nyüzsgött, zászlókkal, transzparensekkel. Nagyon jó volt a hangulat. A vége felé, ahogy a demonstráló emberek elmenni készültek, két ember kijött az épületből, és a tüntetők felé sétált: “Világbanki vezetők vagyunk, s a küldötteikkel szeretnénk tárgyalni”. “Miféle küldöttekkel?” – hangzott a válasz. “Hát az önökéivel. Állítsanak fel küldöttséget. Kívánják, hogy fogadjuk önöket?”. A demonstrálóknak eredetileg eszük ágában sem volt küldöttséget alakítani. Mivel azonban udvariasan kérték őket, alakítottak egyet. Ezután felmentek az irodahelyiségekbe, beszélgettek, ami persze, teljesen fölöslegesnek bizonyult. Meg vagyok győződve azonban arról, hogy ez a világbanki vezetők részére mégiscsak fontos volt. Az ő nézőpontjukból az történt, hogy “fogadtunk egy, a civil társadalom által küldött csoportot, tárgyaltunk stb.” Ugyanis erre vágynak, ez az, ami szerintük legitimálja őket. Ma már ugyanis egyre nyilvánvalóbb az ezeket az intézményeket körülvevő súlyos legitimációs deficit.

A liberális globalizáció leleplezésének egyik hatása éppen az, hogy masszívan nőttek az IMF, a Világbank, az OECD stb. kommunikációra szánt keretei. És azt hiszem, vezetőik olyan utasításokat kaphatnak, hogy tárgyaljanak. Bizonyára diadalmas havi jelentéseket készítenek: “45 NGO-t fogadtunk júniusban stb…”

Érdemben azonban szó sincs tárgyalásról. Egy tárgyalás ugyanis feltételezi, hogy menet közben mindenki kész változtatni álláspontján. Ez esetben viszont egyáltalán nem ez történik. Náluk a tárgyalás “public relation”-t jelent. Nagyjából így lehetne összefoglalni: “Igaza van, Cassen úr. Az ATTAC-nak igaza van. Egyetértünk a céljaikkal. Ezeket a célokat azonban más eszközökkel lehet elérni.” És újból felsorolják azokat az eszközöket, amelyeket már kívülről tudunk. Vagyis nem párbeszédről van szó. Egy sikeres dialógus feltétele, hogy másképpen alakuljanak az erőviszonyok. Mi nem a párbeszéd kedvéért akarunk beszélgetni. A multilaterális intézmények részéről tehát állandó a törekvés, a mindenáron való erőlködés, hogy – politikájuk legitimálása végett – “kooptáljanak”, bevonjanak minket.

És mindezek után eljött Porto Alegre. 2001-ben került sor az első Szociális Világfórumra. Brazil társainkkal együtt eredetileg egyfajta “Davos-ellenes” fellépésnek terveztük. Az első Porto Alegre-i fórumnak nagy sikere volt. Sőt, hatalmas, talán túlzott, mediatikus sikere is. Szeptember 11. után azonban a második Porto Alegre-i összejövetel sikere megkérdőjelezhetővé vált. 2002. január 31-én mégis megszületett az újabb átütő siker. Négyszer több küldöttség volt jelen, mint az előző évben. Javult a földrajzi képviselet is. Sokkal többen jöttek Afrikából, Ázsiából és Kelet-Közép-Európából, mint először. Hozzáteszem: nem voltak elegen, de többen voltak, mint tavaly. És ami a legfontosabb: nagyon sok küldöttség érkezett az Egyesült Államokból és Kanadából. Ezért valóban politikai sikernek számított. Elmondhattuk: ez még egy pofon Bushnak. Mindez pedig azt jelenti, hogy az erőszakos mozgalmakról, felforgatásról stb. szóló beállítás, amelyet szándékosan terjesztettek, többé már nem számíthat hitelesnek.

Porto Alegre fontosságáról egy másik összefüggésben külön is kell szólnom. Ugyanis jelentős előrelépést jelentett a többi rendezvényhez képest. A tüntetéseken csak azt mondjuk, hogy “nem”. Nem – erre vagy arra a globalizációs vagy egyéb politikára. Ebből keletkezik a globali­zációra nemet mondó, különféle mozgalmak “halmozódása”. Ugyanakkor a résztvevők ettől még megosztottak. Például a két nagy amerikai szakszervezet, az AFL-CIO (Amerikai Munkásszövetség, Iparági Szervezetek Kongresszusa) és az amerikai zöldek között nagyon kevés kapcsolódási pont van, sőt, lényegében egy sincs, s nagy ellenszenv létezik közöttük. Csakhogy észrevették: ugyanazzal az ellenféllel kerültek szembe. És ettől tanúi lehettünk annak, hogy ez a nagyon vegyes mozgalom valami mássá, többé érett. Például, ha egyikük valamit el akar érni, mondjuk konkrét célokat az adósságválság területén, akkor másokkal kell szövetséget kötnie. Figyelembe kell venni mások problémáját, éspedig nemzetközi szintéren. Porto Alegre így lett az alternatívák előkészítésének helyszíne. Nemcsak nemet kell tudni mondani, hanem igent is. Konkrét követelményeket kell támasztani.

Állíthatjuk tehát, hogy megbuktak a mozgalmainkat kriminalizáló kísérletek. De könnyebbek lesznek-e a dolgok ezek után? Szeptember 11. változtatott-e valamit? Igen. Mélyen megváltoztatta a dolgok állását. Mostantól a pénzügyi és gazdasági globalizációnak látható – azaz többé már nem csak láthatatlan – eszköz: fegyver is van a kezében, s a kéz, amely a fegyvert tartja, természetesen az Egyesült Államoké. Szeptember 11-ig azt lehetett mondani, hogy van NATO (amelynek Magyarország néhány éve a tagja), de mégsem a NATO a fő probléma, hanem az amerikai politika. Ennek egyoldalúságát – az “egyoldalúság” szemérmes kifejezés a “hegemónia” vagy az “imperialista” jelző helyett – leplezte le külügyminiszterünk, Hubert Védrine. Ez a politika abból áll, hogy az Egyesült Államok lényegében azt tesz, amit akar, anélkül, hogy bárkinek kikérné a véleményét. Az ENSZ, a NATO alkalmanként hasznos lehet, ha és amennyiben ez az USA számára szükséges. Néha viszont még akadályt is jelenthet a NATO, amely bár teljesen az Egyesült Államok kezében van, mégis úgy kell tennie, mintha a tagokkal konzultálna, mert ebben a szervezetben elvileg konszenzussal döntenek. Márpedig az Egyesült Államok senkivel nem akar konzultálni. Egyedül dönt, s ha kell, mindenkit elküld a fenébe. Az amerikaiak nem ratifikálták sem a kyotói egyezményt, sem a hagyományos fegyverekről szóló megállapodást. Hosszan sorolhatnám a multilaterális intézményeket, amelyekben az USA nem vesz részt, vagy amelyekből kilépett.

A jelenlegi terrorizmus elleni harc hátterében olyan törekvés húzódik meg, amely katonai eszközt kíván nyújtani a liberális globalizációnak. S ez eddig sikerrel is járt. 2001 novemberében például a Katarba összehívott WTO-találkozót az amerikai kormány úgy tekintette, mint a terrorizmus elleni harc egyik elemét. Az amerikai külügyminiszter, Colin Powell azt mondta, hogy az amerikai külpolitika első számú prioritása a szabad kereskedelem – a terrorizmus elleni harc után. S valahogy a WTO-t és a szabad kereskedelem kérdését bevonták a terrorizmus elleni harcba, mintegy annak elemeiként. Hogyan reagáltak erre más kormányok? A sajtóban a francia kormány, a német miniszter vagy a brit európai biztos – Chris Patten – részéről csupán rendkívül óvatos reagálás volt olvasható. Ez azonban nem mehet így sokáig. Van egy Európánk, ahol létezik egy “ABB-tengely” – Aznar, Blair, Berlusconi –, amely egész egyszerűen az Egyesült Államok parancsainak nyomása alatt áll. A brit kormányok hagyományosan az Egyesült Államok “pudlikutyái”, a különleges kapcsolat, a “special relationship” nevében. Amin egyébként jót nevetnek az amerikaiak. Ha elolvassák Carter volt nemzetbiztonsági tanácsadójának, Brzezinskinek a könyveit, látni fogják, hogyan teszi helyére ezt az állítólagos “speciális kapcsolatot”. Szerinte az Egyesült Államokban senki nem veszi komolyan – csak az angolok hisznek benne. Az Egyesült Államok kormányai mindig is inasuknak tekintették a brit kormányokat. Jelenleg Blairnek sincs semmiféle hatalma Bush mellett.

Az effajta militarizálás, amely egyre kiterjedtebben zajlik – a Kolumbia-tervvel⁵ például Latin-Amerikáig terjeszkedik –, újabb problémákat állít elő. A globalizáció elleni harc egyre nehezebbé válik, főként a harmadik világban. Ám, miként említettem, a problémák makacs dolgok, s mindaddig, amíg meg nem oldják őket – megmaradnak. Ez politikai harcainkban rendkívüli óvatosságra kényszerít bennünket. Különösen arra kell figyelnünk, hogy megmaradjunk azon az erőszakmentes irányon, amelyen elindultunk.

Köszönöm figyelmüket.

 

(Fordította: Philippe Breuil, szerkesztette: Szigeti Péter és Lugosi Győző)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Szójátékra alkalmas rövidítés: ami = barát.

² L. erről bővebben: “ATTAC – Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére”, Eszmélet, 45., 2000. tavasz, 189–190.

³ Mint ismeretes, a 2002. áprilisi franciaországi elnökválasztás, amelynek második fordulójába Jacques Chirac, illetve – a baloldali szavazók tömeges tartózkodása és megosztottsága folytán – a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen jutott be, a mérsékelt jobboldal és a baloldal összefogása nyomán, az előbbi elsöprő sikerét hozta. Az ezt követő nemzetgyűlési választásokon pedig a Chirac támogatására szerveződött választási szövetség szerzett “kényelmes” parlamenti többséget.

⁴ Gazdasági horror, Kossuth, Bp., 1998.

⁵ Plan de Colombia: Andrés Pastrana kolumbiai elnök által 1999 szeptemberében előterjesztett, majd az USA által felkarolt terv, amely hivatalosan a kolumbiai gerillák által ellenőrzött körzetekben folytatott kokaintermelés és -kereskedelem felszámolását, ténylegesen viszont az amerikai hegemónia s vele a neoliberális gazdaságpolitika katonai eszközökkel való helyreállítását/védelmét célozza a Kolumbia, Venezuela és Ecuador alkotta ún. “radikális háromszög” országaiban, tágabban a karibi, közép-amerikai térségben, illetve végső soron Latin-Amerika egészében.

Sokan, főleg a harcos antifasiszta mozgalmak úgy gondolják, hogy a Jean-Marie Le Pen által elért eredmény a 2002. tavaszi francia elnökválasztás első fordulójában a fasizmus feléledését jelenti. Ám ez tévedés: valójában egy történelmi előzmények nélküli, atipikus jobboldal sikerével van dolgunk, amely az állam kultuszát ultraliberalizmusra, a korporatizmust piaci viszonyokra, sőt, olykor a nemzetállam kereteit is regionális vagy tisztán helyi partikularizmusokra cserélte fel.

A Jean-Marie Le Pen által elért eredmény a 2002. tavaszi francia elnökválasztás első fordulójában újra napirendre tűzte a “harmadik generációs” nacionalista-populista pártok ideológiai jellegének kérdését, amelyeket a harcos antifasiszta mozgalom – de egyes szakértő elemzők is – a hagyományos szélsőjobboldali, sőt, fasiszta mozgalmak közé sorolnak.¹

Tévesen, hiszen valójában olyan atipikus jobboldal sikerével van dolgunk, amely az állam kultuszát ultraliberalizmusra, a korporatizmust piaci viszonyokra, sőt, olykor a nemzetállam kereteit is regionális vagy tisztán helyi partikularizmusokra cserélte fel. Kétségtelen: léteznek továbbra is önmagukat tekintélyelvű, fasiszta, sőt, nemzetiszocialista eszmék alapján meghatározó politikai alakulatok, ezek azonban mára marginálisakká váltak, miközben egyre inkább teret nyernek olyan, történelmi előzmények nélküli s korábbi szélsőséges ideológiákhoz nem kötődő pártok, amelyek – úgy tűnik – megoldást kínálnak egy zárt, széles konszenzust élvező s az ultraliberális gazdasági és szociális modellel szorosan összefonódó politikai alternatíva számára.

A harcos, neonáci szélsőjobboldal valójában sehol, még Németországban sem képvisel valós veszélyt. A Nationaldemokratischer Partei Deutschlands (NPD), az újnácizmus legális változata, amelynek betiltását egyébként a hatóságok fontolgatják, 1998-ban csupán 6000, 2000-ben pedig 6500 taggal rendelkezett. Annak dacára, hogy vezetője egy karizmatikus figura, Horst Mahler, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) korábbi ügyvédje és tagja, aki antiszemita megszállottsága folytán odáig jutott, hogy Németországnak elkerülhetetlenül szakítania kell a Soah által okozott tabukkal és bűntudattal. Ami a Deutsche Volksuniont (DVU) illeti, ez a revansizmust és az irredentizmust a náci időszak bizonyos fokú rehabilitálásával kombinálja, s támogatói a keleti tartományok zömében fiatal, talajt vesztett, munkás – az egykori Német Demokratikus Köztársaság szociális és gazdasági elrendezettsége iránt gyakran nosztalgiát tápláló – rétegei közül kerülnek ki. A DVU is elveszítette korábbi lendületét: 1998-ban még 12,9%-nyi szavazatot szerzett Saxe-Anhalt tartományban, a 2002. április 21-i választásokon viszont már listát sem állított. Ebben a Kereszténydemokrata Párt (CDU) keményebb politikai irányvonala és a Schröder-kormánnyal szembeni offenzívája alighanem éppúgy szerepet játszott, mint az ex-kommunista Demokratikus Szocializmus Pártjának (PDS) megerősödése.

Európa déli részén a falangizmus, a salazarizmus és a görög ezredesek diktatúrájának örökségét képviselő pártok szétforgácsolódtak. Spanyolországban az 1999. júniusi európai parlamenti választásokon elindult öt falangista vagy radikális párt együttvéve a szavazatok kevesebb, mint 1%-át kapta meg, s a szétesés hasonló eredményekhez vezetett a 2000. évi spanyol törvényhozási választásokon is: a francia Nemzeti Fronthoz közeli Democracia Nacionalnak a voksok 0,1%-ával kellett beérnie. Portugáliában a neosalazarizmus kudarca még szembeszökőbb: az Aliança Nacional örökébe lépő Partido Nacional Renovador csupán 0,07%-os eredményt ért el, míg a jobboldali-konzervatív Partido Popular, amelynek egyik szárnya EU-ellenes nézeteket hirdet, 8,75%-os rekord nagyságú szavazatarányt produkált.

Végül Olaszországban az Alleanza Nazionale (AN) előretörése nem sok esélyt hagy az át nem igazolt újfasisztáknak. Az AN jelenleg három áramlatra oszlik: Gianfranco Fini híveire – vezetőik Ignazio La Russa és Maurizio Gasparri –; ez az áramlat az, amely a franciaországi elnökválasztás első fordulója, április 21. után elutasított bármilyen kapcsolatot Jean-Marie Le Pen pártjával; egy mérsékelt, “de Gaulle-i” irányzatra, Altero Matteoli, Domenico Nania és Adolfo Urso vezérletével, amely elnöki rendszer megteremtésének szószólója valamint a Giovanni Alemano és Francesco Storace, Latium tartomány elnöke vezette Destra sociale-ra, amely a legközelebb áll a szociális fasizmus ideológiájához.

Az Alleanza Nazionale az olasz társadalmat foglalkoztató kérdések többségében e három irányzat között egyensúlyoz, s az olaszországi pártok sorában nem számít a legreakciósabbak közé, amennyiben vallási kérdésekben viszonylagos közömbösséget mutat. Így az abortuszról és a magániskolákról szóló törvények felülvizsgálata ügyében a Rocco Buttiglione-féle katolikus párt (CCD) az, amely – a tradicionalista-katolikus Egyesülés és Felszabadítás mozgalom hatására – nyomást gyakorol Berlusconi kormányára. Ilyen körülmények között, a Szociális Mozgalom – Háromszínű Láng, amelynek élén Pino Rauti, az Olasz Szociális Mozgalom (MSI) radikális szárnyának vezére, a Salo-i Köztársaság egykori “frontharcosa” áll, a 2001. májusi szenátusi választásokon a voksok csupán 0,3%-át kapta.

Ilyenformán Európában a “kemény” jobboldalnak ma azok a pártjai növelik befolyásukat, amelyek bár vállalják a tekintélyelvű mozgalmak ideológiai örökségének bizonyos részét, ám mind beszédmódjukat, mind szervezeti felépítésüket korszerűsítették. Egyfajta protekcionista, ultra­liberális kapitalizmust képviselnek; formálisan elfogadják a parlamenti demokráciát és a pluralizmust, s immár az intézményes keretek modernizálását, nem pedig a velük való szakítást hirdetik. Önmeghatározásuk közös eleme a nemzeti érdekek elsőbbsége, azaz a politikai, gazdasági és szociális jogok kizárólagos fenntartása a “tősgyökeres” nemzettagok számára. Egyforma ellenszenvvel viseltetnek a multikulturális társadalom eszméje iránt, amelyet mindennemű társadalmi diszfunkció forrásának tartanak. Korlátozni kívánják ezért a bevándorlást, illetve szeretnék megfordítani a migráció irányát a nem-európai származású betelepültek kiakolbolításával.

A francia Nemzeti Front (FN) e “vegyes formációk” kétségtelenül legjelentősebbike. Az FN által hirdetett “nacionalista kompromisszum” politikája a szélsőjobboldal különböző ideológiai hagyományai egyesítőjének szerepét tölti be, miközben Le Pen megnyilatkozásai a “zsidó internacionáléról” az 1930-as, 40-es évekre visszanyúló “rögeszmék” továbbélését mutatják.

Az FN gazdasági és szociális programja mindenesetre, amely idáig a szabadfoglalkozásúak, valamint a kis és közepes méretű vállalkozások vezetőinek választótáborát kívánta megnyerni, lényegét tekintve ultraliberális jellegű: a jövedelemadó megszüntetésének követelése – Jean-Claude Martinez ötlete –, a “fiskális szemlélet” állandó elutasítása, vagy a 35 órás munkahétről szóló törvény elvetése egyaránt arra utal, hogy Le Pen – miként a választások első fordulójának estéjén kijelentette – “gazdasági értelemben jobboldali”, noha sietett leszögezni azt is, hogy ugyanakkor “szociálisan baloldali” és “mindenekfelett francia”.

Ez lényeges kiegészítés egy immár tíz éve többségében népi választói rétegek körében népszerűségre szert tett párt számára, amely 1995 őszén e rétegekre tekintettel hirdette meg “szociális fordulatát”. Hogy miben áll e “fordulat”? Az állam szociális és gazdasági szabályozó szerepének rehabilitálásában – feltartóztatandó a liberális globalizációt. A Nemzeti Front szemszögéből azonban ez korántsem az állam újraelosztó politikájának vagy gazdasági szerepvállalásának előtérbe állítását jelenti: az állam a megmaradt szociális juttatások és jogok (foglalkoztatás, lakás, oktatás-képzés) előnyeiből kizárólag a nemzeti szempontok szerint kiválasztott állampolgárokat kívánja részesíteni.

Az FN-féle állam az ultraliberális globalizáció nyomán magukra maradtak, feleslegessé váltak megnyugtatása érdekében csendőrállamá alakul át, s diskurzusának középpontjába a közbiztonság és az erkölcsi lazaság kérdését állítja. A globalizáció posztulátumainak meg nem kérdőjelezését (leszámítva egyfajta “elvi” amerikaellenes retorikát) néhány olyan látványos jelszó hivatott leplezni, mint a kilépés az Európai Unióból – aminek hangoztatása persze sokkal egyszerűbb, mint a nemzetek Európájának megkerülhetetlen felépítése –, vagy a frankhoz mint fizetőeszközhöz való visszatérés.

Ugyancsak meglehetősen ambivalens képlet a másik nagy “vegyes párt”, a Vlaams Blok (Flamand Tömörülés, VB) is. Bár továbbra is hivatkozik Joris Van Severen nacionalista “sorsközösség”-eszméjére s olyan baloldalról jött, flamand kollaboráns-nacionalista teoretikusokra, mint Genri De Man vagy Edgar Delvo, magába foglal egy liberális áramlatot is, amelyet Alexandra Colen képvisel, aki Margaret Thatchert dicsőíti – mondván, hogy “országát megszabadította a szakszervezetek diktatúrájától” –, s az amerikai Dick Armey libertariánus téziseit ismétli.

A közkeletűen “szélsőjobboldalinak” tartott pártok közül a legsikeresebbek a skandináv országokban működnek. Dániában a Pia Kjaersgaard asszony által vezetett Dansk Folkeparti (Néppárt) 12%-ot szerzett a 2001. novemberi parlamenti választásokon, míg Norvégiában Carl Ivar Hagen pártja, a Fremskridtspartiet (Haladás Párt) 1997-ben 15,3%-ot ért el. E politikai formációk populizmusának forrása inkább a prosperitás, mintsem a válság (a norvégiai munkanélküliség nem számottevő, az olajbevételek magas életszínvonalat biztosítanak), választótáboruk a középosztály, az önálló vállalkozók s egyre növekvő mértékben a munkásság soraiból kerül ki. A norvég Haladás Párt mégis a munkaerőpiac teljes körű deregulációját hirdeti, beleértve a minimálbér megszüntetését is.

Ahogyan Tor Bjorklund és Jorgen Goul Andersen rámutatott² , ezekben az országokban, ahol a jóléti állam vívmányai mind a polgári, mind a szociáldemokrata kormányok alatt érintetlenek maradtak, a munkásosztály hűsége a baloldal iránt kezd megrendülni, s vele a munkás hagyomány autoriter komponense kerekedik felül, amely csak az “új jobboldalban” tud megtestesülni.

A tekintélyelvűség abban is kifejezésre jut, hogy ezek az etnikai és vallási tekintetben hagyományosan homogén társadalmak elvetik a multikulturalizmus felé való nyitást. A dán helyzet különösen aggasztó: a Néppárt a parlamentben immár abban a helyzetben van, hogy a törvényalkotás terén rákényszerítheti akaratát a liberális-konzervatív koalícióra: elfogadásra kerülhet például egy olyan törvény, amely a 24 évnél fiatalabb, azonos nemzetiségű külföldieknek megtiltja, hogy házasságot kössenek. A családegyesítés terén bevezetendő korlátozás, a tartózkodási engedély megszerzéséhez szükséges eljárás elnyújtása, vagy a rasszizmus vétségének kiiktatása a büntető törvénykönyvből szintén napirenden szerepel Dániában. Ez az idegengyűlölő, sőt rasszista – mindenekelőtt muzulmánellenes – jelleg a szóban forgó irányzat egészére jellemző, beleértve a francia Nemzeti Frontot is. Fontos szerepe volt a korábban Jörg Haider által vezetett osztrák Szabadság Párt (FPÖ; 1999-ben 26,9%), valamint a Christophe Blocher-féle svájci Demokratikus Centrum Unió (UDC; 1999-ben 22,6%) sokszor elemezett³ felemelkedésében is.

Néhány más, még ennyire sem kategorizálható politikai alakulat az utóbbi időben tűnt fel. Ilyen Hollandiában Pim Fortuyn listája, illetve a Leefbaar Nederland mozgalom. Az előbbi a szavazatok közel 34%-át szerezte meg a 2002. márciusi helyhatósági választáson Rotterdamban, s a május 15-én sorra kerülő parlamenti választásokon a szavazatok mintegy 20%-ára számíthat; az utóbbi pedig az említett helyhatósági választáson az első helyen végzett Almere-ban, Eindhovenban és Hil­versumban, igaz, országos szinten csupán a biztos szavazók 3,1%-ának támogatását bírja. Észak-Németországban a Partei Rechtsstaatlicher Offensive (PRO), amelyet Ronald Schill ügyvéd hozott létre, látványos sikert (19,4%) ért el a ham­burgi tartományi választáson, 2001 szeptemberében, illetve kevésbé jelentőset (4,9%) Saxe-Anhaltban, 2002 áprilisában.

Mi a közös ezekben a pártokban? Először is, a protestáló-populista jelleg: a két holland politikai alakulat megkérdőjelezi az országot kormányzó “ibolyaszínű koalíció” rendszerét, a PRO pedig a CDU-t azzal vádolja, hogy nem eléggé jobboldali (miközben támogatásáról biztosítja Edmund Stoibert a szep­temberben sorra kerülő választásokon). A másik közös elem: a “törvény és a rend” problémája, összekötve a bevándorlás elutasításával: az említett hollandiai formációk a túlzottan megengedő holland törvények korlátozásának szükségességét állítják előterébe, s a kérdést az észak-afrikai, főként pedig a marokkói közösség kriminalitására hegyezik ki; a PRO, amelynek vezetője belügyminiszter lett Hamburgban, programját a bűnözés felszámolására korlátozza. Végül: valamennyi esetben országos ambíciójú, helyi kezdeményezésekről van szó: a Leefbaar Nederland helyi listákat egyesítő koordináció gyanánt működik, a PRO pedig, bár úgy döntött, hogy nem állít jelölteket a 2002-es Bundestag-választásokon, országszerte erősíteni szándékozik jelenlétét.

Érdemes felhívni a figyelmet egy másfajta hasonlóságra is, amely az említett (és más hasonló) politikai formációk vezető figuráinak személyes arculatára vonatkozik: a szóbanforgó vezetők – miközben a néphez szólnak, sőt, hangsúlyozzák alacsony származásukat (Le Pen “ismerte az éhséget és a hideget”; Christophe Blocher, a szegény lelkész fia) – legtöbbször jómódúak, sőt dúsgazdagok: Blocher milliárdos egy multinacionális, vegyipari cég élén; Ulrich Marseille, a PRO listavezetője Saxe-Anhaltban, nyugdíjasház-hálózat alapításából szerzett vagyont.

Jelképes erejű eset Jörg Haideré, aki zsidók kifosztásából származó családi vagyont örökölt, s a magánszektor egyik fiatal, vezető káderét (Karl Heinz Grasser pénzügyminisztert) és a gyáriparosok vezetőjét, Thomas Prinzhornt vette maga mellé. A koalíció FPÖ-s miniszterei egyébként, a “nulla deficit”, a nyugdíjak jövője és a családpolitika kérdésében, munkás-szavazóbázisuk érdekeivel ellentétes irányt követnek, ami magyarázat lehet arra, miért szorult vissza a párt a koalíciós kormányba való, 2000 eleji belépése óta lezajlott időszaki választásokon.

A szélsőjobboldal pártjairól adott áttekintés felveti a kérdést: lehet-e még fasiszta alakulatokról beszélni, s elsősorban ezek ideológiai folytonosságát elítélni a jobboldali radikalizmus előtti, történelmi megnyilvánulásokkal? Úgy tűnik, inkább a régi sémákkal való szakítás az, amire figyelmet kell fordítani.

Az újfajta szélsőjobboldal reakciós jellegű tiltakozási forma a jobb- és a baloldalnak az ultraliberalizmus és a globalizáció posztulátumaihoz való tömeges csatlakozásával szemben. A baloldalnak azzal, hogy eltávolodik a népi rétegektől, és egy önmagát reprodukáló, technokrata és bürokratikus beszédmódba zárt elit segítségével kormányoz, kétségtelen a felelőssége. Ezt egyedül a jobb- és baloldal közötti különbözőség újbóli világossá tételével lehet jóvá tenni, illetve azzal, ha az állam ismét a közjó érdekében való cselekvés középpontjába kerül.

 

(Fordította: Lugosi Győző)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Yves Mény szerint, “a Nemzeti Front populizmusának sajátos vonása, hogy az általa felvállalt vezető szerep magába foglalja a fasiszta örökséget is. A NF olyan mélyen kötődik szélsőjobboldali értékekhez, hogy nem léphet szövetségre a hagyományos jobboldallal.” Liberation, 2002. április 24.

² “Radical Right-Wing Populisme in Scandinavia”, in: Paul Hainsworth (szerk.): The Politics of the Extreme Right, From the Margin to the Mainstream, Pinter, London-New York, 2000.

³ V.ö. Paul Pasteur: “Autriche, pourquoi la dérive”, Le Monde diplomatique, 2000. március; Peter Niggli: “La droite radicale perce en Suisse”, Le Monde diplomatique, 1999. december.

 

A visegrádi országok szélsőjobboldali pártjainak mondanivalója részben a történelmi hagyományokból, részben a rendszerváltás kudarcélményéből, és részben a globalizáció élményéből táplálkozik.A szerző a közös vonások mellett az eltérésekre is rámutat

A demokratikus erők ma Európa-szerte nyugtalanok a jobboldali radikális pártok és mozgalmak erősödése és az általuk mozgósítható választók számának növekedése miatt. (Vö. Betz, 1993, Falter/Jaschke/Winkler 1996, Kühnl 1998, Ramet 1999.) Ez a trend Európa nyugati és keleti felén egyaránt kirajzolódik, még ha okai és politikai tartalma néhány tekintetben el is tér egymástól. A nyugat-európai politikai klímaváltozás a poszt-indusztriális korszak beköszöntével és a posztmodern értékváltozással áll összhangban, pontosabban azzal a mélyreható társadalmi átalakulással és a belőle eredő konfliktusokkal, amelyek szorosan kapcsolódnak a neoliberális gazdaságpolitikához és a globalizáció következményeihez, például a fokozott mértékű bevándorláshoz. A kelet- és közép-európai jobboldali radikális tendenciák hátterében elsősorban az 1989-es rendszerváltozás óta végbemenő átalakulási folyamatokkal kapcsolatos traumatikus tapasztalatok állnak. Ebben az írásban azt tárgyalom, hogy az ún. kommunista rezsimek összeomlása után meginduló demokratizálással miként törhettek elő ismét szélsőjobboldali erők is a kommunizmus előtti időkből. Ehhez azoknak a konfliktusforrásoknak a feltárására is szükség van, amelyek táplálták a jobboldali radikalizmus fellépését Kelet- és Közép-Európában, és meghatározták politikájuk tartalmát. Arra is kitérek, hogy az ilyen pártok politikai potenciálja mennyire vethető össze egyáltalán a hasonló jellegű nyugat-európai pártokéval. Elemzésemet azonban részben terjedelmi okokból, részben kellő információk hiánya miatt, elsősorban az ún. visegrádi országcsoportra korlátozom. Azaz elsődlegesen az úgynevezett reform-országokat tartom szem előtt, amelyek élen járnak az Európai Unióhoz való csatlakozási folyamatban; a poszt-szovjet régiót és a Balkánt, amelyek külön elemzést igényelnének, csak mellékesen említem.¹

Mielőtt rátérnék a kelet-közép-európai helyzetre, előbb szükség van a szélsőjobboldali, jobboldali radikális és populista terminusok meghatározására, hogy pontosabban körülhatároljuk a vizsgálat tárgyát. A politikai spektrumnak jobb- és baloldalra való hagyományos megoszlása következtében minden párt, amely e spektrum szélső pólusain helyezkedik el, bizonyos joggal nevezhető szélsőségesnek. Azonban a szélsőjobboldalisághoz rendszerint tartalmi ismérvek is járulnak, olyan politikai és ideológiai ismérvek, mint amilyen a nacionalizmus vagy egyenesen a sovinizmus, a rasszizmus és antiszemitizmus, általában az intolerancia bármiféle kisebbséggel szemben, az idegenellenesség, és gyakran még a konfliktus-megoldás erőszakos módszerei iránti vonzódás is. Ennek megfelelően a szélsőjobboldaliságnak többféle megjelenési formája is lehetséges, amelyek a fenti ismérvek különböző súlyozásából illetve előfordulásából vagy hiányából kombinálódnak össze. Ezáltal a fogalmat gyakran nagyon eltérő pártokra alkalmazzák. Az újabb tanulmányok főleg két válfajuk között tesznek különbséget: a régi, hagyományos neofasiszta, és az új, “posztindusztriális” jellegű szélsőjobboldali pártok között, még ha nem is mindig egyszerű pontosan definiálni a köztük lévő különbséget (Mudde, 2000a, 16 skk.). A globalizáció kihívása és az Európai Unió fejleményei Nyugat-Európában a nyolcvanas években egy újfajta jobboldali radikalizmus kifejlődéséhez járultak hozzá, amely el akar határolódni az ódivatú szélsőjobboldaltól, annak demokrácia-ellenességétől és az erőszakhoz való vonzalmától. Szélsőjobboldaliként besoroltatni ma eleve stigmával ér fel, amelynek néhány országban – nevezetesen Németországban – súlyos jogi következményei is vannak. Ezzel szemben a jobboldali radikalizmus vagy jobboldali populizmus fogalma éppen ezt a különbséget hivatott kifejezni, amely ezen új, mérsékeltebb vagy modernebb szélsőjobboldal és a hagyományos – a történelmi fasizmussal összekapcsolt – szélsőjobboldal között fennáll. Az ilyen új pártok és mozgalmak hívei és követői ugyan radikálisan elutasítják a fennálló társadalmi-kulturális rendszert, ellenérzésük van az individualizmussal és a szabad piaccal szemben, rendszerint egy erős államot követelnek, de nem vitatják el eleve a demokrácia legitimitását (Betz, 1994, 4.). Bár politikailag radikálisak, de harci eszközeikben nem mondhatók szélsőségesnek. Ezért nevezik őket gyakran posztfasisztának, vagy ahogy Tamás Gáspár Miklós kifejezte, “reformfasisztának”. A történeti fasizmus néhány jellegzetessége ugyan megőrződött náluk, ha a konkrét politikai környezettől függő variációkban is: ilyen a társadalmi egyenlőségnek, vagy a marginalizált társadalmi csoportok integrációjának elutasítása. Tagadják az emberek egyenértékűségének eszméjét is, amint ez a gyakran tetten érhető rasszista előítéleteikben, a nyílt idegen-ellenességben vagy az olykor csak érzékelhető, de rejtett antiszemitizmusban kifejeződésre is jut.

A populizmus fogalma másra vonatkozik: arra, hogy a politikát rendkívül leegyszerűsítve ábrázolják, és gátlástalanul mozgósítják a félelmeket, ellenérzéseket és más negatív érzelmeket bizonyos hatalmi célok elérésére. A mai jobboldali radikálisok főleg populista módszerekkel teremtik meg választói bázisukat. A populista politikus mindig egy kollektíva – rendszerint a nemzet vagy nép, egy etnikum – nevében lép fel, redukálja a demokratikus politikai folyamat komplexitását. A populizmus tehát kevésbé a tartalomra, mint inkább a politikai stílusra vonatkozik. “A populizmus politikai stílus, amely a népre mint homogén entitásra hivatkozik, közvetlen kapcsolatot hirdet a nép és populista vezetője között, és egyfajta törzsasztal-diszkurzust űz a politikában.” (Mudde 2000b.)

Cas Mudde szerint a populizmusnak igen különböző történelmi formái léteznek. Kelet- és Közép-Európában, mint tudjuk, főleg a korai agrárius populizmusnak vannak mély hagyományai. A populisták elutasították az ipari kapitalizmust, mint kizsákmányoló, emberellenes, ráadásul idegenek (németek, zsidók) által fenntartott rendszert. Ezzel szembeállítják és az égig magasztalják a társadalom “egyedül egészséges” részét, a parasztságot, amelynek felkent képviselői a populista irodalmárok és politikusok voltak. A vér és rög misztikumának ez a hagyománya különös feltámadást ért meg Kelet-Európában a rendszerváltás után, még ha legyengített formában is, miután az új elitek egy csoportja eszközként használta fel ahhoz, hogy a poszt-kommunista hatalmi harcokban saját vezetési igényét általa legitimálja. (Ennek volt hazai kifejeződése a népies-urbánus vita új kiadása, amelye a kívülállók számára már alig érthető és magyarázható.)

Az agrárius populizmus hagyománya összekapcsolódik két másféle populizmussal. Az egyik a gazdasági populizmus; ez az állam által irányított zárt nemzeti gazdaságra törekszik, amely korrigálja a piaci mechanizmusokat, kiegyenlítő jellegű gazdaságpolitikát folytat, és elzárkózik a világgazdasági hatásoktól. A gazdasági populizmus válasz volt a történeti laissez faire kapitalizmus kihívására és az abból származó tömeges elnyomorodásra. Legismertebb történeti formája a peronizmus volt Argentínában. Mindkét eddig tárgyalt irányzat, az agrárius és a gazdasági populizmus is egyaránt felléphet a pártpolitikai spektrum bal- és jobboldalán. Az agrárszocialista mozgalmak millenáris elképzelései és a gazdasági populizmus sok elemét megvalósító kommunista politika a baloldali változatot példázzák, míg a jobboldaliakat a történeti fasizmus integrálta.

Ma ezzel szemben a populizmus harmadik változata, a politikai populizmus dominál, amely a “tiszta nép” és a “korrupt elit” dichotómiájában gondolkodik (Mudde, 2000b). A politikai populizmus arra törekszik, hogy a fennálló renddel szembeni növekvő ellenérzéseket a maga szekerébe fogja. Ebben nacionalista, idegen-ellenes és antiglobalista érzésekre támaszkodik. Tartalmilag a globalizált “szép új világgal” kapcsolatos szorongásokat lovagolja meg, illetve Európa keleti felén a poszt-kommunista országokban kialakult szociális helyzetből eredő társadalmi konfliktusokra épít.

Ezért a mai populista tendenciák, történelmi előképeik ellenére, már nem történelmi alapon, hanem inkább a mai demokratikus politika ellentmondásaiból értelmezhetők. A frissen elnyert szuverenitás kiüresedése, a társadalmi kiszolgáltatottságból eredő politikai elidegenedés, a közösségi szolidaritás felbomlása, illetve a szorongás az eddigi szilárd identitásoknak a globalizálódással összefüggő fenyegetettsége miatt – ezek azok a demokratikus politika előtt álló új kihívások, amelyek a populista politika mai táptalaját adják. Ezért van az, hogy míg a hagyományos neofasiszta pártok és csoportosulások ma ugyanolyan elszigeteltek maradnak, mint korábban, és rendszerint elvéreznek a választásokon, az új populista pártok és mozgalmak erősödnek, és olykor meghökkentő választási eredmények elérésére képesek. Igaz, hogy ezek a populista erők is gyakran folyamodnak a történelmi fasizmusból ismert gondolati panelekhez és politikai érvekhez, lényegében véve mégis új jelenségről van szó.

A kelet-közép-európai kontextusra áttérve, az egész régióban a nyugati radikális jobboldali populizmushoz hasonló tendenciákra bukkanhatunk. Az újonnan kifejlődött politikai pluralizmus keretei között ugyan neofasiszta csoportosulások is felléptek, s kihasználva a szabadságot, gyorsan megszervezték magukat. De ugyanolyan esélytelenek maradtak, mint Nyugaton. Ezzel szemben a populizmus sokkal erősebbé vált, sőt mint politikai stílus mindinkább benyomul a legnagyobb pártokba is, bár egyes pártokban inkább tetten érhető, mint másokban. Ez mindjárt rámutat egy lényeges különbségre is a jobboldali populizmus kelet- és nyugat-európai helyzete között. Nyugat-Európában a jobboldali populista pártok még az esetleg jó választási eredményeik ellenére is a demokratikus politikai nyilvánosság fekete bárányai. Meg kell küzdeniük az elismerésért, miközben a konzervatív demokraták határozottan elhatárolódnak tőlük. Európa keleti felén ezzel szemben az ilyen pártok először is sokkal provinciálisabbak, régimódibbak, ami azzal is magyarázható, hogy többnyire a kommunista uralom előtti populista hagyományokból merítenek, éspedig nemcsak az agrárius hagyományból, hanem a két világháború közötti szélsőjobboldali mozgalmak és pártok – nálunk elsősorban a nyilaskeresztesek – eszmetárából is. Ennél is lényegesebb különbség azonban, hogy a radikális populista hagyomány mifelénk a középtől jobbra eső pártokban is erősen képviselve van. Ily módon a mérsékelt és a szélsőséges jobboldal határai gyakran képlékenyek, néhány kérdésben alig különböztethetők meg egymástól. Ennek fő oka az, hogy a gyenge konzervatív pártok a demokratikus baloldallal szembeni harcukban a populista tendenciákat szívesen használják fel eszközként. Míg tehát a jobboldali radikális pártok a nyugati demokráciákban peremjelenségek, Kelet- és Közép-Európában gyakran kisebb koalíciós partnerként szerepelnek a jobbközép pártok mellett, illetve a többség megszerzéséhez szövetségesként kínálkoznak számukra.

 

A jobboldali radikalizmus társadalmi gyökerei

 

Európa keleti felén a szélsőjobboldali tendenciák fellépése a kommunista rezsimek összeomlásával függ össze. A demokratikus áttörés Kelet- és Közép-Európában széles átalakulási folyamatot indított el, amelynek dinamikája a politikán túl megragadta a gazdaságot, sőt hamarosan az élet minden területét áthatotta. Az elhúzódó stagnálásból és válságból eredő rendszerváltás felszámolta a korábbi egypártrendszert, és további reformok útját egyengette. A politikában egyik napról a másikra új mozgalmak és pártok jöttek létre, és a szabad egyesületi szervezkedés nyomán a civil társadalom is kezdett újjáformálódni. A politikai átalakulás pedig megnyitotta az utat a piacgazdasági reformok, illetve az államosított ipar és a kollektivizált mezőgazdaság privatizációja előtt. Ezek a változások nemcsak a korábbi struktúrákat, kötődéseket és identitásokat ingatták meg, de széles rétegek puszta egzisztenciális biztonságát is. Amikor a politikai folyamat már nem tudta feldolgozni ezeket az új konfliktusokat, hamarosan láthatóvá váltak a demokratikus átalakulási folyamat árnyoldalai. Az egész régióban újra feltámadt egy túlfűtött nacionalizmus és radikális populizmus, bár nem mindenütt egyforma mértékben és hasonló intenzitással. Ez a fejlemény hamarosan visszafogta a fordulattal kapcsolatos kezdeti eufóriát. E vonatkozásban különösen katasztrofális hatása volt azoknak a fegyveres összetűzéseknek, amelyek az egykori többnemzetiségű országokban, a felbomló Jugoszláviában és a korábbi Szovjetunióban zajlottak. Senki nem becsülhette alá többé a szélsőséges ideológiák és politikák jelentőségét és erejét.

A Nyugat első reakciója az ámulat és elszörnyedés volt. Politikai esszéírók a történelem feltámadásáról és a démonok visszatértéről beszéltek, a harmincas évek démonaira, a fasizmusra célozva. A keleti posztszovjet térségben fellépő populista és szélsőjobboldali tendenciákat gyakran annak bizonyítékaként kezelték, hogy a kelet- és közép-európaiak politikai kultúrája alulfejlett. Ezek a népek olyan súlyos történelmi tehertételeket cipelnek magukkal, amelyek a feltevés szerint éretlenné teszik őket a demokráciára és a gyors európai integrációra. Az azóta feltárt részletesebb tények alapján ma már differenciáltabb kép bontakozik ki a térség populista és szélsőjobboldali tendenciáiról. A kezdeti sokk és tanácstalanság helyébe józanabb elemzések lépnek. Utólag inkább úgy tehető fel a kérdés, hogy vajon negyven évnyi baloldali diktatúra után valóban olyan meglepő volt-e egy éles jobboldali fordulat, egészen a szélsőségekig menően. Az a tény, hogy a radikális rendszerváltozást senki nem jósolta meg előre, ma érthetőbbnek tűnik, mint az a gyanútlanság, amellyel a rendszerváltás negatív szociális és politikai következményeit fogadták. A kelet- és közép-európai demokraták, ellenkezőleg, több joggal csodálkozhatnak azon, hogy ilyen tendenciák miként nyerhettek újra teret a nyugat-európai demokratikus jóléti államokban.

A szélsőjobboldaliság általános elemei, mint a nacionalizmus, rasszizmus, idegengyűlölet, és az erős állam eszméje (rendteremtő hatalomként és szociális korrigáló szerepében) a közép-kelet-európai kontextusban új aspektusokkal bővül, mint amilyen a szélsőséges antikommunizmus, az etnikai konfliktusok szítása, a pluralizmus-ellenesség és intolerancia mindenféle kisebbséggel szemben. De társulnak ehhez hagyományosabb elemek is, mint az Amerika-ellenesség, a nyugati konzum-kultúra általános elutasításának értelmében.

Miben kereshetjük a jobboldali radikális és populista áramlatok fellépésének legfontosabb okait? Részben persze az új demokráciák előtörténetében, mindenekelőtt a két háború közötti korszak újraélesztett tradícióiban, amelynek konfliktusait a kommunista diktatúra elnyomta és befagyasztotta. Akkoriban az egész régióban erőteljes populista tendenciák léteztek, s mindenütt fasiszta mozgalmak és pártok is felléptek. A háború előtti rezsimek – Csehszlovákia kivételével – tekintélyuralmi (autoriter) rezsimek voltak, legtöbbjük rövid úton a Harmadik Birodalom szövetségesévé is vált. Elnyomták, sőt üldözték a demokratikus erőket, és gyakran együttműködtek a Holocaust végrehajtásában. Politikailag leginkább exponált képviselőik a szovjet csapatok bevonulása elől Nyugatra menekültek. 1989 után sokan újra jelentkeztek, és néhányuk meg is próbált beszállni a posztkommunista politikába. Ez persze nem jelenti azt, hogy az emigráció túlnyomóan jobboldali radikálisokból állt volna, ellenkezőleg. Demokraták alkották a messze legnagyobb részüket (magyar vonatkozásban például ’56-os menekültek). Az egyes országok helyzete azonban e tekintetben nagyon eltérő, és egyedi elemzést igényelne.

Ugyanakkor a jobboldali radikális tendenciák fő oka, mint korábban hangsúlyoztam, ennek ellenére nem az érintett országok tekintélyuralmi előtörténete iránti nosztalgiában, hanem sokkal inkább a mai átalakulás problémáiban gyökerezik. A gyökeres változások által életre hívott gazdasági, politikai, szociális és kulturális válság kedvezett a jobboldali radikális mozgalmak és pártok fellépésének, és meghatározza játékterüket. Nem mindenki volt képes mindjárt átállni az új viszonyokra. Különösen az átalakulási folyamat vesztesei feltehetően fogékonyabbak a populista és jobboldali radikális argumentációra, habár általánosságban ez nem állítható mindenkire nézve. Magyarországon például a MIÉP a maga követőit inkább az egykori “keresztény-nemzeti középosztály” tehetősebb leszármazottaiból verbuválja. Tagságának bizonyos értelmiségi felülreprezentáltsága viszont eredhet abból is, hogy az állam részleges kivonulása a kultúra finanszírozásából sokak egzisztenciája alól kihúzta a talajt, és megrendítette hagyományos, nemzeti kultúrahordozói identitásukat. Ahogy a politikai kultúra-kutatások is igazolják, nincs minden állampolgár szilárdan meggyőződve a liberális piacgazdaság áldásos voltáról, különösen, ha az munkahelyének és jövedelmének elvesztésével jár együtt. Ugyanakkor sokaktól idegen a politikai pluralizmus vagy a liberális tolerancia is.

A gazdaság transzformációs válsága a legtöbb állampolgárt igen keményen sújtotta, miközben eredetileg egészen mást vártak a rendszerváltástól. A (kevés kivétellel) magas eladósodottság, és a versenyképtelen gazdasági szerkezet radikális megoldásokat követelt, akár sokkterápia útján, akár fokozatosabb alkalmazkodási kényszer formájában. Száguldó infláció, növekvő munkanélküliség, a reáljövedelmek alapos megcsapolása mindenütt elkerülhetetlennek látszott, ha nem is azonos mértékben. Dimenzióiban ez a válság teljességgel összemérhető a harmincas évek nagy világgazdasági válságával. A transzformációs válság időszakában a GDP jelentősen, 15-40%-os arányban csökkent az egész régióban, és a reformországokban is csak 2000-re érte el ismét az 1989-es szintet. (Tóth-Grajczar 2001. 40. skk.) A reáljövedelmek erősen csökkentek, és még most is az 1989-es szint alatt maradnak, ráadásul a korábbinál lényegesen egyenlőtlenebb elosztás mellett. A szociális polarizációból és elszegényedésből adódó frusztrációval a demagógok mindig könnyen visszaélhetnek, miközben az eladósodási válság és a nyugati pénzen végbement privatizáció könnyen azonosítható bűnbakokat is felkínál: a nemzetközi (zsidó, német, amerikai) nagytőke és intézményei, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank formájában, amelyek úgymond szándékosan tönkretesznek bennünket. A mély szociális válság ingerültséget keltett, és fokozta az intoleranciát egyes kisebbségekkel (főleg a romákkal) szemben is, melyekre átirányíthatták az indulatokat.

A gazdasági és szociális válság mellett azonban ideológiai és politikai tényezők nem kevésbé hatottak a jobboldali radikális tendenciák fellépésére. Első helyen az újra felerősödő nacionalizmust kell említeni az egész régióban. A nacionalizmus a kollektív identitás ideológiai formája, amely éppen válságos időkben, a korábbi politikai és szociális kötődések felbomlásakor könnyű azonosulást kínál egy szélesebb közösséggel, és ezáltal biztonságot nyújt az elbizonytalanodott embereknek. Ernst Gellner angol kutató úgy vélte, hogy egy gyengén fejlett civil társadalomban (ami a kommunista uralom egyik következménye) a nacionalizmus a legkönnyebben hozzáférhető azonosulási forma széles tömegek számára. (Gellner, 1993.) Nem is annyira a fellépése kelt meglepetést, mint inkább a viszonylagos gyengesége és mérsékelt formája (legalábbis Közép-Európában). Intenzitása persze nagymértékben a rendszerváltozás körülményeitől függ. A nacionalizmus ott a legerősebb, ahol új állam keletkezett, és az új állami-politikai identitás ideológiai és kulturális alátámasztásra szorul. Ott, ahol ez a folyamat heves konfliktusokkal, sőt esetleg háborúkkal járt együtt, a nacionalizmus egészen a sovinizmusig fokozódott, és az identifikációt gyakran a rivális nemzetiségekkel illetve etnikumokkal szembeni gyűlölet érzése kísérte.

A másik forma a nacionalizmus szítása a régi vagy az új elitek legitimációs céljai érdekében. Az első esetben az egykori nomenklatúra éllovasai a kollektív ideológia kommunista válfajáról könnyűszerrel átnyergeltek annak nemzeti válfajára, s hogy megőrizzék a hatalmukat, éles nacionalista kurzust vezettek be. Ez főleg a Balkánon és a Szovjetunió dél-ázsiai utódállamaiban volt feltűnő. A második esetet azok a konzervatív politikusok képviselik, akik a nemzeti identitás és a nemzeti mítoszok erősítését korábban elvesztett és most visszanyert történelmi vezető szerepük legitimációjára kívánták felhasználni. Amint Miroslav Hroch fogalmazott (Hroch, 1993), az új ambíciózus elitek, akiknek váratlanul ölébe hullott a hatalom, bizonytalanságukban ideológiai támaszt kerestek. Integráló ideológiaként a historizáló nacionalizmusra hivatkoztak, és miután a népesség nem hajlott azonnal ennek a koncepciónak az elfogadására, valódi kultúrharc tört ki, melynek fő terepe a média feletti ellenőrzésért folyó küzdelem lett. A nacionalizmusnak persze nem kellett okvetlenül szélsőséges formát öltenie. Azonban a történeti kontinuitás helyreállításának jogos igénye egyszersmind a két háború közötti korszak nagyon problematikus tekintélyuralmi hagyományainak rehabilitációját is magával hozta. Eközben a konzervatív és a szélsőséges jobboldal között már a második világháború előtt sem voltak mindig világosak a határok. Ezért most sem egy modern, demokratikus, hanem egy sok antidemokratikus elemmel terhes konzervativizmus jött létre, amely jó hátteret és táptalajt kínált a szélsőjobboldali tendenciák megerősödése számára.

A rendszerváltás utáni első esztendők hektikus pártpolitikája és a széles közvéleményben ennek nyomán terjedő pártokkal szembeni ellenségesség is hozzájárult a jobboldali radikalizmus megerősödéséhez. A pártok szervezettségi foka általában rendkívül alacsony, inkább káder- mint tömegpártok, melyek egy vagy néhány vezéregyéniség köré tömörülnek. Ez jó talaja a politikai demagógiának, amely a szélsőséges megszólalásokat a figyelemfelkeltés eszközeként használja fel. A gátlástalan, durva kiszólások hozzájárultak a közéleti diskurzus nyersebbé válásához, és egyre lejjebb szállították a kimondhatóság erkölcsi küszöbét.

Mivel az átalakulási folyamat az egyes országokban nagyon különböző politikai feltételek közepette ment végbe, a mozgalmak és pártok a jobboldali szélsőségesség nagyon különböző megnyilvánulási formáit teremtették meg. A következőkben ezeket a szélsőséges tendenciákat elsősorban a visegrádi országcsoportban követjük nyomon, majd egy rövid kitekintéssel néhány következtetés levonására teszünk kísérletet.

 

Lengyelország és Magyarország

 

Lengyelország és Magyarország a nyolcvanas évek óta a demokratikus átalakulás éllovasa volt. A rendszerváltást követően mindkét országban markáns jobboldali radikális tendenciák léptek fel, eddig azonban a politikai rendszer peremén maradtak.

A lengyel szélsőjobboldaliságról írott kiváló tanulmányában, melyre a továbbiakban döntően támaszkodom, David Ost a lengyel radikális jobboldal fő problémájának azt a tényt tekinti, hogy ma nincs olyan plauzibilis ellenségük, akire a felgyülemlett gyűlöletet rázúdíthatnák (Ost, 1999, 88.). A két világháború közötti Lengyelországban létezett egy erőteljes populista hagyomány, amely főleg a kapitalizmus, a németek és a zsidók ellen irányult. Az ország elleni náci-német támadás az egyébként sem nagyszámú lengyel fasiszták politikája alól kihúzta a talajt. A háború után pedig a kommunisták integráltak sok populistát. Mára a helyzet nagyon megváltozott. Gyakorlatilag nincsenek már az országban zsidók, a német-lengyel kapcsolatok jók, a kapitalizmust pedig a szélsőjobboldali erők is támogatják, még ha úgy vélik is, hogy nagyon különböznie kellene jelenlegi formájától.

A hagyományos szélsőjobboldaliság a kommunista korszakban legfeljebb a lengyel emigráció köreiben élt tovább, miközben semmilyen szerepet nem játszott a kommunista uralommal szemben formálódó ellenzékben. Egyedül a Leszek Moczulski irányítása alatt álló radikális nacionalista KPN (Konföderáció a Független Lengyelországért) keretében, valamint néhány antiszemita publikációban jelentek meg szélsőséges tendenciák. Csak az 1989-es rendszerváltás után lépett színre a jobboldali radikalizmus, kezdetben a mérsékelt jobboldallal együtt. Mindkét mozgalom közösen és provokatív éllel lépett fel május elsején a Varsói Kultúrpalota épületében. A legismertebb mozgalom a “Lengyel Nemzeti Közösség” volt Boleslav Tejkowski vezetésével, amely a Szolidaritást mint a zsidó nacionalizmus lengyel-ellenes eszközét támadta. A további szervezetek közül a “Nemzeti Mozgalom” említésre méltó, amely a húszas évekből származó, Roman Dmowski által képviselt antiszemita tradíció nyomdokába lépett. Lengyelország a lengyeleké – hirdették, és azt hangoztatták, hogy a lengyel államnak a lengyel nemzet államának és nem pusztán a lengyel állampolgárok államának kell lennie (Ost, 1999, 94.). Mindkét említett szervezet kicsi volt, és csak néhány száz követője volt. Az első jól szervezett mozgalom a “Lengyel Nemzeti Front” volt Janusz Bryczkowski irányítása alatt (miután a politikust kizárták a Zöld Pártból). A demokráciát a nép becsapásaként szidalmazta az átalakulás kísérőjelenségei, így a magas munkanélküliség, a társadalom szétrombolása, a rablás és a korrupció miatt. Mindezért szerinte a kisebbségek a hibásak, a zsidók, a romák és a külföldiek, akik ellen gyakran el is követtek fizikai atrocitásokat. Tejkowskit 1995-ben két év felfüggesztett börtönre ítélték az uszítás és faji sértegetések miatt. A szervezet a Zsirinovszkijhoz fűződő jó kapcsolatairól is hírhedtté vált. Később a “Lengyel Nemzeti Újjászületés” váltotta fel, a legfontosabb neofasiszta szervezet Adam Gmurczik vezetése alatt.

Ezeknek a neofasiszta szervezeteknek csekély politikai súlya volt. Erőteljesen lépett színre viszont a politikai populizmus, amely már az 1990-es elnökválasztáson is jelentkezett, a kanadai emigráns Stanislav Timinsky és szervezete, az “X-párt” formájában. Timinsky megpróbálta populista ígéretekkel a maga oldalára állítani a sokkterápiába belefáradt és kétségbeesett választópolgárokat. Az elnökválasztást azonban nem tudta megnyerni, és pártja csupán 2,7%-ot ért el az 1993-as parlamenti választásokon.

A lengyel hagyományokban mélyebb gyökerei vannak az Andrzej Lepper vezette “Agrárius önvédelem” nevű, főleg a kisparasztokat összefogó szervezetnek. Vezetőjük, akit David Ost Robin Hood és Mussolini sajátos keverékeként jellemez (Ost, 1999, 97), folyvást a gazdaságpolitika bűnös liberalizmusa ellen mennydörög. Az 1993-as választásokon 2,8%-ot ért el. Azóta Lepper pártja erősödik, és a legutóbbi választásokon már másodszor jutott be a szejmbe, a szavazatok 10,2%-át és 53 mandátumot szerezve. Az 1993-as parlamenti választáson ebből a pártcsoportból még csak a KPN (Konföderáció a Független Lengyelországért) tudta átlépni az 5%-os küszöböt.

De a kevésbé radikális jobboldali konzervatív pártokban is találunk szélsőséges elemeket és eszméket. Említésre méltó Wieslaw Chrzanówski professzor vezette a “Keresztény Nemzeti Unió”, amely megkísérelte egyesíteni a jobbközép és a szélsőjobboldali politika szempontjait, a keresztény értékek hangsúlyozását gyakran igen kevéssé keresztény antiszemita érveléssel elegyítve. A másik hasonló szervezet a Jan Olszewski és Antoni Macierewitz által vezetett “Mozgalom Lengyelország Újjáépítéséért”. E párt ideológiáját összeesküvés-elméleti feltevések hatják át, bírálják a “lengyelellenes” kapitalizmust, és egy igazi, becsületes, lengyel kapitalizmust kívánnak a helyébe állítani. Ez, bármilyen naiv, igen jól cseng azoknak a munkásoknak a fülében, akik a rendszerváltás vesztesei lettek.

A jobboldali populista politikai színtéren nem pártpolitikai szereplőket is bőven találunk. Az egyik ilyen a “Mária Rádió” nevű befolyásos adó, mely egyfajta katolikus fundamentalizmust képvisel. Manicheus stílusban a világot mint az erkölcsi Jó és a Gonosz küzdelmének helyszínét mutatja be. Militáns stílusát a katolikus egyház is kínosnak találta, és késztetve érezte magát, hogy elhatárolódjon az adótól. Vannak ezen kívül olyan médiasztárok, mint például Wojciech Cejrówski, akik saját politikai tévé-show műsorukban demagóg módon az új jobboldal világnézetének adnak hangot. A “Republikánusok Ligája” Mariusz Kaminski vezetésével ugyancsak egy utópikus kapitalizmust hirdet meg, amely a rendes, becsületes embereket jutalmazza, valamint olyan keresztény világot hirdet, amelyben a baloldalnak nincsen helye a nap alatt. A “Független Diákok Szövetsége” segítségével zavargásokat szerveznek a baloldali és liberális politikusok fellépésein. Új médiumok, mint a Fronda c. folyóirat, ugyancsak fundamentalista nézeteket terjesztenek, és támadják a felvilágosodást, a liberalizmust és a baloldalt.

Jobboldali radikális tendenciák a Szolidaritáson belül is felléptek, ami David Ost szerint külön magyarázatot kíván. A nemzeti ügy a Szolidaritás ellenzéki időszakában mindig is nagy hangsúlyt kapott, és az is ismert, hogy a katolikus egyház erősen támogatta a mozgalmat. Ennek ellenére az ellenzéki időkben a Szolidaritásnak liberális értelmiségi tanácsadói voltak, és vezetőik is részben közülük kerültek ki. A fordulat után, amikor elkezdődött a liberális sokkterápia, a munkások fizették ezért a legnagyobb árat. Egyre több jobboldali populista támadás érte a “rabló privatizációt”, szembeállítva egy “univerzális privatizációval”, amelyből a munkások is kivehetnék jogos részüket. Élesen bírálták a “lengyelidegen”, külföldiek által uralt kapitalizmust. Ursus Wrzodak munkásvezér környezetében egy zaklatott jobboldali radikális protesztkultúra fejlődött ki. Programja szerint a gazdagságot és hatalmat a nemzet valódi képviselőinek a kezébe kell átadni, akik egy igazságos kapitalista rendszert vezetnének be, amelyre a keresztény erkölcsi értékek, a kistulajdon elsőbbsége, és az intakt családok lennének jellemzők. David Ost ennek a jobboldali elhajlásnak a forrását a munkásoknak a politikából való kizárásában, elszegényedésében és kiszolgáltatottságában látja. Az irracionális összeesküvés-elméletek nyelvének és az antiliberális, sőt antidemokratikus eszméknek az elsajátítása reakció volt arra, hogy a liberálisok az ész nevében elviselhetetlen áldozatokat követeltek a munkásoktól, anélkül, hogy bármivel kompenzálták volna őket (Ost, 1999, 105 skk.). Haragjukat könnyen mobilizálhatták a radikális jobboldaliak, akik 1996-ban a Szolidaritás Választási Szövetség keretében a szejmbe is bejutottak. David Ost szerint a munkásokat előbb ismét integrálni kell a demokráciába és az új rendszerbe ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzék. A radikális jobboldal befolyását hosszabb távon nem ítéli sikeresnek, mert a Szolidaritás végső soron mégiscsak szakszervezet, amelyik egy demokratikus ethoszra épül. Ezzel pedig egy jobboldali tekintélyelvű uralom nehezen egyeztethető össze (Ost, 1999, 108.).

 

Magyarországon a fordulat előtt jobboldali radikális tendenciáknak nyoma sem volt. A nyolcvanas években formálódó ellenzékben két fő áramlat volt jelen, a liberális és a nemzeti demokratáké, melyekből később két külön párt jött létre, a Szabad Demokraták Szövetsége és a Magyar Demokrata Fórum. Míg a nemzeti demokraták körében a népies populizmus eszméi népszerűek voltak, távol álltak a jobboldali radikalizmustól. Inkább baloldalról bírálták a fennálló államszocialista rendszert, mintsem jobbról. A szélsőjobboldali potenciál csaknem teljesen eltűnt Magyarországról a háború után, ilyen körök legfeljebb az emigrációban élhettek tovább. És ott is viszonylag elszigeteltek voltak és azok is maradtak, mert az 1956-os emigrációs hullám is túlnyomóan meggyőződéses demokratákból állt.

A populista hagyománynak már a világháború előtt is éppúgy léteztek baloldali, mint jobboldali megnyilvánulásai. (Laczkó, 1996, 107 skk.) Később a baloldaliakat a kommunista rezsim integrálni tudta, kevés, de fontos kivételekkel, mint például Bibó István, akinek életműve 1989-re már minden demokratikus mozgalom számára irányadóvá vált, és nevét sok irányzat tűzte a zászlajára.

Az 1989-es fordulat után hamarosan kicsiny, de annál hangosabb újfasiszta csoportok léptek fel, és kiépítették szervezeteiket. Taglétszámuk mindvégig rendkívül alacsony maradt, soha nem lépte át a néhány százat. A háttérben rendszerint egykori nácik (magyar kontextusban nyilasok) álltak, akik külföldről finanszírozták és instruálták magyarországi helytartóikat. 1994-ben újraélesztették Szálasi egykori “Hungarista Mozgalmát”. (Szálasi Ferencet a Népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte és kivégeztette.) Két szélsőséges párt alakult meg, az egyik a Világnemzeti Népuralmista Párt, amelynek már a nevében kifejeződik ideológiai zavarossága; ezt az Ausztráliából haza települt Szabó Albert alapította. A másik a “Nemzeti Arcvonal”, Györkös István vezetése alatt. Ott folytatták, ahol a fasizmus abbahagyta: éles rasszizmus és antiszemitizmus, militarista gesztusok, népnemzeti fasiszta jelszavak és heves antikommunizmus a fő ideológiai jellemzőik. Szabó Albert pártja inkább nevetséges, mint félelmet keltő utcai fellépéseket rendezett, bár meg kell engedni, hogy a nácizmus sok áldozata számára a fekete egyenruhába bújtatott skinheadek katonai felvonulása nyílt provokáció volt, félelmet gerjesztett bennük és mélyen sértette őket. Hogy nagyobb szimpátiát ébresszen pártja iránt, Szabó később “Magyar Népjóléti Szövetségre” változtatta a párt nevét. Szabót többször is bíróság elé idézték “közösség elleni izgatás” vádjával, de soha nem ítélték börtönre, legfeljebb felfüggesztett büntetést kapott. 2000-ben feladta, és visszament Ausztráliába. Szélsőséges pártja soha nem tudta áttörni az elszigeteltség falát.

Mindkét említett párt politikailag jelentéktelen maradt, és a választásokon nem ért el komoly sikert. A skinhead-mozgalomra támaszkodtak, amely biztosította rendezvényeiket. Ez a mozgalom ifjúsági szubkultúra-jelenségként keletkezett és vált divatossá, főleg peremhelyzetű fiatalok köreiben. Tagjai a rendszerváltás utáni anomikus helyzetben, amikor a rendőrség is eléggé bénult volt és kerülte a nyílt konfrontációkat, több atrocitást követtek el a romák és a külföldiek, de zsidók ellen is. Mégis több jobboldali populista politikai erő szükségét érezte annak, hogy szárnyai alá vegye és bátorítsa őket, és “nemzeti érzelmű ifjakként” vette őket védelmükbe. A Magyar Demokrata Fórumon belül Királyné B. Izabella parlamenti képviselő gyámolította a skinheadeket, a Kisgazdapárt pedig egészen 1995-ig, a MIÉP-nél is tovább tűrte el a skinheadeket saját soraiban mint egy speciális csoportot, és csak a közvélemény nyomására távolította el őket a pártból.

A pártokon kívül is léteznek újfasiszta csoportosulások, melyek felvették a kapcsolatot hasonló külföldi szervezetekkel, melyek aztán pénzzel és know-how-val is ellátták őket. Ez a nemzetközi kapcsolat főleg a budai Várban szervezett, parádés fasiszta felvonulásokon vált nyilvánossá, ahol a bekerített fasiszta alakulatok 1945 február 15-i kitörésének évfordulóját ünnepelték meg. 1998-ban beavatkozott a rendőrség: este egy mulatóban verekedést provokáltak, ezt követően sok külföldi, köztük osztrák, cseh és német neofasisztát is őrizetbe vettek, és végül kiutasítottak az országból. Időközben a skinhead mozgalom kifulladt, kisebb lett és befolyása meggyengült.

Ha a neofasiszta pártok és csoportok elszigeteltek és gyengén maradtak is, a pártrendszer jobboldali spektrumában erőteljes szélső irányba történő elmozdulással találkozhattunk. Két párt játszott ebben fő szerepet: az egyik a Kisgazdapárt, a másik az 1993-ban a Magyar Demokrata Fórumból kizárt Csurka István körüli, számszerűen is jelentős csoportosulás. Ami a Kisgazdapártot illeti, ennek történeti elődje inkább baloldali beállítottságú volt, bár a háború után a szabad mozgásukban korlátozott polgári pártok szavazói által kitüntetett gyűjtőpárttá vált. 1989-es újraindulása után azonban a párt jobboldali populista irányba tolódott el. A jó svádájú budapesti ügyvéd, dr. Torgyán József vezetése alatt a párt egyre inkább egy szélsőségesen antikommunista és nacionalista rétegpárt irányába fejlődött, mely főleg a kisparasztok és a vidéken élő kispolgárok érdekeit volt hivatva képviselni. A pártvezér főleg a mezőgazdasági szövetkezeteket támadta, szidalmazta a nagyüzemeket vezető “zöldbárókat”, és teljes reprivatizációt követelt az 1947-es állapotok szerint (amikor is a földosztás már megtörtént, de a sváb parasztok többségét is elűzték már). Említésre méltó, hogy a paraszti “vér és rög” misztikumából Torgyán csak a rögöt őrizte meg. Nyilvános fellépésein inkább tradicionalista módon érvel, mintsem radikális jobboldaliként; populista retorikájában inkább politikai vádakat fogalmazott meg, és került minden antiszemita vagy rasszista megnyilvánulást. Az FKGP az első és a harmadik törvényhozási ciklusban a domináns jobbközép párt (előbb az MDF, majd a Fidesz) koalíciós partnereként szolgált. A pártot csak 2001-ben morzsolta fel a korrupciós botrányok halmozódása, melyeket a domináns kormánypárt, a Fidesz kihasznált ellene. A párt több kisebb frakcióra és pártra bomlott fel, miáltal eljátszotta esélyeit a következő választásokra.

A másik jobboldali radikális párt, a MIÉP a rendszerváltás konkrét lezajlása felett érzett csalódás nyomán jött létre. Vezetője a tehetséges drámaíró, Csurka István, aki meghatározta a párt ideológiáját és stratégiáját. Egy 1992-ben megjelent pamfletjében meghirdette, hogy nem ment végbe valódi rendszerváltozás. Elégedetlenségének adott hangot a fordulat kompromisszumos jellege miatt, és kemény leszámolást követelt a korábbi elittel, átfogó elitcserét, ha kell, a jogállami normákat mellőző eszközökkel is. (Erre válaszolta állítólag a szembeszegülő Antall József miniszterelnök, hogy “tetszettek volna forradalmat csinálni!”.)

Csurka az amerikai és zsidó tőke összeesküvését látta a rendszerváltás folyamatában, szövetségben az egykori nómenklatúrával. A rendszerváltás addigi menetében szerinte csak annyi történt, hogy a régi nómenklatúra politikai hatalmát most gazdasági hatalomra cserélte fel. Bírálta a “rablóprivatizációt”, melyen keresztül az országot kiárusítják a korábbi menedzsereknek és a nemzetközi tőkének. A magyar politikát szerinte egy Washington–Tel Aviv tengely irányítja, az államfő cinkos együttműködésével. Felpanaszolta a Trianoni Szerződést, és a szomszéd szövetségi államok, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása nyomán felvetette a határrevíziót. A magyarság biológiai romlásáról is beszélt, melynek genetikai állományát szerinte főleg a cigányok veszélyeztetik. További összeesküvés-elméleti, antiszemita és rasszista érvek mellett a revizionista alaphang az, ami az általa “nemzeti radikalizmusnak” nevezett politikai irányzatot máig jellemzi.

Csurka az MDF alelnökeként, megszervezte a Magyar Út Körök mozgalmát a kormánypárton belül, úgyhogy kizárása után azonnal önálló frakciót és pártot tudott alakítani, melyekbe magával vitte a párt jelentős részét. Ezzel bizonyosan hozzájárult az MDF katasztrofális választási vereségéhez 1994-ben. Ennek ellenére az új párt csak 1998-ban ugrotta át az 5%-os választási küszöböt és került be az Országgyűlésbe. Önálló frakciót csak alkotmánybírósági ítélet alapján tudott alkotni (miután csak 14 képviselője volt, a házszabály által előírtnál eggyel kevesebb), így e frakció léte a további lemorzsolódások miatt végig a legfőbb kormánypárt kegyétől függött. A MIÉP érdekes szerepet töltött be a magyar parlamentben: ellenzéki pártként az ellenzék ellenzékének szerepét játszotta el, és nehéz döntéseknél mindig kisegítette a kormánypártokat. Ez a szerepe főleg azután vált fontossá, miután szétesett a Fidesz koalíciós partnere, a kisgazdapárti frakció (és a kormány parlamenti többsége alaposan megcsappant). A Fidesz a MIÉP szolgálatait a közmédiában megszerzett pozíciókkal jutalmazta. A megnőtt propaganda-lehetőségek alapján a MIÉP már nagy választási sikerekről álmodott a következő választásokon.

A szélsőséges nacionalista és antiszemita alaphang ellenére – amelyet csak ügyetlenül leplez egy kódolt nyelvhasználat – a MIÉP nem újfasiszta párt. Felhasznál ugyan ideológiai díszítőelemeket a náci beszédből, például szívesen szól az élettérről, a liberálisokat és szocialistákat judeobolsevikként együvé csapja stb. Csurka hajlik arra is, hogy minden más pártot kizárjon a magyarság képviseletéből önmagán és a Fideszen kívül. Ez a fajta nacionalizmus mindenekelőtt politikailag motivált, miután a nemzeti kisebbségek nem számosak és jól integráltak. Így főleg politikai ellenfeleiről jelenti ki, hogy azok “idegenszívűek”, és a nemzeti erőknek a nemzetidegen erőkkel szemben folytatott kultúrharcában számára minden eszköz jogosnak tűnik. Csurka az erős rendteremtő állam híve, és nem sokat tart a jogállami garanciákról. Emellett szívesen mennydörög a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank “kamatrabszolgasága” ellen is, megkülönbözteti a harácsoló és a teremtő tőkét stb. Ezek valóban a náci ideológiából lesüllyedt “kultúrjavak”, de modernizált formában használja fel őket. Egyre inkább antiglobalista érveket használ föl, és jó kapcsolatokat ápol Le Pennel, Jörg Haiderrel és más országbeli jobboldali populistákkal.

A párt azonban gyakran tesz szóvá szociális problémákat, és állít pellengérre olyan társadalmi visszásságokat is, amelyeket más pártok legszívesebben elhallgatnának. Ez sokakban rokonszenvet vált ki, és követőket szerez neki. A párt tagsága 16-18 ezerre nőtt a kormányzati periódus alatt, és a pártvezér szeme előtt már Haider példája lebegett: megkerülhetetlen koalíciós partnerré lenni a következő választások után. Követőinek többsége érdekes módon Budapestről jön, és ott is az elegánsabb budai kerületekből, ahol leginkább koncentrálódnak az egykori keresztény-úri középosztály leszármazottai. Választói és követői között általában felülreprezentáltak a kispolgárok és az államfüggő értelmiségiek, ami sokat elárul ennek a fajta populizmusnak a szociológiai karakteréről.

Amióta a párt a parlamentbe került, Csurka visszafogottabbá vált, és megfontolt államférfi alakját ölti. Pártjából kizárta azokat az alapszervezeteket, amelyek újfasiszta csoportokkal működtek együtt. Arra törekszik, hogy középutat találjon a jobboldali radikalizmus és egy populista néppárt között. Az elsődlegesen negatív propaganda mellett utópikus jövőképről is gondoskodik: szemei előtt Magyarország mint regionális középhatalom lebeg a Kárpát-medencében, mint a többi szomszédja fölött álló, szuverén erő. Eszménye továbbá egy nemzetileg zárt, dominánsan kistulajdonosi magyar kapitalizmus, melyet egy etnokratikus vezetői elit irányít, amely ókonzervatív stílusban mutatja a jámbor népnek a fényes jövőbe vezető utat, kemény ellenőrzés alatt tartva a liberális akadékoskodókat és a szocialistákat (akik csak báránybőrbe bújt farkasok). Az európai integrációt először elutasította, agitált a NATO-tagság ellen is, a parlamentben azonban reálpolitikusként aláírta azt a nyilatkozatot, melyet az összes párt nevében tettek az uniós csatlakozás mellett.

Mint a polgári pártok számára kormányzó többséget biztosító erő, a MIÉP befolyásosabbá vált a magyar politikában, mint amit a parlamenti mandátumokban kifejezett politikai súlya indokolt volna. (Különösen igaz ez a médiapolitikára, az újra fellángoló kultúrharc közepette, amely a történelem és a nemzeti kultúra kisajátításáért folyik.) Az a tény, hogy a MIÉP-et a jobboldali pártok szalonképes partnernek fogadták el, sokban hozzájárult a magyar politikai kultúra eldurvulásához, amelyről egyszer már több európaiságot feltételeztünk. Az a populista politikai stílus, amely nyersen leegyszerűsíti a politikai viszonyokat, és könnyen azonosítható társadalmi csoportokat a nyilvános haragnak és gyűlöletnek szolgáltat ki, lebontja a morális gátakat a nyilvános politikai diskurzusban. Napról napra tágítja a szélsőséges vélemények kimondhatóságának a határait. Ennek két fontos következménye közül az első az, hogy a szolid polgári középpártok is fogékonyabbak lesznek a populizmusra. Erős nacionalista és populista áramlatok voltak érzékelhetők a kormányzati politikában is, ami látható abból, hogy a fő kormánypárt (a Fidesz), a nemzet egyedüli képviseletének igényével lépett fel. Nem azt mondja, hogy az ellenzék pártjainál, a liberálisoknál és a szocialistáknál jobban képviseljük a nemzet érdekeit, hanem azokat (legalábbis a politikai retorika és propaganda szintjén) eleve kizárja a nemzeti érdekek jogos képviseletéből. Ezáltal egy tekintélyelvű (autoriter) politikai stílust tesz uralkodóvá. A Fidesz–Magyar Polgári Párt ennek szellemében arra ragadtatta magát, hogy átlépje a konszenzuálisan kialakított demokratikus játékszabályokat, és sokat tett azért, hogy korlátozza az ellenzék politikai játékterét.

A jobboldali populista elemek beemelése a magyar politikai kultúrába a polgári pártok által egyben egy széles és tarka szélsőjobboldali szubkultúrát is legitimál, melyben a legbizarrabb eszmék is szalonképesek lesznek és nyilvánosan képviselhetővé válnak. Boltjaikban az egész egykori fasiszta és irredenta irodalom fellelhető és megvásárolható, Hitler Mein Kampf-jától a Cion bölcseinek jegyzőkönyvéig és a szélsőjobboldal prominens képviselőinek memoárjaiig. A közelgő választások előtt Csurka így definiálta pártját a választási plakátjain: “A MIÉP a nemzeti erő! Se nem jobboldali, se nem baloldali, hanem keresztény és magyar!” Választói jelszava szerint célja gyarapítani, megtartani, visszaszerezni. Az utóbbit nyilvánvalóan az irredentizmus szellemében kell értelmezni.

A 2002-es választások nem váltották be a MIÉP vezérének reményeit. Magyarország fontos lépést tett a demokratikus konszolidáció útján, amikor mindkét tárgyalt párt, a Kisgazdapárt és a MIÉP is kiesett a parlamentből, miután az előbbi a szavazatok kevesebb, mint egy, az utóbbi pedig csak 4,36%-át tudta megszerezni.

 

A Cseh és a Szlovák Köztársaság

 

Csehszlovákia “bársonyos forradalmában” a jobboldali radikális erők éppoly kevéssé játszottak szerepet, mint a régió többi országában. A nacionalista és populista tendenciák csak akkor erősödtek meg, amikor a demokratikus erők gyűjtőmedencéjeként szolgáló “Polgári Fórum”, illetve szlovák oldalon a “Nyilvánosság az erőszak ellen” mozgalom felbomlott, és létrejött a valódi politikai pluralizmus azoknak a pártoknak a kialakulásával, amelyek 1992 óta meghatározzák a politika színterét. A rendszerváltással járó belső konfliktusokat felszított nacionalista érzelmek kísérték, amelyek végül a szövetségi köztársaság felbomlásához vezettek. A két állam szétválása példamutatóan békés módon zajlott le, mégis növelte a populista politika esélyeit a következő parlamenti ciklusokra. A cseh parlamentarizmus jellemzője lett, hogy benne mind a baloldali radikális (kommunista), mind a jobboldali radikális pártok erőteljes képviseletet nyertek, a mandátumok egyötödét birtokolva. A többi, középre húzó pártoknál a populizmusnak legfeljebb gazdasági, nem pedig politikai változata volt jelen (ULC, 19996, 90 skk.). A Cseh Köztársaság demokratikus pártjai az olykor elkeseredett viták ellenére nagyon is konszenzus-képesnek mutatkoztak.

A Cseh Köztársaságban a legfontosabb jobboldali radikális szervezet a Miroslav Sladek vezette “Republikánus Párt” (SPR-RSC, azaz a Köztársaság barátai – Csehország Republikánus Pártja) volt. Ez volt az első jobboldali radikális párt a régióban, amely bevonult a parlamentbe is. A pártot már 1990-ben megalapították, és az 1992-es választásokon a szavazatok 5,98%-át szerezte meg a cseh képviselőházban, 14 mandátumhoz jutva, a szövetségi parlamentben pedig a szavazatok 6%-ával 8 mandátumot kapott. Az 1996-os csehországi választásokon a párt a szavazatok 8%-át szerezte meg, és ezzel úgy tűnt, hogy végképp stabil helyet biztosított magának a cseh parlamenti demokráciában. A következő választásokon azonban, 1998-ban nem tudta átlépni a bejutási küszöböt és kiesett a parlamentből. Ettől kezdve zsugorodik a szervezet és csökken a választói támogatottsága. A jobboldali radikális választói bázis már egy másik pártot keres magának, amely 2000-ben “Nemzeti-szociális Szövetség” néven regisztráltatta is magát a pártok sorában.

A “republikánusok” nemcsak meg akarták őrizni a szövetségi államot, hanem a Kárpátalját is visszakövetelték, azzal, hogy az korábban már az országterület része volt. Élesen bírálták a Cseh és Szlovák Köztársaság szétválását, amelyet népszavazás nélkül hajtottak végre. Ezért az új alkotmányos rendet illegitimnek tekintették, az összes politikai tisztségviselővel együtt. (Sladek főként Vaclav Havel államfőt tüntette ki folyamatos és szenvedélyes szidalmaival.) A párt tagjai gyakran provokatívan viselkedtek, gyakorolták a náci-köszöntést, és a romáknak és zsidóknak az országból való elűzése mellett álltak ki. Demagógia, botránykeltés, rágalmazás és gyalázkodás a párt szokásos eszköztárába tartoztak, ezért Sladeket gyakran idézték bíróság elé rasszista uszítás és randalírozás miatt (Hamberger, 2000, 309.). Beszédeiben Sladek a kormányt a maffiával és a szudétanémetekkel való összejátszással vádolta meg, tagjait a nép árulóinak nevezte, akiket fel kellene kötni. “Győzelmünk után megszüntetjük a paraziták privilégiumait, és elkobozzuk a vagyonukat – mondta Sladek (Ulc, 1996, 93.). A párt követői többnyire az alsóbb társadalmi rétegből származtak, a szegényebb régiókból, akik erős kezű kormányt követeltek. A párt számos választója a hadsereg és a rendőrség soraiból származott (Hamberger, 2000, 312.). A párt belső struktúrája antidemokratikus volt, és a vezére igen önfejűen viselkedett. A párt ideológiája populista és demagóg eszmék sajátos keverékéből állt. Tiltakozása a liberális kozmopolitizmus, a kommunisták és más baloldaliak, a gazdag németek és más etnikai kisebbségek ellen irányult. Az ország szerintük zsidó tőkések nemzetközi összeesküvésének volt kiszolgáltatva. Cseh nacionalizmusuk rendkívül xenofób (idegengyűlölő). Ők is támaszkodtak a skinheadekre és más szélsőjobboldali szubkultúrákra. Az alkotmányos demokráciát azzal az ürüggyel utasították el, hogy a politika piszkos ügy, amelyet kétes alakok játszanak ellenőrizhetetlen játékszabályok alapján. A választók végül az 1998-as választásokon úgy tűnik, megelégelték a párt demagógiáját, és szavazataik megvonásával büntették a pártot. Az a tény, hogy e pártnak nem sikerült újra a parlamentbe jutni, a cseh demokrácia konszolidációjának jeleként értékelhető.

Szlovákiában a jobboldali populizmus problémája koplexebb jelenség. Az ország szegényebb, és a szétválás óta geopolitikailag sebezhetőbbé is vált. A politika ezért jobban ki van téve a tekintélyuralmi és nacionalista törekvések csábításának. A jobboldali radikális politikának három fő forrása van Szlovákiában: 1. Jozef Tiso örökségének dicsőítése, aki az 1939-ben, náci gyámság alatt létrejött első szlovák állam megteremtője volt ; 2. a skinhead mozgalom; 3. a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) (Cibulka, 110.).

Röviddel a rendszerváltás után jött létre az újfasiszta “Szlovák Néppárt”, mint a két világháború közötti Anton Hlinka vezette nacionalista párt utóda, amely később átment Tiso fasiszta mozgalmába. A “Jozef Tiso Egyesület” is ápolta és hirdette ezeket a hagyományokat. A “Szabadság Pártja” és a “Nemzeti Egység Pártja” is a szélsőséges kis pártok közé tartozott a maga cseh-ellenes és magyarellenes propagandájával. Ezek a pártok azonban sikertelenek maradtak a választásokon. Tiso emlékének ünneplése viszont tízezreket volt képes mozgósítani. Míg kezdetben a cseh Miroslav Sladek Republikánus Pártja is viszonylag erősen volt képviselve Szlovákiában, a szétválást követően befolyása nagy mértékben csökkent, és a párt szlovák változata jelentéktelenné vált.

A skinhead mozgalom itt is képes volt néhány száz fiatalt mozgósítani. A “Szélsőjobboldali Nemzeti Front” alapítója, Bronislav Sisak egyesíteni akarta a különböző szkinhed csoportokat. A szlovák közvélemény kezdetben nagyobb mértékben fogadta el a skinheadeket, mint az általuk zaklatott romákat (Cibulka, 116.).

Ami a politikailag sokkal befolyásosabb Szlovák Nemzeti Pártot illeti, jobboldali radikalizmusa ellenére ez a párt sem sorolható egyértelműen az újfasiszta pártok közé. 1994 óta a párt vezetője Jan Slota volt, aki beszédeiben előszeretettel folyamodik ugyan fasiszta jelszavakhoz és fogalmakhoz, bűnbakként bélyegzi meg a kisebbségeket (főleg a romákat és a magyarokat), ugyanakkor a párt került minden erőszakot és a gyakorlatban mérsékeltebb politikát követett. Ideológiája vegyíti a populizmus, korporatizmus és az idegengyűlölő nacionalizmus elemeit, mely utóbbi főleg a magyarok és a romák ellen irányul. A párt két ízben is Meciar kabinetjében koalíciós partnerként játszott szerepet. Programjának fő pontja a független Szlovákia kiharcolása volt, ezzel nyerte el az 1992-es választásokon a szavazatok 14%-át, és jutott be harmadik legerősebb pártként a parlamentbe. Az első Meciar-kormányban három minisztert állíthatott. 1994-ben a pártból kivált a mérsékeltebb szárny Ludovit Cernak vezetésével, és csatlakozott a Josef Moravcik vezette “Demokratikus Unióhoz”. A második Meciar-kormány koalíciós partnereként Jan Slota és pártja megakadályozta a magyar kisebbség jogainak bővítését és regionális autonómiájának elnyerését. A párt éles NATO-ellenes kampányt folytatott, és a NATO-tagság helyett a semlegességet szorgalmazta, amihez Oroszországtól szeretett volna garanciákat kapni. A párt sok támogatót szerzett a katonai és fegyvergyártó ipari körökből, miután a fegyvergyártás a szlovák gazdaság jelentős részét teszi ki.

A magyar kisebbséggel szembeni politika mindmáig rendkívül vitatott kérdés Szlovákiában. A Szlovák Nemzeti Párt megpróbálta az asszi­milációs politikát továbbvinni, amikor Eva Slavkovská, a második Meciar-kormány oktatásügyi minisztere korlátozta a magyar nyelv használatát az oktatásban. 1999 óta a párt új vezetője, Anna Malíková is arra törekedett, hogy a magyar nyelv használatát kitiltsa a közintézményekből, és új területi beosztással oly módon változtassa meg Dél-Szlovákia etnikai összetételét, hogy korlátozza a magyar kisebbség autonómia-jogait. Ez utóbbi törekvése nem is maradt teljesen eredménytelen.

A nemzeti populizmus ereje Szlovákiában, mint viszonylag új független államban részben érthető, hiszen egy új kollektív identitás kialakításának ideológiai bázisát kínálja, amelynek emocionális, legitimáló hatalmáról az új rend nehezen mondhat le. De a nemzeti populizmus ettől még nem kevésbé problematikus, különösen, ha kisebbségellenes, kirekesztő jellege domborodik ki. Hatása több más pártban és mozgalomban is tetten érhető, amelyek önmagukban nem tekinthetők szélsőségesnek, mint például Vladimir Meciar pártjában (HZDS), vagy a “Matica Slovenská” nevű kulturális szervezetben, amely több mint száz éve törekszik a szlovák nemzeti nyelv és kultúra ápolására. E hatás megértéséhez tudni kell, hogy a szlovák nép sokáig önálló államiság nélkül, a történeti magyar királyság állami kereteiben létezett. Önálló nemzetként csak 1918-tól, Csehszlovákia létrejötte óta, a szövetségi állam keretében jutott politikai jogaihoz. Magyarországhoz és a magyar kisebbséghez való viszonya ezért azóta is komplexusokkal terhes. A magyar kisebbséget gyakran “ötödik hadoszlopnak” tekintik a magyar irredentizmus szolgálatában, mely veszélyezteti az önálló nemzeti létet, és ennek megvan a hatása, függetlenül attól, hogy mennyire megalapozottak ezek a feltételezések. A magyarokkal szembeni szélsőséges nézetek gyakran épp az országnak azon részein a legerősebbek, ahol nem is él magyar kisebbség, miközben a vegyes lakosságú területeken, ahol jól ismerik egymást, a két nemzetiség többnyire békességben és egyetértésben él egymással.

1997-ben Vladimir Meciar szlovák miniszterelnök populista demagógiájában odáig merészkedett, hogy egy békés népességcserét javasolt Szlovákia és Magyarország között, hogy homogén lakossággal vegyék elejét a további konfliktusoknak. Az Európa Tanács azonban nem díjazta az etnikai tisztogatásnak ezt a civilizált válfaját sem, és végül nemzetközi nyomásra kétoldalú megállapodás született Magyarország és Szlovákia között a vitás kérdések rendezéséről, s melyet Párizsban írtak alá. Részben ennek eredményeként, az 1998-as választásokon a magyar pártok választási koalíciója – Romániához hasonlóan – bekerült a Meciar-kormányt felváltó demokratikus kormánykoalícióba, és azóta is stabilizáló, konszolidáló hatással van a szlovák demokráciára.

 

Röviden a többi ország szélsőjobboldali tendenciáiról

 

Szlovéniáról és a balti államokról, amelyeket általában még Közép-Európához sorolnak, ugyancsak megállapítható, hogy a szélsőjobboldali tendenciák marginálisak maradtak a demokratikus politikai rendszerben, bár a nemzeti populizmus ott is létezik. Szlovéniában a szlovén nemzeti identitás elvesztésétől való félelem táplálja a nacionalizmust. 1992-ben a “Szlovén Nemzeti Párt”, mely azzal a programmal lépett fel, hogy felülvizsgálja a “déli bevándorlók” (értsd: a szerbek és más volt jugoszláv nemzetiségek) szlovén állampolgárságát, a szavazatok 9%-át és ezzel a mandátumok 13%-át nyerte el a szlovén képviselőházban. Miután vezetőjét, Zmago Jelincicet a titkosrendőrség egykori ügynökeként leplezték le, sok követője elhagyta a pártot, s két újabb jobboldali populista pártot alapítottak, a “Szlovén Nemzeti Jobboldalt” (SND) és a “Munka Nemzeti Pártját”. Tagjaik a korábbi Jugoszláviából bevándorolt lakosokat idegenként bélyegezték meg, akik csak az exkommunista nómenklatúrát támogatják, és azt követelték, hogy a külföldiek aránya ne haladhassa meg az országlakosok 7%-át (Szilágyi, 2001.). A Janez Jansa vezette Szociáldemokrata Párt is képvisel populista nézeteket, amelyek antiliberalizmusból, antikommunizmusból, egalitarizmusból, a kisebbségekkel szembeni intoleranciából és idegengyűlöletből tevődnek össze (Rizman, in: Ramet, 159. skk.).

A Szlovén Nemzeti Párt 1996-ban ismét bejutott a parlamentbe, ha szerényebb eredményekkel is (a voksok 4,4%-ával), a kisebb szélsőjobboldali pártok azonban nem tudták átlépni a parlamenti küszöböt. A szlovén társadalomban léteznek olyan mozgalmak is, amelyek rehabilitálni kívánják a nácikkal egykor kollaboráló ún. “domobránokat”. Ilyen például a parlamenten kívüli “Új Szlovén Szövetség”, és a “Republikánusok Szövetsége”. Az ilyen törekvések azonban marginális jelenségek maradnak a szlovén belpolitikában.

A Baltikumban már a II. világháború előtt is erős szélsőjobboldali pártok és mozgalmak léteztek (Kasekamp, 1999.). Ennek ellenére az új demokráciában az ilyen csoportok és tendenciák itt is marginálisak. A rendszerváltást a nemzeti érzés fellángolása kísérte, miután széles, népfront-jellegű mozgalmak küzdötték ki a nemzeti függetlenséget a szovjet főhatalommal szemben. A politikai pluralizmus kialakulása óta azonban főleg a balti országokban élő nagyszámú orosz kisebbség az, ami erőssé teszi és táplálja a nacionalizmust. A nacionalizmus itt az értelmiségiek többsége számára mindenekelőtt saját etnikai identitásuk megőrzését és fenntartását jelenti (Donskis, 2002., 28. skk.). A kifejezetten szélsőjobboldali pártok közül konkrétat nz észtországi “Eesti Kodanik”, a “Lettország mozgalom – Zigerista Párt”, valamint Litvániában a “Litván Nemzeti Párt – Fiatal Litvánia” említésre méltó. Egyik sem rendelkezik azonban komoly politikai potenciállal, és egyik sincs a parlamentbe jutásnak még a közelében sem.

A szélsőjobboldali és populista áramlatok és pártok ugyanakkor erőteljesebben vannak képviselve Kelet-Európában és a Balkánon, ahol súlyosabbak voltak a rendszerváltással együtt járó konfliktusok. Politikai befolyásuk és hatalmuk azonban ott is csökkenőben van. Zsirinovszkij korábban erős, soviniszta Liberális Demokrata Pártja (mely persze csak nevében liberális demokrata), mostanra 6%-ra esett vissza, és csak 17 mandátumot birtokol az orosz dumában. Ukrajnában sok kicsi szélsőjobboldali csoportosulás van, de csupán a parlamenten kívül, bár a populizmus igen erősen képviselt a pártpolitikában. Romániában a Cornelia Vadim Tudor vezette nacionalista Nagy-Románia Pártja (Partidul Romania Mare) a parlamenti helyek csaknem ötödét birtokolva, erős és befolyásos párt, de ellenzékbe szorították, míg a kisebb soviniszta pártok a legutóbbi, a 2000. évben lezajlott választásokon összesen a mandátumok 1,4%-át voltak képesek elnyerni. Ezzel szemben a “Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége” koalíciós partnerként képviselteti magát a kormányban, s mint a demokratikus pártok egyik legfontosabb szövetségese, részt vesz a román demokrácia konszolidációs folyamatában.

Visszaesett a Seselj vajda vezette Szerb Radikális Párt is a maradék Jugoszláviában, jelenleg mindössze a mandátumok 8,7%-át birtokolja, miközben Milosevic bukásával a nacionalista populizmus is erősen diszkreditálódott. Horvátországban az “Igazak Horvát Pártja” (HSP) és a “Horvát Kereszténydemokrata Unió” választási koalícióban sem voltak képesek a mandátumok 5,2%-ánál többet megszerezni. A többi országban jobboldali radikális pártoknak és csoportoknak még csekélyebb a befolyása, és nincs esélyük a parlamentbe jutásra.

 

Összefoglaló értékelés

 

Szélsőjobboldali áramlatok és szervezetek a rendszerváltás után mindenütt felléptek a kelet- és közép-európai térségben. A transzformáció folyamatát kísérő mély társadalmi és politikai megrázkódtatásokhoz képest azonban meglepően alacsony maradt a politikai potenciáljuk. Különösen a hagyományos újfasiszta jellegű szervezetek maradtak gyengék, nem értek el számottevő választási eredményeket, és az új demokráciák politikai rendszerének peremén húzódtak meg. Ezzel szemben erőteljesebbek a populista tendenciák, melyek hatása a berendezkedett nagy pártokban is fellelhető. A populista hagyományok ebben a régióban, melyre a dominánsan tradicionális agrártársadalmak gátolt modernizációja volt jellemző, már a két világháború között is erőteljesek voltak, és amikor a rendszerváltozás elkezdődött, ezeket a hagyományokat újraélesztették. Jellegük azonban megváltozott. Az erős nacionalizmus és neo-tradicionalizmus részint a rendszerváltásra való reakció volt, összefüggésben a történelmi folyamatosság helyreállításának igényével, a saját nemzeti identitás erősítésének szándékával (különösen az újonnan létrejött államokban), és nem utolsó sorban az új elitek gyenge legitimitása miatt, akik belőle reméltek ideológiai támogatást törekvéseikhez. A politikai diskurzus gyakran igen nyers stílusa ebben a térségben azzal függ össze, hogy a politikában itt még jóval nagyobb a tét, mint a bejáratott demokráciákban. A kormányzati váltógazdaság mellett a nemzeti gazdagság, a társadalmi státus és a saját identitás újrafogalmazása is része lett a politikai küzdelemnek. Ott, ahol a nacionalista populizmus a kormányhatalomra is hatott, és ahol “mások” kirekesztéséhez vezetett, legyenek ezek akár etnikai kisebbségek, vagy “nemzetidegennek” bélyegzett politikai erők, ismét felerősödtek a tekintélyuralmi tendenciák. A “gazdasági” populizmus főleg a piacgazdasági reformok bevezetésének első időszakában volt jelentős. Az átállás megtörténte és a gazdaság kezdődő konszolidációja után azonban az ilyen tendenciák általában enyhültek, míg a politikai populizmus virulens maradt.

A régió egészében található szélsőjobboldali és populista tendenciákat a nyugat-európai megfigyelők gyakran aggodalommal követték, és az európai uniós tagságra való éretlenség jeleként értelmezték. Megfordítva, talán azt kellene kérdezni, hogy nem éppen az integrációs folyamat elhúzódása játszik-e szerepet a jobboldali populizmus tartós hatásában. Miközben a valódi, régi stílusú szélsőjobboldaliság Keleten éppúgy, mint Nyugaton peremjelenség maradt, a nacionalizmus és populizmus ereje vagy gyengesége a gazdasági és politikai konszolidáció sikerének vagy sikertelenségének is függvénye. Már az európai integrációra való kilátás is fékezően hat az ilyen tendenciákra az egész régióban. A gyors csatlakozási remények elvesztése viszont éppen az ellenkező irányba hat. A tárgyalt közép-európai országcsoportnak már az 1990-es évek eleje óta folyamatosan körülbelül ötéves határidőt helyeznek kilátásba, amelyet időben egyre távolabbra toltak ki, és egészen a legutóbbi időkig hiányzott a bizonyosság, hogy viszonylag rövid időn belül bekerülhetünk az Európai Unióba. Ez szüli a csalódott reakciókat, és táplálja az olyan dacos kijelentéseket, mint például a magyar miniszterelnök Orbán Viktoré, aki szerint “az Európai Unión kívül is van élet”. Minek tartsuk akkor magunkat az uniós normákhoz és értékekhez? A nacionalizmust és populizmust Közép- és Kelet-Európa rendkívül sebezhető, kisebb államaiban viszont éppen az Európai Unióba való gyors integráció tudná megfékezni. Csak az integrációs folyamat eredményes lezárulása teszi majd az érintett országok demokratikus konszolidációját valóban sikeressé és végképp visszavonhatatlanná.

 

 

Irodalom:

 

Betz, Hans-Georg (1994): Radical Right-Wing Populism in Western Europe. Macmillan, London.

Donskis, Leonidas (2002). Identity and Freedom. Mapping Nationalism and Social Criticism in Twentieth-Century Lithuania, London/New York.

Gellner, Ernst (1992): Nationalismus und Politik in Osteuropa. In: Prokla, 87. 22 Jg. Juni 1992.

Falter, Jürgen W./Hans-Gerd Jaschke/Jürgen R. Winkler (Hg.) (1996). Rechtsex­tremismus. Ergebnisse und Perspektiven der Forschung. Politische Vierteljah­resschrift, Sonderheft 27. Opladen.

Hamberger, Judit (2000). Szlovákokról és csehekről – magyar szemmel. Tanulmányok, elemzések, Pozsony.

Hroch, Miroslav (1993): From National Movement to the Fully-formed Nation. The Nation-building process in Europe. In: New Left Review, Nr. 198/1993.

Held, Joseph (Hg.) (1996). Populism in Eastern Europe. Racism, Nationalism, and Society, Boulder: East European Monographs.

Kasekamp, Andres (1999). Radical Right-Wing Movements in the North-East Baltic, in: Journal of Contemporary History, Vol. 34 (4), 587-600.

Kühnl, Reinhard et al. (Hg.) (1998). Die extreme Rechte in Europa. Zur neueren Entwicklung in Deutschland, Österreich, Frankreich und Italien, Heilbronn.

Lackó, Miklós (1996). Populism in Hungary: Yesterday and Today, in: Held, Joseph (Hg.) (1996), 107-128.

Mudde, Cas (2000a). The Ideology of the Extreme Right, Manchester and New York.

Mudde, Cas (2000b). Populism in Eastern Europe I-II. Radio Free Europe – Radio Liberty East European Perspectives Vol. 2: 5-6.

Ramet, Sabrina P. (Hg.) (1999). The Radical Right in Central and Eastern Europe since 1989. Afterword by Roger Griffin, Pennsylvania.

Schöpflin, George (1993): The political traditions of Eastern Europe, in: Schöpflin, George: Politics in Eastern Europe, 1945–1992. Blackwell, Oxford and Cambridge.

Szilágyi, Imre (2001). A szélsőjobboldal a szlovénoknál. (Rechtsextremismus in Slowenien) Forschungsbericht im Institut “László Teleki”, Budapest. (Manuskript)

Tóth, András/István Grajczjar (2001). The emergence of extreme right in the post-socialist Hungary and connection to social changes. Report for the research project “SIREN” (Socio-economic Change, Individual Reactions and the Appeal of the Extreme Right), funded by the European Commission, Budapest. (Manu­script.)

Ulc, Otto (1996). Populism, Racism and Society in Czechoslovakia, in: Held, Joseph (Hg.) (1996). Populism in Eastern Europe. Racism, Nationalism, and Society, Boulder: East European Monographs, 63-106.

Williams, Christopher (1999). Problems of Transition and the Rise of the Radical Right, in: Ramet, Sabrina P. (Hg.) (1999). The Radical Right in Central and Eastern Europe since 1989. Afterword by Roger Griffin, Pennsylvania, 29-48.

 

 

Jegyzetek

 

¹ Feltűnő az empirikus adatok szegényessége is a régió szélsőjobboldali és populista tendenciáival kapcsolatban. Míg a nyugat-európai hasonló tendenciák igen jól dokumentáltak (vö. Betz 1993, Falter/Jaschke/Winkler 1996), Kelet- és Közép-Európában lényegében nincs pénz szélesen megalapozott empirikus kutatásokra. Az ilyen tárgyú írások többsége főleg ideológiakritikai, tartalomelemző jellegű, a jobboldali radikalizmus nyelvezetét és ideológiai forrásvidékét vizsgálja. Összehasonlító célból empirikus adatokat olyan internetes adatbázisokból meríthetünk, mint a www.politicalresources.net , a www.electionworld.org ., vagy a http://www.rferl.org/eepreport webhely esettanulmányai.