Krausz Tamás – Szigeti Péter: Vezető egyetemi oktatóként nemzetközi politikai gazdaságtant tanítottál, s az Eszmélet főszerkesztőjeként vé­geztél évtizedes munkát mielőtt magas gazdasági – politikailag is igen jelentős – tisztségekbe kerültél európai intézményeknél. Előbb az EBRD, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank egyik igazgatója voltál, s ott képviselted az országot, az elmúlt négy évben pedig az Európai Unió Bizottságának biztosa voltál, afféle minisztere, aki szociális területtel és foglalkoztatáspolitikai kérdésekkel foglalkozott. Belülről, résztvevő-megfi­gyelőként nézhetted tehát a mi sorsunkat is meghatározó fő folyamatokat. Jónás a cethal gyomrában. Első kérdésünk hadd legyen kicsit szubjektív: milyen munkádhoz kötődő sikerekre, eredményekre és milyen kudarcokra gondolsz vissza első reakcióként?

Andor László: Egész biztos, hogy nem lehet mindezt egy bekezdésben áttekinteni. Ami a másfél évtizedes felsőoktatási munkát illeti, a legfon­tosabbnak azt tartottam, hogy a nyugati progresszív gondolkodás minél erőteljesebben megjelenjen a hazai oktatásban és a tananyagokban. Ennek fontos részét képezi annak a közgazdasági gondolkodásnak és gyakorlatnak az előremutató kritikája, amely a nyolcvanas-kilencve­nes években meghatározó volt Magyarországon. De vajon mi ennek a sikermutatója? Talán maguk a hallgatók, akik közül sokkal külföldön is találkozom (Londonban és Brüsszelben is), és pozitívan értékelik a kurzusainkat, egykori olvasmányaikat. Ahhoz, hogy ez a munka a hazai gazdaságpolitikára a megfelelő időben nagyobb hatást kifejtsen, egy újfajta közgazdasági iskolának kellett volna hamarabb kialakulnia, de ez nem, vagy csak töredékesen történt meg. Az igény azonban olykor-olykor megmutatkozik manapság is, s valószínűleg erősödni fog.

Az EBRD-ben 2005 után igen fontos volt elérni, hogy az 1989-es gondolkodásmód jegyében felépült intézmény eszmeisége és működés­módja alkalmazkodjon a XXI. századi realitásokhoz. Tudjon számot vetni az intézmény azzal, hogy a piacgazdaság teljesítménye sok tekintetben nem találkozott a társadalmi igényekkel, és korrekcióra van szükség. Tudatosítani kellett, hogy a régió nem stabil, hanem sebezhető, ami a válság időszakában azonnal meg is mutatkozott. Korábbi terveivel ellentétben az EBRD élen járt a kelet-közép-európai válságkezelésben, átértékelte az állami szerepvállalást és nyitottnak bizonyult a társadalmi felelősségvállalás irányában.

A bizottsági munka értékelésének nincs még itt az ideje. Még inkább érvényes azonban az, hogy a feladat itt is minél inkább a pénzügyi, gazdasági és társadalmi fejlődés mély és átfogó újragondolása lett. A Bizottság 2010 elején rögtön egy ilyen vízióval, az Európa 2020-szal kezdte a munkáját, amelyen belül a foglalkoztatási és szociális terület felértékelődött. Ez azután megmutatkozott az EU új költségvetésében és a valutaunió újratervezésében is. A jövőt befolyásoló kezdeménye­zések mellett maximális segítséget kellett nyújtani a tagországoknak, amelyek a válság miatt szükséghelyzettel küzdenek – legyen szó a szociális szolgáltatások életben tartásáról vagy a fiatalok munkalehe­tőségéről.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: A nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó könyvek szerzőjeként, hogyan látod, jellemeznéd az elméleti gondol­kodás tudástípusa és az intézményekben végzett munka kapcsolatát?

Andor László: Természetesen más az akadémiai világ, a politika, a diplomácia és a bürokrácia – ezeknek mind megvan a maguk logikája. A válság az az időszak, amikor sem a politika, sem a bürokrácia nem tud régi rutinok alapján működni. Meg kell találni a módját az új gondolatok befogadásának, integrálásának, irányváltásnak. Nemcsak el kell tudni igazodni olyan helyzetben, amellyel a korábbi uralkodó paradigma nem számolt, de segíteni kell a munkatársakat – vagy nyilvános szereplés esetén a mindenkori hallgatóságot – az elemzésben és az új politika kidolgozásában. Ennek során igen nagymértékben tudok támaszkodni a korábbi elméleti munkára és az oktatói tapasztalatokra (beleértve ter­mészetesen a külföldön töltött éveket és az ott szerzett kapcsolatokat is). Azt hiszem, egyértelmű: az EU a korábbi években, évtizedekben többet tehetett volna a pénzügyi szféra jobb szabályozásáért. örülök annak, hogy ez a Bizottság – Michel Barnier kollégám vezényletével – jelentős mértékben ledolgozta a restanciát.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: A világgazdaságban az EU az egyik jelentős regionális integráció, de komoly versenytársai vannak, nemcsak a NAFTA (az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó szabad kereskedelmi övezete), hanem a délkelet-ázsiai térség és mások is. Például a feltörek­vő országok csoportját, a BRIC országokat (Brazília, Oroszország, India, Kína) is konkurens, kihívó félnek tartják az „öreg” kontinens szempontjá­ból. Mi a helye, a helyzete és a perspektívája az EU-nak a világrendszer­ben, tehát a világgazdaságban és az azt befolyásoló, változó geopolitikai erőviszonyok közepette?

Andor László: Az EU nem egyszerűen a világgazdasági régiók egyi­ke, hanem a centrumrégiók egyike. A centrumpozíció jelent bizonyos hatalmat: hol mintaként, hol vezetőként tekintenek rá. Sokszor nevezik Európát „öreg” kontinensnek, de ez nem jelenti azt, hogy összes­ségében komoly versenyképességi problémái lennének. A jelenlegi válság inkább a belső aszimmetriákból fakad. Ha az EU a maga belső egyensúlytalanságait le tudja küzdeni, akkor nem egyszerűen meg tudja őrizni ezt a centrumszerepet, hanem erősíteni tudja a progresszív elemeket globális szerepvállalásában is. Mark Leonard 2005-ben írt, magyarul is megjelent könyvében (Miért Európa diktálja a lépést a 21. században? Budapest, Napvilág Kiadó, 2005), amely a XXI. századra Európa vezető szerepét prognosztizálta, sok a megfontolandó tartalom, még akkor is, ha a mostani hullámvölgyben az embernek időnként más gondolatai is támadnak.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Biztosként volt-e lehetőséged előmoz­dítani a szabad tőkeáramlásra épülő EU-keretekben a szociális Európa, „a népek Európájának” perspektíváját, amely a baloldalon népszerű programajánlás volt? Vagy ez egy idejétmúlt, okafogyott felvetés?

Andor László: A válság miatt sokan a szociális Európa, az „európai szociális modell” végéről értekeztek. Fontos tehát, hogy a válságból való kilábalással együtt a szociális modell is újraépüljön. Ehhez az is kell, hogy a tagországok rájöjjenek, a jövőben az európai jóléti államok csak több együttműködés mellett lehetnek életképesek, tekintettel a pénzügyi és a gazdasági integráció jelenlegi szintjére. A társadalmi legitimáció és a szociális dimenzió erősítésének szándékáról és konkrét lehetőségeiről sok bizottsági dokumentum tanúskodik. Az utóbbi időben egyre több szó esik a bank-, fiskális és politikai unió mellett a „szociális unióról” is – ez a törekvés tehát nem lanyhul, hanem éppen erősödik.

Az, hogy az Unió szintjén mely törekvések mutatkoznak erősnek, szo­ros összefüggésben áll azzal is, hogy a tagországokban mely politikai irányzatok dominánsak. 2011 végén egy kézen meg lehetett számolni a balközép kormányokat Európában, ami értelemszerűen megmutatkozott az uniós politika irányultságán is. Most pedig az látszik meg, hogy a bal-és a jobbközép egyensúlyba került; igaz, mindkettőt jobban szorítják a radikális baloldali és az euroszkeptikus jobboldali irányzatok.

Az EU alapelvei között az áruk, a tőke és a szolgáltatások szabad mozgása mellett ott van negyedikként az emberek szabad mozgása is. Fontos azonban látni, hogy önmagában a szabad mozgásból még nem lesz „népek Európája” vagy „szociális unió”. Ehhez kell a szociális intézményrendszer megfelelő szintű koordinációja is, az uniós szintű szolidaritás folyamatos erősítésével. Ez ma minden korábbinál aktuálisabb feladat. Ha a tagországokban megvan a politikai fogadókészség, a Bizottság képes letenni ésszerű javaslatokat az asztalra.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Számos konfliktus, nehézség jellemzi a 27-ek integrációját: monetáris unió, illetve az ezen kívül állók; ún. magországok versus alacsony sebességfokozatúak, 15-ök és újabban csatlakozottak. Mélyítése vagy további szélesítése az integrációnak? A monetáris és fiskális politika összhangjának a hiánya, sőt ellentéte a nemzetállami kormányzás és az unió egyben tartásának érdeke közepette. Ezek közül melyik ellentmondásokat látod termékenynek, előrevivőnek és melyek tűnnek a legnehezebben kezelhetőnek, esetleg feloldhatatlannak?

Andor László: Nehezen kezelhető ellentmondás sok van, de felold­hatatlannak egyiket sem nevezném, mert – ha jobban megnézzük -, az EU egy viszonylag rugalmas rendszer, és képes kezelni a sokszínű­séget a tervezés, a jogszabályalkotás és a végrehajtás folyamatában egyaránt. Ez nem azt jelenti, hogy aztán bármeddig kiterjedhet földrajzi értelemben. A jelenlegi összetételben egyértelműen képes egy mélyülő és mindenki számára előnyös integrációra, és hosszú távon a legér­telmesebb forgatókönyv az, ha a Nyugat-Balkán jövőjét az EU-n belül képzeljük el. Sok a teendő addig, ez nem is kérdés, de már önmagában a vízió is fontos itt.

Véleményem szerint ma a fő kérdés az eurózónán belüli centrum és periféria közötti feszültség. Ha ezt nem sikerül nagyon rövid idő alatt át­hidalni, akkor a válság nemcsak az euró túlélését fogja megkérdőjelezni újfent, hanem az EU stabilitását is. Mégpedig azért, mert az euró az elmúlt húsz évben nemcsak pénzügyi projekt volt, hanem emellett – sőt, talán még inkább – politikai projekt is. Politikai projektként (francia válasz a német egyesítésre) a kontinens egészét egyesítő küldetése volna. Ezt azonban jelenleg nem tudja betölteni az eredendő tervezési hibák miatt.

A Gazdasági és Monetáris Unió újratervezése azonban nem pusztán „műszaki” feladat. A polarizáció mögött kimutatható az EU társadalmi diverzitása, a társadalmi és kulturális különbségek, az eltérő kapitaliz­mus modellek. Ha nagyon akarjuk, a protestáns-katolikus örökség általi megosztottság is, valamint sör- és borivó nemzetek… A lényeg az, hogy nem lehet sem az újratervezést, sem a gazdasági kormányzást egyfajta technokratikus tevékenységként elképzelni. Sokkal többet kell tenni a szociális párbeszédért, a civil társadalom aktivitásáért, a nemzetek és kultúrák közötti megértésért és kohézióért. A hollandoknak és a finnek­nek érezniük kell, hogy egy közösséget alkotnak a spanyolokkal és a görögökkel; a briteknek és a dánoknak át kell látniuk a románokkal és bolgárokkal való összetartozás jelentőségét – és megfordítva.

Abból indulok ki, hogy a változásnak a meglevő integráció megkérdő­jelezése nélkül, sőt annak elmélyítésével, kiteljesítésével kell járnia. Ez nyilván nem az egyetlen feloldási lehetősége a kialakult feszültségeknek, de szerintem ez a jobb irány, és nem a visszabontás. Hogy csak néhány indokot mondjak erre: emellett szól az euró esetleges felbontásának pénzügyi és gazdasági költsége, az Európán belüli szabad mozgásra való társadalmi igény, valamint Európa relatív világgazdasági súlyának folyamatos csökkenése.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Az intézményes szerkezetek, szabályo­zási formák működésének tapasztalata befolyásolta-e gondolkodásodat, alátámasztják-e a világrendszer-elmélet jelentős magyarázó elveit, a centrum-félperiféria-periféria függési viszonyokat, az egyenlőtlen és hierarchizáló világgazdaságot illetően?

Andor László: Az egyenlőtlen fejlődés koncepciója, a centrum és periféria problematikája, a világrendszer-szemlélet nélkül aligha adható releváns elemzés a nemzetközi gazdasági és társadalmi folyamatokról. Ennek szerepe van akkor is, ha Európa és a külvilág kapcsolatát elemez­zük, de akkor is, ha az Európán belüli folyamatokat tekintjük.

Az európai integráció fejlődési dinamikáját meghatározza a piac mé­lyítésének tendenciája és a kiegyensúlyozó mechanizmusok fokozatos továbbfejlesztése. (Ennek társadalomtudományi kutatása Polányi Károly „kettős mozgás” elméletére támaszkodhat.) Az EU-ban a közös, illetve egységes belső piac kialakulása maga után vonta a kohéziós politika elemeinek bővítését, azok erősítését is. Itt még igen sok a teendő, rövid és hosszú távon egyaránt; annál is inkább, mert a monetáris unió – a pénzügyi szektor fragmentációján keresztül – még erősebb polarizáló hatással jár, mint az egységes piac. Így jutunk el a fenntartható valutaunió szociális dimenziójához, illetve a kiegyensúlyozott fejlődéshez nélkülöz­hetetlen fiskális kapacitás fogalmához.

Amit EU-keretben perifériának nevezünk, az világgazdasági értelem­ben inkább félperiféria. Az EU kohéziójához nagyon fontos bebiztosítani azt, hogy az EU-periféria társadalmi-gazdasági fejlődése dinamikusabb és érezhetőbb legyen, mint a világgazdasági félperifériáé általában. Azért társadalmi-gazdasági fejlődésről beszélek, mert a GDP nem minden, annál komplexebb társadalmi mutatókat, környezeti és életminőséget is tekintetbe kell venni, amikor a fejlődést értékeljük.

Ami az EU és a világgazdaság viszonyát illeti, itt is érvényes az, hogy a spontán folyamatok elsősorban polarizálnak, a politikai együttműkö­dés viszont képes arra, hogy a konvergenciát segítse szociális normák tekintetében is. Ennek jegyében működünk együtt például Kínával a társadalombiztosítás fejlesztése vagy a munkavédelem terén, afrikai partnereinkkel a jobb szakképzés és a fiatalok foglalkoztatása ügyében, Bangladessel a munkajog átalakításában, Kolumbiával a szakszervezeti jogok érvényesítése tekintetében, és lehetne még hosszan sorolni. Aki tagjelölt, arra mindez együtt vonatkozik; Törökország esetében a sort kiegészíthetjük olyan ügyekkel, mint a nemek közötti egyenlőség elő­mozdítása (pénzügyi támogatást is nyújtunk például olyan projektekhez, amely a leányok iskoláztatását segíti hátrányos helyzetű régiókban).

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Hogyan alakult Magyarország megíté­lése az EU-ban, s milyen változásokon ment keresztül hivatalviselésed idején?

Andor László: A hazai változásokat az elmúlt években nagy nemzetközi figyelem kísérte, és az EU intézményeiben is időnként fellángolt a vita. Meggyőződésem, hogy az esetek döntő többségében segítő ez szándékú vita, és az abban résztvevők igyekeznek alaposan tájékozódni arról, mi történik Magyarországon. Időnként persze felszínes, sommás ítéletek is elhangzanak, ami rossz jel (arra utal, hogy a negatív ítéletek, sztereotí­piák az ismétlődő tapasztalatok nyomán beivódnak a köztudatba, s már nem mindig is igényelnek újabb empirikus alátámasztást).

Az Európai Bizottság feladata elsősorban az EU-jog fölötti őrködés, és ez magyarázza, hogy ebben az időszakban a korábbinál több kötelezett­ségszegési eljárás indult magyar ügyekkel kapcsolatban. Ezek így vagy úgy rendeződnek aztán. Ilyen intervencióra ott van lehetőség, ahol léte­zik uniós jog – tehát nem mindenhol. Sokan csak ebben a folyamatban szembesültek azzal, hogy a tagországok milyen hatásköröket adtak át az Uniónak a Szerződésben, és mit tartottak meg maguknak.

Három év alatt a feszültség-feloldás három ciklusán mentünk keresz­tül. A feszültséget mindig valamiféle, európai normákba ütköző hazai változás keltette. Feloldás pedig soha nem következett be anélkül, hogy a hazai gyakorlatot érdemben ne korrigálták volna. A nagyobb gond az, ha az országimázs szenved maradandó károkat, ha az országot politikai, gazdasági vagy kulturális értelemben „leírják”. Ennek a kockázatához túl sokszor kerültünk közel az utóbbi években. Ez nemcsak odavezet, hogy az ország ilyen vagy olyan téren lepontozódik, de nemzetközi tekintélye is csorbul, érdekérvényesítő képessége csökken.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Van-e értelme az euró bevezetésének?

Andor László: Az euró bevezetésének volt értelme, de a konstrukciós hibákat sokkal hamarabb fel kellett volna tárni, és az euró­-válságot meg kellett volna előzni. Ha ez a folyamat (mármint a modellváltás) a közeljö­vőben gyorsan előrehalad, nincs ok lassítani az eurózóna kiterjesztésé­nek folyamatát. A kisebb gazdaságok (Szlovénia, Észtország stb.) eseté­ben egyértelműen ez volt a helyes stratégia. A nagyobb gazdaságoknak több mindent kell mérlegelniük; több szempontból kell megvizsgálniuk, hogy optimális-e az áttérés. Nemrég Jan Krzysztof Bieleckivel, a korábbi miniszterelnökkel szerepeltem egy panelban Lengyelországban, aki azt mondta: ha az ún. belső leértékelés az egyetlen alkalmazkodási mecha­nizmus a valutaunióban, akkor kétszer is meg kell gondolni a belépést. Ezt nagyon találónak gondolom.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Mi a véleményed az alapjövedelem európai szintű bevezetéséről, amely koncepció tulajdonképpen a német kultúrkörben keletkezett, tehát a centrum centrumában.

Andor László: Érdekes koncepció, hiszen abból indul ki, hogy a tár­sadalomban kell hogy legyen egyfajta „szociális minimum”. Az egyes EU-tagországok jóléti rendszerei azonban jelenleg meglehetősen sok­színűek ahhoz, hogy ezt a szociális minimumot egységesen a jövedelem dimenziójában határozzák meg. Nem ugyanaz tehát a helyzet, mint a munkajövedelemnél, ahol a minimálbér formájában mindenütt logikus, hogy érvényesüljön egy közösen meghatározott minimum, és talán be­látható időn belül el is jutunk oda, hogy minden EU-tagországban lesz is megfelelő szintű minimálbér.

A jóléti rendszerek Európában sokfélék, abból a szempontból, hogy inkább a személyes (vagy a családi) jövedelem egy alapvető szintjére, vagy a rászorulóknak nyújtott szociális szolgáltatásokra, vagy a mun­kavállalás segítésére fektetik-e a hangsúlyt. Vajon a hajléktalanokon segít-e, ha kapnak egy alacsony szinten meghatározott alapjövedelmet, vagy a depressziós térségekben élő kisebbségek foglalkoztathatóságát hogyan segítheti egy ilyen reform? Nem menti-e fel más fontos teendők alól a kormányzatot, ha esetleg az alapjövedelemmel elintézettnek tekinti a szociális gondoskodást? Erősíti-e vagy inkább gyengíti a közösségeket, amelyek felbomlása végső soron az elszegényedésbe taszítja a társada­lom kiszolgáltatottabb tagjait? Miért van az, hogy sokan az alapjövedelem koncepcióját inkább a neoliberális gondolatkörbe illeszkedőnek tekintik?

Sok a kérdés, ezért a koncepció pénzügyi, gazdasági és szociális ha­tásait alaposan meg kellene vizsgálni, ha a gondolatból egyszer tényleg javaslat születik.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Sokan kétségüket fejezik ki az EU – akár rövid távú – fennmaradásával kapcsolatban. Osztod-e ezeket a véleményeket? Látsz-e lehetőséget arra, hogy az események, folyamatok visszaforduljanak az egymástól elkülönülten, integráció nélkül működő nemzetállamok korábban meghaladott állapotához?

Andor László: Amint már említettem, a valutaunió válságának elhú­zódását olyan kockázatnak tekintem, amely fenyegeti az EU egységét, integritását. Az euró-válság és egyidejűleg a környezetünkben bekö­vetkezett változások (pl. az arab világban mutatkozó instabilitás követ­kezményei) tovább erősíthetik az euro­szkepticiz­must Európa számos országában. Revíziós gondolatok kapnak lábra és erősödnek meg időn­ként, az építmény egyes részeinek visszabontását célozva. Ugyanakkor attól távol vagyunk, hogy a tagországok nagy többsége az integrációval szemben egyértelműen a nemzeti elkülönülést válassza. Ráadásul az integráció magva mégis csak a német-francia kibékülés és egyre szo­rosabb együttműködés, ami mindenki másnak is érdeke a kontinensen, sőt talán azon túl is. Ezt politikai értelemben erősnek látom, még akkor is, ha a testbeszéd olykor másról árulkodik, és időnként újrajátsszák a filozófiai vitákat is.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Engedj meg egy moralizálónak ható kérdést. A marxista baloldalon még idehaza is néhányan értetlenségüket fejezték ki, ellentmondást láttak abban, hogy Te mint az Eszmélet volt főszerkesztője egyenesen a kapitalizmus menedzselése legfőbb európai intézményénél vállaltál magas tisztséget. Elméleti emberként és szaktu­dósként nem érezted-e magad rosszul, amikor meggyőződésed ellenére kellett olyan politikai döntéseket hoznod, és így azokért felelősséget vállalnod, amelyek a rendszer fenntartását szolgálták?

Andor László: Bármilyen politikai szerepvállalással együtt jár a cselek­vés lehetősége, ugyanakkor időnként a kényelmetlen helyzetek vállalása és a kudarcok kockázata is. Előhaladás nincs kompromisszumok nélkül. Ez érvényes magas és alacsony, hazai és nemzetközi tisztségekre egyaránt. A kérdés az, hogy a progresszív politizálásnak van-e érdemi szerepe, cselekvési tere, konkrét alkotó lehetősége az Európai Unióban? A válasz egyértelműen igen. A kapitalizmust nem az EU hozta létre, viszont ahhoz hozzájárult, hogy bizonyos szociális és környezetvédel­mi normák elterjedjenek, gyökeret eresszenek. Ez a Bizottság azért dolgozik, hogy Európa úgy tudjon kilábalni a válságból, hogy megőrzi, megerősíti, megújítja a szociális modellt is. Erősíteni az érdekegyeztetési mechanizmusokat, több forrást teremteni a szociális beruházásokhoz, javítani a roma integráció esélyeit, garanciákat teremteni a fiatalok pályakezdéséhez, megvédeni a migránsok jogait – ezeken mind a meg­győződésemmel összhangban dolgozom.

A politika fogalma viszonylag egyszerűen, könnyen körülírható. A politi­ka befolyás; a politika döntés; a politika olyan közügy, amely a hatalmi döntésekre vonatkoztatott; a politika a gazdaság koncentrált kifejezése; a politika ott kezdődik, ahol a tömegek vannak; a politika művészet; a politika az akaratérvényesítés képessége; pártharc stb. stb. Sok jó de­finíció adható meg, amelyek egy-egy oldalt, összefüggést, mozzanatot helyesen emelnek ki, azonban sem más mozzanatokra, sem a közöttük lévő összefüggésekre nem reflektálnak. Ezért az efféle meghatározások bizonytalanságokkal terheltek, mert a jelenségvilág és a látszatok sok­féleségét egy-két mozzanatra redukálják, figyelmen kívül hagyva azok esszenciális komplexitását és e komplexitás belső szerkezetét. Holott minden létező a sokféleség egysége. Ezért a politikai/politikum tárgyát előbb a politikai statika, majd – saját álláspontként – a politikai dinamika perspektívájából vizsgálom. Utóbbival a politikai/politikum jelenségvilága mögötti konstruálódási folyamatot elemzem azzal a dialektikus fogalom­alkotással, amely felfogásom szerint a neomarxista elmélet sajátja.

Carl Schmitt megoldása

A politikai/politikum problémájának szisztematikus kutatása jellemezte Carl Schmitt német alkotmányjogász, politikai gondolkodó munkásságát. 1932-es alapmunkájának (A politikai fogalmáról) 1963-as újranyomása okán írt előszavában méltán jellemzi vállalkozását „egy mérhetetlen prob­léma elméleti körülhatárolásának” (2002, 7), amely az olvasó számára kihívást és provokációt is jelent. Azonban vannak válaszai. Nézzük meg, melyek ezek, s hol szorulnak kiegészítésre vagy kritikára.

„Az állam fogalma előfeltételezi a politikai fogalmát” (2002, 15) – mondja markáns indító tézise, s voltaképpen minden állami biztos, hogy egyben politikai is. Megfordítva azonban nem így áll, mert nem minden politikai állami, mivel a politikai szélesebb fogalom az államinál – leg­alábbis ha nem a schmitti értelemben vett ún. totális államot tekintjük, ahol minden ügy potenciálisan politikaivá válik. „A totális államban ennek következtében minden – legalábbis lehetőség szerint – politikai, és az államra való hivatkozás nem képes arra, hogy a »politikai« specifikus ismertető jegyét megindokolja” (2002, 16). Ha pedig elesik a vallás, a gazdaság, a képzés, a művészet, a kultúra stb. ún. totális állam előtti semlegessége, depolitizáltsága, mint ahogy ez a totális állam esetében történik, akkor a politikai sui generis minősége nem adható meg immáron az államival. Voltak egyszer az ún. boldog békeidők, amikor is a politikai állami volt (érvényesnek tekinthető volt egy leszűkítő „arisztokratikus-elitista” politikafelfogás, azonban az állami beavatkozással, noch dazu a totális állammal elesik az állami = kormányzati minősítő ismérve). Hol keressük és hol találhatjuk meg immáron az államon kívüli politikait? Schmitt híres és hírhedt dolgozatának 2. 3. és 4. pontjaiban megkapjuk a kihívásra adott provokatív válaszait.

A politikai olyan sajátos kritériumokkal rendelkezik, amelyek az emberi gondolkodás és cselekvés – előbb felsorolt – relatíve önálló tárgyi terü­leteivel szemben jellegzetes módon válnak hatékonnyá. „A specifikus politikai megkülönböztetés, melyre a politikai cselekvések és motívu­mok visszavezethetőek, a barát és az ellenség megkülönböztetése. Ez egy kritérium értelmében nyújt fogalmi meghatározást, nem kimerítő definícióként vagy a tartalom megjelöléseként. […] E megkülönböztetés mindenesetre önálló, de nem egy saját új tárgyi terület értelmében, hanem oly módon, hogy nem alapulhat az említett más ellentétek egyi­kén vagy közülük többön, s nem is vezethető vissza ezekre. Ha a jó és rossz [erkölcsi – Sz. P.] ellentéte minden további nélkül és egyszerűen nem azonos a szép és a rút [esztétikai – Sz. P.] vagy a hasznos és a káros [gazdasági – Sz. P.] megkülönböztetéseivel, és közvetlenül nem redukálható rájuk, akkor még kevésbé szabad a barát és az ellenség ellentétét felcserélni vagy összevegyíteni. A barát és ellenség megkülön­böztetésnek az az értelme, hogy megjelölje az összekapcsolódás vagy szétválás, az egyesülés vagy felbomlás intenzitásának legvégső fokát; […] A politikai ellenségnek nem szükséges erkölcsileg rossznak, eszté­tikailag rútnak lennie; nem kell gazdasági versenytársként fellépnie, és talán előnyösnek is tűnhet üzletet kötni vele. Az ellenség éppen a másik, az idegen, és lényegéhez elegendő, hogy különösen intenzív értelemben egzisztenciálisan valami más és idegen, úgy, hogy szélsőséges esetben konfliktusok lehetségesek vele, melyek nem dönthetőek el sem előzete­sen meghozott általános normatív szabályozással, sem a konfliktusban »részt nem vevő« és ezért »pártatlan« harmadik ítéletével” (2002, 19).

Röviden: a politikai ismérve Schmittnél az, hogy bármely tárgyi terü­let politikaivá válhat, ha a barát-ellenség megkülönböztetést veszi fel, azokkal a szükséges megszorításokkal, hogy az ellenség ad 1. nem ver­senytárs, és ad 2. nem is magánellenfél. Hostis és nem inimicus – emeli ki szerzőnk. Tehát itt nem magánéleti viszonyról van szó. „Az embernek politikai értelemben nem szükséges személyesen gyűlölnie az ellen­séget, az a maxima pedig, hogy »ellenségünket«, vagyis ellenfelünket szeretni kell, először csak a magán szférájában rendelkezik értelemmel”. Az emberek közötti magánviszonylatokban gyakran benne rejtőzködő taktikai kérdés, ha tetszik, életvezetési megfontolás – nősüljek-e most? -politikai, de nem közpolitikai, hanem magánpolitikai megfontolás, ahogy egy férjét ügyesen irányító asszony politikája is az (e helyütt Max Weber példájával szólva).

Továbbmenve pedig Schmitt tendenciatörvényként is megfogalmazza a politikai elsődleges fogalmát: „A politikai ellentét a legintenzívebb és legvégsőbb ellentét és minden konkrét ellentétesség annál inkább politi­kaivá válik, minél inkább közeledik a legszélső ponthoz, a barát/ellenség­csoportosításhoz. Az államon mint szervezett politikai közösségen belül, amely a maga számára mint egész hozza meg a barát/ellenség-döntést, ezenkívül az elsődleges politikai döntések mellett és a meghozott döntés védelmében a »politikainak« számtalan másodlagos fogalma is létrejön” (Schmitt 2002, 21).

Fontos, hogy legalábbis tendenciájában a politikai legvégső fokát az egzisztenciálisan is megsemmisítendő ellenségben nyeri el. Az ellenség formáinak schmitti elemzését – a háború külső ellenségét, a partizánt („aki a klasszikus hadviselés szempontjából »irreguláris« harcos”, puszta peremfigura volt, időközben a világforradalmi hadviselés kulcsfigurájává vált” – írta az 1963-as Előszóban; 2002, 14), a terroristát és a forradal­márt mint belső ellenségeket nem jellemezzük részletezően (vö. pl. Sza­bó Márton 2000, 24-50). Az értelmezési lehetőségek számosak. Magam azt a kulcsfontosságú mozzanatot emelem ki, hogy a barát-ellenség (ellenfél) kritérium maga után vonja a politikát immanensen jellemző további kategóriákat: programot – stratégiát (szövetségesek köre, a fő csapás iránya; stratégiai minim-maximum); taktikát (offenzív-defenzív, reformista-forradalmi, békés-fegyveres, legális-illegális, anarchista-pa­cifista stb.), ami lehetővé teszi azt is, hogy a „politikai” és a „politikum” szintek közötti különbséget és egyben átjárást magyarázzuk.

Schmitt maga arra törekedett az alapszöveghez írt három kiegészítő korolláriumában, hogy elméletét egységesnek, szerves egésznek olvas­sák. Nos, ez mind a mai napig nem történt meg, s nem is fog a paradoxo­nok és a rejtett ellentmondások, továbbá a szerző szituacionista jellegű gondolkodásmódjának következtében. Hasonlóan a „das Politische” terminus (politikai/politikum) magyarra fordítási vitájához (Cs. Kiss 2004, 417-419; Kende 2004, 223-226), amely szintén nem juthat nyugvópont­ra. Azért nem, mert nem nyelvi-fordítási, hanem teoretikus kérdésről van szó, viszont szerzőnknél (s emiatt a fordításokban) éppen ebben vannak bizonytalansági relációk. Az adekvát nyelvi megközelítés pedig a teoreti­kus összefüggés, tartalom relációjában változik – amit alább kibontunk. Körösényi dolgozata Schmitt „politikai” fogalmának újszerűségét és sajátosságait hangsúlyozva hét téma interpretációs vitáit mutatja meg (2011, 7-20), Gedő Éva pedig áttekinti a rendpárti és a döntésközpontú értelmezési lehetőségek fő vonalát (2010, 92-94). Mindkét elemzés bizonyíték fentebbi állításunkra.

Kritikai átvilágítás és ellenvetések

Vitathatatlanul nehéz kérdések tűnnek fel itt: például hogy az ellenfél is egzisztenciálisan megsemmisítendő ellenség-e – ahogyan erre a né­met nemzetiszocializmus az Übermensch ideológia alapján, az európai humanizmus szégyeneként az Endlösunggal törekedett, s amihez a Großraum (nagytérség) koncepciója és a Großlebensraum (élettér) között az adott korban fennálló kapcsolat következtében szerzőnk nem csekély mértékben hozzájárult. A politikai azonos-e a politikummal? Mi választja el az ellentétet, annak intenzitási fokát az ellentmondástól és ahhoz képest az antagonizmustól? Olyan problémák ezek, amelyeket Schmitt vagy fel sem vetett, vagy az ellentét intenzitási foka („a legintenzívebb, a legvégsőbb ellentét a politikai”) megfogalmazással rejtett el. Magam ezt a problémát – az ellentét intenzitási fokának fokozatai – a teoretikus bizony­talanságok kulcskérdésének tekintve, az alábbi megoldásokat ajánlom.

Vissza kell térnünk korábbi elemzéseinkhez, ahol a decizionizmust mint a szuverenitást makroszinten elemző álláspontot elemeztük (Szigeti 2004, 338-345. ugyanez németül: 2005, 313-334). Voltaképpen ahhoz az analitikusan kibontott lehetőséghez, amelyre problémánk – a politikai és a politikum fogalmi megkülönböztetésének érvénye – megoldásához szükségünk van. Az ellentét intenzitási fokának schmitti gondolata ugyan­is elrejti, hogy három meglehetősen különböző mozgásformát, ontikus tényállást jelent az ellentétviszony, az ellentmondás viszonya és az anta­gonisztikus ellentmondás előzőtől eltérő kategoriális szerkezete. Ennek nemcsak a jogrend normálformája és a rendkívüli állapot jogelméleti kérdései, továbbá a jogállamiság érvényességi tartománya aspektusában van jelentősége és jelentése, amit hivatkozott tanulmányunkban bemu­tattunk, hanem a politikai élővilág mozgásának szerkezeti különbségeire vonatkozóan is. Hol válik el a politikai a politikumtól, s miért maradnak mégis kapcsolatban egymással? – formulázhatjuk a dialektikus problémát dialektikusan, hogy aztán analitikusan explicitté tehessük.

Induljunk ki a kivételes állapot problémájából, éppen azért, mert mintegy közbenső helyzetet alkot a rendes állapot jogrendje, a politikai normálformája és az antagonisztikus ellentmondások politikuma között. Ismeretes, hogy Schmitt munkásságában azért is bírálja a parlamentáris jogállamot és in concreto a weimari demokráciát, mert az a pluralista erők széthúzása következtében nem képes előállítani az államélet alapját képező politikai egységet. Teoretikus erőfeszítései ekkoriban, a húszas években még az alkotmányvédelem megtalálására irányulnak, s a diktatúra kivételessége azáltal kap etatista igazolást, hogy az állam és az alkotmányosság helyreállításának eszközeként értelmezte – fogja fel hozzánk hasonlóan Pethő értékes monográfiája (1993, 137-143). Nézzük meg közelebbről is, hogy kategoriális szerkezetében hogyan. „Az állam léte ebben az esetben [ti. a kivételes állapotéban – Sz. P.] minden kétsé­get kizáró bizonyítéka annak, hogy a jogi normák érvényessége fölött fö­lényben van. A döntés megszabadul minden normatív köteléktől, és a szó tényleges értelmében abszolúttá válik. A kivételes állapot idején az állam az önfenntartáshoz való jog alapján, ahogy mondani szokás, felfüggeszti a jogrendet. A jogrend két eleme – fogalmi önállóságuk bizonyítékaként – szembekerül egymással. Ahogy rendes körülmények között a döntés autonóm mozzanata a minimumra szorítható vissza, úgy semmisül meg a norma kivételes állapot idején. Ennek ellenére a kivételes állapot fo­galma még mindig megközelíthető a jog oldaláról, mivel mindkét eleme, a norma és a döntés egyaránt a jog keretein belül marad. Ha a kivételes állapotot azon az alapon, hogy nincs jogi jelentősége, csupán szocioló­giai fogalomnak tartanánk, ez nem lenne más, mint a jogtudomány és a szociológia sematikus szétválasztásának durva utánzása. A kivétel nem rendelhető alá semminek, és kívül áll az általánosság keretein, ám ezzel egyidejűleg sajátos jogi formát is jelent, a döntést a maga teljes tiszta­ságában. A kivételes állapot akkor valósul meg teljesen, amikor ahhoz, hogy a jogtételek érvényesülhessenek, előbb meg kell teremteni az arra alkalmas helyzetet. Minden általános norma rendezett életviszonyokat követel meg, olyanokat, amelyekre alkalmazható a tényállás, és amelyek alkalmasak a normatív szabályozásra. A normának homogén közvetítő közegre van szüksége”. (Schmitt 1992, 5)

A normálállapot normatív rendjét és a kivételes állapot nem-normatív rendjét a küövetkező ábrán szemléltetjük:

A normálállapot (1.) és a kivételes állapot (3.) két minőségileg eltérő helyzet, melyek kiélezetten szemben állnak egymással. A normálálla­potnak van jogrendje (2.), amit normán alapuló döntésekkel jogrendként konkretizálnak. A megbomlott normálállapot és jogrendjének tagadása átalakul kivételes állapottá (3.), melynek nincsenek alkotmányból levezet­hető konkrét jogviszonyai, jogrendje, csak a szuverénnek van autoritáson alapuló felhatalmazása erről az állapotról dönteni. A kivételes állapotról, annak bevezetéséről meghozott döntés és a kivételes állapotban gyako­rolt normatív és egyedi rendelkezések és reálaktusok egyaránt a szuve­rén konstitutív aktusai, melyeknek elvileg az a céljuk, hogy biztosítsák a visszatérést a rendhez (4.), amely nem anarchikus helyzet, uralomnélkü­liség, hanem az autoritas potestasa által uralt kivételesség, s nem káosz, amelyben a felbomlás erőiből egy új rend felé lehetne kijutni – ez esetben ugyanis antagonizmust kellene tételezni, nem ellentét viszonyt -, hanem visszatérés a normálállapot jogrendjéhez (1.). Ezért konzervatív, etatista politikai filozófia Schmitt megoldása a Politikai teológiában, mert éppen az a célja, immanens értelme a kivételességnek, hogy a felbomlás erőiből ne új rend keletkezzék, hanem ennek megakadályozásaként visszatérés a régi rendhez. In concreto: a szocialista forradalom helyett – itt és ekkor, 1923 előtt – a weimari polgári államhoz. A különbség külső, közömbös viszonyát az ellentétviszony váltja fel, amely még – kerülő úton, a kivé­teles állapot és rendje bevezetésével (4.) – közvetíthető.

Schmitt nem mondja, de mi a hegeli-marxi dialektika ismeretében és alkalmazásával rámutathatunk, hogy – eltérően a forradalmi, ellenforra­dalmi helyzetektől és a polgárháborús konfliktusoktól, ahol az ellentét nem közvetíthető (már), mert az események folyamatszerű kibomlásában a helyzet kategoriális szerkezete ellentmondásba, mégpedig antagonisz­tikus ellentmondásba nő át – a kivételes állapotban még számít a formális jogszerűség közvetítése, és számít, hogy a barát és az ellenség megkü­lönböztetése itt – intenzitási fokát illetően – nem megy el a totális ellenfél totális megsemmisítéséig. Elégséges a kivételes állapot politikai kutya­ólába helyezni az ellenfelet/ellenséget. Rendkívüli jogrenddel átformálni a politikai erőviszonyokat. Nem így áll ez akkor, amikor az ellentétviszony tovalendül: antagonizmussá válik, ami nyelvileg tehát kibékíthetetlen, már feloldhatatlan, nem közvetíthető ellentétviszony (vagy éppen megneve­zésében speciális ellentmondásnak is nevezhető). Itt elesik a közvetítés lehetősége. Kategoriálisan, egzisztencia-meghatározottságként pedig ez azt jelenti, hogy közvetítés hiányában az egyik politikai pólus (+) fennma­radása nem lehetséges a másik (-) megsemmisítése nélkül, és fordítva. Vagy a forradalmi vagy az ellenforradalmi erők alakítják át a társadalmi élet totalitását, és a politikum ezen kiélezett formája többé már nem találhat mozgásformát a kivételes állapot bevezetéséről szóló döntéssel (és a nyomában életbe léptetett konkrét rendelkezésekkel). Amikor az ellentétviszony a jog semlegesítő, leszerelő hatású beiktatásával még közvetíthető, az a kivételesség; amikor a különböző politikai minőségek különbsége – bár egymás iránt nem közömbösek, mert versengenek, de – nem éri el az „ellentét olyan intenzitási fokát”, amely a szuverén döntését igényelné, akkor tulajdonképpen – gyenge határhelyzetként – a schmitti elmélet alapján is belátható a pluralista demokrácia „sza­bályozott verseny”- helyzete. Amely a politika normálformájává csak a II. világháború után vált a centrumkapitalizmus országaiban, a pluralista demokráciákban, széles körű állami beavatkozás mellett. A kivételes állapot és a forradalmi/ellenforradalmi (polgárháborús) helyzethez képest íme a harmadik módozat. Ezt azonban inkább csak utólag, a II. világhá­ború utáni tapasztalatok politikatörténete nyomán lehet beleszuszakolni Schmitt elméletébe, s közel sem véletlen, hogy ő ezt akkor nem tette meg. Ez a megoldás azonban a Begriff des Politischen 1932-es konst­rukciójába is belefér, kényszeredett és kitágított interpretáció mellett (ekkor és ennyiben Schmitt valóban nem volna bellicista) – figyelmen kívül hagyva, hogy a két világháború közötti németországi társadalmi harcokat és politikai folyamatokat elméletileg adekvát módon éppen a szoros és nem a kitágított interpretáció fejezi ki.

Ha most már eddigi elemzésünket gondolatilag összekötjük a politikai/ politikum fogalmával, három egymástól eltérő konzekvenciájú helyzet­tel találjuk szembe magunkat, aszerint, ahogy a barát és az ellenség megkülönböztetés intenzitását értelmezzük, azaz analitikusan kibontjuk:

1. Az ellentétviszony, mint ami már csak a kivételes állapot rendkívüli jogrendjével közvetíthető, de még feloldható helyzet; a közvetítés ered­ményétől függően visszatérés a politikai normálformájához vagy ellen­kezőleg: átmenet a politikum forradalmi, ellenforradalmi, polgárháborús helyzete felé. Itt nem a rendpárti oldal, hanem az új rendet megalapító döntés felé mozognak az események.

2. Az ellentét (vagy ellentmondás) mint antagonizmus közvetíthetetlen helyzete, ahol az egyik pólus fennmaradása csak a másik megsemmisí­tésén keresztül történhet. Ilyen politikai helyzet következményeképpen áll elő gyakorta az illegitim jogképződés jelensége: polgárháború, kiélezett osztályharc, forradalmak nyomán. Egy régi rend álláspontjáról minden új jogrend illegitim – a győztesek álláspontjáról pedig legitim, kiépítendő, autentikus rend. Nem pusztán az ellenzéket, hanem az „ellentársadalom” státuszát képviseli a másik különös pólus.

3. Olyan ellentmondás (viszony), ahol a különbségek egymásra nézve nem maradnak közömbösek, amennyiben a felek, pólusok versengenek egymással, de amely a szuverén döntése nélkül is közvetíthető, mert jogilag szabályozott versenyhelyzettel talál magának politikai mozgás­formát. A versengő pólusok (politikai erők, eltérő minőségek) egymást kölcsönösen feltételezik, mert egymásra vonatkoznak (reflexiós meg­határozottságokként), ugyanakkor ki is zárja egyik a másikat, mert nem egyesülnek, viszont feszültségük feloldódik a versengés újratermelődő folyamatában. Stacioner társadalmi állapotokban ez a normálforma a „politikai” helyzete, és ekkor érvényes a jogrend normatív rendje, amely alkotmányjogilag legitimálja a választásokon győztes párt (pártok, politikai erők koalíciója) főhatalmát. Ekkor a politikai jelenségvilága nem érinti az uralmi viszonyok struktúráit, nincs ellenség, csak eltérő politikai po­zíciókat elfoglaló ellenfelek, s a különböző konfliktusok az ellentmondás mozgásformájában újratermelődnek.

Szögezzük le: az 1. és a 2. helyzet kategoriális szerkezetének különb­ségét Schmitt nem igazán látta, mert a 2. lehetőségét nem dolgozta ki.

Számára ugyanis – a normálforma érvényességét megszüntetve – min­den rendkívüli; a rendkívüliséget és az ellenség nemlétének kívánását egybecsúsztatta (mondván, hogy egyik sem normatív). Az általa használt „intenzitási fok” terminusban ugyanis eltűnik az azonosság, különbség, ellentét, ellentmondás és antagonisztikus ellentmondás kategoriális felépítettségének különbözősége. A létezők rendjében a különbségek külsődlegesek, közömbösek egymásra nézve. Az ellentétviszonyban az alkotóelemek között van feszültség, kapcsolatba kerülnek, de közöttük található egy semleges, közvetítő elem, mint a mágnes pozitív és negatív pólusai között, amely összetartja őket. Az ellentmondás ellentétes pólu­sainak reflexiós viszonyában a pólusok egymást kölcsönösen feltételezik és kizárják, feszültségük mozgást eredményez, amely egy mozgásfor­mában oldódik fel. A versengő pártok dinamikus rendszerében végbe­menő politikai folyamat, egy pártrendszer mozgása ilyen. Vagy marxi, paradigmatikus példával szólva: a bérmunka és a tőke viszonyában a bérmunka nem tőke, s a tőke nem bérmunka, de reflexiós meghatározott­ságokként szükségképpen egymásra vonatkoznak, s a tőkefelhalmozás mozgásformájában újratermelődnek. Az antagonisztikus ellentmondás határhelyzetében pedig a régi általánosságot hordozó különösséggel egy másik, az új áll szemben: saját különösségét kívánja össztársadalmi, nemzeti rangra emelni. Ilyenkor látszik Disraeli angol kormányfő gondo­latának érvénye: „minden nemzetben több nemzet van” (anélkül, hogy itt szólnánk az általa ajánlott „ott és akkor” konzervatív érdekegyesítés lehetőségéről). A különösök között póluscsere megy végbe, s oldhatja fel az antagonizmust; az új hordozza a társadalmi alakulat egzigenciáit, intézményes berendezkedését. Jegyezzük meg, ezt a kategóriaelemző megoldást nemcsak a hegeliánus Schmittnél, hanem Hegelnél és Marx­nál sem találjuk meg.

Bár Schmitt az 1. és a 3. helyzet különbségét érzékelte, de nála a politikai mint a megkülönböztetés intenzitása az antagonizmus felől értel­meződik (az „ellenség” miatt), anélkül, hogy a forradalmi/polgárháborús helyzettel – tárgyilag – állította volna szembe a kivételes állapotot, annak formális, kiszámítható jogszerűségét (s nem pusztán a jogtudományi és a szociológiai mozzanatok – sematikus – szétválasztásának helytelen­ségét) vette volna számba.

A „politikai” fogalmát tehát a stacioner társadalmi állapotokra és az azokat kifejező összefüggésekre célszerű fenntartanunk, ahol a versengő erők, kormány és ellenzéke szabályozott harca folyik a főhatalomért, a jogrend keretei között. Ennek a normálformának a tagadása a polgár­háborús, a forradalmi, az ellenforradalmi és a kettős hatalmi helyzet, amikor valóban a „ki kit győz le” antagonisztikus ellentmondása képezi a „politikum” fogalmát. Az ellenség itt legyőzendő – nem, vagy nem feltétlenül a fizikai, egzisztenciális megsemmisítés értelmében, hanem politikai értelemben: egy berendezkedés megvédése vagy egy teljesen új rend alapító aktusa a tét.

Lukács György társadalomontológiai alapvetésének szisztematikus részében szintén érzékelte a problémát, amikor a politikumról értekezett. Minden emberi közösségben megjelenik a politikai problémája, mégis „Lehetetlen definiálni, vagyis gondolatilag formálisan meghúzni annak határait, hogy hol kezdődik, illetve hol végződik a politika. […] még elkép­zelni is nehéz a társadalmi gyakorlat olyan típusát, amely bizonyos körül­mények között ne nőhetne az egész közösség fontos, esetleg sorsdöntő kérdésévé. Ez természetesen csak lehetőség, amely ritkán válik valóra”. Felfogásában „A politika a társadalmi totalitás egyetemes komplexusa, de a gyakorlatnak, mégpedig a közvetett gyakorlatnak a komplexusa, amely ezért nem emelkedhet olyanfajta spontán és állandó egyetemes­ségre, mint a nyelv, amely a világ elsajátításának elsődleges szerve. […] A politika olyan gyakorlat, amely végső soron a társadalom totalitására irányul, de úgy, hogy közvetlenül mozgásba hozza a társadalmi jelen­ségvilágot mint a változásnak, vagyis a mindenkori lét megtartásának vagy szétrombolásának terepét, ám az így kiváltott gyakorlatot közvetett módon elkerülhetetlenül a lényeg is mozgatja, és ez, szintén közvetett módon, intenciója szerint közvetlenül a lényegre irányul. A lényeg és a jelenség társadalomban megvalósuló ellentmondásos egysége a politikai gyakorlatban világos formát ölt” (Lukács 1976, 487-488).

A politika a társadalmi totalitásra irányul tehát, a minőségi értelemben vett egészre, s nem minden létezőre, bármely emberi magatartásra (amit Lukács az idézet előtt, némiképp nehézkesen, de kifejt). Azonban nem közvetlenül, hanem közvetítések révén irányul a társadalmi egészre, de nem az egész társadalomra, mert ugyan közvetlenül a jelenségvilágot hozza mozgásba, bizonyos kérdéseket, de ez intenciója szerint lényeges­re – és nem lényegtelenre – irányul. Hogy a lehetséges politikai kérdések közül melyek lesznek valóságosan is azok, erre formálisan nem lehet választ adni. Lényeg és jelenség mozgása közben veti fel Lukács a le­hetőség-valóság dialektikáját, anélkül, hogy megoldaná, miféle szelekció játszódik le, amely a politikai lehetőségét valóságossá teszi.

Schmittnél ez a kérdés úgy szerepelt, hogy mit vonnak ki a semlegesí­tett kérdések sorából, azaz mit politizálnak. Teoretikus érdemének tudjuk be, hogy nemcsak feltette a lehetőség-valóság politikai dialektikájára vonatkozó kérdést – eddig mások is eljutottak -, hanem meg is próbálta kibontani a kérdésre adott magyarázatot.

Mindenesetre a politikai jelenségvilág és a politikum mint a beren­dezkedés lényeges dimenzióit, a társadalmi egészet (totalitást) érintő tételezések, intencionális cselekedetek ellentmondásos egységét jobban értjük, ha a különbség – ellentét (a robbanás előtti feszültségek rendkí­vüli állapottal történő kezelésének helyzete) – ellentmondás (stacioner társadalmi állapotokban a szabályozott versenyhelyzet mozgásformája) – antagonizmus (az általánosságot hordozó különös pólusok, politikai erők cseréje) egzisztencia-meghatározottságainak kategoriális szerkezeti eltéréseit alkalmazzuk ismerettárgyunkra, a politikára.

Ily módon a barát-ellenség kritérium megkülönböztetésének érvé­nyességét – szerzőnk megoldását megszüntetve-megőrizve – tovább tagoltuk háromfelé, ennyiben megszüntetve a politikainak az államival történő azonosíthatóságát (nem minden politikai állami is egyben, így például a fennálló államhatalom megdöntésére irányuló „mouvements anti-systemiques” jelenségei biztos nem államiak). Továbbá arra is rá­mutattunk, hogy tisztázatlan: a schmitti megoldás csak a totális államra vagy a totális állam előtti klasszikus helyzetre is érvényes. Ez a kérdés vezet át az állam-társadalom viszony tisztázásához.

Állami és társadalmi viszonya

Az „állami” = társadalmi azonosítása Schmitt totális államfelfogásának tézi­se. Ami azonban félrevezető, „mert ekkor minden eddigi államinak számító ügy társadalmivá, és megfordítva, minden eddig »csak« társadalminak számító ügy államivá válik, miként az egy demokratikusan szervezett kö­zösségi szervezetben szükségszerű módon bekövetkezik. Ekkor az eddig »semleges« területek – vallás, kultúra, képzés, gazdaság – az azonosí­tással megszűnnek »semlegesnek« lenni a nem-állami és a nem-politikai értelmében. A fontos tárgyi területek ilyen jellegű semlegesítődésével és depolitizálódásával szemben polemikus ellenfogalomként jelenik meg az állam és a társadalom azonosságát kifejező, egyetlen tárgyi területtel szemben sem közömbös, potenciálisan minden területet megragadó totális állam. A totális államban ennek következtében minden – legalábbis lehetőség szerint – politikai, és az államra való hivatkozás már nem ké­pes arra, hogy a „politikai” specifikus megkülönböztető ismertetőjegyét megindokolja (Schmitt 2002, 16).

Jó érveink vannak tehát arra, hogy ne csak a politikait, hanem a társadalmit és az államit is specifikálni kell. Schmittnek azonban – aki nem teoretizálta a társadalmiság fogalmát -, bár fentiekben igaza van abban, hogy a totális államban az állami már nem tekinthető politikainak, és szükség van a barát-ellenség megkülönböztetésre, még nem biztos, hogy sikerült megoldania e specifikációkat. Saját törekvésem felől néz­ve: az állam és a társadalom azonossága sohasem áll meg, ha valaki a társadalmiságot képes teoretikusan megragadni, s ma, a marxi ala­pozású kritikai társadalomelméletek mellett erre a szociológia bizonyos törekvései, a rendszerelméletek (közismerten Durkheim szociológiája, Parsons és Luhmann, a Berger-Luckmann szerzőpáros [1998] könyve) és a konzervatív szociológia is képessé vált. A társulásra építő, liberális kontraktualizmusban ez ab ovo elesik, hiszen az egyén döntően nem szükségletkielégítő, társadalmi, hanem jogi és politikai, tehát dominánsan akarati lény. Nem oszthatjuk tehát Körösényi azon értelmezését sem, amely a schmitti politikai elsődlegességének nézőpontjából a marxiz­must – mások mellett – redukcionistának tartja, mondván, „a politikát/ politikait az emberi lét más területeiből kívánja levezetni” (Körösényi 2011, 7). Igaz ugyanis, hogy a jogból, az erkölcsből, a tudományból vagy a közgazdaságtanból (public choise) az nem levezethető, ezek részrendszerek (illetve azokat vizsgáló szaktudományok), azonban a társadalmi lét nem egy különös terület, részrendszer – és nem is azono­sítható akármelyik „szociológiaival” -, hanem a szervetlen (élettelen) és a szerves anyagra (élőre) épülő autonóm létszféra, melynek sui generis kategóriái és törvényszerűségei vannak. Így egyedül a társadalmi lét sa­játja az objektum-szubjektum viszony, az emberi tudat aktivitása, benne a finális determinációval, a cél- és értékracionális cselekvések világával, ennek a létszférának és minden különös részrendszerének immanens tulajdonságaként. A társadalmi megelőzi a politikait, anélkül, hogy a po­litikában tagadnia kellene az akarat vagy a mesterséges értelem vezette intézmények szerepét. Ezért a részrendszerek differenciálódása csak az emberi-társadalmi közös alapzatán mehet végbe. Ezek nélkül, a tudat aktivitása nélkül éppen hogy a barát-ellenség megkülönböztetés is eles­ne. „A politikai mint konstitutív” (Körösényi 2011) tehát szerintünk nem a társadalmi léttől függetlenül, hanem éppen annak egyik következménye­ként lehetséges. Azért, mert a társadalmi lét nem egyik részrendszere a többinek, joginak, gazdaságinak, politikainak stb., hanem éppen az a létszféra, amely a politikai/politikum konfliktusos alapja: ahol az anyagi (primer, szekunder) és a szellemi (társas-közösségi; szellemi; lelki) szük­ségletek kielégítésében szűkek a rendelkezésre álló javak, kielégítetlenek maradnak az emberi szükségletek, érdekek és érdekharcok lépnek fel, akarati tartalommal: barát-ellenfél (ellenség) megkülönböztetéssel, po­litikai cselekvéssel, stratégiai-taktikai döntésekkel.

Ahol jut hely a társadalmiság fogalma számára az elméletalkotásban – közelítőleg, mert erre még visszatérünk: az embert szükségletkielégítő, s a szükségletek termelését és újratermelését munkamegosztásban végző társas-közösségi lénynek tekintik -, ott kizárt, hogy az állam egy­beessen a társadalommal, hogy a társadalmat a szó szoros értelmében véve államosíthassák. Termelő, szükségletkielégítő közhatalomról nem halhattunk, noha parciálisan, ilyen alapviszonyokban is részt vehet az állam, de átfogó értelemben mindig a társadalom gazdálkodik, sohasem az állam. (Még a legdirektebben államigazgatásos, azaz a legtöbb köz­igazgatással működtetett szovjet típusú államszocializmusban, ahol a termelő-elosztó, forgalmat lebonyolító gazdálkodó tevékenységekhez valóban közel esett a közigazgatás, ott sem esett egybe az alapviszony a szabályozási viszonyokkal, a gazdálkodási tevékenységet végző munkafolyamat szervezete az államigazgatás szervezetrendszerével). A nem egybeesés ezen helyzetének pedig világos jogtudományi leképe­ződése az állam iure imperii és iure gestionis, közhatalmat gyakorló és magánjogi ügyleti minőségében eljáró szervei közötti distinkciója. Ezért Schmittet át kell fogalmaznunk: a totális államban sem lehet minden társadalmi, az ún. semlegesítés alól kivont terület egyben állami/politikai.

Legfeljebb lehetősége szerint, de nem valóságosan. Terjedelmileg pedig sohasem eshet egybe a társadalmiság mezője saját részrendszerével, az államisággal vagy a politikai rendszerrel. A politikai pedig, bár változó és változatos módon sok mindent, bármit átfoghat – Schmitt politikai fogalma ezt kitűnően ragadja meg -, de nem foghatja át maradéktalanul sohasem az egészet. Amikor viszont az egésznek nem a terjedelme, hanem a minősége, struktúrája, részrendszereinek funkciói kerülnek előtérbe, amikor nem terjedelmi értelemben valóban mindent átfog, ak­kor határhelyzet lép fel: az uralmi berendezkedés válik kérdésessé. Így már nem a nagyon is problematikus totális állam, hanem sokkal inkább a forradalmak, háborúk, polgárháborúk, ellenforradalmak esetében politizálódik az idézőjelben értendő „minden”, ekkor tényleg nincs semlege­sítés, de nem terjedelmi minden ez, hanem a berendezkedés „túlsúlyos mozzanatai” (Lukács), intézményesülései, döntő részterületei. Eltérően a liberalizmus konszenzusos (Heller, Sartori, lásd: Körösényi 2011, 9), a kompromisszumos megoldások lehetőségeit a saját valós érvényessé­gén, konkrét lehetőségein túlfeszítő álláspontjától,¹ ekkor a tulajdonosi és munkamegosztási viszonyok kétségbe vonása következtében belliciózus a politikum. Ekkor nem ad megoldást „a politikai” mozgásformája, mert „a politikumé” kerül előtérbe. A társadalmi uralom és a társadalmiság kidolgozott fogalma nélkül ehhez nehéz vagy egyenesen nem is lehet eljutni, de Schmitt reális problémafelvetést oldott meg, közel sem teljes értékűen. Hasonlóan Lukács György jellemzéséhez, tehát mindkette­jüknél hiányzik, hogy a politikai/politikum absztrakt lehetősége mikor és mitől válik valósággá: egészre irányuló tételezéssé Lukácsnál, illetőleg a semleges terület miért ölti fel a barát-ellenség megkülönböztetést Schmittnél? (Mi éppen a társadalmi tagozódás és a politikai tagoltság közötti dinamikus viszonyrendszerrel fogjuk ezt megmagyarázni, ami az osztállyá szerveződés marxi koncepciójának általánosítása).

Schmitt megoldása a pluralista demokráciák államaira – melyek csak II. világháború utáni realitások – az volt, hogy azokat széteső alakulatoknak fogta fel. Miért? Erre ad választ az alapmű 4. pontja, Bayer József fordítá­sában „A pluralizmus mint az állam felbomlasztásának elmélete” címmel. „Az, hogy az állam egység, mégpedig a mérvadó egység, az állam poli­tikai jellegén alapul. A pluralista elmélet vagy a társadalmi szövetségek föderalizmusa útján egységre jutó állam államelmélete, vagy csupán az állam felbomlasztásának vagy tagadásának elmélete. Ha elvitatja az állam egységét, és »politikai társulásként« lényegileg egyenlőként állítja más, pl. vallási vagy gazdasági társulások mellé, akkor mindenekelőtt a politikum specifikus tartalmának kérdésére kell választ adnia. Azonban Laski számos könyvének egyikében sem található a politikum egy meg­határozott definíciója, jóllehet folyton az államról, politikáról, szuvereni­tásról és „government”-ről esik szó. Az állam itt egyszerűen átalakul egy olyan társulássá, amely más társulásokkal konkurál: társasággá lesz néhány, az államon belül vagy kívül fennálló más társaságok között és mellett” (Bayer 1985, 132). Ugyanezen szöveghely Cs. Kiss Lajos for­dításában (2002, 29) „Az állam mint a politikai egység pluralizmus által megkérdőjelezett formája” címmel található, amihez azt a nyomatékosító megjegyzést kell fűznünk, hogy nem a pluralizmus, hanem a C. Schmitt szerint értelmezett pluralizmus kérdőjelezi meg az állam egységét. Ha C. Schmitt ismerte és elismerte volna a Politik als Beruf szerzőjének addigra (tehát 1932-re) már közismertté vált megoldását, akkor aligha vált volna tarthatóvá az az álláspontja, amely az államot csak az egyik társaságnak (szervezetnek) tartja más társaságok között és mellett. Weber szerint: „Az erőszak természetesen nem az állam szokásos vagy egyetlen eszköze, hanem igenis a rá jellemző speciális eszköz. […] az állam az az emberi közösség, amely egy bizonyos területen belül – ez a »terület« hozzá­tartozik az ismertetőjegyhez – a legitim fizikai erőszak monopóliumára (sikerrel) tart igényt. A jelen specifikus vonása ugyanis az, hogy bármilyen más szervezetnek vagy személynek a fizikai erőszakhoz való jogát csak akkor ismerik el, ha az állam a maga részéről engedélyezi alkalmazását: az állam számít az erőszakhoz való »jog« egyedüli forrásának. […] azt a tisztán fogalmi mozzanatot rögzítem, hogy a modern állam intézményes uralmi szervezet, amely eredményesen törekedett arra, hogy bizonyos területen belül monopolizálja a legitim fizikai erőszakot mint az uralom eszközét, s evégett irányítóinak kezében összpontosította a dologi uralmi eszközöket” (Max Weber 1989, 6-7; 14).

Bizony más szervezetek, társulások nem rendelkeznek ezekkel az uralmi eszközökkel (törvényhozás, jogalkotás, hatósági határozatok kibocsátása, utasítás, költségvetés, letartóztatás stb.), csak és kizárólag az állam. Egy szemléletes képpel szólva: leggyakrabban az állam – vál­tóőr módjára – dönti el, hogy az érdekek dinamikája a tömeges-tipikus társadalmi cselekvéseket milyen pályára állítja eszközeivel. Ezért érde­mes hatalomra kerülni, s nem pusztán befolyást gyakorolni egy pluralista demokráciában.

A pluralizmuselméletekben az állam mint szervezet és a társadal­mi szervezetek, társulások közötti döntő különbség valóban gyakran megengedhetetlenül relativizálódik. Holott a kormányzati hatalom és a társadalmi hatalmak, befolyások közötti érvényes különbség a pluralista demokráciákban is megmaradt: a „sikerre tarthat igényt” nem jelent és jelenthet omni­potenciát, s ennyiben az állam­centrikus felfogás oldható és oldandó a pluralisztikusan szerveződő politikai univerzumban, de az eszközfölény, az impérium birtoklásának ténye nem eliminálandó. Az állami-kormányzati szervek conditio sine qua nonja, hogy a törvényes erőszak monopóliumának birtokában járnak el, s ezzel, mivel a legális kényszerítés – ténylegestől a potenciálisig terjedő – eszközrendszere áll rendelkezésükre, ennyiben sikerre tarthatnak igényt. Szemben a politikai tagoltság egyéb szereplőivel, a parlamenti és parlamenten kí­vüli ellenzékkel, amely materiális céljai realizációjához nem rendelkezik impériummal. Kedvező esetben persze van befolyása a közhatalmi­-közpolitikai döntésekre. Ettől azonban a döntésbefolyásolás nem lesz döntés. A Power = Decision jogrendben formalizált világát (jogható­ság-hatáskör-illetékesség) nem szünteti meg az, hogy a közösségi döntésekbe bevonnak magán (piaci) és civil szereplőket, érintetteket és tanácsadókat, s minden döntéshozatalban szerepet kap bizonyos informalitás és intuitivitás.² Utóbbi megszüntethetetlen, előbbi a döntés­hozatali folyamat demokratizmusát és hatékonyságát is növelheti, de értelmetlen alanytalan „network-döntésről” beszélni, amely a sokirányú, fordulatokban bővelkedő döntés-előkészítő, kooperációs, koordinációs folyamatokat („szemetesedény-modell”; flipperhasonlat; Gajduschek 2009, 75) összekeveri a közhatalmi döntést meghozó állami szervekkel. Voltaképpen a politikai társadalmon belüli és a politikai állam közötti in­terakciókat, dinamikus viszonyokat nevezhetik akár „policy networknek”, új fogalmat alkotva a régi problémákra. Ettől azonban a közhatalmi erővel bíró döntéshozatal alanyai maradtak a politikai államban.

A politikai/politikum specifikus megkülönböztető jegyeit tehát mind az államira – ebben elfogadva Weber megoldását -, mind pedig a társadalmira vonatkoztatottan meg kell tudni indokolni. Ezzel elhagyva Schmittet, kilépünk a politikai/politikum egykritériumos, statikus megol­dást adó paradigmájából, s a politikum társadalmi alapok felől szerve­ződő magyarázatára térünk át. Kérdés, hogy az utóbbit hogyan tegyük. A társadalmi szerepének magyarázatául felfogásunkban a politizációs folyamat szolgál, amely kétirányú közvetítést jelent a polgári társadalom, annak uralmi viszonyai és az államhatalom között. Közvetítést, ahol az egyik szint meghatározott tulajdonságokat ad át a másiknak, amely átformálva használja fel ezeket „saját kódjai” szerint. Először a két vég­pontot, a polgári társadalmat uralmi viszonyaival és az államhatalmat kell számba vennünk ahhoz, hogy a közöttük kapcsolatot teremtő politizációs folyamatot kifejthessük. Antonio Gramscival szólva és részben őt is kö­vetve: a polgári társadalom – a politikai társadalom – és a politikai állam tagolódását.

Uralomelmélet – politikai hatalom: a „politikum” és a „politikai” cselekvés

A politikai hatalom és a társadalmi-gazdasági uralom kettőssége végigkí­séri a polgári társadalom minden történelmi korszakát. A hatalom-uralom dichotómia alkalmazása nélkül egyenesen félrevezető minden teoretikus törekvés, amely a modern tőkés társadalmakat, a polgári társadalom és a politikai állam elválasztása mellett szerveződő formációkat kívánja leírni. Nem pusztán terminológiai kérdésről van szó, bár a hatalom és az uralom terminológiailag akár felcserélhető vagy pedig bizonyos összefüggésekben egymás szinonimái is lehetnek. Teoretikus helyi érté­kük különbözőségét jól mutatja, hogy a társadalomtudomány két olyan klasszikusa, mint Karl Marx és Max Weber (Herrschaft, illetőleg Macht és Gewalt) egyaránt két teoretikus fogalmat használt a két szint gondolati leképezésére. Mert szintek csak akkor és annyiban vannak, amennyiben különböző törvényszerűségeknek, összefüggéseknek engedelmesked­nek. Az elitelméletek közös álláspontjáról – elit az, amely kiválasztja saját útját (amire a passzív, szellemtelen tömegek nem képesek) – eleve elesik a hatalom és az uralom két szintje, mert gondolatilag egybecsúsz­tatottakká válnak. A történelmet az elitek csinálják, mert ők a folyamatok kizárólagos protagonistái, szubjektív aktorai. A hatalom uralom nélküli. Redukciós felfogásuk sok oldalról bírálható. Diametrálisan ellentétes állásponton Hardt-Negri Empire (2000) című munkája áll, mert abban a Birodalomnak mint új szuverénnek a globalizációs folyamattal való fel­emelkedése egy megnevezhetetlenül anonim, szubjektivitás és döntési erő nélküli uralom – ellentétes egyoldalúsággal felfogott – álláspontját képviseli. Marx és Weber viszonyában – anélkül, hogy most a kérdést teljes elmélettörténeti fegyverzetében kellene mozgatnunk – a dualizmus szükségességének módszertani egységén belül találunk poláris ellenté­tet. Amíg az ökonómus-filozófus Marx a magántulajdon történelmi formái­ban, a többlettermék közvetlen termelőtől való elsajátításának módjában találta meg az uralmi és szolgasági viszonyok objektív, rejtett alakzatát (Klassenherrschaft), s a politikai hatalmat tekintette a cselekvő aktorok befolyásolási dimenziójának, addig Weber – a polgárság „szociológus Marxa” – épp fordítva járt el: egy berendezkedés szubjektív, igazoló, meg­győző jegyeire tekintettel képződnek az uralom legitimációs módozatai, alaptípusaiban a karizmatikus, a tradicionális és a legális uralom, míg az objektív síkot, az erőfölényt, amivel szembeni ellenszegülés esetén is ér­vényt szerez a monopolhelyzetben, döntő erőfölényben lévő fél (,Macht'), tekintette objektivisztikus összefüggésnek. Közös nevezőre redukáltan tehát: ami Marxnál az objektív adottság, amit az individuális cselekvők tudata, akaratlagos törekvése nem változtat meg, az uralom, az Webernél a szubjektív sík, a meggyőzés nyomán létrejövő engedelmesség; és for­dítva, ami Webernél az objektív helyzet, az erőfölény, a hatalom, amely ellenállás esetén is engedelmességet kényszerít ki, az Marxnál a befo­lyásolható, akaratlagos politikai erőfeszítéssel megváltoztatható politikai hatalom. Számunkra azonban nem a szerteágazó belső fogalomalkotási problémakör az igazán fontos, ahol természetesen mindennek csak a saját teóriájában van megfelelő érvénye, a weberi ideáltipikus magatar­tás-kutatásban éppúgy, mint a marxi dialektikus törvénytudományban, hanem az objektív és szubjektív szintek kettőssége: uralom és hatalom, illetve hatalom és uralmi módozatok kettősségének fenntartása. Komoly társadalomelmélet e nélkül, az objektum és a szubjektum dialektikája nélkül nem képzelhető el. Ma, amikor valaminő posztmodern szociológia, posztmodern tudományosság álláspontjáról gyakran mindkettőjüket a múlt rekvizitumaiként kezelik – következésképpen sok mindent félreér­tenek a modernitás és a kapitalizmus természetéből -, jó lesz komolyan vennünk eljárásuk közös magvát, immáron módszertanilag alátámasztva és választott, következetes terminológiahasználattal: az objektivisztikus uralmi viszonyok, tehát értékek, javak, jószágok termelésének, elosztá­sának strukturális adottságai és a szubjektív hatókörű politikai hatalom, rendelkező erő kettősségének társadalomelméleti kifejtésével.

Az uralomelmélet archetípusát G. W. F. Hegel alkotta meg A szellem fe­nomenológiájában (eredetileg: 1806; 1961, 101-110). Abból indult ki, hogy önálló tudattal, öntudattal az úr rendelkezik, a szolga pedig önállótlan. Az ember szükségletkielégítő lény, de van, aki nem saját, hanem mások mun­kájával elégíti ki szükségleteit. Az úr megparancsolja szolgájának, hogy mit tegyen, s ezzel saját szükségletei és a szükségletkielégítést biztosító javak közé állítja a szolgát. Az öntudatlan, engedelmeskedő szolga az ön­tudatos úr élvezetét szolgálja. A kezdetben egyirányú, aszimmetrikus füg­gésben döntő szerephez jut az emberi munka. Mert ha a munkafolyamat sokszor ismétlődik, rutinszerűvé válik, akkor egyfelől felesleges, hogy az úr parancsba adja a teendőket, a szolga úgyis tudja már, és teszi a dolgát. Miközben e kölcsönhatásos viszonyban az úr passzívabbá válik, s egyre inkább a szolga lesz az aktív fél. Tehát éppen a munkához való pozitív és negatív vonatkozásuk nyomán kezd megfordulni a viszony közöttük. Míg az úr képességei elsorvadnak, mert feleslegesek, s nem gyakorolja azo­kat, aközben a szolga munkájával nemcsak a természeti tárgyat alakítja át hasznos jószággá, ura szükségleteit kielégítő termékké, hanem egyre jobban kimunkálja személyes képességeit, fejleszti azokat. Már nincs szüksége irányításra, fokozatosan függetlenedik, míg végül képességeit vesztett ura lesz őrá utalva. A kezdeti öntudatlan pólus öntudatosodik, míg az öntudatos másik fél degradálódik. A munka és az ökonómia nagy problémái merülnek itt fel, anélkül, hogy a viszony – melyet Hegel a ka­pitalizmust megelőző társadalmak körülményein modellezett – teljesen átfordult volna. Ugyanis csak a boldogtalan tudat belső szabadságáig (sztoicizmus, szkepticizmus), s nem az uralommal szembeni cselekvésig jut el a részlegesen emancipálódó szolga. Marx ezt az objektív dialektikát vette figyelembe, amikor a munka társadalmi felszabadításának máig megvalósulatlan programját adta.³

Az uralmi-szolgasági viszonyok kulcsát a többlettermék elsajátításának történelmi módozataiban találta meg – ezek a társadalmi-gazdasági ala­kulatok, formációk. Az eleven emberi munka alárendelődése a holt mun­kának (tőkének) az értéktöbblet-termelésen alapuló modern kapitalizmus, a munka-tőke közötti pólusok ellentmondásában reprodukálódik. Az ura­lom a kapitalizmusban en sich és für sich osztályviszonyok dialektikája, ami a globális kapitalizmusban, a mai világgazdaságban úgy érvényesül, hogy a polgárság für sich Sein szervezettségre és ideológiai-kulturális hegemóniára tett szert, a munkatársadalom, az „Arbeitsgesellschaft” el­lenben – és nem a XIX. századi proletariátus – az en sich Sein állapotait ölti magára. öntudata egy dezintegrált tudat kultúripar által előállított visszfénye csupán.

Két szemléletes Wallerstein-idézetünk az uralom mai állására vonat­koztatja alapvetésünket: „Ha a burzsoáziát úgy definiáljuk, mint a nem általa termelt értéktöbblet olyan elsajátítóját, amely a többlet egy részét tőkefelhalmozásra fordítja, ebből következően a proletariátus az az osz­tály, amely a mások számára termelt érték egy részéből részesül. Ebben az értelemben a tőkés termelési módban csak burzsoázia és proletariátus létezik. A polaritás strukturális” (1976, 7). „Így a kapitalizmus nemcsak a többletterméknek a tulajdonos által a munkástól való elsajátítását jelenti, hanem az egész világgazdaság többletének az elsajátítását is a centrum-területek által. Ez egyaránt fennállt a mezőgazdasági és az ipari kapitalizmusban is” (1980, 116). Számunkra nyilvánvaló, hogy ezen alaptagoltságon kívül egy társadalomban az emberösszesség még na­gyon sokféle megoszlást mutat, kulturális arculata, világnézete, vallási hovatartozása, választói magatartása, jövedelmi viszonyai vagy éppen lakóhelyének különbözőségei okán. Mindez azonban nem szünteti meg az alaptagoltság, tehát a gazdaság társadalomstruktúrájának, tulajdoni és munkamegosztási viszonyainak, uralmi szerkezetének jelentőségét.

Amíg az elitelméletek hatalmi kérdéssé egyszerűsítik a társadalom uralmi viszonyait s az abban rejlő politikumot, fordított arány- és funkció­tévesztésről is beszélhetünk, amikor az uralmi viszonyokban feloldódik a politikai hatalomgyakorlás jelentősége, eltűnnek cselekvő protagonistái, szereplői, akik a jelenségvilágot hozzák mozgásba, de tételezéseik önmagukon túlmutató hatásokkal járhatnak. Ekkor a gazdasági-társa­dalmi uralom objektív mechanizmusai, strukturális adottságai hatalom nélkül, attól függetlenül működnek. Mintha a társadalmi viszonyok teljesen naturalizálódhatnának. Mintha a világgazdaság kétségtelenül homogenizálódó tőkeviszonyai magukba olvasztanák (elnyelhetnék) a megszüntethetetlenül heterogén világtársadalmat, következésképpen a szuverenitás politikai-jogi aspektusait, a politikai hatalom és cselekvő protagonistáinak szubjektív mozgásterét, amelyek pedig mind nemzet­állami, mind világrendszerbeli szinten léteznek.

Ha mármost elfogadva a hatalom-uralom kétszintű elemzését, amelyet a barát- ellenség megkülönböztetés igencsak elrejtve, implicite tartalmaz, mégpedig a politikai-politikum kettősségeként, akkor levonhatjuk elem­zéseink következményeit: mikor és mitől jutunk el az uralmi viszonyokkal terhelt társadalmi létezésmódból a politikai cselekvésig és viszont?

A politizációs folyamat jellemzése: kétirányú közvetítés a polgári társadalom, a politikai társadalom és a politikai állam között

Aktualizálva korábbi tanulmányaimat (Szigeti 1988 és 2006), az eddig követett szinoptikus és jobbára statikus nézőpontot cseréljük fel a poli­tikai dinamika nézőpontjára. Módszertani kiindulópontnak választhattuk Marxnak a magánvaló és magáértvaló osztályról szóló elemzéseit, amely a politizálódási folyamat különös, mintegy száz esztendőn keresztül, a „szociáldemokrata évszázad” (Ralf Dahrendorf) korában kitüntetett sze­rephez jutó formája volt. Megengedhető e különös forma általánosítása a mai viszonyokra, mert hiszen az „en sich Sein” és a „für sich Sein” princípium az eredeti, hegeli lételméleti intencióval szerepel Marxnál az osztállyá szerveződésre vonatkoztatva, s így, mint egy folyamat ki­fejletlen és kifejlett stádiumának, a kezdetnek és a kifejlett formának a különbségét kifejező kategóriák, átvihetők a politikai jelenségek egyéb megjelenési formáira. Ehhez kapcsolódtak a neomarxista törekvések, mutatis mutandis reagálva a klasszikus, liberális kapitalizmushoz képest megváltozott helyzetre. Így Antonio Gramsci Új fejedelem című munká­jának hegemóniakoncepciója és annak jelentős elmélettöredéke (1977, 85- 89), Claus Offe elemzései (1977, 1982) s a francia politológiában meglévő, dinamikát felvető elemzési hagyomány (G. Burdeau, Ch. Debbas, Y. Daudet, G. Lavau). Ekként a politikai statika egykritériumos – bár általunk a normálforma versengő rendje, a kivételes állapot és az antagonisztikus-polgárháborús állapot irányába már differenciált – né­zőpontja mögötti dinamikus magyarázó folyamatokig nyomulunk előre. A politizáció problémája a mai politológiában leszűkített terjedelemmel, a közpolitika elemzéseként kerül előtérbe. Ebben ab ovo elesik a szét­hulló, elhasználódott politikai hatalommal szemben fellépő: 1. „negatív egységek” ismétlődő jelensége és 2. a kivételes és 3. az antagonisztikus állapoté. Marad a normálforma szabályozott politikai versenyhelyzete, tehát az uralmi viszonyokat meg nem kérdőjelező mozgásforma – meg­felelően a centrumországok belső status quójának.

A public policy elméletek is azt vizsgálják, hogy hogyan, mitől emelke­dik ki egy probléma a létviszonyokból, ki és miként tematizálódik politi­kaiként, s a döntés-előkészítés – döntés – döntésvégrehajtás folyamatát milyen szereplők befolyásolják, illetőleg hajtják végre (determination of the problem – agenda setting – project – decision – implementation -outcom), hogy aztán a kormányzást (governanace) érintő követelések és támogatások megváltozott feltételekkel kezdődjenek újra (Bayer 2001, 15- 17). Így áll elő a kormányzati folyamatok elemzése, amely egyfelől valóságos ugrópontot jelent, mert a közpolitikára fókuszálás megfelel a beavatkozó, intervencionista állam körülményeinek, ahol egyfelől a redisztribúció mértékében már nem egy számjegyű, mint a minimális állam idején 1914 előtt, hanem az EU-ban 45- 48%, az USA-ban keve­sebb, de jelentős, 32% körüli. Másfelől egyértelmű, hogy a public policy a társadalmi problémák mérséklésére, megoldására irányul – és nem rendszertranszcendens irányultságú. Márpedig ez akkor is releváns, ha a main stream angolszász politikatudomány tudomást sem kíván venni egy társadalom uralmi viszonyairól policy kutatásaiban.

A politikai cselekvéseket, döntéseket megelőző politizációs folyamatok a társadalmi tagoltságból – egyének, csoportok, rétegek, osztályok -indulnak ki. Alapjuk a társadalmi struktúra, a strukturált társadalom léte.

A polgári társadalom szükségletkielégítő és termelőtevékenységek és tevékenységcserék összessége. Nem egyénösszességről, hanem tulajdoni, munkamegosztási, elosztási, hatalmi-befolyásolási és szel­lemi-kulturális tényezők által való meghatározottságokról van szó. A politizálódás a sui generis politikum előtt kezdődik, mert társadalmi tényezőkön, a „societas civilis”-en nyugszik, s ezért a specifikus politikai mozgásformák csak viszonylag önállóak. A barát- ellenség statikus és egyetlen kritériumos megkülönböztetése mögött az ahhoz vezető dinamikus folyamatot kell látnunk. A társadalmi tagoltság alanyainak ki­elégítetlen szükségletei, az elosztás szűk keresztmetszetei vezetnek az érdekek artikulációjához és harcához. A társadalmi struktúra érdekviszo­nyai – tulajdon (a tőkésíthető vagyon értelmében) – tulajdonnélküliség;⁴ szektorális érdekkülönbségek és ellentétek az ipari, kereskedelmi, szol­gáltató és pénzügyi szektorban érintettek között; a jövedelmi és hatalmi pozicionáltság nem egyszerűen a népesség sokasági megoszlásának rendezését jelentik, hanem potenciális politikummal bírnak. A fennálló fenntartására, illetőleg megváltoztatására irányuló politikai cselekvések a társadalmi struktúrában elfoglalt helyzetből, szükségletkielégítési törek­vésekből értelmezhetőek. A rendelkezésre álló javak – bővülő történeti reprodukciójuk esetén is – mindig korlátozottabbak, mint a szükségleti igények, mert minden kielégített szükséglet egyben új szükségletet szül.⁵ Közömbös, hogy anyagi vagy szellemi, közösségi, oktatási vagy kulturális kielégítetlen szükségletről van szó. Akár más embercsoportok kedvezőbb helyzete, akár intézményes rend áll a szükségletkielégítés útjába, a feszültség politizálódhat. „Embercsoportok vagy intézmények uralma?” – tette fel a klasszikus kérdést Claus Offe (Politische Herrschaft und Klassenstrukturen, 1982). A konzervatív politikaelméletek az előb­bit, az elitek vagy a vezér tekintélyét, autoritását helyezik előtérbe, így C. Schmitt is, míg a liberális orientáció „piac Istenhez” hasonlóan, az intézmények személytől független, dologszerű racionalitását keresi az intézmények működésében. Számunkra viszont az intézmények köz­vetítik, szervezik, biztosítják a különböző – szubjektivitással rendelkező – embercsoportok helyzetét, uralmi viszonyait, mégpedig az individuális tudatoktól függetlenül létező, objektív társadalmi viszonyok körülményei közepette.

Nem akként politizálódnak a feszültségek, hogy a társadalmi tagozó­dásból, annak érdekviszonyaiból közvetlenül, automatikusan levezethe­tőek volnának a politikai cselekvések, orientációk. Mert amennyire igaz, hogy a társadalmi struktúra érdekviszonyai (gyakran) rejtett, immanens és potenciális politikai mozzanatot tartalmaznak, csak magánvaló po­litikait/politikumot, annyira hamis volna megfordítani az összefüggést, s azt állítani, hogy a politikai folyamatok csak a társadalmi struktúra érdekviszonyainak kifejeződései. Másról és többről van szó. A politikai társadalom és tagoltsága (pártok, mozgalmak, érdekcsoportok, lobbik) nem azonos és nem leképeződése a társadalmi tagozódásnak, s nem is csak egyszerűen a léthelyzetek különböző tudatossági fokon való kifejeződése, mint ezt „a hozzárendelt osztálytudat” teoretikusai gondol­ták, azonban a politizációs folyamat megszüntethetetlen kiindulópontja. Egy egyszerű, terjedelmi indexszel kifejezve: a népesség és a politikai népesség egyetlen társadalomban sem esik egybe. A politikai névtelenek (Gombár 1980, 142), az angolszász mintázatú „loyalty” eszménnyel élők, a francia republikanizmus hagyományából keletkezett citoyen ethosz által áthatottak és az orosz hivatásos forradalmár (valamint a partizán és a terrorista) habituális differenciái szemléletesen mutatják az egyén felől nézve ezt az egybe nem esést. Utóbbiaknál a politika már alapvető belső szükségletté válik, mert egész életüket, tevékenységüket ennek rendelik alá.

Ha bizonyos társadalmi feltételek, intézmények vagy más osztályok, ezek rétegei vagy különböző csoportok valamely szükségletének kielégí­tését akadályozzák, akkor manifesztálódik az érdek, mert konfliktushely­zet állt elő. Ha például egy társadalmi csoportnak, ifjúságnak a képzési, oktatási igényeit vagy intellektuális megismerés iránti szükségletét az adott oktatási rendszer gátolja, mert megfizethetetlen számára vagy elitista szelekciójú, akkor ezek az érdekek politizálódhatnak. Nemcsak anyagi szükségletek (táplálkozás, lakhatás, ruházkodás, egyed- és fajfenntartás), hanem társas közösségi, intellektuális és morális szük­ségletek kielégíthetetlensége is politizálódhat adott feltételek mellett.

A társadalmi létet mindenkor véges készletek és azokat felülmúló szükségletdinamika jellemzi. Elvileg nem lehet telítettség, mert a szük­ségletfajták végtelen progresszusa és az erőforrások véges készlete áll szembe egymással. Ha végtelenek lennének a szükségletkielégítés for­rásai, akkor nem lennének konfliktusok és érdekek sem. Mint ahogy ott, ahol aktuálisan a kielégítettség állapota áll fenn, nincs is érdekmotiváció. A szociális tagozódás alanyainak igényei ott válnak érdekké és ezzel a politikai cselekvés mozgatórugójává, ahol a szükségletkielégítésben konfliktusos helyzet jön létre közöttük: legalábbis érdekellentétek. A különbségek önmagukban nem jelentik a politikai cselekvés motivációit. Ezért nincs egyetlen társadalom sem állandóan a „bellum omnium contra omnes” állapotában. A véges készletek osztályspecifikus egyenlőtlensé­gei nyomán az érdekkonfliktusok még szélesebb és mélyebb dimenziókat ölthetnek, mint azok nélkül.⁶ Nagy általánosságban: míg a szükséglet­dinamika az adott berendezkedésen belüli „politikait” generálja, s itt a barátok az ellenféllel küzdenek szabályozott versenyhelyzetben, illetőleg működnek közre a közpolitikai döntésekben, addig amikor a termelési eszközök tulajdonviszonyainak (és a belőlük következő elsődleges jöve­delemmegoszlás nyomán „az életlehetőségek közösségének”) potenciá­lis politikuma aktualizálódik, a barátok és az ellenségek „politikumának” területére érkezünk. Stacioner társadalmi állapotokban utóbbi nem lép fel.

A társadalmi struktúrában elfoglalt helyzet érdekmozgásokat involvál. Mégsem csak a szociális struktúrabeli helyzetből, hanem egyéb sajátos érdekviszonyokból is táplálkozik a politizációs folyamat. Területi és regio­nális fejlettségi szintkülönbségekből fakadó érdekek, a világgazdaság egyenlőtlen és hierarchizáló tendenciái is potenciális politikumot tartal­maznak, vagy demográfiai csoportok érdekei (nemzedékek és nemek között egyaránt), nemzetiségi és etnikai, vallási-kulturális közösségi és nemzeti érdekek sokfélesége politizálódhat. Partikuláris és általánosabb érdekeké egyaránt. Seymour Martin Lipset és Stein Rokkan elmélete (1990) azt a négy nagy törésvonalat fejezte ki, amely a XX. század harmadik évtizedétől a hetvenes évekig dominánsan jellemző volt, tehát tulajdonos-bérmunkás, centrum-periféria, mezőgazdaság (vidék)-ipar (város), állam-egyház közötti cleavages-eket. Ezek intézményesült politikai megjelenéseként interpretálta a pártokat, pártrendszereket, sőt, a választói magatartásokat is. A centrum-periféria megoszlás ma is óriási jelentőségű, míg a tulajdonos- bérmunkás ellentét sokat veszített intenzitásából. Részben éppen azért, mert mint Wallersteinnel jeleztük, a kizsákmányolás (m/v, a meg nem fizetett többletmunka magánelsajátítá­sa) – ma jelentős mértékben a világgazdaságban megszerezhető profitok (m/c+v) kérdésévé alakult át – átkerült a nemzetgazdasági keretekből a regionális integrációk és a világrendszer szintjére.⁷ A másik kettő közül pedig az agrárius- merkantil ellentét a mezőgazdaság iparszerűvé válása következtében majdnem teljesen eltűnt (miközben a város-vidék rokon törésvonal gyakran hatást kiváltó, élő maradt), s mióta a politikai katoli­cizmust felváltották a modern kereszténydemokrata, keresztényszociális irányzatok, rendezettebbé, konfliktusmentesebbé vált az állam-egyház viszony.

Az érdektípusok potenciális politikuma hogyan aktualizálódik, tesz szert érdekérvényesítő hatékonyságra? Ahhoz, hogy az objektív érdekek egyé­ni érintettjei valóságos eredményt érhessenek el helyzetük kedvezőbbé tételében, a primer, még nem tudatosult érdekeknek át kell menniük egy felismerési és szerveződési folyamaton. Az érdekek objektivitása az érintett individuumok szempontjából azt jelenti, hogy kielégítetlen igényeiknek spontán, kevéssé tudatosult formában, de mégis csak cse­lekvést motiváló hatásuk van. Mindaddig, amíg egy társadalom képes egyedei szükségleteit kielégíteni, vagy ennek lehetőségét nem zárja ki, a polgár toleráns, lojális, elfogadja a fennálló állapotokat, léthelyzetét. Ha viszont ennek lehetősége elesik, és nem pusztán egyesek, hanem azonos helyzetben lévő sokaság – csoport, réteg, osztály – körében, ak­kor felismerhetővé válik az egyének problémáinak önmagukon túlmutató jelentősége. A közös érdek meglétén, a sokaság viszonylag homogén helyzetén kívül szükséges még, hogy a sokaságot alkotó egyének között legyen kommunikáció, információ-, vélemény- és tapasztalatátadás. Röviden: tapasztalatcsere. Ha ezt a kialakult intézmények, jogszabályok (az egyesülési és gyülekezési jog gyakorlására, a sajtó- és véleménysza­badságra vagy a sztrájkjogra vonatkozóan) akadályozzák vagy szelektíve preformálják, hatalmi eszközökkel manipulálják, és/vagy területileg és időben túlzottan megosztottan jelentkeznek a negatív tapasztalatok, úgy az érdekek politizálódása megakadhat. Nem jöhet létre, mert a tu­datosítás és a szerveződés, az érdekek politizálódásának előfeltételei ki vannak zárva. A szétszórt sokaságot össze kell fogni, helyzete tudatára kell ébreszteni és meg is kell szervezni ahhoz, hogy érdekérvényesítési képességre tehessen szert.

A politizáció kollektív érdekérvényesítés, ami akkor lehet igazán ered­ményes, ha nemcsak a szerveződésre képesség jellemzett feltételei adottak, hanem a konfliktusképesség is. Két együttes, konjunktív felté­telről van tehát szó – mutatta ki C. Offe (1982). Konfliktusképesek azok a társadalmi csoportok, amelyeknek teljesítmény-visszatartó, -megvonó képességük van. Piacilag integrált tőkés árugazdaság esetében minden olyan csoport rendelkezik ezzel a képességgel, amelyiknek teljesítmény­visszatartása/megvonása zavart okoz a tőke értékesülési folyamatában. Ezért lehet különösen hatékony a repülőgép-irányítók, a mozdonyve­zetők érdekérvényesítése, vagy egy gazdasági ágazatot megbénítani képes sztrájk, illetve egy ország gazdaságát megállító általános sztrájk. Ellenben a háziasszonyok – elszigetelten tevékenykedve és sporadikus kommunikációs helyzetben lévén – nemcsak nehezen szervezhetők, hanem nincs piacilag értékelhető teljesítményük, amit megvonhatnának az árugazdaságtól. A diákság jól szervezhető, azonban csekély mérték­ben konfliktusképes társadalmi csoport. Egy piacilag integrált cseregaz­daságban sem lehetetlen azonban a politizáció – konfliktusképesség nélkül. „Nehezebben vagy egyáltalán nem lehet megszervezni azokat az életszükségleteket, melyek nem világosan elhatárolható státusz­vagy funkcionális csoportokhoz, hanem az emberek összességéhez tartoznak” – írja Offe. Így a katonai-ipari lobbi sokkal gyakrabban tud fellépni érdekeinek érvényesítésében, mint a pacifisták, akiknek nincs piaci teljesítmény-visszatartó képességük. Viszont bizonyos történelmi helyzetekben elementáris, össztársadalmi erővel törhet fel a béke utáni vágy, igény – utóbbi képesség nélkül, mégis tömegnyomás alá helyezve a háborút csinálókat (pl. 1918 elementáris békevágya az I. világháború­ban). A humán szükségletek (béke, egészség, egészséges környezet, autonómia, nemi identitás stb.), amelyek nem vagy nem teljesen mentek át a kommodifikáció folyamatán, nehezebben érvényesíthetők, mint inverzeik, azonban ezek is politizálódhatnak.

Elérkeztünk a politikai társadalom, a politikai tagoltság szintjére, ahol pártok, mozgalmak, irányzatok, nyomáscsoportok és NGO-k egymástól elkülönült politikai minőségei már artikulálják az összfolyamatot. Kiala­kítják „Mi”-tudatukat, magukat másoktól megkülönböztető és másokkal szemben megfogalmazó identitásukat és identitás-politikájukat, továbbá valamilyen szinten szervezetileg is formalizáltak. A legenyhébb „flash mob” érdek- és nézetközösség esetén is szükséges az érintkezés, és az ad hoc demonstrációk, manifesztációk vagy nyomást gyakorló cso­portok fellépését is szervezni kell. Egészen a szervezett tömegpártokig, ahol – mutatta ki Gramsci – a tagság (szétszórt elem), a vezetés (fő összetartó elem) és a közöttük nemcsak fizikailag, hanem szellemileg és erkölcsileg közvetítő, szervező közbülső elem állandósul (1977, 45­47). Utóbbit illetően tegyük hozzá: aktivisták, pártmunkások, militánsok praxisán keresztül.

A politizálódási folyamat második, intézményesült politikai tagoltságot eredményező szintje kollektív törekvést, érdekérvényesítési igényt fogal­maz meg. Közbenső, átmeneti szint a potenciális politikai/politikum és a kifejlett, magáért való szint között. A nyers formából a kollektivitáson keresztül érdekérvényesítésre tör, tehát már artikulált és szervezett, identitással rendelkező erő, a politikai társadalom aktora: szövetségi politikájával, stratégiájával, taktikájával. Másfelől megszerveződése önmagában nem jelent eredményt, mert nem jelenti a politikai állam, a hatalmi viszonyok döntésbefolyásolását, sikeres stratégiával vezetett taktikai manővereket, és ezeken keresztül a szükségletkielégítésben való kedvezőbb helyzet elérését. A politika magáértvaló formája az össztár­sadalmi viszonyok befolyásolása, a valóság mint eredmény alakítása, és nem pusztán mint elvont lehetőség. Ettől és ekkor konstitutív.

A közpolitika (policy) helye a processzusban

A politikai államot különleges hatósugarú cselekvőképessége, döntései­nek sajátlagos eszközrendszere (törvényhozási többsége, kormányzati hatalma, anyagi erőforrásai, presztízsviszonyokat alakító hatása, ideo­lógiai államapparátusa) teszik alkalmassá arra, hogy makrotársadalmi szintű rendelkező erő lehessen. Nem omnipotens, de ezen a szinten is potens – eltérően a hatalom mikro- és mezoszintjeinek alacsonyabb fokú hatókörétől. A politikai állam a követelések és a támogatások szorításá­ban szelektív közpolitikai teljesítményeivel integrálhatja saját potenciális szövetségeseit, olyan politikai alternatívák kidolgozásával, amelyek képesek minimalizálni a széthúzó érdekellentéteket, miközben az ob­jektíve számára meg nem nyerhető pártok, mozgalmak dezintegrálására törekedhet. A szükségletek részleges vagy teljes kielégítésétől kezdve az érdekérvényesítő törekvések megosztásáig, az engedményektől az információáramlás blokkolásáig ehhez széles körű taktikai repertoár áll rendelkezésére.

A kormányzati közpolitika olyan aktív adaptáció a politikai tagoltsághoz és benne a korunkban kitüntetett szerepet játszó parlamenti erőviszo­nyokhoz, amelyen keresztül döntéseit aktorainak a várható következ­mények felől kell mérlegelniük. Ez sajátlagos politikai racionalitása – a klasszikus weberi megoldás felől kibontva. Miért, hogyan?

A kormányzati politika, közpolitika politikai társadalomra – követelések­re, támogatásokra – adott reagálásait mindenkor nagy szakapparátusok és többé-kevésbé felkészült szakemberek segítik. A kormányzati politika szelekciós viszonya a különböző tárgyi területekre, ügyekre, alternatí­vákra vonatkozóan – megoldásom szerint – akkor és ott kezdődik, ahol és amikor:

ad 1. többféle szakterület – gazdasági, műszaki, jogi, egészségügyi, környezeti stb. – szakmai racionalitása ütközik egymással (közpolitika), vagy pedig,

ad 2. azonos területen többféle egyenértékű vagy közel egyenértékűen szakszerű megoldás kínálkozik (szakpolitika).

Ami tisztán szakkérdés és akként eldönthető, az nem politikai ügy, legfeljebb az olyan politikus keze alatt lesz azzá, akit valamilyen ügy el­kötelezettjeként szándéketikai túlfűtöttség vezet, anélkül hogy számolna vagy számolni volna képes döntése kihatásával. A kormányzati politika, közpolitika – kedvező esetben – tehát nem az akarnok dilettánsok és a dilettantizmus világa.

Ha nem lenne fentebbi ad 1 és ad 2 esetkör, akkor ab ovo nem lehetne megalapozni a politikusi hivatást mint olyat, aminek megvan a maga saját szakszerűsége – az adott tárgyi területhez, kérdéshez képest – amellyel eltérő kihatású érdekpályákra tereli a társadalmi cselekvéseket. Kormányzati politika (közpolitika) per definitionem az, hogy a különböző szakracionalitások ütközése vagy pedig az azonos területen fellépő egyenértékű – s ezért technokratikus ésszerűséggel nem súlyozható – megoldások következtében a kormányzatot nyomja a döntés (nem­-döntés) súlya, s a meghozott/elnapolt cselekvést konzekvenciái felől kell mérlegelnie. Így a nem-döntés éppúgy lehet a rendszer strukturális feltét­eleinek érintetlenül hagyása, meg nem kérdőjelezése (Systembezogen, rendszerfüggő mozzanat), mint a kormányzat védekezése az adott kö­rülmények között ki nem elégíthető, túlterhelő követelésekkel szemben. Ebben nem tud a szakember dönteni helyette, ebben nem váltja ki az ún. szakpolitika a közpolitikát, mert éppen ez a saját minősége, létértelme és oka, egzisztenciamódja. Ebben a minőségében a közpolitika és a politikai nem helyettesíthető, nem váltható ki a technokráciával, ezért és ennyiben irányítja a politikai mozzanata az igazgatást, végrehajtást. (Akkor is, ha éppen a politikusok szívesen tüntetik fel magukat szakem­bernek, hivatkoznak szakértelmükre, szakpolitikai jártasságukra, nem tudva, hogy ezzel tulajdonképpen hivatásuk értelmét kérdőjelezik meg. Delegitimálják azt, amit legitimálni szeretnének).

A kormányzati politika genus proximuma⁸ tehát a politikai tagoltság, amiben a kormányzás felülről lefelé ható, alternatív tételezéseket, döntéseket és nem-döntéseket valósít meg: ez a differencia specifiku­ma. Döntésének vagy nem-döntésének mindenkor a következmények felőli mérlegelés adja meg az értelmét, közel sem vulgárisan, hanem a szándéketika és az eredményetika egybeérésének, a felelősségteljes politikusi hivatásnak weberi értelmében (1989, 81, 84- 86), amely túl van az érzületetikai túlfűtöttség szubjektivitásán (vagyis dilettantizmusán, populizmusán és az időnként fellépő paranoián).

A közpolitika, „a tulajdonképpeni politikacsinálásra, mint döntéshozatali folyamatra irányul” (Bayer). Főbb területeinek tartalmi osztályozása is megmutatja (lásd a Windhoff-Héritier szerzőpárost idézve Bayer 2001, 13-14, felsorolás a)-tól f)-ig), hogy a politikai hatalom-társadalmi uralom dualizmus problémaszintjébe a közpolitikaiból csak a politikai fér bele. Kiesik itt a társadalmi uralom, a politikum dimenziója, amelyet a politi­kai tagozódás éppúgy kifejezhet, alanyai képviselhetik, mint az előzőt. A politikai képviselet ugyanis kiterjedhet rendszerkritikai és rendszerelle­nes mozgalmakra, pártokra. Utóbbiak nem ellenzék, hanem ellentársada­lom képviselői: a fennállótól esszenciálisan különböző társadalominteg­rációban érdekeltek (a fennálló berendezkedéshez képest akár „jobbról, akár balról”, akár a múlt felől, akár egy elképzelt jövőbeni berendezkedés felől tegyék is ezt). Ebből következik, hogy közel sem véletlen az a meg­oldás, amely éppen azt mutatja meg, hogy miért nemcsak különbözhet egymástól a politikai és a politikum, hanem össze is kötődik a politikai dimenzió az uralmi viszonyokkal, a politikummal. Azért, mert a léthely­zetekből, a tulajdoni, a munkamegosztási, a jövedelmi viszonyokból és a hatalom megoszlásából való részesedése a népességet habituálisan differenciálja: a politika Janus-arcú: múltra és jövőre, harcra és integrá­cióra egyszerre tekint – fejtette ki Maurice Duverger.

Azért nem lehet a politikát objektív értelemben kimerítően megha­tározni, mert annak lényege, hogy egyszerre érdekalapú, és bizonyos értékrend jegyében történő választásokat, döntéseket tartalmaz – nem ismeretelméleti igazságokat. A politikatudomány demaszkírozhatja a po­litikai döntéseket, azon azonban nem tud változtatni, hogy a társadalmi­emberi-politikai értékítéletek egyszerre objektívek és szubjektívek. Egy adott szakaszra vagy helyzetre nézve megmondhatjuk, hogy mi abban a liberális, mi a szocialista, mi a konzervatív stb. politika, de hogy mi a politika – e feltételektől függetlenül, objektív értelemben -, ezt nem lehet megválaszolni. Azt azonban, hogy a politika mindig érdek- és értéktö­rekvéseket, a valóság egyfajta észlelését, gondolati feldolgozását, értel­mezését tartalmazza, összefüggésbe kell hozni két alapvető attitűddel: a harc, illetve az integráció attitűdjével. Akik a politikában harcot, csatát látnak, azok számára a politika arra való, hogy fenntartsa egy kisebbség privilégiumait a többség felett, illetőleg hogy a többség harcoljon egy ilyen nemkívánatos helyzet ellen. A politika harc az elnyomás fenntartásáért vagy az elnyomás ellen. Ezzel diametrálisan ellentétesen, az integráció attitűdje felől érzékelve, a politika az individuumok társadalomba történő integrálásának eszköze. Mindkét attitűd hátterében szociális determinán­sok húzódnak meg. A harcattitűd hátterében az elégedetlenek, vagyonta­lanok, tulajdonnélküliek állnak. Számukra a hatalom által biztosított rend a privilégiumok rendje, ami egy igazi rend (természetjog) szempontjából csak a rend karikatúrája. Míg az integrációs attitűd szociális hátterében az elégedett osztályok, csoportok, vagyonos személyek állnak. Számukra a társadalomban harmónia van, és a hatalom egy autentikus, legitim rendet tart fenn: a politika integrációt jelent. Utóbbi képviselőinek gyakran sikerül meggyőzni a vagyontalanokat, tulajdonnélkülieket, hogy a politikai harc erkölcstelen, egészségtelen és csak önző egyéni érdekeket követ. Teszik ezt azért, mert minden depolitizálás, demobilizálás a fennálló rendnek, mozdulatlanságnak, konzervativizmusnak kedvez. Magának a politikának a saját belső természete tehát az ambivalencia, Janus-arcú­ság: a hatalmi-politikai intézmények és folyamatok egyszerre, egyidejűleg eszközei embercsoportok, osztályok mások feletti uralmának (vagy az ezzel szembeni ellenállásnak) és egy szociális rend biztosításának (az egyének társadalomba integrálásának) (Duverger 1973, 15, 22-23). Ezért a politikum és a politikai egyszerre is fellép – annak függvényében, hogy ki (a politikai tagoltság alanya) és milyen attitűddel, harci vagy in­tegrációs attitűddel politizál.

***

Σ: A politizációt tehát kétirányú, azonban eltérő funkciójú determinációs folyamatként jellemeztük: alulról, a megalapozó társadalmi létviszo­nyoktól felfelé, az átfogóbb, kollektív érdekfelismerések és szerveződő igények reprezentációjától a politikai társadalom különösségén át a politikai államig, kormányzásig (I-es fundáló determinációs sor), és onnan visszafelé, egészen a viszonyokat alakító társadalmi cselekvé­sekig fut (II-es differenciáló determinációs sor). Ebben a kormányzati politikának (közpolitikának) a felülről lefelé futó viszonyokat differenciáló beavatkozása (a jogalkotás révén, az igazgatás és a végrehajtás politikai irányításán át; II. összefüggés) mindig előfeltételezi az alulról felfelé futó, fundáló politizációs folyamatot (I.). A politizálódást megalapozó gazdasági és társadalmi viszonyok, érdek- és értéktagozódások (reprezentáció) nélkül tehát nem jöhetne létre a felülről lefelé differenciáló, valóságos lehetőségeket realizáló és kifejlesztő kormányzás. II., a kormányzás előfeltétele I., a politikai tagoltság megléte, azonban a II. determinációs összefüggés mindig többletet hordoz az I.-höz képest: az ideológiai és a hatalmi faktor integráló-dezintegráló hatását. Tételezéseivel, döntéseivel vagy integrálja, egyensúlyba hozza a különböző politikai erőket, pártokat, korporációkat, civil szervezeteket (kooperációval, kompromisszumokkal), vagy pedig éppen ellenkezőleg a dezintegrálódás irányába rendezi át a politikai tagoltságot. Amennyiben a kormányzás nem képes politikailag integrálni, vagy nem képes a dezintegráltak felett hatalmi eszközökkel uralkodni, akkor vele szemben szerveződik át a politikai tagoltság, s an­nak ismert jelensége, a negatív egység lép fel. Kormányon maradni vagy ellenzékbe kerülni, esetleg a múlt részévé válni, egészen a széthullásig.

Ez a kormányzás dinamikus jellemzése a politizációs folyamatban.

Felhasznált irodalom

Bayer József 1999: A politikatudomány alapjai. Budapest, Napvilág Kiadó

Bayer József 2001: A politika tartalmi oldala (policy). In Pesti (szerk.) 2001, 9-24.

Cs. Kiss Lajos Egy keresztény Epimétheusz. In Schmitt 2002, 241-286.

Cs. Kiss Lajos (szerk.) 2004: Carl Schmitt jogtudománya. Tanulmányok Carl Schmittről. Budapest, Gondolat Kiadó

Duverger, Maurice 1973: Sociologie de la politique. Párizs, PUF

Gajduschek György 2009: Governance, policy network – informális politikai sze­replők a döntéshozatalban. Politikatudományi Szemle, 2, 58-80.

Gedő Éva 2010: Egzisztencia és normativitás. Megjegyzések Schmitt politikum­fogalmához. Világosság, LI. évf., 91-100.

Gombár Csaba 1980: Politika – címszavakban. Politikatudományi Füzetek 1. Budapest, ELTE ÁJK

Gramsci, Antonio 1977: Az új fejedelem. Jegyzetek Machiavellihez. Fordította Betlen János. Budapest, Magyar Helikon

Hardt, Michael – Negri, Antonio 2000: Empire. Párizs, Exils

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 1961: A szellem fenomenológiája. Fordította: Szemere Samu. Budapest, Akadémiai Kiadó

Körösényi András 2011: A politikai mint konstitutív. Századvég, Új folyam, 60. 3-24.

Lukács György 1976: A társadalmi lét ontológiájáról. II. Szisztematikus fejezetek, Budapest, Magvető

Marcuse, Herbert 1982: Ész és forradalom. Gondolat, Budapest

Offe, Claus 1977: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Suhrkamp Verlag

Offe,Claus 1982: Politikai uralom és osztálystruktúrák. A későkapitalista társadalmi rendszerek elemzéséhez. Válogatás a polgári politikatudomány fejezeteiből. Budapest, ELTE ÁJK, 129-154.

Paczolay Péter 1992: Bevezetés. In Schmitt 1992, VII-XIII. Pesti Sándor (szerk.) 2001: Közpolitika. Szöveggyűjtemény. Budapest, Rejtjel Kiadó

Pethő Sándor 1993: Norma és kivétel. Carl Schmitt útja a totális állam felé. Doxa könyvek. Budapest, MTA Filozófiai Intézet

Schmitt, Carl 1992 [1922]: Politikai teológia. Fordította Paczolay Péter. TEMPUS, összehasonlító Jogi Kultúrák. Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar

Schmitt, Carl 2002: A politikai fogalma. Válogatott politikai és államelméleti ta­nulmányok. Fordította Cs. Kiss Lajos. Budapest, Osiris Kiadó – Pallas Stúdió – Attraktor Kiadó

Schmitt, Carl 1934: Die drei Arten des rechtswissenschaftliches. Hamburg, Denkens

Schmitt, Carl 1985: A pluralizmus mint az állam felbomlásának elmélete. Fordította Bayer József. In Bayer József – Hardi Péter: Pluralizmus. Viták a polgári politikai pluralizmus-koncepciókról. Budapest, Kossuth Kiadó

Schmitt, Carl 2003: A birodalmi elnök mint az alkotmány őre. In Takács Péter (szerk.): Államtan. Fordította Cserne Péter. Budapest, Szent István Társulat, 260-288.

Schmitt, Carl 1957 [1928]: Verfassungslehre. Berlin, Duncker und Humblot

Schmitt, Carl 1932: Legalität undlegitimität. München-Leipzig, Duncker & Humblot Szigeti Péter 2002: Természetjog és pozitív jog viszonya: negatio és affirmatio jogon belüli feszültségének dialektikus közvetítettsége. In Szabó Miklós (szerk.): Natura Iuris. Prudentia Iuris, 17. Miskolc, Bíbor Kiadó

Seymour, Martin Lipset – Stein, Rokkan 1990: Cleavage Structures. Party Systems, and Voter Alignments. In Peter Mair (ed.): The West European Party System. Oxford University Press, 91-111.

Szigeti Péter – Takács Péter 2004: A jogállamiság jogelmélete. 2., bővített kiadás. Budapest, Napvilág

Szigeti Péter 2004: A decizionizmus két terepe Carl Schmittnél – a szuverenitás makro- és a bírói ítélet mikro szintjén. In Cs. Kiss Lajos (szerk.) 2004, 338-357.

Szigeti Péter 2005: Zwei Terrains des Dezisionismus bei Carl Schmitt: auf der makroebene der Souverenität und auf der mikroebene des richterlichen Urteils. Annales, Sectio Iuridica, Tomus XLVI.

Szigeti Péter (szerk.) 2005a: Politikai hatalom – társadalmi uralom: a „politikum”, a „politikai cselekvés” és az „állami” mozzanatainak viszonya. Leviatan. Külön­szám: Államelmélet – Politikai filozófia – Jogbölcselet. Győr, Universitas Kht. 85-107.

Szigeti Péter 2005b: Világrendszernézőben . Globális „szabad verseny” – a világ­kapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó

Szigeti Péter 2006: A kormányzás mint társadalmi tevékenység – szaktudomá­nyok és totalitás szemlélet. In uő: Norma és valóság. Tanulmányok. Győr, Publicationes Jaurinenses. Op. 8. Széchenyi István Egyetem – MTA PTI, Universitas Győr Kht.

Wallerstein, Immanuel 1976: Class-Conflict in Contemporary World-Economy. Working Papers of Fernand Braudel Center XI, 7.

Wallerstein, Immanuel 1980 A világkapitalizmus felemelkedése és jövőbeni összeomlása. Fejlődés – Tanulmányok. 4. kötet ELTE ÁJK, Budapest

Weber, Max 1989: A politika mint hivatás. Fordította Lannert Judit és László Géza. Medvetánc Füzetek

Jegyzetek

¹ A kompromisszum fogalmilag = „mindenki kapjon valamennyit, senki ne kap­jon meg mindent” (R. Dahl). Ha a kormányzatnak 100 egységnyi erőforrása van 5 probléma megoldására, ahol 15 – 25 – 30 – 20 – 10 arányban osztja fel támogatásait, akkor lehet, hogy minden probléma megmarad (pl.: minden cég tönkremegy), holott ha 33 – 33 – 33 arányban nyújtja támogatásait, 3 probléma is megoldódhatott volna (3 cég is túlél, s csak 2 megy tönkre). Tehát nemcsak elvi határai vannak a kompromisszumoknak a politikában, hanem mértékbeliek is.

² „A politikai intuíció nem a művészetben, hanem a ,vezetőben' testesül meg, s az intuíción nem az ,egyes dolgok ismeretét' kell érteni, hanem az egymáshoz képest látszólag külsődleges tények összekapcsolásának gyorsaságát és azok­nak az eszközöknek a megalkotását, amelyek összhangban állnak a céllal, azaz a szemben álló érdekek feltárásával, az emberi szenvedélyek felszításával és az embereknek egy bizonyos akcióra való ösztönzésével. A ,vezető' a ,cselekvésben' fejeződik ki (pozitív vagy negatív értelemben, azaz valamely cselekvés kirobbantásában vagy egy adott, az elérendő céllal összeegyeztethető vagy összeegyeztethetetlen cselekvés bekövetkeztének megakadályozásában” – írta Antonio Gramsci (1977, 177).

³ Herbert Marcuse a hegeli politikai filozófia rekonstrukciója során teljesen nyil­vánvalóvá teszi ezt a kapcsolatot, amikor a Jogfilozófia (1821) öregkori Hegelét elemzi. Hegelnél az államtól elváló polgári társadalom szabja meg a termelés folyamatának menetét, amelyben az egyén nem szükségleteinek és képessé­geinek, hanem ,tőkéjének' megfelelő helyet foglal el. „Mivel az általános gazdag­ságban való részesedés lehetősége a tőkétől függ, ez a rendszer egyre nagyobb egyenlőtlenségeket szül”. (Jogfilozófia, 200. §.), illetve Marcuse 1982, 237, 238.

⁴ Madison – meggyőzően – egyenesen a pártosodás legfőbb forrásának nevezi ezt a megoszlást: „A pártoskodás leggyakoribb és legtartósabb forrása azon­ban a tulajdon különböző és egyenlőtlen elosztása. A társadalomban mindig is ellentétes érdekei voltak a tulajdonosoknak és a tulajdonnélkülieknek. Hasonló érdekkülönbségek választják el a hitelezőket az adósoktól. Földbirtokos, gyár­ipari, kereskedői, pénzügyi és egyéb, kisebb súlyú érdekcsoportok szükség­szerű velejárói a civilizált országoknak, és a nemzeteket különböző társadalmi osztályokra tagolják, amelyeket eltérő érzelmek és nézetek mozgatnak” – írta a Föderalista 10. számában, 1787. november 22.

⁵ Marx szükségletelmélete (vö.: A német ideológia, MEM 3. k. Budapest, 1960. 29. és köv. oldalak); Heller Ágnes: A szükségletek elmélete Marxnál, Maslow szükséglet-piramisa, R. Pound pragmatizmusa elegendő elméleti bizonyítékul szolgál tézisünkhöz.

⁶ „Az a sajátos gazdasági forma, amelyben a meg nem fizetett többletmunkát a közvetlen termelőkből kisajtolják, meghatározza az uralmi és szolgasági viszonyt, ahogyan az közvetlenül magából a termelésből kinő és meghatározó módon ismét visszahat erre. De ezen a formán alapul a gazdasági, magukból a termelési viszonyokból kinövő közösség egész alakzata s ezzel egyszersmind a sajátos politikai alakja is. Mindig a termelési feltételek tulajdonosainak a közvetlen termelőhöz való közvetlen viszonya – e viszony mindenkori formája természetszerűen mindig a munkamód meghatározott fejlettségi fokának, ennél­fogva a munka társadalmi termelőerejének felel meg – az a viszony, amelyben az egész társadalmi szerkezetnek, és ennélfogva a szuverenitási és függőségi viszony politikai formájának is, egyszóval a mindenkori sajátos államformának a legbensőbb titkát, rejtett alapzatát megtaláljuk. Ez nem akadálya annak, hogy ugyanaz a gazdasági bázis – fő feltételeiben ugyanaz – számtalan különböző empirikus körülmény, természeti feltétel, faji viszonyok, kívülről ható történelmi befolyások stb. következtében végtelen sok változatot és fokozatot mutathat megjelenésében, amelyeket csak ezeknek az empirikusan adott körülmények­nek az elemzése útján lehet megérteni” (K. Marx: A tőke. III. könyv MEM 25. Budapest 1974. 745-746.). Az uralmi viszonyok politikumának eme mérvadó jellemzése nem zárta ki Marxnál, hogy legjobb politikai tárgyú elemzéseiben (Brumaire, Osztályharcok, Polgárháború Franciaországban) az államformákat és a politikai szintű mozgásokat, érveket, összefüggéseket konkrétan elemezze. Áll ez napjainkban a végtelen sok változatot és fejlettségi fokozatot mutató tőkés társadalmi-gazdasági alakulatokra is.

⁷ A legújabb, globális kapitalizmussal összefüggő fejleményt a világrendszer-ku­tatás mondja ki a legvilágosabban: amíg a nemzetállami keretekben lejátszódó politikai cselekvés tárgya – politizációs folyamat nyomán – a nemzetállam volt, aktorai pedig a nemzeti társadalom belső erőviszonyaiban fellépő osztályok, csoportok, rétegek, mozgalmak, politikai pártok, addig a világrendszer elemzési dimenziójában a cselekvés tárgya a világrendszerben elfoglalt hely, a cselek­vő alanyok pedig – az említett nemzetállamiak mellett – belépő új szereplők: regionális integrációk, TNC-k, WTO, IMF, hitelminősítők, röviden: a globális kapitalizmus szuperstruktúrájának protagonistái (vö. leírását és értelmezését: Szigeti, 2005b, V. fejezetében).

⁸ Genus proximum: a legközelebbi nem-fogalom; az az általánosabb körű foga­lom, amely alá az osztályozandó dolog közvetlenül tartozik. (A szerk.)

„A LETSystem (Local exchange trading system – helyi cserekereske­delmi rendszer) olyan elképzelésnek tűnik, amelyre megértek a fel­tételek. Globális krach ide vagy oda, a helyi közösségek rengeteget nyerhetnek, ha létrehozzák saját rendszereiket. Ezek lehetővé teszik a visszatérést egy olyan közösség értékeihez, ahol mindenki törődik a másikkal és segítjük egymást. Lehetővé teszik a helyiek számára képességeik fejlesztését, hogy új helyi kapcsolatokat teremtsenek, és anélkül boldoguljanak, hogy »rendes állást« kellene vállalniuk. Lökés adnak a recesszió és munkanélküliség sújtotta helyi gazdaság vitalitásának, és biztos alapot a helyi gazdaság önbizalmának és fenntarthatóságának. Krach esetén egy virágzó helyi LETSystem lehetővé eszi a közösség számára, hogy átvitorlázzon a viharon. A LETSystem a szeretet gazdaságának fontos eleme, amely a gaz­daság egyetlen formája kell hogy legyen egy sebezhető, szeretett bolygón.” (Dauncey 1988, 69)

Bár az 1987-es brit tőzsdekrach nem hozott pénzügyi összeomlást, számos olyan válság robbant ki Kelet-Ázsiában, Oroszországban és Latin-Amerikában, amelyek milliókat döntöttek nyomorba. Argentína az 1990-es évek folyamán olyan mértékű privatizáción és dereguláción ment keresztül, hogy a világ egyik leginkább szabályozott gazdaságából a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által preferált strukturális átalakítások kirakatországává vált. A reformoknak persze megvolt az áruk. A jelentős méretű közszféra átalakítása magas munkanélküliséget eredményezett, miközben 1994 és 1996 között a GDP 7,6 százalékkal csökkent, és az adósságot növelte, hogy a pezó árfolyamát irreális módon a dollárhoz „rögzítették”. Bár az 1990-es évek végén a gazdaság ismét fellendült, de 2000 áprilisában az USA gazdasága ismét recesszióba fordult, és Ar­gentínából komoly tőkéket menekítettek ki, mivel sokan úgy látták, hogy az árfolyamrögzítés következtében az USA problémái átterjednek majd délre is. 2001-re az argentin gazdaság mély válságban volt.

Argentínában a válság hatására az emberek egyre nagyobbat csa­lódtak a kormányban, amelyet mindinkább korruptnak és tehetetlennek láttak – ez tükröződött a 2001. októberi félidős választásokon leadott négymillió érvénytelen szavazatban. Az események 2001. december végén három nap alatt tetőztek. Kisbetétesek, nyugdíjasok, munkanél­küliek és alulfoglalkoztatottak tömegei gyűltek össze a Plaza de Mayón Buenos Aires központjában, lábasokkal és fedőkkel zajongva, motorjaikat túráztatva és petárdákat hajigálva. Haragjuk közvetlen oka az volt, hogy a kormányzat befagyasztotta számláikat – ez volt a coralito -, mivel két­ségbeesetten igyekezett, hogy el nem maradjon az IMF felé esedékes hiteltörlesztéssel, és ezt látta az egyetlen járható útnak.

Az argentin gazdaság akkor omlott össze, amikor az árfolyamrögzítést minden különösebb teketória nélkül feloldották, és a betétesek, akik ad­dig abban a tudatban éltek, hogy megtakarításaik az amerikai dollárral egyenértékű valutában vannak, rádöbbentek, hogy a betétek értéke egy csapásra negyedére csökkent (Halevi 2002; Rock 2002). A coralito eredményeként az emberek maximum havi háromszáz pezót hívhattak le számláikról, ami a megélhetéshez sem volt elegendő. 2002 első három hónapjában az argentin GDP 16,3 százalékot zuhant, az ipari termelés volumene 20 százalékot. A felmérések szerint az argentinok mintegy 20 százaléka „súlyos” nyomorban élt, ami a vidéki tartományokban éhínséget jelentett; 52 százalék, vagyis 19 millió ember volt szegény; a munkanélküliség 20 százalékos volt, az alulfoglalkoztatottság 23 százalékos. 2002 folyamán az immár versenyképes, leértékelt pezóval a háta mögött a gazdaság lassan, kínlódva elkezdett magához térni, ám millióknak kellett megbirkózniuk a válság hatásaival, és új utakat találni megélhetésükhöz.

Voltak, akik szemében ez csak egy újabb olyan pénzügyi válság volt, amire a kapitalizmus hajlamos, és amiből képes is magához térni. Mások számára viszont lehetőséget jelentett arra, hogy az elbukott kapitalista rendszer csontjain újfajta gazdaságot építsenek ki (Harman 2002; „IM” 2002; Aufheben 2003; López Levy 2004; North és Huber 2004). Az argen­tinok elfoglalták a bezárt üzemeket, eltorlaszolták az utakat (Dinerstein 2001; Petras 2002), helyi gyűléseket hívtak össze (Dinerstein 2002, 2003), és milliók kezdtek olyan mértékű csereberélésbe, barterbe, hogy egy időre úgy tűnt, mintha valóban egy olyan gazdaságot építenének, amely a nem kapitalista, szabad gazdasági kapcsolatokon alapul – és amelyről mások legfeljebb álmodoztak. Nem a nagybetűs Rendszert próbálták megváltoztatni, vagy a hatalmat magukhoz ragadni, hanem igyekeztek kiszállni a kudarcot vallott kapitalizmusból. Ahogy Gibson-Graham is rámutatott, az argentinok nem várakoztak a forradalomra

– hanem csinálták, de nem úgy, hogy megostromolták a Casa Rosadát, az elnöki palotát (Holloway 2002). Amennyiben ez igaz, akkor Marx té­vedett, mikor az efféle mozgalmakat a kollektív cselekvéstől való egyéni visszahúzódásnak tekintette, ám a jobboldalnak bizonyos mértékig igaza van, hogy az alternatív kiegészítő valutákat saját neoliberális forgató­könyvével homlokegyenest ellenkező jelenségeknek látja. Argentína esettanulmányként szolgál számunkra az alternatív valuták nagyléptékű felhasználására. Vajon mennyire működött?

Argentína cserehálózatai

Argentína cserehálózatai 1997-ben alakultak kis Bernalban, Buenos Aires rozsdaette ipari negyedében, egy olyan időszakban, mikor sok ezren szenvedték meg a túlzottan restriktív költségvetési politikát és – az átszervezések miatt – munkahelyük elvesztését (De Meulinaire 1999; Pearson 2003; Powell 2002). Egy környezetvédelmi NGO, a Programma de Autosuficiencia Regional (az önellátás regionális programja, PAR) környezetvédelmi megoldásokat keresett az átszervezések következ­tében növekvő szegénységgel és munkanélküliséggel szemben, abban reménykedve, hogy azok talán jobb megélhetést kínálnak, mint a piac (Primavera et al. 1998). Az eredeti projekt húsz szomszédra terjedt ki, és olyan „kreditcédulák” kibocsátására alapozták, amelyek a New York állam északi részében indított Ithaca Hours programot modellül véve a kereskedést egyszerűsítették le (Glover 1995). Az alapítók így foglalták össze céljaikat:

„Alapvetésünk, hogy a cserehálózatok képesek újjáformálni a piacot; nem csupán azáltal, hogy visszaintegrálják a globalizáció miatt kiszo­rult embereket, hanem – ezen túl – olyanokat is képesek beintegrálni, akik korábban sosem voltak e piac részei. Úgy hisszük, hogy ezt az új piacot nem a formális piaccal szemben kell létrehozni, hanem inkább olyan módon kell fejleszteni, hogy csatlakozhassunk ahhoz, különféle ritmusokban és formákban, amennyiben úgy döntünk. Ab­ban is hiszünk, hogy nem szembeszegülnünk kell a kormányzattal, hanem inkább abbéli képességeinket fejleszteni, hogy a kormánnyal együttműködve építsünk ki egy egyenlőségen és szolidaritáson nyugvó demokratikus életet a versenyen és a kirekesztésen alapuló helyett. Végül pedig hisszük, hogy a cserehálózatok képesek arra, hogy a kártyákat újrakeverve egy új társadalmi játszmába kezdje­nek.” (Primavera et al. 1998)

1997 és 2000 között a barter éppoly gyorsan terjedt Argentína-szer-te, mint maga a válság. A cserehálózatok olyan struktúrákon keresztül szerveződtek, amelyeket Ramada (2001) „zűrrendesnek” (chaordic) vagy nyalábszerűnek nevez – ezek földrajzilag, de nem vertikálisan szerve­sülő „csomópontokból” épülnek fel. Ezek a csomópontok a piacok, ahol a kereskedni akarók (a prosumidores, a „termasztók” – a termelő és a fogyasztó szó összevonásából, ahogy Alvin Toffler nyomán elnevezték őket) összetalálkoztak, jellemző módon egy-egy templomban, használa­ton kívüli üzemcsarnokban, parkolóban vagy éppen baseballpályán, he­tente egy bizonyos napon. Az itt összegyűlő termasztók créditos, vagyis kreditek – alapvetően kuponok – közvetítésével kereskedtek egymással.

A csomópontokon halmozódtak fel a méztől csurgó lépek, húsos piték, palacsinták és pizzák, a zöldségek és gyümölcsök, lekvárok, bor és ecet, kenyerek és kalácsok és sütemények, cipők, samponok, zubbonyok és hálóingek, fodrászok és manikűrösök; valamint az obligát kávékimérés, szambazenekar és hirdetőtábla – és az állandó, lüktető vita és alkudo­zás. Volt, ahol pár százan látogatták a néhány tíz bódét, másutt ezrek is megfordultak a standok százai között bóklászva. A szervezők szerint 2001-re Argentína 4500 piacán félmilliónyi ember mintegy 600 millió kreditet forgatott meg (Norman 2002). Pontos adatokat nem ismerünk.

A tömegközlekedés segítségével az argentinok keresztül-kasul utaz­gathattak a városban, a külvárosok hallgatólagosan megtűrt bódételepei között, vidékre vagy egy másik városba, hogy annyi csomópontot ke­ressenek fel, amennyit csak tudnak. Aki hozzáfért a kreditrendszerhez, biztosan nem éhezett, ami nem mondható el rengeteg emberről, akik az ország távol eső, indiánok lakta, elnyomorodott területein éltek, közel a bolíviai határhoz. Következésképpen sokan akár órákig is sorban álltak, hogy bejussanak a piacokra, és bizonyos távolságra el is utaztak, ha kel­lett. Az emberek szomszédjaikkal vagy akár a helyi templom segítségével kialakíthatták saját csomópontjukat, kinyomtathatták saját valutájukat, és elfogadtathatták magukat a környező csomópontokkal. Némelyik csomópontot szigorúan irányították, és csak saját tagjaiknak engedé­lyezték a kereskedést, míg mások nyitottabbnak, kevésbé formalizáltnak bizonyultak. Volt, ahol kölcsönösen elfogadták egymás kreditjeit, másutt nem. Ám nem volt semmiféle központi ellenőrzés vagy adminisztráció, és semmi sem akadályozta meg egy óriási ország lakosait abban, hogy akár a legtávolabb élő árustól is vásároljanak, amennyiben az hajlandó volt kreditjeiket elfogadni.

Igen lényegesek azok a kulturális és társadalom-földrajzi vetületek és viszonyok, amelyek közepette a trueque (a barter) működött. Négytípusú cserehálózatot különíthetünk el – mindegyik azon igyekezett, hogy va­lamiféle rendet vigyen egy figyelemreméltóan sokszínű jelenségbe, és igen eltérően viszonyultak az alternatív fizetőeszközök mikropolitikájához. A Red Global de Trueque (globális cserehálózat, RGT), amelyet a PAR alapított, egy franchise-rendszeren keresztül működött Argentína-szerte, amelyet Bernalból igazgattak, és bankóikat, az arborlitókat is közpon­tilag nyomták. A Red de Trueque Solidario (szolidaritás cserehálózat, RTS) elsősorban a főváros körül szerveződött (bár országszerte voltak támogatói), saját, helyileg nyomtatott bankóit használta, amelyek néha csereszabatosak voltak más csomópontok papírjaival, néha nem. Az RTS sokkal harcosabban lokalista és alulról szerveződő volt, mint az RGT, heves volt közöttük a vetélkedés. A harmadik típusú hálózatot példázza a Zona Oeste (nyugati zóna) a főváros körüli bódévárosokban. Ezt egy üzletember, Fernando Sampayo vezette, mégpedig igen autokratikus módon – ő saját valutát bocsátott ki, amelyre közismert üzleti tisztessége jelentett a garanciát. Sampayo a hayeki „konzervatív üzletember” meg­testesülése volt. Végül voltak cserehálózatok más városi központokban, különösen Mar del Platában és Mendozában, amelyek földrajzilag is elkülönültek a központtól, és megvoltak a saját helyi jellegzetességeik. Ezek általában az RTS-szel rokonszenveztek, ám igyekeztek kimaradni azokból a belharcokból, amelyek – később látni fogjuk – 2001-ben törtek ki az RGT és az RTS között.

A coralito idején, 2001 decembere és 2002 áprilisa között, mikor az ar­gentinok a szó szoros értelmében nem tudtak hozzájutni a bankszámlái­kon lévő pénzükhöz, a gazdaság lényegében leállt, és millióknak kellett a szűkölködéssel, vagy akár az éhínséggel szembesülni. A PAR a válságra reagálva elegendő cserevalutát nyomott ahhoz, hogy felhasználók milliói­nak igényeit is kielégítse, és azzal érveltek, hogy egy ilyen alapvetően „alulról jövő keynesianizmusban” rövidebb távon figyelmen kívül lehet hagyni az inflációs hatások következményeit. „Kezdőcsomagok” ezreit állították össze, amelyek pezóért megvásárolható krediteket tartalmaztak. Az RTS nem látta, hogy ez miért lenne legitim és felelősségteljes eljárás. Az RTS azzal vádolta az RGT-t, hogy ha pezóért árusítja a krediteket, ak­kor csupán egy „gazdagodj meg gyorsan”-csapattá alakul, akár bármelyik más, a tömegbázistól elszakadó ügyeskedő, harácsoló üzleti kalandor. A PAR egyszerűen úgy látta, hogy egy előre nem látott mértékű válságra reagálnak, és legfeljebb az ügyeletek átláthatósága terén akad némi problémájuk. Akárhogyan is, meg voltak győződve arról, hogy a világ legnagyobb alternatív fizetőeszköz-rendszerének kitalálóiként jogukban áll úgy használni produktumukat, ahogy jónak látják, és összes kritikusuk csupán szűk látókörű, akadékoskodó fogadatlan prókátor.

Az RTS azzal érvelt, hogy a válságra leginkább alulról szerveződő, kisméretű, helyi hálózatokkal lehet válaszolni. A piacot a társadalmilag létrehozott, saját kialakítói által használt fizetőeszköz képes újraformálni, és nem egy olyan alternatív valuta, amelyet valamiféle jóindulatú NGO vagy üzletember gyömöszöl az emberek kezébe: „A társadalmi fizető­eszköz szükségszerűen helyi jellegű, mivel létrehozása nem valamiféle csoport vagy személy döntése, hanem e valuta kialakításának társa­dalmi folyamata – ahol minden résztvevő […] a folyamat valódi aktora, irányítója […] és ők adnak értéket e fizetőeszköznek” (Alberto, mendózai szervező). Az RTS amiatt aggódott, hogy a PAR tevékenysége inflációt gerjeszt és sérülékennyé teszi a hálózatot – vagyis a fizetőeszköz értékét csak közösségi ellenőrzéssel lehet biztosítani, ami biztosítékot jelenthet a bankóprés felelőtlen túljáratásával és a hamisítással szemben. Azt hangsúlyozták, hogy erős közösségi mechanizmusoknak kell fellépniük a heti piacgyűléseken. Ezek biztosíthatják egy olyan reflexív gazdaság kialakulását, ahol a kereskedők megoszthatják és újratermelhetik a kölcsönös segítség értékeit, amelyek előmozdítják a cserét és éberen figyelik az ügyeskedőket és rosszakarókat. Ezeket az értékeket foglalta össze a Buenos Aires-i trueque-újság 2002. márciusi kiadása, amelynek címlapján a karikatúrafigura Jose Solidario (Szolidaritás Józsi) a követ­kező tanácsokat adta az olvasóknak:

– Ne vásárolj krediteket! Ezzel csupán azoknak a gátlástalan embe­reknek a zsebét hizlalod, akik árusítják őket.

– Szolidaritással termelj. Gondold meg, hogy mit tudsz termelni, és miről tudod, hogy másoknak szüksége van rá a csomópontban.

– Szolidaritással oszd meg termékedet. Ne egyetlen termasztónak add el termékeidet. Tedd lehetővé többek számára, hogy hozzáférjenek azokhoz.

– Szolidaritással fogyassz. Csak azt vásárold meg, amire szükséged van, és add meg a lehetőséget más termasztóknak is, hogy megvásá­rolják azt, amit te vásárolsz.

Az RTS ezért azt forszírozta, hogy egy beiktató gyűlésen új tagjai aktívan fogadják be a hálózat „termasztói” értékrendszerét, és vegyék ki (valamely általuk létrehozott áruval) részüket a termelésből, mielőtt első ízben kredithez jutnak – mindezt pedig egy olyan irányítási struk­túra keretében, amely biztosítja a piacok megfelelő és tisztességes működését, ahol minden csoportnak aktív döntési joga van abban, hogy befogadnak-e új csomópontokat a hálózatba, vagy mennyi fizetőesz­közt bocsátanak ki. A közösségi döntés melletti elkötelezettségüknek megfelelően 2002-ben az RTS-csomópontok havonta tartottak országos szintű gyűléseket, hogy tevékenységüket összehangolják. Így például a 2002. áprilisi gyűlést az Entre Ríos tartománybeli Gualiguac városában tartották, és tizennégy régió képviselői vettek részt rajta; voltak, akik olyan messziről érkeztek, mint Mar Del Plata, Salta, Cordoba, Rosario és Chaco. Minden egyes döntés esetén az egyhangú egyetértés és a részvétel fontosságát hangsúlyozták. A PAR ezzel szemben azt hang­súlyozta, hogy mindezek túlságosan kisléptékű választ jelentenek a válság méreteihez képest, és az RTS szervezői saját baloldali politikai elképzeléseiket akarják rákényszeríteni egy olyan kölcsönös segítségen alapuló gazdasági tevékenységre, amelynek politikamentesnek kellene maradnia. A Zona Oeste a barter széles körű használata mellett kardos­kodott, amely kielégítené az óriási igényeket, és egyetértett a kritikával, hogy az RTS elkötelezettsége túlpolitizált, és lelassítja a szükséges fej­lődést. Ugyanakkor avval is egyetértettek, hogy a PAR átláthatatlansága és agresszív kampányolása teret ad azoknak a gyanúsításoknak, hogy a szervezet nyerészkedni akar. A Zona Oeste üzleti alapon működött, és az alapos és átlátható könyvelést tartotta üdvösnek.

A 2002-es év folyamán részben mindkét vélemény igazolódott. Az RGT-nek igaza volt abban, hogy az RTS kisléptékű, LETSystem-jellegű stratégiája túlságosan lassúnak bizonyult, mikor a rettenetes gazdasági körülmények miatt emberek milliói özönlöttek a csomópontokba, és el­söpörték az elkötelezettség kialakítására kitalált processzusokat. Amint arról még részletesebben szólunk, számos csomópont vad, kaotikus hellyé züllött, ahol nyomorgó, kétségbeesett emberek harcoltak egymás ellen, gyakran erőszakosan is, hogy bejussanak a piacra és megszerez­hessék a legjobb árukat. A megdöbbent RTS-szervezők, akik képtelenek voltak beintegrálni a csomópontokba törekvő tömegeket, úgy érezték, hogy egy „szörnyeteget” keltettek életre. Ám az RTS-nek is igaza volt: a milliószámra nyomott kreditek inflálódtak. A PAR központi struktúrájának kaotikus jellege is problémákat okozott, mivel a franchise-rendszer messze nem volt mindig tökéletes. A perónista párt politikai masinériája a PAR kezdőkészleteit megvásárolva minden további nélkül be tudott szivárogni a cserehálózatokba, hogy létrehozza saját klientúrája csomópontjait, és idővel erőszakosan felszámolja a „rivális” RTS csomópontokat. Egy RGT franchise esetében rejtett kamerával rögzítették, hogy lopott cipőket árusítanak, majd az árust börtönbe zárták.

Így, látszólag egyik napról a másikra, a barter hitelessége kataszt­rofálisan meggyengült. 2002 novemberében a Canal 9 csatorna főműsoridőben „leplezte le” azt, amit ők „a nagy barter-botránynak” neveztek. Állításaik szerint a piacokon lopott árukkal kereskedtek, a kre­diteket hamisították, az eladásra kínált élelmiszerek rossz minőségűek voltak. Az RTG aktivistái mindezt a perónista kormányzat politikai táma­dásának tulajdonították; a kormányt aggasztotta, hogy a barter gyengíti Argentína nemzetközi reputációját, és aláássa azt a klientúrahálózatot, amely a Perónista Párt alapjául szolgált (a kliensrendszer részletes leírásához lásd Auyero 2000). Az RTG azt hangsúlyozta, hogy az adott tévécsatorna a perónisták szócsöve, a lopott árukat szervezett bűnban­dák árulják jelöletlen furgonok hátuljából, és hogy a PAR Buenos Aires-i központjában razziázó rendőrök 100 ezer pezót loptak el a szervezet kasszájából. Az RTS szerint azonban ez ostobaság volt – szerintük a PAR maga idézte elő a kreditek inflálódását, számos etikátlan franchise-zal működött együtt, és a tévéseknek igenis igazuk volt, hogy mindezt napvilágra hozták. Ám a vita eredménye végső soron az volt, hogy a barter – mind a négy hálózaté – részesedése zuhanórepülésbe kezdett Argentínában, és hamarosan töredékére (az aktivisták szerint korábbi volumene 10-40 százalékára) zsugorodott. Csomópontok százai szűntek meg.

A barter látványos összeomlása Argentínában bizonyos mértékig azt illusztrálja, hogy van jogosultsága azoknak a lokalista aggodalmaknak, amelyek a fizetőeszközök gazdasági sokféleségét féltik – márpedig ezeket az aggodalmakat az RGT kivételével az összes alternatív fize­tőeszközre alapozó mozgalom osztotta. Azok az RTS-csomópontok, amelyek földrajzilag – vagy mivel nem fogadták be őket – jobban elkü­lönültek a szövetségektől, jobban viselték a sokkot, és 2002 novembere után történtek is erőfeszítések, hogy a helyi fizetőeszközök sokszínűbb hálózatára alapozva építsék újjá a hálózatokat, amelyek zárt csomó­pontokon alapulnának (vagyis csak a saját fizetőeszközüket fogadnák el). Ugyanakkor viszont a PAR tapasztalatai azt mutatták, hogy a nem lokális jellegű alternatív fizetőeszköz olyan gazdasági jelentőségre jutott, mint semmiféle más modell az 1930-as évek óta, a pusztító gazdasági katasztrófa közepette rengeteg embert tudott életben tartani, sőt talán még a forradalmat is sikeresen megakadályozta (ami kétségkívül ironikus eredmény egy nemkapitalista program esetében). És mindez részben a PAR hatékony franchise-felfogásának volt köszönhető. A PAR előre gyártott fizetőeszköz-programmal látta el az embereket, a csomópontok elérhető teret adtak a kereskedés leegyszerűsítéséhez, és a pénz alter­natív formáinak koncepcióját könnyen elfogadták egy olyan országban, ahol a korábbi inflációs tapasztalatok és politikai bizonytalanságok miatt az emberek hozzászoktak már a pénz változásaihoz. Amint arra Ingham (2004, 165-4) is rámutat, Argentínában nem volt rendesen megalapozva a pénzkibocsátás állami monopóliuma, és az argentinok számára nem volt újdonság, hogy hiperinflációs időszakokban unortodox eszközökhöz folyamodnak. Ám van még lényeges szempont. A barter argentínai sikere részben annak is betudható, hogy sikerült a krediteket nagyobb régiókra is kiterjeszteni, illetve az utazgatással nagyobb piacokat létrehozni (North 2005). Ez azt sugallja, hogy a nagyobb léptékek magasabb szintre emelik a kereskedelmet, bár továbbra is azon alapulnak, hogy az extrém méretű válság idején a háztartási jellegű élelmiszer-ellátást nagyobb csoportokra terjesztik ki. A kapitalista piac oly mértékben szétesett, hogy a gyárak is csak a csomópontokban tudták értékesíteni azokat a termékeket, amelyek a szabadpiacon eladhatatlanokká váltak, és ezért a barter­csomópontok – amelyek mindenki számára elérhetőek voltak – komoly piaci tényezővé váltak. Így a válság tetőpontján a bartergazdaság jelentős állásokat hódított meg a termelés területén is, amire első ízben került sor az alternatív fizetőeszközök története során.

A cserehálózatok, mint tömeges megélhetési stratégiák

Argentínában a barter több volt, mint küzdelem az új pénzformákért: olyan milliók számára jelentett működőképes megélhetési stratégiát, akik más módon már nem tudták megélhetésüket biztosítani.

Monica tipikus barter-termasztó. Kora negyvenesként akkor kezdte a bartercsomópontokat látogatni, mikor elveszítette munkáját és depresz-sziós lett. Először óraszíjakat és más hasonló dolgokat árult mindenfelé, amik egykori boltjából megmaradtak. 2002-ben képes volt teljesen fe­dezni megélhetését úgy, hogy napi rendszerességgel három különböző csomópontot is látogatott. Egy anya és lánya fánkot sütött, amit húsz-har­minc perc alatt el is tudtak adni a csomópontokban. 15 kreditért kínálták a fánkok tucatját, és minden hozzávalót a cserepiacon szereztek be. Egy harmadik termasztó csokoládés palacsintát sütött, amihez a rendes piacon szerezte be a hozzávalókat, és csupán a legdrágábbat, a csoko­ládét vásárolta a cserepiacon. Mikor a csomópontban találkoztunk vele, a következőket cipelte éppen haza: három napra elegendő zöldséget, egy borotvát, egy zseblámpát, fokhagymát, 12 szelet pizzát (egy családi étkezésre valót), szörpöt, egy csomag kekszet, vécépapírt, négy citromot (egy hétre elegendőt) – és még maradt is néhány kreditje. A krach előtt, mikor csak szombaton és vasárnap kereste fel a csomópontokat, képes volt az egész heti élelmiszert beszerezni, sőt akár többet is: „Számomra ez olyan volt, mint egy munkahely […] abban az évben többé-kevésbé a cseréből éltem.” Persze azért nem volt ez könnyű élet: hús csupán ritkán került az asztalra. Igen gondosan kellett megszerveznie költségvetését, és egy barátjával afféle rendszert dolgoztak ki rá, hogy miként kutathatják fel a szükséges termékeket a kismillió csomópont kínálatából. A gondos tervezés nélkül „ha nem vagy realista, elvesztél” – mondta. „Nekem jól működött, de az embernek nagyon oda kell figyelnie.”

Sokan vélekedtek hasonlóan. A termasztók szakemberek – fogorvosok, orvosok, akár pszichológusok – szolgáltatásaihoz is olcsón hozzájut­hattak. Ahogy a coralito idején a középosztálybeli háztartások a piacra vitték felesleges ruháikat, háztartási eszközeiket, mindenféle dolgaikat, a szegényebbek olyasmikhez is hozzájutottak, amikhez korábban nem, illetve amiket pezóért még akkor sem tudtak volna megvásárolni. („Olyan dolgokhoz jutottam, amikről korábban nem is álmodtam: egy esőkabát­hoz, márkás cipőkhöz; igazi jólét volt ez számomra.”) És nem csupán a szükségletekről szólt a dolog – sokak számára kifejezett örömöt jelentet­tek ezek a cserepiacok. Buenos Airesben a csomópontok látogatása, a trueque kezdetben „már-már divatossá vált” – szórakozásnak számított végigtallózni a standokat, összefutni az ismerősökkel, venni valami rágcsálnivalót.

A trueque jellemzően olyan gazdaság volt, amelyet elsősorban nők működtettek, és ők is élvezték leginkább. Ennek részben az volt az oka, hogy a válság miatt a háztartások élelmiszer-ellátását leginkább cseré­vel lehetett biztosítani, és ez a munka túlnyomórészt amúgy is a nőkre hárult. A nők azzal érveltek, hogy ők tartják össze a családokat, és bár Argentína manifeszt módon patriarchális ország, valójában a nők vállán nyugszanak az otthon terhei: „Mi, nők vagyunk a vállalkozók; a férfiak szégyenlősebbek.” Más vélemény szerint: „Olyan ez, mint a háborút követő újjáépítés”: a férfiak pánikba esnek és protestálnak, míg tovább­ra is a nők feladata marad, hogy a család rendesen fel legyen öltözve. A csomópontok koordinátorai többnyire nők voltak, és gyakran igen jól végezték ezt a munkát. Ők biztosították, hogy a csomópontokon az em­berek egyaránt legyenek fogyasztók és termelők, a jobb csomópontokon ellenőrizték az élelmiszerek terjesztését, átlátható módon működtették a csomópontokat (különösen fontos volt, hogy el tudjanak számolni az elköltött pénzekkel), vagy éppen várakozási listákat dolgoztak ki, hogy mindenki egyenlő részesedést kapjon. A koordináció alapvető fontossá­gú volt a csomópontok hatékonyságában, és a nők olyan biztos kézzel vették át ezt a feladatot, ami normális körülmények között lehetetlen lett volna a patriarchális Argentínában.

Számos piac kooperatív, támogató környezetet biztosított. Némelyik kicsi volt és otthonos, mások jól irányítottak és hatékonyan szervezet­tek. Volt, ahol táblákra írták ki az aktuális árakat, máshol koordinátorok segítették az embereket és igyekeztek megakadályozni az inflációs árak elszabadulását. A bevezető képzéseken a leendő termasztók megtanul­tak alkudni (elsősorban az árak és a minőség tekintetében), elmondani, hogy mire van szükségük, és tisztába kerülni azzal, hogy másoknak mire van szükségük. Közösségként a termasztók megtanulták, hogy ne tűrjék az inflációs árakat, és vagy maguk lépjenek fel az árdrágítókkal szemben, vagy kérjék a koordinátorok segítségét. Az emberek általában etikusan, egy közösség tagjaiként kereskedtek: „Mi itt mind barátok va­gyunk.” „Olyan az egész, mint egy család.” „Igen, ez egy remek dolog: csak beszélünk és beszélünk; gondolatokat cserélünk és barátságokat kötünk.” Vagy a legfrappánsabb megfogalmazás: Charly, antes que vos viniste nos saludabamos; ahora nos conocemos – Charly, mielőtt idejöttél volna, köszönőviszonyban voltunk; most ismerjük egymást.

Még azok is, akik nem ezeken a piacokon biztosították megélhetésüket, a kooperatív jelleget hangsúlyozták: „Szociológiai szempontból működik; gazdasági szempontból hasznos.” A termasztók úgy érezték „Megéltem a szolidaritást […] itt kiválaszthatod, mit fogyasztasz; máshogy találkozol a dolgokkal; olyan dolgokat vihetsz haza, amik szeretettel készültek.” A piac enyhülést jelentett a válságban: „Olyan volt, mint egy vészkijárat -terápia helyett a piacra jártam.” „Mind ugyanabban a cipőben járunk.” „Ha lenne pénzünk, nem kellene idejárnunk.” „Itt nincs különbség a társadalmi osztályok között.” Úgy látszik hát, akkoriban Argentínában igazolódtak az alternatív fizetőeszközök híveinek reményei: a neoliberalizmus romjain egy jobb gazdasági forma jött létre.

A válságra adott mikropolitikai válasz

A barter egy esélyt adott a válság túlélésére és – ahogy a szervezők látták – egyfajta utat is jelentett, amely mikrohitelekkel, kis üzletek meg­alapozásával, kooperatív fejlődéssel, arányos közös költségvetéssel fejlesztette a helyi, nem exportérdekelt, a lokális szükségletekre ala­pozott termelést, és így kiutat is jelenthetett a válságból. Ez a stratégia bizonyos mértékű szimpátiát keltett a balos orientációjú Buenos Aires-i önkormányzat köreiben is (North és Huber 2004).

Habár sokan nem csupán úgy tekintettek a trueque-re mint ahol szük­ségleteiket biztosíthatják, hanem élvezetes, szolidáris élményt is jelentett számukra, a legtöbb termasztó számára alapvetően kiút volt egy rettene­tes pénzügyi, társadalmi és politikai helyzetből. 2002-ben a termasztók és a csomópontszervezők túlnyomó része szemében a trueque az akut pénzügyi szükségletek terméke volt, nem a politikai meggyőződésé:

„Soha nem ártottuk magunkat a politikába […] A trueque-nek sem­mi köze sem volt a piqueterók vagy a CTA szakszervezetek nagy tüntetéseihez, a Madres de Plaza de Mayóhoz (május téri anyák), vagy hasonló dolgokhoz [.] Ez a szervezet sohasem politizált, és ezt a politikusok is nagyon jól megértették, hiszen rengeteg ember vett részt a Zona Oestében, és ha a trueque tüntetni akart volna, akkor megteheti […] Én személy szerint sohasem tartoztam egyikhez sem ezek közül a mozgalmak közül.” (Fernando, a Zona Oeste egy Buenos Aires-i szervezője)

A válság mélypontján az aktivisták kevésbé a kapitalizmus alternatí­vájának tekintették a bartert, mint segítségnek a középosztály számára, amelyik nem szokott hozzá, hogy önmagáról gondoskodjon, hogy átvé­szelhesse a válságot és új megélhetési formákat alakítson ki magának. A barter szinte afféle játszma volt, a kiskereskedők próbajátéka a piac­gazdasághoz, ám nem a tőkefelhalmozásra, hanem a szükségletekre alapozódott:

„A dolog lényege, hogy megváltozzon az emberek gondolkodása […] alkalmazottból mikrovállalkozást működtető üzletemberré, termelővé váljanak. Mindez a gondolkodás megváltozását jelenti. Arról panasz­kodnak, hogy nincsenek munkahelyek. Én azt válaszolom, nincsenek munkáltatók, de munka, az van […] És van munka, hiszen vannak ki­elégítésre váró szükségletek; és ezek közül van, amit a munkánkkal ki tudunk elégíteni, nemde? A karizmatikus aspektus – megerősíteni egy olyan népesség szellemét, amely munka nélkül maradt […] és az a tudat, hogy ennek nincs alternatívája – működőképesnek bizonyult. Megerősíteni a szellemet; ösztönözni a termelést, a szolgáltatásokat; a reciklált áruk hozzáadott értékét. Bőséget találni ott, ahol más szű-kölködést lát, vagy nem lát egyáltalán semmit sem […] A trueque-ben leginkább a középosztály elszegényedett tagjaival lehet találkozni; ők mások, mint a hagyományos szegények, akik hozzászoktak, hogy mindig újabb forrásokat keressenek. Az elszegényedő középosztály lakásaiban vívja a küzdelmét a telefonszámlákkal, a gázszámlákkal stb.” (Charly, Buenos Aires-i RTS-szervező)

Egy radikálisabb szemszögből Alberto, egy mendózai független hálózat szervezője a termelés új formáit generáló módszernek látja:

„Világosan látjuk […] a társadalmi kirekesztést […] ezt az új jelen­séget, amelyet új termelési rendszerekkel kell megoldanunk […] A foglalkoztatottság egyre inkább csökkent […] és továbbra is csökken. Más szavakkal […] ez egy strukturális probléma. Vagyis az a célunk, hogy a termelés fejlődését generáljuk, ami munkahelyeket generál, és új módon szervezi meg az embereket.”

Alberto szerint az argentin baloldal hagyományosan szembeállította a piacot az állammal, és az államtól várt megoldást. 1989 után azonban, vélte Alberto, ez már nem tekinthető adekvát megoldásnak, és a közös­ség által ellenőrzött és szabályozott piacokra van szükség, amelyek nem a versenyen, hanem a kölcsönösségen alapulnak. Carlos a mendózai Mar-y-Sierras trueque tagja politikai és módszertani elképzeléseiben közelebb áll a hagyományos, fegyelmezett baloldali pártokhoz. Számára a barter eszköz egy cél eléréséhez: ha az emberek gondolkodását nem változtatja meg, akkor semmi értelme. Mar-y-Sierrasban a kereskedőket soc/óknak, társaknak hívják. Carlos szerint a probléma könnyebbik oldala volt megtalálni a kooperáció példáit és megalapozni a megélhetést – ám nehezebb volt példákat találni a valódi kölcsönösségre. A társak erőteljes irányítást, felülről kezdeményezett szervezést igényeltek, míg Carlos inkább a kölcsönösség érzésében mélyen gyökerező önszerveződést preferálná:

„A trueque-ben kezdettől fogva igyekszünk fogékonyságot kialakítani. Mi nem csak annyit várunk a trueque-től, hogy legyen egy piacunk, ahol más pénz forog, mint a kapitalista piacon, és azt szociális pénz­nek titulálhatjuk […], hanem hogy legyen egy csomópontunk, valódi szociális pénzzel; ám a fogékonyságot fejlesztő erőfeszítések dacára ezt nagyon nehéz megértetni az emberekkel – igen kevéssé vagyunk sikeresek e téren […] Az emberek jól elvannak ezzel, de nincs mély meggyőződésük; nincs bennük militancia, vagyis hogy ne csak ismerjék ezeket az eszméket, de tovább is akarják vinni őket […] Nagyon nehéz megértetni velük, hogy mindez nem csak a luxusról meg a gazdasági jólétről szól, hanem a szolidaritásról is; és mindez különösképpen nehéz a gazdasági ínség jelenlegi szorításában.”

Az extrém gazdasági ínségre tett megjegyzés igen fontos.

A megsemmisítő válság

A válság súlyosbodásával a kooperatív és szolidáris gazdaságra törekvő koordinátoroknak és a termasztóknak egyre kevésbé sikerült szabá­lyozniuk az általuk alapított csomópontok működését. Milliók áramlottak a hálózatokba, és az új tagok seregeit már nem lehetett beavatni. Ne­hezükre esett konszenzusos árakat kialkudni, és nem értették a barter működését. Hamar kimerültek az alig, vagy egyáltalán nem szabályozott csomópontok; elárasztották őket az elszegényedett, kétségbeesett vá­sárlók (többé már nem termasztók, hiszen termelni nem termeltek), akik hosszan tallóztak a mindenféle ócskasággal, a középosztálybeli „spóro­lás” kacatjaival borított asztalok között, használtruha hegyek és hasonlók között turkálva. A későn érkezők hatalmas sorokat találtak a bejáratok előtt, és semmi használhatót, mikor végre bejutottak a piacokra. Bent hátrányba kerültek azok, akik jó minőségű árucikkekkel érkeztek a piacra, hiszen árusítás közben nem nézhették át a piacot, hogy beszerezzék saját szükségleteiket, és a jobb árukat azok vitték el, akik semmit sem hoztak magukkal eladni. Rengeteg volt az újdonsült termasztó; ők már nem tudták, hogyan termeljenek, nem voltak meg a hozzávalóik, vagy a szabadpiacon kellett beszerezniük a hozzávalókat az élelmiszerekhez. Alig akadtak olyan tanfolyamok vagy képzési lehetőségek, ahol ezek az emberek fejleszthették volna szakértelmüket, vagy új szakmákat sa­játíthattak volna el. Vagy egyszerűen csak megvásárolták a krediteket. A piacok, úgy látszott, kikerültek minden ellenőrzés alól; a hosszas sorban állás után négyszáz ember zsúfolódott egy 150 főre méretezett helyiségben, és ilyesféle vélemények születtek a csomópontokról: „Ször­nyű volt – sötét, levegőtlen, gyengén felszerelt”; „Vacak és rettenetesen drága”; „Féltem; rengeteg ember, mozdulni, sőt levegőt venni is alig lehetett”; „Az emberek egymásnak estek; megölték egymást egy-egy rongyért vagy némi élelmiszerért”.

A szerző-mozgó vivók csomópontról csomópontra vándoroltak, olcsón vásároltak a tapasztalatlan eladóktól, majd az árucikkeket drágán adták tovább (nem egyszer azoknak az orra előtt, akiktől előbb megvették azokat). A piactereken kívül, az utcán árusítottak. A szervezők rettene­tesen szégyenkeztek: „A legszörnyűbb bűn az, mikor szegény emberek nyerészkednek szegény embereken”; „Mi szolidárisak akartunk lenni, de mindig akadtak beszivárgók”. A barter a szolidaritás gazdaságából kereskedelmi kapcsolattá változott.

Sokak számára, különösen ha a becsődölt középosztályból jöttek, és közülük is főleg a férfiaknak, a trueque egyáltalán nem jelentett már semmiféle örömteli elfoglaltságot. Az „új szegények” – a középosz­tálybeliek – szégyenként, kudarcuk bizonyítékaként élték meg, hogy a csomópontokra kellett járniuk. A középosztályból érkező szakembereknek hiányzott korábbi státuszuk. Így például Susanna pszichiáter volt, férje festő. A nőt frusztrálták a csomópontok. Hosszú ideig mindketten azt termelték, amire a legnagyobb szükség volt – vagyis élelmiszert -, de elegük lett ebből az életmódból. Azzal a szakértelemmel akartak keres­kedni, amit szerettek, és amit elsajátítottak. Susanna angolórákat kínált, pszichiátriai leckéket adott és tangót tanított volna, de ezekre alig volt ke­reslet; mindenki az alapvető létszükségleti cikkeket akarta megszerezni. Amikor megkérdeztük, hogy több csomóponton kínálta-e szolgáltatásait, azt válaszolta, hogy erre nem lett volna ideje, hiszen pénzt kellett keres­nie. Egy másik vélemény szerint: „A trueque egy illúzió; kényszer és nem megváltás. Az adott napról szól: eladok és eszem.”

A piacok ekkor már sokszor igen messzire estek a felszabadított gazdaságtól. Másodosztályú túlélési mechanizmusokként működtek sokak számára, vagy rosszabb esetben afféle kaotikus aki-kapja-marja helyekként. Az RGT döntése a kreditek franchise-rendszerbe vonásáról katasztrofálisnak bizonyult, hiszen alig szervezett csomópontok tömegeit hozta létre. Ezek a csomópontok vagy a politikusok, vagy a szervezett bűnbandák, netán mindannyian együtt nagy szekérderékszámra nyom­tatták az ötvenkredites bankókat, és – nem meglepő – 2002 áprilisa és novembere között nagymértékű inflációs hullám rontotta le a bartert. Egy csomag liszt, ami 1-2 kreditet ért, amikor a cserepénz még paritásban volt a dollárhoz kötött pezóval, előbb 500-800, majd 1000 kreditre drágult. Egy ruhacsomag, ami áprilisban még 40 kreditért kelt el, novemberben már 5000 kreditért került a standokra. Ezek a szélsőségek, de az árak az­után is igen magasak maradtak, hogy a piac 2003-ban stabilizálódott, és nem fogadták el a régi inflációs bankókat. Az embereknek rászedettnek érezték magukat, és nem vittek minőségi árucikkeket a csomópontokra. Ahogy egyik interjúalanyunk panaszolta: „A krach után elég kreditem volt ahhoz, hogy kitapétázzam velük a szobámat”.

Egy bizonytalan gazdaságban, ahol a problémák gyorsabban látszanak kialakulni, mint a megoldások, bizonyos formájú szervezettség, irányítás, ellenőrzés elengedhetetlen, ám ezt sokszor igen nehéz volt megtalálni 2001 decembere és 2002 szeptembere között. Némelyik csomópont jobban teljesített: ezeket nagyobb odafigyeléssel irányították. Jellemzően úgy, hogy csak azokat engedték be, akik valamilyen módon maguk is ter­meltek, koordinátorok jártak körbe, és igyekeztek megoldani a felmerülő problémákat, kiküszöbölni a rossz minőségű árukat és a tisztességtelen árképzést. A Mar del Plata-i Mar-y-Sierras hálózatot különösen demok­ratikusan és eredményesen igazgatták, míg a big business által irányított Zona Oestében is szilárd, bár meglehetősen önkényúrjellegű irányítás valósult meg. Ezeket a piacokat kevésbé rázta meg a bizalom inflációja, mint azokat, amelyeket nem irányítottak ilyen erős kézzel. Ám rengeteg csomópont szenvedte meg az irányítás gyengeségét: a szervezők gyak­ran csak nem bizonyultak eléggé hatékonynak, máskor korruptak voltak, mindenféle bűncselekménnyel vádolták őket. Veronika így beszélt a Nodo Nikkai-i RTS-csomópontról:

„Mindenféle előjog alakult ki. A koordinátorok eredetileg a kapunál ellenőrizték, hogy mit hoztak eladni az emberek, és ezt sok koordiná­tor kihasználta, hogy maguknak szerezzék meg a legjobb cuccokat. A rendszer korrupt volt: a belépéskor 50 centavót kellett fizetni, amely arra szolgált volna, hogy a koordinátorok működtetik a helyet, és az emberek hozzájutnak az alapvető cikkekhez főzéshez, de a rend­szer elbukott azon, hogy senki sem kapta meg ezeket az alapvető dolgokat, külön fizetni kellett értük, és sok koordinátor zsebre tette a pénzt. Sokak számára volt ez jó üzlet, akik beszálltak.”

Akadt, aki így panaszkodott: „Ez a szervezők üzlete; ma mintegy 500 ember van itt, akik fizettek kb. 750 pezót – és ennek a helynek a havi bére 3.000 pezó.”

Nem lehet eldönteni persze, hogy az inkriminált koordinátorok korrup­tak voltak, vagy csak nem eléggé hatékonyak, netán csupán munkájuk nem volt eléggé átlátható. Senki sem élt bizonyítható dolce vitát egy-egy tureque csomópont koordinálásából (ami bizony nem mondható el né­mely új vallás frontembereiről), bár kritikusaik szerint ezek az emberek egyszerűen csak okosabbak voltak annál, hogy vagyonukkal parádézza­nak, és a pénzek külföldi bankszámlákon landoltak. De akár korruptak, akár túlterheltek vagy csak alkalmatlanok voltak, a piacok többnyire egy-egy koordinátorra vagy koordinátorok egy csoportjára alapozódtak, és csak ritkán voltak önigazgatóak. A koordinátorokat gyakran elkeserítette, hogy az általuk igazgatott piac nem az a felszabadított gazdaság, amiről álmodoztak, hanem csupán a kapitalizmus (jelen esetben a válságban lévő kapitalizmus) kórtüneteinek újratermelése.

A termasztók szemszögéből a koordináció ötletszerűnek, logikátlannak vagy éppen szeszélyesnek tűnhetett. Rossz néven vették a keménykezű ellenőrzést olyanoktól, akiket afféle önjelölt elitnek láttak, és belezavarod­tak a különféle csomópontok eltérő regulációs szabályaiba.

A krach lezárulta után a koordinátorok látszólag képesek voltak visszanyerni az immár jóval kisebb piacok irányítását. „Ezek ugyanazok az emberek, de már másként gondolkodnak […] A dolog kicsúszott a kezükből; most már lazább az ellenőrzés.” Az új reguláció kialakításá­nak folyamatában a csomópontok ismét súlyt helyeztek a termasztók beiktatására, a rendszeres problémamegoldó gyűlésekre, és ismét odafigyeltek a demokratikus működés (Mar-y-Sierras), vagy a kemény­kezű irányítás (Zona Oeste) megerősítésére. A kiábrándult RGT véget vetett a franchise-nak, és eredeti bernali piacán ismét a csoportépítő mechanizmusokra koncentrált. Az RTS apró, húsz-harminc kereskedőt tömörítő, LETSystem-jellegű zárt piacokat működtetett, ahol rengeteg időt szántak arra, hogy gyűléseiken megvitassák, miként ellensúlyozhatnák a gazdasági válság okozta problémákat.

Következtetések

A barter az itt tárgyalt időszakban tömeges bázissal rendelkező, grassroot-jellegű mikropolitikai válasz volt a növekvő munkanélküli­ségre, a szűkölködésre, és arra, amit az alapítók úgy láttak, mint a jóléti állam temetési menetét, ahol a sírásó szerepét a neoliberalizmus játssza. Olyan újfajta megélhetést jelentettek, amelyek milliók számára nyújtottak segítséget a válság átvészeléséhez. Sokak számára – amíg a piacok 2002-ben, az Argentínát sújtó gazdasági összeomlás hatására túlzsúfolttá nem váltak – remek élményt: együttműködést, barátságot, támogatást is nyújtottak.

Ha a bartert egy jobb, szabadabb gazdaságnak tekintjük, akkor felme­rül a kérdés: de mindez kinek kedvezett? Azok számára, akik Menem kormányzása idején, az 1990-es években jól életek, a barter rövid távú, változó hatékonyságú másodlagos túlélési mechanizmus volt, amely megaláztatást, hosszú sorban állást és levetett, rossz minőségű árukat is jelentett – lehetőséget, hogy átvészeljék a szakadék szélén imbolygó kapitalizmus válságát, ám semmi esetre sem helyettesíthette a Guccit és a Pradát, amelyhez oly sok középosztálybeli argentin hozzá volt szokva. Működött, amíg lehetett, mivel egy ideig az argentin középosztály képes volt visszaforgatni és újra felhasználni felhalmozott javait, de alig nyúj­tott lehetőségeket a középosztály szaktudásának kiaknázására, vagy új mikrovállalkozások kialakítására.

A legszegényebbeknek lehetőségük nyílt, hogy hozzájussanak az új szegények által reciklált javakhoz, és sokuk számára a barter kedvező volt. A jól szervezettek közösségileg szerezhették meg a szükséges élelmiszert, ruhát – de ez gyakran afféle rossz szájízt hagyott maga után. Argentína nem tartozik a legszegényebb országok közé. Jól fejlett jóléti szolgáltatásai voltak, és igen szervezett munkaereje, amíg Menem kormányzata mindezt fel nem számolta az 1990-es évek során. Furcsa eredményekre vezethet, ha a bartert csak úgy, az extrém mértékű válság kontextusából kiragadva piedesztálra állítjuk. Hiszen ez legitimálná, hogy emberek óriási csoportjai rekedtek kívül a mainstream gazdaságon: miért is kellene a kormányoknak segítséget nyújtaniuk azoknak, akik önmaguk is tudnak segíteni magukon? És azokat az óriási összegeket tekintve, amelyeket a neoliberalizmusnak köszönhetően a gazdagok állítólag kimenekítettek az országból (Klein 2003), nem afféle csip-csup ügy ezeken a „muris pénzeken” rágódni? Nem tereli el mindez a figyelmet a mainstream gazdaságról, ahol az igazi pénz és a valódi hatalom találha­tó? A barter segítette a résztvevők túlélését, és vállalkozói szemléletre tanította őket, és meglehet, ezzel inkább stabilizálta a kapitalizmust, és nem megváltoztatta azt, bár sok alapító abban hitt, hogy új ritmust hoz, amibe a korábban kirekesztettek is részt vehetnek majd. Ahogy egy koordinátor megfogalmazta:

„Úgy gondolom, hogy politikai szempontból a trueque komoly társa­dalmi feszültséget vezetett le; egy értelmes politikusnak ezt látnia kell, és hálásnak lenni azért, hogy kialakult ez a társadalmi mozga­lom, amely hatalmas polgárháborút vagy óriási társadalmi problémá­kat előzött meg; sajnos azonban nincsenek értelmes politikusaink […] Ha egy politikus kellően értelmes lett volna, és együttműködik a trueque szervezetekkel, akkor komoly munkamozgalmat alakíthatott volna ki, és ez nem került volna semmibe az államnak.” (Fernando, Zona Oeste, Buenos Aires).

Sajnos a barter nem volt képes „megújítani a társadalmi vagy gaz­dasági játszmát”. Marxnak, úgy tűnik, igaza volt. A termasztóknak nem volt elegendő erőforrásuk, hogy megteremtsék a vágyott szolidaritáson alapuló gazdaságot, és amint arról másutt már írtam (North és Hubar 2004), alig akadtak próbálkozások egy szélesebb körű szolidaritásalapú gazdaság kialakítására, amely az argentin válság más elemeire – sztráj­kolók, lakóhelyi közösségek, üzemfoglalók – is kiterjedt volna.

Ez részben a válság súlyosságának tulajdonítható, hiszen a barter nem volt felkészülve ennek kezelésére. A szolidaritás iránt elkötelezett szer­vezők azzal szembesültek, hogy a termasztókat a gazdasági kényszer hajtja a csomópontokra, és ha már ott vannak, akkor a koordinátorok feladata megértetni velük a mögöttes etikát, a szolidaritást, és segíteni őket abban, hogy párhuzamos, kettős életet éljenek: egyet a fogyasztói gazdaságban, a másikat pedig a szolidaritás gazdaságában. Nem az ő hibájuk, hogy a nyomasztó mértékű ínség maga alá gyűrte az elkötele­zettség kialakítását célzó mechanizmusokat, és nem tudták felépíteni a belső szolidaritás megálmodott szintjeit. Galbraith úgy érvelt, hogy a forradalmakat és a háborúkat gyakran unortodox módon finanszírozzák, és a pénz ilyenkor csupán alárendelt szerepet kap a szükségletekkel szemben. Milliók tántorogtak át az argentin gazdaság totális széthullása és a coralito jelentette mély válságon, majd kászálódtak ki belőle, mikor a versenyképessé tett pezóra támaszkodó gazdaság kezdett magához térni, és 2003-2005 között a gazdaság élénkülése 7-ről 10 százalékra nőtt. A trueque nélkül az alternatíva rettenetes lett volna; a modern gaz­daság teljes összeomlása és a tömeges éhínség a túlélésért folytatott háborúba vezetett volna, mindenki harcához mindenki ellen. Ilyen sú­lyos volt a válság. Persze a szervezők nem egy túlélési mechanizmust álmodtak, hanem egy új gazdaságot. Sokan érezték úgy: „a retorika a szolidaritásról szólt, a valóság a becsapásról.”

Fordította: Konok Péter

Eredeti megjelenés: Peter North: Money and Liberation. The Micro-politics of Alternative Currency Movements. Minnesota-London, Uni­versity of Minnesota Press, 2007. 8. fejezet. A szöveget rövidítve és szerkesztve közöljük.

Irodalom

IM 2002: From Riot to Revolution: An Anarchist Analysis of RecentEvents in Argentina. http://thesaloniki.indymedia.org.

Aufheben 2003: Picket and Pot-Banger Together: Class Recomposition in Argentina? Aufheben, 11: 1-23.

Dauncey, G. 1988: Beyond the Crash: The Emerging Rainbow Economy. London, Greenprint

De Meulinaire, S. 1999: Reinventing the Market: Alternative Currencies and Community Development in Argentina. International Journal of Community Currency Research, 4. http://www.geog.le.ac.uk/ijccr/ volume4/4no3.htm.

Dinerstein, A. 2001: Roadblocks in Argentina: Against the Violence of Stability. Capital and Class, 74: 1-7.

Dinerstein, A. 2002: The Battle of Buenos Aires: Crisis, Insurrection, and the Reinvention of Politics in Argentina. Historical Materialism, 10, no. 4: 5-38.

Dinerstein, A. 2003: Que se Vayan Todos! Popular Insurrection and the Asambleas Barriales in Argentina. Bulletin of Latin American Research, 22, no. 2: 187-200.

Galbraith, J. 1975: Money: Whence It Came, Where It Went. London, Andre Deutsch.

Glover, P. 1995: Ithaca Hours. In Invested in the Common Good. Ed. S. Meeker Lowry. New York, New Society Publishers, 72-80.

Halevi, J. 2002: The Argentine Crisis. Monthly Review, 53, no. 11: 15-23.

Harman, C. 2002: Argentina: Rebellion at the Sharp End of the World Crisis. International Socialism, 94: 3-48.

Holloway, J. 2002: Change the World without Taking Power: The Meaning of Revolution Today. London, Pluto.

Ingham Geoffrey 2004: The Nature of Money. Cambridge, Polity

Klein, N. 2003: Argentina: A New Kind of Revolution. Guardian Weekend, 25 January, 14-22.

López Levy, M. 2004: We Are Millions: Neo-Liberalism and New Forms of Political Action in Argentina. London, Latin America Bureau

Norman, K. 2002: Barter Nation. Buenos Aires Herald Magazine, 6 April, 14-19.

North, P. 2005: Scaling Alternative Economic Practices? Some Lessons from Alternative Currencies. Transactions of the Institute of British Geographers 30, no. 2, 221-33.

North, P. – Huber, U. 2004: Alternative Spaces of the 'Argentinazo.' Antipode, 36, no. 5: 963-84.

Pearson, R. 2003: Argentina's Barter Network: New Currency for New Times. Bulletin of Latin American Research, 22, no. 2: 214-30.

Petras, J. 2002: The Unemployed Workers Movement in Argentina. Monthly Review, 53, no. 8, 32-45.

Powell, J. 2002: Petty Capitalism, Perfecting Capitalism or Post-Capitalism? Lessons from the Argentinean Barter Experiments. Review of International Political Economy, 9, no. 4: 619-49.

Primavera, H. – De Sanzo, C. – Covas, H. 1998: Reshuffling for a New Social Order: The Experience of the Global Barter Network in Argentina. Konferen­cia-előadás: Enhancing People's Space in a Globalising Economy, Espoo, Finnország

Ramada, C. 2001: User Created Currencies in Latin America. Konferen­cia-előadás: International Network of Engineers and Scientists for Global Responsibility, Stockholm

Rock, D. 2002: Racking Argentina. New Left Review, 2, no. 17: 55-86.

Az ópiumháborúkat (1839-1842 és 1859-1860) és az első kínai-japán háborút (1894-1895) követően, a Qing-dinasztia (1644-1911), majd az 1911-ben megalakult Kínai Köztársaság (1911-1949) a belső feszült­ségek kezelésére és a birodalom egyben tartására fordította minden energiáját, és képtelen volt aktív külpolitikát folytatni. A II. világháborús japán vereség következtében azonban a távol-keleti hatalmi viszonyok­ban jelentős átalakulás ment végbe. Úgy tűnt, a háborús veszteségek ellenére ismét a térség hagyományos nagyhatalma, Kína válik a régió vezető erejévé. A jelentős kulturális különbségek következtében a nyu­gati döntéshozók (elsősorban a térségben jelentős érdekekkel rendel­kező angolszász államok) nem tudták, hogy milyen választ adjanak a Kína jelentette kihívásra. Mivel Kína a késő császárkortól kezdve nem játszott aktív külpolitikai szerepet, a történelemtudomány felé fordultak annak reményében, hogy felkészüljenek Kína várható reakcióira. Kína késő császárkori külkapcsolatainak vizsgálata a kutatások periferikus területének számított. A téma legtekintélyesebb szakértője a Harvard egyetem professzora, John King Fairbank volt. Az 1940-es években publikált „Kína-központú hűbérajándék-rendszer” modellje (Fairbank-Tseng 1941) a felfokozott érdeklődésnek köszönhetően rendkívül nép­szerűvé vált szakmai körökben. Ez alapjaiban meghatározta a témával kapcsolatos nyugati gondolkodást, kiszorítva minden más lehetséges megközelítést. A következő évtizedek a Fairbank által bevezetett modell csiszolgatásával, pontosításával teltek. A modell azonban vitathatatlan érdemei ellenére, leíró jellege miatt, képtelen volt a rendszer belső logi­káját megragadni, ezért nem szolgált válasszal a politikai döntéshozókat akkor leginkább foglalkoztató kérdésre, hogy milyen elvek irányítják a kínai külpolitikát. Jobb gondolkodási keret híján a nyugati világ Kínára „kommunista” országként tekintett, annak ellenére, hogy a szocialista tábor és Kína közötti konfliktusok már az 1950-es évekre látványosan elmélyültek.

Az 1970-es években a kínai-amerikai kapcsolatok javulásával úgy tűnt, immár szükségtelen Kínát megérteni, hiszen az hajlandó elfogadni a nyugati nemzetközi szabályokat, így integrálni lehet a „nyugati világ­ba”. A kapcsolatok javulásával párhuzamosan csökkent az érdeklődés Fairbank modellje iránt. Az 1978-ban meghirdetett „reform és nyitás” következtében azonban Kína példátlanul gyors gazdasági növekedésen ment keresztül, aminek eredményeként a kutatók szeme előtt már az 1990-es években körvonalazódott egy olyan világ képe, melyben egy erős, a továbbiakban már nem szabálykövető, hanem szabályalkotó Kína jelenik meg. A Kína-központú hűbérajándék-modell, alternatívák híján, újra az érdeklődés homlokterébe került.

Mivel Magyarországon a jelentős nemzetközi figyelem ellenére máig kevéssé ismert¹ a Kína-központú hűbérajándék-rendszer, ezért elenged­hetetlen Fairbank eredeti modelljének, illetve továbbfejlesztésének főbb jellemzőit bemutatni.

A Kína-központú hűbérajándék rendszer jellemzői

A Kína központú hűbérajándék-rendszer, Fairbank szavaival élve: a külkapcsolatok kínai típusa (Fairbank, 1968). Ebben a rendszerben az államok kapcsolatának alapját hűbéri követjárások (tributary missions) jelentették, amelyek során a kisebb államok követei (ritkább esetben uralkodói) felkeresték a kínai császári udvart, hogy kifejezzék hódolatukat és alávetett helyzetüket. Ezek a követjárások döntően a következő koreográfiát követték.

A külföldi országok misszióit a kínai hatóságok meghatározott helyen és időpontban fogadták. A birodalom területére történt belépéstől kezdve előre meghatározott számú ember, állat és szállítóeszköz folytathatta az utat a fővárosba. A követség létszáma meglehetősen népes volt, a fontosabb országok esetében akár az ezer főt is elérhette. Tagjaik kö­zött nagy számban találunk tudósokat, orvosokat és művészeket, illetve jóval kisebb számban kereskedőket. Ez tükrözi, hogy a követjárás nem kizárólag hűbéri hódolatot, hanem a térség tudományos, kulturális és gazdasági kapcsolattartásának módját is jelentette. A követség által vitt hűbérajándékról a két fél előzetesen egyeztetett mind az ajándék minőségére, mind mennyiségére vonatkozóan. A missziót a hatóságok közlekedési (megfelelő szálláshelyek, pihenők kijelölése) és postaszol­gáltatásokkal segítették, amely egyfelől tükrözte Kína hatalmát, másfelől alkalmas volt a követség ellenőrzésére is. A fővárosban a küldöttségeket meghatározott helyen, a Hűbéri Követségek Rezidenciáján szállásolták el, amíg a császár nem fogadta őket, s a gyakran hónapokig elhúzódó várakozás alatt a követek fényűző ellátásban részesültek, ami ugyancsak

Kína erejét hivatott szimbolizálni. A követség tartózkodásának költségeit a kínai kincstár finanszírozta. A császár a kínai naptár alapján megállapított jelentős időpontokban (kínai újév, a császár születésnapja, szerencsés napok stb.) fogadta a külföldi uralkodókat, illetve az őket képviselő kö­veteket. A hűbéres állam uralkodója egy császári kiváltságlevelet kapott, valamint kínai rangot és császári pecsétet. A császári audiencia után bankett következett a misszió résztvevői számára, amelyen az uralkodó személyesen is részt vett. A banketten került sor az úgynevezett koutou² aktusára, amikor az uralkodók, illetve követek leborultak a császár előtt, kifejezve teljes hódolatukat. A követek, csakúgy, mint a misszió többi tagja, teát és ajándékot kaptak a császártól. Az ajándékok értéke és mennyisége a misszió tagjain belüli hierarchiát tükrözte, és értékben felülmúlta a követek által hozott hűbérajándék értékét. A visszaúton a missziót az udvari szertartásmester kísérte el, akinek a feladata a misszió békés útjának biztosítása (és ellenőrzése) volt egészen a kínai határig (Fairbank-Teng 1941; Fairbank 1942, 134-135; Shun 2011, 235-236).

A kínai hűbérajándék-rendszer legfontosabb jellemzőit Fairbank defi­níciója alapján a következőképpen foglalhatjuk össze:

1. Kína-központú volt, amely a rendszeren belüli aszimmetrikus sú­lyából (terület, lakosság, gazdasági és katonai erő) és kulturális vezető szerepéből fakadt (Fairbank 1942, 129-133.).

2. Hierarchikus volt, ahol Kína rendelkezett a legtöbb joggal: ő fektette le a szabályokat az államok között. A hierarchiában elfoglalt helyet Kína jelölte ki (Fairbank 1942, 132-133).

3. A kapcsolatban a felek kölcsönösen érdekeltek voltak. Kína fő motivációja az volt, hogy elismertesse szupremáciáját. Ezzel szemben a kisebb államokat gazdasági érdekek motiválták, mert a Kínával való kereskedelem jelentős anyagi előnnyel járt. Kína tehát megvásárolta a békét, így a szomszédos államok lemondtak az agresszióról. A Kína és hűbéresei közötti gazdasági kapcsolat Kína szempontjából – hiszen az döntően veszteséggel járt – nem volt racionális, azonban Kínát a szupremácia elismerése kárpótolta ezért (Fairbank 1942, 135-136).

4. A rendszer fontos célja volt, hogy békét biztosítson (Fairbank 1942, 137).

5. A rendszer összeomlását az európai nagyhatalmak megjelenése okozta, mert rákényszerítették Kínát arra, hogy igazodjon az európaiak által diktált szabályokhoz (Fairbank 1942, 143-149).

Fairbank eredeti modelljét később több ponton módosították és fino­mították. Egyfelől felismerésre került, hogy a hierarchiában betöltött hely nem a hűbéres állam nyers (katonai, gazdasági stb.) erejének, hanem „kínaiságának” függvénye volt, azaz, hogy milyen mélységig azonosult a kínai kultúrával (Tsai 2011). Másfelől megállapították, hogy a gaz­dasági érdekeken túl Kína további előnyöket is biztosíthatott a kisebb államoknak, pl.: legitimáció a hűbéres uralkodóknak, védelem stb. (Shu 2011, 241-249). Megfigyelték azt is hogy a hűbérajándék-rendszer az európai államközi kapcsolatokhoz képest rendkívül békés volt, amelyet a konfliktusok hiánya és a kisebb országok fegyveres erejének alacsony száma tükrözött (Kang 2008, 30-31). A hűbérajándék-rendszer fennál­lását Arrighi „Ázsia ötszáz éves békéjeként” aposztrofálta (Arrighi 2007, 41-46). Végül a napjainkra elfogadott nézet szerint, a Kína-központú hűbérrendszer összeomlása nem az ópiumháborúkkal, hanem az első japán-kínai háborúval zárult le. Tehát összeomlását nem kizárólag a nyugati országok megjelenése és saját játékszabályaik Kínára erőltetése okozta, hanem az is, hogy a rendszer egyik tagja megkérdőjelezte Kína elsőségét (Hamashita 1997).

A Kína-központú hűbérajándék-rendszer kritikája

A finomítások mellett azonban jelentős kritika is megfogalmazódott a modellel kapcsolatban. Először is Fairbank a Kína-központú hűbéraján-dék-rendszerről úgy beszélt, mint a külkapcsolatok „kínai típusa”, amely szervesen együtt fejlődött Kínával (Fairbank 1968). A Fairbankot követő történészek ennek alapján igyekeztek a rendszer kialakulását időben mind korábbra datálni.

Zhang Feng (2009) felhívja a figyelmet arra, hogy bár a hűbéri struktúra már a Tang-korban (618-907) megjelenik a kínai külkapcsolatokban, az egyes dinasztiák között, de akár azokon belül is jelentős különbség lehetett a hűbéri rendszerek között. Zhang (2009, 574) és David Kang (2008, 16-21) véleménye szerint is a Fairbank által leírt rendszert első­sorban a Ming- (1368-1644), illetve az ezt sokban másoló Qing-dinasztia (1644-1911) által felölelt időszakra volt érvényes – igaz ezt a periódust sem lehet monolitikus, változatlan egységként felfogni (Zhang 2009, 567-568). Jogosnak tűnik tehát Wang Gungwu észrevétele, mely szerint bár a hűbérajándék-rendszer és a kínai szupremácia fenntartásának igénye a retorika szintjén dinasztiákon átívelő, „állandó” jellemző lehetett, ám a valóságban Kína csak akkor tudta megvalósítani ezt, ha megfelelő erővel is rendelkezett (Wang 1968).

James Wills (2011) hívja fel a figyelmet arra, hogy a sinizált államok és Délkelet-Ázsia államai közötti külkapcsolatokban lehet, hogy a kínai hűbéri kapcsolattípus volt a döntő, de például a kínai udvarnak az eu­rópai kereskedőkkel való kapcsolata Makaón, Batáviában és Manilában merőben más elveken alapult. Christopher Ford szerint (2010, 109-110) pedig az Orosz Birodalommal való kapcsolatok sem sorolhatók a Kína­-központú hűbérkapcsolati modellbe. A legmarkánsabb eltérés azonban a nomád területekkel való kapcsolatokban figyelhető meg. A Kína teljes történelmét elválaszthatatlanul végigkísérő viszony a legkevésbé sem nevezhető békésnek. A konfliktusok gyakoriságát mutatja Kang (2008, 19) vizsgálata, mely szerint a Qing- és Ming-kori háborúk 75%-át a kí­naiak a nomádokkal vívták. Mindezek tükrében azonban el kell vetnünk, hogy a hűbérajándék­-rendszer a kínai külkapcsolatok egyetlen kínai típusa (Kang 2010).

A legnagyobb problémát mégis az jelenti, hogy a hűbérajándék-rendszer államközi kapcsolatainak működése a nemzetközi kapcsolatok uralkodó iskolái által nehezen magyarázható. A realista iskola szempont­jából, a katonai konfliktusok alacsony száma és az államok közötti magas bizalom, a Kína számára deficites kereskedelem megkérdőjelezi Kína racionális, önérdekkövető viselkedését, hiszen nem használta ki teljesen aszimmetrikus súlyából fakadó előnyeit. Bár a hűbérajándék-rendszer hierarchikus jellegét a neorealista irányzat képes megragadni (és sikerült elszakadni attól az elképzeléstől, hogy a nemzetközi rendszer alapja az anarchia), a hierarchikus struktúra önmagában nem magyarázza a rendszer belső sajátosságait, pl. hogy a belső hierarchia miért nem az állam katonai, gazdasági és politikai kapacitásának függvénye. Ennek tükrében a kutatók egy része a hűbérajándék-rendszert szimbólumnak vagy „színészi produktumnak” fogta fel, amely elfedte az államok valós, racionális céljait (Suzuki 1968; Kelley 2005). Így a rendszer retorikai elemeit és a valós, „racionális” viselkedést (pl. a védelem és a béke biztosítása), külön kell választani (Zhou 2011).

A felvázoltak alapján úgy tűnik, mindenképpen szükség van a Fairbank által megalkotott, majd a következő évtizedekben folyamatosan módo­sított Kína-központú hűbérajándék-rendszer teljes átgondolására (Kang 2003; Hevia 2008; Zhang 2009; Yun 2011) és esetleges elvetésére. Felvetődik a kérdés, hogy vagy a vizsgálat tárgya rossz, vagy az al­kalmazott eszközök. Ian Johnston nagy hatású munkájában (Johnston 1995) például kerüli a hűbérajándék-rendszer fogalmának használatát, Brantly Womack pedig az aszimmetriában látja Kína és a kelet- és délke­let-ázsiai államok közötti kapcsolat megértésének kulcsát, nem pedig a hűbérajándék-rendszer minél alaposabb megértésében (Womack 2012).

A hűbérajándék-rendszer kulturális alapú megközelítései

A nemzetközi kapcsolatok (konstruktivista nézeteket is magában foglaló) új angol iskolájának (Linklater 2005) irányzata, valamint a kínai iskola az eszközöket vélik hibásnak. Az angol iskola képviselői arra hívják fel a figyelmet, hogy a nemzetközi kapcsolatok modelljeinek le kell mondaniuk 1. az időtlen jellegről, mert a jelenségeket saját történelmi kontextusaikban kell vizsgálni; 2. az eurocentrikusságról; 3. és végül a nyugati értelemben vett államközpontúságról (Buzan-Little 2010, 18-22). Zhang Yongjin és Berry Buzan amellett érvel, hogy nem lehet a hűbér-ajándék-rendszert pusztán kusza intézménynek, „színészi produktumnak” felfogni, mert akkor elveszítjük annak „lelkét” (Buzan-Zhang 2012). A rendszer belső logikáját csak úgy ragadhatjuk meg, ha elfogadjuk belső racionalitásának kultúr­specifikus jellegét. Megközelítésük szerint, a hűbérajándék-rendszer a kelet-ázsiai államok „társadalmának” közös intézménye. Hedley Bull definíciója alapján „az államok társadalma (vagy államközi társadalom) akkor áll fenn, ha országok egy csoportja közös érdekeik és értékeik tudatában egyetlen társadalmat formálnak, abban az értelemben, hogy úgy tekintenek önmagukra, mint akiket közös szabályok kapcsolnak egymáshoz, és amely szabályokra támaszkodva közös intézményeket működtetnek” (Bull 2002, 13).

A Kelet- és Délkelet-Ázsiában fennállt államok társadalma Kína túlsú­lyából fakadóan hegemonikus jellegű volt,³ így a szabályokat döntően egymaga fektette le és nem a társadalom maga alkotta meg. A tagál­lamok hajlandók voltak ezt a hegemóniát és rendszert elfogadni. Ezzel való azonosulásukat igazolja, hogy Korea, Vietnam és Japán maga is létrehozott mini hűbérajándék-rendszereket (Suzuki 2009, 35-55; Hamashita, 1997). Zhang megállapításában – a Reus-Smith (1999, 12-15) intézmények hierarchikus modelljét felhasználva – a hűbér-ajándék-rendszer olyan „alapintézmény”, amely a „mély struktúrákra” épül (Zhang 2001). Az alapintézmények definíciója: „elemi szabályok és azok alkalmazása, amelyeket az államok a koordinációs és együtt­működési problémák megoldására alkotnak” (Reus-Smith 1999, 14). A hűbérajándék-rendszer mögötti mély struktúra a tradicionális konfuci­ánus elvekből (amely magában foglalhat filozófiai és vallási elveket is, mint a legizmus, taoizmus, buddhizmus stb.) felépülő Tianxia (Égalatti) (Buzan-Zhang 2012, 19-20). A Tianxia egy idealisztikus kozmikus­társadalmi rend, amelynek középpontjában a császár áll, aki a teljes Föld irányítására igényt tart. A Föld koncentrikus körökben szerveződik a központ köré: először az a terület, amelyre aktuálisan kiterjed a csá­szár hatalma (Kína), majd azok az államok, amelyek elismerik a császár főségét (a hűbérajándék-rendszer államai – belső barbár államok); és végül azokra, amelyek még nem: a külső barbár államok. Ez a hierar­chikus felosztás nem áll meg a földi szinten, mert a császáron, az Ég Fián (Tianzi) keresztül, kapcsolatban áll az Éggel is (Tian). A Kína és a hűbérállamok közötti érintkezést a konfuciánus emberi kapcsolatok elve határozza meg, amely biztosítja a kozmikus rendet. Zhang szerint ez Kína alapvető – a Reus-Smith-analógiát követve – morális célja (Zhang 2001, 56-58). A hűbérajándék rendszer a Tianxia következtében egyen­lőtlen és hierarchikus, ahol a hierarchiában betöltött hely a kulturális azonosság függvénye: minél „kínaibb”, minél inkább azonosul az álla­mok társadalmának identitásával, annál magasabb szinten áll. Jelentős választóvonal a külső barbárok és a hűbérajándék-rendszer tagállamai között húzódik (Buzan-Zhang 2012, 19). Mivel a külső barbárok nem tagjai az államok társadalmának, nincsen közös identitásuk Kínával. Bár formailag a külső-barbár területekkel való kapcsolattartásban lehetett hasonlóság – pl. küldtek hűbéri követséget -, ez csak azt jelentette, hogy Kína számára ez volt a kapcsolatok legitim formája. A külső-barbár államok képtelenek voltak csatlakozni a hűbérajándék-rendszerhez, így a közös identitás hiánya a kapcsolatok konfliktusos jellegéhez vezetett (Buzan-Zhang 2012, 19-20).

Buzan és Zhang amellett érvel, hogy a hűbérajándék-rendszer idő­beliségének a problémája arra vezethető vissza, hogy az egymást váltó dinasztiák a Tianxiából, mint mély struktúrából indultak ki, így a hűbérajándék-rendszert folyamatosan hasonló módon reprodukálták, a Hantól (i. e. 206 – i. sz. 220) egészen a Qing-dinasztiáig (1644-1911) (Buzan-Zhang 2012, 20-23).

A kínai iskola⁴ az angol iskola nézeteit alapvetően a Tianxia félre­értése és a hűbérajándék-rendszer mint államok társadalmaként való azonosítása miatt támadja. A hűbérajándék-rendszer a kínai iskola szerint világrendszer volt, ebből kifolyólag kultúrspecifikus és útfüggő megvalósulása a kínai világszemléletnek, a Tianxiának. Qin Yanqing szerint azonban a Tianxia nyugati elvekkel nem ragadható meg, mert a nyugati gondolkodás egyik leküzdhetetlen jellemzője a (hegeli) dialekti­kus megközelítés. Két létező esetén, ha az egyik „A” a másik „nem-A”, „A” nem lehet „nem-A” és vica versa. Ennek alapján a nyugati gondol­kodás folyton egymással harcoló dichotómiapárokat keres (Qin 2010a, 132-136), amely az angol iskola szerint a hűbérajándék-rendszer kapcsán a Kína által vezetett államközi társadalom, és a külső-barbár államok között húzódott. Qin, Zhao Tingyang modelljére (Zhao 2009) építve, azt állítja, hogy a Tianxia rendszer a Datong (Nagy Egység) filo­zófiai szemléleten nyugodott, amely magában foglalva minden létezőt: „egy holisztikus világnézetben nemcsak lehetséges, hanem elkerülhe­tetlen, hogy a látszólag ellentétes elemek mindig kiegészítsék egymást” (Qin 2010b, 42). Ennek alapján „A” magában hordozza a „nem-A-t” is, attól elválaszthatatlan. A Tianxia rendszerben tehát nincs nyugati érte­lemben vett dichotómia, a külső-barbár területek ugyanúgy a rendszer, az államok társadalmának a részét képezték. A kínai nézet szerint a társadalom „nem egy zárt, kizárólag önmagát tartalmazó entitás. Inkább folyamat, olyan nyitott folyamat, amely dinamikus és komplex társadalmi kapcsolatokba van ágyazva […] A szabályokat, a szervezeteket és in­tézményeket nem azért alkotják meg, hogy irányítsák vagy korlátozzák a társadalom tagjait, hanem hogy harmonizálják a társadalmon belüli kapcsolatokat” (Qin 2010a, 138). Ez a felfogása a társadalomnak a folyamatában változó kapcsolatokon és a kiegészítő dialektikán” (Qin 2010a, 138) alapul. Továbbá: „A szabályok és intézmények így azért lettek megalkotva, hogy ne az egyéneket, hanem a szereplők közötti kapcsolatot irányítsák. Ha a kapcsolat változik, az identitás is változik” (Qin 2010a, 139). Ennek alapján a hűbérajándék-rendszer valamennyi államra kiterjedt, de azok nem önálló entitásként⁵ működtek, hanem egy nagy család tagjai voltak (Shan 2009, 20-29). A konfliktus nem a kívülállókkal, hanem azokkal szemben állt fenn, amelyek nem tartották be a család szabályait.

A Tianxia és a hűbérajándék-rendszer holisztikus, mindent felölelő jel­legű felfogása nyugaton is követőkre talált (Hückel 2012), ennek ellenére könnyen támadható (Callahan 2008), elég ha a külső barbárokkal foly­tatott katonai konfliktusok számára gondolunk, amely okvetlen igényeli a kategóriák beemelését egy magyarázó modellbe. Azonban nem lehet eléggé hangsúlyozni a kínai iskola azon észrevételét, hogy a kategóriák nem állandó, hanem dinamikus struktúrák. Az Égalatti három fő körében létező államok tehát nem jelentenek kizárólagos, statikus kategóriákat, mert dinamikusan változhatnak, pl.: külső-barbár államból is lehet bel­ső-barbár állam. Kína magát ugyanis nem egy civilizációnak, hanem a civilizációnak látta, amelyhez a többi állam előbb-utóbb csatlakozni fog. A kínai terjeszkedés egyik fő hajtóereje is a nomád területek sinizálása volt (yi xia bian yi) (Di Cosmo 2003).

A konfuciánus társadalom és a két fő kapcsolattípus

Jelen tanulmány az angol iskola és a kínai iskola észrevételeit figye­lembe véve, a hűbérajándék-rendszer intézményi racionalitásának kultúrspecifikus jellege mellett érvel. A nemzetközi kapcsolatok e két irányzata a hűbérajándék-rendszert és annak világképét, a Tianxiát Kína belső intézményi innovációjaként fogja fel, amely az emberi kapcsolatok tradicionális kínai felfogása szerint épült fel (Buzan-Zhang 2012, 13; Qin 2010a, 138-141). Tehát az emberi kapcsolatok működési elve ennek alapján egy mélyebb norma és intézmény, amelyből a Tianxia és a hűbér-ajándék-rendszer egyaránt eredt. Fontossága ellenére ennek részletes kifejtése meglepően kevés hangsúlyt kapott az eddigi szakirodalomban. A következő lépésben ezért az emberi kapcsolatok tradicionális kínai felfogását mutatom be.

A tradicionális kínai társadalmat gyakran konfuciánus társadalomnak nevezik, annak ellenére, hogy a társadalmi szabályok nem kizárólag Konfuciusz és az őt követő filozófusok elképzelésein alapultak, hanem magukba olvasztottak több kínai filozófiai áramlatot, vallási és társadal­mi hagyományt is. A kínai több hasonlóságot mutat más tradicionális társadalmakkal, amelyek felépítését és működését Polányi Károly A nagy átalakulás (2004) című munkájában írta le. Polányi szerint, a tradicionális társadalmak egyik legfőbb sajátossága, hogy nem a (gazda­sági értelemben vett) egyéni racionalitásra épülnek, hanem a közösség fenntartása és működtetése a fő motiváló tényező (Polányi 2004, 72). A tradicionális kínai társadalomban, a modern nyugatival szemben nem az egyén a társadalom alapja, hanem a család. A család az a viszo­nyítási pont, amelyből a világ jelenségeit vizsgálják. Az emberi létezés ennek következtében két egymástól jól elkülönülő színtérre bontható: a belsőre, amely a családra, valamint a külsőre – amely a társadalomra és az államra vonatkozik (Dawson 2002, 121). A két világban egyidejűleg tevékenykedhet az ember, bár a két színtérnek nem feltétlen kell kapcso­latban állnia egymással. A két világgal való kapcsolattartás egymástól jól elkülöníthető szabályokon és elveken nyugszik.

Az ingroup kapcsolattípus: a guanxi

A belső világ működését a személyek közötti kapcsolatok határozzák meg. A guanxi szó kapcsolatot jelent, a nyugati társadalomtudomá­nyokban azonban ennek mélyebb jelentése van: az emberi kapcsolatok kínai típusát jelenti. Egyben magában hordozva azt a jelentését is, ahogy a konfuciánus szemlélet jónak és működőképesnek fogja fel az emberek kapcsolatát. A guanxi elnevezés ennek következtében egy átfogó kategória, mert több kapcsolattípust – pl.: családon belüli, barátok közötti stb. kapcsolatot – jelöl. A guanxi forrása, a család legfontosabb kapcsolattípusa az apa-fiú kapcsolat, a xiao általánosí­tásából fakad. Saját definícióm szerint tehát a guanxi a tradicionális kínai társadalomnak a belső világ szabályai szerinti fő kapcsolattípusa, intézménye (Gold-Guthrie-Wank 2002, 13-17). A guanxi jelentősége abban áll, hogy a társadalom minden tagját hálózatszerűen kapcsolja össze, meghatározva ezzel a konfuciánus társadalom működési elvét, tagjainak mindennapi életét (pl.: az erőforrások elosztását, az informá­cióáramlást, a döntéshozatali mechanizmust, az egyének társadalmi szerepét, státuszát, feladatait stb.) (Kipnis 1997, 23-24). Az egyén tehát Polányi észrevételével megegyezően a társadalomba kizárólag a guanxi kapcsolatok révén képes bekapcsolódni és kapcsolataiba ágyazva képes működni.

Polányi munkájában a tradicionális társadalom két fő működési elve elsősorban a reciprocitás és redisztribúció. A rokoni kapcsolatokon túl guanxi akkor jön létre két személy között, ha mindketten érdekeltek a kapcsolat kialakításában. Amennyiben „A” szívességet kér „B”-től és „B” ezt teljesíti, akkor „A” lekötelezettje lesz „B”-nek. „B” ennek következ­tében, meghatározatlan időtartamon belül jogosult „A”-tól szívességet kérni. A csereakció azonban ezt követően sem zárul le, mert egymástól ismét kérhetnek szívességet. Ennek eredményeként a szívességadás reciprok spirálja indul be (Krausse 2010, 11-16). A szívesség értéke, módja és ideje nincs megszabva, ezért hosszú távon fennmaradhat. A felek a guanxi fenntartásának igényét kölcsönös ajándékozási gesz­tussal fejezik ki (Kipnis 1997, 58-73). A guanxi kapcsolattípus működési elvét az 1. ábra szemlélteti.

A guanxi kapcsolatra nem jellemző a felek egyenjogú felfogása, az ugyanis alapvetően hierarchikus. A hierarchiában elfoglalt helyet az egyén arca (mianzi) határozza meg. Az arc kultúrspecifikus fogalom (Tsang 1998, 66), amely megközelítőleg a társadalmi státusz és a cse­lekvési szabadság fogalmakkal ragadható meg. Minél nagyobb arccal rendelkezik az egyén, annál jelentősebb a társadalmi megbecsültsége és az egyéni autonómiája. Az arc forrásai a konfuciánus erények, az életkor, a betöltött hivatal, a vagyon, a guanxi kapcsolatok száma és minősége stb. (Littlefield 2001, 200-205). A guanxi kapcsolatban a nagyobb arccal rendelkező fél egy családfőhöz hasonlóan több joggal, de több kötele­zettséggel is rendelkezik, mert gondoskodnia kell a gyengébb félről (mint apa a fiáról). A gyengébbnek követnie kell az erőset, nem áll jogában ellenkezni. A lázadás a guanxi kapcsolat felbomlását és arcvesztést jelent mindkét fél számára.

Polányi észrevétele, hogy az egyén „cselekedeteivel nem egyéni érdekeit védi az anyagi javak birtoklásában, hanem társadalmi állását, társadalmi igényeit, társadalmi előnyeit. Az anyagi javak annyiban érdekli, amennyiben ezt a célt szolgálja” (Polányi 2004, 75), teljes mértékben megegyezik a guanxi fő motivációjával. A guanxi nem értelmezhető a nyugati gazdasági racionalitás szabályai alapján, mert fő motivációja az arc növelése, amelyhez az anyagi javak csupán eszközök, de nem célok (Tsang 1998, 66-67). A guanxi másik motivációja ugyancsak fontos: biz­tosítja a kapcsolatok gazdasági szükségleteit, az erőforráscserét a felek között. Jellemzően (de nem kizárólagosan) a gyengébb felet az erőforrá­sok megszerzése jobban motiválja, míg az erősebb felet. A guanxi ezáltal reciprok jellegén túl a redisztribúció szerepét is magában foglalja, amely Polányi észrevételével megegyezően megerősíti a társadalmi hierarchiát.

A guanxi kapcsolatnak természetesen költségei (ajándék, szívesség) is vannak, de hosszú távon általában kifizetődő (win-win) stratégia. A guanxin belül nincs verseny a felek között, egymást segíteni morális kötelesség, ezért a bizalom mértéke magas.

A konfucianizmus társadalomképe egy olyan óriási hierarchia, amely­ben mindenkinek megvan a helye a maga alá-fölé rendelt guanxi kap­csolataival. A hierarchián belüli státuszt az egyén arca dönti el (amely ugyancsak függ a guanxi kapcsolataitól). A struktúra szintjei: egyén, családfő, nemzetségfő, a hivatalnok, miniszterek, végül a császár, aki szimbolikusan az Ég Fia, az Ég alárendeltje. Minél magasabban helyez­kedik el valaki a hierarchiában, annál több joggal, egyszersmind annál nagyobb felelősséggel is tartozik alárendeltjei iránt. Ennek értelmében a földi rendszerben a legnagyobb döntési szabadság a császárt illeti, de egyben a legnagyobb felelősség is őt terheli, mert gondoskodnia kell „családjáról”, a teljes birodalomról. A konfuciánus társadalom sematikus modelljét a 2. ábra szemlélteti.

Az outgroup kapcsolattípus

A kínai társadalom másik alapvető kapcsolattípusa az outgroup kapcso­lattípus. Ennek jellegzetessége, hogy szemben a guanxival az egyén és a külső világ kapcsolatát jelöli. Az egyén és a külvilág tagjai között nincs „alapja” a kapcsolatnak. A saját (önző) érdekeinek megfelelően versen­gőn viselkedik, mivel nincs a másik iránt morális kötelessége. Jellemző magatartási forma a szemet szemért elv (Fan 2002, 379-382). Amennyiben egy erősebb féllel kényszerül kapcsolatba, a gyengébb hajlandó annak szabályai alá rendelni magát, de az erőviszonyok változásával igyekszik azonnal kihasználni a másik gyengeségét.

A Kína-központú hűbérajándék-rendszer mint államközi guanxi

Mi tehát a Kína-központú hűbérajándék rendszer? Meggyőződésem szerint, nem más, mint a kínai civilizáció ingroup kapcsolati típusára, azaz a guanxira épülő államközi rendszer, míg a Tianxia ennek idealisztikus felfogása. Ez a hipotézis nem mond mást, mint hogy azok az államok, amelyek elfogadják a Kína által lefektetett szabályokat, belépnek Kína „családjába”. Ez a patriarchálisan és hierarchikusan működő (ingroup) rendszer pedig nem épülhet másra, mint a személyek között már bemu­tatott kapcsolattípusra, a guanxira, amely a konfuciánus logika szerint a kapcsolatok „működő”, „jó” típusa volt. Az angol iskola terminológiájával a guanxi kapcsolat elfogadása jelenti az államok társadalmának alapját. Állításom alátámasztása céljából érdemes a guanxi kapcsolattípus és a Kína-központú hűbérajándék-rendszer legfontosabb jellemzőit össze­hasonlítani.

A guanxi kapcsolat feltétele, hogy mindkét fél valamilyen alapon érdekelt az ingroup kapcsolatban. A guanxi esetében a család, a ro­konság/nemzetség és a barátság jelenti az alapot. A Kína-központú hűbérajándék-rendszeren belül pedig a Kína által lefektetett szabályok elfogadása és a közös konfuciánus kultúra (Kang 2008, 602-614). Ebben a tekintetben a Kína által összefogott államközi rendszerre tekinthetünk úgy, mint Kína „családjára”. A guanxi kapcsolat fontos jellemzője, hogy mindkét fél érdekelt a kapcsolat kialakításában. Az erősebb fél elsősor­ban az arcát kívánja növelni, míg a gyengébb felet alapvetően az erő­források megszerzése motiválja. A hűbérajándék-rendszerben a kisebb államokat a béke, az előnyös kereskedelem, a dinasztiájuk legitimációja motiválta. Kínát ezzel szemben döntően ideológiai törekvései (Fairbank 1942, 132-133), státuszának, „arcának” növelése és a béke fenntartása. A kisebb államok követeinek a leborulása a kínai uralkodó előtt tehát mind a külpolitikában, mind Kína saját népének azt tükrözte, hogy az uralkodó fenntartja az Égalatti rendjét, jogosan és jól kormányozza a Birodalmat. A külföldi királyságok követeinek Kína arca előtt kellett meghajolni, és ha erre hajlandók voltak, Kína nem maradt hálátlan. A nyugati logikától eltérő motiváció a magyarázata annak, hogy a guanxi és a Kína-központú hűbérajándék rendszer nem a formális (Polányi) gazdasági racionalitáson alapszik. Bár a hűbéri rendszer évszázadokon keresztül veszteséges volt a kínai birodalom szempontjából, mégis hajlandó volt azt fenntartani (Fairbank 1942, 135-136).

A guanxi és Kína-központú hűbérajándék-rendszer további közös jellemzője a kapcsolatok hierarchikus jellege (Fairbank 1942, 129-133). A guanxiban a minél szorosabb vérségi kötelék, a Kína-központú hű-bérajándék-rendszerben az államok „kínaiságának” a mértéke, nem pedig politikai, gazdasági és katonai ereje döntötte el a hierarchiában betöltött helyet (Tsai 2011). A guanxi kapcsolatban az erősebb fél több joggal rendelkezik, de egyben kötelessége a gyengébbről való gondos­kodás. A Kína-központú hűbérajándék-rendszerben Kína családfőként irányította a kisebb államokat, nem csak több joggal rendelkezett, de kötelessége is volt a gyengébb államokról való gondoskodás, mely ki­elégítette a kisebb államok motivációit (Shu 2011, 241-249). A guanxin belül a felek között beindul a szívesség reciprok spirálja, míg a felek a kapcsolat fenntartásának igényét ajándékozással fejezik ki. A Kína központú hűbérajándék-rendszerben Kína segélynyújtása (kulturális, katonai, anyagi) és legitimációja, míg a kisebb országok részéről a leborulás, azaz a szupremácia elfogadása számított szívességnek. A követjárást kísérő ajándékozás pedig megfelel a guanxi ajándékozási mechanizmusának.

A guanxi fontos sajátossága, hogy hosszú távon működik, vagyis nem befolyásolják pillanatnyi érdekek. A bizalom a felek között ennek köszönhetően nagyon magas. A Kína-központú hűbérajándék-rendszer ugyancsak fontos jellemzője, hogy a tagok a pillanatnyi érdekek miatt nem rúgták föl a szövetséget, és nem használták ki egymás gyenge pillanatait (pl. lázadás, kétfrontos háború stb.). Az államok közötti erős bizalmat pedig semmi nem tükrözi jobban, mint a fegyveres erők és a katonai konfliktusok alacsony száma (Kang 2008).

A guanxi és a Kína-központú hűbérajándék-rendszer további közös jellemzője, hogy a szabályok felrúgása jelentős arcvesztéssel jár mindkét fél számára. A gyengébb fél áruló, mert megtagadja „apját”, az erősebb fél pedig nem jó „apa”, mert képtelen megfelelően gondoskodni „fiáról”. A guanxi kapcsolat végét jellemzően a gyengébb fél lázadása okozza, amely a hierarchia nyílt megkérdőjelezésével egyenlő. A Kína-központú hűbérajándék-rendszer sem közvetlenül külső (pl. nyugati) beavatkozás miatt bomlott fel, hanem annak eredményeként, hogy Japán nyíltan megkérdőjelezte a rendszeren belüli hierarchiát, és megtámadta Kínát (1894-1895) (Hamashita 1997).

A guanxi és a Kína-központú hűbérajándék-rendszer közös jellemzőit az 1. táblázat foglalja össze.

1. táblázat. A guanxi és a Kína-központú hűbérajándék-rendszer fontosabb jellemzők szerinti összehasonlítása

Összefoglalás

Jelen tanulmány a John King Fairbank által a nyugati történeti gondol­kodásba bevezetett Kína-központú hűbérajándék-rendszert gondolja és definiálja újra. Ennek alapján a Kína-központú hűbérajándék-rendszerre úgy tekinthetünk, mint amely nyugati leképezése a Ming (1368-1644) és a Qing (1644-1911) kor döntő részében fennálló, Kína belső, konfuciánus szabályokon alapuló „ingroup” típusú államközi kapcsolatoknak. Ez a definíció magában foglalja azon észrevételeket, hogy a modell a nyugati megfigyeléseken alapul, de határozottan kiáll amellett, hogy egy létező, saját kultúrspecifikus intézményi racionalitáson alapuló intézmény volt, nem pedig valamiféle „színészi produktum”. Elutasítja azt az álláspontot, hogy a Kína-központú hűbérajándék-rendszer a teljes kínai történelmen végigvonuló, a kínai külkapcsolatok kizárólagos típusa, mert a Fairbank által leírt modell ebben a formában (döntő jellegzetességeiben változat­lanul) csupán a Ming- és (a Ming-dinasztiát sokban másoló) Qing-korban állt fenn. A definíció azonban nem zárja ki, hogy Kína más történeti korszakában is léteztek hűbéri rendszerek, amelyek hasonlítottak a Ming- és Qing-kori rendszerhez, mert azok a csak lassan változó kínai világszemléleten (Tianxia) és egy mélyebb struktúrán, a kapcsolatok kulturálisan-társadalmilag determinált működésén alapultak. Bár az elmúlt több mint fél évszázad során a hűbérajándék-rendszer jelentős figyelmet kapott, nem volt képes támpontot adni a későbbi korok külkapcsolatai­nak értelmezéséhez, különösen napjaink eseményeinek megértéséhez. Hasonlóan elégtelen csupán a Tianxia rendszer vizsgálata, és bár vannak hívei a rendszer újjászületésének (Zhao 2009), osztom Zhang Yonglin véleményét: „Az európai nemzetközi társadalom betörése a saját felfogásával arról, hogy mi a »nemzetközi« és mi a világpolitika, nagy intellektuális kihívást eredményezett, és a kínai világrend összeomlásá­hoz vezetett. […] Amikor a Tianxia (Égalatti) a guojia (ország) szintjére süllyedt, a kínai világ, Kína a világbanra változott” (Zhang 2001, 61). Amellett érvelek, hogy mind a hűbérajándék-, mind a Tianxia rendszernél mélyebb intézményt kell keresnünk. Bár a kínai társadalom guanxi alapú működése a nyugati hatás következtében erodálódott, „longue-durée” intézményként (Jia, 2006) napjainkban is szerepet játszik a kínaiak belső és külső kapcsolatainak formálásában.

Jegyzetek

¹ A Kína-központú hűbérajándék-rendszerrel kapcsolatban mindössze két rövid tanulmány jelent meg magyarul, mindkettő Giovanni Arrighitől: Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. Eszmélet, 1996. 30. 169-197., illetve Arrighi, Giovanni: Az államok, a piacok és a kapitalizmus Keleten és Nyugaton – történeti perspektívából. Eszmélet, 2008. 78. 41-71.

² A koutou tiszteletteljes meghajlás, amely során a térdelő személy homlokával megérinti a földet.

³ Az angol iskola klasszikus koncepciója szerint a society nem lehet hierarchikus struktúra (Watson 2002). Ezzel ellentétes álláspontot képvisel Ian Clark (Clark

2009).

⁴ A nemzetközi kapcsolatok elméletének új irányzata, amelynek célja egy nem nyugati iskola vagy kínai iskola megalapítása. Ennek szükségességéről lásd Qin Yaqing véleményét (Qin 2010b) és ennek kritikáját Amitrav Acharya és Berry Buzannál (Acharya-Buzan 2010).

⁵ Ez alapjaiban kérdőjelezi meg a Waltz neorealista modelljét, amely a struktúrát önálló egységek kapcsolataként fogja fel (Waltz 1979).

Hivatkozott irodalom

Acharya, Amitav – Buzan, Berry 2010: Why is there no non-Western international relations theory? An introduction. In uő: Non-Western International Relations Theory: Perspectives on and Beyond Asia. USA, Canada, Routledge, 1-25.

Arrighi, Giovanni 1996: Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. Eszmélet, 30. 169-197.

Arrighi, Giovanni 2007: Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Cen­tury. London & New York, Verso

Arrighi, Giovanni 2008: Az államok, a piacok és a kapitalizmus Keleten és Nyu­gaton – történeti perspektívából. Eszmélet, 78. 41-71.

Bull, Hedley 2002: The Anarchical Society. A Study of Order in World Politics. China, Palgrave

Buzan, Barry – Little, Richard 2000: International Systems in World History. Oxford, Oxford University Press, 18-22.

Buzan, Barry – Zhang Yongjin 2012: The Tributary System as International Society in Theory and Practice. The Chinese Journal of International Politics, 4. 3-36.

Callahan, William A. 2008: Chinese Vision of World Order: Post-hegemonic or a New Hegemony? Review of International Studies, 10. 749-761.

Clark, Ian 2009: Bringing hegemony back in: the United States and International Order. International Affairs, 85.

Dawson, Raymond 2002: A kínai civilizáció világa. Budapest, Osiris Kiadó

Di Cosmo, Nicola 2003: Kirghiz Nomads on the Qing Frontier: Tribute, Trade, or Gift-Exchange? In Di Cosmo, Nicola – Wyatt, Don J. (eds.): Political Frontiers, Ethnic Boundaries, and Human Geographies in Chinese History. London, Curzon Press, 351-72.

Fairbank John King 1942: Tributary Trade and China's Relation with the West. The Far Eastern Quarterly, 1. 129-149.

Fairbank, John King – Teng, Ssu-Yü 1941: On the Ch'ing Tributary System. Har­vard Journal of Asiatic Studies, 6. 135-246

Fairbank, John King 1968: China's Foreign Policy in Historical Perspective. In uő: The Chinese World Order: Traditional China's Foreign Relations. Cambridge, Harvard University Press, 449-463.

Fan, Ying 2002: Guanxi's Consequences: Personal Giants at Social Cost. Journal of Business Ethics, 38. 371-380.

Ford, Christopher A. 2010: The Mind of Empire: China's History and Modern Foreign Relations. The University Press of Kentucky.

Gold, Thomas – Guthrie, Dough – Wank, David 2002: An Introduction to the Study of Guanxi. In uő: Social Connections in China: Institutions, Culture, and the Changing Nature of Guanxi. Cambridge, Cambridge University Press, 3-20.

Hamashita, Takeshi 1997: The Intra-regional System and East Asia in Modern Times. In Katzenstein, Peter. J. – Hamashita, Takeshi (eds.): Network Power: Japan and Asia. Ithaca, Cornell University Press, 113-135.

Hevia, James 2008: Tribute, Asymmetry, and Imperial Formations: Rethinking relations of power in East Asia,. (USC US-China Institute Conference, History and China's Foreign Relations, University of Southern California, 17 February)

Hückel, Bettina 2012: Theory of International Relations with Chinese Characteris­tics, The Tian-Xia System from a Metatheoretical Perspective. (kézirat)

Jia Wenshan A. 2006: The Wei (Positioning)-Ming (Naming)-Lianmian (Face) -Guanxi (Relationship)-Renqing (Humanized Feelings) Complex in Contempo­rary Chinese Culture. In Hersock, Peter D. – Ames, Roger T. (eds.): Confucian Cultures of Authory. Albany, State University of New York Press, 49-64.

Johnston, Alastair Iain 1995: Cultural Realism: Strategic Culture and Grand Strat­egy in Chinese History. New Jersey, Princeton University Press

Kang, David C. 2003: Getting Asia Wrong: The Need for New Analytical Frame­works. International Security, 27. 57-85.

Kang, David C. 2010: Hierarchy and Legitimacy in International Systems: The Tribute System in Modern East Asia. Security Studies, 19. 591-622.

Kang, David C. 2008: War and Peace in Early Modern East Asia: Hierarchy and Legitimacy in International Systems. Working Paper 25.

Kelley, Liam 2005: Beyond the Bronze Pillars: Envoy Poetry and the Sino-Vietnamese Relationship. Honolulu, University of Hawaii Press

Kipnis, Andrew B. 1997: Producing Guanxi: Sentiment, Self and Subculture is North China Village. Durham and London, Duke University Press

Krausse, Reuss-Markus 2010: Guanxi as a Model of Social Integration. Frankfurt am Main, Humanities Online

Linklater, Andrew 2005: The English School, In: Theories of International Relations. Cina, Palgrave Macmillan, 84-109.

Littlefield, James E. – Su, Chenting 2001: Entering Guanxi: A Business Ethical Dilemma in Mainland China? Journal of Business Ethics, 33. 199-210.

Millward, James 1998: Beyond the Pass: Economy, Ethnicity, and Empire in Qing Central Asia, 1759-1864. Stanford, Stanford University Press, 44-54.

Polányi, Károly 2004: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Budapest, Napvilág Kiadó

Qin Yaqing 2009: Development of International Relations Theory in China. Inter­national Studies, 46. 185-201.

Qin Yaqing 2010a: International Society as a Process: Institutions, Identities, and China's Peaceful Rise. The Chinese Journal of International Politics, 3. 129-153.

Qin Yaqing 2010b: Why there is no Chinese international theory? In Acharya, Amitav & Buzan, Berry (eds.): Non-Western International Relations Theory: Perspectives on and Beyond Asia. USA, Canada, Routledge, 26-51.

Reus-Smith, Christian 1999: The Moral Purpose of the State: Cultural, Social Identity, and Institutional Rationality. In uő: International Relations. United Kingdom, Princeton University Press,

Shan Chun 2009: On Chinese Cosmopolitanism (Tian Xia), Culture Mandala. Bulletin of the Centre for East-West Cultural & Economic Studies, 8. 20-29.

Shu, Min 2011: Pre-Colonial Southeast Asia and the Tribute System: Balancing in a Hierarchical System. Waseda Global Forum, 8.

Suzuki, Chusei 1968: China's Relations with Inner Asia. In Fairbank, John King (eds.): The Chinese World Order; Traditional China's Foreign Relations. Camb­ridge, Harvard University Press, 180-97.

Suzuki, Shogo 2009: Civilization and Empire: China and Japan's Encounter with European International Society. USA & Canada, Routledge, 35-55.

Tsai, Mon-Han 2011: „This Culture of Ours” politics, confucianism, and East Asian identities. Journal of Political Science and Sociology, 15. 1-20.

Tsang, Eric W. K. 1998: Can guanxi Be a Source of Sustained Competitive Advantage for Doing Business in China? The Academy of Management Executive, 12.

Waltz, Kenneth N. 1979: Theory of International Politics. USA, Addison-Wesley Publishing Company

Wang Gungwu 1968: Early Ming Relations with Southeast Asia: A Background Essay. In Fairbank, John King (ed.) The Chinese World Order: Traditional China's Foreign Relations. Cambridge, Harvard University Press, 34-62.

Watson, Adam 2002: The evolution of international society: a comparative historical analysis. Taylor & Francis e-Library

Wills, James. E. 2011: China and maritime Europe, 1500-1800: trade, settlement, diplomacy, and missions. USA, Cambridge University Press

Womack, Brantly 2012: Asymmetry and China's Tributary System. The Chinese Journal of International Politics, 5. 37-54.

Yun, Peter 2011: Rethoric and Realityof the Tribute System: Interstate Relations in the 10^th – 11^th Century East Asia. (kézirat)

Zhang Feng 2009: Rethinking the 'Tribute System': Broadening the Conceptual Horizon of Historical East Asian Politics. Chinese Journal of International Politics, 2. 545-574.

Zang Yonglin 2001: System, empire and state in Chinese international relations. Review of International Studies, 27. 43-63.

Zhao Tingyang 2009: A World Political Philosophy in Terms of All-Under-Heaven (Tianxia). Diogenes, 221. 5-18.

Zhou Fangyin 2011: Equilibrium Analysis of the Tributary System. The Chinese Journal of International Politics, 4. 147-178.