Az ópiumháborúkat (1839-1842 és 1859-1860) és az első kínai-japán háborút (1894-1895) követően, a Qing-dinasztia (1644-1911), majd az 1911-ben megalakult Kínai Köztársaság (1911-1949) a belső feszült­ségek kezelésére és a birodalom egyben tartására fordította minden energiáját, és képtelen volt aktív külpolitikát folytatni. A II. világháborús japán vereség következtében azonban a távol-keleti hatalmi viszonyok­ban jelentős átalakulás ment végbe. Úgy tűnt, a háborús veszteségek ellenére ismét a térség hagyományos nagyhatalma, Kína válik a régió vezető erejévé. A jelentős kulturális különbségek következtében a nyu­gati döntéshozók (elsősorban a térségben jelentős érdekekkel rendel­kező angolszász államok) nem tudták, hogy milyen választ adjanak a Kína jelentette kihívásra. Mivel Kína a késő császárkortól kezdve nem játszott aktív külpolitikai szerepet, a történelemtudomány felé fordultak annak reményében, hogy felkészüljenek Kína várható reakcióira. Kína késő császárkori külkapcsolatainak vizsgálata a kutatások periferikus területének számított. A téma legtekintélyesebb szakértője a Harvard egyetem professzora, John King Fairbank volt. Az 1940-es években publikált „Kína-központú hűbérajándék-rendszer” modellje (Fairbank-Tseng 1941) a felfokozott érdeklődésnek köszönhetően rendkívül nép­szerűvé vált szakmai körökben. Ez alapjaiban meghatározta a témával kapcsolatos nyugati gondolkodást, kiszorítva minden más lehetséges megközelítést. A következő évtizedek a Fairbank által bevezetett modell csiszolgatásával, pontosításával teltek. A modell azonban vitathatatlan érdemei ellenére, leíró jellege miatt, képtelen volt a rendszer belső logi­káját megragadni, ezért nem szolgált válasszal a politikai döntéshozókat akkor leginkább foglalkoztató kérdésre, hogy milyen elvek irányítják a kínai külpolitikát. Jobb gondolkodási keret híján a nyugati világ Kínára „kommunista” országként tekintett, annak ellenére, hogy a szocialista tábor és Kína közötti konfliktusok már az 1950-es évekre látványosan elmélyültek.

Az 1970-es években a kínai-amerikai kapcsolatok javulásával úgy tűnt, immár szükségtelen Kínát megérteni, hiszen az hajlandó elfogadni a nyugati nemzetközi szabályokat, így integrálni lehet a „nyugati világ­ba”. A kapcsolatok javulásával párhuzamosan csökkent az érdeklődés Fairbank modellje iránt. Az 1978-ban meghirdetett „reform és nyitás” következtében azonban Kína példátlanul gyors gazdasági növekedésen ment keresztül, aminek eredményeként a kutatók szeme előtt már az 1990-es években körvonalazódott egy olyan világ képe, melyben egy erős, a továbbiakban már nem szabálykövető, hanem szabályalkotó Kína jelenik meg. A Kína-központú hűbérajándék-modell, alternatívák híján, újra az érdeklődés homlokterébe került.

Mivel Magyarországon a jelentős nemzetközi figyelem ellenére máig kevéssé ismert¹ a Kína-központú hűbérajándék-rendszer, ezért elenged­hetetlen Fairbank eredeti modelljének, illetve továbbfejlesztésének főbb jellemzőit bemutatni.

A Kína-központú hűbérajándék rendszer jellemzői

A Kína központú hűbérajándék-rendszer, Fairbank szavaival élve: a külkapcsolatok kínai típusa (Fairbank, 1968). Ebben a rendszerben az államok kapcsolatának alapját hűbéri követjárások (tributary missions) jelentették, amelyek során a kisebb államok követei (ritkább esetben uralkodói) felkeresték a kínai császári udvart, hogy kifejezzék hódolatukat és alávetett helyzetüket. Ezek a követjárások döntően a következő koreográfiát követték.

A külföldi országok misszióit a kínai hatóságok meghatározott helyen és időpontban fogadták. A birodalom területére történt belépéstől kezdve előre meghatározott számú ember, állat és szállítóeszköz folytathatta az utat a fővárosba. A követség létszáma meglehetősen népes volt, a fontosabb országok esetében akár az ezer főt is elérhette. Tagjaik kö­zött nagy számban találunk tudósokat, orvosokat és művészeket, illetve jóval kisebb számban kereskedőket. Ez tükrözi, hogy a követjárás nem kizárólag hűbéri hódolatot, hanem a térség tudományos, kulturális és gazdasági kapcsolattartásának módját is jelentette. A követség által vitt hűbérajándékról a két fél előzetesen egyeztetett mind az ajándék minőségére, mind mennyiségére vonatkozóan. A missziót a hatóságok közlekedési (megfelelő szálláshelyek, pihenők kijelölése) és postaszol­gáltatásokkal segítették, amely egyfelől tükrözte Kína hatalmát, másfelől alkalmas volt a követség ellenőrzésére is. A fővárosban a küldöttségeket meghatározott helyen, a Hűbéri Követségek Rezidenciáján szállásolták el, amíg a császár nem fogadta őket, s a gyakran hónapokig elhúzódó várakozás alatt a követek fényűző ellátásban részesültek, ami ugyancsak

Kína erejét hivatott szimbolizálni. A követség tartózkodásának költségeit a kínai kincstár finanszírozta. A császár a kínai naptár alapján megállapított jelentős időpontokban (kínai újév, a császár születésnapja, szerencsés napok stb.) fogadta a külföldi uralkodókat, illetve az őket képviselő kö­veteket. A hűbéres állam uralkodója egy császári kiváltságlevelet kapott, valamint kínai rangot és császári pecsétet. A császári audiencia után bankett következett a misszió résztvevői számára, amelyen az uralkodó személyesen is részt vett. A banketten került sor az úgynevezett koutou² aktusára, amikor az uralkodók, illetve követek leborultak a császár előtt, kifejezve teljes hódolatukat. A követek, csakúgy, mint a misszió többi tagja, teát és ajándékot kaptak a császártól. Az ajándékok értéke és mennyisége a misszió tagjain belüli hierarchiát tükrözte, és értékben felülmúlta a követek által hozott hűbérajándék értékét. A visszaúton a missziót az udvari szertartásmester kísérte el, akinek a feladata a misszió békés útjának biztosítása (és ellenőrzése) volt egészen a kínai határig (Fairbank-Teng 1941; Fairbank 1942, 134-135; Shun 2011, 235-236).

A kínai hűbérajándék-rendszer legfontosabb jellemzőit Fairbank defi­níciója alapján a következőképpen foglalhatjuk össze:

1. Kína-központú volt, amely a rendszeren belüli aszimmetrikus sú­lyából (terület, lakosság, gazdasági és katonai erő) és kulturális vezető szerepéből fakadt (Fairbank 1942, 129-133.).

2. Hierarchikus volt, ahol Kína rendelkezett a legtöbb joggal: ő fektette le a szabályokat az államok között. A hierarchiában elfoglalt helyet Kína jelölte ki (Fairbank 1942, 132-133).

3. A kapcsolatban a felek kölcsönösen érdekeltek voltak. Kína fő motivációja az volt, hogy elismertesse szupremáciáját. Ezzel szemben a kisebb államokat gazdasági érdekek motiválták, mert a Kínával való kereskedelem jelentős anyagi előnnyel járt. Kína tehát megvásárolta a békét, így a szomszédos államok lemondtak az agresszióról. A Kína és hűbéresei közötti gazdasági kapcsolat Kína szempontjából – hiszen az döntően veszteséggel járt – nem volt racionális, azonban Kínát a szupremácia elismerése kárpótolta ezért (Fairbank 1942, 135-136).

4. A rendszer fontos célja volt, hogy békét biztosítson (Fairbank 1942, 137).

5. A rendszer összeomlását az európai nagyhatalmak megjelenése okozta, mert rákényszerítették Kínát arra, hogy igazodjon az európaiak által diktált szabályokhoz (Fairbank 1942, 143-149).

Fairbank eredeti modelljét később több ponton módosították és fino­mították. Egyfelől felismerésre került, hogy a hierarchiában betöltött hely nem a hűbéres állam nyers (katonai, gazdasági stb.) erejének, hanem „kínaiságának” függvénye volt, azaz, hogy milyen mélységig azonosult a kínai kultúrával (Tsai 2011). Másfelől megállapították, hogy a gaz­dasági érdekeken túl Kína további előnyöket is biztosíthatott a kisebb államoknak, pl.: legitimáció a hűbéres uralkodóknak, védelem stb. (Shu 2011, 241-249). Megfigyelték azt is hogy a hűbérajándék-rendszer az európai államközi kapcsolatokhoz képest rendkívül békés volt, amelyet a konfliktusok hiánya és a kisebb országok fegyveres erejének alacsony száma tükrözött (Kang 2008, 30-31). A hűbérajándék-rendszer fennál­lását Arrighi „Ázsia ötszáz éves békéjeként” aposztrofálta (Arrighi 2007, 41-46). Végül a napjainkra elfogadott nézet szerint, a Kína-központú hűbérrendszer összeomlása nem az ópiumháborúkkal, hanem az első japán-kínai háborúval zárult le. Tehát összeomlását nem kizárólag a nyugati országok megjelenése és saját játékszabályaik Kínára erőltetése okozta, hanem az is, hogy a rendszer egyik tagja megkérdőjelezte Kína elsőségét (Hamashita 1997).

A Kína-központú hűbérajándék-rendszer kritikája

A finomítások mellett azonban jelentős kritika is megfogalmazódott a modellel kapcsolatban. Először is Fairbank a Kína-központú hűbéraján-dék-rendszerről úgy beszélt, mint a külkapcsolatok „kínai típusa”, amely szervesen együtt fejlődött Kínával (Fairbank 1968). A Fairbankot követő történészek ennek alapján igyekeztek a rendszer kialakulását időben mind korábbra datálni.

Zhang Feng (2009) felhívja a figyelmet arra, hogy bár a hűbéri struktúra már a Tang-korban (618-907) megjelenik a kínai külkapcsolatokban, az egyes dinasztiák között, de akár azokon belül is jelentős különbség lehetett a hűbéri rendszerek között. Zhang (2009, 574) és David Kang (2008, 16-21) véleménye szerint is a Fairbank által leírt rendszert első­sorban a Ming- (1368-1644), illetve az ezt sokban másoló Qing-dinasztia (1644-1911) által felölelt időszakra volt érvényes – igaz ezt a periódust sem lehet monolitikus, változatlan egységként felfogni (Zhang 2009, 567-568). Jogosnak tűnik tehát Wang Gungwu észrevétele, mely szerint bár a hűbérajándék-rendszer és a kínai szupremácia fenntartásának igénye a retorika szintjén dinasztiákon átívelő, „állandó” jellemző lehetett, ám a valóságban Kína csak akkor tudta megvalósítani ezt, ha megfelelő erővel is rendelkezett (Wang 1968).

James Wills (2011) hívja fel a figyelmet arra, hogy a sinizált államok és Délkelet-Ázsia államai közötti külkapcsolatokban lehet, hogy a kínai hűbéri kapcsolattípus volt a döntő, de például a kínai udvarnak az eu­rópai kereskedőkkel való kapcsolata Makaón, Batáviában és Manilában merőben más elveken alapult. Christopher Ford szerint (2010, 109-110) pedig az Orosz Birodalommal való kapcsolatok sem sorolhatók a Kína­-központú hűbérkapcsolati modellbe. A legmarkánsabb eltérés azonban a nomád területekkel való kapcsolatokban figyelhető meg. A Kína teljes történelmét elválaszthatatlanul végigkísérő viszony a legkevésbé sem nevezhető békésnek. A konfliktusok gyakoriságát mutatja Kang (2008, 19) vizsgálata, mely szerint a Qing- és Ming-kori háborúk 75%-át a kí­naiak a nomádokkal vívták. Mindezek tükrében azonban el kell vetnünk, hogy a hűbérajándék­-rendszer a kínai külkapcsolatok egyetlen kínai típusa (Kang 2010).

A legnagyobb problémát mégis az jelenti, hogy a hűbérajándék-rendszer államközi kapcsolatainak működése a nemzetközi kapcsolatok uralkodó iskolái által nehezen magyarázható. A realista iskola szempont­jából, a katonai konfliktusok alacsony száma és az államok közötti magas bizalom, a Kína számára deficites kereskedelem megkérdőjelezi Kína racionális, önérdekkövető viselkedését, hiszen nem használta ki teljesen aszimmetrikus súlyából fakadó előnyeit. Bár a hűbérajándék-rendszer hierarchikus jellegét a neorealista irányzat képes megragadni (és sikerült elszakadni attól az elképzeléstől, hogy a nemzetközi rendszer alapja az anarchia), a hierarchikus struktúra önmagában nem magyarázza a rendszer belső sajátosságait, pl. hogy a belső hierarchia miért nem az állam katonai, gazdasági és politikai kapacitásának függvénye. Ennek tükrében a kutatók egy része a hűbérajándék-rendszert szimbólumnak vagy „színészi produktumnak” fogta fel, amely elfedte az államok valós, racionális céljait (Suzuki 1968; Kelley 2005). Így a rendszer retorikai elemeit és a valós, „racionális” viselkedést (pl. a védelem és a béke biztosítása), külön kell választani (Zhou 2011).

A felvázoltak alapján úgy tűnik, mindenképpen szükség van a Fairbank által megalkotott, majd a következő évtizedekben folyamatosan módo­sított Kína-központú hűbérajándék-rendszer teljes átgondolására (Kang 2003; Hevia 2008; Zhang 2009; Yun 2011) és esetleges elvetésére. Felvetődik a kérdés, hogy vagy a vizsgálat tárgya rossz, vagy az al­kalmazott eszközök. Ian Johnston nagy hatású munkájában (Johnston 1995) például kerüli a hűbérajándék-rendszer fogalmának használatát, Brantly Womack pedig az aszimmetriában látja Kína és a kelet- és délke­let-ázsiai államok közötti kapcsolat megértésének kulcsát, nem pedig a hűbérajándék-rendszer minél alaposabb megértésében (Womack 2012).

A hűbérajándék-rendszer kulturális alapú megközelítései

A nemzetközi kapcsolatok (konstruktivista nézeteket is magában foglaló) új angol iskolájának (Linklater 2005) irányzata, valamint a kínai iskola az eszközöket vélik hibásnak. Az angol iskola képviselői arra hívják fel a figyelmet, hogy a nemzetközi kapcsolatok modelljeinek le kell mondaniuk 1. az időtlen jellegről, mert a jelenségeket saját történelmi kontextusaikban kell vizsgálni; 2. az eurocentrikusságról; 3. és végül a nyugati értelemben vett államközpontúságról (Buzan-Little 2010, 18-22). Zhang Yongjin és Berry Buzan amellett érvel, hogy nem lehet a hűbér-ajándék-rendszert pusztán kusza intézménynek, „színészi produktumnak” felfogni, mert akkor elveszítjük annak „lelkét” (Buzan-Zhang 2012). A rendszer belső logikáját csak úgy ragadhatjuk meg, ha elfogadjuk belső racionalitásának kultúr­specifikus jellegét. Megközelítésük szerint, a hűbérajándék-rendszer a kelet-ázsiai államok „társadalmának” közös intézménye. Hedley Bull definíciója alapján „az államok társadalma (vagy államközi társadalom) akkor áll fenn, ha országok egy csoportja közös érdekeik és értékeik tudatában egyetlen társadalmat formálnak, abban az értelemben, hogy úgy tekintenek önmagukra, mint akiket közös szabályok kapcsolnak egymáshoz, és amely szabályokra támaszkodva közös intézményeket működtetnek” (Bull 2002, 13).

A Kelet- és Délkelet-Ázsiában fennállt államok társadalma Kína túlsú­lyából fakadóan hegemonikus jellegű volt,³ így a szabályokat döntően egymaga fektette le és nem a társadalom maga alkotta meg. A tagál­lamok hajlandók voltak ezt a hegemóniát és rendszert elfogadni. Ezzel való azonosulásukat igazolja, hogy Korea, Vietnam és Japán maga is létrehozott mini hűbérajándék-rendszereket (Suzuki 2009, 35-55; Hamashita, 1997). Zhang megállapításában – a Reus-Smith (1999, 12-15) intézmények hierarchikus modelljét felhasználva – a hűbér-ajándék-rendszer olyan „alapintézmény”, amely a „mély struktúrákra” épül (Zhang 2001). Az alapintézmények definíciója: „elemi szabályok és azok alkalmazása, amelyeket az államok a koordinációs és együtt­működési problémák megoldására alkotnak” (Reus-Smith 1999, 14). A hűbérajándék-rendszer mögötti mély struktúra a tradicionális konfuci­ánus elvekből (amely magában foglalhat filozófiai és vallási elveket is, mint a legizmus, taoizmus, buddhizmus stb.) felépülő Tianxia (Égalatti) (Buzan-Zhang 2012, 19-20). A Tianxia egy idealisztikus kozmikus­társadalmi rend, amelynek középpontjában a császár áll, aki a teljes Föld irányítására igényt tart. A Föld koncentrikus körökben szerveződik a központ köré: először az a terület, amelyre aktuálisan kiterjed a csá­szár hatalma (Kína), majd azok az államok, amelyek elismerik a császár főségét (a hűbérajándék-rendszer államai – belső barbár államok); és végül azokra, amelyek még nem: a külső barbár államok. Ez a hierar­chikus felosztás nem áll meg a földi szinten, mert a császáron, az Ég Fián (Tianzi) keresztül, kapcsolatban áll az Éggel is (Tian). A Kína és a hűbérállamok közötti érintkezést a konfuciánus emberi kapcsolatok elve határozza meg, amely biztosítja a kozmikus rendet. Zhang szerint ez Kína alapvető – a Reus-Smith-analógiát követve – morális célja (Zhang 2001, 56-58). A hűbérajándék rendszer a Tianxia következtében egyen­lőtlen és hierarchikus, ahol a hierarchiában betöltött hely a kulturális azonosság függvénye: minél „kínaibb”, minél inkább azonosul az álla­mok társadalmának identitásával, annál magasabb szinten áll. Jelentős választóvonal a külső barbárok és a hűbérajándék-rendszer tagállamai között húzódik (Buzan-Zhang 2012, 19). Mivel a külső barbárok nem tagjai az államok társadalmának, nincsen közös identitásuk Kínával. Bár formailag a külső-barbár területekkel való kapcsolattartásban lehetett hasonlóság – pl. küldtek hűbéri követséget -, ez csak azt jelentette, hogy Kína számára ez volt a kapcsolatok legitim formája. A külső-barbár államok képtelenek voltak csatlakozni a hűbérajándék-rendszerhez, így a közös identitás hiánya a kapcsolatok konfliktusos jellegéhez vezetett (Buzan-Zhang 2012, 19-20).

Buzan és Zhang amellett érvel, hogy a hűbérajándék-rendszer idő­beliségének a problémája arra vezethető vissza, hogy az egymást váltó dinasztiák a Tianxiából, mint mély struktúrából indultak ki, így a hűbérajándék-rendszert folyamatosan hasonló módon reprodukálták, a Hantól (i. e. 206 – i. sz. 220) egészen a Qing-dinasztiáig (1644-1911) (Buzan-Zhang 2012, 20-23).

A kínai iskola⁴ az angol iskola nézeteit alapvetően a Tianxia félre­értése és a hűbérajándék-rendszer mint államok társadalmaként való azonosítása miatt támadja. A hűbérajándék-rendszer a kínai iskola szerint világrendszer volt, ebből kifolyólag kultúrspecifikus és útfüggő megvalósulása a kínai világszemléletnek, a Tianxiának. Qin Yanqing szerint azonban a Tianxia nyugati elvekkel nem ragadható meg, mert a nyugati gondolkodás egyik leküzdhetetlen jellemzője a (hegeli) dialekti­kus megközelítés. Két létező esetén, ha az egyik „A” a másik „nem-A”, „A” nem lehet „nem-A” és vica versa. Ennek alapján a nyugati gondol­kodás folyton egymással harcoló dichotómiapárokat keres (Qin 2010a, 132-136), amely az angol iskola szerint a hűbérajándék-rendszer kapcsán a Kína által vezetett államközi társadalom, és a külső-barbár államok között húzódott. Qin, Zhao Tingyang modelljére (Zhao 2009) építve, azt állítja, hogy a Tianxia rendszer a Datong (Nagy Egység) filo­zófiai szemléleten nyugodott, amely magában foglalva minden létezőt: „egy holisztikus világnézetben nemcsak lehetséges, hanem elkerülhe­tetlen, hogy a látszólag ellentétes elemek mindig kiegészítsék egymást” (Qin 2010b, 42). Ennek alapján „A” magában hordozza a „nem-A-t” is, attól elválaszthatatlan. A Tianxia rendszerben tehát nincs nyugati érte­lemben vett dichotómia, a külső-barbár területek ugyanúgy a rendszer, az államok társadalmának a részét képezték. A kínai nézet szerint a társadalom „nem egy zárt, kizárólag önmagát tartalmazó entitás. Inkább folyamat, olyan nyitott folyamat, amely dinamikus és komplex társadalmi kapcsolatokba van ágyazva […] A szabályokat, a szervezeteket és in­tézményeket nem azért alkotják meg, hogy irányítsák vagy korlátozzák a társadalom tagjait, hanem hogy harmonizálják a társadalmon belüli kapcsolatokat” (Qin 2010a, 138). Ez a felfogása a társadalomnak a folyamatában változó kapcsolatokon és a kiegészítő dialektikán” (Qin 2010a, 138) alapul. Továbbá: „A szabályok és intézmények így azért lettek megalkotva, hogy ne az egyéneket, hanem a szereplők közötti kapcsolatot irányítsák. Ha a kapcsolat változik, az identitás is változik” (Qin 2010a, 139). Ennek alapján a hűbérajándék-rendszer valamennyi államra kiterjedt, de azok nem önálló entitásként⁵ működtek, hanem egy nagy család tagjai voltak (Shan 2009, 20-29). A konfliktus nem a kívülállókkal, hanem azokkal szemben állt fenn, amelyek nem tartották be a család szabályait.

A Tianxia és a hűbérajándék-rendszer holisztikus, mindent felölelő jel­legű felfogása nyugaton is követőkre talált (Hückel 2012), ennek ellenére könnyen támadható (Callahan 2008), elég ha a külső barbárokkal foly­tatott katonai konfliktusok számára gondolunk, amely okvetlen igényeli a kategóriák beemelését egy magyarázó modellbe. Azonban nem lehet eléggé hangsúlyozni a kínai iskola azon észrevételét, hogy a kategóriák nem állandó, hanem dinamikus struktúrák. Az Égalatti három fő körében létező államok tehát nem jelentenek kizárólagos, statikus kategóriákat, mert dinamikusan változhatnak, pl.: külső-barbár államból is lehet bel­ső-barbár állam. Kína magát ugyanis nem egy civilizációnak, hanem a civilizációnak látta, amelyhez a többi állam előbb-utóbb csatlakozni fog. A kínai terjeszkedés egyik fő hajtóereje is a nomád területek sinizálása volt (yi xia bian yi) (Di Cosmo 2003).

A konfuciánus társadalom és a két fő kapcsolattípus

Jelen tanulmány az angol iskola és a kínai iskola észrevételeit figye­lembe véve, a hűbérajándék-rendszer intézményi racionalitásának kultúrspecifikus jellege mellett érvel. A nemzetközi kapcsolatok e két irányzata a hűbérajándék-rendszert és annak világképét, a Tianxiát Kína belső intézményi innovációjaként fogja fel, amely az emberi kapcsolatok tradicionális kínai felfogása szerint épült fel (Buzan-Zhang 2012, 13; Qin 2010a, 138-141). Tehát az emberi kapcsolatok működési elve ennek alapján egy mélyebb norma és intézmény, amelyből a Tianxia és a hűbér-ajándék-rendszer egyaránt eredt. Fontossága ellenére ennek részletes kifejtése meglepően kevés hangsúlyt kapott az eddigi szakirodalomban. A következő lépésben ezért az emberi kapcsolatok tradicionális kínai felfogását mutatom be.

A tradicionális kínai társadalmat gyakran konfuciánus társadalomnak nevezik, annak ellenére, hogy a társadalmi szabályok nem kizárólag Konfuciusz és az őt követő filozófusok elképzelésein alapultak, hanem magukba olvasztottak több kínai filozófiai áramlatot, vallási és társadal­mi hagyományt is. A kínai több hasonlóságot mutat más tradicionális társadalmakkal, amelyek felépítését és működését Polányi Károly A nagy átalakulás (2004) című munkájában írta le. Polányi szerint, a tradicionális társadalmak egyik legfőbb sajátossága, hogy nem a (gazda­sági értelemben vett) egyéni racionalitásra épülnek, hanem a közösség fenntartása és működtetése a fő motiváló tényező (Polányi 2004, 72). A tradicionális kínai társadalomban, a modern nyugatival szemben nem az egyén a társadalom alapja, hanem a család. A család az a viszo­nyítási pont, amelyből a világ jelenségeit vizsgálják. Az emberi létezés ennek következtében két egymástól jól elkülönülő színtérre bontható: a belsőre, amely a családra, valamint a külsőre – amely a társadalomra és az államra vonatkozik (Dawson 2002, 121). A két világban egyidejűleg tevékenykedhet az ember, bár a két színtérnek nem feltétlen kell kapcso­latban állnia egymással. A két világgal való kapcsolattartás egymástól jól elkülöníthető szabályokon és elveken nyugszik.

Az ingroup kapcsolattípus: a guanxi

A belső világ működését a személyek közötti kapcsolatok határozzák meg. A guanxi szó kapcsolatot jelent, a nyugati társadalomtudomá­nyokban azonban ennek mélyebb jelentése van: az emberi kapcsolatok kínai típusát jelenti. Egyben magában hordozva azt a jelentését is, ahogy a konfuciánus szemlélet jónak és működőképesnek fogja fel az emberek kapcsolatát. A guanxi elnevezés ennek következtében egy átfogó kategória, mert több kapcsolattípust – pl.: családon belüli, barátok közötti stb. kapcsolatot – jelöl. A guanxi forrása, a család legfontosabb kapcsolattípusa az apa-fiú kapcsolat, a xiao általánosí­tásából fakad. Saját definícióm szerint tehát a guanxi a tradicionális kínai társadalomnak a belső világ szabályai szerinti fő kapcsolattípusa, intézménye (Gold-Guthrie-Wank 2002, 13-17). A guanxi jelentősége abban áll, hogy a társadalom minden tagját hálózatszerűen kapcsolja össze, meghatározva ezzel a konfuciánus társadalom működési elvét, tagjainak mindennapi életét (pl.: az erőforrások elosztását, az informá­cióáramlást, a döntéshozatali mechanizmust, az egyének társadalmi szerepét, státuszát, feladatait stb.) (Kipnis 1997, 23-24). Az egyén tehát Polányi észrevételével megegyezően a társadalomba kizárólag a guanxi kapcsolatok révén képes bekapcsolódni és kapcsolataiba ágyazva képes működni.

Polányi munkájában a tradicionális társadalom két fő működési elve elsősorban a reciprocitás és redisztribúció. A rokoni kapcsolatokon túl guanxi akkor jön létre két személy között, ha mindketten érdekeltek a kapcsolat kialakításában. Amennyiben „A” szívességet kér „B”-től és „B” ezt teljesíti, akkor „A” lekötelezettje lesz „B”-nek. „B” ennek következ­tében, meghatározatlan időtartamon belül jogosult „A”-tól szívességet kérni. A csereakció azonban ezt követően sem zárul le, mert egymástól ismét kérhetnek szívességet. Ennek eredményeként a szívességadás reciprok spirálja indul be (Krausse 2010, 11-16). A szívesség értéke, módja és ideje nincs megszabva, ezért hosszú távon fennmaradhat. A felek a guanxi fenntartásának igényét kölcsönös ajándékozási gesz­tussal fejezik ki (Kipnis 1997, 58-73). A guanxi kapcsolattípus működési elvét az 1. ábra szemlélteti.

A guanxi kapcsolatra nem jellemző a felek egyenjogú felfogása, az ugyanis alapvetően hierarchikus. A hierarchiában elfoglalt helyet az egyén arca (mianzi) határozza meg. Az arc kultúrspecifikus fogalom (Tsang 1998, 66), amely megközelítőleg a társadalmi státusz és a cse­lekvési szabadság fogalmakkal ragadható meg. Minél nagyobb arccal rendelkezik az egyén, annál jelentősebb a társadalmi megbecsültsége és az egyéni autonómiája. Az arc forrásai a konfuciánus erények, az életkor, a betöltött hivatal, a vagyon, a guanxi kapcsolatok száma és minősége stb. (Littlefield 2001, 200-205). A guanxi kapcsolatban a nagyobb arccal rendelkező fél egy családfőhöz hasonlóan több joggal, de több kötele­zettséggel is rendelkezik, mert gondoskodnia kell a gyengébb félről (mint apa a fiáról). A gyengébbnek követnie kell az erőset, nem áll jogában ellenkezni. A lázadás a guanxi kapcsolat felbomlását és arcvesztést jelent mindkét fél számára.

Polányi észrevétele, hogy az egyén „cselekedeteivel nem egyéni érdekeit védi az anyagi javak birtoklásában, hanem társadalmi állását, társadalmi igényeit, társadalmi előnyeit. Az anyagi javak annyiban érdekli, amennyiben ezt a célt szolgálja” (Polányi 2004, 75), teljes mértékben megegyezik a guanxi fő motivációjával. A guanxi nem értelmezhető a nyugati gazdasági racionalitás szabályai alapján, mert fő motivációja az arc növelése, amelyhez az anyagi javak csupán eszközök, de nem célok (Tsang 1998, 66-67). A guanxi másik motivációja ugyancsak fontos: biz­tosítja a kapcsolatok gazdasági szükségleteit, az erőforráscserét a felek között. Jellemzően (de nem kizárólagosan) a gyengébb felet az erőforrá­sok megszerzése jobban motiválja, míg az erősebb felet. A guanxi ezáltal reciprok jellegén túl a redisztribúció szerepét is magában foglalja, amely Polányi észrevételével megegyezően megerősíti a társadalmi hierarchiát.

A guanxi kapcsolatnak természetesen költségei (ajándék, szívesség) is vannak, de hosszú távon általában kifizetődő (win-win) stratégia. A guanxin belül nincs verseny a felek között, egymást segíteni morális kötelesség, ezért a bizalom mértéke magas.

A konfucianizmus társadalomképe egy olyan óriási hierarchia, amely­ben mindenkinek megvan a helye a maga alá-fölé rendelt guanxi kap­csolataival. A hierarchián belüli státuszt az egyén arca dönti el (amely ugyancsak függ a guanxi kapcsolataitól). A struktúra szintjei: egyén, családfő, nemzetségfő, a hivatalnok, miniszterek, végül a császár, aki szimbolikusan az Ég Fia, az Ég alárendeltje. Minél magasabban helyez­kedik el valaki a hierarchiában, annál több joggal, egyszersmind annál nagyobb felelősséggel is tartozik alárendeltjei iránt. Ennek értelmében a földi rendszerben a legnagyobb döntési szabadság a császárt illeti, de egyben a legnagyobb felelősség is őt terheli, mert gondoskodnia kell „családjáról”, a teljes birodalomról. A konfuciánus társadalom sematikus modelljét a 2. ábra szemlélteti.

Az outgroup kapcsolattípus

A kínai társadalom másik alapvető kapcsolattípusa az outgroup kapcso­lattípus. Ennek jellegzetessége, hogy szemben a guanxival az egyén és a külső világ kapcsolatát jelöli. Az egyén és a külvilág tagjai között nincs „alapja” a kapcsolatnak. A saját (önző) érdekeinek megfelelően versen­gőn viselkedik, mivel nincs a másik iránt morális kötelessége. Jellemző magatartási forma a szemet szemért elv (Fan 2002, 379-382). Amennyiben egy erősebb féllel kényszerül kapcsolatba, a gyengébb hajlandó annak szabályai alá rendelni magát, de az erőviszonyok változásával igyekszik azonnal kihasználni a másik gyengeségét.

A Kína-központú hűbérajándék-rendszer mint államközi guanxi

Mi tehát a Kína-központú hűbérajándék rendszer? Meggyőződésem szerint, nem más, mint a kínai civilizáció ingroup kapcsolati típusára, azaz a guanxira épülő államközi rendszer, míg a Tianxia ennek idealisztikus felfogása. Ez a hipotézis nem mond mást, mint hogy azok az államok, amelyek elfogadják a Kína által lefektetett szabályokat, belépnek Kína „családjába”. Ez a patriarchálisan és hierarchikusan működő (ingroup) rendszer pedig nem épülhet másra, mint a személyek között már bemu­tatott kapcsolattípusra, a guanxira, amely a konfuciánus logika szerint a kapcsolatok „működő”, „jó” típusa volt. Az angol iskola terminológiájával a guanxi kapcsolat elfogadása jelenti az államok társadalmának alapját. Állításom alátámasztása céljából érdemes a guanxi kapcsolattípus és a Kína-központú hűbérajándék-rendszer legfontosabb jellemzőit össze­hasonlítani.

A guanxi kapcsolat feltétele, hogy mindkét fél valamilyen alapon érdekelt az ingroup kapcsolatban. A guanxi esetében a család, a ro­konság/nemzetség és a barátság jelenti az alapot. A Kína-központú hűbérajándék-rendszeren belül pedig a Kína által lefektetett szabályok elfogadása és a közös konfuciánus kultúra (Kang 2008, 602-614). Ebben a tekintetben a Kína által összefogott államközi rendszerre tekinthetünk úgy, mint Kína „családjára”. A guanxi kapcsolat fontos jellemzője, hogy mindkét fél érdekelt a kapcsolat kialakításában. Az erősebb fél elsősor­ban az arcát kívánja növelni, míg a gyengébb felet alapvetően az erő­források megszerzése motiválja. A hűbérajándék-rendszerben a kisebb államokat a béke, az előnyös kereskedelem, a dinasztiájuk legitimációja motiválta. Kínát ezzel szemben döntően ideológiai törekvései (Fairbank 1942, 132-133), státuszának, „arcának” növelése és a béke fenntartása. A kisebb államok követeinek a leborulása a kínai uralkodó előtt tehát mind a külpolitikában, mind Kína saját népének azt tükrözte, hogy az uralkodó fenntartja az Égalatti rendjét, jogosan és jól kormányozza a Birodalmat. A külföldi királyságok követeinek Kína arca előtt kellett meghajolni, és ha erre hajlandók voltak, Kína nem maradt hálátlan. A nyugati logikától eltérő motiváció a magyarázata annak, hogy a guanxi és a Kína-központú hűbérajándék rendszer nem a formális (Polányi) gazdasági racionalitáson alapszik. Bár a hűbéri rendszer évszázadokon keresztül veszteséges volt a kínai birodalom szempontjából, mégis hajlandó volt azt fenntartani (Fairbank 1942, 135-136).

A guanxi és Kína-központú hűbérajándék-rendszer további közös jellemzője a kapcsolatok hierarchikus jellege (Fairbank 1942, 129-133). A guanxiban a minél szorosabb vérségi kötelék, a Kína-központú hű-bérajándék-rendszerben az államok „kínaiságának” a mértéke, nem pedig politikai, gazdasági és katonai ereje döntötte el a hierarchiában betöltött helyet (Tsai 2011). A guanxi kapcsolatban az erősebb fél több joggal rendelkezik, de egyben kötelessége a gyengébbről való gondos­kodás. A Kína-központú hűbérajándék-rendszerben Kína családfőként irányította a kisebb államokat, nem csak több joggal rendelkezett, de kötelessége is volt a gyengébb államokról való gondoskodás, mely ki­elégítette a kisebb államok motivációit (Shu 2011, 241-249). A guanxin belül a felek között beindul a szívesség reciprok spirálja, míg a felek a kapcsolat fenntartásának igényét ajándékozással fejezik ki. A Kína központú hűbérajándék-rendszerben Kína segélynyújtása (kulturális, katonai, anyagi) és legitimációja, míg a kisebb országok részéről a leborulás, azaz a szupremácia elfogadása számított szívességnek. A követjárást kísérő ajándékozás pedig megfelel a guanxi ajándékozási mechanizmusának.

A guanxi fontos sajátossága, hogy hosszú távon működik, vagyis nem befolyásolják pillanatnyi érdekek. A bizalom a felek között ennek köszönhetően nagyon magas. A Kína-központú hűbérajándék-rendszer ugyancsak fontos jellemzője, hogy a tagok a pillanatnyi érdekek miatt nem rúgták föl a szövetséget, és nem használták ki egymás gyenge pillanatait (pl. lázadás, kétfrontos háború stb.). Az államok közötti erős bizalmat pedig semmi nem tükrözi jobban, mint a fegyveres erők és a katonai konfliktusok alacsony száma (Kang 2008).

A guanxi és a Kína-központú hűbérajándék-rendszer további közös jellemzője, hogy a szabályok felrúgása jelentős arcvesztéssel jár mindkét fél számára. A gyengébb fél áruló, mert megtagadja „apját”, az erősebb fél pedig nem jó „apa”, mert képtelen megfelelően gondoskodni „fiáról”. A guanxi kapcsolat végét jellemzően a gyengébb fél lázadása okozza, amely a hierarchia nyílt megkérdőjelezésével egyenlő. A Kína-központú hűbérajándék-rendszer sem közvetlenül külső (pl. nyugati) beavatkozás miatt bomlott fel, hanem annak eredményeként, hogy Japán nyíltan megkérdőjelezte a rendszeren belüli hierarchiát, és megtámadta Kínát (1894-1895) (Hamashita 1997).

A guanxi és a Kína-központú hűbérajándék-rendszer közös jellemzőit az 1. táblázat foglalja össze.

1. táblázat. A guanxi és a Kína-központú hűbérajándék-rendszer fontosabb jellemzők szerinti összehasonlítása

Összefoglalás

Jelen tanulmány a John King Fairbank által a nyugati történeti gondol­kodásba bevezetett Kína-központú hűbérajándék-rendszert gondolja és definiálja újra. Ennek alapján a Kína-központú hűbérajándék-rendszerre úgy tekinthetünk, mint amely nyugati leképezése a Ming (1368-1644) és a Qing (1644-1911) kor döntő részében fennálló, Kína belső, konfuciánus szabályokon alapuló „ingroup” típusú államközi kapcsolatoknak. Ez a definíció magában foglalja azon észrevételeket, hogy a modell a nyugati megfigyeléseken alapul, de határozottan kiáll amellett, hogy egy létező, saját kultúrspecifikus intézményi racionalitáson alapuló intézmény volt, nem pedig valamiféle „színészi produktum”. Elutasítja azt az álláspontot, hogy a Kína-központú hűbérajándék-rendszer a teljes kínai történelmen végigvonuló, a kínai külkapcsolatok kizárólagos típusa, mert a Fairbank által leírt modell ebben a formában (döntő jellegzetességeiben változat­lanul) csupán a Ming- és (a Ming-dinasztiát sokban másoló) Qing-korban állt fenn. A definíció azonban nem zárja ki, hogy Kína más történeti korszakában is léteztek hűbéri rendszerek, amelyek hasonlítottak a Ming- és Qing-kori rendszerhez, mert azok a csak lassan változó kínai világszemléleten (Tianxia) és egy mélyebb struktúrán, a kapcsolatok kulturálisan-társadalmilag determinált működésén alapultak. Bár az elmúlt több mint fél évszázad során a hűbérajándék-rendszer jelentős figyelmet kapott, nem volt képes támpontot adni a későbbi korok külkapcsolatai­nak értelmezéséhez, különösen napjaink eseményeinek megértéséhez. Hasonlóan elégtelen csupán a Tianxia rendszer vizsgálata, és bár vannak hívei a rendszer újjászületésének (Zhao 2009), osztom Zhang Yonglin véleményét: „Az európai nemzetközi társadalom betörése a saját felfogásával arról, hogy mi a »nemzetközi« és mi a világpolitika, nagy intellektuális kihívást eredményezett, és a kínai világrend összeomlásá­hoz vezetett. […] Amikor a Tianxia (Égalatti) a guojia (ország) szintjére süllyedt, a kínai világ, Kína a világbanra változott” (Zhang 2001, 61). Amellett érvelek, hogy mind a hűbérajándék-, mind a Tianxia rendszernél mélyebb intézményt kell keresnünk. Bár a kínai társadalom guanxi alapú működése a nyugati hatás következtében erodálódott, „longue-durée” intézményként (Jia, 2006) napjainkban is szerepet játszik a kínaiak belső és külső kapcsolatainak formálásában.

Jegyzetek

¹ A Kína-központú hűbérajándék-rendszerrel kapcsolatban mindössze két rövid tanulmány jelent meg magyarul, mindkettő Giovanni Arrighitől: Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. Eszmélet, 1996. 30. 169-197., illetve Arrighi, Giovanni: Az államok, a piacok és a kapitalizmus Keleten és Nyugaton – történeti perspektívából. Eszmélet, 2008. 78. 41-71.

² A koutou tiszteletteljes meghajlás, amely során a térdelő személy homlokával megérinti a földet.

³ Az angol iskola klasszikus koncepciója szerint a society nem lehet hierarchikus struktúra (Watson 2002). Ezzel ellentétes álláspontot képvisel Ian Clark (Clark

2009).

⁴ A nemzetközi kapcsolatok elméletének új irányzata, amelynek célja egy nem nyugati iskola vagy kínai iskola megalapítása. Ennek szükségességéről lásd Qin Yaqing véleményét (Qin 2010b) és ennek kritikáját Amitrav Acharya és Berry Buzannál (Acharya-Buzan 2010).

⁵ Ez alapjaiban kérdőjelezi meg a Waltz neorealista modelljét, amely a struktúrát önálló egységek kapcsolataként fogja fel (Waltz 1979).

Hivatkozott irodalom

Acharya, Amitav – Buzan, Berry 2010: Why is there no non-Western international relations theory? An introduction. In uő: Non-Western International Relations Theory: Perspectives on and Beyond Asia. USA, Canada, Routledge, 1-25.

Arrighi, Giovanni 1996: Kelet-Ázsia felemelkedése és az államközi rendszer elsorvadása. Eszmélet, 30. 169-197.

Arrighi, Giovanni 2007: Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Cen­tury. London & New York, Verso

Arrighi, Giovanni 2008: Az államok, a piacok és a kapitalizmus Keleten és Nyu­gaton – történeti perspektívából. Eszmélet, 78. 41-71.

Bull, Hedley 2002: The Anarchical Society. A Study of Order in World Politics. China, Palgrave

Buzan, Barry – Little, Richard 2000: International Systems in World History. Oxford, Oxford University Press, 18-22.

Buzan, Barry – Zhang Yongjin 2012: The Tributary System as International Society in Theory and Practice. The Chinese Journal of International Politics, 4. 3-36.

Callahan, William A. 2008: Chinese Vision of World Order: Post-hegemonic or a New Hegemony? Review of International Studies, 10. 749-761.

Clark, Ian 2009: Bringing hegemony back in: the United States and International Order. International Affairs, 85.

Dawson, Raymond 2002: A kínai civilizáció világa. Budapest, Osiris Kiadó

Di Cosmo, Nicola 2003: Kirghiz Nomads on the Qing Frontier: Tribute, Trade, or Gift-Exchange? In Di Cosmo, Nicola – Wyatt, Don J. (eds.): Political Frontiers, Ethnic Boundaries, and Human Geographies in Chinese History. London, Curzon Press, 351-72.

Fairbank John King 1942: Tributary Trade and China's Relation with the West. The Far Eastern Quarterly, 1. 129-149.

Fairbank, John King – Teng, Ssu-Yü 1941: On the Ch'ing Tributary System. Har­vard Journal of Asiatic Studies, 6. 135-246

Fairbank, John King 1968: China's Foreign Policy in Historical Perspective. In uő: The Chinese World Order: Traditional China's Foreign Relations. Cambridge, Harvard University Press, 449-463.

Fan, Ying 2002: Guanxi's Consequences: Personal Giants at Social Cost. Journal of Business Ethics, 38. 371-380.

Ford, Christopher A. 2010: The Mind of Empire: China's History and Modern Foreign Relations. The University Press of Kentucky.

Gold, Thomas – Guthrie, Dough – Wank, David 2002: An Introduction to the Study of Guanxi. In uő: Social Connections in China: Institutions, Culture, and the Changing Nature of Guanxi. Cambridge, Cambridge University Press, 3-20.

Hamashita, Takeshi 1997: The Intra-regional System and East Asia in Modern Times. In Katzenstein, Peter. J. – Hamashita, Takeshi (eds.): Network Power: Japan and Asia. Ithaca, Cornell University Press, 113-135.

Hevia, James 2008: Tribute, Asymmetry, and Imperial Formations: Rethinking relations of power in East Asia,. (USC US-China Institute Conference, History and China's Foreign Relations, University of Southern California, 17 February)

Hückel, Bettina 2012: Theory of International Relations with Chinese Characteris­tics, The Tian-Xia System from a Metatheoretical Perspective. (kézirat)

Jia Wenshan A. 2006: The Wei (Positioning)-Ming (Naming)-Lianmian (Face) -Guanxi (Relationship)-Renqing (Humanized Feelings) Complex in Contempo­rary Chinese Culture. In Hersock, Peter D. – Ames, Roger T. (eds.): Confucian Cultures of Authory. Albany, State University of New York Press, 49-64.

Johnston, Alastair Iain 1995: Cultural Realism: Strategic Culture and Grand Strat­egy in Chinese History. New Jersey, Princeton University Press

Kang, David C. 2003: Getting Asia Wrong: The Need for New Analytical Frame­works. International Security, 27. 57-85.

Kang, David C. 2010: Hierarchy and Legitimacy in International Systems: The Tribute System in Modern East Asia. Security Studies, 19. 591-622.

Kang, David C. 2008: War and Peace in Early Modern East Asia: Hierarchy and Legitimacy in International Systems. Working Paper 25.

Kelley, Liam 2005: Beyond the Bronze Pillars: Envoy Poetry and the Sino-Vietnamese Relationship. Honolulu, University of Hawaii Press

Kipnis, Andrew B. 1997: Producing Guanxi: Sentiment, Self and Subculture is North China Village. Durham and London, Duke University Press

Krausse, Reuss-Markus 2010: Guanxi as a Model of Social Integration. Frankfurt am Main, Humanities Online

Linklater, Andrew 2005: The English School, In: Theories of International Relations. Cina, Palgrave Macmillan, 84-109.

Littlefield, James E. – Su, Chenting 2001: Entering Guanxi: A Business Ethical Dilemma in Mainland China? Journal of Business Ethics, 33. 199-210.

Millward, James 1998: Beyond the Pass: Economy, Ethnicity, and Empire in Qing Central Asia, 1759-1864. Stanford, Stanford University Press, 44-54.

Polányi, Károly 2004: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei. Budapest, Napvilág Kiadó

Qin Yaqing 2009: Development of International Relations Theory in China. Inter­national Studies, 46. 185-201.

Qin Yaqing 2010a: International Society as a Process: Institutions, Identities, and China's Peaceful Rise. The Chinese Journal of International Politics, 3. 129-153.

Qin Yaqing 2010b: Why there is no Chinese international theory? In Acharya, Amitav & Buzan, Berry (eds.): Non-Western International Relations Theory: Perspectives on and Beyond Asia. USA, Canada, Routledge, 26-51.

Reus-Smith, Christian 1999: The Moral Purpose of the State: Cultural, Social Identity, and Institutional Rationality. In uő: International Relations. United Kingdom, Princeton University Press,

Shan Chun 2009: On Chinese Cosmopolitanism (Tian Xia), Culture Mandala. Bulletin of the Centre for East-West Cultural & Economic Studies, 8. 20-29.

Shu, Min 2011: Pre-Colonial Southeast Asia and the Tribute System: Balancing in a Hierarchical System. Waseda Global Forum, 8.

Suzuki, Chusei 1968: China's Relations with Inner Asia. In Fairbank, John King (eds.): The Chinese World Order; Traditional China's Foreign Relations. Camb­ridge, Harvard University Press, 180-97.

Suzuki, Shogo 2009: Civilization and Empire: China and Japan's Encounter with European International Society. USA & Canada, Routledge, 35-55.

Tsai, Mon-Han 2011: „This Culture of Ours” politics, confucianism, and East Asian identities. Journal of Political Science and Sociology, 15. 1-20.

Tsang, Eric W. K. 1998: Can guanxi Be a Source of Sustained Competitive Advantage for Doing Business in China? The Academy of Management Executive, 12.

Waltz, Kenneth N. 1979: Theory of International Politics. USA, Addison-Wesley Publishing Company

Wang Gungwu 1968: Early Ming Relations with Southeast Asia: A Background Essay. In Fairbank, John King (ed.) The Chinese World Order: Traditional China's Foreign Relations. Cambridge, Harvard University Press, 34-62.

Watson, Adam 2002: The evolution of international society: a comparative historical analysis. Taylor & Francis e-Library

Wills, James. E. 2011: China and maritime Europe, 1500-1800: trade, settlement, diplomacy, and missions. USA, Cambridge University Press

Womack, Brantly 2012: Asymmetry and China's Tributary System. The Chinese Journal of International Politics, 5. 37-54.

Yun, Peter 2011: Rethoric and Realityof the Tribute System: Interstate Relations in the 10^th – 11^th Century East Asia. (kézirat)

Zhang Feng 2009: Rethinking the 'Tribute System': Broadening the Conceptual Horizon of Historical East Asian Politics. Chinese Journal of International Politics, 2. 545-574.

Zang Yonglin 2001: System, empire and state in Chinese international relations. Review of International Studies, 27. 43-63.

Zhao Tingyang 2009: A World Political Philosophy in Terms of All-Under-Heaven (Tianxia). Diogenes, 221. 5-18.

Zhou Fangyin 2011: Equilibrium Analysis of the Tributary System. The Chinese Journal of International Politics, 4. 147-178.

Nagy örömömre szolgál, hogy első ízben adhatok elő ebben az intéz­ményben és ezen a tanszéken, amelynek sorsát a kezdetektől fogva figyelemmel kísérem.¹ Csaknem egy évtizede annak, hogy utoljára adtam elő Budapesten. Akkori előadásom a Magyar Tudományos Akadémia néprajzkutató munkatársai számára készült, és egy politikai antropológiai témát járt körül: nevezetesen a „korrupció” különféle formáit a szocialista időszak helyi tanácsaiban és hivatalaiban.² Ma elmélyültebben és tágabb időkeretben szeretnék a történelemmel foglalkozni, azaz nemcsak a szocializmussal, hanem a szocializmus előtti időkkel és a posztszocia­lizmussal is.

A legtöbb antropológus (etnológus, társadalom-néprajzos: itt nem látok figyelemre méltó különbséget) terepmunkája közösségét mikrokoz­moszként látja, különösen akkor, ha élete első terepmunkájáról van szó, noha ezt kevesen és ritkán ismerik el. Bevallom, én most is így látom Tázlárt. A falut, amely alig több mint két óra autóútra van Budapest köz­pontjától, és félúton a Duna és a Tisza között, ma jóval kevesebb mint kétezer ember lakja. Éppen azért választottam ezt a régiót kutatásom tárgyául, mert nem tipikus mezőgazdasági szövetkezetek jellemezték. Ez azért alakult így, mert a szétszórt tanyás települési forma és külö­nösen a tanyák körüli értékes szőlőskertek miatt nagyon költséges lett volna bevezetni a szovjet mintájú kolhozokat, amelyeket az 1960-as évek elején sorra szerveztek a vidéki Magyarországon. Egy korábbi munkámban rámutattam arra, hogy a nem tipikus szakszövetkezeti forma jól jellemzi a magyar mezőgazdasági politika rugalmasságát, és a rugalmasság ebben a szektorban jól jellemzi a globális magyar gazdaságot, illetve nagymértékben hozzájárult annak általános dina­mizmusához a szocializmus utolsó évtizedeiben. Ehhez elengedhetetlen volt a mezőgazdasági szektor fejlesztése, hiszen a magyar társadalom a kollektivizálás előtt egy túlnyomóan paraszti társadalom képét mutatta. Az 1940-es években a lakosság legnagyobb része a mezőgazdaságban dolgozott, következésképpen nem meglepő, hogy agrárpártok nyerték meg a háború utáni szabad választásokat.

Azzal magyaráztam Tázlár kiválasztását a falubeli embereknek és a járási hivatalban, hogy ott a szakszövetkezet jelenléte kiváló lehetősé­get biztosított a paraszti gazdálkodás folyamatosságának antropológiai szempontú tanulmányozására. De az igazság az, hogy nem annyira ezen hagyományok dokumentálása, mint inkább a kortárs Magyarország társa­dalmi-gazdasági viszonyainak megismerése motivált. Ezt a célt kiválóan szolgálta egy falusi esettanulmány, ami sokkal inkább mikrokozmosznak volt tekinthető akkor, mint ma, amikor a nemzeti gazdaságban jelentősen csökkent a mezőgazdaság jelentősége, és a tázlári fiatalság Londonba vagy más világvárosokba vágyik.

Sajnos nem tudok eleget arról, hogy mi történik manapság Tázláron, ezért tervezek új terepmunkát a következő években. De félreértés ne essék, történelmi érdeklődésem nem pótcselekvés. Jóllehet a múlt ön­magában is végtelenül érdekes, én soha nem leszek történész. Mint a legtöbb társadalomtudós, engem is elsősorban a múltnak a jelenben játszott szerepe foglalkoztat. Tázláron ez sokat változott az 1970-es évek közepe óta. Első terepmunkám során több levéltárban megfordultam Kecskeméten, Kalocsán és Budapesten. Sok idős emberrel beszéltem a falu történetéről, és adatokat tudtam gyűjteni az 1956-os eseményekről és a helyi szövetkezetek vitás történetéről. De a lakosok jó része egysze­rűen túl elfoglalt volt az ilyen életútinterjús kutatáshoz. Az 1970-es évek közepe a lázas felhalmozás időszaka volt, és a falusiak mind a jövőbe tekintettek: házat építeni Tázlár központjában, fürdőszobát csináltatni, vagy, ha már mindez megvan, beszerezni egy Moszkvicsot vagy egy Ladát. Ugyanakkor azonban a boldog autótulajdonosoknak legtöbbször eszük ágában sem volt eladni lovukat, amely továbbra is számos ház­tartás hűséges támasza maradt.

Ezzel szemben ma nem a kisüzemi gazdálkodás a felhalmozás fő forrása; a falusiak többsége nem dolgozik annyit, mint régen, és több ideje van reflektálni a történelemre. A falu központi terén 1956-os emlék­oszlopot emeltek, felújították a háborús emlékművet, emléktáblák jelzik azokat a házakat, amelyekben az első református iskola és az első pék­ség működött. Az 1970-es években nem voltak olyan helyi kiadványok, amelyek segíthettek volna a helytörténeti kutatásban; 1990 óta egész sereg munka jelent meg, amely bemutatja a szövetkezet(ek), a művelő­dési ház és az iskola történetét. A helyi önkormányzat 1997-ben, a mo­dern adminisztráció megteremtésének 125. évfordulójára megjelentette Tázlár Krónikáját.³ Ez a munka jóval több részletes adatot, eseményt és dátumot tartalmaz, mint amennyit én a Tázlárról szóló monográfiámban említek (Hann 1980).

A következőkben először a falu objektív történetét (Realgeschichte) foglalom össze és megpróbálom ezt Erdei Ferenc fogalmaival értelmezni. Majd a harmadik fejezetben kitérek azokra a közoktatási újdonságokra, amelyek különösen szemléletesen érzékeltetik Tázlár múltjának jelentő­ségét a jelenben, a mostani fideszes kormány alatt. Az idő ideológiája

(temporality) és a Realgeschichte valósága most is szoros kapcsolatban vannak. Végül néhány jelenleg is folyó szakmai (antropológiai) vitára utalok, és megkérdőjelezem, hogy beszélhetünk-e előrelépésekről saját tudományunkban.⁴ A vidéki Magyarországon, 20 évvel a földek privati­zációja után és a tízéves EU-s támogatások ellenére nagyon kevesen látnak ma előrehaladást. Előadásomat azzal a megállapítással zárom, hogy a mai tázláriak nem kevésbé gondolkodnak előre, mint őseik, mégis az idő szubjekív megtapasztalása és társadalmilag, elsősorban politikai­lag konstruált mivolta manapság más, mint a szocializmusra jellemző lineáris, előrehaladó időérzékelés.

II. A történelmi elmaradottság és a szocialista civilizációs folyamat

A jövőtől a múlt felé való fordulást jól jelképezik a jelenlegi polgármes­ternek a faluközpont perifériáján, a Soltvadkert felé vezető út mellett egy új ipari negyed létrehozására tett erőfeszítései. Mivel röviddel a munkálatok megkezdése után emberi maradványokra bukkantak, az építtetők Kecskemétről hívtak régészeket leletmentő kutatás céljából. Az ásatás során csontvázak százai kerültek elő, és a közelmúltban egy középkori templom alapzatára is rábukkantak. Ez utóbbi felfedezés már csak azért is érdekes, mert ezt a helyet a falusiak emberemlékezet óta Templomhegy néven ismerik. Ez az elnevezés az 1970-es évek óta iz­gatta a fantáziámat, mert a környék teljesen sík, ameddig a szem ellát. A régészek szerint ezen a helyen már szarmata település is volt, később jöttek a hunok; a falu az Árpád-korban még virágzott, ám 1241 körül áldozatul esett a tatárjárás pusztításainak.

A Tázlár név az 1279 és 1429 közötti dokumentumokban fordul elő először, de nem világos – legalábbis előttem -, hogy ez mennyiben jelölt állandó települést az oszmán hódítás előtti időszakban. Az azonban való­színű, hogy a XVII. században nem volt itt település. A XVIII. században a tázlári pusztát a 20 km-rel távolabb élő kiskőrösi szlovákok vették bérbe a Wattay családtól (pomázi nemesek). A XIX. század folyamán a föld fokozatosan elaprózódott. Kezdetben nemesek és gazdag parasztok vettek itt óriástáblákat, amelyeken házat építettek, és nagyobb területen gazdálkodtak, majd új bevándorlók érkeztek, elsősorban Szeged környé­kéről, akik családi gazdálkodóként azt remélték, hogy a tázlári nagyobb birtok jobb lehetőséget kínál a gazdálkodásra, mint azok a törpebirtokok, amelyek megöröklésére a túlzsúfolt szülőfalvaikban kilátásuk lehetett. Sokuknak azonban csalatkozniuk kellett. Igaz, hogy a Templomhegy körüli terület földminősége viszonylag jó, de a Duna-Tisza közének je­lentős szakaszai annyira homokosak, hogy vagy teljesen alkalmatlanok a gabonafélék termesztésére, vagy pedig olyan alacsony terméshoza­múak, hogy még nagy területen sem biztosítják az önfenntartást. Ilyen például az úgynevezett Szanksarok, amely a XX. század elején ennek ellenére viszonylag nagy népsűrűségnek örvendett. Ezenközben nagy területek, különösen erdők megmaradtak a távol – Pomázon – élő ne­mesek tulajdonában.

A két világháborút követő földreformok nem befolyásolták jelentősen Tázlár életét. Ezeknél nagyobb hatással volt az első szocialista évtized drasztikusan egyenlősítő politikája, amely megszüntette a birtok mérete és a társadalmi pozíció vagy osztály összekapcsolódását. A múlt szá­zad első felében nem sok minden történt az intézményi fejlődés terén. A számottevőbb vallási felekezetek saját gyülekezeteket hoztak létre, és 1906-tól kezdve az egyik nagy majorsági épület katolikus templomként szolgált Tázlár Felsőtelepén. A lakosság legnagyobb része elszigetelt tanyákon élt és dolgozott. 1907-ben, amikor újravonták a közigazgatási határokat, a régi Tázlár nevet – nem világos, hogy milyen meggondolás­ból – a Prónayfalva elnevezés váltotta fel. Az evangélikus Prónay Dezső báró közismert nacionalista volt, de a jelek szerint soha nem kereste fel a faluközösséget személyesen, és nem gyakorolta azt a patrónusi szerepkört sem, amelyet talán elvártak tőle a lakosok. A központi intéz­ményesítést sokáig a felekezetek által a falu két nagyobb központjában létrehozott elemi iskolák képviselték. Ezek szaporodtak a Horthy-rend­szer alatt: gróf Klebelsberg Kunónak köszönhető, hogy 1930-ban még a zsúfolt Szanksarokban is népiskola épült. Sőt, amikor világossá vált, hogy az egyetlen állami téglából épített tanterem nem elég, a helyiek össze­fogtak és hozzáépítettek egy másikat, ezúttal vályogból. A tanár mellett a római katolikus plébános irányította a tanyai iskolát. A II. világháború alatt épült az Alsótelep szélén az úgynevezett ONCSA-telep: egy házsor a legszegényebbeknek.

1945-ben a falu úgy döntött, hogy megválik a Prónayfalva névtől, és kérvényt nyújtottak be a Belügyminisztériumnak, amelyben a Dózsafalva elnevezést javasolták. A minisztérium azonban elutasította kérésüket. 1947-ben a falugyűlés megszavazta a Tázlár név vissza­vételét, amely ez alkalommal elnyerte a minisztériumi jóváhagyást. Alig egy évvel később az egyházi iskolákat államosították. A régi tanári személyzet a helyén maradt, de a vallást kitiltották az iskolákból, és a tanároktól elvárták, hogy ne gyakorolják vallásukat. A következő évben – 1949-ben – rendkívüli gyűlést hívtak össze, ezúttal azért, hogy megünnepeljék Sztálin 70. születésnapját. A tázláriak gratuláló táviratot küldtek a Kommunista Párt megyei pártbizottságának. Szaba­di Pál a Krónika közvetlen következő mondatában lakonikusan közli, hogy ugyanabban az évben a falusiak lerakták egy új, nagy katolikus templom alapkövét Tázlár Alsótelepén, amely később a szocialista falu központját alkotta (Szabadi 1997, 122).

Az első szocialista évtizedeket rendszerint kegyetlennek és re­presszívnek jellemzik a történészek. A magánháztartások szempont­jából ez kétségtelenül igaz Tázláron is, különösen, ha ezt az időszakot a szocializmus utolsó két évtizedével hasonlítjuk össze. A hetvenes években még éltek a keserű emlékek az erőszakos betakarításokról és a kulákok elleni kampányokról. A faluközpont azonban ennek ellenére sokat fejlődött az 1950-1960-as években. Először a katolikusok és a reformátusok gazdagodtak új templomépülettel, majd 1961-ben megnyílt a szép, új iskola és a művelődési ház. A vallásos és világi szférák így szigorúan elkülönültek egymástól. A lakóhelyváltás többirányú volt: a tanyáról a faluba és a faluból a városba. Azok számára, akik a központ­ban felépített családi ház kedvéért hagyták el tanyájukat, az elektromos áram és a vezetékes víz számított fő vonzerőnek. Ugyanakkor a gyors iparosítás ezen évei alatt sokan végleg elköltöztek a faluból, például Csepelre. Így történt, hogy egy generáció alatt Tázlár lakossága felére csökkent. Kiürült a Szanksarok, és 1975-ben lebontották a Klebelsberg-féle iskolát. Természetesen sok kivándorló továbbra is szoros kapcso­latot tartott fenn a faluval. Voltak olyanok is, akiket a faluban maradt család segített, különösen akkor, amikor a felhalmozás lehetősége (főleg disznótenyésztés formájában) korábban nem látott bőséget hozott a falusiaknak. Ebben a folyamatban óriási szerepet játszott a rugalmas típusú szövetkezet. Ugyanis a két szakszövetkezet segítsége nélkül a háztartások nem profitálhattak volna az 1968 utáni, az új gazdasági mechanizmus keretében megnyílt lehetőségekből, amelyek biztosították számukra a mezőgazdasági termelés alapjait (gépellátást, olcsó tápot) és a piaci értékesítést. A „gyenge adottságú” szövetkezet rendszeres állami támogatásban részesült.

Ezen összefoglalás után felmerül a kérdés, hogyan is juthatunk el Szabadi Pál Tázlár-krónikájától a gazdaság és társadalom strukturális átalakulásainak makrokozmoszához – Magyarországon, Közép-és Kelet-Európában és talán még általánosabb szinten is? Ha Tázlárt szélesebb kontextusokban akarjuk értelmezni, elsőként talán Arie den Hollander úttörő tanulmányát az „európai határvidékről” kellene idézni, ami két részletben jelent meg a Comparative Studies in Society and Historyban (1960-1961). Den Hollander Frederick Jackson Turner észak-amerikai téziseire támaszkodva világította meg a XVIII. századi Kárpát-meden­cében az oszmán csapatok visszavonulását követő visszatelepedési folyamatot. Korábbi munkámban gyümölcsözőnek találtam a határvi­dék-szemlélet összekapcsolását a magyar történészek XIX. századi kapitalizmustanulmányaival, amelyek szerint a demográfiai átmenet és az ipari munkahelyek hiánya ezreket űzött el otthonukból (Hann 1979). Miért menne valaki az észak-amerikai „Vadnyugatra”, ha szűzföldeket is lehet gyarmatosítani ötven mérföldnyire nyugatra a szülőfalutól? Ezeket a folyamatokat a Duna-Tisza közén elsősorban a szegedi néprajzkutató, Juhász Antal elemezte részletesen (Juhász 1997).

Röviden összefoglalva: a földrajztudósok, demográfusok, gazdaság­történészek és gazdasági antropológusok munkái mind fontosak ahhoz, hogy Tázlár történetét a maga teljességében lássuk. De ahhoz, hogy érdemben megértsük a „nagyobb képet”, és ugyanakkor élethűen lát­tassuk, hogy milyen volt a szocializmus előtti paraszti generációk élete a határvidéken, máshová is kell tekintenünk. Mindkét dimenzió fellelhető Erdei Ferenc (1910-1971) munkájában.

Erdei Ferenc Makón, a Szegedtől keletre fekvő, hagymatermeléséről híres mezővárosban született, majd a Szegedi Tudományegyetemen jo­got tanult. Később, a Márciusi Front bukása után megalapította a Nemzeti Parasztpártot, és egyre inkább a népi mozgalom radikális balszárnyával azonosult. 1944 és 1956 között több miniszteri tárcája volt, de ezekben az években nem sikerült a magyarországi sztálinizmus lényegén változ­tatnia. Nagy Imre reformvonalához való lojalitásáért 1956 után majdnem az életével fizetett. De Kádárnak szüksége volt Erdeire a tervezett kol­lektivizálás miatt, és ezért hozatta ki a szovjet fogságból. Erdei Ferenc több vezető tisztséget töltött be 1971-ben bekövetkezett haláláig, de talán még nagyobb jelentőséggel bírt a kulisszák mögötti tevékenysége. Fehér Lajossal és más reformorientált politikussal együtt sikerült elérnie azt, hogy a magyar mezőgazdaság kollektivizálása jelentősen eltért a szovjet mintától. A szocializmus utolsó évtizedei alatt csendes forradalom történt a magyar vidéken, amely kulcsszerepet játszott a Kádár-rendszer tágabb „társadalmi kompromisszumában”.

A sikerek dacára Erdei pályája és politikai utóélete viszontagságos­nak mondható: a munkásmozgalomban sokan azért tekintették gyanús elemnek, mert megkérdőjelezhetetlen hűség fűzte a faluhoz, és mind­végig büszke maradt saját paraszti származására, míg a liberálisok és más antikommunisták azért átkozták ki az elmúlt évtizedekben, mert, úgymond, „lepaktált” a kommunistákkal és végigasszisztálta a kollektivi­zálást. Kétségtelen, hogy a politikai nyomás rányomta bélyegét a vidéki modernizáció e nagy teoretikusának tudományos munkájára, mégis úgy érzem, hogy a jelenleginél jóval több elismerést és megbecsülést érdemel.⁵ Röviden, az egyetem elvégzését követően, amikor még Makón dolgozott a hagymatermelők szövetkezetében, Erdei Ferenc motorkerék­páron járta be a Duna-Tisza közét, hogy első kézből származó adatok­kal dokumentálja, hogyan éltek a parasztok egy olyan korban, amelyet gazdasági válság és geopolitikai bizonytalanságok jellemeztek. Az ebből a tapasztalatból született Futóhomok című könyve a szociográfia egyik klasszikusa. Nem tudom, hogy járt-e éppen Tázláron (illetve akkor nevén Prónayfalván), de annyi bizonyos, hogy ezt a vidéket jól ismerte, innen indulva tört át a katonai fronton 1944-ben, hogy csatlakozzon a Szege­den állomásozó szovjet hatóságokhoz. „Minden falusi mag nélkül” – így jellemezte Prónayfalvát és még néhány sokfelől benépesült települést, amelyek tanyavilágában nyilvánvalóan más állapotok uralkodtak, mint Makón, Kiskőrösön és hasonló „mezővárosokban”, ahol a mezőgazda­ság ugyan fejlettebb volt, de a technikai fejlettségnek ellentmondott a generációk óta összetartozó közösség tudata, ami gátolta a termelőerők fejlődésének megfelelő osztályképződést. Az olyan településeket, mint Prónayfalva azonban gazdasági alulfejlettségük ellenére magas fokú társadalmi rétegződés jellemzett, és a szórványtelepülés-forma tovább korlátozta a kollektív fellépés lehetőségét.

Húsz évvel később a Futóhomok harmadik kiadásához írt előszavában Erdei jobban elmélyült az elméleti kérdésekben. Úgy érezte, hogy koráb­bi elemzése Kiskőrösről téves volt, mert fiatal fejjel nem ismerte fel az osztályharc valóságos jellegét. Későbbi munkái szintén nem mentesek a közvetlen politikai hatásoktól. Nagyobb jelentőséggel bírnak azon írásai, amelyek az 1940-es évek elején egy kiskunszentmiklósi tanyán csendőri felügyelet mellett készültek. Ugyanez vonatkozik egy befejezetlen, szin­tetizáló tanulmányára a „két világháború közötti Magyarországról”, amely poszthumusz jelent meg (Erdei 1976). Ez utóbbiban, de már hamarabb is, pl. A magyar paraszttársadalom (1942) című művében, Erdei nagyon is kritikusan értelmezi azokat a „kvázi-feudális” struktúrákat, amelyek jól megfértek olyan elemekkel, amelyek kétséget kizáróan modernnek számítottak, nevezetesen a kapitalizmus által megteremtett városi proletariátussal. A magyar polgárosodást hátráltatta a két világháború közötti időszak reakciós politikája, és a parasztok lettek a modernizá­ciós kudarc legnagyobb áldozatai. Az az elképzelés, hogy a kisgazdák polgárosodnak, és önként belépnek a holland mintájú szövetkezetekbe, tarthatatlannak bizonyult azokban az években, amikor a kommunisták konszolidálták hatalmukat. Erdei is a kollektivizálás mellé állt.

Ez persze nem tetszett mindenkinek; a legtöbb népi író számára mindig is idegen maradt a téesz. Szelényi Iván úgy vélte (1988 54, 6): Erdei fel­áldozta ifjúkorának eszméit a marxista osztályelemzés oltárán. A liberális szociológus szerint a fiatal Erdeinek volt igaza, mind tudományosan, mind pedig erkölcsileg. Szerencsére – így Szelényi – Erdei halála után a magyar falu képes volt visszatérni a „megszakított polgárosodás” útjára. Így tehát Szelényi Erdeinek a polgárosodással kapcsolatos fiatalkori fej­tegetéseit gyümölcsözőnek tartja, annak ellenére, hogy a szerző később reménytelenül kompromittálta magát azáltal, hogy titokban csatlakozott a Kommunista Párthoz, illetve kiszolgálta annak politikáját.

Tázlár példája az én szememben Erdei munkásságának kevésbé kri­tikus értelmezését teszi lehetővé. Véleményem szerint Erdei mindvégig hű maradt paraszti gyökereihez. Noha nem rendelkezett társadalomtu­dományi diplomával, „ösztönös” összehasonlító társadalomtudósnak tekinthető. Gyermekkorát részben tanyán töltötte, de ahogyan az Alföld más városaiban is, a Makó körüli elszigetelt tanyák szorosan kapcsolód­tak a városhoz, és sok családnak volt saját háza a központban, a me­zőgazdasági szezonban szállásul szolgáló tanya mellett. Erdei számára megrázkódtatást jelentett annak felismerése, hogy van olyan tanyavilág, amelynek nincs ilyen civilizációs központja. De Erdei látókörét tovább szélesítette az 1935-ben Svájcba és Hollandiába tett utazása, amelynek során különösen nagy hatást gyakoroltak rá az ott látott mezőgazdasági szövetkezetek. Magyarország elmaradottságáról szóló elméleti munkái a nyugati viszonyokkal való behatóbb megismerkedés közvetlen eredmé­nyeinek tekinthetők. Világossá vált az a szakadék, amelyet az országnak át kellett ugrania, noha a népi mozgalom bal szárnyának embere, Erdei Ferenc, nem hitt abban, hogy a kapitalizmus importálása lenne a meg­felelő válasz a gazdasági elmaradottságra.

Erdei kulcsfogalma tehát a polgárosodás (embourgeoisement), amelyet később Szelényi és más szociológusok is átvettek. Az 1980-as években tökéletesen helyénvalónak látszott a fogalom újrafelfedezése, hogy értelmezhetővé tegye az országban végbemenő folyamatokat, például a parasztságnak a „gazdagodjatok” jelszóra való reakcióját. A polgár ugyanakkor egy másik kontextusban is előtérbe került: a polgári társa­dalom az angol civil society standard magyar fordítása. A polgári és a burzsoá közötti ellentmondások reménytelenül problémássá tették ezt a terminust a szocialista ideológusok számára. Erdei Ferencnek is el kellett határolnia magát a kifejezéstől (és átfogalmazni korábbi kijelentéseit, mint ahogy ezt pl. a már említett Futóhomok harmadik kiadásához írt előszavában is megtette). De későbbi munkáinak (pl. Város és vidéke, 1971) beható vizsgálatai világossá teszik, hogy alapvető érdeklődési köre nem változott. Elsősorban a falu és város közötti történeti egyensúly helyreállítására törekedett, valamint arra, hogy azok az emberek, akikkel olyan erőteljesen azonosult, a városiakhoz hasonló esélyekkel léphesse­nek a modernitás rögös ösvényére. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy Erdei egyfajta vidéki „proletarizálódási” programban gondolkodott volna. Ellenkezőleg, nagyon is felismerte a háztáji termelés és a gazdasági ösztönzők jelentőségét. Ezen az alapon adott tanácsot Fehér Lajosnak, Nyers Rezsőnek és más olyan döntéshozóknak, akiknek decentralizációs politikája a szocializmus utolsó évtizedeiben lehetővé tette a „szocialista vállalkozók” megjelenését a vidéki Magyarországon. Más szavakkal, a polgárosodás – Szelényi érvelésével ellentétben – nem Erdei ellenére, hanem éppen ellenkezőleg, az ő közreműködésével következett be.

Akárcsak a német Verbürgerlichung, a magyar polgárosodás fogalom is kétértelmű. Erdei feltehetően soha nem kívánt a magyar vidéken egy új kapitalista osztályt látni, ehelyett a parasztság hagyományainak és „falusi műveltségének” megőrzése, és a kvázi-feudális egyenlőtlenségek meg­szüntetése mellett tört lándzsát. Fiatalkori írásaiban gyakran használta a civilizálódás fogalmát. Mondhatni, egész életében a mezőgazdasági szektor civilizálódásának híve volt. Ez egyfelől a nyugati országok fejlett termelőerőihez való felzárkózást jelentette. Erdeit nem vonzották a ka­pitalizmus külföldi modelljei (legkevésbé a nem-magyar elemek Magyar­ország eltorzult piackapitalizmusában, ezt el kell ismerni, hangsúlyozva azt is, hogy nem volt antiszemita). Azokat a civilizációs intézményeket kívánta megszilárdítani, amelyeket a magyar parasztok történetileg hoz­tak létre azokon a nagyobb településeken, ahol a népesség az oszmán hódítás következtében különösen koncentráltan élt.

Ha elvonatkoztatunk az Alföld regionális sajátosságaitól, akkor azt mondhatjuk, hogy Erdei a városi kultúra falusi meggyökereztetését támogatta. Ebben az értelemben példaértékű az én Tázlárról készült beszámolóm. A korai szocialista évtizedekben a szegényebbek elhagy­ták a tanyákat, pl. a Szanksarokban, és vagy beköltöztek az új faluköz­pontba, vagy pedig továbbvándoroltak a távolabbi városok nyújtotta munkalehetőség reményében. A faluközpontban az állam új utakat és járdákat épített, és gondoskodott arról, hogy a lakásokba alacsony áron bevezessék a vezetékes vizet és az elektromos áramot. Szövetkezeti üzletek és éttermek nyíltak. Létrejött a szocialista tanács, később pedig a mezőgazdasági szövetkezetek. Az állam új iskolát épített, miközben fokozatosan felszámolta a félreeső tanyák régi kis iskoláit. Kulturális in­tézményeket alapított, mint például a tágas művelődési házat, könyvtárat és egy jól felszerelt tornatermet.

Mivel mindez egybevágott a szocialista modernizációs projekttel, első látásra úgy tűnhet, hogy itt mindössze az új, felülről diktált politikai-ideo­lógiai program megvalósításáról volt szó. Ez azonban nem egészen így van, mivel Tázláron a hatalom ugyanezen birtokosai gondoskodtak arról is, hogy új, nagy templomok épüljenek a faluközpontban. Az 1950-es évek megtorpanásai ellenére a templomépítések még a nagy világi fejlesztések előtt lezáródtak; és nemcsak az építőanyagot, hanem a munkaerő nagy részét is a szocialista brigádok biztosították!

III. Változások a mai faluban

Előadásom keretei nem teszik lehetővé, hogy bemutassam az utolsó két évtized minden változását, így csak nagy vonalakban vázolom a legfon­tosabb tendenciákat. Tázláron, mint ahogyan máshol is, visszaadták a földeket. A rendszerváltás után a szövetkezet még tizenöt évig működött, igaz, hogy már jóval korábban elvesztette a falu gazdaságában játszott központi koordináló szerepét. Az a támogatás azonban, amelyben né­hány magángazdálkodó manapság az EU mezőgazdasági politikájának keretében részesül, messze nem kompenzálja őket a szocialista időszak jóval nagyvonalúbb mezőgazdasági segélyezésének elvesztéséért. Min­den ágazatban csökkent a termelés.

A mezőgazdaságon kívüli munkalehetőségek erősen összeszűkültek, mind a formális, mind pedig az informális szektorban. Az általános euró­pai gazdasági válság hatására csökkent a kereslet a drága jachtok iránt, amelyeket Tázláron a kilencvenes évek óta gyártanak, és Hollandiába exportálnak. Ez volt az első és utolsó beruházás a tervezett ipartelepen. Még van remény, hogy a kecskeméti régészek visszatérnek és folytatják munkájukat a középkori templom körül, de ehhez pénzre van szükség, miközben az országos pályázatok egyre nehezebben elnyerhetők. Ha sikerül, akkor esetleg azt a néhány személyt alkalmazzák majd, akiket je­lenleg az önkormányzat foglalkoztat minimális munkabérért. A hajógyáron kívül egyetlen olyan üzem működik, ahol a dolgozók száma meghaladja a tízet. Ez a műanyagüzem, amely egy régi katolikus iskola épületében található, sikeresen túlélte a szakszövetkezet összeomlását annak kö­szönhetően, hogy a vezetők még a kilencvenes években megvásárolták és okos beruházással működtették tovább. A bérek ugyan alacsonyak, de szemben a hajógyárral, bőven van megrendelés, mert fő termékük a legolcsóbb műanyag palack, és nem a luxuscikk.

A jelenlegi gazdasági és foglalkoztatási helyzet nem sokban különbö­zik a 2010 előttitől. Mégis azóta sok szó esik arról mind a magyar, mind pedig a külföldi sajtóban, hogy milyen változásokat hozott Orbán Viktor fideszes kormánya. Külföldön elég sokat lehet olvasni ezekről a nagy politikai kezdeményezésekről, amelyek többek között azt a célt szolgál­ják, hogy a kormány a sajtót és a bíróságot egyre jobban a befolyása alá vonhassa. A roma és a zsidó kisebbségekkel kapcsolatos incidensek ugyancsak gyakori témák a német sajtóban. Ezzel szemben kevesek számára ismert (beleértve sok magyar állampolgárt), hogy milyen vál­tozások mennek végbe nap mint nap a falu életében, például egy olyan kulcsfontosságú intézményben, mint az iskola, ahonnan nem szivárognak ki a kisebb-nagyobb konfliktusok. Engedjék meg, hogy a következőkben erről számoljak be, Tázlárt hozva például.

Az új állami általános iskola 1961-ben nyílt meg az új faluközpontban. Miután 1978-ban megszüntették a felsőtelepi iskolát, az összes tázlári gyerek ide járt. Akkoriban egy Nyugatról érkezett, a magyar parasztgaz­daság átalakulásával foglalkozó kutató számára nemigen volt lehetséges az iskola gyakori meglátogatása, illetve tanulmányozása. Tudtam, hogy a tanárok között többen párttagok voltak. Az igazgatóhelyettes volt egyben a helyi párttitkár. Ezekkel az emberekkel csak későbbi tázlári látogatása­im során tudtam többet beszélni. Az akkori igazgatónő nem volt párttag. Mária néni (mindenki így ismerte) 1947-ben került az akkori református iskolába. A vallás gyakorlása számára tiltott volt. Más tanár időnként eljárt a templomba, de a hetvenes években, amikor a hittant nem az iskolában, hanem a templomban tanították és a beíratott gyermekek száma egyre csökkent, az igazgatónő ezt nem tehette…

Párttagok és pártonkívüliek együtt játszottak az úgynevezett tanári zenekarban, amelyet különösen a lakodalmakra hívtak meg szívesen. Vezetője az igazgatóhelyettes volt, egy tehetséges sváb férfi, akinek édesapja a háború végén esett el, és aki aztán magyar nevet kapott ne­velőszüleitől. A Szanksarokban kezdte pályafutását, később szép házat épített a faluközpontban, ahol most is lakik. Az ő ötlete volt, hogy 1981-ben az iskola, a könyvtár és a művelődési ház hivatalosan egyesüljön (a gyakorlatban ez a három intézmény már évek óta az ő irányítása alatt állt). Sok évig ő vezette az Általános Művelődési Központot, egy ideig megyei tanácstagként tevékenykedett, és a Kádár-rendszer utolsó évei­ben, miután az előző tanácselnököt sikkasztás miatt elítélték, a tanácsház vezetését is ő vette át. 1994-ben eredménytelenül indult a polgármes­ter-választáson. Noha sokan elismerték tehetségét és becsületességét, a Kisgazdapárt nem tűrte, hogy egy volt kommunista kerüljön megint a falu élére. Manapság nyugdíjasként még mindig bejár az iskolába zenét tanítani, focizik fiatalabb kollégáival a falu kis pályáján, és a játékot követő ún. „harmadik félidőben” már régen nem számít a világnézet, pláne nem a régmúlté. Ahogy a szocializmus alatt, úgy most is több tanár ül a falu képviselő-testületében. De a testület által 2012-ben hozott határozatot nemcsak a volt vezető, hanem sokan mások is furcsállták.

A tázlári iskola gyorsan, a tanárokkal és szülőkkel való szélesebb körű konzultációt mellőzve került a római katolikus egyház kezébe. Az iskola ma II. János Pál pápa nevét viseli, és a keceli intézmény „kirendeltségé­nek” tekintik. (A keceli intézmény korábban Arany János nevét viselte, de úgy döntöttek, hogy az elhunyt lengyel pápa neve jobban jelzi az új keresztény irányzatot.) Amint az szokásban van a szocializmus vége óta, az iskolai hittanoktatásról a katolikus pap és a kálvinista lelkész gondoskodik. Ami egészen új, az az, hogy keresztek díszítik minden osztály falát, és az iskolaév kezdetét és végét nem a kultúrházban, hanem a római katolikus templomban ünneplik a tanárok és a gyerekek. Ezenkívül ugyancsak a templomban tartják II. János Pál emléknapját, amelyet, mivel október 22-ére esik, össze lehet kötni az 1956-os forra­dalom megünneplésével.

Hogyan lehetséges mindez? A polgármester szerint a döntés alapvető oka az volt, hogy az illetékesek attól tartottak, hogy a tanulók csökkenő létszáma miatt a nyolcosztályos általános iskola előbb-utóbb elveszíti felső tagozatát. Ilyen körülmények között biztosabbnak látták a jövőt az egyház kezében, mint a kormány által létrehozott szekuláris Klebelsberg Intézményfenntartó Központ fennhatósága alatt.⁶ Faluszerte ugyanis az a hír járja, hogy a Kiskőrösön székelő KLIK több tanárnak, sőt magának az igazgatónak a leváltását tervezte, és ezzel magyarázható az iskola gyors átigazolása. A tanárok ezáltal elvesztették közalkalmazotti státusukat és talán cafeteria-juttatásukat is. De egyelőre biztosabbak az állások. A tanárok számára nem kötelező a vasárnapi istentiszteleten való rész­vétel. Hasonló a helyzet a szomszédos településeken is, ahol alig maradt állami iskola. Az egyháznak elvileg el kell fogadnia a más világnézeteket, és kötelessége a heti két hittanóra helyett az igénylőknek etikaoktatást biztosítani. Tázláron büszkén említette az igazgató, hogy a 130 gyerek közül egyetlenegy sem élt ezzel a lehetőséggel. Újdonság még az is, hogy 2013-tól kezdve nemcsak a katolikus káplán és a református lelkész tanítja a hittant, hanem rendszeres óraadó a bócsai lutheránus pásztor is, aki az iskola hat evangélikus tanulójának viseli gondját.

2013 nyarának végén az iskolai tanévnyitón és a pár nappal későbbi ünnepi szentmisén alkalmam nyílt azokkal a személyekkel elbeszélgetni, akik kulcsfontosságú szerepet játszottak a helyi oktatás megreformálá­sában. A polgármester és az iskolaigazgató egyetértettek abban, hogy az iskola puszta megőrzésén túl erkölcsi szempontból is haszna volt az egyházzal való szoros kapcsolatnak. A református és lutheránus lelkészek ugyancsak jelen voltak az ünnepélyen, és rövid felszólalással járultak hozzá a mise ökumenikus befejezéséhez. A református lelkész elmesélte, hogy a kilencvenes években egyháza hogyan kapott kárpótlást az államosított iskolaépületért, és hogyan fordították a pénzt a templom tornyának renoválására. Hozzátette, hogy véleménye szerint a felekezeti arányok szükségessé teszik, hogy Tázláron a katolikus egyház vállalja a vezető szerepet; de Kiskunhalason és Szankon vannak református isko­lák is, és fontos, hogy a felekezetek jó kapcsolatban legyenek egymással. Az iskolaigazgató elismerte, hogy nem volt könnyű az iskolai tanrendet úgy átszervezni, hogy a tanulók három különböző helyre mehessenek hittanra, de megoldották.⁷ A mindennapi tanítás közös imával való elkez­dése időközben elfogadott gyakorlattá vált.

Az évnyitó további újdonsággal is szolgált. A tervek szerint ebben az iskolaévben a napközis ebédet ugyancsak közös imádság előzi meg, amely tavaly óta bevett gyakorlat a helyi óvodában. Mindezt az igazgató évnyitó beszédének legvégén jelentette be, és a bejelentést a jelen lévő szülők minden különösebb reakció nélkül fogadták. Arckifejezésük alap­ján úgy tűnt, hogy sokkal jobban érdekelte őket az igazgató beszédének néhány korábban elhangzott pontja. Többek között az, amikor hangsú­lyozta, hogy ha a tanulónak mindenképpen muszáj mobiltelefonját az iskolába hozni, akkor ezt kötelessége megérkezéskor leadni; valamint hogy a piercing és a hajfestés nem iskolába való, és nem teszi szebbé a gyerekeket. Erre még a pódiumon helyet foglaló fiatal, reverendás káplán is, akit az új iskolásokról való gondoskodással bíztak meg, mosolyogva bólogatott. Segített a kicsiknek egy másik új rituálé véghezvitelében, amely egy újonnan kitalált eskütételből állt. A gyerekek a felszólításnak nagy nehezen engedelmeskedve megígérték, hogy jó tanulók lesznek és mindig szót fogadnak a tanító néninek. Az évnyitó utolsó ünnepélyes mozzanata nem változott az évtizedeken keresztül: mindenki felállt és elénekelték a Himnuszt.

Napokkal később is ezen a különleges keveréken töprengtem, hogy vajon merre forog az idő kereke Tázláron, miközben egy idős paraszt­emberrel beszélgettem a régi katolikus népiskoláról. Keserűen emléke­zett arra a néhány évre az 1930-as években, amikor iskolába küldték, mielőtt elszegődött cselédnek. Különösen az nem tetszett neki, amikor minden nap 12-kor harangozták az Angelust. Noha családja kommunis­ta volt, mégis alkalmazkodniuk kellett, ha apja nem akarta elveszíteni községházi állását. Egyetértettünk abban, hogy ilyen tekintetben nincs túl nagy különbség a harmincas évek és 2013 között, amikor a felekezet nélküliek kénytelenek alkalmazkodni. Amikor elbúcsúztam tőle, minden kommentár nélkül megmutatta nekem azt az üdvözlő lapot, amit nemrég Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől kapott kilencvenedik születés­napja alkalmából.

IV. A posztszocialista jelen elméleti megközelítése

A legtöbb olyan intézmény, amelyet a szocialista civilizációs folyamat ré­szének tartok, ma is megvan Tázláron. Igaz, a tanácsépületet átkeresztel­ték, de csak a mezőgazdasági szakszövetkezet tűnt el teljesen. Meg kell jegyezni, hogy azok közül, akik elvben tiltakoztak a szövetkezetek ellen, akad ma olyan, aki szívesen visszahozná őket, hogy koordinálják a ter­melést és a piaci értékesítést , és biztosítsanak egy minőségi színvonalat, ami előfeltétele annak, hogy megfelelő kereslet legyen a környék boraira. A helyi önkormányzatnak nincs pénze nagyszabású befektetésekre, és olyan fontos közösségi feladatokat, mint a művelődési ház régóta ese­dékes tatarozása, csak a rendszeresen versenyeztető pályázatok révén érkező külső segítséggel lehet megvalósítani. A polgármester egy ideig azt remélte, hogy új üzleti befektetők jönnek majd a faluba, de ahogyan már írtam, a régészeti lelőhely előkerülése után erre semmi esély nem maradt. A polgármester független ugyan, de 1994-ben a Kisgazdapárt támogatásával választották meg, amely akkor a legnépszerűbb párt volt a faluban, és bizonyos, hogy közelebb áll a Fideszhez, mint az MSZP-hez, amelyik ma igen kevés tagot mondhat magáénak Tázláron. Szervezett pártélet a faluban nincsen, bár a 2010-es választások előtt a Jobbik erősen megélénkült.

A fennmaradó időben arról szeretnék beszélni, hogyan értelmezhet egy antropológus elméleti síkon egy ilyen változást. Erdei Ferenc gondolatai népi modernizációs elméletnek tekinthetők. Éppúgy, mint az 1970-es évek falusi lakói, Erdei is úgy látta, hogy van haladás, fejlődés, az idő kereke előreforog. De húsz évvel azután, hogy eldöntötték: a földet újra magánosítani kell egy olyan komplex eljárás keretében, ami „kompen­zációt” ígért a szocializmusban elszenvedett károkért, és miután újra egyházi kézbe adták az iskolákat, jogos a kérdés, hogy mindez nem magát a fejlődést kérdőjelezi-e meg: nem arról van-e itt szó, hogy jelen­tős folyamatok az ellenkezőjükre fordulnak? A modernizáció standard szociológiai elméleteiben gyakran szerepel a szekularizáció fogalma: a vallás „alrendszer” lesz, amely élesen elválik a politikum szférájától és láthatatlan a közéletben. A mai Magyarországon ez nem így van. Az is világos, hogy felélesztik azokat a szimbólumokat, amelyek komoly mozgósító erővel rendelkeztek a szocializmus előtt. Nemcsak a vallási ereklyékre gondolok itt (el ne felejtsük, hogy a Szent Jobbot már a szo­cializmus összeomlása előtt Budapesten nyilvánosan körbehordozták), hanem a gombamód szaporodó turulszobrokra, a sámánszertartások újraéledésére, a rovásírás népszerűsítésére, a régi katonai és félkatonai egyenruhák új kultuszára, a nemesi címekre és az Erdei által keményen bírált kvázi-feudális társadalom emlékét idéző más relikviákra.

Nagy óvatosságra kényszerül az antropológus, ha részleteiben kívánja megragadni, hogy mi is megy végbe a mai Magyarországon, különösen Johannes Fabian 1983-ban a Time and the Other (Az idő és a másik) című munkájának megjelenése óta. A tanulmány kulcsszava az egyide­jűség (coevalness, Gleichzeitigkeit). Sok korai antropológus elkövette azt a hibát, hogy megtagadta az egyidejűséget azoktól a népektől, akikről írtak, úgy ábrázolva őket, mintha „kívül állnának az időn” (Thomas 1989), vagy pedig „szinkronikusak” lennének (Lévi-Strauss 1973). Ha egyáltalán bebocsátást nyertek a nyugati világ diakronikus idejébe, akkor sem voltak egyenrangú résztvevői az antropológus idejének, hanem születésüknél fogva elmaradottak és alsóbbrendűek. Az afrikanista Fabian kritikája elsősorban a nem írásos kultúrával rendelkező társadalmak nyugati megjelenítésére vonatkozott. De explicite is támaszkodott Edward Said Orientalism (Orientalizmus) című, 1978-ban publikált, immár klasszikussá vált munkájára, amely hasonló fejtegetést kínál az ázsiai, különösen pe­dig a muszlim társadalmak nyugati szerzők általi eltorzításáról, amellyel saját felsőbbrendűségüket hangsúlyozták.

Az elmúlt években a történészek és antropológusok közelebb hozták a Nyugathoz ezt a kritikát, pl. a Bizánci Birodalom és a keleti kereszténység „másságával”, vagy pedig a hidegháború és a posztszocialista időszak ál­tal produkált ellentétekkel kapcsolatos munkáikban (Bakic-Hayden 1995, Hann 1996). Fabian terminológiája még Nyugat- és Kelet-Németország viszonyára és a Nyugat keleti megjelenítésére is vonatkoztatható. Így Dominic Boyer (2010) az NDK-t bemutató mai nyugati sikerfilmek elem­zésén bizonyítja, hogy azok mind más időben jelenítik meg a Keletet, megtagadván tőle az egyidejűséget, tagadva, hogy a keletnémet szocia­lizmusnak megvolt a maga érvényes modernitása, mielőtt bekebelezte volna a Szövetségi Köztársaság. Szerinte az „Ostalgie” (az NDK utáni nosztalgia) nyugati gúnyolása hasonló példája a másidejűségnek.

Ez a kritika a klasszikus kulturális relativizmussal mutat rokon vonáso­kat. Jómagam nem vagyok híve ennek a pozíciónak, ami pedig újra igen elterjedt a kortárs antropológiában. Nehezebb a fejlődés mellett érvelni a társadalmi-kulturális antropológia minket is zavarba ejtő eszmetörténe­tében, mint az általunk tanulmányozott társadalmak Realgeschichtéjére vonatkoztatva; újra és újra ugyanazokkal a paradigmákkal találkozunk, Lévi-Strauss dichotómiájában mi a „hideg” diszciplínák közé tartozunk! De ma nem akarok belemenni ezekbe a messzire vezető fejtegetésekbe; mindössze azt szeretném megmutatni, mennyiben lehet releváns Fabian elméleti pozíciója a Közép- és Kelet-Európát tanulmányozó antropológus számára. Boyer megjegyzi, hogy egyes keletnémetek elsőként bírálták saját társadalmukat, egyúttal felmagasztalva a Nyugat előnyeit (Boyer nem tesz említést arról a tényről, hogy 1990-ben a keletnémetek túlnyo­mó többsége a német egység mellett szavazott, feltehetően azért, mert maguk is többre értékelték a nyugati modernitást a sajátjukénál). Michal Buchowski (2001) hasonló mintázatokat talált Lengyelországban, ahol neves szociológusok érveltek úgy, hogy a lengyeleknek, úgymond, hiá­nyos a „civilizációs kompetenciája”, ami magyarázná az „átmenet” óriási nehézségeit és áldozatát.

Erdei Ferenc ugyanígy érzett rá ösztönösen a Kelet elmaradottságára. A megoldás szerinte nem az, hogy kritikátlanul követni kell a Nyugat kapitalista logikáját, hanem ellenkezőleg, a magyar civilizációs hagyo­mányokra kell támaszkodni, abban az értelemben, ahogyan fentebb kifejtettem. Azt állítottam ebben az előadásban, hogy ha figyelembe vesszük a szocialista intézmények és ideológia korlátait, akkor Erdei kivételesen sikeres volt a népi modernizációs elméletek gyakorlati meg­valósításában. A vidéki Magyarország átalakítása kivételes sikertörténet. A posztszocialista körülmények között azonban mintha kevesebb lehe­tősége volna az ilyen innovációnak. A neoliberális kapitalizmus korlátai keményebbek, mint a szocializmusé voltak. A posztszocialista átalakulást a mezőgazdasági szektor szenvedte meg a legjobban, a város és a falu közötti különbségek megint növekedtek. Nem csoda, hogy két évtizeddel a szocializmus összeomlása után egyre népszerűbbek az antiurbánus, antikozmopolita eszmék, és ezek uralkodnak ma mind a városokban, mind pedig az egyre néptelenebbé váló falvakban. Ma azonban, Erdei­vel ellentétben, a modernizáció nincs napirenden. Ehelyett egy múltba tekintő, keserű, agresszív propaganda a jellemző, amely előszeretettel hibáztat másokat a jelen bajaiért, mind az országban, mind pedig az országon kívül.

Mármost hogyan értelmezze mindezt egy antropológus? Jól tudom, hogy a Fidesz és a hozzá hű magyar nyelvű média szemében a nyugati, különösen pedig a német Magyarország-kép erősen torzított. Sok magyar állampolgárt dühít az, amiben a Nyugat illetéktelen beavatkozását látják; a Fidesz-törvényeket „antiliberálisnak” és az EU-szabályozással és el­vekkel összeférhetetlennek bélyegzik. Ez lenne a boyeri értelemben vett másidejűség? Hiszen a magyarok megszavazták a jelenlegi kormányt. Nem az egyidejűség megtagadása-e a nyugatiak részéről, amikor ant­ropológusok és újságírók kigúnyolják a nacionalista túlkapásokat és a miniszterelnök nyilvánvaló igyekezetét, hogy visszaforgassa az idő kere­két abba a korszakba, amikor Magyarország „világnemzet” (Orbán) volt?

Ellentétben némely antropológussal, akik az időről értekeztek, én na­gyon is konvencionális képet őrzök annak fizikájáról és metafizikájáról. Ezért tetszik nekem a nyíl hasonlat angolul. A kormányok elhatározhatják ugyan, hogy visszaforgatják az idő kerekét, és visszafelé fordítják az előző generációk modernizációs kísérleteit, mint pl. a kollektivizálás és az egyházi iskolák államosítása, ám nem lehet visszaterelni a társadalmat a szocializmus előtti időszak medrébe. Ezt a leghatékonyabb sámánszer­tartás és a legnagyobb turulszobor sem érheti el. Az idő kereke forog tovább, lineárisan és kérlelhetetlenül. Ne vádoljuk a tázlári lakosokat, illetve helyi vezetőiket azzal, hogy a jövő helyett a múltba tekintenek; éppen ellenkezőleg, biztosítani szeretnék iskolájuk jövőjét, de a mostani körülmények között ezt leginkább úgy tudják megtenni, ha újra egyházi kézbe adják azt az intézményt, amelyet 1948-ban államosítottak. Az emberek, mint mindig, most is egyéni és kollektív szinten gondolnak a jövőjükre; csak most mégis más körülmények között, mint annak idején, amikor volt egy grand narrative, amely reményt adott még egy ilyen köz­ség számára is, megcsillogtatva a haladás és fejlődés esélyét.

Arra a következtetésre jutok, hogy nem szabad romantizálni a „cultural time”-t, ahogyan sokan ezt a kulturális relativizmus nyomában ma is teszik. Az antropológusok, illetve társadalom-néprajzosok segíthetnek fényt deríteni arra, hogy politikai vezetők és egész társadalmak hogyan fordulhatnak el viszonylag gyorsan egy jövőorientált modernizációtól egy olyan társadalmi projektum felé, amely menthetetlenül a múltba réved, legyen az akár a közelmúlt, akár a távoli múlt a maga dicsőségével és (vélt) sérelmeivel. A mi tudásunk elsősorban terepmunkából fakad, amelyet ma folytatunk arról, hogyan őrződnek meg és alakulnak át a korábbi korszakok relikviái, és milyen bonyolult és dinamikus folyama­tok keretében zajlik ez az átalakulás. Itt én is zavarban vagyok, mert ahogyan már elmondtam önöknek, az utóbbi években keveset jártam résztvevő megfigyelőként Tázláron.⁸ Így a következtetésem spekulatív, és hagy még kívánnivalót maga után. Mindazonáltal azzal szeretném zárni előadásomat, hogy visszavezetem önöket az Alföld mikrokozmoszába, amelyet kicsit a sajátomnak is tekintek.

V. Konklúzió

Azt hiszem, hogy a Tázláron megfigyelhető változások az idő felfogá­sában, a Zeitgeistben, visszafelé mutatnak, míg a szocializmus alatt, legalábbis az 1980-as évekig, a jövőbe mutatott a nyíl. Ezt a szocialista civilizációs projektum sikerével és az idő kihasználásának változásával magyarázom a vidéki Magyarországon, mind az egyének, mind pedig a háztartások szintjén. Amikor Erdei 1937-ben felkereste a Duna-Tisza közének ezt a vidékét, a lakosság jórészt szegényparasztokból állt, akik még a paraszti önellátást sem tudták megvalósítani, nemhogy vállal­kozóként fellépni a piacon. Ezért egész életükre függőségi viszonyban maradtak a közösség módosabb parasztjaitól. A legtöbb falusi lakos számára csak szezonális munka adódott. Az év legnagyobb részében „nem tudtak mihez kezdeni” az idejükkel, miközben rendszerint akadt valami tennivaló a tanya körül.

Utazzunk most gyorsan előre az 1970-es évekbe, amikor egyéves terepmunkát végeztem a faluban. Csaknem a felismerhetetlenségig meg­változtak a viszonyok és a falukép. A legtöbb lakos központi településen élt, egy sor állami és egyházi intézmény mellett. A legtöbben keményen megdolgoztak azért, hogy modernizálják otthonukat, gyakran kombinálva a háztájit a bérmunkával. Az idejük költsége magas volt, ami rossz hír az antropológusnak, aki kitartóan nyaggatta őket kérdéseivel.

Ha most megint előreszaladok az időben, és ma vagyok Tázláron kuta­tó doktorandusz hallgató, feladatom könnyebb, mert ma a falusi lakosok többsége megint nem tud mihez kezdeni a sok szabadidejével. Nincs értelme annak, hogy sokat dolgozzanak és vállalják a disznónevelés minden terhét, ha a végén alig kapnak valamit fáradozásukért. Vannak családok, akik azt mondják, hogy olcsóbb megvenni a húst kolbásznak és szaláminak a Penny Marketben vagy a Lidlben, mint felnevelni egy malacot. Kevés fiatal lát perspektívát a faluban, de városi munkát és lakhatást találni ma sokkal nehezebb, mint régen. Sokan tehát a faluban munkanélküliek úgy, ahogyan a munkanélküliség nem létezett az 1930-as évek modernitás előtti, preszocialista vidéki gazdaságában. Ma elmond­hatjuk, hogy a tázlári falusi lakosok és sok más ezer Tázlárhoz hasonló falu lakosai alulfoglalkoztatottak vagy munkanélküliek, mert hozzájutnak ugyan a televízióhoz és az internethez, és szeretnének dolgozni, de az ál­landó munka a posztszocialista időszakban számukra csak álom marad. Rendelkeznek azzal, amit Alfred Gell (1992) magas erőforrásköltségnek (resource costs) nevezett, és éppen a magas erőforrás-költségek és az alacsony időköltségek (opportunity costs of time) kombinációja az, ami a lakosság ezen rétegeit különösen fogékonnyá teszi a mai múltba révedő, populista retorikára.

Tázlár környékén több más község a faluhatárt jelző táblán már székely rovásírással köszönti a látogatót. Talán hamarosan így lesz ez Tázláron is. Talán már nem is Tázlárnak, hanem Prónayfalvának fogják hívni: hiszen miért ne vegye vissza a falu azt a nevet, amit akkor viselt, amikor az első egyházi iskolákat alapították? Tázlár különben nem a település eredeti neve: ezt a kérdést bonyolítják a régészeti munkák, amelyek meghiúsították a polgármester reményét, hogy ipari befektetőket csábítson a falu szélére. A feltárt sírok ugyanis azt bizonyítják, hogy jóval azelőtt emberek laktak ezen a vidéken, mint amikor a belső határvidék meghódítása megtörtént a késleltetett (vagy eltorzult) kapitalista fejlődés korában. Talán a közösség profitálhatna abból, ha kiderülne, hogy a feltárt emberi maradványoknak magyar a DNS-ük; a feleslegessé vált hajógyár helyett épülhetne egy régészeti park, amely ópusztaszerhez hasonlóan vonzaná a fizető látogatókat. Sajnos, az eddigi elemzések, amelyeket megismertem, arra vallanak, hogy ezek az első telepesek nem magyarok, nem is hunok, hanem szarmaták voltak!

Fordította: Bartha Eszter

Jegyzetek

¹ Az eredeti előadás a Közép-európai Egyetem Szociológia és Társadalomantro­pológiai Tanszékén hangzott el, 2012. december 3-án, Time's Arrow in Tázlár (and in anthropology) címmel. Kiegészítő anyagot gyűjtöttem Tázláron 2013 augusztus-szeptemberében. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Bartha Eszternek, aki a fordítást vállalta. Bellér Ildikó és Sárkány Mihály sokat segített a nyelvi korrektúrában, utóbbinak köszönhetem a magyar címet.

² Ennek részletesebb változata Sárkány Mihály festschriftjében található: lásd Hann 2004.

³ Előadásom több adatát közvetlenül Szabadi 1997-ből vettem át. Szabadi Pál (1942-2008) maga is elismerte, hogy hiányzott a feladathoz szükséges képzettsége, miután a szocializmus utolsó évtizedeiben a falu első magán­-autószerelőjeként dolgozott. Kisvállalkozása kezdetben sikeres volt, és ennek kézzelfogható eredményeként ő építette az első kétemeletes házat a faluban. Ám az 1990-es években megcsappant az érdeklődés a Trabant-specialista üzlete iránt, és Pali megújult lelkesedéssel vetette bele magát a helytörténetbe. Munkáját nagyban segítették Juhász Antal szegedi néprajzkutató szisztematikus helytörténeti vizsgálódásai, különösen a vidék szocializmus előtti migrációjának vonatkozásában: lásd Juhász 1997. A többi fent említett kiadvány közül külö­nösen hasznos Balogh et al 2000; 2010; Horváth 2011. 4 A szakma elnevezése magyarul nem egyértelmű; Magyarországon évtizedek óta létezik kulturális antropológia, pl. az ELTE-n, ugyanakkor az MTA Néprajzi Kutatócsoportján (ma MTA BTK Néprajztudományi Intézet) belül a hetvenes évek óta működik társadalom­-néprajzi osztály.

⁵ Erről részletesebben lásd Huszár Tibor életrajzát (Huszár 2012).

⁶ Ez az új szerv sok port kavart országszerte, de Tázláron a nagy átszervezés megtörtént már 2007-ben, amikor megalakult a Kiskőrösi Többcélú Kistérségi Társulás, ami a faluban nem vált népszerűvé.

⁷ Másutt persze még nehezebb a helyzet: Kecelen (a II. János Pál Általános Isko­la központja) a felekezet száma 7. Az igazgató elismeri az intézmény honlapján, hogy az integráció nagy kihívás.

⁸ Rövid 2013-as tartózkodásom alatt hallottam utalásokat különböző elmúlt korszakokra: volt, aki a mostani kormányt a Kádár-rendszerhez hasonlította, mert ugyanúgy nem tiszteli eléggé a piacgazdaság alapelveit; volt, aki inkább a Rákosi-korszakkal látott párhuzamot, pl. ahogyan bizonyos emberek manap­ság feljelentik a szomszédjukat; és volt, aki üdvözölte a Horthy-korszak iránti nosztalgiát, beleértve az egyházak prominens szerepét. Ezeket az eltérő elkép­zeléseket nem volt módom ebben az évben szisztematikusan megvizsgálni.

Irodalom

Bakic-Hayden, Milica 1995: Nesting Orientalisms: The case of former Yugoslavia. Slavic Review, 54, 4: 917-931.

Balogh Tibor et al. (szerk.) 2000: AzÁMK története. Tázlár, ÁMK

Balogh Tibor et al. (szerk.) 2010: Örömmel emlékezünk. Tázlár, Általános Iskola

Boyer, Dominic 2010: From algos to autonomos. Nostalgic Eastern Europe as postimperial mania. In Todorova, Maria and Zsuzsa Gille (eds.): Post-Communist Nostalgia. New York, Berghahn, 17-28.

Buchowski, Michal 2001: Rethinking Transformation. An anthropological perspective on postsocialism. Poznan, Wydawnictwo Fundacji Humaniora

Den Hollander, Arie 1960-61: The Great Hungarian Plain: A European Frontier Area. In Comparative Studies in Society and History, 3: 74-88, 155-69.

Erdei Ferenc 1957 [1937]: Futóhomok. Budapest, Gondolat Könyvkiadó

Erdei Ferenc 1942: A magyar paraszttársadalom. Budapest, Athenaeum Kiadó

Erdei Ferenc 1971: Város és vidéke. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó

Erdei Ferenc 1976: A magyar társadalom a két világháború között. Valóság, 4. sz. 23-53., 5. sz. 36-58.

Fabian, Johannes 1983: Time and the Other: How anthropology makes its object. New York, Columbia University Press

Gell, Alfred 1992: The Anthropology of Time. Oxford, Berg

Hann, Chris 1979: A frontier community on the Great Plain. New Hungarian Quarterly, Vol. 20, No. 74, 116-22.

Hann, Chris 1980: Tázlár: a village in Hungary. Cambridge, Cambridge University Press

Hann, Chris 1996: The Skeleton at the Feast. Canterbury, CSAC Hann, Chris 2004: Két tudományág összemosódása? Néprajz és szociantropológia a szocialista és posztszocialista időszakokban. In Borsos Balázs – Szarvas Zsuzsa – Vargyas Gábor (szerk.): Fehéren, feketén. Varsánytól Rititiig. Tanul­mányok Sárkány Mihály tiszteletére. Budapest, L'Harmattan Kiadó, 45-63.

Horváth János (szerk.) 2011: 50 éves a tázlári művelődési ház. Tázlár, Önkor­mányzat

Huszár Tibor 2012: Ferenc Erdei 1910-1971. Politikai életrajz. Budapest, Corvina Kiadó

Juhász Antal 1997: Tázlár puszta benépesedése. In Juhász Antal (szerk.): Migrá­ció és Település a Duna-Tisza közén 2. Szeged (Táj és Népi Kultúra 1), 37-69.

Lévi-Strauss, Claude 1973 (1955): Szomorú trópusok. Budapest, Európa Kiadó

Said, Edward W. 1978: Orientalism. London, Routledge & Kegan

Szabadi Pál 1997: Tázlár Krónikája. Tázlár, Önkormányzat

Szelényi, Ivan 1988: Socialist Entrepreneurs. Embourgeoisement in rural Hungary. Cambridge, Polity

Thomas, Nicholas 1989: Out of Time: History and evolution in anthropological discourse. Cambridge, Cambridge University Press

A megmozdulások közvetlenül Chile sajátos oktatási rendszerére ve­zethetők vissza. Noha a Pinochet-korszak 1989-ben lezárult, az oktatás kérdésével a rendszerváltás során a törvényhozók nem foglalkoztak. A Pinochet-féle Chilét, mint ismeretes, a neoliberalizmus kísérleti terepe­ként szokták számon tartani, az azonban kevésbé tudott, hogy az 1980-as években nemcsak a gazdaság, hanem az oktatási szféra is ebben a szellemben került átszervezésre.

Egy 1981-es rendelet önkormányzati kézbe adta a közoktatást, vala­mint döntően költségtérítésessé tette a felsőfokú oktatást, majd hosszú vita után, 1989. március 10-én – pontosan egy nappal a katonai rendszer vége előtt – kihirdették az új oktatási törvényt (Ley Orgánica Constitcional de la Ensenanza). A diktatúra törvénykezése a közoktatást gyökeresen átalakította. Egyrészt jelentős mértékben önköltségessé tette: 2011-ben az állam a tanítás költségeinek csupán 25%-át fedezte, a maradék 75% egyéni teherré vált. Ezenkívül az oktatási intézmények közvetlen állami irányítás alól önkormányzati kezelésbe kerültek. A törvény engedélyezte magánintézmények létrehozását, az állam szerepe a szabályozásra korlátozódott (Schmal-Royo 2012).¹

Revolución pingüena

Az első komoly diákmegmozdulásokra 2006 folyamán került sor. Az eseménysorozat, amelyben főként középiskolások vettek részt, a diákok egyenruhájáról a revolución pingüena (pingvines forradalom) nevet kapta. A követelések között az önkormányzati iskolarendszer felszámolása, az ingyenes felvételi vizsga, a beiratkozás és az oktatás részlegesen ingye­nessé tétele szerepelt. 2006 tavaszán számos demonstrációra és sztrájk­ra került sor. Ezekben több százezer diák vett részt, s a diákok többször is összeütköztek a rendfenntartó erőkkel. A Bachelet-kormány reformja­vaslatot terjesztett elő, amely részben teljesítette volna a követeléseket, a tiltakozók azonban ezt elutasították. Az utcai megmozdulásokra hivat­kozva végül a kormány májusban visszalépett javaslataitól. Ezt követően a diákok május 30-ára országos sztrájkot hirdettek, amelyben, becslések szerint, 600.000­-1.000.000 diák vett részt országszerte. A sztrájk mellett békés felvonulást is hirdettek, amit a rendfenntartó erők durván szétvertek, s több száz tüntetőt letartóztattak (Gerter-Ramos 2008).

A kormány ezután újra tárgyalásokba kezdett. Javaslatot tett az ok­tatási rendszer megjavítására és erőteljesebb felügyeletére, az ösztön­díjrendszer kiszélesítésére, illetve a legszegényebb tanulók tandíjának részleges eltörlésére. A diákmozgalom megosztottá vált; kiéleződött a belső küzdelem a radikális és mérsékeltebb erők között. A június 5-i országos sztrájkban számos diákszervezet is részt vett. Ezt követően is sor került egyetemisták és középiskolások felvonulására, ám egyre csökkenő intenzitással.²

Végül diákok, tanárok és szülők képviselőiből tanácsadó szerv alakult, s a kormány új oktatási törvény kidolgozásába fogott, ami a részvételi demokrácia elvének első jelentős sikere volt a diktatúra bukása óta.³ A törvény 2009-ben Ley General de Educación néven lépett érvénybe, de a korábbi szabályozáshoz képest nem hozott komoly változást. A szociális feszültségek Chilében az oktatási szektoron túl is kiéleződtek.⁴

Okok

A megmozdulások mélyebb okai legitimációs válságra vezethetők vissza. A demokratikus átmenet a neoliberalizmust katonai diktatúrával ötvöző Pinochet-rendszerből nem volt teljes, a régi rendszer öröksége továbbra is fennmaradt mind az intézmények, mind a társadalom szintjén. A chilei politikai elit mindmáig zárt csoportot képez. Felmérések szerint a chilei állam intézményeinek megítélése az állampolgárok részéről erősen negatív, s a katolikus egyház és a nagyvállalatok szerepe is megkérdő­jeleződött (Nunez 2012).

Szintén a Pinochet-diktatúra és annak neoliberális öröksége a magya­rázat a chilei helyzet egy másik sajátosságára. Európában és Amerikában is megfigyelhető, hogy a protestmozgalmak rendszerint a korábban meg­szerzett szociális és politikai jogok megtartásáért harcolnak, Chilében azonban nem ez a helyzet. Mivel a neoliberalizmus már a nyolcvanas években a maga képére formálta az országot, itt nincs szó megvédendő jogokról. Míg más fejlett államokban az ingyenes oktatást mint elért vív­mányt kell védeni, Chilében annak (újbóli) kiharcolása van napirenden. Érdekes módon a gazdasági válság Chilében kevésbé érezteti hatását, az ország gazdasági mutatói a válság ellenére érezhetően javulnak.⁵

A tiltakozó mozgalmak célja Chilében jobbára a javak egyenlőbb elosztása, s nem a rendszer gyökeres átalakítása. A hagyományos munkásmozgalomtól eltérően, terveik között nem szerepel a kapitalista termelési rendszer felszámolása, inkább annak átalakítása. Minthogy az állam által támogatott neoliberális modell a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezetett, a szociális mozgalmak a hatalom újraelosztá­sára fókuszálnak: egyrészt a részvételiség, másrészt a decentralizáció elvén – és követelésén – keresztül (Thayer Correa – Elizalde 2011).

Mi magyarázza ebben a kontextusban a diákmozgalom kiemelt helyzetét? Chilében az oktatás szerepe hagyományosan jelentős: „Kormányozni annyi, mint nevelni" – hangzott el az 1930-as években. A chilei felfogásban az oktatás a társadalmi felemelkedés egyik fontos eszköze. A Pinochet-diktatúra által okozott törést az 1990-es években újabb fellendülés követte, a felsőoktatásban tanulók aránya dinamikusan nőtt⁶ – három chilei egyetemistából kettő első generációs értelmiséginek számít -, a középfokú oktatás pedig majdnem teljessé vált. Azonban a diktatúra oktatási törvénye és felfogása továbbra is érvényben maradt.

A középfokú oktatást illetően Chilében 1993 után négyféle intézmény alakult ki: önkormányzati, állami dotációval, valamint anélkül működő magániskola és fizetős magániskola. Mindez a chilei középfokú okta­tásban világméretekben is páratlan szegregációt alakított ki. A PISA 65 országot vizsgáló felmérése szerint, az iskolai szegregáció Chilében volt a második legmagasabb a világon (Schmal-Royo 2012).

A felsőoktatás GDP-arányos költségei így Chilében váltak a világon a legmagasabbakká.⁷ Noha rosszabb anyagi helyzetben levő rétegekből származók is bekerülhettek a felsőoktatásba, a középiskolai szegregáció eredményeképp számukra csak a drága magánegyetemek elérhetők (Schmal-Royo, 2012).⁸

A másik elégedetlenséget kiváltó ok az oktatás színvonala. A kö­zépfokú oktatásban az önkormányzati iskolák eleve kevés forrással rendelkeznek, míg a magániskolákban az üzemeltetők rövid távú ha­szonszerzésre törekszenek, ezért nem fektetnek be elegendő pénzt és energiát. A felsőfokú oktatásban hasonló a helyzet: egy felmérés szerint a végzősök mindössze 30%-a jut olyan piacképes diplomához, amely az oktatás folyamán felhalmozódott adósság törlesztését is lehetővé teszi (Schmal-Royo 2012).

A költségtérítés alapján működő középiskolák és egyetemek a törvény szerint nonprofit intézmények; ezt azonban nem mindig tartják be. Az ok­tatás nonprofit jellegének fenntartása és ennek tényleges megvalósítása a diákmozgalom alapkövetelései közé tartozik (Gerter-Ramos 2008).

A generációs kérdés szintén jelentős. Ez az első olyan korosztály, amely nem a diktatúrában szocializálódott, és ki mer állni a hatalommal szemben. A vizsgálatok alapján ez az attitűd kimutatható mértékben „megfertőzte" szüleik generációját is: a diktatúra éveinek bénult csendje után – a rendszerváltás óta eltelt több mint húsz év alatt – a társadalom is aktívabbá vált.⁹

A szociális hátteret vizsgálva, különbséget kell tennünk a közép- és a felsőfokú oktatásban résztvevők között. A középfokú oktatásban – ér­telemszerűen – a társadalom minden rétege országos arányainak megfelelően képviselteti magát. A felsőfokú oktatásban azonban – az 1990 óta történt kétségtelen előrelépés ellenére – nem ez a helyzet. A tüntető egyetemisták tehát nem a munkásosztály, hanem a közép­osztály (alkalmazottak, kisvállalkozók) gyermekei. Az uralkodó elit elleni lázadást az „új középosztály" – a tercier szektor középosztálya – vezeti, amely társadalmi csoport a gazdaság átrendeződésével új szereplővé vált, és valós, egyre növekvő társadalmi súlyát kívánja megerősíteni az elittel szemben (Flet 2011). A felsőoktatási rendszer a (leg)tehetős(ebb) társadalmi csoportok pénztárcájára lett szabva, míg a középosztályból származó diákok – és általában a középosztály – számára ez a rendszer már nem felel meg.

A középiskolások és az egyetemisták szerepe elkülönül egymástól. A középiskolások lényegesen radikálisabb eszközökkel küzdenek: iskola­foglalás, barikádok, erőszakos fellépés a rendfenntartó erőkkel szemben, sőt, kapcsolataik szorosabbak a hagyományosan nagy érdekérvényesítő erőt jelentő chilei rézbányászokkal is. Az egyetemisták ezzel szemben hajlamosak megelégedni szimbolikus gesztusokkal: felvonulás, utcai performanszok stb. 2011 végén ezzel is felhagytak, „magukra hagyva" a középiskolásokat (Toso 2012). Az egyetemisták fél lábbal már az elitben érezhetik magukat; számukra a „profit elleni harc" az oktatásban nem kis részben pozícióvédelem, illetve a fenyegető „visszacsúszás" lehetősége elleni harc. A középiskolások esetében e jelenség csak részben igaz: megfigyelhető, hogy a fizetős magániskolák tanulói – akik számára az egyetem elérhető perspektívát jelent – kevésbé aktívak a diákmozga-lomban.¹⁰

Felmerül a kérdés: a diákok vajon csak a diktatúra „maradványait" kívánják kigyomlálni, vagy a rendszer egészét kívánják megváltoztatni? Gyakorlati lépéseik inkább reformista jellegűek, a radikálisok kisebbséget képeznek, mindazonáltal a sajátos chilei helyzetnek köszönhetően ezek a reformkövetelések is zavart okozhatnak a rendszer működésében.¹¹ A „régi" politikai pártokhoz való viszonyukban a diákok nem tesznek különbséget a parlamenti jobb- és baloldal között. Noha a FECH-ben (Federación de Estudiantes de la Universidad de Chile – a legnagyobb chilei diákszervezet) a radikális baloldalnak elsöprő a többsége, a hagyo­mányos baloldalhoz nem sok közük van, és Camila Vallejo¹² kivételével a radikális baloldalhoz sem.

2011-2012

Mi is történt Chilében 2011-ben? Számos párhuzamot láthatunk a 2006-os eseményekkel: a megmozdulások ezúttal is egy egyedi kérdéssel kezdődtek. Április folyamán felmerült a gyanú a Universidad Central (Santiago) egyetemének esetében, hogy a tulajdonosok profitszerzésre használják fel az intézményt, ezenkívül a középiskolások is újra megje­lentek hagyományos követelésükkel, a diákoknak járó utazási kedvez­mények kibővítésével (Schmal-Royo 2012).

Május 12-én és 26-án a diákszervezetek szövetsége (Confederación de Estudiantes de Chile, CONFECH) két békés felvonulást tartott, ahol általánosabb jellegű törekvésekkel léptek fel, és június 1-jén sztrájkot hirdettek, amihez 7-én a középiskolások is csatlakoztak. Fő jelszavuk az ingyenes oktatás volt: megvalósításához a rézbányászat államosí­tását követelték, ami lehetővé tenné az oktatásra szánt költségvetési keret 7%-ra való emelését. A magánintézmények esetében a tényleges nonprofit működést és az átláthatóságot kívánták biztosítani, valamint a szegényebb hallgatók támogatását és az ösztöndíj-lehetőségek bő­vítését. A középiskolások törekvései hasonlók voltak: ők ezenkívül az utazási kedvezmények bővítését és a szakmai gyakorlatért való fizetést követelték (Los libentarios… ).¹³

Júniusban elkezdődtek az egyetemfoglalások, eleinte az állami szek­torban, majd kiterjedtek a magánegyetemekre és a középiskolákra, sőt, június 8-án a tüntetők a Kereszténydemokrata Párt székházát is megszállták. Június 15-16-án az egyetemisták, a középiskolások és a rézbányászok közös demonstrációt tartottak, amit számos összeütközés követett a rendőrséggel. A kormány javaslatokkal állt elő, amelyek rész­leges reformot jelentettek volna az oktatásban, a CONFECH azonban elutasította a kormány javaslatait. A június 30-i felvonuláson a szervezők szerint már négyszázezren vettek részt, s több pártszékház elfoglalására is sor került. Július 5-én a kormány előállt az első hivatalos javaslattal, amely a követelések közül a forprofit-jelleg kiküszöbölését tartotta elfo­gadhatónak. Július 14-én az újabb felvonuláson a diákok nem az előre megállapított útvonalon meneteltek, a rendőrség mégis utat engedett; ezt követően azonban újabb összecsapásokra és letartóztatásokra került sor. Ez, valamint a kormány átszervezése július 18-án – jelesül az oktatásügyi miniszter lemondása – azt jelezte, hogy a chilei vezetés tárgyalásos úton kívánja rendezni a konfliktust, partnernek tekintve a tüntetőket. Mindazonáltal az állami kezelésbe vételt elutasították, s a tüntetések tovább folytatódtak.¹⁴

Az augusztus 1-jei 21 pontos kormányjavaslatot a tüntetők szintén elutasították. Augusztus folyamán több felvonulásra is sor került, s a kormány augusztus 17-i, sorrendben harmadik javaslata sem talált meghallgatásra. E tüntetések közös jellemzője volt, hogy munkások is részt vettek rajtuk, az augusztus 24-25-i általános sztrájk a munkások és diákok nagyszabású, közös demonstrációjává vált.¹⁵ Augusztus végén a 16 éves Manuel Gutiérrez gimnazista lett a megmozdulások első halálos áldozata, egy tüntetésen a rendőrök lelőtték.¹⁶

Az ősz folyamán enyhült a feszültség, noha a helyzet nem oldódott meg. Szeptember folyamán a diákok egy 4 pontos, meglehetősen mér­sékelt programot terjesztettek elő, amit ezúttal a kormány utasított el.

Sor került újabb megmozdulásokra is, de ezek a korábbiakhoz képest észrevehetően vesztettek az erejükből.¹⁷

A kormány válságkezelése 2011 folyamán változatos volt. Mindvégig megfigyelhető volt a diákmozgalom megosztásának kísérlete, amely az erőszakot is elfogadó radikálisok szidalmazásában érhető tetten; ugyan­akkor a reformok lehetőségét sem vetette el, ám igyekezett a pénzügyi támogatás és az ösztöndíjrendszer reformjára helyezni a hangsúlyt az átfogó strukturális átalakítás helyett.¹⁸

Noha a profit és eladósodás elleni harc közvetlenül az oktatás terü­letére korlátozódott, a diákmozgalom ezekből a követelésekből nem engedett, vagyis továbbra is fennáll(t) annak a lehetősége, hogy a küz­delem általános rendszerkritikába csapjon át. Míg az oktatásra vetített kapitalizmuskritika széles társadalmi egyetértést váltott ki, az alkalmazott módszerek csak részlegeset. Az oktatási szektoron belüli és kívüli tilta­kozó csoportok közösen is felléptek, ugyanakkor egységes mozgalomról továbbra sem beszélhetünk, nem is szólva a távlati, közös stratégiáról (Aporte un balance… ).

2012 áprilisában az oktatásügyi miniszter új javaslatot tett, kizárva a magánbankokat a diákhitelnyújtásból, s 6%-ról 2%-ra csökkentve a ka­matot. A CONFECH azonban ezt kevésnek találta. Június 28-án a diákok és a rézbányászok újra közösen vonultak fel. Augusztus és szeptember folyamán a diákmozgalom újjáéledni és radikalizálódni látszott Chilében; a tüntetéseken és az újabb intézményfoglalásokon túl a középiskolások szervezete egyenesen az októberi helyhatósági választások bojkottjára szólított fel. 2011-hez képest a radikálisabb középiskolások szerepe láthatóan megnőtt a mozgalomban.¹⁹ A CONFECH döntése, miszerint részt vesznek a 2012-es helyhatósági választásokon, a fennálló politikai rendszerbe való betagozódást is lehetővé teszi.²⁰

A tiltakozáshullám 2013-ban is folytatódott. A tavaszi tüntetések ered­ményeként Beyer oktatásügyi miniszter távozni kényszerült posztjáról, mivel a nonprofit működés elvét nem sikerült betartatnia, ami össze­fonódott a választási kampánnyal is. Több korábbi, emblematikussá vált diákvezető is jelöltette magát Michelle Bachelet Nueva Mayoría (új többség) elnevezésű, Chile átfogó reformját meghirdető választási szö-vetségében.²¹ A diákság programját „Pinochet országával" szemben a szeptember 5-i 80 ezer fős felvonuláson ismertették. Ez a dokumentum (Demandas por la Nueva Educación) ideologikusabb és átfogóbb jellegű, a hangsúlyt a profitelvűség kiküszöbölésére helyezi, vagyis elutasítja azt, hogy az oktatás áruvá váljon. Főbb pontjai a következők:

1. Demokrácia és részvételiség, kiemelve, hogy az oktatáson keresztül ez a társadalmi élet más szféráiban (pl. az egészségügyben) is kívánatos lenne.

2. A magánoktatás alárendelése az államinak.

3. Ingyenesség biztosítása, az állam a keresletről a kínálatra helyezze át a hangsúlyt. Az anyag a szükséges anyagi forrásokra (a rézbányászat újraállamosítása, az adórendszer progresszív átalakítása) és a finanszí­rozás mechanizmusára is kidolgozott javaslatokat tesz.

4. Hozzáférhetőség: az alapszintű oktatásban eltörölni a szelekciót, illetve általában csökkenteni a szegregációt; kiküszöbölni a társadalmi­gazdasági helyzetből származó torzulásokat.

5. A minőség biztosítása az oktatásban, többek között a tanárok képzé­sére és helyzetük rendezésére vonatkozó javaslatokkal. A tanárképzést illetően kiemelendő az online-képzés eltörlésének követelése.

Michelle Bachelet, a novemberi elnökválasztás győztese, programjá­ban ígéretet tett az oktatási helyzet rendezésére.²² Ez egybecsengeni látszik a diákság programjával, de két fontos tényezőre fel kell hívni a figyelmet. Bachelet előző elnöksége idején (2006-2010) nem tudta megoldani a problémákat; a diákságon belül erős a kételkedés a sze­mélyében, és abban, hogy a programja végrehajtásra kerül.²³ A program eredetileg csak a diákság 70%-ára terjesztette volna ki az ingyenességet, a tehetősebbekre nem. Meg kell említeni, hogy Bachelet saját lányát is az utóbbi kategóriába sorolta. A diákmozgalom követelésére végül az ingyenesség átfogó elve győzött, melyet az elnök folyamatosan, egy 6 éven át tartó periódus végére kíván bevezetni. A probléma az, hogy az elnöki ciklus 4 éves, és e szakasz végére az ingyenesség csak az eredeti tervezet 70%-ára fog kiterjedni. Mindez kételyekre ad okot, többek között azért is, mert a chilei alkotmány értelmében egyazon a személy kétszer egymás után nem töltheti be az elnöki posztot. Michelle Bachelet tehát minden jóindulata mellett sem garantálhatja ezen ígéret teljesítését.

Összegzés

A chilei társadalmi mozgalom hátterét vizsgálva kijelenthetjük, hogy a mozgalom a demokratikus intézményrendszer és a gazdaság megerő­södésének eredményeként élénkült meg. A Pinochet-éra utáni húsz esztendő hozzájárult ahhoz, hogy a társadalom különböző csoportjai aktívabbá váljanak, a gazdaság egyenletes fejlődése pedig alapot nyújt a nagyobb társadalmi igazságosságra irányuló törekvéseknek. Annak ellenére, hogy a diákmozgalom a diktatúra örökségének támadásával a fennálló rendszert minden aspektusában megkérdőjelezi, sokkal inkább egy élhetőbb, „emberarcú" kapitalizmus, semmint valamilyen alternatív társadalmi modell felé törekszik. Szociális összetétele alapján joggal feltételezhető, hogy a fennálló rendszer jóléti demokráciává alakítása a diákmozgalom – vagy legalábbis jelentős hányadának – „betagozódását" eredményezné.

Másrészt ismételten hangsúlyozni kell a mozgalom offenzív jellegét, aminek jelentőségét a diákok mérsékeltnek tekinthető követelései sem csökkentik. Az a körülmény, hogy a diákság nem védekező pozíciót foglal el, elképzelhetővé teszi, hogy a mozgás dinamikája tovább fogja lendíteni. Noha az oktatás a kapitalizmusban soha nem lehet „ingyenes", Chilében többet jelent egyszerű reformkövetelésnél, és azáltal, hogy si­kerrel tematizálta a közbeszédet (Schillagi 2011), a fennálló rend alapjaira kérdez rá.

Jegyzetek

¹ A 20. századi chilei oktatásügy és diákmozgalom története mindvégig érdekes jellegzetességeket mutatott, melyeket e tanulmány keretei között nem lehet részletesen kifejteni. Bővebben: Cruces 2008. Meg kell említeni, hogy a törvény nem tette lehetővé a diákok számára semmilyen formában sem a beleszólást az adott intézmény működésébe. Ez utóbbi tény magyarázza azt, hogy a di­ákmozgalomnak nemcsak az egyetemisták, hanem a középiskolások is aktív részesei.

² 2008 tavaszán is sor került megmozdulásokra, de ezek hatása nem volt számot­tevő. A középiskolások szerepét illetően meg kell említeni, hogy sokan közülük 2011-ben az egyetemista szervezkedésekben folytatták a 2006-ban elkezdett küzdelmüket.

³ Nicolas Fleet a chilei eseményeket egyenesen a részvételi és a képviseleti demokrácia közti konfliktussal magyarázza (Fleet 2011).

⁴ A szakértők és a részvevők is egyetértenek abban, hogy a chilei megmozdu­lások beilleszkednek a 2011-es szociális mozgalmak sorába, természetesen számos helyi jellegzetességgel (Schmal-Royo 2012). Mindenekelőtt a mapuche őslakosok mozgalmát kell említeni, mely az indigenismo tradícióját követi, nem kis részben a mexikói zapatisták nyomán. Azután a környezetvédő tömegmoz­galmakat Magallanes tartományban, illetve a HidroAysén beruházása ellen tiltakozók megmozdulásait; a 2010-es földrengés kárvallottjainak a mozgalmát és végül, de korántsem utolsósorban a chilei rézbányászok harcát (Toso 2012).

⁵ 2010-ben első dél-amerikai államként Chile tagja lett az OCDE-nek is. http:// www.oecd.org/chile/chilesaccessiontotheoecd.htm

2011-ben a gazdaság 6%-kal nőtt. http://www.elmostrador.cl/noticias/pais/ 2011/08/21/aranceles-universitarios-chilenos-son-los-mas-caros-del-mundo-despues-de-estados-unidos/.

⁶ Lásd: El aumento de la matriculación en la educación superior, que ha pasado de 250.000 alumnos de pregrado en 1990 a casi un millón en 2010, http://elpais. com/diario/2011/08/21/internacional/1313877610_850215.html.

⁷ Egy chilei egyetemista (szülei) tandíjra és a felvett banki kamatra átlagosan havi 500 eurónak megfelelő összeget kénytelen(ek) kifizetni, miközben a minimálbér 300, az átlagbér pedig 900 euró. Egy középosztálybeli családnál a gyermekek iskoláztatására fordított összeg 50%-a is lehet a család bevételének. http:// elpais.com/diario/2011/08/21/internacional/1313877610_850215.html.

⁸ A felsőoktatásban résztvevők számának növekedése azonban még egy problé­mát kiváltott: az egyetemi tanulmányok finanszírozása nem csak az egyre több hallgatót, hanem mindenekelőtt egyre több családot érintett anyagilag rendkívül hátrányosan. A társadalmi szintű eladósodás mértékét a felsőoktatási, és a középfokú oktatási rendszer is rendkívül kedvezőtlen mértékben befolyásolta.

⁹ Gabriel Boric: Los horizontes del movimiento estudiantil. http://www. lemondediplomatique.cl/Los-horizontes-del-movimiento.html

¹⁰ A középiskolás mozgalom tömegerejét nem véletlenül a municipiális iskolák munkás-, esetleg középosztályból származó tanulói alkotják (Make sure you don't fall… 2012). A politikai szféra és a pártelitek társadalomtól való elkülönü­lése, valamint a fennálló chilei demokrácia részvételi elemeket nélkülöző jellege egyben ezt a fajta „befogást" nehezíti (Vergera Vidal 2012).

¹¹ Igaz, csak az oktatás területén, de a profit elsődlegességének megkérdőjele­zése az erre a szemléletre épülő chilei társadalomban komoly elvi jelentőségű (Make sure you don't fall. 2012).

¹² A mozgalom legismertebb, 2011 decemberéig hivatalos vezetője.

¹³ Az állam az 1970-es években a költségvetés 7%-át fordította az oktatásra, ami 1990-re 2,4%-ra esett vissza (Schmal-Royo 2011).

¹⁴ http://movimientoestudianteschile.blogspot.hu.

A rendfenntartó erők júliusban őrizetbe vették Gálvezt, a diákmozgalom egyik vezetőjét, akit Molotov-koktélos támadással vádoltak. A diákok követelései így az ő szabadon bocsátásával is kiegészültek. Lásd Recaredo Gálvez: El joven de la molotov se vuelve la nueva bandera de lucha estudiantil. http:// www.soychile.cl/Concepcion/Sociedad/2011/07/23/28473/Estudiantes-exigen-libertad-inmediata-de-Recaredo-Galvez.aspx.

¹⁵ http://www.rebelion.org/noticias/chile/2011/8/el-paro-nacional:-una-expresion-del-poder-subversivo-ciudadano-134516.

¹⁶ http://elchileno.cl/world/us-politics/1217-estudiantes-en-argentina-denuncian-asesinato-de-manuel-gutierrez.html.

¹⁷ http://movimientoestudianteschile.blogspot.hu/.

¹⁸ A banki kamat 6%-ról 2%-ra való csökkentése például szerepel a kormány tervei­ben. http://elpais.com/diario/2011/08/21/internacional/1313877610_850215.html.

¹⁹ 2011-hez hasonlóan 10 chileiből 8 szimpatizál a diákmozgalommal, ugyan­akkor az egyetemek és egyéb oktatási intézmények elfoglalását 70%-uk elutasítja. http://internacional.elpais.com/internacional/2012/08/29/actualidad/

1346193931_225376.html.

²⁰ Camila Valejo a diákok részvételéről és a választás jelentőségéről bizakodón, ám visszafogottan nyilatkozott. Camila Vallejo dice "estar dispuesta" para ser candidata. http://noticias.terra.cl/nacional/camila-vallejo-dice-estar-dispuesta-para-ser-candidata,70b8bf74e81b8310VgnVCM3000009acceb0aRCRD.html.

²¹ Így Camillo Vallejo, Giorgio Jackson és mások. Személyük garancia lehet Bachelet programjának megvalósítására, mindazonáltal az utódaik némileg szkeptikusan vélekednek ezen döntésükről. http://internacional.elpais.com/ internacional/2013/04/13/actualidad/1365815591_316625.html.

²² Chile de Todos. Programa del Gobierno de Michelle Bachelet, 2014-2018, octubre de 2013, 14-22. A program az oktatási tervezettel indul, amely önma­gában mutatja a téma kiemelt fontosságát Chilében.

²³ Az idei tüntetések transzparensein visszatérő jelszó volt: „Már nem hiszek neked, Michelle".

Hivatkozott irodalom

http://movimientoestudianteschile.blogspot.hu

Aporte un balance y proyecciones de la movilización. http://www.anarkismo.net/article/22743

Chile de Todos. Programa del Gobierno de Michelle Bachelet, 2014-2018, octubre de 2013. http://www.emol.com/documentos/archivos/2013/ 10/27/2013102712016.pdf

Cruces, Natalia 2008: Apuntes para una historia del movimiento estudiantil chileno. http://www.ses.unam.mx/curso2012/pdf/CRUCES_MEC.pdf

Cruces, Natalia 2008: Apuntes para una historia del movimiento estudiantil chileno. http://www.ses.unam.mx/curso2012/pdf/CRUCES_MEC.pdf

Demandas por una Nueva Educación http://www.fecudec.cl/media/users/20/1008082/files/241868/Demandas_por_una_Nueva_Educaci_n.pdf

Fleet, Nicolas 2011: Movimiento estudiantil y transformaciones sociales en Chile: una perspectiva sociológica. Polis – Revista Latinoamerica, 30. http://www.revistapolis.cl/30/indice.htm

Gajardo, Sandra Vera 2011: Nuevos movimientos sociales y combinación de paradigmas políticos en democracias post dictatoriales: El caso del movimiento estudiantil en Chile 2006. Conflicto Social, Alio 4, N° 5, Junio 2011 http://webiigg.sociales.uba.ar/conflictosocial/revista/05/18_vera.pdf

Gerter, Diego – Ramos, Catalina 2008: Movimiento Estudiantil en Chile: Una respuesta a la carencia de Estado. http://www.alaic.net/alaic30/ponencias/cartas/Socioculturales/ponencias/GT21_Gerter_4%20Ramos.pdf

La rearticulación del movimiento estudiantil y el escenario politico actual. http://www.anarkismo.net/article/19864

Los libertarios y las Bases para un Acuerdo Social por la Educación Chilena. http://www.anarkismo.net/article/20264

Make sure you don't fall: Perspectives on the recent social agitation in Chile. Part one. 2012 http://insurgentnotes.com/2012/06/make-sure-you-dont-fall-perspectives-on-the-recent-social-agitation-in-chile-part-one

Mayol, Alberto – Azócar, Carla – Brega, Carla 2011: El Clivaje Público/Privado:

Horizonte Ultimo del Impacto del Movimiento Estudiantil en Chile 2011. http://www.albertomayol.cl/wp-content/uploads/2011/11/Articulo-Mayol-Azocar-Brega-Ku%CC%88tral.pdf

Movilizaciones Estudiantiles en Chile: Análisis de la Coyuntura y su evolución. http://www.anarkismo.net/article/20288

Núnez, Daniel 2012: Proyecciones politicas del movimiento social por la educación en Chile. http://www.ical.cl/2012/03/proyecciones-politicas-del-movimiento-social-por-la-educacion/űSchmal, Rodolfo – Royo, Paulina 2012: Las movilizaciones estudiantiles en Chile durante el 2011 y los escenarios que se abren para elpresente ano. (Documento para Asamblea FAUECH-Arica, 15-16 Marzo 2012) http://afautal.files.wordpress.com/2012/03/las-movilizaciones-estudiantiles-2011-y-sus-perspectivas.pdf

Schillagi, Carolina 2011: Problemas públicos, casos resonantes y escándalos. Algunos elementos para una discusión teórica. Polis – Revista Latinoamerica, 30. http://polis.revues.org/2277?lang=en

Thayer Correa, Luis Eduardo y Elizalde, Antonio 2011: La dimensión de lo publico. Sociedad civil y Estado, Polis – Revista Latinoamerica, 30. http://polis.revues. org/2417?lang=en

Toso, Sergio Grez 2012: Chile: El movimiento estudiantil en la encrucijada. http:// www.lemondediplomatique.cl/Chile-2012-el-movimiento.html

Vergara Vidal, Jorge 2012: La desagregación política. Reflexiones sobre la actuación de las élites partidarias en las crisis de lospartidos políticos. Polis -Revista Latinoamerica 30. http://polis.revues.org/2295

Nagyon fontosnak tartom, hogy a válságról, és annak kapcsán a tudo­mány felelősségéről közösen elgondolkodjunk.¹ Manapság ugyanis a legtöbb hazai szakember azt állítja, hogy a válság nem volt előre látható, a tudományt ezért nem lehet elmarasztalni. E nézet szerint a mostani globális válságon éppúgy túl leszünk, mint a korábbiakon, legfeljebb a piacokat az elkövetkező években kicsit jobban kell regulálni a globális intézmények és az államok szerepvállalásával. Még az a valóságtól teljesen elrugaszkodott vélemény is napvilágot látott az elmúlt évtize­dek hazai vezénylő közgazdászainak egyikétől, hogy tulajdonképpen 2008-2009-ben sem volt „depresszió" (hosszú ciklusú általános válság szóba sem kerül), legfeljebb a szokásos konjunktúraciklushoz és az állam túlzott szerepéhez köthető kisebb válságjelenségekről volt szó, melyek lényegében a korábbi, szabadpiaci módszerekkel, az állam szerepének további korlátozásával orvosolhatóak (Csaba 2010).

Az ilyen vélemények felelőtlenül, egyáltalán nem néznek szembe a világgazdaság jelenlegi egyensúlyi zavarainak történelmileg példátlan méreteivel (a globális GDP 30-35-szörösét kitevő fedezetlen pénzügyi luftballonforgalommal és a tízszeresét kitevő globális halmozott adós­ságállománnyal, a tőzsdei indexek tízszereződésével, a jelentős fizetési-mérleg-egyensúlytalanságokkal, a több iparágban a válság kitörése után öt évvel is megmaradt hatalmas felesleges termelőkapacitásokkal stb. – azaz általában a tőke-túlfelhalmozással), a válság rendszerjellegével.

Az ilyen vélemények „eltekintenek attól", hogy a kilencvenes évek második felétől sokan figyelmeztettek a gyülekező viharfelhőkre, a gazdasági és társadalmi kockázatokra a nemzetközi szakirodalomban, köztük elég sok magyarul is megjelent műben,² s néhányan a hazai szak­közgazdászok közül is felhívták a figyelmet a növekvő feszültségekre, a neoliberális gazdaságpolitika fenntarthatatlanságára (erről alább lesz szó). Most csak egyetlen bizonyító erejű hazai példát hozok elő a nem távoli múltból: az akkori MTA Világgazdasági Kutatóintézet a kormány­zatnak készült anyagaiban 2006-tól jelezte a maga konkrétságában a világgazdaság sebezhetőségének drámai növekedését és a nemzetközi mezőnyben is elsők között hívta fel a figyelmet a közeledő válság vár­hatóan általános jellegére. Például a Magyar gazdaság világgazdasági környezete 2008-ig című, 2006 márciusában készült tanulmányunkban azt írtuk, hogy a konjunktúraciklus talán még 2008-ig kitarthat, de nagyon erősen figyelmeztettünk arra, hogy a kialakult szerkezeti-arányossági feszültségek a konjunktúraciklus végét okozhatják, sőt még arra is, hogy a válság az amerikai ingatlanpiacról indulhat ki. Idézem: „Rizikótényező az USA még mindig növekvő kereskedelmi és fizetési hiánya, a tőkeki­áramlás egyes térségekből és az alacsony beruházási ráták, a monetáris és fiskális politikák lazulása, az ingatlanpiacok és tőzsdék felfűtöttsége, továbbá az, hogy a pénzpiaci hozamok tartósan magasabbak, mint a reálgazdaságiak […] A pénzbőség folytán egyes országokban, de főleg az Egyesült Államokban ingatlanpiaci luftballon alakult ki, amely hirtelen kipukkadhat. A tőzsdemutatók újra elérték ezredfordulós maximumukat, ami ugyancsak túlértékeltséget jelent […] Nem kizárt az Egyesült Államok pénzügyi megingása, a tőzsdék értékvesztése, a gazdasági növekedés megakadása, aminek erős világgazdasági kihatásai is lehetnek" (A ma­gyar gazdaság.   2006).

Mindazok, akik hittek a gazdasági és a transznacionális tőkecentru­mok, a politikai elitek által agymosásig hirdetett és támogatott hegemón gazdasági ideológiában, a neoliberalizmusban, hittek abban, hogy a spontán piaci mechanizmusok mindent rendbe tesznek és biztosítják a gazdasági egyensúlyt, nos e szakemberek nem néztek és most is nagyon nehezen néznek szembe a világgazdaság továbbra is fenntarthatatlan feszültségeivel, egyensúlyi zavaraival, nem mernek számot vetni eddigi elméleti alapjaik csődjével.

Mindez azért is „érthetetlen"³ és szomorú, mert a legkiválóbb elmék már a neoliberális korszak kezdetén, három évtizeddel ezelőtt igen jól látták és bemutatták azokat a mélyfolyamatokat, amelyek a kétezres évekre a világgazdaság történetének legnagyobb (a 1929-1933-as vál­ság előttit messze meghaladó) feszültségeihez, és a magához a válság­hoz vezettek. Az először a Fejlődés-tanulmányok sorozatban 1987-ben megjelent, majd két évtized múltán reprint kiadásban kiadott Válság című kötetben (Válság… 2009) szerepel a kiváló Willy Brandt által vezetett, akkoriban világhírűvé vált bizottság anyaga (Észak-Dél… 2009). Már 1980-ban nyugtalanságukat fejezték ki a spekulációs tőkeáramlások és ennek kapcsán a súlyos fizetésimérleg-egyensúlyhiányok miatt, s a kiszámíthatóság kedvéért az SDR tartalékvaluta szerepét javasolták (akárcsak manapság Kína és a Stiglitz-bizottság). Ugyanakkor Brandt és bizottsága a legélesebben vetette fel a jövedelmi különbségek tarthatat­lan növekedését és a környezet szennyezésének kérdését. Még azt is felemlítették az anyag készítői – erős tisztánlátást tanúsítva -, hogy a technika kiszorítja az embert a termelésből, ez csökkenti a foglalkoztatás lehetőségét, aminek súlyos következményei lesznek, sőt e folyamat akár háborúhoz vezethet.

Henry Kissinger eredetileg éppen 30 éve, Magyarországon pedig az 1987-es „válságkötetben" megjelent tanulmányának címe is jelezte a folyamatok drámaiságát: A világgazdaság megmentése (Kissinger 2009). Hangsúlyosan szólt a lebegő árfolyamok és a spekuláció veszélyeiről, a visszafizethetetlen, a csakis a hitelező bankok harácsolását szolgáló(!) adósságproblémáról és a fejlődő országokra kényszerített gazdaságpoli­tikai egyenzubbony veszélyeiről. Utalt a világkereskedelem fejlődő orszá­gokat sújtó egyenlőtlenítő hatására, s ő is felemlítette, hogy az elmélet által ígérttel ellentétben, a munkaalkalmak száma világszerte csökken. Kijelentette, hogy olyan jelentős válsághoz vezető feszültségek halmo­zódnak, melyet „a szabadpiac önmagában nem fog leküzdeni" (i. m. 27).

Willi Brandt és Henry Kissinger persze nem a marxista hátterű világ­rendszer elméletre hivatkozott, sőt a kapitalizmus megmentésén, az ellentmondások megoldhatóságán gondolkodott. Ugyanakkor – jelentős tudás birtokában – ebből a szempontból a kritikai rendszerszemléletű iskolához hasonlóan, széles összefüggéseikben, módszertani értelemben rendszerszerűen, egymásra hatásukban tudták elemezni a világgazda­ság valós folyamatait, tényeit. És – mint a Brandt-jelentés címe, illetve Kissinger nézete az adósságproblémáról is mutatja – még a centrum­periféria viszony bizonyos ellentmondásait is felismerték. A szóban forgó „válságkötetben" szereplő neomarxisták (Samir Amin, André Gunder Franc, Immanuel Wallerstein) persze a tények és folyamatok (előbbieknél kevésbé részletes) elemzése alapján tovább mentek a rendszerkritika irányába. Még manapság, a válság 5. évében is az a helyzet, hogy ha valaki akárcsak Brandthoz vagy Kissingerhez hasonló nézeteket hangoz­tat a magyar közgazdasági közéletben, azaz csak a tényfolyamatokra és azok összefüggéseire hivatkozik, könnyen megkapja a demagóg vagy irreális jelzőt. Ahogy mondani szokták: jaj a tényeknek!

S ha a válság és a tudomány viszonyáról beszélünk, szólni kell arról is, hogy hogyan kezelték a hazai szakmai fórumok a kritikai, válságfolya­matokat bemutató, a veszélyekre a figyelmet felhívó, rendszerszemléletű kutatókat, írásaikat az elmúlt években. Ezt akkor is meg kell tenni egy­szer – bár ez kellemetlen -, ha elsősorban személyes tapasztalataimból tudom hozni a példákat.

Az elmúlt két évtizedben, de tulajdonképpen már a nyolcvanas évek­ben, a hazai hangadó szakmai körökben szinte tabu volt a világgazdaság rendszerszemléletű globális folyamatainak elemzése és a neoliberális világrend veszélyeivel, a kapitalizmus egyes immanens ellentmondása­ival való szembenézés. Még nehezebb volt az ilyen tárgyú dolgozatok publikálása. A legmagasabban értékelt közgazdasági folyóiratokban ez lényegében lehetetlen volt. Azon a konferencián, melyen a jelenlegi írás lényege előadás formájában elhangzott, ott ült Szabó Katalin, a Közgaz­dasági Szemle akkori és hosszú ideig volt főszerkesztője. Elmondtam, hogy – bár volt olyan nem globalizációs tárgyú írásom, mely megjelent – a beküldött tartalmasabb, elméleti kérdéseket is érintő írásaimra Szabó Ka­talintól több esetben igazán udvarias választ kaptam, mely körülbelül így hangzott: Péter, ez tényleg jó írás, de a szemlélete más, mint a Szemléé, publikáld ott, ahol a tiedhez hasonló a nézet. Ilyen közgazdasági folyó­irat pedig valójában nem létezett. Persze nem csak én jártam így vagy hasonlóan, más közgazdász kollégáim is. A legutóbbi évben pedig már az is többször előfordult, hogy a szerkesztőségeknek elküldött levelekre, dolgozatokra egyszerűen nem érkezett válasz.⁴

A kapitalista rendszerváltást követően az akadémiai körökben ma­gasan jegyzett tudományos folyóiratok közül az egyetlen a Társadalmi Szemle volt, mely – elsősorban Szalai Erzsébet rovatvezető holisz­tikus szemlélete jóvoltából – szívesen publikálta a nem neoliberális közgazdasági elemzéseket is. A Társadalmi Szemle mögül azonban, nem véletlenül, „elfogyott" a pénz, 1998-ban megszűnt. Az a folyóirat, mely következetesen publikálja mindmáig a baloldali, nem neoliberális „alterglobalista" nézeteket, a hivatalosságok által többnyire nem jegyzett, magas színvonalú Eszmélet.⁵ A jobboldali antiglobalista nézeteknek már sokkal több lehetősége van, pl. a Valóságban és sok más folyóiratban. Ráadásul a tudományos teljesítmények értékelésénél, pontozásánál erős az arisztokratizmus. Egy esetben azt a szemrehányást kaptam, hogy miért nem a Közgazdasági Szemlében publikálok (sic!), miért a Magyar Tudományos Akadémia (!) Magyar Tudomány című folyóiratában jelentek meg pl. az állam közgazdasági szerepével foglalkozó elmélettörténeti írásaim?!

Az igazsághoz tartozik ugyanakkor, hogy a válság kitörése óta egyes szakmai fórumokban (Köz-Gazdaság, Fejlesztés és Finanszírozás, For­dulat stb.) már megjelentek kritikai elemző írások. Ugyanakkor mintha új szelek kezdenének fújni a Közgazdasági Szemlénél is, most a világ­gazdasági válság ötödik évében világgazdasági elemzések is kezdenek megjelenni.

E téma kapcsán szóba kell hoznom a saját akadémiai tudományos mi­nősítésemet, mivel azt hiszem, hogy az ilyen esetek képezték a szakmai diszkriminációs jéghegy egyik csúcsát az elmúlt években. Nem könnyű erről beszélni, mert egyéni sérelemnek tűnik, de megteszem, mert nem egyedülálló az esetem, csak a Világgazdasági Kutatóintézetben hárman jártunk hasonlóan. A habitusvizsgálat során azt hittem, nyereg­ben vagyok három szakmai támogató opponensi vélemény birtokában és a szakmai teljesítményt értékelő pontrendszer követelményeinek másfélszeres tejesítésével. A minősítési eljárás „palackjának" azonban van egy szűk nyaka: az MTA Társadalomtudományi Szakbizottsága elé egyetlen személy által megírt, csupán másfél oldalas összefoglaló kerül, melynek alapján a szakbizottság – ebben a közgazdászok erős kisebbségben vannak(!), a témához értő kutató pedig jószerint egyáltalán nincs -, lényegében véve eldönti a jelölt sorsát, eldöntötte az enyémet is. Fellebbezésnek pedig helye nincs. Tisztán feudális rendszer. A másfél oldal felülírta az opponensi véleményeket. Mindezt most elsősorban azért hozom szóba, mert a disszertációm tárgya a várható nagy válsághoz vezető folyamatok statisztikai és tartalmi elemzése volt! Miután könyv formában megjelent (Farkas 2002), magam 12 egyetemről és főiskoláról tudtam, hogy tananyaggá, illetve oktatási segédanyaggá lett. Végül még egy mosolyogtató adalék ehhez a történethez: megéltem, hogy az egyik tudományos minősítésért felelős legfelső vezető az eset után behívott a Tudományos Akadémián a szobájába és azt mondta: követte az esetet és csak azt tudja mondani, hogy a szakmai nézetkülönbségek másutt is érvényesülnek, a matematikusoknál is harc folyik az elméleti és az alkalmazott matematikusok között.

*

A publikációs nehézségek és az elhallgatási törekvések ellenére viszony­lag széles körben folytak globalizációkritikus, neoliberalizmus-kritikus és részben kapitalizmuskritikus közgazdasági kutatások, melyekről a szakma krémje nem nagyon akart tudni.

Már a kilencvenes években kialakult a nem neoliberális álláspontokat elfoglaló közgazdászok műhelykapcsolata. Kezdetben a KSH gazda­ságkutató intézetében jöttünk össze műhelyvitákra. Később elsősorban Lóránt Károly áldozatos szervezőmunkája révén a Magyar Közgazda­sági Társaságon belül létrejött a Fejlődés-gazdaságtani Szakosztály, ahol már közös műhelymunka is folyt, melynek eredménye pl. egy a világgazdasági és a hazai folyamatokat elemző közös tanulmánykötet majdnem szamizdatos megjelentetése volt. Ebben a szakosztályban a mérsékelten konzervatívoktól a szocialista-neoliberális nézetektől lényegesen balra álló közgazdászokig tudunk szót érteni mindmáig a világgazdaság veszélyes tényfolyamatainak elemzése alapján, továbbá a meztelen tőkeérdek szükséges korlátozásának, a belső fejlődés és szociális biztonság fontosságának gondolata mentén. Ugyanez a szellemi kör volt a főszereplője a Világbank támogatásával az ezredfordulón folyt SAPRIN kutatásnak, mely a világbankos programok negatív hatásait is feltárta (lásd az irodalomjegyzékben SAPRIN). Ez a több országra kiterjedő kutatás hozzájárult Joseph Stiglitz, volt világbanki első alelnök anti-neoliberális nézeteinek megerősödéséhez.

A 2000-es évek közepén a Politikatörténeti Alapítvány támogatásával folytatott globalizációkutatás eredménye több tanulmánykötet, köztük egy közgazdasági témájú, és több önálló könyv megjelenése volt. Ezek töb­bek között azt sugallták, hogy a politikai baloldalnak is szembe kell néznie a globalizáció és a neoliberális politika ellentmondásaival (A globalizáció és hatásai… 2008). E kutatási program keretében született Artner An­namária és Szigeti Péter kiváló rendszerkritikus globalizációelemzése.

Artner Annamária – szerintem nagyon is megalapozottan – a monopolizációt, a transznacionalizálódást, a hierarchia nemzetközi di­menzióinak növekvő szerepét és erősödését hangsúlyozta a globalizációban (Artner 2006, 20). S ami a jelen dolgozat tárgyát illeti, Artner jelentős új tudományos eredménye a válságáthárítás nemzeti és nemzetközi csatornáinak, valamint az ország csoportok egymásra ható konjunktúra­ciklusainak elemzése e könyvében (i. m. 24) és egyéb dolgozataiban. Artner elmélyülten elemzi a globalizáció és a válság munkaerő-piaci következményeit, a nemzeti és nemzetközi jövedelmi szakadékok nö­vekedését, ezek okait, elméleti hátterét.

Szigeti Péter világrendszer-elemzésében nagy elmélyültséggel mu­tatja be a nemzeti és a nemzetközi egyszerre jelen lévő és egymásra ható jellemzőit, ugyanakkor a hegemónia nemzetközi viszonyait is. A mai kapitalizmust a dezetatizációval jellemzi (én ezt inkább funkcióvál­tozásnak tartom). A jelenlegi világrendszer három alternatíváját vázolja fel: a változatlan középtávút, a globálisan szervezettet (keynesit) és az újszocialistát (Szigeti 2005).

A baloldali, közösségi értékeket felvállaló közgazdászok gyüleke­zőhelye lett a világmozgalom részét képező Magyar Szociális Fórum, azon belül elsősorban az ATTAC Magyarország Egyesület Tudományos Tanácsa. Az e körhöz szélesebben kapcsolódó félszáz értelmiségi vitái­nak eredményeként született meg 2009-ben a 90 fokos fordulat (lásd az irodalomjegyzékben) című gazdaságpolitikai és társadalompolitikai prog­ram, melynek szakmai megvitatása – a jelenlegi közhangulatban – végül nem vált elég szélessé. Az ATTAC Tudományos Tanácsa anti-neoliberális tartalmú, részben rendszerkritikus világgazdaság- és globalizációkritikai kisszótárt is kidolgozott (az Adóparadicsomtól… 2008).

Több hazai közgazdász hosszú évek óta aktív vagy támogató részese az European Economists for an Alternative Economic Policy in Europe munkacsoportjának, mely minden évben EuroMemorandum néven nem neoliberális, lényegében baloldali keynesiánus, esetenként azon is túl­mutató közösségi gazdaságpolitikai javaslatokkal bombázza az Európai Unió legfőbb döntéshozó szervezeteit (lásd az irodalomjegyzékben: European Economists.).

Mint a nemzetközi szakirodalomban, a hazaiban is vannak olyan nem kifejezetten rendszerkritikus kutatók, egyetemi oktatók, köztük akadémi­kusok, akik az elmúlt két évtizedben is ragaszkodtak a nemzetközi gazda­sági viszonyok módszertanilag rendszerjellegű elemzéséhez, bemutatták annak hierarchikus, egyenlőtlenségeket szülő ellentmondásos vonásait is (miközben azért alapjában véve fenntarthatónak, javíthatónak tartották a mai világrendet). A világgazdászok többsége fellépett a vállalati szemlé­letű közgazdasági elmélet (mikroökonómia) nemzetközi gazdaságra tör­ténő, leegyszerűsítő kiterjesztése ellen. Ennek következtében egy ideig veszélybe került a Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszékének léte is. Simai Mihály akadémikus a világkapitalizmust egyetemes rendszer­ként mutatja be, melyben a transznacionális társaságok az integrátorok és az egyenlőtlen tulajdonviszonyok miatt (!) is nő a jövedelmi különbség. Szerinte kérdéses, hogy a globális kapitalizmus hogyan alkalmazkodik a XXI. századi kihívásokhoz (Simai 2007, 26-29). Szentes Tamás akadé­mikus a jelen válsággal foglalkozó kötetében a világgazdaságot – mint évtizedek óta – szerves rendszerként tárgyalja. A válság okai között az egyenlőtlenítő, a tulajdonviszonyokat is magában foglaló aszimmetrikus függőségi viszonyokat is elemzi. E kötetében szenvedélyes vitairatot pub­likált a leegyszerűsítő, neoliberális közgazdaságtan elmélete és oktatási hegemóniája ellen (Szentes 2009). Magáról a rendszerszemléletről pedig lásd írását az Eszmélet 91. számában (Szentes 2011).

A válság nyomán a legszélesebb horizontú kutatók, elsősorban a globális gazdaságot egységében felfogó és elemző tudósok, részben újragondolva a tanulságokat, határozottabb lépéseket tettek az elmúlt három évtized neoliberális világrendjének kritikája irányába. Ennek bi­zonysága a Válságfelhalmozás című kötet (Eredeti válságfelhalmozás… (2009). Véleményem szerint a kötet szereplői nem jutottak el a fentebb idézett, két évtizeddel korábbi, most újra kiadott Válság kötet szerzői kritikai álláspontjának élességéig (talán csak Szalai Erzsébet, a szer­kesztő Miszlivetz Ferenc és részben Szentes Tamás), mégis hatalmas lépést jelent a neoliberális korszak ellehetetlenülésének felismerése felé. A Corvinus Egyetemen megjelent (Világgazdasági válság… 2009) tanul­mánygyűjtemény szerzőinek egy része is többé vagy kevésbé kritikai álláspontot foglalt el a jelenlegi világgazdaság és válság sok kérdésében.

A mai kapitalizmust elemző könyvek közül továbbá kiemelkedőnek tartom Szalai Erzsébet Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… című munkáját (Szalai 2006). Ebben a tőkés globalizáció irracionalitását és következményeit, a kizsákmányolást és az elidegenedés folyamatait marxi osztályalapú keretekben tárgyalja. A válságot összefüggésbe hozza profitéhséggel és többek között a profitráta süllyedő tendenciájával, a túl­termeléssel! Sok vitám is lehetne, például az eljövendő újszocializmusról, de itt most nem ez a lényeg.

Kiemelkedő fontosságúnak, útmutatónak tartom Rozsnyai Ervin mar­xista művét, melynek címe Az imperializmus korszakváltásai (Rozsnyai 2002). Eszerint korunk kapitalizmusa a transznacionális monopolkapita­lizmus, mely az imperializmus (monopolkapitalizmus) harmadik korszaka – a magánmonopolista és az állammonopolista szakasz után. Az 1970-es évektől a gazdasági viszonyok nemzetköziesítésével (globalizálásával) ellentételezték a profitráták süllyedő tendenciáját. A kiteljesedő nemzetkö­zi integráció „a kapitalizmus legfelső fokának legfelsőbb foka" (i. m. 151), ugyanis a végletekig kiéleződik a kapitalizmus alapvető ellentmondása a közösségi termelés és a tőkés egyéni kisajátítás között. Az általános kapitalista válságok, melyekből a kiút csak formációváltással („forradal­mi ugrással") vagy viszonylagos belső ugrással (a kapitalista termelési viszonyok átalakításával) lehetséges, csomópontválságnak nevezhetők (i. m. 28). A globális kapitalizmus ilyen általános válságának korszakát éljük.

Élt, létezett tehát a neoliberális hegemóniával és sok esetben a kapitalizmussal szembehelyezkedő rendszerszemléletű kritikai köz­gazdaságtan az elmúlt két évtizedben a világban és hazánkban, s a válság nyomán meg is erősödött. Úgy látszik azonban, hogy a keynesi típusú mentőakciókkal megszelídített válság ma még nem elég mély ahhoz, hogy a közgazdasági és társadalompolitikai nézetek harcában egyértelmű áttörést kényszerítsen ki (nemzetközileg és országunkban). Jaj nekünk, könnyen lehet, hogy e váltás elmaradásának egy mainál is sokkal hatalmasabb világgazdasági megrázkódtatás lesz az ára! Már­pedig Rozsnyai Ervin említett gondolataira is támaszkodva kimondható: ha a kapitalizmus nem talál a válságból kivezető, a termelési viszonyait részlegesen megújító, új hosszúciklust indító modellt, akkor a rendszer­szintű válság a végletekig kiéleződhet, a tömegmozgalmak erősödése nyomán újra az emberiség napirendjére kerül a közösségi társadalom megvalósításának (kikínlódásának) ügye.

Hivatkozott irodalom

Andor László és Farkas Péter (szerk.) 2008: az Adóparadicsomtól a Zöldmoz­galomig. Kritikai szócikkek a világgazdaságról és a globalizációról. Budapest, Napvilág Kiadó

Artner Annamária 2006: Globalizáció alulnézetben. Elnyomott csoportok – lázadó mozgalmak. Budapest, Napvilág Kiadó

Artner Annamária 2008: Nemzetközi pénzügyi válság és a világrendszer-kritika: hozzászólás a kerekasztal-beszélgetéshez a Kossuth Klubban. Eszmélet, 80. 5-25.

Csaba László 2010: Keynesi reneszánsz? Pénzügyi Szemle, 2010/1. 5-22.

Miszlivetz Ferenc (szerk.) 2009: Eredeti válságfelhalmozás. Összeomlás vagy átalakulás? Szombathely – Budapest, Savaria University Press – MTA Politi­katudományi Intézet

Észak-Dél: Egy túlélési program. A Brandt jelentés 2009. In Miszlivetz Ferenc (szerk.): Válság világrendszer-szemléletben. Szombathely, Savaria University Press, 209-374.

European Economists for an Alternative Economic Policy in Europe http://www. euromemo.eu/

Farkas Péter 2002: A globalizáció és fenyegetései. A világgazdaság és a gazda­ságelméletek zavarai. Budapest, Aula Kiadó

Csáki György és Farkas Péter (szerk.) 2008: A globalizáció és hatásai. Európai válaszok. Budapest, Napvilág Kiadó

Kissinger, Henry 2009: A világgazdaság megmentése. In Miszlivetz Ferenc (szerk.): Válság világrendszer-szemléletben. Szombathely, Savaria University Press, 19-28.

A magyar gazdaság világgazdasági környezete 2008-ig 2006: Budapest, MTA Világgazdasági Kutatóintézet. Kézirat

Rozsnyai Ervin 2002: Az imperializmus korszakváltásai. Budapest, magánkiadás

SAPRIN, Structural Adjustment Participatory Review International Network. Lásd: http://www.saprin.org/hungary/hungary.htm

Simai Mihály 2007: A világgazdaság a XXI. század forgatagában. Új trendek és stratégiák. Budapest, Akadémiai Kiadó

Szalai Erzsébet 2006: Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… Budapest, Új Man­dátum Könyvkiadó

Szentes Tamás 2009: Ki, mi és miért van válságban? A leegyszerűsítő nézetek és szemléletmód kritikája. Budapest, Napvilág Kiadó

Szentes Tamás 2011: Gondolatok a rendszerszemléletről, rendszerértelmezések­ről és rendszerátalakulásokról. Eszmélet, 91. 28-38.

Szigeti Péter 2005: Világrendszernézőben. Globális „szabad verseny" – a világ­kapitalizmus jelenlegi stádiuma. Budapest, Napvilág Kiadó

Miszlivetz Ferenc (szerk.) 2009: Válság világrendszer-szemléletben. Szombathely, Savaria University Press

Világgazdasági válság 2008-2009. Diagnózisok és kezelések. 2009: Budapest, Aula Kiadó

90 fokos fordulat – kiút a válságból. Javaslat a magyar gazdaság és társadalom új pályára állítására 2009. http://www.90fokosfordulat.hu/

Jegyzetek

¹ Az MTA Politikatudományi Intézet által szervezett Válság és társadalomkutatás című műhelykonferencián, 2010. november 9-én elhangzott előadás frissített szövege.

² E művek általában nem a szakmai központok jóvoltából, hanem egyes nem szakmai könyvkiadók magánszorgalmából jelenhettek meg. Az irodalomjegy­zéket nem terhelem, de itt megemlítek néhány szerzőt a kiadó megjelölésével. A kapitalizmus kereteiben gondolkodó aggódók: Stiglitz (Napvilág), Korten (Kapu), Martin és Schumann (Perfekt), Hellyer (Gondola), Ellwood (HVG), Giddens és Diamond (Demos), Gilpin (BUCIPE), Soros (Scolar), S. George (Napvilág). A rendszerkritikusok: Mészáros (Napvilág, L'Harmattan – Eszmélet), Wallerstein (L'Harmattan – Eszmélet), Went (Perfekt).

³ Valójában egyáltalában nem érthetetlen: a globális térben mozgó, a pénzügyi extrajövedelmekben, a piaci hegemóniában és a perifériák olcsó munkaerejének kihasználásában érdekelt koncentrált centrumtőke (tulajdonosok) mindennapi profitérdeke hajtotta előre a parttalan piaci liberalizációt, s a „tűzhöz" közeli ér­telmiségi elitek minden módon biztosították ennek ideológiai hegemóniáját (bár a Lajtától nyugatra a neoliberális gondolkodás nem vált olyan egyeduralkodóvá, mint szép hazánkban).

⁴ Más fontos közgazdasági folyóiratok, pl. a Külgazdaság és a Pénzügyi Szemle is hasonló gátakat állított. A Közgazdasági Szemle egy ellenkező nézeteket tartalmazó lektori vélemény alapján 2011-ben még visszautasította Artner Annamária és Róna Péter (!) közös írását az euróövezet rendszerválságáról, s abban az évben hasonlóan jártam magam is a globális világgazdasági válság elhúzódásának okairól írt, sok statisztikai elemzéssel alátámasztott, ugyanakkor elméleti következtetéseket is tartalmazó tanulmányommal. E két dolgozat végül a Corvinus Egyetem Köz-Gazdaság című folyóiratában jelent meg.

⁵ Új, biztató fejlemény, hogy az Eszmélet folyóirat az MTA KRTK Világgazdasági Intézetének publikációértékelési listáján „A" kategóriás lett az elmúlt évben! Az Eszmélet tudományos kerekasztal-beszélgetéseket is rendez, ahol pl. a válság és világrendszer kapcsolatát is elemeztük többek mellett közgazdasági nézőpontból (lásd az irodalomban: Artner 2008).