Tázlár a szocializmus előtt elmaradott tanyavilág a Duna-Tisza köze közepén. Amikor a szerző elkezdte terepmunkáját a 1970-es években, gyors fejlődést talált; építkeztek és a jövő felé orientálódtak a tázláriak. Manapság sok ház eladó, a föld magánkézbe került, de csökkent a termelés. 2012 óta az általános iskola újra egyházi kézben van – nem azért, mert a tázláriak visszasírják a Horthy időket hanem mert ezzel a lépéssel akarják az intézmény jövőjét biztosítani. A szerző a helytörténeti és néprajzi adatokat elemzi az „anthropology of time" elméleti keretében.

I. Bevezetés

Nagy örömömre szolgál, hogy első ízben adhatok elő ebben az intéz­ményben és ezen a tanszéken, amelynek sorsát a kezdetektől fogva figyelemmel kísérem.¹ Csaknem egy évtizede annak, hogy utoljára adtam elő Budapesten. Akkori előadásom a Magyar Tudományos Akadémia néprajzkutató munkatársai számára készült, és egy politikai antropológiai témát járt körül: nevezetesen a „korrupció” különféle formáit a szocialista időszak helyi tanácsaiban és hivatalaiban.² Ma elmélyültebben és tágabb időkeretben szeretnék a történelemmel foglalkozni, azaz nemcsak a szocializmussal, hanem a szocializmus előtti időkkel és a posztszocia­lizmussal is.

A legtöbb antropológus (etnológus, társadalom-néprajzos: itt nem látok figyelemre méltó különbséget) terepmunkája közösségét mikrokoz­moszként látja, különösen akkor, ha élete első terepmunkájáról van szó, noha ezt kevesen és ritkán ismerik el. Bevallom, én most is így látom Tázlárt. A falut, amely alig több mint két óra autóútra van Budapest köz­pontjától, és félúton a Duna és a Tisza között, ma jóval kevesebb mint kétezer ember lakja. Éppen azért választottam ezt a régiót kutatásom tárgyául, mert nem tipikus mezőgazdasági szövetkezetek jellemezték. Ez azért alakult így, mert a szétszórt tanyás települési forma és külö­nösen a tanyák körüli értékes szőlőskertek miatt nagyon költséges lett volna bevezetni a szovjet mintájú kolhozokat, amelyeket az 1960-as évek elején sorra szerveztek a vidéki Magyarországon. Egy korábbi munkámban rámutattam arra, hogy a nem tipikus szakszövetkezeti forma jól jellemzi a magyar mezőgazdasági politika rugalmasságát, és a rugalmasság ebben a szektorban jól jellemzi a globális magyar gazdaságot, illetve nagymértékben hozzájárult annak általános dina­mizmusához a szocializmus utolsó évtizedeiben. Ehhez elengedhetetlen volt a mezőgazdasági szektor fejlesztése, hiszen a magyar társadalom a kollektivizálás előtt egy túlnyomóan paraszti társadalom képét mutatta. Az 1940-es években a lakosság legnagyobb része a mezőgazdaságban dolgozott, következésképpen nem meglepő, hogy agrárpártok nyerték meg a háború utáni szabad választásokat.

Azzal magyaráztam Tázlár kiválasztását a falubeli embereknek és a járási hivatalban, hogy ott a szakszövetkezet jelenléte kiváló lehetősé­get biztosított a paraszti gazdálkodás folyamatosságának antropológiai szempontú tanulmányozására. De az igazság az, hogy nem annyira ezen hagyományok dokumentálása, mint inkább a kortárs Magyarország társa­dalmi-gazdasági viszonyainak megismerése motivált. Ezt a célt kiválóan szolgálta egy falusi esettanulmány, ami sokkal inkább mikrokozmosznak volt tekinthető akkor, mint ma, amikor a nemzeti gazdaságban jelentősen csökkent a mezőgazdaság jelentősége, és a tázlári fiatalság Londonba vagy más világvárosokba vágyik.

Sajnos nem tudok eleget arról, hogy mi történik manapság Tázláron, ezért tervezek új terepmunkát a következő években. De félreértés ne essék, történelmi érdeklődésem nem pótcselekvés. Jóllehet a múlt ön­magában is végtelenül érdekes, én soha nem leszek történész. Mint a legtöbb társadalomtudós, engem is elsősorban a múltnak a jelenben játszott szerepe foglalkoztat. Tázláron ez sokat változott az 1970-es évek közepe óta. Első terepmunkám során több levéltárban megfordultam Kecskeméten, Kalocsán és Budapesten. Sok idős emberrel beszéltem a falu történetéről, és adatokat tudtam gyűjteni az 1956-os eseményekről és a helyi szövetkezetek vitás történetéről. De a lakosok jó része egysze­rűen túl elfoglalt volt az ilyen életútinterjús kutatáshoz. Az 1970-es évek közepe a lázas felhalmozás időszaka volt, és a falusiak mind a jövőbe tekintettek: házat építeni Tázlár központjában, fürdőszobát csináltatni, vagy, ha már mindez megvan, beszerezni egy Moszkvicsot vagy egy Ladát. Ugyanakkor azonban a boldog autótulajdonosoknak legtöbbször eszük ágában sem volt eladni lovukat, amely továbbra is számos ház­tartás hűséges támasza maradt.

Ezzel szemben ma nem a kisüzemi gazdálkodás a felhalmozás fő forrása; a falusiak többsége nem dolgozik annyit, mint régen, és több ideje van reflektálni a történelemre. A falu központi terén 1956-os emlék­oszlopot emeltek, felújították a háborús emlékművet, emléktáblák jelzik azokat a házakat, amelyekben az első református iskola és az első pék­ség működött. Az 1970-es években nem voltak olyan helyi kiadványok, amelyek segíthettek volna a helytörténeti kutatásban; 1990 óta egész sereg munka jelent meg, amely bemutatja a szövetkezet(ek), a művelő­dési ház és az iskola történetét. A helyi önkormányzat 1997-ben, a mo­dern adminisztráció megteremtésének 125. évfordulójára megjelentette Tázlár Krónikáját.³ Ez a munka jóval több részletes adatot, eseményt és dátumot tartalmaz, mint amennyit én a Tázlárról szóló monográfiámban említek (Hann 1980).

A következőkben először a falu objektív történetét (Realgeschichte) foglalom össze és megpróbálom ezt Erdei Ferenc fogalmaival értelmezni. Majd a harmadik fejezetben kitérek azokra a közoktatási újdonságokra, amelyek különösen szemléletesen érzékeltetik Tázlár múltjának jelentő­ségét a jelenben, a mostani fideszes kormány alatt. Az idő ideológiája

(temporality) és a Realgeschichte valósága most is szoros kapcsolatban vannak. Végül néhány jelenleg is folyó szakmai (antropológiai) vitára utalok, és megkérdőjelezem, hogy beszélhetünk-e előrelépésekről saját tudományunkban.⁴ A vidéki Magyarországon, 20 évvel a földek privati­zációja után és a tízéves EU-s támogatások ellenére nagyon kevesen látnak ma előrehaladást. Előadásomat azzal a megállapítással zárom, hogy a mai tázláriak nem kevésbé gondolkodnak előre, mint őseik, mégis az idő szubjekív megtapasztalása és társadalmilag, elsősorban politikai­lag konstruált mivolta manapság más, mint a szocializmusra jellemző lineáris, előrehaladó időérzékelés.

II. A történelmi elmaradottság és a szocialista civilizációs folyamat

A jövőtől a múlt felé való fordulást jól jelképezik a jelenlegi polgármes­ternek a faluközpont perifériáján, a Soltvadkert felé vezető út mellett egy új ipari negyed létrehozására tett erőfeszítései. Mivel röviddel a munkálatok megkezdése után emberi maradványokra bukkantak, az építtetők Kecskemétről hívtak régészeket leletmentő kutatás céljából. Az ásatás során csontvázak százai kerültek elő, és a közelmúltban egy középkori templom alapzatára is rábukkantak. Ez utóbbi felfedezés már csak azért is érdekes, mert ezt a helyet a falusiak emberemlékezet óta Templomhegy néven ismerik. Ez az elnevezés az 1970-es évek óta iz­gatta a fantáziámat, mert a környék teljesen sík, ameddig a szem ellát. A régészek szerint ezen a helyen már szarmata település is volt, később jöttek a hunok; a falu az Árpád-korban még virágzott, ám 1241 körül áldozatul esett a tatárjárás pusztításainak.

A Tázlár név az 1279 és 1429 közötti dokumentumokban fordul elő először, de nem világos – legalábbis előttem -, hogy ez mennyiben jelölt állandó települést az oszmán hódítás előtti időszakban. Az azonban való­színű, hogy a XVII. században nem volt itt település. A XVIII. században a tázlári pusztát a 20 km-rel távolabb élő kiskőrösi szlovákok vették bérbe a Wattay családtól (pomázi nemesek). A XIX. század folyamán a föld fokozatosan elaprózódott. Kezdetben nemesek és gazdag parasztok vettek itt óriástáblákat, amelyeken házat építettek, és nagyobb területen gazdálkodtak, majd új bevándorlók érkeztek, elsősorban Szeged környé­kéről, akik családi gazdálkodóként azt remélték, hogy a tázlári nagyobb birtok jobb lehetőséget kínál a gazdálkodásra, mint azok a törpebirtokok, amelyek megöröklésére a túlzsúfolt szülőfalvaikban kilátásuk lehetett. Sokuknak azonban csalatkozniuk kellett. Igaz, hogy a Templomhegy körüli terület földminősége viszonylag jó, de a Duna-Tisza közének je­lentős szakaszai annyira homokosak, hogy vagy teljesen alkalmatlanok a gabonafélék termesztésére, vagy pedig olyan alacsony terméshoza­múak, hogy még nagy területen sem biztosítják az önfenntartást. Ilyen például az úgynevezett Szanksarok, amely a XX. század elején ennek ellenére viszonylag nagy népsűrűségnek örvendett. Ezenközben nagy területek, különösen erdők megmaradtak a távol – Pomázon – élő ne­mesek tulajdonában.

A két világháborút követő földreformok nem befolyásolták jelentősen Tázlár életét. Ezeknél nagyobb hatással volt az első szocialista évtized drasztikusan egyenlősítő politikája, amely megszüntette a birtok mérete és a társadalmi pozíció vagy osztály összekapcsolódását. A múlt szá­zad első felében nem sok minden történt az intézményi fejlődés terén. A számottevőbb vallási felekezetek saját gyülekezeteket hoztak létre, és 1906-tól kezdve az egyik nagy majorsági épület katolikus templomként szolgált Tázlár Felsőtelepén. A lakosság legnagyobb része elszigetelt tanyákon élt és dolgozott. 1907-ben, amikor újravonták a közigazgatási határokat, a régi Tázlár nevet – nem világos, hogy milyen meggondolás­ból – a Prónayfalva elnevezés váltotta fel. Az evangélikus Prónay Dezső báró közismert nacionalista volt, de a jelek szerint soha nem kereste fel a faluközösséget személyesen, és nem gyakorolta azt a patrónusi szerepkört sem, amelyet talán elvártak tőle a lakosok. A központi intéz­ményesítést sokáig a felekezetek által a falu két nagyobb központjában létrehozott elemi iskolák képviselték. Ezek szaporodtak a Horthy-rend­szer alatt: gróf Klebelsberg Kunónak köszönhető, hogy 1930-ban még a zsúfolt Szanksarokban is népiskola épült. Sőt, amikor világossá vált, hogy az egyetlen állami téglából épített tanterem nem elég, a helyiek össze­fogtak és hozzáépítettek egy másikat, ezúttal vályogból. A tanár mellett a római katolikus plébános irányította a tanyai iskolát. A II. világháború alatt épült az Alsótelep szélén az úgynevezett ONCSA-telep: egy házsor a legszegényebbeknek.

1945-ben a falu úgy döntött, hogy megválik a Prónayfalva névtől, és kérvényt nyújtottak be a Belügyminisztériumnak, amelyben a Dózsafalva elnevezést javasolták. A minisztérium azonban elutasította kérésüket. 1947-ben a falugyűlés megszavazta a Tázlár név vissza­vételét, amely ez alkalommal elnyerte a minisztériumi jóváhagyást. Alig egy évvel később az egyházi iskolákat államosították. A régi tanári személyzet a helyén maradt, de a vallást kitiltották az iskolákból, és a tanároktól elvárták, hogy ne gyakorolják vallásukat. A következő évben – 1949-ben – rendkívüli gyűlést hívtak össze, ezúttal azért, hogy megünnepeljék Sztálin 70. születésnapját. A tázláriak gratuláló táviratot küldtek a Kommunista Párt megyei pártbizottságának. Szaba­di Pál a Krónika közvetlen következő mondatában lakonikusan közli, hogy ugyanabban az évben a falusiak lerakták egy új, nagy katolikus templom alapkövét Tázlár Alsótelepén, amely később a szocialista falu központját alkotta (Szabadi 1997, 122).

Az első szocialista évtizedeket rendszerint kegyetlennek és re­presszívnek jellemzik a történészek. A magánháztartások szempont­jából ez kétségtelenül igaz Tázláron is, különösen, ha ezt az időszakot a szocializmus utolsó két évtizedével hasonlítjuk össze. A hetvenes években még éltek a keserű emlékek az erőszakos betakarításokról és a kulákok elleni kampányokról. A faluközpont azonban ennek ellenére sokat fejlődött az 1950-1960-as években. Először a katolikusok és a reformátusok gazdagodtak új templomépülettel, majd 1961-ben megnyílt a szép, új iskola és a művelődési ház. A vallásos és világi szférák így szigorúan elkülönültek egymástól. A lakóhelyváltás többirányú volt: a tanyáról a faluba és a faluból a városba. Azok számára, akik a központ­ban felépített családi ház kedvéért hagyták el tanyájukat, az elektromos áram és a vezetékes víz számított fő vonzerőnek. Ugyanakkor a gyors iparosítás ezen évei alatt sokan végleg elköltöztek a faluból, például Csepelre. Így történt, hogy egy generáció alatt Tázlár lakossága felére csökkent. Kiürült a Szanksarok, és 1975-ben lebontották a Klebelsberg-féle iskolát. Természetesen sok kivándorló továbbra is szoros kapcso­latot tartott fenn a faluval. Voltak olyanok is, akiket a faluban maradt család segített, különösen akkor, amikor a felhalmozás lehetősége (főleg disznótenyésztés formájában) korábban nem látott bőséget hozott a falusiaknak. Ebben a folyamatban óriási szerepet játszott a rugalmas típusú szövetkezet. Ugyanis a két szakszövetkezet segítsége nélkül a háztartások nem profitálhattak volna az 1968 utáni, az új gazdasági mechanizmus keretében megnyílt lehetőségekből, amelyek biztosították számukra a mezőgazdasági termelés alapjait (gépellátást, olcsó tápot) és a piaci értékesítést. A „gyenge adottságú” szövetkezet rendszeres állami támogatásban részesült.

Ezen összefoglalás után felmerül a kérdés, hogyan is juthatunk el Szabadi Pál Tázlár-krónikájától a gazdaság és társadalom strukturális átalakulásainak makrokozmoszához – Magyarországon, Közép-és Kelet-Európában és talán még általánosabb szinten is? Ha Tázlárt szélesebb kontextusokban akarjuk értelmezni, elsőként talán Arie den Hollander úttörő tanulmányát az „európai határvidékről” kellene idézni, ami két részletben jelent meg a Comparative Studies in Society and Historyban (1960-1961). Den Hollander Frederick Jackson Turner észak-amerikai téziseire támaszkodva világította meg a XVIII. századi Kárpát-meden­cében az oszmán csapatok visszavonulását követő visszatelepedési folyamatot. Korábbi munkámban gyümölcsözőnek találtam a határvi­dék-szemlélet összekapcsolását a magyar történészek XIX. századi kapitalizmustanulmányaival, amelyek szerint a demográfiai átmenet és az ipari munkahelyek hiánya ezreket űzött el otthonukból (Hann 1979). Miért menne valaki az észak-amerikai „Vadnyugatra”, ha szűzföldeket is lehet gyarmatosítani ötven mérföldnyire nyugatra a szülőfalutól? Ezeket a folyamatokat a Duna-Tisza közén elsősorban a szegedi néprajzkutató, Juhász Antal elemezte részletesen (Juhász 1997).

Röviden összefoglalva: a földrajztudósok, demográfusok, gazdaság­történészek és gazdasági antropológusok munkái mind fontosak ahhoz, hogy Tázlár történetét a maga teljességében lássuk. De ahhoz, hogy érdemben megértsük a „nagyobb képet”, és ugyanakkor élethűen lát­tassuk, hogy milyen volt a szocializmus előtti paraszti generációk élete a határvidéken, máshová is kell tekintenünk. Mindkét dimenzió fellelhető Erdei Ferenc (1910-1971) munkájában.

Erdei Ferenc Makón, a Szegedtől keletre fekvő, hagymatermeléséről híres mezővárosban született, majd a Szegedi Tudományegyetemen jo­got tanult. Később, a Márciusi Front bukása után megalapította a Nemzeti Parasztpártot, és egyre inkább a népi mozgalom radikális balszárnyával azonosult. 1944 és 1956 között több miniszteri tárcája volt, de ezekben az években nem sikerült a magyarországi sztálinizmus lényegén változ­tatnia. Nagy Imre reformvonalához való lojalitásáért 1956 után majdnem az életével fizetett. De Kádárnak szüksége volt Erdeire a tervezett kol­lektivizálás miatt, és ezért hozatta ki a szovjet fogságból. Erdei Ferenc több vezető tisztséget töltött be 1971-ben bekövetkezett haláláig, de talán még nagyobb jelentőséggel bírt a kulisszák mögötti tevékenysége. Fehér Lajossal és más reformorientált politikussal együtt sikerült elérnie azt, hogy a magyar mezőgazdaság kollektivizálása jelentősen eltért a szovjet mintától. A szocializmus utolsó évtizedei alatt csendes forradalom történt a magyar vidéken, amely kulcsszerepet játszott a Kádár-rendszer tágabb „társadalmi kompromisszumában”.

A sikerek dacára Erdei pályája és politikai utóélete viszontagságos­nak mondható: a munkásmozgalomban sokan azért tekintették gyanús elemnek, mert megkérdőjelezhetetlen hűség fűzte a faluhoz, és mind­végig büszke maradt saját paraszti származására, míg a liberálisok és más antikommunisták azért átkozták ki az elmúlt évtizedekben, mert, úgymond, „lepaktált” a kommunistákkal és végigasszisztálta a kollektivi­zálást. Kétségtelen, hogy a politikai nyomás rányomta bélyegét a vidéki modernizáció e nagy teoretikusának tudományos munkájára, mégis úgy érzem, hogy a jelenleginél jóval több elismerést és megbecsülést érdemel.⁵ Röviden, az egyetem elvégzését követően, amikor még Makón dolgozott a hagymatermelők szövetkezetében, Erdei Ferenc motorkerék­páron járta be a Duna-Tisza közét, hogy első kézből származó adatok­kal dokumentálja, hogyan éltek a parasztok egy olyan korban, amelyet gazdasági válság és geopolitikai bizonytalanságok jellemeztek. Az ebből a tapasztalatból született Futóhomok című könyve a szociográfia egyik klasszikusa. Nem tudom, hogy járt-e éppen Tázláron (illetve akkor nevén Prónayfalván), de annyi bizonyos, hogy ezt a vidéket jól ismerte, innen indulva tört át a katonai fronton 1944-ben, hogy csatlakozzon a Szege­den állomásozó szovjet hatóságokhoz. „Minden falusi mag nélkül” – így jellemezte Prónayfalvát és még néhány sokfelől benépesült települést, amelyek tanyavilágában nyilvánvalóan más állapotok uralkodtak, mint Makón, Kiskőrösön és hasonló „mezővárosokban”, ahol a mezőgazda­ság ugyan fejlettebb volt, de a technikai fejlettségnek ellentmondott a generációk óta összetartozó közösség tudata, ami gátolta a termelőerők fejlődésének megfelelő osztályképződést. Az olyan településeket, mint Prónayfalva azonban gazdasági alulfejlettségük ellenére magas fokú társadalmi rétegződés jellemzett, és a szórványtelepülés-forma tovább korlátozta a kollektív fellépés lehetőségét.

Húsz évvel később a Futóhomok harmadik kiadásához írt előszavában Erdei jobban elmélyült az elméleti kérdésekben. Úgy érezte, hogy koráb­bi elemzése Kiskőrösről téves volt, mert fiatal fejjel nem ismerte fel az osztályharc valóságos jellegét. Későbbi munkái szintén nem mentesek a közvetlen politikai hatásoktól. Nagyobb jelentőséggel bírnak azon írásai, amelyek az 1940-es évek elején egy kiskunszentmiklósi tanyán csendőri felügyelet mellett készültek. Ugyanez vonatkozik egy befejezetlen, szin­tetizáló tanulmányára a „két világháború közötti Magyarországról”, amely poszthumusz jelent meg (Erdei 1976). Ez utóbbiban, de már hamarabb is, pl. A magyar paraszttársadalom (1942) című művében, Erdei nagyon is kritikusan értelmezi azokat a „kvázi-feudális” struktúrákat, amelyek jól megfértek olyan elemekkel, amelyek kétséget kizáróan modernnek számítottak, nevezetesen a kapitalizmus által megteremtett városi proletariátussal. A magyar polgárosodást hátráltatta a két világháború közötti időszak reakciós politikája, és a parasztok lettek a modernizá­ciós kudarc legnagyobb áldozatai. Az az elképzelés, hogy a kisgazdák polgárosodnak, és önként belépnek a holland mintájú szövetkezetekbe, tarthatatlannak bizonyult azokban az években, amikor a kommunisták konszolidálták hatalmukat. Erdei is a kollektivizálás mellé állt.

Ez persze nem tetszett mindenkinek; a legtöbb népi író számára mindig is idegen maradt a téesz. Szelényi Iván úgy vélte (1988 54, 6): Erdei fel­áldozta ifjúkorának eszméit a marxista osztályelemzés oltárán. A liberális szociológus szerint a fiatal Erdeinek volt igaza, mind tudományosan, mind pedig erkölcsileg. Szerencsére – így Szelényi – Erdei halála után a magyar falu képes volt visszatérni a „megszakított polgárosodás” útjára. Így tehát Szelényi Erdeinek a polgárosodással kapcsolatos fiatalkori fej­tegetéseit gyümölcsözőnek tartja, annak ellenére, hogy a szerző később reménytelenül kompromittálta magát azáltal, hogy titokban csatlakozott a Kommunista Párthoz, illetve kiszolgálta annak politikáját.

Tázlár példája az én szememben Erdei munkásságának kevésbé kri­tikus értelmezését teszi lehetővé. Véleményem szerint Erdei mindvégig hű maradt paraszti gyökereihez. Noha nem rendelkezett társadalomtu­dományi diplomával, „ösztönös” összehasonlító társadalomtudósnak tekinthető. Gyermekkorát részben tanyán töltötte, de ahogyan az Alföld más városaiban is, a Makó körüli elszigetelt tanyák szorosan kapcsolód­tak a városhoz, és sok családnak volt saját háza a központban, a me­zőgazdasági szezonban szállásul szolgáló tanya mellett. Erdei számára megrázkódtatást jelentett annak felismerése, hogy van olyan tanyavilág, amelynek nincs ilyen civilizációs központja. De Erdei látókörét tovább szélesítette az 1935-ben Svájcba és Hollandiába tett utazása, amelynek során különösen nagy hatást gyakoroltak rá az ott látott mezőgazdasági szövetkezetek. Magyarország elmaradottságáról szóló elméleti munkái a nyugati viszonyokkal való behatóbb megismerkedés közvetlen eredmé­nyeinek tekinthetők. Világossá vált az a szakadék, amelyet az országnak át kellett ugrania, noha a népi mozgalom bal szárnyának embere, Erdei Ferenc, nem hitt abban, hogy a kapitalizmus importálása lenne a meg­felelő válasz a gazdasági elmaradottságra.

Erdei kulcsfogalma tehát a polgárosodás (embourgeoisement), amelyet később Szelényi és más szociológusok is átvettek. Az 1980-as években tökéletesen helyénvalónak látszott a fogalom újrafelfedezése, hogy értelmezhetővé tegye az országban végbemenő folyamatokat, például a parasztságnak a „gazdagodjatok” jelszóra való reakcióját. A polgár ugyanakkor egy másik kontextusban is előtérbe került: a polgári társa­dalom az angol civil society standard magyar fordítása. A polgári és a burzsoá közötti ellentmondások reménytelenül problémássá tették ezt a terminust a szocialista ideológusok számára. Erdei Ferencnek is el kellett határolnia magát a kifejezéstől (és átfogalmazni korábbi kijelentéseit, mint ahogy ezt pl. a már említett Futóhomok harmadik kiadásához írt előszavában is megtette). De későbbi munkáinak (pl. Város és vidéke, 1971) beható vizsgálatai világossá teszik, hogy alapvető érdeklődési köre nem változott. Elsősorban a falu és város közötti történeti egyensúly helyreállítására törekedett, valamint arra, hogy azok az emberek, akikkel olyan erőteljesen azonosult, a városiakhoz hasonló esélyekkel léphesse­nek a modernitás rögös ösvényére. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy Erdei egyfajta vidéki „proletarizálódási” programban gondolkodott volna. Ellenkezőleg, nagyon is felismerte a háztáji termelés és a gazdasági ösztönzők jelentőségét. Ezen az alapon adott tanácsot Fehér Lajosnak, Nyers Rezsőnek és más olyan döntéshozóknak, akiknek decentralizációs politikája a szocializmus utolsó évtizedeiben lehetővé tette a „szocialista vállalkozók” megjelenését a vidéki Magyarországon. Más szavakkal, a polgárosodás – Szelényi érvelésével ellentétben – nem Erdei ellenére, hanem éppen ellenkezőleg, az ő közreműködésével következett be.

Akárcsak a német Verbürgerlichung, a magyar polgárosodás fogalom is kétértelmű. Erdei feltehetően soha nem kívánt a magyar vidéken egy új kapitalista osztályt látni, ehelyett a parasztság hagyományainak és „falusi műveltségének” megőrzése, és a kvázi-feudális egyenlőtlenségek meg­szüntetése mellett tört lándzsát. Fiatalkori írásaiban gyakran használta a civilizálódás fogalmát. Mondhatni, egész életében a mezőgazdasági szektor civilizálódásának híve volt. Ez egyfelől a nyugati országok fejlett termelőerőihez való felzárkózást jelentette. Erdeit nem vonzották a ka­pitalizmus külföldi modelljei (legkevésbé a nem-magyar elemek Magyar­ország eltorzult piackapitalizmusában, ezt el kell ismerni, hangsúlyozva azt is, hogy nem volt antiszemita). Azokat a civilizációs intézményeket kívánta megszilárdítani, amelyeket a magyar parasztok történetileg hoz­tak létre azokon a nagyobb településeken, ahol a népesség az oszmán hódítás következtében különösen koncentráltan élt.

Ha elvonatkoztatunk az Alföld regionális sajátosságaitól, akkor azt mondhatjuk, hogy Erdei a városi kultúra falusi meggyökereztetését támogatta. Ebben az értelemben példaértékű az én Tázlárról készült beszámolóm. A korai szocialista évtizedekben a szegényebbek elhagy­ták a tanyákat, pl. a Szanksarokban, és vagy beköltöztek az új faluköz­pontba, vagy pedig továbbvándoroltak a távolabbi városok nyújtotta munkalehetőség reményében. A faluközpontban az állam új utakat és járdákat épített, és gondoskodott arról, hogy a lakásokba alacsony áron bevezessék a vezetékes vizet és az elektromos áramot. Szövetkezeti üzletek és éttermek nyíltak. Létrejött a szocialista tanács, később pedig a mezőgazdasági szövetkezetek. Az állam új iskolát épített, miközben fokozatosan felszámolta a félreeső tanyák régi kis iskoláit. Kulturális in­tézményeket alapított, mint például a tágas művelődési házat, könyvtárat és egy jól felszerelt tornatermet.

Mivel mindez egybevágott a szocialista modernizációs projekttel, első látásra úgy tűnhet, hogy itt mindössze az új, felülről diktált politikai-ideo­lógiai program megvalósításáról volt szó. Ez azonban nem egészen így van, mivel Tázláron a hatalom ugyanezen birtokosai gondoskodtak arról is, hogy új, nagy templomok épüljenek a faluközpontban. Az 1950-es évek megtorpanásai ellenére a templomépítések még a nagy világi fejlesztések előtt lezáródtak; és nemcsak az építőanyagot, hanem a munkaerő nagy részét is a szocialista brigádok biztosították!

III. Változások a mai faluban

Előadásom keretei nem teszik lehetővé, hogy bemutassam az utolsó két évtized minden változását, így csak nagy vonalakban vázolom a legfon­tosabb tendenciákat. Tázláron, mint ahogyan máshol is, visszaadták a földeket. A rendszerváltás után a szövetkezet még tizenöt évig működött, igaz, hogy már jóval korábban elvesztette a falu gazdaságában játszott központi koordináló szerepét. Az a támogatás azonban, amelyben né­hány magángazdálkodó manapság az EU mezőgazdasági politikájának keretében részesül, messze nem kompenzálja őket a szocialista időszak jóval nagyvonalúbb mezőgazdasági segélyezésének elvesztéséért. Min­den ágazatban csökkent a termelés.

A mezőgazdaságon kívüli munkalehetőségek erősen összeszűkültek, mind a formális, mind pedig az informális szektorban. Az általános euró­pai gazdasági válság hatására csökkent a kereslet a drága jachtok iránt, amelyeket Tázláron a kilencvenes évek óta gyártanak, és Hollandiába exportálnak. Ez volt az első és utolsó beruházás a tervezett ipartelepen. Még van remény, hogy a kecskeméti régészek visszatérnek és folytatják munkájukat a középkori templom körül, de ehhez pénzre van szükség, miközben az országos pályázatok egyre nehezebben elnyerhetők. Ha sikerül, akkor esetleg azt a néhány személyt alkalmazzák majd, akiket je­lenleg az önkormányzat foglalkoztat minimális munkabérért. A hajógyáron kívül egyetlen olyan üzem működik, ahol a dolgozók száma meghaladja a tízet. Ez a műanyagüzem, amely egy régi katolikus iskola épületében található, sikeresen túlélte a szakszövetkezet összeomlását annak kö­szönhetően, hogy a vezetők még a kilencvenes években megvásárolták és okos beruházással működtették tovább. A bérek ugyan alacsonyak, de szemben a hajógyárral, bőven van megrendelés, mert fő termékük a legolcsóbb műanyag palack, és nem a luxuscikk.

A jelenlegi gazdasági és foglalkoztatási helyzet nem sokban különbö­zik a 2010 előttitől. Mégis azóta sok szó esik arról mind a magyar, mind pedig a külföldi sajtóban, hogy milyen változásokat hozott Orbán Viktor fideszes kormánya. Külföldön elég sokat lehet olvasni ezekről a nagy politikai kezdeményezésekről, amelyek többek között azt a célt szolgál­ják, hogy a kormány a sajtót és a bíróságot egyre jobban a befolyása alá vonhassa. A roma és a zsidó kisebbségekkel kapcsolatos incidensek ugyancsak gyakori témák a német sajtóban. Ezzel szemben kevesek számára ismert (beleértve sok magyar állampolgárt), hogy milyen vál­tozások mennek végbe nap mint nap a falu életében, például egy olyan kulcsfontosságú intézményben, mint az iskola, ahonnan nem szivárognak ki a kisebb-nagyobb konfliktusok. Engedjék meg, hogy a következőkben erről számoljak be, Tázlárt hozva például.

Az új állami általános iskola 1961-ben nyílt meg az új faluközpontban. Miután 1978-ban megszüntették a felsőtelepi iskolát, az összes tázlári gyerek ide járt. Akkoriban egy Nyugatról érkezett, a magyar parasztgaz­daság átalakulásával foglalkozó kutató számára nemigen volt lehetséges az iskola gyakori meglátogatása, illetve tanulmányozása. Tudtam, hogy a tanárok között többen párttagok voltak. Az igazgatóhelyettes volt egyben a helyi párttitkár. Ezekkel az emberekkel csak későbbi tázlári látogatása­im során tudtam többet beszélni. Az akkori igazgatónő nem volt párttag. Mária néni (mindenki így ismerte) 1947-ben került az akkori református iskolába. A vallás gyakorlása számára tiltott volt. Más tanár időnként eljárt a templomba, de a hetvenes években, amikor a hittant nem az iskolában, hanem a templomban tanították és a beíratott gyermekek száma egyre csökkent, az igazgatónő ezt nem tehette…

Párttagok és pártonkívüliek együtt játszottak az úgynevezett tanári zenekarban, amelyet különösen a lakodalmakra hívtak meg szívesen. Vezetője az igazgatóhelyettes volt, egy tehetséges sváb férfi, akinek édesapja a háború végén esett el, és aki aztán magyar nevet kapott ne­velőszüleitől. A Szanksarokban kezdte pályafutását, később szép házat épített a faluközpontban, ahol most is lakik. Az ő ötlete volt, hogy 1981-ben az iskola, a könyvtár és a művelődési ház hivatalosan egyesüljön (a gyakorlatban ez a három intézmény már évek óta az ő irányítása alatt állt). Sok évig ő vezette az Általános Művelődési Központot, egy ideig megyei tanácstagként tevékenykedett, és a Kádár-rendszer utolsó évei­ben, miután az előző tanácselnököt sikkasztás miatt elítélték, a tanácsház vezetését is ő vette át. 1994-ben eredménytelenül indult a polgármes­ter-választáson. Noha sokan elismerték tehetségét és becsületességét, a Kisgazdapárt nem tűrte, hogy egy volt kommunista kerüljön megint a falu élére. Manapság nyugdíjasként még mindig bejár az iskolába zenét tanítani, focizik fiatalabb kollégáival a falu kis pályáján, és a játékot követő ún. „harmadik félidőben” már régen nem számít a világnézet, pláne nem a régmúlté. Ahogy a szocializmus alatt, úgy most is több tanár ül a falu képviselő-testületében. De a testület által 2012-ben hozott határozatot nemcsak a volt vezető, hanem sokan mások is furcsállták.

A tázlári iskola gyorsan, a tanárokkal és szülőkkel való szélesebb körű konzultációt mellőzve került a római katolikus egyház kezébe. Az iskola ma II. János Pál pápa nevét viseli, és a keceli intézmény „kirendeltségé­nek” tekintik. (A keceli intézmény korábban Arany János nevét viselte, de úgy döntöttek, hogy az elhunyt lengyel pápa neve jobban jelzi az új keresztény irányzatot.) Amint az szokásban van a szocializmus vége óta, az iskolai hittanoktatásról a katolikus pap és a kálvinista lelkész gondoskodik. Ami egészen új, az az, hogy keresztek díszítik minden osztály falát, és az iskolaév kezdetét és végét nem a kultúrházban, hanem a római katolikus templomban ünneplik a tanárok és a gyerekek. Ezenkívül ugyancsak a templomban tartják II. János Pál emléknapját, amelyet, mivel október 22-ére esik, össze lehet kötni az 1956-os forra­dalom megünneplésével.

Hogyan lehetséges mindez? A polgármester szerint a döntés alapvető oka az volt, hogy az illetékesek attól tartottak, hogy a tanulók csökkenő létszáma miatt a nyolcosztályos általános iskola előbb-utóbb elveszíti felső tagozatát. Ilyen körülmények között biztosabbnak látták a jövőt az egyház kezében, mint a kormány által létrehozott szekuláris Klebelsberg Intézményfenntartó Központ fennhatósága alatt.⁶ Faluszerte ugyanis az a hír járja, hogy a Kiskőrösön székelő KLIK több tanárnak, sőt magának az igazgatónak a leváltását tervezte, és ezzel magyarázható az iskola gyors átigazolása. A tanárok ezáltal elvesztették közalkalmazotti státusukat és talán cafeteria-juttatásukat is. De egyelőre biztosabbak az állások. A tanárok számára nem kötelező a vasárnapi istentiszteleten való rész­vétel. Hasonló a helyzet a szomszédos településeken is, ahol alig maradt állami iskola. Az egyháznak elvileg el kell fogadnia a más világnézeteket, és kötelessége a heti két hittanóra helyett az igénylőknek etikaoktatást biztosítani. Tázláron büszkén említette az igazgató, hogy a 130 gyerek közül egyetlenegy sem élt ezzel a lehetőséggel. Újdonság még az is, hogy 2013-tól kezdve nemcsak a katolikus káplán és a református lelkész tanítja a hittant, hanem rendszeres óraadó a bócsai lutheránus pásztor is, aki az iskola hat evangélikus tanulójának viseli gondját.

2013 nyarának végén az iskolai tanévnyitón és a pár nappal későbbi ünnepi szentmisén alkalmam nyílt azokkal a személyekkel elbeszélgetni, akik kulcsfontosságú szerepet játszottak a helyi oktatás megreformálá­sában. A polgármester és az iskolaigazgató egyetértettek abban, hogy az iskola puszta megőrzésén túl erkölcsi szempontból is haszna volt az egyházzal való szoros kapcsolatnak. A református és lutheránus lelkészek ugyancsak jelen voltak az ünnepélyen, és rövid felszólalással járultak hozzá a mise ökumenikus befejezéséhez. A református lelkész elmesélte, hogy a kilencvenes években egyháza hogyan kapott kárpótlást az államosított iskolaépületért, és hogyan fordították a pénzt a templom tornyának renoválására. Hozzátette, hogy véleménye szerint a felekezeti arányok szükségessé teszik, hogy Tázláron a katolikus egyház vállalja a vezető szerepet; de Kiskunhalason és Szankon vannak református isko­lák is, és fontos, hogy a felekezetek jó kapcsolatban legyenek egymással. Az iskolaigazgató elismerte, hogy nem volt könnyű az iskolai tanrendet úgy átszervezni, hogy a tanulók három különböző helyre mehessenek hittanra, de megoldották.⁷ A mindennapi tanítás közös imával való elkez­dése időközben elfogadott gyakorlattá vált.

Az évnyitó további újdonsággal is szolgált. A tervek szerint ebben az iskolaévben a napközis ebédet ugyancsak közös imádság előzi meg, amely tavaly óta bevett gyakorlat a helyi óvodában. Mindezt az igazgató évnyitó beszédének legvégén jelentette be, és a bejelentést a jelen lévő szülők minden különösebb reakció nélkül fogadták. Arckifejezésük alap­ján úgy tűnt, hogy sokkal jobban érdekelte őket az igazgató beszédének néhány korábban elhangzott pontja. Többek között az, amikor hangsú­lyozta, hogy ha a tanulónak mindenképpen muszáj mobiltelefonját az iskolába hozni, akkor ezt kötelessége megérkezéskor leadni; valamint hogy a piercing és a hajfestés nem iskolába való, és nem teszi szebbé a gyerekeket. Erre még a pódiumon helyet foglaló fiatal, reverendás káplán is, akit az új iskolásokról való gondoskodással bíztak meg, mosolyogva bólogatott. Segített a kicsiknek egy másik új rituálé véghezvitelében, amely egy újonnan kitalált eskütételből állt. A gyerekek a felszólításnak nagy nehezen engedelmeskedve megígérték, hogy jó tanulók lesznek és mindig szót fogadnak a tanító néninek. Az évnyitó utolsó ünnepélyes mozzanata nem változott az évtizedeken keresztül: mindenki felállt és elénekelték a Himnuszt.

Napokkal később is ezen a különleges keveréken töprengtem, hogy vajon merre forog az idő kereke Tázláron, miközben egy idős paraszt­emberrel beszélgettem a régi katolikus népiskoláról. Keserűen emléke­zett arra a néhány évre az 1930-as években, amikor iskolába küldték, mielőtt elszegődött cselédnek. Különösen az nem tetszett neki, amikor minden nap 12-kor harangozták az Angelust. Noha családja kommunis­ta volt, mégis alkalmazkodniuk kellett, ha apja nem akarta elveszíteni községházi állását. Egyetértettünk abban, hogy ilyen tekintetben nincs túl nagy különbség a harmincas évek és 2013 között, amikor a felekezet nélküliek kénytelenek alkalmazkodni. Amikor elbúcsúztam tőle, minden kommentár nélkül megmutatta nekem azt az üdvözlő lapot, amit nemrég Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől kapott kilencvenedik születés­napja alkalmából.

IV. A posztszocialista jelen elméleti megközelítése

A legtöbb olyan intézmény, amelyet a szocialista civilizációs folyamat ré­szének tartok, ma is megvan Tázláron. Igaz, a tanácsépületet átkeresztel­ték, de csak a mezőgazdasági szakszövetkezet tűnt el teljesen. Meg kell jegyezni, hogy azok közül, akik elvben tiltakoztak a szövetkezetek ellen, akad ma olyan, aki szívesen visszahozná őket, hogy koordinálják a ter­melést és a piaci értékesítést , és biztosítsanak egy minőségi színvonalat, ami előfeltétele annak, hogy megfelelő kereslet legyen a környék boraira. A helyi önkormányzatnak nincs pénze nagyszabású befektetésekre, és olyan fontos közösségi feladatokat, mint a művelődési ház régóta ese­dékes tatarozása, csak a rendszeresen versenyeztető pályázatok révén érkező külső segítséggel lehet megvalósítani. A polgármester egy ideig azt remélte, hogy új üzleti befektetők jönnek majd a faluba, de ahogyan már írtam, a régészeti lelőhely előkerülése után erre semmi esély nem maradt. A polgármester független ugyan, de 1994-ben a Kisgazdapárt támogatásával választották meg, amely akkor a legnépszerűbb párt volt a faluban, és bizonyos, hogy közelebb áll a Fideszhez, mint az MSZP-hez, amelyik ma igen kevés tagot mondhat magáénak Tázláron. Szervezett pártélet a faluban nincsen, bár a 2010-es választások előtt a Jobbik erősen megélénkült.

A fennmaradó időben arról szeretnék beszélni, hogyan értelmezhet egy antropológus elméleti síkon egy ilyen változást. Erdei Ferenc gondolatai népi modernizációs elméletnek tekinthetők. Éppúgy, mint az 1970-es évek falusi lakói, Erdei is úgy látta, hogy van haladás, fejlődés, az idő kereke előreforog. De húsz évvel azután, hogy eldöntötték: a földet újra magánosítani kell egy olyan komplex eljárás keretében, ami „kompen­zációt” ígért a szocializmusban elszenvedett károkért, és miután újra egyházi kézbe adták az iskolákat, jogos a kérdés, hogy mindez nem magát a fejlődést kérdőjelezi-e meg: nem arról van-e itt szó, hogy jelen­tős folyamatok az ellenkezőjükre fordulnak? A modernizáció standard szociológiai elméleteiben gyakran szerepel a szekularizáció fogalma: a vallás „alrendszer” lesz, amely élesen elválik a politikum szférájától és láthatatlan a közéletben. A mai Magyarországon ez nem így van. Az is világos, hogy felélesztik azokat a szimbólumokat, amelyek komoly mozgósító erővel rendelkeztek a szocializmus előtt. Nemcsak a vallási ereklyékre gondolok itt (el ne felejtsük, hogy a Szent Jobbot már a szo­cializmus összeomlása előtt Budapesten nyilvánosan körbehordozták), hanem a gombamód szaporodó turulszobrokra, a sámánszertartások újraéledésére, a rovásírás népszerűsítésére, a régi katonai és félkatonai egyenruhák új kultuszára, a nemesi címekre és az Erdei által keményen bírált kvázi-feudális társadalom emlékét idéző más relikviákra.

Nagy óvatosságra kényszerül az antropológus, ha részleteiben kívánja megragadni, hogy mi is megy végbe a mai Magyarországon, különösen Johannes Fabian 1983-ban a Time and the Other (Az idő és a másik) című munkájának megjelenése óta. A tanulmány kulcsszava az egyide­jűség (coevalness, Gleichzeitigkeit). Sok korai antropológus elkövette azt a hibát, hogy megtagadta az egyidejűséget azoktól a népektől, akikről írtak, úgy ábrázolva őket, mintha „kívül állnának az időn” (Thomas 1989), vagy pedig „szinkronikusak” lennének (Lévi-Strauss 1973). Ha egyáltalán bebocsátást nyertek a nyugati világ diakronikus idejébe, akkor sem voltak egyenrangú résztvevői az antropológus idejének, hanem születésüknél fogva elmaradottak és alsóbbrendűek. Az afrikanista Fabian kritikája elsősorban a nem írásos kultúrával rendelkező társadalmak nyugati megjelenítésére vonatkozott. De explicite is támaszkodott Edward Said Orientalism (Orientalizmus) című, 1978-ban publikált, immár klasszikussá vált munkájára, amely hasonló fejtegetést kínál az ázsiai, különösen pe­dig a muszlim társadalmak nyugati szerzők általi eltorzításáról, amellyel saját felsőbbrendűségüket hangsúlyozták.

Az elmúlt években a történészek és antropológusok közelebb hozták a Nyugathoz ezt a kritikát, pl. a Bizánci Birodalom és a keleti kereszténység „másságával”, vagy pedig a hidegháború és a posztszocialista időszak ál­tal produkált ellentétekkel kapcsolatos munkáikban (Bakic-Hayden 1995, Hann 1996). Fabian terminológiája még Nyugat- és Kelet-Németország viszonyára és a Nyugat keleti megjelenítésére is vonatkoztatható. Így Dominic Boyer (2010) az NDK-t bemutató mai nyugati sikerfilmek elem­zésén bizonyítja, hogy azok mind más időben jelenítik meg a Keletet, megtagadván tőle az egyidejűséget, tagadva, hogy a keletnémet szocia­lizmusnak megvolt a maga érvényes modernitása, mielőtt bekebelezte volna a Szövetségi Köztársaság. Szerinte az „Ostalgie” (az NDK utáni nosztalgia) nyugati gúnyolása hasonló példája a másidejűségnek.

Ez a kritika a klasszikus kulturális relativizmussal mutat rokon vonáso­kat. Jómagam nem vagyok híve ennek a pozíciónak, ami pedig újra igen elterjedt a kortárs antropológiában. Nehezebb a fejlődés mellett érvelni a társadalmi-kulturális antropológia minket is zavarba ejtő eszmetörténe­tében, mint az általunk tanulmányozott társadalmak Realgeschichtéjére vonatkoztatva; újra és újra ugyanazokkal a paradigmákkal találkozunk, Lévi-Strauss dichotómiájában mi a „hideg” diszciplínák közé tartozunk! De ma nem akarok belemenni ezekbe a messzire vezető fejtegetésekbe; mindössze azt szeretném megmutatni, mennyiben lehet releváns Fabian elméleti pozíciója a Közép- és Kelet-Európát tanulmányozó antropológus számára. Boyer megjegyzi, hogy egyes keletnémetek elsőként bírálták saját társadalmukat, egyúttal felmagasztalva a Nyugat előnyeit (Boyer nem tesz említést arról a tényről, hogy 1990-ben a keletnémetek túlnyo­mó többsége a német egység mellett szavazott, feltehetően azért, mert maguk is többre értékelték a nyugati modernitást a sajátjukénál). Michal Buchowski (2001) hasonló mintázatokat talált Lengyelországban, ahol neves szociológusok érveltek úgy, hogy a lengyeleknek, úgymond, hiá­nyos a „civilizációs kompetenciája”, ami magyarázná az „átmenet” óriási nehézségeit és áldozatát.

Erdei Ferenc ugyanígy érzett rá ösztönösen a Kelet elmaradottságára. A megoldás szerinte nem az, hogy kritikátlanul követni kell a Nyugat kapitalista logikáját, hanem ellenkezőleg, a magyar civilizációs hagyo­mányokra kell támaszkodni, abban az értelemben, ahogyan fentebb kifejtettem. Azt állítottam ebben az előadásban, hogy ha figyelembe vesszük a szocialista intézmények és ideológia korlátait, akkor Erdei kivételesen sikeres volt a népi modernizációs elméletek gyakorlati meg­valósításában. A vidéki Magyarország átalakítása kivételes sikertörténet. A posztszocialista körülmények között azonban mintha kevesebb lehe­tősége volna az ilyen innovációnak. A neoliberális kapitalizmus korlátai keményebbek, mint a szocializmusé voltak. A posztszocialista átalakulást a mezőgazdasági szektor szenvedte meg a legjobban, a város és a falu közötti különbségek megint növekedtek. Nem csoda, hogy két évtizeddel a szocializmus összeomlása után egyre népszerűbbek az antiurbánus, antikozmopolita eszmék, és ezek uralkodnak ma mind a városokban, mind pedig az egyre néptelenebbé váló falvakban. Ma azonban, Erdei­vel ellentétben, a modernizáció nincs napirenden. Ehelyett egy múltba tekintő, keserű, agresszív propaganda a jellemző, amely előszeretettel hibáztat másokat a jelen bajaiért, mind az országban, mind pedig az országon kívül.

Mármost hogyan értelmezze mindezt egy antropológus? Jól tudom, hogy a Fidesz és a hozzá hű magyar nyelvű média szemében a nyugati, különösen pedig a német Magyarország-kép erősen torzított. Sok magyar állampolgárt dühít az, amiben a Nyugat illetéktelen beavatkozását látják; a Fidesz-törvényeket „antiliberálisnak” és az EU-szabályozással és el­vekkel összeférhetetlennek bélyegzik. Ez lenne a boyeri értelemben vett másidejűség? Hiszen a magyarok megszavazták a jelenlegi kormányt. Nem az egyidejűség megtagadása-e a nyugatiak részéről, amikor ant­ropológusok és újságírók kigúnyolják a nacionalista túlkapásokat és a miniszterelnök nyilvánvaló igyekezetét, hogy visszaforgassa az idő kere­két abba a korszakba, amikor Magyarország „világnemzet” (Orbán) volt?

Ellentétben némely antropológussal, akik az időről értekeztek, én na­gyon is konvencionális képet őrzök annak fizikájáról és metafizikájáról. Ezért tetszik nekem a nyíl hasonlat angolul. A kormányok elhatározhatják ugyan, hogy visszaforgatják az idő kerekét, és visszafelé fordítják az előző generációk modernizációs kísérleteit, mint pl. a kollektivizálás és az egyházi iskolák államosítása, ám nem lehet visszaterelni a társadalmat a szocializmus előtti időszak medrébe. Ezt a leghatékonyabb sámánszer­tartás és a legnagyobb turulszobor sem érheti el. Az idő kereke forog tovább, lineárisan és kérlelhetetlenül. Ne vádoljuk a tázlári lakosokat, illetve helyi vezetőiket azzal, hogy a jövő helyett a múltba tekintenek; éppen ellenkezőleg, biztosítani szeretnék iskolájuk jövőjét, de a mostani körülmények között ezt leginkább úgy tudják megtenni, ha újra egyházi kézbe adják azt az intézményt, amelyet 1948-ban államosítottak. Az emberek, mint mindig, most is egyéni és kollektív szinten gondolnak a jövőjükre; csak most mégis más körülmények között, mint annak idején, amikor volt egy grand narrative, amely reményt adott még egy ilyen köz­ség számára is, megcsillogtatva a haladás és fejlődés esélyét.

Arra a következtetésre jutok, hogy nem szabad romantizálni a „cultural time”-t, ahogyan sokan ezt a kulturális relativizmus nyomában ma is teszik. Az antropológusok, illetve társadalom-néprajzosok segíthetnek fényt deríteni arra, hogy politikai vezetők és egész társadalmak hogyan fordulhatnak el viszonylag gyorsan egy jövőorientált modernizációtól egy olyan társadalmi projektum felé, amely menthetetlenül a múltba réved, legyen az akár a közelmúlt, akár a távoli múlt a maga dicsőségével és (vélt) sérelmeivel. A mi tudásunk elsősorban terepmunkából fakad, amelyet ma folytatunk arról, hogyan őrződnek meg és alakulnak át a korábbi korszakok relikviái, és milyen bonyolult és dinamikus folyama­tok keretében zajlik ez az átalakulás. Itt én is zavarban vagyok, mert ahogyan már elmondtam önöknek, az utóbbi években keveset jártam résztvevő megfigyelőként Tázláron.⁸ Így a következtetésem spekulatív, és hagy még kívánnivalót maga után. Mindazonáltal azzal szeretném zárni előadásomat, hogy visszavezetem önöket az Alföld mikrokozmoszába, amelyet kicsit a sajátomnak is tekintek.

V. Konklúzió

Azt hiszem, hogy a Tázláron megfigyelhető változások az idő felfogá­sában, a Zeitgeistben, visszafelé mutatnak, míg a szocializmus alatt, legalábbis az 1980-as évekig, a jövőbe mutatott a nyíl. Ezt a szocialista civilizációs projektum sikerével és az idő kihasználásának változásával magyarázom a vidéki Magyarországon, mind az egyének, mind pedig a háztartások szintjén. Amikor Erdei 1937-ben felkereste a Duna-Tisza közének ezt a vidékét, a lakosság jórészt szegényparasztokból állt, akik még a paraszti önellátást sem tudták megvalósítani, nemhogy vállal­kozóként fellépni a piacon. Ezért egész életükre függőségi viszonyban maradtak a közösség módosabb parasztjaitól. A legtöbb falusi lakos számára csak szezonális munka adódott. Az év legnagyobb részében „nem tudtak mihez kezdeni” az idejükkel, miközben rendszerint akadt valami tennivaló a tanya körül.

Utazzunk most gyorsan előre az 1970-es évekbe, amikor egyéves terepmunkát végeztem a faluban. Csaknem a felismerhetetlenségig meg­változtak a viszonyok és a falukép. A legtöbb lakos központi településen élt, egy sor állami és egyházi intézmény mellett. A legtöbben keményen megdolgoztak azért, hogy modernizálják otthonukat, gyakran kombinálva a háztájit a bérmunkával. Az idejük költsége magas volt, ami rossz hír az antropológusnak, aki kitartóan nyaggatta őket kérdéseivel.

Ha most megint előreszaladok az időben, és ma vagyok Tázláron kuta­tó doktorandusz hallgató, feladatom könnyebb, mert ma a falusi lakosok többsége megint nem tud mihez kezdeni a sok szabadidejével. Nincs értelme annak, hogy sokat dolgozzanak és vállalják a disznónevelés minden terhét, ha a végén alig kapnak valamit fáradozásukért. Vannak családok, akik azt mondják, hogy olcsóbb megvenni a húst kolbásznak és szaláminak a Penny Marketben vagy a Lidlben, mint felnevelni egy malacot. Kevés fiatal lát perspektívát a faluban, de városi munkát és lakhatást találni ma sokkal nehezebb, mint régen. Sokan tehát a faluban munkanélküliek úgy, ahogyan a munkanélküliség nem létezett az 1930-as évek modernitás előtti, preszocialista vidéki gazdaságában. Ma elmond­hatjuk, hogy a tázlári falusi lakosok és sok más ezer Tázlárhoz hasonló falu lakosai alulfoglalkoztatottak vagy munkanélküliek, mert hozzájutnak ugyan a televízióhoz és az internethez, és szeretnének dolgozni, de az ál­landó munka a posztszocialista időszakban számukra csak álom marad. Rendelkeznek azzal, amit Alfred Gell (1992) magas erőforrásköltségnek (resource costs) nevezett, és éppen a magas erőforrás-költségek és az alacsony időköltségek (opportunity costs of time) kombinációja az, ami a lakosság ezen rétegeit különösen fogékonnyá teszi a mai múltba révedő, populista retorikára.

Tázlár környékén több más község a faluhatárt jelző táblán már székely rovásírással köszönti a látogatót. Talán hamarosan így lesz ez Tázláron is. Talán már nem is Tázlárnak, hanem Prónayfalvának fogják hívni: hiszen miért ne vegye vissza a falu azt a nevet, amit akkor viselt, amikor az első egyházi iskolákat alapították? Tázlár különben nem a település eredeti neve: ezt a kérdést bonyolítják a régészeti munkák, amelyek meghiúsították a polgármester reményét, hogy ipari befektetőket csábítson a falu szélére. A feltárt sírok ugyanis azt bizonyítják, hogy jóval azelőtt emberek laktak ezen a vidéken, mint amikor a belső határvidék meghódítása megtörtént a késleltetett (vagy eltorzult) kapitalista fejlődés korában. Talán a közösség profitálhatna abból, ha kiderülne, hogy a feltárt emberi maradványoknak magyar a DNS-ük; a feleslegessé vált hajógyár helyett épülhetne egy régészeti park, amely ópusztaszerhez hasonlóan vonzaná a fizető látogatókat. Sajnos, az eddigi elemzések, amelyeket megismertem, arra vallanak, hogy ezek az első telepesek nem magyarok, nem is hunok, hanem szarmaták voltak!

Fordította: Bartha Eszter

Jegyzetek

¹ Az eredeti előadás a Közép-európai Egyetem Szociológia és Társadalomantro­pológiai Tanszékén hangzott el, 2012. december 3-án, Time's Arrow in Tázlár (and in anthropology) címmel. Kiegészítő anyagot gyűjtöttem Tázláron 2013 augusztus-szeptemberében. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Bartha Eszternek, aki a fordítást vállalta. Bellér Ildikó és Sárkány Mihály sokat segített a nyelvi korrektúrában, utóbbinak köszönhetem a magyar címet.

² Ennek részletesebb változata Sárkány Mihály festschriftjében található: lásd Hann 2004.

³ Előadásom több adatát közvetlenül Szabadi 1997-ből vettem át. Szabadi Pál (1942-2008) maga is elismerte, hogy hiányzott a feladathoz szükséges képzettsége, miután a szocializmus utolsó évtizedeiben a falu első magán­-autószerelőjeként dolgozott. Kisvállalkozása kezdetben sikeres volt, és ennek kézzelfogható eredményeként ő építette az első kétemeletes házat a faluban. Ám az 1990-es években megcsappant az érdeklődés a Trabant-specialista üzlete iránt, és Pali megújult lelkesedéssel vetette bele magát a helytörténetbe. Munkáját nagyban segítették Juhász Antal szegedi néprajzkutató szisztematikus helytörténeti vizsgálódásai, különösen a vidék szocializmus előtti migrációjának vonatkozásában: lásd Juhász 1997. A többi fent említett kiadvány közül külö­nösen hasznos Balogh et al 2000; 2010; Horváth 2011. 4 A szakma elnevezése magyarul nem egyértelmű; Magyarországon évtizedek óta létezik kulturális antropológia, pl. az ELTE-n, ugyanakkor az MTA Néprajzi Kutatócsoportján (ma MTA BTK Néprajztudományi Intézet) belül a hetvenes évek óta működik társadalom­-néprajzi osztály.

⁵ Erről részletesebben lásd Huszár Tibor életrajzát (Huszár 2012).

⁶ Ez az új szerv sok port kavart országszerte, de Tázláron a nagy átszervezés megtörtént már 2007-ben, amikor megalakult a Kiskőrösi Többcélú Kistérségi Társulás, ami a faluban nem vált népszerűvé.

⁷ Másutt persze még nehezebb a helyzet: Kecelen (a II. János Pál Általános Isko­la központja) a felekezet száma 7. Az igazgató elismeri az intézmény honlapján, hogy az integráció nagy kihívás.

⁸ Rövid 2013-as tartózkodásom alatt hallottam utalásokat különböző elmúlt korszakokra: volt, aki a mostani kormányt a Kádár-rendszerhez hasonlította, mert ugyanúgy nem tiszteli eléggé a piacgazdaság alapelveit; volt, aki inkább a Rákosi-korszakkal látott párhuzamot, pl. ahogyan bizonyos emberek manap­ság feljelentik a szomszédjukat; és volt, aki üdvözölte a Horthy-korszak iránti nosztalgiát, beleértve az egyházak prominens szerepét. Ezeket az eltérő elkép­zeléseket nem volt módom ebben az évben szisztematikusan megvizsgálni.

Irodalom

Bakic-Hayden, Milica 1995: Nesting Orientalisms: The case of former Yugoslavia. Slavic Review, 54, 4: 917-931.

Balogh Tibor et al. (szerk.) 2000: AzÁMK története. Tázlár, ÁMK

Balogh Tibor et al. (szerk.) 2010: Örömmel emlékezünk. Tázlár, Általános Iskola

Boyer, Dominic 2010: From algos to autonomos. Nostalgic Eastern Europe as postimperial mania. In Todorova, Maria and Zsuzsa Gille (eds.): Post-Communist Nostalgia. New York, Berghahn, 17-28.

Buchowski, Michal 2001: Rethinking Transformation. An anthropological perspective on postsocialism. Poznan, Wydawnictwo Fundacji Humaniora

Den Hollander, Arie 1960-61: The Great Hungarian Plain: A European Frontier Area. In Comparative Studies in Society and History, 3: 74-88, 155-69.

Erdei Ferenc 1957 [1937]: Futóhomok. Budapest, Gondolat Könyvkiadó

Erdei Ferenc 1942: A magyar paraszttársadalom. Budapest, Athenaeum Kiadó

Erdei Ferenc 1971: Város és vidéke. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó

Erdei Ferenc 1976: A magyar társadalom a két világháború között. Valóság, 4. sz. 23-53., 5. sz. 36-58.

Fabian, Johannes 1983: Time and the Other: How anthropology makes its object. New York, Columbia University Press

Gell, Alfred 1992: The Anthropology of Time. Oxford, Berg

Hann, Chris 1979: A frontier community on the Great Plain. New Hungarian Quarterly, Vol. 20, No. 74, 116-22.

Hann, Chris 1980: Tázlár: a village in Hungary. Cambridge, Cambridge University Press

Hann, Chris 1996: The Skeleton at the Feast. Canterbury, CSAC Hann, Chris 2004: Két tudományág összemosódása? Néprajz és szociantropológia a szocialista és posztszocialista időszakokban. In Borsos Balázs – Szarvas Zsuzsa – Vargyas Gábor (szerk.): Fehéren, feketén. Varsánytól Rititiig. Tanul­mányok Sárkány Mihály tiszteletére. Budapest, L'Harmattan Kiadó, 45-63.

Horváth János (szerk.) 2011: 50 éves a tázlári művelődési ház. Tázlár, Önkor­mányzat

Huszár Tibor 2012: Ferenc Erdei 1910-1971. Politikai életrajz. Budapest, Corvina Kiadó

Juhász Antal 1997: Tázlár puszta benépesedése. In Juhász Antal (szerk.): Migrá­ció és Település a Duna-Tisza közén 2. Szeged (Táj és Népi Kultúra 1), 37-69.

Lévi-Strauss, Claude 1973 (1955): Szomorú trópusok. Budapest, Európa Kiadó

Said, Edward W. 1978: Orientalism. London, Routledge & Kegan

Szabadi Pál 1997: Tázlár Krónikája. Tázlár, Önkormányzat

Szelényi, Ivan 1988: Socialist Entrepreneurs. Embourgeoisement in rural Hungary. Cambridge, Polity

Thomas, Nicholas 1989: Out of Time: History and evolution in anthropological discourse. Cambridge, Cambridge University Press