Az autonómiák hierarchiájára épülő társadalmat – a baloldali demokráciát – az uralom nélküli társadalomtól az különbözteti meg, hogy ebben az egymásra épülő hierarchiák bizonyos kevés számú és közösen meghatározott kérdésekben uralkodnak az alacsonyabb szintűek fölött, a parlamenti vagy párt-demokráciától pedig az, hogy az autonómiák szintjét, egymásra épülését mindig alulról határozzák meg.

1. A baloldaliság mint érzelmi jelenség

 

A politikai fogalmak általában nincsenek pontosan meghatározva, így többnyire érzelmi viszonyulásunknak megfelelően találunk érveket mellettük és ellenük egyaránt. A baloldalisággal kapcsolatban két fontos érzelmi viszonyulást kell megemlíteni.

A baloldaliság hosszú ideje szorosan összefonódott a munkásmozgalommal, illetve a marxizmussal. Az ebben rejlő tévedésekkel később foglalkozom, itt csak azt említem meg, hogy mivel a munkásmozgalomhoz és a marxizmushoz fűződő viszony a történelmi tapasztalatok miatt erősen érzelmi színezetet kapott, sokan a baloldaliságot is eszerint ítélik meg.

Az emberek egyenlősége elfogadásának kérdésében létezik egy alapvető érzelmi beállítódás. Sokan azt mondják, hogy az emberek sosem lesznek egyenlőek. Arra gondolnak, hogy az emberek nem egyformák, vagyis vannak okosak és buták, bátrak és gyávák, jók és rosszak. Mivel az lenne a kívánatos, ha a jó tulajdonságok terjednének a rosszakkal szemben, sokan úgy gondolják, hogy a társadalmat is eszerint kellene berendezni. Azzal egyetérthetünk, hogy kívánatos lenne, ha a jó tulajdonságokkal rendelkezők vezetnék a többi embert a jó felé, ám ha ez kiváltságokkal, vagyis végső soron egyenlőtlenséggel jár együtt, annak helyessége már vitatható. A baloldaliság eszméjében lévő egyenlőség gondolata lényegében arra épül, hogy minden ember lehet jó is és rossz is, tehát a jó irányában ható társadalomnak mindenkire szüksége van, az egyenlőtlenség azonban biztosan rossz. Egy példával világítanám meg az álláspontomat. Kézenfekvőnek tűnik, hogy nem célszerű a tolvajokra bízni a vagyonvédelmi törvény megalkotását, vagy a rendőrség munkáját. Ám hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a tolvaj is tiszteli a magántulajdont, amikor a sajátjáról van szó, csak azért lett tolvaj, mert nem tartotta magát a társadalom egyenlő tagjának.

Összefoglalva: az emberek nem egyformák, de baloldali felfogás szerint egyenlő jogokkal kell rendelkezniük. Természetesen minden kérdést külön kell mérlegelni, de az egyenlőség nem adomány, vagy jog, amit vissza lehet vonni, hanem alapvető szempont, amit mindig tiszteletben kell tartani.

 

2. A baloldali-jobboldali ellentét

 

(Elemzésem első részében mindig csak pozitív szempontból vizsgálom a fogalmakat, nem tételezek fel rosszat egyik álláspontról sem, pontosabban nem foglalkozom azokkal a negatív irányzatokkal, amelyek egyes fogalmakat felhasználnak a saját céljukra. Világos fogalomhasználat esetén ugyanis ezekről kiderül a hazugság.)

A különböző politikai fogalmak nem ugyanarra a kérdéskörre vonatkoznak. A baloldal-jobboldal kérdése arra vonatkozik, hogy a társadalom mely hányada vesz részt a hatalomban. Baloldali politika az, amely minél több embert akar bevonni a hatalom gyakorlásába, jobboldali politika pedig az, amely koncentrálni akarja a hatalmat.

Mindkét álláspontnak jó érvei vannak. A baloldal arra hivatkozik, hogy mivel az emberek egyenlők, egyforma joguk van részt venni a döntésekben. Ezt fejezi ki például az általános választójog intézménye. A jobboldal viszont arra hivatkozik, hogy az emberek nem egyformák, tehát azoknak kell vezetniük a többieket, akik arra rátermettebbek, képzettebbek. Ezt tükrözi a parlamenti demokrácia intézménye.

A baloldali politika szélső állapota az uralomnélküli társadalom, amelyet az anarchisták fogalmaznak meg, a jobboldali politika szélsősége pedig a diktatúra.

A baloldal attól a történelmi pillanattól eredezteti magát, amikor a Francia Forradalom idején a képviselőházi széksorok baloldalán ültek azok, akik nem elégedtek meg az addigi eredményekkel, hanem további társadalmi rétegeknek követeltek jogokat. A XIX. században, amikor létrejött a munkásmozgalom, a baloldaliság szinte magától értetődően összefonódott vele, hiszen a munkásmozgalom a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeinek jogaiért küzdött. Ám amikor a XX. században hatalomra került a bolsevik párt, kiderült, hogy esze ágában sincs kiterjeszteni a hatalmat a nép egészére, vagy mert az alkalmatlan volt rá, vagy mert a bolsevikok nem tartották rá alkalmasnak, és a marxi proletárdiktatúra kifejezést eltorzítva, a párt valódi diktatúrát vezetett be. Innentől kezdve a moszkvai és a távol-keleti munkásmozgalom alapvetően jobboldali politikát folytatott, amely erősen rányomta a bélyegét a mindennapokra is, a művészetre, a tudományra egyaránt.

 

3. A liberális-konzervatív ellentét

 

A liberális-konzervatív felosztás nem a hatalomban való részvételre vonatkozik, hanem a szabadság kiterjesztésére, illetve korlátozására. A liberalizálás az élet bármely területére érvényes lehet, nem kapcsolódik olyan szorosan a politikához, mint a baloldali-jobboldali felosztás. A liberális-konzervatív gondolkodás témaköre lehet a homoszexualitás elfogadása éppúgy, mint a halálbüntetés eltörlése, vagy akár az abortusz. Mindezek nem feltétlenül politikai kérdések, csak annyiban, amennyiben egy politikai intézménynek, általában a törvényhozó testületnek kell állást foglalnia bennük.

A baloldal-jobboldal, liberális-konzervatív fogalmak megértését megnehezíti az, hogy a baloldaliság és a liberalizmus sok kérdésben logikusan összefonódik. A nők választójogának követelése mint liberális gondolat egyben baloldali is volt, hiszen a döntésekben való részvétel kiterjesztését jelentette. Ám óriási tévedés azt hinni, hogy a liberalizmus egyben baloldaliság is, szó sincs arról, hogy aki liberális, az feltétlenül mindenkinek szabadságot akar, vagy mindenben a szabadságért küzd. Az 1848-as forradalom vezetői liberális hazafiak voltak, ám Petőfit és Táncsicsot kivéve (tudomásom szerint) egyetlen baloldali sem volt köztük, aki a nemzeti függetlenséggel együtt a társadalmi felszabadulást is akarta volna, sőt, még a nemzeti függetlenséget sem akarták minden nemzetiségre kiterjeszteni. Vagy semmiképp sem lehet baloldalinak tekinteni azokat az angol liberálisokat, akik a búr háború idején a brit birodalmi politikát támogatták. Az 1956-os forradalom ugyancsak a nemzeti függetlenségért harcolt, amelyben vállvetve küzdöttek együtt baloldaliak és jobboldaliak, és ez utóbbiak voltak túlsúlyban; kimondottan baloldali küzdelmet a munkástanácsok folytattak, de az ő harcukat is befolyásolták a nemzeti függetlenséggel kapcsolatos illúziók. Ma pedig egészen világosan látszik, hogy számos liberális politikai elitnek esze ágában sincs mindenkire kiterjeszteni a hatalmat, pusztán az a céljuk, hogy az egyik oligarchiát egy másik váltsa fel.

A liberalizmus alapvető ellentmondását ugyanis a következő probléma jelenti. Ha egy szakadék szélén valaki szabadon akar szaladgálni, kerítésre van szüksége, különben lezuhan. A mai neoliberalizmus alapvető tévedése az, hogy a szabadságot a korlátok lebontásában véli látni. Súlyosan téves illúzió azt képzelni, hogy ha nincsenek szabályok, tökéletes szabadság jön létre. Ha ugyanis lebontjuk az ember által alkotott korlátokat, nyersen hatni kezdenek a természet szabályai (mint a szakadék esetében a gravitáció), és mivel az ember a természettel (például saját fizikai képességeivel) szemben mindig alávetett állapotban marad, ez végül is rabságot eredményez. Jó példa erre a gazdasági liberalizmus: amikor a kicsiket védő törvényeket megszüntetik, voltaképpen dzsungeltörvények lépnek életbe, vagyis az erősek diktatúrája következik be.

A liberális és konzervatív felfogás közötti ellentét tehát alapvetően azt jelenti, hogy a liberálisok többre tartják a szabadságot, még ha veszélyes is, míg a konzervatívok vonakodnak egyes szabályok megszüntetésétől, mert túl súlyosnak tartják a következményeit.

A liberális-konzervatív felosztás tisztázását megnehezíti az a hiedelem is, hogy ez világnézeti különbség. Sokan azt vallják, hogy keresztény csak konzervatív lehet, míg aki liberális (szabadelvű), csak ateista módon gondolkodhat. Ez természetesen tévedés, itt most csak J. F. Kennedy elnököt említem, aki liberális és katolikus is volt egyszerre, persze anélkül, hogy baloldali lett volna.

 

4. A kétféle rendszer kapcsolódásai

 

Van tehát értelme szokatlan szópárosításoknak is: jobboldali-liberális az, aki a szabadság nevében meg akar szüntetni régi szabályokat, ám esze ágában sincs ebbe mindenkit bevonni, mert úgy gondolja, hogy ő jobban tudja, mit kell tenni, mint mások, baloldali-konzervatív pedig az, aki minden érintett bevonásával akarja fenntartani a régi szabályokat. A törvények megváltoztatása persze nem minden esetben liberális: vannak, akik éppen azért akarnak változtatni bizonyos törvényeken, hogy csökkentsék a szabadságot (például a bűnözés visszaszorítása céljából).

 

5. A baloldaliság összefüggése az uralmi formákkal

 

Logikusnak látszik, hogy baloldali diktatúra nem létezik, hiszen a mindenkire kiterjedő hatalom nem lehet diktatúra. Ugyanez vonatkozik a királyságra is. A másik oldalon álló uralom nélküli társadalom azonban önmagában véve problematikus, hiszen azt feltételezi, hogy az emberi együttéléshez szükséges szabályok mindenkinek beépülnek a lelkiismeretébe, mert ha nem, a közösségnek kell kényszerítenie a renitenseket a szabályok betartására, ez pedig már uralkodást jelent.

Marad tehát a demokrácia uralmi formája. Demokrácia azonban többféle lehet. Az alapvető felosztás szerint létezhet közvetett (képviseleti) és közvetlen demokrácia. Közvetlen demokrácia csak korlátozott számú résztvevő esetén lehetséges. A polisz-demokrácia, vagy a római köztársaság, ahol a közvetlen demokráciával kísérleteztek, csak részleges volt, az adott társadalom egy-egy szeletére korlátozódott. A firenzei Nagytanács volt eddig a legnagyobb kísérlet az újkori, közvetlen demokrácia terén, ám diktatúrába torkollott. Mindezek már keveredést is mutatnak a képviseleti demokráciával, amely a középkorban vált általánossá. A modern, parlamenti demokrácia eddigi története pedig azt mutatta, hogy ez is jobboldali uralmat valósít meg, ami csak részben magyarázható azzal, hogy a feudális, nemesi parlamentből ered. Nem csupán a tényleges gyakorlatot tekintve, amelyben az oligarchiák a demokrácia intézményeit a saját hatalmuk szolgálatába állítják, hanem elvben sem, mert a társadalom egészének voltaképpen nem teszi lehetővé a döntésekben való részvételt. A parlamenti demokrácia uralmi formáját használó államokban az állampolgárnak csak abba van beleszólása, hogy kik döntsék el a kérdéseket, sőt, már ez is csak korlátozott mértékben létezik, hiszen a választhatók körét eleve meghatározza a “politikusi osztály”. Abba pedig már végképp semmilyen beleszólása nincs, hogy miben döntsenek a döntéshozók, és főleg abba nincs beleszólása, hogy a döntéseknek megfelelően cselekszenek-e. A parlamenti demokráciák szabályai (választási törvény stb.) a polgárok döntési szabadságát súlyosan korlátozzák a legalapvetőbb kérdésekben, tehát nem tekinthetők baloldali uralmi formáknak.

A népszavazás intézménye is jó példa erre. A népszavazás elvileg baloldali intézmény, hiszen mindenkinek lehetősége van beleszólni a döntésbe. Csakhogy a mai gyakorlatban ebből is a jobboldalt erősítő intézményt csináltak. A népszavazásra bocsátható kérdéseket ugyanis nem maga a nép dönti el, hanem a választási mechanizmus, amelyet a hatalommal rendelkező csoportok (már ez is jellemző megfogalmazás) tartanak kézben.

 

6. Egy baloldali társadalom víziója

 

Lehetséges-e egyáltalán baloldali demokrácia? Erre az az egyetlen megoldás kínálkozik, amit az autonómiák rendszere jelenthet. Vagyis az az állapot, amikor az autonóm, szuverén egyén rendelkezik az önmaga fölötti hatalommal (szubszidiaritás), tehát az életét nem fölötte álló személyek, csoportok irányítják. Autonóm egyén az, akinek a lehető legtöbb, őt közvetlenül érintő kérdésben önrendelkezési joga van, akár még abban is, hogy a befizetendő adót melyik intézmények között osztja szét. Az autonómiák hierarchiájára épülő társadalmat az uralom nélküli társadalomtól az különbözteti meg, hogy az egymásra épülő hierarchiák bizonyos kevés számú, és közösen meghatározott kérdésekben uralkodnak az alacsonyabb szintűek fölött, a parlamenti, vagy párt-demokráciától pedig az, hogy az autonómiák szintjét, egymásra épülését mindig alulról határozzák meg.

Természetesen a baloldali társadalom is vezetőkre és vezetettekre osztható. Itt azonban nem fölülről irányított, önmagát gerjesztő rendszerről van szó, mert nem a megválasztott vezető határozza meg a témákat, amikben dönt, hanem az eldöntendő témákhoz választanak vezetőt. A megválasztott vezető mindig azoktól függ, akik megválasztották, így a hatalom a választóknál marad, a vezető feladata a közös döntések végrehajtása, és nem a többiek helyett való döntés. Ez még akkor is így van, ha a választók nem tartanak igényt arra, hogy minden egyes konkrét kérdésben részt vegyenek a döntésben, ami azt mutatja, hogy meg vannak elégedve a vezető döntéseivel. Mert ha nem, lehetőségük van a vezető elmozdítására.

 

7. Korunk kihívásai

 

Tisztában kell lenni azzal, hogy az önrendelkezésre épülő társadalomban nem feltétlenül születnek mindig jó döntések. Sok példa volt rá, hogy a jobboldali uralom valóban jobban tudta, mi a helyes döntés egy adott kérdésben, sőt, létezett olyan diktatúra is (például a Kádár-rendszer), amely végül is a társadalom túlnyomó többségének bizonyos érdekeit tartotta szem előtt. A baloldaliság-jobboldaliság kérdése ezen a ponton egyéni meggyőződés kérdésévé válik. Amennyiben ugyanis jobbnak tartjuk a szabad, szuverén egyének társadalmát az alávetett milliók és egy szűk kiváltságos réteg kettőségére épülő társadalomnál, akkor vállalnunk kell a rossz döntések veszélyét. Annál is inkább, mert az ellenkező megoldás sem kecsegtet túl sok jóval, legalábbis ezt mutatja a történelem. Ráadásul, egy jól működő, alulról építkező baloldali társadalomban még mindig sokkal jobban lehet kezelni az ilyen okokból keletkező bajokat, mint egy diktatórikus, felülről irányított, jobboldali társadalomban.

A mai kor legnagyobb veszélyével kapcsolatosan szeretném hangsúlyozni, a fogalmak tisztázása nem csak azzal az előnnyel jár, hogy tetten érhetők a hazugságok, hanem azzal is, hogy a “baloldali”, “liberális” stb. szavak nem használhatók többé szitokszóként az ellenfél lejáratására, vagyis tiszta fogalmakkal tudunk érvelni.

Így például ma olyanok is használják az autonómia jelszavát, akik valójában egy oligarchia uralmát erősítik. Azok a nemzetközi, individualista-liberális – elsősorban – pénzügyi körök, akik az úgynevezett globalizációt hirdetik, saját terjeszkedési politikájuk érdekében – amit a nemzetállamok egyelőre még korlátozni tudnak – a regionális felosztás megerősítését javasolják, vagyis egyfajta autonómia-rendszert tartanak kívánatosnak, a céljuk azonban valójában az, hogy olyan tehetetlen részekre tagolják a világgazdaságot, amelyek nem tudnak hathatósan védekezni a multinacionális cégek terjeszkedése ellen. Ezért az autonómiákra épülő, baloldali társadalom követelését feltétlenül össze kell kapcsolni azzal a követeléssel, hogy a reformokat a társadalom politikai szféráján kívül a gazdasági szférára is ki kell terjeszteni.

Vannak továbbá olyan kérdések, amelyekben – legalábbis egyelőre – nem lehet mindent az állampolgárokra bízni. Ilyen a környezetvédelem, a kisebbségek, betegek, önmaguk érdekeit érvényesíteni nem tudó rétegek védelme – amelyek esetében éppen az egyenlőség fenntartása érdekében pozitív diszkriminációt kell alkalmazni – továbbá az erőszak mindenféle formájának tiltása.

Különösen nehéz kérdés az, hogy hogyan lehetne létrehozni egy baloldali társadalmat, ha maga a nép nem akarja? Nyilvánvalóan sehogy. Ám ha a baloldali társadalom rendszerét részletesen kidolgozva megismertetjük az érintettekkel, azoknak a stratégiai lépéseknek a felsorolásával együtt, amelyek ehhez nélkülözhetetlenek, valószínűleg terjedni fog a gondolat.

Ezzel kapcsolatban hadd említsek meg egy konkrét példát. Én évek óta szeretném terjeszteni azt a gondolatomat, hogy a nőknek sokkal nagyobb mértékben kellene részt venniük a közéletben. Nem csupán azért, mert így igazságos, hiszen a társadalom nagyobbik fele nő, akik mind a mai napig átlagosan három-négy óra munkát végeznek ingyen, ünnepnapokon is, csak azért, mert nők, hanem mert szerintem az a társadalmi berendezkedés, amelynek alakításában a nők tevékenyen részt vesznek, sokkal kevésbé lenne erőszakos vagy bunkó. Ám azok a nők, akiket erről megkérdeztem, többnyire azt mondták, hogy nem akarnak részt venni benne. Csakhogy egy majdani baloldali társadalomban, amelyben mindenki rendelkezik az emberi méltóságnak megfelelő autonómiával, nincs is szükség arra, hogy mindenki foglalkozzon mindennel.

A társadalom nagy része ma is közömbös számos olyan kérdésben, ami csak távolról érinti. Ez egy baloldali, autonómiákra épülő társadalomban ez nem baj, hiszen ideális társadalomnak én azt tartom, amelyben a politika visszakerül az őt megillető helyre, és nem nyomul be az élet minden területére.

A kettészakadt társadalmak egykor a harmadik világra vonatkozó elemzései mára – sajnos – nálunk is aktuálissá váltak. Milyen terápia képzelhető el a modern tőkés szektorból kimaradó, tradicionális, falusi népesség felzárkóztatása érdekében? Milyen politikai erő feladata, és miféle intézményes közvetítés lehetséges a kettős gazdaság és társadalom integrálásához?

Négy évvel ezelőtt, az MSZP választási veresége után, Kovács László pártelnökké választásával felvillant annak a lehetősége, hogy a Magyar Szocialista Párt függessze fel túlélési taktikázásból eredő politikai opportunizmusát, s végre gyökeréig vizsgálja meg újra politikai szerepét, társadalmi megbízatását és alapvető célkitűzéseit. Az önvizsgálat – s vele az új önmeghatározás – azonban elmaradt. Alighanem azért, mert a pártot alkotó csoportok érdekei és ezek álláspontjai túlságosan is különbözőek voltak. Olyan önképet találni, amellyel valamennyien, de legalább döntő többségük azonosulni tudott volna, kilátástalan volt. A határozott döntés kikényszerítése súlyos ütközéseket – valószínűleg szakadást – idézett volna elő. A választási vereség nyomán felülkerekedett csoport visszariadt a párt széthullásának kockázatától. Lemondott a tisztázásról, és megújította azt a gyakorlatias, elvekhez nem igazodó szövetséget, amely a párt vezető-csoportjai között eddig fennállt, s csupán annak súlypontját tolta arrébb. Alábbi elmélkedésemet akkoriban írtam, s mire kész lettem vele, már nem sikerült közölnöm – mert közben a pártvezetés letett az elvi tisztázásról, és alighanem megtörtént a hatalmi szövetség felújítása.

Amikor ezt írom, ismét választás előtt állunk, s nem tudható, hogy győzelemnek vagy újabb vereségnek néz-e elébe ez a párt. Amikor pedig ez az írás majd megjelenik, akkor már túl leszünk a választásokon és ismerni fogjuk az eredményt. Akárhogy üt ki a dolog, az elhalasztott önvizsgálat ismét időszerűvé válik – persze más előjellel egy újabb vereség, mint győzelem esetén.

Arra nyilván nem vállalkozhatom ilyen keretek közt, hogy a Magyar Szocialista Párt mibenlétének egész szövevényét kíséreljem meg áttekinteni. Önmagáról vallott legkülső megnyilatkozásának próbálok csupán mögéje tekinteni. Ami ott van – illetve kéne legyen –, arra kérdezzünk rá.

 

Kit illet a szocialista cím?

 

Ez a politikai csoportosulás mindmostanig ragaszkodott, ragaszkodik a nevéhez. Jó volna tehát világosabban tisztázni, voltaképpen miért viseli a szocialista megnevezést. Mit is jelent ma hitelesen ez a név?

1989 óta a Magyar Szocialista Pártnak programja volt, önmeghatározása – tisztázott kiléte azonban nem. Eredetét mindenki ismerte és értelmezhette a maga tetszése szerint. A bentiek: köztagok és tisztségviselők, és a kintiek: barátok és ellenfelek, mindenki a saját nézeteinek megfelelően. A párt akkori vezetése feladta a köztulajdon eszméjét és az azzal összeszövődő pártállami hatalom pozícióját. Miután elhatárolta magát “a múlt tévedéseitől és bűneitől”, leghasználhatóbb és legkényelmesebb az a teljesen külsőséges önmeghatározás maradt számára, hogy “olyanná kell lennünk, amilyenek a nyugat-európai szociáldemokrata pártok”.

Ez a pragmatikus célkitűzés kiválóan rugalmas. Lehet vélekedni, minősíteni – anélkül, hogy a mondottaknak bármi megfogható, konkrét tartalma volna, ami ellenőrizhető és felelősséggel terhelő lenne. Hiszen a nyugati pártok egyrészt elég sokfélék, másrészt pedig…, no milyenek is igazán? Aztán ami ott ilyen meg olyan, annak ugyan mi felel meg nálunk, ahol a viszonyok egyelőre (?) egészen másmilyenek.

Tegyük fel hát a kérdést a legteljesebb általánosságában:

Kiknek az ügyét kell szolgálnia a mai, átalakuló Magyarországon a szocialista törekvéseknek?

És ezek helyzetéből és mibenlétükből következőleg mik lehetnek itt azok a törekvések, amelyek méltán nevezhetők szocialistának?

 

A tőkés jólét és annak mindenhatósága

 

Annak idején, a pártszakadás viharos lépéskényszerében az M-betű köré kristályosodtak az indulatok. Nevünkben sem maradhatunk a merev osztályhatalom pártja – mondták a reformerek. Nem áruljuk el a munkásosztályt – kiabálták vissza az MSZMP öreg káderei. Később valaki az MSZP álláspontját úgy fogalmazta meg, hogy “legyen a párt a bérből és fizetésből élőké”. Ez a szocdem hagyományokkal szépen egybehangzó álláspont Nyugat-Európában, de vajon elfogadható-e nálunk is annak?

A meghatározás igazi gyengéje nem is az, hogy nincs megkülönböztetve pártelit, tagság és szavazótábor. Még az sem, hogy a kistulajdonosok mindenestől kimaradtak belőle – azokat a szocializmus ügyében nem érdekeltnek, de legalábbis mellékesnek (?) tekinti –, hanem hogy bár enyhén módosított alakban, de ismét a bérmunkát jelenti ki egész társadalmunk gazdálkodására érvényes kategóriának (hiszen meghatározását mindenestől arra alapozza), s ezzel a bérmunka és a tőke ellentétét alapvetőnek nyilvánítja társadalmunk életében.

Ez a jámbor meghatározás tehát azt a feltevést hordozza magában, hogy a tőkésedés folyamata nálunk már befejeződött. Azokat, akik az alapvető tőkeviszonyon mindeddig kívül maradtak, vagy épp az utóbbi időkben szorultak kívülre, egyszerűen számításba sem veszi. Hiba ez már amiatt is, hogy ezek nagyon sokan vannak (az aktív-korú népesség kb. harmada), s könnyelműség megfeledkezni és lemondani ekkora tömegről, annak politikai-gazdasági erejéről. Még súlyosabb hiba azonban amiatt, hogy társadalmunk állapotának és szerkezetének félreismeréséről, meg nem értéséről árulkodik.

A Szocialista Párt, amikor feladta elődjének kizárólagos hatalmi helyzetét, letett a diktatúráról, egyben elejtette az elméleti alapokat is, amelyekre amannak korábbi tevékenysége épült – de legalábbis felfüggesztette azokat. Tudomásul vette saját történelmi vereségét, és elfogadta a tőkés társadalmi szerkezet fölényét, megkerülhetetlenségét. Ezzel egyszersmind – bár hallgatólagosan – átengedte magát a tőke önértelmezésének. A tőke pedig önmagát történelemfelettinek, az emberi alaptermészetből fakadónak, abba ágyazottnak tartja. Ebben a gondolatban kell is legyen valamennyi igazság – hiszen a tőke ellenállhatatlan erővel gyűrt maga alá a földkerekén minden egyéb társadalmi formát –, ugyanakkor föltétlenül van benne egy veszedelmes vagy éppen végzetes fogyatékosság is. Kizárja a tőke által meghaladott, de mégis jelenlévő, tőke előtti társadalmi formák érdemi tudomásulvételét, sajátszerűségeik megértését. A steril szaktudományok területén nem egészen hézagtalanul, de a mindennapi gazdasági és politikai gyakorlatban és párbeszédben bizony tragikus következetességgel.

A tőke gazdasági működése és politikai gyakorlata az elmaradottságot csak úgy veszi figyelembe, mint mennyiségi problémát, azaz mint szegénységet és tudatlanságot, mint az emberi egzisztencia mélyébe nyúló történelmi másságot és alkatába zárultságot nem. Ennek folytán azonban nem is kínálhat ezeknek reális lehetőséget a tőkés rendszerhez való csatlakozásra, emezek gazdagságában való részesedésre.

 

Az átalakulás áldozatai

 

Hogyan érvényesül ez a szemléletmód nálunk? Ugyanúgy, mint mindenütt Kelet- és Közép-Európában, vagyis: tragikusan. A tőke egyeduralma olyan gazdaságpolitikai szemlélethez és szabályozáshoz vezetett, amely elsorvasztja a hagyományos paraszti-falusi életformában rögződött társadalmi rétegek eddigi megélhetését. Egyszersmind azonban elzárja előlük a gazdaság szabályszerű tőkés övezetébe való átlépés útját, és az ezen való felemelkedést. Semmibe veszi és megbénítja a hagyományos közösségi gazdálkodás maradványait, ami nélkül, magukra hagyatva életképtelen tengődésbe süllyednek, vagy illegális kapcsolathálózatokba kényszerülnek: a feketepiacra vagy éppen bűnöző csoportokba. Képtelenek bejutni a megélhetést jelentő munkaerőpiacra és az önálló gazdasági tevékenység versenypályájára; vagy ha már beléptek egyszer, hamarosan ismét kiszorulnak. Legtöbbre azok jutnak közülük, akik családi törpevállalkozásba kezdenek – közülük kerül ki az efféle vállalkozások zöme. Kényszervállalkozók. Billegnek a csőd peremén, a törvénytelenség és adókerülés határán, hol innen, hol túl. Egy részük megkapaszkodik, más részük lezuhan, de akadnak néhányan, akik végül valódi törpevállalkozóvá idomulnak.

A tőke mindenhatóságának fejet hajtva, az MSZP is magáévá tette a “szociális” piacgazdaság és a polgári állam által kiépített “szociális védőháló” elgondolását. Kormányzati működését formailag ezekre alapozta, mégsem volt képes kiépíteni a tőkés termelő szervezetbe átvezető utat a közösségi hagyományokban megrekedt falusiak és szegényparaszti eredetű népesség számára. Az állami támogatások jelenlegi rendszere valamit enyhít nyomorúságukon, de arra nem képes, hogy rövid úton átformálja őket, így nem teszi őket használhatóvá a tőke számára. A térség- és vidékfejlesztési programok is csak vékony, legfelső rétegükhöz képesek hozzáférni: azt lefölözik és a soványát visszalökik, még mélyebbre süllyedt, elesettebb állapotába. Pedig lehetett ezt tudni előre is, a dél-európai (olasz, spanyol, görög, török) országoknak az Európai Unióhoz való csatlakozása során szerzett tapasztalatokból.

 

Fehér folt a politikai palettán

 

A társadalom e széles rétegének a gondját, érdekeinek képviseletét Magyarországon mindeddig nem vállalta magára egyik politikai alakulat sem. A szocialista párt sem, ámbár eszmei eredete szerint ő volna hivatott erre. Félő azonban, hogy ennek a rétegnek az egybetartozását és jelenlétét fel sem fogta, történelmi jelentőségét meg sem értette igazán. Eddigi vezetői belefeledkeztek a piacgazdaság építésébe és az ezzel járó hatalmi torzsalkodásba. Megadták magukat az autentikus tőkés öntudatnak, elhessegetve minden olyanfajta gondolatot, ami a hajdani “forradalmi ideológiával” összefügghet vagy azzal akár csak gyanúsítható is lenne. Pedig az igazi ráutaltak rétege éppen a hagyományaiba visszaszorult réteg. A mi tájékunkon ők a tőke működésének legelesettebb áldozatai, a rendszerváltozás igazi vesztesei, s ezért jelenleg, ha volna szocialista mozgalom, az – úgy gondolom – elsősorban ennek a szerencsétlen és hatalmas tömegnek a gondját-baját képviselné.

Nem valószínű, hogy a szocialista gondolatkörön kívül létezhetne, vagy megszerveződhetne olyan politikai erő, amely megérthetné és magára vállalhatná annak a hatalmas tömegnek a gondját, amely kívül rekedt a tőke által szabályozott társadalmon.

A közép- és kelet-európai szocialista pártok a nagy átalakulás során nem vesznek tudomást arról, hogy a munkásosztály kettészakadt. A szakadás alapja a tőke terjeszkedésében beállott korszakos stratégiaváltás, ami a II. világháború körüli időkben következett be. Ekkorra lényegében megszűnt a tőke terjeszkedő, alapjában mennyiségi természetű felhalmozódása. Lezárult a tőke növekedésének “klasszikus”, extenzív korszaka.

 

Az extenzív – intenzív váltás

 

Klasszikus korszakában a tőke növekedése alapvetően a foglalkoztatott munkaerő és az ahhoz szükséges termelőeszközök mennyiségének egyszerű növelésével ment végbe. Az ehhez szükséges gépeket gyártotta a gépipar – ugyanolyanokat, mint voltak az addigiak –, a nyersanyagokat a kitermelő ágazatok, és ami nekünk most fontos: a szükséges szabad munkaerőt pedig a mezőgazdaság nyújtotta. A mezőgazdaságban ugyanis szintén előrehaladt a modernizáció, növekedett a munka hatékonysága, s ezzel a termények területegységre eső hozama. Nem növekedett viszont a termőterület, s ezért – kissé leegyszerűsítve a dolgot – a gazdaságnak ebben az ágazatában nemhogy egyre több munkásra lett volna szükség (mint az iparban), hanem egyre kevesebbre. A mezőgazdaságból kiszorulókat lelkesen fogadta és szívta fel (Nyugaton!) a terjeszkedő ipar – addig, amíg ez a forrás kellő bőségben buzgott. A forrás nem volt kifogyhatatlan, így az ipar egyre kevesebb új munkaerőhöz juthatott hozzá.

A II. Világháború idejére a fejlett iparú országok hazai – falusi – munkaerőtartalékai leapadtak. Mezőgazdaságukban a foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatottakhoz képest már alig 10%-ot tett csak ki. A létszámcsökkenés ugyan azóta is folytatódott, de a kiáramló mennyiség ahhoz már nem elég, hogy az extenzív felhasználásban kielégítse a tőkenövekedés kényszerű szükségletét. A háborút követően pedig hamarosan megszűnt a gyarmati tartalék is.

A felhalmozás folytatódásának más módját kellett fellelni. Ekkor lépett a fejlett területeken a terjeszkedő felhalmozás helyébe a befelé ható, azaz a hatékonyságnövelő (intenzív) felhalmozás. Mindezt elsősorban az eszközök és termékek módszeres műszaki fejlesztése révén érték el, hovatovább a termelőfolyamat minden elemére kiterjesztették, így a piacszervezésre, a szervezeti formákra, az irányítás módozataira, az emberi kapcsolatokra stb. Mindezek fejlesztését pedig a rendszeressé megszervezett tudományos kutatásnak kell megalapoznia.

A kutatás ennél fogva a termelőfolyamat szerves részévé vált. A termelés tényezőinek teljes körére irányuló állandó fejlesztő folyamatot nevezik ma (nyakatekert magyartalansággal) általános minőségbiztosításnak. Elérkezett a tőke működésének új, intenzív korszaka. A világgazdaság fejlett térfelén egyre erősödik a felhalmozásnak ez az irányzata.

A szocialista gazdasági reformkísérletek időszakaiban nálunk is esett szó erről. A 60-as években Jánossy Ferenc, a cseheknél pedig Radovan Richta vetette fel a kérdést. Majd a 80-as években a világgazdaság ügyeivel foglalkozók körében általánosan használatossá vált ez a fogalompár. Egyik kései beszédében még maga Kádár János is használta – enyhén vulgarizált formában.

A tőke ezen új magatartásához, annak követelményeihez a hajdani proletariátus egyik fele fel tudott zárkózni, a másik – hagyománykötöttebb – fele azonban nem. A legfejlettebb országokban, illetve központokban túlnyomó többségben voltak és vannak a felzárkózni képesek, a fejletlenebbekben már kevesebben, az elmaradottakban pedig csupán törpe kisebbség képes a fejlesztéssel lépést tartani. Így a tőke mechanizmusa a lemaradókat kirekeszti a maga köréből, és visszalöki a gazdálkodás másik, hagyományos térfelére.

 

A kettészakított proletariátus

 

Globalizálódása során az új kapitalizmus, ahogyan ellenőrzése alá vonta és vonja a világ összes piacait, egyben felmorzsolja a hagyományos és lokális, természeti-közösségi életlehetőségeket, a legális árutermelést egyre magasabb járulékos költségekkel terheli, illetve a termelékenységi versenyt egyre magasabb teljesítményszintre srófolja fel. Azokat a hatalmas embertömegeket, amelyek ehhez használhatatlanok, kitaszítja vagy kirekeszti a tőkés termelőfolyamatból. Ezek így ellátatlanul maradnak, belezuhannak a teljes bizonytalanságba.

Előttük nem áll már nyitva a proletarizálódás hajdani útja. Az árutermelő mezőgazdaságban feleslegessé váló parasztságot nem toborozza már a nagyipar, hogy átsorozza őket a maga hadseregébe. Ez már nem az az ipar, amibe ők nyers munkaerejükkel képesek lennének beilleszkedni. Leomlott a híd a két gazdaság és a két kultúra között, átjárás nélkül maradt egymás mellett a két nagy világtörténelmi réteg. Kettéhasadt a proletariátus, egymástól gyorsan távolodó poszt- és pre-proletár rétegekre.

20 éve jelent meg és vert fel elég nagy port André Gorz könyve, az: Adieux au prolétariat (Búcsú a proletariátustól). A folyamat, amire felhívta a figyelmet, valóságosnak bizonyult – de a valóság csupán egyik felének. Ő csak a meglévő proletariátussal foglalkozott, az iparosodott területek proletariátusával, s annak kettéválásáról rajzolt félelmes jövőképet. A foglalkoztatásban megmaradhatók elembertelenedéséről, az onnan kiszorultak elnyomorodásáról. Nem gondolt azonban azokra, akik a tőkés foglalkoztatásig el sem jutottak, be sem kerültek a proletársorba.

 

A fenntartható hanyatlás

 

Magyarországon a két utódréteg fenntartható egyensúlyban van egymással – amennyiben a tőkés foglalkoztatásra alkalmasak elegen vannak ahhoz, hogy az általuk létrehozott össztermékből a megélhetésükön felül finanszírozható a második gazdaságban tengődők minimális támogatása is. A lemaradók eltarthatók a társadalom peremén, a társadalmi robbanás nagyobb veszélye nélkül. Kicsit siránkoznak, ha tehetik, berúgnak, esetleg bűzlenek, esetleg lopnak, rosszabb esetben rabolnak, és néhanapján bizony gyilkolnak is. De nem szervezkednek, és nem lépnek fel többé forradalmi tömegként. Alapjaiban nem veszélyeztetik a szabályok szerinti gazdaságot és a polgári életet, azaz a társadalomnak a tőke alapzatán jólétben élő felét.

Tőlünk nyugatabbra arányuk elenyésző (ámbár létszámuk 20-30 éve ingadozó, de lassan mégis növekszik), s a társadalom produktív felének termékéből tengődésük jól finanszírozható. Nem képesek veszélyeztetni a polgári rendet, ennél fogva nem is követel magyarázatot a létük, s mélyreható gazdaságszerkezeti megoldást sem.

Egy határral keletebbre az arány már nem ilyen “kedvező”. A Balkán, Románia, Ukrajna polgárosult rétegei vékonyabbak és éretlenebbek annál, hogy velük és rájuk simán fel lehetne építeni a szilárd tőkés társadalmat, annak politikai és gazdasági mechanizmusát. A paraszti hagyományokban rekedt rétegeik pedig sokkal népesebbek, semmint hogy emezek képesek lehetnének őket elviselhető szinten megtámogatni. Az ő számukra s a tőlük keletebbre lévők számára már semmiképp nem járható az az út, amelyik pusztán a piaci mechanizmusok és a hozzájuk szükséges infrastruktúrák kiépítése révén reméli a tőkés átalakulást megalapozni és végbevinni az államszocialista társadalom maradványain.

 

A szakszervezeti nézőpont egyoldalúsága

 

A szakszervezetek ma már egyértelműen a proletársorból kiemelkedettek érdekvédelmi szervezetei, azokéi tehát, akik bizton felhasználhatók az új, intenzifikálódó tőkés vállalkozásokban. Az a Szocialista Párt, amelyik az ő helyzetük alapján, az ő érdekeik szerint tájékozódik és dönt, nem juthat el a hagyománykötött és a tőkés gazdaság peremére szorult rétegek helyzetének megértéséhez és megoldásához. Ezért nem tud hosszú távra megfelelő kormányzati programot sem alkotni. A két réteg rövidtávú érdekei elég nyilvánvalóan ellentétesek, a foglalkoztatásban lévők minden igyekezetükkel azon vannak, hogy jövedelmüket növeljék. A bérköltségek növekedése viszont már rövid távon is szűkíti a foglalkoztatást, hosszabb távon pedig arra sarkallja a beruházókat, hogy műszaki megoldásokkal váltsák ki az eleven munkát, így növelve a termelést és vállalkozói jövedelmüket.

A szakszervezeti szemléletnek szinte lehetetlen felemelkednie azokhoz a távlatokhoz, amelyekben ezek az érdekellentétek feloldódnának, illetve feloldhatók. Még a hosszú távú munkanélküliek csoportjának érdekeit is csak kelletlenül vállalják fel – ha vállalják egyáltalán –, pedig ez a kiszorulóknak csak a legpolgárosultabb és viszonylag csekély létszámú osztaga. Az egyéb, tőkés foglalkoztatáson kívüliek érdekvédelmére és politikai reprezentációjára pedig a szakszervezeti intézményi forma teljesen alkalmatlan, hiszen az mindenestől a benne tömörülő munkavállalóknak a munkaadó tulajdonosokkal való érdekellentétén alapul, és erre irányul működése. Azok viszont, akik csak a hagyományos formákban működő második gazdaságban jutnak megélhetéshez, a tőkés gazdaság egészével állnak ellentétben, s nem csupán a tőkés munkaadókkal. Ennek folytán nem is egyszerű érdekvédelemre van szükségük, hanem a tőke számára való alkalmatlanságuk megszüntetésére, feloldására.

 

Híd a hagyományos és a tőkés gazdaság között

 

Ez az ellentét – tőkés társadalmi keretek között – csak intézményes közvetítések révén oldható fel, olyan intézmények beiktatásával, amelyek egyik oldalon közösségelvűek, a másikon pedig szervesen illeszkednek a tőkés magántulajdon szabályrendjébe: szövetkezet, társulás, szomszédsági-cimborasági együttműködés, önkormányzati-községi gazdaság, családi-komasági vállalkozás, non-profit vállalkozás stb.

E sajátos intézmények kezdeményezéséhez, megszervezéséhez és működtetéséhez azonban erőteljes politikai cselekvőképesség kell, amivel maguk a hagyományos közösségek általában nem rendelkeznek.

Ha jobboldali szervezetek képviselik a hagyományos csoportok érdekeit, akkor a tulajdoni elem kerül a középpontba, ezen belül még mindig elsősorban a földtulajdon. Ennek következménye pedig óhatatlanul a nemzeti elzárkózás és a nemzeti-nemzetiségi konfliktusok kiélezése. A tőkés világpiacon való bentmaradás feltétele mellett inkább csak egy baloldali politikai szervezet, párt lenne képes reális megoldás felé elvezetni a hagyománykötött gazdasági érdekeket. Valószerűtlen, hogy a szocialista eszmekörön kívül megszerveződhetne olyan politikai erő, amelyik megértené, és magára vállalná a tőke tartományán kívül rekedtek, illetve peremére szorultak ügyét. Ámbár nem zárható ki, hogy a politikai centrum növekvő egységesülése folytán valamelyik mozgékony polgári alakulat megelőzi az opportunizmusba ragadó, nehézkes baloldalt.

Úgy gondolom, figyelmet érdemel az európai zöld mozgalmakban kristályosodó irányzat, amelyik a fenntartható fejlődés (Római Klub) gondolatköréből kiindulva, növekvő hangsúlyt követel a helyi, települési gazdaságszerveződéseknek. Igaz ugyan, hogy esetükben a követelés kiindulópontja a természeti környezettel való kapcsolat megbomlott egyensúlya, nem pedig a társadalmi csoportoké. Azonban innen indulva is eljutunk – méghozzá megkerülhetetlenül – a helyi népesség egészében való megélhetésének és autonómiájának ügyéhez. Erről közelítve pedig a teljes népesség körén belül hangsúlyt kap a hagyománykötött, ilyenképpen természet közelibb csoportok szerepe és sorsa.

Meg kell említenünk még a hagyományos egyházakat is. Transzcendentális horizontjuk ugyan kötelezné őket a hagyományokban megrekedtekkel való szolidaritásra, eszmeviláguk súlyos történelmi ellentmondásai azonban visszatartják, s a politikai jobbszárny felé sodorják őket.

Annak a jelentősége, hogy az MSZP, vagy bárki más, feltárja és magára vállalja a hagyománykötött rétegek politikai reprezentációját és megszervezését, nem csupán országos mérvű. A második gazdaság legitim átmeneti formáinak felderítésére és megalkotására valamennyi posztszocialista társadalomnak életbevágó szüksége van, nem is beszélve a Harmadik Világról. Ennek elérésére azonban a különböző országok esélyei korántsem egyenlők, erősen függenek a tőkeérett és a hagyománykötött rétegeknek az össznépességen belüli arányától. A hagyománykötöttség túlsúlya esetén – amint fentebb már érintettük – túl nagyok a nemzeti elzárkózás irányába terelő erők.

Nyilvánvaló, hogy a magyar mezőgazdaság és még inkább a falvak ügye tartós válságban van a fordulat óta egyfolytában. Gondjával azonban a politika szintjén senki nem foglalkozik érdeme szerint. A megoldás módozatai fel sem merülhetnek, mivel érdemi, történelmi távlatokba helyezett vizsgálata sem ment még végbe. A megoldó gondolat és tett nem várható nyugatról, az ő számukra ez nem belső kérdés (lásd fennebb: Gorz), hanem külkapcsolati. Nem a társadalmi és gazdasági szerkezet formálása, hanem csupán szociálpolitika.

Az elmaradott vidékek földindulása – lehetséges –, messze van. Szerencsés fordulat esetén el is maradhat, de morajlása felhallik a mélyből.

 

(1998. szeptember)

 

Néhány utólagos megjegyzés

 

Manapság a társadalmi továbbhaladás kapitalizmuson túlra vezető útját fürkészők figyelmét jobbára lekötik a tőkés szerveződés legfejlettebb elemei. Amikor azt keresik, hogy milyen lehet a poszt-kapitalista társadalom, arra kérdeznek rá: vajon hol találunk a jelenben olyasmit, ami annak kezdete lehetne, amit felnagyítva kivetíthetnénk a jövőbe. Bonyodalmak nélkül, egyenest kívánnának belépni a jövőbe – s ezzel alighanem már el is hibázták a dolgot.

Ha még nem akasztottuk teljesen szegre marxi-hegeli örökségünket, gyanakodnunk kell, hogy ennyire egysíkúan nem lehet megközelíteni a kérdést, bármilyen jogosnak is tűnik az a feltevés, hogy a legmagasabb rendű működésekből, a szellemi termelésből kell kibontakoznia a jövő társadalmi formáinak.

Miután végighaladtunk a fenti gondolatmeneten, kitűnik, hogy valami megkerülhetetlen akadály állja útját történelmi-politikai továbbhaladásunknak. Ameddig ezt el nem mozdítottuk, addig nem férhetünk hozzá egy újabb társadalom formáihoz. Hogy a kapitalizmuson túlra eljuthassunk, előbb menthetetlenül vissza kell térni ahhoz a történelmi útelágazáshoz, amelyiken a rendszer spontán fejlődése – ha nem is épp szánt-szándékkal, de túlfutott, ám ahová leláncolva hátramaradt a föld népességének nagyobbik fele.

Ez a cserbenhagyás nem egyszerűen morális, ámbár van ilyen oldala is (és onnan-való nézete is teljesen valóságos), az őket fogva tartó lánc minket is visszatart – legyen bár jó hosszúra eresztve.

 

Fejlődés és lemaradás táguló hasadéka

 

A fejlett tőkés világ jóléte nem pusztán saját termelési rendszerének hatalmas teljesítőképességén alapul, hanem azon a többlethasznon is, amit a prekapitalista állapotukban feltartóztatott, nyomorult népektől, rétegektől szív el folyamatosan. Az elszívó mechanizmus a külkereskedelem révén érvényesül. Megléte elég régóta ismert (Tocqeville, 1840), ütközik az uralkodó polgári közmeggyőződéssel, amit még A. Smith fogalmazott meg a “komparatív előnyök” elvében (1776, The Wealth of Nations), s amely mindmáig képes megnyugtatni a polgári lelkiismeretet. A XX. század első harmada óta ismét kutatók sorát foglalkoztatja a kérdés (mint kezdeményezőket, említsük meg Eli Heckschert és Bertil Ohlint, akik 1977-ben kaptak Nobel-díjat e tárgykörben végzett közös munkájukért; magyar részről pedig Török Ádámot, aki közvetlenül a rendszerváltás előtt kis kötetben kiválóan foglalta össze e tárgykör kérdéseit és irodalmát). Az elmaradottak a nemzetközi kereskedelem csatornáján keresztül szinte önkéntesen adóznak. A kereskedelem egyoldalú “szabadságának” fenntartásához ma már kevés erőszakra van szükség. Némi gazdasági nyomás, a tőke világhatalma időnként meglebegteti fenyegető erejét a szemük előtt, fejük felett, fegyelmezésükre ennyi is elég. A Harmadik világ akár a tárgyalótermekben, akár utcai tűntetéseken próbálja érdekeit hangoztatni, elutasítással találkozik – és sodródik a végső elkeseredés felé.

Láthatatlan csatorna és szivattyú rögzíti őket a múltban, a történelmi elmaradottságban, elszívódnak a többletek, s nem náluk, hanem a jóléti oldalon emésztődnek-halmozódnak fel. Az extenzív–intenzív váltás ezt a mechanizmust nemhogy megszüntette volna, hanem éppenséggel továbberősítette. A fejlett országok monopolhelyzetét az elmaradottakkal szemben szellemi termékeik rendszeres termelése mértéktelenül felerősítette. Ennek a kapcsolatnak a bizarr ellentmondása fűzi a legfejlettebb kapitalizmust is a továbbélő múlthoz, de odafűzi a világtársadalom jövőjét is, és odafűz minket is saját társadalmunk elmaradott rétegein keresztül. Jelenünkben és jövőnkben egyaránt.

 

A tőkefelhalmozás forrása és helyszíne

 

Ezt az ellentmondást az Eszmélet következetes olvasói ismerik, legfeljebb szövevényességét, minden világgazdasági aktusban való jelenlétét és bénító hatását nem tartják kellőképp számon.

Bérmunka nélkül nem tőke a termelőeszközökben felhalmozott értéktömeg, ámde döntő többleteit nem föltétlenül magából az általa alkalmazott bérmunkából, hanem elsősorban annak gyenge konkurenciájából szívja ki (ez volt Rosa Luxemburg nevezetes, bár mára meglehetősen feledésbe merült, nagy felismerése). Ugyanakkor azt a magunk bőrén tapasztaltuk (az államszocializmus bukásával), hogy a társadalmi termelőeszközök tőkés reprezentációja és önszabályozó szervezettsége nélkül nem működik a magasan fejlett technika újratermelési folyamata. Viszont a magántulajdonok hálózatába tagolódott össztőke társadalmiságát és emberiességét a piaci mechanizmusban működő “rejtett kéz” – hiába szerette volna A. Smith – nem képes biztosítani a magántulajdoni érdek, az “önző szenvedély” automatizmusával szemben.

A tőke mechanizmusát mozgásban tartó magánérdek csődbe viszi és megbénítja az elmaradott technikával és annak megfelelő munkaerővel felszerelt vállalatokat, sőt nemzetgazdaságokat is. Ezzel pedig hatalmas tömegeket zár ki a bérmunkából, ami nemcsak a megélhetésnek, hanem a további fejlődés lehetőségének is az uralkodó, egyedül szabatos formája a tőkés világgazdaságban. A nemzetközi segélyszervezetek ezt utólagosan nem képesek helyreigazítani. Ebből a csapdából csak a tulajdoni rendszer határain túllépve lehet kimenekülni.

Van-e ilyen kijárata a tőke rendszerének? Olyan, ahol a kilépők nem veszítik el a magánérdek dinamizmusát, de működtethetik az alacsony termelékenységű társadalmi munkát is?

Úgy gondolom ez ma döntő kérdés, erről kellene többet és mélyrehatóbban megtudni. A jövőhöz – a szabad szellemi termeléshez – csak a tulajdoni kérdésen áthatolva juthatunk majd el.

 

Az "Új Gazdasággal" kapcsolatban inkább mítoszok, semmint valóságos összefüggések uralják a közvéleményt. Valójában az új informatikai iparágak nem tették a deregulációt szükségessé, és egy politikai irányváltás gyökeresen megváltoztathatná az informatikai újdonságok megvalósításának módozatait.

Az 1950-es években a Szovjetunió deklarálta, hogy a komputerizáció a központi gazdasági tervezés győzelmét jelzi előre a decentralizált piacok felett. A számítógépek korábban elképzelhetetlen mennyiségű információ feldolgozását fogják lehetővé tenni a tervezők számára, akik így pontos előrejelzéseket végezhetnek, és lehetővé válik számukra a gazdasági folyamatok tervszerű irányítása. Egyes üzemek és regionális minisztériumok komputerizációjának sikere csak tovább növelte a szovjet vezetők önbizalmát a gazdaság egészének számítógépesíthetőségével kapcsolatban. A tengeren túl az amerikai vezetőket komolyan aggasztotta, hogy a szovjeteknek igazuk lehet abban: a szovjet gazdaság felzárkózóban van a nyugathoz, és a számítógépesítés be fogja bizonyítani a piacok idejétmúltságát.

A számítógéppel tervezett jövő szovjet víziója ostobának tűnhet manapság, azonban segít megvilágítani az úgynevezett “Új Gazdaság”-gal kapcsolatos szabadpiaci felhajtást. A szabadpiac hívei, nem kevésbé, mint a szovjet bürokraták, dédelgetett vágyaikat vetítik ki a technológiára magára. “A jövő nevében kérlek benneteket, az iparosodott világ kormányait, a hús és acél félelmetes óriásait – szól a cyberlibertárius John Perry Barlow –, a múlt képviselőit arra, hogy hagyjatok minket békén!” Az “Új Gazdaság” legfőbb hatása abban áll, hogy meggyőzte az embereket arról, az informatika és a számítógépes hálózatok idejétmúlttá teszik az állami szabályozást. Ez többé-kevésbé a szovjet álom fordítottja.

Napjainkban az “Új Gazdaság” szárnyalása már alábbhagyóban van. A csúcstechnológiai részvények árainak 2000 márciusát követő zuhanása után (a NASDAQ-index kevesebb, mint felére esett vissza egy éven belül) már csak kevesen hiszik, hogy a komputer- és online-iparágak részvényei a hirtelen meggazdagodás garanciái. A dotkom-milliomosok már nem a dicső jövő képviselői, és az “Új gazdaság” kijózanodott népszerűsítőinek el kellett fogadniuk, hogy a konjunktúraciklus fogalma nem vaskori relikvia. Ennek ellenére még napjaink recessziója idején is azt halljuk, hogy az állami szabályozás a “Régi Gazdaság” idejéből maradt őskövület.

Ezt a képtelen állítást három, alig vitatott mítosz támasztja alá. Elsőként az a hiedelem, hogy az információ a természeténél fogva ellenáll minden szabályozásnak. Másodszor az, hogy a hálózatokra épülő gazdaság számára kedvezőbbek a spontán piaci folyamatok, mint a lassú kormányzati bürokrácia. Harmadszor pedig az, hogy az új iparágak olyan mértékben globalizálták a gazdaságot, hogy azt a nemzeti kormányok többé nem tudják befolyásolni. Mindegyik állításban van egy csöppnyi igazság, de egyik sem vezet arra a következtetésre, hogy az állami szabályozás vagy lehetetlen, vagy nem kívánatos.

 

Első mítosz: az információáramlást a “szabad piacoknak” kell szabályozniuk, mert “az információnak szabadnak kell lennie”.

 

A szabadpiac hívei szem elől tévesztik az információs javakkal mint árucikkel kapcsolatos legkülönösebb dolgot: azt, hogy miután a kutatás és fejlesztés lezárul, az egységnyi termelésre jutó költség nagyon alacsony. Gondoljunk csak a szoftver- vagy gyógyszergyártó óriásokra! A Windows XP vagy Excel CD-re írása csak néhány centbe kerül. Az olyan digitalizált tulajdonnak, mint a különféle adatbázisok, elektronikus zenei fájlok (mint például a Napster-en található MP3-fájlok), vagy a jelszóval védett információ, lényegében nincs másolási költsége. Közgazdasági zsargonban ezeknek a javaknak a “határköltsége” nulla, vagy ahhoz közeli.

Az uralkodó neoklasszikus közgazdasági nézet szerint egy termék hatékony ára megegyezik a határköltségével. Ha alacsonyabb az ár, azok az emberek, akik a költségeinél alacsonyabbra értékelik a terméket, hajlandóak megvenni. Ha magasabb az ár, olyan emberek, akik a költségénél magasabbra értékelik a terméket, nem hajlandóak megvenni. Mindkét esetben a társadalom “nettó jóléti veszteséget” szenved el. A neoklasszikus állítás, hogy a kompetitív piacok hatékonyak, azzal a nézettel függ össze, hogy az ilyen piacok a hatékony ár felé nyomják az árakat. A zéró határköltségű cikkek azonban fejük tetejére állítják az ilyen érveket. A Berkeley Egyetemen tanító közgazdász, Brad DeLong szavaival “a láthatatlan kéz feltételezései semmivé válnak, amint a holnap informatikájára alkalmazzuk őket.”

Vegyük a hídvám analógiáját! Hidat drágán lehet építeni, de amint kész van, az újabb és újabb használók lényegében nem jelentenek újabb költséget. Ha az embereket ennél az elenyésző mértékű költségnél nagyobb összegű díj fizetésére kötelezik, jóléti veszteség jön létre (mivel bizonyos embereket, akiknek hasznuk származna a híd használatából, a hídvám mesterséges költsége megakadályoz a használatában). Még az uralkodó elméletet képviselő közgazdászoknak is el kell ismerniük, hogy a magánjellegű hídvám kevésbé hatékony módszere a hídépítés finanszírozásának, mint az általános adó. Ugyanez vonatkozik az olyan információs javakra, mint a digitális zenei fájlok. Például ha a zenekar tagjait és a hangmérnököket kifizetjük, a Metallica dalok előállításának költségeit nagyjából fedeztük, függetlenül attól, hogy egyetlen digitális hangfájlt hozunk létre ebből, vagy milliónyit. Ennélfogva ha az embereknek fizetniük kellene a fájlok letöltésekor, nettó jóléti veszteség jönne létre. “Még ha a gazdaságelmélet a piacok felé részrehajló is – vonja le a következtetést a közgazdász Michael Perelman –, a közgazdaságtan kritériumai szerint az információt nem lenne szabad magántulajdonként kezelni.”

A kanadai kormány ezt a logikát követve kismértékű adót vet ki hangfelvétel tárolására alkalmas eszközökre, mint például az írható CD-kre és nem műsoros kazettákra, s arra használja az adóbevételt, hogy olyan kanadai művészeket támogasson, akik azért esnek el bevételük egy részétől, mert az emberek ingyen rögzítik a felvételeiket. Németország más európai országokhoz hasonlóan megvizsgálja annak a lehetőségét, hogy díjkötelezettséget vezessen be számítógépek és más, hangfelvétel készítésére alkalmas berendezések értékesítése esetén. Az ebből befolyó bevételt lemeztársaságok között osztanák szét, hogy kompenzálják őket a jogdíjveszteségért, ami a szerzői jogvédelmet élvező zenék ingyenes letöltése miatt éri őket. Dean Baker, a Gazdaságpolitikai Intézet közgazdásza szerint ennek a módszernek jelentős előnyei vannak az információs “kalózok” elleni jogi eljárásokkal, vagy a másolást gátló mechanizmusok bevezetésével szemben. “Noha vannak problémák a Németországban kidolgozott rendszerrel – mondja Baker –, de még így is jelentős gazdasági előnyökhöz vezetne az Egyesült Államokban kidolgozás alatt álló rendszerekkel szemben. A hagyományos szerzői jogokhoz kapcsolódó “hatékonytalanság” rendkívül nagy az Internet korában.”

Maga az Internet sem a “szabad” piacok, hanem központi tervezés eredménye. A hidegháború kezdeti éveiben az Egyesült Államok védelmi minisztériuma olyan kommunikációs hálózatok létrehozásán fáradozott, amelyek egy nukleáris háborút is át tudnak vészelni. Ebben az időben csak a hadseregnek és a legnagyobb egyetemeknek voltak nagy teljesítményű számítógépeik, amelyeket a kutatók az ország minden részéből szerettek volna használni. A hálózati munka lehetővé tette volna a számukra, hogy dolgozzanak. A számítógépek közötti kommunikáció megteremtése érdekében a védelmi minisztérium finanszírozta a TCP/IP-nek nevezett kommunikációs szabványok kifejlesztését, amelyeket végül 1980-ban vezettek be.

Az amerikai védelmi minisztérium ezt követően ingyenesen bocsátotta a szabványt a nagyközönség rendelkezésére. Senkinek sem kell fizetnie azért, hogy ezeket a technikai protokollokat használja email küldésére, weblapok elhelyezésére vagy megnézésére. Az amerikai kormány jelentősen támogatta az ingyenes TCP/IP szabványok széleskörű elterjesztését az olyan európai magáncégek által kifejlesztett alternatív változatok ellenében, amelyek nem voltak hajlandóak az amerikai találmányokat átvenni. A Világháló főleg azért növekedett olyan gyorsan, és azért vált az információk olyan gazdag és változatos tárházává, mert ezek a nyílt szabványok mindenki számára elérhetővé tették, akinek számítógépe és egy modeme van.

Hasonló módon, az állami tevékenységen kívül is az “Új Gazdaság” leggyorsabban növekvő részei közül jó néhány azáltal virágzott fel, hogy szabadon elérhetővé váltak a technikai újdonságok. A legfontosabb levelezőrendszer (Sendmail), a legfontosabb internetszerver-szoftver (Apache), a weben legszélesebb körben használt programnyelv (Perl), az egész Internetet átfogó domain-név rendszer (BIND), és a leggyorsabban növekvő számítógépes operációs rendszer (Linux) mind az ilyen nyílt forráskódú szoftverekre példák.

A Linux a legismertebb ezek közül a nyílt forráskódú rendszerek, termékek közül. Egy finn informatikushallgató, Linus Torvalds 1991-ben találta fel ezt az új számítógépes operációs rendszert a UNIX-rendszer meglévő előnyeire támaszkodva. Azonban ahelyett, hogy szabadalomért folyamodott volna, az Interneten közzétette a kódot, hogy más programozók is hozzáférhessenek és fejleszthessék. Sok programozót érdekelt a Linux-fejlesztés, mivel a UNIX-ot nem sokkal ezt megelőzően vásárolta fel néhány magáncég, mint például az IBM. Ezek a cégek titokban tartották a szoftvereik kódját, és úgy tervezték a programjaikat, hogy a fogyasztókat a saját termékeikbe “bebetonozzák”. Ezeket a programozókat a Microsoft esetlen operációs rendszereinek növekvő dominanciája is aggasztotta. 1998-ra már több mint 31 ország tízezer szoftverfejlesztője vett részt a Linux új verzióinak fejlesztésében. 2000-re a program 16 millió felhasználóval és a piac 25 százalékával dicsekedhetett. A legnagyobb csúcstechnológiai cégek, mint az Intel, az Oracle, a Dell, a Hewlett Packard, az IBM és a Compaq elkötelezték magukat a Linux használata vagy a Linux felhasználóinak kiszolgálása mellett.

A magántulajdon melletti szokásos érv az, hogy a tulajdonosoknak jobban érdekükben áll az, hogy termeljenek. Az emberek inkább hajlandóak kertet művelni egy olyan területen, amit körül tudnak keríteni, házat csinosítani, ha a sajátjuk, és keményen dolgozni egy vállalkozásban, ha részesülnek a nyereségből. A szellemi termékeket azonban használhatjuk más emberekkel együtt anélkül, hogy csökkenne az értékük. Valójában a számítógépes programok és egyéb informatikai cikkek gyakran értékesebbek, ha sokan használják közösen őket. Sokan például nem azért vásárolnak Microsoft Word-öt, mert a legjobb szövegszerkesztő programnak tartják, hanem mert tudják, hogy mások is használják a programot, és olvasni tudják az ebben írt fájlokat. Hasonlóképpen a Linux és más nyílt forráskódú munkák azért válnak be ilyen jól, mert nagyon sok felhasználójuk van, akik észreveszik a hibákat, és fejlesztéseket javasolnak. Ezek a felhasználók számíthatnak arra, hogy az operációs rendszer következő változatai nem csak a saját javaslataikat fogják megvalósítani, hanem sok ezernyi felhasználó hasonló javaslatait is. Programozók online közösségei önként járulnak hozzá a szoftverek javításához, mert a termék közös használatban marad.

Az, hogy mások is reprodukálhatnak egy gyógyszert vagy egy számítógépes programot, semmivel sem rövidíti meg a tulajdonost. Pusztán azt akadályozza meg, hogy a tulajdonos a mesterségesen kikényszerített hiányból gazdagodjon meg. A Wired magazin szerint “az információ és a fizikai tulajdontárgyak között az a fő közgazdaságtani különbség, hogy az információt anélkül lehet átadni valakinek, hogy az eredeti tulajdonosnak meg kellene válnia tőle. Ha eladom neked a lovamat, utána már nem lovagolhatok rajta. Ha a tudásomat adom el neked, utána már ketten fogjuk tudni ugyanazt.” Az információs javaknak ez a tulajdonsága teheti a redisztribúciót a tulajdonosok és a közösség között politikailag vonzóbbá az “Új gazdaságban”, mint amilyen a régiben volt. Ha elveszik valakinek a földjét vagy a gyárát annak érdekében, hogy a szegényeken segítsenek, az megfosztja a korábbi tulajdonost valamitől, ami az övé volt. A számítógépes szoftverekkel vagy digitális hangfájlokkal nem ez a helyzet.

 

Második mítosz: a “hálózati” gazdaság számára kedvezőbbek a spontán és rugalmas piacok, mint a körülményes szabályozók.

 

A szabadpiac sok hívője számára az Internet földi mennyország. Úgy tűnik, hogy rendelkezik a piacok összes ideális jellemzőjével: decentralizált, azonnali reagálást tesz lehetővé, és szabályozatlan. Az online kereskedelem vad növekedése (mint például az E*Trade és az Ameritrade portáljain), és az aukciós portálok elterjedése (mint az eBay) mintha azt bizonyítaná, hogy valamilyen fokú rokonság áll fenn a “szabad piacok” és a digitális kor között. A Wall Street Journal egyik friss cikke arra szólít fel, hogy “az Internetre mint a gazdasági szabadság metaforájára tekintsünk korunkban. Az Internet hatalmat ad az átlagember kezébe, és csökkenti a kormányok hatalmát.”

Noha igaz, hogy az 1990-es évek elején az állami szabályozás az informatikai iparágak gyors növekedésével egy időben szorult vissza, nem az új technológia volt az oka a “szabadpiaci” kapitalizmus előretörésének. Természetesen az üzleti szférában vezettek be új technológiákat úgy, hogy megnehezítették a szabályozás egyes formáit. A politikusok is gyakran használják fel az “Új Gazdaságot” ürügyként bizonyos társadalmi programok vagy szabályozás bevezetése ellen. Ezek azonban politikai ügyek. Az új informatikai találmányok nem tették szükségessé az “Új Gazdasággal” összefüggésbe hozott deregulációt, és egy politikai irányváltás radikálisan megváltoztathatná ezeknek a találmányoknak a bevezetési módozatait.

Mint minden piac esetében, az elektronikus termelés és kereskedelem eredményei attól függnek, hogy milyen szabályok alapján működnek a vállalkozások: mi lehet a vállalkozások tulajdonában, milyen jogok és kötelezettségek járnak együtt a tulajdonnal, milyen szerződések kötelező érvényűek jogilag, hogy lehet őket megadóztatni stb. A piacoknak ez az intézményrendszere különösen fontos az informatikában.

A hagyományos piacokkal szemben, amelyeket évszázadok alatt kialakult szabályok irányítanak, az online intézményrendszer elég új ahhoz, hogy láthassuk, milyen kormány- és vállalati politikák eredménye. Ez a gondolkodásmód megkérdőjelezi, hogy a piaci eredmények egyáltalán spontán módon jönnek-e létre.

A hatalom birtokosai arra használhatják a rendszert, hogy ellenőrizzék mások viselkedését, és hogy olyan körülményeket teremtsenek, amelyek bizonyos tevékenységeket ösztönöznek, másokat akadályoznak. Ha egy helyi önkormányzat meg akarja gátolni, hogy az autósok túl gyorsan hajtsanak egy utcán, például sebességkorlátozást léptethet életbe, és a rendőrséggel felügyeltetheti a sebességhatár betartását. Más módszer is létezik azonban: egy fekvőrendőr elhelyezésével a magatartást sokkal közvetlenebb módon lehet megváltoztatni, mindenféle törvényhozás és macska-egér harc nélkül. A viselkedést sokkal alattomosabb módon is meg lehet változtatni az intézményrendszeren keresztül. Például az 1960-as évek végi diáktüntetések idején az egyetemi épületeket úgy tervezték újjá, hogy kevesebb szabadtéri köztérrel rendelkezzenek, annak érdekében, hogy elejét vegyék a diáktüntetéseknek.

Éppúgy, ahogyan az építészet a fizika törvényeit alakítja az emberi célokhoz, a kibertér intézményrendszere úgy korlátozza az online kapcsolatokat, hogy azoknak az érdekeit szolgálja, akik a rendszert megteremtették vagy ellenőrzik. Az American Online (AOL) például huszonhárom főben limitálta a közös chatszobába belépők számát. A szabályt még tiltakozásképp sem lehet megszegni, mert a letiltás a szoftverkódon keresztül automatikusan történik meg. Ha valaki huszonnegyedikként akar csatlakozni a beszélgetéshez, csak automatikus hibaüzenetet fog kapni.

Ahogy az internetes kommunikáció hangsúlya egyre inkább áttevődik a telefonvonalakról a kábeltévé-hálózatokra, az ezeket üzemeltető vállalatok egyre nagyobb mértékben akarják ellenőrzésük alá vonni az információáramlást. Néhány kábeltársaság már meg is próbálta akadályozni az internethasználókat abban, hogy letölthető videókat nézzenek, amely lehetőség versenyt teremthetne a vállalatok saját filmenkénti fizetős csatornáinak. A más weblapok eléréséhez portálokat kínáló internetes vállalkozások, mint a Yahoo és az Alternet, máris olyan vállalkozások weblapjai felé irányítják az embereket, amelyek fizetnek azért, hogy hirdetéseikre klikkelve a saját site-jaik jelenjenek meg, vagy azért, hogy a kereséskor a legelső címek között jelenjen meg az övék. A következő logikus lépés az, hogy a médiakonglomerátumok arra használják a kábeltársaságaikat, hogy megkönnyítsék és meggyorsítsák a saját termékeik elérését, a filmjeik reklámjainak megtekintését, és talán azt is, hogy a felhasználóikat megemelt díj fizetésére kötelezzék minden percre, amit az információs birodalmukon kívül töltenek. Ez a trend nagyobb hatalmat ad a legnagyobb médiakonglomerátumoknak. Az internetes forgalom nagy része máris olyan nagyvállalatok kezébe került, mint az AOL/TimeWarner (a CNN.com tulajdonosa) és a Capital Cities/ABC (az EPSN.com tulajdonosa).

A Stanford Egyetem jogászprofesszora, Lawrence Lessig azonban arra mutat rá, hogy “azok a változások, amelyek lehetővé teszik az [internetes] kereskedelmet, a szabályozást is megkönnyítik”. Például, az üzleti szféra folyamatosan küszködik azzal a problémával, hogy hogyan lehetne hitelesíteni a belépő felhasználókat, és meggyőződni arról, hogy valóban azok-e, akiknek mondják magukat. Az elektronikus vállalkozások már régóta a digitális bizonyítványok olyan rendszerének bevezetését támogatják, ami hitelesíthetné a weben szörfölő felhasználó személyazonosságát. Az ilyen rendszer persze komoly veszélyt jelenthet, például a felhasználók magánszféráját csorbíthatja, vagy akár a polgári jogaikat is veszélyeztetheti. Ezzel együtt azonban az állami szabályozás megvalósítására is nagyobb lehetőséget teremthet. Az államok jelenleg például nem vetnek ki forgalmi adót internetes vásárlás esetén. A digitális bizonyítványok lehetővé tennék az államok (vagy akár városok) számára, hogy megadóztassák a bizonyítvánnyal rendelkezők online vásárlásait.

 

Harmadik mítosz: az információs forradalom következtében a világgazdaságot többé nem befolyásolhatják a kormányok.

 

Az új informatikai technológiákra gyakran úgy tekintenek, mint amelyek képtelenné teszik a kormányokat arra, hogy bármit is befolyásoljanak a hálón, hiszen a weblapok képesek kikerülni az őket szabályozni kívánó kormányok jogi hatóköréből. Missouri Állam betilthatja az állam területén lévő számítógépek felhasználását szerencsejátékra alkalmas vagy pornográfiát tartalmazó site-ok üzemeltetésére, de nem tudja megakadályozni, hogy az emberek más államban vagy országban található hasonló tartalmú site-okat érjenek el. Az Amazon.com németországi site-ja megteheti, hogy a német törvényeknek engedelmeskedve nem értékesít náci írásokat, de a német nácik megrendelhetik Hitler Mein Kampf-ját az Amazon.com Egyesült Államok-beli, vagy más országbeli site-jairól.

Viszont az elektronikus pénzügyekkel más a helyzet. Amikor egy bank átutal egy pénzösszeget, olyan centralizált infrastruktúrát vesz igénybe, amelyben a kormányok garantálják, hogy a pénzt levonják az egyik számláról, és hozzáadják a másikhoz. A kölcsönös elszámolások és kötelezettségvállalások jegybankokhoz hasonló nagy intézményekből álló rendszere visszaigazolja, hogy az átutaló személy valóban rendelkezik az összeggel, és nem utalja át ugyanazt az összeget egyidőben több banknak szerte a világban. A globalizált pénz ezért nem fog soha sem a libertárius fantáziának megfelelően viselkedni. Ugyanaz az infrstruktúra, ami lehetővé teszi a nemzetközi pénzátutalásokat, technikailag az átutalások korlátozását és megadóztatását is lehetővé teszi.

A kormányok több mint száz éve ennek megfelelően járnak el. A többé-kevésbé azonnali átutalások a távíró feltalálásával váltak lehetségessé. Még napjainkban is a tőkemozgások legnagyobb hányada faxon vagy telexgépen keresztül történik, papíralapú aláírással hitelesítve. A jelenlegi átutalási rendszert azonban a nemzeti bankokon keresztül centralizálták. Ebben a rendszerben minden egyes tőkeutaláshoz egyedi azonosítószám tartozik. Ahogy ezek a pénzügyi rendszerek egyre inkább digitalizáltak lesznek, és a hálózatokon keresztül mennek végbe, a szabályozást nemhogy nem akadályozzák meg, hanem sokkal könnyebben kivitelezhetővé teszik.

A tőkemozgások ellenőrzésének rendszere lehetővé tenné az – IMF szerint a világ jövedelmének 2-5 százalékát kitevő – nemzetközi pénzmosások megakadályozását, és a korrupció visszaszorítását – különösen a szegényebb országokban, ahol a hadurak vagy a bürokraták fontos befektetéseket lopnak el. Minimális tranzakciós díj segítségével – mint amilyet az Értéktőzsde-bizottság az Egyesült Államokban vet ki – elejét lehetne venni az olyan piaci hullámzásoknak, amelyeket gyorsan reagáló befektetők okozhatnak azzal, hogy kis árfolyamkülönbség melletti nagy készpénztranzakciókkal akarnak nagy haszonra szert tenni. Vagy kicsit nagyratörőbben, ha minden nemzetközileg átutalt dollármillióra egyetlen penny adót vetnének ki, az nem fogná vissza a termelő beruházásokat, viszont több pénz folyna be ezáltal, mint ami ENSZ-becslések szerint 1,3 milliárd szükséget szenvedő ember számára szükséges az alapvető egészségügyi ellátás, táplálkozás, oktatás, és tisztálkodás körülményeinek biztosítására.

A tőkemozgások nemzetközi rendszerének megteremtése nem volna könnyű feladat. Különösen a nagy amerikai bankok állhatnak ellen az ellenőrzésnek. Az amerikai bankokba részben annak köszönhetően érkeznek nagy összegek, hogy az amerikai törvények lazák a külföldi pénzek megadóztatásában, és az információszolgáltatási kötelezettségben. A külföldi befektetők, ellentétben az amerikai állampolgárokkal vagy lakosokkal, nem kötelesek adót fizetni a kamatok vagy az árfolyamnyereség után, és nem kötelesek az adóhivatalnak beszámolni a gazdagodásuk forrásáról.

Ugyanúgy, ahogyan a gazdasági világválság következtében az amerikai szövetségi kormánynak létre kellett hoznia azokat a szervezeteket, amelyek a belföldi kereskedelmet szabályozzák (mint az Értéktőzsde Bizottság, a Szövetségi Betétbiztosító Társaság stb.), a szeptember 11-i pusztítás felhívta a figyelmet a nemzetközi pénzügyek szabályozásának szükségességére. Egyes elemzők a terroristák pénzeit feltételezetten kezelő, és titkolódzó szaúdi bankok nagyobb nemzetközi ellenőrzésére szólítottak fel. Egy 2001 októberében hozott törvény értelmében az amerikai bankoknak – amelyek előszeretettel üzletelnek külföldi “papírcégekkel” – tilos olyan külföldi bankokkal üzletelniük, amelyek fizikailag nem, csak papíron léteznek, és nincs legalább egy alkalmazottjuk. Az amerikai pénzügyminisztérium most már megkövetelheti a bankoktól, hogy olyan számlákat vizsgáljanak, amelyeknek formálisan külföldi bankok a tulajdonosai, különösen annak érdekében, hogy az igazi tulajdonos személye kiderülhessen.

Pillanatnyilag még nem látszik, hogy ezek a bizonytalan lépések valódi változást hoznak, az új gondolkodásmód azonban megerősödhet, ahogy az új eljárások elterjednek. Amint a tőkemozgások ellenőrzése működni kezd, a bankok rájöhetnek, hogy érdekükben áll a nemzetközi tranzakciók szabályozását betartani, ha nem akarnak kívül maradni a jövedelmező üzletet lehetővé tevő centralizált pénzügyi rendszeren. Ki tudja? Akár még arról is meggyőzhetik a részvényeseiket, hogy az információtechnológia ezt elkerülhetetlenné teszi.

Akármilyen jövőt hoz is az Internet, a piacok működése nem a technológia valamilyen feltartóztathatatlan logikáját fogja követni. A Net működése a benne felépített intézményrendszertől függ – és attól, hogy ki rendelkezik a felépítéséhez szükséges hatalommal.

 

* * *

A szerző ezúton mond köszönetet Alexandra Samuelnek a cikkel kapcsolatos hasznos javaslataiért.

 

(Fordította: Tanyi Attila)

Az elmúlt év tavaszán-nyarán négy, Kádár János személyiségével és “korával” kapcsolatos könyv jelent meg, ezt követte 2002 elején az önálló ismertetést érdemlő Kádár-levelezés közzététele.¹

A négy munka közül kétségtelenül Kopátsy Sándor írása a legszuggesztívebb és egyben legszubjektívebb írás, amelyben sajátosan keverednek a memoárszerű elemek a klasszikus esszéműfaj jellemzőivel. Varga Lászlónak, a Fővárosi Levéltár egykori főigazgatójának könyve dokumentumgyűjtemény, amelyben többéves munkájának eredményét tárja az olvasók elé, könyvnek is beillő előszóval kiegészítve, nem titkolva, hogy – eltérően Kopátsytól – ellenszenvvel tekint hősére. A Rubicon-Aquila kiadó által közreadott kötet a korszak jeles ismerőinek cikkeit és Kádár kortársainak visszaemlékezéseit tárja elénk, kissé zavaró összevisszaságban, rendezetlenségben.

Az “életrajzdömping” oka nem feltétlenül aktuálpolitikai, noha a szoborállítás(ok) apropóján el lehet gondolkodni azon, vajon az ún. kádárista közbeszéd ellenfelei mit kezdenek a mai uralkodó ideológiába jobban illeszkedő “tiszaista-bethlenista” közbeszéddel és szoborépítési javaslatokkal. A Kádár-szobor felállítása apropóján nyitott egyik internetes vitafórum hozzászólója, nem minden humor nélkül, így nyilatkozott: állítsák fel a szobrot egyből a nagytétényi szoborparkban! Az sem feledhető, hogy egyes ezredfordulós közvélemény-kutatások alapján (Matávnet: “az évezred legnagyobb magyarja”) István király és Széchenyi István után az “Öreg” még mindig a bronzérmet szerezte meg a népszerűségi listán. A közelmúlthoz való viszonyulásnak kétségtelenül része a Kádár-életrajzok reneszánsza.

Egy 1956-ban készült, ma nehezen megtalálható visszaemlékezést kivéve², az első, napvilágot látott opus Kádár életútjáról Gyurkó László 1982-ben megjelent kötete volt³ . A szerző, akit a rendszerváltozás környékén a kevéssé hízelgő “Kádár János udvari történetírója” titulussal illettek, a Rubicon című folyóirat lapjain nemrég így nyilatkozott: “Ami pedig a magam felelősségét illeti: mindenben tévedhettem, hibázhattam, vétkezhettem, csak abban nem, hogy Kádár János a huszadik század legjelentősebb magyar államférfija. S bár tudom, nem perdöntő, azért megnyugtat, hogy véleményemet az ország közvéleménye is osztja”⁴ .

Gyurkó az egyszerű munkásból lett államférfi toposzát előhúzva rajzolja fel, a Kádár-éra virágkorának végén, az őszülő politikus portréját. Ám az arckép valóban csak “vázlat”: a közel 400 oldalas könyv több, mint kétharmad része “háttér”, s tetemes részt tesznek ki a kevés biográfiai információt nyújtó beszédek is (Huszár Tibor szerint: “…nem voltak adottak a kritikai elemzés lehetőségei”⁵).

Tulajdonképpen az “áléletrajzok”⁶ közé sorolható Kanyó András 1989-ben megjelent interjú- és dokumentumkötete⁷ . Bár Kanyó néha keményen kérdez – többször rátér például Kádár Rajkkal kapcsolatos emlékeire –, a képzeletbeli politikai csúszdán ekkor már igen meredeken zuhanó egykori főtitkár kitérő válaszokat ad.

A rendszerváltozás után megjelent, általában polémikus színezetű (rész)munkák közül Molnár Miklósnak a Rajk-jegyzőkönyv közreadása kapcsán írott rövid cikkére térek ki, minthogy ebben az 1993-ban megjelent írásban a szerző, az addig ismert dokumentumok alapján, kísérletet tesz egy saját olvasatú portré megteremtésére⁸. Az írás metszéspontként a Rajk-ügyből göngyölíti fel az életrajz korai, majd 1956 utáni szálait. Személyiségértelmezése és következtetései részben összecsengenek Varga László eredményeivel a “látszólag igénytelen, ám ambíciók által emésztett, és végül is a beérkezésért minden árulásra kész”⁹ alkat megrajzolásában. De Molnár Miklós írása sem mentes a kényszerű mítoszrombolás monokauzalitásától.

A továbbiakban megpróbáljuk felvázolni az egykori párt- és állami vezető politikai pályáját, ahol lehet, összevetve, ütköztetve vagy éppen párhuzamba állítva a négy könyv szerzőinek álláspontját – természetesen Huszár Tibor munkáját véve alapul.

 

Az életút 1956-ig

Politikai biográfiáknál jellegzetes vonás a gyermekkor, a fiatalkor elnagyolása, általában azzal a megokolással, hogy a politikai életrajz szempontjából úgyis inkább az első komoly olvasmányélmények, politikai kapcsolódások termékenyek. Huszár nem kerüli meg a kérdést, megpróbálja az első fejezetben értelmezni a későbbi politikus korai lépéseit, a felnőttkor küszöbéig, 17-18 éves korig. Mert szerinte van jelentősége ennek az amúgy nagyon gyéren dokumentált időszaknak. Itt nem elsősorban Kádár apjának – úgy tűnik, megbízható – azonosítására gondolok, hiszen a három lehetséges “apajelölt” közül már az 1980-as évek elején a pusztaszemesi illetőségű Krezinger János került a célegyenesbe (Gyurkónál még enigmatikusan: a “dunántúli parasztlegény”). Sokkal inkább erőssége ennek a fejezetnek, hogy bemutatja, miként éli meg a gyermek a hiányt, hogy nincs családi szocializáció, nincs igazán mintakövetési lehetősége a zabigyerekként falun élő, majd a forradalmak alatt Pestre költöző gyermeknek. A polgáriban azért elkezdődik a kortárscsoporttal való együttműködés – egy apró sportklub tagjaként focizik hétvégenként a Népligetben, a mára már eltűnt centerhalf poszton.

Kádár Jánost, mint ismeretes, édesanyja után Csermanek János néven anyakönyvezték 1912-ben, Fiuméban; 1945 áprilisában változtatott nevet.

Írógépműszerész-inas, majd segéd, de a szakmát kitanuló fiatalemberből nem lesz az amúgy rangos proliszakmának számító írógépműszerész. A közösséghez tartozást máshol éli meg: a “kollektív apa” az illegális mozgalomban ölt számára testet.

Huszár az 1930–31-es évet, a mozgalomba való bekapcsolódást a csoporthoz tartozás tudataként interpretálja. A válságban lévő ifjú a kitaszítottság ellen a szilárdnak tetsző pont felé mozdul el. A KIMSZ-nek 1931 szeptemberében lesz a tagja, majd öthetes tagság után annak rendje és módja szerint le is bukik, és 1932. februárig vizsgálati fogságban tartják. Ugyan semmit nem lehet rábizonyítani, szabadulása után mégis REF-es (rendőri felügyelet alatt álló) lesz, és az is marad 1945-ig. A mozgalomban továbbra is aktív Kádárt (Barna fedőnéven), a KIMSZ vezérkar egy részével egyetemben, 1933. június 19-én letartóztatják. Hain Péter és a horthysta titkosrendőrség emberei természetesen nem bánnak vele (sem) kesztyűs kézzel: “… már az igazoltatás alatt és után is engem külön, nagyon megvertek”¹⁰ – emlékezik később Kádár. Rövidesen 2 év fegyházra ítélik, amelyet azonban az ítélet jogerőre emelkedésének elhúzódása miatt két részletben, 1933. június és 1935. január, majd 1937. február és november között tölt le.

A hazai illegális kommunista mozgalom a Horthy-korszakban egy létszámában jelentéktelen, jelentőségében a korábbi párttörténetírás által túlbecsült politikai mozgalom volt. (Borsányi György becslései szerint egyszerre 200-300 fős tagsággal lehetett itthon számolni.) Ráadásul a szigorú konspirációs szabály ellenére, a politikai rendőrség szinte mindent tudott róla. Az információk a spiclihálózattól és a vallomásokból származtak. Ami az utóbbit illeti, Borsányi György szerint a kommunista fogvatartottak hallgatása maga is a legendák körébe utalható. Valamennyit mindenkinek beszélnie kellett.¹¹ Kádár is vallott, és ezért a mozgalomban bűnhődnie kellett: a Kommunista című újságban nevét közzéteszik – kizárják. 1937 őszéig teljesen elszigetelt marad, reaktiválása tulajdonképpen csak 1940-ben következik be. A bűntudatot és megbántottságot érző, alkalmi munkákból élő Kádárban ekkor alakul ki az egyik alapvető és a krízishelyzetekben megmutatkozó alapmintázat: a stresszérzékenység. A Huszár-mű egyik korábbi recenzensével (Pető Ivánnal) ellentétben, aki a korai időszak feldolgozását a “fontoskodó pszichologizálás” fogalmával illeti, magam e fejezetek erősségének inkább a szociálpszichológia alapos és instrumentális felhasználását tekintem.

A börtönből szabaduló Kádár 1937–42 között az SZDP terézvárosi szervezetének munkájába kapcsolódik be, de 1940 végén végül is felveszik a KMP-be. Hogy a szociáldemokráciával szembeni ellenszenvének ez a néhány év adott volna tápot, miként Huszár állítja, nehezen hihető. Nem valószínű, hogy a Komintern határozatát (V. kongresszus, 1924.), amely a szociáldemokráciát a diffamáló “szociálfasizmus” fogalommal illette, Kádár tanulmányozta volna. Hihetőbb Gyarmati György véleménye,¹² aki szerint a negatív kép kialakulása az 1945–48 közötti időszakra tehető; Kádár nehezen emésztette meg, hogy a munkások között olyan komoly népszerűsége volt az MKP útjában álló pártnak.

Kádár János pártbeli karrierje ezt követően szédületes gyorsaságú. 1942 májusától KB-tag, majd 1943. februártól a KMP első titkára. Ebben nagy szerepet játszik, hogy a háborús kormányok is keményebben viszonyulnak az illegális párthoz, emiatt pedig sorozatosak a lebukások. Kádár a teljes mélyponton veszi át az irányítást. 1943 közepén például összesen 70-80 (!) taggal tudják tartani a kapcsolatot¹³. Ehhez jön még hidegzuhanyként a Komintern 1943. májusi feloszlatása. 1943 júniusában a négytagú KB (Szirmai István, Péter Gábor, Tonhauser Pál és Csermanek János) feloszlatja a KMP-t, amelyet azonban rövidesen Békepárt néven újjászerveznek. Ezt a “moszkoviták” sohasem bocsátották meg Kádárnak; a “likvidátorság” 1951-es perének is alapmotívuma lett.

Huszár Tibor könyvében Kádárról egy fegyelmezett pártkatona képe bontakozik ki előttünk, aki képes éveket is várni az újabb feladatra. A magánélet rejtelmei Huszár előtt is zárva maradnak, kivéve egy elvtársi kapcsolatot, amelyet baráti-erotikus vonzalmak szőttek át. Döme Piroskával való futó kapcsolatáról van szó, amelynek azonban a háború után nem lett folytatása.

A közben Magyar Kommunista Párttá előlépett, legális politikai szervezetnek 1945 áprilisáig két vezető testülete van: a budapesti (hazai kommunisták, Vas Zoltán instrukcióival) és a debreceni (moszkvaiak). A “két központ illúziója” azonban nem sokáig tart: 1945. január 24-én a fővárosba érkező Gerő Ernő szigorú pártmegrovásban részesíti az egykori írógépműszerész-segédet. A vád természetesen a “likvidátorság”, ráadásul a “hazatérők” semmiféle magyarázatra sem kíváncsiak (ahogyan a “frakciósok”, Demény Pál, Weishauss Aladár vagy Dobó István esetében sem). Kádár rövidesen a pártbíróságon asszisztál a “frakciózó” Skolnik József ügyében, amely esemény, Huszár szerint, a virtuális bűnbeesés első lépése volt Kádárnál.

A visszaemelkedő pártkatona legstabilabb igazodási pontját Rákosiban és a pártban leli fel. A párthoz való feltétlen hűség tökéletes alap arra, hogy gondolkodás nélkül alkalmazza azt a machiavellista politikai praxist, amelyet a Moszkvából hazatért vezetők honosítottak meg. A koalíciós időszaknak azonban még nem került a politikaformáló személyiségei közé, személye arctalan “háttéranyag” maradt a korabeli hírműsorokban is. Sőt, Kopátsy egyenesen úgy véli: “Kádár Jánost mint politikust csak 1956 után lehet történelmi személynek tekinteni. Ha ő ezt megelőzően eltűnt volna, senki sem foglalkozna tevékenységével”¹⁴.

Rövid intermezzo (budapesti rendőrfőkapitány-helyettesi poszt) után Kádár visszatérhetett a számára biztonságos terepet nyújtó pártvonalra: a Nagy-budapesti Területi Pártbizottság titkára, majd a káderosztály vezetője lesz, abban az időszakban, amikor pártja fél év leforgása alatt ötszázezer főt meghaladó tömegpárttá válik. Az, hogy rövid időn belül nem kerül a felső vezetés tagjai közé, valamennyire még “lenyelhető” volt (pártfeloszlatás), azt már valószínűleg nehezebben viselte, hogy a fogságból visszatért Rajk László gyorsabban emelkedik, mint ő. Huszár kettejük viszonyát nem elemzi túl mélyen, annál inkább a jobbára pszichologizáló Varga László, aki Kádárnak a Rajk-perben nyújtott odaadó szerepe motivációit részben itt leli fel. Huszár szerint kapcsolatuk nehezen elemezhető, mert a rendelkezésre álló források utólagosak. (Kádár 1954 után, a perújrafelvételkor tett vallomása, visszaemlékezései sporadikusak. 1946-ra mindketten a legfelsőbb vezetés tagjai lesznek: Rákosi és Gerő Ernő után a harmadik hely Rajkot illeti meg, a negyedik pedig Kádárt, s csak utánuk jönnek a “moszkoviták”. Huszár Tibor szerint Sztálin ekkor még ragaszkodott a hazai, nem zsidó kommunisták futtatásához.

A Rajkkal való kapcsolat másik eleme kétségtelenül a kettejük közötti műveltségbeli különbségekből eredt. Kádár később is gyanakvással viseltetett az értelmiség iránt, amiben szerepet játszhatott 1953–56 közötti tapasztalata: az értelmiség vitte a közvélemény elé – azaz az utcára – a problémákat¹⁵.

Némileg hiányosnak érzem valamennyi munkában Kádár szellemi fejlődésének konzekvens bemutatását, ha ilyen egyáltalán volt. Aczél György szerint Kádár kedvenc olvasmánya a Svejk volt, de erre nehéz szellemi életrajzot építeni. Tudjuk, hogy 16-17 éves korában kezébe került Engels Anti-Dühringje (egy amatőr sakkverseny első díjaként), de nem tudott vele mit kezdeni. Ma is kihallatszik az egykori döbbenet az egyik interjúból: “Hogy lehet ez: magyarul van írva, a betűket ismerem, a szavakat értem, egyes mondatokat is – az egészből pedig mégsem értek semmit?”¹⁶. Mindenesetre némileg próbálta behozni a hátrányt: évekig küzdött az orosz nyelvvel, még Lukácshoz is elküldték fejtágításra a filozófus Belgrád-rakparti lakására…

Az MKP Nagy-budapesti Pártbizottságának titkáraként, majd az MKP-SZDP fúzió érdekében létrehozott Egységbizottság tagjaként Kádár teljes vállal feszült neki a szociáldemokrata párt dezorganizálásának. Huszár szerint hideg fejjel, skrupulusok nélkül végezte ezt a munkát is, sőt, a “machiavellista technikák” alkalmazásának egyik frontemberévé vált. Ezután, ahogyan Rajk süllyed, a libikóka másik oldalán úgy emelkedik fel Kádár. 1948 augusztusában fel is váltja Rajkot a Belügyminisztérium élén.

1948 és 1949 a Jugoszláv Kommunista Párt megregulázási kísérletével jellemezhető időszak. Az 1948. júniusi határozatot követően Filippovics fedőnéven táviratozgató Sztálin szeretné fokozni a nyomást Titoékra, ami a kelet-európai koncepciós perek alapja lesz. 1949. május 30-án őrizetbe veszik Rajk Lászlót. Ami igazán érdekes a történetben, az az, hogy Kádár hogyan élte meg, hogy az általa jól ismert, hazai kommunista Rajk képtelen vádak céltáblája lett. Bihari Mihály szerint ötféle olyan mítosz van Kádárról, amely a pártállami korszak oldódásában keletkezett¹⁷. Ebből az egyik szerint Kádár ártatlannak tekintette Rajkot. Bihari e feltételezést azonban néhány tény alapján elveti. Egyébként egy másik legenda, a “megtévesztettség” mítoszának eredetére, amelyet Huszár teljes egészében Kádárnak tulajdonít, általában kevés figyelmet fordítottak. Ez nyomtatásban, tudomásom szerint, először a Kádárral személyes érintkezésbe soha nem került angol szerző, William Showcross Crime and compromise című, 1974-ben megjelent életrajzi munkájában fogalmazódott meg. Huszár azonban, kellően körüljárva a dolgot, úgy fogalmaz, hogy Kádárt egyfelől a kettejük életrajzában fellelhető hasonlóságok rádöbbentik a veszélyre, félni kezd, s ez túllicitálási reakciókat indít el nála, másfelől pedig működésbe lép benne a szorongás: elszakad a párttól, az egyetlen stabil ponttól. Kádár mindenképpen ismerte a per felépítését, hiszen belügyminiszteri hivatalánál fogva maga is tagja volt a Rajk-üggyel foglalkozó operatív testületnek, ugyanakkor – Huszár szerint – a perrel kapcsolatos bűntudattól egész életében nem tudott szabadulni. Azt csak sajnálni lehet, hogy az amúgy alapos fejezet nem foglalkozik a (képzelt?, mitikus?) Rajk-Kádár barátsággal.

Az állami és pártbeli hatalma csúcsán lévő pártvezetőre a gyanú árnyéka Szakasits letartóztatása után vetül, akinek száján valahogy kicsúszik egy 1943-as konspiratív találkozóval kapcsolatos információ.

Nem lehet megkerülni a kérdést: miért volt szüksége Rákosinak Kádár elítélésére? Feitl István véleménye szerint: “Rákosinak személy szerint nem volt szüksége a Kádár-perre…, arra volt szüksége, hogy az ÁVH energiáit, az ő tevékenységét, múltját messze elkerülő ügyek kivizsgálása kösse le”¹⁸. Huszár szerint viszont az alapmotívum Sztálin 1951. januári direktívája: az osztályharc éleződik, új ellenségeket kell keresni. Nyilvánvalóan szerepet játszott egy személyes momentum is: a potenciális utódjelölt eltávolítása. A pártvezér koncepciója az 1951. április 21-i PB-ülésen kerek egészet alkotva rajzolódik ki: az egykori Márciusi Front tagjai (Donáth, Losonczy, Kállai, Tariska stb.) már a háború előtt be voltak szervezve, ahogyan Kádár is: a vád szerint Sombor–Schweinitzer rendőrfőkapitány informátora volt. 1945 óta már külföldi kémként furakodtak be a pártba, vezetőjük pedig Rajk lett. A kémek, ügynökök gyülekezőhelye természetesen a Rajk, majd Kádár vezette Belügyminisztérium volt. Kádár János kihallgatásain, amelyek egy részét Farkas Vladimír vezette, kissé nehéz volt a koncepcióhoz megfelelő vallomást kicsikarni az amúgy készséges Kádárból; az összeesküvés-teória egyszerűen túl bonyolult volt!

A Kádár körüli mítosz része volt az a legenda is, hogy 1951-ben különlegesen megkínozták, körmeit letépték, szájába vizeltek. A szerzők egybehangzó állítása szerint ez nem igaz. Bár fizikai és lelki terrort alkalmaztak, Kádár azonban valószínűleg tudta, hogy mire számíthat. Ráadásul a fizikai bántalmakat is rosszul tűrte, ezért hamar kiszedték belőle a megfelelő vallomást. Kérdés az is, vajon miért nem lett a perből olyan trombita- és dobszóval kísért csinnadratta, mint a Rajk-perből. A válasz Huszár Tibor szerint a párt belső közvéleményében keresendő: Kádárról már elég kevesen hitték el, hogy bűnös, pere zavart okozott a belsőbb körökben. Ezek után érthető, ha vallatók és a bíróság teljes titoktartás mellett végezték a dolgukat.

Az 1951. december 18-i tárgyaláson életfogytiglani fegyházra ítélt fogoly a börtönben a rossz körülmények között is tovább gondolkodik a vádakon. Próbálja tisztázni például a pártfeloszlatás körülményeit. Rá is akad a mumusra, Péter Gábor személyében, akit későbbi vallomásaiban mindenféle provokáció démonává avat, és rosszindulata 1956 után is végigkíséri “Virág elvtársat”. A másik démon Farkas Mihály lesz majd.

Nagy Imre országlása, a desztalinizáció kezdete a törvénytelen perek felülvizsgálatát is magában foglalta, de érthető módon a Rehabilitációs Bizottság – Rákosi(!), Gerő(!), Nagy Imre és Kelemen László – rendkívül lassan dolgozott. Végül Kádár és társai 1954 júliusában szabadultak ki. Szabadulása előestéjén Kádár levelet írt Rákosinak, amiből kiderül: a maga számára egykori börtönbe juttatóját tartja az egyetlen igazodási pontnak…

A börtönből szabadult Kádár magatartását ismét a pártmunka felé orientálódás motiválja, de másként, mint az elítéltek más típusait. A Rainer M. János által ábrázolt, jellegzetesen intellektuális alkatok viselkedésében önmaguk felülvizsgálata, a pártpolitikától való eltávolodás a meghatározó¹⁹. Bár az első hónapokban Kádárt az óvatosság, a politikai tapogatózás jellemzi, rövidesen azonban meghozza a döntést: a Rákosi-Gerő csoport mellé áll. Kérdés, vajon miért. Huszár szerint – ami egybecseng Feitl István és Rainer M. János véleményével is – Kádár pontosan tudta, hogy elítéléséért Rákosi a felelős. Varga László szerint viszont elhitte, elhitette magával, hogy Farkas Mihály és Péter Gábor volt a felelős. De akkor vajon miért állt – ha nem is nyíltan – a megingott helyzetű vezér mellé a desztalinizálók elleni küzdelemben? Huszár Tibor szerint a mindig mozgalomban, pártban gondolkodó politikust a szakadástól, a belső egység megbomlásától való félelem mozgatta. Pedig ideális alanya lehetett volna a Nagy Imre-vonalnak, börtönviselt társaihoz, Losonczyhoz vagy Donáth-hoz hasonlóan. Meg is próbálták összeboronálni Kádárt Nagy Imrével, 1954. decemberi találkozójuk azonban semmiféle eredményt nem hozott.

Az SZKP XX. kongresszusa (1956. február) Magyarországon is elkerülhetetlen változásokat indított meg: a felső vezetésben a bizonytalanság jelei voltak érezhetők – persze nem kifelé, a szélesebb fórum előtt, hanem a belső, ún. pártközvéleményben. Megindult a belső hatalmi harc is. Huszár Tibor plasztikus ábrázolása azt mutatja: Kádár ugyan nem volt e harcok passzív szemlélője, de semmi esetre sem viselkedett utódjelöltként; inkább óvatos lavírozóként jellemezhető. A szerző részletes, szinte filológiai munkával elemzi – és idézi – Kádár beszédeit, a felső vezetés és a Szovjetunió nagykövete, Andropov tárgyalásait és jelentéseit. Cáfolja azt a korábbi nézőpontot, amely szerint a “pártellenzéknek”, “megcsömörlött pártfunkconáriusoknak” (Aczél György) nevezett csoport létezett, noha Kádár potenciális vezére lehetett volna a felsőbb funkcionáriusok elégedetlen társaságának. Sőt, szövetségese az ugyancsak elégedetlen, Nagy Imrét vezetőjének tekintő pártértelmiségnek. Miért nem lett mégsem az? Feitl idézett cikkében ezt Farkas Mihály átállásával magyarázza: az egykori barát, aki kétségtelenül szerepet játszott elítélésében, semmilyen szinten nem lehetett partnere a meghurcolt kommunistának. Rainer, Huszár és Varga véleménye azonban a motivációt illetően ettől eltérő: szerintük Kádár gondolkodása semmiképpen nem tudta befogadni a hivatalos vonaltól való elhajlást, a frakciózást; ezzel kapcsolatban az attitűd körülírására a pártszerűség fogalmát használják.

Huszár a Rákosival 1954 júliusa óta fennálló “szövetség” felmondásának kezdetét a következő hónapra datálja: az Andropov követnél járó Rákosi megemlíti, hogy “megtaláltak” egy bizonyos kazettát, amelyen Rajkot Kádár és Farkas vallatja (ez az 1949. június 7-i kihallgatásról készült felvétel lehetett), tehát Kádárral kapcsolatban is komolyan felmerül a felelősség kérdése. Hogy ezt a hangszalagot valóban lejátszották-e egy központi vezetőségi ülésen, vagy sem, nem lehet biztosan tudni, de valószínűleg ez lehetett a szakítás kezdete. Rákosi mesterkedése ezúttal nem vezetett eredményre: Szuszlov SZKP KB-tag június eleji látogatása nyomán a szovjetek – váratlanul – Révait és Kádárt javasolják a Politikai Bizottságba.

Ismét kell egy rövid kitérőt tenni Varga László munkájával kapcsolatban. Szerinte a korábban háttérbe vonult Kádár 1954 után nagyon is akarja a hatalmat, követeli jussát, az utódlást. A börtönévek tökéletes színlelővé teszik, így képes mintegy késleltetni Rákosi elleni fellépését. Varga azonban az oppozíció egyértelmű kezdetét korábbra teszi: szerinte már az 1956. március 12–13-i központi vezetőségi-ülésen alakot ölt: a Farkas-ügy felgöngyölítését erélyesen követelő Kádár egyértelmű támadást intéz az első titkár ellen, mivel tudja, hogy a szálak odáig nyúlnak. Varga szerint az egész antirákosista fordulat instruálója a háttérből Révai volt, akinek viszont sem Huszár, sem a Rubicon-kötet esszéírói nem tulajdonítanak jelentőséget.

Az igazi diktátorok általában egészen halálukig képesek a hatalmat megtartani. Rákosi nem ilyen volt: az 1956. július 18. és 21. között ülésező Központi Vezetőség tanácskozásának első napján felolvasta lemondó nyilatkozatát az MDP KV éléről. A Szovjetunióból érkező Anasztaz Mikojan szándékai felől nem lehetünk biztosak, de abban igen: Kádár neve is szóba került az utódláskor. Mikojan július 14-én beszél is Kádárral, aki rendkívüli nyíltsággal ecseteli előtte a Petőfi-kör, a felelősség kérdése stb. körüli kötélhúzásokról kialakult véleményét. Ennek ellenére, a hosszúra nyúlt KV-ülésen a jelölésnél fel sem vetődik Kádár neve, ami azt mutatja: Moszkvában nem különösebben erőltették a magyar, nem zsidó (Huszár szóhasználatában: “keresztény”) kommunista “trón”-jelöltségét. Július 18-án a KV ellenállás nélkül megválasztotta első titkárnak Gerő Ernőt, a második számú moszkovitát. Kádár nem támadja a bukott diktátort, sőt, hozzászólásában “ … már-már érzelmi húrokat megpendítően kedves szavakkal” méltatja “a párt távozó vezérét”.²⁰

Huszár Tibor szerint “hőse” két komoly hibát követ el ezen az ülésen: egyrészt hagyja magát visszaejteni a másodtitkári helyre, egyáltalán nem küzd Gerő ellen az amúgy ránézésre pozitív mérlegű testület előtt, másrészt pedig asszisztál a problémákat elfojtó mechanizmushoz. Ennek, a szerző szerint, az lehet az oka, hogy Kádár még nem elég profi politikus ahhoz, hogy fel tudja mérni az adott helyzet esélyeit; csak 1956 utolsó hónapjaiban válik valóban politikaformáló államférfivá.

A késő nyári, de főként a kora őszi események már a forradalom nyitányát jelentik. Kádár, bár érzi, hogy a vezetés légüres térben mozog, kapcsolatot tart fenn a pártfunkcionáriusok elégedetlen részével, és találkozik az eltávolított újságírókkal is, mégsem szimatol veszélyt. Később oly közmondásos realisztikus helyzetfelmérő képessége most cserbenhagyja. Vajon a merevség, a pártszerű gondolkodás volt-e ennek oka? Vagy titkon Kádár is remélte, hogy a desztalinizáció következetes véghezvitele őt is a csúcsra lökheti? Annyi bizonyos: a vezetésben ténylegesen nagyon kevés időt tölt, hiszen hosszas külföldi tartózkodása után, csak 1956. október 23-án délelőtt érkezik vissza Budapestre. Ma is nyitott kérdés: miért hagyták el hónapokra az MDP legfőbb vezetői a nyilvánvalóan izgatott állapotban lévő országot? A párton belüli vitákra maga Kádár is felhívja Andropov figyelmét, aki szeptember 2-án fogadja őt. Ennek ellenére, “kifelé” még a vezetőség teljes egységét hangoztatta. A főként a Politikai Bizottságon belül zajló vitákban lassanként ő veszi át az ellenzék szerepét: türelmesebb magatartást követel Nagy Imre pártba való visszavétele ügyében, az elmarasztalt írók (Déry, Háy, Tardos) visszavétele ügyében pedig komoly vitába keveredik a kemény intézkedéseket követelő Kovács Istvánnal és Szalai Bélával. Huszár ezt a polémiát egyenesen “áttörési kísérletnek” nevezi.

A könyv részletesen bemutatja a politikus útját a forradalomban, ennek ellenére a középpontban mégsem az eseménytörténet áll. Huszárt a cselekvés – vagy éppen a nem-cselekvés – motivációi, a gondolkodás mélyrétege izgatja. A forradalom eseményeinek ábrázolásában és értékelésében az utóbbi években a “céhes” történetírás által egyre jobban kanonizált beszédmódot (felkelés-forradalom-szabadságharc) és annak szakirodalmát veszi alapul. Huszár Tibor szerint, Kádárra november elsejéig jellemző, hogy “sodródik”, és “nehezen ismeri ki magát”, valamint meghatározó attitűdjévé válik az egész felső vezetést jellemző cselekvésképtelenség. A később oly tipikussá váló kádári magatartás, a centrum szerepének eljátszása azonban nem hozza meg a gyümölcsét: október 25. után (ekkor lesz az MDP KV első titkára) Kádár a teljesen háttérbe szorult Gerő–Hegedűs-csoport és a reformerek között “légüres térbe” kerül. A döntés meghozatalának feltehető okai között a munkásság állásfoglalása látszik a legnagyobb súlyúnak: a szakszervezetek teljes mellszélességben álltak ki ugyanis a diákszervezetek követelései mellett. Ebben a döntésben azután megerősíti őt az október 30-i szovjet kormánynyilatkozat, amely a szovjet csapatok kivonásának lehetőségét, a Szovjetunió kelet-európai politikájának újragondolását is tartalmazza. Huszár Tibor szerint, ez utóbbi tulajdonképpen a kínai reakcióknak köszönhető.

Mao negatív nyilatkozata a magyarországi eseményekről az SZKP Elnöksége keményvonalasainak fontos támpontot jelentett: október 31-én megszületett az újabb döntés, ezúttal a fegyveres beavatkozásról. Az ülésen a vita – többek között – az Ideiglenes Kormány lehetséges vezetőjéről folyt. Kádár János neve is szóba került, Hruscsov favoritja azonban egyértelműen Münnich Ferenc volt, ami valószínűleg el is döntötte a vitát – egyelőre²¹. Kádár János egyre távolabb került a politikai palettán a szovjet beavatkozást óhajtó politikai csoportosulástól…

Az MDP és a kormány engedményeinek nem volt semmiféle mérséklő hatása a követelések egyre radikálisabbá válására: bekövetkezett a “gátszakadás”. Sajnos, Kádár reakcióit nem ismerjük pontosan, de valószínűleg komoly csalódást okozott neki: a hatalom fokozatosan áttevődött az Akadémia utcából a Parlamentbe. Huszár nem reflektál erre a mozzanatra, Rainer M. János viszont igen: “Október 25-én a párt első embereként Kádár mégsem érte el a csúcsot – napi élménye volt, hogyan válik elsőrendű politikai központtá a kormány, s hogyan válik Nagy Imre miniszterelnök … valóban az ország első emberévé.”²² Pedig ez több szempontból is figyelmet érdemelne, hiszen nagy valószínűséggel egyrészt későbbi magatartását is befolyásolta Nagy Imrével kapcsolatban, másrészt felveti Kádár viszonyának kérdését a hatalomhoz. Kortárs visszaemlékezők (pl. Széll Jenő, Aczél, Berecz János) és Kopátsy Sándor szerint is Kádár nem vágyott különösebben a hatalomra (Széll Jenő egyenesen “nélkülözhetetlen brácsásnak” nevezi), ellentétben Rainer véleményével: “Kádár valóban [az ország] első emberévé akart válni”²³, és még nyilvánvalóbban Varga Lászlóéval, akiknek írásai sokkal inkább a hatalomra való aspirálás fogalmaival írják körül e bonyolult transzformációt.

Mindezek ellenére Kádár közreműködik a többpártrendszer létrehozásában (ezt nevezi majd november 4-én a legnagyobb hibának), és tagja lesz a héttagú kabinetnek (október 30.), amelynek feladata elsősorban a csapatkivonásról való tárgyalás, amit Andropov nagyköveten keresztül folytattak. Természetesen abban sincs egységes álláspont, hogy vajon mi motiválhatta a politikust november 1-jén este, amikor egy Andropovval folytatott rövid telefonbeszélgetés után szolgálati autójával a szovjet követséghez hajtatott. És persze itt következik a meg nem kerülhető kérdés: elrabolták, vitték, vagy távozása vállalt, tudatos döntés volt?²⁴

Ahány szerző, szinte ugyanannyi válasz: Varga László, Rainer vagy Aczél a tudatos döntés, Bihari Mihály pedig a “vitték is, ment is” variáció mellett érvel. Huszár, jól adatolva, a naiv, önkéntes menetel mellett teszi le a voksát: az SZKP Elnökségének november 2-ai jegyzőkönyveiből kitetszik: Kádár tulajdonképpen a Nagy Imre kormány tagjaként, a politikai megoldásban bízva próbál dialógust kezdeni az amúgy eléggé hallgatag KB-tagokkal. Nem csoda, hogy hallgattak, várták az éppen a magyarországi intervenció tervét a “testvérpártoknak” beadagoló Hruscsovot. Mi lehetett az a mozzanat, ami ezt a kimerült és megzavart embert mégis álláspontja megváltoztatására bírta? Földes György szerint ebben nagy szerepe volt Hruscsov személyének, valószínűbb azonban, hogy Kádár úgy ítélte meg: a rákosista restaurációnak ő az egyetlen kéznél lévő alternatívája. A november 3-dikáról 4-dikére virradó ülésen Hruscsov meggyőzi Kádárt: ellenforradalom van, sürgősen be kell avatkozni! A Rajk-perben korábban tapasztalt kognitív disszonancia pedig ezúttal is működésbe lép.

Kétségtelen, a Kossuth Könyvkiadó az utóbbi néhány év egyik legkitűnőbb politikai (?) biográfiáját jelentette meg. A könyv nem szuszakolható bele a “hagyományos“ politikai életrajz kereteibe. E munka nem történelmi háttérben megbúvó biográfia (mint pl. Gyurkóé), nem is publicisztikai igényeket kielégítő, néhol apologetikus jellemrajz (amilyen Révész Sándor Aczél- vagy Haas György Tildy-életrajza), semmiképpen sem a hagyományos köztörténeti narratívában ábrázolt, aprólékos politikai biográfia (mint Borsányi György Kun Béláról vagy Rainer M. János Nagy Imréről írt monográfiája), hanem Kádár életét és pályáját a (szociál)pszichológia és a szociológia nézőpontjából, annak fogalmi struktúrájával megérteni és megértetni akaró, “totális” életrajz.

Kérdés persze, hogy lehet-e ilyesfajta munkát írni a “rejtőzködő” Kádár Jánosról? Véleményem szerint, a munka bizonyos szempontból hiány­érzetet hagy az olvasóban. Egyrészt a főszereplő életében a politikum annyira meghatározó, hogy sokszor képtelenség az egykori motivációkat feltárni, azokra magyarázatot találni – amit azonban a szerző sokszor ennek ellenére megkísérel.

Másrészt, véleményem szerint, mindenképpen figyelmet érdemel az a tény, hogy a mű bizonyos értelemben befejezetlen. Huszár Tibor egy HVG-interjúban ugyan kifejti: a négyszázoldalas munka annak a története, hogyan lesz Kádárból igazi pártkatona, aki az 1954–55-ös mélypontról felemelkedve, 1956 novemberében már a későbbi “kacsintgató” politikusi attitűd csíráit hordozza²⁵. Ám ezek a gondolatok a munkában csupán nagyon elszórtan találhatóak meg, és az összkép kialakításának lehetősége csak a nagyon figyelmes olvasónak adatik meg.

Huszár Tibor munkája csak 1956. november 4. hajnaláig tart Kádárral. Márpedig az “igazi” kádárizmus éppen ekkor kezdődik. Kétséges, hogy a következő közel negyvenhárom év megírható-e majd hasonló részletességgel. Kádár János megítélése nem juthatott még nyugvópontra; kíváncsian várhatjuk a folytatást.

 

Jegyzetek

 

¹ Huszár Tibor: Kádár János politikai életrajza 1912–1956. 1. kötet. Szabad Tér–Kossuth Kiadó. Bp., 2001., Varga László: Kádár János bírái előtt: Egyszer fent, egyszer lent, 1949–1956. Osiris – Budapest Főváros Levéltára. Bp., 2001. Kopátsy Sándor: Kádár és kora. Cet Belvárosi Kvk. É.n., Ki volt Kádár? : harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Szerk. Rácz Árpád, Rubicon–Aquila. Bp., 2001., Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből, 1954–1989. Szerkesztette: Huszár Tibor. Osiris Könyvkiadó, Bp., 2002.

² Első lépések az ifjúmunkás mozgalomban. In: Vagyunk az Ifjú Gárda. Emlékezések az Ifjúmunkás Mozgalomra, 1900–1944. Párttörténeti Intézet – Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó. Bp., 1957.

³ Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Magvető. Bp., 1982.

⁴ Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel. Hogyan írtam Kádár-életrajzot? Rubicon, 2000/6, 38.

⁵ Huszár Tibor: i.m. 5.

⁶ Molnár Miklós: Kádár János – avagy a történelem visszavág. Világosság, 1993/8. 31.

⁷ Kádár János – Végakarat. Az interjút készítette és a dokumentumokat válogatta: Kanyó András. A kötetet szerkesztette: Veres Mária. Hírlapkiadó Vállalat. H.n., é.n.

⁸ Molnár Miklós, i.m.

⁹ Molnár Miklós, i.m. 34.

¹⁰ Kádár János visszaemlékezései. Közli: Sipos Levente. In: Ki volt Kádár? I.m. 27.

¹¹ Borsányi György: Gondolatok a Kommunisták Magyarországi Pártja történetéről (1918–1944). Múltunk, 1995/1. 27–28.

¹² Gyarmati György: Rendőrfőnök és belügyminiszter, In: Ki volt Kádár? I.m. 36.

¹³ Sipos Levente, i.m. 36.

¹⁴ Kopátsy Sándor: i.m. 74.

¹⁵ Standeisky Éva: Kádár és az értelmiség c. esszéjében alkati vonásként definiálja ezt a bizalmatlanságot. In: Ki volt Kádár? I.m. 136.

¹⁶ Idézi Huszár Tibor, i.m. 26.

¹⁷ Bihari Mihály: Kádár és rendszere. In: Ki volt Kádár? I.m. 153-154.

¹⁸ Feitl István: Rákosi és Kádár. In: Ki volt Kádár? I.m. 59.

¹⁹ Rainer M. János: Hosszú menetelés a csúcsra. In: Ki volt Kádár? :I.m. 64.

²⁰ Feitl István, i.m. 60.

²¹ Lásd ennek okairól: Földes György: Barátság felsőfokon. Kádár és Hruscsov. In: Ki volt Kádár? I.m. 88.

²² Rainer M. János i.m. 65.

²³ Uo.

²⁴ Andropov szerepéről lásd: Eszmélet, 51. szám. Roy Medvegyev kitünő tanulmányában – néhány kisebb tárgyi tévedéstől eltekintve – arra a következtetésre jut, hogy Kádár már konkrét elképzelésekkel rendelkezett, amikor “híveinek kis csoportja” (?) élén november 1-jén elhagyta az országot. Roy Medvegyev: Andropov Magyarországon. Eszmélet, 51. szám, 149.

²⁵ Alárendelt lelkiismeret. Interjú, készítette Kurcz Béla. HVG, 2001. május 10. 20.

A Franciaországból kiinduló globalizációellenes hálózat, az ATTAC, az utóbbi években növekvő támogatásra tett szert, befolyását egészen Közép­-Európáig kiterjesztve. A mozgalom sajátja, hogy sehol sem támaszkodik egyetlen, egységes ideológiai alapra. A hálózatnak a legkülönbözőbb mozgalmak – szakszervezetek, egyházak, szolidaritási mozgalmak, nem kormányzati szervezetek – képviselőin kívül nagyon sok szervezetlen, baloldali érzelmű támogatója van, ezért benne a vélemények széles skálája jelenik meg. Bírálói gyakran jellemzik “egypontos mozgalomként”, amelynek egyetlen követelése a Tobin-adó bevezetése volna, ez azonban tévedés. A követelések lajstromán szerepel egyebek közt a tőkeáramlás fokozott ellenőrzése, a devizaárfolyamok stabilizálása, az adóparadicsomok felszámolása, a spekulatív pénzpiaci alapok betiltása, a nyugdíjbiztosítás privatizációjának tilalma, valamint a fejlődő országok adósságának elengedése. Ráadásul az ATTAC érdeklődése éppen napjainkban fordul a pénzpiacok szűkebb területén túli problémák, így a világkereskedelem, a társadalombiztosítási rendszerek és a közösségi szolgáltatások kérdései felé. Mindebben az a legörvendetesebb, hogy végre ismét széles társadalmi mozgalom foglalkozik a gazdaság bírálatával, és e kritikát nyilvános tiltakozó akcióival a társadalom napirendjére tűzi.

Emellett az ATTAC olyan jelenségekre reagált, amelyek létezése általában elfogadott, csak az értelmezésük körül vannak viták. Szinte senki nem vitatja, hogy az 1970-es évektől kezdve a liberalizációs és deregulációs intézkedések, valamint a rugalmas valutaárfolyamok rendszerének bevezetése egy olyan pénzügyi világpiac kialakulásához vezettek, amely a megnövekedett bizonytalanság és az egyre gyakoribbá váló pénzügyi válságok miatt sok helyütt drámai társadalmi válságokat idézett elő. Ez a lánc – a 80-as években kirobbanó adósságválságtól kezdve a 90-es évek mexikói és ázsiai válságán keresztül egészen a jelenlegi törökországi és argentin bonyodalmakig – minden valószínűség szerint a jövőben is folytatódni fog, elsősorban a fejlődő országokat sújtva. E pénzügyi világpiac nem egyszerűen természetadta, de nem is a szabad piaci folyamatok eredője. Létrejötténél állami szereplők is bábáskodtak. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy ha egyszer lendületet vett a “versengő dereguláció”, az egyes államok aligha vonhatják ki magukat alóla.

Jól mutatja ezt a tőkemozgások ellenőrzésének megszüntetése, ami a legtöbb fejlett országban a 90-es évek közepére megvalósult, lehetővé téve a messzemenőleg korlátozatlan tőkeáramlást. Politikai és gazdasági nyomásgyakorlás útján azonban számos olyan fejlődő és feltörekvő országban is kikényszerítik a liberalizációt – mintegy a szerkezeti kiigazítás részeként –, amelyek belső piacaik védelmében még ragaszkodnak a tőkeáramlás ellenőrzéséhez. A versengő dereguláció e folyamatában katalizátorként működtek a már a 60-as években kialakuló ún. europiacok. Ezek a piacok lehetővé tették a devizák kereskedelmét az adott valutaövezeten kívül is. A brit kormány lehetőséget biztosított arra, hogy a londoni city-ben kedvező feltételekkel lehessen dollárüzleteket kötni, így az USA bankjai ki tudták kerülni az Egyesült Államokban megszigorított előírásokat. Ennek következtében a pénzügyi üzletkötések fokozódó mértékben vándoroltak Londonba, majd számos más offshore pénzügyi központba is, ami a nemzeti pénzpiacok deregulációjának egész hullámát váltotta ki. Lazítottak a bankok és a tőkepiacok felügyeletén, felszámolták a kamatkorlátozásokat, és kockázatos innovatív pénzügyi eszközök (az ún. derivatívák) bevezetését engedélyezték. A pénzügyi világpiac kialakulásának fontos hármas feltétele volt tehát a rögzített árfolyamok rendszerének feladása, a tőkeáramlás liberalizálása, valamint a nemzeti pénzügyi piacok deregulációja.

Az ATTAC-ot gyakran éri szemrehányás azért, hogy a hálózat meghatározó szerepet tulajdonít a nemzetközi pénzügyi piacoknak, és kizárólag ezek “felszabadítása” ellen lép fel, szigorúbb szabályozást követelve. A bírálók szerint ez korlátozott kapitalizmus-értelmezésről árulkodik, a mozgalom ugyanis megbékélt a tőkés termeléssel, ahonnan a kapitalizmus minden nyűge ered. A nemzetközi pénzügyi rendszer jelentőségét elemző kritikai irodalom azonban rávilágít, hogy az ATTAC egy nagyon is fontos jelenséget emel ki és tesz a politika tárgyává. Más kérdés, hogy ennek elméleti beágyazottsága vitatott illetve lezáratlan. Jól érzékeltetik ezt az “elszakadás” koncepciója illetve a “felhalmozás pénzpiacok által vezérelt modellje” körüli viták.

 

Ellentétes értelmezések

 

Vitát váltott ki a kérdés, hogy a pénzügyi tranzakciók volumenének megnövekedése alapján vajon indokolt-e a pénzügyi szféra és a reálgazdaság “elszakadásáról” beszélni – vagyis azt állítani, hogy a pénzpiacok egyre kevésbé kapcsolódnak áruk és szolgáltatások “valóságos” termeléséhez és cseréjéhez. Ezt az elképzelést elterjedtsége és látszólagos plauzibilitása okán az ATTAC számos híve is magáénak vallja. Kézzelfogható példaként gyakran idézik a devizakereskedelem volumenének számottevő megnövekedését. Míg 1977-ben a globális devizaforgalom 18,3 milliárd USA-dollárt tett ki naponta, 1999-ben már elérte az 1,8 billió USA-dollárt – hozzátéve, hogy a devizaügyletek 80%-át 7 napnál rövidebb futamidőre kötötték. Ezzel szemben a javak és szolgáltatások globális kereskedelme az 1999-es év egészét tekintve mindössze 6,8 billió USA-dollárt tett ki. Erősen leegyszerűsítve azt mondhatnánk tehát, hogy kevesebb mint négy napi devizakereskedelem elegendő lett volna az 1999. évi teljes világkereskedelem lebonyolítására.

Miután a pénzügyi felhalmozás üteme meghaladja a reálgazdasági felhalmozás ütemét, a pénztőke kamatelvárásai oly mértékben megemelkednek, hogy ennek az adósok, legyenek akár államok, akár vállalatok, már képtelenek megfelelni. A helyzet válsággal fenyeget. E pénzügyi követelések különösen akkor destabilizáló hatásúak, ha a tőkebefektetések után fizetett kamatok meghaladják a reálgazdasági befektetések hozamait. Ilyen környezetben a reálgazdasági beruházások halasztást szenvednek, vagy egyszerűen elmaradnak.

Az elszakadási tétellel szemben azonban számos kifogás is felhozható. Kurt Hübner felvetése szerint a tőkehozamokat meghaladó kamatlábak nem determinálják a befektetési stratégiát. Egy ilyen helyzetben megemelkednek ugyan a hitel költségei a vállalkozások számára, másfelől azonban ez lökést adhat a működés racionalizálásának is, növelve ezzel a profitrátát. Emellett profitjukat maguk az iparvállalatok is részben kamatozó eszközökbe fektetik, a magasabb kamatok így magasabb bevételeket biztosítanak, amit viszont termelő beruházásokra lehet fordítani. Hübner ezért elszakadás helyett “a pénzügyi világpiac viszonylagos önállósodásáról” beszél. Eszerint a pénzügyi eszközök olyan bevételeket is eredményeznek, amelyek reálgazdasági beruházások forrását képezhetik. Másfelől azonban Hübner szerint is érzékelhető a pénzpiacokon egy speciális növekedés, ami azt jelenti, hogy egyes pénzügyi eszközök növekvő mértékben pénzügyi eszközökre vonatkoznak, azaz viszonylagosan önállósítják magukat.

 

Új felhalmozási modell?

 

A francia szabályozási iskola berkeiben született újabb munkák, ezen belül is elsősorban Robert Boyer és Michel Aglietta elemzései, ugyancsak a pénzügyi szektorban bekövetkezett változásokkal foglalkoznak. A szabályozási iskola teoretikusai azt vizsgálják, vajon valóban létrejött-e a felhalmozásnak egy a pénzpiacok által vezérelt, új, koherens modellje, másként a “tulajdonosi kapitalizmus”. Aglietta szerint egy ilyen felhalmozási modellnek az a sajátossága, hogy a tőkés gazdálkodás legfőbb céljává a részvények birtoklásával elérhető hozamok maximalizálása válik. A termékfejlesztés költségcsökkentő hatású és növeli a profitot is, ami lehetővé teszi az osztalékfizetést, felhajtva ezzel a vállalatok tőzsdei árfolyamát. “A munkásság tőketulajdonlásának fejlődése megnöveli a háztartások vagyonát”, ami viszont fokozza a fogyasztásukat. Egy ilyen, részvénytulajdonosi kapitalizmusként jellemezhető, stabil szabályozási mód még nem terjedt el általánosan, a szerző szerint azonban az Egyesült Államokból kiindulva Európában is meghonosodhat. Aglietta szerint a tulajdonosi kapitalizmus e modelljének azonban gyenge pontja az alapvető pénzügyi instabilitás.

Ugyanezt emelik ki az új felhalmozási modell elméletének bírálatai is. Eszerint a legújabb spekulációs buborék minapi kipukkanása, az “új piacokon” bekövetkezett drámai árfolyamzuhanás megmutatta az állítólagos új felhalmozási modell törékenységét. A kapitalizmus fordi modelljéhez képest, amelyet az ipari tömegtermelés és az osztálykompromisszumok fémjeleztek, az új modellt a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek is sebezhetőbbé teszik. A tőzsdei árfolyamemelkedésből ugyanis elsősorban a vagyonos rétegek húznak hasznot, miközben az alsóbb néprétegek legfőbb megélhetési forrásának számító bérjövedelmek egyre bizonytalanabbá válnak. Abban azonban megegyeznek az álláspontok, hogy egy pénzpiacok által vezérelt, új felhalmozási modell legalábbis egyelőre nem vált világszerte uralkodóvá. Abban is egység van, hogy amennyiben ez bekövetkezne, az nagyobb társadalmi-gazdasági instabilitást és válságra való hajlamot eredményezne.

A pénz marxista értékelméletéből kiindulva azonban sem az elszakadás tétele, sem a pénzpiacok által vezérelt felhalmozás modellje nem fogadható el. Marx ugyanis megmutatta, hogy a hitelviszonyok nem külsődleges körülményei a termelési folyamatnak, hanem ellenkezőleg: a tőkés újratermelési folyamat nem is működhet a hitel intézménye nélkül. Egy fejlett hitel- és bankrendszerben maguk a hitelkövetelések is adható-vehető áruvá válnak, új meg új pénzügyi innovációk jönnek létre, amelyek jövőbeli kifizetésekre szóló igényt testesítenek meg. Az ipari tőkétől megkülönböztetendő “fiktív” tőke bázisát pénzügyi eszközök/követelések adják. Ebben a világban a “spekuláció”, azaz a várakozásokkal való játék nem kerülőút, nem elfajzás, hanem a fiktív tőke természetének megfelelő egyetlen lehetséges bánásmód. És ugyanilyen normális jelenség a tartós árfolyamemelkedés, majd az ezt követő összeomlás is. A válság tehát csak a tőkés összfolyamatban ölt konkrét alakot.

Ilyen értékelméletileg megalapozott objektív törvényszerűségekre hivatkozva a globalizáció bírálóit gyakran megpróbálják naív színben feltüntetni. E vélemények szerint, mivel a globalizáció ellenzői a kapitalizmus “felszabadításáért” legfőképpen a pénzpiacokat hibáztatják, vakok volnának a termelés problémáira. Nem azzal a móddal van bajuk tehát, ahogy létrehozzák a gazdagságot, hanem csupán azzal, ahogy elosztják azt. Ezzel a váddal szemben azt lehet felhozni, hogy a pénzügyi eszközök állománynövekedésének empirikusan helyes megfigyelése még nem feltétlenül egyenlő annak elfogadásával, hogy a pénzügyi piacok működése jelenti a tőkés kizsákmányolás egyedüli forrását. Az, hogy társadalmi mozgalmak válaszolnak a tőkés felhalmozás általuk tapasztalt formaváltozására, még nem feltétlenül vezet a termelési folyamat fontosságának tagadásához. Sőt, a tőkés felhalmozás ehhez hasonló konkrét, történelmi változásainak felismerése elengedhetetlen a politikai stratégiák kialakításához, a cselekvőképesség megőrzéséhez.

Összefoglalva: egy társadalmi mozgalomtól nem várható el, hogy saját maga választ is adjon minden felvetődő elméleti kérdésre. Csak annyi várható el, hogy figyelemmel kíséri a megfelelő vitákat, hogy kritikusan érvényesítse saját gyakorlatában azok tapasztalatait. Viszont nem méltányos a mozgalom tevékenységét a maga egészében “a közönséges polgári politika” részének bélyegezni.

Végső soron senki nem érvelhet komolyan amellett, hogy minden tiltakozás nélkül fogadjuk el az egyre gyakoribb pénzügyi válságokat azok minden pusztításával együtt, csak mert a kapitalizmusban “természetes” a válság. Arról vitatkozhatunk, hogy a pénzügyi válságok leküzdésének az adott társadalmi helyzetben mi volna a legalkalmasabb eszköze. A lényegen azonban nincs mit vitatkozni.

(Fordította: Bellon Erika)