Az autonómiák hierarchiájára épülő társadalmat – a baloldali demokráciát – az uralom nélküli társadalomtól az különbözteti meg, hogy ebben az egymásra épülő hierarchiák bizonyos kevés számú és közösen meghatározott kérdésekben uralkodnak az alacsonyabb szintűek fölött, a parlamenti vagy párt-demokráciától pedig az, hogy az autonómiák szintjét, egymásra épülését mindig alulról határozzák meg.

1. A baloldaliság mint érzelmi jelenség

 

A politikai fogalmak általában nincsenek pontosan meghatározva, így többnyire érzelmi viszonyulásunknak megfelelően találunk érveket mellettük és ellenük egyaránt. A baloldalisággal kapcsolatban két fontos érzelmi viszonyulást kell megemlíteni.

A baloldaliság hosszú ideje szorosan összefonódott a munkásmozgalommal, illetve a marxizmussal. Az ebben rejlő tévedésekkel később foglalkozom, itt csak azt említem meg, hogy mivel a munkásmozgalomhoz és a marxizmushoz fűződő viszony a történelmi tapasztalatok miatt erősen érzelmi színezetet kapott, sokan a baloldaliságot is eszerint ítélik meg.

Az emberek egyenlősége elfogadásának kérdésében létezik egy alapvető érzelmi beállítódás. Sokan azt mondják, hogy az emberek sosem lesznek egyenlőek. Arra gondolnak, hogy az emberek nem egyformák, vagyis vannak okosak és buták, bátrak és gyávák, jók és rosszak. Mivel az lenne a kívánatos, ha a jó tulajdonságok terjednének a rosszakkal szemben, sokan úgy gondolják, hogy a társadalmat is eszerint kellene berendezni. Azzal egyetérthetünk, hogy kívánatos lenne, ha a jó tulajdonságokkal rendelkezők vezetnék a többi embert a jó felé, ám ha ez kiváltságokkal, vagyis végső soron egyenlőtlenséggel jár együtt, annak helyessége már vitatható. A baloldaliság eszméjében lévő egyenlőség gondolata lényegében arra épül, hogy minden ember lehet jó is és rossz is, tehát a jó irányában ható társadalomnak mindenkire szüksége van, az egyenlőtlenség azonban biztosan rossz. Egy példával világítanám meg az álláspontomat. Kézenfekvőnek tűnik, hogy nem célszerű a tolvajokra bízni a vagyonvédelmi törvény megalkotását, vagy a rendőrség munkáját. Ám hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a tolvaj is tiszteli a magántulajdont, amikor a sajátjáról van szó, csak azért lett tolvaj, mert nem tartotta magát a társadalom egyenlő tagjának.

Összefoglalva: az emberek nem egyformák, de baloldali felfogás szerint egyenlő jogokkal kell rendelkezniük. Természetesen minden kérdést külön kell mérlegelni, de az egyenlőség nem adomány, vagy jog, amit vissza lehet vonni, hanem alapvető szempont, amit mindig tiszteletben kell tartani.

 

2. A baloldali-jobboldali ellentét

 

(Elemzésem első részében mindig csak pozitív szempontból vizsgálom a fogalmakat, nem tételezek fel rosszat egyik álláspontról sem, pontosabban nem foglalkozom azokkal a negatív irányzatokkal, amelyek egyes fogalmakat felhasználnak a saját céljukra. Világos fogalomhasználat esetén ugyanis ezekről kiderül a hazugság.)

A különböző politikai fogalmak nem ugyanarra a kérdéskörre vonatkoznak. A baloldal-jobboldal kérdése arra vonatkozik, hogy a társadalom mely hányada vesz részt a hatalomban. Baloldali politika az, amely minél több embert akar bevonni a hatalom gyakorlásába, jobboldali politika pedig az, amely koncentrálni akarja a hatalmat.

Mindkét álláspontnak jó érvei vannak. A baloldal arra hivatkozik, hogy mivel az emberek egyenlők, egyforma joguk van részt venni a döntésekben. Ezt fejezi ki például az általános választójog intézménye. A jobboldal viszont arra hivatkozik, hogy az emberek nem egyformák, tehát azoknak kell vezetniük a többieket, akik arra rátermettebbek, képzettebbek. Ezt tükrözi a parlamenti demokrácia intézménye.

A baloldali politika szélső állapota az uralomnélküli társadalom, amelyet az anarchisták fogalmaznak meg, a jobboldali politika szélsősége pedig a diktatúra.

A baloldal attól a történelmi pillanattól eredezteti magát, amikor a Francia Forradalom idején a képviselőházi széksorok baloldalán ültek azok, akik nem elégedtek meg az addigi eredményekkel, hanem további társadalmi rétegeknek követeltek jogokat. A XIX. században, amikor létrejött a munkásmozgalom, a baloldaliság szinte magától értetődően összefonódott vele, hiszen a munkásmozgalom a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeinek jogaiért küzdött. Ám amikor a XX. században hatalomra került a bolsevik párt, kiderült, hogy esze ágában sincs kiterjeszteni a hatalmat a nép egészére, vagy mert az alkalmatlan volt rá, vagy mert a bolsevikok nem tartották rá alkalmasnak, és a marxi proletárdiktatúra kifejezést eltorzítva, a párt valódi diktatúrát vezetett be. Innentől kezdve a moszkvai és a távol-keleti munkásmozgalom alapvetően jobboldali politikát folytatott, amely erősen rányomta a bélyegét a mindennapokra is, a művészetre, a tudományra egyaránt.

 

3. A liberális-konzervatív ellentét

 

A liberális-konzervatív felosztás nem a hatalomban való részvételre vonatkozik, hanem a szabadság kiterjesztésére, illetve korlátozására. A liberalizálás az élet bármely területére érvényes lehet, nem kapcsolódik olyan szorosan a politikához, mint a baloldali-jobboldali felosztás. A liberális-konzervatív gondolkodás témaköre lehet a homoszexualitás elfogadása éppúgy, mint a halálbüntetés eltörlése, vagy akár az abortusz. Mindezek nem feltétlenül politikai kérdések, csak annyiban, amennyiben egy politikai intézménynek, általában a törvényhozó testületnek kell állást foglalnia bennük.

A baloldal-jobboldal, liberális-konzervatív fogalmak megértését megnehezíti az, hogy a baloldaliság és a liberalizmus sok kérdésben logikusan összefonódik. A nők választójogának követelése mint liberális gondolat egyben baloldali is volt, hiszen a döntésekben való részvétel kiterjesztését jelentette. Ám óriási tévedés azt hinni, hogy a liberalizmus egyben baloldaliság is, szó sincs arról, hogy aki liberális, az feltétlenül mindenkinek szabadságot akar, vagy mindenben a szabadságért küzd. Az 1848-as forradalom vezetői liberális hazafiak voltak, ám Petőfit és Táncsicsot kivéve (tudomásom szerint) egyetlen baloldali sem volt köztük, aki a nemzeti függetlenséggel együtt a társadalmi felszabadulást is akarta volna, sőt, még a nemzeti függetlenséget sem akarták minden nemzetiségre kiterjeszteni. Vagy semmiképp sem lehet baloldalinak tekinteni azokat az angol liberálisokat, akik a búr háború idején a brit birodalmi politikát támogatták. Az 1956-os forradalom ugyancsak a nemzeti függetlenségért harcolt, amelyben vállvetve küzdöttek együtt baloldaliak és jobboldaliak, és ez utóbbiak voltak túlsúlyban; kimondottan baloldali küzdelmet a munkástanácsok folytattak, de az ő harcukat is befolyásolták a nemzeti függetlenséggel kapcsolatos illúziók. Ma pedig egészen világosan látszik, hogy számos liberális politikai elitnek esze ágában sincs mindenkire kiterjeszteni a hatalmat, pusztán az a céljuk, hogy az egyik oligarchiát egy másik váltsa fel.

A liberalizmus alapvető ellentmondását ugyanis a következő probléma jelenti. Ha egy szakadék szélén valaki szabadon akar szaladgálni, kerítésre van szüksége, különben lezuhan. A mai neoliberalizmus alapvető tévedése az, hogy a szabadságot a korlátok lebontásában véli látni. Súlyosan téves illúzió azt képzelni, hogy ha nincsenek szabályok, tökéletes szabadság jön létre. Ha ugyanis lebontjuk az ember által alkotott korlátokat, nyersen hatni kezdenek a természet szabályai (mint a szakadék esetében a gravitáció), és mivel az ember a természettel (például saját fizikai képességeivel) szemben mindig alávetett állapotban marad, ez végül is rabságot eredményez. Jó példa erre a gazdasági liberalizmus: amikor a kicsiket védő törvényeket megszüntetik, voltaképpen dzsungeltörvények lépnek életbe, vagyis az erősek diktatúrája következik be.

A liberális és konzervatív felfogás közötti ellentét tehát alapvetően azt jelenti, hogy a liberálisok többre tartják a szabadságot, még ha veszélyes is, míg a konzervatívok vonakodnak egyes szabályok megszüntetésétől, mert túl súlyosnak tartják a következményeit.

A liberális-konzervatív felosztás tisztázását megnehezíti az a hiedelem is, hogy ez világnézeti különbség. Sokan azt vallják, hogy keresztény csak konzervatív lehet, míg aki liberális (szabadelvű), csak ateista módon gondolkodhat. Ez természetesen tévedés, itt most csak J. F. Kennedy elnököt említem, aki liberális és katolikus is volt egyszerre, persze anélkül, hogy baloldali lett volna.

 

4. A kétféle rendszer kapcsolódásai

 

Van tehát értelme szokatlan szópárosításoknak is: jobboldali-liberális az, aki a szabadság nevében meg akar szüntetni régi szabályokat, ám esze ágában sincs ebbe mindenkit bevonni, mert úgy gondolja, hogy ő jobban tudja, mit kell tenni, mint mások, baloldali-konzervatív pedig az, aki minden érintett bevonásával akarja fenntartani a régi szabályokat. A törvények megváltoztatása persze nem minden esetben liberális: vannak, akik éppen azért akarnak változtatni bizonyos törvényeken, hogy csökkentsék a szabadságot (például a bűnözés visszaszorítása céljából).

 

5. A baloldaliság összefüggése az uralmi formákkal

 

Logikusnak látszik, hogy baloldali diktatúra nem létezik, hiszen a mindenkire kiterjedő hatalom nem lehet diktatúra. Ugyanez vonatkozik a királyságra is. A másik oldalon álló uralom nélküli társadalom azonban önmagában véve problematikus, hiszen azt feltételezi, hogy az emberi együttéléshez szükséges szabályok mindenkinek beépülnek a lelkiismeretébe, mert ha nem, a közösségnek kell kényszerítenie a renitenseket a szabályok betartására, ez pedig már uralkodást jelent.

Marad tehát a demokrácia uralmi formája. Demokrácia azonban többféle lehet. Az alapvető felosztás szerint létezhet közvetett (képviseleti) és közvetlen demokrácia. Közvetlen demokrácia csak korlátozott számú résztvevő esetén lehetséges. A polisz-demokrácia, vagy a római köztársaság, ahol a közvetlen demokráciával kísérleteztek, csak részleges volt, az adott társadalom egy-egy szeletére korlátozódott. A firenzei Nagytanács volt eddig a legnagyobb kísérlet az újkori, közvetlen demokrácia terén, ám diktatúrába torkollott. Mindezek már keveredést is mutatnak a képviseleti demokráciával, amely a középkorban vált általánossá. A modern, parlamenti demokrácia eddigi története pedig azt mutatta, hogy ez is jobboldali uralmat valósít meg, ami csak részben magyarázható azzal, hogy a feudális, nemesi parlamentből ered. Nem csupán a tényleges gyakorlatot tekintve, amelyben az oligarchiák a demokrácia intézményeit a saját hatalmuk szolgálatába állítják, hanem elvben sem, mert a társadalom egészének voltaképpen nem teszi lehetővé a döntésekben való részvételt. A parlamenti demokrácia uralmi formáját használó államokban az állampolgárnak csak abba van beleszólása, hogy kik döntsék el a kérdéseket, sőt, már ez is csak korlátozott mértékben létezik, hiszen a választhatók körét eleve meghatározza a “politikusi osztály”. Abba pedig már végképp semmilyen beleszólása nincs, hogy miben döntsenek a döntéshozók, és főleg abba nincs beleszólása, hogy a döntéseknek megfelelően cselekszenek-e. A parlamenti demokráciák szabályai (választási törvény stb.) a polgárok döntési szabadságát súlyosan korlátozzák a legalapvetőbb kérdésekben, tehát nem tekinthetők baloldali uralmi formáknak.

A népszavazás intézménye is jó példa erre. A népszavazás elvileg baloldali intézmény, hiszen mindenkinek lehetősége van beleszólni a döntésbe. Csakhogy a mai gyakorlatban ebből is a jobboldalt erősítő intézményt csináltak. A népszavazásra bocsátható kérdéseket ugyanis nem maga a nép dönti el, hanem a választási mechanizmus, amelyet a hatalommal rendelkező csoportok (már ez is jellemző megfogalmazás) tartanak kézben.

 

6. Egy baloldali társadalom víziója

 

Lehetséges-e egyáltalán baloldali demokrácia? Erre az az egyetlen megoldás kínálkozik, amit az autonómiák rendszere jelenthet. Vagyis az az állapot, amikor az autonóm, szuverén egyén rendelkezik az önmaga fölötti hatalommal (szubszidiaritás), tehát az életét nem fölötte álló személyek, csoportok irányítják. Autonóm egyén az, akinek a lehető legtöbb, őt közvetlenül érintő kérdésben önrendelkezési joga van, akár még abban is, hogy a befizetendő adót melyik intézmények között osztja szét. Az autonómiák hierarchiájára épülő társadalmat az uralom nélküli társadalomtól az különbözteti meg, hogy az egymásra épülő hierarchiák bizonyos kevés számú, és közösen meghatározott kérdésekben uralkodnak az alacsonyabb szintűek fölött, a parlamenti, vagy párt-demokráciától pedig az, hogy az autonómiák szintjét, egymásra épülését mindig alulról határozzák meg.

Természetesen a baloldali társadalom is vezetőkre és vezetettekre osztható. Itt azonban nem fölülről irányított, önmagát gerjesztő rendszerről van szó, mert nem a megválasztott vezető határozza meg a témákat, amikben dönt, hanem az eldöntendő témákhoz választanak vezetőt. A megválasztott vezető mindig azoktól függ, akik megválasztották, így a hatalom a választóknál marad, a vezető feladata a közös döntések végrehajtása, és nem a többiek helyett való döntés. Ez még akkor is így van, ha a választók nem tartanak igényt arra, hogy minden egyes konkrét kérdésben részt vegyenek a döntésben, ami azt mutatja, hogy meg vannak elégedve a vezető döntéseivel. Mert ha nem, lehetőségük van a vezető elmozdítására.

 

7. Korunk kihívásai

 

Tisztában kell lenni azzal, hogy az önrendelkezésre épülő társadalomban nem feltétlenül születnek mindig jó döntések. Sok példa volt rá, hogy a jobboldali uralom valóban jobban tudta, mi a helyes döntés egy adott kérdésben, sőt, létezett olyan diktatúra is (például a Kádár-rendszer), amely végül is a társadalom túlnyomó többségének bizonyos érdekeit tartotta szem előtt. A baloldaliság-jobboldaliság kérdése ezen a ponton egyéni meggyőződés kérdésévé válik. Amennyiben ugyanis jobbnak tartjuk a szabad, szuverén egyének társadalmát az alávetett milliók és egy szűk kiváltságos réteg kettőségére épülő társadalomnál, akkor vállalnunk kell a rossz döntések veszélyét. Annál is inkább, mert az ellenkező megoldás sem kecsegtet túl sok jóval, legalábbis ezt mutatja a történelem. Ráadásul, egy jól működő, alulról építkező baloldali társadalomban még mindig sokkal jobban lehet kezelni az ilyen okokból keletkező bajokat, mint egy diktatórikus, felülről irányított, jobboldali társadalomban.

A mai kor legnagyobb veszélyével kapcsolatosan szeretném hangsúlyozni, a fogalmak tisztázása nem csak azzal az előnnyel jár, hogy tetten érhetők a hazugságok, hanem azzal is, hogy a “baloldali”, “liberális” stb. szavak nem használhatók többé szitokszóként az ellenfél lejáratására, vagyis tiszta fogalmakkal tudunk érvelni.

Így például ma olyanok is használják az autonómia jelszavát, akik valójában egy oligarchia uralmát erősítik. Azok a nemzetközi, individualista-liberális – elsősorban – pénzügyi körök, akik az úgynevezett globalizációt hirdetik, saját terjeszkedési politikájuk érdekében – amit a nemzetállamok egyelőre még korlátozni tudnak – a regionális felosztás megerősítését javasolják, vagyis egyfajta autonómia-rendszert tartanak kívánatosnak, a céljuk azonban valójában az, hogy olyan tehetetlen részekre tagolják a világgazdaságot, amelyek nem tudnak hathatósan védekezni a multinacionális cégek terjeszkedése ellen. Ezért az autonómiákra épülő, baloldali társadalom követelését feltétlenül össze kell kapcsolni azzal a követeléssel, hogy a reformokat a társadalom politikai szféráján kívül a gazdasági szférára is ki kell terjeszteni.

Vannak továbbá olyan kérdések, amelyekben – legalábbis egyelőre – nem lehet mindent az állampolgárokra bízni. Ilyen a környezetvédelem, a kisebbségek, betegek, önmaguk érdekeit érvényesíteni nem tudó rétegek védelme – amelyek esetében éppen az egyenlőség fenntartása érdekében pozitív diszkriminációt kell alkalmazni – továbbá az erőszak mindenféle formájának tiltása.

Különösen nehéz kérdés az, hogy hogyan lehetne létrehozni egy baloldali társadalmat, ha maga a nép nem akarja? Nyilvánvalóan sehogy. Ám ha a baloldali társadalom rendszerét részletesen kidolgozva megismertetjük az érintettekkel, azoknak a stratégiai lépéseknek a felsorolásával együtt, amelyek ehhez nélkülözhetetlenek, valószínűleg terjedni fog a gondolat.

Ezzel kapcsolatban hadd említsek meg egy konkrét példát. Én évek óta szeretném terjeszteni azt a gondolatomat, hogy a nőknek sokkal nagyobb mértékben kellene részt venniük a közéletben. Nem csupán azért, mert így igazságos, hiszen a társadalom nagyobbik fele nő, akik mind a mai napig átlagosan három-négy óra munkát végeznek ingyen, ünnepnapokon is, csak azért, mert nők, hanem mert szerintem az a társadalmi berendezkedés, amelynek alakításában a nők tevékenyen részt vesznek, sokkal kevésbé lenne erőszakos vagy bunkó. Ám azok a nők, akiket erről megkérdeztem, többnyire azt mondták, hogy nem akarnak részt venni benne. Csakhogy egy majdani baloldali társadalomban, amelyben mindenki rendelkezik az emberi méltóságnak megfelelő autonómiával, nincs is szükség arra, hogy mindenki foglalkozzon mindennel.

A társadalom nagy része ma is közömbös számos olyan kérdésben, ami csak távolról érinti. Ez egy baloldali, autonómiákra épülő társadalomban ez nem baj, hiszen ideális társadalomnak én azt tartom, amelyben a politika visszakerül az őt megillető helyre, és nem nyomul be az élet minden területére.

A cigányok gazdálkodása a többségi társadalom gazdaságának része. Megélhetési forrásaik nagyban függnek annak a társadalomnak a gazdaságától, amely az integrálódást elvárja tőlük; a változatosság a mindenkori "cigánypolitikához" való alkalmazkodás eredménye. 1990 után Kelet-Európa-szerte elsősorban a cigányok viselték a feleslegessé vált munkaerő elbocsátásának terheit, mint ahogy őket "felejtették ki" az agrárreformok haszonélvezői közül. Többségük jelenlegi helyzete a munkaerőpiacon – katasztrofális.

A cigányok gazdasági szerepe irritálja a társadalmat. Nem hiányoznak a megbélyegző előítéletek, akár a munkához való, úgymond, “indolens” hozzáállásuk, akár “kétes úton” szerzett jövedelmük, “gyanús eredetű” vagyonuk vagy éppen nyomorúságuk okán. Az egy helyben lakó így gondolkodik a nomád életfeltételeiről: “Amióta Krisztus megváltott bennünket, a cigány nem dolgozik. Szöget és lószerszámot készít, de ez nem igazi munka” (egy magyarországi anekdota summázata). A paraszt, aki csakis a földművelést tartja komoly elfoglaltságnak, lenéz minden kereskedéssel kapcsolatos tevékenységet. Ezt tükrözi jó néhány ismert szólás: “Nem szokta a cigány a szántást”, “Eltalálta, mint cigány a búzavetést”, vagy a belőlük levont következtetés: “Reszket a munkától, mint a cigány”. Számos mondás elítélőleg szól a cigányok kereskedelmi szerepéről is: “Alkudj, mint a cigány, fizess igazán!”, “Alkuszik, mint cigány a lovára.” Egy 1930-ban megjelent, a romani nyelvről szóló munkájában Popp Serboianu a cigányokat – a zsidókkal együtt – kirekeszti a román társadalomból: “Az egyik koldulásból él, a másik meg vagyont gyűjt, hogy uralkodhasson. […] A cigányok amolyan vándornépség, egyedüli életcéljuk, hogy lopjanak és fosztogassanak. A haza nem egyéb számukra, mint falevél a szélfúvásban.” Az ilyen s hasonló nézetek persze aligha alkalmasak a cigány gazdaság jellegzetességeinek árnyalt megközelítésére.

 

A cigány munkaszervezet hagyományos formái

A cigányok nagyon is különböző pozíciókat töltenek be a társadalomban: kézművesek, kereskedők, kétkezi munkások, de tisztviselők, menedzserek, művészek és értelmiségiek is. Létezik néhány ősi cigány foglalkozás, mint a kovácsmesterség, a zenélés vagy a tánc. Cigány muzsikusokat már a X. század közepén keletkezett perzsa dokumentumok is említenek. Kovácsokat először Korfu szigetén jegyez a história a XIV. században, akik – különböző források szerint – egy évszázaddal később már Európa-szerte megtalálhatók. Ha megfigyeljük használati eszközeiket, kitűnik, hogy ez a fajta kézművesség valószínűleg több száz éves indiai hagyományból származik. A kosárfonás, a famegmunkálás, a vándorkereskedelem, a lókupeckedés vagy a napszámos munka mind ősi tevékenységek. A megélhetés egyéb formái, mint például a gyári munka, újabb keletűek, amelyeket az egyes államoknak a cigányok különböző csoportjaival (romanik, manusok, gitanók, utazók [gens du voyage]) kapcsolatos politikája alakított ki. Kényszerből, szabad elhatározásból vagy éppen valamilyen kínálkozó alkalom folytán, a cigány családok mindig elhagyták eredeti lakhelyüket, hogy azután így vagy úgy beilleszkedjenek a többségi társadalomba.

A cigányok megélhetési forrásai valójában nagyban függenek annak a társadalomnak a gazdaságától, amely az integrálódást elvárja tőlük. A körülmények, amelyekkel szembesülnek, nagy mértékben különbözőek; leegyszerűsítésük különféle szélsőséges helyzetekre nem lenne tisztességes. A változatosság a feltételekhez – azaz a cigányokkal kapcsolatos mindenkori politikához – való alkalmazkodás eredménye, a romák európai megjelenésétől napjainkig. A cigányok gazdálkodása tehát korántsem statikus jellegű, hanem a többségi társadalom gazdaságának része, amely rendszerint megszabja egy-egy tevékenység gyakorlásának föltételeit. Így például a cigány kovácsok évszázadokon át meg tudták őrizni monopóliumukat Kelet-Európa falvaiban…, csakúgy, mint az Ibériai-félszigeten. Többségük azonban a gépesítés térhódítása – vagy nem egyszer valamilyen uralkodói rendelkezés – következtében fokozatosan kiszorult [a társadalmi munkamegosztásból]. Ezen túlmenően, ahol jelenlétük kimutatható, egy sor, a cigányok jelentős részére jellemző vonás ragadható meg – a múltban és a jelenben egyaránt.

A cigányokat gyakran nomádoknak tartják, annak ellenére, hogy többségük letelepült. Egyesek maguk döntöttek a letelepedés mellett, mert helyben valamilyen megélhetéshez jutottak. Mások különféle akadályok nyomása alatt kényszerültek ugyanerre, gyakran azon az áron, hogy elveszítették önállóságukat. Sokan igyekeznek mégis olyan mesterséget folytatni, amely nem köti őket végleg a földhöz. Inkább azonnal jövedelmező munkaalkalmakat keresnek: különféle árukkal, szolgáltatásokkal vagy alkalmi munkaerővel látnak el valamely elszórtan elhelyezkedő kliensi kört, illetve közvetítői szerepet látnak el eladók és vevők között. Mindez függetlenséget és szabad mozgást igénylő mentalitás kialakulásához vezetett, amely jobbára ellenáll a gazdasági kényszernek és az erőszakos beolvasztási kísérleteknek. A különböző megfigyelések alapján a cigányokat az ún. peripatetikus [szó szerint sétáló, azaz időről időre költözködő – a ford.] nomádok kategóriájába sorolhatjuk.¹ Endogám közösségekben élnek, általában vándorolnak (ami azonban nem lényeges jellemzőjük), s fő tevékenységük egy olyan kisebb vagy nagyobb területen élő népesség ellátása áruval, szolgáltatásokkal és időszakos munkaerővel, amely kellő vásárlóerővel rendelkezik, szükségletei azonban nem állandóak.

Újabb keletű néprajzi tanulmányokból² tudjuk, hogy a cigányok általában azokat a függetlenséget biztosító foglalkozásokat keresik és értékelik a legtöbbre, amelyek azonnali jövedelmet hoznak, s egyszeri erőfeszítést igényelnek. Legszívesebben önálló, idejükkel és munkaerejükkel tetszésük szerint gazdálkodó munkavállalók, akik szabadon mozoghatnak, s maguk szervezik meg munkájukat. Főként azokon a területeken tűnnek ki, ahol az övékénél kevésbé rugalmas munkaszervezet nem lenne kifizetődő, ahol valamilyen alkalmi igény jelentkezik, vagy a kínálat és a kereslet eltér egymástól, illetve ahol egyedül ők jelennek meg speciális javaikkal, szolgáltatásaikkal. Ezzel összefüggésben hangsúlyozni kell a cigányok sokoldalúságát, egyéni és kollektív szinten egyaránt. Ez a magasabb (vagy legalábbis biztos) haszon kulcsa, egyben a konjukturális feltételekhez való alkalmazkodás záloga. A sokoldalúságból és a mobilitásból olyan tevékenységek adódnak, amelyekhez nem szükségesek nagyobb tömegű, magas műszaki színvonalú eszközök, illetve amelyek könnyen szállítható áruk adásvételét, vagy az intenzív és rövid ideig tartó, leggyakrabban szabad levegőn végezhető munkát föltételezik. Általában hasznos számukra a tudás, a jártasság szinten tartása. A cigányok anyagi sikeressége azonban mindenekfelett attól függ, tudnak-e élni a kínálkozó alkalmakkal, s képesek-e megfelelő kapcsolatokra szert tenni. Kezdeményezőként kell fellépniük a gádzsókkal [nem cigányokkal – a ford.] való gazdasági kapcsolataikban, s rendelkezniük kell a szerepjátszás, a meggyőző erő, a rábeszélés, a merészség, a kitartás készségeivel.

A termelés szervezete többféle formát ölthet. Létezik ugyan egyénileg végzett munka is, ezt a cigány társadalom azonban kevésre értékeli. Az erős családi és közösségen belüli kapcsolatokból következik, hogy a cigányok inkább közösen dolgoznak. Családon belül sokféle társulás jöhet létre, a nők és gyermekek kizárólagos elfoglaltságaitól, a férfiak által végzett kézműves-ipari tevékenységen és a nőkre bízott házaláson át a család minden munkaképes tagját mozgósító feladatokig. Az alkalmi társulás jellegzetes fajtája a vortacia (kaláka), amely férfiak – legtöbbször rokonok – között köttetik, akik a közös pénzkereset céljából összeadják munkaerejüket, egyéni jártasságukat, szállító eszközeiket stb. A vortacia egyenlőségen alapuló rendszer (a hasznot a társulás tagjai szigorúan egyenlően osztják el egymás között, függetlenül a kalákában végzett munka természetétől), ami a feladat elvégzése után a résztvevőket semmire sem kötelezi egymás iránt. A gyakorlatban azonban az együttműködés gyakran újra és újra létrejön azok között, akiknek életfeltételeik hasonlóak, már dolgoztak együtt, s tapasztalatra tettek szert az összefogás eredményességéről. Bármilyen szervezeti formát is ölt az elvállalt munka, a házalás fázisa – egyfajta körutazás (a társulás tagjai jó üzletek reményében útra kelnek) – meghatározó jelentőségű. A házalás juttatja érvényre az olyan kvalitásokat, mint a vevők megnyerésének képessége vagy az alkudozáshoz elengedhetetlen pszihológiai érzék, s itt játszik fontos szerepet az effajta tevékenységeket kísérő nehézségek miatt olyannyira áhított “jószerencse” is.

Látható tehát: a cigányok sokféle mesterséget űznek. Ezek természetesen közösségenként és államonként változtak a történelem során. Egyes időszakokban és államokban a cigányokat eltiltották bizonyos foglalkozásoktól, máskor meg arra kötelezték őket, hogy alkalmazkodjanak valamelyik feudális uraság kívánalmaihoz. A független munka utáni vágyuk mindazonáltal mindenütt megmaradt, s számos helyen megfigyelhető vonzódásuk a gyűjtögetéshez és a házaláshoz is. A kereskedés, a pénz forgatása, a sokoldalúsággal összefüggő alkalmazkodás, a rábeszélő képesség – leggyakrabban ezek jelentik a gazdasági sikeresség zálogát. Sok cigány mégis csupán szakképzetlen, alkalmi és/vagy a társadalom által lenézett munkát lát el. Közülük sokan ki vannak téve a munkanélküliség fenyegetésének, s előbb-utóbb szociális segélyezésre is szorulnak. Megfelelő adatok híján nem tudjuk pontosan felmérni a különböző cigány csoportok szerepét napjaink [európai] nemzetgazdaságaiban. Mihelyt a gazdaság önálló szereplőivé válnak (ami persze korántsincs így mindenütt), jelenlétük főként a nagyobb termelő ágazatokban és a munkaerő-felhasználás domináns szektoraiban válik érzékelhetővé.

E tekintetben a kirajzolódó tendenciák olykor biztatóak, máskor meg riasztóak. Közép- és Kelet-Európában, ahol nagy számban élnek cigányok, helyzetük különösen ellentmondásos és tanulságos. E hagyományosan rurális térségben, számos ősi – főleg a mezőgazdaság igényeihez alkalmazkodó – cigány foglalatosság már a második világháború előtt pusztulásra ítéltetett. Később, a kommunista korszakban, a romák tömeges alkalmazása az ipari nagyüzemekben és a kollektív agrárgazdaságokban felgyorsította proletarizálódásukat. Napjainkban ez az alacsony képzettségű munkaerő – a technológiai fejlődés és a termelőeszközök privatizációja következtében – erős gazdasági kirekesztődésnek van kitéve Kelet-Európa országaiban. Az e térségből származó cigányok egy részének ugyanakkor sikerült visszaadni a gazdaság peripatetikus szellemű megközelítésének rangját.

 

A kommunista korszak

A második világháborút megelőző évtizedekben a megélhetés a cigányok jelentős része számára egyre nehezebbé vált Közép- és Kelet-Európában. Számos helyen ajánlkoztak mezőgazdasági munkásoknak, de legtöbbször csak különböző idénymunkákra alkalmazták őket. A háború megpróbáltatásait követően a romák a kommunista rendszerek kialakulásával szembesültek: elszegényedett és alacsony státusú – a régi burzsoá rendszer örökségének tekintett – társadalmi réteget alkottak. Az új rend ideológusai szerint nyomorúságuknak az új, szocialista társadalom felépítésével meg kellett (volna) szűnnie. Ezért a kommunista államok – Bulgária kivételével, amely 1947–1953 között részben elismerte a romák kulturális különbözőségét – erőszakos asszimilációs politikát kényszerítettek rájuk. Ennek következtében a cigányság proletarizálódott munkaerő-tömeggé vált. Cigány érdekvédelmi vezetők, káderek, értelmiségiek jelentek meg, akik közül néhányan végigjárták az állam és a kommunista párt ranglétráját. A hagyományos cigány mesterségek művelői – teknővájók, muzsikusok, rézművesek stb. – pedig a mezőgazdasági nagyüzemekben, az építőiparban, a gyárakban kényszerültek eladni munkaerejüket.

Azok közül, akik az ipari termelésben helyezkedtek el, egyes hagyományos cigány mesterségek képviselői – például a kovácsok – értékesíteni tudták hagyományos tudásukat. A romák többségének azonban csupán társadalmilag kevésre értékelt és rosszul fizetett állás jutott, amelyhez nem volt szükség szakképzettségre. Egyébként a cigány tömegek ellenálltak az asszimilációnak, s ezt az ellenszegülést a hatalom – sommásan – a nomadizálás számlájára írta, amit deviáns, sőt bűnöző életvitelnek tekintett. A vándorló életmódból adódó tevékenységek – így a cigányok ódzkodása a huzamosabb időt igénybe vevő elfoglaltságoktól, illetve vonzalmuk a könnyű haszonhoz s ezért ahhoz, hogy szolgáltatásaikat a pillanatnyi kereslethez s a mindenkori legjobb ajánlathoz igazítsák – a kommunista hatóságok szemében a szocialista gazdasági rendszerbe való beilleszkedést gátló tényezőknek minősültek. Emiatt Bulgáriában és Csehszlovákiában 1958-tól erőszakos letelepítési intézkedéseket foganatosítottak, Romániában 1962-től megtiltották a cigányok vándorlását, Lengyelországban pedig 1964-től szigorúan alkalmazták a már 1952-ben meghirdetett letelepítési programot.

Az iskoláztatást, a katonai szolgálatot, a cigány telepek felszámolását, a romák tömeges alkalmazását az állami szektorban, lakáshoz jutásuk támogatását stb. a cigányok szociális elmaradottságának megszüntetéséhez vezető intézkedéseknek tekintették. Magyarországon például sorsukról a kommunista párt központi bizottságának 1961. június 20-ai határozata döntött. A rendelet tulajdonképpen intézkedési terv volt, amely a cigányok asszimilálását irányozta elő a magyar társadalomba. Megvalósítása eredményeként 1961 és 1986 között látványosan javultak a cigány lakosság életkörülményei a lakásviszonyok és a foglalkoztatás terén. Az 1970-es években Magyarországon lényegében teljessé vált a foglalkoztatás. A cigányok 85%-a dolgozott a legális gazdaságban, főként azonban alsóbb rendű és rosszul fizetett, szakképzettséget nem igénylő munkakörökben. Munkakörülményeik rendkívül nehezek voltak. A férfiak legtöbbször csak falujuktól távol eső ipari nagyüzemekben találtak munkát. Hetente magukra kellett hagyniuk családjukat, s munkahelyükön alacsony komfortú munkásszállásokon laktak. A folytonos utazgatás és a kemény fizikai megterheléssel járó munka kimerüléshez és egészségi problémákhoz vezetett. Mégis, amikor a cigányok etnikailag homogén brigádokat tudtak létrehozni, bizonyos előnyöket csikarhattak ki maguknak. Az építőiparban dolgozók (a cigány foglalkoztatottak 26%-a) hétvégenként magán munkát vállalhattak, s ezzel kiegészítő jövedelemre tettek szert, ami az állami munkáltatóval szemben bizonyos függetlenséget biztosított számukra.

A tömeges proletarizálódás sok családnak kétségtelenül szociális felemelkedést jelentett. Mivel azonban ez általában nem járt együtt a szakképzettség növekedésével, legtöbbjüket egyszersmind kiszolgáltatottá is tette. A jugoszláv szövetségi statisztikai hivatal 1989-es adatai szerint a munkát vállaló cigányok 58%-a segédmunkás, 20%-a pedig betanított munkás volt. Legtöbben az iparban vagy a településekhez tartozó útkarbantartás területén dolgoztak. Főként olyan munkakörökben alkalmazták őket, amelyeket a többségi lakosság nem volt hajlandó elvállalni. A munkaalkalom hiánya miatt sokan arra kényszerültek, hogy Nyugatra – elsősorban Ausztriába, Németországba és Franciaországba – emigráljanak. Csehszlovákiában, az 1970-es népszámlálás adatai szerint, a 15-60 év közötti roma férfiak 87%-ának volt állása (a nem cigány férfi lakosság körében az arány 91%-ot tett ki). 85%-uk azonban munkás volt (az 57%-os társadalmi átlaggal szemben), s többségük segédmunkásként dolgozott az útépítés, az építőipar, a vasút, a közüzemi szolgáltatások és az erdőgazdaság területén. Az 1980-as csehszlovák statisztikák szerint a helyzet érdemben tíz évvel később sem változott. Az adatok nemek szerinti vizsgálata ugyanakkor arra is rámutat, hogy a munkaerőpiacon a cigány nők marginalizálódása sokkal súlyosabb mértékű volt, mint a férfiaké, annak ellenére, hogy a jövedelemszerzésben egyre jelentősebb szerepet töltöttek be.

A kommunista államok súlyos hibája volt, hogy nem vettek tudomást a cigány kultúra sajátosságairól és a többségi társdalomban szilárdan meglévő előítéletekről (bár a hatvanas években több helyütt voltak óvatos próbálkozások a cigánykérdés etnikai jellegének elismerésére). A proletarizáció azonban nem volt képes felszámolni a cigányok magatartásának olyan mélyen gyökerező jellemzőit, mint például – a folyamatos munkavégzés helyett – a vonzódást a pillanatnyilag magas jövedelmet biztosító tevékenységekhez. A roma lakosság bonyolult helyzetét több tényező magyarázta: a cigányság heterogenitása, szakképzetlensége, illetve az etnikai diszkrimináció fennmaradása.

 

A cigány népesség heterogenitása

A cigányok egy részének szociális és kulturális kohéziója erősebb volt, mint más csoportjaiké. Bizonyos közösségeik folyamatos kultúravesztésen mentek keresztül, másokban hosszú ideje alsóbbrendűségi érzés alakult ki a nem-cigányokkal szemben. Akadtak viszont olyanok is, akik harcosabb attitüdöt alakítottak ki, s ezáltal ki tudták használni a kedvező alkalmakat. Ilyenformán tehát a cigányság egy része alkalmazkodóbbnak, befogadóbbnak mutatkozott a kommunisták hatalomra kerülése utáni gazdasági lehetőségekkel szemben. Az állami és pártszervek, a rendőrség vagy a hadsereg soraiba való bekerülés inkább a már letelepült cigányoknak kínált esélyt, akik esetleg már hosszú ideje a falu vagy a város társadalmához tartoztak. Ők sokszor önazonosságuk feladása nélkül tudtak integrálódni, a hivatalos statisztikák azonban cigány voltukról egyáltalán nem vettek tudomást. A többiek körében viszont többé-kevésbé fennmaradt a hagymányos életmód, amelyre a kereskedéssel és az idényjellegű szolgáltatásokkal kapcsolatos, rugalmas gazdasági tevékenységek jellemzőek, s amelyek alapegysége a család. E csoportok taktikai megfontolásból elfogadták ugyan a többségi társadalom céljait és a cigányokra kényszerített korlátozó rendszabályokat, ám ugyanakkor módszeresen kiaknázták és saját javukra fordították a megmaradt kiskapukat. Sokuknak nem volt bejelentett állásuk, és – bármennyire is meglepőnek tűnhet – a hatóságok gyakran a csoport létszámával sem voltak tisztában (a személyi igazolvánnyal nem rendelkező szülőktől született gyermekek ugyanis nem kerültek anyakönyvezésre).

 

A szakképzettség hiánya és az etnikai diszkrimináció fennmaradása

A kommunizmus négy évtizede alatt kialakult a cigány értelmiségiek, érdekvédelmi vezetők, illetve a nagyiparban és a mezőgazdaságban dolgozó, proletarizált cigány munkavállalók rétege. Ennek ellenére a cigányság mint etnikai csoport egészében nem fejlődött harmonikusan. Bár a cigányok társadalmi rétegződése bonyolultabbá vált, nagy részük marginalizálódása súlyosabbá vált. Ez egyrészt felgyorsította a hagyományos mesterségek eltűnését – amelyeket immár csupán kis számú cigány kézműves folytatott –, másrészt nagyban hozzájárult a hagyományos társadalmi struktúrák felbomlásához, amelyek addig a nem-cigányokkal való kapcsolatokat is szabályozták, harmadrészt pedig bizonytalanabbá tette a cigányok helyzetét a munkaerőpiacon. A teljes foglalkoztatás illúziója – a szovjet típusú nehézipar megszűnése következtében – egyébként is fokozatosan szertefoszlott a kelet-európai országokban.

Akik a domináns termelési folyamatban vállaltak szerepet, ezt nem föltétlenül jószántukból tették. Egy részüket a hatóságok pressziója kényszerítette erre, akik tradicionális foglalkozásaikat parazitának tartották. Mások hagyományos piacaik eltűnése miatt szegődtek el [gyári munkásnak]. Az 1950-es és 60-as évek [extenzív] iparosításához nagy létszámú, képzetlen munkaerőre volt szükség. A cigányság az iparban tömegesen jutott munkához, általában azonban a társadalom által kevésre becsült, rosszul fizetett állásokat kapták, amelyekhez nem kellett magasabb képzettség, s amelyek betöltésére a többségi társadalom egyébként sem volt hajlandó (utcaseprés, takarítás, sírásás…). Tömeges alkalmazásuk a képzettséget nem vagy alig igénylő állásokban negatív következményekkel járt. Egyrészt az ily módon rendszeres keresethez jutott cigány családokat nem ösztönözte arra, hogy gyermekeiket az iskolarendszer felé irányítsák, amellyel szemben bizalmatlanok voltak. Másrészt helyzetük a munkaerőpiacon bizonytalan maradt.

 

A nomadizálás

Bár a kommunista rendszerek a jog eszközeivel felléptek a nomadizálás ellen, a vándorlás különböző formákban tovább élt. Oroszországban a nomád cigányok egyik gazdaságból a másikba utazgatva kínálták szolgálataikat, különösen az idénymunkák alatt. A helyi hatóságok eltűrték a vándorkereskedők jelenlétét is. A cigány lakosság kb. 8%-a folytatott továbbra is költözködő életmódot. Lengyelországban a korábbi nomádokból félig letelepedettek lettek. Egyesek csak nyáron változtatták lakhelyüket, mások egész évben vándoroltak. Mozgásuk módja azonban megváltozott: vonattal vagy autóval utaztak egyik városból a másikba – oda, ahol rokonaik éltek, vagy ahol a nyarat töltötték. A hagyományos nomadizálást rendkívül kiterjedt, ám “észrevétlen” térbeli mozgékonyság váltotta fel. Romániában a mobilitás többféle formája létezett. A vándorló idénymunkásokat lovaskocsis utazó cigányok kísérték. A moldvai és az észak-erdélyi cigányokat a Temesvár-környéki állami ipari vállalatok és mezőgazdasági üzemek szerződtették. Voltak családok, amelyek egy vagy néhány szomszédos járáson belül körbe-körbe vándoroltak. Bulgáriában az északi és a keleti határvidéken maradtak fenn vándorcigány csoportok. Az államnak fizetett adó fejében, az urszárik (állatidomárok) félig letelepült életmódra tértek át: nyaranként felkeresték a városokat és az üdülőközpontokat. A lakóhely­változtatással együtt járó idény-, illetve időszakos munkavállalás széles körben elterjedt.

Magyarországon a cigány munkavállalók többsége hosszú utazásra kényszerült ahhoz, hogy munkahelyét elérje. A cigány munkabrigádok jelenléte a pályaudvarokon és a “fekete vonatokon” mindennapos látványnak számított. A magasabb jövedelemforrások keresése helyváltoztatásra ösztönzött. Az egykori Jugoszláviában például a szegény dél-moráviai cigányok rendszeresen utaztak a gazdaságilag fejlettebb Vajdaságba, hogy ott kínálják munkájukat, elsősorban a mezőgazdaságban. A második világháború után a szlovákiai cigányok is folyamatosan utaztak a cseh területekre. Esetükben is az elmaradottabb régiókból az ipari centrumokba vagy munkaerővel kevésbé ellátott mezőgazdasági térségekbe való vándorlásról volt szó. A csehszlovák állam 1958-ban e mozgás ellenőrzése céljából vezetett be drákói intézkedéseket a nomadizálás ellen. 1968-ban a cigányoknak Szlovákiából a csehországi térségekbe irányuló – tervszerű, rögzített létszámú – áramlását megszüntették. A migráció azonban a hetvenes években újult erővel folytatódott, s a két fővárost, Prágát és Pozsonyt is érintette. A cigányok jelenlegi Nyugatra vándorlását is ebben az összefüggésben – tehát a magasabb és biztonságosabb jövedelem utáni keresés jegyében – kell értelmezni; azokét, akik a hatvanas években kerekedtek fel, s azokét is, akik manapság kérnek politikai menedékjogot Nyugaton.

 

A hagyományos tevékenységek fennmaradása

A cigányok különálló csoportokra osztódásának egyik oka a kereskedelmi és kézműves tevékenységek – gyakran több évszázadra visszanyúló – specializációja. E tevékenységek eredményes műveléséhez mindig is kellő mobilitásra volt szükség. A változó és változatos helyzetekhez való alkalmazkodás is sokoldalúságra ösztönzött – mind egyéni, mind kollektív szinten – , ami főként az […] alkuképességben fejeződik ki […]. A cigányoknak kezdeményezőknek kell lenniük a nem-cigányokkal kialakított gazdasági érintkezésben, s kézben kell tartaniuk a társadalmi kapcsolatokat, ami jó pszichológiai készséget feltételez. Bár egyes régiókban a “hagyományos” cigány szakmák egy része már a második világháború előtt eltűnt, egyfajta szellemiség, attitűd azonban tovább élt. Egyes közösségek a háború után nem csupán arra voltak képesek, hogy mesterségüket folytassák, hanem arra is, hogy megújítsák, azaz a kor szükségleteihez igazítsák. A különösen fejlett struktúrájú cigány rokoni közösségeknek sikerült megőrizniük szaktudásukat, jártasságukat – és megtartaniuk vevőkörüket –, amint azt az erdélyi szeszlepárló-készítők, konyhaedény-kereskedők, fémmegmunkálók vagy állatkereskedők példája mutatja. Helyenként a vályogvetők is folytatni tudták mesterségüket. Ha alkalom adódott, a romák itt is, ott is – anélkül, hogy cigány voltukat hangsúlyozták volna – kisvállalkozókként is megjelentek. Egyesek például asztalos műhelyt vagy éttermet nyitottak, s nem-cigány személyzetet alkalmaztak. A gyűjtögetés valamilyen mértékben szinte mindenütt fennmaradt, gyakran a helyi hatóságok tudtával vagy egyenesen ösztönzésével (fémbegyűjtés a városokban, ószeresség stb.), nem egyszer kiegészítőjövedelem-szerzés gyanánt. Több család specializálódott használati cikkek újrahasznosítására (üres üvegek, palackok, vas- és színesfémhulladék gyűjtése, ruhacsipesz-készítés stb.). Mások olyan áruféleségek adásvételével foglalkoznak, amelyek a hivatalos kereskedelemben nem kaphatók. A zenészek szintén folytatni tudták mesterségüket, igaz, alkalmazkodniuk kellett az új ízléshez és – mint például Magyarországon – mindinkább meg kell(ett) felelniük bizonyos intézményes követelményeknek (konzervatórium elvégzése, a legkiválóbbak társadalmi beilleszkedése…).

A cigány családok egy része, ha olykor nehezen is, mégiscsak képes volt alkalmazkodni egyfajta szövetkezeti struktúrához is. Magyarországon például – Nógrád megyében – öntödét létesítettek, amely 240 dolgozót foglalkoztatott. Az egykori Csehszlovákiában több család a mezőgazdasági szövetkezeteken belül ún. “társult termelési egységeket” hozott létre. Ezek a cigány munkaerő csúcsszezonon kívüli hasznosítása céljából – rugalmas kisvállalkozások keretében – különböző szolgáltatásokra vállalkoztak. Bulgáriában a Dalgopol és Provadia környékén élő burgudzi cigányok kifejlesztették a fémszerszám-gyártást, hagyományos alapokon ugyan, de modern szervezeti formák között, megtartva egyszersmind a késztermékek forgalmazása feletti ellenőrzést is. A tradicionálisan fafeldolgozásból élő linvárik külföldi szerződésekre tettek szert, főként a nagy kiterjedésű, erdőkkel borított, oroszországi Komi térségével. […]

 

Az átmeneti időszak

Magyarországon a cigányokat érintő tömeges munkaerő-elbocsátások az 1980-as évek második felében kezdődtek el. A liberális gazdaságra való áttéréssel a helyzet súlyosbodott, s a térség minden olyan államában jellemzővé vált, ahol 1990 után hasonló átmeneti időszak vette kezdetét. Szinte mindenütt a legkevésbé képzett cigányok viselték a feleslegessé vált munkaerő elbocsátásának terheit, mint ahogy ők voltak azok is, akiket “kifelejtettek” az agrárreformok haszonélvezői közül (azaz a földek újraosztásából). Nem túlzás azt állítani, hogy a romák többségének jelenlegi helyzete a munkaerőpiacon – katasztrofális. Magyarországon a munkanélküliség mértéke a cigányok körében 34%-os, míg a teljes aktív populáció esetében csak 11%-ot tesz ki. 43%-uk ún. passzív munkanélküli (akik remény híján aktívan már nem keresnek munkát), míg ez az arány az összes munkanélküli között csak 13%. A tartósan munkanélkülieknek, vagyis azoknak az aránya, akik munkanélküli ellátásban nem részesülnek, ugyancsak sokkal magasabb a cigányok között. Végül a cigányoknak mindössze 26%-a rendelkezik rendszeres jövedelemmel (szemben a teljes aktív lakosság 63%-os arányával ). Az ország északkeleti részén végzett egyik újabb keletű vizsgálat kimutatta, hogy a cigány férfiak körében a munkaerő-utánpótlás mértéke nem éri el a 20%-ot. Más források szerint e régióban a munkanélküliség aránya a cigányoknál közel 100%-os.

Elena és Catalin Zamfir 1992-es vizsgálata szerint [Romániában] a cigány férfiak több, mint 50%-a, a nőknek pedig mintegy 70%-a veszítette el munkáját. Közülük csak a férfiak 3, a nők 2%-a részesül munkanélküli járadékban. Ugyanez a vizsgálat azt is kimutatta, mennyire nem felelnek meg a romániai cigányok a modern gazdaság követelményeinek: a nők 86,6, a férfiak 58%-a semmiféle képzettséggel nem rendelkezik; a teljes cigány populáció mindössze 1,89%-ának van közép- vagy felsőfokú végzettsége. A fiatalok 27%-a írástudatlan, s a 8 esztendős cigány gyermekek 40%-a sohasem járt iskolába, vagy abbahagyta a tanulást.³ […] Az immár az egész országra kiterjedő elszegényedés a cigányokat katasztrofális mértékben sújtja: 87,5%-uknak egyáltalán nincs (40,6%) vagy alig van (46,9%) miből megélniük. Bulgáriában a munkanélküliség aránya a városok cigány gettóiban 60-70% között ingadozik, helyenként pedig eléri a 90%-ot is. A vidéken élő cigányok helyzete szintén rosszabbodik. Valamennyi adat megegyezik abban, hogy a munkanélküliségi ráta kiugróan magas a kelet-szlovákiai cigányok között; egyes járásokban gyakorlatilag a teljes munkaképes korú cigány lakosság, különösen pedig a nők és a fiatalok kirekesztettek a munkavállalásból.

Az etnikailag identifikálható cigányok többségének életszínvonala 1989 óta nagyot zuhant. Alacsony összegű szociális juttatásokból és segélyekből élnek, s ezek nem tartanak lépést az infláció ütemével. Mégis ahhoz, hogy valóban objektív képet kapjunk a romák globális gazdasági helyzetéről, szükség lenne információkra azokról is, akik környezetükben nem hangsúlyozzák etnikai hovatartozásukat. […] A körülmények e tekintetben rendkívül különbözőek egyik vagy másik országban. Mindenesetre tény, hogy a romák jelen vannak s gyakran magas tisztségeket töltenek be a fegyveres erőknél, a közigazgatásban, az egyetemeken, s általában a középosztály által elfoglalt ágazatokban. Végül a cigányok – a lehetőségeket kiaknázva s élve egy sor olyan adottsággal, amelyet a kommunizmus nem tudott megszüntetni (családi kapcsolatok, mozgékonyság stb.) – egyre jelentősebb számban hoznak létre kereskedelmi vállalkozásokat (eltérő anyagi háttérrel, ám sokkal gyakrabban, mint a korábbi évtizedekben), amelyek etnikai hovatartozása nem manifesztálódik. Helyenként a cigány politikai vagy kulturális mozgalmak is szorgalmazzák efféle vállalkozások létrehozását. Vajon ebben nem láthatjuk-e valamiféle, a cigányságban mélyen gyökerező gazdasági irányultság megnyilvánulását, amely azonnal kibontakozik, amint a körülmények erre alkalmasak.

Napjainkban, a piacgazdaság kialakulása s a hivatalosan tagadott, noha gyakran rendkívül virulens etnikai diszkrimináció idején a cigányok gazdasági beilleszkedését övező bizonytalanság riasztó mértékűvé vált. Ennek ellenére, a helyben szerzett tapasztalatok azt is megmutatják, hogy azok a csoportok, amelyek a leginkább hasznot tudnak húzni a rendelkezésre álló megélhetési forrásokból, s vállalkozó szellemről tesznek tanúbizonyságot, éppen azok, amelyek – ugyanúgy, ahogyan a kommunizmusban is – meg tudták őrizni a mobilitáson és a tárgyalási készségen alapuló dinamikus alkalmazkodás képességét, s élni tudnak vele. Az esetek többségében olyan csoportokról van szó, amelyekben megőrződtek a házassággal kapcsolatos hagyományok és értékek.

Az önálló munkavégzés mindinkább teret nyer [a cigányok között]. Családi vállalkozások – ruhaféleségekkel vagy élelmiszerrel foglalkozó kereskedések, boltok – nyílnak. Egyes [cigány kézben lévő] kft-k olykor több tucat alkalmazottnak adnak munkát, főként az építőiparban. Ha alkalom adódik, a romák itt is, ott is mint kisvállalkozók telepednek le, anélkül, hogy cigány voltukat hangsúlyoznák. […]

A mai gazdasági átalakulás különböző esélyeket kínál a nomadizálás lehetőségeit kihasználni tudó cigányok számára. A lengyel romák elektromos háztartási készülékekkel kereskednek – sikerrel. Más családok ősi mesterségeikkel próbálkoznak újra. Bulgáriában, ahol a vándorlás továbbra is tiltott, az azelőtt nomadizáló cigány csoportok egyike-másika visszatért hagyományos tevékenységéhez s ezáltal az évszakokhoz kötött helyváltoztatáshoz: rézedényeket javítanak, látványos műsorokat tartanak, rendszerint ugyanabban a régióban, ahol elődeik is vándoroltak. Másrészt a romák jelentős számban költöznek a városokból vidékre, remélve, hogy megszabadulnak a nyomortól és a munkanélküliségtől, s újra hasznossá tudják tenni magukat a mezőgazdaságban. Tőke nélkül azonban csekély az esélyük arra, hogy művelhető földhöz jussanak.

Több országban az idényhez kötött migráció, amely már a kommunista időszakban újra megjelent, fennmarad, sőt távolabbi térségekre is kiterjed. A romák újabban hosszú utazásokra vállalkoznak a Közel-Kelet vagy Nyugat-Európa déli vidékei felé, hogy munkaerejüket az ottani mezőgazdaságban vagy az építőiparban értékesítsék. A muzsikus cigány csoportok egyre többször utaznak Nyugat-Európába. Szinte mindenütt terjednek az újrahasznosítással összefüggő tevékenységek (ószeresség, ócskavas-gyűjtés, használtruha-kereskedés stb.), s ismét vonzóvá lett a gyógynövények, vadon termő gyümölcsök, gombák gyűjtése is. Sokan foglalkoznak cigaretta, borotvapenge, különféle orvosságok s más aprócikkek adásvételével. Az üzletelés változatos formái jelennek meg: olcsón szerzett áruk viszonteladása magasabb áron, pénzváltás stb. Egyre több cigány kapcsolódik be az informális gazdaság forgalmába (amint azt az alábbi táblázat is példázza).

A magyarországi cigány háztartások részesedése az “informális gazdaságban” (%, 1994)4
Gyűjtögetés (gyógynövény, gomba, csiga, tűzifa stb.)	23,2
Idénymunka (főként a mezőgazdaságban és az építőiparban)	17,1
Böngészés (a gépi betakarítás után)	9,0
Guberálás (az értékesíthető hulladékok gyűjtése)	4,4
Illegális kereskedés	2,4
Kézműves termékek (kosár, rongyszőnyeg stb.) eladása	2,2
Szolgáltatás (zenélés, alkalmi fuvarozás stb.)	1,6

 

Mindezek azonban épphogy megtűrt, rendkívül bizonytalan megélhetést nyújtó tevékenységek, amelyek után nem jár társadalombiztosítási alapellátás. E jellegük folytán kockázatos, legfeljebb a túlélést biztosító elfoglaltságok mellett léteznek más, kereskedelemmel kapcsolatos tevékenységek is, amelyek mind helyi, mind nemzetközi szinten elterjedőben vannak. Az egyik országban valamilyen nagy mennyiségben felvásárolt terméket egy másikban értékesítenek; az egyik ország állampolgárai devizát kínálnak eladásra egy másik, szomszédos országban. Románia és Magyarország, Románia, Bulgária és Törökország, valamint Bulgária és a volt Jugoszlávia között a cserekereskedelem egész hálózata épült ki.

A gazdaság liberalizációja lehetővé teszi azt is, hogy érvényesüljön a kis méretű vállalkozásokban rejlő kreativitás, és újraéledjen a rugalmasság, amit az előző rendszernek nem sikerült teljesen felszámolnia. Egyes közösségek jobban boldogulnak, mint mások; eredményesebben tudják a maguk javára fordítani a hagyományt s az adódó politikai, gazdasági és szimbolikus lehetőségeket. A cigányok ezreinek megindulása Nyugatra igazából ebben az összefüggésben válik érthetővé. E mozgást az európai média és az emberi jogi szervezetek jelentős része főként az érintetteknek a fizikai és morális fenyegetés előli meneküléseként jellemzi, s ezzel tulajdonképpen átveszi a magukat politikai menekülteknek feltüntetők érveit. Valójában azonban e népességáramlást – anélkül természetesen, hogy tagadnánk a nyilvánvaló fenyegetettség tényét – a térség cigánysága körében meglévő gazdasági mobilitás újraindulásával is összefüggésbe kell hozzuk. Ezek [a roma csoportok] nem maradnak tétlenek az őket sújtó nyomorúságos létfeltételekkel szemben. Némelyek – valójában a visszatérés reménye nélkül – csupán a békesség vagy egy új “Eldorádó” reményében kelnek útra. Más családok viszont valóságos stratégiát dolgoznak ki arra, hogyan ragadják meg azokat a megélhetési forrásokat, amelyeket a befogadó nyugati intézményi struktúrák kínálnak. […] [Ismét más] közösségek képesek megőrizni, sőt megteremteni a használt cikkek újrahasznosításának helyi monopóliumát, antik tárgyak gyűjtésébe fognak, sikeres régiségkereskedőkké válnak.

Az efféle kezdeményezések eredményességére persze nincs garancia. A sikeresség nagyban függ a beruházható tőkétől, a családi közösségen vagy a meglévő társadalmi kapcsolatokon belüli kohéziótól, illetve az egyéni rátermettségtől. [Általában] azok a csoportok boldogulnak, amelyek megőrizték a hagyományos életmódot, s folytatni tudtak olyan tevékenységeket, amelyekben szinte monopolhelyzetre tudtak szert tenni (rézművesség, állatgyógyászat stb.). E csoportok sikerének forrása az elpusztíthatatlan dinamizmus, amely az üzleti érzéken és az alkalmazkodóképességen alapul. Más közösségek a kommunista korszakban megszerzett tapasztalatokból merítenek (valamely elsajátított technológia mesteri tudása, a szakmai szolidaritás ápolása), szintén azért, hogy magánvállalkozásokat létesítsenek. Végül számosan hagyják ott fizetett állásukat, hogy valamilyen vállalkozást alapítsanak (asztalosműhely, mezőgazdasági gépek, import-export…).

El kell ismerni: a jelenlegi politikai körülmények (a hidegháború vége óta) és az állandó munkaalkalmak szűkössége mobilitásra kényszerítenek. Akik azonban alávetik magukat ennek a kényszernek, nem alkotnak valamiféle homogén kategóriát. Ide tartoznak mindenekelőtt azok, akik már a kommunista rendszerben is mozgékonyak voltak. Azután olyanok, akik egy sor kulturális és szociális ütőkártya birtokában vannak, s ezek révén különösebb fennakadás nélkül folytatni tudták az ősi életmódot. Végül idesorolhatók mindazok, akik jobb híján – szerencsét próbálnak. A régi nomádok, a több évtizedes kényszerletelepítés ellenére, láthatóan meg tudták őrizni az alkalmazkodás dinamizmusát. A sűrű családi kapcsolatrendszer fennmaradása szintén előnyt jelent, mind az érdekközösség, a szolidaritás szempontjából, amelynek aktivizálását lehetővé teszi, mind a megfelelő információáramlás érdekében, ami segít kihasználni a kínálkozó alkalmakat, illetve útjára indítani valamilyen vállalkozást. Másrészt a társadalmi kapcsolati tőke megteremtésének képessége, ami az anyagi sikeresség záloga, minden eddiginél inkább függ a korántsem általánosan elterjedt pszichológiai készségtől.

 

Gazdálkodás vagy hagyományőrzés

A cigányok szociális rétegződése ma nagyobb, mint bármikor korábban. Kisebb részük üzletel. Számosan érdekeltek az informális gazdaságban – különböző eredményességgel –; némelyek önálló kiskereskedések létesítésébe fognak. A romák jelentős része ugyanakkor kirekesztődött a munkaerőpiacról, bár sokuknak azért sikerült beilleszkedni az ország társadalmi hierarchiájába, amelyben élnek. Mindazonáltal meglepő, hogy éppen azokban az államokban, ahol régebben a proletariátusban rejlő erők kibontakoztatását hirdették, ma semmiféle, a cigányság egészét érintő felemelkedés a középosztályba nem mutatható ki. Bizonyos pszichológiai szembenállás a gádzsók számlájára írandó (több jelentős, a cigányokat érintő szociális segélyezési program Magyarországon és Csehszlovákiában a helyi hatóságok érdektelensége miatt nem tudott a kívánt mértékben megvalósulni). De nem szabad figyelmen kívül hagyni a cigány közösségekben tetten érhető különféle reprezentációk súlyát sem: a hatalmas, egalitárius jellegű társadalmi nyomást, amely egyszerre hat az emancipáció és a stagnálás irányába; a gádzsókkal szemben tovább élő alacsonyabbrendűségi érzést; az apátiát egyes marginális közösségekben (amelyeknek “segélyezett” mentalitása gyakori megbélyegzés tárgya); vagy egész egyszerűen az olyan sajátságos közösségi értékeket, amelyek nem teszik lehetővé a súrlódásmentes igazodást a többségi társadalomhoz. Mindenesetre az alku “művészete” az egyik olyan tevékenység, ahol mindenféle roma, körülményeitől függetlenül, teljes egészében megtalálja a szabadság érzését.

Hogyan lehet összebékíteni a független munkavégzést a többségi társadalom gazdaságába való beilleszkedéssel és az erős közösségi identitás megőrzésével? E kérdés évszázadok óta éles formában vetődik fel, s a cigányok rátermettségét dicséri, hogy egészen napjainkig szinte mindenütt eredményes választ tudtak adni rá. Minél kevesebb beleszólást hagyni a gádzsóknak, megőrizni a közösségi érzés intenzitását, ápolni az elemi társadalmi sejtek és a referenciacsoportok közötti kapcsolódásokat – íme néhány összetevője ama stratégiának, amelyet a maga módján, a saját környezetében valamennyi cigány közösség alkalmaz. Gondoljunk bele: a ritka megélhetési források keresése egy ellenséges közegben az egyént szükségképpen éles harcra kényszeríti, ami rombolja a társadalmi kötelékeket. A sokoldalúság, a helyi szükségletekhez való alkalmazkodás, az újabb és újabb gazdasági lehetőségek utáni hajsza pedig aligha kedvez a közös kulturális hagyományok megőrzésének.

Igaz, ugyanakkor a bizonytalan életviszonyok, illetve az időközönként virulens külső elutasítás a belső kohézió megerősítésének értékes ösztönzői. Hasonlóképpen, közös és állandó szakmai elfoglaltságok hiányában a munkavégzés módja és a megszerzett javak felélése az, ami kialakít egyfajta sajátosan roma attitűdöt, sőt, egyesek számára a közös identitás kulcselemét jelenti. A hitelesség, az eredetiség – szögezzük le – a magatartásformák, mindenekelőtt a gazdasági viselkedésmód megtartásán keresztül érvényesül, amit csupán kiegészítenek a kimunkáltabb, közös kulturális elemek. Az utóbbiak is megtalálhatók azonban, s vagy közvetlenül köthetők a gazdasági tevékenységekhez (mint például az éttermi zenélés esetében), vagy a közösségre jellemző sajátosságok szimbolikus kifejezésének képességéhez kapcsolódnak.

 

Perspektívák

A kommunista rendszerek nem tudták felszámolni a cigány magatartás olyan mélyen gyökerező jellegzetességeit, mint az azonnali haszonra törekvés a munkavégzés, a különféle áruk adásvétele vagy a szerencsejátékok során; a gyors alkalmazkodás a potenciális vevőkör igényeihez; a vonzódás a kötetlen tevékenységekhez stb. De a nyugati társadalmakban élő cigányokra is ugyanezek a vonások, a rugalmasságon, sokoldalúságon, alkuképességen alapuló gazdasági tevékenységek jellemzők. Egyesek alkalmi szükségletek kielégítésében vagy éppen felkeltésében tűnnek ki, mások valamilyen egészen speciális tevékenységet őriznek, bár nem szalasztják el a kereskedés kínálkozó lehetőségeit sem.

A cigányok nagy része Nyugat-Európában is küzd a gazdasági alkalmazkodás nehézségeivel. Az általuk űzött foglalkozások többsége egyre inkább képzéshez és elismert végzettséghez kötött. A vándorkereskedelmet mindenütt szabályozzák, a használt tárgyak gyűjtésénél pedig egyre több konkurenssel kell számolniuk. Levonható-e azonban ebből a következtetés, miszerint a romák, a manusok, a gitanók vagy az utazók elkerülhetetlenül a társadalom peremére szorulnak? A letelepedésre ösztönző tényezők gyakran magával a gazdálkodással kapcsolatosak. A használt tárgyak, hulladékok gyűjtésénél például a raktározás szükségessége követeli meg valamilyen saját terület vagy állandó lakhely megszerzését. Az adásvétel új, a mai vevőkör igényeihez jobban igazodó formái (telefon, apróhirdetés) szintén állandó lakcímet igényelnek.

Az ipari társadalom fejlődése a cigányok jelentős hányadát ­– alighanem többségét – igen hátrányosan érinti. A jellemző tendencia a szakmák korlátozó jellegű szabályozása, különösen az olyan foglalkozásokkal kapcsolatosan, mint a házaló ügynökösködés, a vándorkereskedelem vagy éppen a kéményseprés. A költözést gyakran meg kell előzze a szabályok útvesztőiben való eligazodás, ami sokszor még a legeltökéltebbeket is elbátortalanítja. A gépesítés fokozatosan kiszorítja a segédmunkát – beleértve a mezőgazdaságot is, ahol azelőtt sok cigánynak jutott idénymunka. Az alkalmazkodás az újfajta szakmai követelményekhez sokszor magasabb iskolai végzettséget, illetve jelentősebb pénzügyi hátteret feltételez. Mind nagyobb a sorsukra hagyott, a közsegélyektől függő cigányok száma: a brit travellerek 10-20%-a a legnagyobb nélkülözésben él; a franciaországi cigányok 20%-a szorul szociális segélyre. […]

Több-kevesebb sikerrel, a cigány közösségek mindegyike szert tett valamilyen rá jellemző tudásra-jártasságra, amelyet sokszor eredeti mentalitásról árulkodó, szertartásos gesztusok, kifejezésformák, dalok, mesék gazdagítanak, színesítenek. Számos csoport képes volt megőrizni sajátos gazdasági tevékenységét és kulturális örökségét. A gazdasági szervezetben betöltött helyük, illetve kulturális jegyeik által identifikált cigány csoportok fennmaradását a gádzsóktól való különbözésük vágya, illetve a köztük meglévő szociális távolság ténye is elősegítette. E folyamatosság, bár a történelem szigora folytán olykor-olykor megbicsaklott, mindvégig fenn tudott maradni a feudális korszakban, legalábbis amíg fennállt a nem ipari jellegű mezőgazdaság. A gépesítés megjelenése azután számos cigány csoport gazdálkodását destabilizálta ­– anélkül azonban, hogy fennmaradásukat veszélyeztette volna. De vajon elmondhatjuk-e ugyanezt a szocialista termelési rendszerbe való tömeges beilleszkedésük óta, illetve tágabban azóta, hogy a poszt­in­dusztriá­lis, technokrata társadalom kiformálódott?

Az alkalmazkodás és az egyéni újítási kísérletek hozzájárulnak a nagyfokú különbözőség fennmaradásához. A cigány közösségek azonban új, közös kifejezési formákat is életre hívnak. Láttuk, hogy a cigányságot nem egyformán érintette a proletarizálódás, amelyet az uralmon lévő gádzsók nem egyforma szigorral vittek végig. Ennek megfelelően, ma találunk proletárrá vált cigányokat, munkás vagy középosztálybeli öntudattal és kultúrával – számukra az etnikai mozzanat lényegtelen vagy másodlagos jelentőségű. Vannak azután olyan cigányok is, akik elkerülték a proletarizálódást, s akik sajátos, gyakran a múltból örökölt identitásjegyekkel rendelkeznek. Végül léteznek proletársorba kényszerített cigányok is, akik figyelemre méltó módon megőrizték az etnikai másság érzését. Hangsúlyozni kell egyes cigány csoportok képességét, hogy túllépjenek a bérmunka-viszony individualizáló kényszerén azzal, hogy a megkeresett pénzt olyan párhuzamos, szabadon végzett gazdasági tevékenységekbe fektetik, amelyekben meghatározó a közösségi jelleg.

Ugyanakkor számos cigány közösség felbomlása anélkül ment végbe, hogy tagjaik be tudtak volna illeszkedni a gádzsók közé vagy más cigány csoportok soraiba. Semmi sem utal arra, hogy ezek a belátható jövőben magukra találhatnának; kulturális gyökereitől megfosztott, a mindennapi megélhetésért vívott elkeseredett küzdelem szorításában élő – társadalmi és gazdasági értelemben marginalizált – tömeget alkotnak. Az értelmiségivé vált, “átpolitizált” cigányok hasonló, új önkifejezési formákat keresnek, mint amelyekkel a mai államok rendelkeznek. Folyik s nagyfokú kulturális kreativitással jár együtt a kollektív önazonosság újrameghatározása. Kiderül majd, hogy az egyes cigány közösségek képesek lesznek-e túllépni hagyományaik partikuláris vonásain, s a kultúráját elveszített tömeg el tud-e indulni a gazdasági és társadalmi kibontakozás útján.

 

 

Jegyzetek

 

¹ V.ö. A. Rao: “Les nomades méconnus. Pour une typologie des communautés péripatétiques”, L’Homme, 1985. XXV/3. sz. 97–120. és J. C. Berland & M. T. Salo (szerk.): “Special issue on Peripatetic Peoples”, Nomadic Peoples, 1986. 21–22. sz. 206.

² V.ö. B. Formoso: Tsiganes et Sédentaires. La reproduction culturelle d’une société, L’Harmattan, Párizs, 1986; M. Hubchimannova: “Economic Stratification and Interaction. Roma, an Ethnic Jati in East Slovakia”, Giessener Hefte für Tsiganologie, 1984–85. 3-4. sz. 3–28.; J. Okely: The Traveller-Gypsies, Cambridge University Press, Cambridge, 1983; L. Piasere: “L’organisation productive d’un groupe de Rom Xora Xané”, Études Tsiganes, 1980. 4. sz. 1–16.; A. Reyniers: “RMI et insertion sociale: un détour par l’économie”, Études Tsiganes, 1992. XXXVIII/2. sz. 2–14.; M. T. Salo & S. Salo: “Romanichel Economic and Social Organisation in Urban New-England, 1850–1930”, Urban Anthropology, 1982. 3-4. sz. 273–313.; P. Williams: “Paris-New York. L’organisation de deux communautés tsiganes”, L’Homme, 1985. XXV/3. sz. 121–140.

³ V.ö. E. Zamfir & C. Zamfir: Tiganii, intre ignorare si ingrijorare, Editions Alternatives, Bukarest, 1993. 256.

⁴ Az adatok forrását a kézirat nem adja meg. (A szerk.)

 

(Fordította: Lugosi Győző)

A kettészakadt társadalmak egykor a harmadik világra vonatkozó elemzései mára – sajnos – nálunk is aktuálissá váltak. Milyen terápia képzelhető el a modern tőkés szektorból kimaradó, tradicionális, falusi népesség felzárkóztatása érdekében? Milyen politikai erő feladata, és miféle intézményes közvetítés lehetséges a kettős gazdaság és társadalom integrálásához?

Négy évvel ezelőtt, az MSZP választási veresége után, Kovács László pártelnökké választásával felvillant annak a lehetősége, hogy a Magyar Szocialista Párt függessze fel túlélési taktikázásból eredő politikai opportunizmusát, s végre gyökeréig vizsgálja meg újra politikai szerepét, társadalmi megbízatását és alapvető célkitűzéseit. Az önvizsgálat – s vele az új önmeghatározás – azonban elmaradt. Alighanem azért, mert a pártot alkotó csoportok érdekei és ezek álláspontjai túlságosan is különbözőek voltak. Olyan önképet találni, amellyel valamennyien, de legalább döntő többségük azonosulni tudott volna, kilátástalan volt. A határozott döntés kikényszerítése súlyos ütközéseket – valószínűleg szakadást – idézett volna elő. A választási vereség nyomán felülkerekedett csoport visszariadt a párt széthullásának kockázatától. Lemondott a tisztázásról, és megújította azt a gyakorlatias, elvekhez nem igazodó szövetséget, amely a párt vezető-csoportjai között eddig fennállt, s csupán annak súlypontját tolta arrébb. Alábbi elmélkedésemet akkoriban írtam, s mire kész lettem vele, már nem sikerült közölnöm – mert közben a pártvezetés letett az elvi tisztázásról, és alighanem megtörtént a hatalmi szövetség felújítása.

Amikor ezt írom, ismét választás előtt állunk, s nem tudható, hogy győzelemnek vagy újabb vereségnek néz-e elébe ez a párt. Amikor pedig ez az írás majd megjelenik, akkor már túl leszünk a választásokon és ismerni fogjuk az eredményt. Akárhogy üt ki a dolog, az elhalasztott önvizsgálat ismét időszerűvé válik – persze más előjellel egy újabb vereség, mint győzelem esetén.

Arra nyilván nem vállalkozhatom ilyen keretek közt, hogy a Magyar Szocialista Párt mibenlétének egész szövevényét kíséreljem meg áttekinteni. Önmagáról vallott legkülső megnyilatkozásának próbálok csupán mögéje tekinteni. Ami ott van – illetve kéne legyen –, arra kérdezzünk rá.

 

Kit illet a szocialista cím?

 

Ez a politikai csoportosulás mindmostanig ragaszkodott, ragaszkodik a nevéhez. Jó volna tehát világosabban tisztázni, voltaképpen miért viseli a szocialista megnevezést. Mit is jelent ma hitelesen ez a név?

1989 óta a Magyar Szocialista Pártnak programja volt, önmeghatározása – tisztázott kiléte azonban nem. Eredetét mindenki ismerte és értelmezhette a maga tetszése szerint. A bentiek: köztagok és tisztségviselők, és a kintiek: barátok és ellenfelek, mindenki a saját nézeteinek megfelelően. A párt akkori vezetése feladta a köztulajdon eszméjét és az azzal összeszövődő pártállami hatalom pozícióját. Miután elhatárolta magát “a múlt tévedéseitől és bűneitől”, leghasználhatóbb és legkényelmesebb az a teljesen külsőséges önmeghatározás maradt számára, hogy “olyanná kell lennünk, amilyenek a nyugat-európai szociáldemokrata pártok”.

Ez a pragmatikus célkitűzés kiválóan rugalmas. Lehet vélekedni, minősíteni – anélkül, hogy a mondottaknak bármi megfogható, konkrét tartalma volna, ami ellenőrizhető és felelősséggel terhelő lenne. Hiszen a nyugati pártok egyrészt elég sokfélék, másrészt pedig…, no milyenek is igazán? Aztán ami ott ilyen meg olyan, annak ugyan mi felel meg nálunk, ahol a viszonyok egyelőre (?) egészen másmilyenek.

Tegyük fel hát a kérdést a legteljesebb általánosságában:

Kiknek az ügyét kell szolgálnia a mai, átalakuló Magyarországon a szocialista törekvéseknek?

És ezek helyzetéből és mibenlétükből következőleg mik lehetnek itt azok a törekvések, amelyek méltán nevezhetők szocialistának?

 

A tőkés jólét és annak mindenhatósága

 

Annak idején, a pártszakadás viharos lépéskényszerében az M-betű köré kristályosodtak az indulatok. Nevünkben sem maradhatunk a merev osztályhatalom pártja – mondták a reformerek. Nem áruljuk el a munkásosztályt – kiabálták vissza az MSZMP öreg káderei. Később valaki az MSZP álláspontját úgy fogalmazta meg, hogy “legyen a párt a bérből és fizetésből élőké”. Ez a szocdem hagyományokkal szépen egybehangzó álláspont Nyugat-Európában, de vajon elfogadható-e nálunk is annak?

A meghatározás igazi gyengéje nem is az, hogy nincs megkülönböztetve pártelit, tagság és szavazótábor. Még az sem, hogy a kistulajdonosok mindenestől kimaradtak belőle – azokat a szocializmus ügyében nem érdekeltnek, de legalábbis mellékesnek (?) tekinti –, hanem hogy bár enyhén módosított alakban, de ismét a bérmunkát jelenti ki egész társadalmunk gazdálkodására érvényes kategóriának (hiszen meghatározását mindenestől arra alapozza), s ezzel a bérmunka és a tőke ellentétét alapvetőnek nyilvánítja társadalmunk életében.

Ez a jámbor meghatározás tehát azt a feltevést hordozza magában, hogy a tőkésedés folyamata nálunk már befejeződött. Azokat, akik az alapvető tőkeviszonyon mindeddig kívül maradtak, vagy épp az utóbbi időkben szorultak kívülre, egyszerűen számításba sem veszi. Hiba ez már amiatt is, hogy ezek nagyon sokan vannak (az aktív-korú népesség kb. harmada), s könnyelműség megfeledkezni és lemondani ekkora tömegről, annak politikai-gazdasági erejéről. Még súlyosabb hiba azonban amiatt, hogy társadalmunk állapotának és szerkezetének félreismeréséről, meg nem értéséről árulkodik.

A Szocialista Párt, amikor feladta elődjének kizárólagos hatalmi helyzetét, letett a diktatúráról, egyben elejtette az elméleti alapokat is, amelyekre amannak korábbi tevékenysége épült – de legalábbis felfüggesztette azokat. Tudomásul vette saját történelmi vereségét, és elfogadta a tőkés társadalmi szerkezet fölényét, megkerülhetetlenségét. Ezzel egyszersmind – bár hallgatólagosan – átengedte magát a tőke önértelmezésének. A tőke pedig önmagát történelemfelettinek, az emberi alaptermészetből fakadónak, abba ágyazottnak tartja. Ebben a gondolatban kell is legyen valamennyi igazság – hiszen a tőke ellenállhatatlan erővel gyűrt maga alá a földkerekén minden egyéb társadalmi formát –, ugyanakkor föltétlenül van benne egy veszedelmes vagy éppen végzetes fogyatékosság is. Kizárja a tőke által meghaladott, de mégis jelenlévő, tőke előtti társadalmi formák érdemi tudomásulvételét, sajátszerűségeik megértését. A steril szaktudományok területén nem egészen hézagtalanul, de a mindennapi gazdasági és politikai gyakorlatban és párbeszédben bizony tragikus következetességgel.

A tőke gazdasági működése és politikai gyakorlata az elmaradottságot csak úgy veszi figyelembe, mint mennyiségi problémát, azaz mint szegénységet és tudatlanságot, mint az emberi egzisztencia mélyébe nyúló történelmi másságot és alkatába zárultságot nem. Ennek folytán azonban nem is kínálhat ezeknek reális lehetőséget a tőkés rendszerhez való csatlakozásra, emezek gazdagságában való részesedésre.

 

Az átalakulás áldozatai

 

Hogyan érvényesül ez a szemléletmód nálunk? Ugyanúgy, mint mindenütt Kelet- és Közép-Európában, vagyis: tragikusan. A tőke egyeduralma olyan gazdaságpolitikai szemlélethez és szabályozáshoz vezetett, amely elsorvasztja a hagyományos paraszti-falusi életformában rögződött társadalmi rétegek eddigi megélhetését. Egyszersmind azonban elzárja előlük a gazdaság szabályszerű tőkés övezetébe való átlépés útját, és az ezen való felemelkedést. Semmibe veszi és megbénítja a hagyományos közösségi gazdálkodás maradványait, ami nélkül, magukra hagyatva életképtelen tengődésbe süllyednek, vagy illegális kapcsolathálózatokba kényszerülnek: a feketepiacra vagy éppen bűnöző csoportokba. Képtelenek bejutni a megélhetést jelentő munkaerőpiacra és az önálló gazdasági tevékenység versenypályájára; vagy ha már beléptek egyszer, hamarosan ismét kiszorulnak. Legtöbbre azok jutnak közülük, akik családi törpevállalkozásba kezdenek – közülük kerül ki az efféle vállalkozások zöme. Kényszervállalkozók. Billegnek a csőd peremén, a törvénytelenség és adókerülés határán, hol innen, hol túl. Egy részük megkapaszkodik, más részük lezuhan, de akadnak néhányan, akik végül valódi törpevállalkozóvá idomulnak.

A tőke mindenhatóságának fejet hajtva, az MSZP is magáévá tette a “szociális” piacgazdaság és a polgári állam által kiépített “szociális védőháló” elgondolását. Kormányzati működését formailag ezekre alapozta, mégsem volt képes kiépíteni a tőkés termelő szervezetbe átvezető utat a közösségi hagyományokban megrekedt falusiak és szegényparaszti eredetű népesség számára. Az állami támogatások jelenlegi rendszere valamit enyhít nyomorúságukon, de arra nem képes, hogy rövid úton átformálja őket, így nem teszi őket használhatóvá a tőke számára. A térség- és vidékfejlesztési programok is csak vékony, legfelső rétegükhöz képesek hozzáférni: azt lefölözik és a soványát visszalökik, még mélyebbre süllyedt, elesettebb állapotába. Pedig lehetett ezt tudni előre is, a dél-európai (olasz, spanyol, görög, török) országoknak az Európai Unióhoz való csatlakozása során szerzett tapasztalatokból.

 

Fehér folt a politikai palettán

 

A társadalom e széles rétegének a gondját, érdekeinek képviseletét Magyarországon mindeddig nem vállalta magára egyik politikai alakulat sem. A szocialista párt sem, ámbár eszmei eredete szerint ő volna hivatott erre. Félő azonban, hogy ennek a rétegnek az egybetartozását és jelenlétét fel sem fogta, történelmi jelentőségét meg sem értette igazán. Eddigi vezetői belefeledkeztek a piacgazdaság építésébe és az ezzel járó hatalmi torzsalkodásba. Megadták magukat az autentikus tőkés öntudatnak, elhessegetve minden olyanfajta gondolatot, ami a hajdani “forradalmi ideológiával” összefügghet vagy azzal akár csak gyanúsítható is lenne. Pedig az igazi ráutaltak rétege éppen a hagyományaiba visszaszorult réteg. A mi tájékunkon ők a tőke működésének legelesettebb áldozatai, a rendszerváltozás igazi vesztesei, s ezért jelenleg, ha volna szocialista mozgalom, az – úgy gondolom – elsősorban ennek a szerencsétlen és hatalmas tömegnek a gondját-baját képviselné.

Nem valószínű, hogy a szocialista gondolatkörön kívül létezhetne, vagy megszerveződhetne olyan politikai erő, amely megérthetné és magára vállalhatná annak a hatalmas tömegnek a gondját, amely kívül rekedt a tőke által szabályozott társadalmon.

A közép- és kelet-európai szocialista pártok a nagy átalakulás során nem vesznek tudomást arról, hogy a munkásosztály kettészakadt. A szakadás alapja a tőke terjeszkedésében beállott korszakos stratégiaváltás, ami a II. világháború körüli időkben következett be. Ekkorra lényegében megszűnt a tőke terjeszkedő, alapjában mennyiségi természetű felhalmozódása. Lezárult a tőke növekedésének “klasszikus”, extenzív korszaka.

 

Az extenzív – intenzív váltás

 

Klasszikus korszakában a tőke növekedése alapvetően a foglalkoztatott munkaerő és az ahhoz szükséges termelőeszközök mennyiségének egyszerű növelésével ment végbe. Az ehhez szükséges gépeket gyártotta a gépipar – ugyanolyanokat, mint voltak az addigiak –, a nyersanyagokat a kitermelő ágazatok, és ami nekünk most fontos: a szükséges szabad munkaerőt pedig a mezőgazdaság nyújtotta. A mezőgazdaságban ugyanis szintén előrehaladt a modernizáció, növekedett a munka hatékonysága, s ezzel a termények területegységre eső hozama. Nem növekedett viszont a termőterület, s ezért – kissé leegyszerűsítve a dolgot – a gazdaságnak ebben az ágazatában nemhogy egyre több munkásra lett volna szükség (mint az iparban), hanem egyre kevesebbre. A mezőgazdaságból kiszorulókat lelkesen fogadta és szívta fel (Nyugaton!) a terjeszkedő ipar – addig, amíg ez a forrás kellő bőségben buzgott. A forrás nem volt kifogyhatatlan, így az ipar egyre kevesebb új munkaerőhöz juthatott hozzá.

A II. Világháború idejére a fejlett iparú országok hazai – falusi – munkaerőtartalékai leapadtak. Mezőgazdaságukban a foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatottakhoz képest már alig 10%-ot tett csak ki. A létszámcsökkenés ugyan azóta is folytatódott, de a kiáramló mennyiség ahhoz már nem elég, hogy az extenzív felhasználásban kielégítse a tőkenövekedés kényszerű szükségletét. A háborút követően pedig hamarosan megszűnt a gyarmati tartalék is.

A felhalmozás folytatódásának más módját kellett fellelni. Ekkor lépett a fejlett területeken a terjeszkedő felhalmozás helyébe a befelé ható, azaz a hatékonyságnövelő (intenzív) felhalmozás. Mindezt elsősorban az eszközök és termékek módszeres műszaki fejlesztése révén érték el, hovatovább a termelőfolyamat minden elemére kiterjesztették, így a piacszervezésre, a szervezeti formákra, az irányítás módozataira, az emberi kapcsolatokra stb. Mindezek fejlesztését pedig a rendszeressé megszervezett tudományos kutatásnak kell megalapoznia.

A kutatás ennél fogva a termelőfolyamat szerves részévé vált. A termelés tényezőinek teljes körére irányuló állandó fejlesztő folyamatot nevezik ma (nyakatekert magyartalansággal) általános minőségbiztosításnak. Elérkezett a tőke működésének új, intenzív korszaka. A világgazdaság fejlett térfelén egyre erősödik a felhalmozásnak ez az irányzata.

A szocialista gazdasági reformkísérletek időszakaiban nálunk is esett szó erről. A 60-as években Jánossy Ferenc, a cseheknél pedig Radovan Richta vetette fel a kérdést. Majd a 80-as években a világgazdaság ügyeivel foglalkozók körében általánosan használatossá vált ez a fogalompár. Egyik kései beszédében még maga Kádár János is használta – enyhén vulgarizált formában.

A tőke ezen új magatartásához, annak követelményeihez a hajdani proletariátus egyik fele fel tudott zárkózni, a másik – hagyománykötöttebb – fele azonban nem. A legfejlettebb országokban, illetve központokban túlnyomó többségben voltak és vannak a felzárkózni képesek, a fejletlenebbekben már kevesebben, az elmaradottakban pedig csupán törpe kisebbség képes a fejlesztéssel lépést tartani. Így a tőke mechanizmusa a lemaradókat kirekeszti a maga köréből, és visszalöki a gazdálkodás másik, hagyományos térfelére.

 

A kettészakított proletariátus

 

Globalizálódása során az új kapitalizmus, ahogyan ellenőrzése alá vonta és vonja a világ összes piacait, egyben felmorzsolja a hagyományos és lokális, természeti-közösségi életlehetőségeket, a legális árutermelést egyre magasabb járulékos költségekkel terheli, illetve a termelékenységi versenyt egyre magasabb teljesítményszintre srófolja fel. Azokat a hatalmas embertömegeket, amelyek ehhez használhatatlanok, kitaszítja vagy kirekeszti a tőkés termelőfolyamatból. Ezek így ellátatlanul maradnak, belezuhannak a teljes bizonytalanságba.

Előttük nem áll már nyitva a proletarizálódás hajdani útja. Az árutermelő mezőgazdaságban feleslegessé váló parasztságot nem toborozza már a nagyipar, hogy átsorozza őket a maga hadseregébe. Ez már nem az az ipar, amibe ők nyers munkaerejükkel képesek lennének beilleszkedni. Leomlott a híd a két gazdaság és a két kultúra között, átjárás nélkül maradt egymás mellett a két nagy világtörténelmi réteg. Kettéhasadt a proletariátus, egymástól gyorsan távolodó poszt- és pre-proletár rétegekre.

20 éve jelent meg és vert fel elég nagy port André Gorz könyve, az: Adieux au prolétariat (Búcsú a proletariátustól). A folyamat, amire felhívta a figyelmet, valóságosnak bizonyult – de a valóság csupán egyik felének. Ő csak a meglévő proletariátussal foglalkozott, az iparosodott területek proletariátusával, s annak kettéválásáról rajzolt félelmes jövőképet. A foglalkoztatásban megmaradhatók elembertelenedéséről, az onnan kiszorultak elnyomorodásáról. Nem gondolt azonban azokra, akik a tőkés foglalkoztatásig el sem jutottak, be sem kerültek a proletársorba.

 

A fenntartható hanyatlás

 

Magyarországon a két utódréteg fenntartható egyensúlyban van egymással – amennyiben a tőkés foglalkoztatásra alkalmasak elegen vannak ahhoz, hogy az általuk létrehozott össztermékből a megélhetésükön felül finanszírozható a második gazdaságban tengődők minimális támogatása is. A lemaradók eltarthatók a társadalom peremén, a társadalmi robbanás nagyobb veszélye nélkül. Kicsit siránkoznak, ha tehetik, berúgnak, esetleg bűzlenek, esetleg lopnak, rosszabb esetben rabolnak, és néhanapján bizony gyilkolnak is. De nem szervezkednek, és nem lépnek fel többé forradalmi tömegként. Alapjaiban nem veszélyeztetik a szabályok szerinti gazdaságot és a polgári életet, azaz a társadalomnak a tőke alapzatán jólétben élő felét.

Tőlünk nyugatabbra arányuk elenyésző (ámbár létszámuk 20-30 éve ingadozó, de lassan mégis növekszik), s a társadalom produktív felének termékéből tengődésük jól finanszírozható. Nem képesek veszélyeztetni a polgári rendet, ennél fogva nem is követel magyarázatot a létük, s mélyreható gazdaságszerkezeti megoldást sem.

Egy határral keletebbre az arány már nem ilyen “kedvező”. A Balkán, Románia, Ukrajna polgárosult rétegei vékonyabbak és éretlenebbek annál, hogy velük és rájuk simán fel lehetne építeni a szilárd tőkés társadalmat, annak politikai és gazdasági mechanizmusát. A paraszti hagyományokban rekedt rétegeik pedig sokkal népesebbek, semmint hogy emezek képesek lehetnének őket elviselhető szinten megtámogatni. Az ő számukra s a tőlük keletebbre lévők számára már semmiképp nem járható az az út, amelyik pusztán a piaci mechanizmusok és a hozzájuk szükséges infrastruktúrák kiépítése révén reméli a tőkés átalakulást megalapozni és végbevinni az államszocialista társadalom maradványain.

 

A szakszervezeti nézőpont egyoldalúsága

 

A szakszervezetek ma már egyértelműen a proletársorból kiemelkedettek érdekvédelmi szervezetei, azokéi tehát, akik bizton felhasználhatók az új, intenzifikálódó tőkés vállalkozásokban. Az a Szocialista Párt, amelyik az ő helyzetük alapján, az ő érdekeik szerint tájékozódik és dönt, nem juthat el a hagyománykötött és a tőkés gazdaság peremére szorult rétegek helyzetének megértéséhez és megoldásához. Ezért nem tud hosszú távra megfelelő kormányzati programot sem alkotni. A két réteg rövidtávú érdekei elég nyilvánvalóan ellentétesek, a foglalkoztatásban lévők minden igyekezetükkel azon vannak, hogy jövedelmüket növeljék. A bérköltségek növekedése viszont már rövid távon is szűkíti a foglalkoztatást, hosszabb távon pedig arra sarkallja a beruházókat, hogy műszaki megoldásokkal váltsák ki az eleven munkát, így növelve a termelést és vállalkozói jövedelmüket.

A szakszervezeti szemléletnek szinte lehetetlen felemelkednie azokhoz a távlatokhoz, amelyekben ezek az érdekellentétek feloldódnának, illetve feloldhatók. Még a hosszú távú munkanélküliek csoportjának érdekeit is csak kelletlenül vállalják fel – ha vállalják egyáltalán –, pedig ez a kiszorulóknak csak a legpolgárosultabb és viszonylag csekély létszámú osztaga. Az egyéb, tőkés foglalkoztatáson kívüliek érdekvédelmére és politikai reprezentációjára pedig a szakszervezeti intézményi forma teljesen alkalmatlan, hiszen az mindenestől a benne tömörülő munkavállalóknak a munkaadó tulajdonosokkal való érdekellentétén alapul, és erre irányul működése. Azok viszont, akik csak a hagyományos formákban működő második gazdaságban jutnak megélhetéshez, a tőkés gazdaság egészével állnak ellentétben, s nem csupán a tőkés munkaadókkal. Ennek folytán nem is egyszerű érdekvédelemre van szükségük, hanem a tőke számára való alkalmatlanságuk megszüntetésére, feloldására.

 

Híd a hagyományos és a tőkés gazdaság között

 

Ez az ellentét – tőkés társadalmi keretek között – csak intézményes közvetítések révén oldható fel, olyan intézmények beiktatásával, amelyek egyik oldalon közösségelvűek, a másikon pedig szervesen illeszkednek a tőkés magántulajdon szabályrendjébe: szövetkezet, társulás, szomszédsági-cimborasági együttműködés, önkormányzati-községi gazdaság, családi-komasági vállalkozás, non-profit vállalkozás stb.

E sajátos intézmények kezdeményezéséhez, megszervezéséhez és működtetéséhez azonban erőteljes politikai cselekvőképesség kell, amivel maguk a hagyományos közösségek általában nem rendelkeznek.

Ha jobboldali szervezetek képviselik a hagyományos csoportok érdekeit, akkor a tulajdoni elem kerül a középpontba, ezen belül még mindig elsősorban a földtulajdon. Ennek következménye pedig óhatatlanul a nemzeti elzárkózás és a nemzeti-nemzetiségi konfliktusok kiélezése. A tőkés világpiacon való bentmaradás feltétele mellett inkább csak egy baloldali politikai szervezet, párt lenne képes reális megoldás felé elvezetni a hagyománykötött gazdasági érdekeket. Valószerűtlen, hogy a szocialista eszmekörön kívül megszerveződhetne olyan politikai erő, amelyik megértené, és magára vállalná a tőke tartományán kívül rekedtek, illetve peremére szorultak ügyét. Ámbár nem zárható ki, hogy a politikai centrum növekvő egységesülése folytán valamelyik mozgékony polgári alakulat megelőzi az opportunizmusba ragadó, nehézkes baloldalt.

Úgy gondolom, figyelmet érdemel az európai zöld mozgalmakban kristályosodó irányzat, amelyik a fenntartható fejlődés (Római Klub) gondolatköréből kiindulva, növekvő hangsúlyt követel a helyi, települési gazdaságszerveződéseknek. Igaz ugyan, hogy esetükben a követelés kiindulópontja a természeti környezettel való kapcsolat megbomlott egyensúlya, nem pedig a társadalmi csoportoké. Azonban innen indulva is eljutunk – méghozzá megkerülhetetlenül – a helyi népesség egészében való megélhetésének és autonómiájának ügyéhez. Erről közelítve pedig a teljes népesség körén belül hangsúlyt kap a hagyománykötött, ilyenképpen természet közelibb csoportok szerepe és sorsa.

Meg kell említenünk még a hagyományos egyházakat is. Transzcendentális horizontjuk ugyan kötelezné őket a hagyományokban megrekedtekkel való szolidaritásra, eszmeviláguk súlyos történelmi ellentmondásai azonban visszatartják, s a politikai jobbszárny felé sodorják őket.

Annak a jelentősége, hogy az MSZP, vagy bárki más, feltárja és magára vállalja a hagyománykötött rétegek politikai reprezentációját és megszervezését, nem csupán országos mérvű. A második gazdaság legitim átmeneti formáinak felderítésére és megalkotására valamennyi posztszocialista társadalomnak életbevágó szüksége van, nem is beszélve a Harmadik Világról. Ennek elérésére azonban a különböző országok esélyei korántsem egyenlők, erősen függenek a tőkeérett és a hagyománykötött rétegeknek az össznépességen belüli arányától. A hagyománykötöttség túlsúlya esetén – amint fentebb már érintettük – túl nagyok a nemzeti elzárkózás irányába terelő erők.

Nyilvánvaló, hogy a magyar mezőgazdaság és még inkább a falvak ügye tartós válságban van a fordulat óta egyfolytában. Gondjával azonban a politika szintjén senki nem foglalkozik érdeme szerint. A megoldás módozatai fel sem merülhetnek, mivel érdemi, történelmi távlatokba helyezett vizsgálata sem ment még végbe. A megoldó gondolat és tett nem várható nyugatról, az ő számukra ez nem belső kérdés (lásd fennebb: Gorz), hanem külkapcsolati. Nem a társadalmi és gazdasági szerkezet formálása, hanem csupán szociálpolitika.

Az elmaradott vidékek földindulása – lehetséges –, messze van. Szerencsés fordulat esetén el is maradhat, de morajlása felhallik a mélyből.

 

(1998. szeptember)

 

Néhány utólagos megjegyzés

 

Manapság a társadalmi továbbhaladás kapitalizmuson túlra vezető útját fürkészők figyelmét jobbára lekötik a tőkés szerveződés legfejlettebb elemei. Amikor azt keresik, hogy milyen lehet a poszt-kapitalista társadalom, arra kérdeznek rá: vajon hol találunk a jelenben olyasmit, ami annak kezdete lehetne, amit felnagyítva kivetíthetnénk a jövőbe. Bonyodalmak nélkül, egyenest kívánnának belépni a jövőbe – s ezzel alighanem már el is hibázták a dolgot.

Ha még nem akasztottuk teljesen szegre marxi-hegeli örökségünket, gyanakodnunk kell, hogy ennyire egysíkúan nem lehet megközelíteni a kérdést, bármilyen jogosnak is tűnik az a feltevés, hogy a legmagasabb rendű működésekből, a szellemi termelésből kell kibontakoznia a jövő társadalmi formáinak.

Miután végighaladtunk a fenti gondolatmeneten, kitűnik, hogy valami megkerülhetetlen akadály állja útját történelmi-politikai továbbhaladásunknak. Ameddig ezt el nem mozdítottuk, addig nem férhetünk hozzá egy újabb társadalom formáihoz. Hogy a kapitalizmuson túlra eljuthassunk, előbb menthetetlenül vissza kell térni ahhoz a történelmi útelágazáshoz, amelyiken a rendszer spontán fejlődése – ha nem is épp szánt-szándékkal, de túlfutott, ám ahová leláncolva hátramaradt a föld népességének nagyobbik fele.

Ez a cserbenhagyás nem egyszerűen morális, ámbár van ilyen oldala is (és onnan-való nézete is teljesen valóságos), az őket fogva tartó lánc minket is visszatart – legyen bár jó hosszúra eresztve.

 

Fejlődés és lemaradás táguló hasadéka

 

A fejlett tőkés világ jóléte nem pusztán saját termelési rendszerének hatalmas teljesítőképességén alapul, hanem azon a többlethasznon is, amit a prekapitalista állapotukban feltartóztatott, nyomorult népektől, rétegektől szív el folyamatosan. Az elszívó mechanizmus a külkereskedelem révén érvényesül. Megléte elég régóta ismert (Tocqeville, 1840), ütközik az uralkodó polgári közmeggyőződéssel, amit még A. Smith fogalmazott meg a “komparatív előnyök” elvében (1776, The Wealth of Nations), s amely mindmáig képes megnyugtatni a polgári lelkiismeretet. A XX. század első harmada óta ismét kutatók sorát foglalkoztatja a kérdés (mint kezdeményezőket, említsük meg Eli Heckschert és Bertil Ohlint, akik 1977-ben kaptak Nobel-díjat e tárgykörben végzett közös munkájukért; magyar részről pedig Török Ádámot, aki közvetlenül a rendszerváltás előtt kis kötetben kiválóan foglalta össze e tárgykör kérdéseit és irodalmát). Az elmaradottak a nemzetközi kereskedelem csatornáján keresztül szinte önkéntesen adóznak. A kereskedelem egyoldalú “szabadságának” fenntartásához ma már kevés erőszakra van szükség. Némi gazdasági nyomás, a tőke világhatalma időnként meglebegteti fenyegető erejét a szemük előtt, fejük felett, fegyelmezésükre ennyi is elég. A Harmadik világ akár a tárgyalótermekben, akár utcai tűntetéseken próbálja érdekeit hangoztatni, elutasítással találkozik – és sodródik a végső elkeseredés felé.

Láthatatlan csatorna és szivattyú rögzíti őket a múltban, a történelmi elmaradottságban, elszívódnak a többletek, s nem náluk, hanem a jóléti oldalon emésztődnek-halmozódnak fel. Az extenzív–intenzív váltás ezt a mechanizmust nemhogy megszüntette volna, hanem éppenséggel továbberősítette. A fejlett országok monopolhelyzetét az elmaradottakkal szemben szellemi termékeik rendszeres termelése mértéktelenül felerősítette. Ennek a kapcsolatnak a bizarr ellentmondása fűzi a legfejlettebb kapitalizmust is a továbbélő múlthoz, de odafűzi a világtársadalom jövőjét is, és odafűz minket is saját társadalmunk elmaradott rétegein keresztül. Jelenünkben és jövőnkben egyaránt.

 

A tőkefelhalmozás forrása és helyszíne

 

Ezt az ellentmondást az Eszmélet következetes olvasói ismerik, legfeljebb szövevényességét, minden világgazdasági aktusban való jelenlétét és bénító hatását nem tartják kellőképp számon.

Bérmunka nélkül nem tőke a termelőeszközökben felhalmozott értéktömeg, ámde döntő többleteit nem föltétlenül magából az általa alkalmazott bérmunkából, hanem elsősorban annak gyenge konkurenciájából szívja ki (ez volt Rosa Luxemburg nevezetes, bár mára meglehetősen feledésbe merült, nagy felismerése). Ugyanakkor azt a magunk bőrén tapasztaltuk (az államszocializmus bukásával), hogy a társadalmi termelőeszközök tőkés reprezentációja és önszabályozó szervezettsége nélkül nem működik a magasan fejlett technika újratermelési folyamata. Viszont a magántulajdonok hálózatába tagolódott össztőke társadalmiságát és emberiességét a piaci mechanizmusban működő “rejtett kéz” – hiába szerette volna A. Smith – nem képes biztosítani a magántulajdoni érdek, az “önző szenvedély” automatizmusával szemben.

A tőke mechanizmusát mozgásban tartó magánérdek csődbe viszi és megbénítja az elmaradott technikával és annak megfelelő munkaerővel felszerelt vállalatokat, sőt nemzetgazdaságokat is. Ezzel pedig hatalmas tömegeket zár ki a bérmunkából, ami nemcsak a megélhetésnek, hanem a további fejlődés lehetőségének is az uralkodó, egyedül szabatos formája a tőkés világgazdaságban. A nemzetközi segélyszervezetek ezt utólagosan nem képesek helyreigazítani. Ebből a csapdából csak a tulajdoni rendszer határain túllépve lehet kimenekülni.

Van-e ilyen kijárata a tőke rendszerének? Olyan, ahol a kilépők nem veszítik el a magánérdek dinamizmusát, de működtethetik az alacsony termelékenységű társadalmi munkát is?

Úgy gondolom ez ma döntő kérdés, erről kellene többet és mélyrehatóbban megtudni. A jövőhöz – a szabad szellemi termeléshez – csak a tulajdoni kérdésen áthatolva juthatunk majd el.

 

Az Eszmélet Baráti Körében lezajlott beszélgetés szerkesztett változatában Szalai Erzsébet ismerteti azonos című könyvének (Aula kiadó, Budapest, 2001) téziseit, melyekre Krausz Tamás és Szigeti Péter válaszol.

Beszélgetés Szalai Erzsébet azonos című könyvéről (Aula Kiadó, Budapest, 2001)

Elhangzott az Eszmélet Baráti Körben, 2001. március 4-én.

Résztvevők: Szalai Erzsébet, Krausz Tamás és Szigeti Péter

 

Szalai Erzsébet

Legelőször arról beszélnék, hogy mint baloldali, kritikai szociológus miért is foglalkozom elitkutatásokkal.

A rendszerváltás nem alulról, társadalmi mozgások által generált folyamat volt, hanem az államszocializmus méhében megszülető társadalmi ellenelitek megszerveződésének az eredménye. Ezért tizenkét évvel ezelőtt azt a hipotézist fogalmaztam meg, hogy a kialakuló új rendszer alapvonásait igen nagy mértékben a rendszerváltás során hatalomra került elitek fogják meghatározni. Mint marxista tradíciójú társadalomkutató, azt is feltételeztem, hogy ebben a folyamatban a gazdasági elit lesz a domináns, amely hosszabb távon meg fogja határozni a politikai és a kulturális elit mozgásterét is. Ezért a gazdasági elit módszeres, empirikus kutatásához kezdtem hozzá.

A magyarországi elitkutatások a gazdasági elitet nem a társadalom egészéhez való viszonyában vizsgálják, hanem főként azt a kérdést teszik csak fel, hogy honnan is rekrutálódik ez az elit. Vagyis e gazdasági­elitkutatások pontosan a legfontosabb kérdést, a hatalom kérdését nem firtatják. Számomra viszont ez volt a legfontosabb feladat, vagyis az egész problematikát a gazdasági elitnek a társadalmi szövetbe való sajátos beágyazottsága szempontjából igyekeztem vizsgálni. Kutatásaim során számos általam megfogalmazott kérdésre nem tudtam még választ adni, sokszor csak hipotéziseket fogalmazok meg – ezeket külön jeleztem.

Könyvem első részében a gazdasági elit főszereplőit – a késő-kádári technokráciát, az állami nagyvállalatok vezetőit, a külföldi befektetőket, a bankárokat, a hazai nagy magánvállalkozókat és a vezető gazdasági állami bürokráciát – mutatom be, majd egy külön rész foglalkozik a gazdasági és a politikai, valamint a gazdasági és a kulturális elit kapcsolatával. Ezt követi külön részként az elméleti tézisek és hipotézisek megfogalmazása. A következőkben röviden az utóbbiakat ismertetem.

Bevezetésképpen arra a különbségre fogok rávilágítani, amely Bourdieu tőkeelmélete és saját elméleti megközelítésem között fennáll. Ez a különbség igen nagyrészt az általunk vizsgált társadalmak különbözőségéből adódik. Bourdieu egy viszonylagos stabilitást mutató centrumország viszonyait elemezve fogalmazta meg elméletét, amelynek fókuszában a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének problémája áll. A társadalmi tőkék konvertálása nála igen hosszú folyamat, döntően egyik nemzedékről a másikra következik be. Magyarország viszont gazdaságilag nyitott félperiféria, amely a vizsgált időszakban gyökeres változásokon ment keresztül. A társadalmi tőkék – a gazdasági, a szociális és kulturális tőkék – egymásra való konvertálásához sokszor egy-két év is elegendő. Nem véletlen tehát, hogy – elsősorban Szelényi Iván nyomán – a legtöbb hazai elitkutató az elitek képződését ezekben a gyors konvertálási folyamatokban ragadja meg. Azt a szempontot azonban ők sem vizsgálják, hogy amelyek azok a nemzetállami kereteken kívüli tényezők, amelyek e folyamatok keretéül szolgálnak. Márpedig ezek megértése nélkül alapvető kérdésekre nem kaphatunk választ.

A nemzetállami kereteken kívüli legfőbb tényező: a globalizáció. Vizsgálnunk kell tehát a globalizáció és a belső elitképződések, az elitek tőkekonvertáló képessége és tőkéik értéke közötti összefüggést is. E gondolatmenet kifejtéséhez feltétlenül be kell vezetnünk a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra fogalmát. Ezt a pénzintézetek nemzetközi összefonódása, a világ legnagyobb gazdasági-pénzügyi centrumai és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, valamint a nagy multinacionális cégek vezető erői alkotják, amelyek felügyeletet gyakorolnak a jegybankok és a kormányok felett is.

Ezt az összefüggést az 1970-es évek közepétől értelmezhetjük. Magyarországnak az ekkortól erősödő nyugati eladósodása, adósságspirálba kerülése a reformgondolkodásban nem az államszocializmus demokratikus megreformálásának ígéretével fellépő társadalompolitikusok aktivizálódását, hanem a késő-kádári technokrácia (vagyis a hatalom sáncain belül feltörekvő új, nyugatos csoport) monetarista krémje (és szövetségesei, a demokratikus ellenzék és az újreformer értelmiség) megerősödését katalizálja.

A felgyorsuló külpiaci nyitás és a szuperstruktúra egyre erősödő elvárásai a folyamat kiteljesítésére a késő-kádári technokrácia kulturális, szociális és gazdasági tőkéinek értékét megnövelték, és megkönnyítették számára a három tőke egymással való konvertálását. A folyamat tetőpontja a késő-kádári technokrácia krémje által uralt szociálliberális kormányzat idejére, vagyis az 1994–1998 közötti időszakra esett.

Mi történt valójában? A politikai rendszerváltást követően a gazdasági eliten belül meggyengültek az addigi domináns főszereplők, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági hatalmi vákuumot eredményezett, amelynek bázisán a késő-kádári technokrácia, sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve és a szuperstruktúra elvárásainak megfelelően, a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzta, döntően a külföldi befektetők, kisebb részt a hazai nagyvállalkozók számára. Szimbolikus értelemben, hatalmi szempontból és a konkrét gazdasági javakat tekintve is. Sőt, a külföldi befektetők dominánssá tételével – legalábbis első látásra – a maga gazdasági tőkéit is veszélyeztette, hiszen korábbi vezető gazdasági pozícióját más szereplőknek adta át. Valójában a tőkeelemek cseréje valósult meg. (Ez a fogalom feltétlenül új Bourdieu elméletéhez képest.) A késő-kádári technokrácia krémje lemondott hazai gazdasági tőkéinek egy részéről, cserébe azért, hogy ő maga a nemzetközi gazdasági pénzügyi szuperstruktúra részévé válhasson (Bokros Lajos ma a Világbank igazgatója), és így hazai gazdasági tőkéit nemzetközi gazdasági tőkévé konvertálhassa.

Ebben a folyamatban a késő-kádári technokrácia leértékelte a munkaerő hozzá közvetlenül nem kapcsolódó részének tudástőkéjét – ez nem más, mint a munkaerő költségének leszorítása és a kis- és középvállalkozások diszpreferálása –, hogy így tegye vonzóvá ezt a munkaerőt a külföldi befektetők számára.

A tőkék és az erőforrások átszivattyúzása tágabb értelemben is végbement, mégpedig a gazdasági, politikai és kulturális elitek és a hozzájuk nem kapcsolódó társadalmi csoportok között, az előbbiek javára és az utóbbiak kárára. Miután a rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész kelet-közép-európai régió – számára a globalizációból fakadó nemzetközi erőviszonyokkal összefüggésben nem álltak rendelkezésre a kapitalista fejlődés beindításához klasszikusan szükséges és a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható, külső erőforrások (ráadásul a nemzeti termék 1997-ig gyakorlatilag zsugorodott), az elitek felhalmozását döntően belső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehetett csak biztosítani. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai a szociálliberális kormányzati ciklus alatt a középrétegek, 1998 után pedig a társadalom legszegényebb csoportjai voltak. A mégis csak megvalósuló (de a gazdaságpolitikai vezetés által nem diszponálható) külső tőkebevonás a multinacionális vállalatok tömeges becsalogatása révén valósult meg, mégpedig e szektor dominánssá válását eredményező mértékben.

Mindez nem eredeti tőkefelhalmozás, hanem eredeti tőkeátcsoportosítás. Fő jellemzője, hogy ebben a folyamatban – Rapoport kifejezésével élve – zéró összegű társadalmi játszma folyik – a társadalmi szereplők egyik csoportja csak más csoportok rovására bővítheti jövedelmeit, erőforrásait.

Vagyis ismét aktuálissá válik Marx kérdésfelvetése, miközben mint majd látni fogjuk, részben Max Weber megközelítését is megtarthatjuk.

A kizsákmányolás fogalmáról van szó. Ezt a fogalmat a mai nemzetközi irodalomban elsősorban az analitikus marxisták használják, és igyekeznek empirikusan – döntően a játékelmélet és a racionális választások elmélete alapján – verifikálni.

Wright szerint akkor beszélhetünk kizsákmányolásról, ha bizonyítható, hogy a gazdagok jóléte ok-okozatilag a szegények deprivációjától függ – a gazdagok azért gazdagok, mert a szegények szegények. Továbbá, a gazdagok jóléte a szegények munkájának eredményétől is függ – a gazdagok ilyen vagy olyan mechanizmusokon keresztül kisajátítják a szegények munkája gyümölcsének legalábbis egy részét. Ez a magyarországi eredeti tőkeátcsoportosítás folyamatában pontosan így történt.

A kizsákmányolás fogalmát – hangsúlyozottan a disztributív egyenlőtlenségek elemzésére – a baloldali liberális Kis János is használja. Kis egyik kiindulópontja, hogy a kizsákmányolás és az értéktöbblet-elsajátítás marxi fogalmi azonosítása kétséges. Majd az igazságosság problematikájával összekapcsolva kísérletet tesz a speciális és általános kizsákmányolás fogalmi tisztázására és elkülönítésére, miután – miközben – meggyőzően bizonyítja, hogy Marx a két fogalmat összemossa. Kis megkülönbözteti a speciális és általános kizsákmányolás esetét. Akkor beszél speciális kizsákmányolásról, ha a tőkések és munkások alkuereje a tőke javára kiegyenlítetlen. Márpedig a magyarországi újkapitalizmusban ez a helyzet. Más a helyzet az általános kizsákmányolással. Kis értelmezésének megfelelően (azt kissé átalakítva) akkor beszélhetünk általános kizsákmányolásról, ha felsejlenek a láthatáron olyan termékeny utópiák, amelyek alapjaiban tagadják a kapitalista alapviszonyokat (ezen belül például megkérdőjelezik a termelés szakadatlan növekedésének pozitív értékként való feltüntetését), és amelyeknek van számottevő társadalmi bázisuk.

Ilyen utópiák a nemzetközi civil társadalmi mozgalmak oldaláról mostanság kezdenek újból felsejleni – de ezek taglalásába itt nem tudok belemenni. Erről csupán annyit, hogy a válaszom összességében egyelőre bizonytalan.

A továbbiakban saját gondolatmenetemet ismertetem.

Rövid távon – vagy inkább egy adott pillanatban – relevánsnak tekintem a marxi munkaérték-elméleten alapuló értéktöbblet-elméletet, vagyis azt a tételt, hogy egyfelől minden tőke felhalmozott munka, másfelől a munkaerő egy olyan speciális áru, amely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb értéket képes előállítani. Ez az értéktöbblet, amelynek a tőkések részéről történő elsajátítását – egy adott pillanatot tekintve – magam is kizsákmányolásnak tekintem.

Ez azonban nem más, mint egy alapvetően konfliktuselméleti megközelítésen alapuló logika. Gondolkodásunkból azonban nem iktathatjuk ki a hosszabb távra tekintő, funkcionalista nézőpontot sem. Ezen elméleti attitűd alapján nézve egyrészt egy bővülő gazdaságnak felhalmozási szükséglete is van (amire persze lehetne azt mondani, hogy az ehhez szükséges erőforrásokat a munkások is elkülönítenék az értéktöbbletből). Másrészt és főként: az államszocializmus gyakorlatából tudjuk, hogy hosszabb távon hova vezet az erőforrások újraelosztásának az a gyakorlata, amely ellentétes a történelmileg a tőke által reprezentált, a tőke által kikényszerített hatékonysági kritériumokkal (a minimális ráfordításokkal maximális eredmény elérésének elvével). Nem vezetett máshoz, mint az erőforrások, javak szűkített újratermeléséhez. A tőke értéktöbbletből való részesedéssel történő “jutalmazása” a társadalmi termelésben fontos funkciót tölt be (bizonyos mértékben függetlenül attól is, hogy igazságos-e vagy sem): a tőke “részesítése” az értéktöbbletből az erőforrások hatékony elosztásának motorja, vagyis abban a szélső esetben is így van ez, amikor a tőkés nem fejt ki effektív munkát, csak “szelvényvagdosó”. És azt figyelembe véve is, hogy a globalizációval növekvő tőkekoncentráció nyomán kialakuló óriásmonopóliumok korlátozzák azt a lehetőséget, hogy a tőkések profitmotivációja valóban képes legyen betölteni az erőforrások hatékony elosztásának “feladatát”.

De ha az értéktöbbletnek a tőkések által történő elsajátítása ilyen fontos funkciót tölt be a gazdasági növekedésben, akkor általános értelemben helyénvaló-e egy olyan értéktelített fogalommal illetni, mint a kizsákmányolás? Ezt a kérdést gondolkodásom jelen szakaszában (mint arra már utaltam), nem tudom határozottan megválaszolni. Amit bizton állíthatunk: mind az analitikus marxisták definíciója alapján, mind a speciális kizsákmányolás fogalmi keretébe helyezkedve, a magyarországi újkapitalizmus kizsákmányoló társadalomnak tekinthető.

De vajon a kizsákmányolás alapja a tőke képviselőinek tisztán hatalmi helyzete vagy a tulajdonjogok koncentrálása? És visszatérve kiinduló kérdésünkhöz: a tőke körül összpontosuló elitek osztályt alkotnak-e?

Az osztályok képzése az osztályozás problémáját veti fel. Osztályozni a társadalomtudományban annyit tesz, mint egymáshoz hasonló és másoktól különböző társadalmi szereplőket különböző fogalmi kategóriák alá sorolni. Osztályból tehát nem csak akkor van mindig legalábbis egynél több, ha ezek antagonisztikus viszonyban vannak egymással, hanem akkor is, ha a társadalmi szereplők csoportjai adott szempontokból határozottan különböznek egymástól. Ugyanakkor, miközben az antagonizmus nem szükséges feltétel, az osztályok képzésének csak akkor van értelme, ha az ábrázolt különbségekhez határozott társadalmi funkció kapcsolható. A magyarországi újkapitalizmusban, empirikus tapasztalataim szerint, a hatalmon lévők elkülönült fogalmi kezelése releváns, ugyanakkor a munkaerejüket áruba bocsátók közötti nagy differenciálódás valamint az individualizálódás, az egyéni, atomizált érdekérvényesítés dominanciája következtében a társadalom többi szereplőjét nem tudjuk olyan kategóriá(k)ba sorolni, amely(ek)hez határozott funkció kapcsolható.

A magyarországi újkapitalizmushoz vezető konkrét elitcserét az államszocializmus belső ellentmondásainak felhalmozódása mellett a nemzetközi nagytőkének a munkával szembeni korlátlan előrenyomulása “idézte elő”. Vagyis alapvetően tőke–munka viszony állt mögötte – de nem osztályharc. Sőt, a “munka”-oldal éppen, az osztályharc hiánya – szervezetlensége vagy gyenge szervezettsége – okán nem volt képes effektív ellenállást kifejteni.

E gondolatmenet alapján tehát arra a következtetésre jutottam, hogy a magyarországi újkapitalizmus viszonyainak elemzésénél el kell vetnünk az osztályelemzést, ami együtt jár azzal, hogy a hatalmon lévőket nem osztályként definiálom, miközben nem mondok le arról, hogy kizsákmányolóként tételezzem. Sőt, a kizsákmányolás egyik döntő alapja éppen a hatalmon lévőkkel szembeni társadalom atomizáltsága, pontosabban, gyenge strukturáltsága, szervezetlensége.

A hatalom tehát elitképződmény. Empirikus elemzésem és korábbi fejtegetéseim alapján, középpontjában a gazdasági elit áll, alfrakcióit pedig a gazdasági elit érdekeitől alapvetően eltérő alternatívákat nem felmutató parlamenti politikai pártok és a kulturális elit alkotják.

A hatalmon lévő gazdasági elit alapvetően a tulajdonjogok koncentrálása alapján különül el a társadalomtól. A hazai nagyvállalkozók szempontjából ez egyértelmű, a többi gazdasági elitcsoport esetében elsősorban a tulajdonjogok egyik döntő elemének, a rendelkezési jognak a koncentrálása alapján. A rendelkezési jog kategóriája pedig egyszerre tartalmazza a hatalom és a tulajdon mozzanatát.

Az a tétel, mely szerint a rendelkezési jog mint tulajdonjog kitüntetett szerepet játszik a gazdasági elit hatalmi pozíciójának megalapozásában, annak a további tételnek a megfogalmazásával jár, hogy bár a gazdasági elit és alfrakciói nem alkotnak osztályt, marxi értelemben a képződménynek vannak osztályvonásai. (Marx, mint tudjuk, a tulajdonviszonyoknak tulajdonított döntő jelentőséget az osztályok elkülönülésében.) De vannak osztályvonásai weberi értelemben is. Max Weber szerint, mint tudvalevő, az osztályok alapvetően a piaci mechanizmus működése révén formálódnak meg. Az 1990-es évek utolsó harmadától meginduló gazdasági növekedés azt bizonyítja, hogy a kialakult gazdasági elit teljesítményét “a piac” is visszaigazolja és tovább erősíti.

Ugyanakkor ez a hatalmi képződmény rendkívül megosztott: egy, a külföldi és hazai tulajdonú szektorok között húzódó választóvonal mentén elkülönülő, kettős gazdaság és kettős társadalom csúcsát alkotja. Ebből következően érdekellentétek tagolják, és egymástól elkülönült részei többé-kevésbé rendiesen is megszerveződnek.

Mindazonáltal a hatalmi képződmény különböző csoportjainak vannak közös érdekei. Ezek közül a legfontosabb a munkaerő árának leszorítása, a munkavállalók jogainak korlátozása és szervezkedéseik visszaszorítása.

Korábbi munkámban az államszocializmus kifejlett szakaszának hatalmi szerkezetét, elsősorban Max Weber fogalomalkotása alapján, osztályvonásokkal rendelkező rendként tételeztem. Az államszocializmus hatalmi szerkezetéről (amelynek főszereplői a felső pártvezetés, a technokrácia és a nagyvállalati vezetők) kimutattam, hogy tagjait egyfelől közös éthosz, értékrendszer, magatartás és az informális különalkuk integrálta közösségiség jellemzi, amelyet a párt éthosza és bürokráciája teremt meg és termel újra (rendiség), másfelől azonban e hatalmi szerkezethez tartozó gazdasági, hatalmi centrumoknak – a nagyvállalatoknak, pontosabban azok vezetőinek – a pozíciója a politikaiak mellett gazdasági tényezőkkel is magyarázható, összefüggésben azzal, hogy e centrumok teljesítményét, kivívott státusát egy gyengén működő piaci mechanizmus is visszajelzi és megerősíti (osztályvonás).

E hatalmi szerkezet ugyanakkor nem csupán weberi, de marxi értelemben is mutat osztályvonásokat: a hatalmon lévő rend – ahogyan a hatalmi szerkezetet elneveztem – kollektíve birtokolja a szinte teljes tulajdonjogokat. (Ez a tulajdonviszony diffúz és pillanatnyi, állandó küzdelmet indukál, amelynek célja minél több jog megszerzése és minél több felelősség elhárítása.)

A hatalmon lévő renddel szemben, döntően az informális, atomizált érdekérvényesítés dominanciájából következően, a társadalom méhében nem szerveződik meg más osztály vagy rend. (Ezért van az, hogy a “tőke” és a “munka” viszonyát a tőke javára és a munka rovására mutatkozó kiegyenlítettség, egyensúlyhiány jellemzi.)

Ez a hatalmi szerkezet a rendszerváltás folyamatában felbomlik, és egy belsőleg tagoltabb és a piaci mechanizmus nyíltabb működése következtében erősebb osztályvonásokkal rendelkező hatalmi konglomerátumnak adja át a helyét. Lényegi vonásaiban mindazonáltal mutat folytonosságot, mely folytonosság egyik döntő tényezője – mint láttuk – a késő-kádári technokrácia folyamatos és sajátos társadalmi szerepvállalása. A hatalmi szerkezet neve kissé bonyolult lesz: belsőleg rendiesen tagolt, osztályvonásokkal rendelkező hatalmi elit (a továbbiakban röviden: hatalmi elit).

A társadalom méhében az újkapitalizmusban sem alakulnak ki osztályok vagy rendek – mindazonáltal a hatalmi elit gyenge módon strukturálja a társadalmat. Sőt, az osztályok vagy rendek kialakulását éppen ez a gyenge strukturáló hatás korlátozza.

A társadalmi struktúrára vonatkozó, alábbi fejtegetéseim az adott irányú empirikus kutatások hiányában jórészt hipotézisek.

A hatalmi elit alatt a társadalomban egyrészt laza halmazt képező középrétegek vannak jelen. Ez a halmaz sokszínű és eltérő érdekeltségű rétegekből áll. Másrészt jelen vannak azok is, akik ebből a körből is kirekesztődnek. Ők a társadalom alsó részét képezik.

Megkülönböztethetők egymástól azok a középrétegek, amelyek a hatalmi elithez kapcsolódnak, és azok, amelyek nem. Az előbbiek – munkavállalóként az ő érdekeltségeikben vagy szervezeteikben foglalkoztatottak – alkotják a középrétegek egy részét. Ők két alrétegre oszlanak. Azokra, akik külföldi tulajdonú szektorokban, és azokra, akik a hazai gazdasági elit szférájában tevékenykednek. A középrétegek másik rétege – akik nem kapcsolódnak a hatalmi elithez – belülről szintén tovább strukturált. Egyik alrétegét az önálló egzisztenciával rendelkező társadalmi szereplők – például közép- és kisvállalkozók, vagyonos inaktívak –, másik alrétegét azok a beosztott, de magasan képzett állami alkalmazottak jelentik, akik nem tartoznak az első réteghez.

Nem tartoznak a középrétegekhez – a társadalom alsó részét képezik – a nem a hatalmi elithez kapcsolódó és nem magasan kvalifikált állami alkalmazottak, a szintén nem a hatalmi elithez kapcsolódó, nem magasan kvalifikált egyéb munkavállalók (például kisvállalkozók szak- vagy segédmunkás alkalmazottai) és az önálló egzisztenciával nem rendelkező inaktívak.

E modellben sajátos az értelmiségi foglalkozásúak helyzete. Az értelmiség egyik rétege – mint kulturális elit – közvetlenül a hatalmi elit része, további rétege “megoszlik” a középrétegek különböző rétegei között. Más hagyományos társadalmi csoportokat is keresztbe metsz a vázolt struktúra, ám ennek taglalásába most nem tudok belemenni.

A középrétegek általában kettős helyzetűek. Például: a munkavállalókat alkalmazó kis- és középvállalkozók – az előbbiek kiszolgáltatott helyzetéből következően – egyfelől speciális kizsákmányolók, másfelől azonban a hatalmi elithez tartozó gazdasági szereplőkhöz való viszonyukban speciális kizsákmányoltak. A gazdasági elit domináns csoportjai az állami redisztribúcióban előnyt élveznek velük szemben, ami részben nem más, mint az általuk megtermelt értéktöbblet egy részének elszivattyúzása.

Egyértelmű viszont az alsó társadalmi rétegek alávetett helyzete, nagyobbik részének erős speciális kizsákmányolása.

Befejezésképpen a gazdaság és társadalom kettős szerkezetéről fejtek ki néhány, az idő rövidsége miatt igen rövid gondolatot. A kettős szerkezet lényege: szemben áll egymással egy, a nyugati piacokhoz kötődő, külföldi dominanciájú, koncentrált tulajdonosi és szervezeti struktúra, nyugati termelésszervezési modell és életstílus, illetve egy döntően a belső piachoz kapcsolódó, hazai dominanciájú, dekoncentráltabb tulajdonosi és szervezeti struktúrájú, rendies, paternalista vonásokat felmutató termelésszervezési modell s egy erre ráépülő életstílus. A két szféra között a meglévő jövedelemegyenlőtlenségek által jelzettnél mélyebb különbségekről van szó. Mélyebb kettészakadást jelent az eltérő termelésszervezési modell, és még inkább a két szférán belüli érdekérvényesítési metódusok különbsége, elsősorban a részérdekek artikuláltsága és az alku szabályozottsága szempontjából – vagyis kulturális szempontból. A két szféra közül egyértelműen a külföldi tulajdonú szektor a domináns, amit az is jelez, hogy a külföldi szektor az állami redisztribúción keresztül folyamatosan jövedelmeket szivattyúz át önmaga számára a hazai tulajdonú szektorból.

A kettős szerkezet a magyar kapitalizmus kibontakozásától, a XIX. század második felétől kezdve (az államszocializmus egy rövid időszakát kivéve, amikor is átmenetileg egy felemás, de masszív középosztály jött létre) történelmi kontinuitást mutat. A kontinuitás alapvető oka – Erdei Ferenc és Szűcs Jenő gondolatmenetét követve –, hogy Magyarországon, az ország sajátos helyzetéből adódóan, soha nem volt lehetőség és idő arra, hogy a domináns gazdasági és társadalomszervezési formákat egy szerves fejlődés nyomán a társadalom méhéből elinduló folyamatok vajúdják ki. Ezért az uralkodó gazdasági és társadalomszervezési formákat döntően mindig felülről és kívülről ható hatalmi hatások hozták létre. Paradox módon azonban ez is egy sajátos szervesség: a kettős szerkezet átöröklődésének, átörökítésének szervessége. Ugyanakkor a mai kettős szerkezet jellemzői számos ponton különböznek a korábbiaktól. Összességében: míg a gazdasági szerkezet szegregáltabb, a társadalomszerkezet valószínűleg kevésbé az, mint a korábbi kettős szerkezetekben, ugyanakkor a társadalom összességében individualizáltabb. Másként megközelítve: a társadalmi csoportok kisebb távolságban vannak egymástól, mint a korábbi kapitalizmusokban, de a csoportok, a belső kohéziót tekintve, egyre kevésbé tekinthetők valóban csoportoknak.

 

Krausz Tamás

Szalai Erzsébet könyvének vitája a magyar intellektuális baloldal számára megkerülhetetlen. A vitatott problémakör ugyanis, amelyben nemcsak szakértők vesznek részt, hisz’ én magam sem vagyok sem szociológus, sem közgazdász, felvet olyan általános elméleti és politikai kérdéseket is, amelyek szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthatnak. Ezért szeretnék néhány megjegyzést fűzni a nagy szakmai erudícióval készült munkához.

Ez a könyv az első, amely a rendszerváltás utáni magyar társadalom újrastrukturálódásának néhány alapkérdését összefüggésben vizsgálja a “globalizáció” újnak tetsző folyamataival. A vitára bocsátott munka tehát kétségtelenül úttörő jelentőségű. Elsőnek mutatja meg széles empirikus anyag tükrében, hogy miképpen jött létre az új gazdasági elit, milyen a szociális eredete, kikből áll ez a 3-4000 fős új társadalmi csoport, amely a rendszerváltás legsajátabb szüleménye és “nyertese”, amelynek felhalmozási mohósága meglepi a naiv olvasót. E réteg kulturális és szellemi arculatáról is képet kapunk. Noha ez az “arculat” enyhén szólva nem vonzó, de ez tárgyilagos elemzésként tárul elénk, amennyiben interjúk keretei között, maguk a szóban forgó elit képviselői nyilatkoznak és mutatják be saját magukat.

Nyilvánvaló, hogy ez az új gazdasági elit sem az osztálytudatosság, sem az erkölcsi arculat tekintetében nem emlékeztet nyugat-európai “osztálysorsosaira”, hiszen a magyar uralkodó elit a vagyonát a magyar állami vagyon kisajátításával szerezte az utolsó 12 évben, mit sem törődve azzal, hogy a magyar munkásság négy évtizedes munkájának eredményét tulajdonították el, leszorítva a kisajátított osztály millióinak életszínvonalát a létminimum szintjére, megszüntetve 1,7 millió munkahelyet.

A könyv ugyanakkor azt is megmutatja, hogy az új gazdasági elit megformálódása milyen viszonyban állt a globalizációs folyamattal, a külföldi tőkével, a multinacionális tőkés társaságokkal. Mint tudjuk, e viszonyt megterhelte a hazai elit versenyképtelensége, vagy ami részben ugyanaz, “képtelensége” az ún. világpiaci alkalmazkodásra, noha ebben az értelemben sem homogén ez az elit. Itt kínálkozik egy történeti jellegű megjegyzés. A “nemzeti burzsoázia”, amely Nyugaton a XIX. század tipikus jelensége volt, a neoliberális globalizáció korszakában nem jön létre most sem Kelet-Európában. Valami olyasféle társadalmi csoport jöhet csak létre, amely már nem uralkodhat önállóan nemzeti burzsoáziaként, mert a piacok, a gazdasági erőforrások és a társadalmi termelés döntő része a multinacionális társaságok, a külföldi tőke ellenőrzése alatt áll. Ez is oka annak, hogy a kapitalizmus szerte Kelet-Európában mint valami misztifikált idegen jelenik meg. Ettől függetlenül az elit “nemzetkritikai” szárnya természetesen szilárdan és megalkuvás nélkül kitart a kapitalizmus mellett, de azt “magyarítani” kívánja (ez vezet a xenofóbia különböző jelenségeihez).

Szalai Erzsébet a maga elemzésében elkerüli a csurkista-orbánista csapdát, vagyis a szélsőjobboldali globalizációkritika útvesztőit, bár korábban opponensei megvádolták ilyesfajta “kilengésekkel” (pl. Inotai vagy Csillag szerint Szalai csurkista), ám ezeket a vádakat, azt hiszem, a neoliberális globalizáció igen sápadt ideológiai visszfényének tekinthetjük csupán. Az ilyen gondolkodásmód mindenfajta baloldali kritikai diskurzust kizár, marginalizál, hogy önmagával szemben csak egy szélsőjobboldali alternatívát tételezhessen föl.

Erzsi tisztában van vele, hogy az új gazdasági elit nem szemben áll a multinacionális tőkével, hanem éppenséggel függésben van tőle, “féltékenyen” tekint rá, egyszerre gyűlöli és imádja. Szalai mint baloldali (mondhatjuk – ha még van értelme a megjelölésnek – szociáldemokrata) gondolkodó, az alapvető társadalmi-gazdasági ellentmondást természetesen nem a nemzeti és a multinacionális tőke között húzza meg, mint oly sokan a szociálliberális táborban, hanem a helyi, illetve a nemzetközi munkatársadalom és a nemzetközi tőke között.

Ám, ha – általában szólva – igaz az a marxista állítás, hogy a globalizáció alapvető ellentmondása a munka-tőke ellentmondásán kívül nem elemezhető, akkor Szalai Erzsébet könyvének kétségtelenül vannak elméletileg-módszertanilag nem teljesen végigvitt megoldásai.

A kiváló szociológus saját módszerét és elméletét Marx, Mills, Weber, Bourdieu örökségéből keveri ki. Módszertani értelemben tudatosan “eklektikus” a mű, tehát nem lehet valamiféle hibáról beszélni, amikor szóvá tesszük Marx “kiegészítését”. Ám a marxi metodológia immanens sajátosságainál fogva ellenáll mindenfajta “kiegészítésnek”, nem tűr meg önmagán belül más logikát, csak saját magából fejleszthető, vagyis egy olyan kapitalizmuselemzésből, amely mint “szükségszerűséget” feltételezi a kapitalizmus meghaladásának szocialista-közösségi módját. A marxi módszer ellenáll minden olyan megfontolásnak, amely a tőkés piacgazdaságot apologetikus módon “ésszerű” szisztémának fogja föl. Marxnál a piacgazdaság keretei, a kapitalista profittermelés keretei között nem folyhat humanista jellegű gazdálkodás, a marxi fogalomrendszer belsőleg összefüggő és az egyes fogalmak (árutermelés, munka, munkabér, kizsákmányolás, értéktöbblet stb.) meghatározott “helyi értékkel” rendelkeznek, ezért csak olyan “kiegészítést” bír el, amely a marxi osztályelmélet, a kizsákmányolás marxi elméletének stb. alapján keletkezett.

Ezt a problémát szeretném egy példán keresztül illusztrálni. Mint közismert, Marx a munka és tőke ellentétére építi a maga osztályelméletét, ha viszont tagadjuk az osztályelméletet és annak helyére, mint Szalai Erzsébet teszi, az elitelméletet állítjuk, akkor Marxot teljesen “legyengítjük”, éppen a marxi örökség lényegétől “szabadulunk meg”. Marx ugyanis az osztályokról nem szociológusként vagy politikusként gondolkodik, hanem közgazdászként és filozófusként. A vita az osztályok létéről oly régi, mint maga a kapitalizmus. A szociáldemokrácián belül a vita Bernstein óta tart (ha eltekintünk az “előtörténettől”). Önmagában az a tény, hogy a burzsoá (polgári) osztály kulturálisan, politikailag és persze gazdaságilag is kitermeli a maga elitjét, amely működteti vagy vezérli magát a tőkerendszert, egyebek között azt jelenti, hogy a tőke uralmát minden időben fent kell tartani egy amorf, többnyire szervezetlen, a kapitalizmus manipulációs technikáinak évszázadok óta kitett tömeg (több milliárd ember) fölött. A “bérből és fizetésből élők” (magyarán, bérmunkások) társadalmából valamiképpen ki kell sajtolni az értéktöbbletet. Ám ha burzsoázia létezik, a bérmunkások osztálya pedig nem létezik – amint Szalai Erzsébet koncepciójából kiviláglik –, olyan ellentmondás jön létre, amely megoldhatatlan problémákat szül mind az elmélet, mind a politika terén. Akkor kiket, milyen társadalmi csoportokat képvisel és védelmez baloldali tudósként Szalai Erzsébet, ha nem a “proletariátust”? Itt a régi kérdés: ki a történelem “adekvát szubjektuma”, ha nem a tulajdon-nélküliek osztálya (legyen ennek az osztálynak bármilyen bonyolult a szerkezete)? Erre a kérdésre nincs világos válasz. Új helyzet, régi kérdések…

Történelmileg ritka pillanat persze, hogy ez a rendkívül “vegyes tömeg” (munkásosztály) Tanzániában és Oroszországban, Angliában és Magyarországon egyidőben átalakuljon olyan szervezett osztállyá, amelyről József Attila még úgy nyilatkozott, hogy “vasba öltözött”. Sőt, a centrum-régió munkásosztálya mindig más volt, mint a perifériáé, s még Oroszországon belül is jellemző volt a proletariátus legkülönbözőbb történeti és szociológiai formáinak egymás mellett élése. De a nagy forradalmak története egyesítette a proletariátus különböző történeti formáit és szociológiai rétegeit. Igaz, történelmi értelemben csak pillanatokra. A XX. század egész tapasztalata azt mutatja, hogy a burzsoázia – éppen a “globalizációnak” hála – sokkal homogénebb és nemzetközibb politikai, kulturális és szociológiai értelemben, mint a munkásosztály. Sőt, miután a 80-as években a tőke megerősítette pozícióit az egész világon, a munkásosztály fokozatosan lekerült a “napirendről”. Leírták, mintha sose létezett volna, pedig pontosan tudjuk, hogy a munkásosztály – miután részben a tőkésosztály “kreatúrája” – a tőkés rendszer belső munkamegosztási szisztémájának átalakulásától függően szociológiailag gyakran átstruktúrálódott, csak a XX. században legalább háromszor. Szellemi-politikai síkon még törékenyebb ez a társadalmi tömeg, még kiszolgáltatottabb a tőkének. Természetesen mindezt Szalai is tudja, de nála az empirikusan létező munkás, a munkavállaló a maga konkrét termelési feltételeivel inkább atomizált individuumként létezik, mint valóságosan. Ám “gazdaságfilozófiailag” a “munka társadalma” éppen úgy létezik, mint 150 évvel ezelőtt, más eszközökkel, más életfeltételekkel megáldva. Szociológiai széttagoltságával is összefügg, hogy a gazdasági értelemben felfogott nemzetállam felbomlása sem integrálja a munkásosztályt olyan nemzetközi osztállyá, mint a tőkésosztályt, sőt, a nemzetállami felbomlás magának a nemzeti munkásosztályok felbomlásának, újrastruktúrálódásának része.

Hogyan is lehetne “internacionalista” a munkásosztály, amikor a neoliberális világrendben, a tőke szabad áramlásának világában a munkaerő talán helyhez kötöttebb, mint a XX. század gazdaságilag prosperáló “keynesianus” évtizedeiben. Azt is tudjuk, hogy ha a tőkét nem korlátozzák – nemcsak szimbolikus értelemben mondom –, akkor fasizmussá degenerálja a kapitalizmust, és benne a munkásosztály igen nagy tömegeit is prostituálja. Másfelől a munkásosztály létezésének “elismerése” nem igazolja annak misztifikációját, különösen nem a kádárista elit ideológiai munkásmitológiájának tükrében. A szocialista célokat felvető forradalmak, mindenekelőtt az orosz forradalom, olyan ún. államszocialista rendszerekbe mentek át, amelyek a munkásosztályt (a proletariátust) a hatalom, a bürokrácia eszközévé degradálták, megfosztva így az osztályt az osztályjellegű, azaz az öntevékenységre épülő cselekvéstől (aminek okairól itt szintén nem eshet szó). E problémával tisztában vagyunk csaknem száz éve, amióta Lukács tudatosította a munkásság és a “hozzárendelt tudat” közötti ellentmondást, amelyet Kautsky és Lenin nyomán a szociáldemokrata vagy a kommunista párt “oldott meg”. Ez az ellentmondás is hozzájárult az államszocialista rendszer bukásához. Ám e tapasztalatok alapján azt mondani, hogy ez az osztály objektíve nem létezik, elméletileg nem tartható. A terminológiai vita érdektelen. A vita tétje másutt rejlik. Ha a munkásosztályt termelőosztálynak nevezik vagy a bérmunkások osztályának, az nem változtatja meg a dolgok valódi állását. Ha nincs munkásosztály, akkor a neoliberalizmus teljesítményét abszolutizáljuk, hiszen a gépi nagyiparhoz kötődő munkásosztály felszámolódását azonosítjuk magának a munkásosztálynak a felszámolódásával, miközben a XX. század utolsó harmadában szétbomlott nagyipari munkásság újrastruktúrálódása éppen napjainkban megy végbe, aminek empirikus elemzése Kelet-Európában még éppen csak elkezdődött.

Ezzel összefüggésben jegyezném meg végül, hogy mit jelentett a magyar munkásosztály politikai “halála” a rendszerváltás folyamatában az akkor szerveződő “új baloldal” számára. Ez a könyvön részben túlmutató vitakérdés: vajon létrejöhetett volna-e a rendszerváltás nyomán egy más típusú kapitalizmus Magyarországon, alakulhatott volna-e másképpen a privatizáció története? (Lásd erről Mocsáry József tanulmányát az Eszmélet 52. számában.) A válasz egyértelmű nem, hiszen mindazt, ami történt, rendkívül erős nemzetközi és helyi érdekek határozták meg, amelyekről Szalai Erzsébet könyve igen sokat mond. Az 1989-es önigazgatói baloldal (Baloldali Alternatíva Egyesülés, Eszmélet, dolgozói tulajdonosok szervezetei, az 1990-es munkástanácsok az “MDF-es árulásig” stb.) erkölcsileg kínálta az egyetlen elfogadható alternatívát a bukott államszocializmussal és a felemelkedő újkapitalizmussal szemben, ám annak objektív történelmi felhajtóereje az államszocializmus bukásával nem erősödött meg, hanem még inkább csökkent. Ezt az erkölcsi alternatívát az újkapitalizmus oly erőteljesen söpörte ki, ahogyan azt csak nagyon súlyos érdekek következtében szokás megtenni. Még a rendszer hivatalos ünnepéből, 1956-ból is kitörölték a munkástanácsoknak még az emlékét is… Ezen a ponton megjegyzéseimet felfüggesztem, mert csak úgy burjánoznak a problémák, jelezvén egyúttal Szalai Erzsébet könyvének kitűnő érdemeit.

 

Szigeti Péter

Engedjék meg, hogy bírálatomat két részre bontsam: természetesen dicsérő és kritikai jellegű összetevőkről egyaránt lesz szó.

Először, szeretnék még néhány gondolatot kifejteni ennek a nagyon értékes könyvnek a jelentőségéről, olyasmit, ami nem vagy nem kellő nyomatékkal hangzott el. Ez egy olyan kitűnő, tematikájában gazdaságszociológiai elemzés, amilyen eddig még nem készült. Nagyfokú problémaérzékenység jellemzi, és képes a magyar társadalom alapvető folyamatainak – igazolt, fogalmilag és az alkalmazott módszertan szempontjából is végiggondolt, az elméletalkotás, a hipotézis és az ötlet között különbséget tenni tudó, árnyalt – bemutatására. Tehát végtelenül érdemes tanulmányoznia ezt a könyvet annak, aki tudomást akar szerezni a honi valóság állásáról. Arról, hogy a gazdasági, politikai és kulturális elit és tőkekonverziói hogyan alakították társadalmunk szerkezetét; milyen annak a kulturális elitnek a szocializációja, amely a liberalizmus direkt apológiájához vezetett; hogyan működtetik azt a kultúrafinanszírozási mechanizmust, amely piacosította a kultúrát, de azért arra maradt (ítélő)ereje, hogy bizonyos szereplőket kompenzáljon piaci veszteségeikért, vagy éppen kijelölje a rendszer tabu témáit.

Ugyanakkor azt gondolom, olyan korlátai is vannak e műnek, amelyek eminensen a szociológiai, gazdaságszociológiai elemzésből következnek. Ha élne, valószínűleg Max Webernek tetszene a legjobban, aki műfajában maga is ilyen gazdaságszociológiára törekedett. Szalai Erzsébetet én személyében is nagyon kedvelem, viszont ettől függetlenül, igyekszem elég radikális kritikákat is mondani, mert tudom, hogy örülni fog ennek, képes ugyanis megérteni, sőt, válaszai is lesznek (talán nem mindenre, vagy nem egyforma meggyőző erővel). Azt gondolom, hogy Erzsi a kritikai szociológiának abba a vonulatába tartozik, amely – ahogy maga is mondja – részben marxi indíttatású. Azt azonban ugyanakkor nem mondanám, hogy a marxi gazdaság-, társadalom- és politikaelmélet – összefüggésbe hozva természetesen a születése óta eltelt másfél évszázad fejleményeivel, gondolok itt Antonio Gramsci­nak, Poulantzasnak stb. az osztálykoncepciójára – összeegyeztethető lenne a társadalom azon elitelméleti felfogásával, melyet Szalai is képvisel, s amelyet Pierre Bourdieu a tőkefajták elméletére támaszkodva fejt ki. Sokoldalúan szeretném majd ezt a tézist bizonyítani, megerősítve, hogy ettől még kritikai szociológiáról nagyon is szó lehet, csak nem marxi, horkheimeri alapozású kritikai társadalomelméletről. A nagy, értékelésbeli problémák ténylegesen itt vannak.

Szalai Erzsébet azt mondja – és itt nehéz szakkérdésekbe kell belemenni –, hogy ugyan létezik a sajátos, speciális kizsákmányolás, de az általános kizsákmányolás elismeréséhez hozzátartozna egy egyenlőségen alapuló társadalomkép vagy utópia is, ami mellett már nem tenné le a garasát. Az a levezetése közelebb hozza a problémát, amikor a játékelmélettel szólva kifejti, hogy mit ért zéró összegű és pozitív végösszegű játszmán. Ugyanis amikor zéró összegű játszma van, akkor van kizsákmányolás, mert csak egymástól, csak egymás terhére nyerhetnek a résztvevő felek. Ilyen a magyarországi újkapitalizmus. Ha azonban pozitív összegű a játszma, azaz mind a két fél nyer, a tőkések és a munkások is, abban az esetben felvetődik, hogy immáron ne konfliktuselméletileg dramatizáljuk a tényt, ahogy ezt Marx Károly és bizonyos frankfurtiak tették, hanem funkcionális elemzéssel kell kiegészíteni a konfliktuselméleti megközelítést. Nevezetesen azzal, hogy a többletmunka feletti rendelkezésben melyik a hatékonyabb: a magántőke vagy az államszocializmus. Szalai Erzsi válasza erre az – s tudom, hogy korábban hétszáz oldalas könyvet is írt erről, de ha háromezer-hétszáz oldalasat írt volna, engem akkor sem győzne meg, mert én Jerzy Wiatr, Winicjusz Narojek, Konrád–Szelényi stb. alapján a racionális redisztribúcióval jellemezném e társadalmakat –, tehát Szalai Erzsi válasza erre az, hogy az államszocializmus irracionális redisztribúciót végez a többletmunka felett, a kapitalizmus viszont a magánrendelkezéssel, úgymond, racionálisan és hatékonyan végzi el ezt az allokációs funkciót.

Itt végig kell gondolni azt is, hogy bővített újratermelési folyamat persze van a kapitalizmusban, de egyfelől milyen szükségleti rendszert termel újra, hogyan erősíti meg a magántulajdon és a piaci kapcsolatok rendszerén keresztül az elidegenedett szükségleteknek azon körét, amelyeket Szalai Erzsi se nagyon szeret. Tehát bizonyos következményekben egyetértünk, csak a magyarázatban válunk el egymástól. Hozzáteszem, a mai magyar társadalom egy része – a bevásárlóközpontok fogyasztóképes közönsége – azért ezt eléggé szereti. Másfelől, a tőkés osztály (és szolgái, lakájai, biztonsági magánszemélyzete stb., akik a gazdájuk profitjának növelésével azonosulnak) személyes és luxus fogyasztása sem hanyagolható el, még ha e problémával Henryk Grossmann óta komolyan – ökonómusok – kevesen foglalkoztak is. (Azért jegyezzük meg, hogy Giovanni Arrighi, a centrum polgárság “oligarchikus gazdagságáról” írva, elég jól jellemzi a helyzetet). A frankfurtiak és a marxi elmélet, velem együtt, ott közös nevezőn van, hogy a kapitalizmusban a részrendszerek racionalitása az egész irracionalitásába torkollik. Szalai viszont ezt a minősítő tételt nem osztja akkor, amikor azt állítja, hogy a fejlett kapitalizmusban a bővített újratermelési folyamat hordozója a magántulajdonosok profitesélyekhez igazodó tőkeallokációja, és ez az a funkcionális mozzanat, amellyel a konfliktuselméletet szerinte korrigálni kell. Tehát ez az egyik komoly vitánk.

A másik pedig egy nagyon súlyos módszertani kérdés – de itt megint erények is vannak, nemcsak gyengeségek –, hogy Szalai empirikusan ellenőrizni akar bizonyos összefüggéseket, fogalomhasználatot, tulajdonképpen azt mondanám, hogy a politökonómiai elemzésnek egyfajta szociologizálásával. A frankfurti iskola is erre tett kísérletet a “cseregazdaság” fogalmának szociológiai kibontásával, nagyrészt Weber hatására, s a játékelmélet egy újabb ilyen kísérlet, amely bizonyos meggyőző és szemléletes magyarázatok mellett, igen súlyos elméleti tévedésekkel jár.

A következő problémáról van itt szó. Arról, hogy miért nem lehet a politökonómiai elemzést, az értékfolyamatok elemzését átírni a pozitív meg a negatív végösszegű játszmába. Természetesen azért, mert az ökonómiai szféra immanens elemzése legyengül ott és abban a pillanatban, ahol szociológiailag magatartásokat akarnak vizsgálni, empirikus összefüggéseket keresnek. Ettől még értékes ez a vizsgálat, valamilyen értelemben Szalainál nem is vész el, de legyengül ez a dolog. Lukáccsal szólva azt mondanám, hogy a gazdaság ontológiai elsőbbsége nem megkerülhető: a túlsúlyos mozzanat és az ontológiai elsőbbség nem ugyanaz. Az, hogy az emberek társadalmi cselekvésében, a társadalmi és politikai harcokban, a politikában a túlsúlyos mozzanat szerepére mi tesz szert, az egyszer így van, másszor úgy, ami viszont nem változtat azon, hogy az ökonómiai szféra újratermelési folyamatát, strukturális meghatározottságát politökonómiai elemzéssel kell elvégezni, és ebből következik az osztályok problémája. Nem pedig egyetlen empirikus adottság, mert nagyon sokféle empirikus adottság felelhet meg a munkamegosztás és a foglalkoztatási struktúra változásai, átalakulása következtében annak a teoretikus pozíciónak, ami az osztályelméletben meghúzódik (termelőeszköz-tulajdonos és nem-tulajdonos, tőke és bérmunka reflexiós viszonya, az újratermelés-elosztás-fogyasztás specifikus karaktere stb.) Ez a kritika pedig ott folytatódik, hogy veszteség nélkül nem írható át a szociológiába az ökonómiai szféra. Nekem ez a tézisem, s itt a frankfurtiakkal sem osztozom, s végképp nem a játékelmélettel. Szalaival kapcsolatban ezért azt mondanám, hogy nagyon sok szempontból – ha nem azokat az osztályelmélet-kritériumokat venné, amiket vett, akkor tulajdonképpen – csak annyit kellene csinálni a munkájával, hogy a vizsgált elitet és az elitcsoportokat – részhalmazként – beilleszti a polgárság kategóriájába. Nem láttam olyan társadalmat, ahol ne lennének olyan értelemben vett elitek, hogy vannak döntéshozók, vannak szellemileg magasan kvalifikáltak, akik – ahogy azt L. Schapiro mondja az elit egyik definíciójában – kiválasztják a saját útjukat, s ezzel a társadalom egészét érintő döntéseket hoznak. Ez az elitfogalom, amit Szalai is használ – ilyen értelemben pedig mindig vannak elitek –, noha már itt megjegyzem: a tömegek passzív, akarattalan és szellemtelen létezése e tétel olyan komplementere, amely már nem tartható. Sokféle csoport van, a csoportok azonban rétegeket alkotnak, és a rétegek osztályok rétegeit képezik. Tehát az, hogy a munka és a tőke egymást kölcsönösen feltételezi, és ez egy pozitív és negatív pólus strukturális viszonya, amihez az eredeti tőkefelhalmozás – vagy ebben a Magyarországra vonatkozó elméletben, az eredeti tőkeátcsoportosítás – vezet, ugyanaz az eredmény. (Arról, hogy felhalmozásnak vagy átcsoportosításnak nevezzük, megint lehetne beszélni, de most nem ezt kell előtérbe állítani). Fontosabb az az összefüggés, hogy attól, hogy van ipari burzsoázia, kereskedő burzsoázia, pénzburzsoázia, kisburzsoázia, nagyburzsoázia, földbirtokos osztályok stb., ezek ugyanazon burzsoáziának a különböző rétegei, és ugyanígy vannak csoportjaik is. Erzsi azt írja, hogy az osztályfogalom – osztályozás kérdése. Hát nem osztályozás kérdése. Az osztályozás annyi, hogy bármilyen tulajdonságát veszem egy jelenségnek, aszerint osztályokat képezek. Az osztályozás ilyen értelemben természetesen lehetséges és megáll, csak nem a marxi nívón, ahol elméletalkotásról – egy jelenség újratermelődése és fejlődése belső törvényszerűségeinek egységes alapról való magyarázatáról – van szó, s nem pusztán klasszifikációról. Az elitnek is egyetlen tulajdonság a kritériuma: akik a társadalom egészét érintő döntéseket hoznak – kik hoznak, kik nem hoznak, máris van két osztályom. Nem ez az osztályelmélet, mert az valóban elmélet és nem egykritériumos osztályozás. Nem egy mennyiségi vagy minőségi kritérium, vagy egy minőségi kritérium mennyiség szerinti, mérték szerinti meghatározása, hanem az osztályelmélet az, hogy egységes alapról magyarázok gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokat. A marxi osztályelméletnek ez a státusa.

Még azt kell hozzátennem, hogy ebben az osztályelméletben a munkamegosztásos változó kritérium mellett konstans kritérium a tulajdonhoz való viszony, ami értékviszony és elsajátítási viszony, de nem azonos a tulajdon jogi kifejeződésével, ahogy – teszem azt – Kis János alkupozícióvá írja át a dolgot, s ekként elemzi, teljes egészében eljogiasítva e társadalmi viszonyt Az alkupozíció kontraktualista, jogi, szociológiai tartalmú fogalom, nem pedig ökonómiai – rögtön el van tehát rontva a dolog. Úgyhogy ebben a redukcióban nem kell osztoznunk. Ott viszont hadd értsünk nagyon is egyet – ezért hangsúlyozom, hogy Erzsi vizsgálódásaiban mindig, a kritika mellett, nagyon sok pozitívumot is találok –, hogy az analitikus marxisták éppolyan nagyságrendű hibát visznek az elemzésbe, mint Kis János, ha azt hiszik, hogy értékfolyamatok nélkül lehet kizsákmányolásról beszélni – játékelméleti modellezéssel. Nem, ennek a dolognak az érték- és az értéktöbblet-termelés a lényege, ha ezt elvetem, akkor természetesen már nem lesz közöm a marxi kritikai elmélethez. Szalai tudja, hogy az értékelméletet Marx értéktöbblet-elméletté fejlesztette, hogy nem szubjektivista, marginalista, s hogy egyfelől minden tőke felhalmozott munka, másfelől pedig a munkaerő olyan speciális áru, amely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb értéket képes előállítani. Ez a tőkések által elsajátított értéktöbblet.

Itt az a kiegészítés megteendő, hogy az osztály gazdasági, filozófiai és társadalmi fogalma és az empirikus mérhetőség bonyolult problémái mellett, Szalai számára ott van a vízválasztó, hogy mindennek ellenére azért nem osztálytársadalom a magyar társadalom, mert a munkatársadalom nem megszervezett. Valóban, nálunk a munkatársadalom kevéssé, alacsony fokon megszervezett, osztály önmagában és nem osztály önmagáért. Tehát ha a magánvaló és a magáértvaló osztály megkülönböztetését, az “Ansichsein” és a “Fürsichsein” különbségét bevezetjük – amely a hegeli-marxi dialektikában bármilyen jelenségnek a kifejletlen és a kifejlett formáját jelölheti –, akkor nem vész el a munkatársadalom, mint Szalai érvelésében, csak politikumát tekintve alacsony érdekérvényesítési, filozófiai szinten nézve alacsony önmegvalósítási képességről tesz tanúbizonyságot. A marxi totalitás egyidejűleg ökonómiai, szociológiai, politikai és filozófiai összetevőjű – az osztályfogalomban pedig különösen az, hiszen egy osztály különössége hordozza a társadalmi forma domináns jellemzőit. A polgárság különössége bír általános érvényűséggel a mai világrendszerben, és helyi színekkel, Magyarországon is. Ugyanazt a tényt – a munkatársadalom magánvalósága – másképp minősítjük, mert más elméleti keretbe illesztjük, ebben áll az értékelésbeli vita közöttünk. Szalai elit-, én osztályelméleti keretbe.

Végül hadd tegyek még egy ellenvetést. Immanuel Wallerstein azt mutatta be, hogy igen, a centrum nemzetállamai szintjén, szociológiai értelemben csökken, eltűnik a munkásosztály, viszont a világgazdaság szintjén nagyon is lokalizálható, empirikus realitás. Ezt figyelembe véve, már csak Magyarországot kell elhelyeznünk a világgazdaság félperifériáján, és rögtön meg fogjuk látni a munkatársadalomnak azt az ellentmondásos helyzetét, amiről a legjobban, legtöbbet Szalai Erzsébet monográfiájából tudunk meg. Csak éppen a lokalizálását másképp kellene elvégezni ahhoz, hogy ne vesszen el a munkatársadalom mint negatív pólus, a tőkéhez képest. Döntő módszertani kérdés, hogy elit, réteg és osztály nem egymástól elválasztott, hanem egymással összefüggő jelenségek. Itthonra térve: ragyogó szociológiai elemzéseket, eseménytörténeti összefüggéseket, interjúkat kapunk a késő-kádári technokráciáról, ragyogó elemzéseket kapunk arról, hogy ez hogyan függ össze a reformértelmiséggel meg a demokratikus ellenzékkel, csak éppen az nincs kimondva – de egyébként az anyagból egészen könnyen ki tudnám bontani –, hogy igen, ez a polgárság szerves értelmisége Magyarországon, ebből a három elitcsoportból rekrutálódtak a magánvállalkozás társadalmának húzó erői, ezek voltak a rendszerváltás mellett. Másik oldaláról: a polgárság értékrendjét, világlátását, normáit, szaktudományos felfogásait átvették, alkalmazták, adaptálták, és ott foglalnak helyet, ahol Szalai a kettős gazdaság és társadalom struktúrájában ragyogóan leírja – Erdei Ferenc egykori leleménye nyomán. Szegény Szűcs Jenőt már nem teljesen hoznám ide, mert ő azért egyfajta földrajziasított változatával vitte nemcsak tovább, hanem félre is ezt a plasztikus elméletet, bár a kulturális hagyományokkal bedolgozottan, amiben vannak részleges eredményei is. De amíg Erdei Ferenchez tényleg ragyogóan lehet kapcsolódni ma is, éppen azért, mert minden társadalmi alakulat több termelési módból és formából áll, és teljesen igaz az a történeti-szociológiai hatásmechanizmus, amely a szervetlenség szervességeként ragyogóan van bemutatva Erzsébetnél, addig más elitistákkal, szociológusokkal nem sok közösséget tudnék vállalni. Ők már olymértékben matematizálták méréseiket, hogy gyakran éppúgy nem tudják, mivel foglalkoznak, mint a matematikusok, akik tudományuk 113 ágát tartják nyilván az akadémiai klasszifikációban. Szalaival kapcsolatban ezt ellenpontként mondom el, mert nála mindig követhető a kutatási hipotézis, az empirikus bizonyítékok és a fogalmi általánosítás is. Kritikailag csak azt kell felmutatnom: nem látom, hogy a kettős gazdaság és társadalom struktúráját – amit egyébként a világrendszer-kutató iskola az egész harmadik világra ragyogóan alkalmaz – miért ne lehetne ugyanígy, az osztályelmélettel összekötötten, a magyar társadalomra alkalmazni. Tehát ha akarom, megteszem, ha nem akarom, nem teszem meg. Mindenesetre az empíria nem bújna ki itt sem az ilyen értelemben vett osztályelmélet kereteiből, hanem nagyon jól konkretizálható lenne.

Szalai igyekszik radikalizálni megoldásait, amikor az elitelmélet alkalmazása mellett azt hozza fel, hogy nem kialakult struktúrákat, viszonyokat, hanem egy levésben, átalakulásban lévő társadalomnál a szubjektív cselekvőket kell előtérbe állítani. Szerinte erre az elitelmélet az alkalmas pozíció, s nem a (strukturalista) osztályelmélet. Erre azt kell mondjam, hogy az elitizmus azért nem igazán alkalmas, mert mindig vannak tömegmozgások, most is voltak, 1989. június 16-án, azután Kádár János temetésén, majd a taxisblokádnál, vagy legújabban a Kossuth téren stb.

Az elitelmélet ott problematikus, amikor azt gondolja, hogy a társadalom egyszereplős, felülről vezérelt. Domináns gazdasági osztály persze van, ahogy Bourdieu mondja, vagy domináns elit, ahogy Szalai Erzsinél is szerepel, de ez nem változtat azon a tényen, hogy észre kell vennünk: az eliteknek, az osztály szerves értelmiségének, a nagy történelmi személyiségeknek (Hegelnél “intenzív individuumok”, szemben az extenzívekkel) megvan a szerepük, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az alulról jövő mozgások ne lennének hathatósak. Kölcsönhatás van közöttük. Szimmetrikus és aszimmetrikus – ami egy mozgó centrumú viszony-meghatározottság a társadalmi és politikai folyamatokban. Az elit felől, lefelé formálják meg a célokat, jelölik ki az eszközöket, hozzárendelik az ideológiákat, pártprogramokat, a tömegeknek pedig az energiája és a nyomása nélkülözhetetlen a folyamatok véghezviteléhez. Hogy a változások közepette kié a hatalom? – szociológiailag döntő kérdés. Ha behelyettesítem Szalai magyarázatával, akkor a könyve 22. oldalán szereplő 3900 ember, a gazdasági elit az, amely olyan domináns helyzetben volt, hogy az összes szerepet és struktúrát leoszthatta és leosztotta? Magam azt hiszem, nem erről volt szó, hanem a hazai és nemzetközi felül lévők és alul lévők erőviszonyainak hatásáról. Az elitelmélet tehát ab ovo durván téves társadalomelmélet, mert sematizálja, egytényezőssé teszi a történelmi folyamatot, megfosztja minden más szubjektumtól, holott az alul és a fölül lévők, uralkodó és elnyomott osztályok kölcsönhatásáról van szó. Azt gondolom például, hogy nem a magyar társadalom többségének objektív érdekei érvényesültek a rendszerváltással, hanem az egyharmadnyi kisebbségéi a kétharmad kárára, aszimmetrikusan, ami Szalai Erzsébet könyvében sokkal ragyogóbban van leírva, mint ahogy én most azt elmondtam.

Tehát nem lehet az elitelméletet és az osztályelméletet ezen alapok szempontjából sem közös nevezőre hozni. Sőt, amíg az “osztály és annak szerves értelmisége” koncepció számba tudja venni az elitek tényét is, addig fordítva, az elitelméletbe nem fér bele az osztályproblematika. Következésképpen a tulajdonviszonyok és a jelenségek, események társadalmi-történelmi forma-meghatározottsága sem. Épp ezért kevesebb magyarázó erővel bíró, alacsonyabb bizonyítottsági fokú társadalom- és történelemmagyarázatot adó pozíció, mint a neomarxizmusé.

Ami az értékfolyamatokat és a kizsákmányolás-fogalom alkalmazhatóságát illeti, beszélnem kell még egy fontos mozzanatról. Mert egy pontot, ugye, érintettem már, azt, hogy a funkcionális nézőpontot, a többletmunka feletti rendelkezést vizsgálni kell: a marxista szocializmusnak az a kritériuma, hogy a társadalom rendelkezzen saját többletmunkája felett. Ennek eddig egy társadalmi rend sem tett maradéktalanul eleget, az államszocializmus sem, mert nem érvényesült a tervezés feletti demokratikus ellenőrzés, ami nagymértékben növelhette volna e rendszerek legitimitását. Mindazonáltal azt gondolom, hogy az államszocializmus inkább a Konrád–Szelényi-féle racionális redisztribúciónak és nem az irracionálisnak az esete. Tudniillik, a közepes fejlettség talaján éppen az igazolódott be, hogy nem voltak versenyképtelenebbek, mint pandantjaik, a közepesen fejlett tőkés országok. Legyőzni erről az alapról nem lehetett a fejlett centrumkapitalizmust – ilyen értelemben szükségszerű volt az átmenet, de hogy ezt megcsinálják, ahhoz az kellett, hogy a mechanizmusreformból tulajdonreform legyen és privatizáció, és nem tudom, hogy a civil társadalom Szalainál sokat felhozott ellenállása ezen mit változtat. Persze helyes, hogy demokrataként ma is igyekszik az ember, hogy legyen hatékony társadalmi kontroll, csak itt arra kell felhívnom a figyelmet, hogy a civil társadalom része a Hayek-társaság is, ahol Bokros Lajos magyarázza el azt, hogy mit kell(ene) értenünk szolidaritáson… Tehát ilyen értelemben attól az illúziótól óvnék, hogy a civil társadalmat eloldjuk osztály- és rétegkötöttségeitől, mert akkor csalfa távlatvesztés keletkezhet.

A hátralévő nehéz kérdés az, hogy miért nem tetszik a játékelméleti átírás. A zéró összegű játszma, tehát ahol egymás ellen játszanak a felek, az egyik nyeresége a másik veszteségét jelenti, s megfordítva is, teljes egészében alkalmas az abszolút értéktöbblet-termelés leírására (amelynek formái: a gyermekmunka, a munkanap meghosszabbítása, azonosan teljesített munkaidőért alacsonyabb bér – ekkor is a többletmunka nő a szükséges munka terhére). A relatív értéktöbblet-termelés pozitív végösszegű játszma, a polgári társadalom legkifejlettebb formája, a szervezett kapitalizmus jóléti államaiban ez volt a normál forma, s többnyire valóban pozitív végösszegű játszma zajlott. De ettől ez még kapitalizmus volt, kizsákmányolással. Tudniillik a relatív értéktöbblet-termelés lehetővé teszi, hogy a munkaerő reprodukciós színvonala és a profit egyidejűleg is nőjön. Azon az egyszerű alapon, hogy ha a munkaerőt reprodukáló iparágak termelékenysége felülmúlja az átlagos ipari termelékenységet, akkor természetesen mindkettő nőhet. Ez a közgazdasági tartalma, ami eltűnik a játékelmélettel. Hozzáteszem: a mai Magyarországon is van, aki nem negatív, hanem pozitív végösszegű játszmára játszik, de lényegesen kevesebben. Elméletileg hallatlanul fontos, hogy azt ne gondoljuk, a tőkés termelési mód meghaladja önmagát a pozitív végösszegű játszmával. Viszont aktuális célként jó lenne, ha a negatív végösszegűből pozitív végösszegű játszma válna, amihez nem nélkülözhető a szakszervezeti nyomás sem. (A munkaerő reprodukciós színvonalába ugyanis mindig belejátszik a politikai harc, nemcsak a történelmi-kulturális adottságok és nemcsak az ún. munkaerő-piaci kereslet-kínálat). Tehát itt egyetértek Erzsi bizonyos demokratikus reformoknak irányt szabó mondanivalójával.

Viszont függetlenül attól, hogy mi, kutatók mit szeretnénk, sajnos az már aligha mehetne, hogy egy ilyen megreformált kapitalizmussal visszatérjünk a polgári nemzetállam legmagasabb formájához, a szervezett kapitalizmus keynesiánus jóléti államához. Mert hiszen a tőkekoncentrációval és centralizációval éppen a transznacionális vállalatok uralma, a globalizációs folyamat vette ki a talajt a polgári nemzetállam alól, s váltotta ki azt a demokrácia-deficitet, amelyet valószínűleg csak nemzetközi színtéren és együttműködéssel lehetne akár csak mérsékelni is stb. Ha ezt értjük nemzetközi civil társadalmon, akkor egyet is érthetünk. Vigyázni kell – valóban nincs romantikus antikapitalista visszaút. A globalizáció “szuperstruktúráját” – a terminológia Szalai egyik leleménye –, amihez elitjeink egy része oly szívesen csatlakozott, a saját szintjén lehetne és kellene ellensúlyozni.

 

Szalai Erzsébet

Nagyon örülök a magvas és értékes bírálatnak, amely sok új gondolatra fog inspirálni későbbi munkám során.

Legelőször arra reflektálnék, amit Szigeti Péter mondott, vagyis hogy a nemzetközi erőviszonyok választották ki a gazdasági elitet alkotó négyezer embert. (A négyezer ember a végállapot – valójában becslés.) A fő tézisem most is az, hogy a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra jelölte ki az államszocializmuson belül azokat a társadalmi elleneliteket, amelyek a rendszerváltást belülről végrehajtották. Itt semmiféle ellentmondás nincs közöttünk.

Krausz Tamás “eklektikára” vonatkozó bírálatát nem fogadom el: hangsúlyozottan nem eklektikus, hanem új elméletet igyekszem alkotni, amely mint minden hasonló, több előd elméleteinek elemeiből is építkezik, így legalábbis rá kellene mutatni az ezen elemek közötti kibékíthetetlen ellentmondásokra.

Amit Tamás a múlt század végi vitákról említ, hogy társadalmai osztálytársadalmak-e, van-e munkásosztály – nagyon jónak tartom, hogy ezt felvetette. Ehhez annyit szeretnék hozzátenni, hogy korábbi munkáimban (de ebben a munkámban is) leírom azt, hogy én a régi rendszerben, az államszocializmusban sem beszélek munkásosztályról. Empirikus tapasztalataim szerint (és mások leírásai szerint is) az államszocializmusban a munkavállalók alapvető alkukapcsolata a feletteseikkel való individuális, atomizált alkumechanizmus volt. A közösségi kezdeményezések csökevényesen voltak jelen. Amennyiben közösségi kezdeményezés volt, azokat nagyon keményen letörte a fennálló politikai hatalom. Ezért ha az osztálytársadalom egyik fontos ismérvének tekintem azt, hogy valamiféle szerveződése legyen a benne lévő rétegeknek, de legalábbis valamilyen meghatározható, közös érdeke, akkor az államszocializmus munkásságát sem tudom munkásosztálynak tekinteni. Már csak azért sem, mert korábbi munkáim alapján is arra jutottam, hogy például az államszocializmuson belül megvalósuló piaci reformok kérdésében a munkavállalók alapvetően megosztottak voltak, egyeseknek érdekük volt a piaci reformok kiteljesítése, másoknak pedig határozottan érdekeikkel ellentétes. Tehát alapvető érdekellentét volt az államszocialista munkásságon belül. Ezért is úgy fogalmazok, hogy van kontinuitás az államszocialista és a jelenlegi hatalmi berendezkedés között: a jelenlegit és a régi hatalmi berendezkedést is osztályvonásokkal rendelkező rendként tételezem. Ebben a munkámban azt állítom, hogy ez a mostani hatalmi elit megosztottabb, mint amilyen a korábbi elit volt, és a piaci mechanizmusok nyíltabb működése következtében osztályvonásai is jóval erősebbek, mint az államszocializmusban.

Tamás azt is megkérdezi, hogy ha nem ismerem el a munkásosztály létét, akkor vajon kit, kiket képviselek baloldaliként. Válaszom: mindazokat, akik munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és persze azokat is, akiknek még ez sem adatott meg. És akiket azért is tudnak a gazdasági elitek az ismert módon kizsákmányolni, mert rétegeik helyzete rendkívül differenciált, összességükben pedig egyelőre egyre atomizáltabbak, amiben a médiumok agymosó-gépezetének is döntő szerepe van.

Ami azt illeti, hogy a hazai tőke a külföldi tőke “függelékeként” létezik, ha ezen az értendő, hogy a hazai tőke csak annyiban lehet jelen, amennyiben ez nem ütközik alapvetően a multik érdekeivel, akkor ezt így el tudom fogadni. Viszont más szempontból a magyar gazdaságnak éppen az az egyik nagy problémája, hogy ma már valójában nem tekinthető nemzetgazdaságnak – több szempontból sem. Egyrészt a hazai és külföldi szektor között nincs gyakorlatilag semmiféle vertikális integráció; nincs termelési kapcsolat a hazai és a külföldi szektorok között. Másrészt a külföldi szektor egyes alanyai (az egyes multinacionális vállalatok) sem kapcsolódnak vertikálisan egymáshoz: semmi köze a svéd Ericssonnak az amerikai IBM-hez, semmiféle termelési kapcsolat nincs közöttük. Itt tehát a külföldi szektor is atomizált egységekből áll össze. Ehhez még azt is hozzáteszem, hogy a zömmel külföldi tulajdonban lévő bankok gyakorlatilag alig hitelezik a magyar lakosságot és a magyar vállalkozói szférát – fő funkciójuk a multik folyószámla-hiteleinek intézése.

A kizsákmányolással kapcsolatban egyszerre kívánok mindkettőtöknek válaszolni. Továbbra is tartom azt az álláspontot, amelyet kifejtettem. Fő kérdés, hogy van-e általános kizsákmányolás abban az értelemben, ahogy én használom. Erre azért nem tudok válaszolni, mert változatlanul az a kiindulópontom, hogy ameddig nincs egy intellektuálisan jól leírható vízió arról, hogy mi az, ami a profitmotívumot helyettesíteni tudja – egyáltalán, kell-e a profitmotívumot helyettesíteni –, addig ez a kérdés megválaszolhatatlan. Amíg ebben nem látunk tisztábban, addig problematikusnak tartom a profitmotiváció és értéktöbblet-elsajátítás jelenlétét önmagában kizsákmányolásnak tekinteni.

 

Szigeti Péter

Itt nem ez a probléma. Mert ha a többlet felett úgy rendelkezik, hogy elfogyasztja luxuscikkekre, akkor elesik az a funkcionális érved, hogy a profitot a termelési folyamatba visszaforgatja. A könyv azt mutatja ki, hogy statisztikailag nem lehet mérni azt, hogy a profit milyen hányadát fogyasztja el a tőkésosztály, mennyi megy a tőkés személyes fogyasztására. Azt mondod, hogy a profitmotivációval működő gazdaság hatékonyabb, mint az államszocializmus. Hát nem hatékonyabb.

 

Szalai Erzsébet

A profitmotívum funkcionálásának az erőforrások allokációjára gyakorolt hatása független attól, hogy a tőkés elfogyasztja-e a profitot vagy beruházza. Egyszerűen arról van szó, hogy eddig még – az államszocializmus tapasztalataiból kiindulva – nem találtak ki jobb módszert a világtörténelemben arra, hogy a tőkét allokálják, mint a profitráták alapján történő tőkeallokáció. Egy korábbi, hasonló terjedelmű és jellegű könyvemben kimutattam azt, hogy az államszocializmusban a hatékony területekről szisztematikusan elvonták az erőforrásokat, és a nem hatékony területek felé áramoltatták. (A hatalom legfőbb birtokosa, a párt- és állami bürokrácia tette ezt.) Ennek az lett a következménye, hogy a gazdaság érzékennyé vált a túlelosztásra, és ennek nagy fokú eladósodás lett az eredménye. Tehát az államszocialista gazdaság a profitmotívum kikapcsolása miatt hajlamos az erőforrások újraelosztására, amit csak külföldi hitelekkel lehet finanszírozni, ami viszont előbb-utóbb felborítja az egész rendszert, és az ismert következményekhez vezet… El tudom képzelni, hogy ha a legfejlettebb országokban győzött volna a szocializmus, akkor lehet, hogy más lett volna a helyzet. De miután a periférián győzött, ezért az adott tőkeallokációs mechanizmus tökéletesen kiszolgáltatottá tette a szocializmust a világkapitalizmus centrumainak. Ez matematikailag, történelmileg számomra bizonyított.

Fontos kérdés, hogy mindabból, amit könyvemben leírtam, milyen politikai következtetéseket vonok le. A legfontosabb politikai konzekvencia, hogy a régi, klasszikus munkásmozgalom hívószavaival a magyar munkavállalók nem szólíthatóak meg. Ennek történelmi okai vannak. Magyarországon, bár ma már rendkívül sok baloldali csoportocska létezik, eddig képtelenek voltak arra, hogy igazából megérintsék a társadalmat, igen, nagyrészt azért, mert nem volt és ma sincs árnyalt társadalomképük. Azoknak a helyzete, akik a munkaerejüket bocsátják áruba, rendkívül differenciált. Először is fel kell tárni ezt a differenciáltságot, nyílttá kell tenni, látnunk kell tehát, hogy milyen csoportok vannak. Ezt jelenleg még sem a magyar szociológia, sem a politológia, sem más tudomány nem tette meg. Fel kell tehát tárnunk ezt a tagoltságot, és utána meg kell találnunk azokat a közös érdekeket, amelyek a tagoltság ellenére mégis összekötik a munkavállalók különböző csoportjait. Tehát ha a szakszervezetek meg akarják közelíteni a munkavállalókat, akkor kell egyszer egy általános érdekmegfogalmazás, de emellett minden csoporthoz kell lenni sajátos, egyéni üzenetnek is. A másik alapvető politikai üzenet: a nemzetállamon belül igen csekély (bármilyen párt kerül is hatalomra) a helyi gazdaságpolitikai manőverezési lehetőség. És ezért kell a magyar baloldalnak a nemzetközi civil társadalmi mozgalmakhoz utat találnia. Például foglalkoznunk kell azzal a kérdéssel, hogyan látjuk azt, hogy a nemzetközi nagytőke csak úgy, adózás nélkül röpköd a világban. Mindenki fizet adót, csak a nemzetközi nagytőke nem fizet rendesen adót. Ezt a problémát egyetlen ország nem képes kezelni, mert abban a pillanatban, hogy azt mondjuk, elvesszük a kedvezményeteket, kivonul az országból, hatalmas munkanélküliséget váltva ki és gazdasági válságot idézve elő. A multik adózásának kérdését csak nemzetközi szinten lehet felvetni.

Azt mondjátok, hogy én több szektorú gazdaságot tartok kívánatosnak. Nem több szektorúra gondoltam, lehet, hogy egyszektorú lesz, lehet, hogy milliószektorú. Én egy olyan társadalmat képzelek el pozitív jövőképként, amelyikben állandóan több érték, paradigma van jelen, amelyek folyamatosan küzdenek egymással, és ezáltal időről időre egyensúlyba kerülhetnek.

 

Krausz Tamás

Azt hiszem, a vita minden résztvevőnek és hallgatónak adott valamilyen érdekes tapasztalatot. Én úgy vélem, ha az elméleti problémákat lefordítanánk a gyakorlat nyelvére, kevesebb volna a vitapont. Ugyanis Szalai Erzsi, amikor azt mondja, hogy ő azokat képviseli, akik “áruba bocsátják munkaerejüket”, akkor csak az a különbség, hogy én ezeket az embereket, Marx után szabadon, a bérmunkások osztályának, mások munkásosztálynak, esetleg proletariátusnak, megint mások munkásságnak stb. nevezik. A lényeg, hogy ezek a milliárdok valódi érdekeiket tekintve túlléphetnek a tőkés társadalmi forma keretein, egy alulról szerveződő közösségi társadalom kialakítása irányában. Ők alkotják az emberiség abszolút többségét – de még nem “ütött a tőkés osztály végórája”.

Az "Új Gazdasággal" kapcsolatban inkább mítoszok, semmint valóságos összefüggések uralják a közvéleményt. Valójában az új informatikai iparágak nem tették a deregulációt szükségessé, és egy politikai irányváltás gyökeresen megváltoztathatná az informatikai újdonságok megvalósításának módozatait.

Az 1950-es években a Szovjetunió deklarálta, hogy a komputerizáció a központi gazdasági tervezés győzelmét jelzi előre a decentralizált piacok felett. A számítógépek korábban elképzelhetetlen mennyiségű információ feldolgozását fogják lehetővé tenni a tervezők számára, akik így pontos előrejelzéseket végezhetnek, és lehetővé válik számukra a gazdasági folyamatok tervszerű irányítása. Egyes üzemek és regionális minisztériumok komputerizációjának sikere csak tovább növelte a szovjet vezetők önbizalmát a gazdaság egészének számítógépesíthetőségével kapcsolatban. A tengeren túl az amerikai vezetőket komolyan aggasztotta, hogy a szovjeteknek igazuk lehet abban: a szovjet gazdaság felzárkózóban van a nyugathoz, és a számítógépesítés be fogja bizonyítani a piacok idejétmúltságát.

A számítógéppel tervezett jövő szovjet víziója ostobának tűnhet manapság, azonban segít megvilágítani az úgynevezett “Új Gazdaság”-gal kapcsolatos szabadpiaci felhajtást. A szabadpiac hívei, nem kevésbé, mint a szovjet bürokraták, dédelgetett vágyaikat vetítik ki a technológiára magára. “A jövő nevében kérlek benneteket, az iparosodott világ kormányait, a hús és acél félelmetes óriásait – szól a cyberlibertárius John Perry Barlow –, a múlt képviselőit arra, hogy hagyjatok minket békén!” Az “Új Gazdaság” legfőbb hatása abban áll, hogy meggyőzte az embereket arról, az informatika és a számítógépes hálózatok idejétmúlttá teszik az állami szabályozást. Ez többé-kevésbé a szovjet álom fordítottja.

Napjainkban az “Új Gazdaság” szárnyalása már alábbhagyóban van. A csúcstechnológiai részvények árainak 2000 márciusát követő zuhanása után (a NASDAQ-index kevesebb, mint felére esett vissza egy éven belül) már csak kevesen hiszik, hogy a komputer- és online-iparágak részvényei a hirtelen meggazdagodás garanciái. A dotkom-milliomosok már nem a dicső jövő képviselői, és az “Új gazdaság” kijózanodott népszerűsítőinek el kellett fogadniuk, hogy a konjunktúraciklus fogalma nem vaskori relikvia. Ennek ellenére még napjaink recessziója idején is azt halljuk, hogy az állami szabályozás a “Régi Gazdaság” idejéből maradt őskövület.

Ezt a képtelen állítást három, alig vitatott mítosz támasztja alá. Elsőként az a hiedelem, hogy az információ a természeténél fogva ellenáll minden szabályozásnak. Másodszor az, hogy a hálózatokra épülő gazdaság számára kedvezőbbek a spontán piaci folyamatok, mint a lassú kormányzati bürokrácia. Harmadszor pedig az, hogy az új iparágak olyan mértékben globalizálták a gazdaságot, hogy azt a nemzeti kormányok többé nem tudják befolyásolni. Mindegyik állításban van egy csöppnyi igazság, de egyik sem vezet arra a következtetésre, hogy az állami szabályozás vagy lehetetlen, vagy nem kívánatos.

 

Első mítosz: az információáramlást a “szabad piacoknak” kell szabályozniuk, mert “az információnak szabadnak kell lennie”.

 

A szabadpiac hívei szem elől tévesztik az információs javakkal mint árucikkel kapcsolatos legkülönösebb dolgot: azt, hogy miután a kutatás és fejlesztés lezárul, az egységnyi termelésre jutó költség nagyon alacsony. Gondoljunk csak a szoftver- vagy gyógyszergyártó óriásokra! A Windows XP vagy Excel CD-re írása csak néhány centbe kerül. Az olyan digitalizált tulajdonnak, mint a különféle adatbázisok, elektronikus zenei fájlok (mint például a Napster-en található MP3-fájlok), vagy a jelszóval védett információ, lényegében nincs másolási költsége. Közgazdasági zsargonban ezeknek a javaknak a “határköltsége” nulla, vagy ahhoz közeli.

Az uralkodó neoklasszikus közgazdasági nézet szerint egy termék hatékony ára megegyezik a határköltségével. Ha alacsonyabb az ár, azok az emberek, akik a költségeinél alacsonyabbra értékelik a terméket, hajlandóak megvenni. Ha magasabb az ár, olyan emberek, akik a költségénél magasabbra értékelik a terméket, nem hajlandóak megvenni. Mindkét esetben a társadalom “nettó jóléti veszteséget” szenved el. A neoklasszikus állítás, hogy a kompetitív piacok hatékonyak, azzal a nézettel függ össze, hogy az ilyen piacok a hatékony ár felé nyomják az árakat. A zéró határköltségű cikkek azonban fejük tetejére állítják az ilyen érveket. A Berkeley Egyetemen tanító közgazdász, Brad DeLong szavaival “a láthatatlan kéz feltételezései semmivé válnak, amint a holnap informatikájára alkalmazzuk őket.”

Vegyük a hídvám analógiáját! Hidat drágán lehet építeni, de amint kész van, az újabb és újabb használók lényegében nem jelentenek újabb költséget. Ha az embereket ennél az elenyésző mértékű költségnél nagyobb összegű díj fizetésére kötelezik, jóléti veszteség jön létre (mivel bizonyos embereket, akiknek hasznuk származna a híd használatából, a hídvám mesterséges költsége megakadályoz a használatában). Még az uralkodó elméletet képviselő közgazdászoknak is el kell ismerniük, hogy a magánjellegű hídvám kevésbé hatékony módszere a hídépítés finanszírozásának, mint az általános adó. Ugyanez vonatkozik az olyan információs javakra, mint a digitális zenei fájlok. Például ha a zenekar tagjait és a hangmérnököket kifizetjük, a Metallica dalok előállításának költségeit nagyjából fedeztük, függetlenül attól, hogy egyetlen digitális hangfájlt hozunk létre ebből, vagy milliónyit. Ennélfogva ha az embereknek fizetniük kellene a fájlok letöltésekor, nettó jóléti veszteség jönne létre. “Még ha a gazdaságelmélet a piacok felé részrehajló is – vonja le a következtetést a közgazdász Michael Perelman –, a közgazdaságtan kritériumai szerint az információt nem lenne szabad magántulajdonként kezelni.”

A kanadai kormány ezt a logikát követve kismértékű adót vet ki hangfelvétel tárolására alkalmas eszközökre, mint például az írható CD-kre és nem műsoros kazettákra, s arra használja az adóbevételt, hogy olyan kanadai művészeket támogasson, akik azért esnek el bevételük egy részétől, mert az emberek ingyen rögzítik a felvételeiket. Németország más európai országokhoz hasonlóan megvizsgálja annak a lehetőségét, hogy díjkötelezettséget vezessen be számítógépek és más, hangfelvétel készítésére alkalmas berendezések értékesítése esetén. Az ebből befolyó bevételt lemeztársaságok között osztanák szét, hogy kompenzálják őket a jogdíjveszteségért, ami a szerzői jogvédelmet élvező zenék ingyenes letöltése miatt éri őket. Dean Baker, a Gazdaságpolitikai Intézet közgazdásza szerint ennek a módszernek jelentős előnyei vannak az információs “kalózok” elleni jogi eljárásokkal, vagy a másolást gátló mechanizmusok bevezetésével szemben. “Noha vannak problémák a Németországban kidolgozott rendszerrel – mondja Baker –, de még így is jelentős gazdasági előnyökhöz vezetne az Egyesült Államokban kidolgozás alatt álló rendszerekkel szemben. A hagyományos szerzői jogokhoz kapcsolódó “hatékonytalanság” rendkívül nagy az Internet korában.”

Maga az Internet sem a “szabad” piacok, hanem központi tervezés eredménye. A hidegháború kezdeti éveiben az Egyesült Államok védelmi minisztériuma olyan kommunikációs hálózatok létrehozásán fáradozott, amelyek egy nukleáris háborút is át tudnak vészelni. Ebben az időben csak a hadseregnek és a legnagyobb egyetemeknek voltak nagy teljesítményű számítógépeik, amelyeket a kutatók az ország minden részéből szerettek volna használni. A hálózati munka lehetővé tette volna a számukra, hogy dolgozzanak. A számítógépek közötti kommunikáció megteremtése érdekében a védelmi minisztérium finanszírozta a TCP/IP-nek nevezett kommunikációs szabványok kifejlesztését, amelyeket végül 1980-ban vezettek be.

Az amerikai védelmi minisztérium ezt követően ingyenesen bocsátotta a szabványt a nagyközönség rendelkezésére. Senkinek sem kell fizetnie azért, hogy ezeket a technikai protokollokat használja email küldésére, weblapok elhelyezésére vagy megnézésére. Az amerikai kormány jelentősen támogatta az ingyenes TCP/IP szabványok széleskörű elterjesztését az olyan európai magáncégek által kifejlesztett alternatív változatok ellenében, amelyek nem voltak hajlandóak az amerikai találmányokat átvenni. A Világháló főleg azért növekedett olyan gyorsan, és azért vált az információk olyan gazdag és változatos tárházává, mert ezek a nyílt szabványok mindenki számára elérhetővé tették, akinek számítógépe és egy modeme van.

Hasonló módon, az állami tevékenységen kívül is az “Új Gazdaság” leggyorsabban növekvő részei közül jó néhány azáltal virágzott fel, hogy szabadon elérhetővé váltak a technikai újdonságok. A legfontosabb levelezőrendszer (Sendmail), a legfontosabb internetszerver-szoftver (Apache), a weben legszélesebb körben használt programnyelv (Perl), az egész Internetet átfogó domain-név rendszer (BIND), és a leggyorsabban növekvő számítógépes operációs rendszer (Linux) mind az ilyen nyílt forráskódú szoftverekre példák.

A Linux a legismertebb ezek közül a nyílt forráskódú rendszerek, termékek közül. Egy finn informatikushallgató, Linus Torvalds 1991-ben találta fel ezt az új számítógépes operációs rendszert a UNIX-rendszer meglévő előnyeire támaszkodva. Azonban ahelyett, hogy szabadalomért folyamodott volna, az Interneten közzétette a kódot, hogy más programozók is hozzáférhessenek és fejleszthessék. Sok programozót érdekelt a Linux-fejlesztés, mivel a UNIX-ot nem sokkal ezt megelőzően vásárolta fel néhány magáncég, mint például az IBM. Ezek a cégek titokban tartották a szoftvereik kódját, és úgy tervezték a programjaikat, hogy a fogyasztókat a saját termékeikbe “bebetonozzák”. Ezeket a programozókat a Microsoft esetlen operációs rendszereinek növekvő dominanciája is aggasztotta. 1998-ra már több mint 31 ország tízezer szoftverfejlesztője vett részt a Linux új verzióinak fejlesztésében. 2000-re a program 16 millió felhasználóval és a piac 25 százalékával dicsekedhetett. A legnagyobb csúcstechnológiai cégek, mint az Intel, az Oracle, a Dell, a Hewlett Packard, az IBM és a Compaq elkötelezték magukat a Linux használata vagy a Linux felhasználóinak kiszolgálása mellett.

A magántulajdon melletti szokásos érv az, hogy a tulajdonosoknak jobban érdekükben áll az, hogy termeljenek. Az emberek inkább hajlandóak kertet művelni egy olyan területen, amit körül tudnak keríteni, házat csinosítani, ha a sajátjuk, és keményen dolgozni egy vállalkozásban, ha részesülnek a nyereségből. A szellemi termékeket azonban használhatjuk más emberekkel együtt anélkül, hogy csökkenne az értékük. Valójában a számítógépes programok és egyéb informatikai cikkek gyakran értékesebbek, ha sokan használják közösen őket. Sokan például nem azért vásárolnak Microsoft Word-öt, mert a legjobb szövegszerkesztő programnak tartják, hanem mert tudják, hogy mások is használják a programot, és olvasni tudják az ebben írt fájlokat. Hasonlóképpen a Linux és más nyílt forráskódú munkák azért válnak be ilyen jól, mert nagyon sok felhasználójuk van, akik észreveszik a hibákat, és fejlesztéseket javasolnak. Ezek a felhasználók számíthatnak arra, hogy az operációs rendszer következő változatai nem csak a saját javaslataikat fogják megvalósítani, hanem sok ezernyi felhasználó hasonló javaslatait is. Programozók online közösségei önként járulnak hozzá a szoftverek javításához, mert a termék közös használatban marad.

Az, hogy mások is reprodukálhatnak egy gyógyszert vagy egy számítógépes programot, semmivel sem rövidíti meg a tulajdonost. Pusztán azt akadályozza meg, hogy a tulajdonos a mesterségesen kikényszerített hiányból gazdagodjon meg. A Wired magazin szerint “az információ és a fizikai tulajdontárgyak között az a fő közgazdaságtani különbség, hogy az információt anélkül lehet átadni valakinek, hogy az eredeti tulajdonosnak meg kellene válnia tőle. Ha eladom neked a lovamat, utána már nem lovagolhatok rajta. Ha a tudásomat adom el neked, utána már ketten fogjuk tudni ugyanazt.” Az információs javaknak ez a tulajdonsága teheti a redisztribúciót a tulajdonosok és a közösség között politikailag vonzóbbá az “Új gazdaságban”, mint amilyen a régiben volt. Ha elveszik valakinek a földjét vagy a gyárát annak érdekében, hogy a szegényeken segítsenek, az megfosztja a korábbi tulajdonost valamitől, ami az övé volt. A számítógépes szoftverekkel vagy digitális hangfájlokkal nem ez a helyzet.

 

Második mítosz: a “hálózati” gazdaság számára kedvezőbbek a spontán és rugalmas piacok, mint a körülményes szabályozók.

 

A szabadpiac sok hívője számára az Internet földi mennyország. Úgy tűnik, hogy rendelkezik a piacok összes ideális jellemzőjével: decentralizált, azonnali reagálást tesz lehetővé, és szabályozatlan. Az online kereskedelem vad növekedése (mint például az E*Trade és az Ameritrade portáljain), és az aukciós portálok elterjedése (mint az eBay) mintha azt bizonyítaná, hogy valamilyen fokú rokonság áll fenn a “szabad piacok” és a digitális kor között. A Wall Street Journal egyik friss cikke arra szólít fel, hogy “az Internetre mint a gazdasági szabadság metaforájára tekintsünk korunkban. Az Internet hatalmat ad az átlagember kezébe, és csökkenti a kormányok hatalmát.”

Noha igaz, hogy az 1990-es évek elején az állami szabályozás az informatikai iparágak gyors növekedésével egy időben szorult vissza, nem az új technológia volt az oka a “szabadpiaci” kapitalizmus előretörésének. Természetesen az üzleti szférában vezettek be új technológiákat úgy, hogy megnehezítették a szabályozás egyes formáit. A politikusok is gyakran használják fel az “Új Gazdaságot” ürügyként bizonyos társadalmi programok vagy szabályozás bevezetése ellen. Ezek azonban politikai ügyek. Az új informatikai találmányok nem tették szükségessé az “Új Gazdasággal” összefüggésbe hozott deregulációt, és egy politikai irányváltás radikálisan megváltoztathatná ezeknek a találmányoknak a bevezetési módozatait.

Mint minden piac esetében, az elektronikus termelés és kereskedelem eredményei attól függnek, hogy milyen szabályok alapján működnek a vállalkozások: mi lehet a vállalkozások tulajdonában, milyen jogok és kötelezettségek járnak együtt a tulajdonnal, milyen szerződések kötelező érvényűek jogilag, hogy lehet őket megadóztatni stb. A piacoknak ez az intézményrendszere különösen fontos az informatikában.

A hagyományos piacokkal szemben, amelyeket évszázadok alatt kialakult szabályok irányítanak, az online intézményrendszer elég új ahhoz, hogy láthassuk, milyen kormány- és vállalati politikák eredménye. Ez a gondolkodásmód megkérdőjelezi, hogy a piaci eredmények egyáltalán spontán módon jönnek-e létre.

A hatalom birtokosai arra használhatják a rendszert, hogy ellenőrizzék mások viselkedését, és hogy olyan körülményeket teremtsenek, amelyek bizonyos tevékenységeket ösztönöznek, másokat akadályoznak. Ha egy helyi önkormányzat meg akarja gátolni, hogy az autósok túl gyorsan hajtsanak egy utcán, például sebességkorlátozást léptethet életbe, és a rendőrséggel felügyeltetheti a sebességhatár betartását. Más módszer is létezik azonban: egy fekvőrendőr elhelyezésével a magatartást sokkal közvetlenebb módon lehet megváltoztatni, mindenféle törvényhozás és macska-egér harc nélkül. A viselkedést sokkal alattomosabb módon is meg lehet változtatni az intézményrendszeren keresztül. Például az 1960-as évek végi diáktüntetések idején az egyetemi épületeket úgy tervezték újjá, hogy kevesebb szabadtéri köztérrel rendelkezzenek, annak érdekében, hogy elejét vegyék a diáktüntetéseknek.

Éppúgy, ahogyan az építészet a fizika törvényeit alakítja az emberi célokhoz, a kibertér intézményrendszere úgy korlátozza az online kapcsolatokat, hogy azoknak az érdekeit szolgálja, akik a rendszert megteremtették vagy ellenőrzik. Az American Online (AOL) például huszonhárom főben limitálta a közös chatszobába belépők számát. A szabályt még tiltakozásképp sem lehet megszegni, mert a letiltás a szoftverkódon keresztül automatikusan történik meg. Ha valaki huszonnegyedikként akar csatlakozni a beszélgetéshez, csak automatikus hibaüzenetet fog kapni.

Ahogy az internetes kommunikáció hangsúlya egyre inkább áttevődik a telefonvonalakról a kábeltévé-hálózatokra, az ezeket üzemeltető vállalatok egyre nagyobb mértékben akarják ellenőrzésük alá vonni az információáramlást. Néhány kábeltársaság már meg is próbálta akadályozni az internethasználókat abban, hogy letölthető videókat nézzenek, amely lehetőség versenyt teremthetne a vállalatok saját filmenkénti fizetős csatornáinak. A más weblapok eléréséhez portálokat kínáló internetes vállalkozások, mint a Yahoo és az Alternet, máris olyan vállalkozások weblapjai felé irányítják az embereket, amelyek fizetnek azért, hogy hirdetéseikre klikkelve a saját site-jaik jelenjenek meg, vagy azért, hogy a kereséskor a legelső címek között jelenjen meg az övék. A következő logikus lépés az, hogy a médiakonglomerátumok arra használják a kábeltársaságaikat, hogy megkönnyítsék és meggyorsítsák a saját termékeik elérését, a filmjeik reklámjainak megtekintését, és talán azt is, hogy a felhasználóikat megemelt díj fizetésére kötelezzék minden percre, amit az információs birodalmukon kívül töltenek. Ez a trend nagyobb hatalmat ad a legnagyobb médiakonglomerátumoknak. Az internetes forgalom nagy része máris olyan nagyvállalatok kezébe került, mint az AOL/TimeWarner (a CNN.com tulajdonosa) és a Capital Cities/ABC (az EPSN.com tulajdonosa).

A Stanford Egyetem jogászprofesszora, Lawrence Lessig azonban arra mutat rá, hogy “azok a változások, amelyek lehetővé teszik az [internetes] kereskedelmet, a szabályozást is megkönnyítik”. Például, az üzleti szféra folyamatosan küszködik azzal a problémával, hogy hogyan lehetne hitelesíteni a belépő felhasználókat, és meggyőződni arról, hogy valóban azok-e, akiknek mondják magukat. Az elektronikus vállalkozások már régóta a digitális bizonyítványok olyan rendszerének bevezetését támogatják, ami hitelesíthetné a weben szörfölő felhasználó személyazonosságát. Az ilyen rendszer persze komoly veszélyt jelenthet, például a felhasználók magánszféráját csorbíthatja, vagy akár a polgári jogaikat is veszélyeztetheti. Ezzel együtt azonban az állami szabályozás megvalósítására is nagyobb lehetőséget teremthet. Az államok jelenleg például nem vetnek ki forgalmi adót internetes vásárlás esetén. A digitális bizonyítványok lehetővé tennék az államok (vagy akár városok) számára, hogy megadóztassák a bizonyítvánnyal rendelkezők online vásárlásait.

 

Harmadik mítosz: az információs forradalom következtében a világgazdaságot többé nem befolyásolhatják a kormányok.

 

Az új informatikai technológiákra gyakran úgy tekintenek, mint amelyek képtelenné teszik a kormányokat arra, hogy bármit is befolyásoljanak a hálón, hiszen a weblapok képesek kikerülni az őket szabályozni kívánó kormányok jogi hatóköréből. Missouri Állam betilthatja az állam területén lévő számítógépek felhasználását szerencsejátékra alkalmas vagy pornográfiát tartalmazó site-ok üzemeltetésére, de nem tudja megakadályozni, hogy az emberek más államban vagy országban található hasonló tartalmú site-okat érjenek el. Az Amazon.com németországi site-ja megteheti, hogy a német törvényeknek engedelmeskedve nem értékesít náci írásokat, de a német nácik megrendelhetik Hitler Mein Kampf-ját az Amazon.com Egyesült Államok-beli, vagy más országbeli site-jairól.

Viszont az elektronikus pénzügyekkel más a helyzet. Amikor egy bank átutal egy pénzösszeget, olyan centralizált infrastruktúrát vesz igénybe, amelyben a kormányok garantálják, hogy a pénzt levonják az egyik számláról, és hozzáadják a másikhoz. A kölcsönös elszámolások és kötelezettségvállalások jegybankokhoz hasonló nagy intézményekből álló rendszere visszaigazolja, hogy az átutaló személy valóban rendelkezik az összeggel, és nem utalja át ugyanazt az összeget egyidőben több banknak szerte a világban. A globalizált pénz ezért nem fog soha sem a libertárius fantáziának megfelelően viselkedni. Ugyanaz az infrstruktúra, ami lehetővé teszi a nemzetközi pénzátutalásokat, technikailag az átutalások korlátozását és megadóztatását is lehetővé teszi.

A kormányok több mint száz éve ennek megfelelően járnak el. A többé-kevésbé azonnali átutalások a távíró feltalálásával váltak lehetségessé. Még napjainkban is a tőkemozgások legnagyobb hányada faxon vagy telexgépen keresztül történik, papíralapú aláírással hitelesítve. A jelenlegi átutalási rendszert azonban a nemzeti bankokon keresztül centralizálták. Ebben a rendszerben minden egyes tőkeutaláshoz egyedi azonosítószám tartozik. Ahogy ezek a pénzügyi rendszerek egyre inkább digitalizáltak lesznek, és a hálózatokon keresztül mennek végbe, a szabályozást nemhogy nem akadályozzák meg, hanem sokkal könnyebben kivitelezhetővé teszik.

A tőkemozgások ellenőrzésének rendszere lehetővé tenné az – IMF szerint a világ jövedelmének 2-5 százalékát kitevő – nemzetközi pénzmosások megakadályozását, és a korrupció visszaszorítását – különösen a szegényebb országokban, ahol a hadurak vagy a bürokraták fontos befektetéseket lopnak el. Minimális tranzakciós díj segítségével – mint amilyet az Értéktőzsde-bizottság az Egyesült Államokban vet ki – elejét lehetne venni az olyan piaci hullámzásoknak, amelyeket gyorsan reagáló befektetők okozhatnak azzal, hogy kis árfolyamkülönbség melletti nagy készpénztranzakciókkal akarnak nagy haszonra szert tenni. Vagy kicsit nagyratörőbben, ha minden nemzetközileg átutalt dollármillióra egyetlen penny adót vetnének ki, az nem fogná vissza a termelő beruházásokat, viszont több pénz folyna be ezáltal, mint ami ENSZ-becslések szerint 1,3 milliárd szükséget szenvedő ember számára szükséges az alapvető egészségügyi ellátás, táplálkozás, oktatás, és tisztálkodás körülményeinek biztosítására.

A tőkemozgások nemzetközi rendszerének megteremtése nem volna könnyű feladat. Különösen a nagy amerikai bankok állhatnak ellen az ellenőrzésnek. Az amerikai bankokba részben annak köszönhetően érkeznek nagy összegek, hogy az amerikai törvények lazák a külföldi pénzek megadóztatásában, és az információszolgáltatási kötelezettségben. A külföldi befektetők, ellentétben az amerikai állampolgárokkal vagy lakosokkal, nem kötelesek adót fizetni a kamatok vagy az árfolyamnyereség után, és nem kötelesek az adóhivatalnak beszámolni a gazdagodásuk forrásáról.

Ugyanúgy, ahogyan a gazdasági világválság következtében az amerikai szövetségi kormánynak létre kellett hoznia azokat a szervezeteket, amelyek a belföldi kereskedelmet szabályozzák (mint az Értéktőzsde Bizottság, a Szövetségi Betétbiztosító Társaság stb.), a szeptember 11-i pusztítás felhívta a figyelmet a nemzetközi pénzügyek szabályozásának szükségességére. Egyes elemzők a terroristák pénzeit feltételezetten kezelő, és titkolódzó szaúdi bankok nagyobb nemzetközi ellenőrzésére szólítottak fel. Egy 2001 októberében hozott törvény értelmében az amerikai bankoknak – amelyek előszeretettel üzletelnek külföldi “papírcégekkel” – tilos olyan külföldi bankokkal üzletelniük, amelyek fizikailag nem, csak papíron léteznek, és nincs legalább egy alkalmazottjuk. Az amerikai pénzügyminisztérium most már megkövetelheti a bankoktól, hogy olyan számlákat vizsgáljanak, amelyeknek formálisan külföldi bankok a tulajdonosai, különösen annak érdekében, hogy az igazi tulajdonos személye kiderülhessen.

Pillanatnyilag még nem látszik, hogy ezek a bizonytalan lépések valódi változást hoznak, az új gondolkodásmód azonban megerősödhet, ahogy az új eljárások elterjednek. Amint a tőkemozgások ellenőrzése működni kezd, a bankok rájöhetnek, hogy érdekükben áll a nemzetközi tranzakciók szabályozását betartani, ha nem akarnak kívül maradni a jövedelmező üzletet lehetővé tevő centralizált pénzügyi rendszeren. Ki tudja? Akár még arról is meggyőzhetik a részvényeseiket, hogy az információtechnológia ezt elkerülhetetlenné teszi.

Akármilyen jövőt hoz is az Internet, a piacok működése nem a technológia valamilyen feltartóztathatatlan logikáját fogja követni. A Net működése a benne felépített intézményrendszertől függ – és attól, hogy ki rendelkezik a felépítéséhez szükséges hatalommal.

 

* * *

A szerző ezúton mond köszönetet Alexandra Samuelnek a cikkel kapcsolatos hasznos javaslataiért.

 

(Fordította: Tanyi Attila)