Az "Új Gazdasággal" kapcsolatban inkább mítoszok, semmint valóságos összefüggések uralják a közvéleményt. Valójában az új informatikai iparágak nem tették a deregulációt szükségessé, és egy politikai irányváltás gyökeresen megváltoztathatná az informatikai újdonságok megvalósításának módozatait.

Az 1950-es években a Szovjetunió deklarálta, hogy a komputerizáció a központi gazdasági tervezés győzelmét jelzi előre a decentralizált piacok felett. A számítógépek korábban elképzelhetetlen mennyiségű információ feldolgozását fogják lehetővé tenni a tervezők számára, akik így pontos előrejelzéseket végezhetnek, és lehetővé válik számukra a gazdasági folyamatok tervszerű irányítása. Egyes üzemek és regionális minisztériumok komputerizációjának sikere csak tovább növelte a szovjet vezetők önbizalmát a gazdaság egészének számítógépesíthetőségével kapcsolatban. A tengeren túl az amerikai vezetőket komolyan aggasztotta, hogy a szovjeteknek igazuk lehet abban: a szovjet gazdaság felzárkózóban van a nyugathoz, és a számítógépesítés be fogja bizonyítani a piacok idejétmúltságát.

A számítógéppel tervezett jövő szovjet víziója ostobának tűnhet manapság, azonban segít megvilágítani az úgynevezett “Új Gazdaság”-gal kapcsolatos szabadpiaci felhajtást. A szabadpiac hívei, nem kevésbé, mint a szovjet bürokraták, dédelgetett vágyaikat vetítik ki a technológiára magára. “A jövő nevében kérlek benneteket, az iparosodott világ kormányait, a hús és acél félelmetes óriásait – szól a cyberlibertárius John Perry Barlow –, a múlt képviselőit arra, hogy hagyjatok minket békén!” Az “Új Gazdaság” legfőbb hatása abban áll, hogy meggyőzte az embereket arról, az informatika és a számítógépes hálózatok idejétmúlttá teszik az állami szabályozást. Ez többé-kevésbé a szovjet álom fordítottja.

Napjainkban az “Új Gazdaság” szárnyalása már alábbhagyóban van. A csúcstechnológiai részvények árainak 2000 márciusát követő zuhanása után (a NASDAQ-index kevesebb, mint felére esett vissza egy éven belül) már csak kevesen hiszik, hogy a komputer- és online-iparágak részvényei a hirtelen meggazdagodás garanciái. A dotkom-milliomosok már nem a dicső jövő képviselői, és az “Új gazdaság” kijózanodott népszerűsítőinek el kellett fogadniuk, hogy a konjunktúraciklus fogalma nem vaskori relikvia. Ennek ellenére még napjaink recessziója idején is azt halljuk, hogy az állami szabályozás a “Régi Gazdaság” idejéből maradt őskövület.

Ezt a képtelen állítást három, alig vitatott mítosz támasztja alá. Elsőként az a hiedelem, hogy az információ a természeténél fogva ellenáll minden szabályozásnak. Másodszor az, hogy a hálózatokra épülő gazdaság számára kedvezőbbek a spontán piaci folyamatok, mint a lassú kormányzati bürokrácia. Harmadszor pedig az, hogy az új iparágak olyan mértékben globalizálták a gazdaságot, hogy azt a nemzeti kormányok többé nem tudják befolyásolni. Mindegyik állításban van egy csöppnyi igazság, de egyik sem vezet arra a következtetésre, hogy az állami szabályozás vagy lehetetlen, vagy nem kívánatos.

 

Első mítosz: az információáramlást a “szabad piacoknak” kell szabályozniuk, mert “az információnak szabadnak kell lennie”.

 

A szabadpiac hívei szem elől tévesztik az információs javakkal mint árucikkel kapcsolatos legkülönösebb dolgot: azt, hogy miután a kutatás és fejlesztés lezárul, az egységnyi termelésre jutó költség nagyon alacsony. Gondoljunk csak a szoftver- vagy gyógyszergyártó óriásokra! A Windows XP vagy Excel CD-re írása csak néhány centbe kerül. Az olyan digitalizált tulajdonnak, mint a különféle adatbázisok, elektronikus zenei fájlok (mint például a Napster-en található MP3-fájlok), vagy a jelszóval védett információ, lényegében nincs másolási költsége. Közgazdasági zsargonban ezeknek a javaknak a “határköltsége” nulla, vagy ahhoz közeli.

Az uralkodó neoklasszikus közgazdasági nézet szerint egy termék hatékony ára megegyezik a határköltségével. Ha alacsonyabb az ár, azok az emberek, akik a költségeinél alacsonyabbra értékelik a terméket, hajlandóak megvenni. Ha magasabb az ár, olyan emberek, akik a költségénél magasabbra értékelik a terméket, nem hajlandóak megvenni. Mindkét esetben a társadalom “nettó jóléti veszteséget” szenved el. A neoklasszikus állítás, hogy a kompetitív piacok hatékonyak, azzal a nézettel függ össze, hogy az ilyen piacok a hatékony ár felé nyomják az árakat. A zéró határköltségű cikkek azonban fejük tetejére állítják az ilyen érveket. A Berkeley Egyetemen tanító közgazdász, Brad DeLong szavaival “a láthatatlan kéz feltételezései semmivé válnak, amint a holnap informatikájára alkalmazzuk őket.”

Vegyük a hídvám analógiáját! Hidat drágán lehet építeni, de amint kész van, az újabb és újabb használók lényegében nem jelentenek újabb költséget. Ha az embereket ennél az elenyésző mértékű költségnél nagyobb összegű díj fizetésére kötelezik, jóléti veszteség jön létre (mivel bizonyos embereket, akiknek hasznuk származna a híd használatából, a hídvám mesterséges költsége megakadályoz a használatában). Még az uralkodó elméletet képviselő közgazdászoknak is el kell ismerniük, hogy a magánjellegű hídvám kevésbé hatékony módszere a hídépítés finanszírozásának, mint az általános adó. Ugyanez vonatkozik az olyan információs javakra, mint a digitális zenei fájlok. Például ha a zenekar tagjait és a hangmérnököket kifizetjük, a Metallica dalok előállításának költségeit nagyjából fedeztük, függetlenül attól, hogy egyetlen digitális hangfájlt hozunk létre ebből, vagy milliónyit. Ennélfogva ha az embereknek fizetniük kellene a fájlok letöltésekor, nettó jóléti veszteség jönne létre. “Még ha a gazdaságelmélet a piacok felé részrehajló is – vonja le a következtetést a közgazdász Michael Perelman –, a közgazdaságtan kritériumai szerint az információt nem lenne szabad magántulajdonként kezelni.”

A kanadai kormány ezt a logikát követve kismértékű adót vet ki hangfelvétel tárolására alkalmas eszközökre, mint például az írható CD-kre és nem műsoros kazettákra, s arra használja az adóbevételt, hogy olyan kanadai művészeket támogasson, akik azért esnek el bevételük egy részétől, mert az emberek ingyen rögzítik a felvételeiket. Németország más európai országokhoz hasonlóan megvizsgálja annak a lehetőségét, hogy díjkötelezettséget vezessen be számítógépek és más, hangfelvétel készítésére alkalmas berendezések értékesítése esetén. Az ebből befolyó bevételt lemeztársaságok között osztanák szét, hogy kompenzálják őket a jogdíjveszteségért, ami a szerzői jogvédelmet élvező zenék ingyenes letöltése miatt éri őket. Dean Baker, a Gazdaságpolitikai Intézet közgazdásza szerint ennek a módszernek jelentős előnyei vannak az információs “kalózok” elleni jogi eljárásokkal, vagy a másolást gátló mechanizmusok bevezetésével szemben. “Noha vannak problémák a Németországban kidolgozott rendszerrel – mondja Baker –, de még így is jelentős gazdasági előnyökhöz vezetne az Egyesült Államokban kidolgozás alatt álló rendszerekkel szemben. A hagyományos szerzői jogokhoz kapcsolódó “hatékonytalanság” rendkívül nagy az Internet korában.”

Maga az Internet sem a “szabad” piacok, hanem központi tervezés eredménye. A hidegháború kezdeti éveiben az Egyesült Államok védelmi minisztériuma olyan kommunikációs hálózatok létrehozásán fáradozott, amelyek egy nukleáris háborút is át tudnak vészelni. Ebben az időben csak a hadseregnek és a legnagyobb egyetemeknek voltak nagy teljesítményű számítógépeik, amelyeket a kutatók az ország minden részéből szerettek volna használni. A hálózati munka lehetővé tette volna a számukra, hogy dolgozzanak. A számítógépek közötti kommunikáció megteremtése érdekében a védelmi minisztérium finanszírozta a TCP/IP-nek nevezett kommunikációs szabványok kifejlesztését, amelyeket végül 1980-ban vezettek be.

Az amerikai védelmi minisztérium ezt követően ingyenesen bocsátotta a szabványt a nagyközönség rendelkezésére. Senkinek sem kell fizetnie azért, hogy ezeket a technikai protokollokat használja email küldésére, weblapok elhelyezésére vagy megnézésére. Az amerikai kormány jelentősen támogatta az ingyenes TCP/IP szabványok széleskörű elterjesztését az olyan európai magáncégek által kifejlesztett alternatív változatok ellenében, amelyek nem voltak hajlandóak az amerikai találmányokat átvenni. A Világháló főleg azért növekedett olyan gyorsan, és azért vált az információk olyan gazdag és változatos tárházává, mert ezek a nyílt szabványok mindenki számára elérhetővé tették, akinek számítógépe és egy modeme van.

Hasonló módon, az állami tevékenységen kívül is az “Új Gazdaság” leggyorsabban növekvő részei közül jó néhány azáltal virágzott fel, hogy szabadon elérhetővé váltak a technikai újdonságok. A legfontosabb levelezőrendszer (Sendmail), a legfontosabb internetszerver-szoftver (Apache), a weben legszélesebb körben használt programnyelv (Perl), az egész Internetet átfogó domain-név rendszer (BIND), és a leggyorsabban növekvő számítógépes operációs rendszer (Linux) mind az ilyen nyílt forráskódú szoftverekre példák.

A Linux a legismertebb ezek közül a nyílt forráskódú rendszerek, termékek közül. Egy finn informatikushallgató, Linus Torvalds 1991-ben találta fel ezt az új számítógépes operációs rendszert a UNIX-rendszer meglévő előnyeire támaszkodva. Azonban ahelyett, hogy szabadalomért folyamodott volna, az Interneten közzétette a kódot, hogy más programozók is hozzáférhessenek és fejleszthessék. Sok programozót érdekelt a Linux-fejlesztés, mivel a UNIX-ot nem sokkal ezt megelőzően vásárolta fel néhány magáncég, mint például az IBM. Ezek a cégek titokban tartották a szoftvereik kódját, és úgy tervezték a programjaikat, hogy a fogyasztókat a saját termékeikbe “bebetonozzák”. Ezeket a programozókat a Microsoft esetlen operációs rendszereinek növekvő dominanciája is aggasztotta. 1998-ra már több mint 31 ország tízezer szoftverfejlesztője vett részt a Linux új verzióinak fejlesztésében. 2000-re a program 16 millió felhasználóval és a piac 25 százalékával dicsekedhetett. A legnagyobb csúcstechnológiai cégek, mint az Intel, az Oracle, a Dell, a Hewlett Packard, az IBM és a Compaq elkötelezték magukat a Linux használata vagy a Linux felhasználóinak kiszolgálása mellett.

A magántulajdon melletti szokásos érv az, hogy a tulajdonosoknak jobban érdekükben áll az, hogy termeljenek. Az emberek inkább hajlandóak kertet művelni egy olyan területen, amit körül tudnak keríteni, házat csinosítani, ha a sajátjuk, és keményen dolgozni egy vállalkozásban, ha részesülnek a nyereségből. A szellemi termékeket azonban használhatjuk más emberekkel együtt anélkül, hogy csökkenne az értékük. Valójában a számítógépes programok és egyéb informatikai cikkek gyakran értékesebbek, ha sokan használják közösen őket. Sokan például nem azért vásárolnak Microsoft Word-öt, mert a legjobb szövegszerkesztő programnak tartják, hanem mert tudják, hogy mások is használják a programot, és olvasni tudják az ebben írt fájlokat. Hasonlóképpen a Linux és más nyílt forráskódú munkák azért válnak be ilyen jól, mert nagyon sok felhasználójuk van, akik észreveszik a hibákat, és fejlesztéseket javasolnak. Ezek a felhasználók számíthatnak arra, hogy az operációs rendszer következő változatai nem csak a saját javaslataikat fogják megvalósítani, hanem sok ezernyi felhasználó hasonló javaslatait is. Programozók online közösségei önként járulnak hozzá a szoftverek javításához, mert a termék közös használatban marad.

Az, hogy mások is reprodukálhatnak egy gyógyszert vagy egy számítógépes programot, semmivel sem rövidíti meg a tulajdonost. Pusztán azt akadályozza meg, hogy a tulajdonos a mesterségesen kikényszerített hiányból gazdagodjon meg. A Wired magazin szerint “az információ és a fizikai tulajdontárgyak között az a fő közgazdaságtani különbség, hogy az információt anélkül lehet átadni valakinek, hogy az eredeti tulajdonosnak meg kellene válnia tőle. Ha eladom neked a lovamat, utána már nem lovagolhatok rajta. Ha a tudásomat adom el neked, utána már ketten fogjuk tudni ugyanazt.” Az információs javaknak ez a tulajdonsága teheti a redisztribúciót a tulajdonosok és a közösség között politikailag vonzóbbá az “Új gazdaságban”, mint amilyen a régiben volt. Ha elveszik valakinek a földjét vagy a gyárát annak érdekében, hogy a szegényeken segítsenek, az megfosztja a korábbi tulajdonost valamitől, ami az övé volt. A számítógépes szoftverekkel vagy digitális hangfájlokkal nem ez a helyzet.

 

Második mítosz: a “hálózati” gazdaság számára kedvezőbbek a spontán és rugalmas piacok, mint a körülményes szabályozók.

 

A szabadpiac sok hívője számára az Internet földi mennyország. Úgy tűnik, hogy rendelkezik a piacok összes ideális jellemzőjével: decentralizált, azonnali reagálást tesz lehetővé, és szabályozatlan. Az online kereskedelem vad növekedése (mint például az E*Trade és az Ameritrade portáljain), és az aukciós portálok elterjedése (mint az eBay) mintha azt bizonyítaná, hogy valamilyen fokú rokonság áll fenn a “szabad piacok” és a digitális kor között. A Wall Street Journal egyik friss cikke arra szólít fel, hogy “az Internetre mint a gazdasági szabadság metaforájára tekintsünk korunkban. Az Internet hatalmat ad az átlagember kezébe, és csökkenti a kormányok hatalmát.”

Noha igaz, hogy az 1990-es évek elején az állami szabályozás az informatikai iparágak gyors növekedésével egy időben szorult vissza, nem az új technológia volt az oka a “szabadpiaci” kapitalizmus előretörésének. Természetesen az üzleti szférában vezettek be új technológiákat úgy, hogy megnehezítették a szabályozás egyes formáit. A politikusok is gyakran használják fel az “Új Gazdaságot” ürügyként bizonyos társadalmi programok vagy szabályozás bevezetése ellen. Ezek azonban politikai ügyek. Az új informatikai találmányok nem tették szükségessé az “Új Gazdasággal” összefüggésbe hozott deregulációt, és egy politikai irányváltás radikálisan megváltoztathatná ezeknek a találmányoknak a bevezetési módozatait.

Mint minden piac esetében, az elektronikus termelés és kereskedelem eredményei attól függnek, hogy milyen szabályok alapján működnek a vállalkozások: mi lehet a vállalkozások tulajdonában, milyen jogok és kötelezettségek járnak együtt a tulajdonnal, milyen szerződések kötelező érvényűek jogilag, hogy lehet őket megadóztatni stb. A piacoknak ez az intézményrendszere különösen fontos az informatikában.

A hagyományos piacokkal szemben, amelyeket évszázadok alatt kialakult szabályok irányítanak, az online intézményrendszer elég új ahhoz, hogy láthassuk, milyen kormány- és vállalati politikák eredménye. Ez a gondolkodásmód megkérdőjelezi, hogy a piaci eredmények egyáltalán spontán módon jönnek-e létre.

A hatalom birtokosai arra használhatják a rendszert, hogy ellenőrizzék mások viselkedését, és hogy olyan körülményeket teremtsenek, amelyek bizonyos tevékenységeket ösztönöznek, másokat akadályoznak. Ha egy helyi önkormányzat meg akarja gátolni, hogy az autósok túl gyorsan hajtsanak egy utcán, például sebességkorlátozást léptethet életbe, és a rendőrséggel felügyeltetheti a sebességhatár betartását. Más módszer is létezik azonban: egy fekvőrendőr elhelyezésével a magatartást sokkal közvetlenebb módon lehet megváltoztatni, mindenféle törvényhozás és macska-egér harc nélkül. A viselkedést sokkal alattomosabb módon is meg lehet változtatni az intézményrendszeren keresztül. Például az 1960-as évek végi diáktüntetések idején az egyetemi épületeket úgy tervezték újjá, hogy kevesebb szabadtéri köztérrel rendelkezzenek, annak érdekében, hogy elejét vegyék a diáktüntetéseknek.

Éppúgy, ahogyan az építészet a fizika törvényeit alakítja az emberi célokhoz, a kibertér intézményrendszere úgy korlátozza az online kapcsolatokat, hogy azoknak az érdekeit szolgálja, akik a rendszert megteremtették vagy ellenőrzik. Az American Online (AOL) például huszonhárom főben limitálta a közös chatszobába belépők számát. A szabályt még tiltakozásképp sem lehet megszegni, mert a letiltás a szoftverkódon keresztül automatikusan történik meg. Ha valaki huszonnegyedikként akar csatlakozni a beszélgetéshez, csak automatikus hibaüzenetet fog kapni.

Ahogy az internetes kommunikáció hangsúlya egyre inkább áttevődik a telefonvonalakról a kábeltévé-hálózatokra, az ezeket üzemeltető vállalatok egyre nagyobb mértékben akarják ellenőrzésük alá vonni az információáramlást. Néhány kábeltársaság már meg is próbálta akadályozni az internethasználókat abban, hogy letölthető videókat nézzenek, amely lehetőség versenyt teremthetne a vállalatok saját filmenkénti fizetős csatornáinak. A más weblapok eléréséhez portálokat kínáló internetes vállalkozások, mint a Yahoo és az Alternet, máris olyan vállalkozások weblapjai felé irányítják az embereket, amelyek fizetnek azért, hogy hirdetéseikre klikkelve a saját site-jaik jelenjenek meg, vagy azért, hogy a kereséskor a legelső címek között jelenjen meg az övék. A következő logikus lépés az, hogy a médiakonglomerátumok arra használják a kábeltársaságaikat, hogy megkönnyítsék és meggyorsítsák a saját termékeik elérését, a filmjeik reklámjainak megtekintését, és talán azt is, hogy a felhasználóikat megemelt díj fizetésére kötelezzék minden percre, amit az információs birodalmukon kívül töltenek. Ez a trend nagyobb hatalmat ad a legnagyobb médiakonglomerátumoknak. Az internetes forgalom nagy része máris olyan nagyvállalatok kezébe került, mint az AOL/TimeWarner (a CNN.com tulajdonosa) és a Capital Cities/ABC (az EPSN.com tulajdonosa).

A Stanford Egyetem jogászprofesszora, Lawrence Lessig azonban arra mutat rá, hogy “azok a változások, amelyek lehetővé teszik az [internetes] kereskedelmet, a szabályozást is megkönnyítik”. Például, az üzleti szféra folyamatosan küszködik azzal a problémával, hogy hogyan lehetne hitelesíteni a belépő felhasználókat, és meggyőződni arról, hogy valóban azok-e, akiknek mondják magukat. Az elektronikus vállalkozások már régóta a digitális bizonyítványok olyan rendszerének bevezetését támogatják, ami hitelesíthetné a weben szörfölő felhasználó személyazonosságát. Az ilyen rendszer persze komoly veszélyt jelenthet, például a felhasználók magánszféráját csorbíthatja, vagy akár a polgári jogaikat is veszélyeztetheti. Ezzel együtt azonban az állami szabályozás megvalósítására is nagyobb lehetőséget teremthet. Az államok jelenleg például nem vetnek ki forgalmi adót internetes vásárlás esetén. A digitális bizonyítványok lehetővé tennék az államok (vagy akár városok) számára, hogy megadóztassák a bizonyítvánnyal rendelkezők online vásárlásait.

 

Harmadik mítosz: az információs forradalom következtében a világgazdaságot többé nem befolyásolhatják a kormányok.

 

Az új informatikai technológiákra gyakran úgy tekintenek, mint amelyek képtelenné teszik a kormányokat arra, hogy bármit is befolyásoljanak a hálón, hiszen a weblapok képesek kikerülni az őket szabályozni kívánó kormányok jogi hatóköréből. Missouri Állam betilthatja az állam területén lévő számítógépek felhasználását szerencsejátékra alkalmas vagy pornográfiát tartalmazó site-ok üzemeltetésére, de nem tudja megakadályozni, hogy az emberek más államban vagy országban található hasonló tartalmú site-okat érjenek el. Az Amazon.com németországi site-ja megteheti, hogy a német törvényeknek engedelmeskedve nem értékesít náci írásokat, de a német nácik megrendelhetik Hitler Mein Kampf-ját az Amazon.com Egyesült Államok-beli, vagy más országbeli site-jairól.

Viszont az elektronikus pénzügyekkel más a helyzet. Amikor egy bank átutal egy pénzösszeget, olyan centralizált infrastruktúrát vesz igénybe, amelyben a kormányok garantálják, hogy a pénzt levonják az egyik számláról, és hozzáadják a másikhoz. A kölcsönös elszámolások és kötelezettségvállalások jegybankokhoz hasonló nagy intézményekből álló rendszere visszaigazolja, hogy az átutaló személy valóban rendelkezik az összeggel, és nem utalja át ugyanazt az összeget egyidőben több banknak szerte a világban. A globalizált pénz ezért nem fog soha sem a libertárius fantáziának megfelelően viselkedni. Ugyanaz az infrstruktúra, ami lehetővé teszi a nemzetközi pénzátutalásokat, technikailag az átutalások korlátozását és megadóztatását is lehetővé teszi.

A kormányok több mint száz éve ennek megfelelően járnak el. A többé-kevésbé azonnali átutalások a távíró feltalálásával váltak lehetségessé. Még napjainkban is a tőkemozgások legnagyobb hányada faxon vagy telexgépen keresztül történik, papíralapú aláírással hitelesítve. A jelenlegi átutalási rendszert azonban a nemzeti bankokon keresztül centralizálták. Ebben a rendszerben minden egyes tőkeutaláshoz egyedi azonosítószám tartozik. Ahogy ezek a pénzügyi rendszerek egyre inkább digitalizáltak lesznek, és a hálózatokon keresztül mennek végbe, a szabályozást nemhogy nem akadályozzák meg, hanem sokkal könnyebben kivitelezhetővé teszik.

A tőkemozgások ellenőrzésének rendszere lehetővé tenné az – IMF szerint a világ jövedelmének 2-5 százalékát kitevő – nemzetközi pénzmosások megakadályozását, és a korrupció visszaszorítását – különösen a szegényebb országokban, ahol a hadurak vagy a bürokraták fontos befektetéseket lopnak el. Minimális tranzakciós díj segítségével – mint amilyet az Értéktőzsde-bizottság az Egyesült Államokban vet ki – elejét lehetne venni az olyan piaci hullámzásoknak, amelyeket gyorsan reagáló befektetők okozhatnak azzal, hogy kis árfolyamkülönbség melletti nagy készpénztranzakciókkal akarnak nagy haszonra szert tenni. Vagy kicsit nagyratörőbben, ha minden nemzetközileg átutalt dollármillióra egyetlen penny adót vetnének ki, az nem fogná vissza a termelő beruházásokat, viszont több pénz folyna be ezáltal, mint ami ENSZ-becslések szerint 1,3 milliárd szükséget szenvedő ember számára szükséges az alapvető egészségügyi ellátás, táplálkozás, oktatás, és tisztálkodás körülményeinek biztosítására.

A tőkemozgások nemzetközi rendszerének megteremtése nem volna könnyű feladat. Különösen a nagy amerikai bankok állhatnak ellen az ellenőrzésnek. Az amerikai bankokba részben annak köszönhetően érkeznek nagy összegek, hogy az amerikai törvények lazák a külföldi pénzek megadóztatásában, és az információszolgáltatási kötelezettségben. A külföldi befektetők, ellentétben az amerikai állampolgárokkal vagy lakosokkal, nem kötelesek adót fizetni a kamatok vagy az árfolyamnyereség után, és nem kötelesek az adóhivatalnak beszámolni a gazdagodásuk forrásáról.

Ugyanúgy, ahogyan a gazdasági világválság következtében az amerikai szövetségi kormánynak létre kellett hoznia azokat a szervezeteket, amelyek a belföldi kereskedelmet szabályozzák (mint az Értéktőzsde Bizottság, a Szövetségi Betétbiztosító Társaság stb.), a szeptember 11-i pusztítás felhívta a figyelmet a nemzetközi pénzügyek szabályozásának szükségességére. Egyes elemzők a terroristák pénzeit feltételezetten kezelő, és titkolódzó szaúdi bankok nagyobb nemzetközi ellenőrzésére szólítottak fel. Egy 2001 októberében hozott törvény értelmében az amerikai bankoknak – amelyek előszeretettel üzletelnek külföldi “papírcégekkel” – tilos olyan külföldi bankokkal üzletelniük, amelyek fizikailag nem, csak papíron léteznek, és nincs legalább egy alkalmazottjuk. Az amerikai pénzügyminisztérium most már megkövetelheti a bankoktól, hogy olyan számlákat vizsgáljanak, amelyeknek formálisan külföldi bankok a tulajdonosai, különösen annak érdekében, hogy az igazi tulajdonos személye kiderülhessen.

Pillanatnyilag még nem látszik, hogy ezek a bizonytalan lépések valódi változást hoznak, az új gondolkodásmód azonban megerősödhet, ahogy az új eljárások elterjednek. Amint a tőkemozgások ellenőrzése működni kezd, a bankok rájöhetnek, hogy érdekükben áll a nemzetközi tranzakciók szabályozását betartani, ha nem akarnak kívül maradni a jövedelmező üzletet lehetővé tevő centralizált pénzügyi rendszeren. Ki tudja? Akár még arról is meggyőzhetik a részvényeseiket, hogy az információtechnológia ezt elkerülhetetlenné teszi.

Akármilyen jövőt hoz is az Internet, a piacok működése nem a technológia valamilyen feltartóztathatatlan logikáját fogja követni. A Net működése a benne felépített intézményrendszertől függ – és attól, hogy ki rendelkezik a felépítéséhez szükséges hatalommal.

 

* * *

A szerző ezúton mond köszönetet Alexandra Samuelnek a cikkel kapcsolatos hasznos javaslataiért.

 

(Fordította: Tanyi Attila)