1. Az életmű és a rendszerváltás

Hogy elérkezett-e az idő az államszocializmus történeti-politikai és elméleti-kulturális hagyományainak tárgyszerű számbavételére, nem tudom. De a kor szereplői ezt a “felmérést” mint saját történelmi teljesítményük értékelését, már megkezdték. Ki hamarabb, ki később. Ilyen, a “későbbi” kategóriájába számító kísérlet a korszak egyik neves filozófusának, az 1957–1968-as periódus egyik főideológusának, Szigeti József akadémikusnak a terjedelmes memoárja, pontosabban annak első kötete: Intellektuális önéletrajzom. A szellemi ébredezéstől a társadalmi hivatásra ébredésemig 1921–1948. (Bp, Eötvös József Könyvkiadó, 2000.)

Történészként tekintve e könyvre, az ember elbátortalanodik. Olyan tömegű történeti, filozófiai, esztétikai-irodalmi problémában kellene ugyanis tájékozódnia az egyes szaktudományok színvonalán, amire azt hiszem, a mai Magyarországon csak szerzők nagyon szűk köre lenne képes. Jelen sorok szerzője nem tartozik a társadalomtudósok e “mindentudó” csoportjába. Szigeti József azonban a társadalomtudósok ama generációjához tartozik, mint például Niederhauser Emil vagy a nem régen elhunyt Pach Zsigmond Pál történészek, akik az utolsó enciklopédikus tudású értelmiségiek nagy generációját alkotják. Korszakunk nem kedvez a “klasszikus” műveltség eszményének, hiszen még az emberi testrészeket is piacosító rendszer leértékelte ezt a “hagyományos” kultúrát. Ráadásul Szigeti nyilván naplófeljegyzései és emlékezete, művei és mások művei alapján olyan filozófiai és esztétikai vitákat is felidéz, amelyeknek puszta megértése is speciális szakirányú felkészültséget igényel. A memoár lapjain sorra-rendre bukkannak föl a különböző korszakok értelmiségi szereplői, s Szigeti nem takarékoskodik megítélésük, dicséretük vagy elítélésük során az éles jelzőkkel és megfogalmazásokkal. Szigeti József tisztában van azzal, hogy könyve a “kényes” könyvek közé tartozik, már csak azért is, mert Lukács tanítványai között – akikhez egyébként ő is tartozott – eufemisztikusan fogalmazva nem örvendett és nem örvend népszerűségnek ma sem. Ez a “pikáns” körülmény természetesen kiszélesíti a könyv olvasóinak körét.

Pedig, mint hangsúlyoztam, nagyon felkészültnek kell lenni ahhoz, hogy az ember a háború előtti vagy az akörüli vitákban eligazodjék és állást foglaljon. Ha mégis vállalkozunk a könyv recenzálására, akkor az nem csupán a szaktudományos teljesítmény jelentőségének szól, hanem annak, hogy a könyv lapjain egy huszadik századi magyar értelmiségi út paradigmája is körvonalazódik, amely a későbbi generáció értelmisége számára is rejt bizonyos tapasztalatokat, tanulságokat, ha mást nem, hát azt bizonyosan, hogy milyen kevéssé változott meg a magyar értelmiség szellemi horizontja a 30-as évekéhez képest. Hogy milyen mértékben, azt jól mutatja, hogy a mobil telefon elterjedésével párhuzamosan a magyar szellemi életet és a kulturális atmoszférát egy horthysta tartalmú “posztmodern” formájú restauráció jellemzi. De ne szaladjunk ennyire előre.

Szigeti József akadémikus neve 1989 óta “leírhatatlan” a hivatalos Magyarország sajtóorgánumaiban, hacsak nem “káromkodásként”, vagy denunciálandó kommunista, sztálinista stb. “rémként” ábrázolják. Azt mondottuk, “kényes” könyv Szigetié, hiszen pályatársai közül is sokféle érvvel állnak elő vele kapcsolatban: Lukáccsal való konfliktusától kezdve addig, hogy 1958-ban az oktatási miniszter helyettesének funkcióját vállalta stb., “bűnei” közé sorolják, hogy rossz időkben és rossz célokkal támadta, bírálta Lukács tanítványait stb. Jelen sorok írója egyáltalán nem lát olyan történelmi periódusokat, amikor filozófiai vitáknak ne lettek volna személyes-hatalmi aspektusai is, sőt, megkockáztatom az állítást: 1989 előtt minden filozófiai vita magában foglalta a hatalomhoz való viszony problematikáját. Nem irigylem azt a történészt, aki ezeket a szövevényes konfliktusokat fölfejti és megírja.

Szigeti József 1989 után a szellemi izoláció körülményei közé került, aminek elviselésében és feldolgozásában 1949 és 1969 után volt némi gyakorlata. Jelen helyzetének “szimbolikus” oka az, hogy az 1956-hoz való viszony maradt a “közmegítélés” szinte kizárólagos kritériuma. Szigeti pedig hű maradt önmagához, s ezt a belépőjegyet nem váltotta meg. Rozsnyai Ervinhez hasonlóan vállalta, hogy a szellemi élet perifériájára kerül.

Ám a fiatalabb generációk szemében (ha még egyáltalán érdeklődnek) – ahogyan egyre távolodunk a rendszerváltástól – a kommunisták, a marxista ideológusok személyes és erkölcsi jellegű vitáinak, nem ritkán vádaskodásainak a súlya és jelentősége elhalványulni látszik. Amikor napjainkban háborús bűnösöket mentenek fel, mint például Jány Gusztávot, netán Hóman Bálintot, más tétekben gondolkodunk. Hiszen az új rendszer erkölcsi színvonalát mindennél jobban jelzi az a ma már közhelyessé szublimálódott megállapítás, hogy mintegy másfél-kétmillió embernek, a lakosság 20-25 százalékának teljes egészében lerombolták az egzisztenciáját, ezek a rétegek gyakorlatilag semmiféle jövedelemmel nem rendelkeznek, miközben a lakosság felső néhány százaléka mesés vagyonokat halmozott fel, és akkor nem említettük, hogy milliók számára romlottak a szociális ellátás feltételei stb. Hol van itt az erkölcsi súlya azoknak a nacionalista vagy liberális értelmiségieknek, akik az új rendszer ideológusaiként “megágyaztak” és folyamatosan apologetikus igazolásokat szállítanak e “demokratikus átalakulás” számára. Ezt a magatartást a rendszer természetesen igyekezett honorálni, nem kevésbé, mint a régi. A szekértáborok vezérkarait, sőt, már harmadrendű figuráit is többször kitüntették a rendszerváltás során szerzett érdemeikért. Mint régen. (De hogy mégis volt valódi rendszerváltás, arra emlékeztetnek a kitüntetések új formái, a dizájn, csillag helyett a kereszt.) A magyar értelmiség erkölcsi fiziognómiája talán soha nem volt olyan torz, mint éppen napjainkban, ezért is látszik furcsának korunkban a moralizálás túltengése, noha talán éppen ebből az állapotból fakad. Az erkölcsi relativizmus korszakunk legbensőbb lényegéhez tartozik, hiába áll mindez kapcsolatban a megelőző rendszerrel, már nem írható annak számlájára, noha bizonyos történelmi gyökerek visszanyúlnak akár évszázadokra is.

Szigeti meggyőződéses, bár nem kritikátlan híve volt a régi rendszernek és az is maradt. Hiába akarná valaki Szigeti Józsefből az “újbaloldal” ideológusát utólagosan és ahistorikus módon “megfaragni”, ő tiltakozna a legerélyesebben egy ilyen beállítás ellen. Szigeti József, Marosánnal szólva, “végigment az úton”, s az a tény, hogy az út egy ponton túl járhatatlannak bizonyult, nem az út ellen szólt, hiszen mindig csak utólag derül ki, hogy egy úton meddig lehet elmenni. A probléma, hogy a képletes kifejtésnél maradjak, az volt, hogy a főúton felbukkant akadályok elkerülésére, netán új utak építésére még csak komoly tervek sem léteztek. (Ez mára is intelem.) Szigeti József könyvét ez az ethos hitelesíti, amelynek kiindulópontja, hogy az államszocializmussal mint rendszerrel szemben csak rosszabb alternatívák kínálkoztak a fejlődés minden szakaszán. Azon kevesek közé tartozik ő, akik fenntartás nélkül vállalják életpályájukat és munkásságukat a maga egészében.

Azoknak is tanulságul szolgál e paradigmatikus szellemi és politikai attitűd tanulmányozása, akik szőröstül-bőröstül elutasítják a régi rendszert. Még akik a barikád túlsó oldalán állnak, s onnan tekintenek vissza az elmúlt évtizedekre azok is, egy olyan vitapartnerrel ütközhetnek meg, aki nagy erudícióval rendelkezvén arra készteti olvasóját, hogy valamiképpen szembesüljön a “rendszerváltás korának” kultúrájával, szellemi teljesítményével, történelmi horizontjával is.

 

2. Intellektuális kezdetek: a Ki a magyar? kérdése és az antifasiszta tradíció

Ugyanakkor Szigeti József intellektuális pályája természetesen más okokból is érdekes. Először is segít megérteni az értelmiség egy részének kommunistává válását 1944–45-ben. Másodszor: a marxizmus-leninizmus kétségtelenül egyik legszínvonalasabb és legelmélyültebb formaváltozata az, amit a mostanában 80 éves Szigeti József örökségének tekinthetünk. Ezt egyébként ellenségei sem tagadják. Szakfilozófiai, esztétikai és elméleti kutatások feladata annak megállapítása, mi marad érvényes a filozófusi munkásságából. Jelen sorok írója nincs abban a helyzetben, hogy ezt megállapítsa vagy netán “eldöntse”. Jelen írás csupán arra a feladatra vállalkozhat, hogy Szigeti József pályakezdése és pályájának legutolsó fázisa között az objektív és szubjektív összefüggéseket egy-két ecsetvonással érzékeltesse.

Szigeti tipikus magyarnak és tipikus magyar értelmiséginek indult (mielőtt atipikus magyar és atipikus értelmiségi lett), amennyiben a “hagyomány”, vagyis a proletár származás, a katonai és zenészi (értelmiségi) tevékenység, a tót kisebbségi lét “maradéka”, a 19-es forradalmi örökség megfért az osztrák beütéssel és a “régi magyar ág” jelenlétével. Intellektuális és politikai értelemben is igazán kedvező “származási” háttér volt ez egy kritikai és érzékeny értelmiségi indulásához a 30-as évek végén, a 40-es évek elején. Mint tudjuk, egy tudományos oeuvre feltérképezésekor is fontosak az indulás személyes és politikai körülményei.

Szigeti József maga két személyes kapcsolatot emel ki értelmiségivé válásának 1945-öt megelőző útján: a Fülep Lajoshoz és Országh Lászlóhoz fűződőt, akiknek nevét minden egyetemi hallgatónak ma is illik ismernie. Ezt az intellektuális “polgári” örökséget Szigeti kommunista fordulata után sem tagadta meg. A fiatal Szigeti következetesen antifasiszta irányba tájékozódott, ami azonban már enyhén fogalmazva sem volt tipikus abban az időben, főleg nem bécsi tanulmányok mellett. A legelső tudományosan felmerülő kérdés – amely a korszak szellemtörténeti atmoszférájában fogalmazódott meg benne – végigkísérte a magyar értelmiség sorsát az utána következő évtizedekben is, egészen napjainkig.

Természetesen a “ki a magyar” kérdéséről van szó. Tipikusan “bölcsész” kérdés volt ez már az akkori Magyarországon is. Főképpen ahhoz a szellemi környezethez képest volt specifikus ez a kérdés, amely szellemiség már akkor sugárzott Amerikából. Az “amerikanizmus” (mint Szigeti idézi a mondást /47.o./ az amerikaiak ama szellemiségét tükrözte (tükrözi ma is), amely Hugó Münstertől, a “pszichotechnika” úttörőjétől eredő megfogalmazásban így hangzik: “a faggyúból gyertyát, az emberből pénzt csinálnak”). De ez a szellemiség kevés vonzerőt gyakorolt a fasizálódó Magyarországon, ahol a zsidótörvények azt mutatták, hogy a pénzt nem is kell csinálni, hiszen egyszerűen el is lehet venni…

Ismert történelmi sajátszerűség, hogy autentikus magyar polgárság erős és befolyásos társadalmi csoportként önálló kultúrával és politikai akarattal úgyszólván nem létezett. S ezt Szigeti Józsefnek mint angol szakos egyetemi hallgatónak tudnia “kellett”. Pályakezdését maga egy külön fejezetcímmel találóan jelzi: “Érzelmi és szellemi kritikai góc keletkezése a Horthy-korszak ‘keresztény és nemzeti’ légkörével szemben” (49.o.). Beszámolója szerint Szigetit Mikszáth segítette át a kuruc-labanc naiv (és hamis) szembeállítás komolyan vételén, amely a magyar úri osztályokat oly mértékig megosztotta, hogy nyomai mind a mai napig kitapinthatóak, mint a szellemi elbutulás tömeges történelmi megnyilvánulása. Szigeti már felsőbb gimnazista korában olvasott Thomas Mannt és Tolsztojt, Adyt és Diltheyt, nem csoda, ha tanára, Országh László, a híres nyelvész hatása is eleve egy humanista irányú, antifasiszta kritikai gondolkodás irányába tolta, olyan irányba, amely Szekfű (hogy Hómanról ne is beszéljünk) kritikai olvasatát is megalapozta.

Prohászka Lajossal szemben Szekfű formátuma magával ragadta, ami ugyancsak nem a szélsőjobb irányba vitte a kritikailag szemlélődő diákot. Elindult hát Szigeti egy “nemzetkarakterológiai pályázaton”, vagyis belevágott élete első komolyabb tanulmányába, amely a nemzeti jellem kérdésével foglalkozott. Az első dolgozatban inkább a téma maga az érdekes, hogy miképpen lehetett a korszak kérdésfeltevései között nem a “vérösszetétel”, a “népfaj” és a biológiai rasszizmus más kategóriáihoz “menekülni” és eltévedni, hanem a biologizáló fajmítosszal szemben a történeti magyarázatok felé tájékozódni. Akkortájt a fiatal Szigeti még nem láthatta, hogy hová vezet a “fajbiológiai nézőpont”, amivel majd negyedszázaddal későbbi munkájában, A magyar szellemtörténet bírálatához címűben ütközik meg életre-halálra. “Tizennyolcéves fejjel – idéz önmagától – eddig jutottam: ’magát a népközösséget, kollektívumot egységes tulajdonságokkal, jelleggel rendelkező egyedként felfogni lehetséges, bár komoly nehézségekbe ütközik. Mik a határai, kritériumai ennek, sokszor bizony csak az intuíció döntheti el. Európa bármely népi egyénisége, így a magyar is történelmi alakulat, melynek tulajdonságait éppen ezért nem szabad csak az átöröklött faji ösztönök érvényre jutásaként kezelni, létrehozhat és állandósíthat tulajdonságokat a külső hatás, melyet kissé túl körülhatárolva, miliő néven szoktak emlegetni.” (132.o.)

Ugyanakkor a szellemtörténet – Szigeti elemzésében – súlyos visszalépés volt Hegelhez képest, amennyiben az “objektív kollektív szellemet” egy vagy más formában “szubjektív személyes szellemre vezeti vissza”, így a “népek szelleme”, a “nemzeti jellem” fogalma is szubjektív, spekulatív fogalomként jelent meg egy olyan történelmi időben, amikor Hitler a német, árja faj megtestesítőjeként tűnt föl a történelem színpadán.

A “bús magyar”, a trianoni békeszerződéstől “szenvedő magyar” a hatalmi elitek gondolkodásában és politikájában egyre inkább puszta eszközként jelent meg a német náci élettér “kiszolgálásának” ideológiájaként. A horthysta politikai elit számára Trianon “magyar érdekű” felülvizsgálata “mindent megért”, még a náci szövetséget is. Szigeti József ezt a nemzeti önsorsrontó magatartást a nemzeti karakter egy olyan alapvonásával magyarázta, amelyet ő akkor az “álmos magyar” fogalmában foglalt össze: ez az “alapélmény” Apáczai Cserétől Széchenyin át Adyiig nyer megfogalmazást, mint az “akarat-gyengeség”, a “tenni-nem-tudás”, elfordulás a valóságtól a képzelgések, a fikciók felé. (133.o.) Ez a problémakör feltűnt első potenciális filozófiai publikációjában is 1942 májusában, amely a “Magyar irracionalizmus” címet viselte, s először – Illyés Gyula és Keresztury Dezső akkori taktikai megfontolásainak köszönhetően is – csak ebben a memoár-könyvében jelenik meg először. Meglepőnek tűnik az írás aktualitása, nyilván ezért is helyezte el Szigeti akadémikus a korai cikkét e késői könyvében. Szigeti ezt a tematikát hosszabb időre talonba tette, mert mint Eötvös kollégista főleg a tanulásra koncentrált, a tanulás felé fordult, ami ritka olvasottságával hamar igen jelentős eredményekhez vezetett. Max Weberre támaszkodva tesz különbséget a funkcionális és szubsztancionális racionalitás között, ami filozófiai hadüzenet volt a “mélymagyarok” irracionális szellemi világának. Ez a kiindulópont évtizedekkel később nemcsak saját filozófiai munkáiban tér vissza, hanem más szerzőknél, mint például a debreceni egyetem néhány évvel ezelőtt elhunyt professzoránál, Bimbó Mihálynál is megjelenik az “urbánus-népies” ellentét terméketlenségét hangsúlyozva. A népiesség és a szélsőjobboldal összekapcsolódásának lehetősége már filozófiailag is felismert formában bukkant fel Szigeti első tanulmányában: “A ‘magyar’, sőt ‘mélymagyar’ irracionalizmus őseit ezután gyerekjáték fellelni – írta Szigeti az említett helyen – a mai német rassisch und völkisch ideológia múltbeli elméleti megalapozóiban. Magyarkodásuk olyan, mintha Sátánt Belzebúbbal akarnánk elűzni. Faj és vérkultuszuk mögött Gobineau és Chamberlain dilettantizmusa áll.” Mindez nem kapcsolható sem Nietzschéhez, sem Bergsonhoz, már csak azért sem, mert a “mélymagyar” gondolkodás nem rendelkezik valamelyest is mélyebb intellektuális háttérrel. “Üres és vak intuíció ez, ha szabad még egyáltalán ezzel a névvel illetni”. (182.o.) A felvilágosodás és a racionalizmus filozófiai tradícióinak védelme 60 évvel később is aktuálisnak tűnik, bár tudjuk: ami ugyanaz, nem ugyanaz, de ha történetileg gondoljuk végig sorsunkat, a 30-as évek mai “reneszánszát” komolyan kell vennünk.

Érdekesek Szigeti leírásai az egyetemi és kollégista évekről, mára már-már elfelejtett körülményeket rekonstruál, amelyek nélkül a “magyar értelmiségi” alakjának elképzelése bizonyosan szegényesebb lenne. Azt mondtuk, Szigeti József tipikus magyar értelmiségiként indul, ám értelmileg, szellemileg minél magasabbra hág, annál inkább szakít ezzel a “tipikus” léttel. Max Webertől Fülep Lajoson át Lukács Györgyig vezetett az útja, szakítva egyszer s mindenkorra a magyar értelmiség dzsentroid szokásaival, gyökereivel.

 

3. A kommunista fordulat és a marxista szocializmus

Az antifasizmus Kelet-Európában a kommunizmus mint szervezett tömegmozgalom előszobájának bizonyult. A fentebb emlegetett halovány polgári civil kurázsi következtében is az antifasizmus nem munkásmozgalmi és nem szovjet eredetű tendenciái sajnálatosan gyengék maradtak, aminek történeti, sőt, geográfiai okairól sok mindent el lehet mondani és már el is mondtak. Még a zsidók Auschwitzba szállítását is magyar hivatalnokok (“polgárok”), csendőrök, vasutasok intézték a lakosság közömbös és jelentős mértékben részvétlenséget sugárzó magatartása mellett. Szigeti József e jelenségnek dokumentálhatóan igen korán a tudatára ébredt, és nem véletlen, hogy a nemzeti önismeret kibontakoztatása nélkül a “defasizálás” feladatait nem tudta elképzelni. Ám az a generáció, amelyhez jelen sorok írója is tartozik, és amely gyakran e nemzeti öntudatra “térítés” folyamatát a 40-es–50-es években a maga erőszakossága miatt elítélte, a mai, “postmodern” fejlemények tükrében már differenciáltabban, több empátiával közelíti meg. A “fényes szellők” generációjáról, az Eötvös-kollégiumi küzdelmekről Szigeti új adalékokkal ismerteti meg az olvasót. Jól látszik, hogy az antifasizmus és a szocializmus egyesülése adta meg a kor pátoszát. Mindez a könyvben tanulságosan kiviláglik. Különösen azok a liberálisok tanulhatnak ebből sokat, akik utólagosan és ahistorikus módon kívánnak egy soha nem létezett “demokratikus antifasizmust” feltupírozni, hogy ezzel – Sztálinra és Rákosira hivatkozva – kirekesszék a kommunisták valóságos antifasizmusának erkölcsileg támadhatatlan tradícióját a háború alatt és után. (Ennek alábecsülése, tudjuk minek a felértékelésével párosul óhatatlanul.) Egyébként általános szokássá vált, hogy az antifasizmust mint elméleti és politikai hagyományt nem mozgalomként értelmezik, hanem néhány pártfejes politikai ügyeskedéseként, noha még a szovjet partizánmozgalom sem Sztálin fejéből pattant ki. Egyébként Szigeti pályája és memoárja nagyon is figyelmeztet arra, hogy milyen veszélyeket rejt magában a történelemnek legitimációs ideológiává való transzformálása.

Hangsúlyoztuk, hogy Szigeti József más emberekkel, a politikával való kapcsolatát egyáltalán nem kerüli el, éppen ellenkezőleg. Ám akkor járunk el helyesen, ha a személyes szimpátiáknak és antipátiáknak nem túlozzuk el a jelentőségét. Ezeknek a konfliktusoknak a megítélése ugyanis mindig konkrét vizsgálódást igényelne, hiszen hogy mely ténynek tulajdonítsunk nagyobb fontosságot, nem magától értetődő. Érdekes, hogy miképpen tűnik föl a “szervetlen változás” kérdésköre, azaz a marxizmussal való szakítás és konfrontáció a mai Szigeti számára. A “szervetlenség” szinte paradigmatikus figurájaként a régi könyveit átértelmező (részben át is író) Heller Ágnes tűnik föl egy megjegyzésben, akinek portréját a szerző nyilván a második kötetben vázolja majd fel. Ellentétben azokkal, akik Hellerben az “árulás” szimbolikus alakját ragadják meg, Szigeti nézőpontjából Heller az “elszigetelt gondolati lépések filozófusa”, a filozófiailag előkészítetlen fordulatok embere, aki “a marxizmustól és Lukácstól való megszabadulása után a “postmodern stíl” embere, azaz írásai “az értelemtől és koherenciától mentes szavak hígvelejű zubogtatása”. (Vö.222–223.o.) Szigeti a filozófusok “fordulataival” valahogy úgy van, hogy csak az a fordulat lehet hiteles, amely egy mélyen történeti és kritikai önreflexió állandóságában mozog, fejlődik. A “változatlanság” dialektikájára – mint majd még e kérdésre visszautalunk – nem sok szót veszteget. Bizonyára a memoár II. kötetében ezeknek az emberi kapcsolatoknak nagyobb teret szentel. (Mindenesetre Szigeti napjainkban is szaktudományos problémákra koncentrál, amit például a dialektikus logikáról az amerikai minnesotai egyetem folyóiratának [Nature, Society and Thought] különszámában nemrégiben közzé tett tanulmánya bizonyít.)

Szigeti József szubjektív műfajt választott, memoárt írt. Micsoda emocionális szenvedés lehet sok száz oldalon át szembesülni azokkal az “árulásokkal” (hol idézőjelben, hol anélkül), amelyekbe maga az ÜGY is belerokkant. Ám a műfajból is következik, hogy a szerző – akinek egész filozófiai munkásságából ugyan nem következik – mintha itt-ott túlbecsülné a szubjektív tényező szerepét a “rendszerváltás(ok)nak” nevezett folyamatokban. Ez persze lehet a recenzens egyoldalú értelmezése is, amennyiben Szigeti, mivel kötetének ez nem tárgya, csak elszórtan “emlékezik meg” a kelet-európai rendszerváltozás(ok)ról, illetve az államszocializmus győzelmének és bukásának okairól. Szigeti József e “szubjektív”, önmaga mint cselekvő ember szempontjából való történelem-értelmezése jogosult, hiszen a másik táborhoz tartozók semmivel sem kevésbé hangsúlyozzák a szubjektív emberi momentumok szerepét és hatását a történelemben. Szigeti József, a filozófus szégyenpírral az arcán emlékezik meg azokról az elvtársairól, akik később a másik tábor főkolomposaiként tiporják meg mindazt, amiben állítólag hittek évtizedeken át, s amiben Szigeti ma, élete alkonyán is hisz. Ám felvethető a kérdés több nézőpontból és különböző politikai táborok felől is, hogy a bukott rendszernek lehetséges alternatívát kellett állítani. Kétségtelen, e problémakör módszeres vizsgálata, egy reprezentatív munkában való kritikai végiggondolása Szigeti munkásságából hiányzik. Lukács Demokratisierungja e tekintetben egész Európában, sőt, határain kívül is paradigmatikus elméleti útkeresésnek tekinthető. Szigetinek a rendszerhez való viszonyát talán Lukács híres, aforisztikussá vált (bár sokszor vulgarizált és kiforgatott) megfogalmazásával érzékeltethetjük leginkább: “a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”.

A “damaszkuszi út” problémája persze megspórolható volt azok számára – bárhol is álljanak politikailag –, akik megmaradtak legalább az elméleti útkeresés szintjén a szocializmus vonzásában. A “megmaradás” számos nehézsége és szenvedése között az egyik bizonyosan az, hogy a marxista elmélet szerepe milyen hihetetlenül gyorsan és radikálisan elpárolgott. Könyvében Szigeti József – fittyet hányva az inaktualitásra – adalékot nyújt a szocializmus elméleti értelmezéséhez, amennyiben felidézi a szocializmus körüli elméleti-filozófiai vitákat, a munka munkaidővel való mérésének gyümölcsöző voltát hangsúlyozva. Ám a 60-as években kettős vereség érte a szocializmus “filozófiáját”. Nemcsak abban az értelemben, hogy 1968 “világforradalma” nem nyújtott gazdasági alternatívát a kapitalizmussal szemben. Maga Lukács sem tudta tertium daturját gazdasági koncepcióval megalapozni. Szigeti József e probléma érzékeltetéséhez Mészáros István (Beyond Capital) fejtegetéseire támaszkodik.

Természetesen az értéktörvényhez való viszonyról volt szó abban a “szocializmusban”, amelyet még Sztálin nevével kötöttek össze. Az “értéktörvényt a szocializmusban” – ezt kevesen akarják tudomásul venni – még Sztálin kezdte rehabilitálni az 50-es évek legelején. Ezt a vonulatot vitte azután tovább például a Szigeti József által említett Wlodimierz Brus, aki – mint Szigeti fogalmazta – “mindent ’naturalizmusnak’ tekint, ami nem az értéktörvényen alapszik”. (379–380.o.) Lukács még a világkommunizmus teljes győzelme esetén is – ahogy egy helyütt fogalmazott – fenntartana egy kapitalista Svájcot, hogy a termékek értékmeghatározásával boldoguljon az új rendszer. Szigetitől eltérően én inkább csak szimbolikus jelentőséget tulajdonítok e megfogalmazásnak, bár kétségtelen, hogy Lukács “gazdaságfilozófiai” síkon nem tudta betölteni a létező elméleti űrt. Szigeti József ennek az elméleti űrnek a “betöltését” Lukács fent említett tanítványa, az 1956 óta Londonban élő Mészáros István munkásságában látja (akit a mai Magyarországon természetesen méltánytalanul elhallgatnak, helyette negyedrendű amerikás magyar politológusokat futtatnak, akiknek szellemi horizontja nem terjed túl az amerikai külpolitikai lépések racionalizálásán). Mészáros e kérdésben Lukácstól eltérően végső soron úgy értelmezte a marxi szocializmus-felfogást, hogy a szocializmusban a munkaidő tömege a meghatározó tényező a gazdaság termelésében, a piac pedig a tőkés termelési mód adekvát viszonyrendszere. Ilyen és ehhez hasonló viták, amelyeknek pusztán megemlítésére szorítkozhattam itt, ma már csak a szellemi élet perifériáján folynak, szűk baloldali értelmiségi csoportocskákban, bár néha meg- megjelenik belőlük valami az Eszméletben vagy más kis példányszámú tudományos kiadvány oldalain.

Más a helyzet a történeti kérdések, a nemzeti önismeret tárgykörébe tartozó problémákkal. Azok ma is élőbbek a provinciális magyar szellemi életben, mint bármilyen elméleti kérdésfelvetés, mert közvetlenebbül tartoznak hozzá a rendszer legitimációs ideológiájának újratermelési folyamataihoz. Ha Szigeti visszaemlékezésének például ahhoz az eleméhez nyúlunk, amely ugyancsak Illyés Gyulára vonatkozik, akkor láthatjuk, hogy e témával egész folyóiratokat töltenek ma meg (igaz, többségében kisstílű szerecsenmosdatással foglalkozó irományok jelennek meg kisstílű bértollnokok tollából). Mindenekelőtt Magyarország II. világháborús szerepvállalásának megítéléséről, illetve annak utóéletéről van szó. Szigeti nem lehetett népszerű a maga korában sem az élő Illyés e kérdéskörrel kapcsolatos bírálatával, amely a háború alatti “attentizmusát” tette szóvá. Anélkül, hogy a vita korabeli politikai funkcióját akárcsak érinthetnénk, jelzem, hogy ez a kérdés szinte változatlan formában ma is jelen van a központi vitákban a napisajtó szintjén is. Már majdnem négy évtizeddel ezelőtt is a mélyben ott lappangott egy felülvizsgálati szándék, amely nem az “utolsó csatlós” minősítése ellen lázongott, hanem egy népies-nemzeties mentegetés ideologikumát alakította ki: “Illyés háború alatti attentizmusának kifejeződéseit” bírálva, Szigeti arra a konklúzióra jutott, hogy a nagy költő csupán “a tétlen meglapulásban s nem a tiltakozásban látta a háborúba kényszerített magyar nép gyümölcsöző magatartását”. Persze Szigeti József a maga korában sem kérdőjelezte meg Illyés jelentőségét és tehetségét, s nem keveri össze ma sem Illyés örökségét a mai, a szélsőjobboldalig lezüllött “népies” epigonok felszínes handabandájával, rasszista antikommunizmusával.

Szigeti József memoárja első, terjedelmes kötetének befejeztével foteljában hátra dőlve némi malíciával és önigazolással megállapíthatta, hogy az államszocializmus összeomlásával sem a világ, sem Magyarország nem jobb. Sőt. Rosszabb lett. De ott motoszkál az emberben a kérdés: az a kommunista generáció, amely megalapozta a régi rendszert, teljesítményének gyors és szinte ellenállás nélküli lerombolását miként magyarázza. Szigeti József akadémikus előtt még ott fekszik a II. kötet kézirata, nyilván kapunk még adalékokat e kérdés megválaszolásához.

Az alábbi dokumentumot 2001 őszén készítette európai közgazdászok egy csoportja Jörg Huffschmid brémai közgazdász-professzor vezetésével. A csoport 1995 óta vizsgálja – évente megrendezett konferenciái keretében – annak lehetőségét, hogy a Maastrichtban kijelölt anti-keynesiánus integrációs programmal szemben létezik-e a demokrácia, a foglalkoztatás és a környezeti harmónia szempontjainak eleget tevő európai fejlődési pálya. Az Alternatív Gazdaságpolitikai Fórum 1997-es memorandumát az Eszmélet 36. számában ismertettük. Ezúttal az elemzés középpontjában az Egyesült Államokból kiindult recesszió következményei állnak. A szöveget teljes terjedelmében az MSZP Közgazdasági Tagozatának Álláspontok című kiadványa közli. Az Alternatív Gazdaságpolitikai Fórum 2003 elején Budapesten tart konferenciát.

 

A veszély és bizonytalanság új időszaka

 

Az európai társadalmi és gazdasági helyzetet most növekvő labilitás és bizonytalanság, egy gazdasági hanyatlás kezdete jellemzi. Ez utóbbi mélysége és tartóssága még ismeretlen. A munkanélküliség ismét növekszik. A jelenlegi folyamatokkal együtt járó fenyegetéseket és veszélyeket ugyan fokozza az Amerikában szeptember 11-én történt támadások miatti megrázkódtatás, de ezek jelen voltak és láthatóak voltak jóval ezen események előtt is. E helyzet megdöbbentő és legidegesítőbb jellemzőinek egyike a megfelelő politikai válaszlépés teljes hiánya az EU részéről. (…) Ennek a rövid emlékeztetőnek az a célja, hogy hozzájáruljon a bírálatok és az európai alternatívák további tisztázásához a több demokráciáért, a teljes foglalkoztatottságért és az európai társadalmi jólétért küzdő társadalmi mozgalmak támogatásaként.

 

1. Lanyhulásból a hanyatlásba?

 

2001 második felében az EU azzal a veszéllyel szembesül, hogy a gazdasági aktivitás erőteljes lanyhulása teljes hanyatlásba torkollhat, ha nem történik energikus ellenintézkedés. Mégis, mind ez ideig nem látszik körvonalazódni megfelelő ellenlépés sem az európai hatóságok, sem a nemzeti kormányok részéről. Ellentétben a hivatalos bizonygatásokkal, a hanyatlás kivédésére lehetségesek azonnali és hatékony lépések, amelyeket alapos, középtávú gazdaságpolitikai reformoknak kellene követniük annak érdekében, hogy megvalósuljon a teljes foglalkoztatottság, valamint az állandó és fenntartható gazdasági fejlődés.

Markáns gazdasági lanyhulás. A jelenlegi lanyhulás jóval a tragikus szeptember 11-ei események előtt megindult. Elkezdődött már az 1998. és 1999. évi viszonylag jelentős fellendülés előtt, amely helyrehozta a Maastricht-i szabályok szerinti egységes valutára való áttérés által az európai gazdaságnak okozott károkat. Az egyéni fogyasztás növekedése, amely világosan pozitív szerepet játszott a fellendülésben, elgyengült a bérek nem kielégítő emelkedése eredményeként. Az olajárak emelkedése is a hazai jövedelmek csökkenését eredményezte. Még a felívelés során is megnyilvánuló lendület-hiány a termelő beruházások terén fékező hatással volt az igény oldalon, és behatárolva a lehetséges kibocsátást, megrekesztette a fejlődést a termelési oldalon, ami jellemző különbség az európai és az amerikai folyamatok között. A labilitás és a részvénypiac esése ráadásként járult hozzá a beruházások elégtelenségéhez. Végül, a külkereskedelmet, amelynek erőssége – az ázsiai krízis éveitől eltekintve – belejátszott az európai növekedésbe, 2000 vége óta az export visszaesése sújtja. A világméretű lanyhulás felgyorsító szerepet játszott Európában, és a jövőben még hangsúlyosabbá fog válni: a hanyatlás Amerikában egyre valószínűbbnek látszik, és a gazdasági aktivitás egyidejű gyengülése a világ gazdaságának valamennyi jelentősebb területén várható.

Ebben az összefüggésben elkerülhetetlennek tűnik a foglalkoztatási fejlődés új visszafordulása azután, hogy bizonyos országokban időnként jelentős színvonalat ért el. A munkanélküliség ismét növekedni kezdett számos országban, különösen Németországban a kezdetek óta, és Franciaországban 2001 nyara óta. Nagyon valószínű, hogy a jövedelem-különbségek és a regionális egyenlőtlenségek, amelyek jelentősek maradtak és bizonyos esetekben a fellendülés folyamán még élesebbé váltak, ismét példátlan szintre fognak emelkedni.

Végül, még ha létezik is erős párhuzamosság a különböző európai országok mozgása között, megmaradnak a nemzeti sajátosságok, amelyek nem hagyhatók figyelmen kívül. A fellendülés korlátozottabb volt Olasz- és Németországban, azokban az országokban, amelyek érzékenyebbek a nemzetközi konjunktúrákra. Másfelől a fellendülés különösen jelentős volt bizonyos kisebb országokban, mint például Írországban. A fejlődés aszimmetrikussága nem meglepő és nem a gyengeség jele, éppen ellenkezőleg, de a Közösség szintjén az egyesült gazdasági politika menedzselését bonyolulttá teszi.

(…)

A 2001. év további illusztrációja az európai gazdaságpolitika bénultságának, amely éles ellentétben áll az Amerikában tett határozott ellenlépésekkel. Szembesülve a konjunktúra visszafordulásával a Fed az év elejétől hét ízben csökkentette kamatlábait, hogy korlátot szabjon a lanyhulás hatásának és az ennek megfelelő pénzügyi igazodásoknak. A pénzpolitikának ez a gyors lazítása – a 3%-ot meghaladó infláció ellenére –, semmiféle kárt nem okozott a Fed megbízhatóságában, mert ez utóbbinak kettős célja van: az infláció alacsony szinten tartása (felső érték meghatározása nélkül) és a növekedés, valamint a teljes foglalkoztatottság megőrzése. Ez teljesen eltérő az ECB-nél: egyrészről az infláció 2%-os felső tűréshatára szükségtelenül korlátozó, és már az első olaj-áremelkedés, azután az élelmiszerárak növekedése miatt, meghaladottá vált. Másrészről nincs célkitűzés sem a növekedésre, sem a foglalkoztatottságra vonatkozóan, a teljes foglalkoztatottságról nem is beszélve. Az ECB igazodó lépései (a kamatláb 0,25%-os csökkentése májusban és augusztusban) túl kicsik voltak ahhoz, hogy bármilyen valós hatásuk legyen a gazdaságra. Az ECB a háttérben vég nélkül a költségvetési korlátozásokra irányuló újabb és újabb követelmények után kutakodott azzal a hátsó, téves gondolattal, hogy az erős visszaesés Amerikában csak mérsékelt hatással van Európa gazdaságára, amelyet viszonylag zárt gazdaságnak tekintenek. (…)

A szeptember 11-ei megrázkódtatás a helyzetet sokkal kritikusabbá tette és kidomborította az Európa és Amerika reagálási képessége közti óriási különbséget. Amerika nagyon gyorsan és erőteljesen tette meg ellenlépését egy, a GNP 2%-át kitevő jelentős költségvetési csomaggal. Az ehhez tartozó intézkedések között szerepel az áldozatok segítése, az újjáépítés támogatása, juttatások a légitársaságoknak, jelentősebb adócsökkentés a háztartásoknak és a vállalkozásoknak, a katonai kiadások növelése – mindazonáltal ez utóbbit bírálni kell politikai okokból. Ellentétben ezzel a gyors ellenintézkedéssel, az európai kormányok semmiféle válaszlépést nem tettek, rámutatva arra, hogy sok országban, különösen a nagyobbakban kicsi a költségvetés manőverezési lehetősége, s azzal érvelve, hogy a gazdasági helyzet kevésbé kritikus, mint Amerikában. Még az a megnyugtatásnak szánt nyilatkozat is, mely szerint a stabilizációs automatizmusoknak be kell tölteniük szerepüket, társul azzal az ellenmondó állítással, hogy ez viszont csak akkor elviselhető, ha a Stabilitási Egyezmény kikötései teljesülnének. Az egyetlen kivétel a politikai távolságtartás szerencsétlen képéből, hogy az ECB részt vett a központi bankok szeptemberi egyeztetett válaszlépésében, amely biztosította a likviditást és ugyanakkor csökkentette a kamatlábat 0,5%-kal. Azóta a Fed ismét csökkentette a központi kamatot, az ECB pedig visszatért a merevséghez.

Európai újraélesztési kezdeményezésre van szükség. Jelenleg a növekvő veszélyekkel és a nyilvánvaló gazdasági romlással összefüggésben a gazdaságpolitika alapos irányváltása kell, amely a célok összességében a teljes foglalkoztatottságot tekinti központi kérdésnek, és a monetáris, valamint a fiskális politikákat e cél elérésének eszközeként veszi figyelembe. Rövid távon azonnali intézkedések szükségesek és lehetségesek a gazdasági aktivitás, valamint a foglalkoztatás ösztönzésére. De sokkal ambiciózusabb, középtávú reformok is kellenek, nehogy az európai gazdaságok gyenge növekedésben végezzék még nagyobb munkanélküliséggel és kirekesztődéssel. Ugyancsak szükséges a demokrácia és a hatékonyság nem kielégítő színvonalának emelése, amely európai szinten jellemzi a makrogazdasági politika koncepcióját és annak gyakorlati megvalósítását.

(…)

 

2. Támadások kereszttüzében a jóléti állam

 

A jóléti állam fejlődése, a társadalombiztosításnak a népesség egyre nagyobb hányadára való kiterjesztésével volt talán a legnagyobb haladás az európai gazdaságok társadalmi szervezetében a XX. század második felében. A XX. század utolsó évtizedében ez a jóléti állam támadások kereszttüzébe került, kihívásokkal és kényszerekkel kell szembenéznie.

Az európai egységes piac kialakulása, a munkaerő szabad áramlásával a tagországok között egy ilyen kihívás. Az egyes országokban más-más formában jött létre a jóléti állam, bár gyakran jelentősek a hasonlóságok az országok között. Számos eltérő modellt azonosítottak, amelyek a kiterjedtség mértékében, valamint a társadalombiztosítás és a társadalmi szolgáltatások egyensúlyi helyzetében különböznek egymástól. Ezeket a hagyományokban és módozatokban megnyilvánuló különbségeket nem lehet és nem szabad elsöpörni. Ugyanakkor sürgőssé válik annak biztosítása, hogy legyen egy egész EU-ra kiterjedő, hatékony jóléti rendszer. Ez intézkedéseket követel meg, hogy a jóléti juttatásokhoz való jogok átválthatók legyenek az országok között. Az egységes piac és a munkaerő nemzeti határokon keresztüli, megnövekedett mozgása ki kell egészüljön a nemzeti társadalombiztosítási rendszerek változtatásával. A szociális védelem minimális szintjén kívül további megállapodások szükségesek, hogy megelőzzük a szociális dömpinget és a versengést egymás “alulmúlásában”.

Egy másik kihívás az európai jóléti állam számára az elmozdulás a társadalmi juttatások egy sokkal önkényesebb rendszere felé, amelyet gyakran az “ösztönző” jóléti állam címkével illetnek, és amely az amerikai modellt követi. E nézet szerint a munkanélküliségnek elsődleges oka nem a munkahelyek, hanem a munkanélküliek hajlandóságának és rugalmasságának hiánya, hogy elfogadják a létező állásajánlatokat, következésképpen a munkanélküliekre ható fokozott nyomás segíteni fogja a foglalkoztatás növekedését. Ez a felfogás arra fog vezetni – és ahol alkalmazták, arra is vezetett –, hogy a munkafeltételek gyorsan romlanak majd a bérek, a munkaidő, a szociális védelem és a dolgozók jogai tekintetében. Ez aláássa a jóléti állam társadalmi lényegét. Ugyanezt az “ösztönzésre” alapozó felfogást alkalmazzák az idősebb emberekre: a korai nyugdíjba vonulást, ami gyakran jó dolog az időseknek is és a munkanélkülieknek is, akik követhetik őket az állásukban, egyre jobban gátolja a nyugdíjak fokozódó csökkentése, így gyakorolva nyomást az idős dolgozókra, hogy tovább maradjanak állásukban. A nemzetek közötti versengés, hogy csökkentsék az adókat és a társadalombiztosítási hozzájárulásokat, szintén belejátszik a jóléti állam tönkremenetelébe. A társadalombiztosítási járulékok vállalati csökkentése, úgy tűnhet, olcsóbbá teszi a munkaerőt és bátorítja a külföldi, közvetlen, belső beruházásokat. Ezzel azonban figyelmen kívül marad a kérdés, hogy ki viseli az ilyen hozzájárulások költségeit, és mik lennének az alternatív gondoskodás költségei. Jól láthatók a veszélyei annak, hogy az ilyen versengés a társadalmi juttatások és a jóléti állam fenntartásának teljes körű romlásához vezet.

A népesség idősödése a legtöbb európai országban szükségessé teszi a korábbinál több forrás átcsoportosítását a dolgozó népességtől azoknak, akik már nyugdíjba mentek. Ezt úgy mutatják be, mint a jóléti állam számára felvetődő problémát, amely megköveteli az adó és társadalombiztosítási bevétel növelését, hogy fizetni tudják a megnövekedett öregségi nyugdíjakat. A további érvelés az, hogy a magánnyugdíj formákat kell bátorítani és kiterjeszteni, hogy túljussunk ezeken a problémákon. Ez hamis elemzés. A nyugdíjas népesség arányának növekedése a dolgozó népességhez viszonyítva több forrás átcsoportosítását követeli meg a dolgozóktól a nyugdíjas népességhez, mindazonáltal ennek vállalása megtörtént. A magánosított nyugdíjformák leplezhetik az átcsoportosítást, de ez mit sem változtat a mögöttes helyzeten. A legtöbb értéktőzsde jelenlegi esése emlékeztetőül kell szolgáljon: a magánnyugdíj juttatások természete megbízhatatlan. Akik abban bíztak, hogy az értéktőzsdék magas hozadéka szolgál alapul öregségi nyugdíjukhoz (akár közvetlenül saját megtakarításaikon keresztül, akár, sokkal gyakrabban, közvetetten a nyugdíjalapba történt befizetéseken keresztül), most rájönnek, hogy a magánnyugdíjak ígért színvonalához nem fog rendelkezésre állni. A forrásoknak a dolgozóktól a nyugdíjas népességhez történő átcsoportosítása semmilyen nyugdíjrendszerrel nem kerülhető el. Egy átfogó állami nyugdíjrendszer biztosítani tudja, hogy tisztességes nyugdíjat kapjon minden állampolgár. Ez tudja biztosítani és kell biztosítsa, hogy azok is, akik időlegesen kiszorultak a munkaerőpiacról (szülők, munkaképtelenek, tréning miatt stb.) megfelelő nyugellátásban részesüljenek. A magánnyugdíj-rendszerek erre nem képesek, ezeknek az adminisztratív és marketing költségei jelentősek, ezért kevésbé hatékonyak, mint az állami rendszerek.

(…)

 

3. A szabadjára engedett pénzügyi rendszer veszélyei

 

Az Európában és azon kívül zajló pénzügyi folyamatok valóságos veszélyeket jelentenek az európai gazdaságoknak és társadalmaknak. A világos és összefüggő politikai válasz hiánya súlyosbítja a veszélyeket.

Az EU-ban a monetáris integráció jelentősen felgyorsította a financiális integráció folyamatát. Egyidejűleg, globális nyomások hatása alatt, a pénzügyi szerkezet is gyorsan változik. A közbeeső pénzügyi alakzatok változnak – a tőkepiacok nagyobb szerepet játszanak a pénzügyi források hovafordításában; az ipari klienseikhez szorosan kötődő erős bankok és belső befektetők, akik a múltban számos nemzet pénzügyi rendszerét uralták, versenykihívásokkal szembesülnek, és egy sokkal kevésbé stabil környezetben kell működjenek.

Az EU gazdasági válasza világos. Megpróbálja ezeket a változásokat felgyorsítani, azonosítva és eltörölve az összes intézményi tényezőt, amelyek ezen új körülmények között útjába tudnának állni a pénz és hitel szabad áramlásának. A Lámfalussy Jelentés a központi meghatározója ennek a cselekvés-sornak, de más politikai területek, mint például a vezetésváltás szabályai is, szerepet játszanak ebben. Így, bár az európai pénzügyi rendszer az Egységokmány (Single Act, 1986) idején elsősorban a banki műveletekhez kötött volt, az új program az értékpapír-piacokra – kötvény-, részvény- és ezek származékos piacaira – épít.

Az Európa Bizottság és az Európa Tanács jellemző célkitűzései az európai pénzügyi rendszerek teljes – és teljesen kritikátlan – amerikanizálását jelentik. Az amerikai rendszer feltételezett erősségeit, mint például a kockázati tőke nagy piacát, a pénzügyi műveletek olcsóságát hangsúlyozzák. De ennek a rendszernek a gyengeségei, nevezetesen a bizonytalansága és hátrányos hatása a jövedelem- és vagyonelosztására, soha nem említtetnek.

(…)

Új pénzügy és a nyugdíjak. A nagyobb fordulat az állami és kollektív nyugdíjrendszerből a magánnyugdíj rendszerbe világos szándéka a Bizottságnak a pénzpiaci integráció stratégiájában. A jelenlegi megoldások “tarthatatlanságát” ismételgetik, és azt hajtogatják, hogy a jövőbeli nyugdíjasok az integrált részvénypiacok fő haszonélvezői között lesznek. Újra és újra el kell mondanunk az előbbiekben kifejtett nézetünket: a probléma elsősorban források, azaz munkaerő és termelés kérdése; ha a megnövekedett forrásnak a nyugdíjas polgárokhoz jutása nem biztosított, akkor nem létezik olyan tisztán pénzügyi reform, amely garantálni tudná a társadalmilag megfelelő nyugdíjakat; másrészről, ha a források rendelkezésre állnak a foglalkoztatás és gazdasági aktivitás magasabb szintjéből eredően, akkor a jelenlegi rendszerekkel kapcsolatos nagyon pesszimista becslések a továbbiakban érvényüket vesztik.

A brit tapasztalat világosan rámutat a folyamatban levő nyugdíjreform veszélyeire. Az állami juttatások drasztikus csökkenése a korai nyolcvanas évek óta (amikor a brit általános állami nyugdíjat reál értelemben befagyasztották) oda vezetett, hogy jelentősen megnőtt a nyugdíjasok elszegényedése. A magánnyugdíjakhoz jutás igen egyenlőtlenül oszlik meg, ez persze várható is, hiszen közismert, hogy a pénzügyi gazdagság tulajdonlás, beleértve a magánnyugdíj jogosultságokat, szélsőségesen egyenlőtlen. Még azoknak is, akiknek van valamennyi magánjuttatásuk, komoly nehézségeik vannak mind az egyes pénzintézetek hibája vagy helytelen viselkedése, mind a pénzpiacok általános ingadozása következtében. Az integrációnak ez a módozata Európa-szerte veszélyezteti a szociális vívmányokat, és azzal fenyeget, hogy meglehetősen elviselhetetlen kockázatokat terhel a legsebezhetőbb polgárokra. Csak teljes elsőbbségi sorrend változtatás – a gazdasági intézkedések alárendelése a társadalmi célkitűzéseknek – tudja elhárítani ezeket a veszélyeket.

(…)

A pénzpiacok demokratikus ellenőrzése. Új demokratikus mozgalmak – most EU szerte és azon kívül is aktívak –, közvetlen politikai kihívást támasztanak a deregulált, globalizált amerikai pénzügyi rendszerrel szemben. Szerintünk ezek a mozgalmak (legismertebb és vezető példájuk az ATTAC) roppant fontosak az EU politikai és gazdasági fejlődése számára. Számos országban az aggodalmakból és vitákból összefüggő érvrendszer alakult ki és erősödik fel, amely a pénzügyi rendszer feletti demokratikus ellenőrzés visszaállítását követeli, folyik a polgárok és szervezeteik széles körű mozgósítása. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a nemzetközi tőke áramlásának szabályozására valamilyen mechanizmus bevezetése alapvető követelmény, hogy megelőzzük a nemzetközi pénzügyi egyensúlyvesztést és a pénzügyi krízist, amelynek hatásai messze túlnyúlnak a pénzügy területén. Azt hisszük, hogy a nemzeti kormányokra és az EU hatóságaira (beleértve az ECB-t) hárul a kötelesség, hogy valódi párbeszédet kezdeményezzenek ezekkel a mozgalmakkal és dolgozzanak ki olyan intézkedéseket, amelyek megvédik a múltban elért társadalmi vívmányokat, valamint előmozdítják a továbbhaladást a társadalmi igazságosság és biztonság irányába. E célból a bankok, az értékpapír-ügynökségek és a pénzügyi szféra többi köztes szereplői a nyitottság, a becsületesség és felügyelet szigorú szabályai alatt kell álljanak, beleértve a szigorúbb többoldalú követelményeket és a rövid távú spekuláció elleni erősebb korlátozásokat.

Ezeknek a mozgalmaknak és számos támogatójuknak fontos követelése a Tobin adó bevezetése. Nézetek sokasága (többek között az Alternatív Közgazdászok egy Alternatív Politikáért) méltatja ennek a javaslatnak az érdemeit. A Tobin adó szószólói ezt a sok más eszköz egyikének látják, amely csatasorba állítható lenne a gazdaság stabilitásának védelmére, valamint a gazdaság és a jövedelmek nemzetközi méretű újraelosztására. Bár néhány technikai problémát meg kell oldani a bevezetéséhez, nézetünk szerint a Tobin adó megvalósítható politika és érdeme, hogy újrarendezi a társadalmi elsőbbségeket a nemzetközi pénzügyi rendszerben. Ha a kormányok és az EU hatóságai visszautasítják ezt az eszközt, akkor javasolniuk kell másokat, amelyekről úgy gondolják, hogy technikailag előnyösebben kielégítik ugyanezeket a célkitűzéseket. E mozgalmak követelésének egyszerű visszautasítása, lemondva a nemzetközi pénzügyi rendszer reformjának bármilyen kilátásáról, súlyos problémákra vezetne mind Európa politikai életében, mind gazdasági fejlődésében.

 

4. Hiányos demokrácia

 

A demokratikus reform valóságos és rendkívül sürgős kihívás az európai integrációban. Az épülő Európában a demokrácia hiányának hatására közvetlen politikai aggodalom kezdett kialakulni a polgárokban. Ez a felismerés éppen abban az időben tudatosul, amikor új igények válnak egyre nyomasztóbbá – új igények a szolidaritásra és politikai beavatkozásokra, amelyek széles körű demokratikus megvitatáson és megegyezésen alapulnak. Vonatkozik ez elsősorban a gazdaságpolitika újrarendezésének igényére, hogy elsőbbséget kapjon a teljes foglalkoztatás, a környezet fenntarthatósága és a jóléti állam erősítése a deficitcsökkentés és a pénzpiacok követelményei helyett. Ugyancsak vonatkozik a bővítés történelmi intézkedésére. A demokratikus reform nem korlátozódhat a hagyományos formákra, magukba kell foglalniuk a demokrácia új formáinak fejleményeit is, amelyek képesek megfelelni a minden szinten és minden helyen felmerülő kihívásoknak. Európa jövője számára sorsdöntő fontosságú egy összefüggő demokratikus víziónak és egy demokratikus elgondolásnak a kidolgozása, amelyet az európai polgárok széles körben támogatnak.

(…)

Az európai bővítés része a demokratikus programnak. Új tagok belépése Kelet-Európából roppant nagy lehetőség és kihívás az Unió számára. Ez elsődlegesen nem geopolitikai stratégia, inkább egy összefüggő fejlesztési program megvalósításának lehetősége egy kiterjedt gazdasági szférában, amelynek Európa hosszú történelméből örökölt közös fogalmai vannak az életről és a jól-létről.

Kelet-Európa jelölt országai a kilencvenes években kettős – politikai és gazdasági – átalakulás kihívásával szembesültek. Politikai szinten többpárt-rendszerek, parlamenti demokráciák, új törvényhozás és intézmények létesültek. Ezek a politikai rendszerek mára kifejlődtek és hitelt nyertek.

Egyidejűleg mélyreható változások történtek, amelyek célja a piacgazdasági viszonylatok megvalósítása volt. A gazdasági átmenet fő közös irányszabó alapelvei voltak: (a) a vállalatok felszabadítása a központi kényszerektől és a szabad piaci verseny legális kereteinek lefektetése,

(b) az árak, a bérek és a külkereskedelem liberalizálása,

(c) a vállalatok és a pénzügyi szektorok széleskörű privatizálása, ami alapvetően megváltoztatta e gazdaságok tulajdonosi szerkezetét.

A feladatok összetettsége azt jelentette, hogy azokat sokféle szakaszban hajtották végre, és az országok közötti nagy különbségek voltak jellemzőek az átalakulás koncepciójában, időzítésében és módszereiben. Mindazonáltal egy mély “átalakulási válság” alakult ki az örökölt szerkezeti elmaradottság, a tapasztalat hiánya, a nem megfelelő előkészítés miatt, továbbá a nyugati befektetők, hitelezők és kormányok által a kelet-európai országokra kényszerített szerkezeti változások irama és kiterjedése miatt. A kibocsátás és a nemzeti jövedelem hirtelen esett, a jövedelemkülönbségek meredek emelkedésével társulva. A teljes foglalkoztatottság történelmi időszaka után ismét megjelent a munkanélküliség és igen magas szintre nőtt.

Az elmúlt évtized során egy általános újraéledés játszódott le, és számos ország (pl. Lengyelország, Magyarország, Csehország és a Szlovák Köztársaság) elérte és túlszárnyalta előző teljesítményének színvonalát. A szisztematikus változás évei után az emberek többsége, bár lát reményt a gyors javulásra, csalódott és most az EU-bebocsátásra tekint. Az átalakulóban levő országok még gyenge demokratikus alapjai szerepet játszottak sok gazdasági nehézség felmerülésében, miközben a gazdaságok állapota fenyegetést jelent a demokrácia jövőjére. Ezt számításba véve fontos az Európa mint a kreatív demokratikus gyakorlat központja iránti igényt felépíteni, és biztosítani a jelölt országokat, hogy integrációjukat nem késleltetik, s hogy gyorsan beillesztik őket egy társadalmi fejlődés folyamatába, amelynek demokratikusnak kell lennie, hogy hatékony legyen. Ez megköveteli, hogy az EU adja fel jelenlegi vonakodását a csatlakozási eljárásban, gyorsítsa fel a szükséges intézményi reformokat és nem csak forrásokat, hanem sokkal több politikai energiát is fektessen be a bővítés történelmi folyamatába.

Európa szerepe a globalizáció demokratizálásában. A demokratikus reformok szükségessége természetesen nem korlátozódik Európára és az EU-ra. Az magába foglalja a nemzetközi és globális gazdasági viszonyok alapos újjáalakítását. Ahogyan a globalizáció az elmúlt két évtizedben zajlott, éles egyenlőtlenségekhez és sok országban még több szegénységhez és nyomorhoz vezetett. Az európai cégek stratégiái és az EU erősödő neo-liberális politikái részben felelősek ezért a polarizációért, következésképpen nagy az európai felelősség a reformok támogatásában is. Ezeknek a reformoknak része kell legyen a fejlődő országok teljes joga, hogy maguk határozzák meg országaik nyitottságának mértékét a kereskedelemre és a tőkeáramlásra vonatkozóan. Garantálni kell számukra, hogy a kereskedelmi, szolgáltatási, szabadalmi és más szellemi tulajdonra vonatkozó egyezmények nem fogják ellenezni az egészségügyi és más társadalmi javak juttatását. Európának vezető szerepet kell játszania további adósság-elengedés szószólójaként, és meg kell találnia a módját egy hivatalos fejlesztési segély létrehozásának, amely gyorsan a GNP 0,7%-ára nőne valamennyi tagországban. A nemzetközi intézményeknek, például a Nemzetközi Valutaalapnak és a Világbanknak, több súlyt és nagyobb szavazati arányt kell adniuk a fejlődő országoknak.

(…)

Egy európai fejlődési modell kilátásai. Az integráció jelenlegi helyzetében Európa könnyedén lehetne az a fontos szint, amelyen egy széleskörű társadalmi vízió illeszkedik a gyakorlati és koordinált politikai intézkedésekhez. A rezsimek csak akkor tudnak új növekedést kidolgozni, ha a társadalmi fejlődés széles távlatát – a demokratikus gyakorlat szerinti tájékoztatással –, kifejezett céllá teszik. Ez az a sürgős teendő, amelyre Európának minden demokratikus csatornán keresztül törekednie kell. Az euro bankjegyek és érmék bevezetése olyan alkalom, amelyet arra kell kihasználni, hogy széleskörű és intenzív társadalmi vitát javasoljunk és kezdeményezzünk egy eredeti európai fejlődési modell természetéről és megvalósításának kilátásairól. Ennek a vitának gazdasági és társadalmi alternatívákat kell megfogalmaznia a társadalmi polarizáció és stabilitásvesztés neo-liberális képződményeivel szemben. De ezen túl kell jutni, új gondolatokat kell javasolni a fokozott demokrácia formáira és kulturális identitásokra. Egy új fegyverkezési hullámot és militarizálást erősen ellenezni kell, helyette fokozni Európa hozzájárulását a béke, az együttműködés és fejlődés helyreállításához és megőrzéséhez egy növekvő mértékben polarizálódó, egyensúlyát vesztett és ezért sebezhető világban.

 

(Fordította: dr. Hermann Imre)

E számunkban foglalkozunk a még mindig haldokló "jóléti állam" leépítésének problémáival, illetve a megújítására vonatkozó – egyelőre elméleti – elképzelésekkel. A szerzők az úgynevezett harmadik utas koncepciókat legalábbis "problematikusnak" látják. E témakörbe illeszkednek Wetherly, Orosz Éva, Németh György és Harasztosi Péter kritikai elemzései, amelyek Blaire-től Giddensen át Bokrosig tárják fel a szélesedő szakadékot, amely az elmélet és a valóság között feszül. Minél erőteljesebb a harmadik utas ideológia elterjedése, annál jobban kiviláglik utópisztikus jellege. Tovább tart az egészségügy és általában a közszolgáltatások privatizálása – sokfelé a világon. Folytatjuk annak a témakörnek a bemutatását, amelyet a terror globalizálásaként, illetve a globalizáció terrorjaként határozhatunk meg. A vizsgálódásoknak ez az íve földrajzi értelemben az USA-tól Afganisztánon és Kuvaiton át a Közel-Keletig és tovább, egészen Szomáliáig vezet. A multinacionális kapitalizmus díszét mostani számunkban a Nike testesíti meg, amely bár eredendően a fiatalkorú munkaerő kizsákmányolásával híresült el a világban, az amerikai fiatalok előtt a "forradalom" híveként tünteti fel magát.

Tartalomjegyzék

1. Arthur Miller : Az illúziók vége (interjú)
2. Németh György : Tájkép nagykabáttal: Bokros Lajos a nyugdíjrendszer reformjáról
3. Orosz Éva : Lehetséges-e egészségpolitikai paradigmaváltás?
4. Paul Wetherly : Anthony Giddens és a „harmadik út” bírálata
5. Harasztosi Péter : A „harmadik út” és a munkaerő piac
6. Tom Frank : Marketing és felszabadítás
7. Robert Went : A globalizáció és a hosszú hullám (interjú)
8. Andor László : Amerikai évszázad
9. Andor László : Öböl- háború
10. Peter Gowan : Szeptember 11. és a világpolitika
11. Matthew Rotschild : Új-mccarthysmus
12. Claude Julien : Támadás a szentélyek ellen
13. Alain Gresh : Levél lányomhoz
14. Richard Dowden : Vissza a pokolba
15. Katona Magda : A terrorizmus jelenségének főbb okai és megszüntetésének lehetőségei
16. Szigeti Péter : Loic Wacqant: A nyomor börtönei c. könyvéről
17. (K. T.) : Élet és pálya – meggyőződés és hit egy memoár tükrében – Szigeti József: Intellektuális önéletrajzom (1921-1948) c. könyvéről
18. Jörg Huffschmid : Európai közgazdászok egy alternatív gazdaságpolitikáért (kivonat)
19. Georges Németh : Levél Svájcból

Kedves Szerkesztők és Baráti kör!

 

Vollèges, 2002. január 4.

 

Ötven évvel ezelőtt egy maroknyi elszánt és “elvakult” szocialista elhatározta, hogy önálló újságot alapít. Mégpedig egy olyan kantonban, ahol a szocialisták számaránya ebben az időben nem ütötte meg a 2%-ot sem. Az újszülöttnek nem sok esélyt adtak a túlélésre [sem] a teljhatalmat élvező kereszténydemokraták, sem pedig az ugyancsak kisebbségben lévő, ám nagyon gazdag radikálisok. Csodák csodája: az újságocska túlélte a vésztjósló előrejelzéseket, és ebben az évben ünnepli 50-ik születésnapját.

Az újság hű maradt a szocialista alapelvekhez, és nem vált soha szociáldemokratává. A szocialisták aránya ma sem haladja meg a 15%-ot, ennek ellenére van egy népszerű kantonális miniszterünk, Thomas Burgener, és sokáig volt a svájci szocialista párt titkára Peter Bodenmann, aki szintén ebben a kantonban lakik.

A maroknyi szerkesztőségnek és az önkéntes “újságíróknak” hála, újságunk tovább él, remélve, hogy utódaink majd a századik évfordulót is megünnepelhetik. […] Persze, a cikkek nem hivatásos írók és újságírók tollából származnak, de sokszor érdekesebbek a hivatalos “langue de bois”-nál (bikkfanyelvnél).

Ami Finkelstein “A Holokauszt-ipar” című könyvének ismertetését illeti [lásd Eszmélet, 49. szám, 2001. tavasz, 165–178.], s amit ennek kapcsán Svájcról írtak, nem egészen fedi a valóságot.

Svájc a háború elején több, mint százezer katonát fogadott be, akik a győztes nácik elől itt kerestek menedéket. A katonák után közel 80 ezer zsidót fogadott be Svájc. Ezt a váratlan emberözönt az erre nem berendezkedett és abban az időben szegény Svájc csak nagyon nehezen tudta ellátni. A BBC egyik adásában [az hangzott el], hogy a Svájcban lévő zsidóknak szalmazsákon kellett aludni… Ebben az időben a svájci parasztember sem aludt máshol. Wallis kantonban voltak olyan helyek, ahol száraz falevelet kevertek a rozsliszt közé, hogy több legyen, illetve hogy többnek tűnjön. Ugyanakkor a derék BBC-munkatársak teljesen elfelejtették, hogy az angolok és az amerikaiak be sem engedték a zsidókat. Ami a pénzt illeti, a bankokba mindenki betehette a pénzét névtelenül is. Nagyon sok antifasiszta nem zsidó embernek is itt volt a pénze. A számra betett összegek tulajdonosát nem lehetett megállapítani, ha az a háború alatt életét vesztette. A háború után a Német Birodalomtól (kényszerűen) vásárolt aranykészletet Svájc átadta a Szövetségeseknek, főleg az angol-amerikaiaknak. Az aranynak teljesen nyoma veszett. Pedig abban a zsidók aranya nagyon kevés százalékban volt jelen. Mert amit a teljesen agol-amerikai befolyás alatt lévő média ír, az nem mindig fedi a történelmi valóságot.

Amerika és hű vazallusa, Anglia mindenhol közbe akar lépni az emberi jogokért, ahol az érdeke, csak furcsa módon Izraelben, Szaúd-Arábiában, Pakisztánban és sok más csatlós államban nem veszi észre a jogok sárbatiprását. Afrikát és Dél-Amerikát teljesen kiszipolyozta a felsőbbrendű kapitalizmus. Most Kelet-Európán van a sor. Milosevics kirakatperével igyekeznek eltakarni a gazdag országok visszaéléseit, az izraeli népüldözést. Ez a per mindig a Dimitrov-pert juttatja eszembe, mivel igen sok rokon tény van bennük.

Amerika semmilyen pozitív következtetést nem vont le a szeptember 11-i eseményekből. Minden parlament három perces csenddel adózott az áldozatok emlékének. Irakban, ahol a blokád “jóvoltából” gyermekek százezrei halnak meg élelem és gyógyszer hiányában, a nyugati szemlélet szerint “nincs áldozat”. Persze, ha lenne, akkor a parlamentek nem dolgozhatnának, mert állandóan az áldozatoknak [kellene] csenddel adózniuk .[…]

Még csak azt akarom megemlíteni, hogy a világban nagyon, de nagyon sok svájci emberbaráti létesítmény van. Háromszor annyi, mint Angliában és Amerikában együttvéve. A BBC majd akkor söpörjön a más háza előtt, ha a maga [házának] eleje tiszta lesz. A lopás az lopás, a gyilkosság az gyilkosság, a fajgyűlölet az fajgyűlölet, a zsarolás az zsarolás, akár gazdag, akár szegény ellen irányul. [És akkor is, amikor] államilag, “legálisan” ölnek vagy rabolnak.

Egyébként, ahogyan én látom, Afganisztán újragyarmatosítása angol zászló és amerikai bombazápor alatt megkezdődött. A népek önrendelkezési joga alapján…! Hiába, a kaukázusi olajért meg a kábítószerpiac ellenőrzéséért sok mindenre képes a “fejlett” demokrácia, még arra is, hogy az általa kiképzett afgán “hősökből” veszélyes terroristákat csináljon… Hová lett az afgán menekültek részére kiutalt pénz? […] a pakisztáni agymosó iskolákat finanszírozták vele, a CIA atyai áldásával. Az igazi menekültek pedig egy fillért sem láttak a pénzből.

Meddig lesznek a koszovói maffiózók nemzeti hősök? Nem tudni, [de] valószínűleg addig, amíg össze nem vesznek a kábítószer hasznán. Mint Panamában.

Majd ha egyszer otthon járok, ellátogatok az Eszmélet Baráti Körébe. […]

 

Addig is baráti szeretettel üdvözlöm önöket:

 

Georges Németh

Az erőszak és a művészet viszonya. A nagy író történelemszemlélete a világrend radikális átalakításának elkerülhetetlenségét tételezi fel.

"A fiatalok kiélezett helyzetre várnak. Olyan döntéskényszerre, amely értékeket hoz a számukra…” – fogalmazott Arthur Miller idén márciusban Michael March-csal folytatott látnoki beszélgetése során New York-ban. A drámaíró a kultúra lerombolásáról, a terrorizmus fenyegetéséről és a biztonság elvesztéséről szólt.

Michael March: Ha festő volna, hogyan ábrázolná a huszadik századot? Milyen színeket használna?

Arthur Miller: Pirosat, csak pirosat, a vér miatt. Nem hiszem, hogy volt más történelmi korszak, amelyben ennyi embert öltek meg. Gyilkoltak hadseregek, állami erőszakszervezetek és így tovább. Ott van például a második világháború. Vagy vegyük Vietnamot, Koreát, Ruandát, vagy a balkáni háborút! Vadak vagyunk. Másrészt a természettudományok hihetetlen mértékben követték az emberi képzeletet, alig néhány lépésnyire a mészárlások színhelyétől. Az ész számára ez elfogadhatatlan, tehát a homokba dugjuk a fejünket. Filmeket készítünk, rockzenét játszunk, a festők festenek, én színdarabokat írok, és mindenki úgy tesz, mintha minden rendben volna. Pedig szerintem nincs minden rendben. Bizony azt hiszem, hogy számtalan már megfogalmazott késztetés indokolhatja a civilizáció elpusztítását.

M. M.: És mik az érzései ezzel az új évszázaddal kapcsolatban?

A. M.: Nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy ma már a lehetőségek közé tartozik, hogy valaki egy kis csónakban New York kikötőjébe evezzen egy atombombával, abban a reményben, hogy egyenesen a mennybe jut. Úgy látom, ez teljességgel elképzelhető. Ötven éve senki nem gondolta volna ezt, legfeljebb egy elmeháborodott. Persze egy olyan megszállott ember, mint Szaddám Husszein, egy ilyen cselekedetet maradéktalanul meg tud indokolni. Hecceli az atombombákkal rendelkező Izraelt. És az izraelieket nem fogják azelőtt elpusztítani, hogy ők másokat el ne pusztítanának. India és Pakisztán esetében is borotvaélen táncolunk. A darabjaimban vidámabb színek használatára törekszem, de a biztonság iránti illúzióimat teljesen elvesztettem. Ez nem paranoia, ez maga a valóság. Adott egy milliárdos az Arab-sivatag szélén, aki pénzét arra költi, hogy ilyen cselekedetekre képezzenek ki embereket. Az a bökkenő, hogy ideológiai és vallási magyarázatot is találnak minderre. Tehát ésszerűek, akárcsak mi.

M. M.: Yasunari Kawabata japán író azt mondta: “A sírgödör műalkotás.”

A. M.: Ismerek egy házaspárt Connecticutban. Vettek egy sírhelyet, egy darab űrt, egy kis vidéki temetőben, mert onnan szép a kilátás. Komolyan. Fontos volt nekik a szép kilátás. Nagyapám azt akarta, hogy egy agyonzsúfolt brooklyni temetőbe kerüljön, sok ember közé, de ne a parcella szélére, nehogy az arra járók rálépjenek. Inkább választott egy távoli sarkot, ahol senki nem zavarja nyugalmát. Hát ilyen különcök vagyunk!

M. M.: Miféle halált halna ma Bill Loman, az ügynök?

A. M.: Először is, ma többet játsszák Az ügynök halálát, mint bármikor ezelőtt, és az emberek azt mondják, hogy most hívebben tükrözi a valóságot. Régebben a főszereplő egy szélsőség megtestesítője volt, akivel a többség nemigen tudott azonosulni: ma ő a többség. Sőt, van itt valami érdekes: Bush elnök egyik javaslata az, hogy vonjanak ki pénzt, több milliárd dollárt a nyugdíjalapokból, és az alapok tulajdonosainak utasításai szerint fektessék azt be a tőzsdén. Magyarul, George Bush szerencsejátékost csinálna mindenkiből, aki még nem lett azzá – azokból az emberekből, akik mindössze azt akarták maguknak biztosítani, hogy idős korukra ne kelljen éhezniük. Ezt a pénzt most fel akarják szabadítani, és ezeket az embereket befektetőkké akarják tenni, ami nem más, mint a szerencsejátékos szalonképesebb elnevezése. No már most, a tőzsde az utóbbi egy év során alaposan meggyengült. Mi lenne ezekkel az emberekkel és a nyugdíjaikkal, ha a kormány ezt az intézkedést már végrehajtotta volna?

M. M.: A beszélgetésben a gonosztól a hatalomig jutottunk: azokig az erőkig, amelyek az embert megfosztják méltóságától, munkájától, szertefoszlatják álmait, a gazdagság illúzióját; a gonosz a hatalom befektetéseiben jelenik meg.

A. M.: Egyetértek. Igen, ezt teszik, vagy ezt próbálják tenni; még nem következett be, de nagyon könnyen megtörténhet. Igyekeznek bizonytalanná tenni azt, ami legalább részben valóságos volt. Így a tőzsdén kockáztató kevesek bizonytalanságát tömegekre terjesztik ki.

M.M.: És mit gondol a szociális biztonságról?

A. M.: Minél több részletét ismerjük meg a rendszernek, annál illuzórikusabbnak, sőt sokszor lázálomszerűnek tűnik. A nagy ellenállást ezzel az új adótörvény-javaslattal szemben – amely a lakosság leggazdagabb 1%-ának nyújtana további előnyöket – a legeslegtehetősebbek egy kis csoportja tanúsítja, köztük Bill Gates, aki valószínűleg a világ leggazdagabb embere; azért ellenzik ezt a javaslatot, mert bár őket gazdagabbá tenné, csökkentené jótékonysági adományaik összegét. Így jön létre a kétségkívül lusta és semmirekellő örökösök osztálya.

M. M.: Pillanatnyilag biztonságban érzik magukat a jólétben.

A. M.: Érzik, hogy ez annak a rendszernek a romlásához vezet, amely számukra oly nagy hasznot hozott, és hogy ki fog alakulni egy olyan osztály, amelynek a tagjai csak tartják a zsákot, és a pénz szépen belehullik. Nem kell érte feltalálniuk semmit, se dolgozni, se bármit elvégezni. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: honnan ez az elgondolás? Egy vadonatúj elnöktől. Csak arra tudok gondolni, hogy mivel az olajszakmából jött, az olajvállalatok, amelyek hírhedt ragadozók (nem oda mennek, ahol az olaj található, még ha az karnyújtásnyira esik is), arra számítottak, hogy az ő emberük majd több pénzt tud elvonni az adóhivataltól. Mindenki más le van…

M. M.: Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a művészet konzerválja az életet. A konzerválás pedig valóságérzetet alakít ki bennünk. Ez rendkívül ellentmondásosnak tűnik.

A. M.: Napjainkban alapvetően ez a művészet feladata. Megállítani az időt. Mindannyian megállítjuk az időt. Azt a tömeges képáradatot, ami minden országot tartalom és jelentés nélkül elönt, a művészet megállítja. Elég régóta tart ez ahhoz, hogy elmondhassuk: “Aha, tehát ez az?!” A felismerés pillanatával ajándékoz meg bennünket. De csak ezt a pillanatot kapjuk. Ha a fiatalokról szerzett csekély tapasztalataimat általánosíthatom, úgy látom, ők tudják, hogy valami hiányzik. És ez foglalkoztatja is őket. Azt hiszik, mondjuk az én munkásságommal vagy a nemzedékem munkásságával kapcsolatban, hogy ez a valami létezett egyszer.

A fiatalok kiélezett helyzetre várnak. Olyan döntéskényszerre, amely értékeket hoz a számukra, más szóval feladatokat. Olyan eszméket, amelyeket muszáj megértenünk ahhoz, hogy életben maradjunk. Most nincs ilyen. Minden eszméről eldönthetik: kérik-e vagy sem. Önkényesen cselekszenek. Szükségszerűség semmiben nem mutatkozik. Ez nagyon jellegzetes, manapság talán a leggyakoribb helyzet, amelyet a véget nem érő, értelmetlen képsorozatokat ontó látszat-kultúra kényszerít ránk.

M. M.: Elérkeztünk arra a fokra, hogy a megmagyarázható világ elveszett.

A. M.: Nem tudom, mi lehet az oka, de azt tudom, hogy mi lett a következménye: csak üzletember létezik. Kultúra sehol. Nem tudom, vajon az elmúlt százegynéhány év sok háborúja pusztította-e el. Egy olyan vallás például, amely az ember méltóságát hirdeti és áldást oszt, de nem ítéli el a holokausztot, végül rögeszmévé válik. A vallás egy ilyen országban olyan, mint egy futball-mérkőzés: az emberek intézményesen egybegyűlnek és éltetik az egyház vezetőjét. Az, hogy valaki valamilyen értékrend szerint változtasson az életén, nagyon távolinak tűnik. Az egyetlen érvényes érték, hogy együtt vagyunk. Ez az érték. Mindannyian együtt. Együtt énekelünk és együtt imádkozunk.

M. M.: Együtt utazunk a süllyedő hajón.

A. M.: Így van. Az egyetlen dolog, ami erről az országról bizton elmondható, hogy át fog alakulni. Ez az egy, amit biztosra veszek. Bármilyen is a jelen, a jövő más lesz.

 

(Fordította: Battyán Katalin)