Krausz Tamás – Szigeti Péter: Vezető egyetemi oktatóként nemzetközi politikai gazdaságtant tanítottál, s az Eszmélet főszerkesztőjeként vé­geztél évtizedes munkát mielőtt magas gazdasági – politikailag is igen jelentős – tisztségekbe kerültél európai intézményeknél. Előbb az EBRD, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank egyik igazgatója voltál, s ott képviselted az országot, az elmúlt négy évben pedig az Európai Unió Bizottságának biztosa voltál, afféle minisztere, aki szociális területtel és foglalkoztatáspolitikai kérdésekkel foglalkozott. Belülről, résztvevő-megfi­gyelőként nézhetted tehát a mi sorsunkat is meghatározó fő folyamatokat. Jónás a cethal gyomrában. Első kérdésünk hadd legyen kicsit szubjektív: milyen munkádhoz kötődő sikerekre, eredményekre és milyen kudarcokra gondolsz vissza első reakcióként?

Andor László: Egész biztos, hogy nem lehet mindezt egy bekezdésben áttekinteni. Ami a másfél évtizedes felsőoktatási munkát illeti, a legfon­tosabbnak azt tartottam, hogy a nyugati progresszív gondolkodás minél erőteljesebben megjelenjen a hazai oktatásban és a tananyagokban. Ennek fontos részét képezi annak a közgazdasági gondolkodásnak és gyakorlatnak az előremutató kritikája, amely a nyolcvanas-kilencve­nes években meghatározó volt Magyarországon. De vajon mi ennek a sikermutatója? Talán maguk a hallgatók, akik közül sokkal külföldön is találkozom (Londonban és Brüsszelben is), és pozitívan értékelik a kurzusainkat, egykori olvasmányaikat. Ahhoz, hogy ez a munka a hazai gazdaságpolitikára a megfelelő időben nagyobb hatást kifejtsen, egy újfajta közgazdasági iskolának kellett volna hamarabb kialakulnia, de ez nem, vagy csak töredékesen történt meg. Az igény azonban olykor-olykor megmutatkozik manapság is, s valószínűleg erősödni fog.

Az EBRD-ben 2005 után igen fontos volt elérni, hogy az 1989-es gondolkodásmód jegyében felépült intézmény eszmeisége és működés­módja alkalmazkodjon a XXI. századi realitásokhoz. Tudjon számot vetni az intézmény azzal, hogy a piacgazdaság teljesítménye sok tekintetben nem találkozott a társadalmi igényekkel, és korrekcióra van szükség. Tudatosítani kellett, hogy a régió nem stabil, hanem sebezhető, ami a válság időszakában azonnal meg is mutatkozott. Korábbi terveivel ellentétben az EBRD élen járt a kelet-közép-európai válságkezelésben, átértékelte az állami szerepvállalást és nyitottnak bizonyult a társadalmi felelősségvállalás irányában.

A bizottsági munka értékelésének nincs még itt az ideje. Még inkább érvényes azonban az, hogy a feladat itt is minél inkább a pénzügyi, gazdasági és társadalmi fejlődés mély és átfogó újragondolása lett. A Bizottság 2010 elején rögtön egy ilyen vízióval, az Európa 2020-szal kezdte a munkáját, amelyen belül a foglalkoztatási és szociális terület felértékelődött. Ez azután megmutatkozott az EU új költségvetésében és a valutaunió újratervezésében is. A jövőt befolyásoló kezdeménye­zések mellett maximális segítséget kellett nyújtani a tagországoknak, amelyek a válság miatt szükséghelyzettel küzdenek – legyen szó a szociális szolgáltatások életben tartásáról vagy a fiatalok munkalehe­tőségéről.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: A nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó könyvek szerzőjeként, hogyan látod, jellemeznéd az elméleti gondol­kodás tudástípusa és az intézményekben végzett munka kapcsolatát?

Andor László: Természetesen más az akadémiai világ, a politika, a diplomácia és a bürokrácia – ezeknek mind megvan a maguk logikája. A válság az az időszak, amikor sem a politika, sem a bürokrácia nem tud régi rutinok alapján működni. Meg kell találni a módját az új gondolatok befogadásának, integrálásának, irányváltásnak. Nemcsak el kell tudni igazodni olyan helyzetben, amellyel a korábbi uralkodó paradigma nem számolt, de segíteni kell a munkatársakat – vagy nyilvános szereplés esetén a mindenkori hallgatóságot – az elemzésben és az új politika kidolgozásában. Ennek során igen nagymértékben tudok támaszkodni a korábbi elméleti munkára és az oktatói tapasztalatokra (beleértve ter­mészetesen a külföldön töltött éveket és az ott szerzett kapcsolatokat is). Azt hiszem, egyértelmű: az EU a korábbi években, évtizedekben többet tehetett volna a pénzügyi szféra jobb szabályozásáért. örülök annak, hogy ez a Bizottság – Michel Barnier kollégám vezényletével – jelentős mértékben ledolgozta a restanciát.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: A világgazdaságban az EU az egyik jelentős regionális integráció, de komoly versenytársai vannak, nemcsak a NAFTA (az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó szabad kereskedelmi övezete), hanem a délkelet-ázsiai térség és mások is. Például a feltörek­vő országok csoportját, a BRIC országokat (Brazília, Oroszország, India, Kína) is konkurens, kihívó félnek tartják az „öreg” kontinens szempontjá­ból. Mi a helye, a helyzete és a perspektívája az EU-nak a világrendszer­ben, tehát a világgazdaságban és az azt befolyásoló, változó geopolitikai erőviszonyok közepette?

Andor László: Az EU nem egyszerűen a világgazdasági régiók egyi­ke, hanem a centrumrégiók egyike. A centrumpozíció jelent bizonyos hatalmat: hol mintaként, hol vezetőként tekintenek rá. Sokszor nevezik Európát „öreg” kontinensnek, de ez nem jelenti azt, hogy összes­ségében komoly versenyképességi problémái lennének. A jelenlegi válság inkább a belső aszimmetriákból fakad. Ha az EU a maga belső egyensúlytalanságait le tudja küzdeni, akkor nem egyszerűen meg tudja őrizni ezt a centrumszerepet, hanem erősíteni tudja a progresszív elemeket globális szerepvállalásában is. Mark Leonard 2005-ben írt, magyarul is megjelent könyvében (Miért Európa diktálja a lépést a 21. században? Budapest, Napvilág Kiadó, 2005), amely a XXI. századra Európa vezető szerepét prognosztizálta, sok a megfontolandó tartalom, még akkor is, ha a mostani hullámvölgyben az embernek időnként más gondolatai is támadnak.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Biztosként volt-e lehetőséged előmoz­dítani a szabad tőkeáramlásra épülő EU-keretekben a szociális Európa, „a népek Európájának” perspektíváját, amely a baloldalon népszerű programajánlás volt? Vagy ez egy idejétmúlt, okafogyott felvetés?

Andor László: A válság miatt sokan a szociális Európa, az „európai szociális modell” végéről értekeztek. Fontos tehát, hogy a válságból való kilábalással együtt a szociális modell is újraépüljön. Ehhez az is kell, hogy a tagországok rájöjjenek, a jövőben az európai jóléti államok csak több együttműködés mellett lehetnek életképesek, tekintettel a pénzügyi és a gazdasági integráció jelenlegi szintjére. A társadalmi legitimáció és a szociális dimenzió erősítésének szándékáról és konkrét lehetőségeiről sok bizottsági dokumentum tanúskodik. Az utóbbi időben egyre több szó esik a bank-, fiskális és politikai unió mellett a „szociális unióról” is – ez a törekvés tehát nem lanyhul, hanem éppen erősödik.

Az, hogy az Unió szintjén mely törekvések mutatkoznak erősnek, szo­ros összefüggésben áll azzal is, hogy a tagországokban mely politikai irányzatok dominánsak. 2011 végén egy kézen meg lehetett számolni a balközép kormányokat Európában, ami értelemszerűen megmutatkozott az uniós politika irányultságán is. Most pedig az látszik meg, hogy a bal-és a jobbközép egyensúlyba került; igaz, mindkettőt jobban szorítják a radikális baloldali és az euroszkeptikus jobboldali irányzatok.

Az EU alapelvei között az áruk, a tőke és a szolgáltatások szabad mozgása mellett ott van negyedikként az emberek szabad mozgása is. Fontos azonban látni, hogy önmagában a szabad mozgásból még nem lesz „népek Európája” vagy „szociális unió”. Ehhez kell a szociális intézményrendszer megfelelő szintű koordinációja is, az uniós szintű szolidaritás folyamatos erősítésével. Ez ma minden korábbinál aktuálisabb feladat. Ha a tagországokban megvan a politikai fogadókészség, a Bizottság képes letenni ésszerű javaslatokat az asztalra.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Számos konfliktus, nehézség jellemzi a 27-ek integrációját: monetáris unió, illetve az ezen kívül állók; ún. magországok versus alacsony sebességfokozatúak, 15-ök és újabban csatlakozottak. Mélyítése vagy további szélesítése az integrációnak? A monetáris és fiskális politika összhangjának a hiánya, sőt ellentéte a nemzetállami kormányzás és az unió egyben tartásának érdeke közepette. Ezek közül melyik ellentmondásokat látod termékenynek, előrevivőnek és melyek tűnnek a legnehezebben kezelhetőnek, esetleg feloldhatatlannak?

Andor László: Nehezen kezelhető ellentmondás sok van, de felold­hatatlannak egyiket sem nevezném, mert – ha jobban megnézzük -, az EU egy viszonylag rugalmas rendszer, és képes kezelni a sokszínű­séget a tervezés, a jogszabályalkotás és a végrehajtás folyamatában egyaránt. Ez nem azt jelenti, hogy aztán bármeddig kiterjedhet földrajzi értelemben. A jelenlegi összetételben egyértelműen képes egy mélyülő és mindenki számára előnyös integrációra, és hosszú távon a legér­telmesebb forgatókönyv az, ha a Nyugat-Balkán jövőjét az EU-n belül képzeljük el. Sok a teendő addig, ez nem is kérdés, de már önmagában a vízió is fontos itt.

Véleményem szerint ma a fő kérdés az eurózónán belüli centrum és periféria közötti feszültség. Ha ezt nem sikerül nagyon rövid idő alatt át­hidalni, akkor a válság nemcsak az euró túlélését fogja megkérdőjelezni újfent, hanem az EU stabilitását is. Mégpedig azért, mert az euró az elmúlt húsz évben nemcsak pénzügyi projekt volt, hanem emellett – sőt, talán még inkább – politikai projekt is. Politikai projektként (francia válasz a német egyesítésre) a kontinens egészét egyesítő küldetése volna. Ezt azonban jelenleg nem tudja betölteni az eredendő tervezési hibák miatt.

A Gazdasági és Monetáris Unió újratervezése azonban nem pusztán „műszaki” feladat. A polarizáció mögött kimutatható az EU társadalmi diverzitása, a társadalmi és kulturális különbségek, az eltérő kapitaliz­mus modellek. Ha nagyon akarjuk, a protestáns-katolikus örökség általi megosztottság is, valamint sör- és borivó nemzetek… A lényeg az, hogy nem lehet sem az újratervezést, sem a gazdasági kormányzást egyfajta technokratikus tevékenységként elképzelni. Sokkal többet kell tenni a szociális párbeszédért, a civil társadalom aktivitásáért, a nemzetek és kultúrák közötti megértésért és kohézióért. A hollandoknak és a finnek­nek érezniük kell, hogy egy közösséget alkotnak a spanyolokkal és a görögökkel; a briteknek és a dánoknak át kell látniuk a románokkal és bolgárokkal való összetartozás jelentőségét – és megfordítva.

Abból indulok ki, hogy a változásnak a meglevő integráció megkérdő­jelezése nélkül, sőt annak elmélyítésével, kiteljesítésével kell járnia. Ez nyilván nem az egyetlen feloldási lehetősége a kialakult feszültségeknek, de szerintem ez a jobb irány, és nem a visszabontás. Hogy csak néhány indokot mondjak erre: emellett szól az euró esetleges felbontásának pénzügyi és gazdasági költsége, az Európán belüli szabad mozgásra való társadalmi igény, valamint Európa relatív világgazdasági súlyának folyamatos csökkenése.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Az intézményes szerkezetek, szabályo­zási formák működésének tapasztalata befolyásolta-e gondolkodásodat, alátámasztják-e a világrendszer-elmélet jelentős magyarázó elveit, a centrum-félperiféria-periféria függési viszonyokat, az egyenlőtlen és hierarchizáló világgazdaságot illetően?

Andor László: Az egyenlőtlen fejlődés koncepciója, a centrum és periféria problematikája, a világrendszer-szemlélet nélkül aligha adható releváns elemzés a nemzetközi gazdasági és társadalmi folyamatokról. Ennek szerepe van akkor is, ha Európa és a külvilág kapcsolatát elemez­zük, de akkor is, ha az Európán belüli folyamatokat tekintjük.

Az európai integráció fejlődési dinamikáját meghatározza a piac mé­lyítésének tendenciája és a kiegyensúlyozó mechanizmusok fokozatos továbbfejlesztése. (Ennek társadalomtudományi kutatása Polányi Károly „kettős mozgás” elméletére támaszkodhat.) Az EU-ban a közös, illetve egységes belső piac kialakulása maga után vonta a kohéziós politika elemeinek bővítését, azok erősítését is. Itt még igen sok a teendő, rövid és hosszú távon egyaránt; annál is inkább, mert a monetáris unió – a pénzügyi szektor fragmentációján keresztül – még erősebb polarizáló hatással jár, mint az egységes piac. Így jutunk el a fenntartható valutaunió szociális dimenziójához, illetve a kiegyensúlyozott fejlődéshez nélkülöz­hetetlen fiskális kapacitás fogalmához.

Amit EU-keretben perifériának nevezünk, az világgazdasági értelem­ben inkább félperiféria. Az EU kohéziójához nagyon fontos bebiztosítani azt, hogy az EU-periféria társadalmi-gazdasági fejlődése dinamikusabb és érezhetőbb legyen, mint a világgazdasági félperifériáé általában. Azért társadalmi-gazdasági fejlődésről beszélek, mert a GDP nem minden, annál komplexebb társadalmi mutatókat, környezeti és életminőséget is tekintetbe kell venni, amikor a fejlődést értékeljük.

Ami az EU és a világgazdaság viszonyát illeti, itt is érvényes az, hogy a spontán folyamatok elsősorban polarizálnak, a politikai együttműkö­dés viszont képes arra, hogy a konvergenciát segítse szociális normák tekintetében is. Ennek jegyében működünk együtt például Kínával a társadalombiztosítás fejlesztése vagy a munkavédelem terén, afrikai partnereinkkel a jobb szakképzés és a fiatalok foglalkoztatása ügyében, Bangladessel a munkajog átalakításában, Kolumbiával a szakszervezeti jogok érvényesítése tekintetében, és lehetne még hosszan sorolni. Aki tagjelölt, arra mindez együtt vonatkozik; Törökország esetében a sort kiegészíthetjük olyan ügyekkel, mint a nemek közötti egyenlőség elő­mozdítása (pénzügyi támogatást is nyújtunk például olyan projektekhez, amely a leányok iskoláztatását segíti hátrányos helyzetű régiókban).

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Hogyan alakult Magyarország megíté­lése az EU-ban, s milyen változásokon ment keresztül hivatalviselésed idején?

Andor László: A hazai változásokat az elmúlt években nagy nemzetközi figyelem kísérte, és az EU intézményeiben is időnként fellángolt a vita. Meggyőződésem, hogy az esetek döntő többségében segítő ez szándékú vita, és az abban résztvevők igyekeznek alaposan tájékozódni arról, mi történik Magyarországon. Időnként persze felszínes, sommás ítéletek is elhangzanak, ami rossz jel (arra utal, hogy a negatív ítéletek, sztereotí­piák az ismétlődő tapasztalatok nyomán beivódnak a köztudatba, s már nem mindig is igényelnek újabb empirikus alátámasztást).

Az Európai Bizottság feladata elsősorban az EU-jog fölötti őrködés, és ez magyarázza, hogy ebben az időszakban a korábbinál több kötelezett­ségszegési eljárás indult magyar ügyekkel kapcsolatban. Ezek így vagy úgy rendeződnek aztán. Ilyen intervencióra ott van lehetőség, ahol léte­zik uniós jog – tehát nem mindenhol. Sokan csak ebben a folyamatban szembesültek azzal, hogy a tagországok milyen hatásköröket adtak át az Uniónak a Szerződésben, és mit tartottak meg maguknak.

Három év alatt a feszültség-feloldás három ciklusán mentünk keresz­tül. A feszültséget mindig valamiféle, európai normákba ütköző hazai változás keltette. Feloldás pedig soha nem következett be anélkül, hogy a hazai gyakorlatot érdemben ne korrigálták volna. A nagyobb gond az, ha az országimázs szenved maradandó károkat, ha az országot politikai, gazdasági vagy kulturális értelemben „leírják”. Ennek a kockázatához túl sokszor kerültünk közel az utóbbi években. Ez nemcsak odavezet, hogy az ország ilyen vagy olyan téren lepontozódik, de nemzetközi tekintélye is csorbul, érdekérvényesítő képessége csökken.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Van-e értelme az euró bevezetésének?

Andor László: Az euró bevezetésének volt értelme, de a konstrukciós hibákat sokkal hamarabb fel kellett volna tárni, és az euró­-válságot meg kellett volna előzni. Ha ez a folyamat (mármint a modellváltás) a közeljö­vőben gyorsan előrehalad, nincs ok lassítani az eurózóna kiterjesztésé­nek folyamatát. A kisebb gazdaságok (Szlovénia, Észtország stb.) eseté­ben egyértelműen ez volt a helyes stratégia. A nagyobb gazdaságoknak több mindent kell mérlegelniük; több szempontból kell megvizsgálniuk, hogy optimális-e az áttérés. Nemrég Jan Krzysztof Bieleckivel, a korábbi miniszterelnökkel szerepeltem egy panelban Lengyelországban, aki azt mondta: ha az ún. belső leértékelés az egyetlen alkalmazkodási mecha­nizmus a valutaunióban, akkor kétszer is meg kell gondolni a belépést. Ezt nagyon találónak gondolom.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Mi a véleményed az alapjövedelem európai szintű bevezetéséről, amely koncepció tulajdonképpen a német kultúrkörben keletkezett, tehát a centrum centrumában.

Andor László: Érdekes koncepció, hiszen abból indul ki, hogy a tár­sadalomban kell hogy legyen egyfajta „szociális minimum”. Az egyes EU-tagországok jóléti rendszerei azonban jelenleg meglehetősen sok­színűek ahhoz, hogy ezt a szociális minimumot egységesen a jövedelem dimenziójában határozzák meg. Nem ugyanaz tehát a helyzet, mint a munkajövedelemnél, ahol a minimálbér formájában mindenütt logikus, hogy érvényesüljön egy közösen meghatározott minimum, és talán be­látható időn belül el is jutunk oda, hogy minden EU-tagországban lesz is megfelelő szintű minimálbér.

A jóléti rendszerek Európában sokfélék, abból a szempontból, hogy inkább a személyes (vagy a családi) jövedelem egy alapvető szintjére, vagy a rászorulóknak nyújtott szociális szolgáltatásokra, vagy a mun­kavállalás segítésére fektetik-e a hangsúlyt. Vajon a hajléktalanokon segít-e, ha kapnak egy alacsony szinten meghatározott alapjövedelmet, vagy a depressziós térségekben élő kisebbségek foglalkoztathatóságát hogyan segítheti egy ilyen reform? Nem menti-e fel más fontos teendők alól a kormányzatot, ha esetleg az alapjövedelemmel elintézettnek tekinti a szociális gondoskodást? Erősíti-e vagy inkább gyengíti a közösségeket, amelyek felbomlása végső soron az elszegényedésbe taszítja a társada­lom kiszolgáltatottabb tagjait? Miért van az, hogy sokan az alapjövedelem koncepcióját inkább a neoliberális gondolatkörbe illeszkedőnek tekintik?

Sok a kérdés, ezért a koncepció pénzügyi, gazdasági és szociális ha­tásait alaposan meg kellene vizsgálni, ha a gondolatból egyszer tényleg javaslat születik.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Sokan kétségüket fejezik ki az EU – akár rövid távú – fennmaradásával kapcsolatban. Osztod-e ezeket a véleményeket? Látsz-e lehetőséget arra, hogy az események, folyamatok visszaforduljanak az egymástól elkülönülten, integráció nélkül működő nemzetállamok korábban meghaladott állapotához?

Andor László: Amint már említettem, a valutaunió válságának elhú­zódását olyan kockázatnak tekintem, amely fenyegeti az EU egységét, integritását. Az euró-válság és egyidejűleg a környezetünkben bekö­vetkezett változások (pl. az arab világban mutatkozó instabilitás követ­kezményei) tovább erősíthetik az euro­szkepticiz­must Európa számos országában. Revíziós gondolatok kapnak lábra és erősödnek meg időn­ként, az építmény egyes részeinek visszabontását célozva. Ugyanakkor attól távol vagyunk, hogy a tagországok nagy többsége az integrációval szemben egyértelműen a nemzeti elkülönülést válassza. Ráadásul az integráció magva mégis csak a német-francia kibékülés és egyre szo­rosabb együttműködés, ami mindenki másnak is érdeke a kontinensen, sőt talán azon túl is. Ezt politikai értelemben erősnek látom, még akkor is, ha a testbeszéd olykor másról árulkodik, és időnként újrajátsszák a filozófiai vitákat is.

Krausz Tamás – Szigeti Péter: Engedj meg egy moralizálónak ható kérdést. A marxista baloldalon még idehaza is néhányan értetlenségüket fejezték ki, ellentmondást láttak abban, hogy Te mint az Eszmélet volt főszerkesztője egyenesen a kapitalizmus menedzselése legfőbb európai intézményénél vállaltál magas tisztséget. Elméleti emberként és szaktu­dósként nem érezted-e magad rosszul, amikor meggyőződésed ellenére kellett olyan politikai döntéseket hoznod, és így azokért felelősséget vállalnod, amelyek a rendszer fenntartását szolgálták?

Andor László: Bármilyen politikai szerepvállalással együtt jár a cselek­vés lehetősége, ugyanakkor időnként a kényelmetlen helyzetek vállalása és a kudarcok kockázata is. Előhaladás nincs kompromisszumok nélkül. Ez érvényes magas és alacsony, hazai és nemzetközi tisztségekre egyaránt. A kérdés az, hogy a progresszív politizálásnak van-e érdemi szerepe, cselekvési tere, konkrét alkotó lehetősége az Európai Unióban? A válasz egyértelműen igen. A kapitalizmust nem az EU hozta létre, viszont ahhoz hozzájárult, hogy bizonyos szociális és környezetvédel­mi normák elterjedjenek, gyökeret eresszenek. Ez a Bizottság azért dolgozik, hogy Európa úgy tudjon kilábalni a válságból, hogy megőrzi, megerősíti, megújítja a szociális modellt is. Erősíteni az érdekegyeztetési mechanizmusokat, több forrást teremteni a szociális beruházásokhoz, javítani a roma integráció esélyeit, garanciákat teremteni a fiatalok pályakezdéséhez, megvédeni a migránsok jogait – ezeken mind a meg­győződésemmel összhangban dolgozom.

A marxisták az antropológusokhoz hasonlóan nem fogadják el az állam függetlenségét és természetes racionalitását. Ehelyett hangsúlyosan vagy kevésbé explicit módon, de úgy látják, mint Marx, hogy az állam az uralkodó osztály eszköze, a „burzsoázia végrehajtó bizottsága”. Az állam nem volt racionálisabb, mint maga a burzsoá gazdaság, amelynek logikája a saját összeomlása felé mutatott. A nyugati burzsoázia Marx után azonban óriási specializált gyárakba fektette vagyonát, amelyeket urbánus- és közkiadások, valamint a megfelelő közintézmények meg­teremtése kísért. Az egész komplexumot egy hatalmasra nőtt és egyre bonyolultabbá váló adórendszer és közpénzügyi intézmények egészítet­ték ki. Így a burzsoázia jobban beágyazódott a munkások társadalmába, és megtanult kompromisszumokat kötni azért, hogy újratermelhesse önmagát. Szövetségeket alakított ki például a weberi karizmatikus német és japán uralkodókkal, vagy tágabb értelemben a populista mozgal­makkal és a „józan ésszel” vagy a közvéleménnyel, ahogyan Gramsci jellemezte az amerikai fordizmust, és a munkásokkal általában, amikor is létrejöttek a nyugati jóléti államok; Délen és Keleten pedig a fejlesztő államok játszottak hasonló szerepet a lakosság jólétének emelésében. Az állam a marxisták számára tehát nem a bürokratikus racionalitás önmagába zárt szervezetét jelentette, hanem az intézményes „sűrítését” az osztályharcnak, az ellentmondásoknak és a kompromisszumnak, be­leértve a hegemón szervezetet és a „közösség”, a közhöz való tartozás és a közhöz kapcsolódó jövő mítoszait és rítusait (Hobsbawm – Ranger 1992; Hobsbawm 1992). És valóban, ezen rítusok miatt az állam sokkal inkább tűnt kollektív racionalitásnak, mint amennyire a burzsoázia mint „végrehajtó bizottság” el tudta volna hitetni az emberekkel azt a mítoszt, hogy az állam a közé. Az osztályharc adott vagy adhatott volna a kapi­talista államnak némi racionalitást (vagy inkább racionalitásokat), hogy ezáltal megmeneküljön elnyomó és destruktív lényegi énjétől. Ez volt az egyike azon dolgoknak, amit Marx remélt elérni, amikor a „proletariátus diktatúrájáról” beszélt (Luxemburg 2009).

Az antropológusok és a marxisták gondolkodását az 1980-as évektől egyre jobban befolyásolta a globalizáció, ami vitathatatlan és nagyon mély – bár korántsem egyértelmű – hatást gyakorolt a nemzetállam mítoszára és sorsára. A globalizáció fokozta a marxisták és antropoló­gusok kételyeit a weberi állam fétise iránt. Az antropológusok, mások mellett, elkezdtek foglalkozni a fejlesztő államon kívül megerősödött lokális/globális konfliktusokkal és tömörülésekkel, és más kulturális és gyakran erőszakos politikai formációkkal (például Ferguson 2006; Fried­man, J. ed. 2003; Sampson 2003; Reyna 2003; Glick-Schiller – Fouron 2003; Bayart 2009; Geschiere 1999; Collier – Ong 2004). Mások hibrid kulturális formációkként ábrázolták az államokat, egyenlőtlen transzna­cionális áramlatokkal (Appadurai 1996; Hannerz 1991; 1996), ahol a racionalitást nemritkán felülírta a mítoszok, vallások és varázs előtérbe kerülése (Kapferer 1997; 2002; Geschiere 1999). Kapferer hívta fel a figyelmet arra, hogy az államokban erősebb a korporativizmus és az oligarchizmus (Kapferer 1997; 2005; 2009). A marxisták egyebek mellett a fejlesztő állam, a fordizmus és a jóléti állam hanyatlására koncentráltak (MacMichael 2008; Harvey 1989; 2005; Jessop 2002), a pénz, a hitel és a többlettőke befektetésének területeire, beleértve az új imperializmust (Harvey 2003; 2005; 2010; Arrighi 1994; 2000), és az ellenállás új lehe­tőségeire (Harvey 2003; Silver 2003; Waterman 2001; a marxizmuson kívül lásd Tarrow 2005). A neoliberalizmus, az azzal elégedetlenek és a helyi megnyilvánulások szolgáltatták a közös alapot az elmúlt tizenöt év rendszerkritikai kutatásában és az értelmezési keretek kijelölésében (Clarke 2004; 2008a; 2008b; Harvey 2005; Kalb 2000; Kalb 2005; Kalb – Halmai eds. 2011; Nonini 2008; Smith 2008). John és Jean Comaroff, Bruce Kapferer, Susanna Narotzky és Gavin Smith, Mike Davis és Slavoj Žižek munkáiban is felfedezhetőek a párhuzamok az intézményesen eltérő területek ellenére (lásd még Kalb 2011).

A globalizáció-fókuszú megközelítés néhány fontos jellemzője igen eredeti módon kombinálódik Jonathan és Kaysa Friedman munká­jában a „globális rendszerek antropológiájáról – GRA” (Friedman, K. – Friedman, J. 2008a; 2008b), ami ambiciózus vállalkozás egy makro történeti-antropológiai elméletalkotásra. Gazdasági és politikai centrali­zációs és decentralizációs ciklusokat látnak a világtörténelemben, annak függvényében, ahogyan a tőke koncentrálódik egy helyen, majd kivonul onnan, amint megjelennek az olcsó versenyzők, akik kiszorítják a magas kiadásokkal járó metropoliszokat. Ilyen nagy centralizációs ciklusnak köszönheti felemelkedését Athén, Róma, a „Nyugat” és az Egyesült Ál­lamok. Ez teremtette meg a politikai központok és elitek hegemóniáját, és ez fejeződik ki az individualista, pragmatikus, fogyasztás-orientált modernitások elterjedésében, amelyek a jövő felé irányulnak, és az emberi történelem bármely szakaszában kimutathatók. A másik oldalon a hegemónia hanyatlásának ciklusai, meglátásuk szerint, fragmentálják a közös instrumentalista identitásokat, bomlasztják a homogenizáló modernitásokat, és általában elindítanak egyfajta én- és gyökérkeresést, a népek mitikus múltjában való elmélyedést, és így tulajdonképpen régen meghaladottnak hitt, ősi kulturális konfliktusokat generálnak. Friedmanék szerint ebben a regresszív szakaszban az egykor hegemón helyzetű mo­dern uralkodó osztályok kozmopolita elitekké alakulnak át, akik ünneplik a multi­kulturalizmust, miközben megszakítják kapcsolatukat a hanyatló helyi gazdaságokkal és társadalmakkal. Így azonban aláássák saját po­litikai hegemóniájukat, együtt a modernizmus kulturális hegemóniájával. Friedmanék a leszálló szakaszban elmélyülő társadalmi és kulturális anta­gonizmusokat a „kettős polarizáció” fontos fogalmával érzékeltetik: a polarizáció mind az osztályviszonyokra, mind pedig a kulturális iden­titás konstrukciójára kihat. Prognózisuk szerint a régi, hanyatló, nyugati magállamokban, ahonnan az olcsó tömegtermelők a globális Keletre és Délre települtek át, az egykori fordista munkások olyan etnikai „néppé” alakulnak át, amely egyre inkább az etno­-vallási neonacionalizmus esz­közéhez nyúl, mind a bevándorlókkal, mind pedig a globalizált uralkodó osztályokat szponzoráló, gyökértelen kozmopolitizmussal szemben (Friedman, K. – Friedman, J. 2008a; 2008b; Friedman, J. ed. 2003).

Világos, hogy ezt az ambiciózus és következetesen megírt munkát nem lehet megkerülni.

Itt két olyan aspektusát szeretném kiemelni a Friedman-tézisnek, amelyek nagyon fontosak az európai és nyugati államok jelen kihívásai szempontjából, de még sincsenek megfelelően kifejtve a GRA-ban. Elő­ször is, szeretnék behatóbban foglalkozni azzal, amit David Harvey úgy hívott: „az állam és pénz kapcsolata, vagyis az állami és pénzügyi hata­lom összefonódása, ami meggátolja, hogy megkülönböztessük az államot a tőkétől” (Harvey 2010, 48). Ezt kétféleképpen szeretném értelmezni. Egyfelől történetileg, másfelől a mai események kontextusában. Szeret­nék rámutatni mind az alapstruktúrákra és a lényegi mechanizmusokra, mind pedig a pillanatnyi eseményekre. Megjegyzem, hogy az állam-pénz viszonyt alakító politikai harcok csak osztályformációkként értelmezhe­tőek, amelyek ugyanakkor mélyen kulturálisak. Másodszor, áttekintem az EU-ban a neoliberális globalizációra és az állam-pénz viszony más fejleményeire adott mai etno­-nacionalista­-populista válaszokat, beleértve a velejáró osztályformálódást és szövetségeket (bővebben lásd Kalb – Halmai eds. 2011). Nincsenek nagy ambícióim; csak azt szeretném, hogy közelebbről szemügyre vegyük ezeket az aspektusokat, és valamivel jobban megvilágítsuk belső szerkezetüket.

1688 mítoszai és a globális kapitalizmus felemelkedése

Friedmanék munkája gazdag hegemóniában és identitásokban, de jóval kevésbé specifikus a tőke és az állam közötti változatos történeti viszo­nyok dolgában, valamint nem pontosítja az állam-pénz kapcsolat körül kibontakozó politikai harcokat és az azokból fakadó identitásokat. A GRA éppen ezért alulértékeli az osztályokat. Valójában Friedman weberi tőke­fogalma („absztrakt gazdagság”) az ellenkező irányba mutat, távol az állam-tőke kapcsolattól és a körülötte strukturálódó osztályformációktól. Ezek azonban soha nem absztraktak, hanem mindig konkrétak, bizo­nyíthatóan relációs és intézményes beágyazottságúak, és a történelem nem értelmezhető nélkülük. Friedmanék számára a tőke egyszerűen el tudja határozni, miért, hova, mikor és hogyan mozog. Vagy egy helyen koncentrálódik, és hegemón és befogadó modernizmusokat teremt mind a metropoliszban, mind pedig a hátországban, vagy pedig diffúzzá válik és eltűnik, miközben újraépíti és lerombolja a hegemóniákat és eldönti, hogy milyen irányt vesz az identitáspolitika. Az „absztrakt gazdagság” szemlátomást magától és magáért cselekszik, a saját számítása szerint és a saját hatáskörében. Nem társadalmi és intézményes viszony, ame­lyet az állam artikulál, hanem pusztán pénzbeli gazdagság. Nincs benne nyílt politika, és osztályharc vagy osztályformálódás sem várható. Ez a redukciós szemlélet az államot pusztán úgy tekinti, mint a tőke lényegi mediációs eszközét, ami vagy működésbe helyezi lokálisan a tőkét – ha az utóbbi érdeke úgy diktálja -, vagy pedig segít a tőke globális áramlá­sában, és megerősíti azokat a feltételeket, amelyek alatt a két lehetőség közül valamelyiknek be kell következnie. Én azonban azt mondanám, hogy ez a látásmód redukálja a mai kapitalista társadalmakról alkotott képünket. Sőt, valójában úgy tűnik, hogy Friedmanék tagadják a kapitalis­ta társadalom létezését. Ha a tőke nem más, mint absztrakt gazdagság, akkor idetartozik minden „kereskedő civilizáció”, nem pedig csak az a kapitalizmus, ami Európában alakult ki, és innen indult világhódító útjára. Azt állítom, amit David Harvey is, hogy ti. pontosan a kapitalista osztá­lyok által létrehozott, sőt kiharcolt kapitalista állam-pénz viszony az, ami történetileg definiálja a kapitalizmust. A kapitalista állam-pénz kapcsolat olyan folyamatokat implikál, amelyeket nem lehet általában a „kereskedő civilizációkkal” azonosítani. Olyan társadalmi erőket és mechanizmusokat hoz mozgásba, amelyek pontosabb megközelítést igényelnek, beleértve azokat a mechanizmusokat, amelyek specifikus identitásprojekteket is generálnak, amelyek jelölésére a friedmani kulturális folyamat koncepciói általában ugyan relevánsak, de nem eléggé pontosak.

Meg szeretném mutatni, hogy analitikailag nyerhetünk azzal, ha visszatérünk a klasszikus vitához a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetről, és a kapitalista állam-pénz viszony kialakulására fó­kuszálunk. Az új történeti kutatások segítségével véleményem szerint megmutatható, hogy a „kereskedő civilizációk” absztrakt gazdagságától megkülönböztetett kapitalizmus egy bizonyos történeti pillanatban alakul ki – méghozzá akkor, amikor a régi típusú városállamok egyikében (ez esetben az Egyesült Tartományokban) a túlságosan sok felhalmozott tőke fegyveresen is elfoglal egy óriási territoriális és potenciálisan stratégiai fekvésű államot – Angliát -, saját kapitalista osztálya túlélése érdekében. Anglia politikai centrumának alávetése után a megszállók megreformálják a legfontosabb intézményeket, különösen az államot finanszírozó me­chanizmusokat és az adórendszert. Közben fél szemük állandóan a saját érdekeikre, önvédelmükre és kiterjesztett reprodukciójukra szegeződik. És miután olyan sok hasonló kísérlet elbukott a történelemben, amikor a városállamok maguk is vereséget szenvedtek a territoriális államokkal folytatott katonai versengésben, a tőke és a territoriális hatalom kom­binációja végre beindítja a „vég nélküli felhalmozást”. Vizsgáljuk meg közelebbről a kapitalizmus születésének ezt a pillanatát – ami éppúgy különbözik a tőkétől, mint az absztrakt gazdagság -, és figyeljük meg a térbeli társadalmi és identitásfolyamatokat, amelyeket ez a születés elindít. Érvelésem kiemeli a financializálódást, az államépítést, az impe­rializmust és az elszegényedést (vagy megfosztottságot) mint erőszakos relációs mechanizmusokat, szemben az absztrakt gazdagsággal mint elsődleges mozgatóerővel.

Ezen óriási történeti átmenet pontos dinamikája sokáig nem volt ismert. A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetről szóló vita klasszikus szerzőinek ez a részlet „fekete dobozt” jelentett. Csak annyi volt általában ismert, hogy valamikor 1700 táján az Egyesült Királyság valahogyan le­hagyta az Egyesült Tartományokat kereskedőkapacitás tekintetében, amit általában az előbbi nagyobb erőforrásaival magyaráztak. Sem Wallerstein (1980), sem pedig Arrighi (1996) nem mond sokkal többet ennél. Robert Brenner számára ennek nincs is igazi jelentősége, mert szerinte az angol kapitalizmus autochton módon alakul ki, amiben döntő szerepet játszik az agrár osztályformálódás, a bekerítések és a földnélküli proletariátus kialakulása (Brenner 1987; 1993). Brenner számára a „kapitalizmus egy országban” tökéletes lehetőségnek látszik. A whig történészek, akikre a marxisták és a világrendszer-kutatók többsége alapozott, hasonlóan el­nagyoltan emlegetik ezeket az eseményeket. Leírják az 1688-as „politikai uniót”, amikor a holland Stadholder (helytartó), III. Vilmos Anglia királya lett, és akit állítólag a whig párt és a protestáns földesurak hívtak be a „dicsőséges forradalom” alatt (Pincus 2009, Ferguson 2004, lásd még Brenner 1993). Így mondja el az eseményeket Macaulay klasszikusa, Anglia története is (2006 /1848/). De a „politikai unió” meglehetősen pontatlan kifejezés itt, mert valamifajta rózsás együttlétre utal. Ez a fajta „unió” nem létezik az államok történetében (amit most az EU is szépen demonstrál, hiába vannak a hímes szavak), különösen akkor nem, amikor az óriási tőkekoncentrációval és rendkívül ütőképes haditengerészettel rendelkező Egyesült Tartományok az egyik partner, amely ekkor a világ flottájának több mint a felével rendelkezett, és a kezdetektől nem érde­kelte a territórium. A városállamnak nagyon speciális okai voltak erre az „unióra”, és ezeket az érdekeket sokkal jobban szolgálta volna az, ha az unió örökre megmarad angol kérésre.

A jelen kutatások azt mutatják, hogy a „meghívás” története valójában a modern történelem egyik legnagyobb misztifikációja, egy olyan mítosz, ami máig él az angol állam és a dicsőséges forradalom nagy narratívá­jában, beleértve minden liberális magkoncepciót, amit ez a narratíva létrehozott – így a személyes szabadságot, az emberi jogokat, a népszu­verenitást, a parlamentáris demokráciát, a civil társadalmat, a toleranciát és az elszámoltathatóságot. Ez a meghívás azonban sok tekintetben nem különbözött attól a meghívástól, amelyet az iraki „Committe for the Liberation of Iraq” küldött az Egyesült Államoknak 2002-ben. Az 1688-as dicsőséges forradalmat még ma is úgy írják le, mint a független protes­tánsok harcát a katolikus zsarnok, II. Jakab ellen, aki megsemmisítette jogaikat és a régi szabadságokat; vagyis mint helyi felkelést, amit egy kicsit megtámogattak a hollandok a demokratikus felkelők kérésére. A mí­toszt nemrégiben Pincus (2009) írta meg újra. Jonathan Israel kutatásai (1995; 2003) a holland levéltárakban azonban bebizonyították, hogy a „di­csőséges forradalom” valójában holland katonai megszállás volt, azzal a hivatalos, bár titkos szándékkal, hogy az angolokat „hasznosakká tegyék barátaik és szövetségeseik, de leginkább az állam számára” (Secreete Resolutien iv 230-4, idézi Israel 1995: 849). Volt persze belső angol támogatás, ahogyan Pincus hangsúlyozza. De ez a támogatás részben egy nagyszabású holland propagandakampánynak volt köszönhető az „angol szabadságok védelméért”, részben pedig az Amszterdamban és Hágában élő angol kivándoroltak és száműzöttek mozgósították a közvéleményt (mint ahogyan a „Committe for the Liberation of Iraq” is Washingtonban székelt). Ráadásul a helyi támogatást csak akkor kezd­ték el szervezni, amikor minden kétely eltűnt afelől, hogy Orániai Vilmos erősebb, mint II. Jakab. 1688 tehát nem annyira belső felkelés volt, mint inkább az, amit Israel „angol-holland pillanatnak” hívott: egy invázió, a korai modern Európa egyik legnagyobb háborús flottájával, amit Amsz­terdam városa és Hollandia követelt és finanszírozott.

Az amszterdami polgárok olyan stratégiai elképzeléssel a fejükben valósították meg ezt a tervet, ami legalább annyira volt merész, mint amennyire kétségbeesett. Mivel Franciaország növekvő katonai ereje és birodalomépítő tervei fenyegették a holland uralmat, és Franciaország ráadásul olyan szárazföldi győzelemben gondolkodott, amit Amszterdam nem tud kivédeni, a bölcs vezető polgárok úgy döntöttek, hogy egy meg­lepő tengeri manőverrel „kihelyezik” országuk vészesen növekvő védelmi költségeit, és az európai erőegyensúlyt egyszer és mindenkor eldöntik a saját javukra, méghozzá úgy, hogy szövetséget kényszerítenek Ang­liára, amit ezentúl a holland katonai elit irányítana. 1688 decemberétől Vilmos megszerezte az irányítást London felett, II. Jakab elmenekült, és a vidéki földesurak nagy része hajlandó volt kooperálni a megszállókkal. Vilmos ekkor kijelentette, hogy Angliának a jövőben meg kell védenie, akár pénzügyileg is, Amszterdamot és a holland városokat, miközben saját, harcban edződött zsoldosai egyesítik Angliát, hogy megvédjék az országot II. Jakab Írországból irányított ellenforradalmától, amelyet Franciaország is támogatott. Ez a merész terv sikerült, Franciaország elszigetelődött, és egy „örökös protestáns szövetség” formálódott – ami valóban jó pár évtizedig tartott, noha már az elején megjelentek rajta a „repedések”, ahogy a kérlelhetetlen profithajhászás egymás ellen fordí­totta a felesküdt szövetségeseket.

A holland terv számára a végső koronát egészen biztosan nem II. Jakab koronája jelentette, hanem a Bank of England megalapítása 1693/94-ben. A Bank, amit szigorúan holland pénzügyi mintára hoztak létre, angol államkötvényekben magasabb hozamot (8%) garantált az amszterdami tőkének, mint amit akár a Holland Kelet-Indiai Társaság (VOC) ígérhetett. Az angol államnak kellett garantálnia a befektetések értékét, amit az segített, hogy Vilmos létrehozott egy új adórendszert, Európa legmagasabb adóival (kivéve az Egyesült Tartományokat). Ez explicite is kapcsolódott a parlamentáris rezsim megerősítéséhez, ami mai szóval „átláthatóságot” követelt az uralkodótól, vagyis azt, hogy ne szüntesse meg, vagy inflálja el a Bank adósságát a saját szakállára (amit a francia király megtehetett), amint azt később leírja a jelentős holland szefárd pénzügyi szakember, Isaac de Pinto (2009 /1774/).

Így formálódott a Római Köztársaság kora óta az első hitelt érdemlő szövetség a territoriális államépítés, a birodalomépítés és a tőkefelhalmo­zás között. A Bank és szélesebb alkotmányos, törvényes és intézményes kontextusa valójában a felhalmozás történetileg egyedi mechanizmusa, amit nemcsak háborúra terveztek, hanem a globális tőkeformálódásra is. A Bank tandemben működött az angol állammal, amelynek most megvoltak azok a fiskális mechanizmusai, amelyek révén legyőzhette Franciaországot az észak-atlanti régióban (kezdetben a hollandokkal szövetségben), és az egész világra kiterjeszthette a kapitalista viszonyo­kat. A Bank elősegítette azt, hogy a holland tőkéből atlanti tőkefolyam legyen, és létrehozta a munka térbeli elválasztását, megkülönböztetve a szabadokat és nem szabadokat. A „Commonwealth”-nek a törvény előtti szabad választókerületeit a tőke mozgása kapcsolta Londonhoz és a centrumhoz. Az „angol-holland pillanat” után drámai módon felgyorsul­tak a bekerítések, amelyek olyan fontosak a Brenner-tézis számára. A kapitalista intézményes és társadalmi átalakulás Angliában hegemónná és visszafordíthatatlanná vált.

Más szavakkal, a modern angol állam és a Bank of England, beleértve távolabbi külföldi imperialista leágazásait és az otthoni agrárkapitalizmus felgyorsult fejlődését, nagy részben az amszterdami főváros által elren­delt katonai megszállás eredménye, amit a polgárok azért rendelnek el, mert először is, meg akarják védeni magukat, másodszor pedig, nagyobb és biztonságosabb terepet keresnek működésük számára. A XVIII. szá­zad végéig a „pénzügyi forradalom” (Brewer 1988), ami megalapozta, pontosabban finanszírozta a brit imperializmus fejlődését, az amszter­dami tőkének köszönhette felfutását. Száz év leforgása alatt az angol államadósság több mint tízszeresére nőtt, miközben az állami bevételek is az egekbe szöktek. Az „angol-holland pillanat” jelezte az átmenetet a prekapitalista városállam-formálódás hosszú szakaszától a territoriális államok közti kis „résekben” a modern kapitalizmusba. Ez a modern kapitalizmus olyan térkiterjesztő erő, ami új – kapitalista – társadalmi és intézményes viszonyrendszereket hoz létre, amelyek rákényszeríthetők területekre és közösségekre, és a továbbiakban ezen viszonyrendsze­rektől függ a közösségek reprodukciója is. Három tényező alkotja a térki­terjesztő projekt relációs magját: a függő munkaerő létrehozása (szabad, szerződéses vagy rabszolga); a tőke „szabad” és „végtelen” mozgásának biztosítása; és az államhatalom, ami felügyeli a szerződéseket, biztosítja a tulajdonjogokat, gondoskodik az adósság behajtásáról és menedzseli az egyenlőtlen cserét. Ahogyan Harvey (2010) hangsúlyozza, ennek mozgatója nem volt más, mint a kapitalisták által ellenőrzött állam-pénz viszony. Ez a kapcsolat, ahogyan fentebb láttuk, 1688 és 1694 között született. Kulcsfogalmai voltak a liberalizmus, tolerancia, szabadság, piacok és szerződések, amelyek pontosan beleillettek a befogadó és individualista hegemón modernizmusba, amit Friedmanék tárgyalnak.

Helyi következmények: A holland őstípus

Mi történt az Egyesült Tartományok régi urbánus magterületeivel, amikor a helyi tőke financializálódott, és elmozdult a brit birodalom és az új fel­halmozási centrumok irányába? Hiszen végeredményben Hollandia volt a világ messze legurbanizáltabb régiója, lakosságának nagy része ekkor már városokban élt, és teljesen függött a piacoktól. Milyen tanulságokkal szolgálhat a XVIII. századi holland eset a felhalmozás és hegemónia Friedmanék által leírt válsága és lefelé vezető ciklusa számára?

Amint a tőke elvándorolt és külföldön új ipari centrumok alakultak, a holland városok és ipar csaknem azonnal hanyatlásnak indultak. A leg-iparosodottabb városok mint Haarlem és Leiden textilvárosai lakosságuk több mint felét elvesztették. Ugyanez történt Zaandammal, Európa első igazi nehézipari központjával Amszterdam északi részén. A kihelyezett tőke felhalmozása azonban folytatódott, és 1750-re az angol és holland kötvények és részvények lettek a vagyon legfontosabb formái (Israel 1995, 998-1018). Ezen társadalmi polarizáció közepette a holland tech­nológia még csaknem három generációig az élen maradt, és a monopo­lisztikus kereskedelem Kelet- és Nyugat-Indiával mesés profitokat hozott a részvényeseknek. Csak két-három generáció múlva vált érezhetővé a hanyatlás, és ekkor vált komoly politikai kérdéssé a munkanélküliség és a városi szegénység. Az elszegényedés elhalasztását segítette az, hogy a szakképzett iparosok az új felhalmozás centrumaiba emigráltak, a szakképzetlenek pedig visszatértek vidékre.

De az egyenlőtlenségek és az oligopóliumok két generáció után súlyos politikai és kulturális stagnáláshoz vezettek az országban. Az oligopóliumok, a parazita jólét és a politikai bezáródás elleni tiltakozás nyíltan csak az 1770-es években jelentkezett, együtt az amerikai füg­getlenségi háború új, liberális ideológiai forrongásával. Ezt a tiltakozó mozgalmat a közelgő francia forradalom is befolyásolta, és végül az 1780-as évek végén a „patrióták” sok városban megdöntötték a politikai elit uralmát (Schama 1977). A patrióták döntően a provinciális városi középosztályból származtak, és oligarchaellenes nemzeti liberális reformokat követeltek. Valójában programjuk emlékeztetett Orániai Vilmos 1688-as propagandájára, amelyet tovább inspiráltak az ame­rikai forradalmárok és a Függetlenségi Nyilatkozat, Thomas Paine és végül a francia harmadik rend, amellyel szövetséget akartak kötni. A világrendszer-elmélet hívei kimutatták, hogy a modern rendszerben a sikeres forradalmakat a korábbi felkelések liberális ideológusai inspirálták (Wallerstein 2004; Bosswell – Chase – Dunn 2000). Ez volt a helyzet az an­gol-holland pillanat exportált liberalizmusával is. Miután egy évszázadig számos zűrzavart és felfordulást okozott a világ más tájain, teljes erővel visszatért, és nemcsak azokat az államformációkat buktatta meg, amik ellen létrejött – az angol és a francia abszolutizmust -, hanem azokat is, amelyek érdekében létrehozták: az Egyesült Tartományokat és az ame­rikai gyarmatokat, előremutatva az amerikai függetlenség és a Bataafse Republiek (Hollandia elődje) felé.

Ebben az időszakban, amikor a holland hanyatlás mellett egyre jobban erősödtek az oligarchák, a szegény kézművesek és a munkás/ parasztok a hátországból és a német területekről a zsugorodó, de még mindig elfogadható helyzetű holland városok között vándoroltak. Noha tartósan nyomottak voltak a bérek, a városi munkásoknak úgy-ahogy sikerült megvédeniük elemi létfeltételeiket. A védekezést segítette az árak általános deflációja a XVIII. században, amikor olcsó árucikkek ér­keztek az új tengerentúli termelőterületekről, beleértve a burgonyát és a magas kalóriatartalmú cukrot (Mintz 1985; Israel 1995). A városi lakhatás is olcsóbbá vált, mert az ingatlanárak is deflációs spirálba kerültek. A városi életkörülmények ezért még mindig jobbak voltak, mint a környező „alulfejlett” régiók feltételei. A céhek és a munkásegyletek azonban egyre ellenségesebbek voltak a máshonnan bevándorló, olcsó, szakképzetlen és „civilizálatlan” munkásokkal szemben, és nemritkán mozgósítottak ellenük, különösen akkor, ha katolikusok voltak.

Néhány befejező gondolat: a holland eset nagyrészt megerősíti Friedmanék kettős polarizációs elméletét a régi hanyatló centrumban. A globálisan orientált korporatív elitek oligarchizálódása valóban együtt járt egy defenzív, populista vallási nacionalizmus terjedésével a városi munkásság körében, amely az új bevándorlók ellen irányult. Azonban itt volt valami, amit Friedmanék elemzése nem vett figyelembe: a defenzív nacionalizmus a provinciális középosztály kezében később átfordult egy offenzívabb politikai eszközzé, amint megkezdődött a nacionalizmus és liberalizmus hosszú (és transzatlanti) házassága (az oligarchiák, a privi­légiumok és a korrupció ellen), ami mintegy megtestesült az amerikai és francia forradalomban. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a hanyatlás csak nagyon fokozatosan érintette a holland bankrendszert, a holland „multikat” (VOC), fejlett technológiájukat és az oligarchiákat, amelyek még legalább három generáción át ünnepelhették szerencséjüket. Érdekes, hogy a hanyatló állam továbbra is könnyedén finanszírozta adósságait. Ezt úgy tehette meg, hogy olcsóbb kamatlábat használt, mint amit a brit állam még elviselhetett. Ezt pedig annak köszönhette, hogy óriási hazai oligarchikus tőkealap felett rendelkezett (hasonlóképpen a XXI. századi Japánhoz), ami talán a Nyugat egészének jövőjét is előrevetítette. Vé­gezetül, miközben az egyszerű emberek életszínvonalát állandó veszély fenyegette (vagy legalábbis úgy tűnt, hogy fenyegeti), nem következett be valódi összeomlás. A globális árucikkek árdeflációja és az ingatlan­árak csökkenése megfizethetővé tette a társadalmi reprodukciót a régi magterületeken. Az ingatlanárak csökkenése azonban valószínűleg hosszú távon hozzájárult a provinciális középosztály elitellenességéhez (vagy egyenesen gyűlöletéhez), hiszen ők a csökkenő helyi értékekre voltak utalva, miközben a városi patrícius-réteg bőségesen beszedte a magas monopólium-jövedelmeket az egész világgazdaságra kiterjedő érdekeltségei és ingatlanjai után. Ez volt az egyik alap-osztályellentét, ami végül elvezetett a „korrupt oligarchiák” uralmának liberális-nemzeti alapú megtöréséhez a XVIII. század végén.

Ez a szcenárió nem szerepel Friedman elemzésében, holott releváns lehet a mai hanyatló Nyugaton, amely valóban nem tudja elkerülni a szisztematikus deflációt. Mivel Friedmanék nem számolnak az ősi-kollektivista identitások ezen potenciálisan kettős természetével (pedig láttuk, hogy ezen identitásokat hogyan állították a középosztályok libe­rális és „modernizáló” célok szolgálatába a globalizálódó oligarchákkal szemben), elemzésükben nincs helye annak, hogy az új termelőterü­leteken (Amerika, az atlanti kikötők, az angol vidék) hogyan terjed el a modern individualista liberalizmus, és hogyan radikalizálódik a tőke és az új hegemón uralma ellen. Az új, XVIII. századi liberalizmus, ahogyan Friedmanék el is várhatnák, az egyéni szerződésekben és a pragmatikus konzumer­izmusban való tágabb hit. De olyan ellenzéki és radikálisabb, sőt valójában kollektivista hiedelmeknek is teret adott, amelyek az élet­feltételeiktől megfosztott brit parasztok (Thompson 2009), a gyökértelen világutazók és tengerészek (Linebaugh – Rediker 2008), az amerikai gyarmatosítók, a francia forradalmárok és az elszegényedett holland polgárok (Schama 1977) igényeinek is jól megfeleltek. Mint a kollekti­vista ősi hitek, amelyek átfordulhattak liberálissá és individualistává, az individualista modernizmusok éppúgy átváltozhattak kollektivista és radi­kális meggyőződésekké. A kozmológiák és ideológiák éppen ezért nem változtathatatlan entitások, hanem rugalmasak és alakíthatók, valójában olyan, belsőleg agonisztikus [itt: konfliktusos – a szerk.] vonalak mentén, amelyek az új osztályformálódás realitásait tükrözik. Ezért éppen a kapi­talista terjeszkedés új területeit és a magterületeket kísérő osztályharcok folyamata az (beleértve a kulturális osztályharcot az új modernizmusok és a régi, kollektivista hitvilág között), ami kevéssé kidolgozott a globális rendszerek antropológiájában.

Ezt a hiányosságot az magyarázza, hogy Friedman a weberi tőke- és osztályfogalommal dolgozik. Egy marxista szemlélet rámutatna a relációs mechanizmusokra, például a javaktól való szisztematikus megfosztott­ságra, ami elkerülhetetlen velejárója a kapitalista financiali­zálódásnak. Hiszen az állam-pénz viszony feletti kapitalista ellenőrzés nemcsak új vagyonokat és gazdaságot, hanem új áldozatokat is produkál, amikor az egyszerű termelőket megfosztják életfeltételeiktől, kiszorítják őket a régi piacokról, és olyan piacok felé taszítják, amit nem ők választanak, ahogyan Harvey (2005) aláhúzza a megfosztás révén való felhalmozás koncepciójában. Ez megint csak azt mutatja, hogy több figyelmet kell szentelnünk az osztályfolyamatoknak és -mechanizmusoknak, hogy jobban megértsük az állam, a tőke, a kultúra és a társadalom egymásba ágyazott viszonyrendszereit a globalizálódás időszakában.

Financializálódás és az állam meghódítása 1989-2009

1798-ban a holland Kelet-Indiai Társaságot (VOC) végül megszüntették és nacionalizálták a patrióták, mivel az oligarchiák és a korrupció egy­fajta szimbólumává vált. A hollandok tréfásan átnevezték a társaságot: Vereiging Ondergegaan door Corruptie (VOC), ami azt jelentette, hogy a „társaság, amit tönkretett a korrupció”. A 17 Úr (De Heeren 17), aki a kez­detektől vezette a multinacionális vállalatot, az oligarcha bezárulását és a romlottságot szimbolizálta. Hasonló analógiát használ az IMF egykori vezető közgazdásza, Simon Johnson, a 13 bankár c. könyvében (John­son – Kwak 2010), akik mintha rímelnének a 17 Úrra: kulcspozícióban levő pénzemberek kis köre, akik oligarchikus ellenőrzést gyakorolnak a Wall Streeten koncentrálódó késő kapitalista pénzpiacok felett, beleértve precedens nélküli privát befolyásukat az amerikai kormány állam-pénz kapcsolataira.

A hanyatlás fázisaiban, amikor a tőke kivonul a korábbi magterületekről, likvidálódik, és más, ígéretesebb befektetési területeket keres, a régi mag­területeken óhatatlanul megnő a pénzügyi szektorok gazdasági és politikai jelentősége, miközben az ipari tőke hanyatlik, ahogyan azt a holland példánál is láthattuk. Az idő múlásával ezek a pénzügyi aktorok megkí­sérlik átalakítani az állam-pénz viszonyt, ami korábban a hazai területek anyagi gazdagítását szolgálta, egy olyan mechanizmussá, amelyik jobban megfelel a globalizált likvid tőke rövid távú befektetési érdekeinek (Gowan 1999; Panitch – Konings 2009). Ez az, ami a neoliberális időszakban létrehozta a pénzügyi „deregulációt”. A financializálódás egyik következ­ménye lehet az, hogy otthon fejlődik a technológia és a specializáció, és lesz gazdasági növekedés. De más következmények nem ilyen pozitívak. Otthon, ahogyan a holland példán láthattuk, nőnek a társadalmi és anyagi egyenlőtlenségek és elkerülhetetlen az oligarchizálódás. De ide tartozik az is, hogy a kevésbé fejlett régiókban az államhatalmat és a pénzügyi mechanizmusokat felhasználják arra, hogy létrehozzák az új proletariá­tust, ami lenyomja a béreket mind a fejlett országokban, mind pedig a fejletlenebb területeken; pártolják a szabad­kereskedelmet a már meglevő termelői érdekekkel szemben; megemlítendő még az „egyenlőtlen csere” menedzselése diffúzió, a szerződések és tulajdonjogok túlburjánzása és túlzott védelme révén, valamint az adósságszolgálaton keresztül. Az el­múlt harminc évben éppen ezt tette a washingtoni Wall Street-komplexum és az amerikai állam által vezérelt neoliberális globalizáció. A folyamat során nemzetközi intézmények és egyezmények egész hálózata szerve­ződött a WTO, az IMF, a Világbank, a G8 és most a G20 találkozók körül, amit egyesek az új transznacionális nyugati állam kezdetének tekintenek (Shaw 2000). Ez a struktúra mára kezdi magába foglalni és „okítani” a globális Kelet és Dél legfontosabb szereplőit is (BRICS).

A neoliberális globalizáció tehát a mai financializálódással és tőkeki­helyezéssel, hasonlatos az angol-holland pillanathoz. Éppúgy, mint ott, létrehozott és magába olvasztott számtalan szereplőt – proletárokat, vállalkozókat, kapitalistákat és államokat – új területeken, amelyeket a tőke egyre sűrűsödő és táguló „áramkörei” kötnek össze. És megerősí­tette a kezdeti angol-holland pillanat mitológiai témáit: a demokráciát, az átláthatóságot, az önrendelkezést, a piacokat, a civil társadalmat, az individualizmust, a felelősséget, az elszámoltathatóságot és a szerződé­seket. A régi magterületeken pedig megjelent az oligarchizmus. Johnson 13 bankára azt a folyamatot jelképezi, amelynek révén a nyugati államot és a közérdekeket egyre inkább felfalja az oligopolisztikus pénzhatalom. Idővel a financializálódás révén a pénzügyi osztály foglalja el az államot (Visser – Kalb 2010), miközben importálja a demokratizálódás mítoszait, amelyek nevében működik. A pénzemberek tulajdonképpen „isten munká­ját végzik”, mondja Loyd Blankfein, a Goldman Sachs vezérigazgatója – ami éppen nem az elszámoltathatóságról szól, legalábbis nem a nép előtt.

Ha az ember beírja a Google-ba az „állam elfoglalását”, akkor azt tapasztalja, hogy a Világbank ezt a koncepciót kizárólag a globális Dél és Közép-Ázsia rosszul menedzselt gazdaságai számára tartja fenn. A koncepció arra utal, hogy nincs társadalmi differenciálódás, gazdasági dinamizmus, nyitottság és átláthatóság a korrupt országokban, amelyek csak egyetlen árucikk exportjától függnek, és ahol a legfontosabb állami pozíciókat elfoglalták azok a szereplők, akik részt vesznek a domináns szektorban. A koncepciót emellett tipikusan a kommunizmus 1989-1992-es összeomlásának kontextusában is használták, amikor azzal indokolták az azonnali és általános privatizációt, hogy különben a „belső érdekelt­ségek” (értsd: „kommunisták, akik igen erős pozíciókkal rendelkeznek a legfontosabb iparágazatokban és a minisztériumokban”) elfoglalják, vagy maguk alá gyűrik az államot (lásd még Woods 2007, 104-140).

A pénzügyi szektor egyoldalú növekedése az elmúlt harminc évben azonban Nyugaton is hasonlóan elszegényítette a korábbi és komple­xebb társadalmi és gazdasági ökológiát, és a magállamokat is egyetlen „terméktől” tette függővé. Simon Johnson (2009) egyenesen „banán­köztársaságnak” hívta őket. A pénzügyek „liberalizálásával” foglalkozó mai tanulmányok mind felhívják a figyelmet arra, hogy az elmúlt harminc évben lezajlott a „szabályozás elfoglalása” (Kay 2009): a nagy pénzek maguk írták a saját szabályaikat Greenspan azon mantrája nevében, hogy „a piac tudja a legjobban”. Azt is tudjuk, hogy az amerikai állam­pénz viszony szívében egész sereg pénzembernek és hivatalnoknak vannak gyökerei és szövetségesei a Wall Streeten, különösen a Gold­man Sachsnál. A szenátus több mint 400 volt tagja ma a Wall Streetért lobbizik. A New York Fed, ami felügyeli és „szabályozza” a Wall Streetet, a belső információk szerint a Goldman tanácsait követi (Financial Times, 2010. 6. 3. Gillian Tett írása). De a „szabályozás elfoglalásához” hasonló technikai fogalmakon túl is van történeti és analitikus értelme annak, hogy arról beszéljünk, hogy a pénz meghódította az államot. Vagy aho­gyan Willem Buiter, a Bank of England monetáris bizottságának egyik volt tagja megjegyezte: a pénz csaknem „önmaga törvénye” (Financial Times, 2009. 9. 1.).

Az, hogy a pénz elfoglalta az államot, szociológiai értelemben azt je­lenti, hogy a szigorúan vett pénzügyi szektoron kívül egész intézmények (ideértve a közintézményeket és közpublikumot), alapvetően függővé váltak a pénz áramlásától. Amint azt tudjuk, ma sok bank „túl nagy és túl beágyazott ahhoz, hogy megbukjon”. A nyugati országokban a teljes ban­ki szektor kötelezettségei olyan nagyok lehetnek, hogy nemritkán három­szor vagy akár tízszer is túllépik az éves GDP-t. A háborút követő későbbi években kialakult egy óriási piaci alapú ingatlan- és lakásszektor, aminek az a következménye, hogy ma a lakosság nagy része a hitelektől függ, vagy más módon van eladósodva, és az adósság és hitelek nagy része a globális pénzügyi piacokra vándorol. A nyugdíjhelyzet hasonló. A helyi közösségek és a helyi államok is egyre jobban függnek a bevételek és tervezés financializált formáitól. Működéséhez mindegyiknek szüksége van nagy mennyiségű tőkére és alacsony kamatlábra (lásd Turner 2008), ami megerősíti a pénzhatalom dominanciáját más közérdekek felett.

Amint a financializálódás dinamikája egész társadalmak működését meghatározza, úgy lesz a szektor maga egyre jobban oligarchikus. Összeolvadások és vásárlások révén a nyugati pénzügyi korporációk hihetetlen mértékben koncentrálódtak. Az IMF szerint nem több mint ti­zenegy transznacionális bank alkotja a globális rendszer „szisztematikus” oszlopait (Financial Times, 2011. 6. 4.). Az Egyesült Államokban már csak három Wall Street Befektetési Bank tartozik az oszlopok közé. Ez a három állítólag a financializált és globalizált kapitalizmus igazi motorja, a végső „piaccsinálók” (Augar 2005). Ezt az ötös/hármas csoportot ma kettő dominálja, a Goldman Sachs és a Morgan Stanley.

A befektetési szektorban bekövetkező növekvő oligopolizálódással, az egyesülések, összeolvadások és integrációk gyakoriságával, valamint azzal a ténnyel párhuzamosan, hogy a nemzetgazdaság egyre nagyobb része ágyazódott bele a bankok hálózatába, a bankok egyre nagyobb részhez jutottak a totális kapitalista profitból. Az 1970-es években és az 1980-as évek elején az észak-amerikai pénzügyi szektor legfeljebb csak a totális profit 16%-át mondhatta magáénak. 2004-re azonban a korpo­ratív Amerika profitjának 40%-a vándorolt a bankokhoz (Johnson 2009). A Goldman Sachs és a J. P. Morgan 20-30%-os profitrátákat produkált, miközben a banki szektoron kívüli profitráták nem haladták meg a 7%-ot (Augar 2005). A pénzügyi szektorban hihetetlenül nőttek a jutalmak és a keresetek, messze meghaladva a nyugati társadalom minden más csoportjának jövedelmeit.

Ugyanakkor a pénzügyi elit sikeresen lobbizott az alacsony adókért. A londoni Cityben Nick Ferguson befektetési bankár nyilvánosan megkér­dezte, hogy tisztességes-e az, hogy ő kevesebb adót fizet, mint a taka­rítónője (Peston, 2008, 20). Az ádáz verseny a globális városok között, mint New York, London és Párizs, lehetővé tette az alacsony vagy zéró adók kiterjesztését a pénzügyi korporációk és szakembereik számára, még inkább, mint az ipari korporációk esetében, amelyekről közismert, hogy az elmúlt harminc évben jelentősen csökkentek az állami adóalapba való befizetéseik.

A minősítő intézetekről sokáig azt hitték, hogy a hegeli objektivitás bástyájaként védelmet nyújtanak a spekuláció és defláció ellen, de őket is elfoglalták. A 2008-as pénzügyi válság láncreakcióját az állítólagosan legkevésbé kockázatos befektetések indították el, az AAA minősítésűek (Tett 2009). Miközben a minősítő intézetek látszólag a közellenőrzést szolgálják, valójában a nagy befektetési bankok és befektetők fizetik és alkalmazzák őket, nekik dolgoznak. A mai nagy pénzügyi terjeszkedés során különösen hatalmas hasznot hajtott az egyre növekvő számú szár­mazéktermékek besorolása és minősítése. 2005-re ez tette ki például a Moody's bevételeinek a felét (Tett 2009, 119). Ráadásul, mivel a minősítő intézetek csak a bankok egy kis klikkjével foglalkoztak, különösen nagy nyomás nehezedett rájuk „felülről”, amit most a közmeghallgatások során beismernek (Financial Times, 2010. 6. 3.). Tett azt írja (2009, 119), hogy a befektetési bankok „állandóan azzal fenyegették a minősítőket, hogy bojkottálni fogják őket, amennyiben nem a kívánt eredmény születik”. Mint a könyvelő cégek a szélhámos Enron és Worldcom bukásánál a 2000-es évek elején, a minősítő és besoroló intézetek éppúgy látszólag az elképzelt „objektív” állam szolgálólányai, de valójában már részei a pénz spektákulumának. Legalább annyira hatalmába kerítette őket a mohóság, mint a belső embereket, és teljesen kihasználták „rugalmas” szervezeti helyzetüket (Wedel 2010) az állam/köz és a privát szektor elmosódott határán. 2008 augusztusában, mindössze egy hónappal a pénzügyi válság kitörése előtt, Jerry Corrigan, a New York Fed volt ve­zetője, aki ma egy befektetési bankban dolgozik, beszámolót küldött az USA bankszektoráról Hank Paulson pénzügyminiszternek. A jelentéshez mellékelt egy levelet, amiben azt írta, hogy „emelkedett pénzügyes állam­férfiságra” van szükség a bankiparban, de kár, hogy úgy tűnik, „nagyon kevés ilyen értékes bankár maradt” (Tett, 2009, 268). Egy hónappal később az „emelkedett pénzügyes államférfiság” hiánya végül más té­nyezőkkel kombinálódva létrehozta az „államnak a nagy pénztőke általi nyílt elfoglalását”: három ív papíron a Goldman Sachs volt vezérigazga­tója, Hank Paulson „kiadta” a Kongresszusnak, hogy 700 milliárd dollárt bocsásson azonnal a Wall Street és az ő személyes rendelkezésére, mindenfajta demokratikus tanácskozás vagy ellenőrzés nélkül.

Az állam és a szabályozás elfoglalása új jelenséget tett lehetővé a 2000-es években, az ún. „árnyék bankrendszert”. Csak 2006-ban kezdték el a riporterek, közöttük az antropológus Gillian Tett, a Financial Times munkatársa felhívni a szélesebb közönség figyelmét az eszkalálódó globális adósságokra, amiket szó szerint elrejtett egy árnyékrendszer. A jelzálogon levő hitelderivatívákat 2001-ben vezették be, és azóta felvirág­zott ez az ágazat. Ezeket a kötelezettségeket azonban rögtön átvezették a bankok nyilvános egyenlegéről egy „kintlevő” nyilvántartásba. Így 2008-ra 50 trillió dolláros adósságot sikerült a közfigyelem elől elrejteni (több mint az USA GDP-je). Ezek az adósságok messze meghaladták azt az összeget, amire a bankok tőkealapja még garanciát vállalhatott; nemritkán előfordult, hogy 25-30-szorosa volt az így felhalmozott adós­ság a bankok pénzalapjának, miközben hivatalosan nem haladta meg a Basle szabályokban rögzített 7%-ot. Egy G8-as találkozón Washing­tonban 2007 áprilisában, mielőtt a Lehman testvérek csődbe mentek, a G8 államhivatalnokai hedge fund [kevéssé szabályozott, magas kockázatú, spekulatív befektetési alap (fedezeti alap), amely jellemzően csak szűk körű, vagyonos befektetők számára elérhető – a ford.] menedzserekkel konzultáltak, akik, mivel a globális pénzügyi rendszer szabályozatlan szektorában tevé­kenykednek, kockázatot jelentenek a hivatalnokok szerint. Az egyik erre így válaszolt: „Nem Önöknek kell aggódni emiatt, hanem a bankoknak! A rendszer szabályozott szektora ad okot aggodalomra, nem mi” (Tett 2009, 190-191). Az állami tisztviselők még ekkor sem értették, hogy a tiszteletreméltó bankok egy óriási árnyékrendszert működtetnek, ami nemsokára „felrobban”, és azonnal átcsúszik a közszámlára.

A türelmetlenül ketyegő időbomba a kamatláb növekedése volt, aminek elkerülhetetlenül be kellett következnie, és ami még tovább görgette (és ezáltal sokkal nagyobbá tette) a felhalmozódott adósságot. Amikor bekövetkezett, végül is válasz volt ugyannak a pénzügyi oligarchiának egy másik merész spekulációjára, ami „jövőbeli szerződéseket” jelentett olaj és más alaptermékekre, részben éppen azért, hogy kimenekítsék a tőkét a későbbi zavarokkal fenyegető hazai ingatlanpiacról. Ez az új spekuláció azonban 2007-2008-ban minden gazdaságban megdrá­gította az élelmiszert és más alapárucikkeket, inflációt gerjesztett egy olyan rendszerben, ahol több mint egy évtizede nem volt infláció, és az 1960-as évek óta először okozott globális aggodalmat a nem elegendő élelmiszerkészletek és az éhínségek miatt.

A szabályozás elfoglalása, a „bukáshoz túl nagy” bankárok, a függő középosztály és közpublikum, az árnyékrendszerben felhalmozódó óriási adósságok, a dráguló alapárucikkek és hitelkamatlábak mind hozzájárul­tak ahhoz, hogy 2008-ban végül megroppant a rendszer.

2010 májusában az EU-ban ismétlődött meg az amerikai 2008-as októberi szcenárió, amikor az EU-t sürgették arra, hogy töltsön ki egy 750 milliárd eurós csekket, látszólag azért, hogy „stabilizálja” az eurót, és „szolidaritást mutasson Görögországgal” és a periféria más nemze­teivel, valójában azonban azért – hogy idézzem Karl Otto Pöhlt, a német Bundesbank mélyen konzervatív volt elnökét -, hogy „megmentsék az európai bankokat és a gazdag görögöket (Spiegel International, 2010. 6. 3.). A pénz által elfoglalt államok átvették vagy pedig garantálták a bankok deficitjeit és más terheit. Rövid időre még egy neo­keynesi politikára is hajlandóak voltak azért, hogy felpumpálják a hanyatló gazdaságot. Rövidesen szembe kellett azonban nézniük azzal, hogy az államadós­ság jóval magasabb, mint a késő 1970-es évek krízisidején, amikor először került sor a jóléti állam elleni neoliberális támadásra. 2015-re a nyugati közadósság az előrejelzések szerint túllépi a GDP 115%-át. A minősítő intézetek, amelyek olyan látványosan megbuktak a pénzügyi krízis idején, most nem haboztak alacsonyabb besorolással büntetni az államokat, amelynek következményeképp magasabb kamatokat kell fizetniük a nagytőkének.

Még egyszer hangsúlyozom, hogy tisztán szociológiai értelemben beszélek az államok elfoglalásáról. Megjósolható volt, hogy harminc év financializálódás után a nyugati magállamok állam-pénz viszonyát azok ellenőrzik, akik a likvid globális tőkét is kontrollálják, és lehetővé teszik, hogy az utóbbi új intézményes és társadalmi berendezkedések felé áramoljon, illetve rájuk is kiterjessze uralmát. Ezeket a berendezke­déseket a legjobb esetben is csak gyengén befolyásolták a gazdaság és társadalom más ellenerői, mert ezeket a potenciális erőket az 1970-es évek krízisére adott neoliberális megoldások jelentősen meggyengítették. Turner (2008) leírja, hogyan lettek a nyugati államok és a közpublikum az alacsony hitelkamatok és az állandó ingatlanár emelkedés rabszolgái, ami úgymond, kompenzálta a középosztályt a stagnáló bérekért (lásd még Harvey 2010; Reich 2010). Az ingatlanár-nexus az olyan országok­ban mint az USA, Írország, Spanyolország, Görögország és Hollandia, rendszeresen 1%-ot adott hozzá a gazdasági növekedéshez, és extra fogyasztási jövedelmet jelentett a nyugdíjasoknak. Enélkül nem lehetett volna elkerülni, hogy a nyilvánosság előtt ne beszéljenek a stagnáló bérekről (leszámítva a top jövedelmeket).

Valóban, az államok mai látszólagos erőfeszítése arra, hogy felvegyék a harcot a pénzügyi osztállyal és újraszabályozzák a szektort, nem egyéb, mint egy olyan óriási és megtévesztő gyakorlat az áru­fetisiz­musban, amelyet maguknak az áru­fetisisztáknak kellene végrehajtani­uk. Csak a pénz cirkulációjára fókuszál, miközben elkerüli figyelmét a financializálódás másik oldala: a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, az oligarchizálódás és az állampolgárok demokratikus hatalmának csök­kenése a gazdaság felett mind a hanyatló magterületeken, mind pedig a kiterjedő periférián. A gazdag OECD-országokban a társadalmi bér az 1970-es évek közepe óta állandóan csökken az ún. „kapitalista bérrel” való összehasonlításban. Így az OECD-ben, miközben a tömeges vásár­lóerő relatíve csökkent, évente 7-10 trillió dollárt (az OECD GDP-jének 10%-a) bocsátanak rendelkezésre spekulációs célokra a vezető gazda­ságok valódi tulajdonosai. Miközben a tőke körforgása újabb 1,5 milliárd munkást kapcsolt bele a „globális gyárakba”, amivel megháromszorozta a rendszerben a globális proletariátus létszámát, ez a fejlemény masszívan lenyomta a relatív béreket. 2000 után különösen Kína okolható ezért a folyamatért. A kínai munkajövedelmek a tőkével szemben következetesen romlottak, ami a globális bérszínvonalat is lenyomta.

Mint a XVIII. századi Egyesült Tartományokban, a bérszínvonal süllye­dése nem jelentette az életkörülmények drámai romlását a magterülete­ken. A bérek azonban stagnáltak, a társadalom pedig bezárult, megme­revedett. Ám az olcsó hitel, ami nemritkán levonható az adóból, sokakat kompenzált, és segített fenntartani a végtelen növekedés, a „mindenki nyer”, és az ingatlanba és portfólióba fektetett személyes vagyon állandó gyarapodásának mítoszát. És, mint ahogyan a holland példánál láthat­tuk, a fogyasztási cikkek árának deflációja és a tömegtermelés valóban csökkentették a megélhetés költségeit. Nem valószínű azonban, hogy a középosztály ingatlanba fektetett vagyonának értékét vég nélkül meg lehet őrizni deflációval, és egyes országokban ez az érték már jelentősen csökkent (USA: 30% csökkenés 2011 közepére). Japánt is említhetem példaként. Ma már az is világossá vált, hogy a portfóliós befektetések, amit Nyugaton a középosztály igen nagy csoportjai vásároltak, nem hoz­zák meg a várt jövedelmet (King 2010). Ráadásul az alapárucikkek, mint az élelmiszer és az energia ma már drágul, ellentétben a holland XVIII. századi fejleményekkel. Nem csoda: a kelet-és dél-ázsiai urbanizáció, és a globális Kelet és Dél felemelkedő középosztályai igen nagy nyomást gyakorolnak a világ véges erőforrásaira. Ma már nincsenek új területei a nagygazdasági agrártermelésnek, mint a XVIII. és XIX. században, és noha Hubbert tézisét vitatják (Reyna – Behrends 2008) nem kétséges, hogy a jövőben értékes és ritka kincs lesz az energia. Más szavakkal, az olcsó árucikkek és a kompenzációs ingatlanvagyon felfelé ívelő trendje megfordul, és csökkenti a vásárlóerőt a magterületeken. Mint a klasszi­kus holland példában, a társadalmi polarizáció és oligarchizálódás, ami korábban nem volt a nyilvánosság szeme előtt, ma sokkal nyíltabban és több helyen is megjelenik. Az óriási közadósság éles vitákat eredményez majd arról, hogy ki és milyen kiadást fog fedezni a jövőben.

Szuverenitás és etnikai csoportok az új-régi Európában

Friedmanék munkája a nagy korszakok felé orientálódik. Erős oldalát jelentik a tőke áramlásának globális és transz­historikus viszony- és kap­csolatrendszerei, a hegemón ciklusok és az identitásképzés folyamata. Ezeknél a témáknál a munka világos és előremutató. Intuitíven úgy érez­zük, hogy az a financiális szakasz, amelyben a kozmopolita ideológiákat támogató globalizált elitek szembekerülnek a javaiktól megfosztott népi rétegekkel, akik kollektivista nemzeti-etnikai mítoszokat szegeznek ve­lük szembe, az új-régi világ nagy részére is helytálló. A mai Európában az elmúlt húsz évben kérlelhetetlenül erősödik a nacionalizmus, olyan kulturális-osztályalapú választóvonalak mentén, amelyekről Friedmanék írnak (Berezin 2009; Gingrich – Banks 2005; Kalb – Halmai 2011; Mudde 2007; Eatwell – Mudde eds. 2009). A nacionalizmus erősödése egyidejű­en zajlott azzal a folyamattal, amikor a nyugati államot és közpublikumot, ha egyenlőtlen mértékben is, de elfoglalta a pénztőke. Ennek az a kö­vetkezménye, hogy úgy tűnik, a demokratikus démosz valóban „etnikai csoportokra” esik szét, amelyek feltámasztják az organikus nemzet fétisét az állítólagos kulturális „betolakodókkal” szemben, legyenek azok felül vagy alul a társadalmi ranglétrán. A másik oldalon pedig megjelenik egy kozmopolita elit, amelyik elsősorban, úgymond, a „humanitással” szolidáris, miközben a nemzettudata háttérbe szorul. Ezen kulturális osztályformálódás egyik empirikus mutatója a folyamatosan csökkenő részvételi arány a választásokon, legyenek azok helyiek, országosak vagy európaiak; csak azok a pillanatok képeznek ez alól kivételt, amikor az etno­-politikus vállalkozók részvételre mozgósítják a nem-szavazókat egy olyan populista, neo­nacionalista választáson, ami aztán még inkább a kulturális jobboldal felé tolja el a teljes politikai spektrumot.

Mindazonáltal a GRA-nak (globális rendszerek antropológiája) empiri­kusabban kellene kezelnie a globális makro-folyamatok és a territoriális kimenetelek változatos mintázatát és összefüggéseit. Érvelésemben ezt úgy is megtehetjük, hogy figyelmesen szemügyre vesszük az ál­lam-tőke viszonnyal kapcsolatos empirikus fejleményeket az egyes nemzetállamokban, és a tőke és osztály pontosan meghatározott relációs és intézményes koncepcióival helyettesítjük a weberi tőkefogalmat és Weber kultúraközpontú osztályfogalmát. Mi történik az osztállyal és az identitással a mai pénzügyi, gazdasági és társadalmi válság közepette Európában? És mit jelent ez a folyamat a GRA kulcsfogalmai számára?

A territoriális kimeneteleket a következők befolyásolják: hogyan tago­lódik bele pontosan a terület a globális kapitalista osztályrendszerbe; az államépítés története, a belső viták és ellenzéki pártok, a domináns politikai-kulturális hagyomány; az osztályformálódás, osztálytapasz­talatok és osztályszövetségek pontos lokális/globális paraméterei. A hatalom az a relációs kulcstényező, ami közvetít a pénzügyi nyomás és a beágyazott kulturális folyamatok között. Ezt a relációs hatalmat osztálykonfigurációként operacionalizálhatjuk – a hatalom kumulatív és dinamikus egyensúlya a tőkét és a munkát összekapcsoló szereplők között, amelyet az állam és a közszféra közvetít. A friedmani kozmopolita elit versus javaiktól megfosztott „bennszülöttek” kevésbé legyen tudomá­nyos következtetés, mint inkább aktív kutatási agenda, amit specifikálni, módosítani, dinamizálni és kontextualizálni kell; vagyis egyfajta strukturált kontingencia mellett érvelek.

Emlékezzünk a kulturális diskurzusok képlékenységére: ahogyan láttuk a klasszikus holland példánál, a populista organikus kulturális esszencializ­musokat át lehetett alakítani és liberalizálni, amikor azokat elsajátították a politikailag aktív középosztálybeli szövetséges csoportok, és az állam ellen fordították jogaik követelését. Az Egyesült Államok­ban terjedő Tea Party mozgalom azt demonstrálja, hogy történetileg libertariánus és individualista diskurzusok lehetnek organikusak, holisz­tikusak és kollektivisták, amint egy mitikus szabad népről beszélnek, amelyik szembefordul a globalizált nagytőke által elfoglalt állammal. De kozmopolita, liberális, individualista diskurzusok is radikalizálódhatnak és kollektivizálódhatnak, ha jog-orientált, népi ideológiákra van szükség, ahogyan azt láthattuk a késő XVIII. század forradalmaiban. Az iden­titáspolitika jellegét az osztályszövetségek határozzák meg, amelyek sokszor átírják, vagy át akarják írni az állam és a nemzet sajátosságait, és kisajátítják, átformálják az államépítés történeti ideológiáit. De van egy lényegi térbeli aspektusuk: a nemzet beillesztése a globális kapi­talista rendszer egyik résébe óriási változást jelent mind történelmileg, mind pedig a jelen időben. Az, hogy az állam magállam vagy pedig (fél) periféria, nagy különbséget jelent a globális tőkével szemben. Ugyan­csak különbséget jelent az osztályformálódás folyamatát, összetételét, viszonyrendszerét és diskurzusvilágát tekintve is. A nemzeti történelem a világrendszerben olyan momentum, ami végül is összekapcsolódik azzal a kérdéssel, hogy egy állam ma liberális, volt gyarmati, volt fasiszta vagy pedig poszt­szocialista ország.

Friedmanék értelmezési keretében különösen az alsó középosztály marad alulreprezentált. Mintha ott „lógnának” valahol a globalizált kozmo­polita elit és felső középosztálybeli támogatóik, valamint az elszegénye­dett, „bennszülött” nép között, és mindkettő gyakorolna rájuk valamilyen hatást. Az alsó középosztály és a munkásság felső rétege alkotja azt a küzdőteret, ahol a kozmopolitizmus és az etnikai nacionalizmus hege­móniáit kialakítják.

A „új-régi Európa” (Anderson 2009) nagyon különleges kontextusa a küzdelem ezen folyamatainak. Míg az Unió nem átlátható és nem de­mokratikus, már erősen neoliberális befolyás alatt álló felső struktúráit elfoglalják a globális és részben financializált érdekek (európai csavarral), addig a ma még nominálisan szuverén demokratikus nemzetállamok maradnak meg az elsődleges küzdőterei a társadalmi reprodukció és újraelosztás népi politikájának. Ugyanakkor az új Európa magába foglal egy régi kapitalista magterületet, ami óriási mennyiségű tőkét exportál, és egy nagy perifériát Délen és Keleten, ami különböző összetételű tőkejavakat fogad. Az északnyugati államokat és az Uniót érett kapitalista uralkodó osztály irányítja. Ezen államoknak és uralkodó osztályaiknak sokkal több erőforrás áll rendelkezésükre ahhoz, hogy állampolgáraikkal és munkásaikkal tárgyaljanak, mint a periféria államainak és elitréte­gének; nagyobb tere van a kompromisszumnak. A magállamok állam­polgárai elvileg közvetlenül is tárgyalhatnak a nemzeti tőkével – noha tárgyalóerejük nem ér el az EU-ig vagy a nemzetközi szervezetekhez, és befolyásuk masszívan hanyatlik a globalizáció és financializálódás jelen korszakában. Ezeket az államokat valószínűleg szilárdan tartják majd befolyásuk alatt a magterületek pénzügyi szereplői. Középosztályuk egyre inkább integrálódik az utóbbiak által menedzselt globális hálóza­tokba (Panitch – Konings 2009), ami, úgy tűnik, gyengíti valamelyest a választóvonalat a kozmopoliták és a nép között. A perifériák azonban nem rendelkeznek saját érett kapitalista osztályokkal, és a rendelkezé­sükre álló erőforrások sem elegendőek. Állampolgáraik nem a tőkével alkudoznak, hanem a kormányzó elitekkel, akik a maguk részéről pedig a globális tőkével alkudoznak. Ha a tőkének nem tetszik a felajánlott alku, bármikor odébbállhat tárgyalni egy másik perifériális állammal. Ezt jelenti a „függő kapitalizmus”. Ez a helyzet képlékennyé teszi a politikát olyan országokban mint Görögország vagy Magyarország, de gyakran kevésbé hatékonnyá, mint a magállamokban, például Németországban vagy Franciaországban.

Az Egyesült Tartományok klasszikus példája megmutatta, hogy a pénzügyi oligarchiától való emancipációnak igen erős volt a nemzetközi viszonyrendszere. Amint láttuk, a küzdőtér transznacionális volt, és a világrendszerben is kiterjedt hálózattal rendelkezett. A mai európai viszonyrendszer a nemzetközi beágyazottság tekintetében erősen el­lentmondásos kontextust formál. Egyfelől, biztosítja a politikai harcok azonnali nemzetköziségét, mert az alapvető politikai kérdések mindig közvetlen módon érintik az EU íratlan alkotmányát és egyensúlypolitiká­ját. Emellett az EU politikája maga is gyakorol valamelyest szinkronizáló és uniformizáló hatást a nemzeti politikákra és küzdelmekre.

Másfelől azonban az EU-struktúra befagyasztja – látszólag nemzeti szinten – a formális szuverenitást, az elszámoltathatóságot és a demok­ratikus versenyt, miközben megakadályozza a pénzügyi és társadalmi politika európaizálódását. Így nemzeti keretek közé zárja a népi politikát, intézményesíti a nemzetek versenyét a globális tőke kegyeiért, és az EU-n belüli befolyásért, ezért menthetetlenül erősíti a nemzeti identitás­politikát. Ergo: az EU mélyen ellentmondásos mechanizmus. Szponzo­rálja a tőke és az elitek internacionalizálódását, ugyanakkor lokális „ott­honába” zárja a globalizáció népi politikáját, ami ezért nagyon is defenzív jelleget ölt. Struktúrája folytán az EU felnagyítja azt a Friedmanék által leírt trendet, amikor a kozmopolita elittel szemben a nép egyre inkább az etnikai nacionalizmus útjára lép.

A holland-magyar nacionalista avantgardisták

Vegyünk két nagyon különböző és mégis hasonló esetet: Magyarországot és Hollandiát – ez csak nagyon felszínes bemutatás lehet a terjedelmi korlátok okán; a komoly etnográfiai kutatásokat számos európai színtéren lásd: (Kalb – Halmai eds. 2011). Hollandia a kapitalista centrum történelmi magja, a liberális kozmopolitizmus szülőhazája, és az 1980-as évek óta a tőke financializá­lódásának és internacio­nalizálódásának modell-állama. Magyarország a kelet-közép-európai periférián helyezkedik el, történelmi generátora a liberális, organikus és fasiszta nacionalizmusoknak éppúgy, mint a szocializmusoknak, és a mai poszt­szocialista időszakban messze a legtöbb egy főre eső külföldi tőke fogadó országa az EU-nak (a GDP-hez viszonyítva). A két nagyon különböző ország azonban a mai helyzetben igen hasonló neonacionalista, etnikai nacionalista politikai hegemóniákat produkált. A nagy különbségek ellenére azt mondhatjuk, hogy ez a két ország a XXI. századi európai neo­nacionalista avantgar­disták „úttörője”.

Magyarország sokáig a posztkommunista átmenet mintagyereke volt. Egy olyan kapitalista átmenet során, amelyet az egykori szocialisták irányítottak, sokkal gyorsabban zajlott le a privatizáció, mint más kelet­közép-európai országban, és magasan nagyobb volt a külföldi tőke rész­aránya a folyamatban. Az európai ipari magterületekhez való közelség, a jó technológiai alapok és a szakképzett, olcsó munkásság (2008-ban 400 eurós átlagbér) komoly exportsikereket hozott az országnak. 1995 és 2005 között a kelet-közép-európai országok többé-kevésbé hasonlóan vonzó célpontot jelentettek a nyugati tőkének, mint Kelet-Ázsia. A külföldi tőke nagy részét vagy új gyárakba vagy pedig a pénzügyi és telekom­munikációs szektorba fektették be. Ezek az új gyárak gondoskodtak arról, hogy a keleti perifériák jóval nagyobb exportbevételeket hozzanak a magállamoknak, mint az EU mediterrán perifériájának turistaipara. Azonban a külföldi vállalatoknak adott adókedvezmények és a nyugati beszállítók alkalmazása miatt ez az új ipari bázis nem tudta megfelelően kompenzálni a szocialista ipar összeomlását. Az 1990-es évek elején több mint 1,5 millió állás szűnt meg Magyarországon (egy tízmilliós or­szágban). Az aktív munkások száma jóval a nyugat-európai átlagok alá zuhant, és azóta sem tudta elérni a nyugati átlagokat. A befektetések az ország nyugati részén és a fővárosban koncentrálódtak, és nem segí­tettek megakadályozni a keleti és déli régiók (további) leszakadását. A keleti részeken koncentrálódó roma lakosság elvesztette munkahelyét, és tartósan munkanélküli és súlyosan diszkriminált népcsoporttá vált, akik szociális és állami segélyekből, informális jövedelmekből és etnikai hálózatokból kénytelenek megélni. A korkedvezményes nyugdíjak vala­melyest mérsékelték a szocialista ipar összeomlásának következményeit, de súlyosan megterhelték az állami büdzsét, egy olyan államét, amely már az átmenet elején is az egykori keleti blokk leginkább eladósodott országa volt (Magyarország 1982 óta tagja az IMF-nek).

Magyarországon 1995-ben vezették be az első komoly megszorító csomagot az IMF követelésére. Azóta az olyan társadalmi juttatások, mint a lakás- és energiaár-támogatás vagy a családi segélyek, kedvez­mények, folyamatosan a „reformok” kedvelt célpontjai. A kis informális és kényszervállalkozások tömege (amelyek közül sok igen ingatag helyzetű) egyoldalú adórendszer létrejöttéhez vezetett, ahol valójában csak az állami alkalmazottak fizetnek adót, illetve a transznacionális tőke fizet (magas) adókat. A kelet-közép-európai országok lehettek ugyan kedvelt célállomásai a globalizált tőkének, de a „sikeres átmenet” valódi tapasztalata sok lakos számára a teljes elszegényedést vagy a tartósan alacsony életszínvonalat jelentette, és nem a remélt felfelé való mobilitást (Kalb 2009). 2005-re a társadalomtörténész Bartha Eszter kutatásában a győri alsó középosztály, szakképzett munkásság sok tagja panaszkodott arról, hogy becsületes munkával egyre nehezebb lakást, autót vásárolni, a gyerekekről gondoskodni és általában a tisztességes megélhetést biztosítani, mint a szocializmus idején (Bartha 2010).

Ami ezt a tapasztalatot még nehezebbé tette, az az volt, hogy a pri­vatizációt és az állami neoliberális politikát olyan politikus és vállalkozó elit menedzselte, amelyiknek gyakran volt szocialista háttere, és most blairista szociáldemokratává avanzsált (otthon posztkommunistaként váltak ismertté). Ennek két következménye volt a helyi politikára. Először, mint ahogy más kelet-közép-európai országból is, hiányzott egy olyan baloldal, amelyik nyilvánosan is felvállalta volna a neoliberális politika bírálatát és a javaiktól megfosztott emberek sérelmeit, mivel minden „progresszív erő” egy szűk politikai centrum köré koncentrálódott, ami a politikai liberalizmust gazdasági neoliberalizmussal vegyítette. Ez magá­ba foglalta az egykori ellenzék „antipolitikus” értelmiségi közszereplőit, akik tömegesen fordultak vagy a neoliberalizmus vagy pedig a konzer­vatív jobboldal felé (Tamás 1999). Így alig-alig kaptak nyilvánosságot a neoliberalizmus ellenzői, míg a média gyakran nevezte civil társadalom­ellenesnek a tiltakozásokat, és az „átmenet veszteseit” tette felelőssé sorsukért (Buchowski 2006; Kalb 2009a; 2009b).

Másodszor, a posztszocialista átmenet azon mítoszai szellemében, amelyek a keleti periféria elmaradottságáért a szocializmust és nem az azt megelőző feudalizmust teszik felelőssé, a felhalmozódott privát frusztrációk egyre inkább a posztkommunistákra irányultak, akiket azzal vádoltak, mint más kelet-közép-európai országokban is, hogy kifosztják az országot és „álkapitalizmust” építenek, ami csak akkor lesz hasonló a „valódi kapitalizmushoz”, ha a posztkommunistákat eltávolítják a hata­lomból (Ost 2005; Kalb 2009a; 2009b; Bartha 2011; Halmai 2011).

Az 1990-es évek végén Csurka István pártja, a MIÉP kapott némi tá­mogatást vidékről ezzel a retorikával (lásd Bartha 2011), de csak 2002-től történt komolyabb változás, amikor a Fidesz konzervatívjai, miután nem tudtak választást nyerni a német CDU-hoz hasonló polgárközpontú vá­lasztási programmal, elkezdték figyelembe venni a populáris frusztrációt (Halmai 2011). Választási szempontból be kellett törniük az 1960-as és 1970-es években felépült panelházak választókörzeteibe, amelyek la­kosai hálásak voltak a szocialistáknak a lakásukért – amiket az 1990-es években gyakorlatilag fillérekért megkaptak – és a nyugdíjukért. A Fidesz egyre nyíltabb nacionalista retorikára váltott át, gondoskodó és verseny­képes nemzetet kínált az „átmenet veszteseinek”, mint az általuk érzékelt transznacionális lojalitások és a poszt­szocialista korrupció ellenszerét. Neonacionalizmusa azonban egyre inkább hagyományosan baloldali té­mákat artikulált, mint a kórházak privatizálásának ellenzése, a társadalmi juttatások megnyirbálása elleni tiltakozás vagy a korrupt privatizációs ügyek leleplezése, amelyek visszhangra találtak a szélesebb publikum körében. A jobboldali mobilizáció a „nemzet kirablása” miatt hónapokon át tartó tüntetéssorozatot eredményezett a poszt­szocialisták ellen a parlament előtt 2006 őszén, miután a miniszterelnök elismerte, hogy a választások előtt nem mondott igazat Magyarország pénzügyi helyzeté­ről. A nagy demonstrációk ellenére a kormány az IMF és az ECB (Euró­pai Központi Bank) felszólítására újabb megszorító csomagot léptetett életbe. A Fidesz radikális szárnyán létrejött egy szélsőségesebb politikai formáció, a Jobbik. Részben hasonló szimpatizánstáborral és hasonlóan neo­nacionalista retorikával a Jobbik a Fidesznél is radikálisabban han­goztatta „a nép szükségleteit” – munkahelyeket, nemzeti foglalkoztatási programot, a romák kényszer-iskoláztatását, a pénztőke elleni védelmet, biztonságot -, illetve támadta a „nép ellenségeit”: a bűnöző romákat és a kozmopolita eliteket, akik megrontják a nemzetet. Ráadásul a Jobbik szoros kapcsolatokat ápolt a Magyar Gárda nevű paramilitáris alakulattal, ami megfélemlítő felvonulásokat szervezett a romák lakta falvakban, és Budapesten is tartott rendezvényeket. Az 1930-as évek fasiszta zászlói megjelentek a mai Budapest utcáin, és sok bosszúszomjas blogot is lehet olvasni az interneten. Úgy tűnik, mintha az ország valamifajta „tisztítóháborút” vívna Kun Béla, Rákosi és Kádár szellemével, akik most úgy jelennek meg, mintha közeli szövetségben álltak volna a nemzetközi erőkkel, és kisded érdekeikért kiárusították volna azoknak a nemzetet. A 2010-es választásokon igen sok korábban nem-szavazót sikerült mo­bilizálni (75% szemben a szokásos 55%-kal). A Jobbik 17%-ot szerzett, miközben a Fidesz óriási többséget kapott (az országgyűlési helyek 70%-át szerezte meg), és messze nagyobb támogatással tudott jobbol­dali populista kormányt alakítani, mint más európai országok jobboldali pártjai. Így tehát Magyarországon kialakult a neo­nacionalista jobboldal erős hegemón blokkja a XXI. századi Európában.

A pénzügyi válság eszkaláló szerepet játszott a neo­nacionalista kime­netelben. Magyarország EU-csatlakozásának kontextusában az európai bankok igen nagy eurós hiteleket adtak a magyar lakásvásárlóknak 2002 és 2008 között. Ez valamennyire kompenzálta őket a transznacionális munkaadókkal szembeni gyenge alkupozíciókért és a stagnáló átlagbére­kért. Sőt, felruházta őket a fogyasztói jólét és fogyasztói lehetőségek egy­fajta illúziójával – hiszen gyakorlatilag szinte az összes poszt­szocialista lakást meg tudták vásárolni a korábbi bérlők. És valóban, a nagy összegű euró kölcsönök a gyakorlatban is megerősítették a sikeres átmenet és a Nyugathoz való felzárkózás népszerű köznarratíváit; az euró-alapú köl­csön volt a napsugár a poszt­szocialista horizonton. A globális pénzügyi válság azonban tönkretette a fogyasztói hitel-pártot: a Magyarországon aktív osztrák bankok, miután komoly veszteségeket könyvelhettek el a globális pénzpiacon, és emellett szembesültek a likviditás súlyos apadá­sával 2008 végén és 2009 elején, nem voltak abban a helyzetben, hogy tovább görgessék a lokális privát adósságokat. A hitel váratlan apadása számtalan adóst fenyegetett fizetésképtelenséggel Magyarországon és más kelet-közép-európai országokban. Ez a kockázat, amit felnagyított a globális spekuláció, azonnal leértékelte a forintot, ami tovább erősí­tette azokat a félelmeket, hogy a helyi adósok nem tudják visszafizetni keményvaluta-alapú kölcsöneiket.

Az osztrák pénzügyi szakemberek elintéztek egy 25 milliárdos kölcsönt Magyarországnak az IMF-en és az ECB-n keresztül, mintegy ütközőként a nemzetközi bankok és a forint között. Ez új struktúra volt: a magyar államnak szerény adóssága volt más EU-országokhoz képest, és nem volt szüksége ekkora IMF-hitelre az ország finanszírozásához. Azért kellett ezt a kölcsönt felvennie, mert a nemzetközi piacokról eltűnt a hitel, és féltek a magyar adósok fizetésképtelenségétől. A magyar államnak kellett átvállalnia az osztrák bankok kockázatát. A kölcsönnek azonban olyan neoliberális strukturális feltételei voltak, amelyekért az IMF-et már régóta kritizálták, mint például a kórházak privatizálása, a vizitdíj bevezetése, a jóléti kiadások lefaragása, a közszféra fizetéseinek és a nyugdíjaknak a csökkentése stb. – amit a szervezet vezetője, a francia szocialista Strauss Kahn nyilvánosan cáfolt. A poszt­szocialista kormányt övező mély bizalmatlanság légkörében számtalan „városi legenda” övezte ezt a hitelfelvételt. A jobboldal egyes szószólói azt sugalmazták, hogy a megszorító intézkedéseket maga a magyar kormány javasolta az IMF-nek, hogy még több szenvedést okozzon a nemzetnek.

Amikor az új populista jobboldali kormány hivatalba lépett 2010 késő tavaszán, rögtön hozzálátott mind a „bűnrészességgel” gyanúsított minisz­tériumi pénzügyi szakemberek, mind pedig az osztrák bankok megbün­tetéséhez, megbosszulva a magyar nemzet újabb „elárulását”. A Magyar Nemzeti Bank elnökének, egy posztszocialista technokratának, aki nem­zetközi céget működtetett Cipruson, 25 000 dollárról 8 000-re csökken­tették a havi fizetését. Az ECB és az IMF nem habozott felhívni a magyar kormány figyelmét arra, hogy a magyar politikusok nem fenyegethetik a „Nemzeti Bank függetlenségét”, de a beavatkozás nem meglepő módon sikertelen maradt. Ezután a Fidesz pénzügyminisztere azzal fenyegető­zött, hogy Magyarország Argentínához hasonlóan leírhatja nemzetközi adósságait, ami a görög válság kontextusában komoly riadalmat okozott a nemzetközi pénzemberek körében. Amikor ez a képtelen fenyegetés lekerült az asztalról, a kormány kivetett egy relatíve magas egyszeri adót a bankszektorra, ami magasabb volt, mint bármely más országban, ahol megpróbálták a bankokkal is megfizettetni a pénzügyi válság okozta vesz­teségeket (kivétel volt Belgium) (Financial Times, 2011. 1. 12.). A Fidesz kijelentette, hogy a beszedett adóból egy nemzeti alapot kíván létrehozni, hogy megakadályozza a nem fizető adósok ingatlanának elárverezését, úgy, hogy megveszik a kölcsönöket a nemzetközi bankoktól. Emellett a kormány megtagadta az IMF kölcsön második részletének felvételét, és elzárkózott a további tárgyalásoktól az IMF képviselőivel.

Az ECB szakemberei erre kijelentették, hogy a nemrég létrehozott magán-nyugdíjpénztári vagyon, amit a Világbank erősen szorgalmazott, és amit nemzetközi bankok menedzseltek, nem számít bele a nemzeti megtakarításokba. Következésképpen a strukturális államhiány jelen­tősen emelkedett, és a kormányt az EU arra akarta rászorítani, hogy csökkentse az állami kiadásokat. Válaszlépésként a Fidesz egy merész húzással rátette a kezét a magán-nyugdíjpénztárakra, és így vitte le a deficitet, megelőzve a megszorítások újabb hullámát. Az őszi önkormány­zati választásokon a Fideszt újfent megjutalmazta a hálás nemzet, és tovább növelhette erejét. Ezt a hatalmat arra használta, hogy lebontsa a fékek és egyensúlyok rendszerének számos elemét, beleértve az Alkotmánybíróság jogkörének megnyirbálását. És egy média­biztossal is megfenyegette a liberális médiát, amelyik gyakran azonosította a magyar jobboldalt a fasizmussal. Hogy megszabályozzák az „arcátlan” médiát, a Fidesz-pártkatonák közül kikerülő biztos felügyelné a sajtó „méltóságát” és „tényszerű korrektségét” (Népszabadság, 2011. 1. 9.). A médiasza­badság korlátozását az EU szintén szóvá tette a magyar kormánynak. Ezenközben sokasodtak a magyar „önvédelmi szervezetek”, amiket hivatalosan nemegyszer „kulturális örökségvédő” egyletként regisztráltak.

Összefoglalva: Magyarországon a neoliberalizmussal, transznacio­nalizmussal és a tőke financializá­lódásával jellemzett poszt­szocialista átmenet megteremtette a maga populista, neo­nacionalista ellenpólusát, még akkor is, ha ez az ország a tőkekihelyezés egyik vonzó célpontja volt. Friedmanék tézise beigazolódott, de úgy látszik, rossz példán.

A másik oldalon Hollandiából kifelé áramlott a tőke. Pénzügyi szektora az egyik legnagyobb és leginkább transznacionális Európában, amely a holland GDP-nél több mint négyszer nagyobb pénzmennyiség és költség menedzseléséért felel. Nyugdíj- és biztosítási alapjai az európai játékosok legnagyobbjai közé tartoznak. A közös alapok is jelentősen növekedtek az 1990-es és 2000-es években. A holland ingatlanok értéke 1990 és 2005 között 250%-kal emelkedett, amit a kormány nagylelkű adópolitikája is igen nagy mértékben szponzorált: a jelzálogok kamatát teljes egészében le lehetett írni az adóból. Igaz, a holland ipar az 1980-as években visszaesett, de később a gazdaságnak sikerült technikailag megújulnia, és létrejött egy kisebb, de nyereséges, nemzetközileg orien­tált high-tech résszektor, ahol a fizetéseket csak igen szerény mértékben csökkentették (Visser – Hemerijck 1997). Ez olyan exporttöbbletet pro­dukált, ami (egy főre számolva) lehagyta Németországot és Kínát is, és létrehozta Európa legpozitívabb kereskedelmi mérlegét, amivel Hollandia lett az egész Unió legfőbb „fizetőembere”. Az európai sikert egy erős, csaknem foucault-i/benthami jóléti állam egészíti ki. A társadalmi juttatá­sok biztonságát azonban a kedvezményezettek felett gyakorolt nagyobb ellenőrzés ellensúlyozza. A 2000-es években a holland munkanélküliség a legalacsonyabbak között volt az EU-ban (noha ennek fontos aspektusa a részmunkaidős foglalkoztatás), és a foglalkoztatottság elérte az USA szintjét. A közmegegyezés szerint tehát Hollandia volt a globalizációs kor egyik legsikeresebb országa, amit kiemelkedően jól menedzseltek.

A politikai kép meglepő módon mást mutat. Attól a pillanattól kezdve, amikor az 1980-as évek végén a középbal párti kormány megpróbálta a jóléti állam kiadásait a restrukturálódó gazdasághoz igazítani, Hol­landia egyre képlékenyebbé vált politikailag. A kormány csökkentette a rokkantnyugdíjak számát – a jóléti államközpontú gazdasági átalakítás következményeképpen 1990-ben már 1 millióan, a lakosság 7%-a része­sült ilyen juttatásban, mert a feleslegessé vált munkaerőt átirányították a társadalmi juttatások rendszerébe. A rokkantnyugdíjak megnyirbálásának azonban megvolt a politikai ára: egyik első következménye lett a szo­ciáldemokrata szavazók masszív és tartós távolmaradása az urnáktól, valamint a szavazók általános számának súlyos visszaesése (egyéb­ként is csökkenő érdeklődés mellett). Hosszú távon pedig megjelent és általános körben is elterjedt a „kultúrabeszéd”, amit az újságírók, a jóléti bürokraták, a politikusok, a biztonsági emberek és a kutatóintézetek is felkaptak és tovább népszerűsítettek.

Az első retorikai támadást a miniszterelnök intézte a rokkantnyugdíja­sok ellen, amikor egy televíziós műsorban kijelentette, hogy „Hollandia beteg”, és azzal vádolta a gazdaság átalakításának áldozatait, hogy a felajánlott juttatásokért cserébe tiltakozás nélkül otthagyják állásukat. Egy masszív bürokratikus operáció során a többnyire idős embereket, akiket az állam beszélt rá arra, hogy vonuljanak ki a munkaerőpiacról, most azzal a „gyógy­terápiával” biztatták, hogy térjenek vissza a mun­kaerőpiacra, pontosan abban a pillanatban, amikor az állások száma is gyarapodott. Ettől kezdve a jóléti rendszer és más közintézmények foltozgatása vagy átszabása lett minden politikai reform kulcseleme, le­gyen kormányon akár a középbal, akár a középjobb. A program logikája az volt, hogy csökkenteni kell a kiadásokat, de meg kell menteni a jóléti és közintézményeket úgy, hogy közben növelni kell a foglalkoztatottságot, és modernizálni kell a gazdaságot.

A globális piacon elért hatékonyságnak azonban megvolt a társadalmi ára: 2005-re a rokkantnyugdíjasok száma ismét meghaladta az 1 milliót. Egyre több lett köztük a „szellemileg fogyatékos” fiatal. Ezeknek a fiata­loknak a tanulási problémáin nem sokat segített egy alacsony költségű, centralizált és szuper­hatékony oktatási gépezet, amely annak ellenére – vagy éppen azért -, mert retorikájának középpontjába állította az új „tudásipart”, a hatékonyságot kizárólag a kiadásokban és a rendszer által kibocsátott diplomák számában mérte. Ez csak egyik forrása volt a növekvő társadalmi elégedetlenségnek.

Még nyilvánvalóbban egyenlőtlenül és hierarchikusan oszlottak meg az erőforrások nemcsak a piaci szektorban, hanem a közszférában és a tágabb társadalomban is: ez volt a menedzseri bombaüzlet másik oldala. Nagyon sok holland vásárolt magának külföldön második otthont (2003-ig le lehetett vonni a hitelkamatokat az adóból), virágzott az antik autópiac, a tengerpartokat ellepték a holland üdülők, a módosak pedig jachtokkal járhatták a tengereket. A Gini-mutató egyre kúszott felfelé, és még csak nem is mutatta az ingatlan-és pénzpiacokon felhalmozódott nyereséget, mert az általában nem adózott és nem volt bejelentve (Wilterdink 1993; 2000). Az átlagbéreket viszont rövid pórázon tartották, megőrzendő a versenyképességet; valójában az összes OECD ország közül Hollan­diában volt a legnagyobb a reálbérek és a lakhatási költségek eltérése. A fiatalok és az alsó középosztályok kiszorultak a városokból, ami új lendületet adott a szuburbanizációnak, miközben a belvárosokat átalakí­tották a professzionális-menedzseri osztályok és (kulturális) fogyasztásuk igényeinek megfelelően. A szociológusok az 1990-es évek közepén fedezték fel újra a szegénységet, és közel 1 millió embert tekintettek sze­génynek. De ez nem hatotta meg a politikai osztályt, és a közvélemény sem nagyon reagált. A szakszervezetek beszéltek ugyan a problémáról, de nem mutattak erőt.

A harmadikutas szociáldemokrácia nem volt más, mint kompromisszum a régi munkáspártok jóléti menedzserei és a tőke valamint a jobboldal megkövetelte neoliberális gazdaságpolitika között, és Hollandiában talál­ták fel, jóval azelőtt, hogy Blair és Giddens bevezették volna a fogalmat brit használatra, amit aztán exportáltak az Egyesült Államokba. A jóléti ál­lamot átfogóan újraértelmezték és újraszabták; az emberek „foglalkozta­tásának” eszköze lett, azzal a céllal, hogy visszavezesse őket a rugalmas munkaerőpiacokra. A közszolgáltatásokból piac vezérelte vállalkozások lettek, ahol állandóan ellenőrizték a végeredményeket és az adófizetők pénze elköltésének hatékonyságát, olyan szigorúan, amire a Harvard Business School is büszke lehetne (Head 2011). Az 1990-es években Hollandiában a harmadikutas szociáldemokraták a történelemben első ízben keresték a szövetséget a VVD párt (Néppárt a Szabadságért és Demokráciáért) neoliberálisaival. Ez egy „kulturálisan konzervatív” klub volt, amelynek igen erős lobbistái voltak a holland munkaadók szerveze­tei, és emellett személyes szálak fűzték őket a biztonsági szolgálatokhoz. A biztonsági szerveknek komoly befolyásuk volt a politikai diskurzusra egy olyan országban, ami masszívan elmozdult a jogoktól a kötelességek és általában a biztonságpolitika szigorítása felé.

Az 1980 és 1990 közötti válságos évtized a bevándorlókat is súlyo­san érintette. Jobban sújtotta őket a munkanélküliség és az erősödő verseny az állásokért, mint a „bennszülött” hollandokat. A helyieket az is felbőszítette, hogy a bevándorló férfiak feleségüket és gyereküket is áthozták Európába a családegyesítés nevében. Az 1990-es években a térbeli polarizáció a dzsentrifikálódó belső és külső urbánus terek és a régi munkásnegyedek között éles szegregációhoz vezetett. A szegé­nyebb családok között egyre több volt a bevándorló, akik a lerobbant városnegyedekbe koncentrálódtak. A munkanélküli bevándorló fiatalo­kat és azokat a gyerekeket, akik kimaradtak az iskolából, egyre inkább „társadalmi problémának” és „biztonsági kockázatnak” bélyegezték.

A politikai diskurzusok ezen összességét nevezem „kultúrabeszédnek”. Megszilárdította és kifejezte a szövetséget a neoliberálisok és a munká­sok között, és „kulturális problémává” degradálta a bevándorló fiatalokat. Paul Scheffer esszéje a multikulturális drámáról, amit a befolyásos NRC Handelsblad publikált 1999-ben, és a parlamentben is volt vita róla, már jelezte, hogy hegemónná vált a kulturális diskurzus (Ghorashi 2003; 2010). A szerző egyebek mellett azt fejtegette, hogy a multikulturalizmus megrekedt a puha illúzióknál, és a bevándorlók gazdasági problémá­iról Hollandiában eltérő kulturális hátterük tehet. A társadalompolitika olyan hívószavait, mint befogadás és integráció, gyorsan felváltotta az asszimiláció türelmetlen követelése. A 2001. szeptember 11-ét követő világpolitikai események, a „terror elleni háború”, amelyben Hollandia a leghívebb európai támogatója volt az amerikai imperialista érdekeknek, tovább növelte a „kultúrabeszéd” népszerűségét. A hollandok valóságos kulturális háborúban érezhették magukat: a holland liberalizmus egy pil­lanatra visszatért XVII. századi háborús gyökereihez, miközben „hadat viselt” a muszlim zelóták, a nők elnyomói és a homofóbok ellen mind az anyaországban, mind pedig az egész világon, akár a Hindukus magas­lataiban is. És, mint a futballban, mindenáron nyerni akart.

Pim Fortuin volt az, aki először felfedezte Hollandiában a „kultúrabe­széd” potenciális választói mozgósító erejét. A xenofób kártya kijátszá­sával mobilizálni tudta a legnagyobb potenciális szavazóréteget az or­szágban: a nem-szavazókat. Ha nem lőtték volna le, megszerezte volna a győzelmet. Másodosztályú közértelmiségiek léptek a helyére: Hirsi Ali és Van Gogh egy mediatizált anti-iszlamista spektákulumot prezentáltak, mígnem az utóbbit meggyilkolta egy tökéletesen integrált fiatal muszlim, az előbbi pedig biztonsági őrizet mellett az Egyesült Államokba mene­kült (lásd még Buruma 2006; Ghorashi 2003). A szociális tárca új VVD-miniszterasszonya, aki korábban egy vidéki börtön igazgatója volt, saját politikai mozgalmat indított („Büszke vagyok Hollandiára”). A kulturális háború ezen kontextusában az NRC címlapon hozhatta, hogy a szexuális erőszakot a kulturális háttér magyarázza – úgymond, tudományosan bizonyítva. És a kormányzati kutatóközpont, amely az orwelli ízű „Tár­sadalmi és Kulturális Terviroda” (SCPB) nevet viseli, azzal örvendeztette meg megbízóit, hogy kidolgozott egy tudományos „modernitás-indexet”, ami szisztematikusan tagadja, hogy a muszlim bevándorlók „egykorúak” lennének az autochton hollandokkal (Fabian 1983), akik természetesen a modern individualizmus eszményképei voltak. A kultúrabeszéd azon­ban nemcsak a xenofóbiának adott újabb lökést. A türelmetlenség és a frusztráció magukról a hollandokról is szólt, akiket mintha a „bennszülött” hollandok is egyre inkább zavarnának. Egyre jobban terjed a zéró-tole­rancia, és az ellenséges hangulatot tovább tüzeli az egyre gyűlölködőbb, eszeveszettebb és kifejezetten ostoba blogok elszaporodása. Ennek „ellenszereként” a holland iskolák és szülők egyre gyakrabban fedeznek fel „szuper­intelligens” holland gyerekeket, akiket persze elhanyagoltak a bürokratikus intézmények és az iskolák, viszont feltétlenül megérdemlik a hivatalos támogatást.

Fortuin és Van Gogh meggyilkolása óta az okos holland szavazók be­húzták a féket, és a kereszténydemokrata Jan Peter Balkenendét támo­gatták, aki Harry Potter-szerű külsejével nem igazán kelti egy „született” politikus benyomását. A kultúrabeszéd azonban továbbra is virágzik, sőt intézményesül. Geert Wilders újrakezdte Fortuin támadásait a muszli-mok ellen, és 2005-ben a VVD-ből kilépve megalapította saját pártját, a PVV-t (Szabadság Párt). Ugyanazt a fehér, munkás, nem-szavazó réteget célozta meg az ország dezindusztrializált, szuburbanizált terü­letein, Limburgban, Helmondban, Nyugat­-Brabantban, Rotterdam körül, Hágában és Almerében, mint elődje. Állandó őrizet mellett és gyakran váltogatva lakhelyeit Wilders olyan követelésekkel borzolja a közvéle­ményt, mint például a „turbán és csador szemétadó” (a szennyező fizet: az egész parlament kacag), a Korán betiltása, erőszakos repatriálás, és az amerikai-izraeli konzervatívak által szponzorált iszlámellenes fasiszta narratíva más elemeinek átvétele.

2010-ben, amikor a Fidesz és a Jobbik lett a magyar országgyűlési választások nagy nyertese, Wilders arathatta le azt a kétes dicsőséget, hogy ő lett az egyik legnagyobb nyertese annak a választásnak, ami 1945 óta a legszélsőségesebb jobboldali kimenetet produkálta (pártja több mint 15%-ot szerzett). A VVD mindig is a magáévá tette a kultúra­beszédet, a neoliberális nacionalizmust, a bevándorlás-ellenes politikát, és erősen lobbizott a biztonságpolitika szigorításáért. De most, amikor Wilders kisajátította ezeket a jelszavakat, a VVD igen ügyesen arra a témára fókuszált, ami fennállása óta először tette nagy középosztálybeli párttá: az ingatlantulajdonosok biztonságára és pénzügyi védelmére. A VVD ingatlantulajdonosai és Wilders neo­nacionalistái együttesen egy potenciálisan erős történelmi blokkot alkottak: a financiali­zálódás és neoliberalizmus kedvezményezettjei és kárvallottjai egy közös „nép­frontba” tömörültek az 1970-es évek multikulturális diskurzusát és jogait hangoztató vezető elittel szemben.

Miután a pénzügyi válság költségeit sikeresen áthárították a közszfé­rára, új szakaszba lépett a jóléti állam körül folyó harc. A holland spekt­rumpártok mindenhol megszorításokat szorgalmaztak. A politikusok és technokraták Északnyugat Európa leghosszabb listájával álltak elő arról, hogy hol kell megnyirbálni az állam kiadásait, ha az ország sikeresen akar versenyezni a globális tőke kegyeiért (és megverni más európai országokat a kamatláb frontján). A Holland Nemzeti Bank technokratái azonban évek óta az ingatlan­lufi ellenőrzött deflációját sürgették, és égető politikai szükségszerűségnek állították be az adókedvezmények fokozatos csökkentését. A javaslatok mögé álltak a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták egy része, akik lehetőséget láttak arra, hogy ha más irányba terelik a megszorításokat, akkor nem kell hozzányúlniuk a jóléti szolgáltatásokhoz, amiket együtt teremtettek meg. Mivel azonban a jóléti politika folytatását támogatták, szemben az ingatlantulajdonosokkal, vereséget szenvedtek a választásokon. A holland szavazók meghatározó része ragaszkodott inflálódott ingatlanvagyonuk állami védelméhez és a biztonsághoz, és ennek fejében hajlandó volt elfogadni az oktatási, a kulturális és a jóléti kiadások masszív lefaragását és a xenofób érzelmek (további) felkorbácsolását a holland társadalomban. Emellett leszavaz­ták az „európai társadalmi transzfereket” a „rosszul irányított és tékozló perifériára”.

Következtetések

Ma két avantgardista nemzet van Európában, ahol megfigyelhetjük a friedmani kettős polarizáció folyamatait: Magyarország és Hollandia. A GRA értelmében Magyarország nem számítana ilyen esetnek, mivel a tőkekihelyezés egyik célpontja, de anticipálja a holland esetet. A holland etno­-nacionalizmus azonban nem a saját transznacionális pénzügyi elitjét tekinti az egyik fő fenyegetésnek, ahogyan a GRA sugallja. A mai holland nacionalizmus, ami a Nyugat egyik leginkább financializált államában született újjá, egészen pontosan vidékről hódította meg a holland állam urbánus és kozmopolita szívét, úgy tekint önmagára, mint ami megérde­melt harcot vív a baloldal multikulturális, urbánus elitje ellen, amelynek bevándoroltjait asszimilációval és deportálással fenyegeti, de – ezt mi tesszük hozzá – eszében sincs harcolni a tőke és a „járulékos” társadalmi egyenlőtlenségek, oligarchiák és a neoliberális menedzserizmus ellen. A szélsőjobb inkább a holland tőkéért harcol: síkraszáll azért, hogy állami pénzen mentsék meg a bankokat, és szó sincs bankadóról. Vitathatat­lan tény marad, hogy a pénz elfoglalta az államot. Beérik azzal, hogy propagandájukban masszívan ostorozzák az urbánus kulturális elitet, amelyik az évek folyamán megengedte a neoliberális jogfosztásokat, miközben magát a tőkét és a tőkeviszonyokat nem éri támadás. Az urbánus kulturális elit kritikája helyettesíti a valódi rendszerkritikát. A magyar neonacionalizmus, ami hasonlóan vidékről vette be a fővárost, szintén ellenségesen tekint a liberális és poszt­szocialista urbánus kul­turális elitre, amelyik, úgymond bűnrészes a „nemzet” kifosztásában. De a holland esettől eltérően a magyar neonacionalizmus keményen támadja a nemzetközi tőkét és az európai pénzügyi érdekeket, melyek képviselőire úgy tekint, mint a valódi, és persze egymással szövetséges gazemberekre. A liberális individualizmust, a történeti holland örökséget a holland neonacionalizmus holland organikus identitásként értelmezi újra, amelyet „ideálisan” minden más nemzettől megtagad, beleértve számos európai szomszédját, míg a magyar neonacionalizmus a nemzet történeti, organikus koncepcióival operál, hogy munkahelyeket és jólétet ígérjen a „nemzetnek”, és kemény büntetést helyezzen kilátásba a nem­zetközi pénzügyi „ragadozók” és a „cigánybűnözők” számára. Ahogyan tanulmányomban hangsúlyoztam, ezen paradoxonos kimeneteleket a lokális/globális osztályformálódás folyamatai magyarázzák, valamint az állam-pénz kapcsolat körüli harcok, amiket a GRA vagy nem anticipál, vagy pedig gyengén artikulál.

Végezetül, úgy tűnik, hogy az európai arénában csak akkor várhatunk egy új, progresszív, individualista és modernista programot, ami eltér a mai perverz holland neo­nacionalista változattól, ha Európa fragmentált, technokrata térből maga is politikai térré alakul. És valóban, ha maradnak az önmagukba zárt, kis vagy középnagyságú nemzet­államok, amelyeket csak a saját problémáik és lokális igazságaik érdekelnek, és könnyű, készséges játékszerei a transznacionális tőke „oszd meg és uralkodj” elvének, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy új, progresszív és befogadó projektek is elindulnak a defenzív, regresszív és gyakran nyil­vánvalóan narcisztikus etno­-nacionalista változatok helyett. Ha mindez nem változik, akkor a új-régi Európáról általában is elmondható, hogy termékeny talaja lesz a hiábavalóságok máglyájára vonatkozó friedmani jóslatoknak.

(Fordította: Bartha Eszter)

Az Eszmélet számára elküldött, angol nyelven megjelenés előtt álló tanulmány.

Irodalomjegyzék

Anderson, Perry 2009: The New Old Europe. London, Verso Appadurai, Arjun 1996: Modernity at Large. Minneapolis, University of Minnesota Press

Arrighi, Giovanni 1996: The Long Twentieth Century: Money, Power, and the Origins of our Time. London, Verso

Arrighi, Giovanni 2000: Globalization, State Sovereignty, and the Endless Accumulation of Capital. In: Don Kalb et al.: The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, Rowman and Littlefield, 125-150.

Asad, Talal 2004: Where are the Margins of the State? In: Veena Das – Deborah Poole (eds.): Anthropology in the Margins of the State. Oxford, James Curry, 279-288.

Augar, Philip 2005: The Greed Merchants: How the Investments Banks Played the Free Market Game. New York, Portfolio

Bartha Eszter 2010: Because it can't make me Happy that Audi is Prospering: Working Class Nationalism in Hungary after 1989. In: Don Kalb – Gabor Halmai (eds.): Headlines of Nation, Subtexts of Class: Working Class Populism and the Return of the Repressed in Neoliberal Europe. Oxford – New York, Berghahn Books, 156-193.

Bayart, Jean Francois 2009: The State in Africa: The Politics of the Belly. London, Polity Press

Berezin, Mabel 2009: Illiberal Politics in Neoliberal Times: Culture, Security and Populism in the New Europe. Cambridge, Cambridge University Press

Bosswell, Terry – Chase-Dunn, Christopher 2000: The Spiral of Capitalism and Socialism: Toward Global Democracy. Lynne Riener

Brenner, Robert 1993: Merchants and Revolution: Commercial Change, Political Conflict and London Overseas Traders, 1550-1653. Cambridge, Cambridge University Press

Brenner, Robert 1987: The Agrarian Roots of European Capitalism. In: T. S. Aston – C. H. E. Philpin (eds.): The Brenner Debate. Cambridge, Cambridge

University Press, 213-328. Brewer, John 1988: The Sinews of Power: War, Money, and the English State, 1688-1783. Boston MA, Harvard University Press

Buchowski, Michal 2006: The Specter of Orientalism in Europe: From Exotic Other to Stigmatized Brother. Anthropological Quarterly 79 (3), 463-482.

Buruma, Ian 2006: Murder in Amsterdam: Liberal Europe, Islam, and the Limits of Tolerance. New York, Penguin Books

Clarke, John 2004: Changing Welfare, Changing States: New Directions in Social Policy. London, Sage

Clarke, John 2008a: Living with/in and without neo-liberalism. Focaal- European Journal of Anthropology, 51, 135-147.

Clarke, John 2008b: Reply: Power, politics, and places – What's not neo-liberal? Focaal – European Journal of Anthropology, 51, 158-160.

Collier, Stephen – Ong, Aihwa (eds.) 2004: Global Assemblages: Technology, Politics and Ethics as Anthropological Problems. Oxford, Wiley Blackwell

Eatwell, Roger – Mudde, Cas (eds.) 2009: Western Democracies and the New Extreme Right Challenge. London, Routledge

Fabian, Johannes 1983: Time and the Other: How Anthropology makes its Object. New York, Columbia University Press

Ferguson, James 2006: Global Shadows: Africa in the Neoliberal World Order. Durham, Duke University Press

Ferguson, Niall 2004: Empire: How Britain Made the Modern World. London, Penguin

Financial Times számai

Friedman, Jonathan (ed.) 2003: Globalization, The State, and Violence. Lanham, Altamira Press

Friedman, Kaysa – Friedman, Jonathan 2008a: Modernities, Class, and the Contradictions of Globalization. The Anthropology of Global Systems. Lanham, Altamira Press

Friedman, Kaysa – Friedman, Jonathan 2008b: Historical Transformations. The Anthropology of Global Systems. Lanham, Altamira Press

Geschiere, Peter 1999: Globalization and the Power of Indeterminate Meaning: Witchcraft and Spirit Cults in Africa and East Asia. In: B. Meijer – P. Geschiere (eds.): Globalization and Identity: Dialectics of Flow and Closure. London, Wiley, 211-237.

Ghorashi, Halleh 2003: Ayaan Hirsi Ali: daring or dogmatic? Debates on multicul­turalism and emancipation in the Netherlands. Focaal – European Journal of Anthropology, 42, 163-173.

Ghorashi, Halleh 2010: Dutchness and the migrant „other”: From suppressed superiority to explicit exclusion? Focaal – Journal of Global and Historical Anthropology, 56, 106-111.

Ghorashi, Halle 2010: Dutchness and the migrant „other”: From suppressed superiority to explicit exclusion? Focaal – Journal of Global and Historical Anthropology, 56, 106-111.

Gingrich, Andre – Banks, Marcus (eds.) 2005: Neo-Nationalism in Europe: Per­spectives from Social Anthropology. Oxford – New York, Berghahn Books

Glick-Schiller, Nina – Fouron, Georges 2003: Killing me Softly: Violence, Globalization, and the Apparent State. In: Jonathan Friedman (ed.): Globalization, The State, and Violence. Lanham, Altamira, 203-249.

Gowan, Peter 1999: The Global Gamble: Washington's Faustian Bid for World Dominance. London, Verso

Gulbrandsen, Ornulf 2011: An African State of Exception. Botswana – A Different Postcolony. New York – Oxford, Berghahn Books (megjelenés előtt)

Halmai Gábor 2010: Dispossessed by the Spectre of Socialism. Nationalist Mobili­zation in „Transitional” Hungary. In: Don Kalb – Gabor Halmai (eds.): Headlines of Nation, Subtexts of Class: Working Class Populism and the Return of the Re­pressed in Neoliberal Europe. Oxford – New York, Berghahn Books, 194-239.

Hannerz, Ulf 1991: Cultural Complexity: Studies in the Social Organization of Meaning. New York, Columbia University Press

Hannerz, Ulf 1996: Transnational Connections: Culture, People, Places. London, Routledge

Harvey, David 1989: The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford, Basil Blackwell

Harvey, David 2003: The New Imperialism. Oxford, Oxford University Press

Harvey, David 2005: A Brief History of Neoliberalism. Oxford, Oxford University Press

Harvey, David 2010: The Enigma of Capital and the Crisis of Capitalism. London, Profile Books

Head, Simon 2011: The Grim Threat to British Universities. New York Review of Books, Vol. LVIII, No. 1. 58-63.

Hobsbawm, Eric – Ranger, T. (eds.) 1992: The Invention of Tradition. Cambridge, Cambridge University Press

Hobsbawm, Eric 1992: Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, and Reality. Cambridge, Cambridge University Press

Hung Ho-Fung 2009: America's Head Servant: The PRC's Dilemma in the Global Crisis. New Left Review, 60. 5-25.

Israel, Jonathan 1995: The Dutch Republic: Its Rise, Greatness, and Fall 1477­1806. Oxford, Oxford University Press

Israel, Jonathan (ed.) 2003: The Anglo Dutch Moment: Essays on the Glorious Revolution and its world impact. Cambridge, Cambridge University Press

Jessop, Bob 2002: The Future of the Capitalist State. Cambridge, Polity Press

Johnson, Simon 2009: The Quiet Coup. The Atlantic, May, www.theatlantic.com/doc/print/2000905/imf-advice .

Johnson, Simon – Kwak, James 2010: 13 Bankers: The Wall Street Take-Over and the Next Financial Meltdown. London, Pantheon

Kalb, Don – Land, Marco van der – Staring, Richard et al. (eds.) 2000: The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, Rowman and Littlefield

Kalb, Don 2005: From Flows to Violence: Politics and Knowledge in the Debates on Globalization and Empire. Anthropological Theory 5 (2), 176-204.

Kalb, Don 2009a: Conversations with a Polish populist: Tracing hidden histories of globalization, class, and dispossession in postsocialism (and beyond). American Ethnologist, vol. 36, No. 2, 207-223.

Kalb, Don 2009b: Headlines of Nationalism, Subtexts of Class: Poland and Popular Paranoia, 1989-2009. Antropologica, vol. 51, No. 2, 289-300.

Kalb, Don – Halmai Gabor (eds.) 2011: Headlines of Nation, Subtexts of Class: Working Class Populism and the Return of the Repressed in Neoliberal Europe. Oxford – New York, Berghahn Books

Kalb, Don 2011: Introduction. In: Don Kalb – Gabor Halmai (eds.): Headlines of Nation, Subtexts of Class: Working Class Populism and the Return of the Repressed in Neoliberal Europe. Oxford – New York, Berghahn Books, 1 -63.

Kapferer, Bruce 1997: The Feast of the Sorcerer. Practices of Consciousness and Power. Chicago, The University of Chicago Press

Kapferer, Bruce (ed.) 2002: Beyond Rationalism: Sorcery, Magic and Ritual in Contemporary Realities. New York – Oxford, Berghahn Books

Kapferer, Bruce (ed.) 2005: Oligarchs and Oligopolies: New Formations of global Power. New York – Oxford, Berghahn Books

Kapferer, Bruce 2009: The Crisis of Power and Reformations of the State in Globalizing Realities. The Humboldt Lecture, 2009.

Kay, John 2009: What a Carve Up. Financial Times, July 31.

King, Stephen 2010: Losing Control: The Emerging Threats to Western Prosperity.New Haven, Yale University Press

Linebaugh, Peter 2003: The London Hanged: Crime and Civil Society in the Eighteenth Century. London, Verso

Linebaugh, Peter – Rediker, Marcus 2008: The Many Headed Hydra: Sailors, Slaves, Commoners, and the Hidden History of the Revolutionary Atlantic. London, Beacon Press

Luxemburg, Rosa 2009: Reform or Revolution and Other Writings. London, Dover Publications

Macaulay, Thomas 2006 (1848): The History of England. London, Penguin Books

MacMichael, Philip 2008: Development and Social Change: A Global Perspective. Pine Forge Press

Mintz, Sidney 1985: Sweetness and Power. London, Penguin Books

Mudde, Cas 2007: Populist Radical Right Parties in Europe. Cambridge, Camb­ridge University Press

Népszabadság, 2011. 1. 9.

Nonini, Don 2008: Comment: Thinking about neoliberalism as if specificity mattered. Focaal – European Journal of Anthropology, 51, 151 -154.

Ost, David 2005: The Defeat of Solidarity: Anger and Politics in Postcommunist Europe. Ithaca, Cornell University Press

Panitch, Leo – Konings, Martijn 2009: American Empire and the Political Economy of Global Finance. London, Palgrave Macmillan

Peston, Robert 2008: Who Runs Britain? …and who's to blame for the economic mess we're in. London, Hodder and Stoughton

Pincus, Steve 2009: 1688: The First Modern Revolution. New Haven, Yale Uni­versity Press

Pinto, Isaac de 2009 (1774): An Essay on Credit and Circulation in Four Parts. Ann Arbor, University of Michigan Library

Reich, Robert 2010: Aftershock: The Next Economy and America's Future. New York, Knopf

Reyna, Steve 2003: Imagining Monsters: A Structural History of Warfare in Chad (1968-1990). In: Jonathan Friedman (ed.): Globalization, The State, and Violence. Lanham, Altamira Press, 279-309.

Reyna, Stephen – Behrends, Andrea 2008: Introduction: The crazy curse: Toward an anthropology of oil. Focaal – European Journal of Anthropology, 52, 3-17.

Sampson, Steve 2003: Trouble Spots: Projects, Bandits, and State Fragmentation. In: Jonathan Friedman (ed.): Globalization, The State, and Violence. Lanham, Altamira Press

Schama, Simon 1977: Patriots and Liberators: Revolution in the Netherlands, 1780-1813. London, Fontana Press

Secrete Resolutien 2011: Secrete Resolutien Van De Edele Groot Mog. Heeren Staten Van Holland En Westvriesland: Deel. 17. Jan. 1659-20 Dec. 1668, by Holland (Netherlands : Province). Staten and Johan de Wit, Nabu Press

Shaw, Martin 2000: Theory of the Global State: Globality as an Unfinished Revolution. Cambridge, Cambridge University Press

Silver, Beverly 2003: Forces of Labor: Workers' Movements and Globalization since 1870. Cambridge, Cambridge University Press

Smith, Neil 2008: Neo-liberalism – Dominant but Dead. Focaal – European Journal of Anthropology, 51, 155-157.

Spiegel International, 2010. 6. 3.

Tamás Gáspár Miklós 1999: The Legacy of Dissent. In: Vladimir Tismaneanu (ed.): The Revolutions of 1989. London, Routledge

Tarrow, Sidney 2005: The New Transnational Activism. Cambridge, Cambridge University Press

Tett, Gillian 2009: Fool's Gold: How Unrestrained Greed Corrupted a Dream, Shattered Global Markets, and Unleashed a Catastrophe. London, Little Brown

Thompson, E. P. 2009: Customs in Common. London, The Merlin Press

Tilly, Charles 1985: War Making and State Making as Organized Crime. In: Peter Evans et al. (eds.): Bringing the State Back In. Cambridge, Cambridge Uni­versity Press

Turner, Graham 2008: The Credit Crunch: Housing Bubbles, Globalization, and the Worldwide Economic Crisis. London, Pluto

Visser, Jelle – Hemerijck, Anton 1997: A Dutch Miracle: Job Growth, Welfare Re­form and Corporatism in the Netherlands. Amsterdam, Amsterdam University Press

Visser, Oane – Kalb, Don 2010: Financialised Capitalism Soviet Style? Varieties of State Capture and Crisis. Archives Europennes de Sociologie, L, 2, 171-194.

Wallerstein, Immanuel 1980: The Modern Worldsystem II: Mercantilism and the Consolidation of the European World Economy, 1600-1750. New York, Academic Press

Wallerstein, Immanuel 2004: World Systems Analysis: An Introduction. Durham – London, Duke University Press

Waterman, Peter 2001: Globalization, Social Movements and the New Internationalisms. London, Continuum

Wedel, Janine 2010: Shadow Elite: How the World's New Power Brokers Under­mine Democracy, Government, and the Free Market. New York, Basic Books

Wilterdink, Nico 1993: Ongelijkheid en interdependentie. Groningen, Wolters-Noordhoff

Wilterdink, Nico 2000: Income Inequality and Flows of Money and Goods. In: Don Kalb et al. (eds.): The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, Rowman and Littlefield, 151-155.

Woods, Ngaire 2007: The Globalizers: The IMF, the World Bank, and Their Bor­rowers. Ithaca, Cornell University Press

A latin-amerikai civilizáció formálásában – legalábbis a szubkontinens felét kitevő Brazíliában – meghatározó, amúgy frankomán portugál kultúrában a nők nyilvános szerepléstől való elzártsága még több mint két évszázaddal később is a dolgok normális rendje. Röviddel az első, liberális szellemben fogant köztársaság megalakulása (1910) után az angol női aktivista, újságíró Ethel C. Hargrove, mint a Committee of the British International Association of Journalists delegációjának tagja, Portugáliában jár, és a következőket jegyzi fel a küldöttség tiszteletére rendezett lisszaboni fogadásról: „A fogadás fényes külsőségek között zajlott. A fényárban úszó, színpompás teremben több száz vendég vett részt a díszvacsorán, közöttük volt az angol követ, Sir Arthur Hardinge és számos portugál államhivatalnok, vezető újságírók, orvosok, ügyvé­dek, kétségtelenül a város legjobb köreinek képviselői, valami mégis hiányzott. Egyetlen portugál hölgy sem volt jelen. Lady Hardinge látta el a háziasszonyi teendőket, igazán elragadóan; de őszinte sajnálatomra nem volt alkalmunk találkozni Portugália vezető asszonyaival." (Hargrove 1914, 31-32)

Harmadik történelmi példám már az Európától politikai és szellemi értelemben távolodó, leváló, önállósodó Latin-Amerikából való. Észak­kelet-Brazília jelentős kikötőjében, Recifében a XIX. század elején az utazó jó családból való, tehetős, fehér nővel nem nagyon találkozhatott az utcán, ezek a nők az otthonukba zártan éltek. Viszont más, különböző társadalmi helyzetű (szabad vagy rabszolga) és bőrszínű (főleg fekete és mulat) asszonyt sokat lehetett látni szerte a városban. Ezek a nők többnyire árultak valamit. A fejükön hordott kosárból kiáltozva kínálták portékáikat: ínyenc falatokat (édességeket, banánt, narancsot) vagy akár szép kendőket. Más esetben saját testüket. Mind a rabszolgák, mind a felszabadítottak között sokan voltak ugyanis, akik száraz vagy szoptatós dajkának kínálkoztak, a maguk megélhetése érdekében vagy gazdáik hasznára, esetleg szabadulásukat remélve. Recifében valódi dajka- és anyatejpiac működött ebben az időben (nyilván módosult európai import ez is, mint oly sok minden más, ami meghatározta a latin-amerikai nők sorsát), és ez egészen az 1920-as évekig megmaradt, amikor Brazí­liában az orvosok köréből erőteljes, a paternalizmustól sem mentes kampány indult ellene, mondván, elsődlegesen az anya kötelessége gyermeke táplálása és gondozása. Ezzel közegészségügyi, államilag szabályozandó problémává lépett elő a dajkák helyzete. (Nascimento 2007, 76-77, 86-87)

Mire szolgál a latin-amerikai nők mai helyzetének vizsgálatakor ezek­nek az évszázados epizódoknak a felidézése? Egyrészt figyelmeztet, hogy napjaink jelenségei – legalábbis részben – olyan tradícióban gyö­kereznek, melyet erősen férfidominanciájú európai birodalmak határoztak meg egykor. Másrészt felvillant néhányat azokból a problémákból, melyek nem új keletűek, de még napjainkban is jellemzők a szubkontinensen:

• a társadalmi normák mereven elválasztják az eltérő helyzetű nőket egymástól életforma, lehetőségek tekintetében, közös azonban bennük, hogy e normák szigorúan kötik mindannyiukat, még ha akad is köztük egy-egy öntörvényű, szabályszegő;
• a különösen magas társadalmi állású asszonyok kivételezett helyzete ritkán és lassan hoz általános javulást;
• a nőknek ma is szerényebbek a lehetőségei a kulturális, politikai és gazdasági hatalomhoz való hozzáférés tekintetében, mint a férfiaknak; valamint
• gyakran saját testük felett sem rendelkezhetnek korlátok nélkül.

Ezek az alapvető kérdéskörök, melyek a legfrissebb politológiai, szoci­ológiai értékelésekben, kutatásokban az utóbbi két évtizedben bekövet­kezett radikális latin-amerikai változások tükrében is előtérben vannak. Észak-amerikai kutatók is gyakran foglalkoznak a témával komparatív keretben, például Franceschet (2005); Kampwirth (2004); Shayne (2004). Tanulmányom is ezeket a problémaköröket járja körül.

Az 1990-es és a 2000-es években – figyelmeztetnek a kutatók, köztük például a kanadai Susan Franceschet (2007a) – soha nem látott mér­tékben növekedett meg a nők hatalma és részvétele a latin-amerikai országok politikai életében. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy több nő köztársasági elnököt választottak meg, éppen a kontinens legjelentősebb államaiban. Például a térség talán legkonzervatívabb szavazói Chilében 2006-ban a szocialista párt színeiben induló Michele Bacheletet. Argen­tína elnöke 2007 óta Cristina Fernandez de Kirchner, aki a peronista örökséget folytató, Justicialista Párt utódjaként fellépő bal-balközép Győ­zelmi Front (Frente para la Victoria, FPV) jelöltje volt. 2010 októberében Brazíliában a két sikeres ciklust záró Luiz Inácio Lula da Silva közeli munkatársa, Dilma Rousseff került hatalomra, a balközép Munkáspárt (Partido dos Trabalhadores – PT) képviseletében. Violeta Barrios Torres de Chamorro Nicaragua elnöke volt (1990-1997), akit egy rendkívül szé­les, sandinistaellenes pártszövetség (Unión Nacional Oppositora, UNO) támogatott, amelyben konzervatívok, liberálisok, kommunisták stb. egy­aránt részt vettek. A Guyanai Köztársaság elnöke 1997-1999 közt a szo­cialista (People's Progressive Party) politikus, Janet Jagan volt. Mireya Moscoso panamai elnök (1999-2004) néhai férjéről, a korábbi panamai elnökről elnevezett nacionalista párt, a Partido Arnulfista támogatásával győzött a választásokon. A 2010-es Costa Rica-i elnökválasztást pedig Laura Chinchilla nyerte, az ország legnépszerűbb pártja, a balközép Partido Liberación Nacional színeiben. De a vesztes elnökjelöltek között is találunk nőket (Keiko Fujimori Peruban indult 2011-ben, Sandra Torres Casanova szintén 2011-ben Guatemalában). Ezek az asszonyok gyakran férjük vagy apjuk nyomdokain haladnak a politikai pályán.

Nemcsak az államfők között (az elnöki rendszerek esetében széles jogkörrel), hanem a miniszterelnöki poszton is számos nőpolitikust ta­lálunk, főként Közép-Amerikában. Dominikában Maria Eugenia Charles példátlanul hosszan, 1980-1995 között viselte ezt a tisztséget. A Brit Nemzetközösséghez tartozó Jamaicában Portia Simpson-Miller előbb 2006-2007-ben volt kormányfő, majd 2012-ben ismét megválasztották. Ugyancsak a Nemzetközösség tagja Trinidad és Tobago, ahol 2010 óta Kamla Persad-Bissessar vezeti a kormányt. Ez a tendencia a közép-­amerikai külbirtokok esetében még előbb megkezdődött. A kontinens első nő miniszterelnöke Lucinda E. da Costa Gomez volt 1977-ben, a 2010-ben feloszlott Holland Antillákon, ahol több nő politikus is betöltötte ezt a tisztséget (1984-86 és 1988-93 közt Maria Ph. Liberia-Peters; 1993-ban és 1998-99-ben Suzanne F.C. Camelia-Römer; 2003-2004-ben Mirna Louisa-Godett; s végül 2006-2010 közt Emily de Jongh-Elhage). A fran­cia Guadalupe kormányfője 1982-85 közt Lucette Michaux-Chevry volt. Ahogy az USA-val társult államban, Puerto Ricóban 1988-90-ben Sila Maria Calderón Serra; 1996-99-ben Norma Burgos Andújar, majd 2005-ben Marisara Pont Marchese volt a miniszterelnök. (Worldwide Guide… 2012; Htun – Piscopo 2010)

Számos latin-amerikai országban hoztak törvényt a képviselőjelöltek összetételére vonatkozó női kvótáról. Ezek közül csak azokat emelném ki, ahol a parlamentben a női politikusok aránya meghaladja a magyar­országi 9,1%-ot: Argentínában 37,4%, Bolíviában 25,4%, Kolumbiában 12,7%, Costa Ricában 38,6%, a Dominikai Köztársaságban 20,8%, Ecuadorban 32,3%, a Guyanai Köztársaságban 31,3%, Hondurasban 18%, Mexikóban 26,2%, Nicaraguában – bár a pártok csak önkéntes kvótát alkalmaznak – a képviselők között különösen magas, 40,2% a nők aránya. Paraguayban 12,5%, Uruguayban 15,2%. (Quota Project… 2012) A nők jogainak biztosításában sok tekintetben élen járó Kubában pedig 43,3%.

A nők térnyerése a hatalmi pozíciókban, illetve az a jelenség, hogy problémáik egyre inkább előtérbe kerülnek a latin-amerikai országok politikai életében, elemzők szerint, összekapcsolható az úgynevezett bal­oldali hullám vagy fordulat kibontakozásával is, melyet világszerte inkább karakteres férfipolitikusokhoz szokás kötni. Az angolszász szakirodalom által gyakran csak rózsaszín dagályként [pink tide] emlegetett folyamatba illeszkedik Hugo Chávez 1998-as elnökké választása Venezuelában; Brazíliában a Munkáspárt alapítójának, Luiz Inácio Lula da Silvának 2002-es sikeres indulása a köztársasági elnöki címért, majd második, 2006-os fölényes győzelme; két igen szegény dél-amerikai köztársaság­ban, Bolíviában és Ecuadorban Evo Morales 2005-ös és Rafael Corea 2006-os elnökké választása; valamint Daniel Ortega visszatérése, aki az 1970-es és 1980-as években sandinista vezér volt Nicaraguában, majd szintén 2006-ban demokratikus úton szerezte meg az elnöki pozíciót. (Goodman 2009) A baloldali hullám programjai gyakran alkalmazzák a nőpárti retorikát, mégis, mint látni fogjuk, a női szempontok nem ritkán esetükben is politikai alkuk áldozatául esnek, a hatalom ideológiai ön­definíciójától függetlenül.

A nők előretörése a latin-amerikai országok politikai életében nem előzmények nélkül való jelenség. A jogaik védelmében fellépő mozgal­mak végigkísérték a XX. század történetét, és bár az 1980-as évekig – főként az autoriter rezsimekben – csekély hatásuk volt a kormányok politikájára, még a legkeményebb diktatúrák idején is működőképesek voltak. A nőket mindig ott találjuk az antidemokratikus rezsimek (pl. az akkori Chile vagy Argentína) elleni rezisztencia élharcosai és áldozatai között. Az argentin katonai diktatúra diszkreditálásában igen jelentős szerepe volt az eltűnt gyermekeikért demonstráló, fehér fejkendős ún. Május téri anyák [Asociación Madres de Plaza de Mayo] mozgalmának. Ennek a diktatúrának a viszonyait idézi Julio Cortázar sajtóanyagra épülő, megrázó szövege (2006, 29) az 1970-es évek közepéről: „A ne­gyedben az előző nap fegyveres összecsapás zajlott le, több mint száz halálos áldozattal, akik között helybéliek is voltak. A lányomat elrabolták, és a 601-es zászlóalj laktanyájába vitték. Ott több más nővel együtt brutálisan megkínozták. A túlélőket még aznap, szentestén agyonlőtték. Köztük volt a lányom is."

Frissebb példa a kubai Nők fehérben [Las Damas de Blanco] napja­inkban is aktív mozgalma, mely azokból az asszonyokból szerveződött, akik 2003-ban politikai okokból bebörtönzött férfi hozzátartozóik sza­badulásáért, illetve az általános szabadságjogok tiszteletben tartásáért demonstrálnak. A hetvenöt, 10-28 évre ítélt fogoly közül azóta már töb­ben szabadultak, de az ellenzékiek, köztük a nőmozgalom tagjai elleni, gyakran erőszakos atrocitások mind a hatóságok, mind magánemberek (a Castro rendszer szimpatizánsai) részéről a mai napig folytatódnak. A kubai kormány a Nők fehérben mozgalom katolikus egyházhoz is kötődő, békés demonstrációit amerikaiak által pénzelt provokációknak tekinti. Tagjait nem engedte kiutazni sem Strasbourgba, amikor az Eu­rópai Parlament 2005-ben nekik ítélte az emberjogi aktivisták számára alapított Szaharov-díjat, sem New Yorkba, mikor ott a Human Rights First emberjogi díját vehették volna át 2006-ban. (Amnesty International 2012)

A rezisztencia viszonyai között természetes módon kapcsolódott/ kapcsolódik össze a nemek közti egyenlőség kérdése a törvényesség (a törvény előtti egyenlőség) és az emberi jogok mindenkit érintő kér­déseivel, a nők sajátos problémái a korszak technológiai fejlődéséből és a modernitásból adódó általános kihívásokkal, illetve az államok és népek közötti egyenlőtlenség kérdése a nők helyzetének vizsgálatával. Ezek a párhuzamosságok – és bizonyos értelemben a sajátosan latin-­amerikai kultúra – adják a szubkontinens női mozgalmainak jellegzetes arculatát, hangsúlyait. Önálló fejlődésüknek a belső impulzusok mellett a nemzetközi feminizmus, illetve a gender kérdések körül megélénkült általánosan tapasztalható érdeklődés, a társadalmi nemről szóló globális diskurzus is nagy lendületet adott.

Nemzetközi téren a szemlélet változása az 1990-es években kez­dődött el, legátfogóbban a tematikus ENSZ-konferenciák megrende­zésével, valamint a nők problémáival foglalkozó NGO-k és más civil kezdeményezések számának növekedésével. Bár az első Női Világkon­ferenciát éppen a vizsgált térségben, Mexikóvárosban rendezték 1975-ben, mégsem ezt, hanem a IV., 1995-ös pekingit szokás mérföldkőnek tekinteni, ahol elfogadták a Pekingi nyilatkozatot és a hozzá kapcsolódó cselekvési programot. Ezek vezérgondolata az volt, hogy a fejlődés és a béke nemzetközi politikai keretében legyen a nemek közötti egyenlőség az elsődleges kiindulási alap. A dokumentumok tucatnyi – Latin-Ame­rikában is releváns – kérdéskörben szólítottak cselekvésre: a nők és a szegénység; a nők és az oktatás, képzés; a nők és az egészségügy; küzdelem a nők elleni erőszakkal szemben; a nők és a fegyveres konflik­tusok; a nők és a gazdaság; a nők a hatalomban és a döntéshozatalban; a nők emberi jogai; a nők és a média; a nők és a környezetvédelem; illetve különös figyelem a gyermeklányokra. Másfél évtized elteltével az ENSZ bécsi információs irodája (UNIS) a következőképpen értékelte a pekingi konferencia hatását: „A Pekingi konferencia óta jó néhány kér­désben – a legnagyobb mértékben az oktatás terén – léptünk előbbre. Bár a nemi kérdésekre reflektáló törvénykezési és politikai gyakorlat számos esetben kezelte az egyenlőtlenséget és a nőkkel szembeni diszkriminációt, az általános fejlődés továbbra is kiegyensúlyozatlan. Egyenlőtlenségek mutatkoznak a különböző térségek között és egyes országokon belül is. Sőt: a nemzetközi átlagok is elfedik a nők között lakhelyük, gazdasági helyzetük, etnikai hovatartozásuk, koruk, hátrányos helyzetük és más tényezők következtében mutatkozó különbségeket." (UNIS Vienna 2010)

A pekingi (ahol több mint 3000 szervezet képviseltette magát) és a hoz­zá hasonló megarendezvények pozitívumai, hogy alkalmat teremtenek az aktivisták találkozására, ezáltal elősegítik a nők mozgósítását, növelik tudatosságukat az egyenlőtlenségek felismerésében, valamint fórumot biztosítanak új normák megfogalmazására. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni ezeknek a nagy költségvetésű, relatíve drága események­nek az árnyoldalairól sem. Először is arról, hogy a régióban működő NGO-k aktiválása, a közöttük kialakuló network kiépítése jellemzően külső szereplők kezében van, tehát a latin-amerikai női szervezetek a nemzetközi mozgalomba kívülről érkező kezdeményezésre kapcsolódtak be. A pekingi konferencián való részvételüket például főként az ENSZ Latin-Amerika Gazdasági Bizottsága (CEPAL) női szekciója készítette elő. Ez a szervezet állította össze az egymással kapcsolatba hozható civilek listáját, regionális találkozókat rendezett a számukra és felké­szítette őket, hogyan lobbyzzanak a kormányoknál és a nemzetközi szervezetekben. (Franceschet 2007a, 2-3, 7) Ilyen módon azonban a helyi iniciatíva gyakran önállóságát veszti, és a sajátos, lokális problé­mák háttérbe szorulnak, valamint a nőket ezek a fórumok arra tanítják, hogyan illeszkedjenek az őket körülvevő, fennálló rendbe, tradicionális szerepükön ne változtassanak, inkább alkalmazkodjanak.

A női témák a 2000-es években az alternatív nemzetközi tanácsko­zásokon is egyre nagyobb teret kaptak. A davosi Világgazdasági Fórum ellenpólusaként indult útjára Brazíliából, Porto Alegréből 2001-ben a Tár­sadalmi Világfórum. A „nagy multinacionális vállalatok és az érdekeiket is szolgáló, velük cinkosságot vállaló nemzeti kormányok és nemzetközi intézmények által vezérelt globalizációs folyamattal" (Szociális Világ­fórum… 2010) szembenálló szerveződés 2009-es belémi (Amazónia, Brazília) deklarációja a női mozgalmakat a változások első számú aktorai közé emelte azzal, hogy kimondta: „A társadalmi egyenlőségért küzdő feministák, környezetvédők és szociális mozgalmak a XXI. században arra törekszenek, hogy a társadalmat megszabadítsák a termelés, a kom­munikáció és a szolgáltatások eszközeit uraló kapitalizmustól, mindezt olyan tulajdonformák támogatásával kívánják elérni, melyek a társada­lom javát szolgálják: szabad családi kisbirtokok, szövetkezetek, helyi közösségi tulajdon. […] Az alternatívák között szükségszerűen lennie kell feminista megoldásoknak is, hiszen addig nem lehet igazságos és az egyenlőségre épülő társadalmat létrehozni, amíg ennek a társadalomnak a fele elnyomott és kizsákmányolt." (Idézi: Goodman 2009.)

A nagy világeseményeknél több konkrét eredménnyel kecsegtetnek, és sajátosan latin-amerikai problémákat sikeresebben vetnek fel a regionális kezdeményezések. 1981-ben a kolumbiai Bogotában rendezték meg elő­ször, mintegy kétszáz nő részvételével szubkontinentális találkozójukat a latin-amerikai és karibi feministák (Encuentro Feminista Latinoamericano y del Caribe). (Céspedes 2007, 30-31) Azóta több, egyre szélesebb körű fórumot tartottak. A feminizmus számára a politikai cselekvés program­adója a mexikói Taxcóba szervezett IV. találkozó lett (központi témája: a feminista politika ma Latin-Amerikában, La política feminista en America

Latina hoy). A latin-amerikai nők helyzetében tapasztalható lassú, folya­matos javulás ellenére vannak példái az előrelendülés-­megtorpanás-­visszalépés­nek is. Ilyen a nicaraguai eset, ahol a mai jelenségek háttere bizonyos értelemben a taxcói fórumig vezethető vissza. Az 1980-as években formálódó első nicaraguai feminista szervezetek már képvisel­tették magukat ezen a találkozón. A hazatérő aktivisták között pedig ott voltak a női gondolkodást talán legsikeresebben képviselő politikai erő, az 1987-ben létrehozott Partido de la Izquierda Erótica (a Baloldali Ero­tika Pártja) alapítói is. Ez a szervezet rendkívül hatékonyan lobbyzott az 1987-es nicaraguai alkotmány kidolgozásakor, hiszen a korábbi (1974) alapokmányhoz képest, melyben semmilyen módon nem jelentek meg a nők jogai, 10 cikkelyt is el tudtak fogadtatni a nők egyenjogúságának elősegítése érdekében. A kutatók felhívják a figyelmet, hogy a mai, az abortusz teljes tiltásához vezető retrográd politikai fordulat Nicaraguában, illetve a jól érzékelhető antifeminista hullám éppen az 1980-as években kibontakozó újfeminizmusra, illetve egyben a Latin-Amerika szerte ta­pasztalható baloldali fordulat jelenségére adott válasz lenne. (Kampwirth 2008, 122-136) (Nicaraguában 2006-ban szigorítottak a korábban sem éppen liberális abortusztörvényen, megtiltottak kivétel nélkül minden terhesség-megszakítást, még az anya életét veszélyeztető esetekben is, ami pedig korábban engedélyezett volt. Ennek ellenére az abortuszok aránya jóval meghaladja a nyugat-európai vagy az Egyesült Államokbeli átlagot, és több tízezer nő halálához vezet.) Éppen ellenkező folyamat zárult le nemrégiben Uruguayban. A korábbi elnök, Tabaré Vasquez (2005-2010) 2008-ban még vétót emelt az uruguayi kongresszus ha­tározata ellen, mellyel egy 1938-as törvényt megváltoztatva legalizálni kívánta a művi terhesség-megszakítást. 2011 novemberében azonban az indítvány ismét a szenátus elé került, és decemberben el is fogadták. Az elnök, Jose Mujica (ahogy elődje, ő is a balközép Széles Front poli­tikusa) ezúttal nem gördített akadályt a lakosság 63%-a által támogatott törvény ratifikálása elé.

Kétségtelen, hogy a nemzetközi trendek és az egyes latin-amerikai országok belső demokratizálódása – Samuel Huntington nevezte el 3. globális demokratizálódási hullámnak az 1970-es években Dél-Európá­ban kezdődött folyamatot, mely Latin-Amerikára az 1980-as években terjedt át – együttes hatásaként a nők helyzete általánosságban javult. A válás napjainkra minden latin-amerikai országban legális lett, utoljára 2004 decemberében Chilében. A nők részvétele erősödött a munkaerő­piacon, társadalmi pozícióik lassan változni kezdtek. A Világbank adatai szerint a latin-amerikai dolgozók között arányuk az 1980-as 35 százalék­ról 2007-re 53 százalékra nőtt. Számuk főként a szolgáltató szektorban emelkedett. Azonban sokan továbbra is feketén dolgoznak, például a bolíviai városokban a nők 71 százaléka bejelentetlen alkalmazott, míg a férfiak között ez az arány 54 százalék. Világbanki adatokra és Mario Pecheny véleményére hivatkozva állítja Oualalou (2012): „A kilencvenes évek gazdasági válságában kiderült, hogy a nők megállnak a saját lá­bukon is, talán még jobban, mint a férfiak. Nemcsak az önbizalmuk nőtt meg, hanem jogilag is egyre inkább elismerik őket."

Vitatható, hogy a pozitív diszkrimináció ennek az egyre növekvő elismertségnek a jele-e? Mindenesetre sok nőnek segítenek az olyan kifejezetten nőknek szóló kezdeményezések, mint például a Venezuelá­ban 2001-ben létrehozott speciális hitelbank, ami a női mikro-vállalkozók támogatására alakult (Banco Nacional de la Mujer vagy Banmujer). Sokan úgy látják, hogy a legszegényebb rétegek profitálnak a legtöbbet a baloldali kormányok szociálpolitikájának női vonatkozásaiból. Ezzel kapcsolatban példaként szokták emlegetni a brazil családtámogatási programot, a Bolsa Familiát, ami mintegy 13 millió háztartást érint, vagy „Az én házam, az én életem" nevű lakhatási segélyprogramot, hiszen mindkettő elsősorban a nőket célozza meg, elősegítve, hogy a családi ingatlan tulajdonjoga az asszonyokat illesse meg. „Ez javítja alkupozíci­ójukat a férfiakkal szemben, valamint segít a család helyzetén is, mivel a nők különösen ügyelnek a gyermekeik egészségére és táplálkozására." (Oualalou 2012)

Ezek a programok is hozzájárulnak ahhoz, hogy a különböző felmé­rések szerint, nemzetközi összehasonlításban (főként Afrika vagy Ázsia vonatkozásában) a latin-amerikai nők lehetőségei nem a legrosszab­bak, bár ez azért nem jelenti azt, hogy minden rendben lenne. A Global Gender Gap adatai alapján elemezve az ezredfordulós helyzetet (a nők és férfiak közötti esélyegyenlőség mértéke a világ első 58 országában), Nagy Ildikó megállapítja (2005, 206): „Az egyes latin-amerikai országok teljesítménye között is nagy különbségek vannak. A legjobban […] Costa Rica (18.) szerepelt, majd pedig nagy szünetet követően Kolumbia (30.), Uruguay (32.), Argentína (35.), majd Peru (47.), Chile (48.), Venezuela (49.), Brazília (51), Mexikó (52.) következik. Az utóbbi országok mind­egyik dimenzióban rosszul szerepeltek a nemek közötti esélyegyenlő­ségeket tekintve, kivéve a gazdasági lehetőségeket Venezuela, Chile és Brazília esetében. A jelentés szerint ezekben az országokban nem feltétlenül a nők gazdasági lehetőségeivel van a probléma, hanem inkább azzal, hogy nem jutnak megfelelő képzéshez és olyan alapvető emberi jo­gokhoz, mint a politikai részvétel, illetve az egészségügyi, jóléti ellátások."

A latin-amerikai országokban az alapvető emberi jogok, az esély­egyenlőség és a tanulási lehetőségek terén érzékelhető a legjelentősebb javulás, míg a nők elleni erőszak és a reprodukciós jogok tekintetében lassabb az előrelépés, annak ellenére, hogy folyamatos a nemzetközi normák alkalmazása a latin-amerikai országok törvényalkotásában. Azonban ebben a régióban a demokrácia és az erőszak nem áll egy­mással éles ellentétben, sőt, a demokrácia együtt él az erőszakos gya­korlattal, a violent pluralism állapotával (Arias – Goldstein 2010), és ez mindenképpen sajátos kontextusba helyezi a nőket érintő kérdéseket is. Minden latin-amerikai ország elfogadta és ratifikálta a nők elleni erőszak megelőzéséről, büntetéséről és felszámolásáról szóló Amerika-közi egyezményt (azaz az 1994-es Belém do Pará-i Egyezményt), és ennek következményeként az 1990-es években az egyes államok ratifikálták saját erőszakellenes törvényeiket. A rendelkezések hatékonyabb alkal­mazását segítendő sorra alakultak az állami szintű, a nők jogainak vé­delmével foglalkozó hivatalok, egyes országokban (Brazília, Chile, Costa Rica, Guatemala, Honduras, Mexikó, Paraguay és Peru) ezek vezetője miniszteri hatáskörrel rendelkezik, és részt vehet a kormányüléseken. (Franceschet 2007b, 3-4) Lassan sikerült is a nők elleni erőszakkal szembeni fellépés szükségességét általánosan elfogadottá tenni, azon­ban mégis talán ez maradt a legsúlyosabb probléma Latin-Amerikában, ahogy a világ többi részén is. A Pánamerikai Egészségügyi Szervezet (PAH) 2006-os, becsült adatai szerint élete során megközelítőleg minden harmadik nő közeli hozzátartozója által elkövetett szexuális, fizikai vagy pszichikai erőszaknak válik áldozatává. Azonban a legtöbbször ezeket az eseteket a törvények és a közvélemény egyaránt az általános emberi jogok keretein belül kezeli, és nem sajátosan női problémaként. Talán csak Brazíliában sikerült túllépni ezen a szemléleten, ahol a családon belüli erőszak külön kategóriaként jelenik meg a törvényekben. Igaz, betartatásukkal vannak gondok, anyagi források vagy a politikai akarat hiánya miatt. (Sorj – Moraes 2008, 125) De a régióban általánosságban is jellemző maradt az a gyakorlat, hogy a konzervatív beállítottságú bíróságok a nők védelmében hozott törvények létezése ellenére sem döntenek az asszonyok javára, különösen családon belüli erőszak esetében. Ráadásul Latin-Amerikában elhíresült egy sajátos, kifejezet­ten nők sérelmére elkövetett bűntény-típus, a feminicídium, vagyis az olyan gyilkosság, amit férfiak követnek el nőkön, csakis azért, mert nők. „»Egész Közép-Amerikában és Mexikóban kirívóan magas a nőgyilkos­ságok száma – mármint az olyan eseteké, amikor egy nőt csak azért ölnek meg, mert nő.« […] A rekordtartó El Salvador, itt százezer lakosra 13,9 asszonygyilkosság jut. Guatemalában az arány 9,8. Néhány mexikói államban, mint például Chihuahua (itt található Ciudad Juarez városa, amely már húsz éve a nők szisztematikus legyilkolásáról ismert), Baja-California és Guerrero, a hasonló esetek száma megháromszorozódott 2005 és 2009 között, és elérte a 11,1 főt százezer lakosra vetítve. Ez a nagymértékű növekedés többek közt a kormány és a kábítószer-ke­reskedők közötti összetűzésekre vezethető vissza. A mindennapossá váló gyilkosságok a párkapcsolatokban is szinte banálissá teszik az erőszakos fellépést. Ráadásul »a drogok és a szervezett bűnözés elleni háborúnak sajátos következményei vannak a nőkre nézve: mint minden háborúban, a nőkön elkövetett erőszak összekovácsolja a fegyveres csoportok tagjait, megerősíti őket férfiasságukban és még az ellenfelet is provokálja«." (Oualalou 2012)

A nők elleni erőszakkal szemben Latin-Amerikában is az egyik legfon­tosabb fegyver az esetek nyilvánosságra hozatala, hogy az áldozatok fel merjék fedni, ami velük történt, törjék meg a csendet és lépjenek a nyilvánosság elé. Ez azonban néha váratlan eredményre vezet. Így Brazíliában az erőszak egy formájának, az önbíráskodásnak melegágya lett. A férfi hozzátartozók a nő, egyben a család becsülete védelmében maguk kutatják fel a támadót, és bosszút állnak. Ráadásul ezt a szerepet gyakran bűnözők veszik át, és megfigyelhető, hogy a drogkereskedők által felügyelt területekről alig érkezik bejelentés a hatóságokhoz, mert ezekben a közösségekben az áldozatok mindenképpen el akarják kerülni a rendőrség beavatkozását, vagy mert itt a hatalmat gyakorlók morális kontrollja erős, és valóban kevés nemi erőszak történik. Paradox módon éppen a hagyományos szexuális morál eredményezi az ilyen típusú bűncselekmények számának csökkenését. (Sorj – Moraes 2008, 131-132) Ez a brazil példa egy a latin-amerikai országokban általáno­san is tapasztalható jelenségre, a társadalom bizonyos csoportjainak (nagyvárosi szegénynegyedek, vidéki kistelepülések, esetleg egy teljes országrész lakói) „államtalanodására" hívja fel a figyelmet. A lakosság (jelentős része nem adózik, nem választ) és az állam (nem biztosítja a megfelelő közszolgáltatásokat, oktatást, egészségügyet, közbiztonsá­got) viszonya leépül, helyette alternatív hatalmi struktúrák formálódnak, gyakran bűnözők kezében (pl. drogkartellek Kolumbiában). Különleges eset, mikor egy forradalmi társadalmi mozgalom rendezkedik be és békés eszközökkel teremti meg a központi hatalomtól független auto­nómiát, ahogy ez a zapatisták fennhatósága alatt álló mexikói Chiapas tartományban történt, ahol „úgy a zapatista meszticek és bennszülöttek, mint a nem-­zapatisták mostanság már inkább »az autonóm fórumokhoz fordulnak, mint a hivatalos szervekhez«, földtulajdoni, lopás vagy válási ügyeikkel. Azzal a meggyőződéssel, hogy »igazságosabbak« és »ha­tékonyabbak«." (Duterme 2009) Az „államtalanodás" viszonyai között a még oly jó szándékú, központi nőpolitikát is nehéz érvényre juttatni; az önállósodó hatalmi centrumok a nemek viszonyának kérdésében is sajátos elképzeléseik szerint cselekszenek. Annál is inkább, mivel a nők helyzetének javulását sem a női politikusok pozícióba kerülése, sem a baloldali politikai vezetés nem garantálja feltétlenül.

A baloldali hullám képviselői általában pozitív módon tematizálják a nők problémáit. Az ecuadori elnök, Rafael Correa gyakran beszél arról, hogy a XXI. század a nemek közötti jogegyenlőség és a nőkkel szem­beni diszkrimináció végének korszaka lesz. Az is közismert, hogy Hugo Chávez kijelentette, feministának tartja magát, és azt szokta mondani: „Az igazi szocializmus feminista." Azonban a gyakorlatban lassú az elő­relépés. Venezuelában a nők aktívabbakká váltak ugyan a politikában a részvételi kormány működésének idején, de ahogy Margarita Lopez Maya ellenzéki képviselőjelölt, a caracasi egyetem szociológusa meg­jegyzi: „tisztában van vele, hogy szavait közhelyesnek fogják tartani, mégis kitart a véleménye mellett: »Akárcsak régen, a hatalom közbenső szintjeit ma is férfiak foglalják el. A nők olyankor lépnek színre, ha konkrét problémák kerülnek terítékre, a politikai játszmák kevésbé érdeklik őket.« Bár három nőt is találni a kormányzati szervek élén, a szociológus szerint »őket azért választották meg, mert lojálisak Chávez elnökhöz, ráadásul vonzzák a nők szavazatait«." (Idézi: Oualalou 2012) A női politikusok mellett szól még, hogy a közvélemény általában kevésbé tartja őket korruptnak, mint a férfiakat.

Az abortusszal kapcsolatban (ami megkötöttségek nélkül csak Kubá­ban, Guyanában és Puerto Ricóban engedélyezett, és hét latin-amerikai országban minden körülmények között tilos) Hugo Chávez egy másik, 2008-as kijelentését szokták emlegetni: „Az abortuszt több országban is engedélyezik; engem lehet ugyan konzervatívnak bélyegezni, én mégis ellene vagyok annak, hogy meg lehessen szakítani a terhességet. Ha egy gyerek problémával születik, csak még jobban kell szeretni." (Idézi: Oualalou 2012) Bár a venezuelai parlament az elnök hatalomra kerülése óta több törvénytervezetet is megvitatott abortuszügyben, a liberalizálás még mindig nehezen képzelhető el, a vallásos és katonai körök állás­pontja, de tulajdonképpen Chávez személyes meggyőződése miatt sem. Bolíviában Evo Morales politikai bázisának jelentős részét az indiánok, a szakszervezetek és a nők alkotják, és az elnök több női tárcavezetővel dolgozik együtt, ennek ellenére a 2009-es alkotmány, sokak várakozása ellenére sem liberalizálta az abortuszt. A művi vetélés csak a bűncse­lekményekből származó vagy az anya életére, egészségére veszélyes terhességek esetében engedélyezett Bolíviában. Dél-Amerikának ebben az egyik legszegényebb, 9 millió lakosú országában a 2000-es évek közepén a halálokok között harmadik helyen állt az illegális abortusz és következményei. Becslések szerint évente 30-40 ezer titokban végzett terhesség-megszakítás történik. Bár az engedélyezett esetek egy része relatíve jó körülmények között zajlik az ország 12 klinikáján, de mivel ez a beavatkozás drága, sok nő számára elérhetetlen, akik más megoldást keresnek. (Goodman 2009)

Nemcsak a baloldali kormányzat, de a nők hatalomba kerülése sem jelent feltétlen garanciát a feministák által leginkább szorgalmazott vál­tozások megvalósulására. Ezzel kapcsolatban Lamia Oualalou (2012) megállapítja: „Ugyan a nők hatalomra kerülésével valamelyest felborul a tradicionális társadalmi rend, ám ettől még nem feltétlenül képviselnek progresszív szellemiséget. Közép-Amerikában a női elnökök mindig is rendkívül konzervatívak voltak, és a jövőben is azok lesznek, gazdasági és társadalmi kérdésekben egyaránt – még olyankor is, ha ezek köz­vetlenül a nőket érintik, mint például az abortuszjog." Gondoljunk csak az 1990-ben Nicaraguában megválasztott Violeta Barrios de Chamorro idejére, amikor a nőknek sok vívmányról kellett lemondaniuk (számos bölcsödét szüntettek meg, a családon belüli erőszak ellenes programokat leállították, a tankönyvek a katolikus egyház tanításaival összhangban lévő, tradicionális nemi szerepeket igyekeztek közvetíteni, és a makro­gazdasági feltételek egyre inkább visszakényszerítették a nőket a fakanál mellé, a számukra hagyományosan kijelölt státusba). Az évszázados játékszabályokhoz alkalmazkodó, a férfivilágba belesimuló politikusnők helyett a feministák mást várnak közéleti térnyerésüktől. Gioconda Belli nicaraguai írónő, a már említett Baloldali Erotika Pártjának prominens képviselője arról beszélt egy nemrégiben adott interjúban (2012), hogy a latin-amerikai politikusnők olyan országokban kerültek pozícióba, ahol korábban évszázadokon keresztül férfiak dominálták a közéletet. Ezért az az elvárás velük szemben, hogy vezetőként ők is férfiként viselkedje­nek, mivel az állam berendezkedése, működése alapvetően maszkulin. Tehát a legfontosabb az lenne, hogy a női hatalom is megszervezze magát, alakítsa át a struktúrákat. Új, a női gondolkodásmódnak jobban megfelelő játékszabályokat kell alkotni, méghozzá olyan asszonyoknak, akik a hatalomba érkezve sem mondanak le nőiségükről, hanem inkább arra törekednek, hogy teljesen megváltoztassák, saját képükre formálják a társadalom működési szabályait.

A feminizmusnak más politikai irányzatokhoz való viszonyulását te­kintve Latin-Amerikában két nagy vonulata alakult ki. Az egyik csoportot az állami intézményekkel illetve pártokkal együttműködő, esetleg ott is dolgozó institucionales, a másikat az állami struktúráktól távolmaradó autónomas alkotják. (Franceschet 2007b, 6) A legutóbbi időkben a moz­galom nemcsak a hatalomhoz és a hagyományos pártpolitikához, hanem az alternatív kezdeményezésekhez is kialakította a kapcsolatait. Külön elemzést érdemelne a mexikói zapatisták vagy a chilei öko-feministák be­mutatása, illetve leginkább talán az indián nőmozgalmak (pl. Bolíviában), hiszen Közép- és Dél-Amerikában a mintegy 50 milliós indián népesség 60%-a nő, és jelentős részük háromszorosan is hátrányos helyzetű, et­nikai alapon, szegénysége folytán és nőként egyaránt. Ráadásul, mivel a környezetkárosítás az indiánok területeit veszélyezteti elsősorban, a nők ebben a vonatkozásban is erősen érintettek.

Most csak arra hozunk néhány példát, hogy mennyire változato­san alakul a szubkontinens országaiban a feminizmus és a hatalmat gyakorlók kapcsolata. Chilében a feminista aktivisták szinte kizárólag a Concentración nevű tömörülés balközép pártjaihoz kötődnek. (A Concertación de Partidos por la Democracia /Pártszövetség a Demok­ráciáért/ elnevezésű tömörüléshez a chilei baloldal, balközép és centrum pártjai tartoznak; 1990-2010 között ez volt a kormányzó erő, jelenleg Sebastian Pinera jobboldali kormányának legfőbb ellenzéke.) Ennek tör­ténelmi előzményei a chilei diktatúra idejére, az Augusto Pinochet rend­szerével szembeni ellenállás időszakára vezethetők vissza. Az elhúzódó rezisztencia, a politikai harc formálta közös múlt, a személyes kapcsola­tok ma is szinte kizárólag az 1990-2010 között kormányzó erőkhöz kötik a feministákat. Mivel egy irányba köteleződtek el, korábban kormányzati tényezőkké válhattak, azonban ennek az időszaknak a lezárulásával po­litikailag háttérbe szorultak. Argentínában másképpen alakult a helyzet. A feministáknak több, jelentősebb párthoz voltak kötődéseik, de például a

Las Damas de la Plaza de Mayo mindig is pártsemleges mozgalomként lépett fel. Az állam és a feminizmus viszonya itt nem olyan szoros, mint Chilében. Argentínában nagyobb autonómiát és szabadságot élveznek a feministák, de kapcsolatuk sokkal lazább az intézményekkel és sosem váltak kormányzati tényezőkké. (Franceschet 2007a, 6-7)

Megint másként alakult a helyzet Brazíliában, ahol az 1970-es évek közepén virágzott fel az új feminista mozgalom, párhuzamosan az ország modernizációjával. Aktivistái akkor főként magasan képzett, középosz­tálybeli értelmiségiek voltak, akik nagy figyelmet fordítottak a nemzetközi feminizmus eredményeire, ugyanakkor aktív részesei voltak a katonai diktatúra ellenzékének. Közben a legkülönbözőbb, eltérő társadalmi tapasztalatot hordozó csoportokkal kerültek kapcsolatba (nagyvárosi szegényekkel, gerillákkal, szakszervezeti vezetőkkel, papokkal, háziasz-szonyokkal). Az együttműködés során egyrészt a brazil feministák euró­pai vagy észak-amerikai társaiknál érzékenyebbekké váltak a szociális egyenlőtlenség problémáira és a szegényebb rétegek legfőbb gondjaira (egészség, erőszak, munka); egyes, főként baloldali képviselőik például „a testünkről magunk rendelkezünk" elvét mellékesnek tekintik, az élet­körülmények javításához képest; másrészt nézeteik erősen inspirálták az egyetemes politikai törekvéseket. (Sorj – Moraes 2008, 122-124) A „nagypolitikában" azonban ennek az inspirációnak a mai napig meg­vannak a maga korlátai. Jól példázza ezt a legutóbbi elnökválasztási kampány, melyben Dilma Rousseffnek a győzelem érdekében el kellett határolódnia korábbi, az abortusz engedélyezését igenlő álláspontjától, miután konzervatív és egyházi körök élesen támadták. Méghozzá olyan módon, hogy „az utóbbi időben modern diskurzust folytatva az emberi jogokra hivatkoznak, nem pedig a család vagy az erkölcsi értékek nevé­ben óvják a magzatot". (Oualalou 2012)

Utolsó példánk a nicaraguai eset, ami azt mutatja, hogy a feminizmus és a politika kapcsolatában a személyes ambíciók, érdekek és elfogult­ságok néha fontosabbak az elveknél. Az abortusz fent említett nicaraguai teljes betiltása elemzők szerint részben a feministák és Daniel Ortega szakításának lett az eredménye. (Kampwirth 2008) Meglepő fordulat volt, mikor a parlament 2006-ban az egykor forradalmi sandinista front támo­gatásával szavazta meg az új törvényt, ami a szervezet korábbi elveinek feladását jelentette, röviddel az elnökválasztás előtt. Ennek kapcsán többen felvetik, hogy akkor kezdődött volna a jobboldali sandinizmus korszaka. Ez az állítás talán túlzás, inkább azt mondhatnánk, hogy a mozgalom szalonképesebbé kívánt válni (pl. új szimbólumok), konszo­lidálódott, bár továbbra is baloldali programmal lép fel, de flexibilitása, sőt cinizmusa kétségtelen.

A vita feministák és antifeministák között 2003-ban mérgesedett el egy 9 esztendős, Rosa nevű kislány terhessége kapcsán, aki korábban nemi erőszak áldozata lett. Akkor a politikai harc a feministák győzelmével zárult, hiszen Rosánál engedélyezték az egészségügyi abortuszt, arra való tekintettel is, hogy felmérések szerint a lakosság többsége, 64%-a úgy vélte, egy kilenc éves kislányt nem lehet arra kötelezni, hogy hordja ki magzatát. Azonban a vita – ami voltaképpen nem csak Rosa sorsáról folyt, hanem sok más nőéről, akik hasonló helyzetbe kerülnek egészsé­gükre vagy életükre veszélyes terhességük miatt – a nyilvánosságban napirenden maradt, és végül 2006-ban a tiltó törvény elfogadásával, a feministák vereségével ért véget. Ezt több tényező készítette elő. Egyrészt a női mozgalom, mely korábban az egyik legfontosabb és legeredményesebb társadalmi szerveződés volt Nicaraguában, a 2006-os kampány során főként a kommunikáció, a nyelvezet és a minimális és maximális követelések tekintetében megosztottá vált. Ugyanakkor a terhesség-megszakítás ellenzői egymásra találtak, összefogtak, és poli­tikailag rendkívül hatékonyan készítették elő a 2006. október 6-i abortusz ellenes tömegdemonstrációjukat, mely csak néhány nappal előzte meg a parlamenti szavazást. A menet célja nyilvánvalóan a politikai nyomás­gyakorlás volt. Sok résztvevő nem képviselt határozott álláspontot a kér­désben, vagy nem is volt tisztában azzal, hogy az egészségügyi okokból és nem a minden megkötés nélkül alkalmazható abortusz ellen tüntet. Gyakran pusztán papjaik felszólítására vettek részt a demonstráción; a szervezésben a katolikus és a protestáns egyházak egyaránt aktívak voltak. (A protestánsok aránya Nicaraguában az 1970-es években még csak 5%, a 2000-es évek közepére azonban már mintegy 20-30%.) Az egyházak szerepvállalását többen összefüggésbe hozták azzal, hogy 2006 után hozzájuk (akár a katolikus, akár a protestáns felekezethez) kötődő személyek – férfiak és nők egyaránt – kerültek kormányzati po­zícióba (oktatás, egészségügy, családügy területén). Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy bár az egyházak az abortuszkérdésben a konzervatív körök mobilizálására alkalmas, antiliberális diskurzust folytatnak, a katolikus egyházon belül, pontosabban annak szociálisan érzékeny, jel­lemzően latin-amerikai vonulatán, a felszabadítás teológiájaként ismert reformgondolkodáson belül létezik feminista teológiai irányzat is. (Magyar nyelven erről részletesebben lásd: Houtart /2011/.)

A 2000-es években Daniel Ortegából – az egykori marxista gerilla­vezérből és a Somoza-diktatúrát elsöprő elnökből (1985-1990), aki demokratikus választások útján 2007-ben ismét elfoglalhatta az elnöki széket – a feministák leggyűlöltebb ellenfele vált, azután, hogy 1998-ban mostohalánya többrendbeli szexuális bűnténnyel vádolta meg, miszerint a sandinista vezető 11 éves kora óta zaklatta és megerőszakolta. Az ügyet politikai alku keretében eltussolták, ebben mind a jelenlegi first lady, a bántalmazott lány édesanyja, mind a sandinista mozgalom, illetve az akkor hatalmon, ma ellenzékben lévő politikai aktorok részt vettek. (2001-ben a bíróság titkosította az ügy aktáit, azután, hogy Ortega és az akkori elnök, Arnoldo Alemán között létrejött egy büntetlenségi paktum.) Nicaraguában a feministák és a sandinista mozgalom politikai szakítása nem sokat váratott magára.

2007 után az elnök és hitvese abortuszellenes keresztény-konzervatív retorikája egyre határozottabb lett. Majd a 2011 novemberében rendezett választási kampányban ismét kijátszották az abortusz-kártyát. Ezúttal egy megerőszakolt, 12 éves indián lány terhessége állt a középpontban, aminek megszakításához a hatóságok nem járultak hozzá. Az elnök felesége, a sandinista mozgalom szószólójaként csodának, Isten ajándé­kának nevezte a születendő gyermeket. Közben az ellenzék arról beszélt, hogy a Sandinista Front ultrakonzervatív erővé vált, mely manipulálja a közvéleményt, és az egyszerű emberek vallásosságát perverz módon kihasználja. Ezek után Daniel Ortegát több mint 66%-kal újraválasztották. Nicaraguában a nők elleni erőszak növekszik, a szexuális bűncselekmé­nyek 86%-át 16 éven aluliak sérelmére követik el, a szüléssel kapcsola­tos halálesetek 80%-ában pedig művi vetéléssel megmenthető lenne az anya élete. (Az adatokat vö. Caroít 2011)

A fentiekben röviden érzékeltetni igyekeztünk a latin-amerikai térség mozaikszerű sokféleségét. Ezen a szöveten értelmezhetők a nőket érintő, mai napig releváns problémák. Kezelésük a térségben gyakran kötődik az általános emberi jogok illetve a szociális helyzet alakulásához. Latin­Amerikában jelen vannak a nemzetközi normák, de következetes alkal­mazásuk mindig a helyi politika függvénye. A feministák több országban elég erősek ahhoz, hogy érdemi befolyásuk legyen ezekre a politikai folyamatokra, ám a nők társadalmi státusából adódó meghatározottságait ezek az eredmények egyenlőre csak kis mértékben módosítják.

Hivatkozások

Amnesty International (2012. március): Index: AMR 25/007/2012, Routine Repression. Political short-term detentions and harassment in Cuba. http://www.amnesty.org/en/library/asset/AMR25/007/2012/en/16f0c0fe-c76b-428e-9050-bc9eb2ea95f7/amr250072012en.pdf   (Letöltés: 2012. 05. 28.)

Arias, Enrique Desmond – Goldstein, Daniel M. (szerk.) 2010: Violent Democracies in Latin America. Durnham, Duke University Press

Belli, Gioconda 2012: El poder femenino cambia las reglas del juego. La Nación, 2012. június 25. (interjú)

Caroít, Jean-Michel 2011: Eleicőes na Nicarágua reacendem o debate sombre o aborto. In: UOL Notícias, 2011. 11. 05.  http://m.noticias.uol.com.br (Letöltés: 2012. 07. 02.)

Céspedes, María Stella Toro 2007: Debates feministas latinoamericanos: Institucionalización, autonomía y posibilidades de acción política. Santia­go, Universidad de Chile, 2007. (MA dolgozat) http://www.academia.edu/1041513/Debates_feministas_latinoamericanos_Institucionalizacion_autonomia_y_posibilidades_de_accion_politic a (Letöltés: 2012. 06. 25.)

Cortázar, Julio 2006: Újságkivágások. (Ford.: Latorre Ágnes.) In: Julio Cortázar: Itt és most. Budapest, L'Harmattan

Duterme, Bernard 2009: Zapatisták – divatjamúlt emberek? (Ford.: Sipos Já­nos.) In: Le Monde diplomatique on-line magyar kiadás, 2009. október. http://www.magyardiplo.hu/2009-oktober/112-zapatistak-divatjamult-emberek (Letöltés: 2012. 06. 30.)

Franceschet, Susan 2005: Women and Politics in Chile. Boulder, Lynne Rienner Publishers

Franceschet, Susan 2007a: Democratization, Transnationalism, and Gender Politics in Argentina and Chile. (A Kanadai Politikatudományi Társaság éves konferenciájának anyaga) Saskatoon, Saskatchewan, http://www.cpsa-acsp.ca/papers-2007/Franceschet.pdf (Letöltés: 2012. 05. 06.)

Franceschet, Susan 2007b: From Persuasion to Power? Women's Policy Machineries in Latin America. (Műhelytanulmány) http://76.12.148.244/PublicationFiles/persuasion_franceschet.pdf  (Letöltés: 2012. 06. 01.)

Goodman, Donna 2009: The Struggle for Women's Equality in Latin America. (2009. március 13-i bejegyzés) http://dissidentvoice.org/2009/03/the-struggle-for-womens-equality-in-latin-america/ (Letöltés: 2012. 05. 06.)

Hargrove, Ethel C. 1914: Progressive Portugal. London, T. Werner Laurie LTD.

Houtart, Francois 2011: A felszabadítási teológia jelenlegi helyzete Latin-Ameri­kában . (Ford.: Barna Anett.) Eszmélet 90 (2011. nyár)

Htun, Mala – Piscopo, Jennifer M. 2010: Presence without Empowerment? Women in Politics in Latin America and the Caribbean. SSRC Conflict Prevention and Peace Forum (2010 december) tanulmányai, http://webarchive.ssrc.org/pdfs/ (Letöltés: 2012. 05. 28.)

Kampwirth, Karen 2004: Feminism and the Legacy of Revolution: Nicaragua, El Salvador, Chiapas. Athens, Ohio University Press

Kampwirth, Karen 2008: Abortion, Antifeminism, and the Return of Daniel Ortega in Nicaragua, Leftist Politics? In: Latin American Perspectives. (2008. novem­ber) 122-136.

Nagy Ildikó 2005: A nők és férfiak közötti esélyegyenlőség mértéke a világ orszá­gaiban. In: Nagy Ildikó – Pongrácz Tiborné – Tóth István György (szerk.): Sze­repváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről, 2005. Budapest, TÁRKI, Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, 194-207.

Nascimento, Alcileide Cabral do 2007: Vida e esperanca: o tarbalho feminino no criacáo de bebés no Recife (1789-1831). Revista Esbogos (Florianópolis) Vol. 14. No. 17. (2007), 75-89.

Oualalou, Lamia 2012: Hogyan változik a nők helyzete Latin-Amerikában? (Ford.: Makádi Balázs.) Le Monde diplomatique on-line magyar kiadás, 2012. február 20-24. http://epa.oszk.hu/01800/01827/00029/pdf/ (Letöltés: 2012. 05. 07.)

Quota Project – Global Database of Quotas for Women. http://www.quotaproject.org/ (Letöltés: 2012. 05. 28.)

Saint-Simon herceg Emlékiratai (1987). (Ford.: Réz Pál.) Budapest, Európa Könyvkiadó

Shayne, Julie D. 2004: The Revolution Question: Feminisms in El Salvador, Chile and Cuba. Rutgers University Press

Sorj, Bila – Moraes, Aparecida Fonseca 2008: Paradoxes of the Expansion of Women's Rights in Brazil. In: Peter Birle – Sérgio Costa – Horst Nitschack (szerk.): Brazil and the Americas – Convergences and Perspectives. Madrid – Frankfurt am Main, Iberoamericana – Vervuert, 121-134.

A Társadalmi Világfórum Elvi Chartája. (2010) www.gajaegyesulet.hu/wp-content/uploads/2010/07/eszf_charta.doc (Letöltés: 2012. 05. 07.)

UNIS Vienna 2010. március 4. http://www.unis.unvienna.org/unis/hu/pressrels/2010/unisinf355.html (Letöltés: 2012. 05. 28.)

Worldwide Guide to Women in Leadership. www.guide2womenleaders.com (Letöltés: 2012. 05. 06.)

A chilei fotóművész, Patricio Guzmán Campos életét hazájának XX. századi traumái alakították. Leginkább s legtragikusabban az a szörnyű fordulat, amelynek negyvenedik évfordulója éppen jövőre lesz.

1973. szeptember 11-én kezdte meg Pinochet és a hadsereg brutális támadását a törvényesen megválasztott elnök, Salvador Allende ellen. A New York-i ikertornyokat ért szintén szeptember terrortámadás az elmúlt évtizedben szinte eltörölte a kollektív emlékezetből a barbár chilei puccsot, majd az azt követő embertelen állami terrort, diktatúrát, elnyomást. Az ember rémálmaiban már-már arra gondol: mintha csak kitervelték volna ezt a szörnyű egybeesést.

Patricio Guzmán elhagyni kényszerült hazáját a puccs után, sok ezer haladó szellemű honfitársával együtt. Magyarországra is elvetődött egy rövid időre. A lelkén esett sebet soha, semmi nem volt képes begyó­gyítani. Igazából sehol nem talált otthonra többé. Amikor néhány éve, a hetvenedik születésnapja alkalmából, arra kértem, küldjön magáról néhány sort a róla készülő cikkemhez, a szűkszavú curriculum vitae azzal fejeződött be, hogy „Kanadában élek, láthatatlanul".

És ez a láthatatlanság, gyökértelenség emigrációja óta alig változott. Manapság, az internet korában sem nagyon lelni információt a fotómű­vész Patricio Guzmánról, csak névrokonáról, a szintén chilei, amúgy kiváló dokumentumfilmesről.

Itt-ott újabban egy könyv címlapja bukkan föl a netes találatok között: Chile en la Retina, vagyis Chile a retinán. Hazája egyik könyvkiadója gyűjtötte kötetbe a művész 1957 és 1973 között készült fényképeit. S milyen jól tette. A 164 oldalas albumban sorjáznak Patricio Guzmán még otthon készült fotográfiái, azok a nagyszerű művek, amelyeket ma már a Chilei Nemzeti Könyvtárban és a Chilei Állami Történeti Múzeumban őriznek mint kincseket.

Guzmán fotográfiája ahhoz a nagy realista és humanista áramlathoz tartozik, amelyet honfitársunk, Robert Capa a Magnummal tett szinte mozgalommá a XX. század második felében. Talán nem véletlen, hogy az album előszavában Víctor M. Mandujano kritikus Guzmánt a szintén chilei Antonio Quintanával, a perui Martín Chambival és a mexikói Manuel Álvarez Bravóval emlegeti együtt. Ezek a művészek mind letisztult képi eszközöket használnak fekete-fehér képeiken, ahogyan társaik Európá­ban és Amerikában is.

Patricio Guzmán nem gyógyuló sebe, hazája elvesztése, gyökértelen-sége miatti keserű magánya egyre jobban megérthető, ahogyan retinán­kon könyvének chilei tájképei, életképei és portréi visszatükröződnek. Guzmán csodálja és tiszteli, ismeri és érti hazáját és népét. A hegyek fantasztikus körvonalai, a városok és utcák lírai fényei az alkonyatban, s az emberek, zömükben az alullévők, a vesztesek, az elesettek a foto­gráfus érdeklődésének tárgyai. Elsőként örökítette meg képsorozatban – tervszerűen – a mapuche indiánok ünnepeit, munkások, cselédek, kisparasztok hétköznapjait és egyszerű szórakozásait, s a gyerekeket, a jövő hordozóit.

Portréi közül nem egy mára már ikonikussá vált: nagy honfitársairól készült. A chilei dalt megújító, a kép készültekor még vonzó, fiatal Víctor Jaráról, a kommunistáról, a tanárról, énekesről, akit megkínzott testében negyven golyóval találtak meg a junta hatalomátvételének napjaiban Santiago egyik utcájára kidobva. Elrettentő példaként. Csak néhány éve temethették újra méltósággal, s vontak felelősségre néhányat kínzói és gyilkosai közül. Úgyszintén sokatmondó a költő Pablo Neruda harmadik feleségéről, Matilde Urrutiáról készült fotója. A sokáig titkolt szeretőt és feleséget Diego Rivera róla készült festménye előtt vette le Guzmán. Rivera kétarcú nőként festette meg Matilde Urrutiát, hajába rejtve – ez a fotón is látszik a jobb szélen – szerelme, a költő Neruda jellegzetes pro­filját. Ahogyan az albumban is az oldalpár másik felén ott a hármas kép Nerudáról, a szerelmes költőről, a szerelmes szonettek írójáról. Feltűnik a képek között Santiago bátor és tiszta lelkű főpapja, Silva Henríquez bíboros érsek is, aki jó ideig szinte egyetlen hangos hazai kritikusa volt a véreskezű Pinochetnek, s aki többek között a meggyilkolt Allende elnök feleségét és családját is rejtegette, segítette az üldöztetés idején.

De Guzmán könyvének és életének főszereplői a mindig névtelen szegények. Indiánok és hegyi pásztorok, szerelmes kis cselédlányok meg a mosolygós kiskatonák, akik néhány évvel a róluk készült kedélyes fotó után esetleg éppen arra kényszerültek, hogy testvéreiket gyilkolják parancsnokaik utasítására.

A kiokosodott utókor pillantása a régi fényképeken olyasmit talál, amit a kortársak nem vehettek észre. Hiszen módja van rá, hogy elődei képes krónikáját visszafelé olvassa el, a végtől a kezdet felé. A XX. századi chilei fényképeket csakis a tudásnak ezzel a nyomasztó terhével lehet nézegetni. Talán éppen ezért került a kötetben a sor végére a szélvihar­ban mókásan vigyázban álló három pipaszárlábú srác remek portréja. Oly törékenyek külön-külön, de így, együtt, vállt vállnak vetve, mégis olyan lelkesítő a látványuk.