Mivel sem a szovjet zenéről, sem a Harmadik Birodalom zenei életéről eddig szisztematikus áttekintés nem született magyar nyelven, nagy érdeklődéssel kezdtem forgatni Tokaji András Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyvét. Reméltem, hiányos ismereteimet kiegészíthetem Prokofjevről, Schönbergről, Sosztakovicsról, hogy csak néhány nagy zeneszerzőt említsek, akik ebben a korban működtek. Csalódást azonban nem csak az okozott, hogy e zeneszerzőkről összesen két oldalnál többet nem olvastam. Megtudhatjuk ugyanis, hogy a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom zenei élete között lényegi tekintetben kevés különbség van. De az 1945 utáni Magyarországra is ugyanez érvényes. Ez ösztönzött arra, hogy a szerző korábbi műveivel is megismerkedjek.

Tokaji András zeneszociológus; eddigi főbb kutatásai főleg a magyarországi tömegdalok és mozgalmi dalok elemzésére terjedtek ki. Mozgalom és hivatal című munkájában a magyar tömegdalokat vizsgálja, egyrészt a politikával, esztétikával, bürokráciával összefüggésben, másrészt konkrét műveken keresztül, főleg funkció, világkép és világnézet szempontjából, egy igen kidolgozott szemiotikai apparátussal. Mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944 című könyvében ehhez hasonlóan jár el, a könyv egyharmadát azonban Maróthy János Zene és polgár, zene és proletár című művének kritikája teszi ki. Jelen művében, a “totalitarizmus egyetlen, nagy freskóját” igyekszik megfesteni, a zenén keresztül kimutatva a két rendszer lényegi azonosságát.

Kritikám főleg az utóbbi paradigmából fakadó hiányosságokra és torzításokra irányul. A dolgozatban azonban többször is utalok rá, hogy Tokajit nem mint “tömegdalszakértőt” éri bírálat. Ami a könyv tömegdalokra, intézményekre vonatkozó részeit illeti, ezek sokszor fontos és hasznos információkat tartalmaznak. A probléma a kontextus, amibe elemzéseit helyezi.

Dolgozatomban nem teszek mást, mint a fejezeteken végighaladva felfedem az említett torzításokat, ha a téma megkívánja, kitérve Tokaji korábbi munkáira is. Mivel több fejezet hasonló okok miatt bírálható, ez esetben csak utalok a már korábban elmondott kritikára, vagy a probléma egy másik oldalát is felfedem. A dolgozat végén nem összegzem a főbb észrevételeket, hanem a továbblépés irányát próbálom felvázolni. A hivatkozott oldalszámok, ha az külön nincs jelezve, a következő kötetre vonatkoznak: Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban. Bp. Balassi Kiadó, 2000.

A könyv (tulajdonképpen cikkgyűjtemény) elméleti megalapozását a “Bevezetés” szolgálja. Mint a címből is sejthető, az alapot az arendti totalitarizmus-elmélet nyújtja. Hogyan jelenik meg ez a jól ismert felfogás Tokaji András művében? A szerző valószínűleg túl röviden akart túl sok mindent elmondani, így egy tízoldalas, meglehetősen heterogén képet kapunk a totalitárius elméletről. Miközben minél több idézettel (többek között Jászitól és Turatitól) igyekszik alátámasztani a téziseket, sajnos éppen a tézisek kevéssé artikuláltak, illetve felszínesek. Megnehezíti a dolgot, hogy a szerző érezhetően a német oldal felől közelít a témához, ezáltal a “közös társadalmi gyökerek” között találkozhatunk a weimarizálódással, a liberalizmus válságával. Már a két gyökeresen eltérő társadalmi háttér (tudniillik a századelő orosz és német berendezkedésének) egybecsúsztatása is meglehetősen abszurd ötlet, ahhoz azonban még több jóindulat kell, hogy Oroszországban liberalizmusról, netalán városi burzsoáziáról beszéljünk. Nem elég rámutatni az “antikapitalista kiindulásra” (97. o.), azt is be kell mutatni, hogy erre milyen megoldási javaslatok születtek. A programok igazán ezen a ponton válnak jellegzetessé – és különbözővé. A többi tézis (pl. a két rendszer időben egymás után jött létre, a nemzetiszocialista gondolkodók marxi gyökerei, az állami beavatkozás, a két rendszer egymás iránt érzett ellenszenve, egy későbbi fejezetben: átfedések a társadalmi bázisban) szintén keveset bizonyít, közös gyökereket semmiképpen. Más kérdés, hogy ha a társadalmi háttér hasonlóságát akarjuk demonstrálni, akkor ezt nem ideológiai hasonlósággal kell alátámasztani (és akkor még nem is szóltunk arról, hogy a “fasizmus” mint gyűjtőfogalom szintén nem kielégítő). A szerző azt írja, nem célja az egyik rendszert a másik fölé helyezni (hozzátehetjük: mivel inkább közelíteni szeretné őket egymáshoz), ám a rövid bevezetőből mégis az tűnik ki, hogy a különböző politikai berendezkedések összehasonlítása a “jobb-rosszabb” ellentétpár mentén megy végbe. Azt hiszem, aligha követünk el nagyobb hibát, mint ha rangsorolni próbáljuk a különböző rendszereket, nem beszélve arról, hogy igen veszélyes kimondani egy ideológiáról, hogy “jobb”, mint a másik. Sem Hitlert, sem Sztálint nem azért kell bírálnunk, mert “rossz” ember, vagy gonosz jellemű lett volna. Ugyancsak rossz módszer, ha a “véráldozatok száma” alapján akarunk következtetéseket levonni.

Természetesen nem az a probléma, hogy két rendszert összehasonlítunk – ezt gyakran meg kell tennünk. Nem szabad azonban egy prekoncepció rabjaként csak azért egy kalap alá venni a rendszereket, mert bizonyos hasonlóságot mutatnak. Így két hibát is elkövetünk: egyrészt elmulasztjuk a tágabb vizsgálatot (talán ezek a tulajdonságok nem csak a vizsgált rendszerek sajátosságai, hanem ráillenek olyanokra is, amikre nagyon nem szeretnénk), másrészt kirekesztünk sok olyan egyéni jellegzetességet, ami szintén az adott rendszer sajátja, specifikuma. A Harmadik Birodalom és a sztálinizmus zenei életének összevetésekor sajnos a szerző mind a két alapvető hibát elköveti – az értelmezés horizontja ebből adódóan, mint látni fogjuk, egyszerre túl szűk és túl tág. Így veszítenek értékükből azok a fejezetek is, amelyek színvonalasak és sok hasznos információt tartalmaznak.

A bevezetés végén Tokaji kilenc pontban összegyűjti a “nemzetközi” és a “nemzeti” szocializmus különbségeit (14. o.). Sajnos a munka további részében ez a néhány bekezdés nem jut kellő mértékben érvényre, így viszont nem igazán világos a funkciója. Vezérelhette a szerzőt a teljességre törekvés, jó szokását a későbbiekben is megőrizhette volna. Tegyük még ehhez hozzá, hogy a későbbi fejezetekben is találhatóak – mint erre utalni fogunk – elszórva további eszmefuttatások a két rendszer hasonlóságáról. Ezek nemcsak megtörik a gondolatmenet logikáját, de a szerző ellen dolgoznak abból a szempontból, hogy elvész a lényegi mondanivaló, túl sok a körítés.

A bevezetés mint megalapozás nyilvánvalóvá teszi, hogy a két rendszer zenei életének összehasonlítása a hatalom, a politikum szempontjából történik meg – főleg a kultúrpolitikák összehasonlítása mentén. Miután a szerző a két rendszer lényegi hasonlóságát kimutatta, következik a második csúsztatás: akkor a két rendszer zenei életének, kultúrafelfogásának, hatalomhoz való viszonyának is hasonlónak kell lennie. Erre a gondolatra épülnek a következő fejezetek, elsőként a propagandáról.

A vizsgálat fentebbi jellegéből adódóan a könyv nagy része a zenének azt a szegmensét vizsgálja, amit a hatalom saját céljaira felhasznál. Ezt azzal indokolja, hogy bár kezdetben tettek megkülönböztetést pl. a párt számára készült és az egyéb irodalom között, mégis, miután a “pártból állampárt lett”, ez a különbségtétel megszűnik (19. o.). Ha ezt a feltevést elfogadjuk, a zene elsődleges funkciója valóban a propaganda lehet, így a vizsgálat szorítkozhat a propagandazene vizsgálatára. A hipotézist azonban illene megvizsgálni. Nem az a kérdés ugyanis, hogy a propagandacélokra felhasznált zene manipulatív-e ( minden bizonnyal így van), hanem az, hogy az állam mennyi teret enged az egyéni kezdeményezéseknek, illetve mekkora kényszernek érezték az akkor élő művészek a rájuk nehezedő nyomást, kötelező volt-e beállni a propagandazenét termelők sorába, ha igen, ez mekkora kényszerrel történt, volt-e lehetőség kibújni stb. A propagandazene funkciójának kiterjesztése a zenei élet egészére tehát nem adekvát, még olyan politikai rendszerek vizsgálatánál sem, ahol a kísértés erre valóban nagy. Legalább akkora hiba ez, mintha a reklámfilmek zenéjéből kiindulva azt gondolnánk, hogy a multinacionális cégek az egész világ zenei életét meghatározzák, manipulálják (bár ez utóbbi ettől függetlenül még lehet igaz, csak ezt is meg kell vizsgálni). A vizsgálatot a szerző úgy kerüli meg, hogy elméleti, ideologikus írásokat állít egymás mellé. Adós marad azonban azzal, hogy egyrészt ezen célkitűzéseket rendszerbe foglalja (úgy állítja be az egyes szerzőket, mintha azok között nem lenne véleménykülönbség, az irányzatokat nem árnyalja, így egy elméletté gyúrja össze Lunacsarszkij, Lenin, Eisler, Goebbels nézeteit), másrészt annak szétválasztásával, hogy ezen írások közül ténylegesen melyek voltak programjellegűek és melyek tisztán elméletiek; harmadrészt azzal, hogy a kitűzött és a megvalósult célok közötti szakadékot áthidalja (pedig a bevezetőben azt ígérte, hogy ezt fogja tenni). Örömmel olvastam volna többet arról is, hogy a zene funkcionálisan hol helyezkedik el a művészetek között (erről a 23. oldalon egy rövid eszmefuttatás található), de a szerző ezt a gondolatot nem folytatja, ehelyett a “zene, mint fegyver” szerepéről hoz további idézeteket, amelyek legalább annyira nem zene-specifikusak, mint a propagandazenéről elmondottak (gyakorlatilag bármelyik művészetre ráillő idézetek, néha valóban az irodalomról szóló példákkal keverve).

A szerző egyébként maga is észreveszi a “kapitalista árureklám” és a politikai propaganda közötti hasonlóságot (49. o.), odáig azonban nem merészkedik, hogy levonja azt a következtetést, miszerint ez nem totalitárius sajátosság. Csak egyetérthetünk azzal, hogy funkcionálisan a kettőnek hasonló szerepe van. Amikor azonban “választási rigmusokat” idéz 1946-ból (ebben az évben Magyarországon egyébként nem volt választás, csak az előtte levő és a rákövetkező években), elfelejtette megnézni a többi párt választási rigmusait, amelyek nagyjából hasonló eszközökkel operáltak, mint az MKP.

További probléma – és ez az egész mű olvasásakor zavaróan hat –, hogy nemcsak a “fasizmus”, de a “kommunizmus” is gyűjtőkategóriaként szerepel. Így Goebbels-szel és Leninnel a magyar zenei élet, kórusmozgalom alakjai is egy csoportba kerülnek, tovább gyarapítva a totalitárius ideológia jegyében harcolók amúgy sem egészen egységes táborát.

Miután a zene egészét beemeltük a propagandazenék sorába, már nem nehéz bebizonyítani, hogy a totalitárius államok vezetői beleszóltak a művek előadásába, témájába stb. Természetesen igaz, hogy beleszóltak, az erről szóló fejezet sok hasznos információt tartalmaz. A probléma egyrészt a fentebb említett csúsztatással van, másrészt azzal, hogy sem a tartalmi dolgokba való beleszólás, sem a programzene nem a huszadik század találmánya. A zeneszerzők, mint általában a művészek, nem élnek elefántcsonttoronyban, így műveikhez a témát általában kívülről, az őket ért hatásokból merítik. A kérdés, amit Tokaji András is feltesz: szabad-e a művész témaválasztása? (Egy pillanatra fogadjuk el, hogy csak propagandazene létezik a totalitárius rendszerekben!) Nos, nem kell még Norbert Eliasig sem elmennünk ahhoz, hogy lássuk a fejedelmi udvarok, vagy az egyház kultúrakisugárzó szerepét. J. S. Bach a kötheni herceg udvarában versenyműveket, vagy épp a Wohltemperiertest írta, aztán Lipcsébe költözve hetente kellett kantátát írnia, ráadásul úgy, hogy az evangélikus szertartásrendnek megfelelően meg volt előre határozva a prédikáció témája, a lectio, ezekhez kellett a mesternek szöveget keresnie. A Musikalisches Opfer témája pedig, ha igaz, Nagy Frigyestől származik. Régebbi korokban tehát a tartalmi kérdésekbe való beleszólás természetes volt. Ez persze nem jelentette azt, hogy a művésznek ne lett volna meg a maga szabadsága. Bachnál invenciózusabb zeneszerzőt keveset fogunk találni. Tokaji András feltevése tehát nem bizonyítja azt, hogy ezekben a rendszerekben is teljes volt a korlátozás (hangsúlyozom: lehetséges, de be kell bizonyítani).

Nem igazán érthetünk egyet a programzenéről leírtakkal sem. Tokaji szerint “a komponisták számára a szöveg általában csak alkalom, ürügy szokott lenni zenei vízióik kifejtésére. Ez még azokban az esetekben is áll, ha jelesebb szerzők művei közül válogatnak.” (41.o.) Nos, ez esetben a helyzet még csak nem is ideológiai állásfoglalás kérdése. Ahhoz, hogy megcáfoljuk, nem kell elfogadnunk azt a Tokaji szerint “álmarxista” gondolatot sem, hogy “a tartalom határozza meg a formát”. Nem biztos, hogy örülne Schubert, ha megtudná, hogy miközben Goethe-versek között válogat, vagy dalciklust ír, csak zenei vízióinak keres megfelelő táptalajt. Tokai célja annak bebizonyítása, hogy a művészi szabadság a “totalitárius” államokban a végsőkig korlátozva volt. Ennek alátámasztására egy l’art pour l’art művészetfelfogást tesz meg etalonként, és mindenről, ami ebbe nem illik bele, elítélően ír. Ebben az esetben a “l’art pour l’art” azt jelenti, hogy a művészt semmi nem korlátozza művészi cselekvési képességében, azt tesz, amit akar, politikától, ideológiától, mindentől függetlenül. Már szóltunk arról, hogy ez valószínűleg nem lehetséges, de még ha el is fogadjuk azt a hozzáállást, hogy a művészetnek ilyennek kell lennie, ezt akkor sem szabad egybemosni a “tartalom-forma” kérdéssel. Az, hogy a művésznek teljes szabadság adatik meg, nem jelenti azt, hogy a szöveg másodlagos szintre degradálódik a szemében. A szabadság éppen annak az eldöntését jelenti, hogy mi számára a fontosabb. A művész fejében a “zenei víziók” általában nem elvont képzetekként jelentkeznek, amihez a szöveg fogja nyújtani a megfelelő formát. Hogy pontosan miből áll egy “zenei vízió”, úgy vélem, igen összetett kérdés, témánk szempontjából nem is fontos megválaszolni, csak azt szeretném jelezni, hogy a tartalmat a szöveghez, a formát a zenéhez egyértelműen hozzárendelni nem szabad. Ezzel valószínűleg a szerző is egyetért, ám nem veszi észre, hogy az általánosítás következtében már nemcsak a propagandáról, de a zene egészéről így beszél. Hogy jelenik meg a tartalom-forma kettősség az instrumentális zenében? Az “álmarxizmus” csak a szöveges műfajok sajátja lehet? Tokaji szerint valószínűleg igen, mivel a “totalitárius” államok a szöveges zenét részesítik előnyben. Tehát a szöveg nélküli műfajoknak nincs tartalma, csak formája, amibe az (ál)marxista ideológia nem tud benyomakodni?

Nem kell választanunk tartalom és forma között ahhoz, hogy megállapítsuk: a zeneszerzők valószínűleg a zenét és a szöveget nem kezelik annyira elválasztva, vízióik nem minden külső élményt nélkülöző “ideák”. Erre a rövid eszmefuttatásra csak azért volt szükség, mert erre az esztétikai koncepcióra alapul Tokajinak az az ítélete, hogy ezekben a rendszerekben a művész meg van fosztva minden szabadságától. A szöveg és a zene közötti mély összefüggésnek szintén olyan hagyományai vannak, hogy ebből a szempontból ugyancsak nem túl totalitárius-specifikus az a megállapítás sem, hogy “a szerzők dallamilag és ritmikailag kiemelték a szöveget” (42. o.) Hasonlóan megalapozatlan az a kijelentés is, hogy “a szocreál zenének éppoly kevéssé volt ‘aranyfedezete’, mint a szövegeinek” (43. o., tegyük hozzá, szocreál zenén Tokaji kizárólag mozgalmi dalokat és tömegdalokat ért). Az, hogy a szövegekről ez a véleménye, még következik a gondolatmenetéből, a zenei elemzést azonban e helyen mellőzi, koncepciójából kifolyólag a szövegre koncentrál.

Mindezek közepette elsikkadnak azok a fejezetek, amelyek ténylegesen a témáról igyekeznek tájékoztatást nyújtani, nem pedig a rendszerek hasonlóságát bizonyítani. Ilyen például az intézményekről szóló fejezet. Valóban fontos az intézményrendszer felvázolása, ha politikai szempontból közelítünk a művészet felé. Sajnos a szerző néhány fontos információ közlése után ismét elkalandozik arra a sikamlós területre, hogy a rendszer mennyire kívánja meg a vele való azonosulást. Ha a “zene” témakörbe ez is belefér, beleférhetett volna egy szisztematikus áttekintés az intézmények működéséről is (igaz, erről a későbbi fejezetekben, elszórtan sok mindent találunk). Hasonló érdeklődéssel olvastam a “propaganda-kamaracsoportok” működéséről is; kár, hogy csak alig több, mint egy oldalon keresztül (47–48. o.). Egy kicsit kevesebb “moralizálás” talán több helyet tudott volna szorítani az érdemi fejezeteknek.

Helytálló például az a megállapítás, miszerint a tömegdalokból, indulókból összefűzött kantáták a “protestáns korál és a köré épített barokk nagyformák” (48. o.) hagyományára vezethetők vissza. Szívesen olvastam volna többet erről a rokonságról, egyáltalán: a tömegdalok, indulók eredetéről. Nem arról van szó, hogy egy történeti áttekintés, genealógiai vonalvezetés mindenképpen szükséges. De ha a szerző értelmezési szempontja a zene funkcionalitása, akkor fel lehetett volna tenni a kérdést: volt-e a protestáns korálok és a munkásdalok, tömegdalok között funkcionális hasonlóság? Bár a szerző a bevezetésben leszögezte, hogy a továbbgondolás az olvasó feladata, az azonban az övé, hogy ha két dolgot összekapcsol, akkor ezt indokolja is meg. A protestáns korált, csakúgy, mint a mozgalmi dalokat, sokan énekelték, olyan emberek, akiket valamilyen gondolat vagy cél összeköt. Nem lehet tehát a dolgot annyival elintézni, hogy a tömeghatás manipulálja az emberek érzelmeit (noha kétségkívül ez is idetartozik), a dolog lényegi eleme a közösséghez tartozás, illetve ennek a közösségi szellemnek a megnyilvánulási formái. Erről ad számot mind a gyülekezet által énekelt korál, mind a “tömegdal” (használjuk ezt most gyűjtőfogalomként). Mivel ebben az esetben nem propagandáról van szó (a protestáns koráloknak a szerző, valószínűleg helyesen, nem tulajdonít propagandafunkciót), így ezt itt jelezni kellett volna. Meg kell említeni, hogy a könyv végén, az utolsó fejezetben a szerző visszatér a kantátákra (a protestáns korál mint az egyházi kantáta alkotóeleme került szóba), ekkor már a közösségi funkció hangsúlyozásával. Az érdekes azonban az, hogy ezen a helyen a “vezéreket” dicsőítő, valóban propagandafunkciót ellátó kantátákról van szó, amelyeknek már ténylegesen nem a közösségi szellem erősítése volt a legfőbb feladatuk.

Összefoglalóan azt mondhatjuk tehát, hogy a zene propagandaeszközként való meghatározása egyrészt túlságosan szűkre szabja azt az értelmezési tartományt, amin belül zenéről beszélünk; másrészt az itt megadott, részben helyes ismérvek minden területre kiterjeszthetőek, ahol a művészetet propagandacélokra használják fel. Ilyen például a közérthetőség – kevés propaganda van, ami nem arra irányul, hogy minél többen értsék meg, a sláger mint a zene áruba bocsátása szintén a nagyobb példányszámok felé törekszik, ehhez hasonlóan: a szöveges zene előnyben részesítése – szöveg nélküli reklám nem nagyon van. A csúsztatás alapjául az a feltevés szolgál, hogy az állam az élet minél nagyobb területén igyekszik befolyást szerezni a “totalitárius” rendszerekben – az, hogy ez a befolyás ténylegesen mennyire terjedt ki a zenei szférára, nem derül ki.

A kóruséletről szóló fejezetben tovább erősödik az a tendencia, hogy a szerző a téma kifejtése helyett a totalitárius diktatúrák bemutatását tartja fontosnak. Ez a rövid eszmefuttatás a “diktatórikus berendezkedés szükségességéről” hasonló felépítéssel rendelkezik, mint a Bevezetés: azaz nem igazán rendelkezik felépítéssel. Először a “már a régi görögök is…” szellemében Platónra vezeti vissza a diktatúrák gyökereit, majd azt a következtetést vonja le, hogy a “szerves fejlődés” gondolata nem egyeztethető össze a kommunista ideológiával – ezt Lukács- és Lenin-idézetekkel támasztja alá.

Nem tudni, mi köze ennek a kórusélethez; ha a szerző ezt a témát fontosabbnak tartja, mint amit a könyv címében megelőlegezett, írhatott volna róla külön könyvet, vagy részletesebben is kifejthette volna. Aki pedig a témáról ilyen szellemben kíván tájékozódni, az valószínűleg nem ezt a három oldalt fogja alapul venni, hanem Popper Open Society-ját, vagy a többször idézett, ám az irodalomjegyzékből valahogyan mégis kifelejtett Friedrich-Brzezinski-kötetet, netalántán Hannah Arendt “klasszikus művét” (amiről egyébként még John Lukacs is azt írta, hogy már a megszületése pillanatában elavult és történetietlen volt…). A fejezet már csak azért is feleslegesnek tűnik, mert a következő oldalakon “az államszocializmus szükségességéről” címszó alatt a totalitárius pártok zenepolitikájáról esik szó, főleg német példákkal, amelyek végén a szerző soha nem felejti el odabiggyeszteni: így volt ez a kommunizmusban is… Az esztétika és a gazdaságpolitika egybecsúsztatása a következő példán figyelhető meg: “Eisler Néhány szó a kapitalista zene…című írásában a modern zenealkotásában uralkodó ‘anarchiáról’, ‘káoszról’ beszélt. Ez összecseng Marx szóhasználatával, aki a kapitalista termelést alapvetően ‘anarchikusnak’ írta le, és annak megszüntetésére javasolta a kommunizmust.” (60. o.) A fejezetből egyébként az derül ki, hogy a totalitárius pártok zenepedagógiája aufklérista volt, támogatta a kóruséletet, a szolfézstanfolyamokat, a nép zenei műveltség-szintjének emelését stb. Ez persze azzal van alátámasztva, hogy az állam mindent a felügyelete alá akart vonni, mégis, a végső kicsengés inkább pozitív. (Itt sem ártott volna differenciálni a két rendszer között, hiszen a kommunista berendezkedés nem csak elveket fogalmazott meg e téren; még a szerző is beismeri hogy “több idejük volt”.) Ezen a ponton kerül egy csoportba Fritz Stein (a Reichsmusikkammer vezetőség tagja), Zsdanov és Kodály, akit egy lapon említeni az előbbiekkel már-már kegyeletsértés, hiszen Kodályt ezen a téren végképp nem vezette ideológia, propagandaszándék, legfeljebb az abba vetett hit, hogy a világ és az emberek boldogabbak lesznek zenével, mint anélkül. Így nem valószínű, hogy “kaján elégtételt” érzett volna, amikor “művelődési elveit sikerült elfogadtatnia és állami rangra emeltetnie a kommunistákkal” (61. o.) Kodály mellesleg visszautasította az MDP felkérését egy új himnusz komponálására. Neve még egy helyen fordul elő, azzal kapcsolatban, hogy a “polgáriak táborában” is voltak hívei a kórusok egységesítésének (Kodály és Bárdos Lajos is pártolta, 81. o.). Talán további vizsgálatot igényelne, hogy a “gleichschaltolás” elítélendő erőszakossága mellett milyen volt a tényleges hatása az akkori zenei életre.

A “Kórusélet” fejezet további részei kisebb részben az NSDAP, nagyobb részben az MKP ’45 utáni kóruspolitikáját fejti ki. A könyvnek ezek a részei igen hasznos és fontos információkat tartalmaznak, nem véletlenül, hiszen a magyar tömegdal kutatása Tokaji igazi szakterülete, több könyve is megjelent erről a témáról. Hangsúlyozzuk: nem a könyv tényanyagával van a probléma. Ebben a fejezetben például páratlanul kimerítő leírást kapunk a magyar kórusok szervezeteiről, a beolvasztási politikáról, valamint arról, hogy ez hasonlóképpen ment végbe a náci Németországban is. Még az előző fejezetből hiányolt intézményrendszerről is kapunk néhány “morzsát”. A probléma ismét a kontextussal van, amibe a szerző a tényfeltáró munka eredményeit beleilleszti. A következtetés ugyanis, amit le kell vonnunk a kórusok egységesítéséből: “a szocializmus tehát a civil szférát rendeletileg betiltotta, és az egész társadalmat az állam által ellenőrzött munkahelyre utalta” (69. o.). Az ilyen fokú általánosítás még a zenei élet egészére is túl meredek, nemhogy a társadalom egészére, noha a magyar történelemnek ebben a szakaszában kétségkívül megvolt az erre irányuló törekvés. Az állam ilyen fokú befolyása valószínűleg soha nem létezett, a cél és a megvalósulás között (szerencsére) mindig volt szakadék. További probléma, hogy úgy tűnik, a szerző hipotézisei alátámasztására onnan veszi az adatokat, ahonnan éppen kényelmesebb: amely adatok a hipotézist jobban alátámasztják (a feladat pont annak a vizsgálata volna, hogy megállja-e a hipotézis a helyét). Ez esetben ugyanis a kórusélet kapcsán a Szovjetunióról egyetlen mondatot sem olvashatunk, itt kényelmesebb volt a magyar kóruséletet górcső alá venni (nyilván ebben Tokaji járatosabb). Hogy a “sztálinizmus” kategóriáját milyen tágan értelmezzük, erre vonatkozóan nem kapunk a könyvből segítséget; a szerző magától értetődőnek veszi, hogy az a sztálinizmus, amit annak tart. Nem beszélve arról a további generalizációról, melynek eredményeképpen a náci Németország és a fasiszta Olaszország, akár egy bekezdésen belül is összekeverhetőek lesznek. Így lehetséges az, hogy a premisszákat a magyar adatok szolgáltatják, a következtetés pedig az NSDAP-re vonatkozik (67–68. o.). Hiányoltam továbbá a magyar kórusélet későbbi fejlődését, a kórusok tényleges működésének a bemutatását is. Vagy az már nem tartozik a “sztálinizmus” értelmezési tartományába? Csak addig érdekes számunkra a magyar kórusélet, amíg a “szalámitaktikáról” beszélhetünk? Milyen volt a kórusok repertoárja, a tömegdalok és a többi kórusmű milyen arányban szerepelt a műsorokon? Mikortól jelennek meg egyházi darabok (egyáltalán: mennyire vannak betiltva)? Meglehet, a szerző ezekről a kérdésekről kiterjedt kutatást végzett, ám ezekről ebben a művében is beszámolhatna. E nélkül meglehetősen egyoldalú és tendenciózus képet kapunk a magyar kórusmozgalomról, arról pedig, hogy a Szovjetunióban mi történt, semmilyent. Nem csak azokat a korábbi eredményeket kellett volna beemelni, amelyek segítségével összekapcsolhatjuk a címben szereplő két fogalmat.

A könyv központi magját a “vörös” és “barna” dalokról szóló fejezet alkotja. Tokaji kimutatja egyrészt a repertoárok közös elemeit, az átvételeket, átköltéseket, azt, hogy a fasiszták hogyan használták fel a kommunista mozgalmi dalokat és indulókat. Eközben természetesen ismét kitér a két ideológia közös gyökereire, arra: nem véletlen, hogy fel tudták használni a másik csoport dalait, hiszen a társadalmi rétegbeli és ideológiai átfedések ezt lehetővé tették stb. Igen részletesen foglalkozik a közösségi zenéléssel, közösségi műfajokkal is. Sajnos itt is megfigyelhető, hogy az ideológia kedvéért a társadalmi hátteret figyelmen kívül hagyja: “…a ‘masszovaja pesznya’ sem volt más, mint egy osztály nélküli társadalom megteremtése, a visszaálmodott aranykor idillje” (114. o.). Az obscsinának rendkívül erős hagyománya és hatása volt Oroszországban; a közösségi formák társadalmi gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint az ideológiai szálak. Ez a közösségi hagyomány nem említhető egy lapon azzal az uniformizálással, ami a náci Németország célkitűzése volt. A szerző, ha éppen úgy adódik, szívesen keveri össze a célkitűzéseket a megvalósulással, talán így teljesítve azon ígéretét, hogy a kettő közötti szakadékot át fogja hidalni (amire kísérletet csak a könyv utolsó lapjain tesz). Egyébként az ünnepségek, tömegmegmozdulások németországi elemzésénél nem ártott volna utalni a középkori, sőt ókori hagyományokra, ha már beskatulyáztuk “konzervatívnak”, múltba nézőnek a náci rendszert (ami természetesen szintén erős sarkítás, Hitler sokkal inkább volt “forradalmár”, mint “reakciós”, hogy ismét John Lukacsot idézzük).

Ezek után mint gyakorlatilag hegemón műfajt, az indulót emeli ki, ezzel is bizonyítva, hogy a totalitárius berendezkedések nemcsak hasonló célokat követtek, de a célok eléréséhez is hasonló eszközöket használtak fel. Kritikánk ismételten nem a “tényekre” irányul. Ezen a ponton be kell kapcsolnunk a szerző egy korábbi munkáját, amelyben Maróthy János Zene és polgár, zene és proletár című könyvét kritizálja. E dolgozat keretei között nem célunk bekapcsolódni a vitába, így nem ebben a kérdésben akarunk állást foglalni. Elemzésünk szempontjából azért van szükség a vita felidézésére, hogy lássuk, Tokaji ugyanabba a hibába esett, mint amit Maróthynak felró. Többször szóltunk már “kirekesztésről”, “csúsztatásról”. Idézzük fel, mire is irányult a Maróthy-ellenes polémia!

Tokaji András Mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944 című kötetének közel harmadát szenteli annak bebizonyítására, hogy – Maróthy álláspontjával ellentétben – a mozgalmi dalok nem képviselnek egy, a polgári műfajoknál magasabb minőséget; a munkásnépzene nem a polgári zenén túli jelenség. Kissé leegyszerűsítve, az egyik kardinális kérdés az, hogy a polgári műfajokkal érintkezve, azokat saját zenei világába beépítve, a munkásság esztétikai, művészeti szempontból képes-e olyan művet létrehozni, ami meghaladja a polgári “eredetit”? Tokaji szerint nem, hiszen az átvételekkor, átdolgozásokkor a dalok mélyebb rétegében nem következett be minőségi változás. Számunkra most a hangsúly az átvételen, a travesztián van, hiszen újabb könyvében Tokaji a “vörös” és a “barna” dalok közötti érintkezést vizsgálja. A szerző szerint “a nemzetiszocializmus sokkal ideologikusabb beállítottságú volt annál, és sokkal élesebben állt szemben a marxizmussal, hogy az ilyen és ehhez hasonló applikációkat a véletlen művének lehetne tulajdonítani” (92. o.), … “a két mozgalom mélyebb, sorsszerű összetartozására és ellentétére utalnak”, akárcsak az olyan stílusjegyek, mint például a “daktilikus lüktetés” (93. o.). A mozgalmi dalok kutatásában az egyik alapvető paradigma e dalok rétegeinek feltárása (mennyiben folklorizálódtak, érintkeztek a zenei magaskultúrával, más “osztályok” zenéivel stb.). Világos tehát, hogy ebben a műfajban az érintkezések, átvételek, travesztiák, plágiumok teljesen “hétköznapi” jelenségek és a kutatók – köztük Tokaji – nem vonják le azt a következtetést, hogy a polgári dalok és a munkásdalok azért hasonlóak, mert a két “osztály” szerkezete, társadalmi háttere hasonló. Átvihetjük ezt a vörös és barna dalokra: az átvétel nem bizonyít semmit, legfeljebb az érintkezést.

Különösen fontos a szerzőnek az a megjegyzése, amit egy francia induló “realizálásával” (a hagyományos kifejezési formák fokozatos lehántása) kapcsolatban az új munkásdalról ír: “egy fikarcnyit sem különbözik a francia forradalom több ezernyire tehető hasonló indulójától. Minket ez nem lephet meg; eddigi felfogásunk szerint is a polgári indulók intonációitól és nem azok ellenében voltak a népszerű munkásindulók népszerűek.” (Mozgalmi dalok…112. o.) A szerzővel ebben tökéletesen egyetérthetünk. Az induló sajátos intonációja az, ami mozgásba hozza a tömeget, ami által sikeres lehet. Függetlenül attól, hogy az induló műfaját milyen politikai berendezkedés használja fel. Ebből a szempontból nincs különbség a vörös és a barna dalok között, de ide sorolhatjuk az 1848-as dalok jelentős részét is, hasonlóan a francia forradalom hagyatékához, anélkül azonban, hogy kijelentenénk, ezekben a mozgalmakban ugyanazon célért küzdöttek volna a résztvevők. Ez azért fontos a Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyv szempontjából, mert – mint már említettük – a két rendszer par excellence műfajának Tokaji az indulót teszi meg. Bár felveti, hogy a két rendszer hasonlósága “nem abban a köznapi tényben áll, hogy a kétféle repertoárban azonos művek is vannak” (126. o.), az induló mint tipikus műfaj, szerinte már bizonyító erejű. Pedig Maróthyt kritizálva pont azt állította, hogy “a művészi világkép egyes változásai (és tegyük hozzá: hasonlóságai! – T. P.) a politikai szférán kívül eső okokra is visszavezethetők” (Mozgalmi dalok…116. o.). Sajnos, mint erről később szó lesz, a dolog tovább bonyolódik azzal, hogy kiderül, csak a hatalom megszerzésének pillanatáig uralkodik az induló…

A legfontosabb azonban most következik: Maróthy csúsztatásai. Tokaji szerint csúsztat akkor, amikor a polgári zene “bárgyú” rétegének elemzését kiterjeszti a polgári zene egészére, valamint akkor, amikor a “munkásnépzenét” lényegében a politikai, illetve a közhasznú műfajokra korlátozza. (Mozgalmi dalok…122. o.) Amennyiben a szocialista realista irányzatok fölénye politikai síkon dől el, groteszk értékítéletek születnek (127. o.). Ezzel is egyet tudunk érteni, ám a Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyv szempontjából ez ismét a visszájára fordul. Valóban groteszk értékítélet lenne, ha azt mondanánk, hogy Sosztakovics Dal az élmunkásról című műve esztétikailag magasabb értéket képvisel, mint a Leningrádi szimfónia, vagy az I. csellóverseny. Ám éppen ezért nem értjük, hogy ez utóbbiak miért maradtak ki a könyvből. Úgy tűnik, pontosan a politikai szempont, jelen esetben a két rendszer hasonlóságának bizonyítása volt az, ami Tokaji vizsgálódási körét a politikai és közhasználatú műfajokra korlátozta (félreértés ne essék, ezzel nem azt akartam mondani, hogy a szerzőt vezették volna politikai megfontolások). Ha a zenei magas kultúrát esztétikailag magasabb rendűnek tartjuk a tömeg- és mozgalmi dalnál, miért nem eshet szó erről (vagy miért nem változtatta meg a szerző a könyv címét)? Sosztakovics neve miért csak a Zene helyett káosz-cikk kapcsán kerül elő? Csak ismételni tudjuk, amit eddig is: a propaganda- és politikai-hatalmi funkció szinte egyedül érvényesül a könyvben, bebizonyítandó, hogy a civil szféra gyakorlatilag nem létezett.

Úgy tűnik, az utolsó fejezet hivatott kitölteni a kitűzött és megvalósult célok között tátongó űrt (“A konszolidáció után”). Magyarán szólva, a könyv nagy része a “prediktatorikus” szakaszról szólt volna, a hatalom megszerzéséről. Így azonban sok minden összekeveredik és még kevésbé érthető, hogy a hatalom megszerzésére irányuló tendenciák (feltételezett) hasonlóságából miért következik a diktatúrák hasonlósága (tegyük hozzá: a Szovjetunióban a “hatalom megragadása”, a személyi kultusz kiteljesedése a viszonylag konszolidált NEP-korszak után következik, ellentétben a német helyzettel). Itt van például a “tömegdal” problémája. A vörös és barna dalokról szóló fejezetben az indulóról azt olvashattuk, hogy “a kétfajta szocializmus…ugyanazt az eredetében és végeredményében antidemokratikus szellemű zenei műfajt részesítette előnyben” (126. o.) A hatalom megszerzése utáni szakaszban azonban “a tömegdal már nem volt forradalmi dal; a stabilizáció szellemének megfelelően már nem egy osztályban, hanem a szocialista társadalom egészében gondolkodott, és elveszítette korábbi harcos jellegét”(130. o.), “…az induló himnusszá vált” (131. o.). Ezek szerint az induló, az “antidemokratikus zenei műfaj” mégsem tartozik a harcos diktatúrák sajátosságai közé, csak a hatalom megragadásának eszköze. A tempók lelassulnak, a harci jelleg stilizálttá válik. Ez azonban összekuszálja a könyv eddigi gondolatmenetét. Hiszen eddig pont a militarizmusról, a propagandáról olvashattunk. Amennyiben ez csak a hatalom megszerzésének eszköze volt, még inkább megkérdőjeleződik, hogy kiemelhető-e mint a két rendszer zenei életének legfőbb sajátossága, stílusjegye. Hasonlóan kuszálódnak össze a mozgalmi dalról és a tömegdalról alkotott fogalmaink. Az elejtett megjegyzésekből az vehető ki, hogy a mozgalmi dal gyökerei a spontán megnyilvánulásban keresendők, a tömegdal ellenben felülről van a tömegekre ráerőltetve és nem fejezi ki a tömegek céljait. Mint Tokaji korábbi munkájában, a Mozgalom és hivatalban írta: “velük a tömegek egyetlen céljukat sem tudják elérni, közelebb hozni” (240. o.). A mozgalmi dalokról azonban a következőket írja: “Mozgalmi dalnak nevezzük a (szervezett) munkásosztály olyan dalait, amelyek az osztály társadalmi és politikai helyzetével és harcaival foglalkoznak.” (uo. 8. o.) A mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944 című könyvben pedig a következőket olvashatjuk: “…egyre nagyobb szerepet kap a szubjektív motiváció. Továbbra is lényeges, hogy ‘honnan jönnek’ a tagjai, de egyre fontosabb, hogy merre tartanak. Végső soron tehát a mozgalmidal-repertoár állandó, ‘rendeltetésszerű’ használata hozzásegíti a csoportokat ahhoz, hogy tagjai ‘sorstársakból’ osztálytudatos ‘elvtársakká’ váljanak” (Mozgalmi dalok…14. o.) Ezekből az idézetekből az tűnik ki, hogy a szerző a mozgalmi daloknak pozitív, míg a tömegdaloknak kifejezetten negatív funkciót tulajdonít. A tömegdal szimplán politikai jelenség. “A valódi (spontán megvalósult) tömegdalok funkciói azonosak a forradalmi dalok funkcióival, a konszolidáció után, központi kezdeményezésre létrehozott dalok azonban – az őket kitermelő struktúrában – a torz, dogmatikus-szektás struktúra kiszolgálói, fetisizálói és fenntartói voltak.” (Mozgalom és hivatal, 241. o.) Jelen kötetben az indulók, a mozgalmi dalok azonban antidemokratikus formát öltenek. Az előbbi idézetekben megfigyelhető spontán jellegről, “szubjektív motivációról” már nem esik szó, csupán arról, hogy a tömegeket ezekkel a dalokkal manipulálták, kívülről motiválták. A mozgalmi dalok eredeti jelentése tehát eltűnik és a tömegdal definíciójába emelődik be. Persze a valószínűbb az, hogy a szerző az összes, ebben a könyvben szereplő zeneművet a “tömegdal” kategóriájába sorolja. Ez azonban még inkább alátámasztja eddigi kritikánkat arról, hogy Tokaji erősen szelektíven bánik a “totalitárius államok” zenei életével. Hiszen a hatalmi-manipulatív-propagandisztikus típus mellett van egy sokkal természetesebb, belső motiváción alapuló típus is ebben a műfajban, ebből a könyvből azonban ez eltűnik. Ez a torzítás tovább erősíti azt az amúgy is hamis képet, hogy az “alulról jövő” kezdeményezések teljes egészében el voltak vágva, az állam, úgy, ahogy van, rátenyerelt a társadalomra. Tovább bonyolítja a dolgot az utolsó fejezet, mely szerint a könyv nagy része a “motorok leállása” előtti szakaszról szól – így végképp nem tudni, a propagandafunkciót mennyire tartsuk jellemzőnek és egyedülállónak.

Dolgozatunkat a Mozgalom és hivatal című mű befejező gondolataival zárjuk. Ezen a helyen Tokaji a zeneszerzők és a tömegdal viszonyáról ír: “ők ugyanis soha sem tudtak véglegesen lemondani az esztétikai szempontról. Ezért szinte állandóan viaskodtak egyrészt a praktikus szempontokkal, másrészt a giccsel, harmadrészt a sematizmus-okozta esztétikai torzulásokkal. Így jött létre azután az a helyzet, hogy tömegdalaink sokkal kevésbé lettek népszerűek, mint amennyire népszerűek lehettek volna, és ezért kerülhettek előtérbe az esztétikai szempontok. Holott egyáltalán nem arról volt szó, mintha zeneszerzőink a prakticista vonalvezetés adta lehetőségeket teljesen kimerítették volna. Hanem sokkal inkább arról, hogy őszinte ellenállásukba ütközött és az így bekövetkezett kudarc jó hivatkozási alapnak bizonyult – éppen praktikus szempontból! – a dogmatikus gyakorlat lassú felszámolására.” (240. o.) A hosszabb idézetet annak bemutatására szántuk, ami a Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban című könyvből kimaradt. Ezen a ponton szólnunk kell végül a “művészi szabadságról”, hiszen végső soron a kérdés az, hogy ezt a szabadságot hogyan értelmezzük. Volt már szó arról, hogy a művész mennyire nincsen elvágva a külvilágtól, saját társadalmától, a kortól, amiben él. Szabadsága ebből a szempontból nincs, “zenei víziói” nem tisztán adottak. Szabadságában áll továbbá jó esetben eldönteni, mit választ műve témájául. Ebben a “totalitárius” rendszerek esetében, de más, régebbi korok esetében is erős korlátozásnak volt a művész kitéve. A zeneszerzők azonban, ezt Tokaji is így látja, csak részben voltak rákényszerítve olyan témák, műfajok használatára, amik ellenkeztek saját esztétikai ítéleteikkel. Ebben az esetben természetesen a politikumot súlyos felelősség terheli. Maradt azonban a másik, jelentősebb rész, amit a hatalom szabadon hagyott. Ez a döntő pont. Tokaji koncepciója ugyanis csak abban az esetben állhat fenn, ha ezt a szférát tagadjuk. Ezt azonban ő sem teszi, sőt, az idézetből az derül ki, ez a terep a fontosabb, a minőségi alkotások itt születtek. A szabadság további korlátozása lehet a gondolat- és véleménynyilvánítás korlátozása. Mint fentebb írtuk, ebben “teljes sikert” egyetlen diktatórikus berendezkedés sem tudott elérni. A kutatás feladata pontosan azt megvizsgálni, hogy a szabadság korlátozását a zeneszerzők hogyan élték meg, mennyiben érezték kényszerítőnek a maguk számára a korlátokat, ki tudtak-e alóluk bújni stb. Miért ítélte el Sosztakovics Prokofjevet és Sztravinszkijt? Mert ők elhagyták a hazájukat. Mi tarthatta otthon Sosztakovicsot, annak ellenére, hogy a rendszerhez ő is kritikusan viszonyult? Meddig ért hát el a “hatalom keze”? További feladat volna a magas kultúra tényleges eredményeinek és jellegzetességeinek a számbavétele. Nemcsak a hasonlóságoké, hanem az egyedi jellegzetességeké, hiszen így tudunk pontosabb, körülhatároltabb képet alkotni az egyes területekről. Mik a szovjet zene specifikumai, milyen helyet foglal el a század kultúrájában? Hogyan viszonyultak a rendszerhez az olyan nagy nevű művészek, mint Szvjatoszlav Richter, Herbert von Karajan, Anton Webern vagy David Ojsztrah? Hogyan viszonyultak az egyes szerzők a “tömegdal-szerzéshez”, kik álltak be a sorba és kik nem (és miért)? Csak néhány olyan kérdést gyűjtöttem itt össze, amiről szívesen olvastam volna.

Amennyiben a zeneszerzők szándékai, esztétikai törekvései és a tömegdalok között akkora szakadék állt fenn, mint amekkora a fentebbi idézetből kiderül, jogosan marasztalhatjuk el Tokajit, amiért a másik oldalt nemcsak, hogy nem vizsgálta, de teljesen kifelejtette a könyvből. Pedig a zenei élet elsősorban azokon múlik, akik létrehozzák – a zeneszerzőkön. Ha ezek a zeneszerzők zenei szempontból ennyire periferiálisnak tartották a tömegdalok zenéjét, akkor a “zene” sem a tömegdalokban keresendő. Ezzel egyébként Tokaji is egyetértene, hiszen még a mozgalmi dalról is azt írta, hogy “a proletariátus harci fegyvere, nem műalkotás”. A műalkotások vizsgálata azonban nem témája ennek a kötetnek.

Bibliográfiai adatok

Tokaji András: Mozgalom és hivatal. A tömegdal Magyarországon 1945–1956. Bp., Zeneműkiadó, 1983.

Tokaji András: Mozgalmi dalok Magyarországon 1919–1944. Zeneszociológiai vitairat. Bp., Művelődéskutató Intézet, 1986.

Tokaji András: Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban. Bp., Balassi Kiadó, 2000.

Maróthy János: Zene és polgár, zene és proletár. Bp., Akadémiai Kiadó, 1966.

A legtöbb ember meg van győződve arról, hogy az iskolázottság jó dolog, képessé teszi az embert arra, hogy kiszűrje a tényeket, mérlegelje az információkat és racionálisan gondolkodjon. Ám úgy tűnik, hogy az iskoláztatás elsődleges funkciója a szocializáció. (Részlet a szerző Lies My Teacher Told Me c. könyvéből.)

Milyen következményei vannak, ha így tanuljuk a történelmet?

“Nem gondolkodom azokról a dolgokról, amelyekre nem gondolok.” (William Jennings Bryan)

“Elgondolkodtál valaha is azokról a dolgokról, amelyekre gondolni szoktál?” (Clarence Darrow¹)

“Társadalomtudománnyal foglalkozni – az elemi iskolában vagy az egyetemen – alapjában azt jelenti: megtanulod, hogyan légy korlátolt.” (Jules Henry²)

“Igen, megbuktam, épp hogy átcsúsztam, Mert a történelem cseppet se izgatott.” (Jungle Brothers³)

“Az igazság szabaddá tesz minket.

Az igazság szabaddá tesz minket.

Az igazság egy nap majd szabaddá tesz minket.

Ó, a szívem mélyén azt hiszem,

Az igazság egy nap majd szabaddá tesz minket.” (Részlet a Győzni fogunk című dalból)

Szerte Amerikában a középiskolákban a tanulók csak ülnek a társadalomismereti és amerikaitörténelem-órákon, olvasgatják a tankönyveket, válaszolnak a fejezeteket záró kérdésekre, megírják a tárgyi tudást ellenőrző felmérőket és év végi teszteket. Amikor magam is e rendszer résztvevője voltam, a hathetes értékelési periódus befejezte előtt sosem írtam be az egyes fejezetek végén lévő fogalmi meghatározásokat. Aztán a hatodik héten a tanár és én megállapodtunk abban, a fogalmak hány százalékát kell helyesen megválaszolnom ahhoz, hogy A minősítést kapjak (vagyis 85% körüli eredményt), és az utolsó két órán mint az őrült irkáltam be a meghatározásokat. Három évvel később, amikor a húgom tanult amerikai történelmet, a tanulói kultúra már sokkal hatékonyabb technikát fejlesztett ki. A tanulók időben megcsinálták a teszteket, helyes válaszokat írtak az első és utolsó két meghatározáshoz, de a teszt közepén lévő harmincadik vagy negyvenedik kérdésre szabadon asszociálva mindenféle értelmetlenséget válaszoltak. Például ilyesmit: “Hawley-Smoot importadó: Fogalmam sincs, Mr. De Moulin”. Vagy: “Kék sas: Franklin Delano Roosevelt kedvenc madara, az elnök nagyon szomorú volt, amikor kedvence kimúlt.” A neveléselmélet “a mindennapok ellenállásának” nevezi ezt a magatartást – a fogalmat a rabszolgaság elméleti megközelítéséből kölcsönözték –, de én akkoriban nem ismertem ezt a fogalmat. Egyszerűen csak elfogott a sárga irigység, hogy a mi osztályunknak nem jutott eszébe ilyen zseniális feladatmegoldó trükk.

Tény, a tanár eszén túljárni nem jár súlyos következményekkel. Majdnem egészen biztos, hogy húgom tanára tudott a dologról, és kollégáival nevetett is rajta, valahogy úgy, ahogy a rabszolgatartók is nevettek azon, hogy rabszolgáik olyan buták, hogy minden este el kell nekik mondani, hozzák be az ásókat, különben kinn hagynák a hajnali harmatban. Néhány társadalomismeret- és történelemtanár úgy próbálja a tanulók együttműködését megnyerni egy-egy új téma bevezetésekor, hogy megnyugtatja őket, nem kell sokat tanulniuk róla. A diákok boldogan hallgatják.⁴ Arra is tengernyi kreatív energiát elpocsékolnak, hogy rávegyék a tanárt, lazítson az órákon, és engedjen a követelményekből.⁵ A tanárok belemennek ebbe, részben mert – ahogy a mindennapi ellenállás a rabszolgatartás korában – ez nem veszélyezteti a rendszert magát. A mindennapi iskolai ellenállás a tanulóknak egyfajta távolságot biztosít, azt a tudatot, hogy bár a rendszer irányítja a tollaikat, de valódi szellemi együttműködést nem bírt belőlük kicsikarni.

És ez igaz is. Számtalan elemzés mutatja, hogy a diákok sikeresen állnak ellen az amerikai történelem tanulásának.⁶ Néhány évvel ezelőtt volt alkalmam megfigyelni egy osztályt, akiket George F. Baerről, a Hepburn-törvényről, az új földek termővé tételéről szóló törvényről, az északi részvénypapírok ügyéről, az Elkins-törvényről teszteltek – és mindezen ismeretek csak Teddy Roosevelt első elnökségi korszakának egy részét érintették. A tanulók legfeljebb abban reménykedhettek, hogy ezeket az adatokat a rövidtávú memóriájukba zsúfolják a teszt idejére, és aztán el is felejtik, mert kell a hely a következő adathalmaznak. A folyamat során viszont semmiféle benyomást nem nyertek a korszakról, és semmilyen adatot nem tudtak kiemelni, mint olyat, amire érdemes emlékezni a teszt megírása után is.

Amikor a 17 éves amerikaiak kétharmada képtelen a polgárháborút a XIX. század megfelelő felében elhelyezni, vagy amikor hallgatóim 22%-a válaszolja azt, hogy a vietnami háború Észak- és Dél-Korea között zajlott, akkor már annak is örvendenünk kell, ha egy fiatal nem teljesen tudatlan.⁷ Ez a magas szinten űzött ellenállás. A tanulók egyszerűen nem tanulják meg az amerikai történelemnek azokat a részleteit sem, amelyeket a tankönyvek és a tanárok fontosnak tartanak. És még ennél is kevésbé sajátítják el, hogyan lehet az órákon elhangzott, múltbeli eseményeket a jelenre alkalmazni. A tanulóknak nem áll módjukban, hogy megértsék, elfogadják, netán vitassák a történelmi utalásokat, amelyeket a legkülönbözőbb helyzetekben érvekként használnak az állásért pályázók, szociológia professzorok vagy újságírók. Ha a tudás hatalom, a tudatlanság nem lehet nagy boldogság.

A történelmet az érzelmek ragasztják egybe. Mi, régi motorosok, emlékszünk, hol ért bennünket John F. Kennedy halálának híre, mert ez érzelmileg érintett minket. Az amerikai történelem felkavarja az embert. Amikor a tanulók olyan szövegeket olvasnak, amelyeken átsüt az emberi hang, az érzelmek erős hatást gyakorolnak rájuk. Elég felidézni Las Casas szenvedélyesen elítélő szavait arról, ahogyan a spanyolok az indiánokkal bántak: “Amit mi az Indiai-szigeteken elkövettünk, az az Isten és az emberiség ellen elkövetett megbocsáthatatlan bűnöket is felülmúlja.” Vagy gondoljunk William Jennings Bryan híres szavaira, amelyeket az 1896-os országos demokrata elnökjelölő gyűlésen mondott: “Önök sosem fogják ezt a töviskoronát a munkások fejébe nyomni. Sose fogják aranykeresztre felfeszíteni az emberiséget.” Vagy Helen Keller vádjaira a brooklyni Eagle-lel szemben: “Társadalmi tekintetben vak és süket, és egy tűrhetetlen rendszert védelmez.” Vagy Franklin D. Roosevelt szavaira a nagy gazdasági válság idején, amikor arról biztosított minket, hogy “csak a félelemtől kell félnünk”. Egyes események és képzetek is erős érzelmi hatásra képesek. Elizabeth Blackwell története az orvosi egyetemen, az amerikai (és orosz és brit) katonák által felszabadított náci haláltáborok foglyai, Jonas Salk gyötrelmes sikere a gyermekbénulás elleni vakcina felfedezésével – ezek megrázó történetek. Mint azt Mrs. W. K. Haralson, a történelemkönyvek elemzője írja: “Nem lehet a történelem dicsőséges, megrázó eseményeit érzelmek nélkül hűen, pontosan és tényszerűen bemutatni.”⁸

Ugyanakkor korábbi vizsgálatok azt mutatták, hogy az amerikai történelemkönyvek és történelemtanítás nem szenvtelen, de nem is szenvedélyes. Nincs olyan tankönyvíró, és kevés az olyan tanár is, aki mélyen belegondolt volna abba, hogy múltunknak mely eseményeit érdemes érzelmekkel vagy akár komoly elemzéssel megközelíteni. Ezekből a könyvekből hiányoznak a valódi érzelmek, de még a valódi büszkeség is.⁹ Ehelyett, néhány ritka kivételtől eltekintve, az amerikai történelemtanítás és történelemtankönyvek a sivár, érzelemmentes ájtatosság hangján adóznak annak a gondolatnak, hogy az Egyesült Államoknak jó történelme van, tehát a történelem tanulása hasznos a tanulóknak. “A tanulók a történelmet nem mint drámát gondolják el” – mondta egy tanár nekem. “Mind csak azt mondja, utálja a történelmet, mert holt adathalmaz és unalmas.”

Életközelbe lehet a történelmet hozni úgy is, ha megmutatjuk, hogy közvetlenül is hatással van a diákok életére. Egyszer egy tanár Iowában két napig diszkriminálta a fehér tanulókból álló, harmadikos tanítványait a szemük színe alapján, mert meg akarta mutatni nekik, hogyan hat a rasszizmus az afroamerikaiak életére. A tizenöt évvel később készült film, az Egy megosztott osztály bemutatja, milyen elevenen él a tanulókban ez az élmény.¹⁰ Ezzel ellentétben, az amerikai történelemkönyvek anyagait az iskolai év befejezte utáni tizenöt héttel már alig tudják felidézni a diákok. Mivel a tankönyvek a távoli múltról beszélnek, elveszik a tanulók kedvét attól, hogy családjuktól vagy a tágabb közösségtől tanulják a történelmet, és ez ismét csak elválasztja az iskolát a diákok életének többi területétől.

“A gyerekek a felnőttekhez hasonlóan nem könnyen idéznek fel elszigetelt, inkoherens és semmitmondó adatokat.”¹¹ Mivel a tankönyvek gyakorlatilag nem kínálnak okozati összefüggéseket, a tanulók szinte minden részletet elfelejtenek, amit történelemórákon “tanultak”. Persze, a diákok nem egyformán felejtenek. A kasztokat alkotó kisebbségekhez tartozó gyerekek – bennszülött amerikaiak, afroamerikaiak és spanyol anyanyelvűek – minden tárgyból rosszabbul teljesítenek, mint a fehér vagy ázsiai amerikai gyerekek, de a legnagyobb szakadék a társadalomtudományos tárgyaknál mutatkozik. Ennek az az oka, hogy az amerikai történelem tanításának szemlélete különösen elidegeníti a színes bőrű vagy a szegény családból származó tanulókat. A befolyásos, fehér hímneműeket favorizáló történelem mindenki mást rossz érzéssel tölt el. Egyik hallgatóm, aki gyakorló tanítását Swantonban, Vermont államban tartotta, ahol jelentős számú indián népesség él, felfigyelt egy ötödikes abenakira, aki láthatóan dühös lett, amikor a hálaadás ünnepe került szóba. A gyerekkel beszélgetve a következő derült ki: “Apukám elmondta nekem az igazságot erről a napról, és azt is mondta, hogy ne hallgassak az olyan szemét fehérekre, mint maga is!” Pedig a hálaadás még viszonylag ártalmatlan ünnep, ha mondjuk a Kolumbusz napjával hasonlítjuk össze. Az iskolaév folyamán ezer rejtett módon sért az amerikai történelem sok-sok hallgatót. Az abenaki gyerektől eltérően a legtöbb megbántott tanulóban nem tudatosodik a sérelem, és nem is lázadnak ellene, de valahol mégis csalódottak. Sérti a gyerekek önképét, ha le kell nyelniük mindazt, amit tankönyveik Amerika kivételes tisztességéről és becsületéről papolnak. A fekete diákok – annak megfelelően, ahogyan a tankönyvek tanítják – az amerikai történelmet “fehér” és asszimiláló eseménysornak tekintik, tehát elutasítják. Ez a magyarázata annak, hogy a kutatások miért mutatnak rendre nagyobb különbséget a szegény és a gazdag vagy a fekete és fehér tanulók teljesítménye között történelemből, mint a többi iskolai tárgyból.¹² A lányok még kevésbé szeretik a társadalomismeretet és a történelmet, mint a fiúk, talán, mert a nők szerepe és szempontjaik még mindig kevés hangsúlyt kapnak a történelem tanításában.¹³

Az Afrika-centrikus történelemszemlélet részben erre a problémára adott választ. Arthur M. Schlesinger Jr elítéli az afrocentrizmust, mondván, az “pszichoterápia” a feketéknek – s ez bizony egyoldalú, hibás kísérlet arra, hogy az afrikai amerikaiak elégedettek legyenek magukkal.¹⁴ Sajnálatos viszont, hogy történelemkönyveink Európa-centrikussága valódi pszichoterápia a fehérek számára. Mivel a Schlesingerhez hasonló történészek elfeledkeznek az eurocentrizmusról, a vitába nem tiszta kézzel nyúlnak bele. Az biztos, hogy az eurocentrikus tankönyvekre nem az egyoldalú Afrika-centrikus tankönyvek jelentik a helyes választ, melyekben minden jót az afrikaiak találtak fel, a fehéreknek pedig csak a rabszolgaságot és az elnyomást köszönhetjük. Persze, hogy nem szeretnénk egy olyan afroamerikai generációt felnevelni, amely fehérellenes, afrocentrikus történelmet szív magába, de az is tény, nem engedhetjük, hogy újabb fehér amerikai generációk nőjenek fel az öntelt, önünneplő eurocentrikus történelemszemléletben. Még ha a diákok nem tanulnak is sok történelmet tankönyveikből, azért a tanultak befolyással vannak történelemszemléletükre. Martha Toppin teljes egyetértést tapasztalt ebben a kérdésben, amikor kilencven középiskolást megkérdezett: “Ha Afrikának olyan történelme lett volna, amelyet érdemes tanulni, akkor tavaly tanultuk volna a Nyugat civilizációja című tárgyból.”¹⁵ Az eurocentrikus történelemszemlélet azt az üzenetet küldi a nem európai amerikaiaknak: a ti őseitek nem tettek semmi jelentőset. Az európai amerikaiaknak és a nem európai amerikaiaknak egyaránt könnyű innen egy lépést tenni, és arra a következtetésre jutni, hogy a nem európai amerikaiak ma sem jelentős tényezők.

A tankönyvek már kezdetben “csodának” nevezik Kolumbusz 1492-es útját, és kijelentik: “A hálás kapitány hamarosan partra száll, és megköszöni Isten segítségét”, ezzel a tankönyv a keresztény istent minősíti Istennek, és ezt a hímnemű lényt (sic) a fehérek oldalára állítja. Teljesen figyelmen kívül hagyva az arawakok nézőpontját Haiti történelméről, újkori históriánk ezen első látványos jelenetében tovább folytatódik a nem fehérek “másokká” minősítése. Ha a tankönyvek “mi” fogalmába beletartoznának az amerikai indiánok, az afroamerikaiak, a latinok, a nők és minden társadalmi osztály, akkor a könyv más nyelven beszélne – csakúgy, ahogy a fehérek másképp beszélnek (sokkal humánusabban) színes bőrűek jelenlétében. Bizonyosan lehetséges hiteles multikulturális történelmet írni, amely – ellentétben a mostani gyakorlattal, ami kizárólag azért hamisítja meg a történelmet, hogy a befolyásos fehér gyerekek meg legyenek elégedve múltjukkal – eloszlatja sokak rossz érzését. Talán az sem lehetetlen, hogy olyan amerikai történelmet írjunk és tanítsunk, amit azok a gyerekek is tanulni akarnak, akik nem az elithez tartoznak.

Ugyanennyire aggasztó azonban az amerikai történelem mai felfogásának a fehér gyerekekre gyakorolt hatása. E gyászos eredményt én leginkább az ún. “Vietnam-feladattal” tudom illusztrálni. A vietnami háború idején a közvélemény-kutatók rendszeresen megkérdezték az amerikaiakat, akarják-e, hogy csapatainkat kivonjuk Vietnamból. Kezdetben csak kevesen helyeselték ezt. A háború vége felé a nagy többség már a kivonás mellett foglalt állást.

A Gallup, a Roper, az Országos Közvélemény-kutató Központ és más szervezetek az amerikaiakat nemcsak a háborúról kérdezték, hanem egyéb háttér-információkat is kértek – például a válaszadó nemét, iskolai végzettségét, lakhelyét és hasonlókat –, így ki tudjuk mutatni, kik voltak a leginkább háborúpártiak, és kik ellenezték a háborút. Tíz év alatt több mint ezer elsőévest és több száz felnőttet kérdeztem arról, szerintük milyen iskolai végzettségű felnőttek támogatták a vietnami háborút. Először meg szoktam kérni a hallgatóságot, töltsék ki az 1. táblázatot, és próbálják meg reprodukálni az 1971 januári Gallup-felmérést a háborúról. 1971 januárjára – és ezt elmondom a hallgatóimnak is – a közvélemény országszerte háborúellenes volt: a válaszadók 73%-a a csapatok kivonását támogatta (beleértve a “nem tudom” válaszokat is).

1971 januárjában a Gallup felmérése azt kérdezte: “A kongresszusban elhangzott egy javaslat, amely azt kívánja az Egyesült Államok kormányától, hogy az év vége előtt hívjuk haza az összes amerikai csapatot. Mit szeretne ön, ha kongresszusi képviselője e javaslat ellen vagy mellett szavazna?”

Kérem, becsülje meg a kapott eredményeket a válaszadók iskolai végzettségéről az alábbi táblázatban:

Mostanában a középiskolások arra sem képesek, hogy egyszerű táblázatot készítsenek vagy egy grafikont elemezzenek. Ezért elmagyarázom hallgatóságomnak, hogyan kell százalékosan kitölteni a fenti táblázatot – például, ha a nyolc általánost végzettek sokkal inkább békepártiak voltak, vagyis 73%-nál nagyobb arányban támogatták a csapatok kivonását, akkor a többi két csoportban 73% alatt lesz a békepártiak száma, hiszen csak így alakulhat ki az összes megkérdezettre vonatkozó 73%. Ha ön is aktív olvasó akar lenni, kérem, töltse ki a táblázatot, mielőtt tovább olvasna.

A válaszadók elsöprő többsége – közel 10 az 1-hez – azt hiszi, hogy a diplomások voltak békepártibbak. A 2. táblázat a tipikus választ mutatja:

Ezután megkérem a hallgatóságot, tételezzék fel, hogy az általuk megadott adatok helyesek – azaz hogy az eredeti felmérés adatai megegyeznek az ő adataikkal –, és legalább két ésszerű hipotézissel adjanak magyarázatot az eredményre. A leggyakoribb feltevések a következők:

Az iskolázott emberek sokkal tájékozottabbak és kritikusabbak, ezért könnyebben átlátnak a hamis információkon; ők tehát arra a következtetésre jutottak, hogy a vietnami háború nem szolgálta hazánk politikai és erkölcsi érdekeit.

Az iskolázottak sokkal toleránsabbak. A háborút kiváltó okok között jelen volt a rasszizmus és az etnocentrizmus; az iskolázottak kevésbé fogadják el az ilyen előítéleteket.

Az alacsonyabb iskolai végzettségűek, lévén alacsonyabb foglalkoztatási státusban, valószínűleg valamilyen háborús iparágban dolgoztak, vagy maguk is a fegyveres erőknél szolgáltak, ezért tehát érdekükben állt a háború továbbfolytatása.

Nincs ebben semmi meglepő. A legtöbb ember meg van győződve arról, hogy az iskolázottság jó dolog, képessé teszi az embert arra, hogy kiszűrje a tényeket, mérlegelje az információkat és racionálisan gondolkodjon. Úgy tartják, egy művelt nép a demokrácia szilárd védelmezője.

A valóság azonban egészen más. Az iskolázottak aránytalanul nagy százalékban helyeselték a vietnami háborút. A 3. táblázat az 1971 januári közvélemény-kutatás tényleges eredményeit mutatja:

Ezek az eredmények még néhány társadalomtudóst is meglepnek. Kétszer annyi diplomás, 40% volt héja, mint amennyi általános iskolai végzettségű. És ez a közvélemény-kutatási eredmény nem egyszeri jelenség. Hasonló eredményeket kapott a Harris, az Országos Közvélemény-kutató Intézet és a többi felmérő csoport már korábban is. 1965-ben, amikor még csak az állampolgárok 24%-a vélekedett úgy, hogy az Egyesült Államok “hibát követett el”, amikor csapatokat küldött Vietnamba, az általános iskolai végzettségűeknek 28%-a értett ezzel egyet. Később, amikor a diplomások kevesebb, mint 50%-a támogatta a csapatkivonást, az általános iskolát végzettek 61%-a helyeselte ezt. Hosszú évtizedekig tartó délkelet-ázsiai katonai jelenlétünk során, a Vietnammal, Thaifölddel, Kambodzsával vagy Laosszal kapcsolatos kérdésekben mindig a legkevésbé iskolázottak voltak a leginkább galambok és a diplomások a leginkább héják.

Manapság az amerikaiak többsége egyetért azzal, hogy a vietnami háború mind politikailag, mind erkölcsileg elhibázott volt; így vélekedik a legtöbb politikai elemző is – beleértve Robert McNamarát és Clark Clifford-ot is, akik annak idején hadat üzentek Vietnamnak.¹⁶ Ha egyetértünk ezzel a ma már közhelyes bölcsességgel, akkor be kell ismernünk, minél magasabb iskolázottságú volt egy személy, annál valószínűbben foglalt el helytelen álláspontot a háború megítélésében.

Vajon miért támogatták a diplomás amerikaiak a háborút? Amikor hallgatóságommal közlöm, hogy az iskolázottak sokkal inkább háborúpártiak voltak, gyorsan valami új magyarázatot igyekeznek találni. De mivel továbbra is meg vannak győződve arról, hogy a diplomások sokkal intelligensebbek és jószándékúbbak, mint a kevésbé iskolázottak, ki kell tágítaniuk elméletüket, hogy magyarázatot adjanak arra, miért az alacsonyan iskolázottaknak volt igazuk. A leggyakoribb, a célnak megfelelően átszabott ideológia azzal érvel, hogy mivel a fiatal munkások viselték a háború valódi terheit, “természetes”, hogy ők és családjuk ellenezték a háborút. Ez értelmes magyarázatnak tűnik, mert tekintetbe veszi, hogy a munkásság ellenezte a háborút, és hogy gondolkodása nem nélkülözi a brutális racionalitást. Ugyanakkor azonban ez az érvelés a munkásság gondolkodását valamiféle adok-kapok érdekracionalitásra egyszerűsíti, és ezzel implicite tagadja, hogy a kevésbé iskolázottak a társadalmat mint egészet képesek lennének figyelembe venni. Ez a feltevés tehát a munkásosztály pozícióját – amely sokkal helytállóbb volt, mint a diplomásoké – az önérdeken alapuló puszta reflexre egyszerűsíti. Ez sem helyes. Az emberi gondolkodás nem így működik.

A kutatások azt mutatják, hogy iskolai végzettségüktől függetlenül mindazok az emberek, akik tudják, hogy háborúba kell menniük, általában egyetértenek a háborúval, mert az emberek ritkán kételkednek abban, amit a jövőben tenni szándékoznak. A fiatal munkásoknak, akiket behívtak vagy akik tudták, hogy hamarosan besorozzák őket, nem volt túl nagy befolyásuk sorsuk megváltoztatására, de igenis meg tudták változtatni álláspontjukat a háborúról, mégpedig az elfogadás irányában. Ennek alapján a kognitív disszonancia segítségünkre van, hogy megértsük, miért támogatták a katonaköteles korú fiatalemberek nagyobb arányban a háborút, mint az idősebb férfiak, miért voltak a férfiak inkább háborúpártiak, mint a nők. Igaz, akadtak olyan alacsony iskolázottságú családok, amelyeknek fiai Vietnamban harcoltak, és amelyek a háborút támogató kis csoportokat alkottak, de ez csak kivételes jelenség volt, mert az alacsonyabb iskolázottságú amerikaiakra a háborúellenesség volt jellemző.¹⁷

Ezen a ponton a hallgatóságom már nagyon kíváncsi arra, miért voltak a diplomások sokkal inkább háborúpártiak. Két társadalmi folyamat – mindkettő az iskolázottsággal kapcsolatos – eredményezi, hogy a diplomás amerikaiak támogatták a vietnami háborút. Az elsőt a lojalitás fogalma foglalja leginkább össze. Az iskolázott felnőtt lakosság általában sikeres és magas a jövedelme is – részben, mert az iskolázottság jobb állásokat és magasabb fizetést eredményez, de még inkább azért, mert a szülők magas jövedelme szükséges az utódok magasabb iskoláztatásához. Ugyanakkor a szülők közvetlenül is átadják befolyásukat és műveltségüket gyermekeiknek. A sikeres amerikaiak persze nem szokták beismerni, hogy sikereiket szüleiknek köszönhetik. Általában személyes érdemeikkel és jellemvonásaikkal magyarázzák előmenetelüket, vagyis úgy látják, az amerikai társadalom jutalmazza az érdemeket. Sikereiket maguknak köszönhetik; a többiek is azt kapják, amit megérdemelnek. Mivel azt hiszik, az amerikai társadalom értékeli az egyéni erőfeszítéseket, a művelt jómódúak nagyrészt helyeslik a társadalmi döntéseket, és meg vannak győződve arról, hogy a döntésekben ők is közreműködtek. Sokkal jobban azonosulnak társadalmunkkal és a politikai irányvonallal. Ebben az esetben a közreműködési érdekeltség kifejezést használhatjuk, hiszen nem nehéz belátnunk, hogy ideológiai érdekről vagy szükségletről van szó, arról, hogyan viszonyulnak a privilégiumhoz, amely a társadalomban segítségükre van, vagyis nem puszta gazdasági önérdekről. Ebben az értelemben a magasan iskolázott, sikeres embereknek elemi érdeke, hogy tisztességesnek és becsületesnek lássák azt a társadalmat, amely őket nevelte és sikeressé tette. Ennek következménye, hogy az oktatási és jövedelmi struktúránk felső harmadában lévők nagy valószínűséggel lojálisak a társadalomhoz, míg az alsó harmadban lévők valószínűleg kritikusabban viszonyulnak hozzá.

A másik folyamat, ami azt eredményezi, hogy a magasan képzettek nagyobb arányban támogatták a vietnami háborút, a szocializáció. A szociológusok régóta kimutatták, hogy az iskolának fontos szerepe van a szocializációban. A “szocializáció” ebben az értelemben nem azt jelenti, hogy tudjuk, hogyan kell jópofáskodnunk a puncsos tál mellett, hanem az alapvető társadalmi értékek – nyelv, normák, illem – tanulásának és internalizálásának folyamatára utal, ami nélkül az egyén nem képes a társadalomban funkcionálni. A társadalom nem racionális érvekkel győz meg bennünket, hogy ne pisiljünk a nappali közepébe, hanem elvárja ezt tőlünk. Aztán mi internalizáljuk ezt a szabályt, és engedelmeskedünk akkor is, ha nincs a közelben autoritatív személy, aki érvényt szerezne neki. A tanárok megpróbálják meggyőzni magukat arról, hogy az oktatás fő célja az érdeklődés felkeltése, nem pedig az ikonográfia, de a valóság az, hogy az iskola fő funkciója a szocializáció maradt a középiskolákban is, és alig veszít e funkciójából a főiskolákon. Az oktatás mint szocializáció megmondja az embereknek, mit gondoljanak, hogyan cselekedjenek, és konformitást követel tőlük. Az oktatás mint szocializációs eszköz egyszerűen azt sugallja a tanulóknak, hogy tekintsék társadalmunkat helyesnek. Az amerikai történelem tankönyvek nyíltan kimondják, hogy legyünk büszkék Amerikára. Minél hosszabb ideig jár valaki iskolába, annál tökéletesebb a szocializációja, és annál valószínűbben fog arra a következtetésre jutni, hogy Amerika jó.

Mind a lojalitás, mind a szocializáció azt eredményezi, a diplomások azt hiszik, hogy amit Amerika csinál, az helyes. A közvélemény-kutatások jól mutatják a nem gondolkodás eredményét. 1966 májusában, röviddel azelőtt, hogy Amerika bombázni kezdte Hanoit és Haiphongot Észak-Vietnamban, az amerikai közvélemény 50%-a azon a véleményen volt, hogy bombáznunk kell ezeket a célpontokat. Miután megkezdődött a bombázás, már 85% helyeselte, és csak 15% ellenezte. A hirtelen váltást a kormány azon döntése okozta, hogy bombázni fog – és nem fordítva. Ugyancsak a lojalitás és a szocializáció hatott akkor, amikor a politikai irányvonal az ellenkezőjébe fordult. 1968-ban a háborút igenlő hangok elhalkultak, de a közvéleménynek még mindig 51%-a ellenezte, hogy beszüntessék a bombázást, részben azért, mert az Egyesült Államok még mindig bombázta Észak-Vietnamot. Egy hónappal később, miután Johnson elnök felfüggesztette a bombázásokat, már 71% támogatta a bombázások beszüntetését. Vagyis honfitársaink 23%-a változtatta meg a véleményét egy hónap alatt a megváltozott kormánypolitika hatására. A közvéleménynek ez a hullámzása jellemzi a közvélemény állásfoglalásait az űrprogram kérdésétől a környezetvédelemig, és jól mutatja, hogy az ún. “halk többség” egyúttal a nem gondolkodó többség is. A képzett emberek túlreprezentáltak ezen ingadozó nádszálak között.

Szeretjük azt képzelni, hogy az oktatás a tanulási folyamatok összessége.¹⁸ A lojalitás és a szocializáció azonban az oktatás szerves részei társadalmunkban és minden hierarchikus társadalomban. Fidel Castro vagy Mao Ce-Tung és a hozzájuk hasonló szocialista vezetők gyakorlatilag az egész társadalomra kiterjesztették az oktatási rendszert Kubában és Kínában – részben azért, mert tudták, egy iskolázott nép szocializált embercsoport és a lojalitás szilárd bázisa. Itt az oktatás hasonlóképpen működik: arra biztatja a tanulókat, ne gondolkodjanak el a társadalmon, csak fogadják el, hogy úgy jó, ahogy van. Az amerikai történelemszemlélet viszont olyan mértékben önünneplő, hogy lehetőséget sem ad egyetlen olyan probléma megértésére – mint például a vietnami háború, a nyomor, az egyenlőtlenség, a nemzetközi problémák, a környezetszennyezés vagy a nemek megváltozott szerepköre –, amelynek történelmi gyökere van. Arra kell tehát felkészülnünk, hogy minél hagyományosabb az amerikai történelemtanítás, annál kevésbé fogják az amerikaiak megérteni Vietnamot vagy a többi, történelmileg megalapozott problémát. Ez az oka annak, miért voltak a magasabb végzettségűek háborúpártiak a vietnami háborúban.

A 2. táblázat még egy további példával is szolgál arról, mennyire nem gondolkodnak a tanult és befolyásos emberek: tévednek annak megítélésében is, ki támogatta a háborút. A sok száz diplomás, aki az 1. táblázatot kitöltötte, kilenc az egyhez arányban tévedett: azt hitték, a magasan iskolázott amerikaiak sokkal inkább ellenezték a háborút. A vietnami lecke tehát az elit két téves döntésére világít rá. Az első tévedésük az, amikor 1966-ban, 1968-ban vagy 1971-ben az átlagosnál jóval nagyobb arányban támogatták a háborút. A második tévedést pedig akkor követték el, amikor az 1. táblázatot hibásan töltötték ki.

Vajon hallgatóságom miért ítélte meg ennyire tévesen az adatokat, illetve miért felejtette el, ki ellenezte a vietnami háborút? Az egyik ok az, hogy az amerikaiak szeretik azt gondolni, az iskolázottság jó dolog. A legtöbb amerikai hajlamos arra, hogy automatikusan egyenlőség jelet tegyen az iskolázott és a jól informált vagy toleráns fogalmak közé. A társadalomtudományok és az amerikai történelem hagyományőrző képviselői pontosan ezt a vélekedést lovagolják meg tevékenységük magyarázatul, amikor azt állítják, hogy a történelem megismerése az állampolgárokat felvilágosultabbá teszi. A vietnami felmérés azt bizonyítja, ennek épp az ellenkezője igaz.

A hallgatóságot nem lehetett volna olyan könnyen becsapni, ha eszükbe jut, hogy a diplomások nagy többsége republikánus, a középiskolából kimaradtak viszont javarészt demokraták. A háborúpárti republikánusok, beleértve Barry Goldwater támogatóit 1964-ben, Ronald Reagan híveit 1980-ban, illetve a John Birch Társaság és más, hasonló szervezetek tagságát, átlagon felüli nagy számban társadalmunk befolyásos és magasan képzett tagjaiból kerülnek ki, különösen is sok közöttük a fogorvos és az orvos. Nem kellene tehát meglepődnünk azon, hogy a magasabb iskolai végzettség erősebb háborúpártisággal jár együtt. A társadalmi hierarchia másik végén, noha eleinte az afroamerikaiak, akárcsak a legtöbb fehér amerikai, helyeselték az Egyesült Államok vietnami intervencióját, a feketék mindig sokkal kevésbé értettek egyet a háborúval, és mindig sokkal békepártibbak voltak, mint a fehérek, s az afroamerikai vezetők – Muhammad Ali, Martin Luther King Jr és Malcolm X – a háborút már kezdettől fogva elutasították.¹⁹

Az amerikai történelemkönyvek is segítenek az elvakult patrióta munkásságról kialakult sztereotípia terjesztésében, mert elfeledkeznek a munkásosztály progresszív elemeiről, vagy alábecsülik azokat. A tankönyvek egy szóval sem említik, hogy a CIO (Congress of Industrial Organizations, Ipari Munkások Szervezeteinek Kongresszusa) és néhány munkás baráti szervezet mindenkit tagjai sorába fogadott akkor, amikor a kereskedelmi kamarák és vidéki klubok gyakorlatilag csak a fehérek előtt álltak nyitva. Kevés tankönyv beszél a szervezett munkásságnak a polgárjogi mozgalmakban játszott szerepéről, az 1963-as washingtoni tüntetést is beleértve. Ugyanakkor hallgatóságom soraiban sokan tudják, hogy a magasan képzett amerikaiak inkább republikánusok, mint demokraták, inkább keményvonalasak a védelem kérdésében, és sok közöttük a szélsőséges jobboldali. Sőt, vannak olyan hallgatóim, akik ismerik a tényeket Goldwater szavazóiról, tudnak Muhammad Ali kirekesztéséről, Birch támogatóiról és az oktatás hatásáról, a szakszervezetek szerepéről és a háborúról – vagyis azokról a tényekről, amelyek tudatában az 1. táblázatot helyesen tölthették volna ki. Valahogy azonban eszükbe se jut, hogy tudásukat ilyen esetekben alkalmazzák. A legtöbben valami zavart tudatállapotban töltik ki a táblázatot, anélkül, hogy hasznát vennék tudásuknak. Az oktatás és a társadalomban elfoglalt helyzetük eredményezi, hogy elfelejtenek gondolkodni.

Ez a fajta nem gondolkodás jobbára akkor fordul elő, amikor a társadalomról van szó. “Az amerikai állampolgárok egyik fő feladata, hogy megvizsgálják a problémákat, és az eseményeket értelmesen magyarázzák”, tanácsolja a diákoknak a Discovering American History (Fedezzük fel az amerikai történelmet) című tankönyv. A vietnami háborúval kapcsolatos felmérés azt mutatja, a helyzet valójában elkeserítő. A főiskolások többsége, de még a középiskolások is felismernék az ilyen nyilvánvaló ellentmondást, mondjuk, ha a kémiában találkoznának vele. Ugyanakkor, mihelyt a társadalom világáról esik szó, hajlamosak az értelmetlen gondolkodásra. A szociológiaprofesszorok minden ősszel meg vannak lepve és el is vannak keseredve, hogyan gondolkodnak az elsőéves, felső középosztálybeli hallgatók. Képtelenek a múltról szerzett ismereteiket a jelen megértésére használni, nem értik a történelmi ok és okozat összefüggését, így hát nem is tudnak koherensen gondolkodni a társadalmi életről. Jules Henry kifejezését kitágítva, ezt a logikátlan gondolkodási folyamatot és következményeit “társadalmi stupiditásnak” nevezhetjük.

Azok a diákok, akik több matematikaórát vettek, jobban tudják a matematikát, mint a többiek. Ugyanez érvényes angolból, az idegen nyelvekből és szinte minden más tárgyból. Csak a történelem kivétel: itt a sok tanulás eredménye az elbutulás. Vajon a diákok miért veszik be az amerikai történelemórákon tanult értelmetlen “elemzéseket”? Néhánynak ez ideológiai érdeke. A felső középosztálybeli hallgatókat megnyugtatja az a társadalom-kép, amely az iskolázottságot tekinti az intolerancia, a nyomor és a háború megelőzési módszerének is. Az oktatásról és annak hatásairól kialakított rózsás kép lehetővé teszi számukra, hogy ne kelljen akár csak elgondolkodniuk egyéb intézmények átalakításának szükségességéről. Amilyen mélyen hatja át ez a meggyőződés társadalmunkat, olyan mértékben tekintik a hallgatók automatikusan az oktatást jótékony dolognak, és olyan mértékben láttak át a vietnáami háború összefüggésein a magasan képzett amerikaiak.

Sőt, ez a fajta hit az oktatás jótékony hatásában megerősíti azt az ideológiát, amelyet amerikai individualizmusnak szoktunk nevezni. Ez a hatás ugyanis érintetlenül hagyja az egyenlő esélyeket nyújtó, vagy legalábbis ebbe az irányba fejlődő társadalomról alkotott képet. Pedig amennyire a hallgatók elhiszik, hogy társadalmunkban egyenlő esélyek léteznek, éppen ennyire fogják azt hinni, hogy az iskolázatlan ember bűnös abban, ha szegény, ahogy az én hallgatóságom is biztos volt abban, hogy az iskolázatlanabbak háborúpártibbak voltak Vietnam esetében. A tehetős amerikaiak az individualizmust kielégítő ideológiának tekintik, mert ez magyarázatot ad sikereikre, amikor maguknak könyvelhetik el azokat. Ez teszi lehetővé, hogy büszkék legyenek magukra, legyen bár szerény a siker, és ne szégyenkezzenek miatta. Ha sikereiket a társadalmi struktúrában betöltött szerepüknek tulajdonítjuk, megfosztanánk őket a sikereik okozta örömtől. Sokkal hízelgőbb azt hinni, hogy tanulmányaik és munkahelyi sikereik saját ambícióik és kemény munkájuk eredményei – nem pedig szembenézniük azzal, hogy privilégiumaik segítik őket. Az amerikai munkások és alsóbb osztályok tagjai többségükben szintén osztják az uralkodó morált a társadalomról és az oktatásról. Az előmenetelt nem kínáló munkát végző felnőttek között is gyakori, hogy magukat hibáztatják, felidézik iskolai kudarcaikat, és alapvetően alacsonyabb rendűeknek érzik magukat.²⁰

A diákoknak persze rövid távon szintén érdekük, hogy elfogadják, amit a tanárok és a tankönyvek sugallnak nekik a társadalom világáról. Ennek alapján kapják majd az osztályzatot. A diáknak érdeke, hogy megtanulja a tananyagot. Ha az órákon kérdezne, az energiát követelne, lerontaná az osztályzatát, sőt, még az órai fegyelmet is sértené. Ezen túl, valamiféle jó érzést nyújt az, ha az ember megtanul valamit – még ha olyan haszontalan és sületlen dolgokat is, mint a fogalom-meghatározási teszt kitöltése a történelemtankönyvek minden fejezete végén. A tanulók valóban zavarba jönnek az igazi történelem ellentmondásossága, a történészek között folyó viták hallatán, vagy amikor a múlt eseményeinek tanulságait a saját életükre lehetne alkalmazni. Lehet, hogy tiltakoznak a tananyag megváltoztatása ellen, főleg akkor, ha ez több munkát jelent vagy a tevékenység kevésbé világosan strukturált lesz, mint a megszokott követelmények mellett. Miután évekig csak ahhoz szoktak, a diákok hozzáedződnek a magoláshoz, és tapasztalatlanok vagy ügyetlenek, ha bármilyen más módszert alkalmazunk.

Hosszú távon azonban nem kielégítő a történelmet így “tanulni”. A történelemtankönyvek és sajnos, sok történelemtanár sem tudja megszerettetni vagy elfogadtatni ezt a tárgyat. Nem szabad elfelejtenünk, milyen elképesztően alacsonyra értékelik a tanulók a történelemtanulást, és nem elég arra biztatnunk a diákokat, hogy szeressék jobban a tárgyat. De ebből még mindig nem következik, hogy a siralmas történelemoktatást ne lehetne javítani. A diákok elkezdenek történelmet tanulni, mihelyt értelmét látják, érdekesnek és fontosnak érzik, és úgy vélik, a történelemnek köze van életükhöz és jövőjükhöz. A tanulók érdekesnek fogják találni a történelem tanulását, mihelyt tanáraik és tankönyveik az igazat mondják nekik.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

¹ Jerome Lawrence and Robert E. Lee: Inherit the Wind. N.Y., Random House, 1978. 86. o.

² Jules Henry: Culture against Man. N.Y., Random House, 1963. 287. o.

³ Jungle Brothers: Acknowledge Your Own History, 1989. Ez az afro-amerikai rap-együttes a történelmet “HIS story”-nak nevezi.

⁴ Linda Mc Neil: Defensive Teaching and Classroom Control in: Michael W. Apple and Lois Weis, eds., Ideology and practice in Schooling. 7. fejezet

⁵ Robert V. Everhart: Classroom Management in: uo.

⁶ Diane Ravitch and Chester E. Finn, Jr What Do Our 17-Years Olds Know? N.Y., Harper and Row, 1987

⁷ Ravitch–Finn id.m. 49. o.

⁸ Haralson: Objections (to the American Adveture, kézirat a Mel Gabler oktatási központ elemzőitől, 1993. 4. o.

⁹ John Goodlad: A Place Called School. N.Y., Mc Graw-Hill, 1983.

¹⁰ Washing PBS Frontline video, 1985

¹¹ A. B. Hodgeres and Paul Callagher: Teaching Canada for the ‘80s. Toronto, Ontario Institute for Studies in Education, 1978. 20. o.

¹² John Ogbu: Racial Stratification and Education in: Gail F. Thomas, ed., US Race Relations in the 1980s and 1990s. N.Y.,, Hempsphere, 1990. 27–30. o. L. még más munkák között: Herbert Kohl: I Won’t Learn from You! In: Other Thoughts on Creative Maladjusment. N.Y., The New press, 1994. 1-32. o.

¹³ Jeffrey Fours: Female Students, Women Teachers, and Perceptions of the Social Education 54, Nov. 1990. 418–420. o.

¹⁴ Schlesinger: When Etnic Studies Are Un-American. Social Studies Review no. 5. 1990 11–13. o.

¹⁵ Martha Toppin: I know Who is G Social Education 44, Oct. 1980. 458. o. Going with Me On

¹⁶ Cliffordról l. Tom Wicker: An Unwineable War. Ew York Times June 12. McNamaráról l. Jonathan Mirsky: Reconsidering Vietnam. New York Review of Books, Oct. 10 1991. 44. o. A Gallup 1986 novemberében úgy találta, a megkérdezettek 71%-a fogadta el, hogy “a vietnami háború több mint hiba volt, ez alapjában rossz és immorális ”.

¹⁷ William L. Lunch and Peter W. Sprelich: American Public Opinion and the War in Vietnam. Western Political Quaterly 32 1979. 33–34. o.

¹⁸ John Mueller: Presidents and Public Opinion. N.Y., Wiley 1973. 70–74. o., l. még Samuel P. Huntington: The common Defense 235–239. o.

¹⁹ Hamilton: Restraining Myths, id.m. 118., 159. o. Lunch and Sprelich id. C. 35–36. o. Richard senett and Jonathan Cobb: Hidden Injuries of Class. N.Y., Alfred A. Knopf. 1972.

²⁰ Jonathan Cobb: Hidden Injuries of Class. N.Y., Alfred A. Knopf. 1972.

Az 1980-as évektől kezdődően radikális szemléletváltás ment végbe a XX. századdal foglalkozó délszláv történetírásban. A század történetét a nacionalizmus szellemében kezdték interpretálni.

Az 1980-as évektől kezdődően radikális szemléletváltás következett be a XX. századdal foglalkozó délszláv történetírásban. Addig a közös jugoszláv államot egy “természetes” folyamat, a XVII. században megindult délszláv egységtörekvések eredményeként és a “történelmi igazság” érvényesüléseként aposztrofálták. Ezzel az integralista és – különösen az 1941 utáni korszakot tekintve – osztályharcos szemlélettel szemben viszont az 1980-as évektől kezdve megfigyelhető volt egyfajta nemzeti befelé fordulás. Revízió alá került az egész XX. századi történelem – elsőként és legintenzívebben a szerb történetfelfogásban –, amelyet mostmár a nacionalizmus szellemében kezdtek interpretálni.

A szemléletváltásnak számos oka volt, köztük olyanok is, amelyek annak idején a történettudománynak a politika uralmától való megszabadulásával kecsegtettek. 1945 után a jugoszláv történetírást is (elsősorban persze a közelmúlttal és a jelenkorral foglalkozó diszciplínáit) számos ideológiai béklyó tartotta fogva. Ezek már az 1960-as évektől lazulni kezdtek, olyannyira, hogy az 1980-as években már a régi Jugoszlávia legnagyobb szentségét, Tito életművét is lehetett kritikusabban szemlélni. Vladimír Dedijer 1981-es könyvében például (Újabb adalékok J. B. Tito életrajzához) a néhai állam- és pártelnök továbbra is nagy forradalmárként és kiemelkedő államférfiként jelenik meg, de egyúttal olyan személyként, akinek voltak politikai hibái és emberi gyengéi. Később kiadtak számos olyan, fontos forrásértékkel bíró munkát, amelyek korábban csak külföldön jelentek meg (például Milovan Ðilas könyvei), vagy sehol sem (például az 1971-es horvát vezetők memoárjai). Született több, gyakran publicisztikába vagy esszébe hajló, de történettudományi értékkel is bíró ismertetés az 1941 utáni történelem fehér foltjairól, leginkább az 1944–45-ös megtorlásokról és az 1948 utáni Kominform-ellenes kampányról.

A történettudomány “felszabadulási folyamata” azonban hamarosan megtört. A pénztelenség és a közelmúltra vonatkozó legfontosabb forrásanyagok hozzáférhetetlensége (az ugyanis jobbára Belgrádban, a régi szövetségi fővárosban vannak, ahol a Milosevics-rezsim még a szerb történészek hozzáférését is korlátozta, a nem szerb kutatók számára pedig a háborús körülmények eleve óriási akadályokat jelentettek) az 1990-es évekre oda vezetett, hogy a XX. századdal foglalkozó történeti munkák főáramává lényegében a már ismert tényanyag újra-interpretálása vált. Ez önmagában még nem lett volna baj, hiszen megnyílt a régi béklyóktól mentes bemutatás lehetősége. Csakhogy időközben a történelem ismét ideológiai funkciót kapott. Bizonyos, Kelet- és Közép-Európa-szerte jól ismert, de sok szerb és horvát történész által is szívesen vállalt szakmai tradíciónak, a háborús pszichózisnak, valamint az új autokrata kormányzatok nyílt elvárásainak megfelelően a történetírás egyik legfontosabb feladatává az aktuális politikai célok történeti legitimálása vált. Az általános re-nacionalizálódás közepette az új interpretációk – néhány tiszteletre méltó kivétel mellett – hamarosan túlléptek a régi ideológiai torzítások természetes korrekcióján, köztük a nemzeti mozzanat rehabilitációján. A valós történeti folyamatok elvesztették jóformán minden alternativitásukat, s a nemzetállamok létrehozása a szerb, horvát, macedón stb. történelem “természetes végkifejleteként” jelent meg, amely egyenesvonalúan következett az évszázados nemzeti célokból – vagy, mint egyes szerb leírásokban, maga Jugoszlávia jelent meg szinte kizárólagosan a szerb nemzeti emancipáció és egységtörekvések eredményeként és eszközeként, s nem közös délszláv projektként. Az 1990-es évek többé-kevésbé reprezentatívnak tekinthető munkáit, például Ljubodrag Dimić A szerbek és Jugoszlávia, Blaže Ristovski A macedón nemzet története vagy Dušan Bilandžic Modern horvát történelem című könyveit egyaránt átlengi ez az újfajta nemzeti szemlélet és legitimációs törekvés (a konkrét példáknál maradva: Dimićnél és Ristovskinál erősebben, Bilandžicnál lágyabban és szakmailag korrektebben).

A történelem ideológiai eszközként való felhasználása azonban nem csak, sőt a legkártékonyabb formában nem is az új történettudományi szemléletben volt tetten érhető. Gyakran maga a politika – kormányok, pártok, politikusok, köztük politikusként fellépő történészek – nyilvánított konkrét véleményt történeti kérdésekben. Közvetlenül meg akarták mondani, hogy milyen volt a múlt, kiket és milyen korszakokat kell rehabilitálni, vagy hogy milyenné – persze az új politikai kurzussal konformmá – kell formálni a társadalom történelmi köztudatát.

Az új szemléletmód, és egyben az ideológiai indoktrináció új korszakának első s talán mindmáig egyik legjellemzőbb példája a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia centenáriumára (1986) készített jelentés-tervezet, az ún. akadémiai memorandum volt¹. A Jugoszlávia, Szerbia és a szerb nemzet helyzetét taglaló dokumentumot a szerb irodalom és társadalomtudomány jeles képviselőiből összeállított, A. Isakovicíró által vezetett szerkesztőbizottság készítette. Valódi szellemi atyjának azonban a neves író és esszéista (egyben 1992–93-ban a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke), Dobrica Ćosić tekinthető, s a szerzői kollektívában csak két történész kapott helyet. A memorandumot nem tekinthetjük kizárólagosan nacionalista politikai elaborátumnak, hiszen sok részletkérdésben figyelemre méltó helyzetértékelést adott, és a Tito-korszakot sem csak a szerb nacionalizmus talajáról bírálta, hanem a demokratikus értékek alapjáról is. Érdemes viszonylag részletesen idéznünk belőle, ugyanis az új szerb történelem-szemlélet alapját e memorandum képezi, a nem-szerb történelem-interpretációk pedig, ha kimondatlanul is, de igen gyakran erre válaszolnak: másrészt azért is érdemes idéznünk, mert a magyar olvasó inkább csak a hírét ismerheti, a tartalmát kevésbé.

A memorandum lesújtóan nyilatkozik a jugoszláv gazdaság korabeli állapotáról és az önigazgatási rendszerről: “A gazdasági válság már öt éve tart és a kiútnak még mindig semmi jele. A társadalmi termék 1981–85 közötti 0,6 %-os növekedési ütemével Jugoszlávia ma a világ gazdaságilag legkevésbé sikeres országai között van. […] Az idő múlásával mind világosabb, hogy a válságból való kiutat nem is lehet megtalálni a gazdasági és politikai rendszer alapvető megváltoztatása nélkül. [257. old.] […] [Az önigazgatás] reálisan nem létezik a globális társadalmi szinten, soha nem is épült ki mint teljes demokratikus rendszer, s az ebből fakadó konzekvenciákat sem vonták le. Ezért az önigazgatás csak megszépítő elv, nem a társadalom alapja. A rendszer összességében inkonzisztens. Igazából nincs sem tervezés, sem piac, sem állam, sem önigazgatás. A jugoszláv gazdaság ágazati és területi dezintegrációja pedig [amelyet a rendszer autokratizmusa és inkonzisztenciája mellett a memorandum a válság fő okának tekint – J. J.] ellentétes a történelem tendenciájával, s ez a dezintegráció közvetlenül egy másik, méginkább történetietlen tendencia következménye. Annak a tendenciának, hogy az AVNOJ² határozatain és a háború utáni első évtized politikáján alapuló föderációt átalakítsák valamifajta konföderációvá, az 1974. évi alkotmány által intézményesített formában. A történelem pedig több példát is ismer arra, hogy a konföderációk – gyengeségük természetes következményeként – föderációvá váltak, de ellentétes irányú átalakulást egyet sem. [264–265. old.] […] A két legfejlettebb köztársaság³, amelyek ezzel az alkotmánnyal megvalósították saját nemzeti programjukat, ma a fennálló rendszer makacs védelmezőiként lépnek fel. Vezéreiknek a politikai hatalom központjaiban elfoglalt helyéből adódóan már a sorsdöntő 1960-as évek előtt, de utána is ez a két köztársaság volt a kezdeményező a politikai és gazdasági rendszer minden kérdésében. Saját szándékaik és szükségleteik szerint ők szabták meg Jugoszlávia társadalmi és gazdasági rendjét. [267. old.] […] A mai jugoszláv politikai rendszer nem rendelkezik a kortárs politikai rendszerek egyetlen előnyével sem. Nem liberális demokrácia, nem tanácsdemokrácia, de még csak felvilágosult bürokratikus rendszer sem. Nem biztosítja a politikai szabadságot és a polgárok közvetlen részvételét a politikai életben. […] Sem erkölcsi, sem jogi alapja nincs annak, hogy bármilyen elit (akár Isten kegyelmére vagy származására hivatkozva, vallási, faji, vagy osztály-okokból, ideológiai hovatartozás alapján, történelmi érdemeire hivatkozva vagy bármilyen más indok alapján) jogot formáljon arra, hogy a nép nevében beszéljen, döntsön és erőszakot alkalmazzon. A nép csak meghatározott időre ruházhatja át politikai hatalmát képviselőire, fenntartva magának a jogot, hogy megválassza, ellenőrizze és leváltsa azokat, szükség esetén erőszakot is alkalmazva, ha megsértenék a ‘társadalmi szerződést’ és az általános nemzeti érdekek helyett saját külön érdekeiket kezdenék követni.” [269. és 277. old]

A demokratikus és piaci reformok szorgalmazása mellett azonban a memorandum tengelyét a szerb nemzeti céloknak, illetve azok alapján a jugoszláv állami egység megerősítésének a hangoztatása alkotta: “Azoknak a gondoknak a sokasága, amelyek a szerb nemzetet gyötrik, olyan körülményekből fakad, amelyek közösek mindegyik jugoszláv nemzet körülményeivel. A szerb nemzetet azonban más balsors is sújtja. Szerbia gazdasági fejlesztésének tartós lemaradást eredményező elhanyagolása, Jugoszláviához és a tartományokhoz fűződő államjogi viszonyainak tisztázatlansága, valamint [az albánok által a szerbek ellen gyakorolt – J. J.] koszovói genocídium együttes erővel jelentek meg a politikai színtéren és feszültté, szinte robbanásveszélyessé teszik a helyzetet. Ez a három sorsdöntő probléma, amelyek a Szerbia irányában régóta folytatott politika következményei, drámaian fenyegetik nemcsak a szerbséget, hanem Jugoszlávia egészének stabilitását is. Éppen ezért ezeknek kell a figyelem középpontjába kerülniük. […] Nem szükséges sok adat és bizonygatás annak alátámasztásához, hogy a szerbiai gazdaság tartósan lemaradt. Az egész háború utáni periódusban Szerbia gazdasága egyenlőtlen cserének volt kitéve. Aktuális példája ennek az egyenlőtlen cserének az elektromos energia alacsony ára, amelyet nagy mennyiségben szállítanak más köztársaságokba. Az újabb időkben pedig Szerbia relatív elmaradásának legfontosabb okozói a mostani gazdaság- hitel- és monetáris politika eszközei és rendszabályai, különösen a gazdaságilag elmaradott térségek fejlesztését szolgáló szövetségi alapba történő befizetések. [280. old.] […] A szerb gazdaság 1945 utáni következetes diszkriminálását nem érthetjük meg anélkül, hogy a [délszláv] nemzetek egymáshoz való viszonya 1918–41 közötti periódusának értékelését a Jugoszláv Kommunista Párt által tekintetbe ne vennénk. S ez az értékelés a Komintern direktíváin alapult. A Komintern pedig saját stratégiai és taktikai céljainak megvalósítására törekedve Jugoszlávia szétverését szorgalmazta. […] A JKP értékelése az volt, hogy a szerb burzsoázia politikai hegemóniája együttjárt Szerbia gazdasági dominanciájával. Ezt lényegében a szeparatista polgári pártoktól vették át, s a JKP sem a háború előtt, sem utána nem volt kész arra, hogy közvetlenül megvizsgálja a valóságos helyzetet.” [281. old.]

Különösen elítélően beszél a memorandum az 1974-es alkotmányról, amellyel “…Szerbia gyakorlatilag három részre lett felosztva. Az autonóm tartományokat mindenben kiegyenlítették a köztársaságokkal, kivéve, hogy nem államként határozták meg őket, és hogy a föderáció egyes szerveiben nincs a köztársaságokkal azonos számú képviselőjük. Ezt a hiányt azonban kárpótolhatják azzal, hogy a közös köztársasági parlamenten keresztül beavatkozhatnak a szűkebb Szerbia belügyeibe, míg az ő képviselőházuk teljesen autonóm. A szűkebb Szerbia politikai és közjogi helyzete teljesen rendezetlen, se nem köztársaság, se nem tartomány. […] Szerbia és a tartományok viszonyát nem lehet megérteni pusztán az alkotmányok formál-jogi tolmácsolása alapján. Mindenekelőtt a szerb népről és államáról van szó. Egy nemzet, amely hosszú és véres harcok árán újra kiharcolta saját államát, kivívta a polgári demokráciát, s amely a két utóbbi háborúban 2,5 millió embert veszített, megélhette azt, hogy az új Jugoszláviában pártapparatcsikok döntései miatt egyedül neki ne legyen saját állama. Ennél gonoszabb történelmi rémtettet békeidőkben elképzelni sem lehet. [285–287.old.] A szerb nép kiűzetése Koszovóról mélységesen elgondolkodtató tanúbizonysága a szerbség történelmi vereségének. [ …] [Csak] az utolsó húsz esztendőben Koszovót és Metohiját mintegy 200.000 szerb hagyta el. Az ottani szerbség maradékának maradéka pedig nemcsak hogy folyamatosan és nem csökkenő ütemben távozik, hanem minden jel szerint – az elnyomástól, a fizikai, morális és pszihológiai terrortól hajtva – kifejezetten a végső exodusra készülődik. Alig tíz év múlva, ha a dolgok lényegesen nem változnak, nem lesznek már szerbek Koszovón, s teljességgel megvalósul az “etnikailag tiszta Koszovó”, ami a nagyalbán rasszistáknak már az 1878–81-es prizreni liga által megalapozott és egyértelmű célja. [287–289. old.] […] Koszovó nem az egyetlen olyan terület, ahol a szerb nemzet diszkriminációs nyomás alatt áll. A szerbek számának nemcsak relatív, hanem abszolút csökkenése Horvátországban elegendő bizonyítéka ezen állításnak. Az 1948-as népszámlálás szerint Horvátországban 543.795 szerb élt, azaz 14,48%. Az 1981-es népszámlálás szerint viszont számuk 531.502-re csökkent, ami Horvátország lakosságának csak 11,5%-a. […] De a horvátországi szerbség nemcsak kulturálisan van elszakítva anyanemzetétől, hanem az anyanemzetnek sincs meg az a lehetősége, hogy sorsukról, gazdasági és kulturális helyzetükről akár csak olyan mértékben tájékozódjék, mint amilyen mértékben néhány jugoszláv nemzet kapcsolatot tarthat más országokban élő nemzettársaival. A szerb nemzetnek és kultúrájának az össz-jugoszláviai integritása a szerbség létezésének és fejlődésének sorsdöntő kérdéseként vetődik fel,… [ezért] a szerb nép történelmi és demokratikus joga, hogy helyreállítsa teljes nemzeti és kulturális integritását, függetlenül attól, hogy melyik köztársaságban vagy tartományban él.” (290–291., 297. old.)

Jegyzet

¹ in: Bože Ćović (ed.): Izvori velikosrpske agresije. Zágráb, A. Cesarec – Školska Knjiga 1991. Az idézetek oldalszámait l. a szöveg közben.

² Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa, a jugoszláv partizánok politikai csúcsszerve és a titói Jugoszlávia első parlamentje.

³ Szlovénia és Horvátország.

⁴ A HDZ programja. In: Tagolódó politikai színtér. Létünk (Újvidék), 1990/2-3. Sz., 324. old.

A német és a japán közélet eltérően viszonyul a 20. század első felének örökségéhez. Németországban az agressziót és a holokausztot egyetlen felelős politikai tényező sem kérdőjelezheti meg, Japánban viszont szalonképesek maradtak a szigetország történelmi szerepét újraértékelő gondolatok.

A leigázó és a leigázott országok történelemfelfogásának különbözőségei

Bár a nemzetközi közvélemény viszonylag egységesen vélekedik Németország és Japán legújabb kori történelmi szerepérõl, a német és a japán közélet eltérően viszonyul a XX. század első felének örökségéhez. Németországban az agressziót és a holokausztot egyetlen felelős politikai tényező sem kérdőjelezheti meg, Japánban viszont szalonképesek maradtak a szigetország történelmi szerepét újraértékelő gondolatok. A délkelet-ázsiai országok egyöntetűen állítják: Tokió még mindig nem nézett szembe a birodalmi múlt bűneivel. A begyógyulatlan sebeket sorozatosan tépik fel azok a viták, amelyek a japán középiskolai történelemtankönyvek megjelenését kísérik. Legújabban egy japán hazafias szövetség által szerkesztett tankönyv szélsőségesen nacionalista hangvétele szítja az indulatokat.

A japán belpolitika törésvonalai

Japán és az általa leigázott országok történelemfelfogásának különbözőségei már több ízben vezettek heves összetűzésekhez. Az államközi konfliktus mögött a japán belpolitika törésvonalai húzódnak. 1995-ben Murayama Tomiichi, Japán szocialista miniszterelnöke nyilatkozataiban egyértelműen állást foglalt “a múlt őszinte felvállalása” mellett:

“50 év telt el a háború vége óta. Most, amikor a háború hazai és külföldi áldozataira emlékezem, szívemet elárasztják az érzelmek. […] Most, hogy Japán a békét és a bőséget élvezi, kezdünk megfeledkezni arról, mekkora áldás is a béke. A mi feladatunk, hogy közvetítsük a fiatal generációknak a háború minden borzalmát, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyen tragédia. Úgy vélem, ha kezet fogunk – különösen a szomszédos országok népeivel –, biztosítani tudjuk a valódi békét az ázsiai-csendes-óceáni térségben. […] Most, a háború végének 50. évfordulója alkalmából vissza kell néznünk múltunkat, hogy tanuljunk a történelmi leckékből, és a jövőben ne tévedjünk el a béke és a jólét ösvényén.

A nem túl messzi múltban Japán hibás politikát követve a háború útjára lépett, és a japán népet végzetes katasztrófába taszította. A gyarmatosító politikával és az agresszióval sok nép szenvedését és hatalmas veszteségeit idézte elő. Ez különösen vonatkozik az ázsiai népekre. Remélem, ilyen hibák nem fordulhatnak elő a jövőben. Elismerve a megcáfolhatatlan történelmi tényeket, kimondom, hogy mély bűntudatot érzek, és őszintén bocsánatot kérek. Engedjék meg, hogy kifejezzem valamennyi hazai és külföldi áldozatért érzett mélységes gyászomat. A háború végének 50. évfordulóján, mély bűntudatunktól vezérelve, Japánnak ki kell rekesztenie az önigazoló nacionalizmust, hogy a nemzetközi közösség felelős tagja lehessen. […]”¹

A szélsőségektől való elhatárolódás azonban korántsem általános. A konzervatív Liberális Demokrata Párt több képviselője pozitívan viszonyul a szigetország legújabb kori történelmi szerepének újraértékeléséhez. Sőt, bizonyos összefonódás is tetten érhető: a botrányos történelemtankönyv a Sankei Shimbun című konzervatív napilap érdekszférájába tartozó Fusosha kiadóvállalat gondozásában jelent meg.

A már említett hazafias szövetség 1996-ban jött létre, azzal a céllal, hogy helyreállítsa a japán nemzeti büszkeséget. Érvelésük szerint ugyanis a második világháború utáni történelemszemlélet kiölte az emberekből a nemzeti érzést. Első akciójukkal a tokiói oktatási minisztérium által rendszeresített történelemkönyvek ellen léptek fel. A szövetség azt kifogásolta, hogy a tankönyvek megemlítik a gyarmati országok területén a császári hadsereg bordélyaiban prostitúcióra kényszerített – elsősorban koreai és fülöp-szigeteki – nők szenvedéseit. A hazafias szervezet az érintett fejezetek kivágását követelve egy saját szerkesztésű, a “legújabb tudományos kutatások” eredményeire támaszkodó tankönyv kiadását határozta el.

A szövetség tizenegy fős vezetősége legnagyobb részt idősödő egyetemi professzorokból áll. Jellemző, hogy történészi végzettséggel egyikük sem rendelkezik. Ez a tény bizonyítja legjobban, hogy a szövetség tevékenységének semmi köze nincs a tudományossághoz. Érdekes, hogy a vezetőségben helyet kapott egy manga-képregény rajzoló is. Tajvanról már kitiltották az illetőt, mert egy háborús képregényében a katonai bordélyokba hurcolt nőket önkéntes prostituáltként ábrázolta.

A Fusosha-tankönyv délkelet-ázsiai kritikája

Az elmúlt hónapok során egy meglehetősen széles koalíció lépett fel a Fusosha-tankönyvvel szemben. Kína és Tajvan, valamint az egymással szintén rendezetlen viszonyban lévő Észak- és Dél-Korea egyaránt tiltakozik a történelemhamisítás ellen, és a fiatal generációk félretájékoztatásával vádolja a szigetországot.

A Fusosha-tankönyv meglehetősen új fényben tünteti fel Japán történelmi szerepét. A távol-keleti dominancia megszerzéséért vívott orosz-japán háborút (1904–05) a cári imperializmus elleni felszabadító harcként mutatják be. A szerzők demagóg megfogalmazása szerint az “európai hatalmon aratott ázsiai győzelem” reményt adott az elnyomott népeknek.

Korea annektálását (1910) a félsziget geopolitikai helyzetével indokolják. Véleményük szerint a nagyhatalmi vákuumban lévő országot a “japán birodalom részévé válás” mentette meg a kínai és az orosz megszállástól. Azt meg sem említik, hogy a 35 évig tartó japán gyarmati uralom a koreai nép kegyetlen kizsákmányolásával járt együtt. Az egyetlen hivatalos nyelv a japán lett, és a koreai nyelv használatát megtiltották. A teljes asszimiláció érdekében mindenkinek japán családnevet kellett felvennie. A tankönyv állításai szerint a japán gyarmati kormányzat nagyszabású fejlesztésekbe kezdett: vasútvonalak és öntözőberendezések sora épült. Azt nem részletezik, hogy a japánok által eszközölt fejlesztések kizárólag a császári hadsereg mindenkori szükségleteinek kielégítését szolgálták. E sorok írója a dél-koreai Csedzsu-szigeten saját szemével láthatta a japán építkezések örökségét: a szántóföldeken sorakozó vasbeton repülőgép bunkerek és a tengerparti sziklafalba fúrt katonai alagútrendszerek emlékeztetnek a japán gyarmati uralom éveire.

A szerzők a császári hadsereg szárazföldi hadműveleteit megelőző japán provokációkról sem írnak semmit. A Kína elleni agresszió (1937) kapcsán minden felelősséget a megtámadottakra hárítanak. Ugyanakkor eltussolják azt a történelmi tényt, hogy a Nankingba bevonuló japán csapatok 300 ezer civilt gyilkoltak meg. A második világháborús japán expanziót (1941–42) Délkelet-Ázsia felszabadításaként értékelik. A szerzők véleménye szerint az ázsiai népek “egyöntetűen támogatták” a britek és az amerikaiak elleni harcot. Azt nem részletezik, hogy a megszállt területek lakosságát kényszermunkára irányították. Csupán 1942-ben 750 ezer koreait kényszerítettek munkaszolgálatra, többségüket a japán szigetekre hurcolták. A kapituláció idején hozzávetőlegesen 2 millió 300 ezer koreai kényszermunkás dolgozott a szigetországban.²

csoportját a japán haditengerészet szállította volna vissza a dél-koreai Puszanba. A haditengerészeti állományba tartozó Ukishima Maru 1945. augusztus 22-én futott ki Honshu északi részérA könyv nem említi azt a tisztázatlan incidenst sem, amelyben több mint 10 ezer koreai kényszermunkás vesztette életét. A kapitulációt követően a Hokkaidóra hurcolt koreaiak elsőől, de rövidesen letért a tervezett útvonalról. Honshu déli részén, Maizuru város partjainál a fedélközben robbanás történt, és a hajó azonnal elsüllyedt. A hivatalos álláspont szerint az Ukishima Maru egy amerikai tengeri aknának ütközött, de ezt a túlélők kizártnak tartják. A japán kormány 1954-ben kiemeltette a roncsok egy részét, és a hajótestet hulladékvasként exportálta. A kiemelést végző munkások utólagos nyilatkozatai szerint a hajó fenéksúlyában 360 tonna követ találtak. Miként a témával foglalkozó Minjog 21 című dél-koreai folyóirat megállapítja, a katasztrófa okait firtatva nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a halott munkások egy része titkos katonai építkezéseknél dolgozott.³

A Fusosha-tankönyv japán kritikája

A délkelet-ázsiai tiltakozással párhuzamosan több japán civil szervezet is fellépett a történelemhamisítás ellen. A baloldali értelmiség a második világháború demagóg ismertetését kifogásolja.⁴

A háborús években a japán kormányzat és a katonai vezetés a szigetország hadba lépését az “ABCD országok” gyűrűjével indokolta. A korabeli álláspont szerint az Egyesült Államok (A), Nagy-Britannia (B), Kína (C), és Hollandia (D) elszigetelte Japánt. A szigetország a “gazdasági blokád” miatt kényszerült a hadba lépésre. A Fusosha-tankönyvnek a “Japánt sarokba szorító gazdasági blokád” című alfejezete egy az egyben átveszi a háborús idők érvrendszerét. A szerzők hamisítása szerint a katasztrofális kőolajhiánnyal küzdő szigetország önhibáján kívül sodródott a háborúba: Japán és az Indonéz-szigetek kőolaj kitermelését ellenőrző Hollandia tárgyalásai megszakadtak. Így a szigetország körül bezárult az ABCD országok gyűrűje. Azt nem említik, hogy a kőolaj a kínai szárazföldön zajló agresszió folytatásához kellett.

A Fusosha-tankönyv a háborús idők érvrendszerén túl a korabeli retorikát is alkalmazza. A japán csapatok hatalmas veszteségeit hősi eposzként írják le:

“Augusztusban [1942] az amerikai csapatok partra szálltak a Guadalcanal-szigeten (Salamon-szigetek). A japán helyőrség reménytelen harcokat vívott. 1943 februárjában a japán csapatokat visszavonták a szigetről. Az Attu-sziget kétezer fős helyőrsége azonban folytatta az ellenállást. A japán katonák lőszerkészletei és rizstartalékai kifogytak, mégis szembeszálltak a 20 ezer amerikai tengerészgyalogossal. A japán erők Új-Guineától a Mariana-szigetekig becsületben haltak meg. Nem adták meg magukat az ellenségnek.”⁵

A tankönyv idézi a háború utolsó hónapjaiban öngyilkos bevetésre induló fiatal katonák fennmaradt feljegyzéseit is. Az egyik idézet egy 19 éves fiatalember búcsúlevele, amelyet húgához írt:

“Minden nap félned kell a légitámadásoktól. Bátyád egy ellenséges repülőgép-anyahajóba csapódva fogja ezt megbosszulni. Amikor Fumikóval [az idősebb lánytestvérrel] a győzelem dalát fogod énekelni, nagyon boldog leszek.”⁶

A következő idézet egy 23 éves fiatal férfi búcsúleveléből származik. A támadásra induló katona hátrahagyott sorai hatalmas elszántságra vallanak:

“Az otthonom. A barátaim. Lemondok önmagamról és vágyaimról, hogy megvédjem a nemzetet. Az örökkévalóságnak szentelve magamat indulok a támadásra. Lelkem vissza fog térni hazámba. Bár testem a cseresznyevirághoz hasonlóan lehull, vissza fogok térni a földre. Örökké védelmezni fogom hazámat.”⁷

A szerzők célja alighanem visszaigazolódik: a tankönyvet forgató középiskolások a szigetország második világháborús részvételére elkerülhetetlen kényszerűségként, a csendes-óceáni harcokra honvédelemként fognak emlékezni. A halálra készülő fiatalok utolsó sorait összeszoruló szívvel fogják olvasni.

Jegyzetek

¹ Az idézett beszéd teljes terjedelmében olvasható a www.mofat.go.kr oldalon. Továbbá Murayama miniszterelnök állásfoglalásáról bővebben: Wakamiya Yoshibumi: The Postwar Conservative View of Asia. LTCB International Library Foundation. Tokyo, 1999.pp.253–58, 260–61.

² A témáról bővebben: Fukuoka Yasunori: Koreans in Japan: Past and Present. In: Saitama University Review. Vol.31, No.1.

³ Forrás: Kim Ji Hyung: Maichuru aphpada’e suchang’twen chosonin 1man myong. (A maizurui tengerben nyugvó 10 ezer koreai.) In: Minjog 21. 2001/4.pp.38–45. (koreaiul)

⁴ Fuwa Tetsuzo, a Japán Kommunista Párt Központi Bizottságának elnöke az Akahata című pártlapban részletesen elemzi a Fusosha-tankönyv állításait: Fuwa Tetsuzo: Can we tolerate education which indoctrinates children into believing that Japan fought a just war? – On the core issue of ’New History Textbook’ In: JCP daily Akahata. July 15, 2001.

⁵ Idézi: uő.

⁶ Idézi: uő.

⁷ Idézi: uő.

Az 1989-ben megszületett kurzus félgyarmati kapitalizmusokat termelt ki, amely gyorsan megtalálta a közös vonásokat a két háború közötti ellenforradalmi-tekintélyállami rendszerekkel. Így került sor Magyarországon a Horthy-rendszer rehabilitálására.

Kelet-Európa legtöbb államában 1989–90-ben ellenforradalmi kurzusok indultak el. Ezek céljai ellentétesek voltak az 1956 és 1981 közötti kelet-európai forradalmak céljaival. Míg emezek a munkástanácsokra kívánták építeni a szóbanforgó országok gazdasági rendszerét, s megtagadtak minden közösséget azokkal az ellenforradalmi tekintélyállamokkal, amelyek – Csehszlovákia kivételével – a két világháború között a térségben fennálltak, addig az 1989-es átalakulások – a nemzetközi tőke nyomása alatt – félgyarmati kapitalizmusokat termeltek ki, melyek gyorsan megtalálták a közös vonásokat a két háború közötti ellenforradalmi-tekintélyállami rendszerekkel.

Így került sor Magyarországon a Horthy-rendszer rehabilitálására. Az olyan szennylapokban, mint a Magyar Fórum vagy a Magyar Demokrata, ez különösen durva formák között történt s történik. E lapok hivatkozása Horthyra nemcsak aljas, de hazug is: mocskos hangú szövegeikből kiderül, hogy még Horthy is csak puszta ürügy számukra. Szemükben valójában nem a Horthy-rendszer a példakép, hanem az 1938–41-ben kialakult magyar fasizmus. “Szelidebb”, sőt kritikusabb Horthy-, illetve Horthy-rendszer-rehabilitációt figyelhetünk meg a nemrégen elhunyt Gosztonyi Péter és újabban Bencsik Gábor Horthy-életrajzaiban, vagy a korábban más húrokat pengető filmesztéta, ma magas kormányhivatalnok, Nemeskürty István “Búcsúpillantás” címû könyvében. Ezek – elsősorban a zsidókérdés vonatkozásában – elítélik a rendszer 1939 utáni “elfajulását”, az 1920–29 közötti állapotokat azonban nagyjában-egészében rendbenlévőknek tartják, mintha csak Magyarországon “normális parlamentarizmus” létezett volna. Közbülső helyet foglal el a puccsszerűen létrehozott XX. századi Intézet. Ennek vezetői, Schmidt Mária és Tőkéczki László múltba révedő tekintettel, reakcionárius “ideológiájukkal” eltelve dicsőítik a Horthy-rendszert. Az 1939-től 1944-ig tartó szakasz “negatívumait” a “kényszerű” náci függés rovására írják, de ezeket a “negatívumokat” is mindenképpen el akarják tüntetni, s csak az 1944. március 19. utáni időszakot ítélik el egyértelműen, amelyben, úgymond, Horthynak már semmiféle szerepe nem volt.

A szerecsenmosdatás, vagyis az “erősebb”, illetve “gyengébb” rehabilitálások állításai a következőkben foglalhatók össze:

1. Bár a Horthy-rendszer születésénél voltak “kilengések”, ez csupán az 1918–19-es forradalmak terrorjára adott reakció volt.
2. Ezekért Horthy amúgy sem volt felelős, amint lehetett, le is állította őket, és liberális-demokratikus (!) alapelveken nyugvó parlamentarizmust valósított meg.
3. A rendszer fő célja “az igazságtalan trianoni békeszerződés” revíziója volt. Minthogy a nyugati demokráciák erre nem voltak hajlandóak, a rezsim német orientációját bizonyos fokig meg lehet érteni.
4. A nyugati demokráciák maguk is a német érdekzónába sorolták Magyarországot. A zsidótörvényeket és az 1941. évi hadbalépést Németország kényszerítette ki az ország vezetőiből, akik ebbe vonakodva mentek csak bele. (Nem említik, hogy a harmadik, tisztán faji jellegű zsidótörvény preambulumát Teleki Pál írta sajátkezűleg, akinek éppen mostanában kívánnak szobrot emelni.)
5. Ami “negatívum”, mind 1944. március 19., Magyarország náci megszállása után történt, és már tényleg semmi köze nem volt Horthyékhoz: ez a hitleri Németország műve volt.
6. A kommunista történetírás 1945 és 1990 (!) között bepiszkolta Horthyékat: rendszerüket Horthy-fasizmusnak nevezte és minden tekintetben elmarasztalta, ma azonban már látjuk e – kiváló – korszak érdemeit. (Nem esik szó arról, hogy a hivatalos marxista történetírás Ránki György akadémikustól kezdve már a 70-es évek legelején is “konzervatív-tekintélyuralmi ellenforradalmi rendszernek” nevezte a Horthy-rezsimet, amely különbözött a fasiszta típusú berendezkedéstől.)

Mindenekelőtt az utolsó ponttal kívánok foglalkozni. Nem vitás, hogy a már a koalíciós korszakban is alkalmazott “Horthy-fasizmus” kifejezés egyoldalú volt. Hiszen a fasizmus elsődlegesen kispolgári-lumpen, tönkremenő és munkájukat veszített emberek tömegmozgalma, amely eltorzított szociális jelszavakkal jelentkezik, és olyan diktatúrát valósít meg, amely képzetes egységbe fogja össze a nemzet különböző osztályait és rétegeit. A fasizmus a társadalmi forradalom aberrációja, az elvetélt baloldali forradalmakra adott reakció vagy éppen az ilyen forradalmak megelőzésére szolgáló preventív hatalomátmentés.

A Horthy-rendszer ezzel szemben nem gyökerezett tömegmozgalomban, és kezdeti szakaszában egyáltalán nem támaszkodott az “alsóbb” osztályok támogatására. Ezek közül a parasztság inkább Károlyi Mihály, a munkásság pedig jobbára a szociáldemokrácia híve volt. 1921–41 között a Horthy-rendszer nem volt diktatúra, hanem olyan tekintélyállam, amely ugyan végső soron az erőszakra épült, de ezt egy korlátozott – bár korántsem szabályosan korlátozott – parlamentarizmussal elegyítette. A radikális szélsőjobboldal és a fasizálódó csoportok fokozatosan beépültek a rendszer hatalmi struktúráiba. Ál-“forradalmi” a rendszer annyiban volt, hogy a köznemességből lezüllött “keresztény” középosztályból próbált vezető osztályt kreálni, s bizonyos fokig háttérbe szorította a nagytőke, kevésbé a nagybirtok képviselőit. A rendszert a fasizmussal a katonai “erények” bárgyú dicsőítése is rokonította.

A Horthy-rendszer tehát az 1918–19-es forradalom (forradalmak) reakciója volt. Elevenítsük fel, mik is voltak az 1918. október 23–31. között kitört magyar forradalom fő célkitűzései: 1. általános választójog; 2. földosztás; 3. szociális reformok; 4. függetlenedés Német-Közép-Európától; 5. egyenjogúság a nemzetiségek számára; 6. békés külpolitika. Ami a két utolsó pontot illeti, e tekintetben azok a mélyen tisztességes és humanista államférfiak, akik 1918-ban kormányra kerültek, teljes kudarcot vallottak. A nemzetiségiek ugyanis nem elégedtek meg többé valamilyen autonómiával a “Szent István-i” Magyarországon belül, teljesen el kívántak szakadni Magyarországtól. A győztes antanthatalmak pedig nem tartották magukat többé a wilsoni 14 pont szelleméhez, és – enyhén szólva – a Károlyi-kormány mély humanizmusa sem hatotta meg őket. Franciaországban egyértelműen a nacionalista-katonai szellem kerekedett felül. Nem kívántak népszavazásokat tartani az egyes területek hovatartozására vonatkozóan, s a teljesen magyar területek elszakításához is hozzájárultak. Azonban éppen a helyzet elleni tiltakozás demonstrálására a kormány választásokat sem rendezett, a földosztást pedig későn, csupán 1919 februárjában indította meg. Az októberi kormányok tehát nem tudták elképzeléseiket megvalósítani. A Tanácsköztársaság viszont diktatúrát vezetett be, a választások gondolatát elvetette, miként elutasította a földosztást is. Ugyanakkor számos szociális reform mellett jelentékeny kísérletet tett az ország integritásának helyreállítására egy szövetséges tanácsköztársaság keretei között. Megfelelő bázis hiányában azután ez a kísérlet is elbukott, s a hatalmat a nyílt ellenforradalom vette át.

A horthysta ellenforradalom sikeres ellenforradalom volt – ezt érdemes hangsúlyozni. Mert például az 1814-es Bourbon-restauráció nem volt képes helyreállítani a francia forradalom által felszámolt nagybirtokrendszert. Magyarországon a földreform valójában már 1919 tavaszán elakadt: a Horthy-rendszernek ezért a nagybirtokrendszert még csak restaurálnia sem kellett. Hasonlóképpen problémamentes volt magánkézbe visszaadni az energiaforrásokat és a termelőüzemeket: a Tanácsköztársaság idején a munkástanácsoknak jórészt csak hatalmi eszköz szerepük volt, alá voltak rendelve a már kialakulóban lévő pártbürokráciának, s így ellenállást a reprivatizációval szemben nem fejthettek ki.

Az az ideológia, amelyet az ellenforradalom felépített a maga számára, mindenekelőtt fajvédő, nacionalista, antihumanista nézetrendszer volt. Az 1918-as tapasztalatokból azt a következtetést vonta le, hogy mind a társadalom belső problémáinak humanista megoldási kísérletei (demokrácia, szocializmus), mind a nemzetközi kérdések rendezésének demokratikus szellemű próbálkozásai (a népek önrendelkezése és szövetsége) katasztrófához vezetnek. Hiszen az elsőből diktatúra következett, a másodikból pedig Magyarország megcsonkítása. Hogy e két tapasztalat egymással ellentétben áll, ez az ideológia összekotyvasztóit, Szekfüt, Hómant, Milotayt, Lendvay-Lehnert egyáltalán nem zavarta… A “megoldás” tehát szerintük az volt, hogy egyrészt “befelé” valamiféle reakciós – bár némi szociális mázzal bekent – tekintélyállamot kell kialakítani, “kifelé” pedig a nemzetközi ellenforradalom, méghozzá lehetőleg a német ellenforradalom erőihez kell csatlakozni, hiszen a gyűlölt 1918 a német-közép-európai élettérből való kiszakadás kísérletét is jelentette. Midez a “bolsevizmus elleni szent háború” jelszava alatt foglalódott össze.

Az ekként összerakott ellenforradalmi ideológia rendkívül hazug és képmutató volt, három okból is.

1. A kereszténységre hivatkozott, miközben annak minden elemét nélkülözte, csupán az egyházak intézményességét őrizte a “három millió koldus országában”.

2. Magát nemzetinek, sőt sovénnek tartotta, ami a környező népekkel szembeni bárgyú gyűlölködés szüntelen felkorbácsolása tekintetében igaz is volt. A rendszer azonban külső segítséggel jött létre, méghozzá olyan államok közreműködésével, amelyek e segítség feltételéül éppenséggel Magyarország érdekeivel ellentétes döntéseket szabtak, olyan döntéseket, amelyek következményei ellen azután a rendszer állandóan kapálódzott és lármázott.

3. Jóllehet a rendszer antiszociális volt, s intézkedéseivel elsősorban a munkásságot, a parasztságot és az értelmiség alsó és középső rétegeit sújtotta, egyszersmind a középosztály lázadását is megtestesítette: korlátozni kívánta a nagybirtok és az azzal összefonódott nagytőke hatalmát is, kínosan ügyelve persze arra, hogy ez a korlátozás ne csapjon át valóságos társadalmi reformba, az 1918-ban megkezdett demokratikus-szocialista kísérlet megismétlésébe.

E három szempont – a rezsim pszeudovallásos, pszeudonemzeti és pszeudoszociális jellegének – keveréke tette az antiszemitizmust a rendszer középponti problémájává. Az állami kereszténység hiposztazálása involválta a zsidóság elleni harcot: olyan “kereszténység” volt ez, amely gyökereiről tudni nem akart, s előszeretettel kezelte a zsidóságot úgy, mint “ősi ellenségét” (aminek egyébként a történeti kereszténységben jelentős és igen rossz hagyományai voltak). A nemzeti szempont olyan “túlhiposztazálása”, amely közben hajlandó volt bármely erőszakhatalomtól való függőségre, levezethető volt a zsidóság mint “nemzetietlen” elem elleni gyűlölködéssel. Az a fajta hatalmi szemlélet pedig, amely a valóságos társadalmi reform ellen tűzzel-vassal harcolt, miközben a középosztály erősítése céljából mégis valamiféle “szociális reformot” kívánt végrehajtani, nos, ez nagyon jól forgatható volt a zsidóság ellen, amelynek konzervatív részét kapitalistaként, haladó csoportjait pedig leplezett vagy nyílt kommunistaként bélyegezte meg (tudvalévő, hogy a kommunista párt törvényen kívül volt helyezve), s egyszersmind feltételezte, hogy a két “szárny” között “összjáték” áll fenn.

Mindezekből az előfeltételezésekből a náci Németországgal kötött csatlósi szövetség majdnem egyértelműen következett. Németh László híres Szekfü-tanulmányában kimutatja: a Horthy-rendszer konzervatív elitje is a német “élettérbe” kívánta visszavinni az országot, és az 1933 utáni Németországtól csak a nermzeti szocialista “forradalom” katolikusellenes jellege tántorította el. (Németh ugyanakkor nem egészen vette észre – vagy nem akarta észrevenni – a “forradalom” alapvetően keresztényellenes és antihumanista jellegét.) E csoport vezére Bethlen István, fő ideológusa pedig Szekfü Gyula volt; ők egyébként antiszemitizmusuktól is fokozatosan elszakadtak. A “keresztény” középosztály zöme azonban nem követte a konzervatív elitet: számukra az antiszemitizmusban megnyilvánuló “forradalmi ellenforradalom” volt a legfontosabb, s a német nemzeti veszélyt nem érzékelték. Úgy vélték, a “nemzeti szocializmus” keresztényellenességét majd valahogy “meg lehet úszni”, hiszen ők a kereszténységben amúgy is annak merő hatalmi vonásait becsülték. A Bethlen-vonal körül végül “elfogyott a levegő”, és – fájdalom – bukása nem volt tragikus. Más kérdés, hogy a különben cinikus Bethlen István végül tragikus áldozattá vált.

1921-ben a Bethlen-konszolidáció a demokratikus-szocialista kísérlet megtörésére, az ország legjobb szellemi erőinek (Jászi, Lukács, Mannheim) kiűzésére alapozta uralmát. Tulajdonképpen az 1930. szeptember 1-jei, már-már forradalmi jellegű munkástüntetésektől számíthatjuk a Bethlen-konszolidáció bukását.

A rendszer a kirobbant válságra két eszközzel válaszolt. Az egyik a hatalom erőszakos természetének erősítése volt. A szociáldemokrata párt “törzséhez” nem tartozó, a rendszerrel – vagy legalábbis annak következményeivel – szemben álló magyar progresszió már az 1920-as évek végén kettészakadt. Mindkét szárnya középponti feladatnak tekintette a parasztkérdés megoldását, a magyarországi feudalizmus és az azzal összenőtt nagytőke túlhatalmának leépítését. Ám két, többé-kevésbé markáns álláspont alakult ki. Az egyik az emberi jogok teljes körű helyreállítását tűzte ki elsődleges célként, s e tekintetben különleges figyelmet szentelt a numerus clausus-törvény által korlátozott hazai zsidóság jogainak helyreállítására, s némileg ambivalens, nem teljesen elutasító viszonyban állt a kapitalizmussal. A másik álláspont a parasztkérdésnek rendelt alá minden egyéb szempontot, s a magyarországi feudálkapitalizmus egész rendszerét le kívánta bontani. A zsidóság egyenjogúsítását csupán e társadalomalakító művelettel párhuzamosan vagy éppenséggel annak befejezése után kívánta végrehajtani, mivel az volt az álláspontja, hogy az adott társadalmi struktúra fenntartása mellett a zsidóság egyenjogúsítása a túlnyomórészt “zsidó” kapitalizmus pozícióit erősítené.

Mármost az erősödő erőszakhatalom a progressziónak éppen ezt a szárnyát kívánta “elcsábítani”, képviselőit “megtűrt ellenzékként” a maga szekerébe fogni, gondosan ügyelve eközben arra, hogy törekvéseik azért ne vezessenek valóságos társadalmi átalakuláshoz. Mivel ez a “népies” szárny távolról sem volt annyira érzékeny az emberi jogi problémákra, mint az urbánus csoport, az erőszakhatalom kiépítésének sem állhatott annyira az útjában. A hatalom önmagát bizonyos fokig “antikapitalistává” igyekezett maszkírozni, s ezt megkönnyítette, hogy – antiszemita lévén – a “zsidó nagytőkét” támadta (bár korántsem annyira, mint a “kis” zsidóságot), és elterjesztette magáról azt az illúziót (is), hogy a “zsidó nagytőke” elleni fellépés az egész magyar feudálkapitalizmus összeomlásához fog vezetni. Persze az ideológiai vonatkozások mögött mindig látni kell, hogy a keresztény-nemzeti középosztály széles tömegei számos területen (főleg értelmiségi, kereskedelmi és hivatalnoki pályákon) konkurenciában álltak zsidó származású polgártársaikkal.

Hangsúlyozni kell, hogy a népi mozgalom “elcsábítása” a fasizálódó jobboldal részéről sohasem sikerült teljesen. 1937–38-ban, amikor Magyarország egyre egyértelműbben a hitleri terjeszkedés vonzásába került, a népiek, a “népfrontos” kommunisták segítségével, létrehozták a Márciusi Frontot, amely az ország demokratikus-szocialista átalakulásának olyan programjával állt elő (földosztás, szövetkezeti gazdálkodás, a kapitalizmus korlátozása, emberi-politikai jogok stb.), amilyen 1918 óta nem került napirendre.

Ámde a hitlerizmus erősödése az ellenforradalmi Magyarország számára területi előnyökkel kecsegtetett: a trianoni határok részleges revízióját ígérte, s ezt a szempontot nagyon nehéz volt kivédeni. Mint említettem, a rendszer egy ellenforradalmi német fordulatra épített, s ez most reálpolitikának látszott. A “hagyományos” magyar németellenesség szólamai itt már keveset értek: azok a Habsburg-uralom ellen fogalmazódtak meg, nem pedig a vilmosi vagy az annál is sokkal rosszabb hitleri birodalom ellen; itt már kicsorbult az élük. A hitlerizmus antiszemitizmusa pedig nem volt ellenszenves az uralkodó középosztály számára, amely legfeljebb annak “túlzásait” vetette el, ha elvetette egyáltalán.

Mindehhez azonban a magyar progressziót fel kellett bomlasztani, s 1938 végére ez sikerült is. Számos “népi” ideológus ugyanis fogékony volt az antiszemitizmusra, azt hívén, hogy így a zsidó kapitalizmus ellen harcol. Igaz, egyúttal németellenesek is voltak, ám paradox módon jobban szemben álltak a német veszéllyel általában, mint magával a nácizmussal. Egyáltalán nem voltak vérgőzös irredenták, a szomszédos népekkel való megértés szükségességét hangsúlyozták, de ők is kívánták a “magyar revíziót” – mint ahogyan kívánta minden irányzat a nyilasoktól bizonyos értelemben egészen az illegális kommunisták egyes csoportjaiig.

Az 1938–41 közötti esztendők hitleri segítséggel végrehajtott területvisszacsatolásai az országot most már teljesen megrontották. A két zsidótörvény megszavazása, de ami a legbotrányosabb: a harmadik előkészítése, sőt, a Szovjetunió megtámadása is minden német nyomás nélkül történt. 1939-ben nagy létszámú nyilas tábor került be a parlamentbe, a liberalizmus és a szociáldemokrácia pedig marginalizálódott. A Müncheni egyezmény, illetve a Hitler-Sztálin-paktum éveiben úgy tűnt: Európa véglegesen az embertelenség földjévé vált.

1941. június 27-én Magyarország átlépte a Rubicont. A hadbalépés elfogadásával a parlament lényegében kiküszöbölte önmagát. A harmadik zsidótörvény az országot a mocsokba taszította. 1942–43-ban Horthy és Kállay már egy fasizálódott országot próbált megmenteni a teljes lezülléstől és a megérdemelt katonai vereségtől. Az 1944. március 19. és augusztus 29. közötti időszak fejleményei – német megszállás szinte minden ellenállás nélkül, a náciellenes politikusok elhurcolása, aktív magyar részvétel 600 ezer magyar állampolgár elpusztításában – a Horthy-rendszer lényegét tárta fel, annak inherens logikáját vitte a végsőkig. Csupán egy tette volt Horthynak, amely elismerést érdemel: saját jól felfogott érdekében is a budapesti zsidóság valóban bátor megmentése.

Miután még a nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) sem igen találkozott komoly ellenállással, világossá vált: a Horthy-rendszer ténylegesen és morálisan egyaránt összeomlott, a hozzákapcsolódott politikai pártok és erők diszkreditálódtak. Az új Magyarországot teljesen más alapokról kellett felépíteni: a népi önkormányzat, az állampolgári jogegyenlőség és a társadalmi igazságosság alapjáról, s mindehhez mindenekelőtt a fasiszta fertőzést kellett kipusztítani – tudjuk, mely politikai erők játszottak ebben vezető szerepet.

1944 decemberében úgy tűnt: a debreceni honalapítás, az ott létrehozott koalíció alkalmas lehet e feladat végrehajtására.