A tanulmány egy hivatalos dokumentum tükrében mutatja be a Fidesz-MPP újkonzervatív történeti koncepcióját a tudományos kritika és a polémia eszközeivel.

A FIDESZ történetszemlélete és a történelem meghamisítása

Hamisság és hamisítás

A kommunista pártok és az államszocialista rendszerek történetéből jól ismert jelenség volt, hogy politikai programjához a párt csatolt egy történeti koncepciót a nemzeti és az egyetemes történelem valamely korszakáról. Azután ez az értelmezés igényt tartott az egyetlen hivatalos történelem-értelmezésre, amelyet a propaganda-apparátus az “egész nemzettel” igyekezett elfogadtatni. Ki ne emlékeznék például Révai József, Mód Aladár, Molnár Erik vagy éppenséggel Aczél György nevére, akik ilyesfajta koncepciók megfogalmazásával sokat foglalatoskodtak, persze nem a mai kor intellektuális tekintetben feltétlenül igénytelen színvonalán. Révai József vagy Molnár Erik nem egy munkájának ma is historiográfiai jelentősége van. Egy jobban felkészült egyetemi hallgató még az oktatás mai színvonalán is felsorol munkáik közül néhányat.

Az államszocializmus bukása után több mint egy évtizeddel kísért a múlt. Az 1990–1994-es erőtlen kísérletezések nyomán isten segedelmével megjelent az új, “keresztény-nemzeti” hivatalosság történeti koncepciója, igaz, egyelőre csak a rendszerváltozás történeti igazolását és apológiáját kívánja prezentálni. Egy ilyen koncepció műfaja szerint nem tekinthető ab ovo történelemhamisításnak, hiszen csupán a hatalmat kisajátító csoportok egyikének ideológiai reprezentációjáról, a hatalom fenntartásának és mozgatásának ideológiai legitimálásáról, alátámasztásáról van szó. Az ilyen történetszemlélet lehet hamis, sőt, általában hamis is minden politikailag inspirált történeti magyarázat, de nem feltétlenül hamisítás. A hamisítás mindig tudatos manipuláció.

E műfajban a történelemhamisítás többnyire csak eszközként, egy-egy probléma középpontba állításával vagy éppen elhallgatásával, egy-egy mellékesnek látszó “kis tévedés” beemelésével jut szerephez. A történelemhamisító ugyanis szakember, ritkán ideológus. ő ismeri azokat az eszközöket, eljárási módokat, amelyekkel meg lehet hamisítani a valóságot, amelyekkel nyilvánvaló tényeket az ellenkezőjükbe lehet fordítani, amelyekkel bizonyos elméleteket szalonképessé lehet tenni. A koncepcióteremtők csak felhasználják e szakemberek valós vagy látszólagos hozzáértését.

Ebből a szempontból is, de mindenekelőtt kordokumentumként érdekes a Fidesz – Magyar Polgári Párt A történelem főutcáján című elaborátuma, amely Programtézisek – 2001 alcímmel e párt kongresszusi munkaanyagaként készült el ez év május 5-re. E dokumentum vizsgálata során próbálom meg a hamis elemzést megkülönböztetni a történelemhamisítástól.

A sajtóban megjelent értesülések szerint ezt a 26 oldalas szöveget eredendően Tellér Gyula fogalmazta, ám nyilvánvaló, hogy többen is szerkesztgethették, mert helyenként értelmetlen mondatok is be-becsúsztak a szövegbe. De bárhogyan legyen is, a szövegért nem egyedül Tellér a felelős, hanem az a párt, amelynek programjához ez a szöveg szolgál ideológiai háttérként.

Hogy a történelemnek lenne főutcája, azt utoljára alighanem a sztálini korszak historikusai, ideológusai tételezték föl, a maguk vulgárdeterminista látásmódja alapján elvetve a történelmi fejlődés alternatív jellegéről szóló elméleteket, és főképpen magát az alternatívákat hordozó valóságot. A Fidesz mostani “főutcája” a “nemzeti polgárosodás” útja, amelyről csak a különböző egypártrendszerű diktatúrák téríthették vagy téríthetik le az emberiséget, s benne a magyarságot. Hangsúlyozom, hogy csak az egypártrendszerű diktatúrákról van szó, mert a Fidesz hivatalos koncepciója a Horthy-rendszert nem sorolja a diktatórikus rezsimek közé: általánosságban beszél “a szocializmus előtti polgári Magyarországról”, amelyet csak a “kommunizmus” semmisített meg.

Tellérék itt nem hamisítanak, hanem csak egy hamis elméleti keretet jelölnek ki a történelem számára. Az egész ideológiai konstrukció, a legitimációs történelemmagyarázat kiinduló- és végpontja, a történelem alapkérdésének deklarációja a régi “kétfrontos harc” logikájára emlékeztet, amely meghatározza az összes többi magyarázatot és történeti összefüggést: többpártrendszer vagy egypártrendszer. Ebbe az ellentétpárba beleszuszakolják a történelem egészét. Persze ki lehetne indulni ebből a szembeállításból is, ha azután ez a megfelelő helyre kerülne a történeti összfolyamat “koordináta-rendszerében”. Más kérdés, hogy jelen esetben nem kerül oda. Itt az egypártrendszerek és a többpártrendszerek képezik a társadalomfejlődés két alapjában eltérő útját, ami tisztán politikai problémaként elemződik. E “kétfrontos” szemlélet a rendszerváltozás történeti magyarázatát azzal kezdi, hogy “a többpártrendszer szocialista előzményeit” igyekszik feltárni. De menjünk sorjában.

Ez a megközelítésmód, ez a koncepció lehet hamis, de még nem hamisítás. A hamisítás csak a szöveg utalásaiban tárul elénk, amelyekben már bizonyos hamisítások evidenciákként szerepelnek. A dolgozat egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy a “kommunista” és a fasiszta diktatúrák, egypártrendszerek mind szociális és politikai mozgatottságuk, mind célrendszereik, gazdasági rendjük tekintetében radikálisan eltérő jelenségek. A hamisítással persze már határos az az apróság, hogy a “kommunista diktatúrákat” a szocializmus lényegeként definiálják, de elhallgatják a fasiszta diktatúrák kapitalista (polgári-burzsoá), a magántulajdonra épülő alapzatát. Hitler, Franco, Mussolini vagy a görög ezredesek diktatúrája, miként Pinocheté is, a tőkés magánvállalkozás védelmében valósult meg. Bár a burzsoázia helyi és nemzetközi frakciói a nem-kapitalista alternatíva kiküszöbölése után többnyire visszatértek a polgári demokratikus uralmi formához, mivel az jobban megfelel a tőkefelhalmozás bizonyos periódusainak, mégis hiba lenne a burzsoázia és a diktatúra mechanikus szembeállítása, miként mechanikus azonosítása is. Azt még az ideológus Tellér Gyulának is tudnia kellene, hogy a többpártrendszer fasiszta diktatúra keretei között is működött, példának okáért a fasiszta Olaszországban egészen 1926-ig, miközben a náci egypártrendszert a német “polgári erők”, magyarán a német nagytőke finanszírozta. Vagy ne tudná, hogy a Pinochet-diktatúra alatt is több párt létezett, de vajon ez csökkentené azt a bűnt, amit a több ezer ember legyilkolása jelent?

Vegyünk még egy példát. Egy helyütt a szöveg felrója a másként gondolkodóknak, hogy A kommunizmus fekete könyvét a szocialista kritikusok nem a megfelelő módon fogadták. (Vö. 7. o.) Vagyis a Fidesz-koncepció minden érvelés nélkül kötelezővé teszi a hírhedt Kommunizmus fekete könyvének elfogadását, amelynek pedig egyik leghíresebb szerzője, az egyetlen komoly történész szerzője, N. Werth maga is elhatárolódott a könyv nyilvánvaló hamisításaitól és szemléletétől. Nemcsak a minden levéltári adatot nélkülöző számmisztikájukat utasította el a “100 millió áldozatról”, egybemosva mondjuk Kádárt Pol Pottal, hanem alapvető koncepciójukat is, amely a fasizmus és kommunizmus azonosítására épül. Tellér az óriási kormánypénzekből alapított új “párttörténeti intézet” igazgatóhelyettese, főnöke pedig az a Schmitt Mária, aki nem történészként, hanem miniszterelnöki tanácsadóként híresült el, és semmiféle anyagi áldozattól nem riadt vissza, hogy Budapesten ünneplő könyvbemutatót szervezzen a Kommunizmus fekete könyve magyar nyelvű kiadásának. Tellér magától értetődőnek tekinti: a történelem antiliberális és antikommunista-antiszocialista politikai értelmezése az egyetlen lehetséges megközelítésmód.

Hogy ez a kommunizmus-fasizmus azonosítás milyen erőteljesen áthatotta a Fidesz gondolkodását és politizálását, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ez évben két “emléknapot” is kötelezően bevezettek a középiskolákban. Az egyik a holocaust áldozatainak napja, a másik a kommunista diktatúrák áldozatainak napja. Míg a kapitalista alapzatú fasiszta és katonai diktatúrák áldozatainak nem állítanak emléket, hanem csupán egyetlen kolosszális népirtást emelnek ki, amelyet rögtön eloldanak a valóságos történelmi háttértől, addig a “kommunizmust” magát általában azonosítják a diktatúrával, vagyis annak egész történetét kriminalizálják. Ezt a célt a jelenlegi miniszterelnök már az Antall-kormány idején megfogalmazta és realizálását nagyban segítette, amikor az ő kezdeményezésére a fasiszta és kommunista jelképeket egyszerre tiltotta be a magyar parlament. Míg a holocaustban közvetlenül résztvevő Horthy-rendszer címerét kisebb változtatásokkal a magyar köztársaság címerévé emelték.

Mint látjuk, itt kerül be a Fidesz történeti koncepciójába a direkt történelemhamisítás. Ennek szakmai hátterét másokkal együtt a szebb napokat is látott egykori történész, ma publicista, a mindenkori hatalom kiszolgálója, Kun Miklós, Kun Béla unokája prezentálta. Segéderőként pedig a történész diplomával nem rendelkező irodalmár, Gereben Ágnes serénykedett a sajtófórumok szinte mindegyikén. Kun és Gereben a kormány hivatalos brosúráiban, hátat fordítva korábbi tudományos és politikai elkötelezettségeiknek, a Szovjetunió történetét “bűntörténetként” tálalták és tálalják ma is. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy Kun vezette be a kormány ama propagandakiadványát, amelyet “a kommunista diktatúrák áldozatainak” emléknapjára adtak ki.¹

A fideszes oktatásügyi miniszter előszavával megjelent Gereben-könyv (Antiszemitizmus a Szovjetunióban), amelyet kötelezően megkapott minden középiskola, egyebek mellett azzal a tudatos (és képtelen) hamisítással állt elő, hogy a háború alatt legyilkolt minden negyedik szovjet zsidó életéért Sztálin a felelős. A valóságban persze minden jobbérzésű ember tudja, hogy a háború idején milliós létszámban egyetlen országban éltek túl a zsidók: a sztálini Szovjetunióban… E vonatkozásban pedig rendelkezésre állnak korszerű kritikai feldolgozások, amelyek többnyire az ELTE Ruszisztikai Központjának jóvoltából láttak napvilágot.

Kun mint A kommunizmus fekete könyve magyar kiadásának egyik szerkesztője (a másik Zinner Tibor) a tudatos manipuláció, vagyis a történelemhamisítás főutcáján haladva arra a megállapításra jutott, hogy a sztálini koncentrációs táborokat nem is Sztálin, hanem még Lenin és Trockij hozta létre, hogy nem is Hitler akarta eredendően megtámadni a Szovjetuniót, hanem Sztálin készült megtámadni a náci Németországot, amely, úgymond, preventív háborút folytatott stb. Kun Miklós szerint nem a nyugati demokráciák szigetelték el a Szovjetuniót, és engedték a náci Németország európai terjeszkedését a 30-as években, hanem ez is a szovjet vezetők bűnlajstromát terheli. Mintha a Müncheni Egyezmény sose létezett volna. Persze a történelemhamisítás eredményeinek felhasználása nem menti fel az ideológusokat, így Tellért sem a felelősség alól.

1. Polgár és polgárosodás mint politikai és erkölcsi fogalom

Mint hangsúlyoztuk, a tanulmány a rendszerváltozásról szóló specifikus történelemmagyarázat, amelynek tengelyében a “polgárosodásról” szóló hipotézis áll.

A polgárosodás történeti gyökereiről és sajátos, az Osztrák-Magyar Monarchiában kibontakozott fejlődési vonásairól nem esik szó. Arról, hogy Magyarországon a nemzeti polgárosodás valójában a szó etnikai értelmében jórészt nem is volt nemzeti, ha az osztrák, zsidó, sváb tőkés ipari és bankvállalkozások jelentőségére gondolunk a XIX. század második felétől az I. világháború kitöréséig. Ennek az etnikai momentumnak a figyelmen kívül hagyása furcsa funkciót tölt be. A dolgozat ugyanis csak a “magyar” polgárságról tesz említést, mintha itt egy etnikailag homogén fejlődés ment volna végbe. Ez a magyar polgárság történetének valóságos meghamisítását készíti elő: mintha a polgárság túlélte volna a maga egészében a Horthy-rendszert.

Meglepőnek látszhat tehát (valójában egyáltalán nem meglepő), hogy a fideszes dolgozat elhallgatja: a magyar polgárság jelentős részét éppen a náci Németországgal szövetségben álló többpártrendszeres diktatúra likvidálta 1944. március 19-e után, főképpen Auschwitz-Birkenau kemencéiben, amelyekhez az áldozatok a magyar csendőrség és államhivatalok közreműködésével a Magyar Államvasutak szerelvényein jutottak el. Mégis, a dolgozat a polgárság fizikai megsemmisítését a Rákosi-rendszer bűnéül rója fel…

Ugyanakkor az “elhallgatás” a polgárság szerecsenmosdatásával párosul, ami a dolgozatban hosszú oldalakat foglal el. Még a proletariátus sem volt ilyen tiszta és erkölcsös a sztálini elemzésekben, mint a polgárság a fideszes elaborátumban.

A dolgozat a maga (ál)naiv és (ál)romatikus beállítódásánál fogva még csak nem is említi, hogy a polgárság, a “polgárosodás”, amely az anyag szerint az emberi jólét és humánum forrása, része az önző profithajszának és a piacokért folyó élet-halál harcnak. A dolgozat a polgárságot egy romantikus nemzeti közösségként írja le, melyet a filantrópia kapcsol egybe. Így fogalmaz, kissé nyakatekerten, a “polgári közösségről”: “a másik emberhez való viszonyban a szeretet, de legalábbis a tisztelet uralkodóvá válásának szükségességét, a “liberális morál” “mindent szabad, ami más hasonló szabadságát nem sérti” végső soron gátlástalanságra vezető cselekvési szabályával szemben a keresztényi “amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt másnak” életszabálya követésének szükségességét jelenti.”

A liberális etikát keresztény etikává stilizáló szerzőt nem zavarja, hogy a rendszerváltás éppenséggel visszatérés volt mindenfajta nem pénzközpontú közösség felszámolásához, amennyiben a modern kapitalizmus minden emberi viszonyt, beleértve az egyházi közösségeket is, közönséges pénzviszonnyá, pénzközösséggé alakít át.

Tellér úr elemzése a “alkotó polgárról” elfeledkezik a polgárság valódi múltjáról, arról például, hogy a “keresztény polgárság” egyik “aranykorszakában”, 1914-ben, 20 millió ember fizikai megsemmisítésével erőltette rá az emberiségre az I. világháborút. F. Furet, a híres francia ex-kommunista történész utolérhetetlen cinizmussal “demokratikus világháborúnak” nevezte ezt a népirtást, amely úgymond a “népek konszenzusán” alapult. Furet-tól Tellérig – persze eltérő színvonalon – egy olyan történelemszemlélet uralkodik el, amely a nyugati “keresztény civilizáció” uralmi pozícióit azonosítja a humanizmussal és a demokráciával, figyelmen kívül hagyva a modern kapitalizmus népirtó természetét, az ún. elmaradott népek hatalma alá vetését és kisemmizését. Mintha Eric Hobsbawm meg sem írta volna a Szélsőségek kora című könyvét, amely évek óta magyar nyelven is olvasható, jóllehet nem részesült olyan “mega-propagandában”, mint a Kommunizmus fekete könyve.

A polgárosodás és általában a piacgazdaság története a gyarmatosítás és a világháborúk, a népirtások és a nemzeti háborúk története is. Az az üdvtörténet, amely a fideszes dolgozat lapjain bontakozik ki előttünk, a magyar történelem teljesen hamis beállítására épül. Tellérék tehát az emberi történelem “főutcájának” nevezik a “polgárosodás” és a keresztény nyugati civilizáció útját, amely útra, úgy tűnik, csak azok nem lépnek rá, akik nem akarnak, mert vagy valamely diktatúra megátalkodott hívei, vagy a keresztény-nemzeti gondolkodástól idegen utakra tévedtek. A nem “keresztény civilizációk”, a szegény országok, az iszlám országok, a zsidók, Kína vagy India, úgy látszik, csupán “mellékutak” vagy történelmi baleset termékei. Nem a véletlen vagy a tudatlanság műve, hogy az anyag polgárság-fogalma karikatúraszerűen parttalan. A “polgári Magyarország” és a dzsentri-úri Magyarország szép csendben, ki nem mondva, egybecsúszik. A dolgozat ezt a Magyarországot olyan vonásokkal ruházza föl, amilyenekkel az sohasem rendelkezett. A magyar polgárság “keresztény-nemzeti” szárnya valójában jelentéktelen befolyású társadalmi csoport volt, gazdasági jelentéktelenségénél csak politikai jelentéktelensége volt szembeötlőbb.

A parttalan fogalomhasználatnak nyilvánvaló politikai célja mellett van egy másik célja: elhárítani a nemzet önismerete szempontjából alapvető tény kimondását: a magyar úri osztályok, a burzsoáziát (polgárságot) is beleértve (bár ez utóbbi kisebb mértékben), döntően felelősek a magyarság mintegy 8-10 százalékának pusztulásáért (tehát nemcsak a holocaustért) a II. világháború éveiben (hogy az első világháborús szerepvállalásért és mészárlásért való felelősség kérdését most ne vessem fel). Tellér és a Fidesz gondolkodásmódja azonban nem teljesen esik egybe a parlamentben a MIÉP által leghangosabban képviselt állásponttal – gondoljunk a Csurka István által irányított lelkész, Hegedüs Lóránt antiszemita-fasisztoid kinyilatkoztatásaira vagy Bognár László parlamenti képviselőnek a nyilas vészkorszakot felidéző nézeteire –, amely igazolni kívánja Magyarország II. világháborús szerepvállalását a náci Németország oldalán, hősökké avatja a rendszer szerencsétlenül elpusztult katonai áldozatait. Bár a szóban forgó dolgozat is nyitott egy ilyen logika felé, amennyiben nem tisztázza, hogy a polgárság helyett a magyar történelemben a Vörös Hadseregre és a kommunistákra (a szociáldemokratákkal és a “kispolgári radikálisokkal”) hárult a mégoly szerény ellenállás, illetve később Magyarország “defasizálásának” feladata. Mégsem véletlen, hogy a “keresztény-nemzetinek” mondott Antall-kormány temette el hivatalosan Horthy Miklóst, aki csak Sztálin politikai manipulációinak köszönhetően kerülte el a háborús bűnösöknek kijáró népbírósági ítéletet, mint Bárdossy, Sztójay és a többiek. Hogy a Fidesz-ideológusok és politikusok mennyit tanultak a történelemből, azt jól mutatja, hogy a magyar katolikus egyház, amelyre hatalmát a Fidesz jelentős mértékben építi, eltérően a pápától, még nem követte meg a magyar zsidóságot a holocaust időszakában folytatott egyházi politika miatt. Sőt, a református miniszterelnök – s itt nem a cezaromániás gesztus alpárisága az érdekes – legkisebb leányát “felajánlotta” a millennium évében a katolikus egyháznak, hogy demonstrálja: hatalmának őrzését az állam és az egyház szétválasztásának elvére fittyet hányva, a katolikus klérusra, illetve magára az egyházra bízza.

A “polgári Magyarország” mítoszát a dolgozat oly komolyan veszi, hogy a Horthy-Magyarország 3 millió koldusát is feledve, 1947-re a magyar társadalom háromötödét sorolja a polgári Magyarország társadalmi alapjába. Érdemes hosszabban idézni ezt a passzust a dolgozat 9. oldaláról, mert sok minden megértéséhez kulcsot ad: “A rendszerváltozás során politikailag talpra álló polgári Magyarország maga is számos, különböző eredetű társadalmi csoport és réteg konglomerátuma. A csoportok egy része az 1947-ig létezett, igen erősen tagolt s a szocializmus erői által tudatosan szétrombolt polgári társdalom maradványa; vidéken hajdani kis- és középbirtokos földtulajdonosok, iparosok, kereskedők, a munkásság magas szakképzettségű felső rétegei, az igazgatás és a különböző helyi intézmények értelmiségijei, középosztálybeliek, vezető értelmiségiek, szabadfoglalkozásúak, vállalkozók, a volt nagypolgárság maradványcsoportjai és mindezeknek a családi társadalmi tradíciókat őrző második és harmadik generációja. Ezek a csoportok és rétegek az 1947-es magyar társadalom háromötödét-kétharmadát tették ki.” A dzsentri, a szakmunkás és a kis, illetve középtulajdonos paraszt egy társadalmi kategóriába kerül egy alapjában “szociologizáló” tanulmányban.

A mai polgár-fogalom parttalansága olyan mértékű, hogy tudományosan már egyáltalán nem vehető komolyan. A szöveg 16. oldalán szó szerint a következő meghatározás olvasható: “A Fidesz az általa kívánatosnak tartott változások középpontjába egy, az újabb kori történelem által megkülönböztetett emberi és társadalmi minőséget: a polgárt állította.” Nota bene nem az “elvtárs” megjelölést használják, mert az már foglalt, de valami hasonlóról van szó, ha megfigyeljük a meghatározás moralizáló tartalmát és normatív jellegét: “A polgár nemcsak munkaereje piaci áruba bocsátásából él, hanem valamilyen felhalmozott tőkéből is: ingatlanvagyonból, földből, fizikai eszközökből, részvényekből, pénztőkéből, esetleg több esztendei munkával gyűjtött speciális tudásból, amit aztán közvetlenül vagy vállalkozóként hasznosít. Ilyen tudása, szaktudása a munkáséletformát választóknak is lehet. A polgár ily módon mindenekelőtt egzisztenciális kategória.” Ebbe a meghatározásba is, akárcsak a történeti megközelítés során, megint belefér a magyar társadalom döntő többsége: a munkástól a nagytőkésig mindenki polgár. A történettudomány után megszűnt Tellér úrék számára a közgazdaságtan és a szociológia tudománya is. Az a kilúgozott történelem, amit itt kapunk, valóban nem több pártideológiánál.

2. Polgár és tulajdon

A dolgozat egyfelől a tőkefelhalmozásra való “képességet” misztifikálja, szemben a “szocialista dolgozóval” (nagyüzemi munkások, szakmunkások?), aki egyszerűen csak a Kádár-rendszer fejlődésképtelen zárványa, az egalitarianizmus terméke, eltérően az “önálló egzisztenciáktól”, akik úgymond nem az államtól várják a gondoskodást. A régi, önállótlan “szocialista termelőkkel” a “vállalkozók világát” állítja szembe mint a modern polgári társadalom bázisát. Vagyis Tellér a rendszerváltás áldozatainak, a (valójában kényszer-)kisvállalkozóknak az idealizált képét rajzolja fel, s részben azt vetíti vissza a kádári Magyarország viszonyaira. Tulajdonképpen a Kádár-korszak lángossütőjéből konstruálja meg a magyar újpolgárt. Ami talán kulturális síkon igazolható, hiszen az áruvá átalakított kultúra, a giccs felemelkedésével a régi hivatalos, államilag finanszírozott, színvonalas tömegkultúra kiszorult. Szimbolikus értelemben a lángossütő kultúrája válik ma a kultúra mércéjévé. A mai kényszer-kisvállalkozó, aki természetesen szintén “polgár”, meg – példának okáért – a keresztény-nemzeti színekben pompázó Széles Gábor, egykori “kádári” menedzser, ma (az állami tulajdon magánkisajátítása révén) tőkés újtulajdonos szintén polgár. Aki elveszítette a munkáslétét, az rögtön haladó polgárrá válik, ha kiváltja a vállalkozói igazolványt. Pedig többségük a létminimum szintjén vegetál. A polgári lét másik feltétele, ha valaki elfogadja a Fidesz álromantikus keresztény, nemzeti, millenniumos, egyházias, fradis, nemzetieskedő politikáját és ideológiáját.

Másfelől a Fidesz-dolgozat a gazdasági érdekeket eltolja magától, a politika önmozgásából és általában a különböző létszférák (politikai, szociális, gazdasági stb.) egymásmellettiségéből indul ki. A tanulmány az államszocialista korszak megoldhatatlan konfliktusát “a Kádár-korszak mindenkit ‘dolgozóvá’ egyenlősítő hatalomgyakorlási igénye és a polgári minőséget működni engedő teljesítménynyújtási igénye között” feszülő ellentmondásban fedezte föl. (3. o.)

A polgárt egyfelől összekapcsolja a magántulajdonnal mint az autonómia gazdasági feltételét. E felfogást nem zavarja, hogy tőkejövedelemből, magántulajdonból, vagyis idegen munka kisajátításából még a rendszerváltás 10. évében is csak a lakosság statisztikai szempontból jelentéktelen kisebbsége él. Ezért, másfelől, kikapcsolja ennek jelentőségét, hogy a többség polgár-létéről beszélhessen, aminek az az ideológiai előfeltétele, hogy egybecsúsztatja a burzsoát és a citoyent. Más szempontból úgy manifesztálódik ez a “csalás”, hogy a saját munkájukból élő embereket, régiesen úgy is mondhatjuk, a bérmunkásokat, vagy a bérből és fizetésből élőket a nagytőkésekkel egy kategóriába helyezi, összekeverve az össze nem illeszthető szempontokat. Mintha ellentétes érdekű társadalmi csoportok nem is léteznének, pusztán a hatalmi elitek eltérő csoportjainak érdekei mozgatnák a történelmet. Nincsenek itt valódi történeti okok, a történelemben csak a pártelitek mozognak, még azt is ők mondják meg, ki tartozik a polgár kategóriájába, ki nem. Olyan pártideológia ez, amely alkalmas egy új tekintélyuralmi rendszer, a demokrácia “elitek uralmaként” való alátámasztására.

3. A rendszerváltás és következményei

A Fidesz-anyag a rendszerváltás egész történetét – amelyet egyébként nem alaptalanul a Kádár-rendszer intézményi pluralizmusából és a piacgazdasági reformokból, illetve a rendszeren belüli “polgárosodásból”, a szerény magán-tőkefelhalmozódásból és mindenekelőtt a Szovjetunió gazdasági és katonai versenyképtelenségéből, összeomlásából eredeztet –, három politikai erő harcából magyarázza. A “polgári Magyarország” (MDF, FIDESZ és csatolt részei), a szocialisták mint a Kádár-rendszer maradványai (MSZMP, MSZP, Munkáspárt) és “a monetarista harmadikok” (sic!) (akik az SZDSZ alakjában hol sztálinisták, hol leninisták, hol trockisták, hol globalizátorok, a multinacionális tőke képviselői stb.). Ez utóbbi kategóriára nyilvánvalóan csak bűnbakként van szükség, hogy a rendszerváltással kapcsolatos illúziók lelepleződését valakiknek a sötét üzelmeivel lehessen magyarázni; s egyúttal a liberálisokat mint idegeneket ki lehessen zárni a “polgári Magyarországból”, amit mellesleg az motivál, hogy a “keresztény-nemzeti polgárságnak” ők a legnagyobb konkurensei a politikai életben, s részben a gazdaság terén is.

A dolgozat a rendszerváltás utáni szociális és gazdasági hanyatlást nem a kelet-európai rendszerváltás mindenütt természetes következményeként vizsgálja, hanem, úgymond, az amorális és a kommunizmushoz odakozmált szocialisták és liberálisok alapvető bűneként, akik csak saját érdekeiket követték, szemben a nép érdekeit egyedül tisztességesen képviselő keresztény-nemzeti táborral – ahogyan a dolgozat fogalmaz: szemben a “polgári Magyarországgal”. Mintha a privatizációhoz az MDF-Fidesz-kisgazda csoportosulásoknak egyáltalán semmi köze sem lett volna, mintha a törzsökös “magyar polgár” csak a nemzeti hagyományt, a valláserkölcsi tisztaságot, a keresztény filantrópiát és más nemes értékeket védelmezett volna. Sem Orbán miniszterelnök családjának bányaügye, sem a Fidesz vezérkar rokonsági ágon történő kolosszális üzleti csalásai nem kerülnek szóba, noha a dolgozat kétszer is megemlíti a Tocsik-ügyet mint fontos történeti tényt, amely azonban eltörpül az említett bűnesetek mellett. A rendszerváltás ilyen értelemben a hatalmon lévő elitek sikertörténetévé és a gonosz ellenzék által elkövetett bűnesetek történtévé stilizálódik. Mintha a magyar társadalom valóban csupán az elitek különböző csoportjainak gusztustalan és bűnökkel terhelt vetélkedésében lenne érdekelt. A Fidesz történeti gondolkodásában a sajátosan értelmezett polgár-fogalom kiszorítja az ember kategóriáját. Az immorális történeti koncepció a piacgazdaság áldozatait a régi rendszer “alkotásképtelen” maradványaiként értékeli.

Tellér úr egyáltalán nem érti (vagy úgy tesz, mintha nem értené), hogy a rendszerváltozás történetének lényege éppenséggel a magyar emberek több generációja által fölhalmozott állami tulajdon magán-kisajátítása volt, nem pedig valamiféle nemes polgári küzdelem a Kádár-rendszer ellen a gazdaságilag autonóm egyének, a tőkés magánvállalkozók létrejöttéért. Nem esik szó azokról a milliókról, akiket a rendszerváltozás “veszteseiként” szokás azonosítani.

Tellér úrék a polgári Magyarország szégyenfoltjaként kellene, hogy kezeljék a kirekesztett emberek növekvő számát. Természetesen a megelőző szocialista-liberális kormánykoalíciót is felelősség terheli azért az erkölcstelenségért, amit a “regisztrált munkanélküliség” fogalmának bevezetése és gyakorlati alkalmazása jelent. Emberek százezreit, sőt, millióit egész egyszerűen már “regisztrálandó számnak” sem tekintik, a munkanélküli többé nem ember, nem teljes jogú polgár, kirekesztett. A Fidesz-polgárral szemben közel 1 700 000 főnek nincs bejelentett munkahelye, munkából származó jövedelme és nem tanul, bár munkavállalási korban van. 2000-ben, tehát a millennium évében, a Fidesz-hatalom ünnepeinek csúcsán Magyarországon 3 877 000 ember tartozott a foglalkoztatottak kategóriájába, a nem foglalkoztatottak száma 2 375 000 fő volt. Ebből a regisztrált munkanélküliek száma 405 ezer, a Gyes-Gyed-Gyet-en lévőké 243 ezer, a nyugdíjasoké 569 ezer, az egyéb inaktívoké 404 ezer volt.

A nem foglalkoztatottak aránya tehát a munkavállaló-korú népesség 38,3%-ára rúgott. (Az adatok kigyűjtéséért Gúr Nándornak tartozom köszönettel.)

Eközben Tellér úrék sikertörténeteket fabrikálnak historizáló koncepciók alapján, hogy a szégyent cinizmussal tetézzék.

4. A megválaszolatlan kérdések

A tanulmány mint szociológiai problémát kívánja megérteni a Kádár-rendszert. Így az igazi történeti kérdéseket, amelyek egyébként a rendszerváltás megértése szempontjából is alapvetők lennének, nem is teszi fel. Néhány hatalmilag fontos érdekcsoport harcát veszi csak számba a dolgozat, nincs tekintettel a Kádár-rendszer valódi teljesítményére, a benne élő emberek áldozatos munkájára, az állammal szembeni közösségi-szövetkezeti erőfeszítésekre, milliók alkotásaira stb. Egyoldalúan csak az elnyomó bürokráciával azonosítja a rendszert és a korszakot, figyelmen kívül hagyja a kulturális teljesítményt, a jóléti rendszereket, mindazt, amit ma nosztalgikus módon milliók sírnak vissza, elfeledve a rendszer antidemokratikus és embertelen vonásait.

Íme, néhány kérdésfelvetés, amelynek megválaszolása nélkül nem érthető meg, nem írható le tudományosan a rendszerváltás története. Miért volt a Kádár-rendszer a 60-as évektől szerte Európában megbecsült rezsim? Hogyan lehetséges az, hogy a magyar szövetkezeti mezőgazdaság teljesítményét Európa legfejlettebb régiójában tartották számon? Miképpen volt lehetséges, hogy a kommunista hivatalnokok olyan államilag támogatott kulturális életet hoztak létre, amely nélkül ma “magas kultúráról” szinte beszélni sem lehetne? Hogyan volt lehetséges, hogy a mai ún. polgári Magyarország értelmiségi képviselői többnyire a rendszer megbecsült képviselői voltak? Mi volt az oka annak, hogy a “polgári Magyarország” “taktikai” okokból “kommunista” képviselőit a rendszer nem egyszerűen integrálta; azok a kommunista pártban és a hatalom fontos struktúráiban foglaltak el komoly pozíciókat (hiszen még a Fidesz-kormány öt tagja is MSZMP tag volt). Miképpen volt lehetséges, hogy 1956 októberét 1957 májusa követhette, ahol százezrek tettek hitet az új rezsim mellett? Mi volt az oka annak, hogy a Kádár-rendszer egyidejűleg magába építette a “polgári Magyarországot” és a “sztálinista Magyarországot”, ám a rendszer valódi baloldali ellenzékét mindig elnyomta, periferizálta és kiátkozta? És sorolhatnánk tovább a meg nem értett problémákat.

Természetesen költői kérdések ezek, hiszen nem várható el egy ilyen színvonalon készült tanulmánytól, hogy egyáltalán világos formában vessen föl történeti kérdéseket. Az önigazoló ideológiai szándék kiszorítja, lehetetlenné teszi a komoly kérdéseknek még a felvetését is.

Befejezésképpen néhány fentebb nem érintett, alapvető történeti ellentmondásra mutatnék rá.

1. A Kádár-rendszer létrejöttében és fennmaradásában nemcsak a külső erők – mindenekelőtt a szovjetek – játszottak szerepet. Végül is előbb-utóbb elemezni kell, miért volt a Kádár-rendszernek széles tömegbázisa. Itt nemcsak a 800 ezer párttagról van szó, hanem ennél szélesebb társadalmi alapzatról. A dolgozat egész egyszerűen nem tisztázza a Kádár-rendszer létrejöttének történelmi okait, a gyárak és üzemek, a nagy egyházi tulajdonok államosításának népi támogatását stb.
2. A dolgozat szégyenlősen hallgat az új, 1989-es “demokratikus” rendszer alapját képező 1956-os felkelés forradalmi szárnyáról. Sajátos logikával a felkelés valóban ellenforradalmi szárnyát deklarálja forradalminak, vagyis a tőkés magántulajdon visszaállítását. A dolgozat nem retten meg a nyílt történelemhamisítástól sem, amikor a magántulajdon visszaállításának és a polgári rendszer restaurálásának tényét a munkástanácsok követeléseivel hozza kapcsolatba. Dokumentumok, levéltári kutatások tömegei bizonyították be, hogy a munkástanácsok, amelyek tagjainak egyébként kb. 60 %-a kommunista párttag volt, egyetlen dokumentumukban sem foglaltak állást a tőkés magántulajdon visszaállítása mellett, sőt, a gyárak és földek magántulajdonának visszaállítását maguk nevezték ellenforradalomnak és elhatárolódtak e fejleményektől. A nemzeti függetlenség és a társadalmi tulajdon alapján ezek a tanácsok a szocializmus demokratikus formája mellett foglaltak állást. Más kérdés, hogy a kádári fordulat elsöpörte az államszocializmus szocialista ellenfeleit is, sőt, képviselőivel talán még kíméletlenebbül számolt le, mint a jobboldali-szélsőjobboldali polgári fordulat híveivel.
3. Hol kezdődik a rendszerváltás története? A tanulmány szerint a Kádár-rendszerben kezdődött el a polgárosodás (értsd, magán-tőkefelhalmozás), ez azonban csak féligazság. Még akkor is, ha eltekintünk most a folyamat alapjában nemzetközi meghatározottságától, mert legalább ilyen horderejű tény a válságba került rendszer vezérkarának és felső rétegeinek kiegyezése a “polgári Magyarország maradványaival” (a pártbürokrácia egy részétől az egykori dzsentri fiókákig kiegyeztek a társdalom feje fölött abban, hogy az új “polgári” rendszerbe átmentik privilégiumaikat). Hogy a Fidesz-dokumentum e folyamatban kevesli a gazdasági pozíciók kisajátítását, híveik vagyonnal való ellátását, ez csupán arról árulkodik, hogy a Fidesz négy éves országlása csak az osztogató-fosztogató polgárosodás ügyét vitte előre.

Jegyzet

¹ Megjegyzendő, hogy a konzervatív történetírás, illetve annak publicisztikai felhigítása gyakran jelentkezik liberális köntösben is. Az Élet és Irodalomtól a Népszabadságig terjed annak a primitív előítéletnek a “liberális” menedzselése, amely a kommunizmus és a fasizmus között nem tesz világos különbséget, és a Gulag-rendszert nem kívánja megkülönböztetni a náci haláltáboroktól, a holokauszttól. Varga László levéltárostól Papp László Tamás “közíróig” hosszú a szerzők listája, akik erkölcsileg és szakmailag kétes színvonalon a fennálló rendszer legitimációs ideológiai szükségleteit nap mint nap kielégítik.

A Poiszki 1978 nyarán a Roj Medvegyev által útjára indított XX. Vek (XX. Század) című lap és a kereszténydemokrata Valerij Abramkin nevével fémjelzett irodalmi folyóirat, a Voszkreszenyje (Feltámadás) alkotó gárdájának összefogásából született meg. A többműfajú, különböző politikai-szellemi irányzatú (szociáldemokrata, kereszténydemokrata, liberális, ateista stb.) szerzőket egyesítő Poiszki új színfoltot jelentett a szamizdat kiadványok sorában. A folyóirat megszületésének 5. évfordulójára írt megemlékezésében M. Abovin-Egides így fogalmazott:

“A Poiszki országos visszhangjáról tanúskodik az üldözőink által írt Idegen hangon¹ című kötet. Talán egyetlen szamizdat sem részesült abban a “kitüntetésben”, mint a Poiszki: a könyv Hová vezet a Poiszki (tkp. Hová vezet az útkeresés?) fejezete negyven oldalt szentel folyóiratunknak.

A szerző, aki azt akarta megmutatni, milyen útvesztőbe vezeti a szovjet embereket az Útkeresés, de megvalósítania ebből, természetesen, mit sem sikerült (hacsak azt nem, hogy az emberek számára ebből a kötetből nyilvánvalóvá vált, az igaz utak kereséséért drágán kell fizetni: elnyomatással, üldöztetéssel, táborokba és elmegyógyintézetekbe záratással), gyakorlatilag ragyogó reklámot csinált a folyóiratnak a szovjet átlagolvasók körében, amikor megismertette őket a kötetek tartalmának legalábbis egy részével. A Poiszkiról szóló fejezet az ügyeletes mondattal kezdődik, amely szerint a szerkesztőség tagjai «büntetőjogi felelősségrevonásban részesültek a Poiszki című illegális szovjetellenes gépírásos folyóirat összeállításáért, szerkesztéséért és terjesztéséért» (amivel a szerző lényegében a legelején leleplezi «igazságszolgáltatásunkat». A Szovjetunió bármely polgára, hacsak nem volt komplett őrült, feltette magának a kérdést: van-e a világnak még egy olyan pontja a mi totalitárius államunkon kívül, ahol büntetőjogi felelősségrevonásban lehet részesíteni valakit gépírásos folyóirat kiadásáért; ahol illegálisnak lehet tekinteni egy olyan folyóiratot, amelynek szerkesztőségi tagjai, ahelyett, hogy álnév mögé rejtőznének, teljes nevüket írják alá?). […]”

Az alábbi, “A szocializmus alapelvei” című dokumentum, amelynek társszerzője P. Podrabinek, 1978-ban íródott, és a Poiszki című szamizdat folyóiratban került terjesztésre. Az írás később megjelent a Ruszkaja miszlj 1984. március 22-i számában. Az írás eredeti jegyzeteit P. Abovin-Egidesz Párizsban, 1988-ban egészítette ki.^*

***

A szocializmus alapelvei

Talán nincs is ma megtépázottabb és összezavartabb, elátkozottabb és megalázottabb fogalom, mint a szocializmus. Hosszú létezése alatt demagógiával és szofisztikával telített hivatalos propagandánknak legalább azt sikerült elérnie, hogy az emberek többsége mind az ország határán innen, mind azon túl, szocialistának tartja társadalmi rendünket². Mivel pedig gazdálkodásunk első ránézésre rossz, a lakosság életszínvonala alacsony, az elnyomásnak vége-hossza nincs, az efféle életformáról a megvetés érthető módon a szocializmus eszméjére is átterjed.

Fontos feladatunknak tartjuk, hogy eloszlassuk a szocializmus lényegével kapcsolatos tévedéseket. A demokrata-mozgalomban lévő jóindulatú emberek további konszolidációjának érdekében felvetődik álláspontunk pontosításának kérdése.

Örülnénk, ha álláspontunk a demokrata-mozgalom résztvevőinek érdeklődésén kívül a liberális körök és országunk minden olyan állampolgárának érdeklődését felkeltené, akikben tudatosult azon változások szükségessége, amelyek egy méltó emberi létet tudnának biztosítani.

I

1. Alapelvünk, hogy minden embernek igénye és természetes joga, hogy egyéniség legyen, mégpedig minden tekintetben, azaz joga van döntenie (hogy döntő szava legyen) a közösségi élet minden – politikai, gazdasági, vallási, szociális – területén.

2. Ezt figyelembe véve egy olyan társadalmi rend kialakítását támogatjuk, amely lehetővé tenné az EGYETEMES EGYÉNELVűSÉG megvalósítását, mint az emberi természetben rejlő összes pozitív lehetőség kibontakoztatásának feltételét.

3. Ha az egyén megőrizheti egyéniségét, ha minden tekintetben lehetősége van az öntételezésre, az önkifejezésre, az önrendelkezésre, társadalmi értelemben ekkor nevezhetjük szabadnak. Azt a társadalmat, amelyik minden tagjának megadja ezt a lehetőséget, nevezhetjük szocialistának. Egyesülnie kell benne a szabadságnak, az igazságosságnak, az egyenlőségnek.

4. Társadalmi vonatkozásban ez azt jelenti, hogy az embereknek azonos lehetőségük van különböző igényeik kielégítésére, különböző adottságaik kibontakoztatására. A szocializmus nem maguknak az igényeknek a kiegyenlítése, hanem a lehetőségek egyenlőségét feltételezi (mivel az igények kiegyenlítése a személyiség korlátozásához vezet, ami ellentmond a szocializmus alapelvének). Csak ez esetben tekinthető társadalmi vonatkozásban egyéniségnek az egyén.

5. Politikai vonatkozásban ez a demokráciát jelenti, amelyet nem korlátoz sem a tőkének, sem az állam-, a párt-, vagy másféle elitnek a hatalma³. Jelen esetben a demokrácia azt jelenti, hogy a többség által megszavazott döntések mellett a kisebbségnek és az egyes egyénnek joga van megkérdőjelezni az adott döntések indokoltságát, ahogy joga van ellenkezni, joga van az autonómiához és az adott szociumból való távozáshoz. Vagyis nem afféle útszéli demokráciáról van szó, nem a közösség uralmáról az egyén felett és az utóbbi elnyomásáról, hanem az egyénelvű demokráciáról. Csak ennek fennállásakor tekinthető az egyén politikai vonatkozásban egyéniségnek.

6. Gazdasági vonatkozásban azt jelenti, hogy a termelőeszközöket maguk a termelők birtokolják és ők is rendelkeznek velük⁴. A termelés kérdéseiben azoknak kell dönteniük, akik ott dolgoznak. Ki kell zárni az idegen munkaerő bármilyen formában történő kizsákmányolását. Ez csak akkor lehetséges, ha a bérmunka és az alkalmazotti munka megszűnik. Csak ekkor válik az egyén gazdasági vonatkozásban egyéniséggé. (A bérmunka a munkaerő adásvételével áll összefüggésben. A munkaerejét eladó ember gazdasági értelemben nem egyéniség többé. Így van ez a kapitalista magántulajdon esetében. Állami tulajdon esetén a munkás nem bérért jelentkezik munkára, mivel a bér kölcsönös megállapodást feltételez, hanem felveszik. Munkájának ellenértékét fent állapítják meg, ezért ez esetben helytelen munkabérről beszélni. A dolgozó ez esetben sem dönt semmiről, tehát gazdasági vonatkozásban nem tekinthető egyéniségnek. Csak a köz- és egyéni tulajdon esetében nincs se bér, sem alkalmazotti viszony. Ehhez a gazdaságot el kell választani az államtól).

7. Kulturális és vallási vonatkozásban ez azt jelenti, hogy mindenkinek joga van az alkotáshoz és az alkotói egyesüléshez, a kulturális értékek és információk terjesztéséhez és felhasználásához, bármilyen filozófiai, vallási, társadalmi, politikai nézetének terjesztéséhez, és ebben nem korlátozza a cenzúra. Csak ez teszi az egyént kulturális-vallási vonatkozásban egyéniséggé.

8. Szociális vonatkozásban a magánélet teljes, az államtól és a közösségtől független autonómiáját jelenti, az ilyen autonómiához szükséges összes körülmény biztosítását az egyén számára. Csak így lehet az egyén szociális vonatkozásban egyéniség.

9. A szocializmus ekképpen való értelmezésében a termelőeszközök lehetnek mind egyéni, mind köztulajdonban⁵, de nem lehetnek magán- vagy állami kézen (előbbi bérmunkát, utóbbi alkalmazotti viszonyt feltételez, és mindkettő a idegen munkaerő kizsákmányolásával áll összefüggésben).

Lényegükből adódóan csak a köz– és egyéni tulajdoni formák válthatják ki a bér- és alkalmazotti munkát, vagyis ezek mellett szűnik meg a kizsákmányolás. Éppen ezek a tulajdoni formák engedik meg a termelőknek, hogy a termelés kérdéseiben maguk döntsenek, vagyis hogy egyéniségek legyenek gazdasági vonatkozásban. Magántulajdon esetén ezt a jogot a tőkés, állami tulajdon esetén pedig a pártállami gépezet sajátítja ki magának.

10. A szocializmusban az egyéni tulajdonból a köztulajdonba való át- és visszalépés az állampolgárok önkéntes elhatározásán múlik. De mivel a modern technika megköveteli a nagy termelési egységeket, az alapvető tulajdoni forma így a szocializmusban, természetesen, a köztulajdon lesz (össznemzeti és szövetkezeti alakban). A köz- és egyéni tulajdoni formák közötti viszony szabályozásának természetes módja a szabadpiac lesz.

11. A itt meghatározott szocializmus gyökeresen különbözik mind az állami “szocializmus”-tól (ami az alkalmazotti munkaerő állami kizsákmányolása), mind a kispolgári “szocializmus”-tól (amely nem előzi meg a bérmunkával kialakuló magántulajdonosi kizsákmányolást), mind pedig a korlátozó “szocializmus” különböző formáitól (amely csak korlátozza a magántőke nagyságát, felügyeli a kizsákmányolás mértékét, de nem zárja ki). Ha az elsővel a totalitarizmust azonosítjuk, és a második a kapitalizmushoz vezet, akkor a harmadik az előbbi korlátozásával éppen annak (a kapitalizmusnak) megmaradását segíti elő.

És csak a szabad piacot is elfogadó, a bér- és alkalmazotti munka kiváltásán alapuló szocializmusban jön létre a köz- és egyéni tulajdon között olyan optimális viszony, amely elég ahhoz, hogy az egyéni tulajdonból ne váljék magántulajdon, a köztulajdonból pedig állami. Vagyis elég ahhoz, hogy megvalósuljon a társadalmi igazságosság megingathatatlan alapelve, az idegen munkaerő kizsákmányolásának hiánya.

12. Az ekképpen értelmezett szocializmus, úgy gondoljuk, a lakosság minden rétege számára vonzó lehet (kivéve persze azokat, akik a mások munkaerején való élősködésben lelik kedvüket). A szocializmus összeegyeztethető mind az ateizmussal, mind a vallással, beleértve a kereszténységet is. Sőt, a kereszténység csak a szocializmussal egyeztethető össze, mivel az idegen munkaerő kizsákmányolása ellentmond lényegének.

Az itt megmutatott szocializmus megvalósítása kielégítheti akár a liberálisok reményeit, akik szeretnék, ha országunk a modern civilizáció kerékvágásában haladna, akár a tősgyökeres demokratákét, mivel a sajátszerű nemzeti társadalomfejlődés kifejezőeszközévé válhat.

II

13. Az emberiség történetében nem létezett szocialista társadalom. Ma sem létezik.

A Nyugatra jellemző a polgári szabadságjogok politikai demokráciájának és a tőke gazdasági diktatúrájának összeegyeztetése, ami a viszonylag magas életszínvonal ellenére a demokrácia eltorzulásához vezet, szociális-lelki hiányosságokat, erkölcsi zavart eredményez.

A Keletre (a Szovjetunió és követői, Kína) mind politikai, mind gazdasági és kulturális-lelki vonatkozásban is jellemző az egyénietlenség, amihez a totális, azaz a közösségi élet minden szférájára kiterjedő diktatúra teremti meg az alapot. Itt nem létezik köztulajdon, és az egyéni tulajdont is csaknem teljesen elnyomják, csak bizonyos keretek között engedélyezik, amelyek megmentik az államot a megfulladástól. (A megművelhető földek 5 %-át adó tanyasi gazdaságok szolgáltatják nálunk az ország mezőgazdasági termelésének harmadát.) A pártállami oligarchia rendelkezése a termelőeszközök felett, a széleskörű szabadpiacot nélkülöző teljesen irányelvű tervgazdálkodás, a totális egyénietlenséggel együtt nemcsak az erkölcsi zavart és a szociális hiányosságokat eredményezik, de a gazdaság pangását, a lakosság alacsony életszínvonalát, a közszükségleti cikkek állandó hiányát is.

14. De abból, hogy szocialista társadalom még sehol nincs, egyáltalán nem következik, hogy csak utópia, fantázia. Egyes elemei már megvalósultak a világon.

Nyugaton például a polgári szabadságjogokban jelennek meg, a szakszervezetek ellenőrző szerepében. A dolgozók – egyes vállalatoknál – részt vesznek a nyereség elosztásában, nem korlátozzák az egyéni tulajdont, bár annak nehéz is versenyeznie a magántulajdonnal.

Jugoszláviában léteznek a munkásönkormányzatok, bár tevékenységüket jelentős mértékben bénítja a párt politikai diktatúrája. Az izraeli kibuc-rendszert, a különféle arteleket is fel lehet fogni a kapitalizmus rendszerébe foglalt szocialista elemekként.

A Szovjetunióban, Kínában és a hasonló országokban negatív értelemben beszélhetünk a szocializmus elemeiről, mivel itt sincs magántulajdon. Ezek az elemek jelennek itt meg az egyéni tulajdonhoz való rendkívül korlátozott jog formájában is.

15. A szocializmus megteremtéséhez országunknak (és a hasonló országoknak) mindenekelőtt meg kell szabadulnia az antidemokratikus rendszertől. A rendszer, amely miatt elhaltak a szocializmus induló rügyei, nyújt lehetőséget az oligarchia számára, hogy “gyakorlati szocializmus”-ként mutogassa társadalmunkat, gyakorlatilag szembeállítva magával a szocializmus lényegével. “Gyakorlati szocializmus”-nak nevezik az álszocializmust, amikor pártállami elit bitorolja a nemzeti tulajdont, kizsákmányolják az alkalmazott munkaerőt, az elitnek különleges előjogai vannak, a javak munka szerinti elosztásának elvét gyakorlatilag visszavonták.

16. Az úgynevezett “megvalósult, fejlett szocializmus” ismérvei: a közöny, a felelősségérzet, a kezdeményezőkészség, a gondolkodás és a gazdaságosság hiánya, a lelki elsivárosodás, az odafigyelés hiánya, a némaság, a joghiányosság és még egy sor másfajta hiány. A lusta, tétlen embereknek tetszik ez az oblomovi életforma, nem lázadnak ellene, annál is kevésbé, mert a tiltakozásokat megtorlások követik. Társadalmunk ezért látszólag stabil, amit az is biztosít, hogy az eliten belül egyre jellemzőbb az öröklődés (egyre több vezető tisztségviselő gyermeke válik nómenklatúra-taggá, diplomatagyerek diplomatává, hadvezetésben dolgozó gyereke katonatisztté stb.).

Másfelől, a “fejlett szocializmus” társadalma tartós válságot él át, ami a folyamatos és lépten-nyomon tetten érhető sajátos fordított sztrájkokban* , a rossz minőségű termelésben, a mezőgazdaság folyamatos válságában, a természeti és emberi erőforrások barbár elkótyavetyélésében, az alapvető tudomány és technika (a haditechnikát kivéve) alacsony színvonalában nyilvánul meg. Az újításokat a “rothadó” Nyugattól vesszük át, ahol a tudományos-technikai forradalom zajlik, és amelyet hatvan éve nem sikerül utolérnünk. Mindez társadalmunk instabilitásához vezet⁶.

17. A jelenlegi társadalom felemelkedése egy korlátok nélküli demokrácia, egy humánus, egyénelvű, vagyis szocialista társadalom szintjére nemcsak az emberi lélek vágya és törekvése, de társadalmi-gazdasági, történelmi szükségszerűség is. Vagyis nem a “keleti” és “nyugati” rendszerek konvergálásáról kell beszéljünk, hanem mindkettő felemeléséről a szocializmus szintjére.⁷

III

18. A jelenkor alapvetően nem arról szól, hogy a szocialista és a kapitalista rendszer küzdene egymással, ilyen küzdelem nincs, mivel az egyik – a szocialista – nem is létezik.

19. A jelenkor fő kérdése tehát az, hogy melyikük kerekedik felül a másikon, a totalitarizmus a demokrácián, vagy a demokrácia a totalitarizmuson. A közöttük lévő egyensúly egyre inkább felborul a demokratikus világ belső ellentmondásosságából fakadó könnyelműsége miatt, amelynek oka a kapitalizmus.

A kapzsi és kéjsóvár üzletemberek akárkivel, még az ördöggel vagy a totalitarizmussal is képesek megalkudni. A kapitalizmus ezért nemcsak a nyugati társadalmon belüli szociális problémákhoz teremti meg a feltételeket, de a totalitarizmus képében felneveli saját sírásóját. A demokráciát, a modern civilizációt ezért csak a szocializmus mentheti meg. A szocializmuson kívül az emberiséget a lelki elkorcsosulás és talán a fizikai megsemmisülés fenyegeti.

20. A jelenkor fő kérdésének megoldása a Szovjetunió demokratizálása, amely a totalitárius világ legerősebb hatalma, és demokratizálódása e világ többi országában is hasonló folyamatokat indíthatna el.⁸

IV

21. A kapitalista országokban – az ott létező politikai demokráciát figyelembe véve – csak erőszakmentes, vagyis demokratikus, parlamentáris, alkotmányos eszközökkel lehet megteremteni a szocializmust. A fegyveres, erőszakos harc diktatúrához vezethet, ami lehetetlenné teszi a szocializmus kialakulását.

Az erőszak nem sajátja az emberi természetnek. Az erőszak csak akkor indokolt morálisan, ha amorális helyzetbe hoznak minket, azaz vadállatok törnek ránk, vagy rablók, terroristák, bitorlók és egyéb támadók. Etikai értelemben az erő alkalmazása ilyen esetekben nem minősül erőszaknak. Ellenkezőleg, ez esetben az ellenállás hiánya csak segíti az erőszakot, tehát amorális cselekedet.

22. Ezt figyelembe véve osztjuk az eurokommunizmus álláspontját, amely megtagadja a fegyveres szocialista forradalmat, a szocializmus alkotmányos úton való elérését tűzi ki célul, elveti és felcseréli a proletárdiktatúra elvét a pluralizmus elvére.

Ugyanakkor, az eurokommunizmus nem következetes⁹:

a) Amikor a szocializmus eléréséhez a demokratikus utat jelöli meg, nem hangsúlyozza, hogy a fegyveres felkelés elvileg megengedhetetlen bármely politikai demokráciában (és nem csak Európában és nem csak ma).

b) A proletárdiktatúra elvetését nem egyetemes elvként jelöli meg, hanem helyhez köti (a “vezető kapitalista országok”-hoz). Ugyanakkor a szocializmussal semmiféle diktatúra nem egyeztethető össze. A proletariátus diktatúrája pedig elkerülhetetlenül az oligarchia diktatúrájává növi ki magát, totalitarizmussá, amely megsemmisíti a szocializmus lényegét.

c) A fegyveres harcnak és a proletárdiktatúrának mint a szocializmushoz szükséges módszernek az elvetéséből logikusan következik a lenini forradalom-elmélet és Lenin azon állításának elvetése, hogy a marxizmusban a proletárdiktatúra tétele a legfontosabb (ennek ellenére csak a spanyol kommunisták hagyták el nevükből a “leninistá”-t¹⁰).

d) Amikor az eurokommunisták kijelentik, hogy szocializmus nincs demokrácia nélkül, és tudják, hogy az úgynevezett “szocialista tábor” országaiban nincs semmiféle demokrácia, akkor következetesen azt is ki kellene jelenteniük, hogy ezekben az országokban szocializmus sincs. De csak annyit jegyeznek meg, ellentmondva a logikának, hogy ezekben az országokban rossz, antidemokratikus, de mégiscsak szocialista rendszer van.

“Antidemokratikus szocializmus”, ennek semmi értelme, ez fából vaskarika – a szocializmus csakis demokratikus lehet. Egyébként ezért értelmetlenek az olyan jelzők is, mint eredeti, emberarcú, demokratikus, humánus, egyénelvű stb. Egyszerűen ezek a tulajdonságok alkotják a szocializmust, nélkülük nem is létezne.

23. A jelenkor adott körülményei között forradalom nélkül is ki lehet vívni országunkban a demokráciát, ahogy a totalitárius “kommunizmus” többi országában is, ha a demokratikus mozgalomba bizonyos liberális körök is bekapcsolódnak, és a különböző népréteghez tartozó emberek csatlakoznak az ellenzékhez, a külföldi közvélemény pedig, különös tekintettel a szocialista és eurokommunista pártokra, erkölcsileg támogatja őket. A demokratikus mozgalom nyomásának hatására a vezető körökön belül is szakadásra kerülhet sor, melynek során a vezetőség egyik fele, amikor látja, hogy nincs tovább értelme ellenállni a demokratizálódási folyamatnak, eltávolítja a másikat¹¹.

24. A politikai demokrácia kivívása után népünk saját maga választja majd meg a számára kényelmes életformát és társadalmi-gazdasági rendszert. Mi, a szocializmus hívei reméljük, hogy a szocializmusra esik a választása. Ha nem így történik, ellenzékbe kerülünk, ez minden, semmi esetre sem kezdjük erővel ráerőszakolni másokra meggyőződésünket, ez idegen a szocializmus morális lényegétől.

V

25. Az ország demokratizálása minimum a következőket jelenti¹²:

a) Politikai vetületben:

Az ellenzékiség jogának bevezetése; a választási szabályzat megváltoztatása, hogy egy képviselői helyre a szavazócédulán több (legalább kettő) jelölt jusson; megkötések nélkül indíthasson képviselőjelöltet bármely csoportosulás; jog a felszólaláshoz bármely jelölt mellett és ellen (sajtóban, a rádióban, televízióban, gyűléseken, találkozókon); az állampolgároknak legyen törvény által szavatolt joguk kritikával illetni az ország vezetőségének bármely tagját, beleértve az állam, a párt, a kormány vezetőjét; a KGB-nek mint az ellenzék elleni harc szervének a megszüntetése; a pártapparátus tanácsok (szovjetek) felett gyakorolt diktatúrájának megszüntetése, vagyis “Minden hatalmat a pluralista szovjeteknek!”; a nemzetek ténylegesen szavatolt önrendelkezési jogának megadása; korlátlan szólás- és sajtószabadság, korlátlan szabadság gyülekezés, tüntetés, bármely filozófiai, vallási, társadalmi nézet terjesztésének tekintetében.

b) Gazdasági vetületben:

A dolgozóknak a munkaadó államtól független szakszervezetekbe való tömörülésének joga, amelyek ellátnák tagságuk érdekvédelmét; a dolgozók munkabeszüntetési joga; tényleges jog lehessen követelni a munkabéremelést, az árcsökkentést, a nyugdíjemelést, a dolgozó nők helyzetének javítását (a munkanap hosszának rövidítését és a férfiakhoz képest a szabadnapok számának növelését); a gyerekmunka beszüntetése; munkásönkormányzatok bevezetése az adminisztráció felülről történő kinevezése helyett (vagyis valósuljon meg az októberi forradalom “A gyárakat a munkásoknak!” jelszava); a közellátás átszervezése, amely kizárná a fővárosok privilegizált helyzetét; az elit előjogainak megszüntetése (külön áruelosztók, különdácsák, különjövedelmek stb.); a kolhozok ne csak nevükben legyenek kolhozok (kollektív gazdaságok), vagyis saját maguk dönthessenek megtermelt javaikról, szabhassák meg azok árait; az engedélyezett egyéni tevékenységek listájának széleskörű kiterjesztése és a rájuk vonatkozó adók jelentős csökkentése.

c) Társadalmi, szociális és jóléti vetületben:

Az állampolgároknak legyen joguk eldönteni, hol akarnak élni az ország határain belül és kívül, ami a jobbágyrendszer egyik formájának tekinthető útlevélrendszer és bejelentkezési rendszer eltörlését jelenti; korlátlan ki- és bevándorlási jog bevezetése; az összes állampolgár ténylegesen egyenlő joga, hogy komfortos lakhelyen éljen; a szövetkezeti lakások árainak jelentős mértékű csökkentése, az árakat hozzák összhangba az építőanyagok és az építési munkák költségeivel, az állampolgárok a szövetkezeti lakásokkal mint saját tulajdonukkal rendelkezhessenek; az állampolgárok egyenlő joga a minőségi egészségügyi ellátásra, az elit egészségügybeli előjogainak (külön rendelőintézetek, kórházak, szanatóriumok, különfelszerelés, különszemélyzet stb.) megszüntetése; a gyógyszerek ingyenes kiadása úgy a kórházakban, mint a rendelőintézetekben; az összes állampolgár ténylegesen egyenlő joga a minőségi oktatásra, társadalmi réteg vagy nemzetiség alapján való diszkrimináció nélkül.

d) Kulturális-vallási vonatkozásban:

A cenzúra mindennemű formájának megszüntetése; az állampolgárok korlátlan jogának biztosítása az államtól és pártszervektől független alkotóműhelyek létrehozására (ezen belül: szabad folyóiratok, újságok, rendezvényszervező irodák, klubok stb. alapítási joga).

e) Jogi vonatkozásban:

Az összes politikai elítélt azonnali szabadon bocsátása; az alkotmány módosítása, el kell törölni az alkotmányellenes pontokat, a kétértelmű megfogalmazásokat, amelyek lehetővé teszik a büntetőszervek számára az ellenzékkel való leszámolást (ez mindenekelőtt azokra a pontokra vonatkozik, amelyek legalizálják a pártoligarchia diktatúráját és amelyek a nullára redukálják a polgári szabadságjogokat – a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a tüntetéshez való jogot stb.); az ateizmus mellett a vallásos nézetek terjesztési jogának alkotmányba foglalása; a büntető törvénykönyv országra szégyent hozó 70. és 190. cikkelyének eltörlése; további antidemokratikus cikkelyek és kétértelműségek eltörlése a Btk.-ban; a “kitartottság” büntetéséről szóló törvényerejű rendelet eltörlése; az elítéltek ellátási körülményeinek tényleges emberibbé tétele; a köztörvényes bűnökért járó szabadságvesztések időtartamának jelentős csökkentése; a halálbüntetés eltörlése; a kényszermunkának és az elítéltek alultáplálásának mint kínzásformáknak az eltörlése; a vizsgálati fogságban lévők számára a kinti életkörülményekkel azonos környezet biztosítása, mivel a vizsgálati fogságban lévő még nem tekinthető bűnösnek; informálni az ellenzéki közvéleményt a büntetés letöltési helyéről és az elítéltek ellátási körülményeiről, felügyeleti jogáról; teljesen nyílt bírósági tárgyalások bevezetése a politikai eljárások során, amelyeken bárki részt vehet, többek között külföldi tudósítók; lehessen hívni idegen országból ügyvédet és az ellenzék köreiből közvédőt; a pszichiátria mint büntetés eltörlése, az ehhez folyamodó személyek megbüntetése.

26. Társadalmunk demokratizálási minimumának megvalósítása lesz az alap, amelyről tovább lehet lépni a pluralista demokrácia felé. Csak olyan demokráciában teremtődnek meg a szocializmus létezésének politikai feltételei, amelyik lényegét tekintve pluralista, [mivel] az (a szocializmus) össznemzeti, szövetkezeti és egyéni gazdaságok szabadon kiegyensúlyozott kapcsolatán alapul.

A többpártrendszer formájában megvalósuló pluralista típusú demokráciából lehet a demokrácia magasabb fokára lépni, a pártok nélküli demokráciába. Ehhez olyan mozgalomra lesz szükség, amely eléri az egész nemzet gondolkodáskultúrájának olyan szintű felemelkedését, ahol már semmilyen, még a legravaszabb demagógiával és szofisztikával sem lehet majd összezavarni az emberek tudatát, manipulálni őket, ahol gondolataik már mentesek lesznek minden konformizmustól és elidegenüléstől.

Ez a magas szintű gondolkodáskultúrát támogató mozgalom majd egyesül a magas szintű érzéskultúrát támogató mozgalommal, és az eszköz-ember akkor válik majd cél-emberré. Másképpen: ha az alkotó munkának mélyből fakadó erkölcsi alapjai vannak, az élet eszközéből az élet értelmévé válik, a biológiai szükségletek kielégítése pedig az élet értelméből annak eszközévé válik, vagyis az emberek értékekre irányultsága (értékrendje) alapjaiban változik meg, és az egyéniség-emberek a JÓSÁG és a SZÉPSÉG törvényei szerint alakítják majd életüket¹³.

Ezek azok az alapelvek és álláspontok, amelyekre mostanra jutottunk. Nem kizárt, hogy a későbbiek során (bizonyos, mindenre kiterjedő utómunkálatok után) mint a szocialista platform alapiratát (vagy szocialista chartát) terjesztjük majd elő, ha eljön az ideje. Addig is úgy gondoljuk, vitafórumot kellene indítani a Poiszkiban a felmerült kérdésekről¹⁴.

P. S. A legközvetlenebb bizonyítéka, hogy a legkisebb demokrácia sincs nálunk, és ebből kifolyólag egy szemernyi szocializmus se, az lehet, hogy a szocializmus híveiként egy “szocialista” államban nem adhatjuk ki széles körben A szocializmus alapelveit, sőt, abban sem lehetünk bizonyosak, hogy megírásukat nem torolják-e meg¹⁵ .

Moszkva, 1978.

Jegyzetek

* Azaz a munkások a kizárás ellenére is folytatják a munkát (a ford.).

¹ M. V. Pucskovszkij (szerk): Sz csuzsovo golosza. “Mosszkovszkij Rabocsij”, 1982.

² Szocialistának tartják jelen társadalmunkat a Gorbacsov-pártiak is, és ez álláspontjuk ellentmondásosságának sarkalatos pontja.

³ Az SZKP-program új kiadásában a szocializmus meghatározása gazdasági értelemben homályos. De még ha az alapján ítéljük is meg, látszik, hogy a Szovjetunióban nem valósult meg a szocializmus.

⁴ A szocializmusnak sokféle meghatározása létezik, de gazdasági vonatkozásban ebben mindegyik megegyezik. És éppen ez nem létezik mindmáig a Szovjetunióban. A létező meghatározásokhoz azt tehetnénk hozzá: a szocializmus egyetemes demokrácia (vagyis mind politikai, mind gazdasági vonatkozásban – utóbbi Nyugaton sem létezik, mivel a bérmunkásoknak nincs döntő szavazati joguk a munkahelyükön); a szocializmus pánperszonalizmus, azaz egyetemes egyénelvűség (beleértve a gazdasági vonatkozást, ami még szintén nem valósult meg sehol); a szocializmus olyan társadalom, ahol minden termelő tulajdonos, azaz gyakorlatilag részese a magán-, szövetkezeti vagy össznemzeti tulajdonnak (ami se Nyugaton, se a Szovjetunióban nincs így); a szocializmus szabadság minden tekintetben, a világtörténelem során létező természetes emberi jogok minden tekintetben való megvalósulása, az elidegenedés és elidegenülés legyőzése minden tekintetben.

⁵ Ahogy ma a Gorbacsov-pártiak, mi is mindig úgy tartottuk, hogy az egyéni alkotótevékenység szervesen illeszkedik a szocializmusba (ami nem fér a konzervatív-dogmatikusok fejébe). Ha azonban kizárjuk az állami tulajdont a “szocializmus” értelmezéséből, egy nem demokratikus államhatalomról beszélünk. Ahogy ők ma, mi már régen bizonygattuk, hogy ez a rendszer vezette a gazdaságot a pangásba, a válságba, de nekik még fel kell ismerniük, hogy a szocializmus undorodik ettől a rendszertől, különben a jobboldaliaknak lesz igazuk, akik azt állítják, hogy a pangás kialakulásában maga a szocializmus a hibás. A mai reformisták, ahogy mi is már jóval korábban, felismerték, hogy demokrácia nélkül nincs szocializmus, de logikailag ellentmondanak maguknak, amikor egyfelől azt feltételezik, hogy nálunk nincs demokrácia (mivel kinyilvánították, hogy szükség van demokratizálásra), másfelől, hogy szocializmus pedig van. Következetesnek kellene lenni logikailag, ha á-t mondunk, értelmes férfiassággal b-t is kell mondani. Miközben amellett lépnek fel, ami mellett mi 10 évvel ezelőtt, a reformistáknak nem szabadna engedniük azoknak a kerékkötőknek, akik megpróbálják semmibe venni az ország legőszintébb és legbátrabb tagjaiból álló ellenzéket.

⁶ Már a 70-es években pangásról, államunk, rendszerünk instabilitásáról beszéltünk (A. Zinovjev szerint pedig ez a rendszer örökre stabil marad). Most már a Gorbacsov-pártiak is megértették, hogy ha ez így folytatódik, szó sem eshet stabilitásról.

⁷ Már akkor is kritikusan, de ugyanakkor – mint a demokratikus társadalomhoz vezető kísérlethez, a lehetőségek egyikéhez – pozitívan viszonyultunk A. D. Szaharov konvergencia-elméletéhez (bővebben l.: P. Abovin-Egides: Szaharov. Tragedija velikogo gumanyiszta [Sz. Egy nagy humanista tragédiája], Párizs, Poiszki, 1985.)

⁸ Ezért tartjuk ma vonzónak minden ellentmondásossága, logikai bukfence és következetlensége ellenére a Gorbacsov-pártiak által meghirdetett demokratikus kurzust. Pedig éppen e tételünkért, a demokratizálás követeléséért átkoztak, közösítettek ki minket.

⁹ És ezen következetlensége miatt az eurokommunizmus halva született ötlet volt.

¹⁰ a) Ehhez nem kell elvetni a marxizmus egészét, csak a lenini forradalom-elméletet, a lenini értelmezést, amely szerint a marxizmusban a legfontosabb a proletárdiktatúra, az erkölcsi ismérvekről szóló Lenin-tételt, amely utóbbi (a marxizmus) egyértelmű tagadása.

b) Ha el is vetjük mindezt, valamint a Lenin idején a párt belső frakciójának megsemmisítésével keletkezett egypártrendszert, még nem jelenti, hogy elvetettük azokat a pozitív mozzanatokat is, amelyeket Lenin neve fémjelez: szocializmusképét és szocialista államképét, amelyeket Állam és forradalom című könyvében és halála előtt írt cikkeiben fogalmazott meg.

¹¹ Elégedettek lehetünk azzal, hogy jóslatunk beigazolódik: a gorbacsovi vezetőség az elitnek az a része, amelyik felfogta a megújulás szükségességét, és igyekszik kiszorítani a többit. Ha elég elszántaknak bizonyulnak, akkor a demokrácia – vagyis az országban adott feltételek mellett a szocializmus is – győznek, új, erőszakos forradalom nélkül.

¹² Ha az itt megfogalmazott minimumot, amelynek bevezetése nélkül nem lehet demokráciáról beszélni, összevetjük azzal, amit a Gorbacsov-pártiak ígérnek és tesznek, láthatjuk, hogy ők egyelőre nem a demokráciát mint olyat akarják, csak néhány alkotóelemét (nézzük akár csak az első pontunkat – az ellenkezési jogot –, egyelőre még ez sem létezik, ahogy szabad szakszervezetek szervezésének joga sincs, de már felmerült olyan kérdés, hogy egy képviselői helyre több jelöltet lehessen állítani, illetve hogy választani lehessen a gyárigazgatót – az ilyen követelések nemrég még lázadásnak számítottak volna). Tehát egyelőre inkább egyfajta liberalizálódásról van szó, nem pedig demokratizálódásról.

¹³ Az emberiség megmentésének és a valódi felvirágzás feltételeinek letéteményese tehát a tömeges logikai-etikai forradalom, és az ezt támogató mozgalomnak már most el kell indulnia.

¹⁴ Nem volt időnk vitafórumot indítani a Poiszkiben az A szocializmus alapelvei kapcsán, a KGB szervei megsemmisítették a lapot.

¹⁵ Megtorolták (P. Abovin-Egides, 1988. február, Párizs).

Alapvetően két módszer terjedt el a történelem meghamisítására: elhallgatni a dolgok egyik oldalát és csak a másikat hangsúlyozni, illetve egy bizonyos dolog történetét a célnak megfelelő időponttól kezdeni és megfeledkezni az előzményekről.

Egy matematikus töprengése

Hódították ez országot

Derék, lelkes, úri szittyák,

Jóttevői szegény népnek:

Iskolában így tanítják. (Ady Endre)

Minden rendszer hamisítja a történelmet, megkísérli a maga igazolását kimutatni a történelemben. Magyarországon különösen így van ez. A rendszer megváltozásakor (és ez gyakori esemény ezen a tájon az elmúlt másfél évszázadban) sokakat nem az érdekel elsősorban, hogyan lesz, hanem az, hogyan volt eztán. Direkt módon hazudni a történelemről nem kifizetődő, hiszen, mint tudjuk, a hazug embert hamarabb utolérni, mint a sánta kutyát. A dolgot kifinomultabban kell csinálni. Alapvetően két módszer terjedt el. Az egyik: elhallgatni a dolgok egyik oldalát és csak a másikat hangsúlyozni. A másik: egy bizonyos dolog történetét a célnak megfelelő időponttól kezdeni és megfeledkezni az előzményekről. E módszereket néhány, a huszadik század történelméből vett példával illusztráljuk.

Kezdjük a példákat az újabban ismét sokat emlegetett Trianonnal. A ma divatos történészek szerint a dolog úgy kezdődött, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések igazságtalanul húzták meg Magyarország határait, ezután a környező országokban rekedt magyar kisebbséget méltánytalanságok érték, ezért mérgeseknek kell lennünk a szomszédainkra. Ebből annyi igaz, hogy Magyarország határait valóban igazságtalanul, az etnikai térképek figyelmen kívül hagyásával húzták meg, de azt is tudni kell, hogy erre miért került sor. Trianon előkészítése ugyanis nem az első világháborúban, hanem sokkal korábban kezdődött. Mondjuk akkor, amikor 1848-ban Kossuth Lajos durván visszautasította a Magyarországon élő nemzetiségek követelését, hogy ők is kapják meg azokat a jogokat, amiket a magyarok követeltek az Osztrák Birodalomban. Kossuthnak, akit e sorok írója mélységesen tisztel (szemben a ma divatos történészek jó részével), talán ez volt a legnagyobb hibája. Mint tudjuk, később az emigrációban felismerte ezt, de akkor már nem lehetett a dolgon segíteni. Trianon előkészítése folytatódott az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel, ami a birodalomban élő többi nemzet feje fölött, azok rovására köttetett meg, s amitől híres “Kasszandra-levelében” Kossuth óvta Deákot. A dolog ezzel nem ért véget. A magyar uralkodó osztályok semmibe vették a kiegyezéssel kapcsolatban maguk hozta törvényeket is, és durva, erőszakos magyarosítás indult meg. (Mostanában a történészek kerülik a társadalmi osztály fogalmának használatát, talán azért, mert gyanús marxista zöngéje van; aki azonban tagadja, hogy a társadalomban osztályok vannak, s ezek gyakran küzdenek egymással, jobb, ha nem foglalkozik történelemmel). Megtagadták a választójogot a kisebbségek tömegeitől (persze a vagyontalan magyar tömegektől is), és az elnyomás olyan terrorban csúcsosodott ki, mint a csernovai mészárlás 1906-ban (hallanak erről a diákok ma az iskolákban?). Ezek után nem csoda, hogy a szlovákok, a románok, a szerbek és a horvátok nem kívántak tovább magyar uralom alatt élni, és nem tanúsítottak különösebb méltányosságot a béketárgyalásokon. (Arra a hazugságra, amit még ma is terjesztenek, hogy a határok meghúzása büntetés volt a Tanácsköztársaságért, nem érdemes szót vesztegetni, hiszen a határok a Tanácsköztársaság kikiáltásakor már rég meg voltak húzva.)

Érdekes módon a divatos történészek egyik fő feladatuknak tartják a Szovjetunió történetének diszkreditálását. Messzire vezetne annak elemzése, hogy ennek mi a célja. Megelégszünk annak megállapításával, hogy a döglött oroszlán rugdosása nem igazán gusztusos cselekedet, és kétségeket ébreszt a rugdosó jellemvilágával kapcsolatban. Továbbá, hogy ebben a kérdésben ne legyen félreértés, a sztálini terrort úgy tekintjük, mint egy, a huszadik század legjelentősebb forradalmában létrejött hatalmas ország és egy nagy, sokat szenvedett nép testét belülről emésztő rákos betegséget. Ezek után nézzük a sokat emlegetett szovjet-német paktum ügyét.

Ezzel kapcsolatban a ma érvényesnek tekintett brosúra azt mondja, hogy 1939 nyarán megkötötték a Molotov-Ribbentropp paktumot, majd a náci Németország és a Szovjetunió lerohanta Lengyelországot, és (ezért) kitört a második világháború. A történéseknek ez a beállítása többrétegű hazugság. A második világháborút Hitler robbantotta ki, de abban, hogy ezt megtehette, nagy felelősség terhel sokakat: a német nagytőkét, a német szociáldemokrata és kommunista munkásmozgalmat, az első világháborúban győztes nyugati hatalmakat, Angliát és Franciaországot, Lengyelországot, a Vatikánt stb. A Szovjetuniónak is van felelőssége, de ez minimális. Ahogy ezt háborús emlékirataiban Churchill objektíven megírja, a Szovjetunió komoly erőfeszítéseket tett egy szövetségi szerződés létrehozására az egyre fenyegetőbb hitlerista veszéllyel szemben, de ez a törekvése zátonyra futott az akkori angol és francia kormány közönyén, és főleg azon, hogy Lengyelországnak lehetővé kellett volna tennie a szovjet csapatok átvonulását háború esetén ahhoz, hogy a szovjet hadsereg hadműveleteket folytathasson Németország ellen. Lengyelország azonban ezt nem volt hajlandó garantálni, öntelten bízott abban, hogy ellent tud állni egy német támadásnak. Anglia és Franciaország megkötötték Hitlerrel a müncheni paktumot, feláldozták Csehszlovákiát, teljesen nyilvánvalóan arra játszottak, hogy Hitler kelet felé indul meg. Ezután a Szovjetuniónak nem maradt más választása, mint a szerződés Németországgal. Németország megtámadta Lengyelországot, a Szovjetunió pedig várakozott, hogy Lengyelország valóban meg tudja-e védeni magát, illetve a nyugati hatalmak megmentik-e Lengyelországot, ami nyilvánvalóan a Szovjetunió érdekében állott volna. Mint tudjuk, Lengyelország a német támadás következtében két hét alatt összeomlott, a német csapatok elérték a szovjet határt. A nyugati hatalmak azon kívül, hogy megüzenték a háborút, nem tettek semmit. Ekkor és csak ekkor vonult be a szovjet hadsereg a paktumban számára biztosított területre, amit a németek előzőleg kiürítettek. A vonal, amelyre előnyomultak, egyébként az első világháború végén Lord Curzon által megállapított és igazságosnak tekintett határvonal volt. Ezt a vonalat az oroszországi polgárháborút követő lengyel-szovjet háborúban a lengyelek átlépték, és ezt akkor a legyengült Szovjetoroszország kénytelen volt tudomásul venni.

A szovjet-német paktummal kapcsolatban gyakran felemlegetik, hogy ennek alapján a Szovjetunió magához csatolta a balti államokat. Ilyenkor azonban elfelejtik megemlíteni, hogy ezek a területek az első világháborúig évszázadokon át az Orosz birodalom részei voltak, a háború során német megszállás alá kerültek, és ekkor mondták ki függetlenségüket, amit a breszti orosz-német békeszerződésben Szovjetoroszország kénytelen volt elfogadni. A Szovjetunióhoz való “visszacsatolásuk” tehát abba a kategóriába esik, mint például Kárpátalja “visszacsatolása” Magyarországhoz. Ezeken a területeken nem tartottak népszavazást, ma már lehetetlen rekonstruálni, hogy mi volt a nép nagyobb részének a véleménye akkor. Tény, hogy miután Horthy fehér lován bevonult Komáromba, és a Felvidék egy részét, majd Kárpátalját visszacsatolták Magyarországhoz (egyesek szerint azóta nevezték Horthyt lovastengerésznek, mások szerint már az 1919-es, vérfürdőkkel egybekötött budapesti bevonulása óta, amit ugyancsak lóháton ejtett meg), az ott élő magyarok körében a következő szólás járta: “Beneš volt az atyánk, selyem volt a gatyánk, Horthy lett az atyánk, lyukas lett a gatyánk”.

Ezzel és a történelemhamisítás különféle fogásaival kapcsolatban ki kell térnünk egy meglehetősen durva eljárásra, amit Churchill második világháborús emlékiratainak rövidített, magyar kiadása példáz. Az eredeti emlékiratok sok-sok kötetből állnak, piaci szempontok miatt talán indokolt lehetett rövidítve megjelentetni a művet magyarul. Churchill azonban nem foglalkozik túl sokat Magyarországgal. Elvárható lett volna, hogy a magyar vonatkozású részek ne essenek a rövidítés áldozatául. Nem így történt; ami kellemetlenebbnek tűnt, az kimaradt. Csehszlovákia feldarabolásáról szólva például az eredetiben szerepel egy alfejezet a következő címmel: “Hungary and Poland beasts of prey” (vagyis: Magyarország és Lengyelország ragadozó vadak). Ezt hiába keressük a magyar kiadásban, pedig önismeretünknek szüksége lenne rá. Aki tehát a magyar kiadást olvasta, s azt hiszi, hogy ismeri Churchill emlékiratait, az téved.

Magyarország második világháborús szerepével, hadbalépésével, majd az ország felszabadulásával kapcsolatban azután az elhallgatások, a tendenciózus beállítások, a féligazságok és a teljes hazugságok tömegét zúdítják mostanában a gyanútlan közönségre. Ha valakit érdekel ez a téma, és a napjainkban kiadott “művek”, televíziós műsorok és egyebek alapján kíván tájékozódni, akkor körülbelül annyit tud meg, hogy a magyar második hadsereg hősiesen harcolt a Don-kanyarban, de felmorzsolódott, továbbá hogy amikor Magyarországon átvonult a front, szovjet katonák nőket erőszakoltak meg. Arról, hogy mit keresett a magyar hadsereg a Donnál, hogyan került oda, és hogy milyen egyéb tevékenységet folytatott a Szovjetunió megszállt területén, nem nagyon esik szó. Pontosabban, újabban némelyek megkísérlik elhitetni velünk, hogy Magyarország kénytelen volt Hitler oldalán belépni a háborúba, sőt, a fasiszták szellemi örökösei (hm, hol itt a szellem?) rehabilitáltatni akarják az országot álnok módon a háborúba és ezzel a szakadékba taszító háborús bűnös miniszterelnököt. Magyarország természetesen nem volt kénytelen belépni a háborúba, mint ahogy Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Görögország, Törökország, Hollandia, Belgium és Dánia sem csapott fel Hitler csatlósának. A magyar uralkodó köröket elkápráztatták a német hadisikerek, biztosra vették, hogy ezek folytatódnak a Szovjetunióval szemben is, és részesedni kívántak a koncból. A második magyar hadsereg pusztulása a Donnál súlyos nemzeti tragédia, az ott elesett magyar katonák vére azok fejére száll, akik odaküldték őket. Két nagybátyám volt ott, és bár visszajöttek, családi tragédiaként is átéltük azt, ami ott történt. Azt állítani azonban, hogy a Don-kanyarban harcoló magyar katonák valami módon a haza érdekeit szolgálták, a hazát védték, közönséges hazugság. És nem arról van szó, hogy végül a háborút elvesztettük, hanem arról, hogy ha ne adj’ isten, megnyertük volna, és a Szovjetunió összeomlik, számunkra, magyarok számára ez is tragédia lett volna. A hitleri nemzetiszocialista világrendben, amely az európai történelem minden eddigi mélypontját (Dzsingisz kántól a Szent Szövetségig) alulmúló, pusztító korszakként fenyegetett, a magyar nem tartozhatott az übermensch kategóriájába; mint nem germán nép “untermenschként” legföljebb a csicskás szerepét tölthette volna be. Nem ez történt. 1941-ben Moszkva alatt a háborúban először szárazföldön megállították a német hadsereget, majd 1942 telén Sztálingrádnál a náci hadigépezet megsemmisítő vereséget szenvedett, amit többé nem tudott kiheverni. Ezzel a szovjet hadsereg megmentette Európát a legsötétebb veszélytől, amely az elmúlt évezredben fenyegette. (Nem feledkezünk meg arról, hogy az európai kontinensen elszenvedett vereség után egyedül harcoló Anglia, a Royal Air Force 1940-ben megállította a legyőzhetetlennek kikiáltott hitlerista légierőt Anglia fölött.)

1945-ben a szovjet hadsereg szabadította fel Magyarországot. Erről mostanában annyit hallani, hogy részeg szovjet katonák nőket erőszakoltak meg. Minden hadseregben vannak bűnözők, vannak olyanok, akik miután fegyvert kaptak a kezükbe, ezt erőszakoskodásra használják fel. Lásd a békeidőben Okinawán amerikai katonák által megerőszakolt kislány esetét, ugyanezt Olaszországban, Koszovóban, vagy Sophia Loren felejthetetlen filmjét, az Egy asszony meg a lányát. Minden háborúban minden fél követ el atrocitásokat. A felelősség azokért a szenvedésekért, amelyek ennek következtében a polgári lakosságot érik, elsősorban a háború kirobbantóit terheli. Miközben a Magyarország területén elkövetett atrocitások divatos témává váltak, mély hallgatás övezi azt a szerepet, amit a magyar hadsereg a megszállt Ukrajnában töltött be a hadműveleti terület biztosítása érdekében “partizánvadászként”. Aki ebben részt vett, később nem büszkélkedett vele, nem ült a neves dokumentumfilm-rendező kamerája elé, hogy eldicsekedjék “hőstetteivel”. A háború után nem adtak ki szovjet “fehér könyvet” erről, mivel nem akarták a két ország szövetségi viszonyát rontani, a magyar történészek pedig, úgy tűnik, óvakodnak ehhez a témához hozzányúlni. A magyar hadseregnek erről a tevékenységéről egyetlen utalást találtam, éspedig Goebbels náci propagandaminiszter naplójegyzeteiben (Goebbels Hitler jobb keze volt, a náci ranglétrán talán a harmadik vagy negyedik Hitler után, s a führerrel egy időben követett el öngyilkosságot a berlini bunkerben, mielőtt a szovjet katonák odaértek volna.) Ezt írja a partizánháborúról 1942. május 19-én: “Ettől a területtől délre magyar egységek folytatnak hadműveleteket nagy nehézségek közepette. Most egyik falut a másik után kell elfoglalniuk és pacifikálniuk, és eddig ebben nem volt túl sok köszönet. Mivel amikor a magyarok azt jelentik, hogy ‘pacifikáltak’ egy falut, ez rendszerint azt jelenti, hogy nem maradt életben egyetlen lakos sem.”

Amikor az uralkodó széljárással dacolva azt írom, hogy Magyarországot a szovjet hadsereg szabadította fel (tudván, hogy majd nagyokosok rikácsolni kezdenek emiatt, mivel fogalmuk sincs arról, hogy egy polgári demokráciában mindenkinek olyan véleménye van a történelmi eseményekről, amilyen), nemcsak arra gondolok, hogy kisöpörték innen a német megszállókat és nyilas csatlósaikat, hanem arra is, hogy ez igazi fordulópont volt a magyar történelemben. Ezt minden tragikuma, a háború és a nyilas rémuralom számtalan halálos áldozata, az ország romhalmazzá változása ellenére minden haladó gondolkodású magyar ember, a kommunisták, a szociáldemokraták, a népi írók, a radikálisok, az értelmiség színe java, a szegényparasztság és a munkásosztály igazi nagy felszabadulásként élte meg, mivel ez tette lehetővé az 1848-ban kezdődött és levert, majd 1918-ban folytatódott és levert magyar forradalom betetőzését, a köztársaság kikiáltását, az országot évszázadok óta fojtogató feudális nagybirtokrendszer felszámolását, a földosztást, a bányák, a bankok és a nagyvállalatok államosítását és a kulturális forradalmat, azt, hogy a nép gyermekei az ország történelmében először nagy számban bejuthassanak a továbbtanulásra képesítő középiskolákba és az egyetemekre. A magyar forradalom pontosan 100 évig tartott, 1848-ban kezdődött és 1948-ban fejeződött be. Jelentőségét, előrevivő szerepét az ország történelmében nem kérdőjelezi meg az, hogy korszakát az 1949-től 1953-ig tartó terrorista Rákosi diktatúra követte. Mint ahogy az 1789-es nagy francia forradalom jelentőségét sem csökkenti az 1793-as év terrorja. Azok, akik megkísérlik összemosni az ország felszabadulás utáni korszakának különböző periódusait, sanda célokat követnek – attól eltekintve, hogy hazudnak. Magyarország 1945 és 1948 között többpárti polgári demokratikus állam volt, miniszterelnöke például kisgazdapárti politikus, a köztársaság kikiáltása utáni elnöke ugyancsak.

1949 és 1989 között Magyarország a szovjet befolyási övezethez tartozott, miközben egy többé-kevésbé szovjet minta alapján szervezett államszocialista rendszert hozott létre. Az elmúlt években többször lehetett azt olvasni, hogy ezért a szövetséges nyugati hatalmak felelősek, akik a háború vége felé a jaltai értekezleten úgy húzták meg az érdekszférák határát, hogy Magyarország a keleti oldalra került. Ez nem igaz. Az érdekszférák határa lényegét tekintve nem Jaltában, hanem a fronton rajzolódott meg. A választóvonal a nácizmus elleni háborúban hozott áldozatoknak és a különböző szövetséges hadseregek fegyverei által kivívott sikereknek megfelelően alakult ki.

Az érdekszférákkal kapcsolatban még egy dologra ki kell térni. A most felnövekvő generációk alaposan megtanulják, hogy a szovjet fegyveres erők verték le 1953-ban a berlini tüntetést, 1956-ban a magyar felkelést és 1968-ban bevonultak Csehszlovákiába. Nem tudják azonban, hogy ezekre a beavatkozásokra a példát a brit és az amerikai hadsereg beavatkozása szolgáltatta a görög polgárháborúba 1945 és 1949 között. Görögországban az ellenállás főerejét a német megszállás ellen a kommunista párt által szervezett partizánmozgalom adta. A nácik veresége után ez az erő volt birtokon belül az országban, viszont az ország a nyugati érdekszférához tartozott. Négy évig tartó elkeseredett polgárháború következett, amelyet csak előbb a brit, majd az amerikai hadsereg beavatkozása döntött el a király és az általa képviselt félfasiszta rendszer javára. Ennek az elfelejtett-elhallgatott háborúnak sok tízezer halottja volt, és a partizánhadsereg veresége után sok százezer ember menekült el az országból az akkori szocialista országokba. E sorok írója azokban az években gyakran evezett el vadevezősként a háborúban elárvult görög gyerekek Horány közelében lévő nyári üdülőtábora mellett.

1945-ben a visszavonuló német hadsereggel sokan hagyták el az országot, egyszerű emberek, állami tisztviselők, katonatisztek, nyilasok, háborús bűnösök, tömeggyilkosok. A legkompromittáltabbak nem mertek a nyugati szövetségesek által megszállt Nyugat-Európában maradni, hanem Franco Spanyolországába, Salazar Portugáliájába, vagy távoli földrészekre menekültek. 1956-ban is sokan elmentek, majd amikor megnyíltak a határok a hatvanas évektől kezdve, többen vándoroltak ki így vagy úgy (megjegyzem, 1990 óta talán még többen). A rendszerváltozás után ezek közül sokan visszajöttek, és a visszatérteket gyakran egységesen mint a kommunizmus üldözötteit tüntették fel és üdvözölték. Nem kell sokat bizonygatni, hogy az 1945 és 1989 között külföldre távozottak nem egységes tömeg. Adalékul emlékeztetek arra, hogy néhány évvel ezelőtt kisebb botrány tört ki Ausztráliában egy dokumentumfilm körül. A zavaros történet valamilyen Ausztráliában élő ÁVH-s tisztről és volt foglyáról szólt. Nem ez az érdekes, hanem az ausztrál filmrendező egyik budapesti újságnak adott nyilatkozata. Azt mondta: ezzel a dokumentumfilmmel kapcsolatos munkám során jöttem rá arra, mennyi fasiszta jött a háború után Ausztráliába.

A példákat vég nélkül lehetne sorolni az ország háború utáni történelmével kapcsolatban is. Ahhoz azonban, hogy valaki végre objektíven írjon például 1956-ról, valószínűleg még sok időnek kell eltelnie. Befejezem. Magyar értelmiségiként azt szeretném, ha népem eljutna a józan, magabiztos népek családjába, azok közé, akik képesek kellő távolságtartással és kritikával nézni saját történelmüket, s nem csupán azt szemelgetik ki a történelemből, hogy milyen méltánytalanságok érték nemzetüket. Mondjuk úgy, ahogy Attenborough angol filmrendező megcsinálta a Gandhi című filmet. Mert arról még évszázadokig lehet vitatkozni, hogy Kossuthnak vagy Széchenyinek volt-e igaza, úgy, hogy közben mindkettőjüket tiszteli az ember. Nem lehet azonban egyszerre tisztelni Horthyt, Bárdossyt, Sztójayt, a Szálasi-hatalmat egyfelől, illetve Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Kiss János altábornagyot, Ságvári Endrét, Schönherz Zoltánt és a Budai Önkéntes Ezredet másfelől. Választani kell, és a választás minősíti azt, aki választ.

A neves francia történész. Bloch írása a honfoglaló magyarokról és Szent Istvánról kimaradt A történelem védelmében c. magyar nyelvû kötetből, amely az eredetileg francia nyelvû Bloch-mûből számos részletet közölt. (Gondolat, Bp., 1974. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Kosáry Domokos.)

A francia történész La société féodale (A feudális társadalom) című monográfiájának ez a fejezete nem került be a Marc Bloch műveiből készült válogatásba (A történelem védelmében), Budapest, 1974. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Kosáry Domokos.

A hunokhoz hasonlóan, a magyarok is meglepetésszerűen jelentek meg Európában, és a középkori írók, akik túlságosan is jól megismerhették őket, már igen korán naiv megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy a római írók nem említik őket. A magyarok korai történelme jóval zavarosabb a hunokénál, mivel a kínai források, amelyek korábbi időkre nyúlnak vissza, mint a nyugatiak, végigkövetik ugyan a “Hiung-Nu”-k útját, azonban a magyarokról nem ejtenek szót. Az bizonyos, hogy az új támadók is az ázsiai sztyeppék sajátos és jellegzetes nomád világához tartoztak, sokféle nyelvek kavalkádjában ugyan, ám környezetük hasonlósága miatt meglepően azonos életmódot folytattak: lótenyésztők és harcosok voltak, akik a kancáik tején és vadászatuk, halászatuk gyümölcsein éltek, természetes ellenségeként a területük peremén élő földművelő közösségeknek. A magyar nyelv alapszerkezetében a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, mai szólásmódjában egyes szibériai őslakók nyelvéhez áll legközelebb. Vándorlásai során azonban az eredeti etnikai törzs számos törökül beszélő csoporttal bővült, s részesült erős civilizációs hatásukból¹.

Már 833-ban találkozunk a magyarokkal, akiknek a neve ekkor bukkan fel először, amint az Azovi-tenger környékén élő letelepedett népeket – a kazár kaganátust valamint a bizánci telepeseket – zaklatták. Hamarosan már a Dnyeper-vonal elvágásával fenyegettek, amely ekkor rendkívül fontos kereskedelmi útvonal volt, ahol az északi prémek, az orosz erdők méze és viasza, valamint a mindenfelől elhurcolt rabszolgák kerültek eladásra piacról piacra konstantinápolyi vagy ázsiai aranyért, áruért cserébe. A besenyők azonban, egy új horda, amely később indult útnak az Urál mögül, szüntelenül nyugtalanította a magyarokat. A dél felé vezető utat sikeresen zárta el előlük a bolgár birodalom, s a kényszerű visszavonuláskor egyik csoportjuk a keletebbre lévő sztyeppékre húzódott vissza, nagyobbik részük viszont 896 körül átkelt a Kárpátokon, hogy elfoglalja a Tisza és a közép-Duna menti síkságot.

Ez a hatalmas terület, amelyet oly gyakran dúltak fel a IV. század óta, hatalmas fehér folt volt a korabeli Európa térképén; a krónikás Prümi Regino “magányos” szóval jelöli, bár ezt nem kell szó szerint értenünk. A különféle népek, amelyeknek korábban fontos települései voltak itt, vagy amelyek átutazóban voltak, minden bizonnyal hagytak maguk után kisebb csoportokat. Az idők folyamán számos szláv törzs is letelepedett itt, települések azonban csak szórványosan maradtak fenn, ugyanis a magyarok érkezése után a földrajzi nomenklatúra, beleértve a folyókat is, majdnem teljes átalakuláson ment keresztül. Továbbá, miután Nagy Károly szétzúzta az avarok hatalmát, már nem volt semmilyen szilárdan szervezett hatalom, amely komolyabb ellenállást fejthetett volna ki a támadókkal szemben. Egyetlen ellenfelük néhány morva főnök volt, akiknek nem sokkal korábban sikerült a terület északnyugati sarkában egy viszonylag erős fejedelemséget létrehozniuk, amely ekkor már hivatalosan keresztény volt – ez volt az első próbálkozás egy tisztán szláv állam létrehozására. Ám a magyarok támadása 906-ban egyszer s mindenkorra megsemmisítette azt.

Ezután a magyarok történelme új fordulatot vett. Aligha nevezhetjük őket a továbbiakban nomádoknak a szó szoros értelmében, mivel ettől kezdve állandó településeik voltak a síkságon, amely ma is a nevüket viseli. Innen bandákba verődve támadták meg a környező országokat, de nem azért, hogy elfoglalják azokat. Egyetlen céljuk a rablás volt, és hogy zsákmánnyal megrakva térjenek haza. Simeon cár halála után, 927-ben a hanyatló bolgár birodalom megnyitotta az utat a bizánci Trákia felé, amelyet többször kifosztottak. A nyugat, amely sokkal kevésbé volt védett, különösen csábította a magyarokat, s már korán felfigyeltek rá.

Már 862-ben, amikor még át sem keltek a Kárpátokon, egy magyar sereg egészen a német határig nyomult előre. A harcosok közül sokan később részt vettek Arnulf német király szolgálatában a morvák elleni háborúban. 899-ben hordáik végigsöpörtek a Pó-síkságon, a következő évben pedig Bajorországon. Innentől kezdve alig telt el olyan év, amikor az itáliai és a németországi, később a gall monostorok évkönyvei nem jegyezték fel egyik vagy másik provinciáról, hogy: “a magyarok feldúlták azt”. Észak-Itáliát, Bajorországot és Svábföldet sanyargatták leginkább. Az Enns folyón túlra eső minden terület, ahol a Karolingok határőrséget állítottak fel és földeket különítettek el apátságaik számára, elhagyatottá vált. De a portyák jóval e határokon túlra is kiterjedtek. A magyar hadjáratok távolsága bárkinek a képzeletét zavarba hozná, ha nem venné figyelembe azt a tényt, hogy a magyarok a nyílt sztyeppéken hozzászoktak a hosszú pásztorutakhoz, amelyekre, bár jóval szűkebb keretek között, továbbra is sor került a dunai pusztákon. A sztyeppék gulyásainak – akik már ekkor részben rablók is voltak – nomádizmusa felkészülés volt a banditák nomád életvitelére. 906-ban támadtak először észak-keletre, azaz Szászország – hatalmas terület az Elba és a Középső-Rhône között – felé, amit később rendszeresen feldúltak. Itáliában egészen az Otrantóig jutottak. 917-ben a Vogézek erdőségén és a Saales szoroson keresztül eljutottak a Meurthe környéki gazdag apátságokhoz. Ekkortól kezdve Lotaringia és Észak-Gallia lett az egyik gyakori célpontjuk. Innen tovább merészkedtek Burgundia felé, egészen a Loire-tól délre eső vidékekig. Noha síkvidéki emberek voltak, ha úgy adódott, nem féltek az Alpokon való átkeléstől sem. 924-ben, Itáliából jövet, a hegyek adottságait fondorlatosan kihasználva rohanták meg Nîmes körzetét.

A szervezett seregekkel szembeni csatákat sem kerülték mindig el, bár az eredmény változó volt. Rendszerint azonban az országokon való gyors átszáguldást kedvelték: igazi barbárok voltak, akiket főnökeik ostorral hajtottak a csatákba, félelmetes harcosok, az oldaltámadások mesterei, könyörtelenek az üldözésben. Találékonyan menekültek meg a legnehezebb helyzetekből is, akár folyón kellett átkelniük, akár a velencei lagúnákon. Sietősen csónakokat készítettek bőrből vagy fából. Pihenőhelyeiken felverték sátraikat – amilyeneket a sztyeppei népek használnak, vagy elsáncolták magukat egy elhagyott apátságban, ahonnan megtámadhatták a környező vidéket. Ravasz barbárokként, a szükséges hírekkel előreküldött követeik révén ellátva – akik tárgyalások helyett inkább kémkedéssel voltak megbízva –, igen hamar átlátták a nyugati politika meglehetősen ügyetlen cseleit. Értesültek az interregnumokról, amelyek különösen kedveztek a portyáiknak, és profitáltak a keresztény hercegek közötti széthúzásokból is, hol az egyik, hol a másik szolgálatába állva.

Miként a banditák minden korban, néha a magyarok is pénzt követeltek a meghódított népektől életük fejében, néhányuktól pedig rendszeres adót hajtottak be: Bajorország és Szászország évekig volt kénytelen alávetnie magát ennek a megaláztatásnak. E módszerek azonban aligha voltak keresztülvihetőek a Magyarországot határoló területeken kívül, máshol nemes egyszerűséggel raboltak és gyilkoltak. A szaracénekhez hasonlóan ritkán támadtak meg erődített városokat, ha mégis, többnyire kudarcot vallottak. Így jártak Kijev falai alatt még a Dnyeper környéki hadjárataik idején. Pavia volt az egyetlen fontos város, amit sikerült elfoglalniuk. Az elszigetelt falvak és a külvárosi vagy a városfalakon kívül álló apátságok különösen féltek tőlük. Úgy tűnik ugyanis, hogy a magyarok szívesen szedtek foglyokat, gondosan kiválogatva a legjobbakat. Előfordult, hogy az egész lakosságot lemészárolták, csupán a fiatal nők és kisfiúk életét kímélték meg – hogy kielégítsék szükségleteiket és vágyaikat, ám többnyire, hogy eladják őket. Attól sem riadtak vissza, hogy időnként a nyugati piacokon árulják őket, mint a barmokat, ahol nem minden vásárló volt finnyás az áru eredetét illetően. 954-ben egy, a Worms külvárosában elfogott, nemesi családból származó lányt kínáltak eladásra saját városában.² Ám többnyire a szerencsétleneket a Duna környékére hurcolták, hogy a görög kereskedőknek kínálják fel őket.

A magyar “kalandozások” vége

A magyar betörések idején, 955. augusztus 10-én Nagy Ottó, a keleti frankok királya, egy dél-németországi portyáról tudomást szerezvén, a Lech folyó partján megtámadta a hazafelé tartó magyar bandákat. Véres csatában diadalmaskodott felettük, s győzelmének híre otthonáig elért. A sors úgy rendelte, hogy ez a “kaland” legyen az utolsó. Bajorország határain az ellenségeskedés a továbbiakban határcsatározásokra korlátozódott. Hamarosan, karoling szokás szerint, Ottó újraszervezte a határőrséget. Két őrgrófságot hozott létre: egyiket az Alpokban, a Muron, a másikat északabbra, az Enns vonalán. Ez utóbbiból lett nem sokkal később a keleti határőrség, az Ostarrichi, amelyből Ausztria neve ered, s amely már a X. század végére magába foglalta a bécsi erdőket, majd a Lajtát és a Moravát a XI. század közepén.

Az őrgrófságok létrehozása Ottó kiváló taktikai érzékéről tanúskodott, hiszen morális hatása ellenére önmagában a Lech-mezei csata még nem tett volna pontot a portyák végére. A magyarok, akiknek a saját területét nem érintette a csata, messze nem szenvedtek akkora vereséget, mint például korábban az avarok Nagy Károlytól. Egyetlen seregük kudarca nem változtatta volna meg az életformájukat, hiszen szenvedtek már hasonló vereséget korábban is. Az igazság az, hogy 926-tól egyre ritkábban vállalkoztak hosszabb kalandokra, bár ezek jóval kegyetlenebbek voltak, mint a korábbiak. 954-től abbamaradtak itáliai hadjárataik is, bár itt döntő ütközetre nem került sor. Délkeleten 960 után a trákiai portyákat szerény kalózakciók váltották fel. A hadjáratok megszűnésének okai minden bizonnyal mélyebben gyökereztek, azonban csak ekkor kerültek felszínre.

Az ősi hagyományokra épülő, hosszú fosztogató hadjáratok nem mindig voltak egyértelműen kifizetődőek. A hordák rémisztő pusztulást hagytak maguk után mindenütt, aligha volt lehetséges azonban, hogy hatalmas mennyiségű zsákmánnyal megrakodva térjenek haza. A rabszolgák, akik gyalog követték a harcosokat, lelassították mozgásukat, ráadásul nehezen lehetett megakadályozni a szökéseket. A források gyakran beszélnek menekülőkről: egyik esetben egy Reims környéki plébános szökéséről kapunk hírt, aki egészen a Berry-ig volt kénytelen követni elfogóit. Egy éjszaka megszökött, napokig bujkált a mocsarakban, s mire végül visszajutott a falujába, majd kibújt bőréből, hogy elmondhassa kalandjait.³ A korabeli silány útviszonyok mellett, ellenséges környezetben a kincsek szekerekkel történő elhordása jóval nehézkesebb és viszontagságosabb volt, mint például a vikingek esetében, akik akadálytalanul hajózhattak végig Európa folyóin. Ráadásul a letarolt szántóföldek gyakran nem biztosították a megfelelő abrakot a lovaik számára, a bizánci tábornokok ugyanis jól tudták, hogy “a legnagyobb akadály, amivel a magyarok háborúik során szembesültek, a legelők hiánya volt”⁴ . Útjaik során a magyar harcosoknak több csatát kellett megvívniuk, s még ha sikeresek voltak is, ezek a rajtaütések megtizedelték soraikat. Meg kellett küzdeniük a járványokkal is. 924-ben írt évkönyvének vége felé (amelyet napról napra jegyzett), Reimsi Flodoard lelkész örömmel jegyzi fel a frissen szerzett híreket, miszerint a Nîmes környékét fosztogatók többsége meghalt vérhasban. Ráadásul idővel megnőtt az erődített városok és várak száma, s így ellenőrizhetővé vált a lovasok számára egyedül kedvező nyílt terep. Végül, úgy 930-ra a kontinens gyakorlatilag megszabadult a vikingek rémálomszerű támadásaitól, így az uralkodók és előkelők szabad kezet kaptak a magyarokkal szembeni fellépésre és a hatékonyabb ellenállás megszervezésére. Ilyen szemszögből nézve az eseményeket, Ottó erőfeszítéseinek döntő fontossága nem annyira a Lech-mezei győzelemben, mint inkább az őrgrófságok létrehozásában rejlik.

Számos indok késztette tehát a magyarokat arra, hogy az egyre kevésbé jövedelmező, és egyre több életet követelő kalandjaikkal felhagyjanak. Mindazonáltal ezen indokok nem bizonyultak volna ilyen hatásosaknak, ha maga a magyar társadalom nem ment volna keresztül lényeges változáson.

Erről a változásról azonban a források szinte semmit sem mondanak. A magyarság is, miként sok más nemzet, csak a kereszténység felvétele és a latin kultúra elfogadása után kezdett évkönyvet vezetni. A benyomásunk mindenesetre az, hogy az állattenyésztés mellé lassacskán felzárkózott a mezőgazdaság is: a pásztorkodó közösségek nomadizmusa és a szilárd mezőgazdasági kultúra közötti életmód lassú átalakulásának vagyunk tanúi. 1147-ben Freisingi Ottó, bajorországi püspök, aki a keresztes hadjárat során érkezett Magyarországra, megfigyelhette a korabeli magyarság életmódját. Nádból (ritkábban fából) készült kunyhóikat a hideg évszakok során használták menedékként, “nyáron és ősszel sátrakban laktak”. Nem sokkal korábban egy arab földrajztudós hasonlót jegyzett fel az alsó-volgai bolgárok életmódjáról. A kisméretű falvak költöztethetőek voltak. Valamivel a kereszténység felvétele után, 1012 és 1015 között zsinati határozat született arról, hogy a falvak nem költözhetnek túl messze a templomuktól. Ellenkező esetben bírság fizetésére és visszaköltözésre voltak kötelezve⁵ .

A kiterjedt portyák megszűntek tehát. Afelől sincs kétségünk, hogy az aratásért érzett felelősség fontosabbá vált, mint a nagy nyári vándorutak, amiket viszont a rabló életmód megkövetelt. Lehetséges, hogy a beolvadó idegenek jóvoltából, azaz a nomádizmussal már régen felhagyó szláv törzsek, vagy a korai nyugati mezőgazdasági civilizációkból érkezett foglyok hatására, a magyarok életmódjában bekövetkezett változások összhangba kerültek a mélyreható politikai változásokkal.

Homályosan érzékeljük csak a korai magyarságnál a valódi vagy feltételezett vérrokonsággal összekötött kis közösségek fölött álló nagyobb, ám nem túl stabil csoportosulások létét. Bölcs Leó császár a következőket írja róluk: “mihelyst a csatának vége, ők nemzettségekbe (genh) és törzsekbe (julai) szóródnak szét”. Ez a szervezet sok hasonlóságot mutat a napjaink Mongóliájában találhatóhoz. Már akkoriban, amikor a magyarok még a Fekete-tengertől északra tartózkodtak, kísérlet történt arra, hogy a Kazár állam mintájára egy “hatalmas urat” (a latin és a görög források így nevezik) emeljenek a többi törzsfőnök fölé, s egy bizonyos Árpádot választottak fejedelemmé. Ettől kezdve, bár nem lenne pontos, ha egységesített államról beszélnénk, az Árpád dinasztia tartotta magát vezetésre rendeltnek. A X. század második felében, harc árán bár, de sikerült az egész nemzet felett elismertetniük uralmukat. Letelepedett lakosságot, vagy olyat, amely csak a meghatározott területen belül költözködött, könnyebb volt leigázni, mint a vándorló életmódot folytató nomádokat. A stabilizáció, úgy tűnik, 1001-re befejeződött, amikor Vajk herceg, Árpád leszármazottja, felvette a királyi címet⁶.

A nyugati királyságok és fejedelemségek mintájára, példájukat követve a fosztogató és kalandozó hordák viszonylag laza társulása szilárd, saját szülőhazájában gyökerező állammá alakult át. A legádázabb küzdelmek sem akadályozhatták meg a civilizációk közötti kapcsolat létrejöttét, amely során a fejlettebb kultúra befolyással bírt az elmaradottabbra.

A nyugati politikai intézmények befolyása mély hatásokkal járt, többek között megváltoztatta az emberek szemléletmódját. Mielőtt Vajk királlyá kiáltatta ki magát, a keresztségben már felvette az István nevet, amelyet az egyház megőrzött számára azáltal, hogy a szentjei közé emelte. Miként Kelet-Európa minden hatalmas vallási “senkiföldjéért”, Morvaországtól Bulgáriáig és Oroszországig, a pogány Magyarországért is először két térítő csoport versengett egymással, amelyek a kereszténység két nagy irányzatát képviselték: a bizáncit és a rómait. A magyar törzsfőket Konstantinápolyban keresztelték meg, s görög szertartású monostorok még a XI. században is működtek Magyarországon. De a bizánci missziók, amelyek túl messziről jöttek, arra voltak rendelve, hogy végül alulmaradjanak riválisukkal szemben.

A királyi házak közeledése egymás felé többnyire házasságokban nyilvánult meg. Magyarországon e kapcsolatfelvétel következtében az ország megtérítését a bajor papság végezte, különösképpen pedig Pilgrim püspök, aki 971 és 999 között volt passaui püspök. Székhelyéből olyan missziós érsekséget kívánt létrehozni, amely a magyarok számára ugyanazt a szerepet játszhatta volna, mint Magdeburg az Elbán túli szlávoknak, vagy Bréma a skandinávoknak. Sajnos azonban Magdeburggal és Brémával ellentétben Passau csupán egyszerű püspökség volt, egy a Salzburghoz tartozó egyházmegyék közül. Számított-e ez egyáltalán? Passau püspökei, akiknek egyházmegyéjét a VIII. században alapították, a római időktől kezdve a dunai Lorch erődben székelő püspökök utódainak tartották magukat. Engedve a kísértésnek, hiszen minden porcikájában erre vágyott, Pilgrim több hamis bullát adott ki, amelyben Lorch várát “Pannónia” érseki székhelyeként ismerte el. Már csak az ősi tartomány megalapítására volt szükség. A magyarországi “Pannónia” püspökségei Passau köré csoportosultak volna, amely elszakadva Salzburgtól, visszaszerezné állítólagos ősi méltóságát. Ám sem a pápák, sem a császárok nem adták áldásukat a tervre.

Ami pedig a magyar hercegeket illeti, még ha készek is voltak a keresztségre, erősen ellenálltak annak, hogy a német főpapságnak rendeljék alá magukat. Előnyben részesítették a cseh vagy akár a velencei papok által kinevezett misszionáriusokat, majd püspököket. Amikor pedig 1000 táján István létrehozta pápai jóváhagyással, állama papi hierarchiáját, azt saját érseke alá helyezte. A halála utáni hatalmi harcok sem veszélyeztették komolyabban művét, bár átmenetileg bizonyos pogány törzsfőnökök helyzete megerősödött. A felkent király és az érsek által támogatott kereszténység a korábbinál mélyebb vallási hátteret nyújtott, s ezáltal – Freisingi Ottó szavaival élve – a “scythiaiak” végső letelepedése azt eredményezte, hogy a korábbi idők félelmetes portyázó életmódja elveszett a szántóföldjeik és legelőik változatlan horizontjában. A szomszédos Németország uralkodóival továbbra is gyakoriak voltak a háborúk, ám ekkor már két szilárd állam királyai álltak egymással szemben⁷ .

Jegyzetek

¹ Valószínűleg a magyarság idegenek által használt elnevezése (pl. Hungarian) is török eredetű. Ez igaz lehet legalább egy elemére a “magyar” névnek is, amelyről egyre inkább úgy tűnik, hogy eredetileg csupán egyetlen törzsre alkalmazták.

² Lantbertus, Vita Heriberti, c. I in M.G.H., SS., IV, 741. old.

³ Flodoard, Annales, 937.

⁴ Leo, Tactica, XVIII, 62.

⁵ K. Schünemann, Die Entstehung des Städtewesens in Südosteuropa, Breslau, n.d., 18–19 old.

⁶ A magyar királyság megalapításának némileg zavaros körülményeiről, cf. P. E. Schramm, Kaiser, Rom und Renovatio, I, 1929, 153 et seq. old.

⁷ A “rendkívül feudális” Európa etnológiai térképének története itt nem érint minket közvetlenül. Az mindenesetre megjegyzendő, hogy a magyarság megtelepedése a dunai síkságon a szláv blokk kettészakításával történt.

A jobbik esetben objektív vizsgálódásokhoz kapcsolódó „polgári farok” váltotta fel csupán a korábbi „vörös farkat”, ám állami dotációval terjed a legrosszabb fajta kurzus-történetírás is, amely színvonaltalanságában alulmúlja az ötvenes évek Szikra-kiadványait is.

“Ahol a való világ puszta elképzelésekké válik, ott ezek a puszta elképzelések valódi létezést kapnak – a hipnotizált viselkedés hatékony motorjaiként.” (Guy Debord)

Az 1989-es “rendszerváltás” idején sokan gondolhatták úgy, hogy nemcsak egy adott politikai-gazdasági struktúra vált visszavonhatatlanul múlttá, hanem a központi ideológia – bármilyen központi ideológia – is a történelem lomtárába került. Ezt a vélekedést lelkesen igyekeztek megerősíteni a különféle politikai irányzatok képviselői is: vége-hossza nem volt a pluralizmusról, ideológiai sokszínűségről, gondolati szabadságról való ihletett szónoklatoknak. A kialakuló szellemi pezsgés azonban rövid életűnek bizonyult: ismét beigazolódott, hogy semmiféle (osztály)társadalom nem lehet meg uralkodó ideológia nélkül, vagyis az uralkodó osztály ideológiája nélkül. Ez érvényes – sőt, a jelenlegi historizáló, új-neobarokk korszakban fokozottan érvényes – a történettudományra, a történelemoktatásra és a történeti publicisztikára is. Jobb esetben a korrekt és lehetőségek szerint objektív vizsgálódásokhoz kapcsolódó “polgári farok” váltotta fel csupán a korábbi “vörös farkat” (legjobb esetben persze ez sem), ám megjelent és állami dotációval terjed a legrosszabb fajta kurzus-történetírás is, amely színvonaltalanságában és hamisításaiban (a hamisítás nem feltétlenül színvonaltalan) az ötvenes évek Szikra-kiadványainak szintjével vetekszik. Ez utóbbi vélhetőleg a kisebbség, ám messze nagyobb hatása van, mint a csendes többségnek, a szaktudományos munkáknak. Mindenesetre a nagyszabású történelemhamisítások kronológiailag egyre közelednek hozzánk, elég, ha a szuperfilmeket nézzük: a honfoglalás és az Árpád-kor fideszizált verziója után jelen írás elkészülte idején már a reformkornál tartanak (a hírek szerint egy olyan Széchenyivel, aki nem lesz öngyilkos, hiszen ez rossz fényt vethetne a róla elnevezett nagyálmodó tervcsokorra), és részemről szorongva várom a Bethlen Istvánról szóló történelmi játékot. Ez persze csak a bombasztikus felszín: sajnos azonban lejjebb sem “hallgat a mély”.

Nem célom itt a “létezett szocializmus” osztálystruktúrájának vizsgálata. Ez önmagában köteteket tölthetne meg – egyébként a konszenzus leghalványabb esélye nélkül. Tény azonban, hogy a leváltott társadalmi rend legitimációs alapzatát a munkásosztályban, a szocializmusban, illetve távlatilag a kommunizmusban vélte megtalálni. Hogy ez mennyiben felelt meg a valóságnak – véleményem szerint egyáltalán nem –, közömbös abból a szempontból, hogy az “új” rendszer éppen úgy elfogadta, mint a korábbi: csupán az előjel változott pozitívról negatívra. A nyugatról átkontinuizált piacgazdasággal járó liberális, konzervatív, szociáldemokrata stb. ideológiák ugyanazt állították, amit a korábbi “monopolszocializmus”: a “kommunizmus bukásának” eufóriájában folytatták a hét évtizeddel korábban megkezdődött diszkreditációs munkát, amely szerint a kommunizmus nem más, mint az elidegenedett munka társadalmának menedzselése más eszközökkel, az állami centralizáció, a tervgazdálkodás… – egy vörösre mázolt, modernizációs államgazdaság. Valójában éppen itt ragadható meg a “polgári” történettudomány és történelemoktatás fő célja: alátámasztani és terjeszteni – lehetőleg minél ifjabb korban – azt a “tudományosan megalapozott” vélekedést, miszerint a “termelők”, a “nép”, a “proletariátus” stb. képtelen önmaga igazgatására. Leegyszerűsítve: a gyáraknak nem csak gépekre és munkásokra, hanem mindenekelőtt tulajdonosra van szükségük a működéshez. (Hogy ez a tulajdonos kicsoda, az ebből a szempontból lényegtelen. Korábban – éppily “tudományosan alátámasztva” – úgy tanultuk, hogy ez lehet a “dolgozók állama” is. Ma ez csak polgári magántulajdon lehet, vagy az úgynevezett “demokratikus állam”.¹) Az alaptétel nem változott, míg a szemlélet látszólag 180 fokos fordulatot vett. Kétségtelen paradigmaváltásnak lehettünk tanúi, ám az új paradigma nem tagadta a régit, hanem csupán elítélte azt; a lényegükben azonos rendszerek lényegében azonos ideológiái egymás morális versenytársaivá lettek. A változás elsőként a termelés területén jelentkezett – jóval a misztikus 1989-es évet megelőzően –, hogy aztán általános érvényre emelje saját ideológiai igazolását. A korábbi rendszer bizonyos történelmi csomópontokat és személyiségeket – illetve az azokról kialakított képét – mint saját előképeit határozta meg. Az új ideológusok ezt elfogadták vagy elvetették, aszerint, hogy az adott események vagy személyek beleillettek-e ama hagyományok közé, amelyeket ők magukénak tekintettek, illetve hogy azokat – némi változtatás árán – képesek voltak-e saját legitimációjuk alátámasztására felhasználni. Ha igen, akkor igyekeztek ezeket áthangszerelni, így lett Petőfiből a polgári kormány előfutára, József Attila “istenes költő”…, akiket a korábbi ideológia – úgymond – eltorzított. (Kétségtelenül így volt, ezt azonban az új torzítások nem ellensúlyozzák.) Más hagyományokat az új rend nem vállalt – nem vállalhatott – fel. A diszkreditált szobrok tömött sorokban vonultak a Szoborpark történelmi gettójába. Korábban ünnepelt események nemzeti sorscsapássá váltak, és viszont. Ilyennek bizonyult az 1919-es Tanácsköztársaság, majd – némi hezitálás után – az 1918-as polgári demokratikus forradalom is². Pedig a magyar történetírás a hatvanas-hetvenes évekre végre leküzdötte a rákényszerített sematizmust, és nekiláthatott 1918–1919 valódi feldolgozásának. Komoly összefoglalások és részmunkák sora született meg ekkor. A “rendszerváltás”, és különösképpen a fiatal polgárok hegemóniájának beköszönte óta azonban úgy tűnik: hiába. Ha az érdeklődő a forradalmak történetét az 1990 óta megjelent publikációkból igyekszik megismerni, jobbára az a nyomasztó érzése támad, hogy a múlt század húszas-harmincas éveibe csöppent. Nem elsősorban a politikai értékelésről van itt szó (elvileg a jobboldaliság is lehet színvonalas), hanem a történelemszemlélet végtelen elsivárosodásáról. Az okok és összefüggések keresését felváltja a primitív összeesküvés-elmélet, az antiszemitizmus, a sótlan moralizálás és a jelzőkbe sűrített, leegyszerűsített véleményalkot(tat)ás. Ha úgy tetszik, beszélhetünk történelemhamisításról: én mégis inkább a történelmietlen gondolkodást tartom a nagyobb problémának. A historizálás ugyanis mindig és szükségszerűen történelmietlen.

Komolyabb összefoglalás, monográfia az elmúlt tíz évben nemigen jelent meg a Tanácsköztársaság történetéről.³ Igen kevés önálló kötet foglalkozik egészében az 1919-es eseményekkel. Egyet fontos kiemelni, azonban ez is reprintkiadás: annak a Váry Albertnek a könyve, aki az októberi forradalom előtt és 1919 augusztusa után budapesti főügyész volt. Váry 1922-ben jelentette meg adatgyűjteményét A vörös uralom áldozatai Magyarországon címen. A szerző közel hatszáz áldozatot sorol fel, adatai azonban igencsak kétségesek. Kocsmai verekedések és személyes bosszúállások áldozatai éppúgy szerepelnek köztük, mint vadorzók által lelőtt vadőrök, véletlenül elsült fegyverek áldozatai. Váry ezeket is az Előszóban említett “hazafias fellángolások, halálmegvető, bátor megnyilatkozások” közé sorolja – “melyek büszkeséggel tölthetnek el bennünket” –, akárcsak pl. Herczeg Géza banktisztviselő esetét, aki “Budapesten 1919. június hó 22-én a Bazilika templomban a törvényes állapot visszaállítása érdekében zsidóellenes röpcédulákat osztogatott”… Ugyanebbe a kategóriába tartozik a két ukrán összeesküvő tiszt kivégzése is, akik Kun és társai elleni baloldali puccsra készültek. A könyvet egy szegedi kiadó 1993-ban reprintben újra megjelentette, kibővítve a szerző gépírásos önéletrajzával. Ebből kiderül, hogy Váry éppen azért gyűjtötte egybe adatait, hogy túlzásoktól mentes képet adjon a “diktatúra áldozatairól”. Hasonló kötetet tervezett kiadni a fehérterror garázdálkodásáról is, ám ezt a hatalom leállította. (Engedtessék meg egy kaján gondolat: ha meg is született volna ez a mű, a mai kiadó vélhetőleg nem tartotta volna szükségesnek újra megjelentetni…) Váry nem volt történész: hevenyészett és megbízhatatlan adathalmaza – amelynek szinte egyedüli forrásai a fehérterror légkörében végzett kihallgatások szóbeli közlései – ma mégis a politikai célú történeti publicisztika Szent Számaivá avanzsáltak (kis ország – kis Szent Számok…), amelyeket persze mindig össze lehet vetni a fehérterror (valójában nagyobb) számaival. Anélkül azonban, hogy mélyebben belemerülnék a számokkal való bűvészkedésbe, fontos látni, hogy amennyiben a fehérterror a vörösterror “rémtetteivel” igazolható (igazolandó), úgy – ugyanezen logika szerint – a vörösterrort viszont a háborús pusztítások legitimálják. Mindennek persze nem sok értelme van.

A vörösterror (túl)hangsúlyozása általános vonás a kommunizmus diszkreditálásán dolgozó történészek között. A Courtois-féle Fekete könyv, amely teljes imponáló tömegét ennek a témának szenteli, három oldalban foglalja össze a Tanácsköztársaság történetét.⁴ Az innen-onnan összeszedett adatok elsősorban Szamuely és Cserny József vérengzéseit taglalják, teljes zűrzavart teremtve egyébként abban, hogy kinek a hatáskörébe tartoztak a Lenin-fiúk, kik voltak Cserny emberei (akik valójában Korvin Ottó alá tartoztak) és kik tartoztak Szamuely különítményéhez. Persze nem is ez a legfontosabb. Courtois, aki pedig láthatóan ismeri a Tanácsköztársaság belső hatalmi viszonyait – információi alapján vélhetőleg radikális baloldali forrásokból is – nem fárad azzal, hogy a vörösterror okait és mozgatórugóit is feltárja olvasói előtt. Néhány esetet kiragadva illusztrálja az eseményeket, amelyeket egyébként leginkább a Kun-Szamuely rivalizálás kísérőjelenségeinek tartott. A felsorolt események önmagukban nem hamisak (bár felületesek), csoportosításuk és tálalásuk mégis mélyen az.

Külön kategóriát képez az iskolai történelemoktatás. A publicisztika mellett – és itt most hadd ne foglalkozzam a Vasárnapi Újság és a Magyar Fórum “új demokratáinak” profasiszta frázisaival – itt találhatjuk – sajnálatosan, ám logikusan – a legelvadultabb nézeteket⁵. Ez természetesen nem minden tankönyvre igaz, sőt: a szerzők általában igyekeznek röviden és tényszerűen beszámolni az eseményekről. Önmagában persze ez a rövidség is figyelemre méltó. Az 1918–1919-es forradalmak pusztán különlegességük, a magyar történeti fejlődésben elfoglalt sajátos helyzetük miatt (e történelem egyedüli olyan eseményeiként, amelyeket társadalmi forradalomként értékelhetünk) is nagyobb figyelmet érdemelnének – a politikai szimpátiáktól függetlenül. Kiválóan alkalmasak lennének arra, hogy a történelmi alternatívák lehetőségeit, az okok és okozatok egymásra hatását, a régi és új harcát – a történelem dialektikáját – bemutassák a kényszerű olvasóknak. A tankönyv mint műfaj persze szükségszerűen tömör és lényegretörő. Éppen ezért feltűnő, ha a szerzők a rövid terjedelem keretei között is az ideológiai véleményformálást helyezik előtérbe a tények és összefüggések bemutatása helyett. Másrészt tagadhatatlan, hogy a tankönyvek történelemtudat-formáló szerepe messze a legnagyobb: életének egy hosszabb-rövidebb időszakában mindenki akaratlanul is olvasójukká válik, és sokan soha nem is értékelik át többé az akkor megismert eseményeket és véleményeket. Éppen ezért – a tömör tárgyalás és a nagy hatóerő miatt – úgy vélem, egy tankönyv lehet a legalkalmasabb kalauz annak követéséhez, hogy miként értelmezik (át) a történelmet mint olyant, és közelebbről a magyarországi 1919-es események történetét az ezredforduló Magyarországának bizonyos szellemi műhelyeiben. Választásom meglehetősen esetleges, és semmiképpen sem a mai magyar történetírás (vagy akár történelemoktatás) teljességét jellemzi, csupán egy olyan irányultságot, amelyet jellemzőnek látok, és amely felé a hatalom reményei szerint a történelemfelfogás konvergálni fog. E történelemfelfogás nem elsősorban a tényeket igyekszik megváltoztatni: így mondjuk a Kun Béla orgiáiról szóló történeteket meghagyja a szélsőjobb zavaros publicistáinak. “Kiegyensúlyozottságában” sajátos objektivitást követ: a jelenhez (a történelem végéhez?) vezető utat két antagonisztikusan ábrázolt félre osztja. Voltak hátramozdítók (fekete) és a mai rend előfutárai (fehér). Ez a gondolkodás önmaga feltételezett eredményét (a jelent) alapvető pozitívumként ábrázolja, amelynek kialakulásában csupán a fehér oldalnak volt szerepe. A fekete oldal öröksége viszont minden zavaró tényező: 1918–1919 forradalmai (és véletlenül sem a korábbi hatalom) tehetnek arról, hogy miniszterelnökeink csak lélekben regnálhatnak 16 millió magyar fölött, hogy a “negyven év” állandó felemlegetéséről ne is beszéljünk. Csupán a nyilasok tehettek a magyarországi zsidóság nagyrészének elpusztításáról, az “úri” Magyarországnak ahhoz semmi köze. A sor tetszés szerint folytatható.

A tankönyvtermés egyik leginkább átideologizált, legsematikusabb terméke a Salamon Konrád által írt negyedikes gimnáziumi tankönyv⁶. A könyv megfelel a modern pedagógiai szempontoknak, és formájában is a korábbi gimnáziumi tankönyvek örököse: a gimnáziumi tankönyv, amennyiben létezik még ilyen. Nem színvonaltalan munka: óvakodik a tények konkrét elferdítésétől, hiteltelen források használatától. Ideologizáltsága pedagógiailag igen ügyes: szinte észrevétlenül teremti meg az azonosulás légkörét az olvasóban. Szemlélete koherens, bár céljai miatt időnként ellentmondásba kerül a tényekkel – ezek felett nagyvonalúan átsiklik. A könyv presztízsét emeli, hogy a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentette meg (először 1993-ban), így vélhetőleg bizonyos központi elvárásokat is leképez. Leginkább ezért és nem különös érdemeiért vagy hiányosságaiért választottam rövid és esetleges – semmiképpen sem tudományos igényű – elemzésem tárgyául.

A szerző sokat felhasznál a két világháború közti ellenforradalmi korszak ideológiai toposzaiból, időnként aktualizálva azokat. A könyv egy-egy félmondattal utal az összeesküvés-elméletre, a külföldiek (oroszok) aknamunkájára, a kommunista “puccsra” stb. A Károlyi-kormánnyal szemben álló “szélsőségesek” közül Salamon kizárólag a kommunisták számára tartja fenn dehonesztáló jelzőit (nem tagadja ugyanakkor a szélsőjobboldal létét sem, ám szerepét nem elemzi):

“Észrevették ezt (ti. hogy a kormány fegyveres likvidálásukra törekszik – K. P.) a szélsőségesek is, akik a Moszkvából hazatért Kun Béla és társai vezetésével megalakították a Kommunisták Magyarországi Pártját (november 24.). A megszerveződött szélsőbal egyre fenyegetőbbé vált. A kommunisták az orosz bolsevikoktól kapott anyagi támogatás segítségével megteremtették annak lehetőségét, hogy felelőtlen ígéreteiket nagy példányszámú újságokban és röplapok tömegével terjesszék, tovább heccelve ezzel a nyomorgó és amúgy is elégedetlen tömegeket. E lelkiismeretlen propaganda hatására egyre több szűkölködő kezdett hinni abban, hogy minden jóra fordul, ha a kommunisták kerülnek hatalomra” (a szerző kiemelése) – olvashatjuk a Nemzeti összefogás – kommunista szervezkedés című alfejezetben.⁷ A “nemzeti összefogás” – ismerős szófordulat szinte minden párt választási retorikájából – az ellentétpár pozitív oldala. Az “összefogással” szemben a kommunisták (fekete) ugye “szervezkednek”, sunyin szembeszállnak a nemzetiekkel, akik – mint a szövegből egyértelműen kiderül – arra fogtak össze, hogy a kommunistákat eltegyék láb alól. De vizsgáljuk meg jobban a szöveget!

A legfontosabb szempont a forradalom legitimitásának tagadása. A későbbi fordulatot – amely de jure valóban államcsínynek tekinthető – Salamon szerint csak az tette lehetővé, hogy a kommunisták felheccelték az “amúgy is elégedetlen” tömegeket. Hogy ezek a tömegek mitől voltak “amúgy is elégedetlenek”? Hogy egy háború állt mögöttük, amelyben jórészt ezek a “tömegek” véreztek el, nyomorodtak meg, hogy ezek a tömegek nyomorogtak a hátországban? Semmiség. A “tömegeknek” – Salamon és a kurzus véleménye szerint – csöndben és bizakodva kellett volna tűrniük sorsukat, és forradalom helyett a szavazófülkében kellett volna politizálniuk, ahol is a “demokratikus és alkotmányos erőkre”, nevezetesen a Bethlen–Lovászy féle csoportosulásra (fehér), a korábbi, háborút és nyomort hozó politika egyenes folytatóira kellett volna szavazniuk. A “tömeg” azonban azért “tömeg” (és nem “nép”), hogy ne hallgasson az ilyen intelmekre. A “szűkölködők” ugyanis valóban megvonták bizalmukat – ha volt még mit megvonniuk – az uralkodó osztálytól, és inkább a “lelkiismeretlen propagandára” hallgattak, amely emberibb életkörülményeket, de mindenekelőtt gyökeres változást ígért. Ebben, és nem a moszkvai pénzben, vagy néhány száz agitátor fanatizmusában rejlett az események valódi oka. 1919 elején csupán a politikai elit vélte úgy Magyarországon, hogy nincs szükség forradalmi változásokra. Persze ha már a politikai elit sem vélte volna így, akkor nem is lett volna szükség rájuk.

Salamon egyébként rövid szemelvényt is közöl a “lelkiismeretlen propaganda” fő orgánumából, a Vörös Újságból: “Fönn akarjuk tartani a magyar proletariátus osztályöntudatát, el akarjuk őt választani a tudatlan, lelkiismeretlen, korrupt s a háború bűnével megfertőzött magyar uralkodó osztályoktól… szervezni akarjuk őt a harcra, s fel akarjuk benne kelteni a nemzetközi szolidaritásnak tervszerűen elhomályosított érzését…” – vajon ezek a szavak valóban olyan szörnyű perspektívát jelentettek az egykorú “szűkölködők” számára? És vajon lehetett volna-e bármiféle mozgósító hatásuk a háború sokkja nélkül? A könyvet használó gimnazisták mindenesetre megkapták a tananyagba ágyazott erkölcsi útravalót, anélkül, hogy a szerző igyekezett volna rávilágítani az események valódi okaira. A továbbiakban a szerző – némiképpen ellentmondva saját korábbi véleményének – megállapítja, hogy “a magyarországi proletárdiktatúra a győztesek mohóságának következtében jött létre”. Kétségtelen, ez egy szempont. Kizárólagos szempontnak azonban nehéz lenne elfogadni. Még a Károlyi-kormány bukása is sokkal összetettebb volt, mint hogy csupán a Vyx-jegyzék benyújtásának legyen tulajdonítható, ám az, hogy ezután lényegében a radikális baloldal vette át a hatalmat, sokkal több körülménynek köszönhető. Hiszen ha Károlyi nem is, sok burzsoá politikus kész lett volna aláírni bármilyen fegyverszünetet és demarkációs egyezményt a hatalomért cserébe: Trianont sem a kommunisták írták alá. Olyan burzsoá politikai erő is került volna, amelyik az utolsó csepp vérig – mármint a közkatonák utolsó csepp véréig – hajlandó lett volna védeni az ország területét. Ám mindezek az erők, az egész kapitalizmus átmenetileg diszkreditálta magát: ellenforradalmi volt, és a közvélemény forradalmat akart. Nem igazán azt, amit a kommunisták igyekeztek a gyakorlatba 133 napig átültetni, de semmiképpen sem ellenforradalmat. Többet akartak, mint amit 1918 októberétől kaptak, és nem kevesebbet.

A könyv a Károlyi-kormány bukásának okát leginkább a kommunista propagandában látja, a kommunista hatalomátvételt pedig az antant mohóságában. Történelemszemlélete sematizált, fekete-fehér marad: a “kommunista propaganda a polgári kormány mindenáron való lejáratására törekedett. Ezért olyan követelésekkel és jelszavakkal hívta tüntetésre az amúgy is joggal elégedetlenkedő tömegeket, amelyek teljesítése eleve lehetetlen volt. Az meg sem fordult a fejükben, hogy hatalomra jutva ígéreteiket számon kérhetik. Céljuk ugyanis az volt, hogy az elégedetlenség ébrentartásával megakadályozzák a polgári rendszer megerősödését, és kikényszerítsék a ‘forradalom továbbvitelét szocialista forradalommá’. (A szerző kiemelései).”

Az elképzelés, amely szerint a mindenkori ellenzék csupán a mindenkori kormány “lejáratására” törekszik, állandóan és rendszertől függetlenül visszatérő politikai közhely. Általában a különféle politikai erők ezt valóban oly módon teszik, hogy teljesíthetetlen, sőt, általuk sem komolyan gondolt ígéretekkel bombázzák potenciális (szavazó)bázisukat. Ha a vizsgált korszak kommunistáit valami megkülönbözteti általában a politikusoktól, akkor éppen az, hogy esetükben ez egyáltalán nem volt így. A polgári politika valóságos ideáljai – magántulajdon, nemzet stb. – azonban nem kerülnek antagonisztikus ellentétbe valóságos lehetőségeivel. Mivel célja alapvetően a rendszer fenntartása, ezért ígéretei ezen a szinten csupán barokkosan túlzók, de nem rendszeridegenek. A kommunisták célja azonban – akkor még – éppen ezeknek az alapértékeknek a totális meghaladása volt. ők maguk tudták a legjobban, hogy bukásuk elkerülhetetlen, amennyiben nemzetközi méretekben nem képesek a “forradalom továbbvitelére”. Ígéreteiket a fennálló rendszerrel szemben tették meg, és ezen ígéretek sine qua non-ja maga a győztes forradalom lett volna. A “semmik vagyunk, s minden leszünk” étoszában ezek a követelések nem egy választási kampány elemeit képezték, hanem egy feltételezett történelmi folyamat logikus lépcsőfokait – amely folyamat nem azon bukott el, hogy a kommunisták “felelőtlen ígéreteket tettek”, hanem azon, hogy a meghaladni vélt kapitalizmus még óriási integratív erőforrásokkal rendelkezett. A kommunisták – akik természetesen a hatalomra törtek – ezt a teljes folyamatot időszerűnek látták és felvállalták, ezáltal ígéreteiket is “komolyan vették”. Éppen ebben rejlett gyengeségük is: számukra bármiféle kompromisszum éppen saját rendszerük bukását hordozta, ahelyett, hogy megerősíthette volna. Enélkül a kommunista mozgalom saját belső dinamikája, egész története nem érthető meg, és a kommunizmus a kapitalista viszonyok logikus történelmi terméke helyett – ízlés szerint – jóakaratú fantaszták és/vagy fanatikus szörnyetegek tévtanává degradálódik.⁸

Salamon két oldallal később önnön tézisével is ellentmondásba keveredik: A proletárhatalom intézkedései című alfejezetben szemére veti a diktatúrának a túlhajtott béremeléseket, a lakásrekvirálásokat, a mezőgazdaság szocializálását. Mindezek persze az államrezon és a reálpolitika szempontjából valóban lehetetlen intézkedések voltak, ám éppen azt mutatták, hogy a kommunisták komolyan vették korábbi ígéreteiket. Ez természetesen nem morális kérdés – és semmit sem változtat a felelősség kérdésén sem –, hanem éppen azt mutatja, hogy a kommunisták más struktúrákban gondolkodtak.

Salamon meglepő módon nem hangsúlyozza túl a vörösterror jelentőségét. Nem idézi a Váry-féle adatokat, sőt, a korábban agyonhallgatott, manapság előtérbe tolt Cserny József nevét meg sem említi. Azt talán vitatnám, hogy a tanácshatalom a lázadó ludovikásokkal szemben – úgymond – “kegyetlenül” járt el, bár kétségtelen, hogy büntetésük – a lázadó ifjakat Sinkó Ervin kezére adták, aki, horribile dictu, Dosztojevszkijt és Tolsztojt olvasott fel nekik – nem mindennapi megterhelést jelentett a büszke tisztnövendékeknek. A vörösterrorral szemben a szerző inkább az ideológiai “túlkapásokra” összpontosít A diktatúra csak torz lehet című alfejezetben. Itt a különféle agitátorok tetteiről olvashatunk, akik közül az egyik “arra ragadtatta magát, hogy az úrnapi szertartáson leköpje az oltáriszentséget”. Mindez a törzsanyagban kicsit súlytalannak látszik. Nyersebben fogalmazva olyan ívű aránytévesztés (kevésbé jóhiszeműen: célzatos ferdítés), mint túlharsogni néhány középiskolás akcióját, akik elfűrészeltek egy fakeresztet, és közben elnézően mosolyogni az utcákon romákat és külföldieket megtámadó újfasiszta hordák akciói fölött. Azt azonban mindenképpen illett volna példákkal alátámasztva is megemlíteni – hamár, hangsúlyozom, gimnáziumi törzsanyagról van szó –, hogy a Tanácsköztársaság szigorúan fellépett az ilyen “túlkapások” ellen, és bár valóban terjengtek rémhírek például a nők “köztulajdonba vételéről”, ám ezeket inkább az ellenforradalmi félelmek, mint a forradalmi várakozások gerjesztették. A Közoktatásügyi Népbiztosság igyekezett elejét venni a hasonló mendemondáknak: így születtek meg olyan történelmi unikumok, mint például a Kommunizáljuk-e Zsófit? című népszerű brosúra. Ehelyett arról informálódhatunk, hogy bár az ilyen megnyilatkozások a diktatúra vezetői számára is tűrhetetlenek voltak, “de e szélsőséges esetek hosszú sora jól mutatja, hogy a társadalom mely elemei voltak azok, amelyek úgy érezték, hogy a proletárdiktatúrával elérkezett az ő idejük”. Akinek van szeme, láthatja.

Mindez persze csupán a mai magyar történelemszemlélet egyik – véleményem szerint legárnyékosabb – oldala. Az is a teljesség minden igénye nélkül és még csak nem is objektíven bemutatva: a fenti példák is azt sejtetik, hogy objektív történetírás nincsen, csupán objektív történelem. A történész saját osztályszempontjai szerint osztályoz, kiemel, kapcsolatba hoz, elemez és véleményt alkot. Ha mindezt tudományos tisztességgel teszi, akkor – tartozzon bármely történetírói iskolához és legyen bármilyen személyes politikai meggyőződése – műve többet árul el tárgyáról, mint magáról a történészről. Ellenkező esetben sokkal inkább a szerző saját korának lesz lenyomata. A fentebb idézetteknek, úgy gondolom, vajmi kevés köze van az 1919-es Magyarországhoz. Sokkal többet elárul arról, hogy napjainkban mi folyik a magyar közgondolkodásban. És ez utóbbi – saját, abszolút szubjektív véleményem szerint – sokkal csúnyább látvány.

Jegyzetek

¹ Az állam mai “demokratizmusának” hangsúlyozása, a “semleges” állam meghirdetése, másrészről pl. a szovjet és a náci állam mostanában divatos összemosása (“totalitárius állam”, mintha létezne “partikuláris állam” is…) véleményem szerint nem más, mint a polgári demokrácia önigazolási-elhatárolódási törekvése saját termékeivel szemben: a jólnevelt polgár számára az evés lehet társasági téma, még az emésztés problémáiról is beszélhet, az ürítés azonban tabu marad…

² Mint azt Sasváry Szilárd, kulturális államtitkár egy interjúban nemrég kifejtette, a kormány azért Bethlen Istvánról és nem Károlyi Mihályról készít monstre játékfilmet, mert “Károlyi személye jobban megosztja a közvéleményt”.

³ Ezt természetesen az is magyarázza, hogy korábban számtalan – gyakran igen színvonalas – kötet foglalkozott ezzel a témával. Újat mondani, új szempontokat találni persze mindig lehet és érdemes is. A régieket újra felmelegíteni már kevésbé.

⁴ Courtois, Werth, Panné és mások: A kommunizmus fekete könyve. Bp., 2000.

⁵ A Tanácsköztársaság és az 1918-as polgári forradalom tankönyvi értékeléseiről lásd Szabolcs Ottó munkáját: Iskolai tankönyvek az 1918–19-es magyar forradalmakról (1920–1984). (Valójában 1994-ig dolgoz fel tankönyveket). Eszmélet, 25. sz., 83–103. old.

⁶ Salamon Konrád: Történelem IV. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1993.

⁷ Salamon: id. mű, 38. old. Érdemes az idézetet összevetni az ellenforradalmi korszakban megjelent egyik történelem tankönyv, az 1926-ban kiadott ötödikes elemi iskolai történelemkönyv idevágó soraival: “Lelketlen izgatók a háború vége felé megosztották a nemzet erejét. A hazafiságból gúnyt űztek. Nemzetromboló eszméket hirdettek. Felizgatták koholt hírek terjesztésével a háborús nélkülözések miatt amúgy is elégedetlenkedő tömegeket.” (idézi: Szabolcs: id. mű, 84. old.)

⁸ Éppen így nem érthetjük meg a fasizmust sem az azt szülő körülmények – végeredményben a kapitalizmus – megértése nélkül. Míg a fasizmus lényegében felfokozott kapitalizmus, a tőkés rendszer racionális irracionalitása, addig a kommunizmus ezen rend antitézise. A fasizmus primer ellenforradalom, amely önmagát éppen ezért tekinti forradalminak, de nem rendszeridegen jelenség. A kommunizmus ezzel szemben – kapitalista integrációjáig, vagyis a sztálinizmusig – a kapitalista rendszer antagonizmusa, majd sajátos kapitalista ideológiaként (ekkor viszont már nem kommunizmus) a forradalommal legitimált ellenforradalom.