A tanulmány egy hivatalos dokumentum tükrében mutatja be a Fidesz-MPP újkonzervatív történeti koncepcióját a tudományos kritika és a polémia eszközeivel.

A FIDESZ történetszemlélete és a történelem meghamisítása

Hamisság és hamisítás

A kommunista pártok és az államszocialista rendszerek történetéből jól ismert jelenség volt, hogy politikai programjához a párt csatolt egy történeti koncepciót a nemzeti és az egyetemes történelem valamely korszakáról. Azután ez az értelmezés igényt tartott az egyetlen hivatalos történelem-értelmezésre, amelyet a propaganda-apparátus az “egész nemzettel” igyekezett elfogadtatni. Ki ne emlékeznék például Révai József, Mód Aladár, Molnár Erik vagy éppenséggel Aczél György nevére, akik ilyesfajta koncepciók megfogalmazásával sokat foglalatoskodtak, persze nem a mai kor intellektuális tekintetben feltétlenül igénytelen színvonalán. Révai József vagy Molnár Erik nem egy munkájának ma is historiográfiai jelentősége van. Egy jobban felkészült egyetemi hallgató még az oktatás mai színvonalán is felsorol munkáik közül néhányat.

Az államszocializmus bukása után több mint egy évtizeddel kísért a múlt. Az 1990–1994-es erőtlen kísérletezések nyomán isten segedelmével megjelent az új, “keresztény-nemzeti” hivatalosság történeti koncepciója, igaz, egyelőre csak a rendszerváltozás történeti igazolását és apológiáját kívánja prezentálni. Egy ilyen koncepció műfaja szerint nem tekinthető ab ovo történelemhamisításnak, hiszen csupán a hatalmat kisajátító csoportok egyikének ideológiai reprezentációjáról, a hatalom fenntartásának és mozgatásának ideológiai legitimálásáról, alátámasztásáról van szó. Az ilyen történetszemlélet lehet hamis, sőt, általában hamis is minden politikailag inspirált történeti magyarázat, de nem feltétlenül hamisítás. A hamisítás mindig tudatos manipuláció.

E műfajban a történelemhamisítás többnyire csak eszközként, egy-egy probléma középpontba állításával vagy éppen elhallgatásával, egy-egy mellékesnek látszó “kis tévedés” beemelésével jut szerephez. A történelemhamisító ugyanis szakember, ritkán ideológus. ő ismeri azokat az eszközöket, eljárási módokat, amelyekkel meg lehet hamisítani a valóságot, amelyekkel nyilvánvaló tényeket az ellenkezőjükbe lehet fordítani, amelyekkel bizonyos elméleteket szalonképessé lehet tenni. A koncepcióteremtők csak felhasználják e szakemberek valós vagy látszólagos hozzáértését.

Ebből a szempontból is, de mindenekelőtt kordokumentumként érdekes a Fidesz – Magyar Polgári Párt A történelem főutcáján című elaborátuma, amely Programtézisek – 2001 alcímmel e párt kongresszusi munkaanyagaként készült el ez év május 5-re. E dokumentum vizsgálata során próbálom meg a hamis elemzést megkülönböztetni a történelemhamisítástól.

A sajtóban megjelent értesülések szerint ezt a 26 oldalas szöveget eredendően Tellér Gyula fogalmazta, ám nyilvánvaló, hogy többen is szerkesztgethették, mert helyenként értelmetlen mondatok is be-becsúsztak a szövegbe. De bárhogyan legyen is, a szövegért nem egyedül Tellér a felelős, hanem az a párt, amelynek programjához ez a szöveg szolgál ideológiai háttérként.

Hogy a történelemnek lenne főutcája, azt utoljára alighanem a sztálini korszak historikusai, ideológusai tételezték föl, a maguk vulgárdeterminista látásmódja alapján elvetve a történelmi fejlődés alternatív jellegéről szóló elméleteket, és főképpen magát az alternatívákat hordozó valóságot. A Fidesz mostani “főutcája” a “nemzeti polgárosodás” útja, amelyről csak a különböző egypártrendszerű diktatúrák téríthették vagy téríthetik le az emberiséget, s benne a magyarságot. Hangsúlyozom, hogy csak az egypártrendszerű diktatúrákról van szó, mert a Fidesz hivatalos koncepciója a Horthy-rendszert nem sorolja a diktatórikus rezsimek közé: általánosságban beszél “a szocializmus előtti polgári Magyarországról”, amelyet csak a “kommunizmus” semmisített meg.

Tellérék itt nem hamisítanak, hanem csak egy hamis elméleti keretet jelölnek ki a történelem számára. Az egész ideológiai konstrukció, a legitimációs történelemmagyarázat kiinduló- és végpontja, a történelem alapkérdésének deklarációja a régi “kétfrontos harc” logikájára emlékeztet, amely meghatározza az összes többi magyarázatot és történeti összefüggést: többpártrendszer vagy egypártrendszer. Ebbe az ellentétpárba beleszuszakolják a történelem egészét. Persze ki lehetne indulni ebből a szembeállításból is, ha azután ez a megfelelő helyre kerülne a történeti összfolyamat “koordináta-rendszerében”. Más kérdés, hogy jelen esetben nem kerül oda. Itt az egypártrendszerek és a többpártrendszerek képezik a társadalomfejlődés két alapjában eltérő útját, ami tisztán politikai problémaként elemződik. E “kétfrontos” szemlélet a rendszerváltozás történeti magyarázatát azzal kezdi, hogy “a többpártrendszer szocialista előzményeit” igyekszik feltárni. De menjünk sorjában.

Ez a megközelítésmód, ez a koncepció lehet hamis, de még nem hamisítás. A hamisítás csak a szöveg utalásaiban tárul elénk, amelyekben már bizonyos hamisítások evidenciákként szerepelnek. A dolgozat egyszerűen nem vesz tudomást arról, hogy a “kommunista” és a fasiszta diktatúrák, egypártrendszerek mind szociális és politikai mozgatottságuk, mind célrendszereik, gazdasági rendjük tekintetében radikálisan eltérő jelenségek. A hamisítással persze már határos az az apróság, hogy a “kommunista diktatúrákat” a szocializmus lényegeként definiálják, de elhallgatják a fasiszta diktatúrák kapitalista (polgári-burzsoá), a magántulajdonra épülő alapzatát. Hitler, Franco, Mussolini vagy a görög ezredesek diktatúrája, miként Pinocheté is, a tőkés magánvállalkozás védelmében valósult meg. Bár a burzsoázia helyi és nemzetközi frakciói a nem-kapitalista alternatíva kiküszöbölése után többnyire visszatértek a polgári demokratikus uralmi formához, mivel az jobban megfelel a tőkefelhalmozás bizonyos periódusainak, mégis hiba lenne a burzsoázia és a diktatúra mechanikus szembeállítása, miként mechanikus azonosítása is. Azt még az ideológus Tellér Gyulának is tudnia kellene, hogy a többpártrendszer fasiszta diktatúra keretei között is működött, példának okáért a fasiszta Olaszországban egészen 1926-ig, miközben a náci egypártrendszert a német “polgári erők”, magyarán a német nagytőke finanszírozta. Vagy ne tudná, hogy a Pinochet-diktatúra alatt is több párt létezett, de vajon ez csökkentené azt a bűnt, amit a több ezer ember legyilkolása jelent?

Vegyünk még egy példát. Egy helyütt a szöveg felrója a másként gondolkodóknak, hogy A kommunizmus fekete könyvét a szocialista kritikusok nem a megfelelő módon fogadták. (Vö. 7. o.) Vagyis a Fidesz-koncepció minden érvelés nélkül kötelezővé teszi a hírhedt Kommunizmus fekete könyvének elfogadását, amelynek pedig egyik leghíresebb szerzője, az egyetlen komoly történész szerzője, N. Werth maga is elhatárolódott a könyv nyilvánvaló hamisításaitól és szemléletétől. Nemcsak a minden levéltári adatot nélkülöző számmisztikájukat utasította el a “100 millió áldozatról”, egybemosva mondjuk Kádárt Pol Pottal, hanem alapvető koncepciójukat is, amely a fasizmus és kommunizmus azonosítására épül. Tellér az óriási kormánypénzekből alapított új “párttörténeti intézet” igazgatóhelyettese, főnöke pedig az a Schmitt Mária, aki nem történészként, hanem miniszterelnöki tanácsadóként híresült el, és semmiféle anyagi áldozattól nem riadt vissza, hogy Budapesten ünneplő könyvbemutatót szervezzen a Kommunizmus fekete könyve magyar nyelvű kiadásának. Tellér magától értetődőnek tekinti: a történelem antiliberális és antikommunista-antiszocialista politikai értelmezése az egyetlen lehetséges megközelítésmód.

Hogy ez a kommunizmus-fasizmus azonosítás milyen erőteljesen áthatotta a Fidesz gondolkodását és politizálását, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ez évben két “emléknapot” is kötelezően bevezettek a középiskolákban. Az egyik a holocaust áldozatainak napja, a másik a kommunista diktatúrák áldozatainak napja. Míg a kapitalista alapzatú fasiszta és katonai diktatúrák áldozatainak nem állítanak emléket, hanem csupán egyetlen kolosszális népirtást emelnek ki, amelyet rögtön eloldanak a valóságos történelmi háttértől, addig a “kommunizmust” magát általában azonosítják a diktatúrával, vagyis annak egész történetét kriminalizálják. Ezt a célt a jelenlegi miniszterelnök már az Antall-kormány idején megfogalmazta és realizálását nagyban segítette, amikor az ő kezdeményezésére a fasiszta és kommunista jelképeket egyszerre tiltotta be a magyar parlament. Míg a holocaustban közvetlenül résztvevő Horthy-rendszer címerét kisebb változtatásokkal a magyar köztársaság címerévé emelték.

Mint látjuk, itt kerül be a Fidesz történeti koncepciójába a direkt történelemhamisítás. Ennek szakmai hátterét másokkal együtt a szebb napokat is látott egykori történész, ma publicista, a mindenkori hatalom kiszolgálója, Kun Miklós, Kun Béla unokája prezentálta. Segéderőként pedig a történész diplomával nem rendelkező irodalmár, Gereben Ágnes serénykedett a sajtófórumok szinte mindegyikén. Kun és Gereben a kormány hivatalos brosúráiban, hátat fordítva korábbi tudományos és politikai elkötelezettségeiknek, a Szovjetunió történetét “bűntörténetként” tálalták és tálalják ma is. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy Kun vezette be a kormány ama propagandakiadványát, amelyet “a kommunista diktatúrák áldozatainak” emléknapjára adtak ki.¹

A fideszes oktatásügyi miniszter előszavával megjelent Gereben-könyv (Antiszemitizmus a Szovjetunióban), amelyet kötelezően megkapott minden középiskola, egyebek mellett azzal a tudatos (és képtelen) hamisítással állt elő, hogy a háború alatt legyilkolt minden negyedik szovjet zsidó életéért Sztálin a felelős. A valóságban persze minden jobbérzésű ember tudja, hogy a háború idején milliós létszámban egyetlen országban éltek túl a zsidók: a sztálini Szovjetunióban… E vonatkozásban pedig rendelkezésre állnak korszerű kritikai feldolgozások, amelyek többnyire az ELTE Ruszisztikai Központjának jóvoltából láttak napvilágot.

Kun mint A kommunizmus fekete könyve magyar kiadásának egyik szerkesztője (a másik Zinner Tibor) a tudatos manipuláció, vagyis a történelemhamisítás főutcáján haladva arra a megállapításra jutott, hogy a sztálini koncentrációs táborokat nem is Sztálin, hanem még Lenin és Trockij hozta létre, hogy nem is Hitler akarta eredendően megtámadni a Szovjetuniót, hanem Sztálin készült megtámadni a náci Németországot, amely, úgymond, preventív háborút folytatott stb. Kun Miklós szerint nem a nyugati demokráciák szigetelték el a Szovjetuniót, és engedték a náci Németország európai terjeszkedését a 30-as években, hanem ez is a szovjet vezetők bűnlajstromát terheli. Mintha a Müncheni Egyezmény sose létezett volna. Persze a történelemhamisítás eredményeinek felhasználása nem menti fel az ideológusokat, így Tellért sem a felelősség alól.

1. Polgár és polgárosodás mint politikai és erkölcsi fogalom

Mint hangsúlyoztuk, a tanulmány a rendszerváltozásról szóló specifikus történelemmagyarázat, amelynek tengelyében a “polgárosodásról” szóló hipotézis áll.

A polgárosodás történeti gyökereiről és sajátos, az Osztrák-Magyar Monarchiában kibontakozott fejlődési vonásairól nem esik szó. Arról, hogy Magyarországon a nemzeti polgárosodás valójában a szó etnikai értelmében jórészt nem is volt nemzeti, ha az osztrák, zsidó, sváb tőkés ipari és bankvállalkozások jelentőségére gondolunk a XIX. század második felétől az I. világháború kitöréséig. Ennek az etnikai momentumnak a figyelmen kívül hagyása furcsa funkciót tölt be. A dolgozat ugyanis csak a “magyar” polgárságról tesz említést, mintha itt egy etnikailag homogén fejlődés ment volna végbe. Ez a magyar polgárság történetének valóságos meghamisítását készíti elő: mintha a polgárság túlélte volna a maga egészében a Horthy-rendszert.

Meglepőnek látszhat tehát (valójában egyáltalán nem meglepő), hogy a fideszes dolgozat elhallgatja: a magyar polgárság jelentős részét éppen a náci Németországgal szövetségben álló többpártrendszeres diktatúra likvidálta 1944. március 19-e után, főképpen Auschwitz-Birkenau kemencéiben, amelyekhez az áldozatok a magyar csendőrség és államhivatalok közreműködésével a Magyar Államvasutak szerelvényein jutottak el. Mégis, a dolgozat a polgárság fizikai megsemmisítését a Rákosi-rendszer bűnéül rója fel…

Ugyanakkor az “elhallgatás” a polgárság szerecsenmosdatásával párosul, ami a dolgozatban hosszú oldalakat foglal el. Még a proletariátus sem volt ilyen tiszta és erkölcsös a sztálini elemzésekben, mint a polgárság a fideszes elaborátumban.

A dolgozat a maga (ál)naiv és (ál)romatikus beállítódásánál fogva még csak nem is említi, hogy a polgárság, a “polgárosodás”, amely az anyag szerint az emberi jólét és humánum forrása, része az önző profithajszának és a piacokért folyó élet-halál harcnak. A dolgozat a polgárságot egy romantikus nemzeti közösségként írja le, melyet a filantrópia kapcsol egybe. Így fogalmaz, kissé nyakatekerten, a “polgári közösségről”: “a másik emberhez való viszonyban a szeretet, de legalábbis a tisztelet uralkodóvá válásának szükségességét, a “liberális morál” “mindent szabad, ami más hasonló szabadságát nem sérti” végső soron gátlástalanságra vezető cselekvési szabályával szemben a keresztényi “amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt másnak” életszabálya követésének szükségességét jelenti.”

A liberális etikát keresztény etikává stilizáló szerzőt nem zavarja, hogy a rendszerváltás éppenséggel visszatérés volt mindenfajta nem pénzközpontú közösség felszámolásához, amennyiben a modern kapitalizmus minden emberi viszonyt, beleértve az egyházi közösségeket is, közönséges pénzviszonnyá, pénzközösséggé alakít át.

Tellér úr elemzése a “alkotó polgárról” elfeledkezik a polgárság valódi múltjáról, arról például, hogy a “keresztény polgárság” egyik “aranykorszakában”, 1914-ben, 20 millió ember fizikai megsemmisítésével erőltette rá az emberiségre az I. világháborút. F. Furet, a híres francia ex-kommunista történész utolérhetetlen cinizmussal “demokratikus világháborúnak” nevezte ezt a népirtást, amely úgymond a “népek konszenzusán” alapult. Furet-tól Tellérig – persze eltérő színvonalon – egy olyan történelemszemlélet uralkodik el, amely a nyugati “keresztény civilizáció” uralmi pozícióit azonosítja a humanizmussal és a demokráciával, figyelmen kívül hagyva a modern kapitalizmus népirtó természetét, az ún. elmaradott népek hatalma alá vetését és kisemmizését. Mintha Eric Hobsbawm meg sem írta volna a Szélsőségek kora című könyvét, amely évek óta magyar nyelven is olvasható, jóllehet nem részesült olyan “mega-propagandában”, mint a Kommunizmus fekete könyve.

A polgárosodás és általában a piacgazdaság története a gyarmatosítás és a világháborúk, a népirtások és a nemzeti háborúk története is. Az az üdvtörténet, amely a fideszes dolgozat lapjain bontakozik ki előttünk, a magyar történelem teljesen hamis beállítására épül. Tellérék tehát az emberi történelem “főutcájának” nevezik a “polgárosodás” és a keresztény nyugati civilizáció útját, amely útra, úgy tűnik, csak azok nem lépnek rá, akik nem akarnak, mert vagy valamely diktatúra megátalkodott hívei, vagy a keresztény-nemzeti gondolkodástól idegen utakra tévedtek. A nem “keresztény civilizációk”, a szegény országok, az iszlám országok, a zsidók, Kína vagy India, úgy látszik, csupán “mellékutak” vagy történelmi baleset termékei. Nem a véletlen vagy a tudatlanság műve, hogy az anyag polgárság-fogalma karikatúraszerűen parttalan. A “polgári Magyarország” és a dzsentri-úri Magyarország szép csendben, ki nem mondva, egybecsúszik. A dolgozat ezt a Magyarországot olyan vonásokkal ruházza föl, amilyenekkel az sohasem rendelkezett. A magyar polgárság “keresztény-nemzeti” szárnya valójában jelentéktelen befolyású társadalmi csoport volt, gazdasági jelentéktelenségénél csak politikai jelentéktelensége volt szembeötlőbb.

A parttalan fogalomhasználatnak nyilvánvaló politikai célja mellett van egy másik célja: elhárítani a nemzet önismerete szempontjából alapvető tény kimondását: a magyar úri osztályok, a burzsoáziát (polgárságot) is beleértve (bár ez utóbbi kisebb mértékben), döntően felelősek a magyarság mintegy 8-10 százalékának pusztulásáért (tehát nemcsak a holocaustért) a II. világháború éveiben (hogy az első világháborús szerepvállalásért és mészárlásért való felelősség kérdését most ne vessem fel). Tellér és a Fidesz gondolkodásmódja azonban nem teljesen esik egybe a parlamentben a MIÉP által leghangosabban képviselt állásponttal – gondoljunk a Csurka István által irányított lelkész, Hegedüs Lóránt antiszemita-fasisztoid kinyilatkoztatásaira vagy Bognár László parlamenti képviselőnek a nyilas vészkorszakot felidéző nézeteire –, amely igazolni kívánja Magyarország II. világháborús szerepvállalását a náci Németország oldalán, hősökké avatja a rendszer szerencsétlenül elpusztult katonai áldozatait. Bár a szóban forgó dolgozat is nyitott egy ilyen logika felé, amennyiben nem tisztázza, hogy a polgárság helyett a magyar történelemben a Vörös Hadseregre és a kommunistákra (a szociáldemokratákkal és a “kispolgári radikálisokkal”) hárult a mégoly szerény ellenállás, illetve később Magyarország “defasizálásának” feladata. Mégsem véletlen, hogy a “keresztény-nemzetinek” mondott Antall-kormány temette el hivatalosan Horthy Miklóst, aki csak Sztálin politikai manipulációinak köszönhetően kerülte el a háborús bűnösöknek kijáró népbírósági ítéletet, mint Bárdossy, Sztójay és a többiek. Hogy a Fidesz-ideológusok és politikusok mennyit tanultak a történelemből, azt jól mutatja, hogy a magyar katolikus egyház, amelyre hatalmát a Fidesz jelentős mértékben építi, eltérően a pápától, még nem követte meg a magyar zsidóságot a holocaust időszakában folytatott egyházi politika miatt. Sőt, a református miniszterelnök – s itt nem a cezaromániás gesztus alpárisága az érdekes – legkisebb leányát “felajánlotta” a millennium évében a katolikus egyháznak, hogy demonstrálja: hatalmának őrzését az állam és az egyház szétválasztásának elvére fittyet hányva, a katolikus klérusra, illetve magára az egyházra bízza.

A “polgári Magyarország” mítoszát a dolgozat oly komolyan veszi, hogy a Horthy-Magyarország 3 millió koldusát is feledve, 1947-re a magyar társadalom háromötödét sorolja a polgári Magyarország társadalmi alapjába. Érdemes hosszabban idézni ezt a passzust a dolgozat 9. oldaláról, mert sok minden megértéséhez kulcsot ad: “A rendszerváltozás során politikailag talpra álló polgári Magyarország maga is számos, különböző eredetű társadalmi csoport és réteg konglomerátuma. A csoportok egy része az 1947-ig létezett, igen erősen tagolt s a szocializmus erői által tudatosan szétrombolt polgári társdalom maradványa; vidéken hajdani kis- és középbirtokos földtulajdonosok, iparosok, kereskedők, a munkásság magas szakképzettségű felső rétegei, az igazgatás és a különböző helyi intézmények értelmiségijei, középosztálybeliek, vezető értelmiségiek, szabadfoglalkozásúak, vállalkozók, a volt nagypolgárság maradványcsoportjai és mindezeknek a családi társadalmi tradíciókat őrző második és harmadik generációja. Ezek a csoportok és rétegek az 1947-es magyar társadalom háromötödét-kétharmadát tették ki.” A dzsentri, a szakmunkás és a kis, illetve középtulajdonos paraszt egy társadalmi kategóriába kerül egy alapjában “szociologizáló” tanulmányban.

A mai polgár-fogalom parttalansága olyan mértékű, hogy tudományosan már egyáltalán nem vehető komolyan. A szöveg 16. oldalán szó szerint a következő meghatározás olvasható: “A Fidesz az általa kívánatosnak tartott változások középpontjába egy, az újabb kori történelem által megkülönböztetett emberi és társadalmi minőséget: a polgárt állította.” Nota bene nem az “elvtárs” megjelölést használják, mert az már foglalt, de valami hasonlóról van szó, ha megfigyeljük a meghatározás moralizáló tartalmát és normatív jellegét: “A polgár nemcsak munkaereje piaci áruba bocsátásából él, hanem valamilyen felhalmozott tőkéből is: ingatlanvagyonból, földből, fizikai eszközökből, részvényekből, pénztőkéből, esetleg több esztendei munkával gyűjtött speciális tudásból, amit aztán közvetlenül vagy vállalkozóként hasznosít. Ilyen tudása, szaktudása a munkáséletformát választóknak is lehet. A polgár ily módon mindenekelőtt egzisztenciális kategória.” Ebbe a meghatározásba is, akárcsak a történeti megközelítés során, megint belefér a magyar társadalom döntő többsége: a munkástól a nagytőkésig mindenki polgár. A történettudomány után megszűnt Tellér úrék számára a közgazdaságtan és a szociológia tudománya is. Az a kilúgozott történelem, amit itt kapunk, valóban nem több pártideológiánál.

2. Polgár és tulajdon

A dolgozat egyfelől a tőkefelhalmozásra való “képességet” misztifikálja, szemben a “szocialista dolgozóval” (nagyüzemi munkások, szakmunkások?), aki egyszerűen csak a Kádár-rendszer fejlődésképtelen zárványa, az egalitarianizmus terméke, eltérően az “önálló egzisztenciáktól”, akik úgymond nem az államtól várják a gondoskodást. A régi, önállótlan “szocialista termelőkkel” a “vállalkozók világát” állítja szembe mint a modern polgári társadalom bázisát. Vagyis Tellér a rendszerváltás áldozatainak, a (valójában kényszer-)kisvállalkozóknak az idealizált képét rajzolja fel, s részben azt vetíti vissza a kádári Magyarország viszonyaira. Tulajdonképpen a Kádár-korszak lángossütőjéből konstruálja meg a magyar újpolgárt. Ami talán kulturális síkon igazolható, hiszen az áruvá átalakított kultúra, a giccs felemelkedésével a régi hivatalos, államilag finanszírozott, színvonalas tömegkultúra kiszorult. Szimbolikus értelemben a lángossütő kultúrája válik ma a kultúra mércéjévé. A mai kényszer-kisvállalkozó, aki természetesen szintén “polgár”, meg – példának okáért – a keresztény-nemzeti színekben pompázó Széles Gábor, egykori “kádári” menedzser, ma (az állami tulajdon magánkisajátítása révén) tőkés újtulajdonos szintén polgár. Aki elveszítette a munkáslétét, az rögtön haladó polgárrá válik, ha kiváltja a vállalkozói igazolványt. Pedig többségük a létminimum szintjén vegetál. A polgári lét másik feltétele, ha valaki elfogadja a Fidesz álromantikus keresztény, nemzeti, millenniumos, egyházias, fradis, nemzetieskedő politikáját és ideológiáját.

Másfelől a Fidesz-dolgozat a gazdasági érdekeket eltolja magától, a politika önmozgásából és általában a különböző létszférák (politikai, szociális, gazdasági stb.) egymásmellettiségéből indul ki. A tanulmány az államszocialista korszak megoldhatatlan konfliktusát “a Kádár-korszak mindenkit ‘dolgozóvá’ egyenlősítő hatalomgyakorlási igénye és a polgári minőséget működni engedő teljesítménynyújtási igénye között” feszülő ellentmondásban fedezte föl. (3. o.)

A polgárt egyfelől összekapcsolja a magántulajdonnal mint az autonómia gazdasági feltételét. E felfogást nem zavarja, hogy tőkejövedelemből, magántulajdonból, vagyis idegen munka kisajátításából még a rendszerváltás 10. évében is csak a lakosság statisztikai szempontból jelentéktelen kisebbsége él. Ezért, másfelől, kikapcsolja ennek jelentőségét, hogy a többség polgár-létéről beszélhessen, aminek az az ideológiai előfeltétele, hogy egybecsúsztatja a burzsoát és a citoyent. Más szempontból úgy manifesztálódik ez a “csalás”, hogy a saját munkájukból élő embereket, régiesen úgy is mondhatjuk, a bérmunkásokat, vagy a bérből és fizetésből élőket a nagytőkésekkel egy kategóriába helyezi, összekeverve az össze nem illeszthető szempontokat. Mintha ellentétes érdekű társadalmi csoportok nem is léteznének, pusztán a hatalmi elitek eltérő csoportjainak érdekei mozgatnák a történelmet. Nincsenek itt valódi történeti okok, a történelemben csak a pártelitek mozognak, még azt is ők mondják meg, ki tartozik a polgár kategóriájába, ki nem. Olyan pártideológia ez, amely alkalmas egy új tekintélyuralmi rendszer, a demokrácia “elitek uralmaként” való alátámasztására.

3. A rendszerváltás és következményei

A Fidesz-anyag a rendszerváltás egész történetét – amelyet egyébként nem alaptalanul a Kádár-rendszer intézményi pluralizmusából és a piacgazdasági reformokból, illetve a rendszeren belüli “polgárosodásból”, a szerény magán-tőkefelhalmozódásból és mindenekelőtt a Szovjetunió gazdasági és katonai versenyképtelenségéből, összeomlásából eredeztet –, három politikai erő harcából magyarázza. A “polgári Magyarország” (MDF, FIDESZ és csatolt részei), a szocialisták mint a Kádár-rendszer maradványai (MSZMP, MSZP, Munkáspárt) és “a monetarista harmadikok” (sic!) (akik az SZDSZ alakjában hol sztálinisták, hol leninisták, hol trockisták, hol globalizátorok, a multinacionális tőke képviselői stb.). Ez utóbbi kategóriára nyilvánvalóan csak bűnbakként van szükség, hogy a rendszerváltással kapcsolatos illúziók lelepleződését valakiknek a sötét üzelmeivel lehessen magyarázni; s egyúttal a liberálisokat mint idegeneket ki lehessen zárni a “polgári Magyarországból”, amit mellesleg az motivál, hogy a “keresztény-nemzeti polgárságnak” ők a legnagyobb konkurensei a politikai életben, s részben a gazdaság terén is.

A dolgozat a rendszerváltás utáni szociális és gazdasági hanyatlást nem a kelet-európai rendszerváltás mindenütt természetes következményeként vizsgálja, hanem, úgymond, az amorális és a kommunizmushoz odakozmált szocialisták és liberálisok alapvető bűneként, akik csak saját érdekeiket követték, szemben a nép érdekeit egyedül tisztességesen képviselő keresztény-nemzeti táborral – ahogyan a dolgozat fogalmaz: szemben a “polgári Magyarországgal”. Mintha a privatizációhoz az MDF-Fidesz-kisgazda csoportosulásoknak egyáltalán semmi köze sem lett volna, mintha a törzsökös “magyar polgár” csak a nemzeti hagyományt, a valláserkölcsi tisztaságot, a keresztény filantrópiát és más nemes értékeket védelmezett volna. Sem Orbán miniszterelnök családjának bányaügye, sem a Fidesz vezérkar rokonsági ágon történő kolosszális üzleti csalásai nem kerülnek szóba, noha a dolgozat kétszer is megemlíti a Tocsik-ügyet mint fontos történeti tényt, amely azonban eltörpül az említett bűnesetek mellett. A rendszerváltás ilyen értelemben a hatalmon lévő elitek sikertörténetévé és a gonosz ellenzék által elkövetett bűnesetek történtévé stilizálódik. Mintha a magyar társadalom valóban csupán az elitek különböző csoportjainak gusztustalan és bűnökkel terhelt vetélkedésében lenne érdekelt. A Fidesz történeti gondolkodásában a sajátosan értelmezett polgár-fogalom kiszorítja az ember kategóriáját. Az immorális történeti koncepció a piacgazdaság áldozatait a régi rendszer “alkotásképtelen” maradványaiként értékeli.

Tellér úr egyáltalán nem érti (vagy úgy tesz, mintha nem értené), hogy a rendszerváltozás történetének lényege éppenséggel a magyar emberek több generációja által fölhalmozott állami tulajdon magán-kisajátítása volt, nem pedig valamiféle nemes polgári küzdelem a Kádár-rendszer ellen a gazdaságilag autonóm egyének, a tőkés magánvállalkozók létrejöttéért. Nem esik szó azokról a milliókról, akiket a rendszerváltozás “veszteseiként” szokás azonosítani.

Tellér úrék a polgári Magyarország szégyenfoltjaként kellene, hogy kezeljék a kirekesztett emberek növekvő számát. Természetesen a megelőző szocialista-liberális kormánykoalíciót is felelősség terheli azért az erkölcstelenségért, amit a “regisztrált munkanélküliség” fogalmának bevezetése és gyakorlati alkalmazása jelent. Emberek százezreit, sőt, millióit egész egyszerűen már “regisztrálandó számnak” sem tekintik, a munkanélküli többé nem ember, nem teljes jogú polgár, kirekesztett. A Fidesz-polgárral szemben közel 1 700 000 főnek nincs bejelentett munkahelye, munkából származó jövedelme és nem tanul, bár munkavállalási korban van. 2000-ben, tehát a millennium évében, a Fidesz-hatalom ünnepeinek csúcsán Magyarországon 3 877 000 ember tartozott a foglalkoztatottak kategóriájába, a nem foglalkoztatottak száma 2 375 000 fő volt. Ebből a regisztrált munkanélküliek száma 405 ezer, a Gyes-Gyed-Gyet-en lévőké 243 ezer, a nyugdíjasoké 569 ezer, az egyéb inaktívoké 404 ezer volt.

A nem foglalkoztatottak aránya tehát a munkavállaló-korú népesség 38,3%-ára rúgott. (Az adatok kigyűjtéséért Gúr Nándornak tartozom köszönettel.)

Eközben Tellér úrék sikertörténeteket fabrikálnak historizáló koncepciók alapján, hogy a szégyent cinizmussal tetézzék.

4. A megválaszolatlan kérdések

A tanulmány mint szociológiai problémát kívánja megérteni a Kádár-rendszert. Így az igazi történeti kérdéseket, amelyek egyébként a rendszerváltás megértése szempontjából is alapvetők lennének, nem is teszi fel. Néhány hatalmilag fontos érdekcsoport harcát veszi csak számba a dolgozat, nincs tekintettel a Kádár-rendszer valódi teljesítményére, a benne élő emberek áldozatos munkájára, az állammal szembeni közösségi-szövetkezeti erőfeszítésekre, milliók alkotásaira stb. Egyoldalúan csak az elnyomó bürokráciával azonosítja a rendszert és a korszakot, figyelmen kívül hagyja a kulturális teljesítményt, a jóléti rendszereket, mindazt, amit ma nosztalgikus módon milliók sírnak vissza, elfeledve a rendszer antidemokratikus és embertelen vonásait.

Íme, néhány kérdésfelvetés, amelynek megválaszolása nélkül nem érthető meg, nem írható le tudományosan a rendszerváltás története. Miért volt a Kádár-rendszer a 60-as évektől szerte Európában megbecsült rezsim? Hogyan lehetséges az, hogy a magyar szövetkezeti mezőgazdaság teljesítményét Európa legfejlettebb régiójában tartották számon? Miképpen volt lehetséges, hogy a kommunista hivatalnokok olyan államilag támogatott kulturális életet hoztak létre, amely nélkül ma “magas kultúráról” szinte beszélni sem lehetne? Hogyan volt lehetséges, hogy a mai ún. polgári Magyarország értelmiségi képviselői többnyire a rendszer megbecsült képviselői voltak? Mi volt az oka annak, hogy a “polgári Magyarország” “taktikai” okokból “kommunista” képviselőit a rendszer nem egyszerűen integrálta; azok a kommunista pártban és a hatalom fontos struktúráiban foglaltak el komoly pozíciókat (hiszen még a Fidesz-kormány öt tagja is MSZMP tag volt). Miképpen volt lehetséges, hogy 1956 októberét 1957 májusa követhette, ahol százezrek tettek hitet az új rezsim mellett? Mi volt az oka annak, hogy a Kádár-rendszer egyidejűleg magába építette a “polgári Magyarországot” és a “sztálinista Magyarországot”, ám a rendszer valódi baloldali ellenzékét mindig elnyomta, periferizálta és kiátkozta? És sorolhatnánk tovább a meg nem értett problémákat.

Természetesen költői kérdések ezek, hiszen nem várható el egy ilyen színvonalon készült tanulmánytól, hogy egyáltalán világos formában vessen föl történeti kérdéseket. Az önigazoló ideológiai szándék kiszorítja, lehetetlenné teszi a komoly kérdéseknek még a felvetését is.

Befejezésképpen néhány fentebb nem érintett, alapvető történeti ellentmondásra mutatnék rá.

1. A Kádár-rendszer létrejöttében és fennmaradásában nemcsak a külső erők – mindenekelőtt a szovjetek – játszottak szerepet. Végül is előbb-utóbb elemezni kell, miért volt a Kádár-rendszernek széles tömegbázisa. Itt nemcsak a 800 ezer párttagról van szó, hanem ennél szélesebb társadalmi alapzatról. A dolgozat egész egyszerűen nem tisztázza a Kádár-rendszer létrejöttének történelmi okait, a gyárak és üzemek, a nagy egyházi tulajdonok államosításának népi támogatását stb.
2. A dolgozat szégyenlősen hallgat az új, 1989-es “demokratikus” rendszer alapját képező 1956-os felkelés forradalmi szárnyáról. Sajátos logikával a felkelés valóban ellenforradalmi szárnyát deklarálja forradalminak, vagyis a tőkés magántulajdon visszaállítását. A dolgozat nem retten meg a nyílt történelemhamisítástól sem, amikor a magántulajdon visszaállításának és a polgári rendszer restaurálásának tényét a munkástanácsok követeléseivel hozza kapcsolatba. Dokumentumok, levéltári kutatások tömegei bizonyították be, hogy a munkástanácsok, amelyek tagjainak egyébként kb. 60 %-a kommunista párttag volt, egyetlen dokumentumukban sem foglaltak állást a tőkés magántulajdon visszaállítása mellett, sőt, a gyárak és földek magántulajdonának visszaállítását maguk nevezték ellenforradalomnak és elhatárolódtak e fejleményektől. A nemzeti függetlenség és a társadalmi tulajdon alapján ezek a tanácsok a szocializmus demokratikus formája mellett foglaltak állást. Más kérdés, hogy a kádári fordulat elsöpörte az államszocializmus szocialista ellenfeleit is, sőt, képviselőivel talán még kíméletlenebbül számolt le, mint a jobboldali-szélsőjobboldali polgári fordulat híveivel.
3. Hol kezdődik a rendszerváltás története? A tanulmány szerint a Kádár-rendszerben kezdődött el a polgárosodás (értsd, magán-tőkefelhalmozás), ez azonban csak féligazság. Még akkor is, ha eltekintünk most a folyamat alapjában nemzetközi meghatározottságától, mert legalább ilyen horderejű tény a válságba került rendszer vezérkarának és felső rétegeinek kiegyezése a “polgári Magyarország maradványaival” (a pártbürokrácia egy részétől az egykori dzsentri fiókákig kiegyeztek a társdalom feje fölött abban, hogy az új “polgári” rendszerbe átmentik privilégiumaikat). Hogy a Fidesz-dokumentum e folyamatban kevesli a gazdasági pozíciók kisajátítását, híveik vagyonnal való ellátását, ez csupán arról árulkodik, hogy a Fidesz négy éves országlása csak az osztogató-fosztogató polgárosodás ügyét vitte előre.

Jegyzet

¹ Megjegyzendő, hogy a konzervatív történetírás, illetve annak publicisztikai felhigítása gyakran jelentkezik liberális köntösben is. Az Élet és Irodalomtól a Népszabadságig terjed annak a primitív előítéletnek a “liberális” menedzselése, amely a kommunizmus és a fasizmus között nem tesz világos különbséget, és a Gulag-rendszert nem kívánja megkülönböztetni a náci haláltáboroktól, a holokauszttól. Varga László levéltárostól Papp László Tamás “közíróig” hosszú a szerzők listája, akik erkölcsileg és szakmailag kétes színvonalon a fennálló rendszer legitimációs ideológiai szükségleteit nap mint nap kielégítik.