Az 1989-ben megszületett kurzus félgyarmati kapitalizmusokat termelt ki, amely gyorsan megtalálta a közös vonásokat a két háború közötti ellenforradalmi-tekintélyállami rendszerekkel. Így került sor Magyarországon a Horthy-rendszer rehabilitálására.

Kelet-Európa legtöbb államában 1989–90-ben ellenforradalmi kurzusok indultak el. Ezek céljai ellentétesek voltak az 1956 és 1981 közötti kelet-európai forradalmak céljaival. Míg emezek a munkástanácsokra kívánták építeni a szóbanforgó országok gazdasági rendszerét, s megtagadtak minden közösséget azokkal az ellenforradalmi tekintélyállamokkal, amelyek – Csehszlovákia kivételével – a két világháború között a térségben fennálltak, addig az 1989-es átalakulások – a nemzetközi tőke nyomása alatt – félgyarmati kapitalizmusokat termeltek ki, melyek gyorsan megtalálták a közös vonásokat a két háború közötti ellenforradalmi-tekintélyállami rendszerekkel.

Így került sor Magyarországon a Horthy-rendszer rehabilitálására. Az olyan szennylapokban, mint a Magyar Fórum vagy a Magyar Demokrata, ez különösen durva formák között történt s történik. E lapok hivatkozása Horthyra nemcsak aljas, de hazug is: mocskos hangú szövegeikből kiderül, hogy még Horthy is csak puszta ürügy számukra. Szemükben valójában nem a Horthy-rendszer a példakép, hanem az 1938–41-ben kialakult magyar fasizmus. “Szelidebb”, sőt kritikusabb Horthy-, illetve Horthy-rendszer-rehabilitációt figyelhetünk meg a nemrégen elhunyt Gosztonyi Péter és újabban Bencsik Gábor Horthy-életrajzaiban, vagy a korábban más húrokat pengető filmesztéta, ma magas kormányhivatalnok, Nemeskürty István “Búcsúpillantás” címû könyvében. Ezek – elsősorban a zsidókérdés vonatkozásában – elítélik a rendszer 1939 utáni “elfajulását”, az 1920–29 közötti állapotokat azonban nagyjában-egészében rendbenlévőknek tartják, mintha csak Magyarországon “normális parlamentarizmus” létezett volna. Közbülső helyet foglal el a puccsszerűen létrehozott XX. századi Intézet. Ennek vezetői, Schmidt Mária és Tőkéczki László múltba révedő tekintettel, reakcionárius “ideológiájukkal” eltelve dicsőítik a Horthy-rendszert. Az 1939-től 1944-ig tartó szakasz “negatívumait” a “kényszerű” náci függés rovására írják, de ezeket a “negatívumokat” is mindenképpen el akarják tüntetni, s csak az 1944. március 19. utáni időszakot ítélik el egyértelműen, amelyben, úgymond, Horthynak már semmiféle szerepe nem volt.

A szerecsenmosdatás, vagyis az “erősebb”, illetve “gyengébb” rehabilitálások állításai a következőkben foglalhatók össze:

1. Bár a Horthy-rendszer születésénél voltak “kilengések”, ez csupán az 1918–19-es forradalmak terrorjára adott reakció volt.
2. Ezekért Horthy amúgy sem volt felelős, amint lehetett, le is állította őket, és liberális-demokratikus (!) alapelveken nyugvó parlamentarizmust valósított meg.
3. A rendszer fő célja “az igazságtalan trianoni békeszerződés” revíziója volt. Minthogy a nyugati demokráciák erre nem voltak hajlandóak, a rezsim német orientációját bizonyos fokig meg lehet érteni.
4. A nyugati demokráciák maguk is a német érdekzónába sorolták Magyarországot. A zsidótörvényeket és az 1941. évi hadbalépést Németország kényszerítette ki az ország vezetőiből, akik ebbe vonakodva mentek csak bele. (Nem említik, hogy a harmadik, tisztán faji jellegű zsidótörvény preambulumát Teleki Pál írta sajátkezűleg, akinek éppen mostanában kívánnak szobrot emelni.)
5. Ami “negatívum”, mind 1944. március 19., Magyarország náci megszállása után történt, és már tényleg semmi köze nem volt Horthyékhoz: ez a hitleri Németország műve volt.
6. A kommunista történetírás 1945 és 1990 (!) között bepiszkolta Horthyékat: rendszerüket Horthy-fasizmusnak nevezte és minden tekintetben elmarasztalta, ma azonban már látjuk e – kiváló – korszak érdemeit. (Nem esik szó arról, hogy a hivatalos marxista történetírás Ránki György akadémikustól kezdve már a 70-es évek legelején is “konzervatív-tekintélyuralmi ellenforradalmi rendszernek” nevezte a Horthy-rezsimet, amely különbözött a fasiszta típusú berendezkedéstől.)

Mindenekelőtt az utolsó ponttal kívánok foglalkozni. Nem vitás, hogy a már a koalíciós korszakban is alkalmazott “Horthy-fasizmus” kifejezés egyoldalú volt. Hiszen a fasizmus elsődlegesen kispolgári-lumpen, tönkremenő és munkájukat veszített emberek tömegmozgalma, amely eltorzított szociális jelszavakkal jelentkezik, és olyan diktatúrát valósít meg, amely képzetes egységbe fogja össze a nemzet különböző osztályait és rétegeit. A fasizmus a társadalmi forradalom aberrációja, az elvetélt baloldali forradalmakra adott reakció vagy éppen az ilyen forradalmak megelőzésére szolgáló preventív hatalomátmentés.

A Horthy-rendszer ezzel szemben nem gyökerezett tömegmozgalomban, és kezdeti szakaszában egyáltalán nem támaszkodott az “alsóbb” osztályok támogatására. Ezek közül a parasztság inkább Károlyi Mihály, a munkásság pedig jobbára a szociáldemokrácia híve volt. 1921–41 között a Horthy-rendszer nem volt diktatúra, hanem olyan tekintélyállam, amely ugyan végső soron az erőszakra épült, de ezt egy korlátozott – bár korántsem szabályosan korlátozott – parlamentarizmussal elegyítette. A radikális szélsőjobboldal és a fasizálódó csoportok fokozatosan beépültek a rendszer hatalmi struktúráiba. Ál-“forradalmi” a rendszer annyiban volt, hogy a köznemességből lezüllött “keresztény” középosztályból próbált vezető osztályt kreálni, s bizonyos fokig háttérbe szorította a nagytőke, kevésbé a nagybirtok képviselőit. A rendszert a fasizmussal a katonai “erények” bárgyú dicsőítése is rokonította.

A Horthy-rendszer tehát az 1918–19-es forradalom (forradalmak) reakciója volt. Elevenítsük fel, mik is voltak az 1918. október 23–31. között kitört magyar forradalom fő célkitűzései: 1. általános választójog; 2. földosztás; 3. szociális reformok; 4. függetlenedés Német-Közép-Európától; 5. egyenjogúság a nemzetiségek számára; 6. békés külpolitika. Ami a két utolsó pontot illeti, e tekintetben azok a mélyen tisztességes és humanista államférfiak, akik 1918-ban kormányra kerültek, teljes kudarcot vallottak. A nemzetiségiek ugyanis nem elégedtek meg többé valamilyen autonómiával a “Szent István-i” Magyarországon belül, teljesen el kívántak szakadni Magyarországtól. A győztes antanthatalmak pedig nem tartották magukat többé a wilsoni 14 pont szelleméhez, és – enyhén szólva – a Károlyi-kormány mély humanizmusa sem hatotta meg őket. Franciaországban egyértelműen a nacionalista-katonai szellem kerekedett felül. Nem kívántak népszavazásokat tartani az egyes területek hovatartozására vonatkozóan, s a teljesen magyar területek elszakításához is hozzájárultak. Azonban éppen a helyzet elleni tiltakozás demonstrálására a kormány választásokat sem rendezett, a földosztást pedig későn, csupán 1919 februárjában indította meg. Az októberi kormányok tehát nem tudták elképzeléseiket megvalósítani. A Tanácsköztársaság viszont diktatúrát vezetett be, a választások gondolatát elvetette, miként elutasította a földosztást is. Ugyanakkor számos szociális reform mellett jelentékeny kísérletet tett az ország integritásának helyreállítására egy szövetséges tanácsköztársaság keretei között. Megfelelő bázis hiányában azután ez a kísérlet is elbukott, s a hatalmat a nyílt ellenforradalom vette át.

A horthysta ellenforradalom sikeres ellenforradalom volt – ezt érdemes hangsúlyozni. Mert például az 1814-es Bourbon-restauráció nem volt képes helyreállítani a francia forradalom által felszámolt nagybirtokrendszert. Magyarországon a földreform valójában már 1919 tavaszán elakadt: a Horthy-rendszernek ezért a nagybirtokrendszert még csak restaurálnia sem kellett. Hasonlóképpen problémamentes volt magánkézbe visszaadni az energiaforrásokat és a termelőüzemeket: a Tanácsköztársaság idején a munkástanácsoknak jórészt csak hatalmi eszköz szerepük volt, alá voltak rendelve a már kialakulóban lévő pártbürokráciának, s így ellenállást a reprivatizációval szemben nem fejthettek ki.

Az az ideológia, amelyet az ellenforradalom felépített a maga számára, mindenekelőtt fajvédő, nacionalista, antihumanista nézetrendszer volt. Az 1918-as tapasztalatokból azt a következtetést vonta le, hogy mind a társadalom belső problémáinak humanista megoldási kísérletei (demokrácia, szocializmus), mind a nemzetközi kérdések rendezésének demokratikus szellemű próbálkozásai (a népek önrendelkezése és szövetsége) katasztrófához vezetnek. Hiszen az elsőből diktatúra következett, a másodikból pedig Magyarország megcsonkítása. Hogy e két tapasztalat egymással ellentétben áll, ez az ideológia összekotyvasztóit, Szekfüt, Hómant, Milotayt, Lendvay-Lehnert egyáltalán nem zavarta… A “megoldás” tehát szerintük az volt, hogy egyrészt “befelé” valamiféle reakciós – bár némi szociális mázzal bekent – tekintélyállamot kell kialakítani, “kifelé” pedig a nemzetközi ellenforradalom, méghozzá lehetőleg a német ellenforradalom erőihez kell csatlakozni, hiszen a gyűlölt 1918 a német-közép-európai élettérből való kiszakadás kísérletét is jelentette. Midez a “bolsevizmus elleni szent háború” jelszava alatt foglalódott össze.

Az ekként összerakott ellenforradalmi ideológia rendkívül hazug és képmutató volt, három okból is.

1. A kereszténységre hivatkozott, miközben annak minden elemét nélkülözte, csupán az egyházak intézményességét őrizte a “három millió koldus országában”.

2. Magát nemzetinek, sőt sovénnek tartotta, ami a környező népekkel szembeni bárgyú gyűlölködés szüntelen felkorbácsolása tekintetében igaz is volt. A rendszer azonban külső segítséggel jött létre, méghozzá olyan államok közreműködésével, amelyek e segítség feltételéül éppenséggel Magyarország érdekeivel ellentétes döntéseket szabtak, olyan döntéseket, amelyek következményei ellen azután a rendszer állandóan kapálódzott és lármázott.

3. Jóllehet a rendszer antiszociális volt, s intézkedéseivel elsősorban a munkásságot, a parasztságot és az értelmiség alsó és középső rétegeit sújtotta, egyszersmind a középosztály lázadását is megtestesítette: korlátozni kívánta a nagybirtok és az azzal összefonódott nagytőke hatalmát is, kínosan ügyelve persze arra, hogy ez a korlátozás ne csapjon át valóságos társadalmi reformba, az 1918-ban megkezdett demokratikus-szocialista kísérlet megismétlésébe.

E három szempont – a rezsim pszeudovallásos, pszeudonemzeti és pszeudoszociális jellegének – keveréke tette az antiszemitizmust a rendszer középponti problémájává. Az állami kereszténység hiposztazálása involválta a zsidóság elleni harcot: olyan “kereszténység” volt ez, amely gyökereiről tudni nem akart, s előszeretettel kezelte a zsidóságot úgy, mint “ősi ellenségét” (aminek egyébként a történeti kereszténységben jelentős és igen rossz hagyományai voltak). A nemzeti szempont olyan “túlhiposztazálása”, amely közben hajlandó volt bármely erőszakhatalomtól való függőségre, levezethető volt a zsidóság mint “nemzetietlen” elem elleni gyűlölködéssel. Az a fajta hatalmi szemlélet pedig, amely a valóságos társadalmi reform ellen tűzzel-vassal harcolt, miközben a középosztály erősítése céljából mégis valamiféle “szociális reformot” kívánt végrehajtani, nos, ez nagyon jól forgatható volt a zsidóság ellen, amelynek konzervatív részét kapitalistaként, haladó csoportjait pedig leplezett vagy nyílt kommunistaként bélyegezte meg (tudvalévő, hogy a kommunista párt törvényen kívül volt helyezve), s egyszersmind feltételezte, hogy a két “szárny” között “összjáték” áll fenn.

Mindezekből az előfeltételezésekből a náci Németországgal kötött csatlósi szövetség majdnem egyértelműen következett. Németh László híres Szekfü-tanulmányában kimutatja: a Horthy-rendszer konzervatív elitje is a német “élettérbe” kívánta visszavinni az országot, és az 1933 utáni Németországtól csak a nermzeti szocialista “forradalom” katolikusellenes jellege tántorította el. (Németh ugyanakkor nem egészen vette észre – vagy nem akarta észrevenni – a “forradalom” alapvetően keresztényellenes és antihumanista jellegét.) E csoport vezére Bethlen István, fő ideológusa pedig Szekfü Gyula volt; ők egyébként antiszemitizmusuktól is fokozatosan elszakadtak. A “keresztény” középosztály zöme azonban nem követte a konzervatív elitet: számukra az antiszemitizmusban megnyilvánuló “forradalmi ellenforradalom” volt a legfontosabb, s a német nemzeti veszélyt nem érzékelték. Úgy vélték, a “nemzeti szocializmus” keresztényellenességét majd valahogy “meg lehet úszni”, hiszen ők a kereszténységben amúgy is annak merő hatalmi vonásait becsülték. A Bethlen-vonal körül végül “elfogyott a levegő”, és – fájdalom – bukása nem volt tragikus. Más kérdés, hogy a különben cinikus Bethlen István végül tragikus áldozattá vált.

1921-ben a Bethlen-konszolidáció a demokratikus-szocialista kísérlet megtörésére, az ország legjobb szellemi erőinek (Jászi, Lukács, Mannheim) kiűzésére alapozta uralmát. Tulajdonképpen az 1930. szeptember 1-jei, már-már forradalmi jellegű munkástüntetésektől számíthatjuk a Bethlen-konszolidáció bukását.

A rendszer a kirobbant válságra két eszközzel válaszolt. Az egyik a hatalom erőszakos természetének erősítése volt. A szociáldemokrata párt “törzséhez” nem tartozó, a rendszerrel – vagy legalábbis annak következményeivel – szemben álló magyar progresszió már az 1920-as évek végén kettészakadt. Mindkét szárnya középponti feladatnak tekintette a parasztkérdés megoldását, a magyarországi feudalizmus és az azzal összenőtt nagytőke túlhatalmának leépítését. Ám két, többé-kevésbé markáns álláspont alakult ki. Az egyik az emberi jogok teljes körű helyreállítását tűzte ki elsődleges célként, s e tekintetben különleges figyelmet szentelt a numerus clausus-törvény által korlátozott hazai zsidóság jogainak helyreállítására, s némileg ambivalens, nem teljesen elutasító viszonyban állt a kapitalizmussal. A másik álláspont a parasztkérdésnek rendelt alá minden egyéb szempontot, s a magyarországi feudálkapitalizmus egész rendszerét le kívánta bontani. A zsidóság egyenjogúsítását csupán e társadalomalakító művelettel párhuzamosan vagy éppenséggel annak befejezése után kívánta végrehajtani, mivel az volt az álláspontja, hogy az adott társadalmi struktúra fenntartása mellett a zsidóság egyenjogúsítása a túlnyomórészt “zsidó” kapitalizmus pozícióit erősítené.

Mármost az erősödő erőszakhatalom a progressziónak éppen ezt a szárnyát kívánta “elcsábítani”, képviselőit “megtűrt ellenzékként” a maga szekerébe fogni, gondosan ügyelve eközben arra, hogy törekvéseik azért ne vezessenek valóságos társadalmi átalakuláshoz. Mivel ez a “népies” szárny távolról sem volt annyira érzékeny az emberi jogi problémákra, mint az urbánus csoport, az erőszakhatalom kiépítésének sem állhatott annyira az útjában. A hatalom önmagát bizonyos fokig “antikapitalistává” igyekezett maszkírozni, s ezt megkönnyítette, hogy – antiszemita lévén – a “zsidó nagytőkét” támadta (bár korántsem annyira, mint a “kis” zsidóságot), és elterjesztette magáról azt az illúziót (is), hogy a “zsidó nagytőke” elleni fellépés az egész magyar feudálkapitalizmus összeomlásához fog vezetni. Persze az ideológiai vonatkozások mögött mindig látni kell, hogy a keresztény-nemzeti középosztály széles tömegei számos területen (főleg értelmiségi, kereskedelmi és hivatalnoki pályákon) konkurenciában álltak zsidó származású polgártársaikkal.

Hangsúlyozni kell, hogy a népi mozgalom “elcsábítása” a fasizálódó jobboldal részéről sohasem sikerült teljesen. 1937–38-ban, amikor Magyarország egyre egyértelműbben a hitleri terjeszkedés vonzásába került, a népiek, a “népfrontos” kommunisták segítségével, létrehozták a Márciusi Frontot, amely az ország demokratikus-szocialista átalakulásának olyan programjával állt elő (földosztás, szövetkezeti gazdálkodás, a kapitalizmus korlátozása, emberi-politikai jogok stb.), amilyen 1918 óta nem került napirendre.

Ámde a hitlerizmus erősödése az ellenforradalmi Magyarország számára területi előnyökkel kecsegtetett: a trianoni határok részleges revízióját ígérte, s ezt a szempontot nagyon nehéz volt kivédeni. Mint említettem, a rendszer egy ellenforradalmi német fordulatra épített, s ez most reálpolitikának látszott. A “hagyományos” magyar németellenesség szólamai itt már keveset értek: azok a Habsburg-uralom ellen fogalmazódtak meg, nem pedig a vilmosi vagy az annál is sokkal rosszabb hitleri birodalom ellen; itt már kicsorbult az élük. A hitlerizmus antiszemitizmusa pedig nem volt ellenszenves az uralkodó középosztály számára, amely legfeljebb annak “túlzásait” vetette el, ha elvetette egyáltalán.

Mindehhez azonban a magyar progressziót fel kellett bomlasztani, s 1938 végére ez sikerült is. Számos “népi” ideológus ugyanis fogékony volt az antiszemitizmusra, azt hívén, hogy így a zsidó kapitalizmus ellen harcol. Igaz, egyúttal németellenesek is voltak, ám paradox módon jobban szemben álltak a német veszéllyel általában, mint magával a nácizmussal. Egyáltalán nem voltak vérgőzös irredenták, a szomszédos népekkel való megértés szükségességét hangsúlyozták, de ők is kívánták a “magyar revíziót” – mint ahogyan kívánta minden irányzat a nyilasoktól bizonyos értelemben egészen az illegális kommunisták egyes csoportjaiig.

Az 1938–41 közötti esztendők hitleri segítséggel végrehajtott területvisszacsatolásai az országot most már teljesen megrontották. A két zsidótörvény megszavazása, de ami a legbotrányosabb: a harmadik előkészítése, sőt, a Szovjetunió megtámadása is minden német nyomás nélkül történt. 1939-ben nagy létszámú nyilas tábor került be a parlamentbe, a liberalizmus és a szociáldemokrácia pedig marginalizálódott. A Müncheni egyezmény, illetve a Hitler-Sztálin-paktum éveiben úgy tűnt: Európa véglegesen az embertelenség földjévé vált.

1941. június 27-én Magyarország átlépte a Rubicont. A hadbalépés elfogadásával a parlament lényegében kiküszöbölte önmagát. A harmadik zsidótörvény az országot a mocsokba taszította. 1942–43-ban Horthy és Kállay már egy fasizálódott országot próbált megmenteni a teljes lezülléstől és a megérdemelt katonai vereségtől. Az 1944. március 19. és augusztus 29. közötti időszak fejleményei – német megszállás szinte minden ellenállás nélkül, a náciellenes politikusok elhurcolása, aktív magyar részvétel 600 ezer magyar állampolgár elpusztításában – a Horthy-rendszer lényegét tárta fel, annak inherens logikáját vitte a végsőkig. Csupán egy tette volt Horthynak, amely elismerést érdemel: saját jól felfogott érdekében is a budapesti zsidóság valóban bátor megmentése.

Miután még a nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) sem igen találkozott komoly ellenállással, világossá vált: a Horthy-rendszer ténylegesen és morálisan egyaránt összeomlott, a hozzákapcsolódott politikai pártok és erők diszkreditálódtak. Az új Magyarországot teljesen más alapokról kellett felépíteni: a népi önkormányzat, az állampolgári jogegyenlőség és a társadalmi igazságosság alapjáról, s mindehhez mindenekelőtt a fasiszta fertőzést kellett kipusztítani – tudjuk, mely politikai erők játszottak ebben vezető szerepet.

1944 decemberében úgy tűnt: a debreceni honalapítás, az ott létrehozott koalíció alkalmas lehet e feladat végrehajtására.

A legtöbb ember meg van győződve arról, hogy az iskolázottság jó dolog, képessé teszi az embert arra, hogy kiszűrje a tényeket, mérlegelje az információkat és racionálisan gondolkodjon. Ám úgy tűnik, hogy az iskoláztatás elsődleges funkciója a szocializáció. (Részlet a szerző Lies My Teacher Told Me c. könyvéből.)

Milyen következményei vannak, ha így tanuljuk a történelmet?

“Nem gondolkodom azokról a dolgokról, amelyekre nem gondolok.” (William Jennings Bryan)

“Elgondolkodtál valaha is azokról a dolgokról, amelyekre gondolni szoktál?” (Clarence Darrow¹)

“Társadalomtudománnyal foglalkozni – az elemi iskolában vagy az egyetemen – alapjában azt jelenti: megtanulod, hogyan légy korlátolt.” (Jules Henry²)

“Igen, megbuktam, épp hogy átcsúsztam, Mert a történelem cseppet se izgatott.” (Jungle Brothers³)

“Az igazság szabaddá tesz minket.

Az igazság szabaddá tesz minket.

Az igazság egy nap majd szabaddá tesz minket.

Ó, a szívem mélyén azt hiszem,

Az igazság egy nap majd szabaddá tesz minket.” (Részlet a Győzni fogunk című dalból)

Szerte Amerikában a középiskolákban a tanulók csak ülnek a társadalomismereti és amerikaitörténelem-órákon, olvasgatják a tankönyveket, válaszolnak a fejezeteket záró kérdésekre, megírják a tárgyi tudást ellenőrző felmérőket és év végi teszteket. Amikor magam is e rendszer résztvevője voltam, a hathetes értékelési periódus befejezte előtt sosem írtam be az egyes fejezetek végén lévő fogalmi meghatározásokat. Aztán a hatodik héten a tanár és én megállapodtunk abban, a fogalmak hány százalékát kell helyesen megválaszolnom ahhoz, hogy A minősítést kapjak (vagyis 85% körüli eredményt), és az utolsó két órán mint az őrült irkáltam be a meghatározásokat. Három évvel később, amikor a húgom tanult amerikai történelmet, a tanulói kultúra már sokkal hatékonyabb technikát fejlesztett ki. A tanulók időben megcsinálták a teszteket, helyes válaszokat írtak az első és utolsó két meghatározáshoz, de a teszt közepén lévő harmincadik vagy negyvenedik kérdésre szabadon asszociálva mindenféle értelmetlenséget válaszoltak. Például ilyesmit: “Hawley-Smoot importadó: Fogalmam sincs, Mr. De Moulin”. Vagy: “Kék sas: Franklin Delano Roosevelt kedvenc madara, az elnök nagyon szomorú volt, amikor kedvence kimúlt.” A neveléselmélet “a mindennapok ellenállásának” nevezi ezt a magatartást – a fogalmat a rabszolgaság elméleti megközelítéséből kölcsönözték –, de én akkoriban nem ismertem ezt a fogalmat. Egyszerűen csak elfogott a sárga irigység, hogy a mi osztályunknak nem jutott eszébe ilyen zseniális feladatmegoldó trükk.

Tény, a tanár eszén túljárni nem jár súlyos következményekkel. Majdnem egészen biztos, hogy húgom tanára tudott a dologról, és kollégáival nevetett is rajta, valahogy úgy, ahogy a rabszolgatartók is nevettek azon, hogy rabszolgáik olyan buták, hogy minden este el kell nekik mondani, hozzák be az ásókat, különben kinn hagynák a hajnali harmatban. Néhány társadalomismeret- és történelemtanár úgy próbálja a tanulók együttműködését megnyerni egy-egy új téma bevezetésekor, hogy megnyugtatja őket, nem kell sokat tanulniuk róla. A diákok boldogan hallgatják.⁴ Arra is tengernyi kreatív energiát elpocsékolnak, hogy rávegyék a tanárt, lazítson az órákon, és engedjen a követelményekből.⁵ A tanárok belemennek ebbe, részben mert – ahogy a mindennapi ellenállás a rabszolgatartás korában – ez nem veszélyezteti a rendszert magát. A mindennapi iskolai ellenállás a tanulóknak egyfajta távolságot biztosít, azt a tudatot, hogy bár a rendszer irányítja a tollaikat, de valódi szellemi együttműködést nem bírt belőlük kicsikarni.

És ez igaz is. Számtalan elemzés mutatja, hogy a diákok sikeresen állnak ellen az amerikai történelem tanulásának.⁶ Néhány évvel ezelőtt volt alkalmam megfigyelni egy osztályt, akiket George F. Baerről, a Hepburn-törvényről, az új földek termővé tételéről szóló törvényről, az északi részvénypapírok ügyéről, az Elkins-törvényről teszteltek – és mindezen ismeretek csak Teddy Roosevelt első elnökségi korszakának egy részét érintették. A tanulók legfeljebb abban reménykedhettek, hogy ezeket az adatokat a rövidtávú memóriájukba zsúfolják a teszt idejére, és aztán el is felejtik, mert kell a hely a következő adathalmaznak. A folyamat során viszont semmiféle benyomást nem nyertek a korszakról, és semmilyen adatot nem tudtak kiemelni, mint olyat, amire érdemes emlékezni a teszt megírása után is.

Amikor a 17 éves amerikaiak kétharmada képtelen a polgárháborút a XIX. század megfelelő felében elhelyezni, vagy amikor hallgatóim 22%-a válaszolja azt, hogy a vietnami háború Észak- és Dél-Korea között zajlott, akkor már annak is örvendenünk kell, ha egy fiatal nem teljesen tudatlan.⁷ Ez a magas szinten űzött ellenállás. A tanulók egyszerűen nem tanulják meg az amerikai történelemnek azokat a részleteit sem, amelyeket a tankönyvek és a tanárok fontosnak tartanak. És még ennél is kevésbé sajátítják el, hogyan lehet az órákon elhangzott, múltbeli eseményeket a jelenre alkalmazni. A tanulóknak nem áll módjukban, hogy megértsék, elfogadják, netán vitassák a történelmi utalásokat, amelyeket a legkülönbözőbb helyzetekben érvekként használnak az állásért pályázók, szociológia professzorok vagy újságírók. Ha a tudás hatalom, a tudatlanság nem lehet nagy boldogság.

A történelmet az érzelmek ragasztják egybe. Mi, régi motorosok, emlékszünk, hol ért bennünket John F. Kennedy halálának híre, mert ez érzelmileg érintett minket. Az amerikai történelem felkavarja az embert. Amikor a tanulók olyan szövegeket olvasnak, amelyeken átsüt az emberi hang, az érzelmek erős hatást gyakorolnak rájuk. Elég felidézni Las Casas szenvedélyesen elítélő szavait arról, ahogyan a spanyolok az indiánokkal bántak: “Amit mi az Indiai-szigeteken elkövettünk, az az Isten és az emberiség ellen elkövetett megbocsáthatatlan bűnöket is felülmúlja.” Vagy gondoljunk William Jennings Bryan híres szavaira, amelyeket az 1896-os országos demokrata elnökjelölő gyűlésen mondott: “Önök sosem fogják ezt a töviskoronát a munkások fejébe nyomni. Sose fogják aranykeresztre felfeszíteni az emberiséget.” Vagy Helen Keller vádjaira a brooklyni Eagle-lel szemben: “Társadalmi tekintetben vak és süket, és egy tűrhetetlen rendszert védelmez.” Vagy Franklin D. Roosevelt szavaira a nagy gazdasági válság idején, amikor arról biztosított minket, hogy “csak a félelemtől kell félnünk”. Egyes események és képzetek is erős érzelmi hatásra képesek. Elizabeth Blackwell története az orvosi egyetemen, az amerikai (és orosz és brit) katonák által felszabadított náci haláltáborok foglyai, Jonas Salk gyötrelmes sikere a gyermekbénulás elleni vakcina felfedezésével – ezek megrázó történetek. Mint azt Mrs. W. K. Haralson, a történelemkönyvek elemzője írja: “Nem lehet a történelem dicsőséges, megrázó eseményeit érzelmek nélkül hűen, pontosan és tényszerűen bemutatni.”⁸

Ugyanakkor korábbi vizsgálatok azt mutatták, hogy az amerikai történelemkönyvek és történelemtanítás nem szenvtelen, de nem is szenvedélyes. Nincs olyan tankönyvíró, és kevés az olyan tanár is, aki mélyen belegondolt volna abba, hogy múltunknak mely eseményeit érdemes érzelmekkel vagy akár komoly elemzéssel megközelíteni. Ezekből a könyvekből hiányoznak a valódi érzelmek, de még a valódi büszkeség is.⁹ Ehelyett, néhány ritka kivételtől eltekintve, az amerikai történelemtanítás és történelemtankönyvek a sivár, érzelemmentes ájtatosság hangján adóznak annak a gondolatnak, hogy az Egyesült Államoknak jó történelme van, tehát a történelem tanulása hasznos a tanulóknak. “A tanulók a történelmet nem mint drámát gondolják el” – mondta egy tanár nekem. “Mind csak azt mondja, utálja a történelmet, mert holt adathalmaz és unalmas.”

Életközelbe lehet a történelmet hozni úgy is, ha megmutatjuk, hogy közvetlenül is hatással van a diákok életére. Egyszer egy tanár Iowában két napig diszkriminálta a fehér tanulókból álló, harmadikos tanítványait a szemük színe alapján, mert meg akarta mutatni nekik, hogyan hat a rasszizmus az afroamerikaiak életére. A tizenöt évvel később készült film, az Egy megosztott osztály bemutatja, milyen elevenen él a tanulókban ez az élmény.¹⁰ Ezzel ellentétben, az amerikai történelemkönyvek anyagait az iskolai év befejezte utáni tizenöt héttel már alig tudják felidézni a diákok. Mivel a tankönyvek a távoli múltról beszélnek, elveszik a tanulók kedvét attól, hogy családjuktól vagy a tágabb közösségtől tanulják a történelmet, és ez ismét csak elválasztja az iskolát a diákok életének többi területétől.

“A gyerekek a felnőttekhez hasonlóan nem könnyen idéznek fel elszigetelt, inkoherens és semmitmondó adatokat.”¹¹ Mivel a tankönyvek gyakorlatilag nem kínálnak okozati összefüggéseket, a tanulók szinte minden részletet elfelejtenek, amit történelemórákon “tanultak”. Persze, a diákok nem egyformán felejtenek. A kasztokat alkotó kisebbségekhez tartozó gyerekek – bennszülött amerikaiak, afroamerikaiak és spanyol anyanyelvűek – minden tárgyból rosszabbul teljesítenek, mint a fehér vagy ázsiai amerikai gyerekek, de a legnagyobb szakadék a társadalomtudományos tárgyaknál mutatkozik. Ennek az az oka, hogy az amerikai történelem tanításának szemlélete különösen elidegeníti a színes bőrű vagy a szegény családból származó tanulókat. A befolyásos, fehér hímneműeket favorizáló történelem mindenki mást rossz érzéssel tölt el. Egyik hallgatóm, aki gyakorló tanítását Swantonban, Vermont államban tartotta, ahol jelentős számú indián népesség él, felfigyelt egy ötödikes abenakira, aki láthatóan dühös lett, amikor a hálaadás ünnepe került szóba. A gyerekkel beszélgetve a következő derült ki: “Apukám elmondta nekem az igazságot erről a napról, és azt is mondta, hogy ne hallgassak az olyan szemét fehérekre, mint maga is!” Pedig a hálaadás még viszonylag ártalmatlan ünnep, ha mondjuk a Kolumbusz napjával hasonlítjuk össze. Az iskolaév folyamán ezer rejtett módon sért az amerikai történelem sok-sok hallgatót. Az abenaki gyerektől eltérően a legtöbb megbántott tanulóban nem tudatosodik a sérelem, és nem is lázadnak ellene, de valahol mégis csalódottak. Sérti a gyerekek önképét, ha le kell nyelniük mindazt, amit tankönyveik Amerika kivételes tisztességéről és becsületéről papolnak. A fekete diákok – annak megfelelően, ahogyan a tankönyvek tanítják – az amerikai történelmet “fehér” és asszimiláló eseménysornak tekintik, tehát elutasítják. Ez a magyarázata annak, hogy a kutatások miért mutatnak rendre nagyobb különbséget a szegény és a gazdag vagy a fekete és fehér tanulók teljesítménye között történelemből, mint a többi iskolai tárgyból.¹² A lányok még kevésbé szeretik a társadalomismeretet és a történelmet, mint a fiúk, talán, mert a nők szerepe és szempontjaik még mindig kevés hangsúlyt kapnak a történelem tanításában.¹³

Az Afrika-centrikus történelemszemlélet részben erre a problémára adott választ. Arthur M. Schlesinger Jr elítéli az afrocentrizmust, mondván, az “pszichoterápia” a feketéknek – s ez bizony egyoldalú, hibás kísérlet arra, hogy az afrikai amerikaiak elégedettek legyenek magukkal.¹⁴ Sajnálatos viszont, hogy történelemkönyveink Európa-centrikussága valódi pszichoterápia a fehérek számára. Mivel a Schlesingerhez hasonló történészek elfeledkeznek az eurocentrizmusról, a vitába nem tiszta kézzel nyúlnak bele. Az biztos, hogy az eurocentrikus tankönyvekre nem az egyoldalú Afrika-centrikus tankönyvek jelentik a helyes választ, melyekben minden jót az afrikaiak találtak fel, a fehéreknek pedig csak a rabszolgaságot és az elnyomást köszönhetjük. Persze, hogy nem szeretnénk egy olyan afroamerikai generációt felnevelni, amely fehérellenes, afrocentrikus történelmet szív magába, de az is tény, nem engedhetjük, hogy újabb fehér amerikai generációk nőjenek fel az öntelt, önünneplő eurocentrikus történelemszemléletben. Még ha a diákok nem tanulnak is sok történelmet tankönyveikből, azért a tanultak befolyással vannak történelemszemléletükre. Martha Toppin teljes egyetértést tapasztalt ebben a kérdésben, amikor kilencven középiskolást megkérdezett: “Ha Afrikának olyan történelme lett volna, amelyet érdemes tanulni, akkor tavaly tanultuk volna a Nyugat civilizációja című tárgyból.”¹⁵ Az eurocentrikus történelemszemlélet azt az üzenetet küldi a nem európai amerikaiaknak: a ti őseitek nem tettek semmi jelentőset. Az európai amerikaiaknak és a nem európai amerikaiaknak egyaránt könnyű innen egy lépést tenni, és arra a következtetésre jutni, hogy a nem európai amerikaiak ma sem jelentős tényezők.

A tankönyvek már kezdetben “csodának” nevezik Kolumbusz 1492-es útját, és kijelentik: “A hálás kapitány hamarosan partra száll, és megköszöni Isten segítségét”, ezzel a tankönyv a keresztény istent minősíti Istennek, és ezt a hímnemű lényt (sic) a fehérek oldalára állítja. Teljesen figyelmen kívül hagyva az arawakok nézőpontját Haiti történelméről, újkori históriánk ezen első látványos jelenetében tovább folytatódik a nem fehérek “másokká” minősítése. Ha a tankönyvek “mi” fogalmába beletartoznának az amerikai indiánok, az afroamerikaiak, a latinok, a nők és minden társadalmi osztály, akkor a könyv más nyelven beszélne – csakúgy, ahogy a fehérek másképp beszélnek (sokkal humánusabban) színes bőrűek jelenlétében. Bizonyosan lehetséges hiteles multikulturális történelmet írni, amely – ellentétben a mostani gyakorlattal, ami kizárólag azért hamisítja meg a történelmet, hogy a befolyásos fehér gyerekek meg legyenek elégedve múltjukkal – eloszlatja sokak rossz érzését. Talán az sem lehetetlen, hogy olyan amerikai történelmet írjunk és tanítsunk, amit azok a gyerekek is tanulni akarnak, akik nem az elithez tartoznak.

Ugyanennyire aggasztó azonban az amerikai történelem mai felfogásának a fehér gyerekekre gyakorolt hatása. E gyászos eredményt én leginkább az ún. “Vietnam-feladattal” tudom illusztrálni. A vietnami háború idején a közvélemény-kutatók rendszeresen megkérdezték az amerikaiakat, akarják-e, hogy csapatainkat kivonjuk Vietnamból. Kezdetben csak kevesen helyeselték ezt. A háború vége felé a nagy többség már a kivonás mellett foglalt állást.

A Gallup, a Roper, az Országos Közvélemény-kutató Központ és más szervezetek az amerikaiakat nemcsak a háborúról kérdezték, hanem egyéb háttér-információkat is kértek – például a válaszadó nemét, iskolai végzettségét, lakhelyét és hasonlókat –, így ki tudjuk mutatni, kik voltak a leginkább háborúpártiak, és kik ellenezték a háborút. Tíz év alatt több mint ezer elsőévest és több száz felnőttet kérdeztem arról, szerintük milyen iskolai végzettségű felnőttek támogatták a vietnami háborút. Először meg szoktam kérni a hallgatóságot, töltsék ki az 1. táblázatot, és próbálják meg reprodukálni az 1971 januári Gallup-felmérést a háborúról. 1971 januárjára – és ezt elmondom a hallgatóimnak is – a közvélemény országszerte háborúellenes volt: a válaszadók 73%-a a csapatok kivonását támogatta (beleértve a “nem tudom” válaszokat is).

1971 januárjában a Gallup felmérése azt kérdezte: “A kongresszusban elhangzott egy javaslat, amely azt kívánja az Egyesült Államok kormányától, hogy az év vége előtt hívjuk haza az összes amerikai csapatot. Mit szeretne ön, ha kongresszusi képviselője e javaslat ellen vagy mellett szavazna?”

Kérem, becsülje meg a kapott eredményeket a válaszadók iskolai végzettségéről az alábbi táblázatban:

Mostanában a középiskolások arra sem képesek, hogy egyszerű táblázatot készítsenek vagy egy grafikont elemezzenek. Ezért elmagyarázom hallgatóságomnak, hogyan kell százalékosan kitölteni a fenti táblázatot – például, ha a nyolc általánost végzettek sokkal inkább békepártiak voltak, vagyis 73%-nál nagyobb arányban támogatták a csapatok kivonását, akkor a többi két csoportban 73% alatt lesz a békepártiak száma, hiszen csak így alakulhat ki az összes megkérdezettre vonatkozó 73%. Ha ön is aktív olvasó akar lenni, kérem, töltse ki a táblázatot, mielőtt tovább olvasna.

A válaszadók elsöprő többsége – közel 10 az 1-hez – azt hiszi, hogy a diplomások voltak békepártibbak. A 2. táblázat a tipikus választ mutatja:

Ezután megkérem a hallgatóságot, tételezzék fel, hogy az általuk megadott adatok helyesek – azaz hogy az eredeti felmérés adatai megegyeznek az ő adataikkal –, és legalább két ésszerű hipotézissel adjanak magyarázatot az eredményre. A leggyakoribb feltevések a következők:

Az iskolázott emberek sokkal tájékozottabbak és kritikusabbak, ezért könnyebben átlátnak a hamis információkon; ők tehát arra a következtetésre jutottak, hogy a vietnami háború nem szolgálta hazánk politikai és erkölcsi érdekeit.

Az iskolázottak sokkal toleránsabbak. A háborút kiváltó okok között jelen volt a rasszizmus és az etnocentrizmus; az iskolázottak kevésbé fogadják el az ilyen előítéleteket.

Az alacsonyabb iskolai végzettségűek, lévén alacsonyabb foglalkoztatási státusban, valószínűleg valamilyen háborús iparágban dolgoztak, vagy maguk is a fegyveres erőknél szolgáltak, ezért tehát érdekükben állt a háború továbbfolytatása.

Nincs ebben semmi meglepő. A legtöbb ember meg van győződve arról, hogy az iskolázottság jó dolog, képessé teszi az embert arra, hogy kiszűrje a tényeket, mérlegelje az információkat és racionálisan gondolkodjon. Úgy tartják, egy művelt nép a demokrácia szilárd védelmezője.

A valóság azonban egészen más. Az iskolázottak aránytalanul nagy százalékban helyeselték a vietnami háborút. A 3. táblázat az 1971 januári közvélemény-kutatás tényleges eredményeit mutatja:

Ezek az eredmények még néhány társadalomtudóst is meglepnek. Kétszer annyi diplomás, 40% volt héja, mint amennyi általános iskolai végzettségű. És ez a közvélemény-kutatási eredmény nem egyszeri jelenség. Hasonló eredményeket kapott a Harris, az Országos Közvélemény-kutató Intézet és a többi felmérő csoport már korábban is. 1965-ben, amikor még csak az állampolgárok 24%-a vélekedett úgy, hogy az Egyesült Államok “hibát követett el”, amikor csapatokat küldött Vietnamba, az általános iskolai végzettségűeknek 28%-a értett ezzel egyet. Később, amikor a diplomások kevesebb, mint 50%-a támogatta a csapatkivonást, az általános iskolát végzettek 61%-a helyeselte ezt. Hosszú évtizedekig tartó délkelet-ázsiai katonai jelenlétünk során, a Vietnammal, Thaifölddel, Kambodzsával vagy Laosszal kapcsolatos kérdésekben mindig a legkevésbé iskolázottak voltak a leginkább galambok és a diplomások a leginkább héják.

Manapság az amerikaiak többsége egyetért azzal, hogy a vietnami háború mind politikailag, mind erkölcsileg elhibázott volt; így vélekedik a legtöbb politikai elemző is – beleértve Robert McNamarát és Clark Clifford-ot is, akik annak idején hadat üzentek Vietnamnak.¹⁶ Ha egyetértünk ezzel a ma már közhelyes bölcsességgel, akkor be kell ismernünk, minél magasabb iskolázottságú volt egy személy, annál valószínűbben foglalt el helytelen álláspontot a háború megítélésében.

Vajon miért támogatták a diplomás amerikaiak a háborút? Amikor hallgatóságommal közlöm, hogy az iskolázottak sokkal inkább háborúpártiak voltak, gyorsan valami új magyarázatot igyekeznek találni. De mivel továbbra is meg vannak győződve arról, hogy a diplomások sokkal intelligensebbek és jószándékúbbak, mint a kevésbé iskolázottak, ki kell tágítaniuk elméletüket, hogy magyarázatot adjanak arra, miért az alacsonyan iskolázottaknak volt igazuk. A leggyakoribb, a célnak megfelelően átszabott ideológia azzal érvel, hogy mivel a fiatal munkások viselték a háború valódi terheit, “természetes”, hogy ők és családjuk ellenezték a háborút. Ez értelmes magyarázatnak tűnik, mert tekintetbe veszi, hogy a munkásság ellenezte a háborút, és hogy gondolkodása nem nélkülözi a brutális racionalitást. Ugyanakkor azonban ez az érvelés a munkásság gondolkodását valamiféle adok-kapok érdekracionalitásra egyszerűsíti, és ezzel implicite tagadja, hogy a kevésbé iskolázottak a társadalmat mint egészet képesek lennének figyelembe venni. Ez a feltevés tehát a munkásosztály pozícióját – amely sokkal helytállóbb volt, mint a diplomásoké – az önérdeken alapuló puszta reflexre egyszerűsíti. Ez sem helyes. Az emberi gondolkodás nem így működik.

A kutatások azt mutatják, hogy iskolai végzettségüktől függetlenül mindazok az emberek, akik tudják, hogy háborúba kell menniük, általában egyetértenek a háborúval, mert az emberek ritkán kételkednek abban, amit a jövőben tenni szándékoznak. A fiatal munkásoknak, akiket behívtak vagy akik tudták, hogy hamarosan besorozzák őket, nem volt túl nagy befolyásuk sorsuk megváltoztatására, de igenis meg tudták változtatni álláspontjukat a háborúról, mégpedig az elfogadás irányában. Ennek alapján a kognitív disszonancia segítségünkre van, hogy megértsük, miért támogatták a katonaköteles korú fiatalemberek nagyobb arányban a háborút, mint az idősebb férfiak, miért voltak a férfiak inkább háborúpártiak, mint a nők. Igaz, akadtak olyan alacsony iskolázottságú családok, amelyeknek fiai Vietnamban harcoltak, és amelyek a háborút támogató kis csoportokat alkottak, de ez csak kivételes jelenség volt, mert az alacsonyabb iskolázottságú amerikaiakra a háborúellenesség volt jellemző.¹⁷

Ezen a ponton a hallgatóságom már nagyon kíváncsi arra, miért voltak a diplomások sokkal inkább háborúpártiak. Két társadalmi folyamat – mindkettő az iskolázottsággal kapcsolatos – eredményezi, hogy a diplomás amerikaiak támogatták a vietnami háborút. Az elsőt a lojalitás fogalma foglalja leginkább össze. Az iskolázott felnőtt lakosság általában sikeres és magas a jövedelme is – részben, mert az iskolázottság jobb állásokat és magasabb fizetést eredményez, de még inkább azért, mert a szülők magas jövedelme szükséges az utódok magasabb iskoláztatásához. Ugyanakkor a szülők közvetlenül is átadják befolyásukat és műveltségüket gyermekeiknek. A sikeres amerikaiak persze nem szokták beismerni, hogy sikereiket szüleiknek köszönhetik. Általában személyes érdemeikkel és jellemvonásaikkal magyarázzák előmenetelüket, vagyis úgy látják, az amerikai társadalom jutalmazza az érdemeket. Sikereiket maguknak köszönhetik; a többiek is azt kapják, amit megérdemelnek. Mivel azt hiszik, az amerikai társadalom értékeli az egyéni erőfeszítéseket, a művelt jómódúak nagyrészt helyeslik a társadalmi döntéseket, és meg vannak győződve arról, hogy a döntésekben ők is közreműködtek. Sokkal jobban azonosulnak társadalmunkkal és a politikai irányvonallal. Ebben az esetben a közreműködési érdekeltség kifejezést használhatjuk, hiszen nem nehéz belátnunk, hogy ideológiai érdekről vagy szükségletről van szó, arról, hogyan viszonyulnak a privilégiumhoz, amely a társadalomban segítségükre van, vagyis nem puszta gazdasági önérdekről. Ebben az értelemben a magasan iskolázott, sikeres embereknek elemi érdeke, hogy tisztességesnek és becsületesnek lássák azt a társadalmat, amely őket nevelte és sikeressé tette. Ennek következménye, hogy az oktatási és jövedelmi struktúránk felső harmadában lévők nagy valószínűséggel lojálisak a társadalomhoz, míg az alsó harmadban lévők valószínűleg kritikusabban viszonyulnak hozzá.

A másik folyamat, ami azt eredményezi, hogy a magasan képzettek nagyobb arányban támogatták a vietnami háborút, a szocializáció. A szociológusok régóta kimutatták, hogy az iskolának fontos szerepe van a szocializációban. A “szocializáció” ebben az értelemben nem azt jelenti, hogy tudjuk, hogyan kell jópofáskodnunk a puncsos tál mellett, hanem az alapvető társadalmi értékek – nyelv, normák, illem – tanulásának és internalizálásának folyamatára utal, ami nélkül az egyén nem képes a társadalomban funkcionálni. A társadalom nem racionális érvekkel győz meg bennünket, hogy ne pisiljünk a nappali közepébe, hanem elvárja ezt tőlünk. Aztán mi internalizáljuk ezt a szabályt, és engedelmeskedünk akkor is, ha nincs a közelben autoritatív személy, aki érvényt szerezne neki. A tanárok megpróbálják meggyőzni magukat arról, hogy az oktatás fő célja az érdeklődés felkeltése, nem pedig az ikonográfia, de a valóság az, hogy az iskola fő funkciója a szocializáció maradt a középiskolákban is, és alig veszít e funkciójából a főiskolákon. Az oktatás mint szocializáció megmondja az embereknek, mit gondoljanak, hogyan cselekedjenek, és konformitást követel tőlük. Az oktatás mint szocializációs eszköz egyszerűen azt sugallja a tanulóknak, hogy tekintsék társadalmunkat helyesnek. Az amerikai történelem tankönyvek nyíltan kimondják, hogy legyünk büszkék Amerikára. Minél hosszabb ideig jár valaki iskolába, annál tökéletesebb a szocializációja, és annál valószínűbben fog arra a következtetésre jutni, hogy Amerika jó.

Mind a lojalitás, mind a szocializáció azt eredményezi, a diplomások azt hiszik, hogy amit Amerika csinál, az helyes. A közvélemény-kutatások jól mutatják a nem gondolkodás eredményét. 1966 májusában, röviddel azelőtt, hogy Amerika bombázni kezdte Hanoit és Haiphongot Észak-Vietnamban, az amerikai közvélemény 50%-a azon a véleményen volt, hogy bombáznunk kell ezeket a célpontokat. Miután megkezdődött a bombázás, már 85% helyeselte, és csak 15% ellenezte. A hirtelen váltást a kormány azon döntése okozta, hogy bombázni fog – és nem fordítva. Ugyancsak a lojalitás és a szocializáció hatott akkor, amikor a politikai irányvonal az ellenkezőjébe fordult. 1968-ban a háborút igenlő hangok elhalkultak, de a közvéleménynek még mindig 51%-a ellenezte, hogy beszüntessék a bombázást, részben azért, mert az Egyesült Államok még mindig bombázta Észak-Vietnamot. Egy hónappal később, miután Johnson elnök felfüggesztette a bombázásokat, már 71% támogatta a bombázások beszüntetését. Vagyis honfitársaink 23%-a változtatta meg a véleményét egy hónap alatt a megváltozott kormánypolitika hatására. A közvéleménynek ez a hullámzása jellemzi a közvélemény állásfoglalásait az űrprogram kérdésétől a környezetvédelemig, és jól mutatja, hogy az ún. “halk többség” egyúttal a nem gondolkodó többség is. A képzett emberek túlreprezentáltak ezen ingadozó nádszálak között.

Szeretjük azt képzelni, hogy az oktatás a tanulási folyamatok összessége.¹⁸ A lojalitás és a szocializáció azonban az oktatás szerves részei társadalmunkban és minden hierarchikus társadalomban. Fidel Castro vagy Mao Ce-Tung és a hozzájuk hasonló szocialista vezetők gyakorlatilag az egész társadalomra kiterjesztették az oktatási rendszert Kubában és Kínában – részben azért, mert tudták, egy iskolázott nép szocializált embercsoport és a lojalitás szilárd bázisa. Itt az oktatás hasonlóképpen működik: arra biztatja a tanulókat, ne gondolkodjanak el a társadalmon, csak fogadják el, hogy úgy jó, ahogy van. Az amerikai történelemszemlélet viszont olyan mértékben önünneplő, hogy lehetőséget sem ad egyetlen olyan probléma megértésére – mint például a vietnami háború, a nyomor, az egyenlőtlenség, a nemzetközi problémák, a környezetszennyezés vagy a nemek megváltozott szerepköre –, amelynek történelmi gyökere van. Arra kell tehát felkészülnünk, hogy minél hagyományosabb az amerikai történelemtanítás, annál kevésbé fogják az amerikaiak megérteni Vietnamot vagy a többi, történelmileg megalapozott problémát. Ez az oka annak, miért voltak a magasabb végzettségűek háborúpártiak a vietnami háborúban.

A 2. táblázat még egy további példával is szolgál arról, mennyire nem gondolkodnak a tanult és befolyásos emberek: tévednek annak megítélésében is, ki támogatta a háborút. A sok száz diplomás, aki az 1. táblázatot kitöltötte, kilenc az egyhez arányban tévedett: azt hitték, a magasan iskolázott amerikaiak sokkal inkább ellenezték a háborút. A vietnami lecke tehát az elit két téves döntésére világít rá. Az első tévedésük az, amikor 1966-ban, 1968-ban vagy 1971-ben az átlagosnál jóval nagyobb arányban támogatták a háborút. A második tévedést pedig akkor követték el, amikor az 1. táblázatot hibásan töltötték ki.

Vajon hallgatóságom miért ítélte meg ennyire tévesen az adatokat, illetve miért felejtette el, ki ellenezte a vietnami háborút? Az egyik ok az, hogy az amerikaiak szeretik azt gondolni, az iskolázottság jó dolog. A legtöbb amerikai hajlamos arra, hogy automatikusan egyenlőség jelet tegyen az iskolázott és a jól informált vagy toleráns fogalmak közé. A társadalomtudományok és az amerikai történelem hagyományőrző képviselői pontosan ezt a vélekedést lovagolják meg tevékenységük magyarázatul, amikor azt állítják, hogy a történelem megismerése az állampolgárokat felvilágosultabbá teszi. A vietnami felmérés azt bizonyítja, ennek épp az ellenkezője igaz.

A hallgatóságot nem lehetett volna olyan könnyen becsapni, ha eszükbe jut, hogy a diplomások nagy többsége republikánus, a középiskolából kimaradtak viszont javarészt demokraták. A háborúpárti republikánusok, beleértve Barry Goldwater támogatóit 1964-ben, Ronald Reagan híveit 1980-ban, illetve a John Birch Társaság és más, hasonló szervezetek tagságát, átlagon felüli nagy számban társadalmunk befolyásos és magasan képzett tagjaiból kerülnek ki, különösen is sok közöttük a fogorvos és az orvos. Nem kellene tehát meglepődnünk azon, hogy a magasabb iskolai végzettség erősebb háborúpártisággal jár együtt. A társadalmi hierarchia másik végén, noha eleinte az afroamerikaiak, akárcsak a legtöbb fehér amerikai, helyeselték az Egyesült Államok vietnami intervencióját, a feketék mindig sokkal kevésbé értettek egyet a háborúval, és mindig sokkal békepártibbak voltak, mint a fehérek, s az afroamerikai vezetők – Muhammad Ali, Martin Luther King Jr és Malcolm X – a háborút már kezdettől fogva elutasították.¹⁹

Az amerikai történelemkönyvek is segítenek az elvakult patrióta munkásságról kialakult sztereotípia terjesztésében, mert elfeledkeznek a munkásosztály progresszív elemeiről, vagy alábecsülik azokat. A tankönyvek egy szóval sem említik, hogy a CIO (Congress of Industrial Organizations, Ipari Munkások Szervezeteinek Kongresszusa) és néhány munkás baráti szervezet mindenkit tagjai sorába fogadott akkor, amikor a kereskedelmi kamarák és vidéki klubok gyakorlatilag csak a fehérek előtt álltak nyitva. Kevés tankönyv beszél a szervezett munkásságnak a polgárjogi mozgalmakban játszott szerepéről, az 1963-as washingtoni tüntetést is beleértve. Ugyanakkor hallgatóságom soraiban sokan tudják, hogy a magasan képzett amerikaiak inkább republikánusok, mint demokraták, inkább keményvonalasak a védelem kérdésében, és sok közöttük a szélsőséges jobboldali. Sőt, vannak olyan hallgatóim, akik ismerik a tényeket Goldwater szavazóiról, tudnak Muhammad Ali kirekesztéséről, Birch támogatóiról és az oktatás hatásáról, a szakszervezetek szerepéről és a háborúról – vagyis azokról a tényekről, amelyek tudatában az 1. táblázatot helyesen tölthették volna ki. Valahogy azonban eszükbe se jut, hogy tudásukat ilyen esetekben alkalmazzák. A legtöbben valami zavart tudatállapotban töltik ki a táblázatot, anélkül, hogy hasznát vennék tudásuknak. Az oktatás és a társadalomban elfoglalt helyzetük eredményezi, hogy elfelejtenek gondolkodni.

Ez a fajta nem gondolkodás jobbára akkor fordul elő, amikor a társadalomról van szó. “Az amerikai állampolgárok egyik fő feladata, hogy megvizsgálják a problémákat, és az eseményeket értelmesen magyarázzák”, tanácsolja a diákoknak a Discovering American History (Fedezzük fel az amerikai történelmet) című tankönyv. A vietnami háborúval kapcsolatos felmérés azt mutatja, a helyzet valójában elkeserítő. A főiskolások többsége, de még a középiskolások is felismernék az ilyen nyilvánvaló ellentmondást, mondjuk, ha a kémiában találkoznának vele. Ugyanakkor, mihelyt a társadalom világáról esik szó, hajlamosak az értelmetlen gondolkodásra. A szociológiaprofesszorok minden ősszel meg vannak lepve és el is vannak keseredve, hogyan gondolkodnak az elsőéves, felső középosztálybeli hallgatók. Képtelenek a múltról szerzett ismereteiket a jelen megértésére használni, nem értik a történelmi ok és okozat összefüggését, így hát nem is tudnak koherensen gondolkodni a társadalmi életről. Jules Henry kifejezését kitágítva, ezt a logikátlan gondolkodási folyamatot és következményeit “társadalmi stupiditásnak” nevezhetjük.

Azok a diákok, akik több matematikaórát vettek, jobban tudják a matematikát, mint a többiek. Ugyanez érvényes angolból, az idegen nyelvekből és szinte minden más tárgyból. Csak a történelem kivétel: itt a sok tanulás eredménye az elbutulás. Vajon a diákok miért veszik be az amerikai történelemórákon tanult értelmetlen “elemzéseket”? Néhánynak ez ideológiai érdeke. A felső középosztálybeli hallgatókat megnyugtatja az a társadalom-kép, amely az iskolázottságot tekinti az intolerancia, a nyomor és a háború megelőzési módszerének is. Az oktatásról és annak hatásairól kialakított rózsás kép lehetővé teszi számukra, hogy ne kelljen akár csak elgondolkodniuk egyéb intézmények átalakításának szükségességéről. Amilyen mélyen hatja át ez a meggyőződés társadalmunkat, olyan mértékben tekintik a hallgatók automatikusan az oktatást jótékony dolognak, és olyan mértékben láttak át a vietnáami háború összefüggésein a magasan képzett amerikaiak.

Sőt, ez a fajta hit az oktatás jótékony hatásában megerősíti azt az ideológiát, amelyet amerikai individualizmusnak szoktunk nevezni. Ez a hatás ugyanis érintetlenül hagyja az egyenlő esélyeket nyújtó, vagy legalábbis ebbe az irányba fejlődő társadalomról alkotott képet. Pedig amennyire a hallgatók elhiszik, hogy társadalmunkban egyenlő esélyek léteznek, éppen ennyire fogják azt hinni, hogy az iskolázatlan ember bűnös abban, ha szegény, ahogy az én hallgatóságom is biztos volt abban, hogy az iskolázatlanabbak háborúpártibbak voltak Vietnam esetében. A tehetős amerikaiak az individualizmust kielégítő ideológiának tekintik, mert ez magyarázatot ad sikereikre, amikor maguknak könyvelhetik el azokat. Ez teszi lehetővé, hogy büszkék legyenek magukra, legyen bár szerény a siker, és ne szégyenkezzenek miatta. Ha sikereiket a társadalmi struktúrában betöltött szerepüknek tulajdonítjuk, megfosztanánk őket a sikereik okozta örömtől. Sokkal hízelgőbb azt hinni, hogy tanulmányaik és munkahelyi sikereik saját ambícióik és kemény munkájuk eredményei – nem pedig szembenézniük azzal, hogy privilégiumaik segítik őket. Az amerikai munkások és alsóbb osztályok tagjai többségükben szintén osztják az uralkodó morált a társadalomról és az oktatásról. Az előmenetelt nem kínáló munkát végző felnőttek között is gyakori, hogy magukat hibáztatják, felidézik iskolai kudarcaikat, és alapvetően alacsonyabb rendűeknek érzik magukat.²⁰

A diákoknak persze rövid távon szintén érdekük, hogy elfogadják, amit a tanárok és a tankönyvek sugallnak nekik a társadalom világáról. Ennek alapján kapják majd az osztályzatot. A diáknak érdeke, hogy megtanulja a tananyagot. Ha az órákon kérdezne, az energiát követelne, lerontaná az osztályzatát, sőt, még az órai fegyelmet is sértené. Ezen túl, valamiféle jó érzést nyújt az, ha az ember megtanul valamit – még ha olyan haszontalan és sületlen dolgokat is, mint a fogalom-meghatározási teszt kitöltése a történelemtankönyvek minden fejezete végén. A tanulók valóban zavarba jönnek az igazi történelem ellentmondásossága, a történészek között folyó viták hallatán, vagy amikor a múlt eseményeinek tanulságait a saját életükre lehetne alkalmazni. Lehet, hogy tiltakoznak a tananyag megváltoztatása ellen, főleg akkor, ha ez több munkát jelent vagy a tevékenység kevésbé világosan strukturált lesz, mint a megszokott követelmények mellett. Miután évekig csak ahhoz szoktak, a diákok hozzáedződnek a magoláshoz, és tapasztalatlanok vagy ügyetlenek, ha bármilyen más módszert alkalmazunk.

Hosszú távon azonban nem kielégítő a történelmet így “tanulni”. A történelemtankönyvek és sajnos, sok történelemtanár sem tudja megszerettetni vagy elfogadtatni ezt a tárgyat. Nem szabad elfelejtenünk, milyen elképesztően alacsonyra értékelik a tanulók a történelemtanulást, és nem elég arra biztatnunk a diákokat, hogy szeressék jobban a tárgyat. De ebből még mindig nem következik, hogy a siralmas történelemoktatást ne lehetne javítani. A diákok elkezdenek történelmet tanulni, mihelyt értelmét látják, érdekesnek és fontosnak érzik, és úgy vélik, a történelemnek köze van életükhöz és jövőjükhöz. A tanulók érdekesnek fogják találni a történelem tanulását, mihelyt tanáraik és tankönyveik az igazat mondják nekik.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

¹ Jerome Lawrence and Robert E. Lee: Inherit the Wind. N.Y., Random House, 1978. 86. o.

² Jules Henry: Culture against Man. N.Y., Random House, 1963. 287. o.

³ Jungle Brothers: Acknowledge Your Own History, 1989. Ez az afro-amerikai rap-együttes a történelmet “HIS story”-nak nevezi.

⁴ Linda Mc Neil: Defensive Teaching and Classroom Control in: Michael W. Apple and Lois Weis, eds., Ideology and practice in Schooling. 7. fejezet

⁵ Robert V. Everhart: Classroom Management in: uo.

⁶ Diane Ravitch and Chester E. Finn, Jr What Do Our 17-Years Olds Know? N.Y., Harper and Row, 1987

⁷ Ravitch–Finn id.m. 49. o.

⁸ Haralson: Objections (to the American Adveture, kézirat a Mel Gabler oktatási központ elemzőitől, 1993. 4. o.

⁹ John Goodlad: A Place Called School. N.Y., Mc Graw-Hill, 1983.

¹⁰ Washing PBS Frontline video, 1985

¹¹ A. B. Hodgeres and Paul Callagher: Teaching Canada for the ‘80s. Toronto, Ontario Institute for Studies in Education, 1978. 20. o.

¹² John Ogbu: Racial Stratification and Education in: Gail F. Thomas, ed., US Race Relations in the 1980s and 1990s. N.Y.,, Hempsphere, 1990. 27–30. o. L. még más munkák között: Herbert Kohl: I Won’t Learn from You! In: Other Thoughts on Creative Maladjusment. N.Y., The New press, 1994. 1-32. o.

¹³ Jeffrey Fours: Female Students, Women Teachers, and Perceptions of the Social Education 54, Nov. 1990. 418–420. o.

¹⁴ Schlesinger: When Etnic Studies Are Un-American. Social Studies Review no. 5. 1990 11–13. o.

¹⁵ Martha Toppin: I know Who is G Social Education 44, Oct. 1980. 458. o. Going with Me On

¹⁶ Cliffordról l. Tom Wicker: An Unwineable War. Ew York Times June 12. McNamaráról l. Jonathan Mirsky: Reconsidering Vietnam. New York Review of Books, Oct. 10 1991. 44. o. A Gallup 1986 novemberében úgy találta, a megkérdezettek 71%-a fogadta el, hogy “a vietnami háború több mint hiba volt, ez alapjában rossz és immorális ”.

¹⁷ William L. Lunch and Peter W. Sprelich: American Public Opinion and the War in Vietnam. Western Political Quaterly 32 1979. 33–34. o.

¹⁸ John Mueller: Presidents and Public Opinion. N.Y., Wiley 1973. 70–74. o., l. még Samuel P. Huntington: The common Defense 235–239. o.

¹⁹ Hamilton: Restraining Myths, id.m. 118., 159. o. Lunch and Sprelich id. C. 35–36. o. Richard senett and Jonathan Cobb: Hidden Injuries of Class. N.Y., Alfred A. Knopf. 1972.

²⁰ Jonathan Cobb: Hidden Injuries of Class. N.Y., Alfred A. Knopf. 1972.

Hogyan fogadta és értelmezte a szeptember 11-i eseményeket a hazai sajtó „bal fele”: a nyomtatott sajtónak azt a szegmensét vizsgáljuk, amely a baloldal felé tájékozódó, ideológiailag következetes rétegnél jóval szélesebb tömegek fő orientációs forrása.

Történelem, publicisztika, ideológia (bevezető)

A berlini fal leomlása óta nem volt olyan esemény, amely az értelmiség minden rétegét – politikai és szakmai hovatartozástól függetlenül – így megmozgatta volna. Az Egyesült Államok két nagyvárosa elleni tömeggyilkos terrortámadás után indokoltan írta címlapjára a The Economist: 2001. szeptember 11-e volt “a nap, amely megváltoztatta a világot”.

Ebben az írásban áttekintést nyújtunk arról, hogyan fogadta és értelmezte az eseményeket a hazai sajtó “bal fele”. Ez a definíció semmilyen tekintetben nem precíz, hiszen ha a baloldalon ideológiai értelemben következetes sajtót keresünk, úgy a napilapok között – amelyekből az alábbiakban tárgyalt írások zöme származik – egyet sem találnánk. Mégis indokolt használni ezt a kifejezést és eszerint határozni meg a vizsgálat alá vetett lapok körét, mert a magyar sajtónak ez az a szegmense, amely a baloldal felé tájékozódó, az ideológiailag következetes rétegnél jóval szélesebb tömegek “mindennapi kenyere”, fő orientációs forrása. Ezek a lapok nem következetesen baloldaliak, de több-kevesebb gyakorisággal helyet adnak baloldali véleményeknek – ez élesen megkülönbözteti őket a hazai sajtó “jobb felétől”, amelynek vizsgálatától itt eltekintünk. Tesszük ezt azért is, mert véleményünk szerint a baloldali szerzőknek nem a jobboldal fórumaihoz és egyes tollforgatóihoz viszonyítva kell megnyilvánulniuk, hanem az egyetemes progresszió szellemi és politikai örökségét tekintetbe véve kell elemezniük a világhelyzetet.

A szemlézett lapok körében végzett elemzésünk sem teljesnek, sem statisztikai értelemben reprezentatívnak nem mondható. Azokat az írásokat vettük alapul a terrorválság időszakában keletkezettek közül, amelyek e lapok prominens rovataiban jelentek meg, vagy amelyeket prominens értelmiségiek írtak különböző rovatok számára. Vizsgálatunk időben is korlátozott: azokat a cikkeket vesszük csak tekintetbe, amelyek a szeptember 11-i terrorakció és az amerikai-brit katonai válasz közötti közel négy hét során jelentek meg.

Mindenekelőtt – tehát még a szövegszerű elemzést megelőzően – azt kell leszögeznünk, hogy a jelzett időszakban mindhárom vizsgált napilapra (Népszabadság, Magyar Hírlap, Népszava) jellemző volt a felvonultatott vélemények pluralitása. A sokk elemi erejű volt, s a lapok nyitottak voltak minden épkézláb véleményre. Ugyanakkor fontos látni, hogy a “mezei” cikkeknél jóval fontosabbak azok, amelyek a véleményoldalakon jelennek meg, és még nagyobb jelentőséggel bírnak azok, amelyeket a szerkesztőségek vezető publicistái írnak. Ez magyarázza, hogy az alábbiakban idézett cikkek döntően a szerkesztőségi publicisztikákból, a fórum rovatokból és a hétvégi mellékletekből származnak.

Kritikai eszmefuttatásunkkal nem célunk kétségbe vonni a vélemények sokszínűségének létjogosultságát. Éppen ellenkezőleg: dicsérni kell a szerkesztőségeket azért, hogy egy ilyen válságos és kiélezett helyzetben is igyekeztek nyitottak maradni. Ezért tartózkodunk ezúttal attól, hogy részletekbe menően bíráljuk az egyes cikkek tartalmát. Amire itt kísérletet teszünk: bemutatni, milyen irányzatok milyen súllyal voltak jelen a közölt vélemények között, és milyen viszony mutatható ki a szerkesztőségek belső publicisztikája s az általuk közölt külső szerzők mondanivalója között.

A terror sokkja és a kibontakozó dráma a legkülönbözőbb szakmájú szerzőket késztette írásra – nyilván senki nem csodálkozik azon, ha a pszichológus többet beszél az események lélektani oldaláról, a közgazdász a gazdasági háttérről, a történész pedig a történelmi előzményekről. Talán kevésbé nyilvánvaló, hogy a sokszínűség ideológiai értelemben is fennáll. Ennek leírásához a nemzetközi politikai gazdaságtan szakirodalmából veszünk át néhány kategóriát.

A monumentális bűncselekmény elemzését megnehezíti, hogy a közvetlen tettesek már nem élnek, s a bizonyítékok a közvetett irányításra és inspirációra csak lassan, körülményesen gyűjthetők össze, ha egyáltalán lehetséges ez. Emiatt sok kérdés nehezen válaszolható meg, különösen a válság első négy hetében. Mit feltételezzünk az elkövetők világnézetéről? Mennyiben volt tettük politikailag vagy vallásilag motivált? Mi köze a tömeggyilkosságnak az iszlámhoz, illetőleg az Egyesült Államok arab világban játszott szerepéhez? Milyen válaszlépés indokolt? Kell-e foglalkozni az eset nyomán a nemzetközi rendszer általános konfliktusaival? Az egyes szerzők ideológiai alapállása meghatározta a fenti kérdésekre adott válaszok jellegét.

Liberális fundamentalizmus

A terrorválság kezdeti időszakában a különféle értelmezési lehetőségek között a legnagyobb dózist a liberális fundamentalizmusból kaptuk. Ez több ok miatt is érthető. Először is azért, mert gyakorlatilag ez az amerikai államvallás. Az élethez, a szabadsághoz és “a boldogság kereséséhez” való jog (ez utóbbin a magántulajdont célszerű érteni), ahogy az az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazást nyert. A krédóhoz tartozik még az egyének szabadságjogait részletező tíz alkotmánykiegészítés (vallás-, szólás-, gyülekezési stb. jogok), amelyeket az alapító “atyák” ugyan nem akartak az alkotmány részévé tenni, de a társadalmi ellenállás végül is kikényszerítette elfogadásukat. Ebben az ideológiai képletben liberalizmusról beszélünk, mert meghatározó vonása a felvilágosodás öröksége, a modernség és a racionalitás iránti elkötelezettség. Ugyanakkor indokoltan beszélünk fundamentalizmusról is, mert ez a liberalizmusnak a kétszáz évvel ezelőtti változata, megterhelve az igen intenzív protestáns vallásossággal (és ennek következtében Isten áldásának gyakori emlegetésével a különféle politikusi beszédekben).

A New York és Washington elleni terrorcselekmények nyomán a liberális fundamentalizmus képviselői olyan fokú elfogultsággal nyilatkoztak az Egyesült Államok népéről és politikai berendezkedéséről, amilyent békeidőben csak Bolgár György tud produkálni a magyar sajtóban. Rendszeresen értekeztek arról, hogy az akció megmagyarázhatatlan, és ugyanilyen gyakorisággal nevezték azt valamiféle “gonosz” művének. Heller Ágnes (“Magyarország Legnagyobb Élő Filozófusa”) ezt kívánta tovább fokozni azzal, hogy a tömeggyilkosságot a “radikális gonosz” megnyilvánulásaként értékelte. Heller szerint a terroristák “nem politikai, hanem vallási fanatikusok”. Szerinte a vallás mellett a terroristák “legerősebb motivációja az európai-amerikai civilizáció ellen érzett olthatatlan gyűlölet.” (IX. 19.) Nem kell tehát politikai motívumot keresni az akció mögött, amely így tulajdonképpen egy torz lelki alkat kollektív szado-mazochista kitörése. (Érdekes módon a nagynevű konzumfilozófus ezúttal megállt a “diagnózisnál”, és nem lépett fel oly hisztérikusan a “terápia” mellett, mint tette a NATO Jugoszlávia elleni háborúja kezdetén két és fél évvel korábban.)

Másodsorban azért tűnik érthetőnek a liberális fundamentalizmus túlsúlya, mert ez a megközelítés az ellenpólusa annak a tendenciának, amelyet ez idáig iszlám fundamentalizmusnak nevezett a világ. Ebből a nézőpontból látszik logikusnak, hogy a liberális fundamentalisták ugyanazzal a misztikus rajongással beszélnek az Egyesült Államokról, amellyel az iszlám fundamentalisták az arabok földjéről. Heller – egy magát megnevezni nem kívánó hazai sajtómunkás hasonlatát kölcsönvéve – körülbelül úgy ír New York népéről, mint Louis Aragon a Szovjetunióról ötven évvel ezelőtt (vagy ahogy esetleg akár maga Heller is tette volna annak idején). Rab László egyenesen úgy fogalmaz, hogy a WTC elleni támadással a terroristák “sebet ejtettek az emberiség lelkén” (még jó, hogy a mondatból kihagyta a Pentagont, hiszen azt az emberiség lelkével összefüggésbe hozni végképp túlzás lenne…).

Kasza László – aki élete korábbi szakaszában, mint ismeretes, szintén az Egyesült Államok alkalmazottja volt – az amerikaiakról mint egy politikailag egységes nemzetről így ír: “Ez a nép példamutató volt az emberi jogok tiszteletben tartásáért folytatott küzdelemben.” (IX. 23.) Nyilván nem arra gondol Kasza, hogy az afro-amerikaiak általános választójogát a hatvanas években lehetett csak kivívni, és hogy Washington tömeggyilkos rezsimek rémuralmához biztosított csendes, de hathatós támogatást Indonéziától Chiléig, nem is beszélve a Fidel Castro ellen a CIA által megkísérelt merényletekről. Hogy ezeknek és a hasonló cselekedeteknek hol a helye az amerikai történelmi tudatban, és van-e közük az Egyesült Államok és az arab államok (vagy csak egyes arab egyének) konfliktusához, arra Kaszától nem kaphatunk választ.

Ezzel szemben tudjuk, hogy “az Egyesült Államok a múlt században két olyan fekélytől szabadított meg bennünket, mint a fasizmus és a kommunizmus”. Legalábbis ezt írja Kasza (IX. 23.), aki valószínűleg már régen láthatta a teheráni és a jaltai fotókat, amelyeken három állam gondterhelt vezetője erősítette meg antifasiszta szövetségét. Konkrétan arra is emlékezhet, hogy Magyarországról éppenséggel nem az amerikaiak verték ki a fasisztákat… Nem csoda persze, ha Kasza és mások is megfeledkeznek erről, hiszen a rendszerváltás keretében még a felszabadulási emlékműről is eltávolították a felszabadító szovjet katona szobrát. Ennek említése nem értékítélet; itt egyszerűen történelmi tényekről van szó. S mint ahogy a szovjet katonák felszabadító szerepe nem lehetett ok a Szovjetunió kritikátlan dicsőítésére a hidegháború idején (vagy azután), az amerikai antifasiszta szerepvállalás hat évtized utáni felemlegetése sem lehet ok arra, hogy a XXI. században a világ bármit és bármilyen körülmények között elfogadjon a washingtoni vezetéstől.

Farkasházy Tivadar egy fél Hócipő-számot szentelt Amerikának, a gyalázatos terrorakció áldozatának. A szatirikus folyóirat lapjain ezúttal a WTC elleni támadásról láthattunk képes beszámolót, majd pedig hosszú oldalakon az amerikai kultúra jeles képviselőinek tablói következtek: Elvis Presley, Jim Morrison, Jack Nicholson, Allen Ginsberg és sokan mások. Politikai témájú képek csak olyanok szerepeltek az összeállításban, amelyeken az amerikaiak mint a világ jótevői (Roosevelt, Eisenhower, Carter) vagy erőszak áldozatai (Kennedy, Reagan) vannak jelen. Sehol egy fotó a vietnami háborúról vagy Jugoszlávia bombázásáról, sehol egy utalás a hatvanas évekig intézményesen létezett faji szegregációra, amely azóta adminisztratív eszközök nélkül él tovább Amerika társadalmában. Mindez megint csak az Egyesült Államok idealizálása, és alátámasztani próbálja azt, amit Farkasházy a Heti Hetes adásában is képviselt Verebes Istvánnal és Hernádi Judittal szemben: nem kell foglalkozni azzal, hogy megértsük Amerikát és a világhoz fűződő viszonyát, az ebben rejlő konfliktusok okait és jellegét.

Etnikai imperializmus

Az etnikai imperialista álláspont kurrens ideológiai megalapozását a Samuel Huntington által “a civilizációk összecsapásáról” kidolgozott elmélet nyújtja. Ennek lényege, hogy a világ néhány nagy “kultúrája” között kibékíthetetlen ellentét feszül, és nyilván az aktuális konfliktus is ennek a döntően kulturális alapú ellentétnek a terméke. A terrortámadás és a háborús konfliktus között nincs lényegi különbség, és a provokáció nyomán nemcsak az észak-atlanti civilizáció kollektív önvédelme (NATO általi csapásmérés) jogosult, de tulajdonképpen érthető és szükségszerű az észak-atlanti civilizáció dominanciájára való törekvés is.

Az etno-imperialista álláspont, morális felsőbbrendűségének igazolására, sokat merít a liberális fundamentalizmusból, megkülönböztető sajátossága azonban a NATO politikájának harcias propagálása, és általában magának az észak-atlanti katonai szervezetnek (egységének, tettrekészségének) a dicsérete. Truman elnök döntése a Szovjetunió feltartóztatására a huntingtoni megvilágításban kultúraképző tényezőként jelenik meg a szemünk előtt. Minden más kultúránál sikeresebb az észak-atlanti, amiből több-kevesebb nyíltsággal az a következtetés is levonható, hogy a többi “civilizáció” fölötti uralomra hivatott. Ebben a szellemben olyan markáns szerzők nyilvánultak meg, mint Füzes Oszkár és Gömöri Endre a Népszabadságban, Márton László a Magyar Hírlapban, Seres László az Élet és Irodalomban és Bojtár B. Endre a Magyar Narancsban.

Az etnikai imperializmus magva a Hobbes-i világkép. Egyfajta totális konfliktusról van itt szó: “sehol senki nincs biztonságban egy jól felszerelt, alaposan felkészült és mindenre elszánt embercsoporttal szemben, ha annak célkeresztjébe űzi a balsors.” (Füzes IX. 14.) A balsors – ennyivel el is intézhető, hogy miért éppen a WTC és a Pentagon volt a terrorista akció célpontja. Füzes számára ez egyértelműen a jó és a rossz harca. “Kedden az amerikai értékek s velük az európai felvilágosodásban született szabadságeszmék jelképeit érte támadás.” (IX. 14.) Füzes, a brüsszeli tudósító valószínűleg nem tette fel magának a kérdést, hogy ha a terroristák az európai felvilágosodás szimbólumait akarták volna támadni, miért nem Európában választanak maguknak célpontot. Megfogalmazásának valószínűleg aktuálpolitikai motívuma van: a WTC és a Pentagon európaiságának állítása felszólítás a szolidaritásra. A Népszabadság publicistája szigorúan elmarasztalja a nyugat-európai országokat (név nélkül, de hát Németországról és Franciaországról van szó elsősorban), mert nem veszik át azonnal és feltétel nélkül az amerikai háborús retorikát és nem csatlakoznak a kardcsörtető washingtoni kurzushoz.

Bojtár B. Endre a Magyar Narancsban osztja Füzes nézőpontját, és éberségre int a “nagyon rossz fiúk” mellett a “kicsit rossz fiúkkal” szemben is. Megnevezi azokat a szabotőröket (mindenekelőtt Tony Blair brit kormányfőt és Colin Powell amerikai külügyminisztert), akik a kicsit rossz fiúkkal akarnak lepaktálni, és minden egyéb módon önmérsékletre akarják inteni a végső döntésért felelős Bush elnököt. Ennek a puhaságnak a következménye, ha most az arabok egy részének megnyerése érdekében Washington a pácban hagyja Izrael államot, “amelynek hajszálra olyan fenyegetettséggel kell nap mint nap, hosszú évtizedek óta szembenéznie, mint amit Muhamed Atta és társai hoztak New Yorkra és Washingtonra”. (IX. 27.) Bojtár szerint már csak azért is le kell győzni a washingtoni héjákkal szembeni fenntartásokat, mert végül is nekik köszönhetjük a szovjet megszállás alóli felszabadulásunkat.

Zbigniew Brzezinski és Samuel Huntington (a hidegháborús kremlinológia páros csillaga) legrangosabb magyar tanítványa Gömöri Endre, aki a Népszabadság számára havi rendszerességgel ontja világpolitikai bölcseletét. Ezúttal ismét a nagy mesterek szellemi árnyékában adott biztos kezű elemzést az észak-atlanti civilizáció és a keleti barbárság összecsapásáról. Gömöri számára az arab világ egy “Kínától Észak-Afrika atlanti partjáig húzódó hatalmas tömb” (IX. 15.) – tehát a politikai vagy más tagoltság végül is nem számít. Ezt a tömböt a “mohamedán düh” jellemzi – mintha a vallásnak közvetlen szerepe lenne a politikai indulat gerjesztésében. Ugyanakkor Gömöri “tanár úr” Hellerre emlékeztető pátosszal dicséri az Egyesült Államok helytállását a nehéz órákban és azt követően: “Amerika népe és multikulturális, multietnikai (sic!) társadalma káprázatosan vizsgázott.” (IX. 29.)

A legmerészebb asszociációt mégis csak Márton László követte el, aki a Magyar Hírlapban a Manhattan elleni akciót az ENSZ rasszizmus elleni konferenciájával mossa össze, pusztán azért, mert az augusztusi konferencia – sebesültek és halálos áldozatok nélkül – megpróbálta rasszizmus tekintetében elmarasztalni Izrael államot. Márton egyik fő következtetése így szól: “A New York-i tragédia azt bizonyította be, hogy egyetlen közös portánk van. A harmadik világot saját, zömmel tehetségtelen, demagóg és korrupt politikusaira hagyni hiba lenne.” (X. 1.) Eltérően a liberális fundamentalistáktól, Márton hangsúlyozza, hogy a terroristákkal csak akkor lehet leszámolni, “ha hideg fejjel és kitartóan elemezzük a terrorizmus okait és következményeit”, az okok között azonban két dolgot tud említeni: “a demagógia és a tömegek manipulálása”. Hogy az Egyesült Államok magánszemélyeinek milyen szerepe volt az IRA anyagi támogatásában és hogy hivatalos szerveinek milyen szerepe volt az iszlám fundamentalista akciócsoportok kiképzésében és felszerelésében, arra a tudatlanság fátyla borul.

Az etnikai imperializmus felvezetéseként találkozhatunk a színlelt naivitás egyes formáival is (ami ha valóságos, annál rosszabb). Ennek mintapéldája a Magyar Hírlap Medgyesi Csillája, aki a közel-keleti tudósítások fölött meditálva így fogalmaz: “Az örömtáncot lejtő palesztinok fejében meg sem fordul, hogy céljaikat el lehetne érni békés eszközökkel is – sőt, másképpen nem is lehet.” (IX. 13.) Ezzel tulajdonképpen kollektíve gyakorló terroristának nevezi az egész palesztin népet. Ezt követően – külpolitikai antitalentumról tanúságot téve – azt írja, hogy a terrorizmus elleni világméretű küzdelem keretében az izraeli biztonsági erők “gyakorlatilag szabad kezet kapnak a nemzetközi közvéleménytől arra, hogy leszámoljanak mindnyájuk közös ellenségével.” (IX. 13.) Mint tudjuk, a válság következtében Izrael nemhogy nem kapott bátorítást a palesztinokkal szembeni keményebb fellépésre, hanem éppen ellenkezőleg, most először hangzott el egyértelműen az Egyesült Államok elnökétől, hogy az amerikai politika hosszú távon céljának tekinti a palesztin állam létrehozását.

A liberális fundamentalisták és a konzervatív etno-soviniszták közös motívuma az egyéni szabadság és a kollektív biztonság trade-off-jának elemzése (Kasza, Gömöri stb.) és az egyöntetű kötelezettségvállalás a szabadság egy szeletének feláldozására a nagyobb biztonság érdekében. Itt sem írja le senki a mértékadó szerzők közül, hogy a nagy szabadság, amely a biztonság hiányához vezetett, alapvetően a légitársaságok szabadsága volt arra, hogy költségeik minimalizálása érdekében ne védjék meg a pilótafülkéket az illetéktelen behatolástól. A szabadság tehát ebben a kontextusban a profit szinonimája, ami nyilván nem okoz meglepetést a reformközgazdaságtanon edződött hazai füleknek.

Az etnikai imperializmus legkövetkezetesebb – mondhatni: szélsőséges – változatát Seres László fejtette ki az általunk vizsgált négy hét során. Az Élet és Irodalomban közzétett írása teoretikus következtetéssel zárul, amely szerint a “kultúrák nem egyenrangúak: az erőszakot, a globális terrort tűrő/támogató kultúra nem lehet egyenértékű, nem élvezhet egyenlő jogokat az ellentétével, azzal, amelyik tiltja a terrort, és békét, szabadságot, egyéni önrendelkezést hirdet. Ha mindkét kultúrát ,civilizációnak’ nevezzük, akkor bizony civilizációk harca ez a javából.” (IX. 28.) Seres praktikus iránymutatása nemcsak az adott válsággócra irányul, hanem – az iskola jellegéből adódóan – egyetemes érvényű. Nemcsak arról szól, hogy a WTC elleni merénylet kitervelőit és támogatóit kell keményen megbüntetni, de Izrael környékét is megelőző csapásokkal kell megtisztítani a terrorizmustól. A terrorizmus szűkebb értelemben a palesztinokat jelenti, tágabb értelemben az egész arab világot. Filozófiai értelemben Seres két lépést tesz visszafelé Kopernikusztól: írásaiból mintha az derülne ki, hogy a világ Izrael állam körül forog. Izrael állam fél évszázados önvédelmi harca pedig azért sikertelen, mert “a világ közvéleményét részben kis bin Ladenek alakítják. Nekik köszönhetjük a balról jobbra terjedő széles, Amerika-ellenes, Izrael-ellenes konszenzust.” (IX. 28.) Ez a megállapítás enyhe paranoiás tünetként is felfogható, azon túl pedig furcsa szimmetriát mutat Csurka Istvánnak az elmúlt tíz évben a világsajtó etnikai színezetét taglaló megnyilatkozásaival.

Nagyhatalmi realizmus

A nagyhatalmi realista álláspont a kissingeri felfogásra épül. A professzor-politikus (közkeletű megszólítása szerint “doktor”) a hatvanas évek végétől a gyakorlatban is kísérletezhetett azzal, hogy a világrendszert – az 1815-ös bécsi kongresszusból ihletet merítve – a szembenálló és rivalizáló nagyhatalmak erőegyensúlyára építve működtesse. Kissinger és követői kevesebb ideológiát és kevesebb etikai megfontolást vártak el a világpolitika alakítóitól; ezzel szemben a nagyfokú realitásérzéket, az erő és az egyensúly tiszteletét látták fontosnak. Ebből kiindulva a szeptemberi terrorakció sem az európai felvilágosodás (l. Füzes), sem pedig az amerikai popkultúra (l. Farkasházy) elleni támadásnak nem minősíthető. Aczél Endre precízen fogalmazza meg, hogy a lerombolt WTC két tornya “nem annyira és nem is elsősorban New York-ot jelképezte eddig, mint inkább magát Amerikát: Amerika nagyságát és erejét, hatalmát és befolyását pénzben, aranyban, részvényben, kötvényben megtestesülve”. (IX. 12.) Avar János, egy másik tapasztalt, és Amerikát jól ismerő újságíró hasonlóképpen fogalmaz: “nem véletlenül rombolták le azt a két New York-i toronyházat és a washingtoni ötszögletű épületet, amelyek nemcsak a szuperhatalom gazdagságának és túlnyomó katonai erejének jelképei voltak.” (IX. 13.)

Henry Kissinger a CNN televíziónak nyilatkozva, a két torony összeomlása után néhány órával úgy fogalmazott, hogy ezúttal nem lehet néhány rakétával elintézni a dolgot (mint ahogy három évvel korábban Clinton elnök megtorolni vélte az afrikai USA-nagykövetségek elleni robbantásos merényleteket). Másnapi vezércikkében Aczél Endre szintén az erkölcsi mérlegelés félretételéről és a könyörtelen megtorlásról írt, mégpedig eképpen: “És talán célszerű annyira okosnak is lennünk, hogy ezúttal nem firtatjuk, nem méricskéljük azt, mik a terrorizmus kiváltó okai, s vajon nem ezek szüntetendők-e meg előbb, mintsem maguk a terroristák, értsd: fizikailag. Az ilyenfajta morfondírozásnak nincsen helye most; mellesleg, ha sokat morfondírozunk, bele is halunk. Hadat kell üzenni a terrorizmusnak és az eszközökben nem lehet, nem szabad válogatni.” (IX. 12.)

A nagyhatalmi realisták nem idealizálják a megtámadottakat, és nem démonizálják a támadókat. Bár a vérbosszú igénye határozottan megjelenik Aczél hirtelen reagálásában, ez az irányzat éppen attól realista, hogy nem hirdet harcot vagy háborút elvont gondolatok jegyében, vagy a szintén megfoghatatlan teljes igazságtétel érdekében. A válasz keménységének megindoklásához nincs szüksége az amerikai társadalom (kultúra, civilizáció, multikulturalitás, szabadság stb.) erényeinek, vagy esetleg felsőbbrendűségének hangoztatására. Nem is marasztalja el azokat, akik egyensúlyozni kívánnak és mérsékletre intenek, vagy akár együttműködnek a “kisebbik rossznak” tekinthető arab kormányokkal vagy az olyan “tökéletlen demokráciákkal”, mint Oroszország. A realitások, az erőegyensúly igénye ezt diktálják. Powell, Blair és mások inkább dicséretet érdemelnek, ha ezt a vegyes koalíciót létre tudják hozni.

Molnár Gusztáv arra figyelmeztet, hogy megalapozatlan döntések nem várt következményeként Amerika akár maga is felboríthatja a fennálló egyensúlyt. “Amerika a várható katonai ,győzelem’-mel nem Afganisztánt fogja felszabadítani, hanem az eddig szövetségesként kezelt, ún. mérsékelt iszlám országokat fogja végleg és visszavonhatatlanul elveszíteni.” (IX. 27.)

Posztmodern kaotika

A posztmodern világkép kezelése talán a legnehezebb, hiszen ez a felfogás (vagy attitűd) a racionális magyarázatok megkérdőjelezésével kezdődik és ér véget. A posztmodern szerzők számára általában nem létezik a világ mint realitás – csak a nyelvi megközelítés, a “diskurzus” a valóságos. Ami emögött van, arról nem tudhatunk biztosat; talán csak sejtjük, hogy a világban káosz uralkodik. Ezt egyáltalán nem nehéz megérezni a szeptemberi terrorcselekmény és az azt követő zűrzavar láttán. Így több szerzőnél is kimutatható ez a látásmód; a posztmodern megközelítést tudatosan alkalmazta elemzésében Dessewffy Tibor és Braun Róbert, és ösztönösen élt a posztmodern felfogás analitikus és diszkurzív eszközeivel Miklós Gábor és Bächer Iván (mindannyian a Népszabadság hasábjain).

Bächer Iván lírai jegyzete négy nappal az agresszió után arról szól, hogy eddig csak beszéltünk arról, hogy a mai világban “bármi megtörténhet”, most viszont valóban “megtörtént a bármi”. Az amerikai tudósító Miklós Gábor hasonló szellemben írja kommentárját: “Azok az elemzők, akik mindenféle történelmi, politikai és gazdasági okokkal magyaráznák a tetteket – tanácstalanok. A vallásos, nacionalista, fajgyűlölő, civilizációs gyűlöletet, tébolyt nem lehet racionálisan megmagyarázni.” (IX. 21.)

A posztmodern megközelítés nem mentes a hobbes-i behatásoktól (“mindenki harca mindenki ellen”), az etnikai imperialistákkal szemben azonban szó sincs itt arról, hogy valamely félnek, “civilizációnak” küldetése lenne a többiekkel szemben akár igazságtétel, akár dominancia szempontjából. A relativizálás tekintetében Braun Róbert megy a legmesszebb, aki cikke végén azt a tanulságot vonja le, hogy nincsenek többé egyetemes értékek. “Lokális, helyi értékek vannak, de azok a mieink.” (IX. 27.) Braun szerint a jó és a rossz vonások keverednek egymással a támadók és a megtámadottak oldalán egyaránt – a jó és a rossz világ alig elválaszthatóan egymásba gabalyodott. Kevésbé drámai téma esetén akár Karinthy Frigyes is eszünkbe juthatna e gondolatmenetről: “álmomban két macska voltam, és játszottam egymással.”

A posztmodern mint intellektuális irányzat nem igényel és nem is tart kapcsolatot a politikával. Emiatt az így megnyilvánuló szerzők nem is adnak recepteket a válság kezelésére vagy a világ megjavítására. Dessewffy – Marlon Brando után szabadon – azzal zárja eszmefuttatását, hogy meg kell barátkoznunk a gondolattal, miszerint a mai világ alapeleme a “horror”.

Liberális multilateralizmus

A liberális multilateralizmus fő jellemzője, hogy a nemzetközi viszonyok stabilitását és fejlődését államközi együttműködéstől és intézményektől várja. Világképében alapvető szerepe van a nemzetközi jognak és az államközi szerződéseknek – ezeket nemcsak a világarénában cselekvő államok, de a szubnacionális szervezetek és az egyének számára irányadónak tekinti. Ez az a platform, amelyen – a korábban bemutatottaktól eltérően – hangsúlyos szerepet kap az elemzésben (így a szeptemberi terrorakció vizsgálatában is) az Egyesült Nemzetek Szervezete és általában a nemzetközi együttműködés. Ez a szellemiség hatja át olyan szerzők hozzászólásait a szeptemberi válság időszakában, mint Valki László, Lengyel László és Tamás Gáspár Miklós.

Három fajsúlyos szerző – hat kiváló írás. Valki, az ország egyik vezető nemzetközi jogásza interjújában a lehető legegyértelműbben leszögezi, hogy az Egyesült Államoknak a nemzetközi jog normái szerint egyszerűen nincs joga a – huntingtonisták és kissingeristák által természetesnek tartott – megtorláshoz, és az önvédelem kategóriájától is gyorsan távolodik minden egyes nappal, amely a terrorakció és a katonai válaszlépés között eltelik. TGM bírálja a “kifelé birodalom, befelé köztársaság” Amerikát, és reformot szorgalmaz egy igencsak amerikai intézmény, a jog bázisán. Lengyel egy pozitív és egy negatív forgatókönyvet vázol fel a kül- és a gazdaságpolitika lehetséges lépéseiből, negatívnak tekintve az amerikai unilateralizmus folytatását, pozitívnak pedig az amerikai internacionalizmus felélesztése felé megtehető fordulatot.

Csepeli György – bár írásában itt-ott megjelennek a posztmodernre és a liberális fundamentalistákéra hasonlító jegyek – a “mi a teendő?” kérdéséhez érve szintén a nemzetközi jog kapaszkodóját keresi. “Nem kétséges, hogy a bűn el kell nyerje megfelelő büntetését. A megtorlás iránti vágy ereje azonban nem nyomhatja el a megtorlás nagyon alapos megfontolását és a lehető legpontosabb kivitelezését, beleértve azt is, hogy a megtorlás csak a valódi bűnösöket érje. Ha a megtorlás propagandacélokat szolgál, inkább demonstrál, mintsem ténylegesen büntet, akkor a vész csak növekszik, ahelyett, hogy csitulna.”

Szociáldemokrata strukturalizmus

A szociáldemokrata-strukturalista álláspont fókuszában a fejlődés kérdése, a világrendszer aszimmetriájának problematikája, a kiegyensúlyozott nemzetközi viszonyok megteremtésének lehetősége áll. Az európai szociáldemokraták sohasem azonosultak feltétel nélkül az amerikai politikával. Ezúttal a szociáldemokrata logika azt diktálja, hogy az önmérséklet és az arányos büntetés mellett meg kell kezdeni az elmúlt negyedszázad konzervatív kurzusának felülvizsgálatát is (ti. hogy az USA maga tért le a nemzetközi jog és az ENSZ útjáról). Az Egyesült Államok felelőssége e megközelítésben sokkal nagyobb, mint akár Európáé, hiszen az amerikai politika lavírozott bennünket bele egy olyan helyzetbe, hogy rövid távon tényleg csak a több rendőr, kém és katona a megoldás. Erre a felelősségre utal Hegyi Gyula, amikor így fogalmaz: “meg kell vitatnunk a szabad szó eszközével, hogy milyen lélektani háttere van a fejlődő országokban végigsöprő heveny Amerika és Nyugat-ellenességnek.” (IX. 19.b)

A szociáldemokrata értékítélet szerint a terrorizmus elleni kemény fellépést el kell fogadni, de rögtön hozzá kell tenni, hogy hosszú távon ez nem az a világ, amiben élni szeretnénk (ezt még Madonna is elmondta egy szeptemberi koncertjén, nem sokkal a katasztrófa után). Hosszú távon csak a gazdasági fejlődés, az autonómia meg a szociális biztonság előmozdítása küszöböli ki a konfliktusokat. És ezekkel teljesen ellentétes az, amit Amerika az elmúlt évtizedben (ellensúly nélkül) művelt. Ezúttal a terrorakció mértéke indokolja, hogy a “nemzetközi közösség” keményen fellépjen az elkövetők mögött álló hálózat ellen, de ez nem lehet “biankó csekk” az amerikaiaknak mindenre, amit éppen tenni akarnak. A szkepszist fokozza az a nyilvánvaló tény, hogy az amerikai hadiipari lobby a fokozatos leszerelés évtizede után nyilván csak alkalomra várt, hogy több megrendelést csikarhasson ki az államból, ráadásul a gazdasági növekedés lassulása miatt most az egész üzleti szektor a hadigazdaságtól várja a recesszió elhárítását.

A terrorizmus beágyazódása a világtársadalom és -gazdaság ellentmondásaiba a szociáldemokraták strukturalista nézőpontjából evidenciának tűnik. Erre figyelmeztet Galló Béla, aki szerint “az új terrorizmus valójában nem is titkosszolgálati, hanem világrendszer-probléma. Miközben kérlelhetetlenül elítéljük ezeket az elemi értékeket tudatosan semmibe vevő akciókat, súlyos értelmezési hiba volna ezt az újfajta terrorizmust civilizációnk határain túlra, a sötétség, a sátán, a gonoszság stb. birodalmába ,kihelyezni’. Merthogy a gonosz, bár ezúttal áthágott minden civilizációs normát, mégse kívülről jött. Ellenkezőleg.” (IX. 15. Idézi Dessewffy IX. 23.)

“A terrorizmus kapcsán tehát világrendszer-problémáról van szó” – állapítja meg Szalai Erzsébet is (X. 5.). Szerinte rövid távon minden eszközzel fel kell lépni a terrorizmus ellen, de “hosszú távon a rendszerproblémát kell orvosolni”. Ugyanakkor Szalai határozottan szól arról is, hogy bár a terrorista körök maguk nem tartoznak a világ kizsákmányolt szegényei közé, mégis számítanak azok szimpátiájára, amikor a világrendszer önkényurának tekintett Amerika ellen követnek el terrorakciókat.

Balázs Péter mint tapasztalt diplomata és tudós konkrétan is rámutat néhány, a világrendszert feszítő ellentmondásra. “A globális gazdasági expanzió és a korlátos erőforrások közötti feszültség problémája kétségkívül létezik. A terrorizmust tenyésztő nyomor ellenszere ugyancsak a természeti és emberi tartalékainkat óvó, bölcs önkorlátozás lenne, amely a tényleges haladás érdekében képes lemondani pillanatnyi élvezetekről és haszonról. Ezt a bonyolult feladatot a dolgok mai állása szerint csupán az állami és nem állami szereplők összefogásával lehetne megoldani.” (X. 3.)

1. sz. következtetés: a hazai felkészületlenség

Tamás Pál a terrorakció hatodnapján szellemes írásban ecsetelte a hazai sajtó, valamint a politikusi és az elemző körök teljes felkészületlenségét terrorizmusból, amerikai és nemzetközi viszonyokból (valódi szakértőnk alig van, a félhivatásos véleményvezéreknek viszont folyamatosan “öttusázniuk” kell). Az Élet és Irodalom jegyzetírója (Széky János) hasonló érzékletességgel mutatta be, hogy a hazai tévécsatornák hallatlan közönnyel és érzéketlenséggel reagáltak a terrorakcióra. A nyomtatott sajtóban megnyilvánuló hivatásos publicisták többsége azután ezt a kezdeti közönyt egy ellentétes érzelmi póluson próbálták meg kompenzálni. Tamás Pál az imént hivatkozott cikkében (IX. 17.) vitriolos fogalmazásban mutatott rá: ez így, ebben a formában Hollywood.

De hogyan is várhatnánk el mély és precíz rögtönzött elemzéseket az átlag-újságírótól, ha a szakma krémje is durva tárgyi tévedéseket követ el. Hogy Aczél Endre első írásában (IX. 12.) “Pearl Harbour”-ként találkozunk az 1941-es támadás színhelyével, az lehet akár az olvasószerkesztő hibája is. Nem érinti a lényeget az sem, hogy Gadó János szociológus (IX. 25.) feltételezi: az Egyesült Államok által indított “Végtelen igazság” hadművelet ellentéte a “Végtelen hazugság” lenne. Ez azért nincs így, mert az amerikai kifejezésben az igazság szó megfelelője (eredetije) nem a “truth”, hanem a “justice”, így annak ellentéte nem lehetne hazugság, hanem csakis az igazságtalanság.

Avar Jánosnál már egy valóban súlyos tévedésbe ütközünk, amikor is azt fejtegeti, hogy a történelemben mindenki megütötte a bokáját, aki azt hitte, hogy a passzív vagy gyengének látszó Egyesült Államokra kezet emelt. Ezt fejtegetve, az első világháborút hozva példának, Avar így fogalmaz: “Wilsont azzal választották újra, hogy nem engedi országát belépni az első világháborúba, ám a Lusitania elsüllyesztése egy pillanat alatt megváltoztatta az amerikai közhangulatot.” (IX. 14.) Mi ezzel a baj? Az, hogy Wilsont másfél évvel a Lusitania elsüllyesztése (1915. május 7.) után választották újra pacifista platformon, és csak négy hónappal ezután döntött a hadbalépés mellett – a brit Lusitania amerikai áldozataitól teljesen függetlenül.

Gömöri Endre ezúttal is a rá jellemző “rugalmas tárgyilagossággal” él. Egyik írásában például 1941-re teszi Franklin Roosevelt 1933-ban elhangzott, és – kontextusával együtt – unalomig ismételt híres mondását: “Semmitől nem kell félnünk, csak magától a félelemtől.” (X. 29.) Gömöri szerint a britek az 1812-es függetlenségi háborúban égették fel a Fehér Házat (IX. 15.). Tény, hogy volt “függetlenségi” háború és 1812-es háború is, de a kettő között eltelt egy negyedszázad, ami még kétszáz év távolából is szignifikáns különbségnek tekintendő.

A gyors íráskényszer tehát oda vezet, hogy még a legnagyobb tekintéllyel rendelkező szerzők is hibákat követnek el, de az általuk közvetített kvázi-tények azonnal és mélyen a köztudat részévé válnak. Az instant történelemhamisítást látva csodálkoznunk kell azon, hogy Csepeli Györgynek mindez elnyerte a tetszését. Szerinte a magyar hírközlés “jól vizsgázott. Különösen jók voltak a televíziók, ami azért fontos, mivel a terroreseményt rendezői eleve televíziós közvetítésre szánták”.

2. sz. következtetés: a globalizmus és a terror

Az úgynevezett globalizáció és a terrorizmus összefüggése volt az az elméleti keret, amelyhez a válság racionális hátterét keresők leggyakrabban eljutottak. Erről a kérdésről Szalai Erzsébet adott hosszabb elemzést. Eszerint a “globalizáció és a terrorizmus erősödése között mindenképpen van összefüggés.” (X. 5.) Ez többek közt ott keresendő, hogy “miközben a gazdaság és a kultúra globalizálódik, olyan erőközpontok jönnek létre a világban, amelyeknek nincs politikai és civil társadalmi kontrollja”. A jövedelmi egyenlőtlenségek egyre fokozódnak, miközben – a kommunikáció robbanásszerű fejlődése következtében – a leszakadó társadalmak egyre többet tudnak a gyarapodókról. “Tehát voltaképpen egyszerre van távolodás és közeledés. Ez vált ki a leszakadókban olyan indulatokat, amelyek újra- és újratermelik a terrorizmus alapjait.” (X. 5.) Ezt az érvelést a terrorválság időszakában a jobboldali sajtómunkások alaposan kiforgatták. Egyszerűen figyelmen kívül hagyták, hogy az ún. globalizáció kritikusai egyebek mellett éppen a terrorizmus és más erőszakos jelenségek gerjesztése miatt bírálják a fennálló világrendet, és egy platformra helyezték a tőkés csúcstalálkozók idején demonstráló civil szervezeteket a tömeggyilkos terroristákkal.

Köztudomású, hogy a terrorválság első heteiben semmiféle dokumentum vagy üzenet nem került napvilágra az elkövetők szándékairól, politikai céljairól vagy világnézetéről. Mégis nem kevés liberális elemző látta fontosnak közvetlenül is összekapcsolni a terrorizmus kérdését az úgynevezett globalizációval, illetőleg annak cáfolatával, hogy esetleg a terroristák a globalizáció elnyomott, kizsákmányolt áldozatainak nevében cselekedtek volna. Függetlenül attól, hogy a sokak által cáfolt állítás az elkövetők részéről nem hangzott el, a liberális fundamentalisták valami okból fontosnak látták leszögezni, hogy az öngyilkos terroristák maguk is a globalizáció nyertesei, vagy legalábbis a vagyonos, művelt arab középosztály gyermekei voltak, és emiatt még csak nem is képviselhették (volna) a kisemmizettek ügyét (lásd: Heller, Dési, Miklós). Furcsa látásmód ez, amelyet már nem is osztály-, hanem inkább kasztelméletnek nevezhetünk. Azt feltételezi ugyanis, hogy a társadalom politikai értelemben homogén csoportokra tagozódik, és a homogén társadalmi csoportok között nincs átjárás, mindenki csak a saját csoportjával vállalhat közösséget. Olyan fokú történelmietlenség ez, amilyenre kevés példa akad. Hiszen nem veszi tekintetbe, hogy mennyi szabad ember harcolt a történelem különböző időszakaiban (például a múlt századi Amerikában) a rabszolgaság ellen, hogy mennyi arisztokrata és köznemes támogatta a polgárosodást, hogy mennyi férfi állt a feministák mellé, hogy mennyi keresztény mentett zsidót, s hogy mennyi tőkés támogatta a munkásmozgalmat. A tömeggyilkosság nem fejezhette ki a harmadik világ proletárjainak szándékát és érdekét, de ezt pusztán az elkövetők társadalmi státusával cáfolni elég gyenge teljesítmény. Mindenesetre – az áldozatokkal való szolidaritást demonstrálva – Dési János leszögezi: “a globalizmus mi magunk vagyunk” (IX. 18.). Ami csak azt jelentheti, hogy aki a globalizmust támadja, az minket is támad. Nem szolidaritásból, hanem igazából nekünk is önvédelemből kell cselekednünk.

Ez azonban messze nem kizárólagos álláspont; nem kevés szerző hangsúlyozza, hogy bár a terroristák módszerei és céljai (ha tudjuk, mik azok pontosan) egyaránt elvetendők, a világ számára nincs visszaút a 2001 szeptembere előtti “normalitáshoz”. Még Miklósi Zoltán is – aki pedig körmönfont jogászkodás után kijelenti, hogy “az Egyesült Államok kormánya nem kötelezhető arra, hogy a jogilag bizonyító erejű adatok meglétéhez kösse hatezer meggyilkolt amerikai állampolgár életének megtorlását” (Miklósi IX. 27.) – arra a következtetésre jut hozzászólása végén, hogy az Egyesült Államoknak nemzetközi akciói során “komolyabban kell vennie a saját, öntudatosan vállalt belső politikai normái által támasztott elvárásokat”.

3. sz. következtetés: az amerikai felelősség

Politikai értelemben a hazai sajtóvita legnagyobb nyertese Csurka István volt, mivel már az első napon olyan területre terelte a szót, amely ellen az adott pillanatban minden demokratikus politikai erőnek tiltakoznia kellett, és ahová – bár más hangsúlyokkal és eltérő értékítélettel – mégis mindenkinek el kellett jutnia előbb-utóbb, ha meg akarta őrizni a maga elemzésének relevanciáját. Ez pedig az amerikai felelősség kérdése, amelyről például Dési János, a Népszava publicistája – a liberális fundamentalizmus talaján állva – így fogalmazott: “A magyar nácik vezére vagy a tévécsatornák mindenütt felbukkanó nagyokosa pedig azt nem érti meg, hogy miközben túlélők után kutatnak, az egyébként teljesen ártatlan áldozatok vagy kormányuk felelősségét még csak felvetni is több mint ízléstelenség, az embertelenség.” (IX. 18.)

Az amerikai felelősség nem egyszerűen az amerikai politika általános hegemonizmusát vagy arabellenességét jelenti, nem is pusztán a légiforgalom biztonságának gyengeségét, és nem is – ahogy Susan Sontag írta – a titkosszolgálatok kolosszális csődjét. Egészen konkrétan a vélt merénylő és a CIA korábbi kapcsolatáról van szó, amiről az első napokban a magyar sajtó mélyen hallgatott. Valószínűleg azért, mert nem volt világos, hogy a nyugati közvélemény bevallja-e saját magának ezt a szomorú titkot. Hat nappal a terrorakció után, vagyis azután, hogy a nyugati sajtó (és főként a The Economist) már behatóan elemezte Oszama bin Laden tudományának és forrásainak amerikai eredetét, már Aczél Endre is bátorkodott ezt megírni a Népszabadság vezércikkében.

Miközben tehát sok véleményformáló értelmiségi az Egyesült Államok bírálhatatlanságát és makulátlan tisztaságát ecsetelte, Aczél, valamint Tamás Pál és Vajda Péter írásai tárgyszerűen vizsgálták meg a titkosszolgálatok felelősségének (felelőtlenségének) kérdését. Ez annál is fontosabb volt, mivel ha a – WTC elleni támadással párhuzamba állított – Pearl Harbor-ügyi irodalomban felmerül a gyanú, hogy az amerikaiak előzetesen tudhattak valamit, ugyanúgy felmerül most is. A hírmorzsákból az derül ki, hogy ezúttal is sok jel utalt valamiféle terrorista készülődésre (pontosabban: a korábbi USA- és WTC-elleni terrorakciók ismétlődésére), de az FBI nem számított ekkora és ilyen jellegű csapásra. (A titkosszolgálatok kudarcára Csepeli György is rámutat írásában.)

Mindenképpen indokolt tehát azt vizsgálni, hogy a korábbi kormányok és a mostani mit tehettek volna az efféle tragédiák elkerüléséért. Különösen fontos ezzel foglalkozni a Bush-kormány esetében, amelynek élén egy gyenge képességű és gyenge legitimációjú elnök áll. Ezen a tényen nem változtat az, hogy a terror hatására az emberek – a közvéleménykutatások szerint – elnökük mellé álltak. Mi mást tehetnének? Éppen hogy most látszik még jobban az establishment felelőssége abban, hogy egy olyan pszeudo-politikust ültettek a Fehér Házba, akinek sejtelme sincs arról, mit lehet ilyenkor tenni vagy mondani. (Bojtár megfogalmazásában: “a világ sorsa egy többé-kevésbé demokratikusan megválasztott debil kezében nyugszik”.) Molnár Gusztáv eképpen önti szavakba veszélyérzetét: “azon már csak kétségbeesni lehet, hogy a közhangulat nyomásának engedő Bush, ez a gyenge, az események súlya alatt minden önálló, valóban államférfiúi döntésre képtelenné vált elnök nem veszi észre, hogy pontosan a katonai megtorlás teheti a már régóta parázsló konfliktust szabályos civilizációk közötti háborúvá.” (IX. 27.)

Bush személyét azonban nem kell túldimenzionálni, hiszen a merényletek nagy valószínűséggel akkor is bekövetkeztek volna, ha 2000 decemberében a Legfelsőbb Bíróság Al Gore-t választja elnöknek. Sokan gondolják úgy, hogy Amerika és a világ kapcsolata sokkal korábban futott vakvágányra. Andrassew Iván meditatív írásában szintén indokoltnak tartja a történelmi visszatekintést: “A katonásdiban valahol eltévedtünk. Talán a második világháború után kellett volna tovább gondolkodni azon, hogy meddig katona a katona, honnan terrorista. […] Talán London és Drezda bombázása lehetett volna a határ. Talán az, hogy Hirosima után Nagaszaki már megbocsáthatatlan bűn volt.” (IX. 19.)

Az amerikai elitek felelősségét – megkülönböztetve azt az amerikai nép felelősségétől – Szalai Erzsébet is felveti. “Az amerikai politikai elit volt az, amely a Szovjetunióval szemben a Bin Laden-jelenséget felépítette. A kulturális elit felelőssége abban mutatható ki, hogy az akciófilmeken keresztül – amelyekkel elárasztotta a világot – mintegy modellezte előre ezeket a támadásokat. A gazdasági elit pedig annyiban okolható, hogy mint a nemzetközi nagytőke része, egyenlőtlen versenyt kényszerít a világra, és erőfölénye alapján részt vesz a fejlődő világ erőforrásainak kiszivattyúzásában.” (X. 5.)

4. sz. következtetés: a nem létező konszenzus

A négyhetes válságidőszakban született írások arra engednek következtetni, hogy a hazai értelmiség igen csekély befolyást tud gyakorolni a jelentősebb napi- és hetilapok szerkesztőségi véleményeire. A nemzetközi értelmiségi megszólalások hatása sem mondható erősnek. Hiába TGM és Kőszeg, Valki és Popper, Rostoványi és Lengyel, hiába Fukuyama, Chomsky és Sontag – lapjainknak inkább az amerikai jobboldal ideológusai, Kissinger és Huntington kellenek. Aminek politikailag nem lebecsülendő következménye, hogy egy súlyos világpolitikai kérdésben a mértékadó magyar sajtófórumok szembehelyezkednek a nyugat-európai közvéleménnyel és politikai elittel – éppen az EU-csatlakozás előtti kritikus szakaszban. Mi több, nemcsak hogy Európa és Amerika vitájában az utóbbi mellé állnak, hanem ezen túlmenően a washingtoni “galambok és héják” vitájában az utóbbiak mellett teszik le a garast.

Európa távolságtartása Washington keménykedő magatartásától nem pusztán lustaság kérdése, de nem is szabotázsról van szó. A nyugat-európai országok eltérő hozzáállásának eredete a gyarmati időkbe nyúlik vissza. Sok negatív emlékkel terhelt kapcsolatról van szó, de – részben éppen ezért – sokkal komplexebb kapcsolatról is, mint ami az amerikaiak egyoldalú, üzletcentrikus magatartása. Az elmúlt negyven évben is számos eltérés volt megfigyelhető az amerikai és a nyugat-európai politikák között. Nyugat-Európa az elmúlt harminc évben – részben éppen kárpótlási megfontolásokból – egy fokkal komolyabban vette a fejlesztési politikát, mint Washington, és az emberi jogok számonkérését sem rendelte alá oly nyilvánvalóan a kereskedelmi érdekeknek, mint az Egyesült Államok. Bush elnök, akinek kormányzósága idején kéthetente végeztek ki elítélteket Texas-ban, meghirdetheti, hogy “élve vagy halva” elő akarja keríteni Oszama bin Ladent (aki ellen a háború megkezdéséig semmiféle bizonyítékot nem tárt a világ nyilvánossága elé). Ez a mentalitás azonban idegen az Európai Uniótól, amely tagállamai körében már régen véget vetett a halálbüntetés gyakorlatának.

Hogy az aktuális konfliktust illető legfontosabb kérdéseket tekintsük: a nyugat-európai országok az arab-izraeli konfliktusban soha nem álltak olyan egyértelműen Izrael mellé, mint Washington, az Irak elleni háború döntően amerikai-brit művelet volt, és az Arab-félszigeten sem állomásoznak francia vagy német katonák. A kontinentális Európa visszafogottságát és pragmatizmusát részben olajimportőri státusa, vagyis az olajpiacot uraló államoknak (ők főleg arabok) és vállalatoknak (ők főleg amerikaiak) való kiszolgáltatottsága magyarázza. Mindezek tehát nem nüanszok, hanem lényegi politikai különbségek, amelyeket a hazai lapok külpolitikai munkatársainak készség szinten kellene ismerniük.

A terrorválság idején megfigyelt szellemi csődtömeg magva azonban nem egyszerűen a felkészületlenség, hanem nagy valószínűséggel inkább az, hogy mint új NATO-tagállam megfelelési mániával küzdünk, pontosabban: küzdenek hivatásos véleményformálóink, és igyekeznek mindenre rálicitálni, ami Washingtonból érkezik (pl. hogy ez a terrorcselekmény háború kezdetét jelenti, és egyben a demokrácia meg az európai felvilágosodás szimbólumai elleni támadás). A NATO-val kapcsolatos hazai elégedetlenséget Füzes Oszkár így foglalja össze: “Beléptünk a NATO-ba, hogy nagyobb biztonságban legyünk, erre tessék: három év alatt másodszor keveredünk háború közelébe. Azt sugallja, hogy 1. a NATO-kötelezettségek révén olyasmibe csöppentünk bele, amihez nem sok közünk van, ám veszélybe sodródhatunk; 2. nem mi, hanem Washington vagy Brüsszel dönti el, hogy mit csinálunk; 3. pénzt kell költenünk arra, hogy mások baját segítsünk megoldani.” Füzes tehát tisztában van a csalódottsággal, de neki és másoknak, akik a kilencvenes évek folyamán a NATO-bővítés és a belépés mellett kampányoltak, most “erkölcsi” kötelességük bizonyítani, hogy nem tévedtek. A feladat nem könnyű.

A magyar progresszív sajtó tehát nem egyik napról a másikra esett bele a jobboldali ideológiák gödrébe. Megalapozta ezt a rendszerváltás apologetikus kezelésével, és azzal, hogy az átalakulás nagy jelentőségű mozzanatait (külföldi tőke bevonása, az IMF szerepe, pénzügyi stabilizáció, NATO- és EU-tagság stb.) nem pragmatikusan, hanem erős ideológiai töltettel, és sokszor már-már történelemfilozófiai magasságokban tárgyalta. Ebből a zsákutcából kihátrálni nem lesz könnyű, ha egyáltalán sor kerül erre valaha is.

5. sz. következtetés: az új irracionalizmus

Az adott helyzetben nem csodálkozhatunk azon, ha éles szakadék alakul ki a hazai és a nyugat-európai sajtó között (The Economist, The Guardian, Financial Times, International Herald Tribune). A szeptemberi terrorakció nyomán az utóbbiak az első pillanatban mély elemzésekbe bocsátkoztak, és nem mondták azt, amit otthon sokan, hogy először együttérzünk és részvétet nyilvánítunk, és csak utána foglalkozunk más összefüggésekkel. Az előzmények nélküli olvasó számára nyilván érthetetlen, miért kell (ld. Füzes, Dési, Heller stb.) a részvétet és a megbotránkozást megtoldani az amerikai életforma, politikai rendszer és nemzetközi szerepvállalás ajnározásával. Úgy tűnik, mindez a félperifériás tudat újabb megnyilvánulása.

Ha másnak nem is, a progresszív értelmiségnek azért kell rögtön egy komplexebb elemzésre törekednie, mert a válság kitörését követő első időszakban születnek meg hosszú távra kiható válaszlépések, és senkinek nem mindegy, hogy mik lesznek azok. Hosszú távra rögzülnek ugyanakkor azok az ideológiai képződmények is, amelyeket a válságidőszak szül. Emiatt valószínűleg számolnunk kell egy újfajta irracionalizmus továbbélésével (“nem magyarázható, nem is akarjuk megérteni, hogy mi történt és miért”), amelynek képviselői mindenkit kiosztanak Verebestől TGM-ig, aki gondolkodni próbál a világ ellentmondásairól. Éppen a felvilágosodás logikája ellenében próbálják védeni a felvilágosodás állítólagos értékeit. Pedig aki nem akarja megérteni a világot, az nem is fogja befolyásolni az eseményeket soha, legfeljebb eszközévé válik másoknak.

Úgy tűnik, a háborús erőszak közelsége a legalkalmasabb eszköz arra, hogy az embereket kizökkentse irracionális átszellemültségükből. Így a háborúknak köszönhető az is, hogy a nagy tekintélyű liberális értelmiségiek közül időnként egy-egy kiválik a kánonból, és nagy feltűnést kelt “disszidens” állásfoglalásával. A Jugoszlávia elleni NATO-bombázás idején ilyen volt Konrád György, ezúttal pedig hasonló példát mutatott Kőszeg Ferenc. A menekültügy iránt érzékeny SZDSZ-politikus cikkében rámutatott arra, hogy a jelen történelmi helyzet nem Pearl Harborhoz, hanem inkább Szarajevóhoz hasonlítható, ahol az 1914-ben elkövetett merénylet nem okot, hanem ürügyet szolgáltatott az imperialista összecsapáshoz.

Aki valóban a felvilágosodás értékeit akarja megvédeni a feltámadó barbárságtól, annak a gondolat-, vélemény- és szólásszabadság jegyében védelmeznie kell a másként gondolkodás jogát világpolitikai válsághelyzetekben is. “Merjünk tehát ezután is szabadon írni mindarról, amit rossznak gondolunk a liberális kapitalizmus mostani világrendjében. Mert jobbító reformot akarunk és nem mindent elsöprő robbanást.” (Hegyi IX. 19.b) A jobbító reform irányát tekintve Hegyi Gyula valószínűleg nem vitatkozna a nem-fundamentalista liberális Csepeli Györggyel, aki lírailag keretezett írásában ezt a veretes világpolitikai kiáltványt rejtette el:

“Az új történelmi fázis kevésbé lesz rettenetes, ha a vész hatására az amerikai társadalom élére áll a szabad és gazdag világ önvizsgálatának. Mindenkinek, akit illet, fel kell ismernie, hogy a világ rendjét újra kell szabni az igazságosság és a méltóság jegyében. A világ vezetőinek rendszeres párbeszédbe kell kezdeniük arról, hogy az emberiség szabadságból és jólétből kirekesztett milliárdjaiban miként lehet a szabadság és a jólét reményét hihetően feltámasztani, a nyomort miként lehet azonnal intézkedésekkel enyhíteni. A gyűlölet és a félelem partizánjai csak akkor harcolhatnak a számukra kívánatos eredménnyel, ha van hátországuk. A hátország a nyomor, reménytelenség és kilátástalanság. A szabad világ csak akkor maradhat szabad, ha leküzdi az önzést, az individualizmust, a gőgöt és a képmutatást. A dolgok nem folyhatnak tovább úgy, ahogy eddig folytak.”

* * *

Köszönet a szerkesztőség tagjainak a cikk elkészülését segítő észrevételeikért és javaslataikért!

* * *

A felhasznált írások és megjelenési helyük (műfaj szerint)

Szerkesztőségi publicisztika

Aczél Endre: Hadüzenet Amerikának, a világnak (Népszabadság IX. 12.)

Aczél Endre: Jelképi erő (Népszabadság IX. 14.)

Bojtár B. Endre: Amerika tüzelőállásban (Magyar Narancs X. 4.)

Bojtár B. Endre: A felhúzott kakas (Magyar Narancs IX. 27.)

Dési János: A világ tetejéről (Népszava IX. 18.)

Füzes Oszkár: “Rókák világháborúja?” (Népszabadság IX. 18.)

Füzes Oszkár: Belül tágasabb (Népszabadság X. 5.)

Füzes Oszkár: Szabadon félni (Népszabadság IX. 13.)

Medgyesi Csilla: Minek örülnek a palesztinok? (Magyar Hírlap IX. 14.)

Miklós Gábor: Elhúzódó hadjárat (Népszabadság IX. 21.)

Miklós Gábor: Mikor, hol és mi? (Népszabadság IX. 20.)

Nagy N. Péter: Halálmegvető (Népszabadság IX. 14.)

Petőcz György: Rosszabb lett a világ (Élet és Irodalom IX. 14.)

Rab László: Lyukak itt és ott (Népszabadság IX. 25.)

Seres László: Jeruzsálem projekt (Élet és Irodalom IX. 28.)

Vajda Péter: Elhárítók kereszttűzben (Népszabadság IX. 17.)

Vélemények, interjúk

Andrassew Iván: A roskadás (Hócipő IX. 19.)

Avar János: Terroristák tévedése (Magyar Hírlap IX. 14.)

Balázs Péter: Az államokon túl (Magyar Hírlap X. 3.)

Braun Róbert: Durva harc lesz (Népszabadság IX. 27.)

Csepeli György: Utószó az Előszóhoz (Kritika X.)

Dessewffy Tibor: Borzalom és modernitás (Népszabadság IX. 22.)

Fejtő Ferenc: Mit lép Amerika? (Magyar Hírlap (X. 2.)

Gábor György: Szellemi kamikaze (Népszabadság IX. 20.)

Gadó János: Gyökerek (Magyar Hírlap IX. 25.)

Galló Béla: Ridegebb világ vár ránk (Magyar Hírlap IX. 15.)

Gömöri Endre: A becstelenség napja és a válasz csapdája (Népszabadság IX. 15.)

Gömöri Endre: A tizennyolcadik napon (Népszabadság IX. 29.)

Hegyi Gyula: Hit, reménytelenség, gyűlölet (Magyar Hírlap IX. 19.)

Hegyi Gyula: Hogy a szó szabad maradjon (Népszava IX. 19.b)

Heller Ágnes: Le a kalappal New York polgárai előtt! (Népszabadság IX. 19.)

Kasza László: Szaddám, Csurka, Sontag… (Népszabadság IX. 23.)

Lengyel László: Fekete szeptember – Hidegháború vagy enyhülés (Magyar Hírlap IX. 22.)

Márton László: Durban Manhattan felől (Magyar Hírlap X. 1.)

Miklósi Zoltán: Terrorizmus és háború (Magyar Narancs IX. 27.)

Molnár Gusztáv: Civilizációk összecsapása, civilizációk csődje… (Népszabadság IX. 27.)

Kőszeg Ferenc: Megállj, megállj, kutya Afganisztán! (Népszabadság X. 2.)

Mink András: Premodern (Népszabadság IX. 20.)

Rostoványi Zsolt: Mohamed nem volt szélsőséges (Népszabadság IX. 15.)

Róna-Tas Ákos: Az apokalipszis pilótái (Élet és Irodalom IX. 14.)

Szalai Erzsébet: Terrorizmus és globalizáció: összefüggések, összemosások (Magyar Hírlap X. 5.)

Szántó András: Újra az erkölcstelen mindennapok (Népszabadság X. 2.)

Széky János: Krach (Élet és Irodalom IX. 14.)

Tamás Gáspár Miklós: A katasztrófa (Magyar Hírlap IX. 13.)

Tamás Gáspár Miklós: A terrorizmus hanyatlása (Népszabadság IX. 23.)

Tamás Gáspár Miklós: Az Amerika-ellenességről (Népszabadság X. 6.)

Tamás Pál: Árnyékökölvívás (Népszabadság IX. 13.)

Tamás Pál: Gulliver a médiában (Magyar Hírlap IX. 18.)

Udvarvölgyi Zsolt: Kínos afganisztáni háború (Magyar Hírlap IX. 26.)

Valki László: A terrortámadások és az önvédelem joga (Népszabadság X. 5.)

Valki László: Az agresszió és a szankciók (Népszabadság IX.1 5.)

Tudósítások

Noam Chomsky az amerikai terrortámadásokról (Magyar Hírlap (X. 19.)

Fukuyama szerint Amerika feladja önteltségét (Népszabadság IX. 27.)

Mario Vargas Llosa a terrorizmus melegágyáról (Népszabadság IX. 27.)

Tamás Pál szociológus a közhangulat változásáról (Magyar Hírlap IX. 28.)

Az 1980-as évektől kezdődően radikális szemléletváltás ment végbe a XX. századdal foglalkozó délszláv történetírásban. A század történetét a nacionalizmus szellemében kezdték interpretálni.

Az 1980-as évektől kezdődően radikális szemléletváltás következett be a XX. századdal foglalkozó délszláv történetírásban. Addig a közös jugoszláv államot egy “természetes” folyamat, a XVII. században megindult délszláv egységtörekvések eredményeként és a “történelmi igazság” érvényesüléseként aposztrofálták. Ezzel az integralista és – különösen az 1941 utáni korszakot tekintve – osztályharcos szemlélettel szemben viszont az 1980-as évektől kezdve megfigyelhető volt egyfajta nemzeti befelé fordulás. Revízió alá került az egész XX. századi történelem – elsőként és legintenzívebben a szerb történetfelfogásban –, amelyet mostmár a nacionalizmus szellemében kezdtek interpretálni.

A szemléletváltásnak számos oka volt, köztük olyanok is, amelyek annak idején a történettudománynak a politika uralmától való megszabadulásával kecsegtettek. 1945 után a jugoszláv történetírást is (elsősorban persze a közelmúlttal és a jelenkorral foglalkozó diszciplínáit) számos ideológiai béklyó tartotta fogva. Ezek már az 1960-as évektől lazulni kezdtek, olyannyira, hogy az 1980-as években már a régi Jugoszlávia legnagyobb szentségét, Tito életművét is lehetett kritikusabban szemlélni. Vladimír Dedijer 1981-es könyvében például (Újabb adalékok J. B. Tito életrajzához) a néhai állam- és pártelnök továbbra is nagy forradalmárként és kiemelkedő államférfiként jelenik meg, de egyúttal olyan személyként, akinek voltak politikai hibái és emberi gyengéi. Később kiadtak számos olyan, fontos forrásértékkel bíró munkát, amelyek korábban csak külföldön jelentek meg (például Milovan Ðilas könyvei), vagy sehol sem (például az 1971-es horvát vezetők memoárjai). Született több, gyakran publicisztikába vagy esszébe hajló, de történettudományi értékkel is bíró ismertetés az 1941 utáni történelem fehér foltjairól, leginkább az 1944–45-ös megtorlásokról és az 1948 utáni Kominform-ellenes kampányról.

A történettudomány “felszabadulási folyamata” azonban hamarosan megtört. A pénztelenség és a közelmúltra vonatkozó legfontosabb forrásanyagok hozzáférhetetlensége (az ugyanis jobbára Belgrádban, a régi szövetségi fővárosban vannak, ahol a Milosevics-rezsim még a szerb történészek hozzáférését is korlátozta, a nem szerb kutatók számára pedig a háborús körülmények eleve óriási akadályokat jelentettek) az 1990-es évekre oda vezetett, hogy a XX. századdal foglalkozó történeti munkák főáramává lényegében a már ismert tényanyag újra-interpretálása vált. Ez önmagában még nem lett volna baj, hiszen megnyílt a régi béklyóktól mentes bemutatás lehetősége. Csakhogy időközben a történelem ismét ideológiai funkciót kapott. Bizonyos, Kelet- és Közép-Európa-szerte jól ismert, de sok szerb és horvát történész által is szívesen vállalt szakmai tradíciónak, a háborús pszichózisnak, valamint az új autokrata kormányzatok nyílt elvárásainak megfelelően a történetírás egyik legfontosabb feladatává az aktuális politikai célok történeti legitimálása vált. Az általános re-nacionalizálódás közepette az új interpretációk – néhány tiszteletre méltó kivétel mellett – hamarosan túlléptek a régi ideológiai torzítások természetes korrekcióján, köztük a nemzeti mozzanat rehabilitációján. A valós történeti folyamatok elvesztették jóformán minden alternativitásukat, s a nemzetállamok létrehozása a szerb, horvát, macedón stb. történelem “természetes végkifejleteként” jelent meg, amely egyenesvonalúan következett az évszázados nemzeti célokból – vagy, mint egyes szerb leírásokban, maga Jugoszlávia jelent meg szinte kizárólagosan a szerb nemzeti emancipáció és egységtörekvések eredményeként és eszközeként, s nem közös délszláv projektként. Az 1990-es évek többé-kevésbé reprezentatívnak tekinthető munkáit, például Ljubodrag Dimić A szerbek és Jugoszlávia, Blaže Ristovski A macedón nemzet története vagy Dušan Bilandžic Modern horvát történelem című könyveit egyaránt átlengi ez az újfajta nemzeti szemlélet és legitimációs törekvés (a konkrét példáknál maradva: Dimićnél és Ristovskinál erősebben, Bilandžicnál lágyabban és szakmailag korrektebben).

A történelem ideológiai eszközként való felhasználása azonban nem csak, sőt a legkártékonyabb formában nem is az új történettudományi szemléletben volt tetten érhető. Gyakran maga a politika – kormányok, pártok, politikusok, köztük politikusként fellépő történészek – nyilvánított konkrét véleményt történeti kérdésekben. Közvetlenül meg akarták mondani, hogy milyen volt a múlt, kiket és milyen korszakokat kell rehabilitálni, vagy hogy milyenné – persze az új politikai kurzussal konformmá – kell formálni a társadalom történelmi köztudatát.

Az új szemléletmód, és egyben az ideológiai indoktrináció új korszakának első s talán mindmáig egyik legjellemzőbb példája a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia centenáriumára (1986) készített jelentés-tervezet, az ún. akadémiai memorandum volt¹. A Jugoszlávia, Szerbia és a szerb nemzet helyzetét taglaló dokumentumot a szerb irodalom és társadalomtudomány jeles képviselőiből összeállított, A. Isakovicíró által vezetett szerkesztőbizottság készítette. Valódi szellemi atyjának azonban a neves író és esszéista (egyben 1992–93-ban a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke), Dobrica Ćosić tekinthető, s a szerzői kollektívában csak két történész kapott helyet. A memorandumot nem tekinthetjük kizárólagosan nacionalista politikai elaborátumnak, hiszen sok részletkérdésben figyelemre méltó helyzetértékelést adott, és a Tito-korszakot sem csak a szerb nacionalizmus talajáról bírálta, hanem a demokratikus értékek alapjáról is. Érdemes viszonylag részletesen idéznünk belőle, ugyanis az új szerb történelem-szemlélet alapját e memorandum képezi, a nem-szerb történelem-interpretációk pedig, ha kimondatlanul is, de igen gyakran erre válaszolnak: másrészt azért is érdemes idéznünk, mert a magyar olvasó inkább csak a hírét ismerheti, a tartalmát kevésbé.

A memorandum lesújtóan nyilatkozik a jugoszláv gazdaság korabeli állapotáról és az önigazgatási rendszerről: “A gazdasági válság már öt éve tart és a kiútnak még mindig semmi jele. A társadalmi termék 1981–85 közötti 0,6 %-os növekedési ütemével Jugoszlávia ma a világ gazdaságilag legkevésbé sikeres országai között van. […] Az idő múlásával mind világosabb, hogy a válságból való kiutat nem is lehet megtalálni a gazdasági és politikai rendszer alapvető megváltoztatása nélkül. [257. old.] […] [Az önigazgatás] reálisan nem létezik a globális társadalmi szinten, soha nem is épült ki mint teljes demokratikus rendszer, s az ebből fakadó konzekvenciákat sem vonták le. Ezért az önigazgatás csak megszépítő elv, nem a társadalom alapja. A rendszer összességében inkonzisztens. Igazából nincs sem tervezés, sem piac, sem állam, sem önigazgatás. A jugoszláv gazdaság ágazati és területi dezintegrációja pedig [amelyet a rendszer autokratizmusa és inkonzisztenciája mellett a memorandum a válság fő okának tekint – J. J.] ellentétes a történelem tendenciájával, s ez a dezintegráció közvetlenül egy másik, méginkább történetietlen tendencia következménye. Annak a tendenciának, hogy az AVNOJ² határozatain és a háború utáni első évtized politikáján alapuló föderációt átalakítsák valamifajta konföderációvá, az 1974. évi alkotmány által intézményesített formában. A történelem pedig több példát is ismer arra, hogy a konföderációk – gyengeségük természetes következményeként – föderációvá váltak, de ellentétes irányú átalakulást egyet sem. [264–265. old.] […] A két legfejlettebb köztársaság³, amelyek ezzel az alkotmánnyal megvalósították saját nemzeti programjukat, ma a fennálló rendszer makacs védelmezőiként lépnek fel. Vezéreiknek a politikai hatalom központjaiban elfoglalt helyéből adódóan már a sorsdöntő 1960-as évek előtt, de utána is ez a két köztársaság volt a kezdeményező a politikai és gazdasági rendszer minden kérdésében. Saját szándékaik és szükségleteik szerint ők szabták meg Jugoszlávia társadalmi és gazdasági rendjét. [267. old.] […] A mai jugoszláv politikai rendszer nem rendelkezik a kortárs politikai rendszerek egyetlen előnyével sem. Nem liberális demokrácia, nem tanácsdemokrácia, de még csak felvilágosult bürokratikus rendszer sem. Nem biztosítja a politikai szabadságot és a polgárok közvetlen részvételét a politikai életben. […] Sem erkölcsi, sem jogi alapja nincs annak, hogy bármilyen elit (akár Isten kegyelmére vagy származására hivatkozva, vallási, faji, vagy osztály-okokból, ideológiai hovatartozás alapján, történelmi érdemeire hivatkozva vagy bármilyen más indok alapján) jogot formáljon arra, hogy a nép nevében beszéljen, döntsön és erőszakot alkalmazzon. A nép csak meghatározott időre ruházhatja át politikai hatalmát képviselőire, fenntartva magának a jogot, hogy megválassza, ellenőrizze és leváltsa azokat, szükség esetén erőszakot is alkalmazva, ha megsértenék a ‘társadalmi szerződést’ és az általános nemzeti érdekek helyett saját külön érdekeiket kezdenék követni.” [269. és 277. old]

A demokratikus és piaci reformok szorgalmazása mellett azonban a memorandum tengelyét a szerb nemzeti céloknak, illetve azok alapján a jugoszláv állami egység megerősítésének a hangoztatása alkotta: “Azoknak a gondoknak a sokasága, amelyek a szerb nemzetet gyötrik, olyan körülményekből fakad, amelyek közösek mindegyik jugoszláv nemzet körülményeivel. A szerb nemzetet azonban más balsors is sújtja. Szerbia gazdasági fejlesztésének tartós lemaradást eredményező elhanyagolása, Jugoszláviához és a tartományokhoz fűződő államjogi viszonyainak tisztázatlansága, valamint [az albánok által a szerbek ellen gyakorolt – J. J.] koszovói genocídium együttes erővel jelentek meg a politikai színtéren és feszültté, szinte robbanásveszélyessé teszik a helyzetet. Ez a három sorsdöntő probléma, amelyek a Szerbia irányában régóta folytatott politika következményei, drámaian fenyegetik nemcsak a szerbséget, hanem Jugoszlávia egészének stabilitását is. Éppen ezért ezeknek kell a figyelem középpontjába kerülniük. […] Nem szükséges sok adat és bizonygatás annak alátámasztásához, hogy a szerbiai gazdaság tartósan lemaradt. Az egész háború utáni periódusban Szerbia gazdasága egyenlőtlen cserének volt kitéve. Aktuális példája ennek az egyenlőtlen cserének az elektromos energia alacsony ára, amelyet nagy mennyiségben szállítanak más köztársaságokba. Az újabb időkben pedig Szerbia relatív elmaradásának legfontosabb okozói a mostani gazdaság- hitel- és monetáris politika eszközei és rendszabályai, különösen a gazdaságilag elmaradott térségek fejlesztését szolgáló szövetségi alapba történő befizetések. [280. old.] […] A szerb gazdaság 1945 utáni következetes diszkriminálását nem érthetjük meg anélkül, hogy a [délszláv] nemzetek egymáshoz való viszonya 1918–41 közötti periódusának értékelését a Jugoszláv Kommunista Párt által tekintetbe ne vennénk. S ez az értékelés a Komintern direktíváin alapult. A Komintern pedig saját stratégiai és taktikai céljainak megvalósítására törekedve Jugoszlávia szétverését szorgalmazta. […] A JKP értékelése az volt, hogy a szerb burzsoázia politikai hegemóniája együttjárt Szerbia gazdasági dominanciájával. Ezt lényegében a szeparatista polgári pártoktól vették át, s a JKP sem a háború előtt, sem utána nem volt kész arra, hogy közvetlenül megvizsgálja a valóságos helyzetet.” [281. old.]

Különösen elítélően beszél a memorandum az 1974-es alkotmányról, amellyel “…Szerbia gyakorlatilag három részre lett felosztva. Az autonóm tartományokat mindenben kiegyenlítették a köztársaságokkal, kivéve, hogy nem államként határozták meg őket, és hogy a föderáció egyes szerveiben nincs a köztársaságokkal azonos számú képviselőjük. Ezt a hiányt azonban kárpótolhatják azzal, hogy a közös köztársasági parlamenten keresztül beavatkozhatnak a szűkebb Szerbia belügyeibe, míg az ő képviselőházuk teljesen autonóm. A szűkebb Szerbia politikai és közjogi helyzete teljesen rendezetlen, se nem köztársaság, se nem tartomány. […] Szerbia és a tartományok viszonyát nem lehet megérteni pusztán az alkotmányok formál-jogi tolmácsolása alapján. Mindenekelőtt a szerb népről és államáról van szó. Egy nemzet, amely hosszú és véres harcok árán újra kiharcolta saját államát, kivívta a polgári demokráciát, s amely a két utóbbi háborúban 2,5 millió embert veszített, megélhette azt, hogy az új Jugoszláviában pártapparatcsikok döntései miatt egyedül neki ne legyen saját állama. Ennél gonoszabb történelmi rémtettet békeidőkben elképzelni sem lehet. [285–287.old.] A szerb nép kiűzetése Koszovóról mélységesen elgondolkodtató tanúbizonysága a szerbség történelmi vereségének. [ …] [Csak] az utolsó húsz esztendőben Koszovót és Metohiját mintegy 200.000 szerb hagyta el. Az ottani szerbség maradékának maradéka pedig nemcsak hogy folyamatosan és nem csökkenő ütemben távozik, hanem minden jel szerint – az elnyomástól, a fizikai, morális és pszihológiai terrortól hajtva – kifejezetten a végső exodusra készülődik. Alig tíz év múlva, ha a dolgok lényegesen nem változnak, nem lesznek már szerbek Koszovón, s teljességgel megvalósul az “etnikailag tiszta Koszovó”, ami a nagyalbán rasszistáknak már az 1878–81-es prizreni liga által megalapozott és egyértelmű célja. [287–289. old.] […] Koszovó nem az egyetlen olyan terület, ahol a szerb nemzet diszkriminációs nyomás alatt áll. A szerbek számának nemcsak relatív, hanem abszolút csökkenése Horvátországban elegendő bizonyítéka ezen állításnak. Az 1948-as népszámlálás szerint Horvátországban 543.795 szerb élt, azaz 14,48%. Az 1981-es népszámlálás szerint viszont számuk 531.502-re csökkent, ami Horvátország lakosságának csak 11,5%-a. […] De a horvátországi szerbség nemcsak kulturálisan van elszakítva anyanemzetétől, hanem az anyanemzetnek sincs meg az a lehetősége, hogy sorsukról, gazdasági és kulturális helyzetükről akár csak olyan mértékben tájékozódjék, mint amilyen mértékben néhány jugoszláv nemzet kapcsolatot tarthat más országokban élő nemzettársaival. A szerb nemzetnek és kultúrájának az össz-jugoszláviai integritása a szerbség létezésének és fejlődésének sorsdöntő kérdéseként vetődik fel,… [ezért] a szerb nép történelmi és demokratikus joga, hogy helyreállítsa teljes nemzeti és kulturális integritását, függetlenül attól, hogy melyik köztársaságban vagy tartományban él.” (290–291., 297. old.)

Jegyzet

¹ in: Bože Ćović (ed.): Izvori velikosrpske agresije. Zágráb, A. Cesarec – Školska Knjiga 1991. Az idézetek oldalszámait l. a szöveg közben.

² Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa, a jugoszláv partizánok politikai csúcsszerve és a titói Jugoszlávia első parlamentje.

³ Szlovénia és Horvátország.

⁴ A HDZ programja. In: Tagolódó politikai színtér. Létünk (Újvidék), 1990/2-3. Sz., 324. old.

"Azt akarom, hogy az emberek rombolják szét a fennálló kereteket: ne engedelmeskedjenek, öltsenek nyelvet, és szüntelenül sértegessék a hatalmat." John Lennon, Eszmélet 32. szám"

A polgári indulóban a prekapitalista kollektív műfajok gazdag rögtönzött variativitása a hangsúlyos és hangsúlytalan ütemrészek lapos váltakozásává alakul. Egy valóban élő közösséget nem kívülről vezényelnek, hanem belső erők mozgatnak." Maróthy János, Eszmélet 7. szám

"A jelentős migrációs kivándorlás éppen azokban az országokban jelentkezett, amelyek a külföldi beruházások segítségével az exportorientált termelésben számos új munkahelyet tudtak teremteni. (…) a termelés hagyományos struktúráinak felbomlása oda vezetett, hogy az emberek jelentős részéből vándormunkás, illetve potenciális kivándorló vált." Saskia Sassen, Eszmélet 28.szám

Tartalomjegyzék

1. Tamás Gáspár Miklós : A posztfasizmusról
2. Mészáros István : Munkanélküliség és okozatiság
3. Fóti Klára : Az Unió félelmei
4. Claire Wallace : A fiatal nők kivándorlási hajlama Magyarországon, Bulgáriában és Csehországban
5. Somogyi Csaba : Félfordulat a német bevándorlási politikában
6. Allan Borowski, Uri Yanay : Vendégmunkások Izraelben
7. Kav La’Oved hírlevél : Külföldiek az izraeli munkaerőpiacon
8. Greg Graffin : Punk kiáltvány
9. Tyner McCoy : A remény és szabadság hangja (Martin Smith interjúja)
10. Andor László : A komolyzene gazdaságtana – Norman Lebrecht: Művészek és menedzserek, avagy rekviem akomolyzenéért, valamint Tokaji András: Zene aszálinizmusban és a harmadik birodalomban c. könyéről
11. Magyar Gizella : A szegregációs nagyüzem – Teresa Hayter: Nyitott határok, a bevándorlás ellenőrzése ellen c. angol nyelvű könyvéről
12. Sean Healey : Rockzenekarok a globalizációról
13. Magyar Gizella : Adósságbumeráng
14. Marcos alparancsnok : A liberális fasizmus