Nyugat-Európa legtöbb országában balközép erők kormányoznak. Ez azonban nem a szociáldemokrácia diadalát, hanem inkább annak válságát mutatja. A megújulás alapja: alternatívát nyújtani a thatcherista új jobboldallal szemben, amire történtek konkrét kezdeményezések is az utóbbi időszakban. (Dollars and Sense)

Phineas Baxandall és Abby Scher, a Dollars and Sense munkatársai beszélgettek Daniel Singerrel, a The Nation című folyóirat elismert Európa-szakértőjével, abból az alkalomból, hogy Kinek az ezredfordulója? (Whose Millennium?, New York, Monthly Review Press, 1999) címmel könyve jelent meg. A Lengyelországban született zsidó szerző Angliában végezte tanulmányait, és a The Economist szerkesztőségében is dolgozott. Saját bevallása szerint egy letûnt világ levegője lengi körül, és minden érdekli.

Találkozásunk idején tombolt a szerbiai háború, ezért beszélgetésünk a NATO-hatalmak kettős normája körül forgott: “Nem mondhatjuk egyidejűleg azt, hogy Miloseviæ vagy Szaddám a fő gonoszok, ugyanakkor Somoza, Sukarno vagy Pinochet tábornok a mi közös demokratikus családunk kiváló tagjai” – vélekedett Singer. – “El lehet azt csak egy pillanatra is képzelni, hogy a NATO vagy bármely más USA-dominanciájú nemzetközi szervezet fegyveresen megfenyegetné (a távozásra kényszerített izraeli Benjamin) Netanyahu miniszterelnököt, mert nem hajlandó a palesztinoknak jogokat adományozni?” Ezek után arról faggattuk Singert, hogy mi marad a szocializmusból Európában.

Mennyire könnyű dolog Európában épp most víziókra építő politizálást folytatni?

Ha nagy vonalakban kellene összefoglalnom könyvem lényegét, azt mondanám, hogy ez egy anti-“tina” könyv, azaz a Tudniillik Nincs Alternatíva-nézet tagadása. De a Tina név Maggie-re, vagy ha jobban tetszik, Thatcher bárónőre is vonatkozik. Tudják, arról a hölgyről beszélek, aki együtt teázik Pinochet tábornokkal, miközben mindenkinél határozottabban hangoztatta, hogy nincs alternatíva, nehézségeinkből lehetetlen menekülni.

Talán emlékeznek, hogy a Reagan-éra ENSZ-nagykövete, Jeanne Kirkpatrick úgy emlegette a Szovjetuniót, mint kiút nélküli poklot. Ez most megfordult. A mi kapitalista rendszerünk – nevezzük akár pokolnak, akár paradicsomnak vagy purgatóriumnak – az a rendszer, melynek nincs “kijárata”. Könyvem voltaképpen ez ellen szól. Azt a hitet igyekszik feltámasztani, mely főképp Nyugat-Európában, de itt is igen erősen élt korábban, nevezetesen hogy a közös politikai cselekvés révén lehetséges a változtatás. Szerintem [ezt] a hitet a nyugati világ jelentős jobbra tolódása feledtette el velünk az elmúlt 20-25 év során.

Nyugat-Európában egy ezzel ellentétes irányú elmozdulás veszi mostanában kezdetét. Szemmel láthatóan súlyos gazdasági válság van, még ha a tőzsde pezseg is. Átmeneti időket élünk, [a fennálló rend] nem felel meg a társadalom igényeinek. A magam részéről ezt az átmeneti időszakot a lehetőség és a veszély periódusának nevezem. A lehetőség periódusának azért, mert úgy látom, íme az első jelek, hogy az elégedetlenek tehetnek valamit a “TINA” ellen. Másfelől viszont, ha nem szolgálunk mielőbb ésszerű és progresszív megoldási javaslatokkal a növekvő társadalmi elégedetlenség orvoslására, számtalan önjelölt fog majd előállni a maga irracionális és reakciós ötletével, kezdve az itteni Buchananoktól a francia Le Pen-ig.

Beszélne kissé részletesebben arról, hogy miben látja a jelenlegi világrendszerrel szemben megnyilvánuló társadalmi ellenállás apró szikráit?

Könyvemben a “forró franciaországi telet” mint a talán első ideológiai fordulópontot említem, mint az első “TINA”-ellenes lázadást. Az 1995-ös novemberi-decemberi sztrájkokról és tüntetésekről beszélek. Ha emlékszik, Párizst megbénította a közlekedési dolgozók munkabeszüntetése, és a megyékben is tömegdemonstrációk zajlottak. Mit mondtak a tiltakozók? “Kell a fenének az a jövő, amit nekünk és a gyerekeinknek kínáltok!” Van alternatíva vagy nincs? Önmagáért beszélt, ahogy abban az időben az elitet, a szakértőket és a prédikátorokat felbolygatták az események, és folytonosan azt ismételgették: a Wall Street ezt nem fogja megérteni, Brüsszel (az Európai Parlament székhelye) nem fogja tudomásul venni. És minél hangosabban jajveszékeltek, annál népesebbek lettek a tüntetések. Európában nem történik más, legalábbis az 1990-es évek óta, mint hogy óriási erővel igyekeznek másolni az amerikai példát – amit mi amerikai rémálomnak hívunk. Ebben a globalizált, deregulált világban mindenkinek az élen járót kell követnie: elfogadható összegű minimálbérről, országos egészségügyi szolgálatról vagy biztos munkahelyről szó sem lehet. Csakhogy mindez erős ellenállásba ütközik, lásd Olaszország 1994-es példáját, amikor megpróbáltak a korábbi nyugdíj-rendszeren változtatni.

Persze nyilvánvaló, hogy ez önmagában nem elég. Könyvem második felében az alternatívát keresem. Nagyképűség vagy tolakodás volna azt állítanom, hogy tudom a választ. Még ha így lenne is, szerintem egy igazi mozgalomnak nincs szüksége készen kapott mintára. Szívből remélem, hogy végleg sikerült megszabadulnunk attól a tévhittől, hogy a szocializmus valamiféle karácsonyi csomag, ami azoknak jár, akik jól szavaztak, vagy vezényszóra léptek, vagy ilyesmi. Nem teszek egyebet, mint próbálom feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket a baloldalnak kellene megoldania, ha számottevő politikai tényező kíván maradni.

Mondana valamit bővebben az utópiák erejéről?

Kissé ellentmondásosnak tűnhet a “realista” és az “utópia” szavak egymás mellé helyezése, ám amikor azt mondom: “realista utópia”, azt úgy értem, hogy az utópista gondolkodást be kell illeszteni a napi csatározások közé. Ha csak a jövőről alkotunk képet, legyen az bármilyen szépséges, nem lesznek híveink, mert senkinek a napi küzdelmeihez, problémáihoz nem kötődünk. Ugyanakkor, ha csak a pillanatnyi szükséglet áll a harc középpontjában, és ennél távolabbra nem tekintünk, úgy nem lehet az emberek életén változtatni.

Szocialistának tartom magam. Hogy miért? Mert a szocializmus lehetőséget nyújt arra, hogy az emberek önmaguk alakítsák az életüket. Nem csupán a kiválasztott kevesek, de mindenki formálhatja, befolyásolhatja önmaga jövőjét, sorsát.

Mindig úgy gondoltam, hogy a szocialista dilemma a létező rendszeren belül folytatja küzdelmét, miközben olyan megoldásokat keres, amelyek ezen a rendszeren túlmutatnak. Ezt nevezem utópistának – mások veszélyesnek, őrültségnek, öngyilkosságnak és hasonlóknak minősítik. Azt mondom, ezeket a sértő jelzőket kitüntetésként kell fogadnunk.

Mindebben az az elgondolás a legfontosabb, hogy a társadalom tényleges átalakulásához egyesülnie kell a különféle, egymástól független mozgalmaknak. Vegyük a dolgozókat, a nőmozgalmakat, a környezetvédőket, a melegeket satöbbi. Valahogy össze kell fogniuk. Szerintem a rendszert csak egy koherens frontális támadás kényszerítheti térdre. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha ezek a mozgalmak felismerik, hogy követeléseik, törekvéseik, illetve álmaik az érvényes társadalmi berendezkedés keretei között sosem válhatnak valóra. Össze kell hangolniuk lépéseiket, és a társadalom egészének megváltoztatására irányuló utópisztikus vágyaik jegyében egymásra kell találniuk. A magam részéről azt hiszem, hogy a termelésben elfoglalt helyzete miatt a munkásmozgalomnak döntő szerepe lesz ebben, de senkit nem akarnék presszionálni.

Mi, szocialisták nem csaphatjuk be önmagunkat pozíciókkal vagy hatalommal, mert ezeket az emberek kifejlődő politikai tudatossága alakítja. Remélem, hogy az emberekre kényszerített modellek ideje végleg lejárt. Ami a Szovjetunióban történt és az egyéb esetek megtanították az embereket arra, hogy ne sorakozzanak fel egy hosszú távú politikai program mögött anélkül, hogy tudnák, hova tart, hogyan lehet odáig eljutni, [és] milyen demokratikus garanciákat tartogat. Építsünk fel egy cselekvési programot, mondjuk egy provizórikus útitervet, demokratikusan, alulról kiindulva, de azt is mondjuk meg: nézzétek, lehet, hogy az útvonalon a politikai tudatosság szintje szerint változtatni fogunk.

Európában több országban is nevében szocialista kormány van hatalmon, ugyanakkor olyan neoliberális programokkal, amelyeket 20 éve a konzervatívok sem vállalhattak volna. Sokan ezt a józan alternatívák teljes halálaként értelmezhetik.

Önök most igazából azt kérdezik: Európa tényleg balra tart, miként azt néhányan gondolják? Avagy – ahogy könyvemből kiolvasható – a szociáldemokrácia válságát éljük? Először is el kell árulnunk az olvasóknak: az Európai Unió 15 országából jelenleg 11-ben szociáldemokrata, kettőben koalíciós a kormány, és csak kettőben, név szerint Spanyolországban és Írországban tisztán reakciós.

Ennek fényében azt mondhatnánk: győzött a szociáldemokrácia. Én az ellenkezőjét vallom, szerintem ez válság. Először is definiáljuk, mit nevezünk szociáldemokráciának. A fogalom a II. világháború óta a fennálló kapitalista társadalom reformista irányítását jelenti. Nyugat-Európa példa nélkül álló prosperitásának és expanziójának harminc esztendeje alatt a gazdasági növekedés (Angliától eltekintve évente durván 5%) egy része a dolgozókra szállt. Ez tökéletesen megváltoztatta a fogyasztás szerkezetét.

Csakhogy ez az időszak nem volt olyan eszményi, mint amilyennek látszik. Akkor nem került volna sor a 68-as májusi franciaországi lázadásokhoz hasonlókra. De hát akkor – vethetnék ellen Önök – mi értelme lett volna az idő tájt magát a rendszert megváltoztatni, ha egyszer a fennálló rendszeren belül is lehet változásokat elérni? Erre én azt válaszolnám, hogy 1968 után, azaz a szovjet tankok prágai bevonulása és a szovjet modell összeomlása után mindenki, még a nyugati kommunista pártok is ezt vallották. Ez a szociáldemokrácia nagy pillanata volt, mert a szociáldemokrata felfogás még azokban az országokban is meg tudta vetni a lábát, amelyeknek nem volt szociáldemokrata kormánya.

Ám alighogy mindenki erre az útra lépett a 60-as évek vége, a 70-es évek eleje felé, a gazdasági fundamentum, amelyen a szociáldemokrácia nyugodott, romba dőlt. A villámgyors expanzió véget ért, és megkezdődött a mi peresztrojkánk: szerkezet-átalakítás és létszámleépítés. Az Egyesült Államokban ez a dolgozó szegények rétegének megjelenésében, míg Nyugat-Európában a munkanélküliségben ölt testet. Nem azonnal, mert kísérletet tettek – először a 70-es évek során –, hogy megmentsenek valamit a múltban érvényesülő együttműködésből. De a 80-as évektől azt az offenzív magatartást tapasztalhattuk, amely az 1990-es évtizedig eltartott. Ennek szellemében igyekeznek az amerikai rémálmot Európára erőltetni.

Ez pedig ellenállásba ütközik: Olaszországban a nyugdíjak apropóján, Németországban és Franciaországban a “forró télben”. Úgy vélem, a szociáldemokrata kormányok megválasztása, Európa balra tolódása az amerikai modellel való szembehelyezkedés egyik megnyilvánulása. Az európaiak nem akarják elfogadni az amerikai modellt, eközben azonban a nemzetközi pénzügyi köröknek sikerül becsempészniük azt a baloldali kormányok közreműködésével.

Bizonyos értelemben igaz, hogy mindezek a szociáldemokrata kormányok elsajátították a kapitalista játékszabályokat. Ha napjaink deregulált világában változatlanul ezt a politikát folytatják, ha nem tesznek semmit a munkanélküliség ellen, ha darabjaira szedik a jóléti államot, elvesztik saját szavazói bázisukat. Válaszlépéseik az országaikban létező mozgalmaktól függnek. Mint tudjuk, Angliában a munkásmozgalom nagy vereséget szenvedett (az 1984/85-ös bányászsztrájk leverésére gondolok). Ezzel szemben Franciaországban a szocialista vagy inkább “plurális baloldali” (kommunistákkal és zöldekkel teljes) kormány éppen a “forró franciaországi tél” jóvoltából van hivatalban. Magyarán egy sikeres társadalmi mozgalommal állunk szemben, nem [egy] vereséggel.

Létezik egy mélyebb ellenállás, és a radikális baloldal előtt számtalan lehetőség kínálkozik, hogy további javaslatokkal éljek. Ezt láthatjuk Franciaország példáján is. A tavaly júniusi európai [parlamenti] választásokon a trockisták váratlan felbukkanását és 5% feletti eredményét regisztrálhattuk. Ez nem jelenti azt, hogy a franciák tömegesen a permanens forradalom prófétájának híveivé váltak volna, és nem jelenti azt, hogy elutasítják azokat a szocialistákat és kommunistákat, akik a liberalizációs intézkedéseket rájuk kényszerítik. Ha alulról jövő nyomás jelentkezik, ezek a kormányok nem fogják kibírni. Ezért állítom, hogy Európában válságát, és nem virágkorát éli a szociáldemokrácia. A szociáldemokrata kormányok többé nem mondhatják egyszerűen azt, hogy nem folytathatjuk [baloldali politikánkat], mert a többi kormány reakciós.

Említette a munkanélküliséget. Makacs jellege miatt ez fontos kérdés az európai politikában.

Ez így van. A munkanélküliség növekedése a neoliberalizmus terjedésének tünete mindenütt a nyugati világban. Nyugat-Európában a háború után 25-30 évig szinte nem létezett munkanélküliség. Ma valószínűleg 20% körül jár. Nincs olyan sok dolgozó szegényük [mint az Egyesült Államoknak], de a munkanélküliség az [európai] társadalom rossz körülményeinek legrosszabbika, amellyel szemben erőteljes reakciók mutatkoznak. Sokféle probléma forrása ez. Nemcsak a munkamegosztásról van szó. Az a kérdés, hogy csökkenti-e valaki a munkaidőt. Olyan kérdések kerülnek megint napirendre, amelyeket már a hatvanas években is feltettek és félresöpörtek: Mi a növekedés? Mi a célja? Kinek az érdeke? Kinek a haszna? – és így tovább…

Tehát Franciaországban például mozgalmakba tömörülnek a munkanélküliek – ez valami új dolog, ami a háború óta most fordul elő először. A munkanélküliek ma politikai tényezők. A küzdelem a körül a kérdés körül zajlik, hogy hogyan csökkentsék a heti munkaidőt. Ha egyszerűen törvényileg csökkentenék, ahogy azt a francia kormány javasolja, mondjuk 35 órásra, akkor várhatóan több munkahelyet lehetne létrehozni. Csakhogy ezzel a munkáltatók túlóráztatási joga is bővülne – az alkalmazottak bizonyos heteken harminc, máskor negyvenöt órát dolgoznának, tehát a munkáltatók saját kényelmük szerint foglalkoztatnák a munkaerőt. Más szóval: vajon a rövidebb heti munkaidő hozzájárul a társadalom szerkezetének megváltozásához? Vagy csak a munkaadók kényelmét szolgálja?

Ellentét feszül technológiai ötletességünk és társadalmunk abszurd szerveződése között. Ha a háború utáni korszak termelékenységének növekedését tekintjük, érthetetlen a dolgozó szegények és a magas munkanélküliség mai tényszerűsége. Az másféle élet ígéretét hordozta. Ha a fejlett kapitalista országokat önmagukban szemléljük (amit nem tehetünk a sokkal szegényebb országok figyelembe vétele nélkül), rendelkezésünkre állnak a technikai eszközök, hogy megvalósítsuk a szocialisták régi álmát a munka és a pihenés közötti választóvonal eltörléséről. A monoton, nehéz munka csökkenthető, és csökkenthető a munkában töltött idő, ezáltal az emberek egész más jellegű életet élhetnének.

Egyáltalán nem ebbe az irányba tartunk. Technikailag nagyon közel járunk ehhez, de társadalmilag fényévnyire, mert ez a társadalom merőben más szerveződését követelné. Egész felfogásunknak kell megváltoznia.

Az erkölcsi mező meghatározó szerepe a politikai folyamatokra nézve

A politika – vagyis a közügyek intézése – nem csupán az ehhez való intézményi keretek meglétén múlik, hanem döntő mértékben az ezeket megtöltő szubjektumon, e keretek emberi-kulturális tartalmán. Azon a közfelfogáson és közakaraton, amely az intézmények társadalmi hátterében áll, s amely azok működéseit reflektálja. Alátámasztja és igazolja ezeket, vagy épp ellenkezőleg: nem felel meg ezen működéseknek, cáfolja és akadályozza őket.

Azok a politikai intézmények, amelyeket a pártállami diktatúra felszámolása nyomán nálunk az új közhatalom létrehozott, döntő mértékben a nyugati mintákon és előképeken alapulnak. Vajon mik lehetnek azonban azok az inherens eszmék és elvek, amelyek megtöltik és működtetik ezeket az intézményeket nálunk, s amelyek ezek hátterében állnak, közfelfogásunkat és társadalmi magatartásunkat meghatározzák? Hogyan és mennyire képesek az átvett formákban megjelenni és hatni?

Ezzel a kérdéssel határozott formában először Szlovákiában találtam magam szembe. Ott ugyanis, azokban a magyar falvakban – amelyeknek vállalkozói adottságait vizsgáltam – meghökkentő különbségekbe ütköztem. Nevezetesen: míg a vizsgált körzet egésze siralmasan elesett állapotban van, néhány tiszta (vagy túlnyomó többségű) református falu határozottan jól él. Képes volt lehetőséget találni erre az átalakulás nyomasztó körülményei között is. Miért? Hogyan?

Igen ám, de… valamelyest más az, amit Erdélyben a Kalotaszegen találtam, és megint más, amit a Homoród-vidéki székely falvakban. Hogyan lehetne mindezeket átfogóan értelmezni? Szlovákiai vizsgálatommal egyidejűleg vettem részt egy egyháztörténeti tanácskozáson, amelynek kérdésfeltevése a kereszténység ókori és mai társadalmi hatására irányult… és amelyben kitüntetett szerepet kapott Max Webernek a kapitalizmus és a protestantizmus összefüggését illető értelmezése. Az a konferencia a keresztény tanítás elterjedésére vonatkozólag tette fel a kérdést.

Max Weber¹ szerint a megfelelő etikai közeg előfeltétele az intézmények működésének, létre kellett tehát jönnie már azokat megelőzve, jelen lennie és hatnia az intézmények keletkezésének, kialakulásának folyamatában. Ő ezt elsősorban az ipari kapitalizmus és a radikális (kálvini) protestáns etika viszonyára nézve mutatta be (homályosabban pedig a zsidó prófétai tanításra nézve is). így kellett legyen ez – annak idején – a középkori kereszténység és a feudalizmus kapcsolatában is. Tanulmányában Weber határozottan arra mutat rá, hogy az etikai elhivatottság közszelleme nélkülözhetetlen az ipari tőke felhalmozási folyamatának beindulásához és megszilárdulásához.

Eszerint a társadalmi tőke működéséhez nem elegendő az egyes tulajdonok öncélúsága és elkülönültsége, hanem ezzel együtt nélkülözhetetlen azok tartós fennállása, rendszeres növekedése és zavartalan kapcsolata, együttműködése is. Ehhez pedig szükséges a tulajdonos személyének a tulajdon ügyével szembeni alárendelődése, mindannyiuk megbízható készsége arra, hogy ne csak a maguk rövidtávú érdekét és élvezetét tartsák szem előtt, hanem tekintsenek és lépjenek túl azon: egyesítsék azt a közügy önzetlen, alázatos szolgálatával, valamiképpen oldódjanak fel ebben a szolgálatban.

Ehhez a felemelkedéshez azonban hatalmas hajtóerő szükséges. Elegendő nagy ahhoz, hogy képes legyen megbirkózni a felszabadult egyén természetes önzésével – tiszta magáért-valóságával. Az egyénnek ez a magából kimozdulása, túllépése önnön korlátain történelmileg újfajta transzcendencia. Weber ezen a ponton határozottan szembehelyezkedik Marx elgondolásával, amely szerint a gazdasági alap döntő mértékben meghatározná a társadalmi felépítményt, és előhívná abból a neki megfelelő tudatot. Tovább is megy és Sombartnak – aki a századforduló után már éles bírálója Marxnak – veti szemére, hogy fenntartotta az alap és a felépítmény mechanikussá egyszerűsített viszonyát.

Weber a „modern" tőke viselkedésében olyan tudati késztetést, erkölcsi motivációt feltételez, amely nem következik- s ezért nem is nyerhető – a korábbi, középkori keresztény szemléletből és tanításból, hanem annak radikális átértelmezését és újrafogalmazását követelte meg. Ezt az új transzcendentalitást Weber a protestáns puritanizmusban véli megtalálni, amely Kálvin dogmatikáján alapul, magja pedig az ő eleve-elrendelés (predestináció) tana.

Ezután újraolvasva Webert, fogtam fel, hogy ő viszont nem a folyamatra – a reformátori tan kiformálódásának és elterjedésének menetére – irányítja figyelmét, hanem annak tartalmi-szerkezeti sajátosságaira, amelyek az új gazdasági rend beindulásában nélkülözhetetlennek bizonyultak. Még ez az utóbbi sem azonos a jelen helyzetünkből fakadó kérdéssel, hiszen mi éppen, hogy nem tudjuk: hol és miféle lehet az az etika, amely alkalmas erkölcsileg megalapozni a mi átalakulásunk folyamatát.

Ám fogadjuk el, hogy Weber olyasmiről beszél, aminek a maga idejében volt értelme, de… hogy állunk vajon ezzel ma, itt Közép-Európában, Magyarországon?

H. Pirenne² magának a tőke kifejlődésének belső folyamatában mutat be hasonló fajta előfeltételezettséget. E fejlődés egyes szakaszainak egymásból következését, az újabb formáknak a korábbiakra épülését hangsúlyozza. Legalaposabban a kereskedelmi tőkének a középkor folyamán való európai mérvű kibontakozását és elterjedését ábrázolja, különös gondot fordítva az egyre szövevényesebb és sajátszerűbb pénzfolyamatok feltárására, egészen addig, amikor az árupiac mellett már egyre mozgékonyabbá formálódik magának a pénznek- és a munkaerőnek i piaca is. Ezzel nyílik meg a továbbhaladás kapuja a kereskedelmi kapitalizmusból a nagyipariba.

Míg Weber a protestáns etikáról elsősorban mint a tőkés gazdaság működésének előfeltételéről beszél, J. Habermas³ ugyanilyen összefüggést mutat ki a polgári nyilvánosság és a tőkés társadalom központi cselekvésének intézménye, a jogállam között. A társadalmi kommunikáció formáinak és hálózatának kiépülése nélkül nem működhetnének, de még létre sem jöhettek volna a demokratikus cselekvés – döntés és végrehajtás – intézményei. Az állam formalitása ezen az informális hálózaton, mint alapon nyugszik. Ennek kommunikációs terében, mezejében folyamatosan képződik az a szerteágazó közfelfogás, amelyből , azután tagolt döntéshozó apparátussá formálja meg magát a jogállam.⁴

Weber és Habermas egyaránt a klasszikus ipari kapitalizmustól és annak modernitásáról beszélnek, s korképükben a modernitás eszmeköre két ágra hasad – követve és kivetítve magának a tőkés társadalomnak az alapvető belső ellentétét, tagoltságát. E kettő: a liberalizmus és a szocializmus. Előbbi az ipari tőke nézőpontjának, utóbbi pedig a tőke alá rendelt munkáénak felel meg, annak kifejeződése szemléletben és gondolkodásban. Ez az egyszerű sarkalatos kettősség, amelyet az ipari fejlődés élvonalában átéltek és megállapítottak a századelőn, azóta szövevényesebb lett. Azóta világszerte megnövekedett a társadalmi mobilitás és így – elsősorban a sikerrel modernizálódott területeken – mindenfelé különnemű csoportok és kultúrák élnek együtt, de még ezek különneműségei is többfélék. Bennük a tőkés rend különböző fejlettséggel és mértékkel van jelen. Különböző fokokon uralja a társadalom egészét.

Ennek nyomán a mi századvégünk posztmodern erkölcsfilozófusai már erkölcsi pluralizmusról értekeznek, azaz multi-kul-turális együttélésről, vagy éppenséggel posztmorális társadalomról.⁵

Bevezetés: a jelen bajai

A nálunk, Kelet- és Közép-Európában megindult rendszerváltás jegyében a polgári közhatalom intézményi kereteit a szabadon választott parlament megalkotta. Jogi értelemben tehát van itt nyilvánosság és reprezentáció: pártstruktúra, választás és testületek, törvény, törvényhozás; közhivatalok és hivatalnoki kar, igazságszolgáltatás és bűnüldözés. Mindezek működnek is formális értelemben. Viszont továbbra is úgyszólván minden hiányzik, ami egy demokrácia spontán működésének nélkülözhetetlen informális eleme. A mai magyar politikai mezőnyben nem mutatkoznak tisztázott, jól azonosított eszmék és elvek – így nincsenek összefüggő programok, átfogó stratégiai alternatívák sem. Nagyon alacsony szintű az együttműködés a különböző szárnyak, pártok és csoportok között, amelyek féktelenül igyekeznek érvényesíteni érdekeiket egymással szemben. Okkal ok nélkül marják egymást a szembenállók, s még a csoportérdek alól is kilóg a gátlástalan egyéni önzés. Hatalmassá duzzadt a nyerészkedés, a korrupció, a gyanúsítás.

Vajon mi teszi ilyenné ezt az átalakulást – a mai kelet-európai politikai életet?

Az újkor kialakulásának magyar öröksége

Ez a társadalom nagymértékben és többdimenziósán heterogén. Benne az együttlevő különféle történeti lerakódásoknak és etikai normáknak azonban nincs rendezett pluralitása, a részeket

átfogó, magasabb egysége. Ha a legfejlettebb országok társadalmát és gazdaságát illetően esetleg van értelme posztmodernitásról és posztmoralitásról beszélni, a mi társadalmunk túlnyomó részére nézve ennek sok értelme nem lehet. Nem túl vagyunk a kifejlett kapitalizmuson, hanem inkább előtte még. Népességünk nagy része még falvakban, vagy falusias településeken él. A deklarált egyenlőség és autonómia függönye mögött felekezetek, osztályok és nemzetek súlyozott jogokat és megkülönböztetéseket hordoznak – az anyagi és szellemi tulajdonosok, a római keresztények és a nyugati nemzetek bujtatott, hallgatólagos előnyeivel.

Ha a legfejlettebb országokban a reformáció nyomán a protestáns etika a kapitalizmus szellemét gerjesztette fel, ahhoz képest itt még ma is inkább a félfeudális agrárkapitalizmus szelleme uralkodik. Kapitalizmust törekszünk csinálni, de tegnapelőttit, és azt is megalapozó szelleme, természetes előfeltételeinek megléte, céltudatos létrehozása nélkül.

Átalakulásunk széltében elfogadott kiinduló feltevése az, hogy nálunk már volt egyszer kapitalizmus (polgári társadalom), s ezért véget vetve az erőszakolt megszakításnak – ahhoz kell visszatérni, onnan és azzal elindulni újra. Arra nézve azonban, hogy hova is kellett vajon visszatérni – 1849-hez, 1920-hoz, 1944-hez, 45-höz vagy 49-hez -, elmaradt az elvi tisztázás. Az ilyen ügyekben felmerült javaslatokat és igényeket nem átfogó történelmi-etikai értékelés, hanem pragmatikus jogértelmezés alapján folytatott huzavona döntögette el rendre. Megvagyunk hát, továbbra is abban a naiv feltevésben, hogy nálunk a rekapitalizáció rendelkezik a kellő erkölcsi alapzattal, illetve hogy ilyesmire, lehet, nincs is igazán szükség.

Hol is vannak hát vajon a hátunk mögött a magyar társadalom Kialakulásának nyitva maradt kérdései? Történelmünknek azok az eseményei-szakaszai, amelyeken úgy haladtunk túl, hogy a bennük felvetődött kérdésekre, ellentmondásokra megoldáshoz nem jutottunk, noha az egyetemes emberi történetben máshol kiérlelődött rájuk a megoldás. Igaz, nem különböző helyeken – hol itt, hol ott -, hanem már jó ideje mindig nagyjából ugyanott: a tőlünk nyugatra fekvő Európa világában.

Az etnikailag magyar, „bennszülött" vallások

Úgy gondolom, legalább 300 évre kell visszatekinteni: a reformáció, a török kiűzése és a fejedelemség összeroppanása, valamint a kuruc mozgalmak pontjáig. Amik akkor és azóta történtek, máig hatnak, meghatározzák életünket, behatárolják lehetőségeinket.

A forradalom az európai újkor társadalmi átalakulásainak műfaja. Nyitánya a reformáció (eltekinthetünk a korábbi eretnek lázadásoktól), a továbbiak pedig ennek gondolatkörében és etikai alapjain haladnak, egyre élesebben szembehelyezkedve a kereszténység középkori konkrétságaival és szimbolikájával – mégis annak eszméit értelmezve újra és újra.

1.) Nálunk – a hatalmi és gazdasági elakadásunknak megfelelően – a protestantizmus nem tudott úgy kibontakozni, illetve meghódított terét és súlyát úgy megtartani az ellenreformációval szemben, hogy betölthesse azt a szerepet, amit Nyugat-Európában, az ottani polgárosodás folyamatában betöltött. így azonban nem a polgárosodás célja vált benne meghatározóvá, hanem a hagyományos, későfeudális társadalomszerkezetben adódó rendi pozíciók önvédelme, sőt még megkésett kiépítése is. Amely rétegek, területek Magyarországon abban a helyzetben voltak, hogy megvédhették (protestáns) felekezeti álláspontjukat, azok töltötték meg a továbbiakban a maguk érdektartalmával felekezeti tanaikat és ezek rendszerét – a későfeudális társadalom egészében adott összefüggések keretein belül és azokhoz képest.

A kései feudalizmus kulcsszereplője a nagybirtokos osztály volt. Főnemesség és főpapság, amely vonszolta magával a hozzá láncolt paraszti rétegeket: jobbágyságot és zsellérséget (később cselédséget és idénymunkásokat), sőt a kézműves-kereskedő polgárságot is. A vallásháborúk idején közülük sokan helyezkedtek szembe az idegen uralkodóházzal, és tértek protestáns hitre. A török kiűzése, az Erdélyi Fejedelemség bukása és az ellenreformáció során azonban rekatolizáltak, és magukkal rántották a tőlük függő és rájuk támaszkodó paraszti és polgári sokaságot is. A türelmi rendelet nem állította helyre a megelőző állapotot – hiszen nem párosult immár a nemzeti, illetve lokális függetlenséggel, és nem szüntette meg a katolikus vallás kitüntetett helyzetét.

Ilyenképpen a magyar katolicizmus maradandóan az ellenreformáció és a monarchikus birodalom eszmeköréhez kapcsolódott – felső, egyházpolitikai szintjén. Alsó – népi – szintjén viszont a korábban protestáns tömegek katolikussá visszatérített részének kezéből sem lehetett többé kicsavarni a nemzeti és rendi függetlenség eszményeit. Ebben a tekintetben tehát a „nép" az alsó-papság egy részével együtt nemzeti érzületű – pszeudo-protestáns, kuruc-katolikus – maradt, olyasformán, mint manapság Latin-Amerikában a felszabadítási teológia hívei. Alighanem kulcsmozzanata ennek II. Rákóczi Ferenc janzenizmusa, és személyének kultikus össznemzeti tisztelete. A felvilágosult abszolutizmus nem tudott Rákóczi titkos, népi szentté avatásával mit kezdeni, csak a kiegyezés eklektikus nagyvonalúsága adta meg ehhez a hatalom megkésett jóváhagyását.

2.) Eképpen a protestantizmus nálunk a patriarchális, kisbirtokos paraszti-kézműves osztálytartalomban rögződött. Kisebbségi helyzetében csak kezdeti, konzervatív formái tudtak szervesen kifejlődni és megszilárdulni. Egyfelől restaurálódott benne a klerikalizmus – a zsinat-püspöki szervezettel -, másfelől viszont ez beágyazódott a maradvány-faluközösség patriarchális demokratizmusába, annak – olyan-amilyen – önkormányzata egyesült a presbitérium tekintélyelvű helyi hatalmával. Ezekből szövődött a magyar konzervatív, történelmi kálvinizmus⁶ (lásd Juliáné Brandt adatait). A protestantizmus ilyen agrárius-kelet-európai értelmeződése egészen a pártállami átalakulásig nem tudta elveszíteni időszerűségét. A Horthy-korszak hatalmi súlypontja még mindig a felekezeti egyensúly törekvésének jegyében és annak eszmekörében fogalmazódott meg (az erdélyi menekült református elit: Teleki, Bethlen, Ravasz, Makkai).

Ezért az agrár-társadalom alsó rétegeinek kiútkeresése, etikája egyfelől az erőszakos és teljes negativitásba, másfelől az extatikus irracionalitásba torkollt. A századforduló óta egyre erősödtek a végidőket váró protestáns szekták (erről ld.: Darvas J. – Kovács Imre), a csődbe-csapdába került paraszti egzisztenciák menedékei (mint az indián szellemtánc mozgalmak 1880 után az USA-ban, és jelenleg Brazíliában /Boglár/), és a kurucság örököse, az agrárszocialista mozgalom.

3.) Nem hagyhatjuk ki teljesen a számvetésből a paraszti életben megőrződött kereszténység előtti, pogány hagyományréteg jelenlétét sem, mert ez, mint konkrét formákban élő babonaság de legalább, mint arra való ködös hajlam – határozottan jelen van mindmáig vidéki életünkben, találkozik és összekapcsolódik az újabb nyugati divathullámokkal.

A jövevény vallások és etikák

A török kiűzetése után nyugatról betelepített és betelepülő közösségekkel olyan vallási és etikai képletek jelentek meg Magyarországon, amelyek nem tudtak feloldódni a korábban itt kialakultakban, alapvetően azért, mert ezek a közösségek már régi otthonaikban polgárosultabbak voltak, illetve azzá válhattak itteni megtelepülésük körülményei folytán. Az itt őshonos keresztény felekezetek betelepült hívei határozottan más etikai elveket követtek, mint a hazaiak. Például Tolnában a völgységi német katolikus telepesek határozott felhalmozó-árutermelő stratégiával éltek, míg a mellettük lévő hegyháti régió református, magyar lakossága a két háború közötti időben is önellátó-felélő stratégiával gazdálkodott⁷ . Ezzel szemben a szintén tolnai Nagyszékely településen⁸ a magyarok és a telepített németek egyaránt reformátusok voltak, ám a közös hiten lévő két egyházközség 200 év alatt sem volt képes egybeolvadni, hanem külön templomaik és papjaik voltak.

A helyreállított Magyar Királyság széli tartományainak idegen népei nagy számban települtek be, és rohamosan asszimilálódtak (főképp a dualizmus idején). A Tóth, Horváth, Román-Oláh, Németh, stb. családnevek ma sok oldalt töltenek meg a telefonkönyvekben, hasonlóképpen az e nemzetek nyelveinek képzőivel (esik, -ics, -vics, -án, …) alkotott nevek. Az asszimiláció azonban ilyen tempóban nem hatol el az egzisztencia belső – a családi szocializációban nyugvó – rétegeihez. A városokra betelepülő német polgárság – tőkések, értelmiségiek és szakmunkások – jelentős része luteránus. Ők alkotják máig a magyar evangélikus egyház gerincét. Noha intézményesen nem a kálvini tanítás alapján állnak, ők mégis pietisták (ennek az etika-átvételnek a történelmi útvonaláról lásd M. Webert).

Az eddigiekben kizárólag a római hagyománykörből fakadó etikai ágazatokat vettük szemügyre. Semmiképp nem mellőzhető azonban a nálunk jelenlévő hagyományoknak az e körön kívüli csoportja. Elsősorban a zsidóság, akik is Európa nagy részében kiemelkedő szerepet játszanak a kapitalizáció folyamatában, nálunk azonban ennél is többet: az ország kiterjedt vidékein, hosszabb időn át kizárólag ők képviselik a tőkét – illetve a tőkés szemléletet, viszonyulást, azaz etikát. A rendi hagyományban megragadt rétegek antiszemitizmusa ez ellen való tiltakozás. A tulajdon-nélküliek részéről antikapitalizmus, a tulajdonosokéról pedig a versenyképtelenségből fakadó indulat.

Weber a kapitalizmus szellemének vizsgálata kapcsán tárgyalja ugyan a sajátos zsidó etikai habitust (A zsidó párianép eredete címmel), de nem veti egybe kimondottan a protestantizmuséval. Annak alapján, ahogy a protestáns dogmatikában a predestináció kálvini gondolatát mutatta be központi jelentőségűnek, úgy az ótestamentumi hagyományban alighanem a zsidó nép kiválasztatását kellene hasonló súlyú meghatározottságnak tekintenünk. A kétféle kiválasztatásból fakadó motiváció feltétlenül hasonló egymáshoz, de semmi esetre sem azonos. A hit adományakiváltság bár, de azt bárki elérheti. Míg a választott népbe szüle-les végzetszerű megkülönböztetés-kiváltság és kötelezettség.

A nem római etikai örökségről szólva csupán megemlítem az ortodox felekezetet és a cigányságot, mint akik a kapitalizálódásra való készség tekintetében a sorvégén állnak. Ilyen is van.

A polgári forradalom etikája – és veresége

A szabadságharc radikális polgári irányzatának szoros volt a kapcsolata a protestáns felekezetiséggel (Petőfi, Wesselényi, Szemére stb.) – különös módon elsősorban a luteránus egyházzal. Maga Kossuth is evangélikus („udvari papja", Ács Gedeon jelentős háttéri szerepet játszik). A Szabadságharc bukása utáni megtorlás is keményebben sújtotta őket, mint a reformátusodat⁹ . Figyelmet érdemlő mintája ennek az aradi tizenhárom.

A szabadságharc elbukott, s vele együtt a jobbágyfelszabadítás és az iparosítás radikális, reményteljesebb változata. A győztes uralkodóház a Birodalom munkamegosztásában Magyarországot rögzítette mezőgazdasági szerepében; a nagybirtokot feudális függőségeiben és hatalmi előnyeiben, vele szemben pedig a parasztságot ráutaltságában és elmaradottságában. Halmozódott és egyre súlyosabbá vált a történelmi késés, és rögződtek a rendi hagyományú etikai pozíciók.¹⁰

A magyar „modernitás" avagy európaiság

A nemzet és annak öntudata – célkitűzései és cselekvésmódja egyre inkább ehhez az egzisztenciális tartalomhoz idomul. A gyáripar soványan születik, ezért a városodás továbbra is elsősorban mezővárosokat nevel, amelyeknek valóban városi tartalma csupán közigazgatási és kézműves-szolgáltatási jellegű – tehát az agrár környezet által meghatározott¹¹ . A modernizáció csak vékonyan, ennek az alaprétegnek a felszínén képződik. Nem belőle sarjad ki azonban, hanem rátelepül. Importként érkezik inkább a kevés nagyobb, ipari városba, és szellemi-etikai szubkultúraként, szigetekben tenyészik. Az asszimilációra ugyan mindkét fél törekszik, de annak inkább csak külsőségeit képes megragadni, belső köreiben mindkettő ironizál és háborog fölötte.

A modernizáció komplementáris két politikai-kulturális irányzata a liberalizmus és a szocializmus¹² – elszigetelt és féllegális marad, szervetlenül illeszkedik a rendi hagyományokhoz, s azokat – a megfelelő iparosodási-folyamatok nélkül – semmiképp nem tudja felemészteni. A kereskedő, gyáripari tulajdonos és műszaki vezető réteg, valamint a szabadfoglalkozású értelmiség zsidó, örmény, sváb, morva. Liberalizmusa egészében áll szemben a megrekedt, túlnépes agrártársadalommal (szabadkőművesség).

A bennszülött rétegek modernizációs ideológiái

A modernitás másik, nem tulajdonosi ága a szocialista irányzat. Ennek elemei bejutottak a falusi társadalom eszmevilágába és ötvöződtek az ott őrzött keresztény-agrárius reform törekvésekkel. Ezek hagyományos alakja a kuruc-protestantizmus. A kettőből kialakult ötvözet az agrárszocializmus: egy mitikus színezetű népi-nemzeti mozgalom, amely néhány évtized alatt kitermelte a maga értelmiségi elitrétegét is. Ez a falukutatók, parasztpróféták, népi eredetű és ihletésű művészek eléggé népes csoportja. Az ő vizsgálódásuk és agitációjuk nyomán pedig a II. világháború idejére már egy széles nemzeti-demokratikus értelmiség nevelkedett ki („igazi kuruc-magyar"), amelyen belül megtalálható volt a politikai irányzatok teljes spektruma, a szélsőjobbtól a szélsőbaloldalig.

Ha nem is teljesen magábanállóként, de kiemelkedik ebből a mezőnyből Bibó szinkretikus poszt-protestantizmusa: a nemzeti és értelmiségi – protestáns eredetű – elhivatottság egyetemes emberivé átértelmeződése. Bíbó műve nem elsősorban tudományos teljesítményével, hanem etikai emelkedettségével, illetékességével – mint a legszervesebb magyar, illetve Közép- és Kelet-Európai önértelmezés – vívott ki egyöntetű elismerést a hazai értelmiség szinte teljes spektrumában, és a térségünk iránt érdeklődő külföldiekben.

Ezzel átellenben a hazai protestantizmus hivatalos, egyházi formájában viszont antiintellektuálisan ötvöződött a pietizmus és a történelmi-nemzeti kálvinizmus öröksége¹³ . A Monarchia felbomlását követően szinte nyomtalanul kilúgozódott a teológiai racionalizmus és (a vele rokon) kultúr-protestantizmus – korábban erőteljes – irányzata. Az egyre radikálisabb új fundamentalizmus sem városon, sem falun nem tudott magába fogadni szinte semmit a modernitásból. A szocialista és a liberális pólust egyaránt kritikátlanul konzervatív alapállásból utasítja el.

A baloldal etikai transzcendenciája

Ugyanakkor a forradalmi baloldal osztályetikája alapvetően elutasító az egész agrár-társadalommal – és a hozzá tartozó keresztény hagyománnyal – szemben. Mivel azonban negativitása nem üres, hanem kritikai, erkölcsi tekintetben megkísérelte elsajátítani és a maga számára érvényben tartani az európai (római) keresztény normákat. Ez a negativitásban megmaradó forma azonban magában előfeltételezi a tagadottnak a jelenlétét – rajta kívüli fennállását -, mivel azt nem sikerült elsajátítania, s ezzel a maga benső mozzanatává tennie. Ilyen módon függő transzcendentalizmusa ezért utópikus, vagyis evilági – és eme oldatlan ellentmondásában tragikus. Határozottan utasít el minden gondolatot, amely az emberi egzisztencia bármilyen reményen örökkévalóságára alapozza az erkölcsi szükségességet. Ezzel szemben utópiáját erkölcsi-politikai feladattá tűzi ki, s elérésére stratégiát alkot, és szervezetet épít. Már ezekben a militáns vonásaiban is szembehelyezkedik a protestantizmussal, méghozzá részben visszafelé lépve a katolicizmus és annak hierarchikus, hatalmi vonásai felé.

Sztálin – és az ő nevében nálunk Rákosi – felszámolta a lenini bolsevizmust és annak a tényleges forradalmi helyzethez – az abban spontán működő heroizmushoz – kötődő erkölcsi alapjait. Helyében a proletárdiktatúrát átalakította terrorista-bürokratikus despotizmussá. A félelmet és gyanakvást építették ki a társadalmi cselekvés alapzatává, általános motívumává. Ezzel helyettesítették-gerjesztették az etikai transzcendenciát.

A II. világháború után nálunk lezajlott átalakulás időszakából feltétlenül külön figyelmet érdemel a NÉKOSZ mint különleges erkölcsiségű mozgalom. Etikája intellektualizálni tülekedett a szegényparaszti (és arra emelve a nemzeti) egzisztencia öntudatát, mint konkrét, kommunisztikus közösséget, és erre alapozta az elit társadalmi cselekvését. Ez az etikai konstrukció mindmáig nem vesztette el teljesen vonzását és példaériekét (szakkollégiumi mozgalom).

Újraindulás a háború után

A felszabadulás utáni parlament első párt-spektrumában nem volt leien a katolikus-feudális, de a polgári-liberális zsidó, és a német-pietikus csoport sem. Ezek törekvéseiket vagy más reprezentációkba rejtve, vagy parlamenten-kívüli eszközökkel érvényesítették. Így az urbánus modernitást a parlamentben egyedül a szociáldemokraták képviselték formálisan, szabályszerűen. A hatalom centruma, gyűjtőhelye viszont az akkori Kisgazda Párt tradicionalizmusa: kistulajdonosi etikai protestantizmusa volt, a történelmi (episzkopális, ortodox) kálvinizmus. A német eredetű (svájci, holland) pietizmus a református egyházban ekkor még csak, mint szektás ízű, belső ellenzéki reformmozgalom működött. Innen tekintve határozott szimbolikus jelentősége van annak, hogy az alakuló országgyűlés a debreceni Nagytemplomban ült össze, így minden tulajdonosi réteg a Kisgazda Pártba tömörült, illetve annak homlokzata mögött vonult fel a politikai színpadra – ezért lett az Kisgazda és Polgári -, majd onnan lépegettek elő, és önállósultak – a baloldal által eleve megbélyegezve. Emígy éledt újjá a katolicizmus politikai szereplése is (Mindszenthy, Barankovics, Balogh stb.)

A kommunista hatalom és kizárólagosság

A hatalomátvétel folyamatában azután a parasztpárti kuruc-protestantizmust és a szociáldemokrata dolgozói pragmatizmust e pártok teljes tagságával – nagyrészt ugyan csak adminisztratíve, de – közvetlenül a Kommunista Párt kebelezte be. A református nemzeti egyházban viszont a korábbi kritikai belső ellenzéki csoportokat emelték hatalomra. A háború válságos éveiben kibontakozott ébredési-ellenállási mozgalom vezető személyiségeiből lettek püspökök: (Bereczki Albert és Péter János). Erdei, Darvas, és Veress Péter mindhárman miniszterek, s a két előbbi egyben református egyházkerületi (?) főgondnokok lettek. A pártállami vezetés mindezeket felügyelete alá vonta és opportunus együttműködésre kényszerítette.

A falusi osztályharc kiélezése – a kollektivizálás és a kulák-üldözés – olyan engesztelhetetlen ellentéteket gerjesztett a falvakban, amelyek nem voltak feloldhatók a hagyományos etikai gondolatkörben, annak még a legszélső, agrárszocialista gyűrűjében sem. Ez már nemcsak a kisgazdákat, hanem a volt parasztpártiakat is eltaszította a kommunistáktól.

A reform-kommunizmus

1953-56-tal viszont a sztálini zsarnoki hatalom helyébe Hruscsov és Brezsnyev lágyított apparátusi diktatúrája lépett. Ennek nemzetközi védőernyője alatt Magyarországon Kádár megkíséreIte feléleszteni és kiépíteni a lenini NEP koncepcióját – egy merőben új falusi politikával párosítva -, kompromisszumok elkeseredett sorozatának árán és révén.

Mindezekkel azonban a kommunista etikai transzcendentalizmus és annak társadalmi és szervezeti bázisa nemhogy talpra állt volna, hanem sorvadt tovább, egyre több teret nyitva a nyersen materiális egyéni és testületi önérdekeknek. Előmozdította ezt a befejezetlen reformok kettőssége, a nyílt legális fórmák mögötti rejtett, hallgatólagosan engedélyezett informális réteg, a gazdaság, a kultúra és a politika területén egyaránt. Az apparátusi tiltakozás (W. UIbricht, E. Honecker, stb) nem volt képes érdemileg új, hatékony etikai alternatívát megfogalmazni a sztálini heroikus terrorizmus és az apparátusi-kispolgári pólusokon túl.

A hiánygazdaság keretei között általánossá vált a kinek-kinek kínálkozó helyzeti előnyök kihasználása, ezzel pedig a társadalom kisebb-nagyobb privilégiumok kusza sokaságára bomlott széjjel; a leghígabb jelenségi-materiális szinten dezintegrálódott. Először az orvosok, kereskedők, jegyeladók nyúltak bele a közös tálba, de szervezett formát is kapott ez a dolog: megjelent az IKKA és a káder boltok, az elit-intézmények üdülői, étkezdéi. Aztán a fusizás, magánépítkezés, maszekolás, a gebin, a háztáji árutermelés, adókerülés… és mindezek csendes tudomásulvétele a hivatalosság, a központ részéről. Ebben kimondatlanul elismerést nyert a sivár fogyasztói privatizmus, és annak utilitárius etikája. A vezetés pedig mindezt el kellett fogadja, mert hivatalos keretei között nem volt képes kielégíteni a méltányos, reprodukciót biztosító fogyasztói elvárásokat. Az azokra irányuló követeléseket pedig csak megfélemlítéssel – a sztálini módszerekhez visszaközelítve – lett volna képes elhallgattatni.

Gorbacsov és a glasznoszty nem hozott etikai programot, csupán a Brezsnyevi örökség elutasításának és felszámolásának programját, tehát üres negatívumot. Ezzel pedig – szándéka ellenére – nem vezetett tovább, hanem csak vissza a tőke restaurációjához és a szocializmus egészében való felszámolásához.

Előzmények:

1. A szocialista urbanizáció és átrétegződés során falusi tömegek özönlöttek városba, és vitték magukkal lokális közösségi öntudatuk, moráljuk maradványait, amely szerint az idegenekei szemben csak a vendéglátás határáig kötelez az erkölcs. így i városi nagytársadalmi közeg eleve felmentést nyújtott antiszociális késztetéseiknek.
2. Mivel a diktatúra minden eszközt megengedett magának (hiszen azok alkalmazását szentesítette a cél!), az abszolút ellenségesség jegyében, erkölcsileg ugyanerre feljogosítva érezték magukat a vele szembehelyezkedők – jogos védekezésük címén. Ennek szerves része volt a mimikri, a színt nem vallás, a leplezkedő hazugság és a köztulajdon gátlástalan meglopása, herdálása.
3. Túlfelől viszont a Kádár-féle szövetségi politikában a hatalom elvtelen kompromisszumokat kötött. A csendes reformok ügyében összekacsintott a rendszer ellenzékének egy-egy részével – az éppen aktuális taktikai kontextustól függően -, s gyakorta szemet hunyt az antiszocialista magatartással és opportunista látszatkeltéssel szemben is. Aczél pedig a kulturális elit körében gyakorolta ennek a rögtönzésekkel és személyes elfogultságokkal átszőtt szövetségi taktikának az illetékes vetületét.
4. Ez a világos határok nélküli rugalmasság megint csak feloldotta azok lelkiismeretét, akik elfogadták a benne felkínált személyes előnyöket. Szabaddá tette őket arra, hogy jelmezüket kedvük és főképp pillanatnyi érdekük szerint cserélgessék. Így derülhetett ki egyszeriben a 80-as évek végén, hogy a pártállami elitet már nem feszélyezik a szocializmus eszményei és tanai, hanem tagjainak többsége mindenestől készen áll a kapitalizmus restaurációjára.
5. Az átfogóbb polgári közösség – nemzeti, vallási – tudatát széles körben és mélyen kompromittálta az ateista és internacionalista propaganda és az egyházi vezetésekkel szemben ezzel egyidejűleg folytatott korrumpáló kulturális-ideológiai ellenőrzés.
6. Akik megirtóztak az egész jelenlévő, eliszaposodott társadalmi közegtől – beleértve annak múltját is -, azok közül egyre többen tértek ezoterikus szellemi utakra: szektás és egzotikus közösségekbe menekülnek.

Imígyen alakuló cél- és eszközrendszerével a békés egymás mellett élés versenyében a szocialista fél egyértelmű vereséget szenvedett. Csendes közmeggyőződéssé vált a kapitalista rendszer fölénye – és ezen meggyőződés részeként az a várakozás, hogy abba átlépve minden intézmény jobban fog működni és mindenki jobban fog élni, mint addig, az állam-szocializmusban. Ide azonban ki-ki hozta magával – és azóta is gyakorolja, továbbépíti – még amott kialakított szemléletét és etikáját. Nemcsak az egyének, hanem az intézmények is, és nemcsak kimondva-megfogalmazva, hanem hallgatólagos egyetértés, lappangó evidenciaként is.

Ez a szociális várakozás, illetve ígéret a társadalom egészére nézve (kiváltképp a kelet-európai térség tekintetében) nyilvánvalóan nem teljesült: a társadalom alsó harmada tragikus szegénységbe süllyedt, és felemelkedésre nincs kilátása, illetve csak Kevés és távoli, ha van.

A tőkés restauráció

Az alapítás sajátosságai

Az új hatalom informális megegyezéssel jött létre: a reformkommunista apparátus és a rejtőzködő, az álarcos és a féllegális ellenzék között. A megegyezés annak megnyilatkozása és bizonysága, hogy valamennyiük alapvető célja közös már: az átlépés a jóléti, magántulajdoni társadalomba. A megegyezés feltételei és döntő implikációi a következők:

• a korábbi uralom részéről: a büntetlenség és a folytonosság garantálása;
• az ellenzék részéről: demokratikus, nyitott versenyhelyzet teremtése a hatalom és a tulajdon szerzésének és birtoklásaik terén, szabad egyesülés a politikában és a gazdaságban;
• a károsultak rehabilitációja, kárpótlása és a privatizáció egyenlő esélyekkel (?).

Ez a megegyezés a továbbiakra nézve magából következőleg kizárt minden érdemi erkölcsi bírálatot és önbírálatot, mert:

– Benne minden korábban ellenzéki, antikommunista erő győztesnek van elismerve. Ennélfogva a továbbiakban annak is tekintette – és tekinti – magát, és alapjaiban igazolva látta minden eddigi tettét és gondolatát. Nemcsak antikommunizmusát, hanem opportunizmusát, a Kádár-korszakban folytatott elvtelen és karrier-alkalmazkodását is. Sőt, nemcsak az elnyomatás alatti kényszerhelyzetben elkövetetteket, hanem az azelőtti, a Horthy-korszak és a háború során történteket is: az akkori antiszociális meggyőződést, elkötelezettséget, illetve azokkal a hajdani politikai erőkkel való utólagos azonosulást és szolidaritást. Ebből érthető, hogy az a jobboldal, amely az induláskor még nép-nemzetinek vallotta magát és a népi írók mozgalma erkölcsi örökösének, egy-két év alatt átszíneződött a két háború közti úri osztály szellemi-öntudati örökösévé és már igényt is tartott ennek anyagi-tulajdoni folyományaira is.

– A szocialista oldal viszont, mint vereséget szenvedett és eszeiben megcáfolt lépett be az új rendszer keretei közé. Teljesen tisztázatlan maradt, hogy mit is tartanának fenn korábbi elveikből. A szociális piacgazdaság és -védőháló legendája átmenetileg sem győzött meg senkit – bizonyára magukat a szocialistákat sem -, hiszen itt nem állottak fenn azok a nyugati körülmények, amelyekre ezt alapozták. Nem volt sem érdemi elméleti megalapozása, sem hihető financiális háttere. A párton belüli csoportok addigi belső – még elvinek mondható – ellentétei és különbségei lényegtelenekké váltak. Most már végképp nem ezek egyesítették-osztották őket, hanem a közöttük aktív és felelős személyek érdekközössége és intézményi kapcsolatai – alapvetően az őket illető status quo megőrzésének és sikeres folytatásának érdeke.

A megegyezés – a fentieknél fogva – kizárta viszont a legális és formális politikai életből és tevékenységkörből azokat, akik nem tartoztak a fenti kettős meghatározottság körébe. Az új hatalmi szerkezetben – elsősorban a parlamentben – való jelenlét, reprezentáció erősen korlátozó előfeltételekhez volt és van kötve: meghatározott csoporttudat, kiépült kapcsolatrendszer és szervezett egység, választói támogatottság, továbbá ezek tárgyi előfeltételei: nyilvánosság és intézményi keret – és mindezek financiális fedezete. Az átalakulás későbbi kárvallottjai mindezekhez nem juthattak hozzá, viszont a meglévő elit-csoportok közül – következetesen – őket nem vállalja fel és nem képviseli semelyik. E kárvallottak szemében most a tőkében való csalódás nyilvánvalóan kompromittálja mindazokat az elit-rétegeket – és az azok homlokzatára festett eszméket -, amelyek a fordulat előtt nekik is boldogulást ígértek.

Ilyen közvetlen előzmények után a múlt reális értékelésének semmi esélye nem maradt. Nincs csoport, amely olyan etikai álláspontra helyezkedett volna, hogy elsajátíthatná érdemileg a vele ellentétes álláspont illetve formáció igazságát, lényeges tartalmait, sem az akkori cselekvő, sem a szenvedő oldal illetve réteg erkölcsi ítéletét tekintve, azok érdemi önkritikájaképpen. Önkritika egyáltalán és sehol nincsen, és nincs súlya a közvélemény ítéletének, hiszen a közéletben és a hatalomban nincs valódi reprezentáció sem. Márpedig az átalakulás vesztesei – vagyis a társadalom legalsó jövedelmi és műveltségi rétegei – nem rendelkeznek érdekeik világos megértésének, azok racionális politikai megjelenítésének és érvényesítésének eszközeivel. Ezért ügyükben és nevükben csakis az elit valamely csoportja léphetne fel, ilyen csoport azonban nincs. Nem adódik az érdekek, a kompetenciák és az ideológiák együttes hálózatában.

A weberi tanulság szerint hiányzik innen az az egyetemleges létértelmezés, amely képes lenne a jelen valóságának megfelelően kijelölni a történelmi feladatokat, és ennek alapján kategorikusan ki tudná szabni az azokhoz vezető cselekvés módját: a megoldásra képes etikát. A kálvini tanítás ugyanis – a maga idején – nem kalapból vagy kabátujjból varázsolta elő cselekvési normáit, hanem – ámbár szimbolikus eszközökkel, de – a készülőben lévő új társadalmi egzisztencia ontikus (egyetemes összefüggésekbe helyezett) értelmezésével.

A köztulajdon privatizációjának folyamata

A nyílt piac megvalósulásával rövidesen szertefoszlott a hiánygazdaság – és ezzel együtt megszűntek a belőle táplálkozó helyi monopóliumok. Ellenben a korábbi privilégiumok – amelyeket az apparátusi és értelmiségi elit birtokolt és élvezett – jelentős része átválthatónak bizonyult, érvényesíthető maradt az új – kezdeti – körülmények között, és a régi-új elit elszántan és bőségesen élt is e lehetőséggel. Volt, amit törvénybe iktattak – pártállásra való tekintet nélkül, közösen -, volt, amit átmentettek párt, illetve csoport méretekben, és volt, amit egyszerűen egyéni érdekeiknek és individualizmusuknak szabadjára eresztésével birtokba vettek.

Az osztozkodás

A köztulajdon elemei fölötti pártállami rendelkezés széles körű monopolizálása észrevétlenül nyúlt át a tulajdoni kisajátításba.

1.) Már az Új Gazdasági Mechanizmus időszakában kérdésessé vált az egyéni érdekeltségeknek a birtokláshoz és tulajdonláshoz való viszonya, a vállalati önállóság reprezentációjának ügye. Az ekörül zajló hosszas huzavona és az ennek során kiépült rejtett és függő maszekségek úgyszólván észrevétlenül mentek át a privatizációs folyamatba, ott pedig felerősödtek és elvadultak antiszociális vonásaik.

– Amit ma kegyeletteljesen spontán-, vagy előprivatizációnak becéznek, az a hierarchikus állampárti elit csoportérdekének gátlástalan érvényesítése volt a mögöttük következő, de hatalom nélküli szak- és szabad értelmiséggel szemben, kiváltképp annak fiatal korosztálya, valamint a vállalatok és intézmények dolgozói közössége egészének rovására. Milyen fokon volt ez szervezett – felülről irányított, de legalábbis jóváhagyott -, ezt, lehet, sohasem fogjuk megtudni. Mindenesetre a vállalati vagyonok kimentése VGMK-kba és GMK-kba, majd Kft-kbe lesúj-tóan megfelelt az apparátusi érdekeknek és az állampárti stratégiának.

– Azután ez képes volt zavartalanul folytatódni a privatizációs törvény megalkotásában: az új politikai elitek megegyezésre tudtak jutni közös érdekeik ügyében. Jogilag létrejött és zavartalanul működik mindmáig az egyszerűsített privatizáció című varázslat – a vállalati vezetés számára biztosított elővételi lehetőség, vagyis az intézményes lenyúlás. Az eszközöknek e vezetés javára történő kiárusítása egészében, vagy részletekben. A pártvagyon „bespájzolása", a közalapítványok feletti rendelkezés a megfelelő kurátorok kinevezésével, megválasztásával. Ebben a tragikusan etikaellenes cselekménysorban a pártok és magánszemélyek érdekei végzetesen összefonódtak a köztulajdon kisajátítására. Az apparátusi réteg azonban nemcsak ilyen közvetlen, anyagi előnyeit aknázta ki, hanem a másodlagosakat is: kapcsolati, tájékozottsági, műveltségi, hivatali-igazgatási „tőkéjét" is, egyetlen szóval: készenálló hálózatát.

– Nem tartozik igazán a köztulajdon privatizációjának folyamatába, de azért belelóg annak panorámájába azoknak a kis maszekoknak az elég tág köre, akik a Kádár-korszakban fusizgattak, aztán – vagy kiváltották az iparengedélyt valamikor útközben, vagy nem, de – önállósultak, és a rendszerváltást követően megálltak a lábukon mint vállalkozók, esetleg sikerrel fel is növekedtek. Ők a létező kapitalizmus igaz mesealakjai.

2.) Az állampárti elittel és annak folyamatossági legitimitásával szemben a szocialista átalakítás veszteseinek legitimitása vonult fel.

– Az annak idején felszámolt intézmények és társadalmi pozíciók megszakított legalitásának helyreállítására irányuló követelések sora. Ezeknek a követeléseknek az alanyai politikai és tulajdoni aspirációikat attól függetlenül támasztották, hogy közben, a pártállami időkben milyen pozíciókat értek el és töltöttek be. Kiemelkedő példája ennek a két MDF miniszterelnök, akik mindketten igazgatói rangot értek el és vállaltak a szocialista rendszerben. Tehát annak az elitnek is tartozékai, annak a hatalomnak is részesei voltak, és csak ők különböztették meg magukat „amazoktól" mint titkos, rejtőzködő „ellenállók".

– E két szélsőség között folyamatos és árnyalatokban talán gazdag, de lényegét tekintve elég egynemű az átmenet: a reform(kommun)isták, akikről nemcsak ők maguk – és esetleg a titkos csoportjukba tartozó többiek – tudták, hogy a Kádár-rendszernek bírálói, de bírálatuk olyan mértékben volt lojális, hogy azt lehetett nyíltan gyakorolni, vállalni. Ők ugyanúgy nevezhetők azonban a rendszer haszonélvezőinek is, hiszen mint belső, megbecsült ellenzék, az elitbe (nomenklatúrába?) beletartoztak, és ezt a pozíciójukat az átalakulás során képesek voltak megőrizni, illetve a változott körülményekre konvertálni.

– Velük szemben ott vannak a valódi vesztesek, akiket a pártállami hatalom ténylegesen károsított, megbüntetett nézeteikért, illetve politikai cselekedeteikért. Ezek börtönbe kerültek, elvesztették állásukat, jövedelmüket, nem gyakorolhatták hivatásukat, nem jutottak lakáshoz, gyermekeiket nem vették fel egyetemekre stb. Vagyis kimutatható, tényleges károkat és hátrányokat szenvedtek el. Ők azonban nagyon kevéssé voltak képesek elismertetni veszteségeiket, s hozzájutni elszenvedett káruk reális pótlásához. Egyenlő esélyekhez már nem juthattak; befolyásukat, társadalmi szerepüket nemigen szerezhették vissza; az új elit kialakulásában nem kaphattak helyet maguknak.

– A veszteseknek különleges, átelleni csoportja az emigránsoké/disszidenseké, azoké, akik közülük nem kallódtak el odakinn, hanem képesek voltak beilleszkedni a nyugati világba. Ők sikerüket és a jóléti világba tartozásukat köszönhetik elüldöztetésüknek – már amennyiben itthon tényleges részük volt ilyesmiben. Az ő áldozatuk tehát egyszer már el is vette jutalmát – odakinn. Most hazatérve, itthon másodszor is részesülhettek benne – amennyiben igényt tartottak rá -, ugyanúgy, mint azok, akik itthon ültek, vállalták és megfizették tetteik és gondolataik árát.

3.) Beletartoznak az összképbe a kisarjadó bűnszövetkezetek szervezői és tagjai is, akik a fentebbi legális, vagy féllegális módokon nem jutottak igényük szerinti részhez a közvagyon felosztásából (hiszen, ha hozzájutottak, már nem volt miért bűnözzenek), tehát erőszakkal léptek be az újrafelosztásba.

– Legvégül azok a korábbi dolgozók, akik a restauráció során kiszorultak a szabályszerű foglalkoztatásból, s így megélhetésüket csak a második, szürke-fekete gazdaságban (voltak) kések megtalálni.

Mindezek a felsorolt magatartásformák a közérdekhez való sajátszerű viszonyulásokat tartalmaznak. Viszonyulásukat valamilyen szinten és a nyíltság bizonyos fokán megfogalmazzák, illetve vannak forgalomban számukra a társadalmi kommunikációs mezőben olyan közkeletű megfogalmazások, amelyeket elfogadnak, és amelyekkel azonosítják magukat, viselkedésüket. Ezek a megfogalmazások készülhetnek ugyan különböző jelrendszerekben, de végső fokon minden esetben etikák, etikai természetűek, így áttekintve őket, bízvást megállapíthatjuk, hogy döntő mértékben normatagadó, kisebb részükben pedig kudarcos, meghiúsult etikák.

A modern tőke természetéről

A mai, (poszt)modern tőke nem ugyanaz nagyobban, mint volt ama korábbi, amelyiket az államosítás annak idején nálunk megszüntetett. Éppen ezért ez, a maga sajátszerű formájában, itt egyelőre kevéssé és csak nehezen tud képződni, mivel nincsenek felkészült, megalapozott képviselői. A nemzetközi tőke s a világpiaci hatások nem a hajdan megszakítottnak egyenes folytatásaképpen érkeztek-érkeznek hozzánk, hanem a ma érvényes legújabb meghatározottságaikkal. A tőke képződése merőben másképp zajlik, mint a hajdani, „természetes" folyamatban. Az a nálunk széltében divatozó analógia, mely szerint ami most itt folyik, az eredeti tőkefelhalmozás, teljesen felületi és megalapozatlan. Tartalma nem több, mint hogy ennek is vannak keserves vesztesei, nyertesei pedig ennek is kíméletlenek és gátlástalanok.

Az új meghatározottság magja a hatékonyság, a minőség elvének előtérbe kerülése a korábbi mennyiségi tényezővel – a növekedés és felhalmozás extenziójával – szemben. Már nem a gyártásban alkalmazott munkások és gépek sokasága – azok számának növekedése – a döntő, hanem működésük hatékonysága vált azzá. A továbbhaladás pedig a hatékonyság fokozódása révén valósul meg, a gyártó-berendezésekben megtestesülő hasznos információk „mennyiségében", azok szellemi tartalmában. Ilyen értelemben beszélünk ma információs gazdaságról, szellemi termelésről, szervezett minőségbiztosításról. A fejlett országok gazdasága ma már nem anyagi javakat állít elő elsősorban, hanem szellemieket: információkat és azok anyagi működtetésének eszközeit.¹⁴

Ezzel a változással azonban a tulajdon természete és megőrzésének ügye is gyökeresen megváltozott. A szellemi tulajdont ugyanolyan védelem illeti, mint az anyagit, ámbár a kétféle nem azonos természetű. A tudás ugyanis korlátlanul sokszorosítható: bárki megszerezheti anélkül, hogy kitalálója a magáét elveszítené. A mai tőke igazi nyeresége azonban nem is pusztán magában a tudásban, hanem annak kizárólagosságában van. Abban, hogy amim nekem van, az másnak ne legyen, rajtam kiül azt senki ne használhassa. A szellemi alkotások tulajdoni védelme, felhasználásukra a szerzői monopólium biztosítása az alapja a tőke legújabb fejlődési mechanizmusának. A monopolisztikus előnyökért folytatott versenybe azonban nem tud belépni és benne részt venni akárki, hanem csak azok, akik már rendelkeznek az ehhez szükséges felső szintű, széles körű műveltségi, szervezeti és műszaki adottságokkal. Ezeknek a köre viszonylag szűk – a világtársadalom egészén belül -, és ez a kör együttesen élvez egyre növekvő mérvű műveltségi-tulajdoni monopóliumot. Ez a monopolikus rendszer iszonyú hatalmat ad a benne részesülők kezébe, és velük szemben reménytelenül kiszolgáltatottá teszi a rajta kívülieket, a lemaradottakat, a belőle kirekesztetteket. Korunknak ez a legélesebb, legsúlyosabb konfliktusa, következésképpen e körül fakadnak központi etikai problémái – és egyben innen adódnak a mi rendszerváltásunk fő kérdései is.

A közép-európai társadalmak rendelkeznek elég széles olyan rétegekkel, amelyek képesek teljesíteni a világpiaci verseny által szabott követelmények szintjét. Ezért és ezek által országaik képesek becsatlakozni a mai tőke működési körébe, a világpiac nyílt mezőnyébe. Ugyanakkor a mi országainkban meglehetősen széles a társadalom azon rétege is, amely ilyen szinten nem foglalkoztatható, és azoké is, akik kifizetődőén egyáltalán nem foglalkoztathatóak a mai tőkére szabott feltételek között. Ezeknek a rétegeknek az aránya a többi, tőkeéretthez viszonyítva nálunk még olyan, hogy ad esélyt a beilleszkedésre, felzárkózásra; a vesztesek nincsenek annyian és olyan mélyen, hogy ismét felforgatni kényszerüljenek az elfogadható megélhetéssel rendelkező társadalmat. Ezért ide hajlandó betelepülni a magasan fejlett tőke. Kelet-Európában viszont – tőlünk egy határral arrébb – ez az egyensúly már bizonytalan, vagy éppenséggel nem áll fenn, és azok a kelet-európai társadalmak bizony a felfordulás peremén imbolyognak.

Mi tartja hát őket ebben a helyzetben?

Alapját tekintve az, hogy valamiképpen ők is jelen kényszerülnek lenni a világpiacon, de egy elavult gazdasági felkészültséggel működésmóddal, amit a fejlett kapitalizmus „szelleme" – Weber fogalmát használva – megbénít, kiszorít a piac szabályszerűen működő teréből. Nem is tehet mást, hiszen az a fejlett gazdaság csak a saját működésmódjának megfelelő szabályok alapján maradva képes elérni különleges teljesítményeit, benne maradni nagyiramú fejlődésének folyamatában. A hátramaradott gazdaságok viszont más módon, szűkebb körű együttműködés elavult szabályai szerint működnek. Ezek rendjében, elveiben az a nyitott, fenntartás nélküli együttműködés nincs megalapozva – s ezért nem is folytatható, nem megvalósítható.

Pusztán a törvény fenyegetésével nem kényszeríthető ki a szabályok általános betartása.

Nem lehet minden munkás mögé egy rendőrt állítani; nem lehet minden szerződést bíróság elé vinni és szankcionálni. De még ezen felül: ki tartatja be azután a szabályokat a rendőrökkel és a bírókkal? És kik lesznek azok, akik úgy fogalmazzák meg magukat a szabályokat, törvényeket, hogy azok senkinek ne kedvezzenek, s ezért legyen értelme őket betartani?

A hagyománykötött társadalomban nemcsak az alárendelt, a legelmaradottabb munkaszervezetekben tevékenykedő ember visszamaradott. Ő csak a legkönnyebben rajtakapható és megbélyegezhető. Az elmaradottság szelleme rejtve mindenütt jelen van ezekben a társadalmakban, áthatja, behálózza azok egészét. A politikai és gazdasági elit tagjait is, a törvényhozó testületeket, a felsőoktatást, a bírákat… mindent. Elsősorban és legsúlyosabban azonban falun és a falusias településeken tenyészik; az ott folyó önellátó gazdálkodásban s az ahhoz tartozó szemléletmódban, értékrendszerben – végső fokon annak etikájában: cselekvésmódjaiban, öröklődő szokásaiban.

Efelett a hagyományosság felett a tőke világszerte érvényre tudta juttatni a maga fölényét; tíz év alatt képes volt nálunk is kiterjeszteni és megszilárdítani a maga hatalmát. Nem volt képes azonban magába olvasztani a társadalom hagyománykötöttségét, hanem annak nyílt és rejtett formáit még meg is szilárdította, amikor begyűrte maga alá. Most már a tőke szabályai szerint működik gazdaságunk. A hagyományos pedig szabályszerűtlenné lett, és mint ilyen – szürke- és fekete gazdaság – marginalizálódott. Kiszorult ennek az újnak a perifériájára. Ott húzódott meg, és onnan fúrja vissza magát, ahol a szabályok réseiben utat talál, vagy nyit magának. így az együttélésben a kétféle át is hatja egymást. Mennél keletebbre és mennél délebbre a Föld nyugati központjaitól, annál nagyobb és megrögzöttebb a szürke-fekete hányad.

Délen és keleten nem volt és máig sincs protestantizmus. Emitt a Római Egyház, amott az Ortodoxia őrizte meg kizárólagosságát. – Ennyire igaza lenne Webemek? Délen reneszánsz volt – de nem hozott létre transzcendentális etikát, hanem csak evilági individualizmust és szkepszist. Humanizmusa nem lett több mint felszabadult életöröm. Impozánsabban és teljesebben emberi ugyan, mint a germánok humanizmusának savanyú, álságos reneszánsza, de kapitalizmus mégsem ebből a féktelen elevenségből lett, hanem abból a szikár és fékezett, önmagától elkülönülő transzcendenciából.

A történeti helyzetben adott erkölcsi követelmény és annak lehetséges alanya a politikai mezőben

A fenti vázlat megírásához nem volt tisztázott módszerem, csak kérdésem, és az sem világosan megfogalmazva. Kérdésemben mindössze arról volt csak szó, hogy látva látjuk a politikai élet egyre nyomasztóbb és egyöntetűbb elsilányulását, és szenvedjük tehetetlenül, ahhoz azonban, hogy ez megváltozhasson, okát kéne lelni és érteni ennek.

Miért nem lép fel a politikai életben olyan személy (irányzat, párt, de legalább csoport), amely képes lenne vállalni önmagát és helyzetét – sajátját és az országét, a történelmi pillanatét – olyannak, amilyenek ezek valójában? Miért keveredik mindenki hazugságba, nagyotmondásba, gyűlölködésbe, elhallgatásba? Mi alkotja ezt rossz varázslatot – támasztja ennek kényszerűségét?

Önkéntelenül is két végén egyszerre kezdtem el építeni a gondolat hídját: a jelenből hátrafelé, utolsó megtett lépéseinkben keresve a parancsoló előzményeket, ám ugyanakkor azokról a távolabbi pontokról is errefelé, ahol nemzeti történetünkben már olyan meghatározó események zajlottak, olyan körülmények állottak fenn, amelyek következményei bizonyosan érvényesülnek máig is sorsunk alakulásában és cselekvésmódunkban, amellyel azt mi magunk alakítjuk.

Újkori történelmünkbe eképpen visszapillantva nem találok érvényesülni etikai tisztázódást. Ellenkezőleg: véget nem érő ellentmondásokat látok, amelyek csak újabb és újabb tagadásokat gerjesztenek – anélkül azonban, hogy képesek lennének ezekben kihunyni. A keservesen konzerválódott falu átalakulási kezdeményei mindig újra csak önmagukba hullanak vissza. így a rendiségből kilábolás „normális" kerete – a nemzeti birodalom – sem képes feloldódni, szerkezetét továbbalakítani, és végül gyökerestül megszűnni, sem a nemzeti tradicionális ideológia – és mindezek erkölcsi alapja.

Így következett be aztán, hogy lépésről-lépésre minden transzcendencia és hivatástudat kompromittálódott végül. Maradt a „tiszta" partikularitás – az egyén és a csoportok, legfelül pedig a nemzet – elszánt önzése, s így nem marad hatóképes alapja a tőke és a jogállam működtetésének. Ugyanakkor azonban arra sincs megnyugtató kilátás, hogy ez a transzcendencia-mentesített erkölcsi közeg meglévő adottságaival stabilizálódjék; hogy akár csak rejtve is, de jelen volna benne olyan immanens etikai összegződés, amely kibontakozva kellő indítékokkal láthatná el társadalmunkat az átalakulás kiteljesítéséhez, az újkapitalista rend kiegyensúlyozott működtetéséhez.

Azt viszont merhetjük állítani, hogy történelmi helyzetünkben jól tagoltan és felfoghatóan van jelen ennek a rendnek a hiánya, sőt közvetlenül, készenálló nézeteinkkel való elérhetetlensége. Vagyis: egyértelműen áll velünk szemben az etikai tisztázás követelménye. Nem kerülhető el tehát az újragondolás, sőt ész szerint halaszthatatlan.

A fentebbiekben megkíséreltem bemutatni vázlatosan, milyennek látom elhelyezkedésünket a világtársadalom alap-konfliktusában – amely a fejlődés sodrában bennelévő és az annak peremére szorult országok és társadalmi rétegek között feszül. Ezen helyzetünknek három mozzanatát hadd emeljem még ki.

1.) Mivel kezdünk bekerülni a nyugati fejlett országok szövetségi szervezeteibe, egyre kevesebb szó esik már társadalmunk marginalizálódott rétegeiről. Ha mégis szó esik róluk, úgy abban a bizakodó – önámító – formában, hogy: máris csökken a munkanélküliség, kialakulóban van saját tulajdonosi-vállalkozói osztályunk stb. A politikai és gazdasági elit szűk csoportja, úgy tűnik, csakugyan kezd felzárkózni nyugati mintaképeihez – legalábbis fogyasztói igényeiben és szokásaiban. Ennek mértékében egyre kevésbé képes átélni, és tudomásul venni hazai elmaradottaink helyzetét, azt a kegyetlen tényt, hogy országunk népességének kb. 1/3-a alapvetően alkalmatlan a modern tőkében való felhasználásra, s a gazdaság tőkés szektorából tartósan – nagy részük örökletesen – ki van zárva. Az új urak egyre kevésbé hajlandóak ezek ügyével érdemileg foglalkozni. Márpedig helyzetük gyökeres megváltoztatásához megfelelő tudományos világgazdasági és -társadalmi összkép volna nélkülözhetetlen; szerkezeti forma és normatív motivációs rendszer kellene.

2.) Nemcsak határainkon belüli az előbbi probléma, hanem azon túli is, a szomszédságokban kisebbségként élő nemzettársaink révén. Lerázhatatlan érdekeltségünk és kötelezettségünk áll fenn körös-körül, a határon túli atyafisággal szemben: az Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken élő kisebbségi magyarokkal való szolidaritás a nemzeti illetékesség választóvizévé forrta ki magát. Ők azonban kimozdíthatatlanul vannak beágyazódva többségi polgártársaik állami közösségeibe. Rajtuk segíteni csak azokkal közös sorsuk megoldása révén lehetne. Márpedig azok elmaradottsága a miénknél jóval súlyosabb, hagyománykötöttségük jóval kiterjedtebb, össznépességüknek akkora hányada, amekkorával a hátukon ezidő szerint nem lehetnek képesek bevánszorogni Európába. Ezért nem rázhatjuk le magunkról elmaradottságuk gondjait.

A magyar elit minden erejével el van szánva a Nyugathoz tartásának bebizonyítására, kikényszerítésére. Mit se bánja, ha utolsónak veszik fel a megtelt kocsira, boldogan lépne ki a Déli és Keleti szegénység átkozott köréből – ha nem lógna ott a nyakán a nemzeti szolidaritás kötelezettsége, keserves evidenciája. Ezzel azonban lehetetlenség mit kezdeni adekvát etikai elvek nélkül, az elmaradottak felzárkózásának – árutermelői foglalkoztatásának, integrálásuk reális formájának – felkutatása és meglelő súlyú szervezése nélkül. E nélkül beszélni függetlenségről, kontinentális integrációról, globalitásról – sőt még egyetemességről is – meddő locsogás.

3) Amit el kellene érnie a gondolatnak, az a szétesett erkölcsi-politikai pólusok egymásra vonatkoztatása és együttes kritikája: túlhaladása. Ehhez nélkülözhetetlen a transzcendens motiváció, ahhoz pedig a transzcendentális tudati mozzanat és annak formája. Hol lehet ennek társadalmi alapja, hordozója?

Netán a szétvert és korrumpált értelmiségben?

(A tanulmány első változata az MTA Politikai Tudományok Intézetének belkörű konferenciáján hangzott el, 1999. október 14-én, Mátraházán.)

Jegyzetek

¹ Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Budapest, 1982.

² Henry Pirenne: Histoire de l'Europe des invasions au XVf³ siécle (l'Office de Publicité, S. A. Bruxelles, 1936)

³ Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat, Budapest, 1971.

⁴ Kürt Lewin elmélete szerint: a viselkedési mező meghatározó élmények téri szövedéke. Nemcsak az egyénre, hanem a közösségre vonatkozólag is.

⁵ Ungvári Z. Imre: Változó értelemben (Kolozsvár, 1998. KOMP-PRESS) c. könyvében elsősorban G. Lipovetskyre hivatkozva tárgyalja ezt a kérdéskört.

⁶ Juliáné Brandt: Protestantismus und Gesellschaft im dualistischen Ungarn. Südost Forschungen B: 55, München, 1996.

⁷ Andrásfalvi Bertalan: Falusi műveltségi csoportok Baranyában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.

⁸ a) Nagyszékely, adalékok a Tolna megyei falu néprajzához;

b) Válogatás a nagyszékelyi németajkú reformárus egyházközség dokumentumaiból. Mindkettőt kiadta a Nagyszékelyi Alapítvány, 1998.

⁹ Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Athenaeum Rt. Budapest, 1907.

¹⁰ Tóth Zoltán: A rendi norma – Századvég, 1991/2-3.

¹¹ Gyimesi Sándor: A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.

¹² Habermas: i. m. 203. oldaltól.

¹³ Varga Zsigmond: Kálvin és a kálvinizmus. Debrecen, 1936. Kiadja Debrecen város és a Tiszántúli Ref. Egyházkerület.

¹⁴ Erről a folyamatról elég korán kíséreltem meg képet adni: „A tőkés szellemi termelés felépülésének vázlata" – címmel. Magyar Filozófiai Szemle, 1971/ 3-4. és 5-6. szám

Ismertetjük az ATTAC néven ismert kezdeményezést, amelynek célja egy nemzetközi mozgalom létrehozása a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére.

A Le Monde diplomatique 1997. decemberi, “Fegyverezzük le a pénzpiacokat” című vezércikkében Ignacio Ramonet, a lap igazgatója – az ázsiai pénzpiacok összeomlásának apropóján – állampolgári kezdeményezést javasolt a nemzetközi pénzügyi spekuláció megfékezésére. Ramonet szerint erre az egyik leghatékonyabb eszköz a James Tobin, Nobel-díjas amerikai közgazdász által már az 1970-es évek elején javasolt 0,05-0,1%-os mértékű adó bevezetése lenne, amelyet a nemzetközi pénzpiacokon eszközölt tranzakciókra vetnének ki – általánosan, vagyis világszerte. Az így befolyó, évi legalább 100 milliárd dollár nagyságrendűre becsült összeget a kirívó szegénység és a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására lehetne fordítani. Az ATTAC (Action pour une taxe Tobin d’aide aux citoyens – “Akció a Tobin-adó bevezetéséért, az állampolgárok megsegítésére”) néven meghirdetett kezdeményezés intézményesítésére Ramonet világméretű NGO (nem kormányzati szervezet) létrehozását javasolta, amely a szakszervezetekkel, illetve a kulturális, szociális és környezetvédelmi egyesületekkel karöltve hatékony nyomásgyakorló csoportosulás gyanánt működhetne országos és nemzetközi szinten, hogy kikényszerítse ennek az adónak a planetáris szintű bevezetését.

Az ATTAC először francia egyesületként alakult meg Párizsban, 1998. június 3-án, magánszemélyek, civil (érdekvédelmi, kulturális, környezetvédő és politikai) szervezetek, valamint lapok, folyóiratok részvételével. Az ATTAC betűszó feloldása módosult, a szervezet bejegyzett elnevezése: “Egyesület a pénzügyi műveletek megadóztatására, az állampolgárok megsegítése érdekében” (Association pour une Taxation des Transactions financières pour l’Aide des Citoyens). Az egyesület tiszteletbeli elnökévé Ignacio Ramonet-t, főtitkárává pedig Bernard Cassent, a Le Monde diplomatique szerkesztőjét választották meg.

Az ATTAC nemzetközi mozgalommá nyilvánítására – elnevezése: “Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére” (Mouvement international pour le contrőle démocratique des marchés financiers et de leurs institutions) – 1998. december 11–12-én került sor Párizsban, tízegynéhány afrikai, ázsiai és európai ország, illetve egyesületi szövetségek és hálózatok képviselőjének jelenlétében. Az ATTAC – mint nemzetközi mozgalom – programjának alapjául a francia egyesület platformja szolgált.

A kezdeményezés sikerét bizonyítja, hogy egy évvel a francia ATTAC megalakulása és alig hét hónappal a nemzetközi mozgalom útjára bocsátása után az ATTAC-nak Franciaországban 11 ezer tagja volt és 120 helyi bizottsága alakult meg (egyikük a francia nemzetgyűlésben, 80 képviselő részvételével), és sorra jöttek/jönnek létre az ATTAC országos szervezetei, Argentínától Németországon és Belgiumon át (beleértve az EU-intézményeket is) Szenegálig. Az ATTAC-nak kelet-közép-európai mutációja, tudomásunk szerint, egyelőre nincs.

A nemzetközi mozgalom nem kíván létesíteni sem hierarchikus szervezetet, sem valamiféle földrajzi központot (titkárságot): a nyilvánosságra hozott programmal közösséget vállaló és alkotó kezdeményezések (mozgalmak, NGO-k, egyesületek, hálózatok, kutatócsoportok, lapok stb.) együttműködő partnere kíván lenni a neoliberális politika elleni világméretű küzdelemben.

A kapcsolattartást a mozgalom a világhálóra kívánja alapozni. Az ATTAC honlapja: www.attac.org . A nemzetközi mozgalom (belső, csak a mozgalom levelezési listájára feliratkozottak számára rendelkezésre bocsátott) e-mail-címe: transattac@attac.org. A francia ATTAC hagyományos levelezési címe: 9 bis, rue de Valence, 75005 Paris. Telefon: 00/33 143-363-054, fax: 00/33 143-362-626.

*** 

Az “ATTAC” nemzetközi mozgalom programja

Elfogadta a mozgalom alakuló ülése, Párizs, 1998. dec. 11–12.

A pénzügyi globalizáció fokozza a gazdasági bizonytalanságot és súlyosbítja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Figyelmen kívül hagyja, megkerüli, kijátssza a nép érdekeit, a demokratikus intézményeket és a közjóért felelős szuverén államokat. Helyükbe a transznacionális vállalatok és a pénzpiacok kizárólagos érdekeit kifejező, tisztán spekulatív szempontokat állít.

A világ – természeti törvénynek beállított – átalakulására hivatkozva, mindinkább elenyészik az állampolgárok és választott képviselőik hatalma, hogy sorsukról maguk dönthessenek. Ez a leértékelődés és cselekvőképtelenség az antidemokratikus pártok előretöréséhez vezet. Sürgősen meg kell állítani e folyamatot, s létre kell hozni a szabályozás és az ellenőrzés új intézményeit, országos, európai és nemzetközi szinten egyaránt. Minthogy tapasztalat szerint a kormányok, ha nem ösztönzik őket, nem hoznak maguktól efféle intézkedéseket, a társadalmi bezárkózás és a politikai kiábrándulás kettős kihívása aktív állampolgári fellépést követel.

A korlátozatlan tőkemozgás, a “pénzügyi paradicsomok” elszaporodása és a spekulációs célú tranzakciók robbanásszerű növekedése az egyes államokat fékevesztett versengésre kényszeríti a befektetők kegyeinek elnyeréséért. Az azonnali profit utáni hajszában nap mint nap több mint száz milliárd dollár cirkulál a pénzpiacokon, tökéletesen elszakadva a javak és a szolgáltatások termelésétől és forgalmától. Emiatt a tőkejövedelmek állandóan nőnek a munkajövedelmek rovására, általánossá válik a létbizonytalanság és terjed a szegénység.

E folyamatok társadalmi következményei még súlyosabbak a függő helyzetű országokban, amelyek védtelenek a pénzügyi krízis csapásaival és az IMF válságkezelési diktátumaival szemben. Az államadósság törlesztési kötelezettségei arra kényszerítik a kormányokat, hogy a minimumra csökkentsék a szociális kiadásokat, és a társadalmakat elmaradottságra kárhoztatják. Az Észak országaihoz képest jóval magasabb kamatok tönkreteszik a nemzeti vállalatokat, s a hitelezők követeléseinek kielégítésére terjed a zabolátlan privatizáció és az állami szektor felszámolásának folyamata.

A szociális vívmányok mindenütt megkérdőjeleződnek. Amennyiben létezik nyugdíjrendszer, a munkavállalókat arra ösztönzik, hogy váltsák fel olyan befektetési nyugdíjalap-mechanizmussal, amelynek eredményeként vállalataik méginkább kénytelenek megfelelni a közvetlen profitérdekeltség követelményeinek, s a pénzügyi szféra befolyása tovább szélesedik. Az állampolgárokat megpróbálják meggyőzni a nemzetek, népek és generációk közötti szolidaritás idejétmúlt voltáról. A szabályozás visszaszorulása a munkaerőpiac egészét sújtja: romlanak a munkakörülmények, terjed a létbizonytalanság, nő a munkanélküliség, s meggyengülnek a szociális védelmi rendszerek.

A gazdasági fejlődés és a foglalkoztatás követelményeire hivatkozva, a legfejlettebb országok nem mondtak le a multilaterális beruházási egyezmény megkötéséről, amely a jogok összességét a befektetőknek juttatná, miközben a kötelezettségeket az államokra testálná. A közvélemény nyomása és heves ellenállása miatt ugyan lemondtak arról a tervükről, hogy az OECD keretében tárgyalásokat folytassanak erről az egyezményről, a vita azonban várhatóan újrakezdődik a Kereskedelmi Világszervezet égisze alatt. Egyidejűleg az Egyesült Államok, de az Európai Unió is, folytatja szabadkereskedelmi kereszteshadjáratát abból a célból, hogy újabb deregulált övezeteket hozzanak létre, kontinentális és földrészek közötti szinten egyaránt (amilyen például a Transzkontinentális Gazdasági Partnerség tervezete Európa és Észak-Amerika között).

Az Észak és a Dél közötti, illetve magukon a fejlett államokon belüli egyenlőtlenségek gépezetét ma még jobbára meg lehet fékezni. A dolgok megváltoztathatatlanságával kapcsolatos nézeteket gyakran az alternatívákra vonatkozó ismeretek hiánya táplálja. Ez az oka annak, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények és a tömegtájékoztatás médiumai (amelyek tulajdonosai sokszor a globalizáció haszonélvezői) hallgattak a közgazdasági Nobel-díjas amerikai közgazdász, James Tobin javaslatáról, aki szerint adót kellene kivetni a devizapiacok spekulációs célzatú tranzakcióira. A Tobin-adó, még ha csupán igen alacsony, 0,1 %-os szinten állapítanák is meg, évente közel 100 milliárd dollárt eredményezhetne. Ez az elsősorban a fejlett ipari országokban – ahol a legjelentősebb pénzpiacok vannak – beszedett összeg felhasználható lenne az egyenlőtlenségekkel szembeni programok céljaira, a szegény országok közoktatásának és közegészségügyének fejlesztésére, az élelmezés biztonságának és a tartós fejlődés feltételeinek megteremtésére. Egy ilyen intézkedés foganatosítása nyíltan spekuláció-ellenes távlatot nyitna, s ezáltal elősegíthetné az ellenállás jegyében fogant gondolatok megszületését, mozgásteret adhatna az állampolgároknak és az államoknak, s főként azt jelentené, hogy a politika ismét visszaszerezte az őt megillető szerepet.

Mindezt szem előtt tartva, az aláírók kifejezik szándékukat aziránt, hogy részt vegyenek a nemzetközi ATTAC-mozgalom munkájában, illetve vele együttműködjenek, annak érdekében, hogy információkat cseréljenek, hozzanak létre és terjesszenek, s közös akciókban vegyenek részt mind saját országukban, mind kontinentális és nemzetközi szinten.

A közös cselekvés célja:

• meggátolni a nemzetközi spekulációt
• szankciókat foganatosítani a pénzügyi paradicsomokkal szemben
• megakadályozni a befektetési nyugdíjalapok általános elterjedését
• elősegíteni a befektetések áttekinthetőségét a függő országokban
• megteremteni a bank- és pénzügyi műveletek legális kereteit, hogy azok ne a fogyasztókat s még kevésbé az állampolgárokat büntessék (a pénzintézetek munkavállalói fontos szerepet játszhatnak e műveletek ellenőrzésében)
• támogatni a függő országok államadósságának elengedését célzó követeléseket, valamint hogy az ekként felszabadult forrásokat a lakosság és a tartós fejlődés javára fordítsák, azaz – miként számosan fogalmaznak – rendezzék a “szociális és ökológiai adósságot”.

Általánosan szólva: arról van szó, hogy

• hódítsuk vissza a pénzügyi szférától a demokrácia elveszített térségeit
• szálljunk szembe azzal, hogy a beruházók és az üzletelők úgynevezett “jogaira” hivatkozással az állam lemondjon szuverenitásának újabb elemeiről
• hozzuk létre a demokrácia világméretű térségét.

Arról van szó csupán, hogy újra közös erővel alakítsuk eljövendő világunkat.

A Magyarországon szinte ismeretlen szerző terjedelmes tanulmánya eredetileg az Understanding the Nazi Genocide c. könyvében jelent meg 1999-ben (London, Pluto). Számunkra az itt közölt tanulmány három szempontból igen fontos. Az írás mindenekelőtt elméleti, módszertani és történeti megfontolásokat nyújt a náci haláltáborok és a GULAG táborainak összehasonlító vizsgálatához. Másodszor, Traverso, aki a marxista hagyományokhoz kötődik – tegyük hozzá, nem kritikátlanul -, olyan, a marxizmus története szempontjából is lényeges összefüggésekhez szól hozzá, mint például a marxizmus fejlődésfogalmának újraértelmezése. A szerző igen érdekes megállapításokat tesz a frankfurti iskola és Mandel marxizmusának néhány alapvető összefüggéséről, mindenekelőtt az antiszemitizmus kérdéséről.1. rész: A frankfurti iskolától Ernest Mandelig

A “zsidó kérdésről” folytatott marxista vita egy évszázad történetét ívelte át: Karl Marxszal kezdődött és Abram Leon belga trockista fellépéséig tartott, azaz az emancipációtól Auschwitzig. A marxista vita e kérdésben eredendően abból a szoros kapcsolatból fakadt, amely a diaszpórában élő zsidó kisebbség és az egyetemes, forradalmi gondolatrendszer között állt fenn. Együttélésüket válságok és szakítások terhelték: elég itt csak egyetlen példára, a fiatal Karl Marxnak A zsidókérdésről címû, 1843-ban írott tanulmányára – számtalan vita, ideológiai spekuláció és félreértés tárgyára – utalnunk, illetve az 1930-as és 1940-es években a sztálini Oroszországban élt, a jiddis kultúrán nevelkedett tragikus sorsú forradalmárokra emlékeztetnünk. Az ember azonban mégis mélységesen megdöbben, milyen sokrétű, kiterjedt e jelenség. A XIX. század végétől, pontosabban már a II. Internacionálé megalapításától kezdve egészen a II. világháborúig a zsidók a jelenlétükkel, a gondolataikkal és tevékenységükkel meghatározó szerepet játszottak a marxizmus történetének egészében.

Ha ezt a háború előtti vitát megvizsgáljuk, ahhoz az alapvető kérdéshez jutunk, vajon mennyire volt gyümölcsöző és (általában szűkös) korlátok közé szorított a marxisták viszonya a zsidó történelemhez. A zsidóknak a marxizmussal való kapcsolatát illúziók és elfojtások jellemezték, melyekért gyakorta kellett nagy árat fizetni. Néhány kivételtől eltekintve a marxista álláspont lényegileg nem akarta észrevenni a modern antiszemitizmus elhatalmasodását attól kezdve, hogy a XIX. század végén először mutatkozott, egészen Auschwitz pokláig. Ezt a vakságot azonban hiba volna azzal magyarázni, hogy a marxizmusnak laza lett volna a kapcsolata a zsidó történelemmel. Éppen ellenkezőleg, a marxizmus a zsidó történelem egyik politikai és kulturális dimenziója volt akkor, amikor az emancipációnak köszönhetően a zsidóság a legtöbb európai társadalom teljes jogú tagjává vált.

Célravezetőbb ezt a vitát a jiddis és a német zsidó kultúra egyik megjelenési formájának tekinteni, amelynek közös, mély gyökerei voltak a munkásmozgalom eszméivel és történelmével. A zsidók genocídiuma súlyos cezúrát jelentett, amely nagyon rövid idő alatt (1941–1945 között) pontot tett a marxisták körében a “zsidókérdésről” folyó évszázados vita végére. A korábban hosszú távúnak tekintett zsidó-marxista közös célt most a fizikai megsemmisülés borzalma váltotta fel. Az emancipáció megteremtette e konvergencia alapját, Auschwitz pedig földig rombolta (legalábbis azokon a földrajzi és kulturális területeken, ahol az emberirtás végbement). Hitler magára vállalta a zsidók kiirtásának feladatát; a háború utáni Európában – a Szovjetunióban pedig már az 1920-as évek végén – a sztálinizmusban érett meg az erő az élő marxizmus felszámolására részben úgy, hogy állami ideológiává változtatta, részben pedig úgy, hogy legeredetibb és legautentikusabb képviselőit elhallgattatta.

A zsidókérdésről folytatott “klasszikus” marxista vita így Auschwitzcal ért véget: a vita nem kifulladt, nem lezárult és nem is időszerűtlen lett, hanem a vitázók fizikai megsemmisülésével félbeszakadt. A háború utáni marxizmus már “kevésbé” volt “zsidó”, mint a XIX. századi vagy a kora XX. századi. Jó harminc éven át epicentruma Kelet- és Közép-Európából áthelyeződött a latin nyelvű országokba (főképpen Olaszországba és Franciaországba, illetve nagyon jelentős bázisra tett szert Latin-Amerikában). Aztán az 1970-es évek végén gyökeret eresztett az angol nyelvű társadalmakban, főképpen az amerikai egyetemeken.¹ Közben pedig a háború előtti “zsidó marxizmus” legtöbb túlélője, egész pontosan a munkáspárti cionisták és a bundisták a háború végén Izraelben telepedtek le, ahol viszont gyökeresen más valóság és egészen új problémák vártak rájuk.

A zsidók és a munkásmozgalom ekképpen kettévált 1945 után, s nagyrészt ezzel magyarázható, miért nem folyt vita a marxisták körében az európai zsidóság megsemmisítésének módszereiről, okairól és következményeiről. A genocídium megmutatta a háború előtti elméleti és politikai viták korlátait, ugyanakkor drasztikusan véget is vetett e vitáknak azzal, hogy elpusztította a szóban forgó népet. A háború utáni kulturális és politikai kontextus nem segítette elő sem ennek a törésnek az elemzését, sem a keletkezett elméleti hiátus megszüntetését. Az 1940-es és 1950-es években a marxizmus az antifasiszta kultúra lényegi elemévé vált; ebben az antifasiszta kultúrában azonban a zsidóság tragédiája az Európát ért iszonyatos csapásnak csak az egyik, marginális aspektusát jelentette.

A nácizmus veresége, a Vörös Hadsereg benyomulása Közép-Európába és a kommunista pártok látványos megerősödése azokban az országokban, ahol a párt vezető szerepet játszott az ellenállásban, mind-mind arra utalt, hogy vissza kell térni a háborút megelőző években követett haladáselmélethez. Emiatt nem kapott hangot a katasztrófa okainak elemzése. A marxizmust tehát az jellemezte, hogy hallgatott Auschwitzról. Hogyan is lehetett volna tekintettel lenni egy “kicsike különbségre” akkor, amikor a történelem, félresöpörve a hullahegyeket, látszólag elérkezett a boldog beteljesüléshez? Amikor szelleme a győzedelmesen előrenyomuló “szabadító” alakjában öltött testet – nem fehér lovon, ahogy annak idején Hegelnek Napóleon megjelent Jénában, hanem egy szovjet tankot vezetve?²

Ez a hallgatás máig is tart. Hogy csak egyetlen példát említsünk, a nagy brit történész, Eric John Hobsbawm a huszadik század mérlegét megvonva azzal a megállapítással kezdi, hogy századunkban szembetűnő a “hanyatlás” ahhoz a civilizációs szinthez képest, amelyet a nyugati világ az 1815-ös bécsi kongresszus és 1914 között elért. Aztán emlékezetünkbe idézi, hogy az emberiség azt hitte, a háborús időkben a civil lakosság kínzására és meggyilkolására már soha többé nem kerülhet sor; ugyanakkor csak néhány sort szentel a náci koncentrációs táboroknak.³ Egyszóval, a marxizmus sem tudta értelmezni az Auschwitz jelentette civilizációs törést az európai kultúra folyamatában.

Akadt azonban két kivételes elme, Lev Trockij és Walter Benjamin, akik szakítottak ezzel a tendenciával, és valódi profétikus éleslátással vonták meg a háborúnak az európai zsidóság sorsára gyakorolt hatását. Trockij 1938-ban látta, hogy egy új konfliktus a zsidók “fizikai megsemmisítéséhez” vezet majd. Benjamin 1940-ben írott híres Téziseiben – mely a csodával határos módon a szerző menekülése és öngyilkossága ellenére is fennmaradt – egy új történelemszemlélet körvonalait vázolta fel, amelyben a haladás mítoszának szerepét a katasztrófaelmélet váltotta fel. E két megközelítés gyökeresen különbözött egymástól – Trockij ateista forradalmár és szigorú racionalista volt, Benjamin pedig zsidó gondolkodó, aki szintézist keresett a történelmi materializmus és a messianisztikus feltámadás között –, ám következtetéseik ennek ellenére tökéletesen egybeestek. Trockij erőteljesen figyelmeztetett a küszöbön álló veszély nagyságára, Benjamin pedig kidolgozta azokat a filozófiai kategóriákat, amelyek lehetővé teszik, hogy Auschwitz perspektívájából szemléljük és ismerjük fel a jelenségeket. Az orosz száműzött mintha csak politikai terminológiába fordította volna át a német zsidó filozófus elméletét, de a forradalomban már nem a történelem “lokomotívját”, hanem azt a “vészféket” látta, amely képes megállítani a katasztrófába rohanó világot. Mindkettőjüket elpusztította barbár századunk: az egyiket a sztálinizmus, a másikat a nemzeti szocializmus.⁴

E két történelmi személyiség örökösei vitték tovább a gondolatot a háború után. A valóságban ez persze nem azt jelentette, hogy a marxista vita újjáéledt volna, hanem azt, hogy marginalizálódott; száműzetésben vagy a hitleri mészárszékről menekülőben lévő entellektüelek tollából megszületett egy-két elemzés, mely gyakorlatilag az ismeretlenség homályába veszett a maga korában.

Az első kísérletek, hogy a marxizmus elméleti alapjain (gyakorta átformálva ezeket az alapokat az elemzés folyamatában) értelmezzék Auschwitzot, a frankfurti iskola és Ernest Mandel nevéhez fűződnek, akiknek ugyan eltérő volt a kiindulópontja, de hasonló a szemléletmódja. A felvilágosodás dialektikája című művükben Horkheimer és Adorno továbbfejlesztettek olyan témaköröket, amelyeket Benjamin vetett fel a Tézisekben. Röviddel a háború után a Szociológiai Intézetben dolgozó vagy annak vonzásköréhez tartozó filozófusok, mint például Leo Löwenthal, Herbert Marcuse és Günther Anders Auschwitzot tették meg a modern civilizáció bírálatának kiindulópontjául. Ernest Mandel pedig német zsidó származású belga marxista volt, a trockista Abram Leon barátja és elvtársa, akit Leonhoz hasonlóan letartóztattak, de neki Leonnal ellentétben sikerült megszöknie egy németországi munkatáborból. Mandel műve kétségtelenül a legkoherensebb kísérlet arra, hogy a zsidóság genocídiumát a klasszikus marxizmus kategóriáival magyarázza, ezáltal továbbfejlesztve Trockij interpretációját.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy majdnem négy évtizednyi szünet választja el a frankfurti iskolának a háború végén írott elemzéseit Mandel műveitől, amelyek lényegileg az 1980-as évek végén születtek. Akárcsak Trockij és Benjamin esetében, ez a két áramlat is önálló pályákon haladt, és soha nem kapcsolódott egybe. Kétségtelenül igaza van Perry Andersonnak, amikor arról beszél, a két módszer találkozásának akadálya a nyugati marxizmus legsajátabb ismertetőjegye – az, hogy visszahúzódott a filozófiába és az esztétikába –, amit Martin Jay a frankfurti marxista iskola egyik lényegi jellemzőjének nevez: a szervezett munkásmozgalomtól való radikális elkülönülése.⁵ Ez az elszigetelődés egyfelől lehetővé tette autonómiájának és eredetiségének megőrzését, másfelől azonban fokozatosan elvezetett a társadalmi megalapozottság teljes hiányához.

Herbert Marcuse kivételével a frankfurti marxista iskola (és főképpen a Günther Anders, az “útitársak” legérdekesebbje által képviselt radikális változata) egyre utópiaellenesebb dimenziókba tévedt. Végül az iskola – Ernst Bloch kifejezésének ellentéteképpen – a “kétségbeesés elvére” (das Prinzip Verzweiflung) alapozott paradigmához jutott el.⁶ Radikális civilizációellenes kritikája ettől kezdve kétségbeeséssel, szkepszissel és tragikus jelentőségtudattal párosult (egészen addig, hogy akárcsak Adorno és Horkheimer 1968-ban, ő is elítélte a diákok tiltakozó mozgalmait).

Ezzel szemben Mandel kritikai társadalomelméletet fejlesztett ki, melynek immanens része volt a kizsákmányolt osztályokra épülő politikai célkitűzés. Marxizmusa utópikus és nagylelkű volt, a történelemben azokat a fordulópontokat vagy “kettéágazásokat” kereste, amelyek forradalmi kiindulópontokként szolgálhattak. Mandel mint politikai gondolkodó 1968 májusa után érkezett pályája csúcsára. A szovjet tömb országainak 1989–1991-es összeomlása sem törte meg optimizmusát. Pályája egészében tehát gyökeresen különbözött Adornóétól és Andersétől. Mindannyian egységesek voltak azonban abban, hogy elutasították a sztálinizmust.

A frankfurti iskola

Walter Benjamin már utat vágott a frankfurti iskola gondolkodói számára a zsidó genocídium problémájának megközelítésében, amikor a történelmi materializmus új formájának kifejlesztését szorgalmazta: ez az új forma “felszámolja önmagában a haladás eszméjét”.⁷

Nyomdokain haladva Adorno és Horkheimer a háború vége felé Auschwitz fényében kísérletet tettek a történelem újraértékelésére Dialectic of Enlightment című művükben. E munka egyik fejezete, melyet Leo Löwenthallal 1943–44-ben vázoltak fel, az antiszemitizmus természetrajzát vázolja fel. A “végső megoldást” itt a barbarizmus paradigmájának tekintik, amely az egész nyugati civilizáció fejlődése – ezt a “felvilágosodás önpusztításának” (Selbstzerstörung der Aufklerung) folyamataként írják le – végső kimenetelének bizonyult.⁸ A felvilágosodás humanista racionalizmusának emancipatorikus lehetőségei fokozatosan, de feltartóztathatatlanul utat nyitottak egy instrumentális, vak és hatalomra vágyó racionalitásnak – fejtegeti Adorno és Horkheimer. Benjaminnak a történelem angyala allegóriájához hasonlóan ők is felforgatják a progresszió felé haladó hosszú, egyenes vonalú, automatikus humanista fejlődés pozitivista vízióját, és a nemzeti szocializmusban a nyugati világ fejlődésének végpontját látják. Auschwitz fellebbenti a felvilágosodás destruktív dimenzióinak fátylát, s most a hegeli abszolút szellem helyébe lép, hogy a történelem valódi tartalmát felmutassa.⁹

A haladás filozófiájával való szakítás azonban még mindig nem teljes – és ebben az értelemben sokkal kevésbé radikális, mint Benjaminnál – abban az értelemben, hogy Horkheimer és Adorno a nácizmust “a civilizált társadalomnak a barbarizmusba való hanyatlásaként” (Rückkehr der aufgleklerte Zivilisation zur Barbarei) ábrázolja.¹⁰ Ez valójában inkább a múltba való visszalépésként értelmezhető, nem pedig mint az ipari civilizáció anyagi struktúráin, ideológiáin és mentalitásán kialakult modern “barbarizmus”.¹¹

Az Adorno és Horkheimer műveiben egyaránt használt hasonló kifejezések, mint például “a haladás visszafejlődéssé válik”¹² , csak még dialektikusabbá teszik a történelemnek olyan vízióját, amely képtelen szakítani azzal a szemlélettel, hogy a történelem – időnként előre, máskor visszafelé – diakronikus, egyenes vonalú tengely mentén mozog.

Hegel és Marx munkájából kiindulva Adorno és Horkheimer kritikai szemléletét Weber, Benjamin és Freud megfigyelései gazdagították, és elsőként így alkottak koherens szintézist. A száműzetésben íródott és kiadott Dialektic of Enlightment és a hozzá hasonló művek hatása csak jóval később érvényesült, akkor, amikor az 1960-as évek végén Németországban is megjelent, hatása azonban tartósnak bizonyult. Szemléletmódjukat radikalizálta Herbert Marcuse Eros and Civilisation (1954) című munkája, amelynek bevezetésében a szerző a “koncentrációs táborokat, a tömegek megsemmisítését, a világháborúkat és az atombombát” nem a “barbarizmusba való visszaesésként” értelmezi, hanem a “modern tudomány, technológia és dominancia vívmányainak el nem fojtott megnyilatkozásaiként”.¹³

Günter Anders, az Obsolesence of Man (1956 és 1980) című mű szerzője nem viszi vissza az emberiséget az ősi barbarizmus korába, hanem Auschwitzban és Hirosimában az emberi faj új korszakának beköszöntét látja, amelyben az emberiség “elsatnyult” a technológia uralta világban, és ezáltal alkalmassá vált a totális felszámolásra.¹⁴ Auschwitz és Treblinka gázkamráiban a zsidókat és a cigányokat ipari módszerekkel semmisítették meg, ugyanúgy, ahogyan a gépek a “nyersanyagot” (Rohstoff) dolgozzák fel. Hirosimában pedig – mondja Anders – egyértelműen kifejezésre jutott, hogy az egész emberiség megsemmisíthető, s hogy az apokalipszis már nem prófétikus látomás, hanem egészen konkrét, valóságos veszély. Ebben a korszakban, amikor a zsidóság tragédiája és az atombomba földi létünket veszélyeztetve felbukkant, értelmetlennek látszik bármiféle különbséget tenni ontológia és etika között. A szocializmusnak Marx óta betöltött felszabadító szerepe mára már egybeesik egy “konzervatív” szerepkörrel is, melynek az emberi faj és bolygónk megmentése a célja.

Ilyenformán Anders a maga politikai elkötelezettségét mint “ontológiailag konzervatívot” jellemzi.¹⁵ Műve kétségkívül a legkitartóbb erőfeszítéssel kísérli meg a marxizmus újragondolását Auschwitz fényében. Nem annyira a gázkamrák megépítésének logikáját igyekszik “megmagyarázni”, inkább kiindulópontnak tekinti ezeket a létező társadalmi rendszer radikális bírálatához és egyben az emberi és társadalmi felszabadulás eszméjéhez.

Ez a megközelítés gyökeresen szemben áll azok magyarázataival, akik a nemzeti szocializmusban a “ráció lerombolására” (Lukács György kifejezése) tett évszázados kísérlet tetőpontját látták.¹⁶ Mint már láttuk, a Marx utáni marxizmus gyakorlatilag lemondott a Rousseau és Fourier indította civilizációs bírálatról, helyette a “haladást” ünnepelte. De Auschwitz megmutatta, hogy a modern társadalmak sok, bevált, ismert intézménye, melyeket hagyományosan a “haladás” áldásainak tekintettek, a pokol előszobájává váltak.¹⁷ A modern tudomány kialakulása és az erőszak állami monopóliumának kiterjedése – ahogyan azt az európai kulturális hagyomány civilizációs fejlődését jelző két kiemelkedő teoretikus, Thomas Hobbes és Norbert Elias is megfigyelte – a végső megoldás elemi feltételei voltak mind ideológiai szempontból (biológiai rasszizmus), mind pedig ipari-bürokratikus struktúráikat tekintve. A frankfurti iskola egyik legjelentősebb tette volt, hogy rámutatott erre a civilizációs paradoxonra. Visszatértek Marx radikális kritikai álláspontjához a burzsoá fejlődést illetően, s ezzel megtörték a marxista gondolkodás tradícióját. A Dialectic of Enlightment és az ehhez hasonló munkák rámutatnak arra, hogy eme elméleti törés mélyén a náci haláltáborok okozta történelmi trauma áll.¹⁸

Ez a törés lejátszódott magán a frankfurti iskolán belül is, annak ellenére, hogy a résztvevők maguk sem voltak teljesen tudatában a következményeknek. A háború kitörésekor a frankfurti iskola tagjai (például Freidrich Pollock) a nemzeti szocializmusban még mindig a “monopolkapitalizmus” egyik formáját látták, és az antiszemitizmus egészen hagyományos marxista elméletét védelmezték. Erre jó példa Horkheimer 1939-es “A zsidók és Európa” című cikke, illetve a Behemoth (1942) című műhöz hasonló munkák. Utóbbiban Franz Neumann explicite kizárja a náci népirtás lehetőségét:

Az antiszemitizmus belpolitikai értéke következésképpen sohasem teszi lehetővé a zsidók kiirtását. Az ellenség nem tűnhet el, mindig kéznél kell lennie mint bűnbaknak a társadalmi–politikai rendszerből fakadó minden rossz magyarázataként.¹⁹

Úgy vélte, az antiszemita bigottság elveszti raison d’étre-ét, ha gyűlölete tárgyától végképp megszabadul. A végső megoldás után ezek az elemzések teljességgel inadekvátnak bizonyultak, érvényüket vesztették (ez persze cseppet sem csökkenti a Behemeth-hoz hasonló művek értékét; a náci hatalmi rendszerről írt eme analízis adta a kiindulópontot az európai zsidóság megsemmisítésével foglakozó egyik legjelentősebb történésznek, Raul Hilbergnek).²⁰

A Dialectic of Enlightment ebben a tekintetben fordulópontot jelentett. 1944-ben Horkheimer és Adorno kiindulópontja már az volt, hogy a teljes megsemmisítés lehetséges. Mintegy ezzel ellentétben, az emancipált világ utópiájáról derült ki Auschwitz után a frankfurti iskola tagjai számára, hogy az teljességgel eltűnt vagy mindörökre beszennyeződött. Miután ráébredtek a civilizáció meghasadására, amelyet Auschwitz szemmel láthatóvá tett, a frankfurti iskola képviselői ettől kezdve visszafordíthatatlannak látták a folyamatot. Úgy értékelték, hogy Auschwitzcal lezárult az osztályharcon alapuló történelmi dialektika korszaka, és a dominancia negatív dialektikájának adta át a helyét, amelyben már nincs helye az emancipatorikus utópiának. Arra a következtetésre jutottak, hogy a marxizmus csak az öncsonkítás árán tudja Auschwitz jelenségét feldolgozni.²¹

Ernest Mandel

Hogy a klasszikus marxizmus kategóriáival nem lehet a zsidó genocídium magyarázatát adni, soha nem fordult meg Ernest Mandel fejében. A felszabaduláskor 22 éves volt, és rendületlenül hitt az ipari munkásság forradalmi képességeiben. A háború idején nem élt száműzetésben, mint Adorno vagy Anders, hanem mindvégig Belgiumban és Németországban tartózkodott. Antwerpenben aktívan részt vett egy trockista csoport munkájában, amely titokban szervezte az ellenállást. Kétszer tartóztatták le, de mindkét alkalommal sikerült megszöknie. Amikor egy németországi munkatáborba internálták, akkor kapcsolatba lépett volt szociáldemokrata és kommunista párti őrökkel, és sikerült rábírnia őket, hogy segítsék megszökni.²² Vakmerősége megmentette, hogy Auschwitzba deportálják. Ekkor mutatkozott meg első ízben ösztönös “felvilágosító” elhivatottsága. Számára Németország – akárcsak a politikai öntudatra a két világháború között ébredt kommunisták számára – nem a gyilkosok és kivégzők országa, hanem Rosa Luxemburg szülőföldje és az európai forradalom bölcsője.

1946-ban utószót írt Abram Leonnak a The Jewish Question című művéhez, s a fiatal Mandel itt tett elsőként kísérletet a zsidó népirtás elemzésére. Nem használta a genocídium kifejezést, mely csak akkoriban született és még nem vált elterjedtté, hanem utalt az ötmillió áldozatra. “Az emberi képzelet aligha képes konkrétan értelmezni ennek a számnak a jelentését” – írta.²³ Véleménye szerint a tragédia abszurditása csak felszíni jelenség volt, mert a jelenség a “gyötrődő világ” terméke. Igaz, minden magyarázat “csődöt mond a valóság iszonyata fényében”, a gettók, a tömeges kivégzések, a gázkamrák árnyékában, de óva intett attól, hogy mindezt a történelem “váratlan, egyedi katasztrófájának” tekintsük. Igaz, a zsidókat “súlyosabb sorscsapások érték, mint bármely más népet”, de akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy elpusztításuk arra az időpontra esett, amikor az egész emberiség is a végső megsemmisülés partján tántorgott. A háború azzal fenyegetett, hogy “megsemmisül minden, amit húsz évszázad civilizációja fokozatosan felhalmozott”, amint azt a 60 milliónyi áldozat tanúsította.²⁴ A zsidók kipusztítása – írta – “az imperializmus barbarizmusának fogyasztói módszereit vitte egészen a proxizmusig a mi korunkban”, mindenekelőtt pedig a gyarmatosítók tömegpusztítási módszereit.²⁵ A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák megmutatták, hogy nem a nácizmus monopóliuma az ártatlan áldozatokra irányuló erőszak, s Mandel nyugtalanságát fejezte ki – jogosan, de meglehetősen szerencsétlen, szertelen kifejezésekkel – azoknak a németeknek a sorsát illetően, akiket a Vörös Hadsereg által elfoglalt területekről űztek el.²⁶ Írását Mandel a klasszikus dichotómia megerősítésével zárja: egyfelől megfogalmazza az értelem pesszimizmusát – “az emberiség nagy utat járt be azóta, hogy felháborodottan tiltakozott a krími háború áldozatainak sorsa ellen”²⁷ –, másfelől viszont az akarat megingathatatlan optimizmusát: “Semmi okunk kétségbe esni az emberi faj végzete miatt”.²⁸

Akkoriban az ifjú Mandel a zsidó genocídiumot imperialista gaztettnek látta, igaz, a háború idején elkövetett legszörnyűbb bűnök egyikének tekintette, s úgy vélte, ez a háború korábban soha nem tapasztalt borzalmakat zúdított az emberiségre, de ezzel együtt sem tekintette a zsidók kipusztítását különleges eseménynek. Nem látott minőségi különbséget a gyarmati tömegmészárlásokhoz és a kapitalista rendszer dominanciájának hagyományos erőszakosságához képest.

Mandel negyven évvel ezen írásának megjelenése után tért vissza ismét a fenti problémára. Az alkalmat a II. világháborúról szóló könyvének 1986-os kiadása nyújtotta, majd 1988-ban a náci totalitarianizmus témakörében rendezett kollokvium, végül pedig a német “történészvita” (Historikerstreit) hatására nyilatkozott meg. Az első, 1946-os írása óta eltelt évtizedek során számtalan tanulmányt szentelt a fasizmus problémakörének, de ezekben nem foglalkozott a fasizmus antiszemita dimenzióival.²⁹ E hallgatás távolról sem kivételes azon szerzők körében, akik az 1960-as és az 1980-as évek eleje közötti korszakban a fasizmus marxista elméleteivel foglalkoztak. A háború utáni történészek az 1930-as évek marxista elemzései nyomán úgy vélték, a nemzeti szocializmus az európai fasizmusnak csak a német változata, és antiszemita dimenziói marginális jelentőségűek.³⁰ A nácizmus természetrajzáról folytatott vita később a német társadalom és a zsidó genocídium történelmi elemzésének kiteljesedéséhez vezetett, s ez egyben a korábbi marxista elemzéseket tökéletesen elavulttá tette.³¹

Mandel akkor tért vissza Auschwitz kérdéséhez, amikor sorra napvilágot láttak zsidók visszaemlékezései, és számos olyan tömegkommunikációs esemény is e problémára irányította a figyelmet, mint például a “holocaust tagadása” vagy a német történészek vitája Claude Lanzmann Soah című filmje kapcsán. A közbeeső években nézetei jelentősen átformálódtak, és elemzése sokkal pontosabb lett.

E késői korszakának írásaiban Mandel egyértelműen hangsúlyozta a zsidó népirtás kivételes jellegét. “Hatmillió férfi, nő és gyermek céltudatos kiirtása pusztán csak etnikai okokból” – írta – “csak mint ’egyszeri’, különleges történelmi esemény érthető meg – bár ezzel nem akarom azt állítani, hogy meg is magyarázható volna, különösen így, hogy nem is tudjuk semmilyen más eseménnyel összevetni”.³² Az európai zsidóság kiirtásának hosszú történelmi előzményei vannak, az erőszak az imperializmus történelme során lángolt fel, és másféle tömeggyilkosságokhoz is elvezetett, mi több, tökéletesen végrehajtott népirtásokhoz, ahogyan az Amerika őslakosságával történt. Ahogyan a nácik dehumanizálták a zsidókat, annak voltak korábbi történelmi előképei: lényegében hasonló folyamatok zajlottak már a középkorban is, amikor tömegesen üldözték a bábákat, az eretnekeket és a boszorkányokat, később pedig, a modern korban, a feketék és a gyarmati sorba taszított népek elleni irtóhadjáratokban. A zsidók kiirtásának egyediségét tehát nem a nácik fokozott embertelensége adja – ha összehasonlítjuk európai elődeik módszereivel –, még csak nem is antiszemitizmusuk különleges mivoltából következik.³³ A hitleri ideológia a biológiai rasszizmus egy típusára épült, amelyet a szociáldarwinizmus már a XIX. század végén szisztematizált, s amely minden nyugati országban nagy népszerűségnek örvendett – legfőképpen Franciaországban (Gobineau-tól Vacher de Lapouge-ig). A nácik antiszemita politikájának egyik alapvető forrása, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve, amely a nemzetközi zsidó összeesküvés mítoszát vulgarizálta, Oroszországban született, mint azt Mandel is megjegyezte.³⁴

Hasonlóan ahhoz, ahogyan Mandel elutasította az Európa-centrikus megközelítést, amely Auschwitzot elválasztja a rasszizmustól és a gyarmati elnyomástól, ugyancsak tiltakozott a holocaust misztikus kultusza ellen. A zsidó genocídiumot történetileg kell megközelíteni; sajátszerűségeit csak összehasonlító analízissel lehetséges világosan feltárni. Ebből a nézőpontból kiindulva ez a történelmi bűn sokkal kevésbé a régi judeofóbia megnyilatkozása, mint inkább olyan végletes eseménysor, amelyet az imperializmus modern erőszakja fejlesztett ki az ’alacsonyabbrendűnek’, ’emberelőttinek’ vagy asszimilálhatatlannak tekintett népekkel szemben. A The Meaning of the Second World War című művében Mandel ezt írta:

A hagyományos félfeudális és kispolgári antiszemitizmus… pogromokhoz vezetett. Ezekhez a náci gyilkosok úgy viszonyulnak, mint a kés az atombombához. A gázkamrák elődei a rabszolgakereskedelem során kifejlesztett tömeggyilkosságok és a feketék elpusztításának módszereiben keresendők, a conquistadoroknak a közép- és dél-amerikai indiánok ellen “kidolgozott” átfogó felszámolási módszereiben. Ezekben az esetekben tökéletesen jogos a genocídium kifejezés használata…³⁵

A zsidók kiirtásának egyediségét nem kötötte össze a nácik antiszemita gyűlöletével, mivel ez minőségileg nem különbözött a rasszizmus egyéb formáitól, amelyek mind Németországban, mind más országokban rendkívül elterjedtek voltak. A cigányok például a zsidósághoz hasonlóan lettek népirtás áldozatai. Továbbá, a náci ideológia a szláv népeket a rabszolgák státusába utalta. Mandel mindebből azt a következtetést vonja le, hogy a népcsoportok kiirtására irányuló egyéb törekvések a végső megoldást sokkal inkább paradigmatikus bűnnek, mint abszolút egyedi jelenségnek mutatják.

E genocídium különösségének semmi köze sincs a gyilkosok természetrajzához – mondja Mandel. Egyfelől e bűnökért a hitleri Európában sokan osztoztak a felelősségen. A – közvetlen és közvetett – német “végrehajtók” a funkcionáriusok, bürokraták, rendőrök, katonák, ideológusok és iparosok seregének mindössze 50-60%-át adták, gyakorlatilag a társadalom minden rétegét képviselték, s egyaránt tevékenykedtek a Harmadik Birodalomban és azon kívül is.³⁶ Másrészt viszont nagy többségük egyáltalán nem volt szadista bűnöző vagy fanatikus rasszista. Az igaz, hogy ezek a motívumok is jelen voltak egyes esetekben, de lényegében csak a lelkes nácik ki csoportjára voltak jellemzőek. A végső megoldás kivitelezésében részt vevő nagy tömegek “cinkostársak” voltak e bűnben; legtöbbször gyávaságból, néha számításból, gyakran pedig megszokásból cselekedtek. Egyszerűen jobbnak látták, ha nem tesznek fel kérdéseket cselekedeteik következményeit illetően. A hagyományos német uralkodó osztályoknak ez volt a mentalitása, a “becsület”, a “lojalitás”, a “patriotizmus” és a “kötelességtudat” tradicionális értékeire hivatkoztak.³⁷ A vezető állású tisztviselők, a diplomaták, a gyárosok és a mérnökök, akik a kivégzéseket szervezetileg, a tervezési munkálatokkal vagy az irányítás lebonyolításával segítették, mindannyian sokkal erősebben kötődtek ezekhez a hagyományos értékekhez, mint a náci propaganda gyilkos szólamaihoz.

Másképpen közelítve, a nácizmus nem az irracionális gyűlölet és a felfoghatatlan brutalitás felszínre törése volt, amely a történelem normális menetét kisiklatta. Hitler Németországa csak a végletekig fokozta a kapitalista társadalomban és az imperializmusban immanensen meglévő erőszakot. Mandel tehát “ezt a tendenciát, melynek végeredménye az európai zsidóság teljes megsemmisítésében öltött formát, semmiféleképpen nem tekinti kivételesnek’ (ist keinesweg inmalig).³⁸ Ebből a nézőpontból tehát a zsidó népirtás nem előzmények nélküli, még kevésbé “különös”. E bűn paradigmatikus jellegének kinyilvánítása etikai és politikai szempontból egyaránt az egyetlen felelősségteljes interpretációs megközelítés, hiszen azok a társadalmi, gazdasági és pszichológiai feltételek, amelyek annak idején lehetővé tették, nem múltak el a Harmadik Birodalom megszűntével. A modern társadalom nincs felvértezve a haláltáborok szörnyűségeihez hasonlatos betegséggel szemben, legfeljebb a betegség formája vagy célpontja változik.

Mandel szerint Auschwitz kivételességét az adta, hogy a náci Németországban sajátos egységre lépett a modern rasszizmus (a völkisch ideológia nem vallási előítéleten alapult, hanem rasszista biológiai magyarázaton) és a fejlett ipari társadalom pusztító technológiája. Ha a zsidó népirtás egyedisége ennek a tragikus konstellációnak a következménye, akkor e magyarázat feltétlenül figyelmeztetést kell jelentsen a jövő számára. Mind a mai napig a rasszista gyűlöletnek és az ipari modernitásnak ez a végzetes egybeesése a nácizmus és a háború kiváltotta kivételes körülmények között ment végbe Németországban, de semmi garancia nincs arra nézve, hogy máshol és máskor meg ne ismétlődhetne.

Ezért Mandel a végső megoldásban a modern nyugati gazdaságok egyik alapvető jellegzetességének jelét látta – olyan anarchikus hibrid szervezetét, melyben a legkisebb elem is elképesztő részletességgel van megtervezve, és ugyanakkor az egész rendszer tökéletesen ellenőrizhetetlen egyetemleges káoszba vész. Ezt a paradoxont legjelentősebb elméleti művében, a Late Capitalism címűben elemezte, ahol Max Weber és Lukács György nyomán kifejlesztette ún. racionalitás-elméletét. Ennek alapján Auschwitz a “részleges racionalizmus” (Teilrationalitat) és a “globális irracionalizmus” (Gesamtirrationalitat) kombinációjának halálos példája volt, s mint ilyen, jellemző a fejlett kapitalizmusra.³⁹

Ezen a ponton Mandel elemzése egybeesett Herbert Marcuse álláspontjával, aki korábban a neokapitalizmus “egydimenziós” társadalmáról azt írta, hogy annak “elsöprő racionalizmusa… önmagában irracionális”.⁴⁰ A zsidóság kiirtásának ez a már fentebb is leírt felfogása – vagyis hogy a genocídium a részleges racionalitásnak (a haláltáborok adminisztratív és ipari rendszereinek) és annak a “globális irracionalitásnak a szintézise, amely logikus következményeihez jut el” (egy egész nép kipusztításának gyilkos őrületéig) – jellemző volt Adorno és Horkheimer elemzésére is. Szerintük ugyanis a “rációnak” a nácizmusban kiteljesedett “önfelszámolását” a modern világ eszközracionalitásának szélsőségesen radikális formája tette lehetővé.

Ezt az interpretációs hasonlóságot azonban hiba volna okozati viszonynak tekinteni; Mandel és a frankfurti iskola filozófusai nem tartoztak ugyanahhoz az elméleti áramlathoz. Sokkal inkább arról volt szó, hogy két eltérő módszertani megközelítés lényegében konvergált. A diagnózis megegyezett, az elemzések azonban eltértek egymástól. Mandel a kapitalizmus instrumentális racionalizmusában a genocídium formájára, de nem az okaira talált magyarázatot. Late Capitalism című művében helyteleníti, hogy Adorno nem veszi észre, a technikát nem lehet az emberi akarattól függetlenül és nagyobb történelmi összefüggéseiből kiszakítva alkalmazni. Auschwitz és Hirosima nem a technika, hanem a társadalmi erők viszonyának termékei voltak – vagyis a nemzetközi proletariátus 1917 utáni nagy történelmi vereségeinek (ideiglenes) végpontjai.⁴¹

Hogyan válhatott Németország a racionalizmus és az ipar ilyen gyilkos szintézisének színterévé? A nemzeti történelemben vagy a német “lélekben” gyökerező “bűn” gondolata olyannyira idegen volt Mandel gondolkodásmódjától, hogy soha meg sem kísérelte megcáfolni ezen állítás finomabb verzióit (például Karl Jaspersét), sem durvább németellenes formáit (melyek különösen elterjedtek voltak Európában az 1950-es években, ma pedig újraéled Daniel Goldhagen műveiben)⁴² . A Mandel által kínált magyarázat lényegileg nem lépett túl a deutsche Sonderweg (kivételes német út) klasszikus elméletének marxista verzióján.⁴³ A német történelem kivételességéből kiinduló elemzések korántsem problémátlanok, amennyiben a modernitáshoz való átmenet normáját tételezik fel, amit azonban nagyon nehéz meghatározni (a francia forradalom nem szolgálhat ilyen normaként).⁴⁴ Ugyanakkor hangsúlyozzák a modernizációs folyamat ellenmondásait, melyek anélkül, hogy különösek lennének – hasonló folyamatok játszódtak le sok más országban Olaszországtól Japánig – többé-kevésbé elszigetelt jelenségek maradtak. A liberális hagyomány gyengesége, az elkésett nemzeti egység, a militarizmus és a feudális származású régi porosz elit súlya, végül a gyarmatbirodalom hiánya: mindezek az elemek hozzájárultak ahhoz, hogy a német imperializmus különösen is agresszív és expanzionista természetű volt. Ez a tendencia már a Vilmos-kori császárságban is jelen volt, de a náci rendszerben bomlott ki teljes valójában. A német expanzionizmus Bismarcktól Hitlerig a nemzeti politikai formák elmaradottságának és a gazdasági fejlődés dinamizmusának sajátos egybefonódásából fakadt. A polgári forradalom bukása Németországban – a reformáció idején kirobbant parasztháborúk elfojtásától az 1848-as forradalom vereségéig – lenyűgöző ipari fejlődéssel kombinálódott, s az 1871-es német egyesülés után az országot ez tette Európa legerősebb gazdasági hatalmává.⁴⁵

A német militarizmus az ország határain belül elfojthatatlanul fellendülő termelőerők és a prekapitalista társadalmi mentalitás különös egymásra hatásának eredménye volt. A nemzeti szocializmus így a legfejlettebb ipari modernizáció és a legreakciósabb obskurantizmus megismételhetetlen fúziójából született. Mandel 1990-ben Salzburgban egy szemináriumon Ernst Blochot idézte, hogy rámutasson ideológia és társadalmi fejlődés “aszinkronitására” (Ungleichzeitigkeit) a Harmadik Birodalomban; e rezsimre az jellemző, hogy “a XX. század közepén XIII. századból itt maradt túlélők” vannak. Ez a megközelítés Trockij magyarázatával esett egybe, aki a nácizmusban “a meg nem emésztett barbarizmus” egyik formáját (hogy Norman Geras különösen is szemléletes meghatározását használjuk) látta.⁴⁶

Ez a kombináció alapul szolgálhat a nácizmus egyik alkotóelemének egyfajta rigorózus meghatározásához – azaz az archaikusnak és a modernnek egyedülállóan különös kombinációjára –, mely sok történész közös véleménye: a nácizmus e szerint a “konzervatív forradalom”, sőt inkább a “reakciós modernizmus” sajátos változatának leszármazottja.⁴⁷ Az antiszemitizmus volt a legalkalmasabb kapcsolóelem a nácik világképében a múlt és a jelen között: a technika és az iparosodás integrációja alkotja egy reakciós ideológia lényegét, melynek célja a felvilágosodás örökségének felszámolása és egy ősi, teuton Németország értékeinek feltámasztása. Mihelyt a zsidókat félresöprik (így működött a fantázia), a kapitalizmus termelékeny lesz (lásd a német ipart), nem pedig parazita jellegű (a “judaizált” pénztőke); a városok visszanyerik klasszikus régi pompájukat, mert az örök Németország emlékművei lesznek, nem pedig a (zsidó) kozmopolitanizmus melegágyai; a technika is visszanyeri alkotó szerepét, mihelyt az (árja) közösség szolgálatára lesz, és kiszabadul a (zsidó) társadalom személytelen, korrumpáló mechanizmusainak fogságából.⁴⁸ Más szóval az antiszemitizmusnak ez a formája lehetővé tette a modernizmus elleni lázadást úgy, hogy a Zivilisation forrásaihoz térjen vissza. Hasonló gondolat fogalmazódik meg a frankfurti iskola egyes elemzéseiben, amelyek a nácizmust a “természet lázadásának” látták, aminek a technika szabott irányt.⁴⁹

Ám ha a náci antiszemitizmusban “a meg nem emésztett barbarizmust” látjuk, akkor ezzel a nácizmus erőszakját – és végső elemzésben a zsidó genocídium okát is – azon fatális egybeesések eredményének kell tekintenünk, amelyekben az archaikus mozzanat (az ősi kegyetlenség) szabadította el az ellenőrizhetetlen, gyilkos erőszakot a huszadik század közepén. Ebből pedig azt a következtetést kell levonnunk, hogy egy tökéletesen modern, szekularizált társadalomnak semmi oka a félelemre az ilyen erőszak-kitörések esetében.⁵⁰

A náci Németország befejezetlen, ellentmondásos modernizációja (deutsche Sonderweg) így a zsidó genocídium hagyományos elméletének egyik variánsává egyszerűsödik, ami ebben az értelemben pusztán a társadalomnak a modernitás kora előtti barbarizmusába való visszahanyatlása. A nácikban tehát mondjuk Torquemadához méltó elmaradott fanatikusokat kellene látnunk, akik egyszer csak hatalomra kerültek egy ipari társadalomban.

Kétségtelen, van valami igazság abban az elméletben, melyet nemrég Arno J. Mayer fejtett ki egyik művében; ez a végső megoldást a modern kor “világi keresztes hadjáratának” tekinti.⁵¹ Alapvető fogyatékossága viszont ennek az elméletnek, hogy figyelmen kívül hagyja a náci ideológia modern dimenzióit, melyek a rasszista biológiában és a szociáldarwinizmusban gyökereztek, és amelyeket orvosok, kriminológusok, pszichológusok, genetikusok, fizikusok, etnológusok és antropológusok egész hada dolgozott ki és rendszerezett; nekik bizony aligha volt bármi közük is Luther vagy a katolikus inkvizíció világképéhez.⁵² De ugyancsak figyelmen kívül hagyja ez az elmélet a “bűnrészesek” mentalitását és gyakorlatát. Mandel ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy ezek a “bűnsegédek” nem voltak sem maradiak, sem fanatikusok, hanem rendkívül banálisan “modernek”, azaz olyan emberek, akik a weberiánus értelemben vett átlagos bürokratikus közigazgatás és a “jogi-racionális” kormányzás alanyai.⁵³

A történészvitáról írott esszéjének egyik lábjegyzetében Mandel bírálta a német történész, Ulrich Herbert elméletét, aki azt hangsúlyozta, hogy a náci népirtás során mindenféle gazdasági megfontolást maga alá gyűrt a rasszista világszemlélet elsődlegessége. Ezzel szemben Mandel felhívta a figyelmet arra, hogy amint a mélyülő válság miatt már nem álltak rendelkezésre olyan nagy számban a hadifoglyok tömegei, mint korábban, az addig alkalmazott, teljesen inadekvát, faji alapokon véghezvitt emberirtás helyett előnyben részesítették a “halálra dolgoztatás” (Vernichtung durch Arbeit) módszerét.⁵⁴ Van persze igazság abban, hogy a zsidók kiirtásának egész folyamatát végigkísérte az SS és a náci rezsim különböző szektorainak állandó nézeteltérése, a tekintetben, vajon kizsákmányolni vagy kiirtani kell-e őket, ám nehéz lenne tagadni, hogy a vita végül a kiirtás igenlése mellett dőlt el. A történész Raul Hilberg mutatott rá a genocídium alapvetően gazdaságtalan jellegére. Megemlíti például, hogy Krupp, az iparmágnás megkérte Himmlert, ne deportálják az iparban foglalkoztatott zsidó munkaerőt. A Lengyel Kormányzóságban egymillió munkásból 300 000 volt zsidó, a textiliparban pedig, melyet átalakítottak, hogy Németországnak egyenruhákat és cipőket gyártson, a 22 700 dolgozóból 22 000 volt zsidó. Amikor 1942 tavaszán megszületett a döntés a gettók felszámolásáról, ennek katasztrofális gazdasági következményei lettek, melyeket Frank főkormányzó haladéktalanul jelentett Berlinnek. “A lengyel zsidók megsemmisítésének folyamatában a gazdasági tényezőknek nyilvánvalóan másodlagos szerepük volt” – írja Hilberg.⁵⁵ Aligha kell hangsúlyoznunk a magyar zsidók deportálásának gazdasági és katonai esztelenségét 1944 tavaszán, nem is beszélve a korfui zsidók elhurcolásáról.

Mandel szemléletmódja oda vezetett, hogy írásaiban egyenlőségjelet tett a történészek által egyébként egyetemesen hangsúlyozott, különbözőnek tekintett náci koncentrációs táborok és megsemmisítő táborok között. A koncentrációs táborokban a hadifoglyokat, a politikai foglyokat és a “társadalomra veszélyes elemeket” gyűjtötték össze, a megsemmisítő táborokat azonban a zsidóknak, illetve kisebb mértékben a cigányoknak hozták létre. Auschwitz – mely nemcsak deportációs központ (Auschwitz I.) és megsemmisítő központ (Birkenau) volt, hanem az ipari termelés központja is (Buna-Monowitz) – e kétféle tábor kombinációja volt, akárcsak Majdanek. Más táborok azonban, mint például Treblinka, Chelmno vagy Sobibor, kizárólag az európai zsidók kiirtását szolgálták. Más szóval a rasszista világszemlélet nem egy aspektus volt a sok között, hanem “a rendszer lényegi, szilárd pontja”.⁵⁶ A klasszikus marxizmus, mellyel Mandel szemléletileg azonosult, képtelen volt elismerni, hogy a zsidók megsemmisítésében az ideológia primátusa érvényesült a gazdaság fölött. Ebben gyökereznek azok a hiányosságok és korlátok, amelyek a marxista hagyományt visszafogták és korlátozták abban, hogy számot vessen az elnyomás nem osztályjellegű – nacionalista, rasszista, vallási vagy szexuális – formáival.⁵⁷

Mandel rátapintott a végső megoldás lényegét adó rasszizmus és ipari modernitás, a kapitalizmus részleges racionalitása és egyetemes irracionalizmusa közötti végzetes összefüggésre, de nem volt képes elismerni, hogy ezt a genocídiumot “végső elemzésben” az ideológia határozta meg az egyébként persze jelen lévő német imperialista anyagi érdekek (és katonai prioritások) előtt. Számára ez azt jelentette volna, hogy túlságosan nagy engedményt tesz a Harmadik Birodalom történetében a “politika primátusának” (ezért már bírálta Tim Mason történészt⁵⁸ ), és ezáltal szétfeszíti a történelmi materializmus axiómáit.

Tény, hogy a zsidók – és kisebb mértékben a cigányok – kiirtásának “rációellenessége” nemcsak a klasszikus marxizmus kategóriáinak, hanem a nácizmus történetével foglalkozó minden alapos történetírásnak nehézséget jelent.⁵⁹ A zsidó genocídiumot lényegileg nem értelmezhetjük úgy, mint a német nagytőke osztályérdekének egyik funkcióját – valójában “végső elemzésben” ez minden marxista fasizmus-elemzés interpretációs kritériuma –; ezen csak mosolyogni lehet. Amikor a kelet-német történészek beszorultak ebbe a zsákutcába – és nem csak ideológusok, hanem valódi történészek is –, képtelenek voltak kiszabadulni ennek a megközelítésnek a bilincseiből, és mindenáron az előre megfogalmazott kategóriákba akarták a komplex valóságot beszuszakolni. Ennek aztán egyfelől az lett a következménye, hogy banálissá tette a zsidó genocídium problémáját, másfelől pedig magát a marxizmust is diszkreditálta, hiszen a gazdasági determinizmus szintjére züllesztette.⁶⁰

Bár Mandel művei mindig – vagy szinte mindig – elkerülik ezeket a dogmatikus zsákutcákat, mégis jelen van bennük a valóság bizonyos fokú leegyszerűsítése és esetenként egyfajta episztemológiai arrogancia. A túlélők, köztük még a legmakacsabban racionalista gondolkodásúak is, mint például Jean Améry és Primo Levi meglehetős gyanakvással fogadják az ilyen redukcionista elemzést. Améry szerint “azok a gazdasági magyarázat-kísérletek, az olyan egyoldalú interpretációk, amelyek azt állítják, hogy az előjogait féltő német ipari tőke finanszírozta Hitlert, teljességgel értelmezhetetlenek egy szemtanú számára”. Azon túl, hogy “feltárja” (erklaren) tapasztalatait, neki Auschwitz “sötét rejtély” (ein finisteres Ratsel) marad.⁶¹ Primo Levy gyakorlatilag ugyanerről beszél: számára Auschwitz “fekete lyuk” (un buco nero) maradt. Az antiszemitizmus általános magyarázatait nem találta kielégítőnek. Nem azért, mert hamisnak gondolta őket, hanem mert “túlságosan korlátozottak, összemérhetetlenek azokkal az eseményekkel, amelyeket értelmezniük kellett volna”.⁶²

Mint a háború utáni klasszikus marxizmus utolsó nagy alakja, Mandel a felvilágosodás örököse volt. Internacionalizmusa éppúgy gyökerezett a zsidó kozmopolita hagyományokban, mint abban a nemzetköziségben, amelyet a felvilágosodás szinte magától értetődően közvetített a marxizmusnak. A náci barbarizmus problémájára a racionalista humanista válaszát adta. Neki a szocializmus “nem kevesebb, hanem több ésszerűséget” jelentett, azaz “az emberiség sorsának és történelmének egyre tudatosabb ellenőrzését”.⁶³

A nyugati racionalizmus belső paradoxonjaira és tragikus sorsának kritikus megközelítésére vonatkozó kérdéseket – melyek egészen Max Weberig mennek vissza, s később Adorno és Horkheimer, végül pedig radikális formában Günther Anders műveiben vetődtek fel – a IV. Internacionálé teoretikusa sohasem gondolta végig komolyan.

A klasszikus marxizmust inspiráló fejlődés-filozófiát – nemcsak legvulgárisabb pozitivista formájában (például Kautskynál), hanem ennél sokkal dialektikusabb és problémaérzékenyebb változataiban is (például Trockijnál) – Mandel műveiben egyfajta humanista és racionalista eredetű antropológiai optimizmus helyettesítette.⁶⁴ Mindig is hangsúlyozta, hogy a marxizmusban egybeolvadt “a tudományos dimenzió és az etikai feszültség, s ez az egybeolvadás már Marx műveitől fogva kiegyensúlyozatlanul ingadozott a tudományosság és a radikális humanizmus csábításának bűvkörében”.⁶⁵ Egy helyütt azt írta például, hogy az elnyomás elleni küzdelem – függetlenül bármilyen racionális megfontolástól – etikai síkon igazolható. A dominancia és az igazságtalanság elleni harc elemi etikai kötelesség, ami kantiánus kategorikus imprativuszként jellemzi a marxizmust: “Az embertelen viszonyokkal szembeni tiltakozás” – írta a varsói gettólázadással kapcsolatban – “emberi jog és emberi kötelesség”.⁶⁶

Ez az etikai késztetés és forradalmi humanizmus szolgált alapul a háború alatt Mandelnek az ellenállásban való részvételéhez, illetve aktivista életének mindenféle küzdelméhez. Ez az elkötelezettsége minden tiszteletünket megérdemli, ám nem adhat választ a marxizmus paradox viszonyára Auschwitz “fekete lyukjával” kapcsolatban. Ha felismerjük, hogy az elmélet nem képes a valóságnak igazságot szolgáltatni, ez még nem jelenti sem az elme vereségébe való sztoikus belenyugvást, sem pedig metafizikai küzdelmet azon koncepciók ellen, amelyek a holocaust történelemfeletti jellegét tételezik. Mandel helyesen tekintette obskurantizmusnak azt a nézetet, amely a zsidó genocídiumban eredendően felfoghatatlan, leírhatatlan és kifejthetetlen eseményt látott. De még ha valakinek, például Elie Wieselnek az álláspontja intellektuálisan elfogadhatatlan is, Mandel magyarázata akkor sem lesz meggyőzőbb. A zsidók kiirtásának kérdésében megmutatkozó marxista ellentmondások és hiányosságok lényegében minden kortárs történetírási, filozófiai és általános kulturális megközelítésre érvényesek.

Nagyobb történelmi perspektíva, a történelem és az emlékezés megváltozott viszonya, az Auschwitzról alkotott tisztább kép a huszadik század minden egyéb erőszakos cselekedetének összefüggéseiben vizsgálva: egy napon talán ezek teszik majd lehetővé, hogy behatoljunk erre a homályos területre, és áthidaljuk ezt az ismerethiányt az események “megértése” érdekében. A történelem nem ismer “végleges” magyarázatokat. Ma makacsul újra megismétli azt a kérdést, amit tegnap már megválaszolt. A jövő nemzedékek újabb kérdéseket tesznek majd fel Auschwitzcal és “sötét talányával” kapcsolatban. Csak remélhetjük, hogy őket már nem nyomasztják majd a mi elfogultságaink. Csak reménykedhetünk, de bizonyosságot nem kaphatunk. Isaac Deutschernek – aki Mandelhez hasonlóan Trockij iskolájában nevelkedett zsidó marxista volt – halála után publikált egyik töredékében ez olvasható:

“Amikor egy történész megpróbálja megérteni a zsidó holocaustot, a legnagyobb akadályt a katasztrófa abszolút kivételessége jelenti. S ez nem pusztán az idő vagy a történelmi perspektíva problémája. Kétlem, hogy mondjuk ezer év múlva az emberek jobban megértik majd Hitlert, Auschwitzot, Majdaneket és Treblinkát. Vajon kedvezőbb történelmi perspektívájuk lesz? Éppen ellenkezőleg, az utódok nálunk is kevésbé fogják érteni majd mindezt… Talán egy modern Aiszkülosz vagy Szophoklész jobban meg tud birkózni a problémával, de az ő látásmódjuk tökéletesen más síkon mozog majd, mint a történelmi interpretációk és magyarázatok.”⁶⁷

2. rész: Auschwitz különössége

A történelmi kutatások hipotézisei, problémái és vakvágányai

A “rövid huszadik századról” (1914–1991) írott könyvében Eric Hobsbawm egy statisztikai adatot idéz, mely alkalmas annak igazolására, hogy ezt az éppen magunk mögött hagyott korszakot – “a szélsőségek korát” – a barbarizmus időszakának nevezzük. Az I. világháború és az 1980-as évek vége közötti periódus háborúi, népirtásai és a különféle politikai erőszakok legkevesebb 187 millió áldozatot követeltek: ez a XVIII. század közepén Európában élt népesség kétszerese⁶⁸ . Ez a számadat az 1990-ig meghaltakra vonatkozik, vagyis már nem tartalmazza az öböl-háború, a volt Jugoszlávia területén folyt háborúk vagy a ruandai népirtás áldozatainak számát. Hogy ez a fenti adat konkrétabban mit is jelent, lássunk egy példát: képzeljük el Európa térképét, amelyen Franciaország, Olaszország és Németország népessége ki van törölve. Ezen országok területét óriási lakatlan területnek képzeljük, sivatagnak, vagy inkább hatalmas temetőnek. Így talán tisztább képet kaphatunk a modern világ rémtetteinek méreteiről.

Hobsbawm azt hangsúlyozza, hogy a “rövid” huszadik század egyik legfontosabb jellemzője a barbarizmus. Rámutat arra a tagadhatatlan társadalmi visszafejlődésre, ami a mi századunkban zajlott le a francia forradalom után elért “civilizáció” szintjével összevetve. Ha az emberi faj mégsem hullott végérvényesen és egyértelműen vissza a legsötétebb korszakba, az alapvetően azoknak az értékeknek a fennmaradása miatt történhetett meg, amelyeket a felvilágosodástól örököltünk⁶⁹. Clausewitzet idézve Hobsbawm arra emlékeztet, hogy Napóleon bukása után Európa népeinek körében általánosan elfogadott elvvé vált, hogy a győzteseknek nincs joguk a hadifoglyokat lemészárolni, sem pedig a polgári lakosságot katonai célpontokként kezelni. Hogy némi fogalmunk legyen a másfélszáz évvel később bekövetkezett változásokról, elég talán arra utalnunk, hogy a II. világháború civil áldozatainak száma – nem a háború összes áldozataié (ez durván 55 millió volt), hanem csak a polgári áldozatoké – megközelítette a 20 milliót⁷⁰. Clausewitz lovagias (szinte már “humanistának” is nevezhető) elveiből kiindulva a neutronbomba létrehozása – tudjuk, ez a fegyver úgy öli meg az embereket, hogy közben nem tesz kárt a tárgyi javakban – az emberi értékek többé-kevésbé teljes visszájára fordulását szimbolizálja.

Fel kell idéznünk az áldozatok teljes számát, mert korunk erőszaka és népirtásai a barbarizmus jellemezte század összefüggéseiben nyerhetnek jelentést és magyarázatot. De a történészek nem nyugtázhatják elégedetten, hogy ezzel a módszerrel a megfelelő perspektívába helyezhetik az eseményeket. Feladatuk az, hogy rekonstruálják a történteket – adatokkal, leíró módszerekkel, Leopold von Ranke szavaival wie eigentlich gewesen (“ahogyan azok valóban megtörténtek”) –, illetve hogy megpróbálják interpretálni őket. A történészeknek elkerülhetetlenül feladatuk, hogy összehasonlítsanak, megkülönböztessenek, sematizáljanak és osztályozzanak eseményeket, néha még azon az áron is, hogy iszonyatos bűnöket hidegen, látszólag érzéketlenül idéznek fel.

Próbáljuk röviden felsorolni a huszadik század legszörnyűbb tetteit. Volt először is két világháború. Volt számtalan helyi háború, ezek között a vietnami háború kétségtelenül sokkal véresebb volt minden korábbi hasonló helyi konfliktusnál. Volt továbbá számos népirtás a Török Birodalom bukásának idején zajlott örmény népirtástól a 80 évvel későbbi ruandai kegyetlenkedésekig, közben 1930-ban Ukrajnában, a II. világháború idején pedig Auschwitzban lehettünk a genocídiumok tanúi. A sztálinista és a náci koncentrációs táborok megjelenése a huszadik században a dominancia, elnyomás és pusztítás olyan új formáit jelentette, melyek milliók életére voltak befolyással, és módszereikben jóval túltettek a XIX. századi gyarmatosítók gyilkosságain. Mindezen túl azonban a huszadik század az erőszaknak történelmileg új és szokatlan formáit tapasztalta meg, melyeket azok, akik a XIX. század végén születtek –, mint például a nagyszüleim – el sem tudtak volna képzelni. Csak a három legalapvetőbb ilyen formát említem, szimbolikusan Auschwitz, Kolima és Hirosima nevéhez kapcsolva őket: ezek a rasszista népirtás, a koncentrációs táborok rendszere és az atombomba. A továbbiakban megpróbálom sematikus jellemzésüket adni⁷¹.

Auschwitz ideológiai alapokon létrehozott, bürokratikusan irányított és ipari módszerekkel működtetett megsemmisítő tábor volt. Áldozatait mint “kártékony fajhoz” tartozó embereket fosztották meg életüktől, hogy biológiailag átformálják az emberiséget. E rasszista népirtást az ún. T4-es hadművelet előzte meg (az eutanázia), mely a fogyatékosok elpusztítására irányult, mivel a náci formula szerint nekik “nem érdemes élniük”. Miután az egyházak tiltakoztak e módszer ellen, Hitler 1941-ben véget vetett a tömeggyilkosságnak. Ugyanebben az esztendőben azonban a nácik megkezdték a zsidóság és kisebb mértékben a cigányok felszámolását – s erre Németország és a nyugati világ a legteljesebb közönnyel reagált.

Kolima a pusztítás olyan formája volt, melyet a sztálini rendszer nem elméleti alapon szervezett meg, sőt, a Szovjetunió által hirdetett hivatalos elvekkel éles ellentétben állt. Ezeket a táborokat bürokratikus módszerekkel, paranoiásan irányították; a módszerek az általános repressziót gyakorlatilag mindenkire kiterjesztették, társadalmilag és politikailag definiált valódi és vélt ellenségeket vettek célba: “bűnözőket”, kulákokat, trockistákat stb. A sztálini rendszer hatalmának teljében bármely szovjet állampolgár a koncentrációs tábori szisztéma potenciális áldozatának számított.

Végül Hirosima a népirtásnak ideológiai motivációtól mentes formája volt, melyet egy nem totalitariánus állam hajtott végre deportálások vagy koncentrációs táborok nélkül, s a modern technika legpusztítóbb eszközének felhasználása tette lehetővé. Célpontja pedig egy ellenséges ország polgári lakossága volt.

A három fenti pusztítási módszer a II. világháború időszakában talált egymásra. Való igaz, történelmi előzményekben egyik módszer sem szűkölködött. Auschwitz nem az első népirtás volt a történelemben. A koncentrációs táborok halvány, primitív előképei a XIX. századi börtönök és dologházak voltak, illetve a gyarmatosítás adminisztratív és tömeggyilkos jellegének sajátos kombinációi⁷². De ha az angol dologházakkal és az első algériai háborúval vetjük össze Auschwitzot és Kolimát, akkor ez utóbbiak kétségtelenül minőségileg új állapotot jeleztek. Ami pedig az atombombát illeti, ez egyszerűen zárójelbe tette a régebbi korok pusztító eszközeit, a terror olyan új formáját jelképezte, melynek fényében tökéletesen jelentéktelenné zsugorodott az ágyúgolyó és a nyílvessző hatékonysága közötti különbség.

Auschwitz különössége: definíció és összevetés

Az erőszak fentebb említett formái néha valódi történelmi törést jeleztek. Ez volt a helyzet például az I. világháborúval, melyet a történészek mint a modernitás laboratóriumát tanulmányozzák: e laboratóriumban szabadon megvizsgálható lett az ember, amint első ízben néz szembe a pusztító technikával és a személytelen tömeghalállal⁷³. A II. világháború 1939 és 1945 között Európát porig rombolta, Hirosima pedig mindennek az epilógusát szolgáltatta; Günther Anders úgy mondja, ez egyfajta “első napot” (Tag Null) jelentett a történelemben, új korszak kezdetét, amelyben az emberiség most és bármikor a jövőben képes elpusztítani önmagát⁷⁴.

A nyugati világ tudatában teljesen elkülönül a többitől Auschwitz, az a történelmi törés, mely századunk barbarizmusának paradigmájává vált. A végső megoldás történelmi különösségének elismerése egy ideje viták tárgyát képezi. Nem állíthatjuk, hogy e viták mindegyike gyümölcsöző volt, némelyik tökéletesen steril maradt, illetve ki tudott kristályosítani olyan konfliktusokat és szenvedélyeket, amelyek rendszerint túllépik a racionális eszmecserék határait. Az Auschwitz különössége körül folyó sokféle viták közül mi itt csak azokkal fogunk foglalkozni, melyek történelmileg releváns kérdéseknek tekinthetők. Például nem térünk ki arra a tézisre, hogy a soáh különössége a zsidó nép “kiválasztottságából” fakad, vagy arra a gondolatra, mely a problémának történelem feletti dimenziót ad, Elie Wiesel szavaival szólva történelmen túli eseménynek minősíti. A történészek a priori nem tudnak mit kezdeni az ilyen kijelentésekkel, hacsak ezek nincsenek hatással arra a kontextusra, melyben a történelmi narratíva kialakul.

E vita legnegatívabb következményeivel új könyvében Jean-Michel Chaumont foglalkozik: “az áldozatok közötti versengésről” van szó: itt kijátsszák egymással szemben a zsidókat és a politikai foglyokat, a zsidókat és a cigányokat, a feketéket és a homoszexuálisokat és így tovább. Egy idő után hajlamosak vagyunk arra, hogy az összes ilyen polémiában – Chaumont szavaival – “a borzalmak olyan házát lássuk, mint amilyen a régi utazó cirkuszokban volt. Akárcsak az ott kiállított szörnyek, ezek a viták is hátborzongatóak, haszontalanok és rossz ízlésre vallanak. Jobb hát, ha átlátszó palackokban, formaldehidben tároljuk őket.”⁷⁵ Nagy a kísértés, hogy megfogadjuk Chaumont tanácsát, ugyanakkor veszélyes is, mert Chaumont reakciója a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönti. A problémát nem tagadhatjuk le, nem is nyilváníthatjuk nem létezőnek. E vita zavarbaejtő kitérőire nem reagálhatunk a metodológiai nihilizmus egyformán steril formáival. Ehelyett inkább meg kell próbálnunk ezen esemény történelmi különösségének problémáját tiszta, precíz módon megközelíteni.

Mi itt most nem bizonygatjuk Auschwitz különösségét (ami eléggé abszurd lenne), de tagadni sem fogjuk (ami viszont meglehetősen kétes vállalkozás volna). Abból indulunk ki, hogy mint jelenség különös, és meg is határozzuk majd. Aztán fel kell tennünk a kérdést, melyek ennek a vitának az okai és feltételei, hiszen más, jelentős történelmi fordulópontok nem váltottak ki ilyen vitát.

Ha nem is beszélhetünk arról, hogy minden kortárs történész elismeri Auschwitz különösségét, annyi bizonyos, hogy legtöbbjük nem vonja e tényt kétségbe. Álláspontjukat röviden így lehetne jellemezni: a zsidó genocídium volt az egyetlen olyan népirtás a történelemben, melynek célja az emberi faj biológiai átalakítása volt. Ugyancsak példátlan abban a tekintetben, hogy nélkülözött mindenféle instrumentális jelleget, azaz, az áldozatok kiirtása nem eszköze volt valaminek, hanem maga a cél. George Steiner “ontológiai tömegmészárlásnak” nevezte, melynek során az áldozatokat nem a tetteik, hanem puszta létezésük miatt számolták fel⁷⁶. Ezt az álláspontot több tucat könyvben támasztották alá. Itt mindössze két fejezetet szeretnék idézni: az elsőt egy izraeli, a másodikat pedig egy német történész tollából.

Saul Friedlander abból indul ki, amit Hannah Arendt Eichmann in Jerusalem című esszéjében úgy fogalmazott meg, hogy a nácik “meg akarták határozni, kinek szabad és kinek tilos benépesíteni a földet”⁷⁷. Friedlander ezt így kommentálja:

Ezt valóban egyetlen más, bármiképpen bűnös rendszer sem próbálta megvalósítani. Ebben az értelemben a náci rezsim nézetem szerint eljutott egyfajta elméleti szélső határhoz: az ember elképzelhet még nagyobb számú áldozatot és technikailag még hatékonyabb gyilkolási módszereket, de mihelyt egy rezsim elhatározza, hogy bizonyos csoportokat – akármilyen kritériumok alapján is – akkor és ott ki kell pusztítani, és nem engedni, hogy e Földön élhessenek, a végső célt már el is érték. Véleményem szerint a modern történelemben ezt a határt egyetlen hatalom lépte át: a nácik.⁷⁸

E tézist szenvedélyesen védelmezte Eberhard Jackel a német “történészvitában”:

Abban, ahogyan a nácik kiirtották a zsidókat, volt valami egészen sajátos (einzigartig), mert korábban soha nem történt meg, hogy egy állam a legmagasabb közjogi méltóságainak jóváhagyásával elhatározza és nyilvánosságra hozza, hogy egy meghatározott embercsoportot ki kell pusztítani a lehető legteljesebb mértékben, beleértve az aggokat, a nőket, a gyerekeket; s ezt a döntést az állam a továbbiakban minden rendelkezésére álló eszközzel valóra is váltsa.⁷⁹

Auschwitz különösségének ezt a genealógiai meghatározását gyakorta támasztják alá a huszadik században történt más népirtásokkal és erőszakos cselekedetekkel való összevetéssel. Így a náci megsemmisítő táborok váltak e különösség szimbólumává, ezek révén szoktak különbséget tenni a többi náci bűn, a sztálinista erőszak és a jelenség között. Tény, hogy a sztálinizmus a mezőgazdaság kollektivizációja idején, 1929–1932 között iszonyatosan nagy számú áldozatot követelt: éhínséget idézett elő, melyben körülbelül 6 millió paraszt halt éhen Ukrajnában, Kazahsztánban és Észak-Kaukázusban⁸⁰. 1934 és 1953, azaz durván húsz év alatt a szovjet koncentrációs táborokban mintegy 15 millió foglyot őriztek, közülük legalább 2 millió életét vesztette⁸¹. A náci táborok szervezete rövidebb ideig állt fenn (átlag hét-nyolc évig, ez alól van néhány kivétel, például Dachau, melyet 1933-ban hoztak létre), kevesebb foglyot érintett, de jóval nagyobb volt a halottak aránya. Wolfgang Sofskytól származik az az adat, mely szerint a táborokba internált 1 millió 650 ezer fogolyból 1 millió pusztult el a tíz legjelentősebb náci koncentrációs táborban (Dachauban, Buchenwaldban, Mauthausenben, Neuengamméban, Flossenburgban, Gross-Rosenben, Auschwitz I-ben, Majdanekben, Mittelbauban és Bergen-Belsenben)⁸². A háború alatt létrehozott haláltáborokban (Chelmnóban, Belzecben, Sobiborban, Treblinkában, Auschwitz-Birkenauban), melyek egyike sem állt fenn négy évnél tovább, mintegy 2,7 millió zsidót gyilkoltak meg, nem számítva azt a 300 ezret, akiket más táborokban öltek meg⁸³ . A náci táborokban sok egyéb európai országból érkezett fogoly is volt, a legtöbbjük nem német; ezzel szemben a Gulagon raboskodók döntő többsége szovjet állampolgár volt.

A Gulag a terrornak olyan formája volt, mely hosszú idő alatt vert gyökeret a szovjet társadalomban, mélyen átalakította azt, és az egész lakosságra nézve állandó fenyegetést jelentett. Auschwitz ezzel szemben rövid idő alatt iszonyú méretekben gyilkolta le a foglyokat: elképzelhetetlen és felfoghatatlan volt a keleti fronton zajló háború és a német Lebensraum eszméjének összefüggéseiből kiszakítva. Nagyon rövid idő alatt történt minden, oly módon, ami majdhogynem ellentmond Braudelnek a történelemről vallott “hosszú távú” (longue durée) víziójának⁸⁴

Más szóval, Auschwitz és Kolima egyaránt a halál gigantikus világa volt, de ez a tény semmiképpen sem jelenti, hogy ne lett volna a kétféle bűn természete között különbség mind céljaikban, mind módszereikben. Az egyik esetben a terror, a deportálás és a tömeges kivégzések célja – bizonyos, előre nem látható következményekkel – az volt, hogy meghatározott politikai és társadalmi célokat megvalósítsanak: a mezőgazdaság kollektivizálásával gazdasági átalakulást érjenek el, a kialakult rendszert azzal is konszolidálva, hogy valódi és potenciális ellenségeit felszámolják. A másik esetben a zsidók – és a cigányok – futószalagszerű megsemmisítésének semmilyen instrumentális jellege nem volt, önmagában vált a rezsim céljává, és a háborús viszonyok közepette minden katonai és gazdasági irracionalitása ellenére valósították meg.⁸⁵ A totalitarianizmusokkal foglalkozó, a két rendszer között elhamarkodottan párhuzamot látó teoretikusok többségével ellentétben néhány történész, például Ian Kershaw arra a következtetésre jutott, hogy a sztálinizmus és a nácizmus bűneinek az összevetése “legitimálható, de csak korlátozott jelentőséggel bír”, s mindenekelőtt azt mutatja meg, hogy “a nemzeti szocializmus valóban egyedülálló volt”.⁸⁶

Sonia Combe nemrégiben azzal támasztotta alá ezt a különbséget, hogy teljesen eredeti megközelítést alkalmazva összevetette két táborparancsnok szerepét: az egyik Sz. K. Jevsztyignyejev, az Ozerlag, az Irkutszk közelében, a Bajkál-tótól 1000 kilométerre északra fekvő tábor parancsnoka, a másik a jóval ismertebb Rudolf Hess, az auschwitzi tábor parancsnoka. Kétségtelen, sok közös vonásuk volt: bürokratikus középszerűség, autoriter személyiség, lelki sivárság, egyszóval az az “ördögi banalitás”, mely a névtelen hivatalnokok és bürokraták tömegeit a megszervezett tömeggyilkosság könyörtelen végrehajtóivá tette. Ám itt vége is van az analógiának. Jevsztyignyejev célja a vasútvonal felépítése volt, még ha ez a cél foglyok (zeksz) ezreinek halála által valósult is meg. Vagyis Ozerlag munkatábor volt, nem pedig megsemmisítő tábor. Ezzel ellentétben Hess olyan rendszer élén állt, melynek fő célja a zsidók elpusztítása volt. Ozerlag “termelékenységét” a lefektetett sínek hosszával mérték, Auschwitz “hatékonysága” viszont a halottak számának regisztrálásából állt. Jevsztyignyejev persze “rosszul is gazdálkodhatott” az “emberi erőforrásokkal”, vagy “ takarékoskodhatott” velük célja elérése érdekében; Hess viszont azt a parancsot kapta, hogy Birkenau anyagi forrásait úgy szervezze meg és úgy racionalizálja, hogy minél több zsidót tudjon megsemmisíteni.⁸⁷

Sztálinnak nem az volt a célja, hogy faji tisztaságot teremtsen, hanem hogy a szovjet társadalomban önkényuralmi és erőszakos módszerekkel ugyan, de mélyreható átalakulást idézzen elő. Más szóval a sztálinizmusnak megvolt a maga racionalitása, még ha ez totalitariánus volt is. Ezzel szemben a zsidók megsemmisítése ellentmondott mindenféle gazdasági és katonai racionalitásnak.

A soáh történeti különösségének ez a meghatározása – azaz olyan népirtás, melyet kizárólag “faji” alapon hajtottak végre – módszertanilag, kutatási hipotézisként gyümölcsöző lehet. Nem szabad azonban normatív kategóriának tekinteni vagy dogmaként kezelni. Egyedi, sajátos vonásai ellenére Auschwitz nem összevethetetlen történelmi jelenség. Ha összehasonlítjuk, megkülönböztetjük és rendszerezzük mint történelmi tényt, az nem jelenti, hogy hierarchiát állítunk fel. Auschwitz különössége nem mértékegysége az erőszak és a bűn fokozatainak. Egyik népirtás sem “rosszabb” vagy “kevésbé fontos”, mint bármely másik; Auschwitz megkülönböztetett jelentősége nem fon speciális glóriát áldozatai feje köré, vagy nem jelent privilegizált mártíriumot. Következésképpen ennek a kollektív emléknek sem kölcsönöz privilegizált státust. Ha ezt a meghatározást alkalmazzuk, akkor Auschwitz különössége nem zárja ki más jelenségek különösségét – például a gulágét vagy Hirosimáét. Auschwitz olyan kontextusba illeszkedik, melyben az erőszak és a népirtás egyéb formáinak is megvan a helye. Az egyoldalú, csak Auschwitzra figyelő érvelés helyébe így Auschwitz különössége olyan elvként lép, mellyel kifejleszthető lesz a huszadik századi barbarizmus hermeneutikája.

Az is igaz, hogy az ilyenfajta különösséget nem lehet a hagyományos történeti elemző folyamat során feltárni. A kérdésről folytatott viták súlya nem azonos az olasz reneszánszról, a német reformációról vagy a francia forradalomról zajló akadémikus vitákkal. A történelmi tudat Auschwitzot nem integrálhatja a szokásos sémák szerint egy újabb történeti kiindulópontként vagy a civilizációs haladás egyik lépcsőfokaként, csak az emberiség teljességéhez való viszonyként. Ebből a nézőpontból tekintve, Auschwitz különösségének hangsúlyozása csak egyike annak a sok lehetséges módszernek, amelyekkel rámutathatunk a hiányos történeti elemzés paradoxonjaira. Aligha van még egy olyan huszadik századi jelenség, mely ilyen sok történészt foglalkoztatott volna, és ilyen mértékű kutatómunkát eredményezett; a tudósok tanulmányozták a végső megoldás eredetét, ideológiáját, szerkezetét, állomásait és általános dinamikáját; a tanulmányozás azonban nem azonos a megértéssel. A zsidóság kiirtása mindmáig “az érthetőség senkiföldje”.⁸⁸

Nem szabad elfeledkeznünk a soáh különösségéről folytatott vita mélyén rejlő problematikáról. Először is, jelen van az emlékezetnek a történelemhez való viszonya (mindkettő sajátos a maga nemében). Másodszor, a mélyben lappang Auschwitznak a Nyugat történelméhez való viszonya, mely erősen megkérdőjelezi civilizációnknak az ésszerűségre formált igényét. Végül pedig itt van a legellentmondásosabb problémakör, melyet Jürgen Habermas “a történelem közösségi használatának” nevez: azaz a történelmi tudat kérdése mint jelenbeli etikai-politikai felelősségtudatunk alapja.

Az emlékezet különössége és a különösség a történelemben

Az a mód, ahogyan a soáh különösségének problémájára a történészek rádöbbentek, sajátos kapcsolatban áll a zsidó emlékezet formálódásával: azzal, ahogyan a zsidóság emlékezete az utóbbi időkben a legszélesebb nyilvánossághoz is eljutott, és egybefonódott a tradicionális kutatási módszerekkel. Főképpen az ún. oral history (szóbeli visszaemlékezés), az audiovizuális archívumok megjelenése jelentett áttörést. Az emlékezés a történelmet egyedivé teszi. Lényegéből adódóan szubjektív, szelektív, gyakran figyelmen kívül hagyja a kronológiai sorrendet, az általános benyomásokat és az egyetemes magyarázatokat. A megélt tapasztalaton nyugszik, ennek következtében a múltról alkotott felfogása szükségképpen és lényegében egyéni, megismételhetetlen. Ahol a történész a folyamatnak csak egyetlen pontját vagy a változó, összetett kép egyetlen részletét látja, a szemtanú olyan lényegi eseményt tud felidézni, amely visszavonhatatlanul változtatott meg egy életet. A történész elemezhet, magyarázhat és dekódolhat Auschwitzból fennmaradt fényképeket; tudja, hogy a vagonokból kikászálódó emberek zsidók, hogy az őket figyelő SS-katonák éppen szelektálják a transzportot, és hogy az elkínzott emberek többségének már csak néhány órája van hátra az életből. Egy szemtanúnak ugyanez a kép sokkal többet mond: érzéseket, benyomásokat, zajokat, hangokat, szagokat idéz fel, a táborba érkezéskor átélt félelmet és elveszettség-érzetet, a szörnyű körülmények közepette átvészelt utazás utáni szörnyű fáradtságot. Más szóval a fénykép a képzetek és emlékek egészen sajátos sorozatát hívja elő, amiről a történésznek fogalma sem lehet, csak a visszaemlékező ébresztheti rá erre. A visszaemlékezés személyessége pedig olyan empátiát vált ki a hallgatóból, a történészből, amit akkor érzünk, amikor látjuk is az eseményeket, vagyis a tanú megosztja velünk az újra átélt személyes benyomásait. Egy fogoly fényképe a történésznek a sok névtelen áldozat egyikét mutatja; egy szülőnek, egy barátnak vagy egy fogolytársnak teljes, abszolút egyéni világot idéz fel. A kívülálló megfigyelő számára – Siegfried Kracauer szavaival – ez a fénykép csak “feltáratlan” (unerlöst) valóság.⁸⁹

A zsidó emlékezet pedig mindezeknek a személyes emlékeknek az egészéből tevődik össze. A történészek nem söpörhetik félre ezt a kollektív emlékezetet. Tekintettel kell rá lenniük, sőt – amennyire csak lehetséges – össze kell gyűjteniük és meg kell érteniük. De a történelmet és magukat nem szabad ennek alárendelniük. Nincs joguk ahhoz, hogy ezeknek a visszaemlékezéseknek a kétségtelen, legitim egyediségét olyan normatív prizmává sűrítsék, melyen átszűrve írják meg a történelmet. Feladatuk sokkal inkább az, hogy a megélt tapasztalatok egyediségét beillesszék az egyetemes történeti kontextusba, és hogy megpróbálják tisztázni az események okait, feltételeit, struktúráját és általános dinamikáját. Ez tehát azt jelenti, hogy tanulnak az emlékezésekből, de átszűrik őket az objektív, empirikus, dokumentatív és ténybeli ismereteken, ha szükséges, rámutatnak a visszaemlékezések ellentmondásaira és csapdáira. Az emlékezetben egyes dolgok lehetnek abszolút egyéniek; a történelemben az egyediség mindig relatív.⁹⁰ Egy lengyel zsidónak Auschwitz valami kimondhatatlanul borzalmas egyediséggel bír: annak az emberi, társadalmi és kulturális univerzumnak az eltűnését, melyben ő felnőtt. Ha egy történész nem képes ezt az élményt megérteni, akkor soha nem fog jó könyvet írni a zsidó genocídiumról. De a történész kutatásait aligha lehetne tovább folytatni, ha arra a következtetésre jutna, hogy a zsidó népirtás volt az első és az utolsó a történelemben.⁹¹

A diszkrimináció és üldözés korszakában a zsidóknak fel kellett tenniük a kérdést: “Vajon jó-e vagy rossz-e ez a zsidóknak?”. Bizonyos értelemben a válasz egyfajta viselkedési normát határozott meg. De a történészt nem vezérelheti ez a magatartás. Eric Hobsbawm szerint a történész nem menekülhet el azon kötelessége elől, hogy univerzalista legyen: “Az olyan történelem, amelyet csak a zsidóknak írnak (vagy az afro-amerikaiaknak, a görögöknek, a nőknek, a proletároknak, a homoszexuálisoknak), nem lehet jó történelem, bár persze azok, akik ilyet írnak, tekinthetik ezt akár történelemnek is.”⁹²

Persze nem állíthatjuk mechanikusan szembe a “mitikus” emlékezetet a történészek tudományos és racionális látásmódjával a témáról szóló óriási irodalom miatt sem.⁹³ A történészek távolról sem dolgoznak közmondásos elefántcsonttornyaikban. őket is meghatározzák a társadalmi, kulturális és nemzeti viszonyaik. Nem szabadulhatnak meg saját emlékeiktől sem, illetve azoktól az emlékektől, amelyeket az elődeiktől elsajátított tudás rejt magában. Megpróbálhatnak ezeknek az emlékeknek a befolyása és kontextusa alól kiszabadulni, de nem úgy, hogy megtagadják őket, csakis azáltal, hogy próbálnak kritikus távolságot tartani tőlük.⁹⁴ Ebből a szempontból nem az a feladatuk, hogy figyelmen kívül hagyják a személyes, egyéni és kollektív emlékezetet, hanem hogy ezt nagyobb történelmi összefüggésbe ágyazzák.

Auschwitz és a Nyugat különössége

Auschwitz különösségéről létezik ezen kívül egyfajta kulturális megközelítés is. Ez csak lassan, évtizedek során alakult ki. Mára azonban egészen megszilárdult a köztudatban. Röviden elmondhatjuk, hogy a soáh különösségének problémáját tárgyaló vita alapvetően – de az is lehet, hogy kizárólag – nyugati jelenség: teljességgel ismeretlen vagy abszolút marginális Európán kívül, Észak-Amerikában és azokban a latin-amerikai országokban, ahol jelentős zsidó kisebbség él, például Argentínában és Brazíliában. Ha a zsidó genocídiumot meghatározó történelmi fordulópontnak tekintjük, akkor annak az az elsődleges oka, hogy Európa szívében történt, hogy olyan rezsim eszelte ki és hajtotta végre, amely a nyugati világban került hatalomnak mint a nyugati civilizáció egyik örököse, abban az országban, amely e civilizáció egyik központja volt a reformációtól a weimari köztársaság időszakáig, valamint azért, mert a judaizmus ennek a civilizációnak egyik meghatározó forrása volt, és évezredeken át formálta. A soáh tehát a Nyugat öncsonkításának tekinthető.

Auschwitz következménye, hogy a Nyugat tudatában és szótárában is gyökeret vert a genocídium fogalma. És Auschwitz mindörökre jóvátehetetlen ítélet marad a Nyugatról. Raul Hilberg elemzése végigkövette az európai zsidóság megsemmisítése folyamatának állomásait – a zsidók meghatározását a társadalmon belül, a kirekesztést, a deportálást, a gyűjtőtáborokat és a kivégzést –; ebben az értelemben Auschwitz különleges laboratórium, ahol kitűnően tanulmányozható a modern világ méhében lappangó, rejtett erőszak. Egyfelől a bűn abból a határozott szándékból született, hogy megsemmisítsék ezt az embercsoportot, másfelől azonban az ipari társadalom bizonyos alapvető struktúráiból táplálkozott. Ahogyan már korábban utaltunk rá, Auschwitz egyrészt az antiszemitizmus és a rasszizmus egybefonódásából fakadt, másfelől azonban a börtönnek, a kapitalista gyárnak és a bürokratikus-racionális adminisztrációnak a szülötte volt. Ezeket a sajátosságokat már régen és sokan elemezték – elég itt Hannah Arendt, Michel Foucault, Karl Marx és Max Weber műveire utalnunk. Ebben az értelemben a zsidó népirtás a modern barbarizmus paradigmáját jelenti.

A soáh számos jellegzetessége bukkan fel az erőszak és a tömeggyilkosságok egyéb formáiban. A deportálás megelőzte, illetve együtt járt az örmény genocídiummal és a kulákok megsemmisítésével. A Raul Hilberg által elemzett “mobil kivégzőosztagoknak” voltak elődei a Török Birodalomban és követői Ruandában és Boszniában. A táborok olyan rendszere, ahol az életek kioltása a munka révén történt, jelen volt a Gulag és a kambodzsai Pol Pot-rendszer esetében. Az áldozatok megjelölését az amerikaiak próbálták ki először, amikor Afrikából rabszolgákat hoztak be – a jel arra szolgált, hogy az egyén elveszítse individuumát, hogy névtelen, személytelen teremtménnyé alacsonyodjon. A gázkamrák modern ipari jellege egészen fejletlennek tűnik az atombombák hatásával összevetve. A zsidó genocídiumban oly fontossá vált biológiai rasszizmus első célpontjai pedig a mentális betegek voltak, közülük hetvenezret pusztítottak el a nácik.

A fenti példákkal nem akarunk szisztematikus párhuzamot vonni olyan események között, amelyek teljesen különböző történelmi, társadalmi, kulturális és politikai kontextusban mentek végbe. Csak azt illusztrálják, hogy Auschwitzot az erőszak sokkal tágasabb bugyraiban kell elhelyeznünk. E néhány példa elegendő ahhoz, hogy észrevegyük, legalábbis morfológiai értelemben Auschwitz sokkal kevésbé előzmények nélküli jelenség, mint inkább azoknak az egyéb elemeknek a különös szintézise volt, amelyek megvannak a többi bűntettben vagy népirtásban is. A szintézist pedig az tette lehetővé, hogy mélyen gyökerezett a társadalmi, technikai és ipari rendszerben: röviden, a modern világ instrumentális racionalitásában.

A zsidó genocídium különösségének kérdésében folytatott vita sok tekintetben tragikus formában megismétli azokat a nyugati racionalizmus egyetemes természetéről feltett kérdéseket, amelyeket a huszadik század elején Max Weber fogalmazott meg, Auschwitz után pedig Adorno és Horkheimer fejlesztett tovább.⁹⁵ Egy marxi–weberi megközelítésből az következne, hogy Auschwitzban arra lássunk példát, ahogyan a nyugati racionalizmus tendenciájában dialektikusan átfordul dominációs apparátussá, majd az emberiség megsemmisítésének lehetőségébe. Röviddel halála előtt Weber megjósolta “a jeges sötétség és megpróbáltatások északi sarki éjszakájának” beköszöntét⁹⁶ . Ma igazolva látjuk ezt a gyászos képet.

Ha ráébredünk Auschwitznak a nyugati kultúrában játszott különösségére, akkor szükségszerűen eljutunk egy lényegi következtetéshez. Teljesen evidens, hogy a zsidó genocídium nem jelentheti ugyanazt a megrázó erejű jelenséget egy afrikainak vagy ázsiainak, mint amit egy európainak jelent.⁹⁷ Ebből persze nem következik, hogy egy japánnak mondjuk megbocsátható, ha nem tud Auschwitzról, vagy hogy egy európait teljesen hidegen hagyhat a kelet-timoriak megsemmisítése (a Nyugat koszos mancsának nyomát sokfelé felismerhetjük). De azok, akik nem akarják elfogadni ezt a közhelyszerű megfigyelést, egy régi Európa-centrikus előítélet foglyai lettek. Kínában, Kambodzsában vagy Ruandában az “emberiség egyenes tartása” – Ernst Blochot idézve – olyan példákra utalhat, amelyek sokkal konkrétabbak és jóval közelebb állnak ezen országok saját történelmi tapasztalataihoz.

Auschwitz különössége és a “történelem közhasználata”

Ha Auschwitzot a huszadik századi barbarizmus paradigmájának tekintjük, akkor ezzel nem egy látószögből fókuszált képet kapunk e barbarizmusról, hanem sokkal inkább annak lehetőségét, hogy különböző aspektusait is megközelíthessük. Az egy pontra fókuszált kép számomra etikailag elfogadhatatlan – mivel bizonyos hierarchiát jelenthetne, és az egyéb erőszaknak áldozatul esetteket marginalizálná vagy el is feledtethetné (a nácizmus nem zsidó áldozatairól nem is beszélve). De éppígy elfogadhatatlan episztemológiailag is, mivel a zsidó genocídium maga is felfoghatatlanná válik, ha kiemeljük történelmi kontextusából, azaz a huszadik század mindenféle más erőszakos eseményének sorából.

Számtalan példával illusztrálható, hová vezethet az egyoldalú felfogás. Utalnék például Bernard Lewis amerikai történész álláspontjára, aki vitán felülinek tekinti a soáh különösségét, ám kétségbe vonja, hogy 1915-ben a Török Birodalom ki akarta volna irtani az örményeket.⁹⁸ De megemlíthetjük azt a vitát is, amely a volt Jugoszlávia területén zajlott háborúról szólt. A konfliktus időszakában voltak olyan emberek, akik nem az “etnikai tisztogatásban” látták a legnagyobb szégyent, hanem abban, hogy egyesek a “tisztogatásokat” a nácik bűntetteivel merték párhuzamba állítani. Itt maga az összevetés ténye rávilágított a soáh különösségének rendkívül káros fetisizálására. Arno J. Mayer élesen bírálta azt a tendenciát, amely a személyes emlékek köré kultuszt fon, s ezzel Auschwitzot valami egészen perverz büszkeség és szűklátókörű interpretáció tárgyává silányítja, mely semmilyen kritikai vagy racionális elemzésnek nem ad teret.⁹⁹ Marek Edelman, a varsói gettólázadás egyik túlélője sokkal elfogadhatóbb álláspontot foglalt el: ezeket a mai tömegmészárlásokat Hitler poszthumusz győzelmének nevezte.¹⁰⁰

Az egyoldalú középpontba állítás ellentéteként merül fel az apologetikus relativizálás. Auschwitz különösségét azzal a céllal vonták kétségbe, hogy elfogadhatóvá, sőt rehabilitálhatóvá tegyék a német múltat és új legitimációt teremtsenek annak az ideológiai és politikai hagyománynak, amely Hitler hatalomra jutását elősegítette. Ez végzetes törekvés, melynek legismertebb szószólója – bár a kísérletet egész csapat és a média egy része is támogatja¹⁰¹ – a konzervatív történész, Ernst Nolte. Nolte értelmezésében a náci rémtettek csak a bolsevikok által végrehajtott kivégzésekre adott válaszok voltak; általában véve a bolsevik bűnök jelentik a huszadik század összes gaztettének eredendő forrását. Hitler ennek következtében abban bűnös, hogy iszonyatosan eltúlzott, ám történelmileg egyébként igazolt igyekezettel akarta megvédeni Németországot és a Nyugatot a kommunista veszélytől. Ez magyarázza, hogy Nolte “európai polgárháborúja” miért nem 1914-ben, a régi imperialista világrendszer összeomlásával és az I. világháború kitörésével kezdődik, hanem az 1917-es októberi forradalommal. Ez a nézet Auschwitzot csak ama ügyetlen náci kísérlet melléktermékének látja, hogy az orosz Cseka “ázsiai” kínzási módszereit utánozzák.¹⁰²

Nolte példája jól megmutatja a helytelen, logikailag siralmas összevetés következményeit. A problémát így is megfogalmazhatjuk: egyfelől a történelmi kutatás és a történelmi tudat igényli az analógiákat, másfelől viszont az analógiák sajnos engedtek a politikának való alárendelődésnek, az ebből következő aktuális felhasználásnak és visszaéléseknek. Mihelyt Auschwitz a huszadik századi erőszak mintaképévé vált, mindenféle összehasonlításban ott rejlik a kísérlet jelentőségének csökkentésére, illetve más rémtettek fontosságának megnövelésére. Amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik kiadója, Joachim Fest azt állítja, hogy nem volt minőségi különbség a náci gázkamrák és az NKVD által végrehajtott “tarkólövéses tömeggyilkosságok”¹⁰³ között, akkor világos az üzenet: ideje abbahagyni, hogy csak a németekre szállnak rá, nézzék meg azt is, mit csináltak az orosz kommunisták. Amikor az Institute of Ukrainian Studies kiadott egy könyvet, amely az 1930–32-es ukrajnai éhínséget a soáhhoz hasonlítható “tudatos népirtásként” mutatta be¹⁰⁴, az összevetés célja egyértelmű: ráirányítani a figyelmet egy olyan népirtásra, amely nem kapott akkora nyilvánosságot, mint “a holocaust”. A kétféle relativizmust persze nem szabad egyforma súllyal kezelnünk. Az egyik esetben a genocídium jelentőségének csökkentése a cél, a másodikban pedig az, hogy egy túlságosan is elfelejtett népirtásra felhívják a figyelmet.

Az olasz társadalmi közegben, ahol a történészeket közel húsz éven át foglalkoztatta egy másik, szintén virulens vita a fasizmus értelmezéséről, a szerepek éppen ellenkezőleg alakultak. Itt a náci rémtettek állítólag összehasonlíthatatlan jellegét arra használták, hogy rehabilitálják a fasizmust. Renzo de Felice például hosszú küzdelmet folytatott azért, hogy mindenféle, az “antifasizmus által megfertőzött” megközelítést száműzzenek a történelemből; ugyanakkor a Mussolini-rezsimet szerinte “nem árnyékolta be a holocaust”, és a soáh különössége minden kétséget kizáróan bizonyítja a nácizmus és az olasz fasizmus tökéletesen eltérő karakterét.¹⁰⁵ Ezzel szemben az antifasiszta történész, Nicola Tranfaglia úgy látja, ha túlzottan hangsúlyozzák a zsidó genocídium egyediségét, akkor azzal esetleg elmossák a nyilvánvaló közös vonásokat a fasiszta Olaszország és a náci Németország között, amelyek mindegyike – tagadhatatlan specifikus vonásaik ellenére – az “európai fasizmus modelljét” alkották.¹⁰⁶ Hozzáteszi, az effajta alábecsülés azzal a kockázattal jár, hogy elfelejtődnek az olasz fasizmus bűnei, melyek – bár nem érték el azt a szélsőséges formát, amit a nácizmus produkált – “közel álltak a genocídiumhoz Afrikában, aktív részvételt jelentettek a zsidók deportálásában, és a német diktatúrához hasonlóan az olasz maga is liberalizmusellenes, antidemokratikus, imperialista és háborúra uszító rezsim volt, amelyet átjártak a rasszista vonások”.¹⁰⁷

Ha e két történészvitát – az olaszt és a németet – összehasonlítjuk, feltűnően megmutatkozik, milyen szerepet játszhat Auschwitz különösségének problémája a történelem nyilvános “felhasználásában”, vagyis abban, ahogyan a történészek a múlt interpretációja révén hozzájárulnak a jelenben a nemzettudat és a történelmi tudat formálásához. Bár az érvek különböznek, e különösség tagadása vagy jelentőségének csökkentése az egyik esetben a náci múlt rehabilitását szolgálja, a másik esetben pedig a fasiszta múlt árnyalt elemzése helyett a közhelyes megbélyegzéssel él. Mindezek a példák azt mutatják, hogy a “történelmi relativizmus” gyökeresen eltérő formákat ölthet. Akik tagadják Auschwitz különösségét, nem mind revizionisták. Akik Auschwitz különösségét hangsúlyozzák, néha meglepően érzéketlenek az erőszak más formáira.¹⁰⁸ Mindkét nézet hasznot húzhat ebből a kiindulópontból a maga kétes céljai érdekében.

Ebből a vitából levonhatunk következtetéseket, bár ezek nem túl eredetiek – én azonban úgy vélem, ez az egyetlen lehetséges nézőpont. Hogy ébren tartsuk a genocídium emlékét, annak nem az a legjobb módszere, ha tagadjuk más népirtások megtörténtét, vagy vallási kultuszt növesztünk köré, és elutasítunk mindenfajta összehasonlítást, mondván, az a profanizálás veszélyes kísérletét jelentené. A soáh-t ma dogmák veszik körül – az összehasonlíthatatlanságával és azzal, hogy felfoghatatlan mivolta normatív elvvé válik –, s a szent hely féltékeny őrei vigyázzák. Ha felismerjük is Auschwitz történeti különösségét, annak csak akkor lesz jelentősége, ha e felismerés gyümölcsöző dialektikus viszonyt teremt a múlt emlékei és a jelen kritikája között. Célunk csak az lehet, hogy felfejtsük azt a sok szálat, amely mai világunkat a közelmúltban történt rémtettek világával összeköti.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

¹ Lásd Perry Anderson In the Track of Historical Materialism, London, Verso, 1983.

² Roger Callois tulajdonította ezt az állítást Alexandr Kozsevnek, idézi Lutz Niethammer Posthistoire: Ist die Geschishte zu Ende?, Hamburg, Rowohlt, 1989, p. 77.

³ Eric John Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid 20. század története, 1914–1991. Pannonica, Budapest, 1998., I. fejezet

⁴ Erről a témáról lásd Enzo Traverzo Troczki und Benjamin: Wahlverwandschaften, Das Argument no. 222 (1997), pp. 697-705.

⁵ Lásd Perry Anderson Considerations on Western Marxism, London: New Left Books, 1976, illetve Martin Jay The Dialectical Imagination: A History of the Frankfurt School and the Institute of Social Research, 1923–1950, Boston: Little, Brown and Co., 1973.

⁶ Ernst Bloch “még nem” (Noch-Nicht-Sein) ontológiájának helyébe Anders a megsemmisülésre várás ellenutópiáját (Noch-Nicht-Nichtsein) állította. Lásd Konrad-Paul Liesmann Günther Anders, Hamburg: Julius Verlag, Hamburg, 1993, p. 92. Ebből a szempontból Andersnek az Obsolesence of Man című művét Ernst Bloch Principle of Hope (Cambridge, MA: MIT Press, 1986) című műve antitézisének tekinthetjük.

⁷ Walter Benjamin: Das Passagen-Werk, Frankfurt, Surhkamp, 1983, Bd. I. p. 574.

⁸ Max Horkheimer and Theodor W. Adorno: Dialektik der Aufklarung, Suhrkamp, Frankfurt/M, 1968, p. 1.

⁹ Paul Connerton: The Tragedy of Enlightment: An Essay on the Frankfurt School, Cambridge University Press, 1989, p. 114.

¹⁰ Horkheimer and Adorno: Dialektik der Aufklerung, p. 6.

¹¹ Michael Löwy és Eleni Varikas szerint Adorno “a fejlődés fogalmának dialektikus megkérdőjelezését” úgy vitte véghez, hogy közben “konceptuális horizontjáról is eltüntette volna ezt a fogalmat” (“L’esprit du monde sur les ailes d’une fusée”: la critique du progrés chez Adorno”, Revue des Sciences Humaines no. 229 (1993), pp. 53, 59).

¹² Horkheimer und Adorno: Dialektik der Aufklerung, p. 6.

¹³ Herbert Marcuse: Eros and Civilisation: A Philosophical Inquiry into Freud, Boston: Beacon Press, 1955, p. 4.

¹⁴ Günther Anders: Die Antiquiertheit des Menschen. I. Über die Seele im Zeitalter der zweiten industriellen Revolution, Munich: C.H. Beck, 1985.

¹⁵ Interview Günther Andersszel, készítette Mathias Greffrath (1979), Das Günther Anders Lesebuch, Zurich: Diogenes, 1984, p. 319. Lásd még Andersnek a Besuch im Hades: Auschwitz und Breslau, Munich: C.H. Beck, 11979.

¹⁶ George Lukacs: Die Zerstörung der Vernunft, Berlin: Aufbau-Verlag, 1954.

¹⁷ Lásd a 20. oldalt. Ernst Bloch: Erbschaft dieser Zeit (Frankfurt: Suhrkamp, 1963) című művében erősen bírálta a marxizmusnak azt a gyakorlatát, hogy leszokott az ipari modernitás kritikájáról.

¹⁸ Az ebben a korszakban született és a zsidó genocídium kiváltotta sokk hatására íródott művek közül a fentebb emlegetett Dialectic of Enlightment címűn kívül említhetjük még Adorno 1944-ben írt Minima Moralia (London: New Left Books, 1974) egyes töredékeit és Löwenthal esszéjét “Terror’s atomization of man: The critic of the individual’, Commentary, January, 1946.

¹⁹ Max Horkheimer: ’Die Juden und Europe’, Zeitschrift für Sozialforscchung vol. 8 (1939); Franz Neumann: Behemoth: The Structure and Practice of National Socialism 1933–1944, London: Frank Cass ande Co., 1967, p. 125. A frankfurti iskolának az antiszemitizmushoz való megváltozott viszonyának átfogó elemzését adja Martin Jay:’The Jew and the Frankfurt School: Critical theory analysis of Antisemitism’, in Permanant Exiles: Essays on the Intellectual migration from Germany to America, New York: Columbia University Press, 1985, pp. 90–100, és mindenekelőtt Michael Schafer: ’Die Rationalitat des Nationalsozialismus: Zur Kritik philosophischer Faschismustheorien am Beispiel der Kritischen Theorie, Veinheim: Beltz-Atheneum, 1994.

²⁰ Lásd Hilberg önéletrajzát, melyben kifejezi háláját Franz Neumann-nak; az ő tanítványa volt New York-ban a háború végén (Raul Hilberg: Unerbetene Erinnerung: Der Weg eines Holocaust-Forschers, Frankfurt: Fischer, 1994, pp. 54-58).

²¹ Ezt a rezignációt nem osztotta Marcuse (sőt, a maga módján Anders sem). Marcusénak Horkheimerrel és Adornóval folytatott 1969-es vitájáról lásd Rolf Wiggershaus: L’École de Francfort: Histoire, développement, signification, Paris: Presses Universitaires de France, 1993, pp. 612-17. Itt szeretnénk emlékeztetni arra, hogy amikor a frankfurti diákok elfoglalták a Társadalomkutató Intézetet 1968-ban, akkor Walter Benjamin Intézetre keresztelték át.

²² Lásd Tariq Ali Mandellel készített intejúját (1989): “The luck of a crazy youth”, New Left Review, no. 213 (1995).

²³ Ernest Germain (Mandel): ’Postface: La question juive au lendemain de la Deuxiéme Guerre mondiale’, in Abraham Léon: La conception matérialiste de la question juive, Paris, Editions ’Pionniers’, 1946, p. i. The English edition – Abram Leon: The Jewish Question: A Marxist Interpretation, New York: Pathfinder Press, 1970 – ebben nincs benne Mandel utószava.

²⁴ Mandel, ’Postface’, p. i.

²⁵ Mandel, ’Postface’’, p. ii.

²⁶ Így fogalmazott például: “Újra útnak indultak a halálvonatok, de most az ellenkező irányba és más emberi rakománnyal” (Mandel, ’Postface’, p. ii.). Csak mellékesen és tisztán csak az anekdota kedvéért, a legkisebb intellektuális közösség lehetőségét is elvetve megemlítjük, hogy 1947-ben Marcusénak írt egyik levelében Martin Heidegger hasonló analógiával élt (lásd Jürgen Habermas: ’Martin Heidegger: L’oeuvre et l’engagement’, Textes et contextes, Paris: Editions du Cerf, 1994, pp. 193–4).

²⁷ Mandel, ’Postface’, p. ii.

²⁸ Mandel, ’Postface’, p. xii.

²⁹ Lásd mindenekelőtt Mandel: Du fascisme, Paris: Maspero, 1974. Ezzel szemben például Trotsky című könyve röviden utal arra, hogy Trockij 1938-ban megjósolta a zsidók kiirtását az elkövetkező új háborúban (Trotsky: A Study in the Dynamic of His Thought, London: Verso, 1979, p. 103). A szemléletváltozás feltűnő az orosz forradalomról írott utolsó könyvében, amelyben Mandel egy teljes fejezetet szentel a zsidókérdésnek (Trotsky as Alternative, London: Verso, 1995, ch. 10).

³⁰ Lásd Enzo Traverzo: The Marxists and the Jewish Question: The History of a Debate 1843–1943, Atlantic Highlands, NJ: Humaninies Press, 1994, ch. 9.

³¹ Ragyogóan tiszta és hasznos szintézisét adja a nácizmusról folyó történelmi vitának Ian Kershaw: The Nazi Dictatorship: Problems and Perspectives of Interpretation, London: Edward Arnold, 1989.

³² Mandel: The Meaning of the Second World War, London: Verso, 1986, p. 92. Lásd még Mandel essszéjét: ’Material, social and ideological preconditions for the Nazi genocide’ in Gilbert Achcar, ed., The Marxism of Ernest Mandel, London: Verso, 1999 (kiadás alatt) és cikkét ’Zum Historikerstreit: Ursprung, Wesen, Einmaligkeit und Reproduzierbarkeit des Dritten Reiches’ Der zweite Weltkrieg, Frankfurt: ISP Verlag, 1991. P. 209.

³³ Mandel. ’Material, social and ideological preconditions’.

³⁴ Mandel: ’Material, social and ideological preconditions’. Ez a gondolatmenet bizonyos hasonlóságot mutat Hannah Arendtnek az Origins of Totalitarianism (New York: Harcourt, Brace aynd Company, 1973) című művében kifejtettekkel, itt a szerző idézi Burkét, Gobineau-t és a XIX. századi gyarmatosító ideológiákat (mindenekelőtt francia és brit formáit), mint amelyek kulturális értelemben előkészítették a nácizmust. De Mandel szinte sohasem említi munkáiban Arendt nevét.

³⁵ Mandel: Meaning of the Second World War, p. 90. A probléma ezen aspektusához lásd még Domenico Losurdo: Il revisionismo storico: Problemi e miti, Bari: Laterza, 1996, különösen az 5. fejezet.

³⁶ Mandel: ’Material, social and ideological preconditions’.

³⁷ Mandel: ’Zum Historikerstreit’, p. 223.

³⁸ Mandel: ’Zum Historikerstreit’, p. 139.

³⁹ Mandel: Late Capitalism, London: Verso, 1978; Mandel: ’Zum Histortikerstreit’’, p. 225; Mandel: ’Material, social and ideological preconditions’.

⁴⁰ Herbert Marcuse: One-Dimensional Man, Boston: Beacon Press, 1964, p. xiii.

⁴¹ Mandel: Late Capitalism, p. 506.

⁴² Karl Jaspers: The Question of German Guilt, New York: Dial Press, 1947; Daniel J. Goldhagen: Hitler’s Willing Executioners: Ordinary Germans and the Holocaust, London: Little, Brown and Co., 1996. Persze, ezek gyökeresen eltérő megközelítései a “német bűnnek”, egyfelől mert egészen más a történelmi kontextusuk, másfelől mert egészen másképpen érvelnek.

⁴³ E vita szintézisét adja Jürgen Kocka: ‘German history before Hitler: The debate about the German Sonderweg’, Journal of Contemporary History vol. 23(1988).

⁴⁴ Lásd David Blackburn és Geoff Ely: The Peculiarities of German History, Oxford: Oxford University Press, 1984.

⁴⁵ Mandel: ’Zum Historikerstreit’, pp. 240–1. Mandel különösen is hangsúlyozta ezt a tényt a ’Trockij e la lotta contro il fascismo’ című cikkében, Il Ponte no. 11/12 (1980).

⁴⁶ Hans Spatzenegger, ed., Das verspielte ’Kapital’?: Die marxistische Ideologie nach dem Scheitern des realen Sozialismus, Salzburg: Verlag Anton Pustet, 1991, p. 219 (cf. E. Bloch, Erbscchaft dieser Zeit); Norman Geras: ’Marxists before the Holocaust: Trotsky, Deutscher, Mandel’, in The Marxism of Ernest Mandel. Gerasnak valószínűleg igaza van, amikor bírálja Trockij gondolati fejlődését elemző tanulmányomat (The Marxists and the Jewish Question, pp. 201–4), szerinte túlságosan is hangsúlyozom a fasizmus modern dimenzióit, Trockijnak azonban sikerült megragadnia a régi és az új formák kombinálódását.

⁴⁷ Lásd ehhez Louis Dupeux: ’”Revolution conservatrice” et hitlérisme: Essai sur la nature de l’hitlérisme’, in Dupeux, ed., La ’Révolution conservatrice’ dans l’Allemagne de Weimar, Paris: Kimé, 1992, pp. 201–14; Rolf Peter Sieferle: ’Modernitat, Technokratie und Nationalsocialismus’, in Die konservative Revolution, Frankfurt: Fischer, 1995, pp. 198–221; Jeffrey Herf: Reactionary Modernism: Technology, Culture and Politics in Weimar and the Third Reich, New York: Cambridge University Press, New York, 1984, különösen a 8. fejezet.

⁴⁸ Lásd Moishe Postone: ’Nationalsozialismus und Antisemitismus: Ein theoretische Versuch’, in Dan Diner, ed., Zivilisationsbruch: Denken nach Auschwitz, Frankfurt: Fischer, 1988, pp. 242–54.

⁴⁹ Lásd elsősorban Max Horkheimer: Eclipse of Reason, New York: Oxford University Press, 1947, 3. fejezet. Lásd még Eugene Lunn: Marxism and Modernism: Lukács, Brecht, Benjamin, Adorno, London: Verso, 1985, pp. 238–41.

⁵⁰ Ezt a tézis veszi védelmébe például Heinrich August Winkler történész a ’Deutschland vor Hitler’ című esszéjében in Walter Pehle ed., Der historische Ort des Nationalsozialismus, Frankfurt: Fischer Verlag, 1990. pp. 11–30, ez a mű ihlette George L. Mossét egyik, immár klasszikussá vált könyvében: The Crisis of German Ideology: The Cultural Origins of the Third Reich, New York: Grosset and Dunlap, 1968.

⁵¹ “A szakadatlan és sikertelen abszolút háború nélkül, mely lényegében keresztes hadjárat volt, a felfoghatatlant nem lehetett volna felfogni, különösen lehetségesnek és gyakorlatiasnak tekinteni nem.” Arno J. Mayer: Why Did the Heavens Not Darken?: The ’Final Solution’ in History, New York: Pantheon Books, 1988, pp. 35, 12.

⁵² Lásd Josiane Olff-Nathan, ed., La science sous le Trisiéme Reich, Paris: Seuil, 1993, és Mario Biagioli: ’Science, modernity and the Final Solution’, in Saul Friedlander, ed., Probing the Limits of Representation: Nazism and the ’Final Solution’, Cambridge, MA: Harvard University Press, 1992.

⁵³ Ebben a témában lásd Zygmunt Bauman: Modernity and the Holocaust című mértékadó művét, Cambridge: Polity Press, 1989.

⁵⁴ Mandel: “Zum Historikerstreit’, p. 225. Cf. Ulrich Herbert cikkében: ‘Arbeit und Vernichtung: Ökonomisches Interesse und Primat der “Weltanschauung” in Nationalsozialismus’, in Dan Diner, ed., Ist der Nationalismus Geschichte?: Zu Historisierung und Historikerstreit, Frankfurt: Fischer, 1987, pp. 198-236.

⁵⁵ Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews, New York: Holmes and Meier, 1985, vol. 2, pp. 527, 529, 542.

⁵⁶ Ez a fentebb már idézett esszé következtetése, Herbert: ’Arbeit und Venichtung’, p. 236. Hasonló véleményen van az amerikai Christopher Browning történész is: The Path to Genocide, New York: Cambridge University Press, 1992, p. 76. A zsidó genocídium “gazdasági racionalitásának” témájában – különösen a történész Götz Aly és Susanne Heym interpretációiból kiindulva – lásd a Wolfgang Schneider szerkesztette kritikai írásokat: ’Vernichtungspolitik’: Eine Debatte über den Zusammenhang von Sozialpolitik und Genozid im nationalsozialistischen Deutschland, Hamburg: Julius Verlag, 1991.

⁵⁷ Lásd Traverzo: The Marxists and the Jewish Question, pp. 234-6.

⁵⁸ Mandel: Du fascisme, p. 49. Cf. Tim Mason: ’Das Primat der Politik’, Das Argument, no. 41 (1966). A “politika primátusának” elmélete a Harmadik Birodalomban eredetileg a frankfurti iskola gazdaságtörténészénél jelent meg, Friedrich Pollock: ’Is National Socialism a new order’, Zeitscchrift für Sozialforschung/Studies in Philosophy and Social Science, no. 9 (1941), pp. 200-25. Lásd még ebben a kérdésben a fentebb már idézett művet Schafer: Die ’Rationatitat’ des Nationalsozialismus, pp. 61-71.

⁵⁹ Dan Diner szerint (’Perspektivenwahl und Geschichtserfahrung: Bedarf es eine besonderen Historik des Nationalsozialismus?’, in Pehle, Das historische Ort des Nationalsozialismus, p. 112), a nácizmusnak ez a rációellenessége, mely a megsemmisítő táborok létrehozásában kulminált – ezekben a gyárakban halált és nem értéket állítottak elő – az a tényező, mely problematikussá teszi a zsidó genocídiumnak a sztálinizmus bűneivel való megfeleltetését. Igaz, hogy a Gulagnak is egyik lényegi vonása volt a halál, de nem ez volt a célja. Lásd még Dan Diner: ’Nationalsozialismus und Stalinismus: Über Gedachtnis, Willkür, Arbeit und Tod’, in Kreislaufe, Nationalsozialismus und Gedachtnis, Berlin: Berlin Verlag, 1995, p. 72.

⁶⁰ Lásd Konrad Kwiet: ’Historians of the German Democratic Republic on antisemitism and persecution’, Leo Baeck Institute Yearbook, vol. 21 (1976). E gazdasági determinizmus az 1970-es évek végén ahhoz az abszurd konklúzióhoz jutott el, hogy egy francia szélsőbalos szekta, melyet Antonio Bordiga korábbi hívei hoztak létre a La Vieille Taupe könyvesbolt körül, tagadta a soáh megtörténtét. “Elméletüket” többé-kevésbé a következő érvelésre alapozták: Auschwitz a kapitalista kizsákmányolás feltételeinek megfelelő munkatábor volt, vagyis nem kizárólag azért hozták létre, hogy itt meggyilkolják az embereket anélkül, hogy profitot termelnének. Így tehát a modern antiszemitizmus leghivalkodóbb megnyilvánulásának, a soáhnak a tagadását olyanok védelmezhetik, akikre valami egészen abszurd, perverz, karikaturisztikus antikapitalizmus jellemző. (Nem volt nehéz nézeteikben utolérni egy baloldali antiszemita hagyomány maradványait, melynek régi gyökerei vannak a Franciaországhoz hasonló államokban Tousseneltől Proudhonig, Blanqui-tól a korai Bernard Lazare-ig.) Ennek a szélsőséges tévedésnek a fényében még súlyosabbnak látszik a marxizmusnak a zsidó genocídiummal kapcsolatos véleménye. Lásd erről a kérdésről Alain Bihr alapvetően fontos esszéjét: ’Les mésaventures du sectarisma révolutionnaire’, in Bihr és Didier Daeninckx, eds, Négationnistes: Les chiffoniers de l’histoire, Paris: Syllepse/Golias, 1997. A soáh tagadásáról szóló meghatározó mű továbbra is Pierre Vidal-Naquet: The Assassins of Memory, New York: Columbia University Press, 1992.

⁶¹ Jean Améry: Par-delá le crime et le chatiment, Paris: Actes Sud, 1995, p. 15.

⁶² Primo Levy: Il buco nero di Auschwitz’, La Stampa, 27, January, 1987;Primo Levy: ’Appendice’, Si c’est un homme, Paris: Julliard-Presses, 1987, p. 211.

⁶³ Mandel: ’Zum Historikerstreit’, p. 228.

⁶⁴ Lásd Michael Löwy: ’Ernest Mandel’s revolutionary humanism’ in Achacar, The Marxism of Ernest Mandel.

⁶⁵ Lásd erről Daniel Bensaid könyvének első részét: Marx l’intempestif: Grandeur et miséres d’une aventure critique (XIXe et Xxe siécles), Paris: Fayard, 1995.

⁶⁶ Mandel: ’Die zukünftige Funktion des Marxismus’, in Das verspielte ’Kapital’, p. 173.

⁶⁷ Isaac Deutscher: The Non-Jewish Jew and Other Essays, London: Oxford University Press, 1966, pp. 163-4.

⁶⁸ Eric J. Hobsbawm: A szélsőségek kora: A rövid huszadik század, 1914 -1991, Pannonica, Budapest, 1998, p. 21.

⁶⁹ Eric J. Hobsbawm: ’Barbarism: a user’s guide’, in On History, London: Weidenfeld and Nicolson, 1997, p. 254.

⁷⁰ Lásd az Alan Bullock könyvéhez fűzött statisztikai függelékek adatait, melyek gondosan elkülönítik a katonai és a polgári áldozatok számát in Hitler and Stalin: Parallel Lives, London: Fontana Press, 1993.

⁷¹ A következőkben használt modell alapja Wolfgang Kraushaar: ’Sich aufs Eis wagen: Pladoyer für eine Auseinandersetzung mit der Totalitarismustheorie’, Mittelweg, no. 36 (1993), p. 6.

⁷² Hannah Arendt: The Origins of Totalitarianism, New York: Hacourt, Brace and Co., 1976, p. 186. Hannah Arendt idéz egy bekezdést Joseph Conrad A sötétség mélyén című elbeszéléséből, mondván, ez “a legtanulságosabb munka a mai Afrika faji problémáiról”, majd felidézi, hogy a “búrok hogyan irtották ki a hottentotta törzseket”, és “a békés kongói lakosság megtizedelését (20–40 millióról 8 millióra csökkent)” mint “jelenkori történelmünk legszörnyűbb népirtásait” (ibid, p. 185). Az olasz történész, Domenico Losurdo is, rámutatva arra, hogy a II. világháborúban a nácik tanúsította erőszak és népirtás csak a XIX. századi klasszikus gyarmatosítás során megszokott tömegpusztítási módszerek európai alkalmazását jelentették (Hitler: Table Talk Beszélgetések 1942. július 22. és augusztus 8. között/ Frankfurt: Ullstein, 1951, pp. 512-13, 544), arra a következtetésre jut, hogy a kelet-európai Lebensraumot a nemzeti szocializmus mint a Harmadik Birodalom vadnyugati vagy afrikai gyarmati hódításait kezeli (Losurdo: Il revisionismo storico: Problemi e miti, Bari: Laterza, 1996, pp. 212-18). De Losurdo nem elemzi ennek a megközelítésnek a következményeit. Először is, a huszadik század közepén Európában véghez vitt gyarmati háború a fejlett ipari társadalmak legmodernebb pusztító eszközeit felhasználva az erőszak gyökeresen új dimenzióit hívta életre: több tízmilliónyi áldozatot és olyan népirtást jelentett, amelyet nem egy évszázad vagy évtizedek alatt hajtottak végre, hanem csak néhány év leforgása során. Másodszor, a zsidók – az afrikaiaktól vagy a bennszülött amerikaiaktól eltérően – nem voltak gyarmati nép, hanem a nyugati civilizációt elindító népek egyike, amely a felvilágosodástól kezdve aktív részese volt a német kultúrának, s a zsidók sok évszázadon át német állampolgárok voltak. Nem arról van szó, hogy ezek a tények hierarchiát kívánnának állítani a népirtások történetének sorában, csak arra utalunk, hogy a kapitalizmus erőszakjának új állomását jelezték: már nem az Európán kívüli világ egyik szögletére akarták a nyugati civilizáció rendszerét a gyarmatosító imperializmus segítségével rákényszeríteni, hanem ezzel megindult e civilizáció összeomlása (ezt nevezte Adorno és Horkheimer “az értelem önpusztításának” [die Selbstzerstörung der Vernunft]).

⁷³ Az I. világháború által a társadalmi és politikai életben okozott barbarizmusról lásd George L. Mosse: Fallen Soldiers: Reshaping the Memory of the World Wars, New York: Oxford University Press, 1991; és Antonio Gibelli: L’officina delle guerra: La Grande Guerra e le transformazioni del mondo mentale, Turin: Bollati-Boringhieri, 1990. Érdekes elemzés olvasható a nagy háború és a végső megoldás összefüggéseiről in Omer Bartov: Murder in Our Midst: The Holocaust, Industrial Killing, and Representation, New York: Oxford University Press, 1996.

⁷⁴ Günther Anders: Die Antiquiertheit des Menschen, Munich: C.H. Beck, 1985-86, vol. I, p. 239 és vol. 2. p. 404.

⁷⁵ Jean-Michel Chaumont: La concurrence des victimes: Génocide, identité, reconnaissance, Paris: La Découverte, 1997, p. 201.

⁷⁶ George Steiner: Errata: An Examined Life, London: Weidenfeld and Nicolson, 1997, VIII. fejezet

⁷⁷ Hannah Arendt: Eichmann in Jerusalem, New York: Pengiun Books, 1977, p. 279.

⁷⁸ Saul Friedlander: Memory, History and Extermination of the Jews of Europe, Bloomington: Indiana University Press, 1993, pp. 82-3.

⁷⁹ Eberhard Jackel: “Die elende Praxis der Untersteller’, in Jackel, ed., “Historikerstreit”: Die Dokumentation über die Kontroverse um die Einzigartigkeit der nazionalsozialistischen Judenvernichtung, Munich: Piper, 1987, p. 118.

⁸⁰ Nicolas Werth: ’Un Etat contre son peuple: Violences, répressions, terreurs en Union Soviétique’, in Stéphane Courtois, ed., Le livre noir du communisme: Crimes, terreur, répression, Paris: Robert Laffont, 1997, p. 178.

⁸¹ Nicolas Werth: ’Gulag: les vrais chiffres’, L’Histoire, no. 169 (1993), p. 42. A fent már idézett Livre noir du communisme című műben közölt tanulmányában Werth nem tulajdonít nagy jelentőséget a szovjet táborok termelő szerepének, hozzátéve, hogy “a táborba küldés általában nem jelentette azt, hogy az embernek csak egy útra váltanak jegyet” (p. 229). Werth szerint a Gulagon húsz év alatt elpusztultak mintegy egyharmada az erőltetett kollektivizálás idején, azaz kb. három év alatt halt meg. A szovjet archívumok megnyitása jelentősen csökkentette a sztálinizmus áldozatainak Robert Conquest által 1968-ban becsült számát, ő 20 millióra tette a halottak számát (Robert Conquest: The Great Terror: A Reassessment, New York: Oxford University Press, 1991). Az effajta “revízió” előre látható. A háború után közvetlenül a lengyel hatóságok azt állították, hogy Auschwitz-Birkenauban négymillióan haltak meg. Ma már tudjuk, hogy az áldozatok száma egy-másfél millió lehetett.

⁸² Wolfgang Sofsky: The Order of Terror: The Concentration Camp, Princeton: Princeton University Press, 1996.

⁸³ Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews, New York: Holmes and Meier, 1985, vol. 3, p. 1209.

⁸⁴ Arno J. Mayer: Why Did the Heavens Not Darken?: The ’Final Solution’ in History, New York: Pantheon Books, 1988.

⁸⁵ Christopher Browning: The Path to Genocide: Essays on Launching the Final Solution, New York: Cambridge University Press, 1992, pp. 75-6.

⁸⁶ Ian Kershaw: ’Totalitarianism revisited: Nazism and Stalinism in comparative perspective’, Tel Aviver Jahrbuch für deutsche Geschichte, no. 23 (1994), pp. 39-40). Erre a konklúzióra jutott Alan Bullock is a huszadik század két nagy diktátorának összehasonlító életrajzában: Hitler and Stalin, p. 1056: “összevetésük elvégezhető”, de “sehol [a sztálinista rendszerben] nem volt a holocaustnak megfelelő jelenség…, melyben a tömeggyilkosság nem eszköz volt, hanem maga a cél”.

⁸⁷ Sonia Combe: ’S.K. Evstigneev roi d’Ozerlag’, in Alain Brossat, ed., Ozerlag 1937-1964: Le systeme du Goulag, traces perdues, memoires réveillées d’un camp sibérien, Paris: Editions Autrement, 1991, pp. 226-7. Hasonló következtetésekre jutott Primo Levi: The Drowned and the Saved, New York: Simon and Schuster, 1988.

⁸⁸ Dan Diner: ’Zwischen Aporie und apologie: Über Grenzen der Historisierbarkeit des Nationalsozialismus’, in Diner, ed., Ist der Nationalsozialismus Geschichte?: Zu Historierung und Historikerstreit, Frankfurt: Fischer, 1987, p. 73.

⁸⁹ Siegfried Kracauer: Theory of Film: The Redemption of Physical Reality, New York: Oxford University Press, 1960, p. 14.

⁹⁰ Jean-Michel Chaumont: ’Connaissance ou reconnaissance?: Les enjeux du débat sur la singularité historique de la Shoah’, Le Débat no. 82 (1994) p. 87.

⁹¹ Ehhez hasonló elméletet védelmez Steven Katz: ’The uniqueness of the Holocaust: The historical dimension’, in Alan S. Rosenbaum, ed., Is the Holocaust Unique?: Perspectives on Comparative Genocide, Boulder, CO: Westview, 1996, pp. 19-38.

⁹² Eric. J. Hobsbawm: ’Identity history is not enough’, in On History, London: Wiedenfeld and Nicolson, 1997, p. 277.

⁹³ Yosef Haym Hierusalmi: Zakhor: Jewish History and Jewish Memory, Seattle: University of Washington Press, 1982.

⁹⁴ Lásd a nemzeti szocializmus történeti megközelítéséről vallott hasonlóságot Saul Friedlander és Martin Broszat esetében in Peter Baldwin, ed., Reworking the Past: Hitler, the Holocaust and the Historians’ Debate, Boston: Beacon Press, 19900, p. 129.

⁹⁵ Max Weber: The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism, London: Routledge, 1985.

⁹⁶ Lásd főképp Weber 1919-es müncheni előadását: ’Politics as a vocation’ in H. H. Gerth and C. Wright Mills, eds., From Max Weber: Essays in Sociology, New York: Oxford University Press, 1958, p. 128. Weber és Auschwitz kérdésében lásd Detlev Peukert ’Die Genesis der “Endlösung” aus dem Geist der Wissenschaft, in Max Webers Diagnose der Moderne, Göttingen: Vandenhoeck and Ruprecht, 1989, pp. 102-21; és Enzo Traverso L’Histoire déchirée: Essai sur Auschwitz et les intellectuels, Paris: Cerf, 1997, pp. 45-50.

⁹⁷ Pierre Vidal-Naquet: Réflexions sur le génocide: Les Juifs, la mémoire et le présent, III, Paris: La Découverte, 1995, p. 288.

⁹⁸ Le Monde, 1993. November 16. Erről lásd még Yves Ternon ’Lettres ouverte á Bernard Lewis et á quelques autres’, in Leslie A. Davis: La province de la mort, Brussels: Complexe, 1994.

⁹⁹ Lásd Arno J. Mayer ’Memory and history: On the poverty of remembering and forgetting the Judeocide’, Radical History Review no. 56 (1993), pp. 5-20.

¹⁰⁰ Alain Finkielkraut ’La victoire posthume de Hitler’, in Jean Gillibert and Perel Wilgowitz, eds., L’Ange exterminateur, Brussels: Editions de l’Université de Bruxelles, 1995, p. 261.

¹⁰¹ Lásd Karl Heinz Roth ’Revisionist tendencies in historical research into German fascism’, International Review of Social History vol. 30, no. 3 (1994), pp. 428-55.

¹⁰² Nolte sok cikkben fejtette ki álláspontját, melyek aztán elindították a német “történészvitát” az 1980-as évek közepén. Később finomította és tisztázta nézeteit könyvében, Der europaische Bürgerkrieg 1917–1945: Nationalsozialismus und Bolchewismus, Frankfurt: Ullstein-Propylaen, 1987.

¹⁰³ Joachim Fest ’Die geschuldete Erinnerung’, in Jackel, ’Historikerstreit’, p. 103.

¹⁰⁴ James E. Mace ’The man-made famine of 1933 in Soviet Ukraine’, in Serbyn és Krawchenko, eds., Famine in Ukraine, 1932-1933, Edmonton: University of Alberta, 1986, p. 11, idézi Barbara B. Green ’Stalinist terror and the question of genocide: The great famine’, in Rosembaum, Is the Holocaust Unique? p. 141.

¹⁰⁵ Lásd elsősorban mára már klasszikus művének utolsó előtti kiadásához (1987) írt előszavát, Storia degli ebrei italiani sotto il fascismo, Turin: Einaudi, 1993, pp. xxix-xxx. Az a kijelentése, hogy Olaszországra nem vetült a holocaust árnyéka, egy döbbenetes interjúban hangzott el in Il Corriere della Sera, 1987. december 27. (újraközölte Jared Jacobelli, ed., Il fascismo e gli storici oggi, Bari: Laterza, 1988 p. 6). Nolte és De Felice “revizionista” nézeteinek párhuzamáról lásd Wolfgang Schieder ’Zeitgeschichtliche Verschrankungen über Ernst Nolte und Renzo De Felice’, Annali dell’Istituto italo-germanico di Trento vol. 17 (1991), pp. 359-376).

¹⁰⁶ Nicola Tranfaglia ’Un passato scomodo: Fascismo e postfascismo, Rome: Laterza, 1996, pp. 53-6.

¹⁰⁷ Nicola Tranfaglia La prima guerra mondiale e il fascismo, Turin: UTET, 1995, p. 670. Hasonló nézeteket képvisel Enzo Collotti ’Il fascismo nella storiografia: La dimensione europea’ in Angelo Del Boca, Massimo Legnani és Mario G. Rossi, eds., Il regime fascista, Bari: Laterza, 1995, pp. 17–44.

¹⁰⁸ Mint arra figyelmünket helyesen felhívja Tzvetan Todorov Les abus de la mémoire, Paris: Arléa, 1995, p. 45.

Szerkesztőségünk némileg rövidítve közli azt a nemrég ismertté vált dokumentumot, amely a GULAG tevékenységét, jellegét és struktúráját tükrözi a Nagy Honvédő Háború periódusában. A dokumentum publikációs helye ebben a formában: Forum-Internet 1996. 5. sz.

Előszó

1940-ben a L. P. Berija vezette hivatal terjedelmes kéziratot készített elő a “A Szovjetunió NKVD javító munkatáborainak és telepeinek legfelsőbb vezetősége” című munkáról belső használatra. Ebben rámutattak arra, hogy a GULAG egy összetett adminisztratív-gazdasági komplexum a Szovjetunió intézmény- és gazdasági rendszerében. Olyan központosított komplexum, amelyet a szovjet állam hozott létre a társadalomra nézve veszélyes rendbontók és ellenforradalmi elemek elkülönítésére. A GULAG ugyanakkor az NKVD termelési-gazdasági főigazgatósága is volt, amely megszervezte a munkatáborokba és telepekre elkülönítettek dolgoztatását a szövetségi kormány által évente meghatározott ipari és gazdasági tervek alapján. Az elítéltek munkaerejének széleskörű felhasználása azzal a céllal történt, hogy jelentős részük munkakészsége fejlődjön, és hogy bevonják őket a szocializmus építésébe, ahogy az a kézirathoz tartozó előszóban áll, a GULAG második alapvető funkciójaként.

Oroszország és a hozzá közeli országok állami archívumaiban különleges dokumentumok lelhetők fel a “Szovjetunió NKVD GULAG” témával kapcsolatban. Ezek közül sok dokumentum alapján jelentek már meg érdekes anyagok. A tudományosan feldolgozott archív források már most lehetővé teszik a történelmi tényeknek és nemzeti történelmünk eseményeinek tárgyilagosabb értelmezését és értékelését. Az eddig elvégzett munka mindazonáltal még nem elégséges, ám nem is annyira kevés, hogy egyes kutatóknak oka legyen olyan inkompetens kijelentésekre, mint hogy “a GULAG foglyainak száma még nem ismert”, mintha a nemzeti historiográfiában még csak közelítő adat sem volna erről, annyira rejtett volna az információ.

Egy évvel a háború kitörése előtt a GULAG központosított nyilvántartása csaknem 8 millió személyről tartalmazott nélkülözhetetlen adatokat.[4]. Ebbe a létszámba – azokon túl, akikre kolhozellenes vicc vagy csasztuska miatt “lázadást” bizonyítottak, akiket garázdaság, illetve a személyi igazolvánnyal való ellátásról és a munkarendszerről szóló törvény megsértése miatt elkülönítettek – beletartoztak azok is, akiket banditizmus, fegyveres rablás, fosztogatás, csempészés, dezertálás, üzérkedés, az állami vagyon fosztogatása, hivatali, gazdasági visszaélések és egyéb bűntények miatt ítéltek el. 1940. március 1-ére az elítéltek aránya a bűncselekmények jellegétől függően a következőképpen oszlott meg: ellenforradalmi bűntényekért 28,7%; különösen veszélyes, államellenes bűntényekért 5,4%; garázdaság, üzérkedés és egyéb közrendellenes bűntettekért 12,4%; hivatali és gazdasági bűncselekményekért 8,9%; magánszemély elleni bűntettekért 5,9%; a szocialista vagyon eltulajdonítására tett kísérletért 1,5%, egyéb bűntettekért 27,5%.

A háború előtti években a GULAG kontingense a gazdasági feladatok megoldásának fontos eszköze volt. A megkezdődött háború, amely megszakította a “szocialista építőmunka programjának” teljesítését, a kontingens teljes tevékenységét a fegyveres harc érdekeinek rendelte alá. Az alábbiakban publikálásra kerülő dokumentumban, amelyet az Oroszországi Föderáció Központi állami archívumában őriznek, megtalálható a Szovjetunió NKVD GULAG parancsnoka, V. Naszedkin harmadfokú állambiztonsági komisszár jelentése a Szovjetunió NKVD javító munkatáborainak és telepeinek működéséről a Nagy Honvédő Háború éveiben. A jelentés a Szovjetunió belügyi népbiztosának, L. P. Berija állambiztonsági főnépbiztosnak, a másolata pedig a népbiztos helyettesének, V. V. Csernisev másodfokú állambiztonsági komisszárnak készült. A dokumentum 1944. augusztus 17-i keltezésű, az “NKVD termelési-gazdasági főigazgatóságának” tevékenységére vonatkozó összes adat pedig a július 1-i állapotokat tükrözi ugyanebből az évből. 1944 nyarán a szovjet csapatok Románia, Csehszlovákia, Lengyelország területére helyezték át a hadi tevékenységet és Kelet-Poroszország határához értek. A fronton elért sikerek javarészt a hátországbeli dolgozók – és nem kis mértékben a GULAG – emberfeletti erőfeszítéseinek voltak köszönhetők.

A jelentés alapjában véve tájékoztató-statisztikai jellegű. Szerepel benne a GULAG táborainak és telepeinek személyi állománya számszerűen, jellemzés a káderekről, az elítéltek mozgásának bemutatása, határidő előtti szabadulásuk a háború éveiben és a Vörös Hadseregbe történt továbbításuk sajátosságai, összefoglalás az NKVD táborainak az elítéltek közül kikerülő specialistákkal való feltöltésről, ennek mechanizmusáról; feltárja a munkaerő egyéb népbiztosságok számára történő elkülönítésének és a mobilizált állomány felhasználásának sajátosságait. A jelentés készítőjének figyelmét nem kerülték el az elítéltek fizikai állapotának javítására irányuló intézkedések, fokozottan magas halálozási arányuk okai és a tábori kontingensen belüli kulturális-nevelő munka sajátosságai sem, jellemzést ad az elítéltekre kiszabott bírósági döntések szabadságvesztés nélküli javító munkához való felhasználásának módszereiről, feltárja az elítéltek elkülönítésének rendjét és a militarizált őrség állapotát.

A jelentés nagy része jellemzést ad a GULAG termelési-gazdasági tevékenységéről és fényt derít a megszállás alól felszabadult térségeknek nyújtott segítséget célzó intézkedésekre. A háború éveiben az elkülönítés meglehetősen nehéz társadalmi feltételei ellenére a táborok és telepek foglyai, miután előzőleg megaláztatások során és emberi méltóságuk megtiprásán estek át, döntő többségben példás hazafiasságról tettek bizonyságot. A rendszer volt a hibás a szabadság korlátozásáért. De az ő munkájuk-haditettük, amelyről hosszú éveken át nem esett szó, fontos hozzájárulás volt az ellenség megsemmisítéséhez. Nemcsak a vorkutai szenet, a szibériai faállományt, a magadáni ércet és aranyat termelték ki. Ugyanúgy tankokat, repülőgépeket, lőszert, fegyvereket, híradási eszközöket, speciális lőszercsomagoló anyagot hoztak létre, tetőtől talpig felöltöztették a hadsereget; katonai repülőtereket, vasúti pályákat és műutakat, hadászati szempontból fontos infrastrukturális és hadiipari objektumokat építettek, tengerjáró hajókat javítottak, marhát tenyésztettek, mezőgazdasági területeket műveltek meg, etették az országot. A GULAG közel egymillió foglya fegyverrel a kezében harcolt a hadsereg soraiban. Sokan tettek közülük bizonyságot férfiasságról, bátorságról és hősiességről, amiért a Szovjetunió érdemrendjeivel tüntették ki őket.

V. A. Pronyko

a történelemtudományok kandidátusa,

a Hadtörténeti Intézet tudományos főmunkatársa

V. N. Zemszkov

a történelemtudományok kandidátusa,

Oroszország Tudományos Akadémiája

Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa

A forrás helye:

Az Orosz Föderáció Központi állami levéltára (a továbbiakban: CGA RF), f. 9414 op.1, d. 28–29, l.6. A GULAG a Nagy Honvédő Háború éveiben. – Vojenno-Isztoricseszkij zsurnal, 1991 N1; Zemszkov V. N. GULAG (Isztoriko-szociologicseszkij aszpekt) – Szociologicseszkie isszledovanyija, 1991, NN6, 7. Karta GULAG-a. – Sztolica, 1991N16 I dr. Ld: Mercalov A.N., Mercalova L. A.: Sztalinizm i vojná. M. 1994, 332.o. CGA RF, f.9414, op.1, d. 28–29, l. 6.

A SZOVJETUNIÓ BELÜGYI NÉPBIZTOSÁNAK

L. P. Berija állambiztonsági főnépbiztos részére

JELENTÉS A SZOVJETUNIÓ NKVD JAVÍTÓ-MUNKATÁBORAI ÉS TELEPEI FőPARANCSNOKSÁGÁNAK MUNKÁJÁRÓL A HONVÉDő HÁBORÚ ÉVEI ALATT

Sztálin elvtárs történelmi utasításának megfelelően, mely a hátország teljes munkájának hadi átalakítására, illetve a front érdekeinek és az ellenség megsemmisítése megszervezésének való alárendelésére vonatkozik, a Szovjetunió NKVD GULAG teljes operatív és termelő-gazdasági tevékenysége a következőkre összpontosult:

• az elítéltek elszigetelésének fokozása és a szovjetellenes jelenségek elleni küzdelem körükben;
• az elítéltek fizikai állapotának megőrzése és munkaképességük teljes kihasználása
• a legfontosabb védelmi építkezések és vállalatok kiegészítése az elítéltek munkaerejével;
• a lőszer-, és speciális lőszercsomagoló anyag gyártás és egyéb védelmi termelés lehető legnagyobb mértékű fokozása, valamint
• a saját élelmezési bázis kiszélesítése.

A Szovjetunió NKVD GULAG gyakorlati működését a Nagy Honvédő Háború éveiben a következő jellemezte:

A GULAG SZERVEZÉSI FELÉPÍTÉSE ÉS A HONVÉDő HÁBORÚ IDEJÉN BEÁLLT VÁLTOZÁSOK AZ ALEGYSÉGEK ÁLLOMÁNYÁBAN

Az NKVD GULAG irányítja a közvetlenül a Központ alá tartozó javító-munkatáborokat, azon köztársasági, területi és kerületi javító–munkatáborok vezetőségeit és osztályait, amelyek területi elvű felosztás szerint tartoznak az NKVD–UNKVD állományába. Az 1944. július 1-i állapot szerint a javító-munkatáborok száma: 56. A köztársasági, a területi és kerületi javító-munkatáborok és telepek vezetőségeinek és osztályainak száma (UITLK–OITK) – 69. Az NKVD–UNKVD köztársasági, területi és kerületi javító-munkatáborainak, telepeinek állományába tartozik 910 különálló tábori alegység, 424 javító-munkatelep és 1549 városi-járási javító-munkafelügyeleti szerv. E felügyeleti szervek feladata a bírósági döntések végrehajtásának biztosítása volt azon személyek esetében, akiket nem szabadságvesztésre, hanem kényszermunkára ítéltek. A fenti alegységek állományi száma 85.000 státus egységet tesz ki (nem számítva a militarizált őrséget). A háború ideje alatt újonnan megszerveztek 40 javító-munkatábort, köztük 11-et az NKVD–UNKVD UITLK és 15-öt az NKVD–UNKVD OITK fennhatósága alatt. Ugyanakkor ezen időszak alatt 69 javító-munkatábort, 1 UITLK-t és 15 az NKVD–UNKVD OITK-t oszlattak fel. A Szovjetunió NKVD GULAG központi apparátusának összetételében 3 igazgatóság és 13 önálló osztály működött 525 státus egységben megállapított személyi állománnyal.

A FOGLYOK ÁLLOMÁNYA ÉS MOZGÁSA, ÖSSZETÉTELÜK VÁLTOZÁSA A HÁBORÚS ÉVEKBEN

A háborús évekre jellemző a javító-munkatáborokban és az NKVD telephelyein tartott foglyok számának fokozatos csökkenése. A foglyok számának csökkenése főként a Szovjetunió Elnöki Tanácsa Elnökségének Rendeletei, az Állami Honvédelmi Bizottmány és a Szovjetunió Legfelső Bíróságának Határozatai szellemében foganatosított intézkedéssel, a kiszabott börtönbüntetés részleges elengedésével magyarázható.

A háború elején a javító-munkatáborokban és a telephelyeken fogva tartott személyek száma 2.300.000 volt, ami 1944. július 1-re 1.200.000 főre csökkent. A háború három éve alatt a táborokból és a telephelyekről 2.900.000 fő távozott, míg újonnan 1.800.000 elítélt érkezett. Ezzel egyidőben változott a foglyok összetétele az általuk elkövetett bűncselekmények jellegétől függően.

Míg 1941-ben az ellenforradalmi és egyéb különösen veszélyes bűncselekmények elkövetői mindössze 27%-át tették ki a táborokban és telepeken fogva tartottak összlétszámának, 1944 júliusára az ezen kategóriájú elítéltek aránya 43%-ra nőtt. Ezen felül jelenleg 5.200 kényszermunkára ítélt foglyot tartanak javító–munkatáborban.

A foglyok létszámában csökkent az elítélt férfiak aránya, ugyanakkor a nőké emelkedett. 1941-ben az elítéltek 93%-a volt férfi. Jelenleg a férfiak aránya 74%, a nőké 26%. A nők főként sikkasztásért, a szocialista tulajdon elleni lopásért, a termelés során elkövetett kisebb lopásért valamint személyi tulajdon elleni lopás vétke miatt kerültek büntetőjogi felelősségre vonásra. A háború első időszakában azokon a területeken vált szükségessé a foglyok evakuálása, ahol a javító-munkatáborok jelentős csoportja és az NKVD telephelyei (Belomori-balti, Moncsegori, Vityegori és Szegezsi repülőtér-építő táborok és mások) a hadi tevékenység övezetének közvetlen közelében helyezkedtek el.

A táborok és a telephelyek kiürítése alapjában szervezetten ment végbe, a GULAG kidolgozta a foglyok evakuálásának tervét az ipari létesítmények áttelepítésével egybehangoltan, előre tervezve a gyermekek, az anyagi értékek és a bontásra kerülő felszerelések elszállítását. Az ismert szállítási nehézségekkel összefüggésben az elítéltek jelentős tömegeinek kitelepítése gyalog történt, nem ritkán közel 1.000 km-es távolságra. A GULAG szerveit a hátországi járásokban az elhaladó szerelvények és fegyencszállítmányok orvosi-egészségügyi gondozása és élelemmel való ellátása érdekében mozgósították. 27 javító-munkatábor és 210 telep kiürítésére került sor, összesen 750.000 elítélttel.

ELÍTÉLTEK IDő ELőTTI FELSZABADÍTÁSA ÉS ÁTADÁSUK A VÖRÖS HADSEREGNEK

A Szovjetunió NKVD előterjesztése alapján a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1941. július 12-én és november 24-én törvényerejű rendeleteket adott ki bizonyos kategóriákba eső foglyoknak, a munkakerülés, társadalmi és jelentéktelen hivatali ill. gazdasági bűncselekmények miatt elítélteknek a kiszabott büntetés letöltése előtti felszabadításáról és a katonaköteles korú személyeknek a Vörös Hadseregbe való átadásáról.

1941. július 12-én az Legfelsőbb Tanács elfogadta a “Bizonyos kategóriába eső bűncselekmények elkövetése miatt elítélt foglyok büntetés alóli felmentéséről” szóló rendeletet. E rendeletnek megfelelően a hadiállapotban levőnek nyilvánított vidékeken felszabadították az 1940. év június 26-a és augusztus 10-e közötti (“A nyolcórás munkanapra való áttérésről, a hétnapos munkahétről és a dolgozóknak és alkalmazottaknak a vállalatoktól és intézményektől való önkényes eltávozásának megtiltásáról” és “A kisebb üzemi lopások és garázdálkodás miatti büntetőjogi felelősségről” szóló) rendeletek alapján elítélt foglyokat – a megrögzött huligánokon és visszaesőkön kívül; a jelentéktelen üzemi bűntettekért elítélteket, amennyiben a büntetés letöltéséből egy évnél kevesebb volt hátra; az állapotos nőket és kisgyermekes nőket (kivéve az ellenforradalmi bűncselekményekért és banditizmusért elítélteket ill. a visszaesőket); az ipari-, vasúti tanintézetek és üzemi iparitanuló-képző iskolák tanulóit, akiket az 1940. december 28-i, a munkafegyelem megsértéséről és a tanintézet (iskola) önkényes elhagyásáról szóló rendelet alapján ítéltek el.

1941. november 24-én a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa a Szovjetunió minden vidékére kiterjesztette az 1941. július 12-i rendelet érvényességét és elfogadta a további kategóriákba eső elítéltek, pl. az egykor katonai szolgálatot teljesített személyek felszabadításáról szóló határozatot, akiket a háború kezdete előtt az egységnél való pontos megjelenés elmulasztása, ill. jelentéktelen gazdasági és katonai bűncselekmények miatt ítéltek el. Ilyenkor a fentiek a működő hadsereg egységeihez kerültek át. Ugyancsak felszabadították a munkaképtelen rokkantakat, az öregeket, akik büntetésének letöltéséből három évnél kevesebb volt hátra, kivéve az ellenforradalmi bűncselekményekért elítélteket.

A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa rendeleteinek teljesítése céljából a GULAG 420.000 elítélt felszabadítását végezte el. Az Állami Védelmi Bizottság különleges határozatai alapján az 1942–1943-as évek során a jelentéktelen bűncselekmények miatt
elítéltek közül 157.000 ember szabadult idő előtt és került a Vörös Hadsereg soraiba. Ezen kívül a GULAG által bevezetett rendszer alapján minden frontszolgálatra alkalmas elítélt, aki büntetésének letöltése után szabadult a táborokból és telepekről, szintén átkerült a hadseregbe. A Honvédő Háborúnak csak három éve alatt 975.000 ember került át a Vörös Hadsereg kiegészítésére. A háború három éve alatt, beszámítva a hivatásos munkatársakat is – 117.000 ember, köztük 93.500 a militarizált őrségből – a GULAG-ból a Vörös Hadsereg kiegészítésére 1.092.000 ember került át.

Mivel az elítéltek idő előtti felszabadításának és a Vörös Hadseregbe történő átadásának kérdése különleges jelentőséggel bírt, a táborokban és a telepeken komoly munka folyt az átadandók személy szerinti kiválasztására, anyagi ellátására és politikai felkészítésére. A felszabadítandó elítéltekből speciális csapatok jöttek létre, amelyeket szervezetten a hadkiegészítő parancsnokságokhoz és a harcoló alakulatokhoz irányítottak. Sok egykori elítélt tanúsított bátorságot és hősiességet a Honvédő háború hadszínterein, amiért a Szovjetunió érdemrendjeivel tüntették ki őket. Matroszov, Breuszov, Otsztavnov, Szerzsantov, Jefimov egykori elítélteknek a Szovjetunió Hőse címet adományozták.

Matroszov, Alekszandr Matvejevics – 1924. február 5-én született Jekatyerinoszlávban. Frontszolgálatot teljesített 1942-től. Közkatona, géppisztolyos (22. sz. hadseregcsoport, Kalinyini front). 1943. február 23-án a Csernuski faluért vívott csatában, miután elhasználta az összes lőszerét, saját testével zárt el egy ellenséges föld-fa erőd lőrést. A Szovjetunió Hőse címet 1943. június 19-én posztumusz kapta meg.

Breuszov, Vlagyimir Jefimovics – 1925. július 25-én született Alma-Atában. Frontszolgálatot teljesített 1943 júliusától. Géppuskás a 960. sz. lövészezredben (299. sz. gyalogos hadosztály, 53. sz. hadseregcsoport, Sztyeppei front). 1943. augusztus 15-én egy magaslat ostrománál géppuskájával bátran előrehúzódott és megsemmisített néhány ellenséges géppisztolyost. Fegyvertűzzel biztosította a magaslat ostromát és elfoglalását. A Szovjetunió Hőse címet 1943. november 1-jén kapta meg.

Otsztavnov, Alekszej Ivanovics – 1905. október 18-án született a Vlagyimiri kerület Szobinszk járásbeli Kopnyino faluban. Frontszolgálatot 1942-től teljesített. A 77. sz. önálló felderítő gárdaszázad parancsnoka (73. sz. gyalogos gárdahadosztály, 7. sz. gárdahadsereg-csoport, Sztyeppei front). Otsztavnov gárdaalhadnagy ügyesen szervezte meg az átkelést a Dnyeper folyón. 1943. október 10-én az ezred megfigyelőállásának védelménél gránátokkal verte vissza a tankok és páncélosok támadását, kilőve az ellenséges páncélosokat. A Szovjetunió Hőse címet 1943. október 26-án kapta meg.

Szerzsantov, Ivan Jakovlevics – 1919. február 17-én született a Vityebszki kerület Orsanszki járásbeli Pervije Jakovlevicsi faluban. Frontszolgálatot teljesített 1942-től. A 9. sz. repülő vadászgárdaezred pilótája (8. sz. légi hadseregcsoport, Déli front). Szerzsantov gárdahadnagy 1943. áprilisára 258 harci bevetésben vett részt, 85 légicsatában egymaga 13, csoportban 8 ellenséges repülőgépet lőtt ki. Elesett 1943. április 29-én. A Szovjetunió Hőse címet 1943. augusztus 24-én posztumusz kapta meg.

Jefimov, Vaszilij Medofjevics – 1919. augusztus 25-én született a Primorszki Terület Usszurijszki Járásának Krasznij Jár nevű falvában. Frontszolgálatot teljesített 1942-től. A 315. Aknavető Gárdaezred tüzérütegének irányítója (37. hadseregcsoport. Sztyeppei front). 1943. szeptember 30-a és október 19-e között a Dnyeper folyón való átkelés küzdelmeiben és a felvonulási terület kiszélesítéséért vívott véres ütközetekben 14 alkalommal közvetlen vontatással mentette ki az ütegét, eltalált és felgyújtott 2 tankot, ostrom felszerelést, 2 gépjárművet. Az 1943. július 5-től október 20-ig tartó harci tevékenysége alatt 107 alkalommal tüzelt, 16 tankot talált el, és nagyszámú ellenséges erőt semmisített meg. A Szovjetunió Hőse címet 1944. február 22-én kapta meg.

Ez közel sem teljes felsorolás a GULAG azon foglyairól, akik a Nagy Honvédő Háborúban kiérdemelték a Szovjetunió Hőse címet. Ugyanígy részesült ebben a címben pl. K. K. Rokosszovszkij marsall (kétszer: 1944. június 29-én és 1945. június 1-jén) és A. V. Gorbatov hadseregtábornok (1945. április 10-én), akik mindketten megjárták a sztálini táborokat. Matroszov hőstettéről megemlékezik Sztálin elvtársnak, a szovjet hadsereg főparancsnokának, a Szovjetunió Marsalljának külön utasítása.

A Szovjetunió Honvédelmi Népbiztosának 1943. szeptember 8-i határozatának megfelelően A. Matroszov nevét felvette a 254. sz. lövészezred, amelyben szolgált és ezen egység első századának névsorába örökre felvették a hősi halottat.