Orbán Viktor első kormánya másfél évig volt hivatalában. Szalai Erzsébet egy év tapasztalatai alapján írt empírikusan megalapozott és elméletileg igényes szociológiai és szociálpszichológiai elemzést erről a kormányról. Interjúi, amelyeket többnyire az alanyok nevének mellőzésével készített és közöl, forrásértékkel bírnak mindazok számára, akik a korszak politikai folyamatainak kutatói. Az Orbán-kormány strukturális és lélektani elemzésén keresztül a szerző felvázolja a rendszerváltás egészéről alkotott fogalmi rendszerét is (bár erről az olvasó rendelkezésére állnak Szalai Erzsébet korábbi, jól ismert művei is). Azokon az oldalakon, ahol különösebben nem elemzi, ott színvonalasan dokumentálja az 1998–99-es időszak történéseit.

A recenzió egy olyan időszakban született, amikor munkához látott a második Orbán-kormány, vagyis azután, hogy a Szalai által hiteles, kritikai értelmiségiként jellemzett Matolcsy György átvette a kormány gazdasági tárcáját. Ez a fejlemény pedig több ponton is érinti a könyv téziseit és következtetéseit. (Az új helyzetre Szalai Erzsébet a Népszavának adott interjúban reagált 1999. december 20-án. Lásd: Trojkák harca a hatalomért. A szerk.)

Szalai egy fontos és aligha kétségbevonható megfigyelésre alapozza elemzését. Eszerint az Orbán-kormányon belül két hatalmi centrum alakult ki az 1998-as választások megnyerését követő időszakban. Az egyik a politikai “trojka” (Orbán, Stumpf, Kövér), a másik pedig a technokratákból álló gazdasági hármasfogat (Surányi, Chikán, Járai), kívülről megtámogatva Martonyi János külügyminiszterrel (a trojka vezéregyénisége azonban egyértelműen Surányi György). Ez a két csoport meg-megütközik a gazdaságpolitika különféle ügyeiben, és az eredmény szükségképpen a második csoport győzelme. Még akkor is, ha a látszat esetenként ezzel ellentétes.

A második Orbán-kormány első lépéseit szemlélve ez utóbbi megállapítás már önmagában is meglepő, hiszen az Orbán-kormány első másfél évének egyik fő motívuma volt Surányi György módszeres szekálása, Járai Zsigmond menedzserbetegsége (és lemondási szándékának folyamatos lebegtetése), nem különben a túlzottan liberálisnak ítélt Chikán Attila bírálata, ami végül is a gazdasági miniszter menesztéséhez vezetett. Szalai azonban nem áll meg a sajtóban “három tenorként” jellemzett gazdasági trojka sikereinek és hatékonyságának hirdetésénél; levonja azt a következtetést is, hogy úgy általában nincs alternatívája az általuk képviselt globalizációnak – legalábbis nemzeti keretek között.

Szalai gondolatmenetét a fentiek alapján kétszeresen is merésznek tekinthetjük. Egyrészt azért, mert minden látszat ellenére a nemzeti oldal egyértelmű vereségét állapítja meg az első év mérlegelése alapján, másrészt pedig azért, mert egyetlen példából, vagyis az Orbán-kormány egyéves működéséből egy általános, globális érvényű következtetést von le a világgazdaság és -politika sajátosságaival kapcsolatban is.

Hogy az Orbán-kormányban meghatározó szerepet kapó értelmiségiek nemzeti orientációjának aktuális megfogalmazását a globalizáció kritikája adja, az egészen nyilvánvaló. Ilyen kritikusa a globalizációnak például Bogár László politikai államtitkár a Miniszterelnöki Hivatalban, aki 1998 szeptemberében, a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődés-gazdaságtani Szakosztályában elmondott előadásában a globalizációt civilizációs zsákutcának nevezte, és a feladatok között arról is szólt, hogy ellenhatalmat kell építeni a nemzeti bankokkal szemben, amelyek a mai világban nem nemzeti érdekeket képviselnek.

A kérdés csak az, névértéken lehet-e kezelni a nacionalista erőket; el kell-e hinni, hogy nemzeti érdekeket védelmez az, aki magáról ezt állítja? Illetőleg van egy másik tisztázandó kérdés is. A mai politikában elsődleges politikai konfliktusként kezelik sokan a nemzeti és a globális érdekek ellentétét – kérdés azonban, hogy valóban felsőbbrendű-e ez az ellentét a tőke és a munka hagyományos ellentéténél, illetve általában az osztálykonfliktusoknál. Elfogadható-e a nemzeti tőke az egész nemzet érdekeit képviselő csoportnak? (Arról a nüanszról nem is beszélve, hogy ez esetben mit tekintünk a nemzet egészének: 9, 10, 13 vagy 15 millió magyart?) Érdekes módon ezek jobbára csak szűk körben vitatható témák, a jelentősebb tudományos és médiafórumokon a globális és nemzeti pólusok mentén folyik a diskurzus.

Az Orbán-kormány megalakulását követő másfél évben Tamás Gáspár Miklós volt az egyetlen az ismertebb értelmiségiek közül, aki nagy nyilvánosságot kapott egy olyan állítással, miszerint a Fidesz-kormány osztálypolitikát folytat, mégpedig a nemzeti burzsoázia és a középosztály politikáját. Szalai egyetért TGM-mel abban, hogy osztálypolitikáról van szó, ám vele szöges ellentétben arról beszél, hogy az Orbán-kormány politikája elsősorban a multinacionális tőkét szolgálja. Szerinte az Orbán-kormány története alapvetően azt bizonyítja, hogy a kilencvenes évek második felére végképp és teljesen beszűkült a magyar politika mozgástere, mégpedig azért, mert a multinacionális vállalatok lefedték a termelő és szolgáltató szektorokat, és még inkább a magyar exportot. Álláspontja szerint az Orbán-kormánynak emiatt már sokkal több korláttal és kényszerhelyzettel kellett megküzdenie, mint a Horn-kormánynak. Sokkal kisebb volt a jobbközép koalíció mozgástere, mint elődjéé.

Szalai nem téved a multik dominanciáját illetően: valóban a mozgástér szűkösségét jelzi, ha egy ország exportjának háromnegyedét mintegy huszonöt vállalat adja, és abból több mint húsz külföldi tulajdonban van. Az igazán szűk mozgástér azonban akkor áll fenn, amikor az országnak – fogyasztásához képest – egyáltalán nincs, vagy csak alig van számottevő exportalapja. (Ebben az esetben ugyanis egy olyan strukturális deficit keletkezik, amely a külföldi befektetők mellett a külföldi hitelezőknek, illetőleg azok hivatalos és informális képviselőinek is kiszolgáltatja a kormányzatot és az országot.) Márpedig az 1993–94-es időszakot ez jellemezte, és utólag sem könnyű igazolni, hogy az Antall-Boross kormány megmutatta – vagy legalább el tudta képzelni – a kivezető utat, a gazdaság rekonstrukcióját lehetővé tevő megoldásokat.

Ily módon Szalai egyébként kiváló elemzésének Achilles-sarka nem más, mint a közgazdasági szemlélet háttérbe szorulása. Sok szó esik ugyan gazdasági szereplőkről, intézményekről, nézetekről, az elemzésben és a következtetések megfogalmazásában azonban nem játszanak komoly szerepet a közgazdasági megfontolások vagy összefüggések. Szalai döntően szociológusként (illetőleg egy kicsit szociálpszichológusként is) viszonyul a közelmúlt történéseihez, s így következtetései – mint maga az elemzés is – kiválthatják az egyoldalúság vádját. Ez a vád azonban nem annyira súlyos, mint ahogy azt első látásra gondolhatnánk.

Érdemes ebből (és csakis ebből) a szempontból Szalai elemzését összevetni Tellér Gyuláéval, akinek – ugyanabban az időszakban keletkezett, szintén aktuálszociológiai indíttatású – összegző tanulmányát sorozat formájában közölte nemrég a Magyar Nemzet, majd önálló kötetben is megjelentette – Würtz Ádám illusztrációival – a Kairosz Kiadó. Szalai döntően az Orbán-kormányról, míg Tellér a Horn-kormányról ír, de a módszertani hasonlóság mindenképpen összevethetővé teszi a két kötetet, és néhány fontos tartalmi kapcsolódási pont is kimutatható. Tellér azon állításaival, miszerint “a Horn-kormány politikája a magyar társadalom és a magyar gazdaság kérdéseit egy szűk csoportérdek szempontjából kezelte” (92. o.), és lényegében a hazai nómenklatúraburzsoázia és a nemzetközi pénzügyi befektetők érdekeit szolgálta ki, valószínűleg Szalai sem vitatkozna.

Ami a Tellér által felsorolt és dióhéjban ismertetett privatizációs ügyeket és egyéb visszaéléseket illeti, egy valóságos politikai vádirattal van dolgunk. Erre a vádiratra az érintett személyeknek és pártjaiknak vagy jogi úton kell megfelelniük, vagy le kell vonniuk a politikai konzekvenciákat. Enélkül ezek a politikai erők nem újulhatnak meg és nem állhatnak elő a XXI. század hiteles programadóiként. Tellér vádiratának élét azonban messzemenően tompítja az a körülmény, hogy a szerző nem tesz különbséget a politikai, a gazdaságpolitikai és a jogi felelősség kategóriái között. A gazdaság- és társadalomtörténeti kontextus, amelyben az MSZP–SZDSZ kormány működését vizsgálja, az utóbbi negyed század fejleményeinek egyoldalú vázlatára épül, s emiatt válik kriminalizálhatóvá az 1994-98-as időszak kormánypolitikája (ami ilyenformán fontos muníciót jelentett az Orbán-kormány különféle belpolitikai manővereihez).

Lehet, hogy a Horn-kormány lopott, csalt és hazudott, de 1.) ettől még nem tekinthető a Kádár-rendszer közvetlen örökösének, és 2.) semmiképp nem állítható, hogy tevékenysége ebben merült volna ki. A Horn-kormánynak és holdudvarának részvétele a poszt-kommunista eredeti tőkefelhalmozásban egy fontos aspektusa a kilencvenes évek történetének, de nem kizárólagos, sőt talán nem is meghatározó mozzanata az MSZP–SZDSZ koalíció működésének. Egy teljes értékű elemzés nem feledkezhet meg az ország nemzetközi integrációjában elért eredményekről, az oktatási és kulturális szféra bizonyos vívmányairól, és – a brutális pénzügyi stabilizáció ellenére – a szociális kohézió fenntartását célzó erőfeszítésekről.

Mivel a rendszerváltás időszakának társadalomtudományi paradigmáit a politológia és a közgazdaságtan uralta, kétségtelenül indokolt megvilágítani a folyamat szociológiai aspektusait. Ez mind Szalai, mind Tellér esetében érdemként könyvelhető el. Tellér azonban – mivel eleve politikai vádiratot akar fogalmazni – meg sem kísérli, hogy szociológiai elemzését elméletileg is megalapozza. Szalai – korábbi műveihez hasonlóan – messzemenően eleget tesz ennek a kritériumnak, amitől könyve valódi tudományos művé válik. Az más kérdés, hogy vajon a legadekvátabb szociológiai hagyományhoz nyúlt-e segítségért, amikor a századelő olasz tudósától, Vilfredo Paretótól vett kölcsön egy metaforát a hazai politikai trendek jellemzésére. E hasonlattal a Fidesz-politikusokat konzerváló–megtartó, vagyis oroszlán-természetű elitcsoportnak mutatja be (szemben a lebontó kreativitással jellemezhető “rókákkal”). A Fidesz–MPP – sok szavazója meglepetésére – valóban konzervatív kormánypárttá vált, de nemcsak azért, amiért Szalai annak tartja őket (hogy ti. megerősítik a betelepült multinacionális vállalati szektor dominanciáját), hanem azért is, mert ezt a dominanciát egy kevéssé produktív, inkább történelmi kvalitásokra apelláló, járadékokra aspiráló középosztály nevében igyekszik a lehetőségekhez mérten lazítani.

Szalai szerint – már a magyar tapasztalatok is bizonyítják: – a globalizációnak nincs alternatívája nemzeti keretek között, és a baloldal feladata nemzetközi méretekben keresni a jelenlegi globalizációs trendekkel szemben kialakítható megoldásokat. E feladatmeghatározással nem lehet vitatkozni, már csak azért sem, mert a baloldal vezető teoretikusai már 1848-ban a világméretű összefogásban látták a progresszív alternatívát. Az alapvető egyetértés mellett azonban mindenképpen szükséges pontosítani a fenti megállapítást.

A politikai publicisztika – és részben a szakirodalom – furcsán, abszolutizálva beszél a kormányzati mozgástér fogalmáról. Vagy van mozgástér, vagy nincs – sarkítja véleményét sok elemző, ami a globalizációval összefüggésben egyértelműen azt jelenti, hogy korábban (a keynesiánus időkben) volt mozgástér, most viszont egyáltalán nincs. A politika történetét tanulmányozóknak azonban tudniuk kell, hogy e tekintetben a globalizáció (a pénz- és tőkepiacok liberalizációja) nem hozott döntő változást; a kormányzás mindig is a kényszerhelyzetek és lehetőségek egy adott konstellációjában működött. A parlamenti demokráciára épülő polgári kormányzás a legritkább esetekben kínált lehetőséget a “hatalmon” levőknek a társadalmi és gazdasági folyamatok teljes átformálására. Az államügyek intézése sokkal inkább volt jellemezhető kötélhúzásként. A polgári kormányzás ilymódon történő megvalósítása pedig nem véletlenszerű: beépíti a rendszerbe a korrekciók lehetőségét és a szabályozás képességét, de garantálni kívánja a polgári rend struktúráit: a szociológiai értelemben vett status quo-t.

A status quo őrzése azonban csak kiforrott és stabil társadalmakban elsődleges feladata a polgári kormányzásnak; egy korszakos átalakulás körülményei között erről nem beszélhetünk. Ahol az átalakulás a kor diktátuma, ott a mindenkori kormányok is nagyobb eséllyel befolyásolhatják az események menetét. Ebből a szempontból Magyarországon a korszakos átalakulás 1998-ban sem volt lezártnak tekinthető, függetlenül a vállalati szférában és az exportstruktúrában beállt változásoktól.

Szalai alapgondolata, miszerint a globalizációval szemben nincs alternatíva nemzeti keretek között, olyan általános megállapítás, amely egy trendet jelöl, de semmiképp sem determinálja az élet minden apró részletét. A politika szempontjából azonban az élet ezen apró részletei is nagy jelentőséggel bírnak. Lehet, hogy a globalizáció egy ellenállhatatlan “megatrend”, de szemmel láthatóan más-más módon érvényesül a világ különböző részein és országaiban. Ha csak a mi régiónkat tekintjük: az elmúlt tíz évben másképp globalizálódott Oroszország, Lengyelország, Magyarország és mondjuk Szlovénia. Az eltérő utakban pedig a helyi adottságok, döntések, érdekérvényesítési törekvések különbözősége mutatkozik meg.

E pontosítás nélkül Szalai Erzsébet ugyanoda jutna, mint Tellér Gyula és a hazai jobboldal más apologétái, akik szerint a globalizációnak ugyan nincs alternatívája, de Antall és Orbán legalább megpróbálták. Nincs kétségünk afelől, hogy az efféle konklúzió ellentétes lenne Szalai Erzsébet szándékaival.

Szalai Erzsébet: Oroszlánok és globalizáció. Kísérlet az 1998 tavaszán hatalomra került kormány szociológiai és szociálpszichológiai elemzésére. Budapest: MTA PTI / Új Mandátum Könyvkiadó, 1999

Tellér Gyula: Hatalomgyakorlás az MSZP—SZDSZ koalíció idején. Budapest: Kairosz Kiadó, 1999

Az 1999 november-december folyamán, Seattle-ben rendezett tüntetések megmutatták, hogy a szakszervezeti, a környezetvédő, az emberjogi és az egyéb csoportok közötti együttműködés új szakaszba lépett. A világszerte visszhangot kiváltó demonstráción nagyon sok csoport volt jelen, és kiválóan tudtak együtt dolgozni.

Általános benyomások

• A mai tüntetések megmutatták, hogy a szakszervezeti, a környezetvédő, az emberjogi és az egyéb csoportok közötti együttműködés új szakaszba lépett. Nagyon sok csoport volt jelen, és kiválóan tudtak együtt dolgozni.
• Magukat az utcai akciókat főképpen fiatalok hajtották végre, akiket az előző héten felkészítettek, és akik mindent egybevéve remekül viselkedtek. Fegyelmezettek, radikálisok, jól neveltek voltak, ráéreztek az erőszakmentességnek mint taktikának az értékére. Úgy tapasztaltam, hogy jelentős ismeretekkel rendelkeznek a WTO-ról, a szabad kereskedelemről, a kapitalizmusról és az ehhez kapcsolódó problémákról.
• Seattle belvárosát teljesen megbénították. Az emberek uralták az utcákat, s a rendőrség csak tessék-lássék ellenőrzésükre volt képes.
• A rendőrség lényegében tisztességesen viselkedett. Kevesen voltak, állandó nyomásnak és provokációknak kitéve, és valószínűleg féltek is. Erőszakot csak ritkán alkalmaztak, s alig lépték túl a szükséges mértéket.
• A tüntetők nagyon diplomatikusan viselkedtek. A kisebb, erőszakos dühkitöréseket maguk a tüntetők szerelték le meglepő ügyességgel és elszántsággal.
• A WTO üléseit gyakorlatilag nem lehetett megtartani. A megnyitót elhalasztották, sok küldött nem is tudott a megnyitó színhelyére eljutni, akiknek pedig sikerült, azok a feldühödött tüntetők tömegein verekedték át magukat, és hallgatniuk kellett a tömeg és az egyes tüntetők megvető megnyilvánulásait.
• Valószínű, hogy a tömegek hatalmának, a “szabad kereskedelem” terjeszkedésének és a demokrácia védelmének történetében jelentős nap volt ez a mai.

Személyes tapasztalatok

Ma reggel hétkor a Steinbrueck Parkban gyülekeztünk, majd innen vonultunk a belvárosba: a menetelők hosszú sorokat alkottak. Persze onnan, a menetből nem tudtuk megítélni, mennyien lehettünk, mindenesetre mi csak az összes tüntető felét jelentettük, mert volt egy másik gyülekezőhely is, onnan is indult egy másik menet, s végül a WTO-találkozó színhelyén egyesült a két emberfolyam.

A belvárosba érve kisebb csoportokra oszlottunk, és a belváros különböző pontjait foglaltuk el. A WTO közelében lévő területet tizenhárom szektorra osztottuk fel, melyeket kisebb, autonóm akciócsoportok foglaltak el. A csoportok mindegyike felelős volt azért, hogyan tartja blokád alatt a saját szektorát. Az én csoportom egy kis darabon még tovább haladt a belvárosban, majd a Sheraton Szálló előtt sorakozott fel, ahol sok küldött szállt meg. Minden bejáratot – a parkolót is – ember-barikádok torlaszoltak el. A tüntetők felsorakoztak a bejáratoknál, összekapaszkodtak és vártak. Sok esetben a rendőrök és a tüntetők sorfala farkasszemet nézett. A rendőrökön arcvédő volt, némelyiken gázmaszk is, páncélt viseltek, és hosszú gumibot, oldalfegyverek, gázspray volt náluk, és némelyikükön műanyag rohampajzs. A tüntetők viseltes ruhát hordtak, esőköpenyt és tarka selyemkendőt a könnygáz ellen. Néhányuk egészen vadul volt öltözve, egyesek gázmaszkban voltak.

Amikor egy-egy küldött megpróbált kijutni vagy éppen visszakerülni a szállóba, akkor itt-ott lökdösődésre és összecsapásokra került sor. A tüntetők megpróbáltak minden mozgást megakadályozni, és néha a küldöttek megkísérelték átverekedni magukat a tömegen. Ha ilyenkor rendőrök voltak a közelben, akkor a küldöttek védelmében beavatkoztak.

Tíz óra tájban a rendőrség könnygázt használt a környező tér megtisztítására. Ekkor én az utca másik végében voltam, vagyis nem ért a könnygáz hatása. Mikor a gáz eloszlott, visszamentem, hogy megtudjam, miért vetették be ezt a fegyvert. Kiderült, hogy a rendőrök így akarták megtisztítani az útkereszteződést a Union útnál, hogy a WTO-küldöttek átjuthassanak. De csak kevés küldött próbált meg itt átjutni. A rendőrség az útkereszteződés mindkét oldalán felsorakozott, hogy a tüntetők ne hatolhassanak be erre a területre. Amikor a küldöttek átvonultak, a tömeg pfujolni kezdett, és ütemesen kiabálta: “Szégyen, szégyen!”. Néhány perccel később az utca túlsó végén újabb könnygázt dobtak a tömegbe, amely az útkereszteződés irányába nyomult vissza, a gáz pedig követte. Egy kis gáz engem is elért.

Amikor körbejártam a belvárost, azt tapasztaltam, hogy gyakorlatilag minden útkereszteződést elfoglalt a tömeg: táncoltak, doboltak és lenyűgözően sokan voltak. A rendőrök leginkább sorfalat álltak, és nem engedték át az embereket. Aztán időnként újra bevetettek egy-egy könnygázbombát, hogy megtisztítsák valamely területet. Akkor onnan a tömeg elmenekült, átment egy háztömbbel odébb, és visszatért, amikor a gáz eloszlott. A rendőrség ezután hamar feladta az ennél a kereszteződésnél elfoglalt állásait, átment egy másik kereszteződéshez, és itt minden elölről kezdődött. Az eredmény pedig az lett, hogy a rendőrség gyakorlatilag képtelen volt egyetlen talpalatnyi helyet is tisztán tartani, és közben nem volt elég embere arra, hogy bárkit is letartóztasson, mert akkor még kevésbé tudta volna a terepet biztosítani. A belváros egyértelműen a tüntetők kezében volt, és világossá vált, hogy az fog történni, amit a megfékezendők akarnak: ha a tömeg az ellenállást választja, akkor a rendőrök semmit sem tehetnek.

Különösen tetszettek a következő jelszavak, feliratok:

• A WTO-egyezményt ratifikáló szenátorokat árulás vádjával bíróság elé kell állítani!
• Emlékszik még, amikor megszavazta a WTO-t?
• A dolgozókat a szaunában izzasszátok meg!
• Több egészség, kevesebb vagyon.
• Remélem, a pénzeteket is fel tudjátok zabálni!
• Nincs törvénykezés képviselet nélkül!

Láttam két rendőrautót az utcán, ezek a rendőrségi barikád részét alkották. Az egyiknek kilyukasztották a kerekét, és mindkettőre ezt a graffitit írták fel: “Disznók” és “Rohadt zsaruk”! Időnként betörtek egy ablakot, felforgattak néhány kukát és papírdobozt, bemázoltak néhány épületet, de az okozott kár jelentéktelen volt a jelenlévők számához képest, különösen, ha figyelembe vesszük a könnygáz kiváltotta dühöt és azoknak a gazdagságát, akiknek a vagyonát kár érte. De ennél sokkal jelentősebb volt az, ahogyan a tüntetők maguk ezekre a forrófejű akciókra és rongálásokra reagáltak. Azonnal odasiettek a rongálókhoz, lecsillapították őket, és mindent elkövettek a konfliktusok elkerülése érdekében. Mások azonnal elkezdték kiabálni: “Erőszakmentes tüntetést! Kerüljük az erőszakot!”. Ez a nekivadult tüntetőket ráébresztette arra, hogy a többség nem helyesli akcióikat. Saját szememmel láttam például, hogy a tüntetők kart karba öltve sorakoznak fel egy mobiltelefon üzlet kirakata előtt, hogy feldühödött társaik ne tudják bezúzni a kirakatot.

A nap leggyakrabban ismételt jelszava ez volt: “Hej, hej! Ho, ho! Takarodjon a WTO!” Lehet, hogy nem túl eredeti, de könnyen tanulható, és jó ritmusa van. Egyszer az egyik csoport elkezdte az amerikai himnuszt énekelni. Amikor ahhoz a sorhoz értek, mely a szabadság földjéről szól, akkor abbahagyták az éneklést és vadul tapsolni kezdtek. Egy másik visszatérő jelszó ez volt: “Kié az utca? A miénk! Kié az utca? A miénk!”

A hírek a tömeg létszámát persze jelentősen alábecsülték: egy korai híradás ötezer tüntetőt említett. Szerintem ennek legalább négyszerese-hatszorosa volt a tüntetők száma, bár ez csak becslés. Annyit mondhatok, hogy akármelyik utcában is fordultam meg, mind tele volt emberekkel, és úgy vélem, egy-egy szorosan összezsúfolódott csoport legalább ezer főből állt. De még egy lazább csoportozatban is legalább 300–400 ember volt. És ilyen csoportok tömegével álltak az utcákon végig. Szerintem nem lehetett 10–20 ezer embernél kevesebb a belvárosban délelőtt, de még a 30 ezret is lehetségesnek gondolom. Később pedig, a “nagy” szakszervezeti menetben minimum 40–50 ezer ember vonult az utcákon délután. Ez összesen 50–60 ezer résztvevőt jelent, de lehet, hogy akár 70 ezret is. Esetleg helikopterről készültek fényképek, melyek megbízható adatokkal szolgálnának, de ezekről nem tudok.

Sok kereszteződésben a tüntetők “megbilincselték” magukat. Egymáshoz vagy súlyos tárgyakhoz, betontömbökhöz kötözték magukat, és a rendőrök nem tudták elvonszolni őket. Ez volt a másik oka annak, hogy a rendőrség nem tartóztatott le senkit. Egyszerűen képtelenek voltak rá. Néhány “megbilincselt” akkor is ott volt a kereszteződésekben, amikor a rendőrség a terület megtisztítására könnygázt használt, és hát persze el kellett a hatást szenvedniük.

Néhány szót váltottam egy küldöttel, Trinidad és Tobago képviselőjével ez egy alig 2000 négyzetmérföldnyi kis ország –, aki szerint országának “kezelhető” adóssága van. Látszott, hogy nagyon jól megértette, miért tüntetünk. Különösen is jól értette a kölcsön visszafizetésével járó, az országára kényszerített üzletek elleni tiltakozásunkat.

Az utcán az emberek általában nagyon segítőkészeknek mutatkoztak egymással, az egyik vízzel kínálta a másikat, segítettek egymásnak kimenekülni azokról a területekről, amelyeket könnygázzal árasztottak el, kimosták egymás szemét és így tovább. Néhányan fiziológiás sóoldatot hoztak magukkal a könnygáz súlyosabb sérültjeinek sebeit enyhítendő. Voltak továbbá hivatalos megfigyelők megkülönböztető feliratú pólóban, ők feljegyzéseket készítettek a látottakról. A rendőrség kétféle könnygázt vetett be. Az egyik fehéres, szürkés színű volt, és úgy tűnt, nem terjed tovább az adott, kisebb körzeten. A másik viszont sötét, majdnem fekete volt, és viszonylag nagy területeket gyorsan elárasztott. A látást még akkor is elhomályosítja, ha az ember nincs a közelében.

Lebilincselő beszélgetéseket hallottam az erőszak és az erőszakmentesség relatív erejéről. Nagyszerű volt azt hallani, hogy rajtam kívül milyen sokan állnak ki az erőszakmentesség ügye mellett. Néhány helyen műanyagból készült sárga szalagok voltak láthatók ezzel a felirattal: “Rendőrségi bűnügyi helyszínelés. Ne lépjen be ide.” Más helyeken viszont hasonló szalagokon a következő feliratot olvashattuk: “Láthatatlan bűnügyek”.

Napközben több ponton felbukkant egy nagyon fegyelmezett csapat: dobokkal, cintányérokkal, zászlókkal vonultak egy mazsorettnek öltözött, sípszóval menetelő, forradalmárkülsejű, feketébe öltözött nő vezetésével. Zárt alakzatban meneteltek az utcákon, a sípoló mazsorett parancsainak megfelelően játszottak és válaszoltak. Aztán ugyancsak sípjelre különböző alakzatokba fejlődtek. Szórakoztatóak, okosak, mulatságosak voltak, és jól csinálták a dolgot. Az egyik alkalommal, amikor az utcákon vonultak, hirtelen éles szögben balra fordultak, egyenesen besétáltak a Starbucks épületébe, ott hosszasan meneteltek és zenéltek a vásárlók legnagyobb rémületére, akik nagy része fejvesztetten menekült.

A “nagy” tüntetés előőrsei 1 óra 30 perc körül értek a belvárosba, és teljes szélességében elfoglalták az utcát. Bár nem alkottak összefüggő tömeget, legalább ötven perce özönlöttek már folyamatosan akkor, amikor megtaláltam barátaimat, és csatlakoztam hozzájuk. A belváros háztömbjeit körbejárta a menet, aztán visszafelé hömpölygött a gyülekezési ponthoz. Legnagyobb meglepetésemre a menet vége még folyamatosan áradt velünk szemben. Ez 2 óra 45 perckor volt. Kiléptem a menetből, megálltam egy sarkon, hogy végignézzem a tüntetők hátralévő sorait. Délután 3-kor az utolsók is elhaladtak annál a saroknál, ahol álltam, és tovább mentek a belváros felé. Körülbelül húsz percbe telt, mikorra újra – most már velem szemben – felbukkantak. Ez azt jelenti, hogy az utca teljes szélességében haladó menetnek másfél óra kellett, hogy elhaladjon egy pont előtt. Elképzelhető, hogy ez ne lett volna legalább 50 ezer ember?

A következő szakszervezetek felirataira emlékszem: acélmunkások, elektromossági dolgozók, tanárok, kőművesek, dokkmunkások, festők, szolgáltatók, fuvarozók, lemezgyári munkások, hajómérnökök, szállítók, kazánkovácsok, vízszerelők, hűtőgépgyári munkások, kanadai közalkalmazottak, betongyáriak, fa- és papírfeldolgozók, nővérek, a kanadai légialkalmazottak és ácsok.

Amikor a menet elvonult, visszamentem a 6. utcába, a Sheraton Szállónál lévő tüntetőkhöz. Még mindig sokan voltak a belvárosban. Kevesebben persze, mint korábban, de még mindig sok kereszteződést megtöltöttek, és továbbra is megszállva tartottak néhány háztömböt. Egy alkalommal zűrzavar támadt, amikor két férfi megpróbált áttörni a tüntetők alkotta kordonon. Egy csapat rendőr követte őket. Dulakodás támadt, s én azonnal odasiettem, hogy ha kell, lecsillapítsam a kedélyeket. Az egyik férfi elesett, azonnal felállt, de nagyon zaklatott állapotban. Csitítani kezdtem azért, hogy magamra vonjam társának figyelmét, aki néhány lépéssel odébb állt. Kabátja nyitva volt, és már oldalfegyvere után nyúlt, sőt elő is húzta. Lefelé tartotta, de egy pillanatig megrémültem, amikor rájöttem, ha felemeli a fegyvert, akkor egyenesen a tűzvonalban vagyok. De szerencsére nem emelte fel. Ehelyett a másik férfival együtt visszafordult, áthaladtak a rendőrök vonalán, és eltűntek. A tömeg azonnal reagált, ezt kiabálta: “Fegyver van nála. Fegyver van nála.” – és rámutattak a férfire. A rendőrök erre spray-t fújtak az összes jelenlévőre, rám is. Könnygázt már korábban is tapasztaltam, de ilyen spray-t még soha. Szörnyen fáj tőle az ember bőre. Hogy fájhat akkor, ha valakinek a szemébe megy!

Délután 5-kor a rendőrség megkezdte az egész terület megtisztítását. Sok könnygázt lőttek ki, és az emberek lefelé futottak a 6. utcában. Sokan rájuk kiabáltunk, figyelmeztettük őket, ne rohanjanak, mert pánik törhet ki. Aztán lassan elhagytuk a körzetet. Elborított bennünket a könnygáz, amiből most sokkal nagyobb mennyiséget kaptam, mint délelőtt. Ez a könnygáz már nem volt olyan undorító, mint az, amit a 60-as években használtak, de ez is épp elég rossz. Ezután elmentem. Később hallottam, hogy a rendőrség a könnygázzal a legtöbb tüntetőt el tudta ugyan távolítani, de néhányan így is maradtak, és aznap ekkor történtek az első letartóztatások. Úgy hallottam, 22 vagy 25 embert tartóztattak le, ami csekélyke szám a tüntetők számához képest.

Egészében véve a nap kétségtelen sikert hozott. A WTO-nak szembesülnie kellett azzal, hogyan vélekedik róla a jelen lévő több ezer ember. Ráadásul, mivel a tárgyalások megkezdése előtt nem tudtak megállapodni a napirendről, a tegnapi nap javarészét is elvesztették, mert a belváros annyira zsúfolt volt, illetve a mai nap is haszontalanul telt el, hiszen a küldöttek többsége késett vagy el sem jutott a tanácskozás színhelyére.

1999. november 30.

(Fordította: Baráth Katalin)

A seattle-i csúcs célja a piac hatalmának manipulációjával "békés" eszközökkel – azaz a "láthatatlan kéz" segítségével – újragyarmatosítani jó néhány országot. E módszer hovatovább új típusú hadászattá fejlődött.

A seattle-i millenniumi találkozó előkészítése során Washington konzultált Brüsszellel és Genfben a WTO-val, s megállapodtak abban, hogy minden erejükkel gyengítik és megosztják azokat a társadalmi mozgalmakat és civil szervezeteket, amelyek a világ minden sarkából Seattle-be igyekeztek. Közben a helyi szervezők is azon szorgoskodtak – az FBI-jal és a seattle-i rendőrséggel (SPD) együtt –, hogy a lehető legkörültekintőbben szervezzék meg a szükséges “biztonsági intézkedéseket” a hivatalos tanácskozás idejére. Nagy létszámú rendőri apparátust helyeztek készenlétbe. Az FBI, a CIA és más föderális szervezetek különleges erőit is mozgósították. A “bajkeverőket” sakkban tartották, jól felszerelt rendőrségi rohamegységek csak parancsra vártak – köztük voltak a bandaelhárító osztagok és a Taktikai Műveleti Csoport gyorsan bevethető egységei is, amelyek a “rendőri erők militarizáltabb erőit” alkotják.¹

Mindent úgy rendeztek, hogy az állampolgári csúcstalálkozót minél jobban távol tartsák a miniszterek konferenciájától. Akárcsak a korábbi nem hivatalos, tiltakozó csúcstalálkozókon (Rio de Janeiróban, Madridban, Koppenhágában, Pekingben stb.), alapvető szándék, hogy a sokféle tiltakozó találkozó, vita és tömegtüntetés ne vonja kétségbe, illetve semmiképpen se fenyegesse a hivatalos találkozó legitimitását. Seattle-ben a hivatalos eseményekkel párhuzamosan megtartott civil (NGO – nem hivatalos szervezet) szekcióknak formális “engedéllyel” kellett rendelkezniük, amelyet a seattle-i Házigazdák Tanácsa – elnöke a Microsoft vezére, Bill Gates és a Boeing Társaság igazgatója, Philip Condit – adott ki.

Hónapokkal a tanácskozás megkezdése előtt a WTO és a nyugati kormányok “dialógusra” szólították fel az általuk kiszemelt és alkalmasnak tartott civil társadalmi szervezeteket a millenniumi tanácskozás programját illetően. Ezek a “partnercsoportok”, vagyis azok, amelyekben “megbízhatunk”, anyagi támogatást kaptak ahhoz, hogy megszervezzék megfelelő “vitáikat” Seattle-ben. A WTO már 1998-ban ismertette tervét, melynek alapján “folyamatos együttműködés” alakul ki a partnercsoportokkal, miközben hangsúlyozta, hogy a WTO “nagyra becsüli a civil csoportok szerepét abban, hogy a közvélemény informálódhasson a WTO tevékenységéről”.² Az Európa Tanács szintén hangsúlyozta egyetértését “a kereskedelempolitika átláthatóvá és nyitottá tételével”.³

Gondosan álcázták, hogy “együttműködő csoportok” részvételével számos előkészítő találkozót rendeztek “lényeges kérdésekről”. Az Európa Tanács sok konzultációs megbeszélést tartott a kiválasztott fogyasztói, szakszervezeti, környezeti és fejlesztési szervezetekkel annak érdekében, hogy “a közvélemény számára is átláthatóbbá tegye a WTO tanácskozásait” – többek között úgy, hogy a nyilvánosság is hozzáférhessen a WTO dokumentumaihoz, illetve úgy, hogy a WTO kinevezett egy “információs ombudsmant”.⁴ Az Európai Kereskedelmi Tanács (volt) vezetője, Sir Leon Brittan szavaival:

A millenniumi kereskedelmi megbeszélések nem csak az üzletnek hajtanak majd hasznot. Kötelességünk arról is gondoskodni, hogy a fogyasztók és a környezet is nyerjen rajtuk. A Tanács ma kétoldalú megbeszélést kezdett a jelentős civil szervezetek képviselőivel, mert hisz abban, hogy az átláthatóság és a nyitottság elengedhetetlen, ha egy újabb találkozó teljes sikert óhajt aratni. A civil szervezetek nélkülözhetetlen partnerek az előttünk álló megegyezések előkészítésében”.⁵

Az “ellen-csúcsértekezlet”

Hivatalos támogatók és kutatási alapítványok ellenőrizték és finanszírozták azt a titkos programtervezetet, melynek célja a “politikailag korrekt” civil csúcstalálkozó biztosítása volt, vagyis az, hogy a Seattle utcáin zajló különféle viták és tömegtüntetések szervesen illeszkedjenek a domináns “ellen”-tárgyalásokba. Ez utóbbi többek közt azt követelte, hogy a nyilatkozat szövegéhez majd jelképes környezetvédelmi, szakszervezeti és emberjogi záradékokat, “nyomorenyhítő intézkedési terveket” és “intézményi reformokat” csatoljanak anélkül, hogy a kereskedelem liberalizációjának központi szerepéről szót ejtenének.

Az együttműködésre kész civil szervezetek ebben az értelemben hajlandóak voltak arra, hogy kétség nélkül elfogadják a WTO-nak mint intézménynek “a legalitását” vagy legitimitását. Civil szervezetek megbízott képviselőit hívták meg baráti csevegésre, ahol nagykövetekkel, kereskedelmi miniszterekkel és a Wall Street pénzmágnásaival koccinthattak koktélpartikon és fogadásokon. Cserében viszont a “WTO által szponzorált” (hivatalos) “civil szimpóziumot” szerveztek a kiválasztott “partnercsoportok” képviselői részvételével a miniszteri konferencia előtti napon, ahol gondosan megfogalmazott megnyitó beszédeket tartott a WTO főigazgatója, Mike Moore és az amerikai kereskedelmi miniszter, Charlene Barshevsky.

Más szóval, Seattle-ben az volt a trükk (pazarló PR-kampánnyal megtámogatva), hogy kihúzzák a méregfogát annak a nemzetközi tömegmozgalomnak, amely a – diszkréten a háttérben maradó – WTO és az erős kereskedelmi szindikátusok ellen akart fellépni. “Bírálni lehet, az demokratikus”, de ha a “szabad piaci” rendszernek kell dominálnia, akkor nem szabad kétségbe vonni ezeknek az intézményeknek a legitimitását – beleértve az intézmények genfi és washingtoni bürokratikus hátterét… Cserében a hivatalos konferencia – a tervek szerint – majd összegző határozatában elfogadja az “akkreditált” szakszervezetek és civil szervezetek által megfogalmazott jelképes környezetvédelmi és egyéb követeléseket, s így engedményeket tesz annak érdekében, hogy a WTO-nak az oly szükséges “emberi arculatot” biztosíthassa.

A millenniumi tanácskozás módot ad a szokásos, párhuzamos “népi csúcstalálkozó” megrendezésére is, mely mostanra már a világtalálkozóknak integráns részévé vált. 1992-ben a riói környezetvédelmi konferenciával egyidejűleg rendezték az első “népi csúcsot”, mely azóta gyakorlatilag évente ad helyet a kritikai vitáknak, s mostanra “a kiválás rituáléjává” nőtte ki magát, gyakorlatilag azonban mindez hidegen hagyta a hivatalos csúcstalálkozókat.

1999-ben Kölnben a hivatalos G7 (a vezető államok kormányfőinek) találkozójával párhuzamosan megrendezett P7 (“népi hetek csúcsa”) a hivatalos csúcs vendéglátó szervezőivel egyeztetve állt össze, s nagylelkű anyagi támogatásban részesítette az a Heinrich Böll Alapítvány, amely a német zöldek pártjának meghosszabbítása, a német zöldeket pedig Joschka Fisher, a külügyminiszter irányítja. A kölni P7 vitatémái feltűnően próbálták elkerülni a problematikus pontokat, többek között Jugoszlávia “humanitárius bombázásának” kérdését… Időközben Európa minden végéből több mint 200 ezer ember gyűlt össze Köln utcáin a jubileumi kampány keretében. Petíciójukban – melyet több mint 17 millióan írtak alá – azt követelték, hogy feltétel nélkül engedjék el a harmadik világ adósságát. A világ vezető politikusai tiszteletteljes beszédeket mondtak a jubileumi kezdeményezésről, de üres retorikával ütötték el a világ legszegényebb országainak tartozását eltörölni akaró követelést. A kampány lényegi javaslatát ideiglenesen elvetették.

Mintegy cserében, az AFL-CIO-hoz csatlakozott szakszervezeteknek a világ minden részéből érkező vezetői felszólították a WTO-t, hogy “a világpiacon tegye kötelezővé a minimális munkafeltételeket”. Washington követelésének engedve a munkásság képviselői ezt a jelszót dünnyögték: “a globális gazdaság a munkavállaló családokat segítse”.⁶ Egy óvatosan megfogalmazott petíció arra szólítja fel a miniszteri konferencia résztvevőit, hogy dolgozzanak ki olyan “kereskedelmi és befektetési szabályokat, amelyek megóvják a munkások érdekeit és a környezetet is”.⁷ A WTO és az USA kereskedelmi politikájának egyetemes legitimációját senki sem vonja kétségbe. Viszonzásul az AFL-CIO kapta azt a feladatot, hogy a Seattle utcáin zajló, általa szervezett tömegtüntetés céljai ne irányuljanak majd a világszervezetek ellen…

Seattle a vízválasztó, s azok között húzódik, akik egyfelől mélységesen elítélik az új világrendszert, illetve azon “partner” civil szervezetek között, amelyek első pillantásra “progresszívnek” látszanak, de valójában a rendszer produktumai. Gyakorta alapító kormányaik adják nekik a pénzügyi támogatást, és így olyan korrekt “ellenzéket” alkotnak, melyek “a civil szervezetek szószólóiként” lépnek fel. De vajon kit képviselnek? A “partner” civil szervezetek többsége és azok a lobby-csoportok, amelyek rendszeresen találkoznak bürokratákkal és politikusokkal, alig állnak kapcsolatban társadalmi tömegmozgalmakkal és szervezetekkel. Ezzel egyidejűleg az a feladatuk, hogy leszereljék az új világrendszer ellen szerveződő lehetséges “valódi” társadalmi mozgalmakat.

Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a WTO-val és a kormányokkal folytatott “dialógusnak” a megegyezésben ne lehetne semmilyen szerepe. Éppen ellenkezőleg, az egyes társadalmi mozgalmaknak a közös “lobbyzást” erőteljesen kell használniuk. A megállapodások alapvető eredményeit és a tárgyalásokról szóló információkat azonban mindenképpen úgy kell hasznosítani, hogy azok erősítsék, ne pedig gyengítsék az alulról induló akciókat. Más szóval, nem szabad hagyni, hogy a “lobbyzást” elszigetelt és az aktuális divathoz alkalmazkodó módszerekkel használják azok a szervezetek, amelyeket úgymond “kézen fognak” a kormányok és a WTO.

Haladék a liberalizációs megállapodásokat illetően

Több, mint 85 ország 1200-nál is több szervezete és csoportja “moratóriumot” követelt a WTO irányította további liberalizációt illetően, többek között követelték, hogy vizsgálják felül a globalizáció hatásait. Közösen kiadott nyilatkozatukban (címe Statement From Members of International Civil Societies Opposing a Millennium Round, azaz A nemzetközi civil szervezetek millenniumi csúcstalálkozót ellenző tagjainak állásfoglalása) kijelentik:

“Elutasítjuk a további liberalizációs tárgyalásokat, azokat különösképpen is, amelyek a WTO-nak újabb hatásköröket biztosítanának, például a befektetés, a versenypolitika és az állami támogatások terén. Elhatároztuk, hogy minden erőnkkel harcolunk az ilyen javaslatok életbeléptetése ellen. Ugyancsak ellenezzük a szellemi termékek jogainak kereskedelmi vonatkozású kérdéseiről szóló (ún. TRIP) megállapodást. Követeljük, hogy függesszenek fel minden új szempontot és tárgyalási alapot, amely a WTO hatalmának és hatáskörének kiterjesztését eredményezné. A moratórium időszakában alapos és lényegi elemzést kell végeznünk a meglévő megállapodásokról. Ezután hatékony lépéseket kell tenni e megállapodások megváltoztatása érdekében. Egy ilyen elemzés feltárná, mekkora súllyal nehezedik a WTO a marginalizált közösségekre, a fejlődésre, a demokráciára, a környezetre, az egészségügyre, az emberi jogokra, a munkához való jogra, a nők és gyermekek jogaira. Az elemzést a civil szervezetek teljes körű részvételével kell lefolytatni.”

Ez a nyilatkozat a hivatalos napirendet erőteljesen megkérdőjelezte. Alapjául nagy számú független szervezet gondosan megfogalmazott konszenzusa szolgál. És a WTO vitás kérdések elrendezésére szolgáló módszerei biztosítják e változatos manipulációs módszerek legitimációját.

A gazdasági és társadalmi rombolás egyenlege

Bőségesen állnak rendelkezésünkre azok az adatok, amelyek igazolják, hogy a hidegháborút követő időszakban az emberiség korábban soha nem tapasztalt mértékű gazdasági és társadalmi válságot él át, mely a világ lakossága jelentős hányadának gyors elnyomorodását eredményezte. A nemzeti gazdaságok egymás után omlanak össze, a munkanélküliség egyre fékezhetetlenebb; a Wall Street bankjai egymás után “szanálják az egyes országokat”; helyi háborúk robbantak ki a stratégiai fontosságú gáz- és olajvezetékek birtoklásáért, és gyakori jelenség, hogy a különféle “felkelések” mögött erős korporatív érdekek állnak, melyek véletlenül egybeesnek a kereskedelmi reformokért folytatott lobbyzással… A legtöbb országban az életszínvonal elképesztően lesüllyedt…

A huszadik század végén tapasztalt világméretű válságnak sokkal súlyosabbak a következményei, mint az 1930-as nagy válságnak. Messze ható geopolitikai következményei vannak; a gazdasági széthullást regionális konfliktusok, a nemzeti társadalmak szétforgácsolódása és egyes esetekben egész országok darabokra hullása kísérte. Ez a válság egyáltalán nem korlátozódik a fejlődő országokra. Európában és Észak-Amerikában a jóléti állam megszűnt, iskolákat és kórházakat zártak be, s ezzel megteremtődtek a társadalmi szolgáltatások teljes privatizációjának feltételei. A modern történelem legsúlyosabb válságával állunk szemben.

A fejlett országok jelentős részében a szolgáltatások, a gazdaság és a bankrendszer már a külföldi tőke kezében van; parasztgazdaságok sora omlott össze az EU és az USA gabonafölöslegeinek értékesítése miatt. Genetikailag módosított vetőmagokat – melyeket többek között a Cargill és Montsanto állít elő (gondosan megtervezett mezőgazdasági anyagfelhasználással, amit ugyancsak ezek a mezőgazdasági-kereskedelmi konglomerátumok határoznak meg) – erőltettek rá a parasztokra az egész világon, s ez gyakorta vezetett éhínséghez és a falusi gazdaság felszámolásához, nem is beszélve a tápláléklánc megfertőzéséről, mely világszerte sérti a fogyasztók jogait.

Ugyanakkor a nemzetközi agrobusiness mindenképpen csődbe akarja juttatni a családi gazdaságokat. Ez a folyamat korántsem csak a fejlődő országokat érinti: a nyugat-kanadai kukoricatermelő gazdák közel 30%-a áll a csőd szélén, kimondottan annak következtében, hogy a mezőgazdasági támogatásokkal kapcsolatos, a WTO által előírt szabályokat rákényszerítették a kanadai kormányzatra. És ha ez megeshet Nyugat-Kanadában, amely a világ egyik leggazdagabban termő gabonavidéke, vajon milyen jövő vár a világ más tájain élő parasztokra?

Kína csatlakozása a WTO-hoz

Az Egyesült Államokkal a seattle-i miniszteri találkozó előtt néhány héttel folytatott kétoldalú tárgyalások során született megállapodás feltételei teljes pusztulásba döntik az egymilliárd lakosú óriási országot. Tönkreteszi Kína mezőgazdaságát, az állami vállalatokra halálos csapást mér, ami tömeges munkanélküliséghez vezet. A nyugati bankokhoz fűződő “nemzeti bánásmód” cikkelye potenciálisan előreveti az egész kínai bankrendszer strukturális összeomlását…

A kínai hatóságok persze teljesen tisztában vannak a következményekkel, és propaganda-hadjáratban próbálták elhitetni a közvéleménnyel, hogy “a megegyezésből fakadó előnyök igazolják majd a bekövetkező munkanélküliséget és bankcsődöket”.⁸ A WTO-val folytatott tárgyalások kínai vezetője, Long Jongtu szavaival: “egyetlen nemzet sem fejlődhet és erősödhet meg a külső kényszer és a válság tudata nélkül”.⁹

A millenniumi csúcs már kész tény volt

Hogy milyen folyamatok zajlanak a világrendszerben, az nem kizárólag a millenniumi csúcs eredményeitől függ. Rá kell ébrednünk arra, hogy a legtöbb fejlődő országban a millenniumi csúcs határozatainak java már “fait accompli”. Egyfelől “részei az IMF-fel és a Világbankkal kötött ad hoc kölcsönszerződések feltételeinek. A szerkezeti kiigazítási programok, illetve az IMF által szponzorált “kezességi egyezmények” (például Indonéziával, Thaifölddel, Koreával, Brazíliával kötöttek ilyeneket) révén a fejlődő országok már régen alávetették magukat a millenniumi csúcson meghozandó döntéseknek.

Ráadásul a harmadik világ Seattle-ben jelen lévő delegátusainak kezét amúgy is megkötik a fejlődő országok kereskedelmi minisztereivel korábban kötött nyugati hitelek. Aligha valószínű, hogy a fejlődő országok hivatalos delegációi jelentős ellenállást tanúsítanak a seattle-i döntésekkel szemben.

Sok fejlődő ország a Bretton Woods-i szervezetekkel kötött egyezmények szellemében vállalta, hogy liberalizálja kereskedelmét, privatizálja az állami közműveket, megszünteti a szociális programokat és “nemzeti bánásmódot” biztosít a külföldi befektetőknek a gazdasági tevékenységek egész sorában: a szolgáltatásokban, a bankrendszerben, az ellátás megszervezésében stb. Ezek a lépések gyakran együtt járnak egy “bankcsőd-programmal”, melyet a Világbank felügyel abból a célból, hogy a versenyképes nemzeti vállalatokat “kiüssék a nyeregből”. “Kedvező szabadpiaci környezetet” teremtenek (figyelmen kívül hagyva a WTO klauzuláját, mely “hatékony piacra jutást” ígér), a hazai termelőket brutálisan félretolják és tönkreteszik, egyes országokat gyakorlatilag újra gyarmatosítanak…

Kétségtelen, hogy e folyamatokat a Wall Street bankárai és a világ legnagyobb üzleti vállalkozásai irányítják a háttérből. Rendszeresen kapcsolatban állnak az IMF, a Világbank és a WTO hivatalnokaival – egyrészt a színfalak mögött folytatott tárgyalásokon, másrészt nemzetközi találkozókon. Sőt, ezeken a tanácskozásokon és konzultációkon jelen vannak a hatalommal bíró globális üzleti lobbyk képviselői is, többek között a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC), a Transz-atlanti Kereskedelmi Párbeszéd (TABD) – melynek éves találkozóin összejönnek a legnagyobb nyugati üzleti konglomerátumok vezetői és a politikusok, WTO-tisztviselők –, az Egyesült Államok Nemzetközi Üzleti Tanácsa (USCIB), a davosi világgazdasági fórum, a Nemzetközi Pénzügyi Intézet (ez utóbbi a világ legjelentősebb bankjait és pénzügyi intézményeit tömöríti) és egyéb szervezetek képviselői. Más, félig titkos szervezetek – melyek jelentős szerepet játszanak az új világrendszer kialakításában – is léteznek, például a Trilaterális Bizottság, a Bildebergers és a Külkapcsolatok Tanácsa.

Pénzügyi dereguláció

Az egész folyamat koronája a “tökéletes időzítés”: az USA bankrendszerének deregulációját az amerikai szenátus durván hat héttel a seattle-i millenniumi csúcs előtt fogadta el. Az új törvény a globális pénzügyi hatalom példátlan koncentrációját teszi lehetővé. Hosszas tárgyalások után, melyek október 22-én hajnalban fejeződtek be, “egyetlen tollvonással” visszavontak minden, a Wall Street erős banki konglomerátumait korlátozó rendelkezést. Az amerikai szenátus által megszavazott és Clinton elnök által jóváhagyott törvény értelmében a kereskedelmi bankok, a brókercégek, tőzsdei alapítványok, intézményi befektetők, nyugdíj-alapítványok és biztosítóintézetek szabadon befektethetnek egymás üzleteibe, illetve teljes egészében integrálhatják pénzügyi műveleteiket. E törvény hatályon kívül helyezte az 1933-ban született Glass-Steagall törvényt, Roosevelt elnök “new deal” politikájának legalapvetőbb oszlopát, melyet a korrupció, a pénzügyi manipuláció és a “belterjes kereskedés” megakadályozása érdekében vezettek be; ezek az összefonódások ugyanis az 1929-es Wall Street-i összeomlást követően több mint 5000 bankcsődöt idéztek elő.¹⁰

Más szóval egy tucatnyi pénzügyi szervezet hatékonyan kézben tudja majd tartani az USA teljes pénzügyi szolgáltatási iparát. Nyilván a véletlen műve, hogy ugyanezek a Wall Street-i pénzügyi óriások a legjelentősebb haszonélvezői a pénzügyi szolgáltatások deregulációjának a Szolgáltatási kereskedelemről szóló általános megállapodás (GATS) eredményeképpen, mely a Wall Street urainak “nemzeti elbírálást” biztosít a bankéletben, a brókercégek szolgáltatásaiban, a biztosítási statisztikai szolgáltatásokban stb. A GATS mondhatni tökéletesen “illik” az új amerikai pénzügyi szolgáltatási törvény testére. A pénzügyi óriások világméretekben ellenőrzik a valós gazdaságot, ők a high tech termelés, védelmi ipar, fő olajforrások és bányászati konzorciumok stb. hitelezői és részvényesei. Sőt, mint a közadósságok kölcsönjegyzői, markukban tartják a nemzeti kormányokat és a politikusokat is. Végül pedig most azt követelik, hogy Seattle-ben kereskedelmi reformokat is vezessenek be.

Ráadásul a “néhai” MAI záradékai, melyeknek azt a feladatot szánták, hogy “nemzeti elbánásban” részesítsék a külföldi bankokat és MNC-ket (ami a területi és helyi kormányok széthullásához vezetett), gyakorlatilag szintén “fait accompli”, vagyis kész tények lettek. A pénzügyi óriások ma már teljesen integrálódtak a biztosítási cégekbe. Cserében az utóbbiak áttekintik és ellenőrzésük alatt tartják a multinacionális egészségügyi szervezeteket, melyek aktívan lobbyztak Seattle-ben azért, hogy a GATS értelmében az állami egészségügyet is deregulálják. A jóléti állam intézményei romokban hevernek. A háborút követő hosszú évtizedek minden küzdelmének eredményei semmisülnek meg.

A világszerte tapasztalható pozícióharc, hogy a “pénzügyi manipuláció” segítségével profithoz jussanak, a valóságos mozgatórugója a globális pénzügyi struktúra átformálására irányuló törekvéseknek, melyeknek az új amerikai banktörvény és a seattle-i csúcs szerves részei. Ami a WTO-t illeti, az amerikai törvényhozás azt szorgalmazza, hogy számoljanak fel a pénztőke szabad mozgását akadályozó minden korlátot. A gyakorlatban ez lehetővé teszi a Wall Street-i kulcsfigurák – többek között a Merrill Lynch, a Citigroup, a J. P. Morgan, a Deutsche Bank-Bankers Trust stb. – számára, hogy hegemóniát szerezzenek a globális bankügyekben, és befolyást szerezzenek, vagyis végső soron szétzilálják a pénzügyi rendszert Ázsiában, Latin-Amerikában és Kelet-Európában… s ez a folyamat a millenniumi csúcs eredményeitől függetlenül megy végbe.

A spekulatív kirohanás

Az Egyesült Államokban a spekulációs kereskedelemnek gyakorlatilag világszerte szabad utat biztosít a pénzügyi dereguláció. A tőkemozgások deregulációját követelő millenniumi csúcs pedig nagyobb legitimációs teret nyit a spekulatív kereskedelemnek, vagyis lehetővé teszi, hogy a Wall Street urai kiterjesszék hatalmukat a globális pénzügyi élet terén.

A spekulatív kereskedelem csatornáinak intézményes ellenőrzése garantálja, hogy az Egyesült Államok és az EU pénzügyi óriásai manipulálhassák az árfolyamokat és a tőzsdemozgásokat, és leértékelik a központi bankok szerepét. Végső céljuk az, hogy az egész világon kezükbe vegyék a monetáris politika gyeplőjét, és ellenőrizhessék a pénzügypiacokat. Az 1997-es ázsiai válság során több mint százmilliárd dollártól fosztották meg néhány hónap alatt az ázsiai központi bankokat; hasonló spekulatív akciókat hajtottak végre Oroszországban 1998-ban, illetve 1999-ben Brazíliában. Ezen akciók mögött derivatív és opciós kereskedés – beleértve a nemzeti valuták “rövid eladását” is – állt, mely súlyos adósságválságot és pénzügyi összeomlást okozott. Számos dokumentum igazolja, hogy ezen akciókban az IMF kulcsszerepet játszott: támogatta a nyugati és a japán pénzügyi intézmények spekulatív támadását.

A sors keserű fintora, hogy ezeknek a végzetes spekulatív eszközöknek a használatát formálisan az ázsiai válság előestéjén legitimálták a Szolgáltatási kereskedelemről szóló általános megállapodás (GATS) ötödik jegyzőkönyvében. A fenyegető veszélyeket teljesen figyelmen kívül hagyták, hiszen a GATS tárgyalásai időben egybeestek (1997. október) a tőzsdepiacokon világszerte bekövetkező klímaváltozással.

Háborúk és globalizáció

És hát a háború is része a millenniumi csúcsnak. Vajon milyen sors vár azokra az országokra, amelyek nem hajlandóak deregulálni a kereskedelmet és a külföldi befektetést, és nem akarnak “nemzeti elbírálást” biztosítani a nyugati bankoknak és a MNC-knek? A nyugati katonai-hírszerző apparátus és sokféle hivatala szorosan összekapcsolódik a pénzügyi hatalommal. Az IMF, a Világbank és a WTO – ez tartja szemmel a nemzeti gazdaságok reformját – együttműködik a NATO-val a “békefenntartó” vállalkozásokban, nem is beszélve a konfliktusok utáni újjáépítésről, melyeket a Bretton Woods-intézmények tartanak kézben…

A harmadik évezred hajnalán a háborúk és a “szabad piac” kéz a kézben jár. A háborúhoz nincs szükség a nemzetközi jog által szabályozott, multilaterális befektetési egyezményre (például egy MAI-ra). A háború fizikailag semmisíti meg mindazt, ami még megmaradt a dereguláció, privatizáció és a “szabadpiaci” reformok bevezetése után. A háborúk és a nyugati protektorátusok bevezetése révén nyílt gyarmatosítás folyik, s ez egyértelműen azt jelenti, hogy így biztosítják a “nemzeti bánásmódot” a nyugati bankoknak és az MNC-knek mindenfajta tevékenységük során. A “rakéta-diplomácia” csak korszerűsített utánzata a XIX. századi “torpedó-diplomáciának”, mellyel a “szabad kereskedelem” útját egyengették. 1844-ben (az ópiumháborúk kezdetén) az amerikai Cushing-misszió előre figyelmeztette a kínai császári kormányt, hogy “az amerikai követelések megtagadása hadüzenetként is értelmezhető”.¹¹

A seattle-i csúcs célja a piac hatalmának manipulációjával “békés” eszközökkel – azaz a “láthatatlan kéz” segítségével – újragyarmatosítani jó néhány országot. E módszer hovatovább új típusú hadászattá fejlődött.

Általánosabban fogalmazva: meg kell értenünk, hogy állandóan fennáll a háború veszélye. A háború és a globalizáció egymástól nem választható külön. Az állampolgárok tiltakozása a WTO tevékenysége ellen egybe kell kapcsolódjon azokkal a háborúellenes mozgalmakkal, amelyek fellépnek az ellen, hogy az USA és európai szövetségesei szuverén országokat bombáznak.

Az új világrend ártalmatlanná tétele

A “technikai egyezményből” (az uruguayi csúcs végső határozata) született WTO bebetonozott “legális” jogokat biztosít a bankoknak és a globális testületeknek. Az 1994-es marrakesi egyezmény azokat az eljárási módokat szabályozza – a manipulatív tárgyalási egyezményt is beleértve –, amelyek mára már kiválóan beépültek a nemzetközi törvénykezésbe, ugyanakkor élesen sértik az állampolgárok érdekeit szerte a világon.

Az egyezmény formálisan is jogszerűnek nevezi a “hatalomgyakorlás hármas felosztását” a WTO és testvérszervezetei, az IMF és a Világbank között; e jog alapján kezükbe kerül a fejlődő országok gazdaság- és társadalompolitikájának “globális ellenőrzési” rendszere. Ez azt jelenti, hogy az IMF és a Világbank intézkedési receptjeinek alkalmazása nem az egyes országokkal kötendő ad hoc kölcsön-megállapodásokon múlik (melyek nem “törvényileg kötelező érvényű” dokumentumok). Az IMF halálos “gazdasági gyógyszerének” minden jelentős előírását állandó érvényűvé teszi majd a seattle-i millenniumi csúcstalálkozó. Az egyes országokat ezután már nem csak a külső adósság köti gúzsba, hanem állandó “rabszolgái” lesznek a világ legerősebb üzleti szindikátusai által irányított nemzetközi testületnek. Ezek a WTO-cikkelyek megteremtik annak alapját, hogy az egyes országokat a nemzetközi törvényekkel összhangban “igazgatni” (és a “kedvező” feltételeket kialakítani) lehessen.

A fentiekből következik, hogy nekünk az uruguayi csúcs végső határozatát eredendően “bűnösnek” és “illegálisnak” kell tekintenünk, és ennek megfelelően kell fellépnünk a WTO-val mint “totalitárius” szervezettel szemben. Nem lehet más alternatíva, mint elutasítani a WTO-nak nemzetközi szervezetként való elismerését, és hangsúlyozni a WTO törvénytelenségét. Egyszóval, a folyamatot egészében meg kell állítanunk.

És ez egyben azt jelenti, hogy az állampolgári mozgalmaknak világszerte azt kell követelniük kormányaiktól, hogy késedelem nélkül mondják fel WTO-tagságukat.

A nemzeti törvényhozó testületeknek a törvények nevében fel kell lépniük a tagországok kormányai ellen, mert ezek súlyosan megsértették a honi törvényeket és az egyes országok alkotmányát.

Seattle-ben és szerte a világon az állampolgároknak arra kell törekedniük, hogy hatástalanítsák ezt a gazdasági rendszert, és szétzilálják intézményeit. Nem halogathatjuk küzdelmünket, nem várhatunk “néhány évig” az “elszámolással”, hiszen eközben a világot bekebelezik és tönkreteszik. Azonnal cselekednünk kell. Kétségbe kell vonnunk egy olyan rendszer legitimitását, mely végső soron megsemmisíti az emberi életet.

Kérdőre kell vonnunk a politikusokat és a nemzetközi intézmények bürokratáit, le kell lepleznünk bűnös kapcsolataikat a hatalom pénzügyi érdekeivel, és végül át kell alakítanunk az állami intézményeket, miután kiszabadítottuk őket a pénzügyi hatalom szorításából. Másrészt viszont “demokratizálni” kell a gazdasági rendszert és irányítási struktúráját, felszámolni a tulajdon és az egyes ember óriási vagyonának égbekiáltó koncentrációját, megszüntetni a pénzpiacokat, befagyasztani a spekulatív kereskedelmet, leszámolni a piszkos pénzek tisztára mosóival, az offshore bankokkal, újra elosztani a bevételeket és a gazdagságot, visszaszerezni a közvetlen termelő jogait, újjáépíteni a jóléti államot.

Jegyzetek

¹ Az utóbbiak rendszerint a legfontosabb helyeken telepített orvlövészek. Lásd Paul Richmond “An Assessment of the Police. What to expect during the Seattle Ministerial Conference”, http://forward.to/walkout, 1999. szeptember

² WTO Press Release, Ruggieero Announces Enhanced WTO Plan for Cooperation With NGOs, 17 July, 1998.

³ European Commission Press Release, ’Commission and NGOs hold dialogue on the Millennium Rounnd”, Brussels, 17 November, 1998.

⁴ Ibid.

⁵ Ibid.

⁶ Lásd AFL-CIO, Make the Global Economy Work for Working Families, http://www.wslc.org/wto/index.htm, October 1999.

⁷ Ibid.

⁸ Financial Times, London, 17 November, 1999.

⁹ Idézi a fenti Financial Times.

¹⁰ Lásd Martin McLaughlin: “Clinton Republicans agree to Deregulation of US Banking System”, World Socialist website, 1 November, 1999.

¹¹ Idézi Michel Chossudovsky: Towards Capitalist Restoration, Chinese socialism after Mao, Macmillan, London, 1986, p. 134).

(Fordította: Baráth Katalin)

Úgy tűnhet, a megalapozott GULAG-kutatás megteremtésének feladata mára leegyszerűsödött: mindössze közzé kell tenni a maguk óráját kivárt dokumentumokat. A valóságban azonban új bonyodalmak bukkantak fel a kutatómunkában. A történészek felfigyeltek a forradalmi erőszak "második hullámának" természetével kapcsolatos, ritkaság számba menő nagy értetlenségre.

Napjainkban százakra tehető a “Nagy terror”-nak és a GULAG-nak szentelt munkák száma. A 90-es évek elejétől a témával kapcsolatos oroszországi irodalom áradata lavinaként zúdul, emellett a monográfiákat és vázlatokat újságpublikációk tömege is megelőzte.¹ A GULAG-gal (formálisan nem, de lényegében helytállóan) azonosított javító-nevelő munkatáborok rendszerének intenzív tanulmányozása 1991 után két irányból bontakozott ki: a “Memorial” aktivistáinak tevékenysége és a tulajdonképpeni tudományos kutatás felől. Legelőször a felvilágosító feladatokra fordítottak gondot, a munka a személyes dokumentumokra – visszaemlékezésekre, levelekre, elbeszélésekre, ankétokra stb. – alapozódott. Aztán az archívumok feltárulásának mértékében a kutatók az alapvető dokumentumtárak anyagainak feldolgozására kezdtek koncentrálni. A memorialisták lelkesedése összetalálkozott a velük szimpatizáló levéltári dolgozók tapasztalatával. Ugyanakkor a lágerszokások tanulmányozásának hagyománya, amely az oral historyra és a vidéki archívumok anyagaira támaszkodó helyi kutatók erőfeszítésein alapszik, magától értetődően nem szakadt meg.

Mindezek ellenére a szovjetunióbeli megtorló-nevelő rendszer lényegéről hiányoznak a világos elképzelések. A GULAG-ról szóló orosz és külhoni munkák a statisztikákra helyezik a hangsúlyt², ami azt a gyanút kelti, hogy a jelenséget valamiféle, mennyiségi módszerekkel démonizálandó alvilági hatalmasságként értékelik. Szisztematikus analízis nem történik, feltűnő a regionális kutatás irányába való elhajlás, s az utóbbi években mindinkább elterjedőben vannak az ún. “emlékkönyvek”³. És bár összegyűlt az anyag a lágerek szociokulturális történetének megírására, sőt Moszkvában még múzeum is működik a GULAG művészetéről és hétköznapjairól⁴, a fenomén értelmezésében továbbra is a gazdasági nézőpont uralkodik⁵. Létezik olyan szemlélet, hogy a Szovjetunió 30-as, 40-es, sőt 50-es évekbeli sikerei kizárólag annak voltak köszönhetőek, hogy a gazdaság katonai rendszerben működött, s a GULAG mindössze ennek legpregnánsabb – ugyanakkor hihetetlenül pazarló⁶ – példája volt.

Mindemellett úgy látszik, a kutatók nézetei semmi másban nem olyan egybehangzóak, mint abban, hogy a 30-as évek terrorjának kezdeményezése kizárólag Sztálin gonosz szándékának tulajdonítható. Az általa “előre megtervezett” megtorló intézkedésekről szóló nézet vált uralkodóvá⁷. A vezér háta mögött álló vezető csekisták inkább áldozatként, semmint hóhérként jelennek meg⁸ . A terror számos okmagyarázata közül, beleértve a kispolgárnak szánt legegzotikusabbakat is – mint például a diktátor sértődöttsége az ellenzékkel szemben, akik elszakították őt a később öngyilkosságot elkövető feleségétől⁹ –, kiemelkedik az a törekvés, hogy a jelenséget a “bürokratikus klánizmus” elleni harccal hozzák összefüggésbe¹⁰.

Nem nehéz kitalálni, hogy mindemögött a “totalitaristáknak” és a “revizionistáknak” a szovjet történelem magyarázatáról folyó régi vitája húzódik meg. Az előbbiek a mai orosz történetírásban követőkre találnak az ismert szimplifikációkra hajlamos egykori “párttörténészek” széles köréből.

A hatalom eddig a GULAG-irodalomban leginkább absztrakt-mindenható fensőbbségként jelent meg, áldozatai pedig elesett és vétlen mártírokként. Arch Getty ebben kételkedni kezdett és felhívta a figyelmet Sztálin démonizálásának hibás voltára. Érvként a Jezsov és Sztálin között a KB Politbüro 1936 júniusi plénumán lezajlott vitapárbajt hozta fel, ahol előbbi a több mint 200 ezer letartóztatott párttagról beszélt, mire Sztálin kijelentette, hogy ez túl sok, elég lenne 30 ezer is¹¹. Emellett a gulag-rendszer néhány elítélt jóvoltából különösen rossz hírre tett szert organikus ostobaságai miatt, melyek általánosítva teljességgel egybeestek a szovjet szisztémával. “A tömegpusztításnak két arca van” – írta I. Szolonyevics. “Egyfelől messzire ér ‘a GPU véres keze’, vagyis a rendszer végiggondolt, és bár irgalmatlan, kegyetlen, mégsem értelmetlen; másfelől pedig működik egy aktíva (az iskolázatlan és kapzsi végrehajtók – V. B.), akik ezt a mindenki, még a GPU számára is tökéletesen felesleges kíméletlenséget a teljes értelmetlenségig viszik. Ez így megy mind a szabad világban, mind a táborokban.”¹²

Úgy tűnhet, a megalapozott GULAG-kutatás megteremtésének feladata mára leegyszerűsödött: mindössze közzé kell tenni a maguk idejét kivárt dokumentumokat. A valóságban azonban új bonyodalmak bukkantak fel a kutatómunkában.

A történészek felfigyeltek a forradalmi erőszak “második hullámának” természetével kapcsolatos ritka nagy értetlenségre. Innen a törekvés, hogy ezt magából a marxista tan természetéből fejtsék ki¹³, miközben elfelejtik, hogy bármilyen elmélet, utópia etatizálódása szinte automatikusan együtt jár a kaotikus-megtorló jelleg erősödésével, vagy összekapcsolódik a speciális – mind az ideokrácia ellenőrzése alól kicsúszó, mind a vele összeolvadó – büntetőszervek működésével¹⁴ .

Ugyanakkor könnyű megragadni az ösztönös és félösztönös forradalmi terrortól az erőszak állami monopóliumának újbóli kialakulásáig tartó átmenet mozgását. A bolsevik vezetés az egész polgárháború folyamán nem véletlenül hangsúlyozta folyton, hogy minden kommunistának dolgoznia kell a Csekában, de akkor ez nem hozta meg az erősödő államiság kívánta eredményt: egyes kommunisták nyíltan szemére vetették Dzerdzsinszkijnek, hogy minél több eszközzel rendelkezik hivatala, annál több üres ügyet gyárt¹⁵. 1917 októberétől a hatalom önérdekből, szándékosan vagy önkéntelenül próbálta adagolni az erőszakot. A szocális bőszültséget idővel az eszmei elkeseredés kezdte felváltani, s a megtorlás csak ezután – és korántsem egy csapásra – tud viszonylag stabil államjogi formákra találni. Ám ez utóbbinak ellentmondott nemcsak a néptömegek, de a forradalmi vezetők jogkultúrájának alacsony színvonala (ha nem teljes hiánya) is.

Mint ismeretes, az első koncentrációs táborok még 1918-ban kezdtek – többnyire spontán módon – megjelenni. Az állam csak 1919 tavaszán fogott mind az NKVD, mind a VCSK alá tartozó táborrendszer szabályozásához. 1922-ben, ez utóbbi OGPU-vá történő átformálásával az összes büntetésvégrehajtási intézmény újra az NKVD hatáskörébe került. Formálisan épp ettől az időponttól vezetik a GULAG családfáját (hivatalosan 1930. április 25-től létezik, a Szovjetunió NKVD irányítása alá 1934. július 11-én került, 1960. január 25-én zárták be és fennállása alatt nem egyszer változott a neve). Valójában maga a szovjet állam születése összefonódott egy sajátos osztálypolitikai represszióval, mely létezett az idővel ennek névjegykártyájává lett félelmetes betűszó megjelenése előtt és eltűnése után is.

Ezzel együtt helytelen lenne azt gondolni, hogy a szovjet rendszer keletkezése együtt járt a megtorlás mechanikus növekedésével, megszűnése pedig, hasonlóképp, az állami terror fokozatos leépülésével. A NEP megszülte az össztársadalmi gyanakvás atmoszféráját: a hatalom mindenhol “összeesküvéseket” vélt látni; a tömegek ugyanakkor nem értették, hogy a hatóságok miért nem büntetik a helyszíneken elkövetett gyalázatosságokat. A 20-as években megfigyelhető a politikai bűncselekményekért elítéltek számának töretlen csökkenése, aminek hátteréül szolgált – az igazat megvallva – a jobboldali eszerek demonstratív pere, a mensevikek üldözése (az utóvéd-megelőző terror sajátos formája), hajsza a hivatalos pravoszláv egyház és a “burzsoá” nacionalisták ellen, majd a politikai nyomozás általános fokozódása, később pedig az intrikus harc a “párton belüli ellenzékkel”. Ebben az időben, a köztörvényes bűnözés növekedése ellenére, a börtönbüntetés kiszabható felső határa nem lépte át a 10 évet (sőt 1922-ben levitték 5 évre), a javító-nevelő rendszer enyhe és értelmetlen volt¹⁶, új börtönök nem épültek, a “proletár” bíróság vezetői pedig arra panaszkodtak, hogy az “elvtársaknak” a büntető szerveknél “nincs kedvük lőni”¹⁷.

A “totálisnak” beállított rendszer hervadtsága a NEP éveiben abban is kifejezésre jutott, hogy 1924 után meredeken zuhant a legsúlyosabb büntetésre ítéltek száma: 1924-ben 1748, 1926-ban mindössze 880 fő, és ehhez hozzá tehetjük, hogy a sokféle amnesztia után ezen elítélteknek is csak mintegy a felét végezték ki.¹⁸ Ezzel együtt a NEP-korszakbeli fegyházrendszer annyira kusza volt, hogy igen nehéz felfejteni furcsaságait, ostobaságait, illetőleg kapcsolatát a forradalmi terrorral. Épp a 20-as évek vége, a 30-as évek eleje tűnt ki a megtorlás éles erősödésével és a Szovjetunió büntetőrendszerének szabályozottá válásával.

De vajon tisztán represszív intézmény volt-e a GULAG? A sztálini megtorlások pusztán politikai jellemzőket hordoztak-e?

A 20-as évek második felére kiderült, hogy a néptömegekben is olyan pszichoszociális változások mentek végbe, amelyek előtt maga az osztályerőszak eszméjét állhatatosan sulykoló bolsevik hatalom is értetlenül állt. A 20-as évek közepéhez kötődik a korábban elképzelhetetlennek tartott öngyilkossági hullám a párt és a komszomol soraiban¹⁹. Közismert, hogy a szuicidalitás összefügg a társadalom szociálisan determinált lelki folyamataival, betegségeivel. Ám ebben az esetben kiemelendő, hogy a lakosság a bűntett és a büntetés “igazságos” egyensúlyának érzetét veszítette el, s ez sokakban erősítette a bűntudatot. Megemlíthető a forradalmi célok megvalósulatlansága miatt érzett csalódottság is.

1927 júniusában az Orosz Föderáció Népbiztosok Tanácsának és ÖKVB-jének bizottsága megkezdte a büntetőpolitikával kapcsolatos munkáját. Ürügyként formálisan mindössze a börtönhelyek számának elégtelensége (újak elvi okokból nem épültek, a régiek pedig használhatatlanná váltak), valamint a bírósági és nevelő intézmények munkájának nem kellő hatékonysága szolgált. Gyakorlatilag bebizonyosodott, hogy az Október győzelme utáni évtizedben olyan negatív jelenségek mutatkoztak a társadalmi életben, amelyeket a diszciplináris átnevelésre alapozott rendszer segítségével sehogy sem sikerült megoldani.

Világossá vált, hogy – noha a szovjethatalom ténylegesen győzelmet aratott az ellenforradalom felett, és az ezzel összefüggő bűncselekmények visszafordíthatalanul csökkentek – a részeges huliganizmus (különösen a munkások körében) és a nemi erőszak (elsősorban falun) fenyegetően kezd kicsúszni az ellenőrzés alól. A politikai “fehérbandita” figuráját elnyelte a múlt, a helyét viszont elfoglalta a nem ritkán párttagkönyves nagybani sikkasztó (a teljes létszám 13%-a volt ilyen). Ily módon pont a gazdasági bűncselekmények “ragadtak le” állandóan a vizsgálati szakaszban²⁰. Ezen túlmenően a börtönöket állandóan tehermentesíteni kellett, aminek következtében valahogy munkásból kevés, “naplopó elemből” pedig sok került szabadlábra. A foglyoknak eltávozási joguk volt, ennek eredményeként “kijárt” az ellenforradalmárok 29%-a, a sikkasztók 23%-a és a gyilkosok 44%-a, emellett a fegyőrök mindenhol szenvedélyesen kártyáztak a rabokkal²¹. Kiderült, hogy a parasztok nem értik a bíróságok engedékenységét a lótolvajokkal szemben, s még jobban megdöbbentek, amikor a felettük való önbíráskodásban résztvevők egy cellába kerültek a bűnözőkkel²². Meglepően magasnak tűnik a feltételes szabadságvesztés túlsúlya olyan esetekben, mint a sikkasztás (25%) vagy a gazdasági bűncselekmények (30%). Egészében véve a kényszermunka kiépültsége is teret vesztett (1922-ben az ítéletek 23%-a, 1926-ban 13%), szervezettsége rendszerint kritikán aluli volt. Akárcsak a száműzetés működtetéséig, most is a bűnözésnek az egyik kormányzóságból a másikba való átszivattyúzási formájává minősültek²³. A hatalom maga hozta létre a kaotikus társadalmi környezetet.

Napvilágra került még egy érdekes részlet. Továbbra is érvényben maradt a törvényi büntetés a gondatlanságért – ennek konkrét gyakorlati alkalmazását akkor nem tudta megérteni senki²⁴ . A 20-as években még nem terjedt el össztársadalmilag a “kártevő” univerzális definíciója, mely később villámgyorsan alakította át az absztrakt jogterületet a gyermekkori lidércnyomásokból ismert, ijesztő, földön túli lények hierarchiájává, ami ellen harcolva minden eszköz elfogadhatónak bizonyult.

Jellemző, hogy a negatív szociális jelenségek leküzdésekor a hatalomnak eszébe sem jutott állandóan a közvéleményhez fordulni segítségért – ezt a társadalom mindig önként tette meg. A NEP éveiben korábban soha nem tapasztalt aktivitással jelent meg a nép és a hatalom közti érintkezésnek egy alapjaiban új párbeszéd-formája. Ennek legjellemzőbb részét alkották a mindenféle feljelentések a “régiek” ellen, a kispolgári tyúkpereskedésekről már nem is beszélve. A feljelentések jelentős hányadát az úgynevezett “lisenyec”-ek levelei tették ki, vagyis olyan embereké, akiket “osztályelv” alapján fosztottak meg állampolgári jogaiktól.

Ahogy az lenni szokott, a megtorlás a hatalom részéről primitív társadalmat stabilizál, és ellenkezőleg, elutasítása vagy hirtelen gyengülése a szociális gondolkodás átprogramozásának olyan formáihoz vezet, amelyek megingatják a korábbi alapértékeket. A posztforradalmi káosz ráadásul a zendülés zűrzavaránál messzebb vezető következményekkel is bírhat. A csúcson ezt sajátosan “reagálták le”. Egyebek között 1927-ben, a Népbiztosok Tanácsa és az ÖKVB által felállított, büntetőpolitikával foglalkozó bizottság munkája során két sarkalatos nézőpont alakult ki a bűnözés kiirtásával kapcsolatban. A. B. Lunacsarszkij, tekintélyes kulturális népbiztos úgy vélte, hogy az ellenséget “100-szor kíméletlenebbül kell lőni”, meg kell különböztetni a köztörvényes bűnözőtől, ez utóbbiak tömegét jobb átnevelni – a visszaesőket leültetni, a többit “megfélemlíteni”. “A bűnözőhöz, társadalmunk beteg tagjához úgy kell viszonyulni, mint a kificamított ujjhoz, gyógyítani és ápolni kell”²⁵. Egyértelmű, hogy a forradalmi idealizmus vagy a doktrinális széplelkűség visszamaradt formájával van dolgunk.

A másik szélsőséget G. G. Jagoda képviselte. Kijelentette, hogy az országban “a büntetőpolitika teljes hiánya uralkodik”: a rendőrség körében virágzik a “korrupció, részegeskedés, botrányos viselkedés”, a bíróságokban pedig a tisztogatások ellenére hemzsegnek a “fehér tisztek, régi csinovnyikok”. A legsürgősebb feladat – vélte – “nem büntetni és nem leültetni, hanem így vagy úgy odahatni, hogy több bűnözés ne legyen”. Ilyen feltételek között a Büntetőtörvénykönyv megengedhetetlen luxus, hisz a munkapad mellett álló dolgozó nem képes eligazodni a jogi finomságokban. A Btk.-t “rövid instrukciókkal” kell felváltani. Kezdeti lépésként egész egyszerűen meg kell semmisíteni a visszaesőket²⁶.

Tudatosan vagy önkéntelenül, Jagoda arra mutatott rá, hogy a formális jog önmagában épp azt a paternalista megtorló jelleget tagadja, amelyet a tömegek képesek voltak felfogni. A javító-nevelő intézményekért felelős személyek megérezték, hogy a rendszer nem bírja ki a törvényi procedúrát és könnyen összeomolhat. A szakemberek meglepődtek a szovjet bírósági eljárások eredménytelenségén, és ezért támogatták az “egyszerűsítését” szorgalmazó javaslatokat²⁷. Jellemző, hogy 1928 májusában az Igazságügyi Népbiztosság testületi ülésén N. V. Krilenko felszólalt a proletárállam ellen elkövetett bűncselekményekért végrehajtott “megtorlások patikamérlegen való méregetése” ellen. Még az a javaslat is felmerült, hogy a “kártevőket” az “átnevelés” időtartamának meghatározása nélkül küldjék a táborokba. Az ehhez hasonló újítások hátterében az az általános eszme állt, hogy “a jog folyamatos és rugalmas hozzászoktatás a szocialista építés soron következő feladataihoz”²⁸. Az ilyen elgondolások már korábban követőkre találtak az alsó szinteken. Elviekben a hatalom rendelkezett a szükséges alulról jövő sugalmazással arról, hogy milyennek kell lennie, és saját érdekében hogyan oldja meg a felzaklatott szociális közeg “lokalizálásának” feladatát. Minden a vezetőségnek a gonoszság kiirtására irányuló elszántságán múlott. S mivel épp ebből nem volt elég, előbb vagy utóbb be kellett hogy következzen a pszichikai törés.

1928-ban kitört az úgynevezett szmolenszki botrány: 150 vezető funkcionáriust kizártak a pártból, a kormányzósági pártbizottság 77%-át, a kerületi 85%-át, a megyei 60%-át leváltották, a komszomolból eltávolították majd minden hetedik tagot, elítéltek 118 embert²⁹, hármat közülük halálra. Számításba jöhet, hogy a szmolenszki kormányzóság nyíltan szembeszállt a központtal a “nagy áttörés” kérdésében. Ám ha figyelembe vesszük, hogy ezt megelőzően zajlott a “sahti ügy”, majd egy sor egyéb, főként részegeskedéssel, fajtalankodással, az állami tulajdon hűtlen kezelésével, a hatalommal való visszaéléssel kapcsolatos regionális “fekélyt” tártak fel³⁰, akkor világossá válik, hogy itt inkább a központi hatóságok erőtlenségének félhisztérikus akciójával van dolgunk, mely abból a felismerésből fakadt, hogy az alsó szintű apparátus képtelen “normális” rendben dolgozni.

A büntető hatalom aktivizálódásának lehetőségét meggyorsította a kényszerű átmenet a világforradalom pszichológiájából az ostromlott erőd pszichózisába. Ez már a kínai forradalom kapcsán jelentkezett, amikor is a kommunisták győzelmeit felváltotta a kuomintang-fordulat. A kapcsolatok romlása Nagy-Britanniával, mely akkoriban az imperializmus védőbástyájának számított, valóságos pánikot eredményezett mind a vezetésben, mind az egyszerű nép körében. Ezt még kiegészítette P. L. Vojkov követ meggyilkolása Lengyelországban. Magától értetődik, a Szovjetunió reális fenyegetettségéről ekkortájt egy szó sem volt igaz³¹. Mégis, az ország vezetésén kezdett eluralkodni a zűrzavaros félelem, mely kifejezésre jutott a Szovjetunió és a kapitalista környezet közeli jövőbeni elkerülhetelen háborújának hivatalos elismerésében³², a Kína³³ és Nagy-Britannia elleni háborúról terjengő ostoba pletykákban, egészen addig a képzetig, hogy az angol csapatok már Ogyesszában vannak³⁴. Következett a kém-mánia hisztériája, mely azután átfordult a “kártevők elleni harc” elhúzódó kampányába. Általánosságban a társadalom vonakodott elismerni a szovjetkormány cselekedeteinek ésszerűségét, amikor nem üzent háborút a “világ lealjasult népeinek”³⁵, egyes munkások eljutottak annak kijelentéséig: “meg kell hirdetni a kegyetlen háborút, hogy javítsuk a tömegek hangulatát, hisz az súlyosan romlott”³⁶.

Létezik olyan nézőpont is, hogy a GULAG, amely a kollektivizálás és a kulák-deportálás legjelentősebb másodlagos következménye volt, most a szovjetrendszer fő komponensévé vált³⁷. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a gulag-ritualisztika szünet nélkül magába foglalta az “átgyúrás” propagandaeszméjét³⁸. És valóban, a 30-as évek terrorja inkább mondható emocionálisnak, irányítatlannak, mintsem tervezettnek.

A GULAG-áldozatok összetételének vizsgálatakor még egy sajátos nehézség merül fel. Ismeretes, hogy a hatalom saját politikai ellenfeleit állandóan a büntetőtörvénycikkek alapján ítélte el, másik oldalról viszont a bűnözőkre időnként a politikai paragrafusokat “ragasztotta”. A GULAG-on belül létezett az elítéltek saját hierarchiája: a táborvezetés sokkal tisztelettudóbban bánt a köztörvényesekkel, a politikaiak a legalacsonyabb rétegnek számítottak a zónában, bár mint “specialisták”, itt is kiügyeskedték a “felzárkózást”.³⁹

De vajon tervezetten volt-e represszív a GULAG-rendszer? Egyáltalán nem, hiszen a szovjet struktúrában eredendően szemben állt a hagyományos paternalizmus és a forradalmi osztály-ideokrácia alapelve.

A “szociális” és az “állami” erőszak változó viszonya csakúgy, mint a társadalom betegségeinek az állam terrorisztikus monopóliuma felé történő váltási folyamata – a korabeli számok viszonylagossága ellenére is – statisztikailag könnyen leírható: 1918. január 1-én Oroszország területén 606 börtön működött, 1918 októberében (a “vörös terror” tetőfokán) 304, 1919-ben 217⁴⁰ . Ugyanakkor 1920 elejére már 34 koncentrációs tábor létezett (8.660 elítélttel), 1920 végén 84 (25.336 fő), 1922-ben pedig 120, 40 ezer fogollyal. Eközben némileg változott az állomány osztályösszetétele: a “burzsoák” helyett az alapkontingenst parasztok (39%) és munkások (34%)⁴¹ alkották. Fokozatosan a létszám is megközelítette a forradalom előtti szintet. A rendszer megtorló jellegét szentesítő 1921-es büntető törvénykönyvben megjelent két jellemző alapelv: a bűncselekmények osztály, állami és személyi jellegű szétválasztása; a szükség a bűntettet kikényszerítette-e vagy sem. A NEP idejében a javító-nevelő hálózat közelített a megszokott paternalista optimumhoz – épp ez volt az, amire a vezetők felfigyeltek.

Szigorúan véve a GULAG egyáltalán nem volt szokatlan jelenség Oroszország ezeréves történelmében. Egyes szerzők egy sorba állítják Rettegett Iván opricsnyikjait, I. Péter gárdistáit és a csekistákat, kiterjesztve a “rendkívüli állapotok” genealógiáját egészen a mai modern Rendkívüli Esetek Minisztériumáig⁴² . Való igaz, a sztálini táborokban erővel kényszerítettek dolgozni, dolgozni és dolgozni a szovjet állam javára. Viszont Oroszországban régóta bevett volt a robotmunka, a hatalom sohasem riadt vissza használatától új területek és a termelés kisajátítására. M. Malia teljesen logikusan úgy tekint a GULAG-ra, mint a munkások jobbágymódszerrel történő röghözkötésének eszközére⁴³ . Hozott-e a GULAG bármilyen újdonságot az ezeréves orosz történelembe? Tudott volna-e a szovjet rezsim a GULAG nélkül létezni?

Az a benyomás támad, hogy a GULAG semmi többet nem jelentett, mint “szigetvilágot”; a külsőre büntető-nevelő intézmény a Szovjetunió népgazdaságának sajátos vázát és egész rendeltetésének specifikusan koncentrált kifejezését jelenti. Más dolog a GULAG földrajza. Ezen keresztül ítélhető meg az “új” területek kisajátításának prioritása, pontosabban azoké, amelyek normális módon való megszerzése még egy ilyen hatalmas állam számára is, mint az orosz, nehézségekbe ütközött.

A GULAG-ról már idézett tisztán statisztikai adatok bőséges anyagot adnak a szovjetrendszer egészéről és történelmi evolúciójáról való gondolkodáshoz. Egyes szerzők 20 millióra becsülik a politikai repressziók halálos áldozatainak számát⁴⁴. Kétségtelen, ez többszörös túlzás, ami azzal is összefüggésbe hozható, hogy az áldozatok tömege esetében lehetetlen megállapítani, hogy politikaiak vagy köztörvényesek voltak-e.

Vessünk egy pillantást a javító-munkatáborok elítéltszámának dinamikájára. 1935-ben a foglyok száma meghaladta az 1 milliót, a háború kezdetekor 2,35 millióan voltak, aztán következett egy nagyfokú csökkenés, majd a háború után újabb emelkedés, s 1953-ra a táborlakók létszáma meghaladta a 2,5 millió főt⁴⁵. Természetesen ezek messze nem a teljes adatok. Minimum hozzá kell ehhez adni a kényszer-kitelepítettek hatalmas számát, akik mintegy el is mosták a határokat zónalakók és “szabadok” között. A megtorlás következő hullámait szokás elkülöníteni: 1. kollektivizáció, 2. “Nagy terror”, 3. harc az úgynevezett burzsoá nacionalizmussal a nyugati területek 1939–1940-es csatolása kapcsán, 4. a Nagy Honvédő háború következményei (vétkes katonák, nemzeti kisebbségek), 5. kollaboráns tevékenység. Az ezt követő hullámok nem voltak annyira szembetűnőek, de jellemző maradt a hatalom kényszeres reakciója az állam stabilitásának bármiféle fenyegetésére (beleértve a kiagyaltakat is).

Hozzá kell tenni, hogy a “szigetvilág” körvonalai nem csak elítéltekkel töltődtek ki. 1939-es adatok szerint az NKVD alatt működő intézmények lakossága 3,7 millió embert tett ki. Ebből az “A” kontingens (adminisztratív és operatív csekista egységek, az NKVD határőr és belügyi csapatai) 366 ezer, a “B” (a rendőrség iskoláinak és részlegeinek állandó és ideiglenes állománya, tűzoltóság, a börtönök, táborok, kolóniák, munkatelepek állami és önkéntes tagjai) 269 ezer, a “C” (elítéltek és őrizetesek a börtönökben, táborokban, kolóniákban, munkatelepeken) 3,1 millió fő. A rendszer elképesztően ormótlan volt. Az NKVD adatai szerint 1939. január 1-én 350 ezren ültek börtönben, 365 ezren a munkatáborokban, a GULAG-munkatelepek számadásain pedig 990 ezer fő szerepelt. Abban az időben az elítéltek legnagyobb létszámát a BAM-táborok lakói tették ki – 260 ezer embert. Többségük ipari és építő (531 ezer), mezőgazdasági (234 ezer) és fafeldolgozó (231 ezer) hatóságok kezelésébe tartozott. A gulag-lakosság 79%-át férfiak alkották, közülük mintegy 60% a 30 év alatti személy. A nők és a gyerekek az úgynevezett munkatelepeken koncentrálódtak. Megjegyzendő, hogy a GULAG-on az országos átlaggal összevetve többen voltak mind a képzett, mind az iskolázatlan rétegből – a rendszer összemosta a “szélsőségeket”, a politikai-ellenzéki és a “tudatlan” elemeket.

Persze a dolog lényege nem a személytelen számokban van. A rendszer nemcsak az utópista eszme egy meghatározott fajtájára támaszkodott (az elítéltek teljes átnevelése), ami aztán átnőtt egyfajta “progresszivista” minőségbe (rentabilitás majd gazdasági hatékonyság), hanem az állami paternalista-jobbágyi hagyományokra is. Ez utóbbi szempontból végképp nem irányult “a szocializmus számára haszontalan”, “osztályidegen”, kártékony” stb. embertömegek megsemmisítésére és kiselejtezésére; akiktől a rendszer meg akart szabadulni, azt kivégezték. A szovjet rendszer bizonyos értelemben túlságosan is nagy feladata abban állt, hogy alattvalóit fegyelmezetten termelő tömeggé, sajátos fajta “öntudatos” munkássággá formálja át. Mivel azonban változott az eszmei-termelési szituáció, a lágerhálózat fejlődésének meghatározott szakaszában egyforma közönnyel kezdte elnyelni a politikaiakat, a köztörvényeseket, a hadifoglyokat, a munkára mozgósítottakat. Ezzel együtt, fennállásának egyéb periódusaiban nem úgy kell tekintenünk a GULAG-ra, mint egy különös szociális ülepítőre, hanem olyan részlegre, amely a hatalom számára lényeges “állami-gazdasági-társadalmi” feladatokat lát el.

Köztudott, hogy a GULAG elválaszthatatlan az “évszázad építkezéseitől”, de emellett a nyersanyag-komplexum és a népgazdasági infrastruktúra elsődleges kiszolgálója volt. Ugyanakkor kevéssé ismeretes a munkatáborok bevonása szovhozok építésébe és a bennük folyó munkába⁴⁶ , köztük a szűzföldeken, a halászatban, közszükségleti cikkek gyártásában, mezőgazdasági munkákba a csecsemőotthonok, kórházak, úttörőtáborok ellátására, állami üdülők építésébe Kiszlovodszkban, Esszentukiban, Zseleznovodszkban, az “Sz-25”-ös berendezés felállításába az Akadémia Fizikai Intézete számára és az “M”-ébe Dubnában. A szovjethatalom igazából semmilyen területen, még a “legjelentéktelenebbeken” sem tudott meglenni a kényszermunka alkalmazása nélkül. Olyanok is kiderültek, hogy például a volgai németek kitelepítésekor az ottani szovhozok 1942-ben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, átkerültek az NKVD kezelésébe – vagy a szovjetgazdaságokat állította valaki a táborok egyfajta példaképéül, vagy a “zónák” tudtak idővel átalakulni a mezőgazdasági munka “legelöl járó” szervezetévé. Ismeretes, hogy a gulag-szovhozok száma az 50-es évek elejére érte el a csúcsát, később ehhez hozzájött még néhány tucat vállalat. Napvilágra kerültek a GULAG egyéb sajátosságai is. Elképesztő nemcsak a vezetőség hihetetlenül gyors rotációja, de az is, hogy gyakran letartóztatták és elítélték őket – és nemcsak a sokféle visszaélésért, a “munka széteséséért”, “hatalmi túlkapásért”, de az “elítéltek magas halálozási arányáért” is.⁴⁷

És ez nem egyszerűen a tisztán termelési feladatok megoldása közben végzett “káderkiválasztási és -csoportosítási” munka; az ideokrácia elvből nem választotta el a pásztort a hitközségtől. A szovjet represszivitás sosem vesztette el paternalista vonásait, nem véletlenül működtek gyógyító és rokkant munkatáborok, sőt, ez utóbbiak szervezését nem ritkán maguk az elítéltek kezdeményezték a szocialista építés feladatainak “optimizálása” céljából. A GULAG egyáltalán nem jelentett jogi hatalmaskodást, saját keretein belül mindig az erőszak adagolására törekedett.

A sztálinizmust és a hitlerizmust leginkább megtorló jellegük formális-statisztikai mutatói alapján szokták összevetni⁴⁸, ritkábban antikapitalista “rokonságuk” révén, noha minden “egyezés” ellenére is céljaik és funkciójuk eltérőek voltak. A nyugati elemzők többsége napjainkban mindkét esetet a terrorisztikus elhajlás kontextusában értelmezi, a maga módján gyónva meg hajdani elragadtatását a “szocialista építés” grandiozitásától. Ám előbb vagy utóbb muszáj lesz elismerni, hogy a sztálinizmus egyáltalán nem tűzte ki konkrét céljául a nyugati értelmiség ördögi megtévesztését, zömében tisztán oroszországi feladatokat próbált megoldani, még akkor is, ha állított fel globális célokat és formálisan az európai tradíciók örököseként lépett fel. Ugyanakkor, amennyiben a hitleri Németországban a zsidó vagy a kommunista tisztában volt azzal, hogy őt zsidó vagy kommunista minőségében semmisítik meg, a sztálini áldozatok leggyakrabban csak tippelni tudtak arra, hogy mi a vétkük a vezér szemében. Utóbbi esetben ez egyben a paternalista hatalom megerősítésének különleges formája is volt az “öncélúan ostoba” megtorláson keresztül.

A GULAG története egy gyenge, sőt félelemben élő, mindenesetre messze nem “totális” rezsim története. A sztálini rendszer inkább e sajátosságaiból, “ingadozásaiból”, semmint “emberevő” természetéből fakadóan büntetett. A hatalom a repressziók segítségével mindenki szemében “igazságos” hatalomként próbált feltűnni. Előttünk a “cinkos áldozat”⁴⁹ fenoménja – a körön belül mindenki mártírnak érezhette magát. Valóban, a GULAG-on nemcsak a foglyok, de az őrök is a megtorlás Damoklesz kardját érezték fejük felett. Ugyanakkor még valamit figyelembe kell venni: az orosz állampolgárok jelentős része a 30-as években hitt a “kártevők” és a “kémek”⁵⁰ létezésében, nem fért ugyanis a tudatukba a látható ellentmondás a Sztálin által kitűzött célok és az alsó szinteken uralkodó káosz között.

A hivatalos adatoknak megfelelően 1927–1938-ban 681.692 embert végeztek ki⁵¹. Természetesen az áldozatok valós száma sokkal több volt: rengetegen haltak meg “fegyveres ellenállás” vagy “szökési kísérlet” eredményeképp; a GULAG kontingensének bármily jelentős emelkedése a halálozás növekedését vonta maga után. Egyes számítások szerint az áldozatok száma ezekben az években 1–1,5 millió fő körül mozgott⁵². Bárhogy is volt, mindkét adat a “hisztérikus” megtorlás, nem pedig a “szisztematikus” büntetés kategóriájába esik.

Egyes szerzők úgy vélekednek, hogy a “Nagy terror”, bármennyire is irracionálisnak hat bizonyos szemszögből, végső eredményként a társadalom konszolidálódását hozta⁵³. Véleményük szerint a “jezsovi korszak” lezárultával a rendszer kevésbé megtorlóvá vált, az elítéltek száma jelentősen apadt. Ez részben vitatható. A sztálinizmus továbbra is “gyenge” hatalom maradt, aligha helyes tehát bármiféle társadalmi konszolidációról beszélni. Továbbá a valóságban, 1939-ben a GULAG létszáma mindössze 120 ezer fővel csökkent. Végbement a börtönök némi tehermentesítése, emellett viszont erősödött a tábortevékenység termelő jellege, szigorodott a fenntartása, ami automatikusan a halálozási ráta emelkedését vonta maga után. Formálisan 1938 jelenti a terror csúcspontját, de Berija, mindenesetre, kitolta a GULAG határait, megépítve a “saraskákat”⁵⁴. 1940-ben a börtönöket, táborokat, telepeket 560 ezer rabbal bővítették – túlnyomórészt “osztályidegen” elemekkel Nyugat-Ukrajnából, Belorussziából, Lengyelországból, Moldáviából, a Baltikumból.

A gulagrendszer egyik alapsajátossága fejeződik ki abban, ahogyan a Nagy Honvédő Háború kezdetén a fogolyevakuáció történt. Az 1941 júniusában született Berija-parancs rendelkezik azoknak az őrizeteseknek az elszállításáról, “akikkel kapcsolatban a további nyomozás elengedhetetlen mint diverzáns, kém-, terrorszervezet és ellenséges ügynökség tagjai” ellen, rendelkezik továbbá a gyermekes anyák szabadon bocsátásáról (kivéve “az ellenforradalmi tevékenységért, banditizmusért elítélteket, a visszaesőket, továbbá a németeket, lengyeleket, litvánokat, letteket, észteket, finneket, románokat, olaszokat, magyarokat”), valamint azok elengedéséről, akik jelentéktelen bűncselekményekért vannak fogva tartva; és rendelkezik a maradék kivégzéséről. Az eredmény az lett, hogy a parancs által érintett 141,5 ezer emberből kiengedtek 7,4 ezret, kivégeztek 9,8 ezret, útközben meghalt 1 ezer, zendülés leverése közben 674, továbbá “az őrkíséret törvénytelenül lelőtt” 769 embert⁵⁵. Kijelenthető, hogy a hatalom szívesebben részesítette előnyben a kivégzést, mint a szabadon bocsátást, emellett az elengedés semmiképp sem vonatkozhatott a “gyanús” nemzetiségek képviselőire. Ugyanakkor a vezetés, még extrém helyzetekben is ellenségei “törvényes” megsemmisítésére törekedett, vagyis minden erejével próbálta paternalista imidzsét fenntartani. Ezenkívül mindent megtett az őrök stb. fegyelmezésére.

A háború győzelme esetére várt amnesztia a politikai foglyok számára hatalmas kiábrándulást hozott – a köztörvényeseket engedték ki⁵⁶. Idővel a helyzet még tovább romlott. Megjegyzendő, hogy 1948-tól elkezdték a táborokba irányítani az úgynevezett “ismétlőket”, vagyis azokat, akiket a 30-as évek végén ítéltek 10 évre. Idetartoztak a megtorlás áldozatainak gyerekei is. Ugyanekkor kezdik szervezni a “speciális rendszerű” táborokat a “szovjetellenesek” és az “ellenforradalmárok” számára. Ez időre datálódik az ukránok (2,4-szeres), beloruszok (2,1-szeres), litvánok (7,5-szörös), észtek (3,5-szörös) arányának emelkedése a táborlakók között. És a vezetés ismét “korbáccsal” és “kaláccsal” manipulált, amibe nemcsak a halálbüntetés ideiglenes eltörlése tartozik. 1949-ben L. P. Berija javasolta a 800 grammos kenyérfejadag 900 grammra emelését (a háború előtt 1100 gramm volt), az egyéb élelmiszerekre pedig visszaállították a háború előtti normákat. Ám ezeket az intézkedéseket kizárólag a gazdasági célszerűség diktálta: úgy számolták, hogy a “szocializmus építésén” végzett “élmunkához” 3000 kalória bőven elegendő (más kérdés, hogy a “zónán kívül” is voltak jelentős területek, ahol nem jutott több kalória. Ugyanebben az időben érte el rekordját az úgynevezett speciális telepesek száma, aminek túlnyomó részét deportált nemzetiségek tették ki. Összlétszámuk 1953. január 1-én elérte a 2 millió 753 ezer főt. Mellesleg tömegük magába foglalta a “szovjetellenes illegalitást” és az “árulókat” (a ténylegeseket és az ártatlanokat) csakúgy, mint a “kuláktalanítottakat”. Ily módon az “ukrán nacionalisták” száma 175 ezerre rúgott, a “vlaszovisták” pedig 58 ezret számláltak a speciális telepesekből.

Létezik olyan nézőpont, amely szerint 1951-től “kidomborodott a lágergazdaság válsága”⁵⁷, s ez vezetett a GULAG lebontásához. Ám a gulag-gazdaság így működött már a 30-as évek elején is, ami az akkori táborparancsnokok számára is világos volt. Valószínűleg arról lehet szó, hogy a társadalomban kezdett tudatosulni a GULAG abnormalitása, és a maga módján ezt jelezte is a hatalom felé. Kétségtelenül az is hatott, hogy a hruscsovi vezetés igyekezett látványosan elhatárolni magát a “sztálini” bűnöktől.

Meglehet, a GULAG-jelenséget igen egyszerű megmagyarázni. A szovjethatalom haladónak kiáltotta ki magát, valójában pedig a forradalom, a kolosszális társadalmi megrázkódtatás után a társadalom és a hatalom rendkívül archaikusnak bizonyult pszichoszociális töltete szempontjából. “Totális” sosem volt. Ebből fakad a represszió oly szörnyű elszabadulása – az elmaradott tömeget semmi sem szilárdítja meg úgy, mint az áldozat és a mártíromság.

Előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz a GULAG-ot mint a nép és vezetőinek “történelmi eltévelyedettsége” által előhívott “hisztérikus terror”-t értékelni és újraértékelni. Továbbá mindaddig, amíg nem sikerül kideríteni, miért és milyen erők által zuhant a kommunista (orosz-birodalmi?) hatalom (és nem a vezetők) a gyakran elállatiasodott megtorlásba, és hogy a tömeg miért nem tudott nemhogy ellenállni ennek a kísértésnek, de még támogatta is azt, addig az oroszok nincsenek bebiztosítva a GULAG megismétlődése ellen.

Jegyzetek

¹ Ld.:Tyerror: tragegyija revoljucii. “Kruglüj sztol” LG // Lityeraturnaja gazeta. 1990. augusztus 15.; G. Kalinyin: CsP v Rübinszkoj CsK // Szevernüj kraj (Jaroszlávl). 1992. október 13; N. A. Kozsevnyikova,: Iz isztorii Grjazoveckoj CsK // Gorodok na Moszkovszkoj doroge. Isztoriko-krajevedcseszkij szbornyik. Vologda, 1994.; A. L. Litvin: Krasznüj i belüj tyerror v Rosszii. 1918–1922 gg. Kazany, 1995.; L. P. Rasszkazov: Karatyel’nüje organü v processze formirovanyija adminyisztratyivno-komandnoj szisztyemü v Szovjetszkom goszudarsztve. (1917–1941 gg.). Ufa, 1994.; M. N. Petrov: BCsK-OGPU: pervoje gyeszjatyiletyije (na matyerialah Szevero-Zapada Rosszii). Novgorod, 1995; Policija i milicija Rosszii: sztranyicü isztorii. Moszkva, 1995; A. Sz. Sztikalin: Kolonyii i tyur’mü v Szovjetszkoj Rosszii. Jekatyerinburg, 1997.

² Ld.: B. A. Jakovlev: Koncentracionnüje lageri SzSzSzR. München, 1955.; J. Bunyian: The Origin of Forced Labor in the Soviet State, 1917–1921. Documents and Materials. Stanford, 1967.; E. M. Giljarov – A. V. Mihajlicsenko: Sztanovlenyije i razvityije ITU szovjetszkovo goszudarsztva (1917–1925 gg.) Domogyedovo, 1990.; V. N. Zemszkov: GULAG (isztoriko-szociologicseszkij aszpekt) // Szociologicseszkije isszledovanyija. 1991. No. 6.; V. N. Zemszkov: Zakljucsonnüje v 1930-e godü: szocial’no-demograficseszkije problemü // Otyecsesztvennaja isztorija. 1997. ? 4.; M. G. Gyetkov: Szogyerzsanyije karatyel’noj polityiki szovjetszkovo goszudarsztva i jejo realizacija pri iszpolnyenyija ugolovnovo nakazanyija v vigye lisenyija szvobodü v tridcatüje-pjatyigyeszjatüje godü. Domogyedovo, 1992.; M. Jacobson: Origins of the Gulag: The Soviet Camp System 1917–1934. Lexington, 1993.; J. Arch Getty–G. T. Rittersporn–V. N. Zemskov: Victims of the Soviet Penal System in the Pre-War Years: A First Approach on the Bases of Archival Evidence // The American Historical Review. 1993. Vol. 98. No. 4.; Stalinist Terror: New Perspectivies. Ed. by J. Arch Getty and R. T. Manning. Cambridge, 1993.; E. Bacon: The Gulag at War: Stalin’s Forced Labor System in the Light of the Archives. London, Basingstoke, 1994.; R. Stettner: “Archipel GULAG”: Stalins Zwangslager: Terrorinstrument und Wirtschaftsgigant: Organisation und Funktion das Sowjetischen Lagersystems. Frankfurt a/M.,1996.; Sz. A. Kraszil’nyikov: Rozsgyenyije GULAGa: diszkusszii v verhnyih eselonah vlasztyi: Posztanovlenyija Politbjüro CK VKP(b), 1929-1930 gg. // Isztoricseszkij arhiv. 1997. ? 4.; Ju. Sztecovszkij: Isztorija szovjetszkih represszij. T. 1-2. Moszkva, 1997.; GULAG: jevo sztroityeli, obitatyeli i geroji. Moszkva – Sankt-Peterburg, 1998.; N. Werth: Un etat contre son peuple // Le livre noir du Communisme: Crimes, terreur, repression. Paris, 1997.; V. B. Konaszov: Szugyebnoje preszledovanyije nyemeckih vojennoplennüh v SzSzSzR. Vnyesnyepolityicseszkij aszpekt problemü. Moszkva, 1998.; V. M. Kirillov: Isztorija represszij i pravozascsitnoje dvizsenyije v Rosszii. Jekatyerinburg, 1999.

³ Ld.: E. V. Kogyin: “Szmolenszkij narüv”. Szmolenszk, 1995.; V. M. Kirillov: Isztorija represszij v Nyizsnyetagil’szkom regionye Urala, 1920-nacsalo 50-h gg. Nyizsnyij Tagil, 1996.; L. I. Gvozdkova: Isztorija represszij i sztalinszkih lagerej v Kuzbasze. Kemerovo, 1997.; N. A. Morozov: GULAG v Komi kraje. 1929-1956. Sziktivkar, 1997.; N. A. Morozov: Oszobüje lagerja MVD SzSzSzR v Komi kraje (1948–1954 godü). Sziktivkar, 1998.; Polityicseszkije represszii na Dal’nyem Vosztoke SzSzSzR v 1920-1950-e godü. Vlagyivosztok, 1997.; Nye predaty zabvenyiju: Knyiga pamjatyi zsertv politycseszkih represszij, szvjazannüh szugybami sz Jaroszlavszkoj oblasztyju. T. 5. Jaroszlavl, 1998.; Godü tyerrora: Knyiga pamjatyi zsertv polityicseszkih represszij

⁴ N. A. Malihina: Muzej tvorcsesztva i büta v GULAGe // Rosszija i szovremennüj mir. 1999. ? 1 (22)., sz. 167-180.

⁵ G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva // Szocial’nüje reformü v Rosszii: Tyeorija i praktyika. Vüp. 1. Moszkva, 1995.; G. M. Ivanova: GULAG v szisztyeme totalitarnovo goszudarsztva. Moszkva, 1997.; O. P. Jelanceva: Sztroityel’sztvo ? 500 NKVD: zseleznaja doroga Komszomol’szk – Szovjetszkaja gavany 1930-40-e gg. Vlagyivosztok, 1995.; Ekonomika GULAGa i jejo rol’ v razvityii sztranü. 1930-e godü. Szb. dokumentov. Moszkva, 1998.

⁶ M. Malia: The Soviet Tragedy. A History of Socialism in Russia. 1917–1991. N. Y., 1994, p. 363.; G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva // Szocial’nüje reformü v Rosszii: tyeorija i praktyika. Vüp. 1. Moszkva, 1995., sz. 46–48.

⁷ Ld.: O. V. Hlevnyuk: 1937-j: Sztalin, NKVD i szovjetszkoje obscsesztvo. Moszkva, 1992.; P. Szolomonov: Szovjetszkaja jusztyicija pri Sztalinye. Moszkva, 1998.

⁸ Ld.: V. K. Starkov: Narkom Ezhov // Stalinist terror: New Perspectives, p. 21-39.; B. B. Brjuhanov – E. N. Soskov: Opravdanyiju ne podlezsit: Jezsov i jezsovscsina. 1936–1938 gg. Sankt-Peterburg, 1998.; V. I. Berezskov: Iszkusenyije csekiszta Bokija: Vecsnüj revoljucionyer. Sankt-Peterburg, 1999.

⁹ Ld.: E. Sz. Radzinszkij: Sztalin. Moszkva, 1997.

¹⁰ Totalitarizm v Jevrope XX veka: iz isztorii ideologij, dvizsenyij, rezsimov i ih preodolenyija. Moszkva, 1996., sz. 77.

¹¹ J. Arch Getty: The Politics of Repression Revisited // Stalinist Terror: New Perspectivies, p. 51.

¹² I. L. Szolonyevics: Rosszija v konclagere Moszkva, 1999., sz. 122.

¹³ Ld.: Sz. V. Leonov: Rozsgyenyije szovjetszkoj imperiji: goszudarsztvo i igyeologija. 1917–1922 gg. Moszkva, 1997.

¹⁴ Gimpelson hisz a “NEP és a CsK szimbiózisának” létezésében. Ld.: E. G. Gimpelson: Formirovanyije szovjetszkoj polityicseszkoj szisztyemü. 1917–1923 gg. Moszkva, 1995., sz. 168.

¹⁵ Ld.: E. G. Gimpelson: Ukaz. szocs., sz 175.

¹⁶ A szolovecki táborlakók – legalábbis papíron – még 1926-ban is a vörös katonák fejadagját kapták. Ld.: V. Smirov: K probleme sztanovlenyija GULAGa (Vislag) // Godü tyerrora. Knyiga pamjatyi zsertv polityicseszkih represszij. Perm, 1998., sz. 175.

¹⁷ GA RF, f. 374., op. 28., gy. 4034., l. 144.

¹⁸ T. V. Carevszkaja: Presztuplenyije i nakazanyije: Paradokszü 20-h godov // Revoljucija i cselovek: Büt, nravü, povegyenyije, moral’. Moszkva, 1997.

¹⁹ Ld.: V. Sz. Tyazsel’nyikova: Szamoubijsztva kommunyisztov v 1920-e godü // Otyecsesztvennaja isztorija. 1998. 6. sz.

²⁰ Ld.: GA RF, f. 374., op. 28., gy 4034., l. 138., 140-143., 83.

²¹ U. o., l. 154., 156., 159-161.

²² U. o., l. 87-89.

²³ U.o., l. 150-152.

²⁴ U. o., l. 200.

²⁵ U. o., l. 108-109.

²⁶ U. o., l. 186-190.

²⁷ Ld.: P. Szolomon: Szovjetszkaja juszticija pri Sztaline. Moszkva, 1998., sz. 65-69.

²⁸ K. B. Litvak: Polityicseszkaja aktyivnoszty kreszt’jansztva v szvetye szugyebnoj sztatyisztyiki 1920-h godov // Isztorija SzSzSzR. 1991. ? 2., sz. 135.

²⁹ Je. V. Kogyin: “Szmolenszkij narüv”: Repressziji v rosszijszkoj provinciji nakanunye “sztalinszkoj revoljuciji”, 1928–1929 gg. // Naucsnüje trudü mezsdunarodnoj naucsno-praktyicseszkoj konferenciji ucsonüh LGAU, MSzHA, MADI (TU), SzPGU, 23–24 janvarja 1999 goda. Luganszk, Moszkva, Szmolenszk, 1999., sz. 111.

³⁰ Ld.: Pravda. 1928. 25, 26 maja, 2 ijunja.

³¹ Ld.: O. Ju. Olejnyik: Problemü vojennoj ugrozü SzSzSzR v 1927 g. (K analizu ocenok polityicseszkovo rukovodsztva sztranü) // Problemü szocial’no-polityicseszkovo razvityija rosszijszkovo obscsesztva. Ivanovo, 1992., sz. 42–50.

³² Ld.: KPSzSz v rezoljucijah i resenyijah sz’ezdov, konferencij i plenumov CK. T. 4. Moszkva, 1984., sz. 175.

³³ Ld.: Golosz Naroda. Pisz’ma i otkliki rjadovüh szovjetszkih grazsdan o szobütyijah 1918–1932 gg. Moszkva, 1998., sz. 285.

³⁴ Pisz’ma vo vlaszty. 1917–1927. Zajavlenyija, zsalobü, donoszü, pisz’ma v goszudarsztvennüje sztrukturü i bol’sevisztszkim vozsgyam. Moszkva, 1998., sz. 581., 582., 583.

³⁵ U. o., sz. 577.

³⁶ U. o., sz. 574.

³⁷ M. Malia: Op. cit., p. 198.

³⁸ I. L. Szolonyevics: Rosszija v konclagere. Moszkva, 1999., sz. 146.

³⁹ Ld.: Bevett gyakorlat volt a foglyok egyik csoportjának uszítása a másik ellen. Legismertebb a “tolvajok” és a “kurvák” (olyan köztörvényesek, akik együttműködnek a vezetőséggel) ellenségeskedése. Egyik is, másik is gyakran bosszulta meg sérelmét a “népellenségeken”. De lázadások esetén köztörvényesek és politikaiak legtöbbször összefogtak, s fellépéseik időnként terrorisztikus jelleget öltöttek. Volja. Zsurnal uznyikov totalitarnüh szisztyem. 1993. 1., sz. 9–10.

⁴⁰ Sz. V. Leonov: Id. m. 147.

⁴¹ G. Legget: The Cheka. Lenin’s Politikal police: The All-Russian Extraordinary Comissions for Combating, Counter-Revolution and Sabotage. December 1917 to February 1922. Oxford, 1981., p. 178.

⁴² A. I. Furszov: Kolokola isztoriji. Cs. 2. Moszkva, 1996., sz. 326–327.

⁴³ M. Malia: Op. cit., p. 52., 204.

⁴⁴ M. Malia: Op. cit., p. 263.

⁴⁵ Szisztyema iszpravityel’no-trudovüh lagerej v SzSzSzR. 1923–1960. Szpravocsnyik. Szoszt. M. B. Szmirnov. Moszkva, “Zven’ja”, 1998., sz. 38., 48., 58.

⁴⁶ Szisztyema iszpravityel’no-trudovüh lagerej v SzSzSzR, sz. 285., 399., 401.

⁴⁷ U. o., sz. 186., 196., 228–234., 274., 313., 318.300., 339., 348., 360., 364., 367., 384., 435., 448, 400., 412, 464., 479., 492., 497., 500., 516. 228–234.

⁴⁸ Ld.: I. Kershaw: Totalitarism Revisited: Nazism and Stalinism in Comparative Perspective // Tel Aviver Jahrbuch für deutsche Geschichte. Bd. XXIII, 1994.; S. Wheatcroft: The Scale and Nature os German Soviet Repression and Mass Killings, 1930–1945 // Europe-Asia Studies. Vol. 48, No. 8, 1996; Stalinism and Nazism: Dictatorships in Comparison. Ed. by Ian Kershaw and Moshe Lewin. Cambridge, 1997.

⁴⁹ L. Garai: Pszichoekonomicseszkaja szisztyema bol’sevisztkovo tyipa // Polisz. 1993. 1., sz. 76.

⁵⁰ S. Fitzpatrick: Everyday Stalinism. Ordinary Life in Extraordinary Times: Soviet Russia in the 1930s. New York, Oxford, 1999., p. 214–215.

⁵¹ Otyecsesztvennüje arhivü. 1992. 2., sz. 28-29.

⁵² The Economic Transformation in the Soviet Union, 1933–1945. Ed. by. R. W. Davies, M. Harrison and S. G. Wheatcroft. Cambridge, 1994., sz. 77.

⁵³ M. Malia: Op. cit., p. 257.

⁵⁴ Ibid., p. 263. Sáráská – tudósoknak tudományos kutatás céljából fenntartott privilegizált feltételeket biztosító börtön – a szerk.

⁵⁵ A. V. Druzsinyina: Szugybü zakljucsonnüh v godü Velikoj Otyecsesztvennoj vojnü 1941–1945 gg. // Vlaszty i obscsesztvo Rossziji. XX bek. Moszkva, Tambov, 1999., sz. 165–169.

⁵⁶ N. A. Morozov: Isztrebityel’no-trudovüje godü // Pokajanyije. Komi reszpublikanszkij martyirolog zsertv masszovüh polityicseszkih represszij. T. 1. Sziktikvar, 1998., sz. 181.

⁵⁷ G. M. Ivanova: GULAG kak szocial’nüj fenomen szovjetszkovo obscsesztva, Id. m. 46.

Recenzió rovatunkban – rendhagyó módon – egy kötet összefoglaló fejezetét közöljük Hetényi Zsuzsa gondozásában. A könyv, amely 1993-ban jelent meg oroszul Moszkvában Egy mítosz története címmel (Isztorija odnogo mifa), Dudakov több éves munkájának gyümölcse. Újdonsága, hogy nemcsak a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című koholmánykönyv (amely tavaly magyar nyelven is megjelent) régóta ismert (ha sajnos nem is eléggé közismert) sorozatos plágiumtörténetét tárja fel, hanem azt is elemzi, milyen antijudaista és antiszemita irodalmi és dokumentumelőzményei voltak ennek a századeleji uszító iratnak az európai, és elsősorban az orosz irodalomban.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei irodalmi hamisítvány, amely a XIX. század végén az orosz titkosrendőrség megbízásából készült azzal a céllal, hogy legyen mivel “bizonyítani” a világuralom megszerzésére irányuló zsidó összeesküvés létezését.

Szerkezet és tartalom

A Jegyzőkönyveknek két változata ismert: a jobban elterjedt a Nilusz-féle feldolgozás, amelyet 1903-ban hoztak nyilvánosságra, a másik pedig, amely az előzőtől csak a jegyzőkönyvek számozásában és néhány lényegtelen szövegrészben tér el, G. Butmi de Katzman kiadásában jelent meg 1905-ben.

Nilusz változata a Biblia keresztény kiadásainak stílusában íródott. A kiadó elgondolása szerint ez fokozza a szöveg érzelmi hatását: az olvasó egy ellenevangéliumot, vagyis a Sátán evangéliumát tartja a kezében. A kiadás azt a látszatot kelti, mintha a zsidó képviselők valóban létezett, a világhatalom megragadásának stratégiájáról tanácskozó illegális üléseinek 24 “jegyzőkönyvét” tartalmazná, amelyek következtetése, hogy végül a világot a három “bölcs” által kinevezett, Dávid nemzetségéből való “Izraeli király” fogja irányítani. A király önkényuralkodóként kormányozza az emberiséget, és abban az esetben, ha meghal vagy súlyos beteg lesz, a “bölcsek” átadják a hatalmat soron következő kiválasztottjuknak.

Az első tíz jegyzőkönyv a keresztény államok összeomlásának programját fejti ki. Az összeesküvők elgondolása szerint a társadalom bomlasztásának hatásos módozatai a demokratikus szabadság- és emberi jogok propagálása, a sajtó megvesztegetése, a pénz kultuszának meghonosítása, monopóliumok létesítése és ezzel együtt a gazdasági háborúskodás kikényszerítése, a szabadkőművesek titkos tevékenységének támogatása. Az összeesküvők a fegyverkezési hajsza fokozására, a hadsereg és a rendőrség létszámának növelésére, a “goj” államok közti háborúk provokálására, az anarchia, a teljes önkény és a züllés propagálására hívnak fel. A bomlasztás eszközei a szabadkőművesek kell legyenek, noha többségük nem is tud róla, hogy a páholyok eredendő rendeltetése a zsidó “nemzetközi szuperállam” szolgálata. Az összeesküvők meggyőződése szerint a szabadkőművesek bomlasztó hatásával szemben a demokratikus államok a legsebezhetőbbek.

A további 14 jegyzőkönyv (illogikus ismétlődésekkel) a világuralomhoz és az új állami berendezkedéshez vezető átmenetet írja le. A demokráciával szemben ideálként az önkényuralmi kormányzási formát magasztalják fel.

A kiadást a fordító “magyarázatai” zárják, melyekben közli, hogy a Jegyzőkönyveket a Cion bölcsei (nevüket nem adja meg) írták alá, és konspirációs úton szerezték meg őket a Franciaországban, a “Cioni főhivatal” levéltárában található, jegyzőkönyveket tartalmazó könyvből, majd röviden ismerteti a zsidó összeesküvés történetét, amelyet Salamon más “bölcsekkel” együtt i.e. 929-ben kezdeményezett; a “bölcsek” akarata egyik legaktívabb végrehajtójaként tarzuszi Pált (Pál apostolt) nevezi meg.

A már eleve abszurd feltételezés mellett, amely szerint több száz, sőt ezer évre előre el lehet tervezni a világ meghódítását, a művelt olvasó a Jegyzőkönyvekben bizonyára felfedezi az európai “írás” hagyományának teljes hiányát: nincs bennük utalás sem a Bibliára, sem a Talmudra, az eszkatológikus jóslatokban nincs egy szó sem a Messiás eljöveteléről és a megszabadulásról, a jövő zsidó birodalmát pedig úgy értelmezik, mint “Visnu bálvány apológiáját”. Ám ugyanakkor az előítéletekkel rendelkező emberekre ez a durva hamisítvány éppen az összeesküvés ügyesen felvázolt légkörével és fenyegető titokzatosságával nagy hatást gyakorol.

A bennük található konkrét események alapján kizárt, hogy a Jegyzőkönyveket 1895 előtt állították volna össze.

A Jegyzőkönyvek politikai előtörténete

A zsidó összeesküvés kísértete már a középkorban ott bolyongott a keresztények képzeletében, ezzel kapcsolatos az a hamis vád, hogy a konstantinápolyi és jeruzsálemi nemzetségfők parancsára a zsidók megmérgezték a kutakat. Álhírek terjedtek a rabbik titkos tanácskozásairól, ahol rituális gyilkosságokat és a kolostorok megbecstelenítését készítették elő. Spanyolországban, Portugáliában, majd később Európa más országaiban is a vallási szempontú vádaskodást egyre inkább felváltotta a politikai szempont; bizonyára akkor volt igény először arra, hogy olyan hamis vádiratokat állítsanak össze, amelyek megalapozzák a zsidóüldözést. Egy 1485-ben keltezett hamisítványban (Párizsban 1583-ban jelent meg), a sztambuli rabbik és a spanyol zsidók levelezésében a rabbik azt tanácsolják spanyol hitsorsosaiknak, akiket a kereszténység felvételére kényszerítettek, hogy gyermekeiket kereskedői, orvosi, gyógyszerészi, papi és ügyvédi pályára küldjék, mert ezzel árthatnak leginkább a keresztényeknek és idővel majd leigázhatják őket. Ezt a hamisítványt provokatív jelleggel használták fel az újkeresztények ellen, majd Franciaországban és Németországban a XIX. században többször kiadták.

A zsidók politikai összeesküvésének eszméje a keresztény államok ellen 1807-ben került a figyelem középpontjába, miután Napóleon összehívta az I. szanhedrint. A. Toussenel, Goujeneau de Mussot, E. Drumont, E. Düring, A. Steckker és mások műveikben a politikai összeesküvés eszméjét különböző szempontok szerint dolgozták fel. Németország reakciós köreiben a XIX. század 60-as éveitől kezdve bontakozik ki az a feltevés, hogy a zsidók és a szabadkőművesek megegyeztek abban, hogy együttesen aláássák a keresztény világ erkölcsi alappilléreit, Franciaországban átvették ezt a koholmányt, amely a Dreyfus-perben jelentős szerepet játszott. Az Oroszországban J. Brafman által 1869-ben kiadott írás, A Kahal könyve (harmadik kiadásának éve: 1888) azzal vádolta a zsidókat, hogy szervezetten zsákmányolják ki a keresztény lakosságot.

1873-ban jelent meg németül Baselben az orosz állam titkosügynöke, V. A. Oszman-Bej (F. Millengen) a Világ zsidó meghódítása című értekezése, amely 1874-ben megjelent oroszul is, s a későbbiekben többször újranyomták. A szerző azt állítja, hogy a zsidók eredendő rendeltetése a világuralom; önkéntesen vonultak diaszpórába azzal a céllal, hogy előkészítsék az emberiség lerohanását és 1840-ben Krakkóban, a “zsidó világgyűlésen” vitatták meg a sajtó kisajátítását.

A zsidó összeesküvés eszméje “művészi” formában Herrmann Gödsche (álneve John Retcliffe) Biarritz-Róma (1866-1870) című regényében jelent meg, amely a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei számára az egyik közvetlen forrás. A regény egyik fejezetét – A zsidó temető Prágában – 1872-ben fordították le oroszra, majd több alkalommal újra kiadták, egyebek között A rabbi beszéde címen. A fejezet Izrael 12 nemzedéke képviselőinek “soron következő”, titkos gyűlését írja le a “szent rabbi” sírjánál, ahol a kereszténység szétzúzásának és a júdeai királyság megalakításának tervét vitatják meg. Egyes orosz írók regényeit, mint például V. Kresztovszkij Egyiptomi sötétség (1881) és Ny. Vagner Sötét ügy (1881; az újrakiadás címe: Sötét út) című műveit szintén áthatja a világméretű összeesküvés eszméje.

A 80-as évek antiszemita sajtójában széles körben terjedt az 1874-es keltezésű Crémier-levél című hamisítvány, amely a világ zsidóságának közeli győzelmét jósolta meg: “Nincs messze az a nap, amikor a föld minden gazdagsága egyedül a zsidóké lesz”. Ettől fogva a zsidóellenes támadások alapvető célpontjává az Alliance Israélite (Zsidó világközösség) válik.

1879-1880-ban jelent meg I. Ljutosztanszkij A Talmud és a zsidók (1-3. kötet) című “munkája”, amely szerzője végtelen ostobaságát tükrözi. A Vek című folyóirat 1882-ben publikálta A szabadkőművesek nagy titka című értekezést, melynek szerzője minden valószínűség szerint O. Przseclavszkij volt (az értekezést könyvalakban fia adta ki 1909-ben Moszkvában, A francia szabadkőművesek nagy titkának leleplezése címen). A mű tartalmazza a zsidó-szabadkőműves összeesküvésről szóló kitalációk teljes választékát, ami később a Jegyzőkönyvek szövegét képezte. Az értekezés megjelentetése előtt a kéziratot átadták a birodalom magasrangú hivatalnokainak, közöttük a csendőrség főnökének, A. Drentelnek is.

Az 1890-es években a belügyminisztérium levéltáraiban a zsidó összeesküvést “leleplező” számtalan jelentés és feljegyzés gyűlt össze. Közöttük van a rendőrségi ügyosztályról A zsidóság titka elnevezésű feljegyzés, 1895. február 10-i keltezéssel, amelyet G. Szliozberg jelentetett meg Ju. Gyelevszkij Cion bölcseinek jegyzőkönyvei: egy hamisítvány története (Berlin, 1923) című könyvének függelékében. A titkosrendőrség vezetői, akik a kibontakozó antiszemita mozgalmat a saját céljaikra akarták felhasználni, egy olyan “dokumentum” összetákolását tervelték ki, amely a széles tömegek számára érthető nyelven mutatja be a “világzsidóság” vezető szerepét Oroszország forradalmi mozgalmában és egyben diszkreditálja az ellenzéki pártok jelszavait. A zsidóság titka című feljegyzés a forradalmi mozgalommal folytatott harc feladatát tartotta szem előtt, amikor “népszerűsítő megfogalmazásban, nyomtatásban napvilágra hozta az egész keresztény világ és részben Oroszország elleni titkos, zsidó terveket”.

Európában a XVIII. század második felétől kezdve széles körben terjedt a hamisítványkészítés. Egy részüket politikai célokból gyártották. A legnagyobb szenzációt, amely közel esett a jegyzőkönyvek megírásának idejéhez és helyéhez, a francia antiklerikális író, Leo Taxil extravagáns kirohanása váltotta ki. 1885-ben bejelentette, hogy bűnbánatot tart és visszatér a katolikus egyház kebelébe, majd a Vatikán megbízásából megírt egy sor művet, amelyek a szabadkőművesekről szóló legostobább kitalációkat tartalmazzák (“dokumentumokkal” bizonyítja kapcsolatukat az ördöggel). Ám 1897-ben Taxil kijelentette, hogy összes szabadkőművesek elleni publikációja nem más, mint misztifikáció, amely a katolikus népbutítás leleplezésére szolgált. A másik hamisítvány Az emberiség legkülönb fiának, szent Isszusznak élete című hamisított evangélium (állítólag Kasmirban találták…). 1894-ben jelentette meg franciául (orosz fordítása 1895-ben készült) az orosz titkosszolgálat ügynöke, Ny. Notovics, Az igazság a zsidókról (1889) című antiszemita könyv szerzője.

Gyakran készültek Oroszországban irodalmi hamisítványok a XIX. században. Heves vitát váltott ki a névtelen szerzőtől származó Lengyel katekézis (1863), amely a oroszok elleni lengyel felkelés bukása után íródott. A lengyeleket azzal vádolták, hogy behatoltak a hatalom legfelső köreibe, mert felülről akarnak mindenképpen kárt okozni Oroszország érdekeinek.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei elkészítése és korai terjesztése

A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei elkészítésével kapcsolatos hadműveletet a konspiráció szakmai szabályainak betartásával hajtották végre: készítői közül a titkot később sem szegte meg senki. Ennek ellenére a hamisítványt kivizsgáló Ju. Gyelevszkij, V. Burcev, P. Miljukov, Sz. Szvatyikov egy sor a Jegyzőkönyvek előállításával kapcsolatos tényt tárt fel.

Nilusznál utalást találunk Franciaországra, ahol eredetileg található volt a Jegyzőkönyvek kézirata. Radzivill herceg és Henrietta Herblet tanúbizonysága szerint, az orosz politikai rendőrség ügynökei, M. Golovinszkij és I. Manuszevics-Manujlov (az utóbbi zsidó, kora gyermekkorában keresztelkedett ki) a titkosszolgálat külföldi részlege vezetőjének, Sz. Racskovszkijnak az utasítására (aki később a rendőrségi ügyosztály igazgatóhelyettese lett) Párizsban gyártottak egy dokumentumot, amely a zsidó összeesküvést leplezi le. Franciaországban a Nemzeti Könyvtárban fennmaradt Maurice Jolly Beszélgetések Macchiavelli és Montesquieu között az alvilágban avagy a Macchiavellista politika a XIX. században (1864) című könyvének egy olyan példánya, amelyet valószínűleg a hamisítvány szerzői láttak el speciális széljegyzetekkel. Jolly pamfletje ugyanakkor nem érintette sem a zsidókérdést, sem a szabadkőműveseket; a gúnyirat groteszk formában III. Napóleon császár önkényuralmi törekvéseit leplezte le. A Jegyzőkönyvek szerzői Jolly könyvéből a “Cion bölcseinek” beszédeihez a macchiavellista szellemű, a hatalom megragadásának stratégiájáról szóló monológokat vették alapul: a Jegyzőkönyvek szövegének majdnem felét a Jolly könyvéből vett plágium teszi ki.

A jegyzőkönyvek megalkotásának kezdeményezője minden valószínűség szerint P. Racskovszkij, a politikai provokáció nagymestere volt. Fiatal korában a Népakarat anarchista szervezet tagja volt, és azt javasolta, hogy az általa szerkesztett Orosz zsidó című hetilapot a párt hivatalos orgánumaként használják fel. Miután Racskovszkij átkerült a titkosszolgálat hivatali állományába, a rendőrségi ügyosztályon feketeszázas röplapokat kezdett kiadni és terjeszteni, egyike volt az Orosz Nép Szövetsége megalapítását kezdeményezőknek. A Jegyzőkönyvek közvetlen összeállítójának a hivatásos irodalmárt, M. Golovinszkijt tartják, aki a titkosszolgálat megbízásából az orosz emigránsok megfigyelésével foglalkozott Párizsban. Nem kizárt, hogy I. Manuszevics-Manujlov újságírót, a titkosszolgálat régi munkatársát beavatták Golovinszkij feladatába, és segítséget nyújtott neki munkájában. A hamisítvány készítői plágium céljából Jolly könyve mellett más könyveket is felhasználtak, többek között a hitehagyott I. Cion tudós fiziológus és konzervatív publicista (1842–1912) pamfletjeit Sz. Ju. Vitte pénzügyi politikája ellen. Magának Cionnak a részvétele a Jegyzőkönyvek készítésében, ahogy néhány kutató feltételezi, kevésbé hihető: ő az effajta megrendelést a zsidó reáliák nagy ismeretével hajtotta volna végre.

Ahhoz, hogy a Jegyzőkönyveket eljuttassák Oroszországba, Racskovszkij felhasználta Juliana (Jusztina) Glinka titkos ügynök szolgálatait. Azt a pletykát terjesztették, hogy Glinka Franciaországban a titkos zsidó gyűjteményből megszerzett egy szupertitkos dokumentumot; ezt a változatot fejti ki a kikeresztelkedett Sz. Litvinov-Efron (1849-1925) Zsidók között című elbeszélésében (1896). Később a náci propaganda mint a Jegyzőkönyvek “eredetiségének” bizonyítékára hivatkozott erre az elbeszélésre. Hogy a “párizsi hölgynek” Racskovszkij adta át a “dokumentum” kéziratát, Nilusz mesélte el 1909-ben az őt meglátogató A. du Chaille-nak. A Jegyzőkönyvek kéziratát A. Szuhotyin, Juliana Glinka közeli ismerőse adta át barátjának, F. Sztyepanovnak. 1927-ben Sztyepanov elmesélte, hogy először 100 példányt sokszorosított a Jegyzőkönyvekből, majd 1897-ben kinyomtatta a tulai kormányzóság egyik nyomdájában (a kiadás helyének és idejének megjelölése nélkül). Nilusz és de Butmi a Jegyzőkönyvek kéziratának másolatait Szuhotyintól kapták meg. Sztyepanov kis példányszámú kiadása észrevétlen maradt, ám de Butmi és különösen Nilusz publikációi idővel világhírnévre tettek szert.

A Nilusz-féle változatot a kiadó előszavával A zsidó világuralom megszerzésének programja címen egy pétervári újságban, a Znamjában (1903) az ismert feketeszázas, a kisinyovi pogromra felbujtó P. Krusevan jelentette meg. 1905 őszén egyszerre látott napvilágot a Jegyzőkönyvek két kiadása: az egyik Nilusz A nagy kicsiben avagy az Antikrisztus mint politikai lehetőség című könyvében, amelyben “szellemi útkereséseit” taglalja, és külön könyvben, de Butmi szerkesztésében Bajaink gyökere címen. A Leleplező beszédek: Az emberiség ellenségei új címmel megjelent második kiadás előszavában feltüntetik a kézirat “fordításának” dátumát – 1901. 12. 9.; a fordító jegyzeteiben azt állítja, hogy a jegyzőkönyveket a cióni képviselők írták alá, akiket nem szabad a cionistákkal összekeverni; a kiadó ugyanakkor vitatja ezt a jegyzetet. 1911-ben megjelenik Nilusz könyvének új kiadása Közeleg az Antikrisztus eljövetele címen. Az előszóban a jegyzőkönyvek közreadója közli, hogy 1901-ben kapta a kéziratot és megkockáztatja azt a feltevést, hogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei nem hitelesek: “Esetleg megvádolhatnak azzal – nem minden alap nélkül –, hogy a bemutatott dokumentumnak apokrif-jellege van”. 1917-ben Nilusz újból kiadja könyvét Közeleg már, itt van a közelünkben címen, amelyben kijelenti, hogy a Cion bölcsei jegyzőkönyveinek kéziratát A. Szuhotyintól kapta, és hogy a jegyzőkönyvek nem mások, mint a zsidó vezéreknek a világ meghódítására kidolgozott stratégiai terve, amit Theodor Herzl képviselt az I. Cionista kongresszuson.

A fanatikusok elkeseredett erőfeszítései ellenére a Jegyzőkönyveket az orosz társadalom széles rétegei nem fogadták kedvezően, nem támogatták. Sőt, még a feketeszázasok olyan vezetői is, mint a Novoje vremja publicistája, M. Menysikov, akit Juliana Glinka 1902-ben arról próbált meggyőzni, hogy tényleg ő rabolta el a Jegyzőkönyveket a “zsidó fővárosból”, Nizzából, elutasította az ügyetlen hamisítványt. A Jegyzőkönyvek terjesztői nem tudták megnyerni az udvar támogatását sem. Noha tény, hogy az 1905-ös forradalom tetőfokán bemutatták a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit II. Miklósnak, aki a csendőrtábornok tanúsága szerint teleírta a margót megjegyzéseivel: “Micsoda mély gondolat!… Milyen pontos, mikor a program megvalósításáról esik szó!… Nincs semmi ok kételkedni az eredetiségében…” stb. A titkosszolgálat külföldi részlegének munkatársait, akik “felfedezték” a Jegyzőkönyveket, nagyvonalúan megjutalmazták. Ám amikor a jobboldal politikusai azt javasolták, hogy használják fel széles körben a politikai harcban a Jegyzőkönyveket, a miniszterek tanácsának elnöke, P. A. Sztolipin titkos vizsgálatot rendelt el, amelynek eredményét, vagyis azt, hogy kétségtelenül hamisítványról van szó, jelentette a cárnak. II. Miklós ezt írta a tervezetre: “A Jegyzőkönyveket el kell kobozni, a tiszta ügyet nem szabad piszkos módszerekkel védelmezni”. Oroszország hatalmi szerveinek negatív viszonyulása a Jegyzőkönyvekhez szigorú formát öltött: nem engedélyeztek semmiféle hivatkozást a Jegyzőkönyvekre, még a Bejlisz-per előkészítésének idején sem.

A Jegyzőkönyvek csak a misztikus körökben találtak valamiféle visszhangra: van hivatkozás Nilusz könyvére Pavel Florenszkij magiszteri értekezésében; a vologdai érsek, Nyikon osztotta a Jegyzőkönyvek eredetiségének eszméjét; a szépirodalomban Je. Scsavelszkaja A XX. század sátánistái (1909) és a Vörösök és feketék (1911) című regényeiben támogatta a “szabadkőművesség-ellenes” hagyományt. Műveiben a zsidó összeesküvők üléseit írja le több oldalon (vezetőjük egy Sz. Vittére nagyon is emlékeztető figura), s az összeesküvők beszédében a “bölcsek” monológjai ismétlődnek.

Az első világháború éveiben jutottak el először a Jegyzőkönyvek külföldre: a cár nagybátyja, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg, a kaukázusi front parancsnoka, az ismert zsidóüldöző parancsolta meg, hogy fordítsák le a Jegyzőkönyveket angolra és terjesszék a szövetségesek között; H. Weizmann visszaemlékezései szerint a Jegyzőkönyvek népszerűek voltak a brit tisztek körében a Közel-Keleten.

A Jegyzőkönyvek történetében az 1918-as év jelentett fordulatot. A cári család meggyilkolása Oroszország forradalmi hatalmi szerveinek utasítására, tömeges és misztikus színezettől sem mentes érdeklődést keltett az antiszemita hamisítvány iránt. Azt a hírt, hogy Kolcsak hadseregének nyomozói Alekszandra Fjodorovna cárnő szobájában megtalálták Nilusz A nagy kicsiben című könyvét (a Bibliával és Tolsztoj Háború és békéjével együtt), amelyet néhány hónappal az események előtt ajándékoztak neki, a monarchista és az egzaltációra hajlamos keresztény körökben úgy fogadták, mint a vértanú cárnő végrendeletét, amelyben a tragédia valódi bűnöseiként a zsidókat jelöli meg. A Jegyzőkönyveket kiadták Novocserkaszkban, a Don-melléki Rosztovban, Harkovban; terjesztésükben tevékeny szerepet vállalt V. Puriskevics, az ismert antiszemita, aki az Önkéntes hadsereg propagandaosztályán szolgált. M. Novomejszkij és mások tanúsága szerint a zsidó-szabadkőműves összeesküvés Kolcsak admirális rögeszméjévé vált: a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei megjelentek Omszkban, Irkutszkban, Vlagyivosztokban, Habarovszkban. A fehérgárdista sajtó különféle változatokban szintén publikálta a Zunder-dokumentumot (a Crémier-levél új verziója), amit úgymond a Vörös Hadsereg parancsnokának iratai között találtak. A jegyzőkönyvek és más hamisítványok propagandája a fehér seregekben és Petljura osztagaiban a legkegyetlenebb pogromokat vonta maga után, addig soha nem látott számú áldozatokkal.

A bolsevikok győzelme után Oroszországban betiltották a Jegyzőkönyvek terjesztését, csupán néhány illegális nacionalista, szovjetellenes körhöz jutott el. Ám ugyanakkor a fehér emigráció által Európába exportált Jegyzőkönyvek vésztjósló szerepet játszott a jobboldali mozgalmak, különösen a német nemzeti szocializmus ideológiájának kialakulásában. Az orosz feketeszázas mozgalmat a nácizmussal A. Rosenberg egyesítette, aki 1918 végén jött Oroszországból Németországba, ahol a náci párt hivatalos ideológusa és filozófusa lett. 1923-ban Hitler kinevezte Rosenberget a Völkischer Beobachter főszerkesztőjének, ahol az megjelentette a Jegyzőkönyveket, később pedig tevékenyen hozzájárult milliós példányszámú német és más nyelvű kiadásához. (A Jegyzőkönyvek első német fordítását Gottfried zur Beek álnéven Müller von Hausen adta ki 1919-ben; a másodikat 1920-ban T. Fritsch készítette). A Jegyzőkönyvekkel kapcsolatos náci propaganda széleskörű zsidóellenes hisztériát keltett és előidézte V. Rathenau meggyilkolását, akit a “cióni bölcsek” egyikének nyilvánítottak.

Nehéz objektíven értékelni a Jegyzőkönyvek szerepét a “zsidókérdés végleges megoldása” tervének kidolgozásában. Ám kétségtelen tény, hogy a nácizmus ideológiai alapjaira hatást gyakorolt.

Angliában a Jegyzőkönyvek első fordítását 1920-ban jelentették meg és öt kiadást ért meg. 1921-ben a Morning Post című londoni újság tudósítója, V. Murodan új fordítást adott közre, melyet szintén kiadtak néhányszor. Mind a Morning Star-ban, mind a Timesban megjelentek olyan cikkek, amelyek azt állították, hogy a Jegyzőkönyvek eredetiek. Az autókirály, Henry Ford pénzén adták ki félmillió példányban a Jegyzőkönyveket 1920-ban Bostonban (USA); Ford nagy példányszámú lapjában, a Deurborn Independent-ben népszerűsítette a hamisítványt. Fordnak A nemzetközi zsidóság című könyvét, amely az összeesküvés eszméjét fejlesztette tovább, világszerte terjesztették.

Az 1920-as évektől kezdve Franciaországban szintén kiadták a Jegyzőkönyvek különféle fordításait. A 20-as években, majd különösen 1933-tól kezdve széles körben reklámozták a Jegyzőkönyveket és lefordították (német pénzen) lengyelre, svédre, dánra, finnre, olaszra, magyarra, japánra, arabra és más nyelvekre.

A hamisítás leleplezése

Európa és Amerika zsidó, liberális köreit nyugtalanította a Jegyzőkönyvek körüli botránykeltés; az orosz emigráció demokratikus szárnya szintén leleplezte a hamisítványt és tiltakozott terjesztése ellen. 1920-ban a londoni Times sztambuli tudósítója, F. Graves megtalálta a plágium alapvető forrását – Jolly értekezését, Az alvilági beszélgetéseket. A Beszélgetések és a Jegyzőkönyvek szövegének összevetése annak a Timesnak az oldalain, amely nemrégiben még a Jegyzőkönyveket reklámozta, szemléletesen mutatta be a kompiláció technikáját. 1921-ben az American Hebrew című folyóirat munkatársai egy interjút jelentettek meg Radzivill hercegnővel és Henrietta Herblettel. Külföldön oroszul a 20-as és 30-as években P. Ny. Miljukov, A. Kartasev, Ju. Gyelevszkij, G. Szliozberg, V. L. Burcev cikkei és könyvei láttak napvilágot, amelyek részletesen feltárták a hamisítvány történetét; Nyikolaj Bergyajev orosz filozófus határozottan elítélte a Jegyzőkönyveket. Franciaországban a Jegyzőkönyvek terjesztése ellen T. Reinack lépett fel, Angliában pedig L. Wolf. Az Egyesült Államok zsidósága szervezetten tiltakozott a Jegyzőkönyvek ellen és megnyerte a közvélemény támogatását. Az amerikai zsidó szervezetek konferenciája elítélte Ford kiadványait; a tiltakozást aláírták W. Wilson, Th. Roosevelt és az ország zsidó vezetői. H. Bernstein (1876-1935) újságíró és A. Shapiro pénzügyi szakember bírósági keresetet nyújtottak be Ford ellen, rágalmazással és az Egyesült Államok zsidóságával szembeni erkölcsi károkozással vádolva. 1927-ben Fordnak kártérítést kellett fizetnie Bernsteinnek, majd L. Marshallnak küldött levelében bocsánatot kért az ország zsidóságától és kijelentette, hogy kivonja a forgalomból A nemzetközi zsidóság című könyvét és megtiltja újrakiadását (ami egyébként nem vetett gátat annak, hogy a náci Németországban nagy példányszámban megjelenjék). Szintén nagy visszhangot keltettek a berni bíróság ülései (1933 novembere – 1935 májusa), ahol Svájc zsidó közösségeinek keresetét tárgyalták a helyi nemzeti szocialisták ellen, akik a Jegyzőkönyveket terjesztették. A bíróság, miután meghallgatta mindkét fél érveit, kivizsgálta a Jegyzőkönyvek eredetiségének kérdését, majd “hamisítványnak, plágiumnak és értelmetlen hazugságnak” nyilvánította a kötetet és a svájci nácikat pénzbüntetésre ítélték. A berni Legfelső bíróság 1937 októberében elutasította a vádlottak fellebbezési kérelmét, s ezzel hatályosnak ismerte el az elsőfokú bíróság ítéletét.

A Jegyzőkönyvek tömeges terjesztése

Az Egyesült Államokban és Svájcban lefolytatott bírósági kivizsgálások gátat szabtak a Jegyzőkönyvek további terjesztésének a demokratikus államokban. Ennek ellenére az antiszemiták nem szüntették be a Jegyzőkönyvek kiadását és lefordítását újabb nyelvekre. Felerősödött az a tendencia is, amelynek szellemében a Jegyzőkönyveket összefüggésbe hozták a cionista mozgalommal. A bölcsek monológjai szerzőségét Theodor Herzlnek, Max Nordaunak, és leggyakrabban Ahad-ha-Amnak tulajdonították. Németországban a nemzeti szocialista hatalomátvétel után a Jegyzőkönyvek terjesztését állami feladattá tették; 1934 és 1935 között az ország összes iskolájában tanították a Jegyzőkönyveket. Weltdienst néven különleges szolgálatot szerveztek az antiszemita röplapok kiadására, amelyek sorában többek között a Jegyzőkönyvek is megjelentek, az összes európai nyelven. Ahogy kezdetét vette a német megszállás, óriási példányszámban adták ki a Jegyzőkönyveket, s azok beépültek a meghódított népek tudatába. Vlaszov tábornoknak a németek oldalán harcoló ún. Orosz felszabadító hadseregében a propagandaosztály szintén foglalkozott a Jegyzőkönyvek terjesztésével.

Németország és szövetségeseinek szétzúzása után a világ közvéleménye megismerte, mi az igazság a Holocaustról: a Nürnbergi perben elítélték a náci genocídium gyakorlatát. A Jegyzőkönyvek kiadása leállt. Ám nemsokára az arab nacionalisták, akik érdekeltek voltak a cionizmus lejáratásában, terjeszteni kezdték a Jegyzőkönyveket. Többször kiadták Egyiptomban, Szíriában, Szaud-Arábiában és más országokban. A 40-es évek végén és az 50-es évek elején a Jegyzőkönyvek kísértete megjelent a kommunista országokban is, amikor kezdetét vette a zsidó értelmiség üldözése ( a “kozmopoliták” elleni kampány, az “orvosper”, Slansky pere, a “Krími ügy”), noha magát a hamisítványt nem hozták forgalomba. Egyébként 1968-ban Lengyelországban a templomokban nyíltan árusították a Jegyzőkönyveket, és nemsokára a Szovjetunióban is újból előtérbe került a zsidók “ezeréves összeesküvésének” eszméje – Ju. Ivanov Vigyázz, cionizmus! (Moszkva, 1969) című könyvében. Ettől fogva a “cionizmus elleni harc” a szovjet propaganda egyik legfontosabb irányzata lett. Ny. Jakovlev, O. Mihajlov. V. Pigaljov és mások írásaiban is megjelentek a Jegyzőkönyvek elképzeléseit továbbfejlesztő, szabadkőművesség-ellenes kirohanások; a zsidó-szabadkőműves összeesküvés témáját a szépirodalomban I. Sevcov és V. Pikul vitte tovább.

A Jegyzőkönyvek a XX. század végén

A kommunista rendszer összeomlásához vezető politikai válság Európa keleti részén az antiszemitizmus új hullámát váltotta ki. Még a 70-es években terjesztették a Szovjetunióban az antiszemita körök V. Jemeljanov Decionizáció című, Párizsban kiadott könyvét, amely bőségesen idézte a Jegyzőkönyveket és misztikus borzongást keltett a zsidókkal szemben. A 80-as évektől kezdődően Moszkvában, Leningrádban, Novoszibirszkben, Szverdlovszkban és Minszkben a Pamjaty és az Otyecsesztvo nevezetű “hazafias” társaságok szónokai válogatott részleteket olvastak fel a Jegyzőkönyvekből, kommentárokkal látták el, provokatív céllal összevetették Oroszország októberi forradalom utáni történetének eseményeit a “bölcsek” jóslataival. Az antiszemita “szamizdat” keretei között egy újabb hamisítvány látott napvilágot, Az orosz zsidó katekézise, amely a hagyományos zsidóképet idézte fel – az orosz nép gonosz ellenségéét. A mai Oroszországban, Belorussziában és más köztársaságokban szabadon terjesztik az ismét kiadott Jegyzőkönyveket. Folyóiratok közlik a szöveget, antiszemita karikatúrákkal illusztrálják. A Jegyzőkönyvek iránti érdeklődést a jobboldali erők sajtójának “tekintélyes” orgánumai (a Molodaja Gvargyija, a Nas szovremennyik és más folyóiratok) melegítik fel, ahol újból megvitatják a Jegyzőkönyvek eredetiségének vagy hamisítvány voltának már régen megoldott kérdését, és céloznak arra, hogy a cári család kivégzése 1918-ban valamint a parasztság megsemmisítése a 30-as években tulajdonképpen “rituális gyilkosságok” voltak, melyet a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben olvasható terveknek megfelelően hajtottak végre. Kelet-Európa országaiban nagy példányszámban terjesztik a Jegyzőkönyvek fordításait; a demokratikus zsidó körökben nyugtalanságot váltott ki a Jegyzőkönyvek újbóli megjelentetése Magyarországon és Romániában. Az iszlám országokban is egyre-másra kiadják a hamisítványt. Az iraki elnök, Szaddám Huszein következő kijelentésében vitathatatlanul a Jegyzőkönyvekben kifejtett mítosz tükröződik: “Az összes nyugati vezető bábfigura a cionisták kezében” (1991 októbere).

A Jegyzőkönyveket nem felejtették el a demokratikus berendezkedésű országokban sem. Az Egyesült Államokban többek között a “fekete muzulmánok” egyes vezetői használják fel a hamisítványt saját céljaikra.

(1993)

(Fordította: Szőke Katalin)

További irodalom a kérdésről

Bernstein, H. The Truth about “The Protocols of Zion”. New York 1971.

Bernstein, H. The History of a Lie. New York 1928.

Burcev, V. Protokoli Szionszkih mudrecov. Dokazannij podlog. Párizs 1938.

Delevszkij, Ju. Protokoli Szionszkih mudrecov. (Isztorija odnogo podloga). Berlin 1923.

Frankel, J. Prophecy and Politics: Socialism, Nationalism and the Russian Jews (1862–1917). Cambridge 1981.

Kiš, Danilo: Királyok és bolondok könyve. IN: A holtak enciklopédiája. Budapest 1990. 129–173.

Kohn, N. Warrant for Genocide. The Myth of the Jewish World Conspiracy and the Protocols of the Elders of Zion. London 1970.

– ugyanez oroszul: Moszkva 1990.

Poliakov, L. L’histoire de l’antisémitisme. Vol. 4. Les totalitarismes du XXe siécle: Un phénoméne historiqe dépassé? Barcelona 1986.; Paris 1987.