Nyugat-Európa legtöbb országában balközép erők kormányoznak. Ez azonban nem a szociáldemokrácia diadalát, hanem inkább annak válságát mutatja. A megújulás alapja: alternatívát nyújtani a thatcherista új jobboldallal szemben, amire történtek konkrét kezdeményezések is az utóbbi időszakban. (Dollars and Sense)

Phineas Baxandall és Abby Scher, a Dollars and Sense munkatársai beszélgettek Daniel Singerrel, a The Nation című folyóirat elismert Európa-szakértőjével, abból az alkalomból, hogy Kinek az ezredfordulója? (Whose Millennium?, New York, Monthly Review Press, 1999) címmel könyve jelent meg. A Lengyelországban született zsidó szerző Angliában végezte tanulmányait, és a The Economist szerkesztőségében is dolgozott. Saját bevallása szerint egy letûnt világ levegője lengi körül, és minden érdekli.

Találkozásunk idején tombolt a szerbiai háború, ezért beszélgetésünk a NATO-hatalmak kettős normája körül forgott: “Nem mondhatjuk egyidejűleg azt, hogy Miloseviæ vagy Szaddám a fő gonoszok, ugyanakkor Somoza, Sukarno vagy Pinochet tábornok a mi közös demokratikus családunk kiváló tagjai” – vélekedett Singer. – “El lehet azt csak egy pillanatra is képzelni, hogy a NATO vagy bármely más USA-dominanciájú nemzetközi szervezet fegyveresen megfenyegetné (a távozásra kényszerített izraeli Benjamin) Netanyahu miniszterelnököt, mert nem hajlandó a palesztinoknak jogokat adományozni?” Ezek után arról faggattuk Singert, hogy mi marad a szocializmusból Európában.

Mennyire könnyű dolog Európában épp most víziókra építő politizálást folytatni?

Ha nagy vonalakban kellene összefoglalnom könyvem lényegét, azt mondanám, hogy ez egy anti-“tina” könyv, azaz a Tudniillik Nincs Alternatíva-nézet tagadása. De a Tina név Maggie-re, vagy ha jobban tetszik, Thatcher bárónőre is vonatkozik. Tudják, arról a hölgyről beszélek, aki együtt teázik Pinochet tábornokkal, miközben mindenkinél határozottabban hangoztatta, hogy nincs alternatíva, nehézségeinkből lehetetlen menekülni.

Talán emlékeznek, hogy a Reagan-éra ENSZ-nagykövete, Jeanne Kirkpatrick úgy emlegette a Szovjetuniót, mint kiút nélküli poklot. Ez most megfordult. A mi kapitalista rendszerünk – nevezzük akár pokolnak, akár paradicsomnak vagy purgatóriumnak – az a rendszer, melynek nincs “kijárata”. Könyvem voltaképpen ez ellen szól. Azt a hitet igyekszik feltámasztani, mely főképp Nyugat-Európában, de itt is igen erősen élt korábban, nevezetesen hogy a közös politikai cselekvés révén lehetséges a változtatás. Szerintem [ezt] a hitet a nyugati világ jelentős jobbra tolódása feledtette el velünk az elmúlt 20-25 év során.

Nyugat-Európában egy ezzel ellentétes irányú elmozdulás veszi mostanában kezdetét. Szemmel láthatóan súlyos gazdasági válság van, még ha a tőzsde pezseg is. Átmeneti időket élünk, [a fennálló rend] nem felel meg a társadalom igényeinek. A magam részéről ezt az átmeneti időszakot a lehetőség és a veszély periódusának nevezem. A lehetőség periódusának azért, mert úgy látom, íme az első jelek, hogy az elégedetlenek tehetnek valamit a “TINA” ellen. Másfelől viszont, ha nem szolgálunk mielőbb ésszerű és progresszív megoldási javaslatokkal a növekvő társadalmi elégedetlenség orvoslására, számtalan önjelölt fog majd előállni a maga irracionális és reakciós ötletével, kezdve az itteni Buchananoktól a francia Le Pen-ig.

Beszélne kissé részletesebben arról, hogy miben látja a jelenlegi világrendszerrel szemben megnyilvánuló társadalmi ellenállás apró szikráit?

Könyvemben a “forró franciaországi telet” mint a talán első ideológiai fordulópontot említem, mint az első “TINA”-ellenes lázadást. Az 1995-ös novemberi-decemberi sztrájkokról és tüntetésekről beszélek. Ha emlékszik, Párizst megbénította a közlekedési dolgozók munkabeszüntetése, és a megyékben is tömegdemonstrációk zajlottak. Mit mondtak a tiltakozók? “Kell a fenének az a jövő, amit nekünk és a gyerekeinknek kínáltok!” Van alternatíva vagy nincs? Önmagáért beszélt, ahogy abban az időben az elitet, a szakértőket és a prédikátorokat felbolygatták az események, és folytonosan azt ismételgették: a Wall Street ezt nem fogja megérteni, Brüsszel (az Európai Parlament székhelye) nem fogja tudomásul venni. És minél hangosabban jajveszékeltek, annál népesebbek lettek a tüntetések. Európában nem történik más, legalábbis az 1990-es évek óta, mint hogy óriási erővel igyekeznek másolni az amerikai példát – amit mi amerikai rémálomnak hívunk. Ebben a globalizált, deregulált világban mindenkinek az élen járót kell követnie: elfogadható összegű minimálbérről, országos egészségügyi szolgálatról vagy biztos munkahelyről szó sem lehet. Csakhogy mindez erős ellenállásba ütközik, lásd Olaszország 1994-es példáját, amikor megpróbáltak a korábbi nyugdíj-rendszeren változtatni.

Persze nyilvánvaló, hogy ez önmagában nem elég. Könyvem második felében az alternatívát keresem. Nagyképűség vagy tolakodás volna azt állítanom, hogy tudom a választ. Még ha így lenne is, szerintem egy igazi mozgalomnak nincs szüksége készen kapott mintára. Szívből remélem, hogy végleg sikerült megszabadulnunk attól a tévhittől, hogy a szocializmus valamiféle karácsonyi csomag, ami azoknak jár, akik jól szavaztak, vagy vezényszóra léptek, vagy ilyesmi. Nem teszek egyebet, mint próbálom feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket a baloldalnak kellene megoldania, ha számottevő politikai tényező kíván maradni.

Mondana valamit bővebben az utópiák erejéről?

Kissé ellentmondásosnak tűnhet a “realista” és az “utópia” szavak egymás mellé helyezése, ám amikor azt mondom: “realista utópia”, azt úgy értem, hogy az utópista gondolkodást be kell illeszteni a napi csatározások közé. Ha csak a jövőről alkotunk képet, legyen az bármilyen szépséges, nem lesznek híveink, mert senkinek a napi küzdelmeihez, problémáihoz nem kötődünk. Ugyanakkor, ha csak a pillanatnyi szükséglet áll a harc középpontjában, és ennél távolabbra nem tekintünk, úgy nem lehet az emberek életén változtatni.

Szocialistának tartom magam. Hogy miért? Mert a szocializmus lehetőséget nyújt arra, hogy az emberek önmaguk alakítsák az életüket. Nem csupán a kiválasztott kevesek, de mindenki formálhatja, befolyásolhatja önmaga jövőjét, sorsát.

Mindig úgy gondoltam, hogy a szocialista dilemma a létező rendszeren belül folytatja küzdelmét, miközben olyan megoldásokat keres, amelyek ezen a rendszeren túlmutatnak. Ezt nevezem utópistának – mások veszélyesnek, őrültségnek, öngyilkosságnak és hasonlóknak minősítik. Azt mondom, ezeket a sértő jelzőket kitüntetésként kell fogadnunk.

Mindebben az az elgondolás a legfontosabb, hogy a társadalom tényleges átalakulásához egyesülnie kell a különféle, egymástól független mozgalmaknak. Vegyük a dolgozókat, a nőmozgalmakat, a környezetvédőket, a melegeket satöbbi. Valahogy össze kell fogniuk. Szerintem a rendszert csak egy koherens frontális támadás kényszerítheti térdre. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha ezek a mozgalmak felismerik, hogy követeléseik, törekvéseik, illetve álmaik az érvényes társadalmi berendezkedés keretei között sosem válhatnak valóra. Össze kell hangolniuk lépéseiket, és a társadalom egészének megváltoztatására irányuló utópisztikus vágyaik jegyében egymásra kell találniuk. A magam részéről azt hiszem, hogy a termelésben elfoglalt helyzete miatt a munkásmozgalomnak döntő szerepe lesz ebben, de senkit nem akarnék presszionálni.

Mi, szocialisták nem csaphatjuk be önmagunkat pozíciókkal vagy hatalommal, mert ezeket az emberek kifejlődő politikai tudatossága alakítja. Remélem, hogy az emberekre kényszerített modellek ideje végleg lejárt. Ami a Szovjetunióban történt és az egyéb esetek megtanították az embereket arra, hogy ne sorakozzanak fel egy hosszú távú politikai program mögött anélkül, hogy tudnák, hova tart, hogyan lehet odáig eljutni, [és] milyen demokratikus garanciákat tartogat. Építsünk fel egy cselekvési programot, mondjuk egy provizórikus útitervet, demokratikusan, alulról kiindulva, de azt is mondjuk meg: nézzétek, lehet, hogy az útvonalon a politikai tudatosság szintje szerint változtatni fogunk.

Európában több országban is nevében szocialista kormány van hatalmon, ugyanakkor olyan neoliberális programokkal, amelyeket 20 éve a konzervatívok sem vállalhattak volna. Sokan ezt a józan alternatívák teljes halálaként értelmezhetik.

Önök most igazából azt kérdezik: Európa tényleg balra tart, miként azt néhányan gondolják? Avagy – ahogy könyvemből kiolvasható – a szociáldemokrácia válságát éljük? Először is el kell árulnunk az olvasóknak: az Európai Unió 15 országából jelenleg 11-ben szociáldemokrata, kettőben koalíciós a kormány, és csak kettőben, név szerint Spanyolországban és Írországban tisztán reakciós.

Ennek fényében azt mondhatnánk: győzött a szociáldemokrácia. Én az ellenkezőjét vallom, szerintem ez válság. Először is definiáljuk, mit nevezünk szociáldemokráciának. A fogalom a II. világháború óta a fennálló kapitalista társadalom reformista irányítását jelenti. Nyugat-Európa példa nélkül álló prosperitásának és expanziójának harminc esztendeje alatt a gazdasági növekedés (Angliától eltekintve évente durván 5%) egy része a dolgozókra szállt. Ez tökéletesen megváltoztatta a fogyasztás szerkezetét.

Csakhogy ez az időszak nem volt olyan eszményi, mint amilyennek látszik. Akkor nem került volna sor a 68-as májusi franciaországi lázadásokhoz hasonlókra. De hát akkor – vethetnék ellen Önök – mi értelme lett volna az idő tájt magát a rendszert megváltoztatni, ha egyszer a fennálló rendszeren belül is lehet változásokat elérni? Erre én azt válaszolnám, hogy 1968 után, azaz a szovjet tankok prágai bevonulása és a szovjet modell összeomlása után mindenki, még a nyugati kommunista pártok is ezt vallották. Ez a szociáldemokrácia nagy pillanata volt, mert a szociáldemokrata felfogás még azokban az országokban is meg tudta vetni a lábát, amelyeknek nem volt szociáldemokrata kormánya.

Ám alighogy mindenki erre az útra lépett a 60-as évek vége, a 70-es évek eleje felé, a gazdasági fundamentum, amelyen a szociáldemokrácia nyugodott, romba dőlt. A villámgyors expanzió véget ért, és megkezdődött a mi peresztrojkánk: szerkezet-átalakítás és létszámleépítés. Az Egyesült Államokban ez a dolgozó szegények rétegének megjelenésében, míg Nyugat-Európában a munkanélküliségben ölt testet. Nem azonnal, mert kísérletet tettek – először a 70-es évek során –, hogy megmentsenek valamit a múltban érvényesülő együttműködésből. De a 80-as évektől azt az offenzív magatartást tapasztalhattuk, amely az 1990-es évtizedig eltartott. Ennek szellemében igyekeznek az amerikai rémálmot Európára erőltetni.

Ez pedig ellenállásba ütközik: Olaszországban a nyugdíjak apropóján, Németországban és Franciaországban a “forró télben”. Úgy vélem, a szociáldemokrata kormányok megválasztása, Európa balra tolódása az amerikai modellel való szembehelyezkedés egyik megnyilvánulása. Az európaiak nem akarják elfogadni az amerikai modellt, eközben azonban a nemzetközi pénzügyi köröknek sikerül becsempészniük azt a baloldali kormányok közreműködésével.

Bizonyos értelemben igaz, hogy mindezek a szociáldemokrata kormányok elsajátították a kapitalista játékszabályokat. Ha napjaink deregulált világában változatlanul ezt a politikát folytatják, ha nem tesznek semmit a munkanélküliség ellen, ha darabjaira szedik a jóléti államot, elvesztik saját szavazói bázisukat. Válaszlépéseik az országaikban létező mozgalmaktól függnek. Mint tudjuk, Angliában a munkásmozgalom nagy vereséget szenvedett (az 1984/85-ös bányászsztrájk leverésére gondolok). Ezzel szemben Franciaországban a szocialista vagy inkább “plurális baloldali” (kommunistákkal és zöldekkel teljes) kormány éppen a “forró franciaországi tél” jóvoltából van hivatalban. Magyarán egy sikeres társadalmi mozgalommal állunk szemben, nem [egy] vereséggel.

Létezik egy mélyebb ellenállás, és a radikális baloldal előtt számtalan lehetőség kínálkozik, hogy további javaslatokkal éljek. Ezt láthatjuk Franciaország példáján is. A tavaly júniusi európai [parlamenti] választásokon a trockisták váratlan felbukkanását és 5% feletti eredményét regisztrálhattuk. Ez nem jelenti azt, hogy a franciák tömegesen a permanens forradalom prófétájának híveivé váltak volna, és nem jelenti azt, hogy elutasítják azokat a szocialistákat és kommunistákat, akik a liberalizációs intézkedéseket rájuk kényszerítik. Ha alulról jövő nyomás jelentkezik, ezek a kormányok nem fogják kibírni. Ezért állítom, hogy Európában válságát, és nem virágkorát éli a szociáldemokrácia. A szociáldemokrata kormányok többé nem mondhatják egyszerűen azt, hogy nem folytathatjuk [baloldali politikánkat], mert a többi kormány reakciós.

Említette a munkanélküliséget. Makacs jellege miatt ez fontos kérdés az európai politikában.

Ez így van. A munkanélküliség növekedése a neoliberalizmus terjedésének tünete mindenütt a nyugati világban. Nyugat-Európában a háború után 25-30 évig szinte nem létezett munkanélküliség. Ma valószínűleg 20% körül jár. Nincs olyan sok dolgozó szegényük [mint az Egyesült Államoknak], de a munkanélküliség az [európai] társadalom rossz körülményeinek legrosszabbika, amellyel szemben erőteljes reakciók mutatkoznak. Sokféle probléma forrása ez. Nemcsak a munkamegosztásról van szó. Az a kérdés, hogy csökkenti-e valaki a munkaidőt. Olyan kérdések kerülnek megint napirendre, amelyeket már a hatvanas években is feltettek és félresöpörtek: Mi a növekedés? Mi a célja? Kinek az érdeke? Kinek a haszna? – és így tovább…

Tehát Franciaországban például mozgalmakba tömörülnek a munkanélküliek – ez valami új dolog, ami a háború óta most fordul elő először. A munkanélküliek ma politikai tényezők. A küzdelem a körül a kérdés körül zajlik, hogy hogyan csökkentsék a heti munkaidőt. Ha egyszerűen törvényileg csökkentenék, ahogy azt a francia kormány javasolja, mondjuk 35 órásra, akkor várhatóan több munkahelyet lehetne létrehozni. Csakhogy ezzel a munkáltatók túlóráztatási joga is bővülne – az alkalmazottak bizonyos heteken harminc, máskor negyvenöt órát dolgoznának, tehát a munkáltatók saját kényelmük szerint foglalkoztatnák a munkaerőt. Más szóval: vajon a rövidebb heti munkaidő hozzájárul a társadalom szerkezetének megváltozásához? Vagy csak a munkaadók kényelmét szolgálja?

Ellentét feszül technológiai ötletességünk és társadalmunk abszurd szerveződése között. Ha a háború utáni korszak termelékenységének növekedését tekintjük, érthetetlen a dolgozó szegények és a magas munkanélküliség mai tényszerűsége. Az másféle élet ígéretét hordozta. Ha a fejlett kapitalista országokat önmagukban szemléljük (amit nem tehetünk a sokkal szegényebb országok figyelembe vétele nélkül), rendelkezésünkre állnak a technikai eszközök, hogy megvalósítsuk a szocialisták régi álmát a munka és a pihenés közötti választóvonal eltörléséről. A monoton, nehéz munka csökkenthető, és csökkenthető a munkában töltött idő, ezáltal az emberek egész más jellegű életet élhetnének.

Egyáltalán nem ebbe az irányba tartunk. Technikailag nagyon közel járunk ehhez, de társadalmilag fényévnyire, mert ez a társadalom merőben más szerveződését követelné. Egész felfogásunknak kell megváltoznia.

A Bad Religion nevű, ismert punk zenekar vezetője kifejti nézeteit a társadalomról, és arról, hogy ő hogyan értelmezi a punkot.

Sohasem voltam lemezkiadó cég tulajdonosa, sikeresen működő kereskedelmi vállalkozást sem vezettem soha, ezért nem is próbálom magam marketing-szakértőnek beállítani. Dalszerzőként haladtam előre pályámon, de a dalok kiadását, marketingjét mások végezték, mások tették őket fogyasztásra alkalmassá.

Bár a punk révén tettem szert némi keresetre, ez igazán szerény összeg ahhoz a temérdek pénzhez képest, ami azoknak a cégeknek jutott, amelyek a Punkot mint valami lenyelnivaló terméket terjesztik. Sohasem tartottam sokra a divatos, könnyed, izgalmat keltő vonásokat, amelyekkel általában a punkot társítják. A punk több ennél, olyannyira, hogy ezek az elemek triviálisnak tűnnek a minden punk által tapasztalt emberi valóság fényében. Minthogy fél életem során, amit neki szenteltem, a punk részemmé vált, azt hiszem, itt az ideje, hogy megkíséreljek egy meghatározást adni róla, és eközben védelmembe vegyem a Punk néven ismert tartós társadalmi jelenséget. Elképesztő, hogy valami, ami ilyen érzelmi és transzkulturális mélységgel bír, ilyen sokáig definíció nélkül maradt. A punk gyökerei ugyanis mélyebbre nyúlnak, és történetileg sokkal messzebbre visszavezethetők, mint azt sokan képzelik.

Még az elmúlt két évtizedre visszatekintve is nagyon nehéz olyan elemzést találni, amely leírná azt a hatást, amit a punk rock gyakorolt a popzenére és a fiatalok kultúrájára. Még ritkábbak az olyan esszék, amik azokat a mélyben futó érzelmi és intellektuális áramlatokat részletezik, amelyek a punkkal kapcsolatos népszerű, közhelyes, divatos kijelentésekhez vezetnek.

Ezek hát a fő okok, amelyek arra késztettek, hogy ezt az írást elkészítsem. Ha ez a kísérlet sérti a puristákat, lerombolja a zárt társadalom titkolózási gyakorlatát, megerősíti a bizalmat a szkeptikus vizsgálódásban, mélyebb gondolkodásra indít, és ellentmondásokat tár fel, akkor elértem a célomat, és akik megalázva érzik magukat, talán felismerik majd álláspontjuk közönséges voltát. Én csak egy globális méreteket öltött szubkultúrán végzett vizsgálódásaimat igyekszem terjeszteni, amelynek nagy részét megismerve, több helyen is közös gondolati szálakat találtam.

A közös gondolatiság kialakulása során jön létre az az ideológia, amely az egyéneket közösségbe tömöríti. A punkokban él a vágy, hogy közösséget alkossanak, de ehhez valami formát kell adni a punk ideológia alapjainak és származásának. A jelenlegi punk sztereotípiákra rányomja a bélyegét a tömegmarketing, és a hangsúly, amelyet szerencsétlen módon a tartalom helyett a stílusra helyeznek.

Ezek a bajok azonban nem pusztítják el a punk életérzést, éppen csak összezavarják az új generációk kinevelését. Ezek az emberek ugyan tudják magukról, hogy punkok, de azt nem, hogy az mit is jelent. Ez az esszé része ennek a nevelési folyamatnak.

A punkok nem vadállatok

A punk egy válasz arra, hogy mit jelent embernek lenni. Mi különböztet meg minket más állatoktól? Az a képességünk, hogy felismerjük önmagunkat, és kifejezésre juttatjuk saját genetikai egyediségünket. Sajátos módon, az általánosan elterjedt nézet a piac és a reklám világában a punkok és zenéjük "állatias" és "primitív" természetére helyezi a hangsúlyt.

Feltételezik, hogy az erőszak a punk-zene kulcsfontosságú része, s ez a feltételezés könnyen állandósítható, mert nagyon könnyű az erőszakot piacosítani – az erről szóló hírek is mindig előkelő helyet kapnak a sajtóban. Az erőszak középpontba állításával egy kulcsfontosságú mozzanat kerüli el a figyelmünket a punk megértése során:

A PUNK: az egyediség személyes kifejezése, ami abból az emberi képességünkből származik, hogy tudunk gondolkodni, és kérdéseket feltenni.

Az erőszak nem általános a punkban, és nem is tartozik kifejezetten hozzá. Amikor valóban kifejezésre kerül, akkor ez rendesen a punk ideálokhoz nem kapcsolódó dolgok miatt van. Tekintsük azt a közismert példát, amikor verekedésre kerül sor egy középiskolában egy punk és egy futball-játékos keményfiú között. A futballista és kísérete nem értékeli vagy fogadja el a punkot valódi embernek. Ehelyett szakadatlan gúnyolódás céltáblájává teszik, nap mint nap kötekedve, provokálva és megalázva őt, ami persze nem más, mint önnön bizonytalanságuk és szorongásuk visszatükröződése.

Egy nap aztán a punknak elege lesz, és ellátja a futballkapitány baját a folyosón. Erre a tanárok természetesen eltanácsolják a punkot, és igénytelen frizurájára és öltözékére hivatkozva kijelentik, hogy egy erőszakos és kezelhetetlen semmirekellő. A helyi lapban ez áll: "A folyosói verekedés megerősíti, hogy az erőszak része a punk rockerek életmódjának".

Az elfogadás hiánya által kiváltott spontán düh nem punk sajátosság. Ez egy normális emberi reakció, és bárki hasonlóan reagálna, szubkulturális vagy szociális hovatartozástól függetlenül, ha lenézettnek és haszontalannak érezné magát. Szomorú tény, hogy a punkok körében rengeteg példa akad erőszakra. Eklatáns példákat lehet találni tévelygőkre, akik magukat szintén punknak tartják. A düh és az erőszak azonban nem punk vonások, valójában semmi közük a punk eszményekhez. Nem a düh és az erőszak az a kötőanyag, ami a punk közösséget egyben tartja.

Az emberiség fennmaradása az egyediségben van

A természet adta nekünk a genetikai vázát annak, amiről a punk szól. Egy ember genetikai információja körülbelül 80 ezer gént tartalmaz, és nagyjából 6 milliárd ember részesül ebben a genetikai megtiszteltetésben. Annak az esélye, hogy két ember ugyanazt a genetikai információt hordozza, elenyésző, szinte felfoghatatlanul kicsi (az esély lényegében 80 ezerszer azon emberek száma, akikkel egy életút során találkozni és párosodni tudunk. Gyakorlatilag lehetetlen.)

Az általunk hordozott gének jelentős szerepet játszanak a magatartásunk és világnézetünk formálásában. Ezért adatott meg nekünk az egyediség, hiszen senki más nem rendelkezhet ugyanazzal a génkészlettel, amely aztán a világról alkotott képünket befolyásolja. Természetesen a kulturális tényezők játsszák a másik fontos szerepet, és ezeknek inkább lehetnek egységesítő hatásai a magatartásra és a világnézetre.

Példának okáért, egy egész munkásvárosnak lehet 15 ezer lakosa, akik ugyanolyan eszményeken nőttek fel, ugyanabban a gyárban dolgoztak, ugyanazokban a boltokban vásároltak és ugyanazt a futballcsapatot szerették. Ahogy a gyerekeik fejlődnek, ellentétes erők állandó kölcsönhatása figyelhető meg kulturális közegük szociális beidegződései és egyediségük genetikai kifejeződése között.

Aki saját természetével veszti el a kapcsolatot, az a társadalom robotjává válik, míg azok, akik elvetik szociális fejlődésüket, kóbor állatokká lesznek. A punk egy kiállás a két szélsőség közötti helyes egyensúly mellett. A punkok saját egyedi természetüket akarják kifejezni, miközben átkarolják a "jó-kisfiú-jó-kislány" neveltetésük közösségi szempontjait.

A társadalommal való kapcsolatuk azon a célkitűzésen alapszik, hogy megértsék egymás egyedi világnézetét. A punk "klubok" olyan társadalmi színhelyek, ahol ezeket a nézeteket elfogadják, néha átveszik, néha elvetik, de mindig tolerálják, és tiszteletben tartják.

A PUNK: egy mozgalom, amely visszautasítja azokat a társadalmi attitűdöket, amelyeket az emberi természet tudatos figyelmen kívül hagyásával állandósítottak.

Mivel a toleranciától függ, és kerüli a tagadást, a punk életérzés minden ember számára nyitva áll. Elegáns párhuzam észlelhető a punk egyedi nézetektől és magatartásmódoktól való függése és az egyediségre való saját genetikai hajlamunk között.

A félelem és a racionalitás harca

A civilizált élet erős mellékhatása a konformitásra való késztetés. Mindannyiunkba beleverték, hogy tartsuk tiszteletben az idősebbek nézeteit, és később, amikor rájövünk, hogy ezek is csak tantétel formájú vélemények, arra tanítanak bennünket, hogy ne keltsünk zavart nehéz kérdések feltevésével. Sokan egyszerűen elfogadják az éppen uralkodó gondolatokat, és sosem fejtik ki saját nézeteiket, ez pedig hasonló az egyéniség korai halálához.

Fajunk egyedi abban a tekintetben, hogy képes felismerni és kifejezni önmagát. Nem élni ezzel a biológiai lehetőséggel annyi, mint a természetes kiválasztódás folyamata ellen dolgozni, ami fajunkat egyáltalán megteremtette. Ez a megalkuvás a bukástól való félelem elleni harcból adódik.

Könnyű feltételezni, hogy ha mindenki ugyanúgy cselekszik, és én is ezt követem, akkor abból nem lehet semmi baj. A szarvasmarhák és a libák valószínűleg felismerik ezt a kedvező lehetőséget. Ez a viselkedésmód viszont az egész emberiség bukásához vezethet el.

A közvélekedés ellenében való gondolkodás és cselekvés kulcsfontosságú az emberi fejlődés szempontjából, és potens megnyilvánulása a punknak. Ha egy ügy vagy jelenség csak attól lesz igaz, hogy az emberek annak tartják, akkor a punk feladata, hogy jobb megoldást találjon, vagy egy olyan független változót, ami megerősítheti azt a bizonyos nézetet (néha a közvélekedés épp az emberi természet visszatükröződése, a punkok ezt nem tagadják).

Az a képesség, hogy az ár ellen ússzunk, fontos szerepet játszott az emberiség történelmének legfontosabb újításainál. Olyan eszmék jellemezték az egész felvilágosodást, amelyek kerülték a kor dogmáit, és olyan igazságokat fedtek fel a természet és az emberi lét kérdéseiben, amelyeket minden ember megtapasztalhat, és amelyek még ma is bennünk élnek.

Galilei az egyházzal vívott harcot, és bár az egyház megnyerte a csatát azzal, hogy a tudóst élete végéig börtönben tartotta, végül elvesztette a háborút. Kevesen hiszik ma úgy, hogy a Nap kering a Föld körül, és így Isten a Földet teremtette a világegyetem középpontjának. Francis Bacon azt hangoztatta, hogy az ember rendeltetése a Földön a megértés. Úgy gondolkozott, ha tagadjuk emberi mivoltunk e legalapvetőbb elvét, akkor a puszta barbárság mélységeibe süllyedünk.

Charles Darwin – aki bár a felvilágosodás tetőpontja után írta munkáit, annak vívmányai közvetlenül hatottak rá – teológiai iskolát végzett, és mégis késztetést érzett arra, hogy az utazásai során megfigyelt, biológiai fajokat összekötő törvényszerűséget megértse. Nézetei sok bibliai tantételt megkérdőjeleztek, ugyanakkor érvelése logikus volt, és egy önfejlesztési folyamat által (saját elméjében lejátszódó harc a megértésért) fejlesztette az emberiséget azzal, hogy új szintet jelölt meg az emberi megismerés számára.

Az egyház tantételei egyre inkább a perifériára szorultak. Az egyház felől érkező negatív visszacsatolástól való félelmet legyőzte megfigyeléseinek igazsága és a világ megértésének az a hulláma az emberekben, amelyet nézetei keltettek.

A modern punk a megértés iránti vágy motiválta gondolkodási folyamat, s tökéletesen egybevág a felvilágosodás hagyományával. Az, hogy annyi történelmi példa áll rendelkezésre, amely a dogmák megsemmisítésére irányuló törekvésről szól, egy erős elv megfogalmazását teszi szükségessé: civilizált emberi lényeknek természetes jegye az eredetiség. Az, hogy mennyire ritka az egyediség, arról árulkodik, hogy természetünket egy ugyanolyan markáns ellenerő szorongatja: a félelem.

A PUNK: a kérdésfeltevés és a megértés iránti elkötelezettség folyamata, ami egyéni fejlődést eredményez, és ennek extrapolálásával társadalmi fejlődéshez vezethet.

Ha elég ember érzi magát szabadnak, és nem vonakodik használni megfigyelőkészségét és eszét, akkor nagy igazságokra derül fény. Ezeket az igazságokat nem azért ismerik fel és fogadják el, mert valamilyen totalitárius entitás erőnek erejével a társadalomra kényszerítette őket, hanem mert mindenki hasonló tapasztalatokra tesz szert a megfigyelés során.

Az, hogy a punkok az előítéletek ügyében azonosulni tudnak egymással, abból a közös tapasztalatból ered, ahogyan velük bánnak az őket nemkívánatos személyekként kezelő emberek. Mindannyian rendelkeznek személyes tapasztalattal a tekintetben, hogy kerülik őket, és képesek jól viszonyulni egymás elidegenedés-élményeihez anélkül, hogy eközben valami magatartásmintát követnének.

Az előítélet-élmény közös tapasztalatból származik, nem pedig írott formulából vagy alkotmányból, amelyhez tartaniuk kell magukat. A punkok ebből a tapasztalatból vonják le azt, hogy az előítéletesség rossz, eszerint az elv szerint élnek, és nem tankönyvből tanulták. A fennálló nézetek provokálása a megértésre való törekvés nélkül szokássá válik, passzivitássá és előíró ideológiává.

Mi az igazság?

A filozófusok megkülönböztetik a kis "i"-betűs igazságot a nagy "I"-betűs Igazságtól. A punkok tagadják az utóbbi létezését.

A nagybetűs Igazság valamely transzcendentális lény által előírt rend létét feltételezi, azaz, hogy az igazság végeredményben Istentől származik, aki mindent előre eltervezett, amikor a világegyetemet megteremtette.

A kisbetűs igazságra magunk jövünk rá, és benne mindannyian egyetérthetünk, akik hasonló élményekkel és megfigyelésekkel rendelkezünk. Utóbbi objektív igazságként is ismeretes, amely bensőnkből jön, és ezen a földön nyilvánítódik ki, szemben az Igazsággal, amely kívülről jön, és felülről vetítik ránk, hogy kövessük.

Az erkölcsiséget nem kell feltétlenül az Igazság következményének tekintenünk. Az objektív igazságból éppoly könnyedén adódhat moralisztikus, spirituális kultúra.

A PUNK: hit abban, hogy a világ olyan, amilyenné tesszük, hogy az igazság a dolgok mibenlétének személyes megismeréséből ered, nem pedig az előírásokhoz való vak ragaszkodásból.

A punk mozgalomnak az objektív igazságtól való függése az ár ellen úszás közös élményéből eredeztethető. Bárki képes az élményt átérezni, aki már lógott ki tömegből. Arra egyetlen számkivetettnek sem volt szüksége, hogy valaki tételesen leírja neki, hogy mit jelent másnak lenni. Az igazság elég világos volt, s ezt megérthette, és igaznak fogadhatta el bárki, akinek része volt ebben a közös tapasztalatban.

Mi a félelem?

A félelem, ami arra készteti az embereket, hogy alávessék magukat a szabályoknak, sötét korszakokat idézett elő az emberiség történelmében. Az ún. sötét középkor nyugodt és bonyodalommentes volt, de komor és kellemetlen, továbbá híján volt mindennemű alternatív nézetnek. A hamis vigaszt és a nyugalmat, amiben a középkori ember részesült azáltal, hogy a király és az egyház szigorú bürokráciát erőltetett rá, teljesen elfedte a gyötrelem, amivel nap mint nap szembe kellett néznie.

A paraszt élete így könnyű, nincs irányítás, nincs cél, egyszerűen csak többet és többet termel, és utódokat nemz a király hasznára. De a megfélemlítés eszközét használni a parasztok (vagy ha már itt tartunk, a modern kor munkásainak) irányítására, csak egy rövidtávú és aljas gyakorlat, mert a parasztság ugyanazon agyi szerkezettel rendelkezik, mint a nemesség.

Az önfelismerés mélyen gyökerező biológiai sajátosságát és az önkifejezés vágyát nem lehet hosszú ideig elfojtani. Végül a parasztság felismerte, hogy az értelem nélküli élet olyan, mint a barmok élete. Megfélemlítve élni ugyanolyan, mintha biológiailag érzéketlen lenne az ember, részt venni az emberi színjátékban nem, pusztán elsorvadni képes.

Az emberi viselkedést szabályozó félelem tanult dolog. Más, mint az azonnali, reflexszerű, a zavaró hatástól menekülő válasz, amit a többi élőlény alkalmaz az életben maradáshoz. Nekünk szintén megvannak ezek a motoros reflexeink, de a kudarctól és a szókimondástól való félelem a limbikus rendszerből ered.

A limbikus rendszer az agy része, idegsejtek hálózata, ami a legmélyebb érzelmeinket szabályozza. Az agy két részét köti össze: a középagyat, ahová az érzékelt információ továbbíttatik (pl. látás és hallás) és az előagyat, ahol ezen információk feldolgozásra kerülnek. Bár az előagy legalább 480 millió éve kifejlődött (a legelső gerinceseknél már megtalálható volt), az ember megjelenésével speciális funkciói alakultak ki.

Az előagy egy specializálódott része, amit agykéregnek nevezünk, nagymértékben kifejlődött az embernél. Az agykéreg 95%-a az olyan asszociációs lelki folyamatokért felelős, mint az elmélkedés és a tervezés, a maradék 5% pedig a mozgás és érzékelés feldolgozását végzi.

A különbség jól érzékelhető egy egérrel összehasonlítva (ami szintén egy magasabb rendű gerinces). Az egér agykérgének csak 5%-a foglalkozik asszociációs ingerek feldolgozásával, míg 95%-ának feladata a mozgási és érzékelési ingerek feldolgozása.

A nagymértékben kifejlődött limbikus rendszer központjában van az, amit mi emberinek nevezünk. Különbözünk az állatoktól abban a tekintetben is, hogy több időt töltünk tervezéssel, elmélkedéssel és önmagunk kifejezésével. Limbikus rendszerünk nagyon erőteljes: felül tud kerekedni a primitív érzelmeken, és el tudja nyomni a mély vágyakat.

Aki valaha látott már szomorú filmet a barátaival és szándékosan visszatartotta könnyeit, mert nem akarta, hogy a barátai észrevegyék, az a limbikus rendszerét vette ehhez igénybe. Elgondolta, hogy mik a következményei barátai reakcióinak, és véget vetett az érzelmi folyamatnak, ami sírásra késztette volna.

Ahogy az ésszerű gondolkodás a limbikus rendszer terméke, a félelem is a limbikus rendszer ugyanazon idegsejtjeiben alakul ki. A félelem rendszerint ésszerű viselkedés, irracionális gondolatokon alapul és megbéníthatja az agykéreg feldolgozó erejét. Az elfojtás és a félelem kéz a kézben járnak és mindkettő példája annak, hogy hogyan nyomhatja el limbikus rendszerünk a nyilvánvaló ingereket, és segíti elő a biztonságos viselkedést.

A limbikus rendszer hasonló más szervekhez abban az értelemben, hogy úgy is tud működni, hogy káros eredménye lesz. Az, hogy kapcsolatban legyünk testünkkel, feltétele az általános egészségnek, és a limbikus rendszernek állandó készenlétben kell állnia ahhoz, hogy azt irányítsa. Hogy felülkerekedjünk a félelmen, kapcsolatba kell kerülnünk a limbikus rendszerünkkel, és fel kell ismernünk, amikor az elnyomja a nyilvánvalót.

Az etikett és a jó viselkedés a limbikus rendszer elnyomó képességének eredménye, ami időnként szükséges, de végső soron az ember eredetiségét csökkenti. A hazugság a limbikus rendszer elnyomó folyamatának végső formája, a nyilvánvaló tagadása. Az igazmondók, akik megbízhatóak és tisztességesek, megtanulták a limbikus rendszerük irányítását. Felismerik a vágyat, hogy hazudjanak, de belátják annak a hiábavalóságát, hogy azonosuljanak olyasmivel, ami nem igaz.

A hazugok ezzel szemben rabszolgái limbikus rendszerüknek, nincsenek kapcsolatban a legalapvetőbb mentális kapacitásukkal. Viselkedésük óvatos és ravasz, mert hagyják, hogy tökéletlen észjárásuk, a valóság álcázásához, teljes lelki alkatuk fölött átvegye az irányítást. Végül el kell ismerniük az igazat és vereségüket, de csak miután minden lehetséges félrevezetést és csavaros logikát felhasználtak félelmük elrejtése érdekében.

Politikusok, lelkészek, üzletemberek és bírák mesterei a csavaros észjárásnak és a félelem kiváltásának. Jó intellektuális céltáblái a punkoknak, mert ők nem respektálják az embereket, akik megtanulták irányítani limbikus rendszerüket. És a punkok nem félnek rámutatni arra, ami nyilvánvaló, még ha az a szociális helyzetük kockáztatásával jár is.

A PUNK: állandó küzdelem a társadalomból érkező negatív visszacsatolástól való félelem ellen.

A punk mozgalom

Megpróbáltam néhány tényezőt felsorolni, amelyek a punkot mozgalommá teszik kulturális értelemben. A gyengeelméjű pusztító, lopkodó, verekedő és veszekedő vadember semmivel sem punkabb, mint napjaink csinos arcú, de üresfejű popsztárja.

Mivel a lemezkiadóknak ennyire könnyű eladni az erőszakot, a szexet és az önteltséget, sok zenekar bekapta a csalit, és magát punknak állította be, azt viszont nem vette észre, hogy eközben valójában a konformizmus sztereotípiájának állandósításában vesz részt, ami egyáltalában nem punk.

A "gyere, állj közénk" hozzáállásból, amely követőket keres maga mögé, általában egy gyenge emberekből álló gyülevész népség verődik össze, akik azt hiszik, erejük a nagyszámú hasonló gondolkodású klónban rejlik. A mennyiség viszont nem minden, ha az embereket egy rövidlátó, öncélú, félelem kiváltotta mantra tartja össze, amely pártosodáshoz és kirekesztő elvekhez vezet.

Az erős ideológiáknak nincs szükségük csőcselékre, állják az idő próbáját, sosem múlnak el, mert szorosan kötődnek biológiai felépítésünkhöz. Részét képezik annak, amit Homo Sapiensnek lenni jelent. Ezt a hagyományt a punk testesíti meg.

A mozgalom korszakos dimenziókat ölt, túlmutat az itt és most pillanatnyiságán, mert létezett, létezik és létezni fog mindenhol és mindörökké, amíg csak emberi lények lakják a földgolyót.

Ahogy új korszak kezdődik a kultúra telhetetlen menetelésével, a punkok megtalálják számításukat. Az Internet ismét lehetővé teszi az emberek számára, hogy közvetlenül kommunikáljanak egymással. A hálón interaktív az emberi viselkedés, ahogy az még a tömegmédia beköszönte előtt volt.

Az emberek most ideológiai és életmódbeli kérdésekre fordítják figyelmüket, szemben a XX. századi gyakorlattal, amelyben a csapathoz való tartozás elől elzárkóztak, és egy hálózat vagy propaganda magatartás-szabályzatának vetették alá magukat. A hazugságok és az elitizmus misztériumai gyorsan elhalnak majd, ha a globális párbeszéd, amely a hálót nap mint nap áthatja, egyre több ember életében megjelenik.

A világ lakói fogékonyabbak lesznek alternatív ideológiák iránt, mert ők maguk fogják ezeket megalkotni. Korszerűtlen intézmények ideológiája iránt viszont kevésbé lesznek fogékonyak, mert logikájukban a hiányosságok és a hibák sokkal erősebben jelennek meg, lévén hogy amint ezek létrejönnek, azonnal szétsugározzák majd őket a világba.

A "megismerésben az erő" és a "tudás hatalom" etikája, amelyet a punkok vallanak, normává fog válni. Nyilvánvaló lesz majd a titkos szertartáskönyvek merevsége, állatiassága és értelmetlensége, ez pedig az emberi egyediség értékeléséhez és az eredetiség egy új korszakához kövezi ki az utat.

Ki a punk?

Mindenki számára nyitva áll a lehetőség, hogy punk legyen. Sokkal nehezebb persze olyasvalaki számára, aki egy higgadt, kihívásoktól mentes, tudatlan környezetben nevelkedett, mert az nem látja a nyugalmát biztosító intézmények megkérdőjelezésének és provokálásának értelmét. Az ilyen gondtalan életre viszont kevés példa akad napjaink szűkülő világában.

Az örök kérdések még mindig élénken foglalkoztatják az emberi elméket. Évtizedről évtizedre válik egyre világosabbá, hogy mit is jelent embernek lenni. Néha, az embereket arra nevelik, hogy biztonságos útvonalon haladjanak korai halálukba, fogyasztva és hajtogatva a félelmetes arisztokrácia dogmáit.

Másrészről, az emberi lelket nehéz elpusztítani. A punk az emberi lélek mikrokozmosza. A punkok az eszükkel boldogulnak, nem nyers erővel. A társadalmat sokféleségükkel, nem konformizmusukkal mozdítják előre. Más embereket befogadással és nem uralommal motiválnak.

Önmaguk jobbá tételének élharcosai, és ennek extrapolálásával az egész emberiség jellegét képesek javítani. Az emberi érzés mindenki számára hozzáférhető, íratlan, egyetemes szabályaihoz tartják magukat, és kerülik az elitista magatartásmintákat, titkos szertartáskönyveket. ők testesítik meg a jövő reménységét, és tárják fel a múlt hibáit. Nem kell megmondanunk nekik, hogy mit csináljanak, máris vezetnek bennünket.

A PUNK: az egyediség személyes kifejezése, amely abból az emberi képességünkből származik, hogy tudunk gondolkodni, és kérdéseket feltenni.

A PUNK: egy mozgalom, amely visszautasítja azokat a társadalmi attitűdöket, amelyeket az emberi természet tudatos figyelmen kívül hagyásával állandósítottak.

A PUNK: a kérdésfeltevés és a megértés iránti elkötelezettség folyamata, amely egyéni fejlődést eredményez, és ennek extrapolálásával, társadalmi fejlődéshez vezethet.

A PUNK: hit abban, hogy a világ olyan, amilyenné tesszük, hogy az igazság a dolgok mibenlétének személyes megismeréséből ered, nem pedig az előírásokhoz való vak ragaszkodásból.

A PUNK: állandó küzdelem a társadalomból érkező negatív visszacsatolástól való félelem ellen.

(Fordította: Orbán Gábor)

A híres dzsessz zongorista elmondja, hogyan nem találkozott Malcolm X-szel.

A 60-as évek első felében a John Coltrane Quartett olyan dalokat alkotott, melyeket a valaha létezett legizgalmasabb és legújítóbb jazz zenék közé sorolunk. McCoy Tyner 1965-ben hagyta el a Coltrane Quartet-et, hogy saját együttest alapítson. Továbbra is a legkülönbözőbb stílusokkal kísérletezik. Az elmúlt tíz évben három szólóalbumot rögzített, és együttese, a Latin Jazz All Stars évek óta a legjobb jazz tánczenét produkálja. Az utóbbi néhány hónapban McCoy Európában turnézott. Időt szakított arra, hogy elbeszélgessen Martin Smith-szel a jazzről és a rasszizmusról.

Meséljen arról, hogy milyen szerepet játszik a latin jazz zenéjében!

A világ minden tájáról származó mindenfajta zenét szeretek. Úgy gondolom, minden zenében van valami általános érvényű, de ha a világ olyan részeiről származó zenét hallgat az ember, ahova feketéket hurcoltak, mindig hasonló ritmusokat fog hallani. Mindegyiküknek megvan a saját különleges helyi hangzásvilága, de határozott kapcsolat van közöttük. Már régóta játszom latin zenét. Ez szinte elkerülhetetlen, ha az ember egy olyan városban él, mint New York, amely a kultúrák hatalmas olvasztótégelye. Remek dolog, hogy különböző kultúrák különböző népei egy helyre kerülnek. Ettől maradnak a dolgok frissek. Ez az, ami életben tartja a dolgokat.

És végre a nagy kubai zenészek is kezdik megkapni a nekik járó tiszteletet.

Nagyon szeretem a Buena Vista Social Clubot. Negyven évig el volt rejtve a zenéjük a világ elől. ők Kuba igazi hangjai. A zene, amit játszanak, az afrikai, európai és a dél-amerikai kultúrák találkozásának eredménye. Ez egy olyan pont, ahol a három kontinens összeér.

És milyen szerepet játszik a jazzben a blues?

A blues eredete az afrikai zenébe, a rabszolgaságig nyúlik vissza, de nem kizárólag szomorú zenét jelent: megszólal benne a remény és a szabadság hangja is. Az a blues, melyet jazz-zenészek alkottak, Afrikának köszönhető, de valójában afro-amerikai zene. Én Amerikára helyezném a hangsúlyt, mert a mi zenénk a feketék amerikai élményeihez kötődik. A jazzben benne van a gospel, a munkadalok, hallod benne Duke-ot [Duke Ellington], Birdöt [Charlie Parker] és a jazz többi ősapját. Hallhatod benne, hogy milyen fejlődésen mentek keresztül a feketék az idők során.

Mivel a társadalom alsóbbrendűnek tartja a feketéket, minden fekete, aki valami gyönyörűt alkot és művészi teljesítményt nyújt, ezekkel az előítéletekkel szemben veszi fel a harcot. Éppen ezért a jazz természetéből adódóan a rasszizmus és az elnyomás minden formája ellen van.

Mit gondol, hogyan formálta a rasszizmus élménye a jazzt?

A feketék helyzete miatt – jogfosztottság, fajgyűlölet és szegénység – a zene egyike volt a kevés önkifejezési módnak. Például Bird zseni volt, de a dolgok akkori állása miatt nem tudta kiaknázni tehetségét. Egy éjjel beszélgetésbe merült két tudóssal a természet dialektikájáról. Csak ő két órán keresztül beszélt. A vita végén az egyik tudós megkérdezte Birdöt, hogy melyik egyetemre járt. Bird csak nevettet – még az általános iskolát sem fejezte be soha!

Azt hallottam, hogy ott volt Malcom X egyik beszédén. Igaz ez?

1964-ben történt, nem sokkal meggyilkolása előtt. Fontos ember volt. Sok olyan dolgot mondott, aminek el kellett hangoznia. De nem én vagyok az egyetlen jazz-zenész, aki látta. John Coltrane is elment egy beszédére. Malcomot élettapasztalatai formálták. Ahogy a jazznek, neki is a gettó volt a bölcsője. Szegény családból származott, börtönbe került és áttért az iszlám vallásra. ő lett a nép hangja. Sok rosszat mondtak már Malcomról, de azt hiszem, a Spike Lee-film és Alex Haley életrajzi műve segített megmutatni a másik arcát is.

Nem szoktam politizálni – a zene az én politikám. De sok társadalom- és önsegélyező projectben vettem részt. Miután elhagytam Coltrane zenekarát, egy államilag támogatott programban vettem részt, és zongorázni tanítottam hátrányos helyzetű srácokat Bronxban.

Meséljen az Alabama című dalról, amelyet 1963-ban vettek fel John Coltrane-nel.

Martin Luther King a polgárjogi mozgalmat szervezte délen. John ezt a dalt a birminghami templombombázásra – melyben négy fiatal lány halt meg – írta válaszul. A zenében, amit John komponált, Martin Luther King gyászbeszédének szavai csengtek vissza. Elvin dobpergése az egyre erősödő polgárjogi mozgalmat szimbolizálta. John Coltrane-nel fantasztikus élmény volt együtt zenélni. Még most is szoktam játszani az egyik számát fellépéseimen.

Mit gondol, mekkora befolyásra fog szert tenni Amerikában Ralph Nader, a Zöld Párt képviselője és a fogyasztók jogainak védelmezője?

Azt hiszem, nagyszerű, hogy még egyáltalán versenyben van. Ellenfelei mind nagyhatalmú emberek, de én tisztelem őt. Szükségünk van olyan emberekre, mint ő. Rettentő sokat tett az emberek megsegítéséért. Nagyszerű, hogy Ralph nyilatkozatokat tehet és indulhat a választásokon. Ez a rendszer legnagyobb próbája.

Milyen más politikai események hatottak Önre mostanában?

Nagyon megrázott Amadou Diallo meggyilkolása. Fegyvertelen fekete férfi volt, akit 41 lövéssel ölt meg a New York-i rendőrség. Elborzaszt a gondolat, hogy ilyen dolgok történhetnek New Yorkban. Végtére is ez nem Texas vagy Alabama! Giuliani polgármester úr a rendőrök védelmére kelt. Azok a rendőrök azt hitték, hogy következmények nélkül azt csinálnak, amit akarnak. Ez nagyon nincs így jól. Én nem azt mondom, hogy minden, amit Giuliani tesz, rossz. Csak nem jut eszembe egy dolog sem, ami jó lett volna.

Ön szerint ki a XX. század legnagyobb jazz-zenésze?

Kétség kívül Duke Ellington. Sajnos nem volt részem abban a megtiszteltetésben, hogy játsszam vele. Annak ellenére, hogy a családtagjai közül többeket ismertem, sosem sikerült átverekednem magam a testőrein, hogy találkozhassak vele. John készített egy közös lemezt Duke Ellingtonnal. Mivel tudta, hogy mennyire szeretem, hívott, hogy jöjjek el a felvételekre. Sajnos lerobbant a kocsim. Így aztán sosem találkoztam vele. Duke nevéhez fűződik a nagy jazz standardok jó része – termékeny dalszerző volt. ő volt a jazz óriása.

A szerző, aki a konzervatív Daily Telegraph zenekritikusa, ebben a kötetben gyakorlatilag kiteregeti a zenészvilág és a koncertipar szennyesét, ezért a könyvből Angliában rövid idő alatt bestseller lett. A történetek nem légből kapottak: a kötetet kiegészítő függelékben (Finálé) bőséges információkat találunk a legnagyobb lemezcégekről, ügynökségekről, művészekről és fellépti díjaikról. A könyv nem egyszerűen a zenetörténet sajátos szemléletű regénye; az elemzésben fontos szerepet kapnak olyan kategóriák, mint az érték és az árak viszonya, a középosztály kulturális szükségletei, sőt a gazdasági ciklusok hatása a kulturális szektorra. Emiatt a Művészek és menedzserek a komolyzene politikai gazdaságtanához írott bevezetésnek is tekinthető.

Lebrecht a komolyzene ezredvégi hanyatlását drámainak mutatja be. Elemzése szerint e folyamatban sok minden közrejátszik: a szórakoztató elektronika csábítása, a rossz közbiztonság (ami miatt az emberek kevésbé szeretnek este koncertre járni) és természetesen a videoklipek által formált közízlés. Az Angliában 1996-ban megjelent könyv eredeti címe (When the Music Stops… Managers, Maestros and the Corporate Murder of Classi­cal Music) sokkal keményebben mutat rá a hanyatlás legfőbb okára, az pedig nem más, mint a nagyvállalati uralom alá került zeneüzlet.

"A komolyzene nem függetleníthető a társadalmi tényezőktől és a nagytőke igényeitől. Amikor csökkentették a közszolgálati státusokat, a zenekarokban nemkívánatossá váltak a tartós munkaszerződések. Ha a hollywoodi filmipar tüsszentett, a komolyzene tüdőgyulladást kapott. A forgalmi részesedés minden egyes százalékpontja, amit az ügyvédek Michael Jackson Sony-szerződésébe belegyömöszöltek – a CD-k eladási árának 42 %-át kapta; hétszer többet, mint a művészek többsége – tovább csökkentette a kiadó befektetéseit a lassabban fogyó komolyzenébe. Ha Jacksonnak kevésbé volt keletje, Beethoven elsüllyedt. A szórakoztató zenétől való növekvő függés volt a komolyzene válságának egyik fő előidézője." (13. o.) Addig azonban, míg a zene művészei ilyen fokon váltak kiszolgáltatottá más kulturális, gazdasági és politikai erőknek, hosszú évszázadoknak kellett eltelniük.

Lebrecht értelmezésében a komolyzene képviselői (alkotók és előadók) csak egy viszonylag rövid történelmi időszakban tekinthették magukat polgárnak, vagyis szociálisan függetlennek és gazdaságilag önállónak. Ez az az időszak volt, amikor a művészek már kiszabadultak az egyházi és feudális alárendeltségből, viszont még nem váltak függővé az üzleti alapon megszervezett ügynökségektől. Bach, Handel, Haydn és Beethoven volt az, aki többé-kevésbé szabadon gazdálkodhatott a maga tehetségével, a múlt század közepétől azonban megváltozott a világ.

Paganini és Liszt korában fedezték fel az előadóművészek, hogy sokkal nagyobb jövedelemre tehetnek szert az útjukat egyengető menedzserek, és az általuk kifejtett marketing munka segítségével. Onnantól kezdve pedig nem telt el sok idő addig, hogy a művészek ki is szolgáltatták magukat gazdasági igazgatóiknak. Kezdetét vette a sztárolás, ami eszköz volt a honoráriumok és jegyárak felsrófolásához. Az üzleti szellem azonban akkor fejlődött tökélyre, amikor az Egyesült Államok vette át a vezető szerepet ezen a téren is, valamikor a XIX. század vége felé. "Európa megkedveltette Amerikával a komolyzenét, és az viszonzásul megmutatta, hogyan kell vele kereskedni." (95. o.)

Ahhoz, hogy ne Amerika legyen a világ zenei nagyhatalma (is) a XX. században, az kellett volna, hogy a két potenciális rivális, Oroszország és Németország sorsa másképp alakuljon – sugallja Lebrecht. Mivel az 1917-es orosz forradalom a zeneszerzőket is kisajátította, olyan művészek szedték a sátorfájukat, mint Rahma­nyinov, Sztravinszkij és Prokofjev. Miután pedig megtörtént a náci hatalomátvétel Németországban, és a német kiadók menesztették zsidó zeneszerzőiket és szerkesztőiket, még nagyobb volt a kirajzás. Az általános zsidótlanítás összefonódott az atonalista, avantgardista, liberális és szocialista beállítottságú szerzők elleni kampánnyal. A "tisztogatás" áldozata lett Hindemith, Korngold, Weill, Eisler, Schönberg, Krenek és mások. Mint tudjuk, a menekülési hullám magával ragadta Bartók Bélát is.

Hogy az emigrációs kényszeren túl az orosz és a náci forradalom hatása összevethető-e, az e kötetből nem derül ki, hiszen ez a téma csak egy mellékszál Lebrecht rekviemjében. Kísérletet tett viszont e kérdés tisztázására egy magyar zeneszociológus, Tokaji András. Könyvének megjelenését a Huszadik Század Intézet támogatta, s ezt tudva nem csodálkozhatunk azon, hogy ebben az elemzésben a "külön-külön véletlenszerűnek is mondható hasonlóságok a totalitarizmus egyetlen, nagy freskójává állnak össze." Ezt a tendenciát csak erősíti, hogy a mű legfontosabb társadalomelméleti támaszául Karl Joachim Friedrich és Zbigniew Brzezinski Totalitare Diktatur című könyve szolgál (1957-ből!). Ami tehát a könyvben feldolgozott tényanyagot és annak fogalmi kereteit illeti, a mű akár az ötvenes évek Amerikájában is megszülethetett volna.

Ehhez képest rögtön a Bevezetésben kellemes meglepetésben van részünk, amikor is a szerző kilenc pontban különbséget tesz a sztálinista és a nemzeti szocialista rendszerek között. Csak sajnálni lehet, hogy ez a distinkció nem szervesül az elemzésben, nincs megtermékenyítő hatása, sőt, mintha éppen ezt próbálná a továbbiakban cáfolni a könyv maga. Amin nem csodálkozhatunk, hiszen a szerző jól láthatóan idegenként mozog a politika és a társadalomtudományok világában (lásd például az olyan megfogalmazásokat, mint hogy "a nemzetiszocialisták nyíltan meghirdették a marxizmus reformját /19. o./, vagy akár az Állam és forradalom szellemiségének teljes figyelmen kívül hagyását Lenin gondolatainak körvonalazásánál /55. o./).

Tokaji komparatív zenetörténeti írása mégsem teljesen érdektelen, hiszen (először) megvizsgálja a zene szerepét Hitler és Sztálin propaganda rendszerében, majd pedig (másodszor) sorra veszi azokat a műfajokat és témákat, amelyek mind a hitleri (goebbelsi), mind a sztálini (lunacsarszkiji) korszakban megfigyelhetők voltak, és így magától értetődően párhuzamba is állíthatók. Ebből a szempontból a kötet informatív, tanulságokkal is szolgál. A baj – ahogy azt már megszoktuk – nem a szavakkal és mondatokkal, hanem a kontextussal, az interpretációval, a kerettel van.

A sztálinizmus és a harmadik birodalom releváns összehasonlítása csak úgy végezhető el, ha az elemzés tekintettel van egyrészt az előzményekre és a dolgok utóéletére, másrészt pedig más kortárs rendszerekre, nemzetekre és régiókra. Ilyesminek Tokaji könyvében nyomát sem leljük. Ennek a műnek mindenképpen meg kellett volna mutatnia például, hogy milyen kulturális áramlatok kapcsolták össze Berlint és Moszkvát már a húszas években, vagyis jóval a sztálinizmus és a nácizmus teljes győzelme előtt. Tokaji elegendőnek találja, hogy a két totalitárius rendszer eredetét a történelem Rousseau-Marx-Lenin/Mussolini-féle degenerációjára vezesse vissza, és így nem kell beszélnie ipari forradalmakról, gazdasági válságokról és militarizmusról, amelyek pedig a XX. század első felét a világrendszer egészében meghatározták, méghozzá markáns kulturális következményekkel egyetemben. Nem kell foglalkoznia autonóm művészi törekvésekkel, amelyek a maguk módján érvényesülni tudtak, vagy küzdöttek a kereteiket megszabó politikai közeggel a harmincas-negyvenes évek Közép- és Kelet-Európájában.

Tokaji koncepciójában a rendszer mindent és mindenkit ural, előzmények és következmények nélkül. Így kerülhet egy platformra például Kodály Zoltán is Zsdanovval (61. o.), ami a (pre-)koncepció talán legabszurdabb elemének tekinthető az itt felvonultatottak közül. A szerző túlzottan is a határozatokra, ideológiákra, állásfoglalásokra és parancsokra koncentrál; azt mondhatjuk: éppen a szociológia hiányzik belőle. A megidézett gondolatok reprezentatívak lehetnek a döntések tekintetében, de nem azok a vizsgált rendszerek tényleges zenekultúrája szempontjából. Nem szerepel például a könyvben Dunajevszkij neve, aki pedig a sztálinista korszak ünnepelt művésze volt, és nem foglalkozik a szerző azzal a kérdéssel, hogy miért lett az operett a Rákosi-rendszer egyik legtámogatottabb műfaja. Tíz évvel az államszocializmus bukása után pedig szólni kellett volna arról is, hogy a rendszer fejlődésével, vagy pontosabban: a világtörténelmi feltételek változásával összhangban Magyarországon is háttérbe szorultak a könyv által jellemzett kultúrpolitikai elvek és jelenségek, és jött a Röpülj, páva!, a Ki mit tud?, és eljutottunk oda, hogy a nyolcvanas években már-már a rockoperák bizonyultak a legjobb kulturális hordozóeszköznek a kádári-aczéli politikai törekvések népszerűsítése számára.

Tokaji András nem is próbálkozik meg azzal, hogy vizsgálja, milyen tendenciákat indukált a nácizmus a komolyzene főáramában, és hogyan éltették tovább ezek a meggyökeresedett tendenciák a nácizmus szellemét az 1945 utáni évtizedekben. Egy ilyen megközelítés a totalitarizmus-elméletek hirdetőitől igen távol áll, nem idegen azonban Norman Lebrechttől, aki érzékletesen és hitelesen tárja elénk a strukturális folytonosság problematikáját, méghozzá a Karajan-jelenség bemutatásán keresztül.

Herbert von Karajan volt az a művész a XX. században, akit nemcsak hogy nem gyűrtek maguk alá a nagy kiadók és menedzsment cégek, hanem épp ellenkezőleg: ő volt az, aki – a karmesteri pálca kezeléséhez hasonlóan – mesterien értett ahhoz is, hogyan csikarjon ki mindig nagyobb fellépti díjakat az őt támogató állami és privát szponzorokból. Történt mindez annak ellenére, hogy Karajan 1933-ban belépett Hitler pártjába, és a Führer rendszerének ünnepelt karmestere lett. A háború után, és néhány bizonytalan év elteltével Karajan újra a csúcson volt: 1956-ban (egy évvel azután, hogy a szovjet hadsereg elhagyta Ausztriát) kinevezték a Salzburgi Ünnepi Játékok élére. A stílus, a társadalmi közeg és az üzleti stratégia egységet alkotott: a klasszikus repertoárt szenvedélymentes, félromantikus szellemben uniformizáló Karajan "lefölözte a német gazdasági csoda krémjét, a Ruhr-vidéki konjunktúra potrohos újgazdagjait, akiknek meg se kottyant ezer márka egy pár jegyért, és még egyszer ugyanennyi egy koncert utáni vacsoráért." (362. o.)

Karajan valóságos birodalmat épített fel, amelyet diktátorként irányított. "A közpénzekből finanszírozott próbái egyben kereskedelmi célú lemezfelvételek voltak, az osztrák adófizetők pénze egyenesen az ő adómentes svájci és liechtensteini bankszámlájára vándorolt. (…) Karajan elérte, hogy a zenei üzlet a lemezpiac értéktőzsdéjének tekintette a fesztiváljait. (…) A zenekritikusok a fesztivál költségén lubickoltak a luxusban, és dicshimnuszokat zengtek. Ami Salzburgban történt, az csak kitűnő lehetett – hiszen olyan sokba került. A Karajan-féle Rózsalovag-ban színezüstből volt a rózsa, a Don Giovanni-ban a pezsgőária végén valódi kristálypoharat vágtak a földhöz, még a próbákon is." (363-362. o.)

A diktátor 1989 nyarán bekövetkezett halála után elkezdődött Salzburg eredeti, 1920-ban kialakított szellemiségének helyreállítása, a szégyenteljes múlt azonban tovább kísértett. A 74. fesztivál ideje alatt boszniai menekültek jelentek meg a városban. "Salzburg nem tudott enyhíteni Szarajevó kínjain – írja Lebrecht. – Ellenkezőleg, részben felelősséggel tartozott érte. A Mozarteum lépcsőjén a NATO főtitkárába botlottam, aki mély beszélgetésbe merült egy ismert fegyvergyártóval. Mozart, amennyire hallottam, nem került szóba. Az üzletek, amelyek Boszniában tovább dörögtették a fegyvereket, két szimfónia között, Salzburgban köttettek." (374. o.)

Karajan alternatívát jelent az amerikai nagyvállalati modellel szemben, de nem demokratikus alternatívát. ő az emberfölötti ember, de a modell nem másolható: Karajan csak egy van. Az amerikai modell azonban univerzális: a menedzser a főnök, a művész pedig a beosztott alvállalkozó. A zenei üzletben a piacgazdaság szabályai ugyanúgy érvényesek, mint az autógyártásban vagy az élelmiszeriparban. Érvényes a monopolizációra való hajlam is, egészen odáig, hogy az ötvenes években – az FBI többéves nyomozását követően – trösztellenes eljárást is folytatnak a legnagyobb zeneipari cég, a Columbia ellen. Ennek ellenére persze a CAMI megmaradt a piac vezető szereplőjének: "igazi nagyáruház" volt, amelyben A-tól Z-ig minden megtalálható – mondta róla Sheldon Gold, Isaac Stern, Itzak Perlman és mások régi vágású ügynöke.

A XX. században a zenei üzletben ugyanúgy kialakul az állami beavatkozás, mint a gazdaság más szektoraiban. A század középső harmadában a szórakoztatóiparhoz hasonlóan a politika is összeméri a sportot és a komolyzenét atekintetben, hogy melyik szolgálja jobban az érdekeit. A rádió aranykorában még a zene vezetett, s a lapok szerkesztőségeiben is ugyanannyi zenekritikus volt, mint sportújságíró. A televíziózás elterjedésével azonban eldőlt, hogy a komolyzene veszít, ami a művészeket és menedzsereiket még inkább az állami és nagyvállalati mecenatúra kegyeitől tette függővé.

Az ezredfordulóhoz közeledve az érlelődő válságra egy további réteg rakódott: az újabb technikai forradalom egyszerre bizonyult áldásnak és átoknak. Az információs forradalom zenére gyakorolt hatását az orosz és a náci forradalmakkal egy lapon említi Lebrecht. "A nyugati világ dicsőséges zenekultúrája szolgálatkész adatbázissá egyszerűsödött." (35. o.) A korábbiakhoz képest kevésbé lett szükség a friss felvételekre, hiszen bármikor leemelhető a polcról a teljes klasszikus repertoár a leghíresebb karmesterek és szólisták előadásában. Ez persze önmagában még nem a vég: "…ha az információs forradalom egyre táguló láthatárát kémlelve biztosra vehető valami, akkor az az, hogy a komolyzene nyilvános előadása ilyen vagy olyan formában, nagy- vagy kis méretekben fennmarad. Ugyanilyen biztos azonban, hogy a zene esetenkénti, koncerttermi és operai megszólaltatása belátható időn belül elveszti azt a központi és fontos helyet, amelyet az elmúlt két és fél évszázadban a városok életében betöltött." (7. o.)

A szerző kifejti, hogy a komolyzene dolgai igazából "a tőzsde 1987. októberi, Fekete Hétfőként emlegetett összeomlása óta álltak fejtetőre. Csökkentek a jegyeladások, megcsappantak a lemezbevételek, jelentős előadóművészek adták fel a függetlenségüket, elapadtak az állami és cégtámogatások, s hangszeres szólisták, akikre azelőtt szólókarrier várt volna, olyan zenekaroknál kuncsorognak állásért, melyeket magukat is a megszűnés fenyeget." (22. o.) A krachot követő években az Egyesült Államokban és a világ többi részein is drámai módon szűkült össze a zenei élet anyagi és intézményi bázisa. "A közönség és a támogatások elapadása Európa-szerte több városi és rádiózenekart küldött padlóra. Az operaházak musicaleket és rockshow-kat fogadtak be, a lemezipar pedig közel állt a végkimerüléshez." (586. o.)

Látható tehát, hogy Lebrecht nem "a művész jó, a menedzser rossz" szereposztást alkalmazza, még akkor sem, ha a valódi áldozat többnyire a zenekedvelő polgár és a gazdasági érdekeltségeknek kiszolgáltatott muzsikus. Az elemzés a rendszerre, az objektív mechanizmusokra koncentrál. Ugyanakkor a szerző nem fatalista, nem tekinti ellenállhatatlannak a nemzetközileg is összefonódó piaci trendeket. Az ellenállás pozitív példájaként említi például a virtuóz hegedűs Nigel Kennedy-t, aki számtalan újítással igen sokat tett azért, hogy – Kodály Zoltánt idézve – valóban mindenkié lehessen a zene. Hasonló szellemben ír Isaac Sternről, a legnagyobb tehetségkutató hegedűművészről, aki megmentette a pusztítástól a vállalkozó tulajdonos által lebontásra ítélt Carnegie Hallt.

A könyv elgondolkodtató azok számára, akik úgy gondolják: létezhet piacgazdaság piaci társadalom nélkül. A mai komolyzenében például – írja Lebrecht – a szólókarrier fő kelléke nem más, mint a versenyszellem. "Gladiátorképzővé váltak a zeneakadémiák: inkább harc-, mint előadó-művészetre készítették fel a növendékeiket. Miközben arra tanították őket, hogy természetes kifejezőerő helyett hatásos megoldásokkal kápráztassák el a zsűrit, játékukból eltűnt az élvezet. A győztesek nem művészi invenciójukkal, hanem bravúros előadásmódjukkal szerezték meg az első helyet, és ebben a felfogásban kezdtek koncertezni. Mit érezhet a közönség, ha az előadó elnyomja az érzelmeit? Valószínűleg a közönség reakciója kevésbé volt fontos a karrieristák és karrieregyengetők számára, mint annak a pár nagyfőnöknek és cégtulajdonosnak a véleménye, akik a megnyilvánulási lehetőségeket a kezükben tartották." (579. o.)

Az elfajulás "a komolyzene Coca-Colásításával" teljesedik ki. Semmiképp sem hízelgő Anne-Sophie Mutterra nézve, hogy "a német zene Steffi Grafjaként" emlegetik, vagy hogy Luciano Pavarottiról – a Corriere cella Sera-ra hivatkozva – azt írja Lebrecht: "Madonna szintjére süllyedt". A három tenor jellegű rendezvényekben érdekelt személyektől, illetve az ilyesmi kedvelőitől gyakran hallani, hogy a stadionokban adott szuperkoncerteket nem szabad kifogásolni, hiszen azok csak népszerűsítik a komolyzenét, új híveket szereznek neki. Ez egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Aki szabadtéri egyvelegeket hallgat a három tenortól, soha nem fog végighallgatni egy Mahler-szimfóniát vagy egy Bartók-hegedűversenyt. A haknizó sztároknak kifizetett illetmények pedig éppen hogy a teljes értékű repertoárt kínáló zenekarok finanszírozási esélyeit rontják.

Valójában a komolyzene nem veheti fel a versenyt a popzenével. "A poptól eltérően a komolyzene nem ontja az egymással felcserélhető sztárokat. A popzene gépfegyverként működik; minden hónapban új tárat ereszt a lemezboltokba és az éterbe, majd gyors, ismétlődő sorozatot ad le a legjobban bevált töltetből. Egyetlen telitalálatból ötven baklövés költsége térül meg, bőségesen. A komolyzenében olyan nagyok az előállítási költségek, és olyan kicsi a haszonrés, hogy havonta néhány lemeznél többet egyetlen lemezcég sem tud kiadni – innen a közönség által jól ismert nevekhez és magas díjazásukhoz való határtalan ragaszkodás." (379. o.)

A diagnózis tehát egyértelmű: a komolyzenét a koncert- és lemezipari koncentráció, valamint a világsztárok és a nekik fizetett horribilis sztárgázsik veszélyeztetik. A terápia: korlátozni a kifizethető honoráriumok nagyságát, és támogatni a kisebb, minőségorientált vállalkozásokat. Lebrecht olyan megoldást ajánl, amelynek gyökerei a száz évvel ezelőtti trösztellenes gazdaságpolitikáig nyúlnak vissza. Ez egészítendő ki progresszív, minőségorientált, demokratikus kultúrpolitikával. "Ha megszűnik a haszonelvű sztárolás és helyreáll a józan gazdasági szemlélet, megvan rá a remény, hogy újra lehet alapozni a komolyzene jövőjét." (14. o.) Csak remélni tudjuk, hogy Lebrecht figyelmeztetései és ajánlásai meghallgatásra találnak a zenei hagyományaira oly büszke magyar kulturális életben is.

Norman Lebrecht (2000) Művészek és menedzserek, avagy rekviem a komolyzenéért. Budapest, Európa Könyvkiadó

Tokaji András (2000) Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban, Budapest, Balassi Kiadó

A rasszizmus és az idegengyűlölet a kilencvenes évek egyik új tendenciájának tűnik Nyugat-Európában. Sok EU-tagországban látványosan megerősödtek az idegengyűlölő, rasszista politikusok, mozgalmak és pártok. Reflektorfénybe került a vélt vagy valós bevándorló, aki fenyegeti az uniós országokban elért jóléti színvonalat.

Hogy miért erősödött fel az idegenellenes trend? Egyrészt azért, mert a felbomló keleti blokk irányából az EU-országok szakértői nagyarányú bevándorlást anticipáltak és erre számítanak az EU-hoz várhatóan csatlakozó országok felől is. Másrészt az EU egységes határőrizeti rendszerének kialakítása az előbbi tényezőtől függetlenül is felhevítette a migráció körüli indulatokat, rendszeresen szóhoz juttatva a különféle idegengyűlölő irányzatokat.

Egy ilyen időszakban különösen nehéz a tisztánlátás, hiszen a köznapi dialógusokban összekeverednek a migrációval összefüggő különféle félelmek, feltételezések és a valóságos tapasztalatok. Ezért tekinthetjük különösen hasznosnak Teresa Hayter új könyvét, amely a fejlett országok által alkalmazott bevándorlási korlátozásokról szól. Tulajdonképpen egy ezek megszüntetését követelő, súlyos tárgyi bizonyítékokat felvonultató röpirattal van dolgunk. A szerző nemcsak közgazdasági és társadalompolitikai szakíró, hanem az antirasszista kampányok egyik vezető aktivistája évtizedek óta, aki maga is részt vett a legjelentősebb menekültközpont, Campsfield bezárását követelő kampányokban.

A könyvben Hayter nyomon követi a bevándorlási korlátozások szigorításának folyamatát, kezdve onnan, hogy azokat egyáltalán bevezették Nagy-Britanniában és más országokban. Az elemzés középpontjában a második világháború utáni korszak bevándorlási korlátai állnak, különösképpen azok, amelyek a volt gyarmati országokból és a Kelet-Európából eredő bevándorlást voltak hivatva megfékezni. Hayter bemutatja e korlátozások hatásait a menekültek helyzetére, és kitér azokra a kezdeményezésekre, amelyek által az európai országok igyekeztek összehangolni határellenőrzési gyakorlatukat az utóbbi évtizedekben, az “Európa-erőd” építése során.

Hayter arról igyekszik meggyőzni olvasóit – valószínűleg sikeresen –, hogy a bevándorlási korlátozások mind nagyobb szenvedést okoznak a bevándorlóknak, sőt, általában az emberi jogok megsértésével járnak, hozzájárulnak a rasszizmus legitimálásához, mi több, maguk is rasszisták. E nem túl meglepő téziseken túlmenően azonban kevésbé evidens következtetésekhez jutunk el. A szerző azt állítja, hogy a migráció nem fenyegeti a munkahelyeket és a munkakörülményeket, sem pedig az európai jóléti államot. Épp ellenkezőleg, annak lehetőségét hordozza, hogy az egész világon javulhasson az emberek életszínvonala. Ennek belátásához tudni kell például azt, hogy a korlátozások pénzügyi és humán költsége igen nagy, számszerű (mennyiségi) hatásuk azonban a feltételezettnél jóval kisebb.

Érveinek alátámasztására Hayter döntően a kilencvenes évek első felének Angliájából hoz fel tényeket, adatokat. Ez az empirikus anyag betekintést nyújt a fogvatartás, az eseti elbírálás körülményeibe, szól a kedvezmények megtagadásáról. Összehasonlítja a brit kormányok politikáit a kontinentális Európa gyakorlatával. Amint az sejthető, a történetből kiderül, hogy a munkáspárti politikusok – más területekhez hasonlóan – a bevándorló-ellenességben is igyekeznek felvenni a versenyt a konzervatívokkal.

Teresa Hayter következtetése és politikai programja radikálisnak mondható: azt kezdeményezi, hogy az államok az emberek szabad mozgását ismerjék el univerzális emberi jogként. Ez idáig ugyanis a témával összefüggő jognyilatkozatok a szabad vándorlás jogát csak a lakóhely elhagyásának szabadságaként értelmezték, de nem engedték és nem követelték meg a szabad lakóhelyválasztás jogát, amennyiben a választott hely nem a költözni vágyó polgár hazájában van. A deklarált jog csak akkor válik valóssá – mondja Hayter –, ha kiterjed a letelepedésre, a lakóhely megválasztására is, országhatárra való tekintet nélkül.

Hogyan jut el Hayter ehhez a radikális, és valóban meghökkentően hangzó programhoz? Először is számba veszi mindazokat a visszásságokat, amelyek a jelenlegi gyakorlattal járnak. Részletesen szól arról, hogy a bevándorlás erős korlátozása sorozatban szüli a rasszista megnyilvánulásokat, a fehér- és színesbőrű határátlépők közötti megkülönböztetést, az utóbbiakkal szembeni módszeresen megalázó eljárások sokaságát. Megmutatja azt is, hogy sok esetben a brutális eljárásokra nem azért kerül sor, mert konkrétan annak elszenvedője követett el valami törvénybe ütközőt, hanem azért, hogy másokat elrettentsenek, eltántorítsanak a bevándorlás szándékától. Ez pedig elfogadhatatlan.

Ami pedig a bevándorlási politika ideológiai burkát illeti, Hayter keményen bírálja a képmutató megnyilvánulásokat. A nemzeti kultúrára és hasonló tényezőkre való hivatkozások ugyanis döntően a kiváltságok védelmezését szolgálják. A bevándorlók elleni diszkriminációban, az embertelen életkörülmények elől menekülők megalázásában sokszor azok az államok járnak élen, amelyeket többnyire egykori bevándorlók leszármazottjai lakják. Igen gyakran már egy generációnyi különbség is elég ahhoz, hogy a helybenlakás hiánya elég indok legyen a hátrányos megkülönböztetésre és a kirekesztésre.

Vajon nem indulna-e meg valamiféle kezelhetetlen népvándorlás, ha tényleg megnyílnának a határok? Hayter szerint a félelmek túlzottak: számos példát láttunk már arra, amikor adott bevándorlási kvótákat nem tudtak kitölteni különböző országokban. A vándorlás igénye tehát nem egyszerűen abból fakad, hogy valahová lehet menni, hanem inkább abból, hogy a megindulási zónában válnak tarthatatlanná a viszonyok.

A tisztánlátást nagyban megnehezíti, hogy a liberális ideológia, annak közgazdasági kliséi áthatják a köznapi politikai beszédet. Magától értetődőnek gondolják sokan, hogy az úgynevezett “négy szabadság” (az áruk, szolgáltatások, pénz és munkaerő szabad áramlása) természetes igénye az embereknek, s így mindezek biztosítását alapvető emberi jogként is kell kezelni. E kategóriákban azonban egészen különböző dolgok mosódnak össze. Amit a munkaerő szabad áramlásának neveznek, az rendszerint kényszerű áramlás, hiszen abból fakad, hogy a migránsok nem tudnak boldogulni addigi lakóhelyükön, kilátástalannak látják egzisztenciájukat még annak környékén is.

A határok tényleges megnyitása, a bevándorlási korlátozások embertelen gyakorlatának felszámolása szükségképpen egy másfajta fejlődési modellt kényszerítene ki a világgazdaság perifériáin, amelyhez természetesen másfajta kapcsolatrendszerre lenne szükség a centrum és a kevésbé fejlett régiók között.

Teresa Hayter: Open Borders: The Case Against Immigration Controls. London: Pluto Press, 2000.