A globalizáció talán legfontosabb hatása, hogy fokozza a létbizonytalanságot. Ezzel lezárja a XX. századi jóléti államok történetét, és naivnak tünteti fel az emberarcú kapitalizmus ideológusait.

Előszó

Ezt a témát két fő okból választottam tárgyamul. Először is azért, mert ez a kérdés a baloldal összes árnyalatát érinti. Manapság ugyanis a munkaerő egyetlen szelete sem állíthatja magáról, hogy immunis a munkanélküliség és az alkalmi munkavállalóvá válás dehumanizáló terheivel szemben. Az "alkalmi munkássá válás" folyamatát egyes nyelvek tulajdonképpen pontosabban fejezik ki a "bizonytalanná válás" fogalmával, bár ezt általában tendenciózusan félreértelmezik és úgy állítják be, mint az óhajtott "rugalmas foglalkoztatottság" állapotát. Néhány hónappal ezelőtt a Westminster Bank körülbelül 25 ezer alkalmazottjának kellett szembenéznie a feleslegesség kilátástalanságával; ma a Rover autó-vállalat munkatársait – a büszke BMW transznacionális társulás csődbe jutott részét – vetik oda a farkasoknak martalékul, taszítják a teljes létbizonytalanságba. A kérdés nem az, hogy vajon a munkanélküliség vagyis a "rugalmas alkalmi munkássá válás" folyamata fenyegetni fogja-e azokat, akiket még foglalkoztatnak, hanem az, hogy mikor jut majd osztályrészükül az erőltetett bizonytalan foglalkoztatottság kínos helyzete.

A második fő ok, ami miatt foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel, hogy e tárgykör leküzdhetetlen strukturális problémát jelent a tőke számára. A baloldal nem lesz képes kidolgozni egy életképes jövő-stratégiát, ha nem tulajdonít központi jelentőséget a munkanélküliség és az alkalmi munkássá válás húsba vágó témájának.

Jelen pillanatban a szóban forgó kérdéskör három lényeges aspektusát ajánlom megfontolásra.

1. A munkanélküliség és az alkalmi munkássá válás "globalizálódása" még a világ legfejlettebb tőkés országait is érinti.
2. A "rugalmasság" mítosza az a cukor-bevonat, amellyel a keserű pirulát fogyaszthatóvá teszik. Mert amiről beszélünk, az egy vészterhes szociális-gazdasági trend, amit a kizsákmányolási ráták lefelé történő kiegyenlítődésének nevezünk.
3. Az előttünk álló problémákat csak akkor tudjuk ésszerűen megoldani, ha felhagyunk a társadalmi-gazdasági átalakulások eddigi szabályozásával, mégpedig úgy, hogy felszabadítjuk magunkat a "szükséges munkaidő" (vagy a "szükséges munka") zsarnokságának uralma alól, és teret engedünk a "rendelkezésre álló idő" emancipációjának, vagyis annak a pozitív alternatívának, amely a tőke társadalmi reprodukciójában rejlik.

Kiindulópontként megfontolásra ajánljuk a heti munkaidő 35 órára történő csökkentését, ami nem véletlenül került előtérbe az utóbbi időben.

1. A munkanélküliség globálissá válása

A szocialisták Európa számos országában – csakúgy, mint Észak- és Dél-Amerikában – harcolnak azért, hogy a heti munkaidőt 35 órára csökkentsék, a jövedelem csökkentése nélkül. Ennek a fontos stratégiai követelménynek persze megvannak a maga nehézségei. Egyaránt előtérbe állítja ugyanis a munkanélküliség nyomasztó problémáját az egész világon, valamint azokat az ellentmondásokat a társadalmi-gazdasági rendszerben, amelyek emberek végeláthatatlan millióira természetellenes szükségszerűségként kényszerítik rá a munkanélküliséggel járó terheket és szenvedéseket.

Ennélfogva a küzdelem a "35 órás munkahétért" nem lehet csupán egy olyan tradicionális szakszervezeti követelmény, amely a bértárgyalások régen kialakult szereposztásához, működési módjához kapcsolódik.

Éppen ellenkezőleg, a 35 órás munkahétért folytatott harcban nemcsak a feladat nagyságát és az előttünk álló kérdéscsoport hosszú távú következményeit kell figyelembe vennünk, hanem a társadalmi-gazdasági rendnek azt az elkerülhetetlenül szívós ellenállását is, amely e rend saját kényszerítő erejéből következik annak érdekében, hogy érvénytelenné tegye mindazokat az engedményeket, amelyek a törvényes/politikai szférában létrejöhetnek olyan körülmények között, amelyek átmenetileg kedvezőek lehetnek a szakszervezetek és baloldali politikai képviselőik számára. Ezért érthető például az, hogy Olaszországban a Rifondazione a kérdés felvetésekor egyidejűleg hangsúlyozza érdekeltségét a foglalkoztatottság növelésében és az életkörülmények javításában ("per l'occupazione per migliorare la vita"), valamint a társadalmi változás szükségességét. Teszi ezt azért, hogy életképes társadalmi alapot biztosítson a kitűzött cél, a megrövidített munkaidő számára. Maradandó siker e téren csak a szakadatlan kölcsönhatás folyamatában érhető el, abban a dialektikus kölcsönviszonyban, amely két tényező egymásra hatása során alakul ki: az egyik oldalon áll a közvetlen cél, vagyis a harc a jelentősen csökkentett munkaidőért, a másik oldalon annak a kialakult társadalmi rendnek a folyamatos átalakítása, amely saját természetét követve kénytelen ellenállni és érvénytelenné tenni az összes ilyen követelést.

Azok, akik kétségbe vonják e követelések törvényességét, mégpedig úgy, hogy helyettük dédelgetett társadalmi rendszerük erényeit dicsőítik, a munkanélküliség problémájának megoldásában csakúgy, mint az attól elválaszthatatlan társadalmi bajok orvoslásában, továbbra is az USA modelljét idealizálják. Pedig, ha csupán egy futó pillantást vetünk a dolgok jelenlegi állására, akkor is kiderül, hogy az USA vissza-visszatérő eszményítése a fantázia birodalmába tartozik. Mert, amint a "The Nation" egyik vezércikke hangsúlyozta:

"A szegénységi ráta az elmúlt évben 13,7% volt, magasabb, mint 1989-ben, annak ellenére, hogy két évig csaknem folyamatos volt a gazdasági növekedés. Körülbelül 50 millió amerikai – a népesség 19%-a – él az országos nyomorszint alatt. Szegénységben él minden négy 18 év alatti gyermek közül egy, minden öt idős állampolgár közül egy, és a nyomor szintjén élnek minden öt egyszemélyes felnőtt háztartás közül háromban. A dollárt változatlan értéken számítva a munkások heti átlagkeresete az 1973-as 315 dollárról 256 dollárra esett vissza, ez 19 százalékos csökkenést jelent. Tavaly a családok egyötödében – ők a legszegényebbek – a jövedelem 210 dollárra esett vissza, ugyanakkor a leggazdagabb 5 százalék átlagosan 6,440 dollárral gyarapodott (nem számítva tőkenyereségeiket).

Az egészségbiztosítás nélkül élő amerikaiak száma 1995-ben 40,6 millió volt, ami 41 százalékos növekedést jelent a hetvenes évek közepe óta. 1995-ben a biztosítás nélkül élő családok 80 százalékában a családfőnek volt munkája.¹

Hát ilyen rózsás valójában az amerikai modell, ha igazán ki akarjuk nyitni a szemünket. Ehhez még hozzá kell tennünk egy nagyon is lényeges számadatot, amellyel nemrég az amerikai Kongresszus Költségvetési Hivatala szolgált, és amely még a tőke legrosszabb apologétái számára is megfellebbezhetetlen. E szerint az adat szerint a népesség leggazdagabb egy százalékának jövedelme egyenlő az alsó szinten élő negyven százalék jövedelmével. De még ennél is fontosabb az a következmény, hogy ez a szám tulajdonképpen megduplázódott az utóbbi két évtizedben a tőke strukturális válságának következtében. Így aztán bármilyen cinikusan leplezik is a munka feltételeinek romlását, bármennyire buzgón értelmezik is ezt úgy, mint az áldott "rugalmasságot", nem rejthetők véka alá azok a súlyos következmények, amelyek a tőke terjeszkedésének és felhalmozásának irányvonalát mutatják a jövőben.

A munkanélküliségi statisztikákkal természetesen lehet bűvészkedni, lehet őket teljesen önkényesen értelmezni és újraértelmezni, és nemcsak Amerikában, hanem az úgynevezett "fejlett kapitalizmus" minden egyes országában. Nagy-Britanniában például még a tőkés rendszer hivatásos védelmezőinek – a londoni Economist szerkesztőinek – is be kellett vallaniuk, hogy a kormányzat 33-szor "átdolgozta" a munkanélküliségi statisztikákat azért, hogy szebbnek tűnjenek. Nem beszélve arról a tényről, hogy bárki, aki Nagy-Britanniában 16 órát dolgozik, teljes munkaidőben foglalkoztatottnak számít, azaz a teljes munkaidősök pozícióját élvezi. De ennél még szemet szúróbb az, hogy Japánban – abban az országban, amelyet egészen a legutóbbi időkig úgy magasztaltak, mint a "dinamikus fejlett kapitalizmus" para­digmatikus esetét – "senki sem számít munkanélkülinek, aki a hónap utolsó hetében több, mint egy órát dolgozik munkabérért."² De kit tud az orránál fogva vezetni ez a politikai manipuláció és ezek a gazdasági eszközök? Mert bármennyire összehangolt és körmönfont is a most fennálló állapotok félremagyarázása, a munkanélküliségben rejlő nagyon súlyos kihívás sehol sem kerülhető el, a legfejlettebb tőkés országok egyikében sem. Így aztán sugalljanak bármit is az apologetikus statisztikai adatok, nem lehet tovább szőnyeg alá söpörni azokat a vészjósló adatokat, amelyek a japán munkanélküliség folyamatos növekedéséről és az ezzel járó gazdasági recesszióról szólnak.

A munkanélküliség drámai emelkedése valójában nem a legutóbbi időszak jelensége. Feltűnt már a láthatáron akkor, amikor a tőkés rendszer egészének strukturális válsága elkezdődött – a tőke terjeszkedésének viszonylag zavartalan két és fél évtizede után, a háborút követően. Úgy tűnt, hogy a munkanélküliség ennek a szerkezeti válságnak a szükséges és egyre súlyosabbá váló velejárója. Ezért érveltem úgy már 1971-ben, hogy a munkanélküliség akkori állapotában a probléma már nemcsak az, hogy a szakképzetlen munkások siralmas helyzetben vannak, hanem az is, hogy e már korábban létező csoporthoz hozzáadódnak a magasan képzett munkások nagy tömegei, azoké, akik arra vadásznak, hogy munkát szerezzenek, az elkeserítően kevés munkalehetőség egyikét. Ez a folyamat, az úgynevezett "racionalizáló" amputálás nem kötődik többé csupán az "elavuló periferiális iparágakhoz", hanem a termelés legfejlettebb és legmodernebb szektorait is sújtja – a hajó- és repülőgépgyártástól kezdve a mérnöki munkákon keresztül az űrtechnológiáig. Tehát most már nem a "növekedés és a fejlődés" "normális" (természetes) és készségesen elfogadott melléktermékeivel állunk szemben, hanem azzal, hogy ez a növekedés és fejlődés megáll. Valójában nem az "alulfejlettek üres zsebeinek" periferiális problémáit érzékeljük, hanem a tőkés termelési mód egészének lényegi ellentmondását, azt az alapvető ellentmondást, amely még a "fejlődés", a "racionalizálás" és a "modernizáció" legújabb vívmányait is a krónikus alulfejlettség bénító terheivé nyomorítja. A leglényegesebb persze a mindezt elszenvedő emberi tényező: ők már nem csupán az "alulprivilegizált" emberek sokaságának olyan töredék csoportja, akik apatikusak és nem rendelkeznek társadalmi hatalommal; ez az ellentmondás a szakképzett és a szakképzetlen munka összes kategóriáját érinti: tulajdonképpen a társadalom teljes munkaerejét."³

Azóta, hogy ezeket a sorokat leírtam, tízszeresére növekedett a munkanélküliség Nagy-Britanniában és másutt is. És mi a helyzet ma? Még a hivatalos – erősen kozmetikázott – adatok szerint is több, mint 40 millió a munkanélküliek száma az iparilag legfejlettebb országokban. Húsz millió ezek közül európai, és Németország – az az ország, amelyről valaha a "német csoda" dicshimnuszát zengték – túljutott a 3 milliós küszöbön. És ami például Indiát illeti – a hagyományos sajtóorgánumok gazdasági bölcsei agyondicsérték azokért az eredményeiért, amelyeket egészséges fejlődő országként ért el -, nos, Indiában nem több 336 milliónál a regisztrált munkanélküliek száma,⁴ és még sok millióan élnek munka nélkül olyanok, akiket számon kellene tartani, de nincsenek regisztrálva. Ugyanakkor az IMF beavatkozása a "fejlődő országok" életébe – az USA által előírt diktátumok alapján – még tovább rontja a munkanélküliek amúgy is szánalmas helyzetét, azt színlelve, hogy tulajdonképpen javítják a szóban forgó országok gazdasági feltételeit. Ahogyan a "The Nation" egy másik vezércikke megjegyezte:

"Mexikó gazdasága nagyszerűnek látszhat, de népe meg van sebezve. Az IMF kiugrása óta a középosztály összeomlott. Huszonötezer kisvállalkozást faltak fel; ezzel egyidőben 2 millió munkás vesztette el a munkáját. Dollárban kifejezve a bérek 40 százalékkal zuhantak. Az IMF-nek le kellett rombolnia a háztáji gazdaságot azért, hogy megmentse."⁵

Ugyanakkor a szovjet típusú rendszerhez tartozó korábbi posztkapitalista országok, Oroszországtól Magyarországig – ezeket ugyan a múltban nem sújtotta a munkanélküliség, bár gazdaságukat nagy mértékű alulfoglalkoztatottság jellemezte – arra kényszerültek, hogy gyakran az IMF közvetlen nyomására, alkalmazkodjanak a tömeges munkanélküliség dehumanizáló körülményeihez. Magyarországnak például gratulált az IMF⁶ azért, hogy körülbelül félmilliónál stabilizálta a munkanélküliséget. Valójában ez a szám jóval magasabb, és még mindig növekszik. De még az 500 ezer munkanélküli is, Magyarország lakosságának viszonylag alacsony számát tekintve, 6,5 millió brit vagy olasz munkanélkülinek felel meg, és körülbelül annyi, mintha nem az 5 milliót, hanem a 8 milliót közelítené meg Németországban. Az Orosz Föderációban a helyzet épp ilyen rossz, és egyre rosz­szabbra fordul, beleértve azt, hogy hónapokig szemérmetlenül nem fizetik ki a bányászok és más dolgozók munkabérét. Vietnam példája különösen tragikus. Mert a vietnámi nép, miután heroikus győzelmet aratott az amerikai imperializmus intervenciójával szemben folytatott hosszú és pusztító háborúban, elveszítette a békét a tőkés restauráció nyomása alatt.⁷ Sőt, még Kína sem kivétel a növekvő munkanélküliség általános szabálya alól, annak ellenére, hogy gazdaságát igen speciális módon tartják politikai ellenőrzés alatt. A Munkaügyi Minisztérium egyik bizalmas, de kiszivárogtatott jelentése arra figyelmezteti a kínai kormányt, hogy a munkanélküliek száma néhány éven belül el fogja érni a megdöbbentő 268 milliót – rámutatnak az ezzel járó társadalmi robbanás fő veszélyeire is -, hacsak nem tesznek megfelelő (de közelebbről nem részletezett) intézkedéseket a jelenlegi tendencia ellensúlyozására.⁸

Így érkeztünk el a történelmi fejlődés során egy olyan ponthoz, ahol a munkanélküliség a tőkés rendszer egészének meghatározó, domináns sajátossága. Az új körülmények között a tőkés rendszer a kölcsönös viszonyok és a kölcsönös függőségek olyan sűrű hálójából szövődik össze, amelyen keresztül a munkanélküliség problémájára ma lehetetlen részleges gyógyírt és részleges megoldásokat találni az egyes részterületeken. Ez a helyzet éles ellentétben áll a háború utáni évtizedek fejlődésével, amikor is néhány privilegizált országban a liberális politikusok "teljes foglalkoztatottságról" beszélhettek a "szabad társadalomban".⁹

Az utóbbi évtizedben sokat propagálták a "globalizáció" egyetemesen jótékony erényeit, mégpedig akként, hogy a tőke globális expanzióját és integrációját félremagyarázták: úgy állították be, mint egy radikálisan új jelenséget, amely sorsszerűen megoldja összes problémánkat. A fejlődés valóságos irányának igazi iróniája az, hogy – a rendszer évszázadokkal ezelőtt történő első kialakulásától kezdve egészen addig, amíg a jelen korszakban elérte az érettség olyan formáját, amelyben szétválaszthatatlanul összeláncolódik a rendszer strukturális válságával, azaz a tőke inherens logikájából következően – az az ellentmondásos mód, ahogyan produktívan fejlesztik a társadalmi anyagcsere feletti ellenőrzést, egy porció emberiességet (mégpedig egyre növekvő adagot) csempész a felesleges munka kategóriájába. Már 1848-ban, a Kommunista Kiáltványban Marx leszögezte azt, hogy

"Egy osztály elnyomása érdekében bizonyos feltételeket kell biztosítani, olyanokat, amelyek között legalábbis lehetséges a szolgalét folytatása… [De] a burzsoázia többé már nem képes arra, hogy a társadalom uralkodó osztálya legyen, nem képes arra, hogy saját létfeltételeit kizárólagos törvényként kényszerítse a társadalomra. Nem képes uralkodni, mert képtelen arra, hogy a szolgalétet saját szolgaságának keretein belül biztosítsa, mert tehetetlenül nézi a szolga süllyedését ebbe az állapotba, azt, hogy táplálnia kell a szolgát, ahelyett, hogy a szolga táplálja őt."¹⁰

Ironikus módon tehát a történelem eleddig legdinamikusabb termelő rendszere úgy jut a csúcspontjára, hogy az emberek egyre növekvő tömegét ítéli arra, hogy feleslegessé váljanak a termelés gépezete számára, bár ugyanakkor – a rendszer kiküszöbölhetetlenül ellentmondásos jellegéből következően – ezek az embertömegek mint fogyasztók egyáltalán nem feleslegesek. A tőke globális rendszerében a munkanélküliség történelmi újdonsága az, hogy egyetlen rész ellentmondásai tovább bonyolítják és növelik a többi rész, következésképpen az egész rendszer problémáját. Mert például a munkanélküliség termelésének "lenyesegetése" szükségszerűen adódik a tőke profitot és felhalmozást hajszoló termelési kényszeréből, amelyet vélhetően nem tud megtagadni csak azért, hogy kordában tartsa önmagát és összhangban legyen az ésszerű és emberi örömszerzési elvekkel. A tőke vagy továbbra is táplálja kérlelhetetlen ösztönét, amely saját terjeszkedésének céljai felé űzi, tekintet nélkül a súlyos következményekre, vagy képtelen lesz arra, hogy a társadalom termelési anyagcseréjét, az újratermelést szabályozza. Nincs félmegoldás ezen az úton, az emberiesség szempontjai a legcsekélyebb mértékben sincsenek figyelembe véve. Ez az, amiért a történelem során most először egy dinamikus – és végső következményeit tekintve dinamikusan destruktív – rendszer növekszik fel, egy olyan rendszer, amely a társadalom egyre terjeszkedő termelési anyagcseréjének ellenőrzése közben, ha szükséges, az emberiség elsöprő többségét könyörtelenül kipenderíti a munka folyamatából. Ez a "globalizáció" nagyon is zavaró jelentése.

Amikor a tőke eléri a fejlődés eme fokát, nincs mód arra, hogy strukturális válságának okait idézzük a vádlottak padjára, nem más ez, mint hatásvadászat és felületes kinyilatkoztatás. Tehát mivel a tőke többé már nem tudja "saját szolgáját táplálni", a rendszer "megszemélyesítői" (hogy Marx kifejezését használjuk) úgy próbálják megoldani a problémát, hogy még azokat a részleges engedményeket is visszaveszik, amelyeket a "jóléti állam" formájában a munkának adtak – a tőke zavartalan terjeszkedésére gondolunk a háborút követő időszakban -, mégpedig úgy, hogy megtámadják és megsemmisítik a "jóléti államot". Így például az USA-ban a munkanélküliek arra kényszerülnek, hogy alávessék magukat a "munka-lét" ("work-fare") diktátumainak, ha bármilyen társadalmi juttatást szeretnének kapni. És ehhez híven Nagy-Britanniában ugyanezt a váltást kísérlik meg: a "jólét"-ről ("Welfare") átváltanak a "munka-lét" ("work-fare") felé, teszi mindezt egy olyan párt kormánya, amely valaha szocialistának tartotta magát. Így aztán, ha egy nyolchasábos cikk főcíme egy brit liberális újságban (amely történetesen barátságos az új munkáspárti kormánnyal szemben) azt közli az olvasóval, hogy "Egy munkanélküli azt mondja: lépj be a hadseregbe, különben elveszíted a segélyt"¹¹ – nos ez a főcím ízelítőt ad a munkanélküli fiatalokat jellemző gondolkodásból. Ez újra csak azt a tényt húzza alá, hogy a probléma eddig említett más aspektusaihoz hasonlóan, a munkanélküliség és az alkalmi munkássá válás folyamatának mára teljesen befejeződött globalizálódását nem lehet kiigazítani másképp, csak magának a tőkés rendszernek a radikális leváltásával. Nem olyan sok évvel ezelőtt hallottuk azt a magabiztos jóslatot, hogy az összes ismert társadalmi baj, még a világ "legalulfejlettebb" részeiben is legyőzhető az egyetemes "modernizáció" segítségével, az USA modellje szerint. Elég jellemző módon azonban az elénk vetített rózsás képpel homlokegyenest ellenkezik az a valóság, amellyel szembesülünk. Mert azok a körülmények, amelyek a "fejlődéselmélet" és a kormányzati kölcsönösség meséi szerint csak az "alulfejlettség" állítólag átmeneti nehézségeire vonatkoztak, ma egyre világosabban láthatóak még a legfejlettebb tőkésországokban is.

2. A "rugalmasság" mítosza: a kizsákmányolási ráták lefelé történő kiegyenlítődése

1998. május 19-én a francia parlament törvényt fogadott el a munkahét 35 órára csökkentéséről. Ugyanilyen törvényi szabályozás várható Olaszországban is, a nem túl távoli jövőben. De Párizsban ezt a lépést "sok közgazdász és vezető üzletember azonnal úgy jellemezte, mint gazdasági öngyilkosságot",¹² és Olaszországban Giorgo Fossa, az Olasz Iparszövetség (Confindust­ria) vezetője már a törvényhozás lépése előtt teljesen világossá tette, hogy szervezete érvénytelennek fog nyilvánítani minden ilyen tartalmú törvényt.¹³ Mi több, a Confindustria elnöke, Fossa (akinek a neve olaszul nagyonis beszédes módon "sír"-t jelent) szemrebbenés nélkül kijelentette (ha netán nem lenne nyilvánvaló mindenki számára, aki ismeri az Iparszövetséget), hogy ha a parlament életbe lépteti a törvényt, ők annak sírásói lesznek, mégpedig egy olyan "nagy koalíció " segítségével, amely akár a szélsőjobb pártok támogatóit is magában foglalja.¹⁴ A londoni Economist szokásos cinizmusával a következőket nyilatkoztatta ki a tervezett törvényről:

Tehát ki az, aki tényleg szeretné Lionel Jospin 35 órás munkahetét? A francia munkavállalók természetesen nem, mivel azt állítják, hogy így nőni fognak a munka költségei és csökkenni fog a munkavállalók versenyképessége. Az adófizetők sem, akik gyanítják, hogy majd több adót kell fizetniük a terv finanszírozására. A szakszervezetek egyre kevésbé, mert félnek attól, hogy csökkenni fognak a munkabérek és csorbulni fognak a munkások jogai. Még a munkások sem, hiszen legtöbbjük azt gondolja, hogy ugyanannyit fog dolgozni, mint korábban, csak zavarosabban átrendezett műszakokban és több társadalombiztosítás nélküli órában. Még a munkanélküliek, a terv feltételezett nyertesei is kétségbe vonják, hogy fog-e a törvény munkalehetőségeket teremteni, és hányat, ha egyáltalán… Mr. Jospin saját nyakába varrt egy olyan törvényt, amelyben – azt suttogják – maga sem hisz.¹⁵

A kérdéses törvény szemlátomást telis-tele volt rejtéllyel. Ezt támasztották alá az Economist tekintélyes, jól értesült súgói is.

Természetesen komoly nehézségekkel kell szembenéznie a munkásmozgalomnak abban a harcban, amelyet a munkaidő valódi csökkentéséért folytat úgy, hogy egyidejűleg ne csökkenjen a munkabér. De ezek a nehézségek nagyon is különböznek azoktól az ijesztő meséktől, amelyeket az Economistban szervíroznak, vagy az uralkodó rend más szószólói tálalnak elénk. A munkával szemben álló valódi akadályok jelenleg és a közeljövőben két szóval foglalhatók össze: "rugalmasság" és "dereguláció": a tőke megszemélyesítőinek két legdédelgetettebb jelszava ez az üzlet és a politika világában. Hangzatos jelszavak, nagyon vonzónak és progresszívnek szánják ezeket. Olyan kívánatosnak állítják be őket minden racionálisan gondolkodódó emberi lény számára, mint az anyaságot vagy a csokitortát, pedig valójában a neoliberalizmus legagresszívabb munkásellenes törekvéseit és politikáját foglalják magukba. Mert a "rugalmasság" a munka gyakorlatát tekintve – amelyet a "dereguláció" különböző formáival segítenek elő és juttatnak érvényre – valójában nem más, mint az a könyörtelen folyamat, amelynek során a munkaerőt alkalmi munkássá teszik. E folyamat gyakran párosul autoritárius munkásellenes törvényhozással – gondoljunk csak arra, ahogyan az USA-ban Reagen elfojtotta a repülés-irányítók harcát, vagy Margaret Thatcher gyalázatos munkásellenes törvénysorozatára, melyet jellemző módon hatályban tart Tony Blair "New Labour" kormánya. És ugyanazok az emberek, akik egyetemlegesen jótékony "rugalmasságnak" titulálják az alkalmi munkássá válás zavaros és nagyon is kétes körülményeit, nos ugyanazoknak van képük ahhoz, hogy "demokráciának" nevezzék az autoritárius munkásellenes törvénykezés gyakorlatát.

A "rugalmasságtól" várják el, hogy megoldja a 35 órára csökkentett munkahét problémáját, ha ez az engedmény a politikai játéktér lehetőségei miatt elkerülhetetlenné válik. Úgy tűnik, ez a helyzet Franciaországban és Olaszországban. Így Franciaországban "néhány miniszter arról beszél, hogy a munkaerő-piacot rugalmasabbá teszik, nevezetesen úgy, hogy a munkaadók számára engedélyezik a munkahét szezonális igények szerinti módosítását, azért, hogy aztán az évente átlagosan ledolgozott heti munkaidővel tudjanak kalkulálni.¹⁶ Ugyanezt a trükkös játszmát űzik Olaszországban. A törvény bevezetésével egyidőben Prodi olasz miniszterelnök – akit később az Európai Bizottság elnöki posztjával jutalmaztak meg – arról biztosította kritikusait, hogy megfelelő "rugalmassággal" majd képesek lesznek ellensúlyozni a törvény negatív hatásait.

A tőke megszemélyesítőinek igazi érdeke az, hogy elősegítsék a "munkaerő rugalmasságát", és minden lehetséges eszközzel harcoljanak a "merev munkaerő-piacok" ellen. Így például a Financial Times egyik kiváló cikke leszögezi: "Japánban és Európában az üzleti társulások arra összpontosítanak, hogy gyorsabban szüntessék meg a munkahelyeket, mint ahogyan a munkaerő-piacok újakat teremteni képesek", és egyetértően jelzik, hogy a "dereguláció csak fokozni fogja az iramot", majd a propagandisztikus meggyőződés érdekében hozzáfűzik: "az optimisták azt hiszik, a dereguláció végül is odavezet, hogy az új munkaerő-piacokon elegendő munkahely teremtődik arra, hogy a felesleges munkaerőt felszívja. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, Japánnak ugyanolyan munkaerő-mobilitásra lesz szüksége, mint amilyen az USA-ban van."¹⁷ (Az ilyen gyógymódok szószólóit bizonyára megnyugtatja az a történet, ahogyan a Renault bekebelezte a Nissant, és ahogyan 30 ezer Nissan-munkás az utcára került; ez igazán azt mutatja, hogy Japán "jó irányba" halad.) Hasonlóképpen az IMF egyik sajtóorgánumában – oly lelkesen számoltak be erről az Economist hasábjain – azt állították, hogy "a tudományos elemzések szerint Európában a valódi munkabérek csak fele olyan rugalmasak, mint Amerikában, és az európai munkások sokkal kevésbé hajlandóak mozogni azért, hogy munkát keressenek, mint az amerikaiak." Ezt állítják, miközben jótékonyan megfeledkeznek John Kenneth Galbraith évekkel ezelőtti panaszáról, arról, hogy a munkások Amerikában csak magukat okolhatják a munkanélküliségért, mert nem hajlandók "mozogni", "ösztöneik" szerint "otthon ülők", ahhoz a röghöz kötöttek, ahol születtek és felnevelkedtek. Úgy tűnik, jónéhány évtizede semmi sem változott, sem a diagnózis, sem az orvosi bölcsesség terén. S hogy teljessé tegyük ezt a semmitmondó, önigazoló érvelést, az IMF sajtóorgánumának szerzői egy olyan megoldást tárnak elénk, amelyben nincsenek gondolatok; a neoliberális tőke olyan vágyképei ezek, amelyek a pavlovi automatikus reflexek módjára működnek:

"Feltételezzük például, hogy egy kormányzat megkurtítja a munkanélküli-segélyeket. Na most már a munkásokat ez erősebben ösztönzi arra, hogy munkát keressenek, és így a munkanélküliségnek csökkennie kell. A munkát keresők számának növekedése a munkabér emelésére gyakorolt nyomást is csökkenteni fogja. Következésképpen az alacsonyabb bérköltségeknek növelniük kell a foglalkoztatottságot."¹⁸

Természetesen, mivel a bérköltség számlája csodálatosképpen összezsugorodik, boldogan fogunk élni mindörökké. Másrészt viszont, ha – a munkások ugyanis valóságos áldozataik dacára (ezeket fejezte ki az idézet a "na most már" és a "kell" szavakkal) – az elképzelt "kell" reményei nem materializálódnak, ez egyáltalán nem érvényteleníti majd az IMF és az Economist által osztott elméletet. Ez csak azt jelenti, hogy a jól ismert angol szólás közmondásos disznói makacsul nem akarnak szárnyakat növeszteni, hogy a tőke által oly reményteljesen vágyott jövő felé repülő óriás méhek legyenek.

Mindeközben a rendszer valóságos barbársága változatlan módon folytatódik, nemcsak úgy, hogy egyre több embert penderít ki a munkafolyamatból, hanem úgy is, hogy – jellemző az ellentmondás – meghosszabbítja a munkaidőt, bármerre is menekül a tőke. Hogy egy lényeges példát említsünk, Japánban a kormány nemrég a parlament elé terjesztett egy törvényt, "a napi munkaidő felső határának 9-ről 10 órára, valamint a heti munkaidő felső határának 48 óráról 52 órára történő emeléséről. Ez az intézkedés a vállalatok számára lehetővé teszi, hogy az alkalmazottakat hosszabb munkaidőre kényszerítsék, abban az esetben, ha sok a munka, azzal a kitétellel, hogy az évente ledolgozott össz-munkaidő nem ér el egy meghatározott határt."¹⁹ Ugyanezt proponálják a "rugalmasság kereskedők" Franciaországban, Olaszországban és másutt. Sőt, ugyanez a törvény az úgynevezett "tetszőleges munkatervek" körét is ki akarja terjeszteni abból a célból, hogy lehetővé tegye, "a fehér galléros dolgozóknak (a szellemi munkásoknak) egy vállalat csak 8 munkaórát fizessen ki, még abban az esetben is, ha többet dolgoztak."²⁰ A "tetszőleges munkaidő" embertelen, pusztító hatásáról ijesztő példákat hallunk. Olyan helyekről szólnak ezek a jelentések, ahol a "tetszőleges munkaidőt" már bevezették, és hatókörét ki akarják szélesíteni. A túlfeszített munka volt például az oka egy fiatal számítógép-programozó halálának: ezt az ítéletet mondta ki a Tokiói Területi Bíróság. Az indoklásban azt olvassuk, hogy "átlagos évi munkaideje több, mint háromezer óra volt. Halála előtt három hónappal 300 órát dolgozott havonta. Abban az időszakban egy bankok számára készülő számítógép szoftver-rendszer kidolgozásában vett részt."²¹ Egy másik fiatalember, aki a túlmunka miatti szívelégtelenségben halt meg, "a halála előtti két hétben átlagosan napi 16 óra 19 percet dolgozott."²² Egy másik japán újság szavaival szólva, napjainkban is

"a munkáltatók szigorú kvótákat szabnak ki a munkásokra, ez azt jelenti, hogy hosszú munkaidővel és kifizetetlen munkaórákkal terhelik meg őket. Egy vasúti kalauz például, aki Japán egyik legnagyobb vasút-társaságánál, a Kelet-Japán Vasúti Társaságnál dolgozott, 14 óra 5 perc időtartamot töltött szolgálatban, ugyanakkor 24 óra 13 percet kellett a munkahelyén töltenie. A társaság nem fizette ki a szolgálaton kívül töltött 10 óra 8 percet, mondván, hogy ez az idő "se nem munkaidő, se nem pihenő idő".²³

Jellemző módon a tőke strukturális válságának korában a kizsákmányolásnak még eme szintje sem elegendő. Addig kell feszíteni a húrt, ameddig csak a munkásmozgalom el tudja viselni. A parlament előtt lévő jelenlegi törvény Japánban "a legnagyobb támadás a munkások jogaival szemben a háborút követő időszakban".²⁴ Nem csoda ezért, hogy jónéhány szakszervezet sokkal közvetlenebb politikai szerepet képzel el önmaga számára a jövőben, összevetve azzal a hagyományos iránnyal, amelyet a múltban követtek. Hogy Kanemichi Kamagait, a Japán Szakszervezetek Nemzeti Szövetségének főtitkárát idézzük: "Az a küzdelem, amelyet ez év tavaszán vívunk, nem egyszerűen azt fogja folytatni, amit eddig tettünk, hanem arra fogunk törekedni, hogy megváltoztassuk a politika és a munkásmozgalom irányvonalait, beleértve a japán politika és gazdaság céljait is. Ezért nagyobb jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy elérjük a munkások és a szakszervezetek cselekvő részesei legyenek a társadalom alakításának."²⁵

Japán különösen fontos példa, mert most nem fogunk beszélni az úgynevezett Harmadik Világ országairól, azokról az országokról, ahol még a legégbekiáltóbb és legkegyetlenebb kizsákmányoló gyakorlatot is mindig magától értetődőnek és természetesnek vették. Japán ezzel szemben a világ második legerőteljesebb gazdaságát képviseli: a tőkés fejlettség paradigmája. És most még egy ilyen országban is veszélyesen nő a munkanélküliség, s a munka feltételei nagyobb mértékben romlanak, mint bármikor a háborút követő periódusban, a tőke terjeszkedésekor, beleértve nemcsak a "rugalmasság" égisze alatt megsokszorozott kizsákmányoló munka-ütemterveket, hanem – bár sok ember számára ez felfoghatatlan – a hosszabb heti munkaidő imperatívuszát is.

A "rugalmasság" melletti megtévesztő és bizonyos értelemben önellentmondásos elkötelezettség mélyén, a munka merev, autoritárius törvényi szabályozásával karöltve, egy alapvetően fontos irányba mutató tendenciára bukkanunk, a kizsákmányolás törvényére, amelyet a tőke egyre keményebben juttat érvényre a mind destruktívabb globalizálódás során, a rendszer strukturális válságának időszakában. Ezért írtam azt 1971-ben, hogy

"a munkásosztályok jónéhány legfejlettebb «posztindusztriális» társadalomban most ízelítőt kapnak a «liberális» tőke igazi gazságaiból… Tehát a tőkés termelési viszonyok valóságos természete: a tőke kegyetlen uralkodása a munkán, mint globális jelenség egyre nyilvánvalóbbá válik… A tőkés termelési mód önreprodukciós folyamatának megértése lehetetlen a teljes társadalmi tőke fogalma nélkül…

Hasonlóképpen teljesen lehetetlen megérteni a nemzetenként különböző és társadalmilag rétegzett munka sokágú és bonyolult problémáját, ha nem tartjuk folyamatosan szem előtt a megfelelő és szükséges keretet, nevezetesen a kibékíthetetlen antagonizmust a teljes társadalmi tőke és a teljes munka között.

Ez az alapvető antagonizmus nyilvánvalóan módosul (1) a helyi gazdasági-társadalmi körülmények, (2) az egyes országoknak a tőkés termelés globális keretében elfoglalt sajátos helyzete, és (3) a globális társadalmi-történelmi fejlődés relatív érettsége szerint. Következésképpen a rendszernek mint egésznek a különböző időszakaiban a társadalmi antagonizmus mindkét oldalát az objektív érdekkülönbségek egész sora jellemzi.

A kizsákmányolás különböző fokainak objektív valósága – akár egy adott országon belül, akár a tőkés világrendszer egészében – ugyanúgy vitán felül áll, mint ahogy megkérdőjelezhetetlenek a profitráták objektív különbségei egy-egy adott időszakban… Mindennek ellenére a kizsákmányolás és a profit különböző rátáinak valósága nem változtatja meg magát az alapvető törvényt, azaz a kizsákmányolási rátái lefelé történő kiegyenlítődését, ami a világtőke fejlődésének globális trendje.

Biztosak lehetünk abban, hogy az egyenlősítés eme törvénye hosszú távú folyamat, már ami a tőke globális rendszerét illeti… Elegendő legyen itt most csak azt hangsúlyozni, hogy a "teljes társadalmi tőkét" nem szabad összekeverni a "teljes nemzeti tőkével". Amennyiben az utóbbi pozíciója relatív módon gyengül a globális rendszeren belül, elkerülhetetlenné válik, hogy a tőke megkísérelje ellensúlyozni veszteségeit, mégpedig úgy, hogy növeli a kizsákmányolás adott fokát a közvetlen ellenőrzése alá tartozó munkaerővel szemben – ha nem ezt tenné, versenyképes pozíciója tovább gyengülne a "teljes társadalmi tőke" globális keretein belül… Nincs más egérút, csak a kizsákmányolás különböző fokozatainak növelése, ami hosszú távon nem vezethet máshoz, mint az alapvető társadalmi antagonizmus robbanásszerű elmélyítéséhez – helyi és globális szinten egyaránt. Azok, akik a munkásosztály "integrációjáról" szavaltak – és a "szervezett kapitalizmust" úgy festették le, mint egy olyan rendszert, amelynek sikerült a társadalmi ellentmondásokat racionálisan uralma alá hajtania -, szerencsétlen módon félreértelmezték a kizsákmányolás differenciált rátáinak manipulatív sikerét (ez jellemezte a háború utáni újjáépítés és tőke-terjeszkedés viszonylag zavartalan történeti periódusát), és úgy állították be, mint egy alapvető strukturális gyógyírt."²⁶

A termelési és elosztási viszonyok ma zajló globalizálódásának szükséges velejárója az, hogy a kizsákmányolás differenciált rátájának lefelé történő egyenlősítése hatással van minden egyes fejlett tőkés országra, még a leggazdagabbakra is. Nincs többé mód a munkafeltételek paternalisztikus befolyásolására – legyenek bár ezek mégoly "tradicionálisak" és "mélyen gyökerezőek", miként sokan feltételezik -, tényleg nincs többé mód arra, hogy folyamatosan elkerüljék a mindenütt jelenlévő strukturális válság súlyos negatív hatásait, relatív üzleti és technológiai kedvezményekkel. És tényleg, miként néhány köztiszteletben álló értelmiségi nyilatkozata hangsúlyozta egy olasz újságban, a helyzetet az teszi válságossá, hogy az alkalmi munkássá válás és a létbizonytalanság ("la precarietá e l' insicurezza") a munka világában mindenütt növekszik: "a biztosítatlan és alulfizetett munka úgy terjeszkedik, mint az olajmezők, miközben még a legstabilabb munkahelyekre is mindeddig precedens nélkül álló nyomást gyakorolnak a kizsákmányolás növelése érdekében, valamint azért, hogy alávessék őket a tetszőleges munkaidő uralmának."²⁷

Más szavakkal szólva, egy különösen jelentős és messzire vezető tendenciával állunk szemben az elmúlt pár évtizedben: az abszolút értéktöbblet egyre nagyobb mértékű visszatérésével a "fejlett kapitalizmus" társadalmaiban.

Augusto Graziani professzor a Rifondazione kongresszusán, 1998 februárjában Milánóban nagyon ékesszólóan beszélt a 35 órás munkahét kérdéséről, a dél-olaszországi (a "Mezzogorno"-i) munkakörülményekről általában, és a női munkaerő rettentő kizsákmányolásáról konkrétan Calabriában. Hozzászólása az "abszolút értéktöbblet" kérdése szempontjából különösen lényeges egy olyan fejlett tőkés országban, mint Olaszország, ahol még az iparilag legfejlettebb északi részeken is találkozunk a munkások súlyos kizsákmányolásának gyakorlatával. Angliában ugyanakkor egy nemrég sugárzott televíziós dokumentumfilm jól illusztrálta a gyermekmunkával kapcsolatos zavaros helyzetet, jóllehet a gyermekmunka szöges ellentétben áll a törvénnyel. A törvénynek természetesen a legcsekélyebb kényszerítő ereje sincs. Éppen ellenkezőleg, különféle hamis érvekkel próbálják közvetett módon igazolni ezt a törvénytelen gyakorlatot. Így például az üzleti érdekek szerint zajos kampány folyik az általános munkabér-minimum ellen, azzal az ürüggyel, hogy a munkabér-minimum bevezetése a fiatalok foglalkoztatottságát rontaná. Ugyanennek a kérdésnek egy másik manipulatív befolyásolása az, amit a Brit Ipar Szövetség, az Igazgatók Intézete és az üzleti szervezetek különböző "agytrösztjei" ("Think-Tank") tesznek: nyomást gyakorolnak a törvényhozásra azért, hogy a fiatalokat vegyék ki a minimális munkabér törvényi hatálya alól, illetve engedélyezzenek alacsonyabb munkabér-minimumokat. Mindezt csak tetézi, hogy a különböző életkorú emberek romló munkakörülményei számtalan "izzasztókamrában" – legyenek bár legális vagy illegális bevándorlók, vagy akár, egyáltalán nem elhanyagolható mértékben, angol, skót, velszi vagy ír munkások – elég beszédesen bizonyítják az abszolút értéktöbblet hajszolásának újra megjelenését, a tőke huszadik századi fejlődésének legretrográdabb tendenciáját, mégpedig az egyik legprivilegizáltabb fejlett tőkés országban. Szükségtelen ehhez hozzáfűzni, hogy az abszolút értéktöbblet hajszolása általában, és ennek különösen visszataszító megjelenése a gyermekmunka formájában mindig szemet szúró volt (és természetesen ma is az) a Harmadik Világ országaiban.

Paradox módon a fejlett globalizáció korában a tőkefelhalmozás globális válsága számos új nehézséget okoz, ahelyett, hogy megoldaná a rendszer oly sokat vitatott gyalázatosságát, ahogyan azt a problémamentes "globalizálódás" "optimista" szószólói sugallják nekünk. Mert a tőke produktív életképességének határai szűkülnek (ez az oka az abszolút értéktöbbletért folyó hajszának is), dacára a tőkés államok minden egyedi vagy együttes erőfeszítésének (gondoljunk a G7/G8 dzsemborikra) annak érdekében, hogy tágítsák vagy legalábbis stabilizálják a rendszer termelékenységének határait. Valójában csak egyetlen mód van arra, hogy megpróbálják tágítani a tőke felhalmozódásának zsugorodó határait: és ez a munka rovására történik. Ezt a stratégiát aktívan támogatja az állam – és tényleg a tőke e szükséglete miatt, minden ellenkező neoliberális mitológiával szemben, ma az állam beavatkozói szerepe korábban soha nem tapasztalt mértéket öltött²⁸ -, és ezt a tendenciát objektívan alátámasztja a kizsákmányolás rátáinak lefelé irányuló kiegyenlítődése.

Végül is azonban a tőke ezirányú stratégiája halálra van ítélve, feltéve, ha a munkásmozgalomnak sikerül újra artikulálnia saját stratégiáit és szervezeti formáit annak érdekében, hogy valódi tömegmozgalmat hozzon létre, elfogadva a történelmi kihívást. Mivel még az IMF legoptimistább teoretikusainak és a tőke más nagyvonalúan pénzelt apologetikus szócsöveinek sem sikerült eddig – és nem valószínű, hogy a jövőben sikerülni fog – feltalálniuk egy olyan eszközt, amelynek segítségével lehetővé válik kisajtolniuk a szükséges, mindinkább növekvő vásárlóerőt és az ennek megfelelő tőkefelhalmozást azokból az egyre romló gazdasági feltételekből és "alkalmivá tett bércsomagokból", amelyek a munkaerőt jellemzik.

3. A "szükséges munkaidő" zsarnokságától a "rendelkezésre álló idő" felé történő emancipálódás útján

Hogyan képes a munka – a tőke strukturális ellenfele – ellensúlyozni azt a romló tendenciát, amely elválaszthatatlanul össze­kapcsolódik a tőke termelő képességének zsugorodó határaival?

Ez a kérdés visszavezet bennünket a Rifondazione nyilatkozatának harmadik eleméhez a 35 órás munkahétről. Fentebb idéztük a megállapítást a "társadalom megváltoztatásáról" ("per cambiare la societá"). Mert manapság – annak eredményeként, hogy a tőke szükséglete nem más, mint a régi engedmények visszavétele²⁹, ahelyett, hogy újakat tenne – teljesen lehetetlen valóra váltani még a hagyományos szakszervezeti mozgalom legközvetlenebb és legkorlátozottabb céljait is anélkül, hogy rátérjenek a társadalom alapvető megváltoztatásának útjára. A szocialista mozgalom radikális újra alakítása ennek a folyamatnak húsba vágó része.³⁰

A tőke jónéhány felettébb intelligens képviselője, mint például Dean Witter – aki a globális gazdaság fő közgazdásza és irányítója Morgan Stanley számára – hajlamos bevallani azt, hogy a jelenlegi trendek problematikusabbak, mint ahogy azt a neoliberalizmus propagandájának orgánumai valaha is lefestették. A Sunday New York Times-ban megjelent cikkében, amelynek címe "A munkások üresjárata", elveti azt a magyarázatot, miszerint a legutóbbi sikerek a "dereguláció és a növekvő produktivitás következményei lennének." Dean Witter saját kevésbé megnyugtató és a konfliktusokat tudatosabban látó magyarázata szerint:

"a nemzet gazdasági tortáját drámai módon újraszeletelték: egy sokkal nagyobb szeletet kapott a tőke és egy kisebbet a munka. Nevezhetjük ezt ugyan a munkásság gyógyulásának, csak azért, mert több rágcsálni valót majszolnak, ám e gyógyulás csak azért következett be, mert Amerika gazdasági testületei kérlelhetetlen nyomást gyakorolnak a munkásságra." ³¹

A valóság az, hogy nemcsak az amerikai gazdasági testületek gyakorolnak kérlelhetetlen nyomást az ottani munkásságra, hanem a tőke megszemélyesítői mindenütt ezt teszik. Mert a reformerek korábban azt feltételezték, hogy az eredmények a torta folyamatos növekedése során jönnek létre – és ezek kedvező gazdasági körülmények között a tőke engedményeinek tűntek, bár soha nem volt kétséges "a torta újraszeletelése a tőke javára", mivel a tőkének mindig meg kell kapnia a maga oroszlánrészét. Jelenleg a tőke strukturális válsága valamint a rendszer produktív életképességének szűkülő hatása következtében égetően szükséges az, hogy újraszeljék a tortát, mégpedig minden eddiginél inkább a tőke javára azért, hogy biztosítsák a rágcsálni valót kapó munkások gyógyulását, hála a munkásság passzivitásának és rezignációjának. De mi történik akkor, ha a munkások visszautasítják a gazdasági torta e könyörtelen felszeletelését, mert képtelenek többé így élni, azok között a kemény feltételek között, amelyeket – hagyományos és újonnan kitalált formában – a számukra csak "rágcsálni valót" odavető gazdaság nyújt? Még egy stagnáló torta újra szeletelésének is – nem szólva arról, hogy a torta egyre kisebb lesz – megvannak a maga határai. És ne feledkezzünk meg arról, hogy a munkásmozgalom lemondó inaktivitását nem lehet mindörökké magától értetődőnek tekinteni mint természetes szükségszerűséget. Még a legfejlettebb tőkés országokban sem. Nem csoda ezért, ha manapság még a Morgan Stanley, a gazdaság legfőbb ismerője is a munkásság visszavágásáról beszél (az angol szó: "backlash" több jelentésű és nagyon kifejező: "üresjáratot", "holtjáratot", "nyikorgást" és "visszacsapást" is jelent – a fordító) az USA-ban, és aggodalommal hangoztatja, hogy kibontakozhat egy "nyers küzdelem a tőke és a munka között", hozzátéve, hogy "elmúltak azok az idők, amikor a munkásság még hajlékony volt, és tiltakozás nélkül elfogadta a tőke újra strukturálását, még azon az áron is, ha kő kövön nem marad."³²

Természetesen a tőke szempontjából nincs válasz arra a kérdésre, hogy milyen alternatívát kell követni "a munkásoknak csak rágcsálni valót nyújtó" gazdasággal szemben, elkerülendő a "nyers hatalmi harcot a tőke és a munka között". Bármilyen kétségei és aggodalmai is legyenek a Morgan Stanley vezető közgazdászának, továbbra is azt kell javasolnia cégének, hogy a lehető legjobb módszerekkel aknázza ki a "globalizált" üzleti spekuláció adta lehetőségeket, különben elküldik őt békésebb mezőkre, egy erős és szépreményű kézszorítás kíséretében. A tőke szempontjából tényleg nincs sok alternatívája a "majszoló munkásoknak" – és főleg nincs számára alternatíva kényszerhelyzetekben -, még akkor sem, ha figyelembe veszi annak a társadalom- és gazdaságpolitikának a veszélyeit, amelyet követ. Mert végül mindig felülkerekedik az autoritárius megoldások csábítása, nemcsak Suharto tábornok esetében, az USA kliens-országában, hanem a Nyugat "fejlett kapitalista demokráciáiban" is, amelyek elsősorban segítették Suharto hatalomra kerülését, mégpedig úgy, hogy 32 éven át minden lehetséges eszközzel támogatták, elősegítették a nép barbár katonai elnyomását, és még visszavonulása előtt néhány perccel is masszív IMF-támogatások segítségével próbálták életben tartani szánalmas rendszerét.

A rendszer általános ígérete jó ideje az volt – és nagyrészt az marad -, hogy megoldja az égbekiáltó gazságokat és ellentmondásokat, hogy a munkások létfeltételei szerte a világon erősen fognak javulni az egyre növekvő méretű és globálisan integráló "szabad kereskedelem" jótékony hatása következtében, hála annak, hogy a gazdaság visszatért a tőke zavartalan expanziójának állapotába és megszűntek azok a működési zavarok, amelyek a háború utáni évtizedeket jellemezték, majd inflációba és stagnálásba torkolltak. A jelenlegi jelek és gazdasági előrejelzések azonban az ellenkező irányba mutatnak, és ezt időnként tulajdonképpen még a "fő vonal" gazdasági szakemberei is elismerik, azok, akik továbbra is hisznek a tőkés rendszer legyőzhetetlen erényeiben. Hogy egy cikkből idézzünk, amely egy ilyen gazdasági szakember nemrég megjelent könyvéről számol be:

"Rodrick azzal érvel, hogy a kereskedelem általában, nem csak az alacsony munkabérek importja rontja a jövedelem-elosztást. A növekvő nemzetközi verseny – írja – átalakítja a honi munkaerő-kereslet iránti igényt, mégpedig a nagyobb 'elaszticitás' irányába. Laikus nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy a munkásnak egy sokkal nagyobb munkaerő-kínálat piacán kell versenybe szállnia. Ennek következtében egy kis eltolódás a külföldi munkások munkabérében, vagy egy szolgáltatás, egy termék iránti globális igényben, nagy eltolódásokat eredményezhet a hazai munkaerő iránti szükségletben. A munkások sebezhetőbbé válnak a piac fluktuációja miatt, és ez aláássa a munkások alkupozícióját a tőkével szemben. Ezért, vonja le a következtetést Rodrick: 'a kereskedelem elsőrendű hatása, úgy tűnik, nem az értéktöbblet növekedése, hanem a vállalkozói értéktöbbletek újrafelosztása a munkaadók között.' A tények tehát azt bizonyítják, hogy a szabad kereskedelem kritikusainak igazuk volt; a kereskedelem nem növeli a gazdaságot, hanem újra felosztja."³³

És mégis, az alternatívák kérdéséhez jutva, Rodricktól csak kenetteljes imát hallunk. Hogy idézetünket folytassuk:

"Rodrick politikája legjobb esetben is naiv. Arról szónokol, hogy a munkásnak az államnak felelősségteljesebbnek kell lennie, de nincs mondanivalója a multinacionális üzleti szervezetek számára… Rodrick azt írja, hogy 'a munkásságnak egy olyan globális gazdaságot kell támogatnia, amelynek emberibb arca van', de elhallgatja a nemzetközi kereskedelmi és üzleti szervezeteknek azokat a kegyetlen kísérleteit, amelyeket annak érdekében tesznek, hogy megakadályozzák az emberarcú politikát, még azt is, amit a Nemzetközi Valuta Alap, a Világbank és a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet figyelembe vesz. Olyan szemléletmódot szuggerál, amelynek, finoman szólva, nincs sok köze a globális politikai gazdasághoz."³⁴

És valóban, a tőke álláspontjának adoptálása – nemcsak a vakon kritikátlan és borzasztó agresszív neoliberális formában, hanem a jószándékú liberális reformerek által ajánlott változatban is – már régóta nem jelent mást, mint azt, hogy "elsikkadt a globális politikai gazdaság realitása iránti érzék."

A jelenkor radikális újdonsága abban áll, hogy a tőkés rendszer többé már nincs abban a helyzetben, hogy – a reformerek hajdani "vívmányaival" szemben bármit is átengedjen a munkának. A romló lakáskörülmények, sőt a teljes kapituláció, azaz jónéhány hajdani munkáspárt kapitulációja a nagy üzleti érdekekkel szemben – például Nagy-Britanniában és számos európai országban, de egyáltalán nemcsak Európában – olyan mérvű kapituláció, amely nemcsak fönntartja az elmúlt évtizedekben kialakult munkásellenes autoritárius törvénykezést, hanem még kulcspozíciókat is juttat a szervezett tőke prominens képviselőinek a kormányban, például az "Új Munkáspártban", az olasz "demokratikus baloldal" kormányaiban és másutt – nos ezek a tények egyértelműen szólnak erről a helyzetről. (Lord Simon, Lord Sainsbury, Geoffrey Robinson stb. Nagy-Britanniában és hasonló alakok Németországban, Franciaországban, Olaszországban). Ez a magyarázata annak, hogy a történelem jelen korszakában a munkások mégoly korlátozott és mérsékelt céljai is – például a 35 órás munkahét – csak a "társadalom megváltoztatásának" útján valósíthatók meg, mivel e célok objektív ellentmondásban vannak a fennálló társadalmi, gazdasági és politikai renddel, másként szólva a döntéshozás ama egész rendszerével, amelyben a nemzet gazdasági tortáját "megtermelik" és elosztják. A tőke strukturális válságának körülményei között a társadalmi-gazdasági küzdelemnek ez az objektív és elkerülhetetlen természete, még akkor is, ha a munkásság sok képviselője nem fogalmazza ezt meg, és nem artikulálja ilyen módon. És ez az, amiért azok a liberális és szociáldemokrata reformerek, akik hajdanán erős szövetségesre leltek a tőke expanzív dinamizmusában, mára a kenetteljes imádkozás hiábavalóságára vannak ítélve – John Kenneth Galbraith professzornak a "Megelégedettség kultúrájáról" szóló prédikációitól kezdve (azonnal szajkózzák őket az anglikán egyház püspökei és érsekei, anélkül, hogy akár a legcsekélyebb gyógyító hatást is kiváltanák) egészen az olyan fogalmakig, mint "a munka és a kormányzat által inspirált emberarcú globális gazdaság": emlékszünk rá, néhány sorral feljebb idéztük. Szentbeszédek ezek, olyanok, amelyekre a tőke megszemélyesítői valószínűleg nem tudnak figyelni. A munkahét jelentős csökkentésének igénye stratégiai szempontból alapvető. Nemcsak azért, mert ez igény mélyén rejlő probléma közvetlenül érint és jelentősen befolyásol minden egyes munkást – bármilyen színű is a gallérjuk. Hanem azért is, mert ez a kérdés és a benne rejlő kihívás nem fog elhalványulni. Éppen ellenkezőleg, a probléma jelentősége nap mint nap nőni fog, és égető szükség van a cselekvésre. A lépés kényszerét a tőke parlamenti megszemélyesítői nem tudják "kiszavazni" a napirendről a fejlett tőkés országokban, és nem tudják puszta erővel elnyomni a tőke globális rendszerének "perifériáján". Másként szólva, ez a munkásság húsba vágó stratégiai követelése, mert "tárgyalásos úton nem megoldható": ez azt jelenti, hogy nem "integrálható" a fennálló rend manipulált ál-engedményeibe. Mert közvetlenül érinti az ellenőrzés kérdését – a társadalmi anyagcsere ellenőrzésének alternatív rendszerét -, egy olyan dolgot tehát, amellyel a tőke ellenségesen szemben áll, és szükségszerű, hogy szemben álljon.

A 35 órás munkahét persze – még akkor is, ha valóban elfogadják és nem radírozzák le körmönfontan különböző módszerekkel, ahogyan már nem egyszer cinikusan tervezték és tették – természetesen nem oldja meg a munkanélküliség hatalmas, mindinkább növekvő, társadalmilag és gazdaságilag egyaránt súlyos problémáját. Így aztán jogosan merül fel a kérdés: miért 35 és miért nem 25 vagy 20 óra hetente, mi a lényeges különbség? Ez a kérdés a probléma veleje.

A létező társadalmi rend gyökeresen szemben áll egy olyan társadalmi renddel, amelyben az emberek uralják saját élettevékenységeiket, beleértve a "felszabadított időt" is, tehát azt, ami szabaddá válik a munkahét lényeges csökkentése által. Ezt a gyökeres szembenállást kifejezően és fájdalmasan illusztrálta Nagy-Britannia a bányaipar tönkretételével. 1984-ben a brit bányászok heroikus harcot indítottak, nem a pénzért, hanem a munkájuk védelmében: az egy évig tartó sztrájkot egyesült erővel verték le. Mrs. Thatcher kormánya – ahol a miniszterelnök "belső ellenségnek" nevezte a bányászokat – és Neal Kinnock Munkáspártja, aki hátba szúrta őket. Ennek következtében a bányászok száma tizedére csökkent. Akkor 150 ezren voltak, a jelenlegi adatok szerint kevesebben vannak tízezernél, a bányászvárosok és falvak az embertelen munkanélküliség kopár földjeivé váltak. A bányászsztrájk idején a szénbányák még mindig állami tulajdonban voltak, ami azt jelenti, hogy a "hatékonyság" könyörtelen kapitalista kritériumai szerint, a "Nemzeti Szénbizottság" autoritárius irányításával működtek, majd ezt követően egy töredéküket "privatizálták". A Szénbizottság eljárására az volt a legjellemzőbb, hogy a "nagyobb hatékonyság" hangsúlyozásának örve alatt, miközben arról beszéltek, hogy elengedhetetlen szükség van a bányaipar munka-követelményeinek "racionalizálására", nos ez az állami testület egy szinte őrült hét napos munkarendet erőszakolt a bányászokra, ugyanakkor, amikor éppen az ő irányításuk alatt brutálisan csökkentették a munkások létszámát. Mert a tőke teljesen érzéketlen az emberi vonatkozások iránt. A munkaidő szervezésének csak egyetlen módját ismeri: az alkalmazott munkaerő "szükséges munkaidejének" maximális kizsákmányolását, teljesen figyelmen kívül hagyva a társadalomban felszabaduló "rendelkezésre álló időt", mivel az utóbbiból nem tud profitot kipréselni.

Ez az, ami leküzdhetetlen nehézségeket állít a tőke elé, amennyiben meg akarja oldani a munkanélküliség problémáját. Van valami nagyon is paradox, tulajdonképpen mélyen ellentmondásos ebben a helyzetben. Mert a tőke termelési rendszere de facto "felesleges időt" hoz létre a társadalom egészén belül, mégpedig egyre növekvő mértékben. Ugyanakkor képtelen arra, hogy elismerje ennek a "felesleges időnek" a jog szerinti (de jure) létezését (pl. a tövényhozással), annak a társadalom által termelt többletidőnek a létrehozását, amely potenciálisan a legkreatívabb rendelkezésre álló idő mindannyiunk számára, olyan idő, amit társadalmunkban ma oly sok kínzóan elfojtott igény és szükséglet kielégítésére lehetne felhasználni, az oktatástól kezdve az egészségügyön keresztül az éhezés és az alultápláltság felszámolásáig szerte a világon. A tőke ezzel szemben arra kényszerül, hogy negatíve /destruktív/ dehumanizáló viszonyban legyen a többletidővel. És valóban, a tőkének kőszívűen figyelmen kívül kell hagynia azt a tényt, hogy a "felesleges munka" és a "felesleges idő" fogalma a valóságban élő emberi lényekre és a termelő kapacitások társadalmilag hasznos birtokosaira vonatkozik – még akkor is, ha ez a fogalom a tőke szempontjából redundáns és alkalmazhatatlan.

A rendelkezésre álló idő fogalma, amely ihletet adott a szocialistáknak, pozitív és liberális értelemben használva, Marx írásainál jóval előbb jelent meg. 1821-ben Londonban közzétettek egy röpiratot "A nemzet nehézségeinek forrása és gyógymódja" címen. Az anoním szerző pamfletje majdnem 50 évvel korábban jelent meg, mint Marx Tőkéje. Az írás jó néhány Marx által idézett részlete figyelemre méltó dialektikus összefoglalást nyújt mind a tőkés termelőerők természetéről – kitüntetett figyelmet szentelve a "rendelkezésre álló idő", a "többletmunka" és a "rövidebb munkanap" alapvetően fontos kategóriáinak – mindpedig annak, hogy miként lehet kiküszöbölni az ebben rejlő ellentmondásokat. Idézzük:

"A gazdaság a rendelkezésre álló idő és semmi egyéb… Ha egy ország egész munkája elegendő lenne arra, hogy az egész népességet eltartsa, nem lenne többletmunka, következésképpen semmi sem tenné lehetővé a tőke felhalmozását… Egy nemzet akkor valóban gazdag, ha nincs érdek, illetve a munkanap inkább 6 óra, mint 12 óra."³⁵

Épp olyan lassan teszünk eleget a 6 órás munkanap követelményének, mint ahogyan ez elődeinknél történt, de még mindig nagyon messze vagyunk attól, hogy a társadalmat az összemérhetetlenül nagyobb rendelkezésre álló idő gazdagságot termelő potenciálja alapján szervezzük meg. A rendelkezésre álló idő nélkül szóba sem jöhet az, hogy a dolgozó egyének emancipálódjanak, hogy felszabaduljanak a kiáltó egyenlőtlenségek és a fétisszerű determinációk zsarnoksága alól. Még a korlátozott céljaink megvalósítása is azt igényli, hogy – ha nem ma, akkor holnap – a munkával rendelkezők és a munkanélküliek tömegesen mobilizálódjanak³⁶, és a szolidaritás vezérelje őket mindama gondok iránt, amelyben mindnyájan osztozunk. A stratégiailag hosszú távú perspektíva, amely majd a közvetlen követelmények valóra váltását is lehetővé teszi, elválaszthatatlan attól, mennyire vagyunk tudatában annak, hogy húsba vágóan és elengedhetetlenül szükségszerű a rendelkezésre álló idő alapján megszerveznünk az ellenőrzést a társadalom újratermelési anyagcseréje felett. Ez az a cél, amelyhez saját erőforrásainkat ki kell aknáznunk, ha a munkanélküliség problémájával foglalkozunk. Csak egy radikális szocialista tömegmozgalom képes magáévá tenni a társadalom termelési anyagcseréje fölötti uralom stratégiai alternatíváját, a rendelkezésre álló idő alapján kibontakozó alternatívát – amely feltétel nélkül szükségszerűvé válik a jövőben. Mert a tőkés rendszer mérhetetlenül sok feszélyező erejének és ellentmondásának következményeképpen bármely kísérlet, amely azt tűzi ki célul, hogy a rendelkezésre álló időt vezesse be a társadalmi és gazdasági kölcsönhatások szabályozójaként – ami nem mást jelent, mint hogy nagy mennyiségű szabad időt bocsátanak az egyes egyének rendelkezésére, mégpedig oly módon, hogy a munkaidőt jóval a heti 20 óra alá csökkentik -, társadalmi dinamitként fog működni és a fennálló társadalmi rendet tetőtől talpig fel fogja robbantani. Mert a tőke teljességgel összeférhetetlen azzal a szabad idővel, amit a szabadon társult egyének autonóm és értelmes módon használnak föl.

(Fordította: Pach Éva)

Jegyzetek

¹ "Underground Economy", The Nation, January 12/19, 1998, p. 3.

² Japan Press Weekly, 16 May 1998.

³ István Mészáros, The Necessity of Social Control, Isaac Deutscher Memorial Lecture, delivered at the London School of Economics and Political Science on 26 January 1971. Merlin Press, London, 1971, pp. 54-55; reprinted in Mészáros, Beyond Capital, Merlin Press, London 1995 and Monthly Review Press, New York 1996. Quotation is from pp. 889-890.

⁴ "while the total number of unemployed persons registered with employment exchanges stood at 336 milliom in 1993, the number of employed persons in the same year according to the Planning Commission stood at only 307.6 million, which means that the number of registered unemployed persons is higher than the number of persons employed. And the rate of percentage increase of employment is almost negligible." Sokumal Sen, Working Class of India: History of the Emergence and Movement 1830-1990. With an Overview up to 1995, K.P. Bagchi & Co., Calcutta 1997, p. 554.

⁵ "Waterloo in Asia?", The Nation, January 12/19, 1998, p. 4.

US interests are cynically pursued and imposed wherever the oppor­tunity permits. Thus "American officials, who effectively vetoed the creation of an Asian Regional Fund independent of the IMF, and therefore of Washington, have also made it known – most recently in the case of Korea – that no US direct aid will be forthcoming until the ailing countries asquiesce in IMF demands. So Far, Thai authorities have agreed to remove all limits on foreign ownership of financial firms and are pushing ahead with legistation to allow foreigners to own land, long a taboo. Even before it sought help from the IMF, Jakarta abolished its restrictions on foreign ownership of publicly traded stock, a move replicated by Seoul when it granted foreign invertors access to the $64 billion long-term, guaranteed corporate bond market, access they had been seeking for years." Walden Bello, "The End of the Asian Miracle", The Nation, January 12/19, 1998, p. 19.

⁶ Az IMF gratulációja egészen biztosan semmit sem jelent, vagy ha igen, csak a saját viszonyítási rendszerükben. Chacteristically, "when the Thai economy was headed for trouble, the IMF was still praising the government's 'consistent record of sound macroeconomic management policies'." Walden Bello, "The End of the Asian Miracle", loc. cit., p. 16. Similarly, in the few months since the IMF "rescued" the South Korean economy, unemployment has actually doubled in the country.

Lásd még Jemnitz János szellemes cikkét: "A review of Hungarian politics 1994-1997", Contemporary Politics, Vol. 3, No. 4, 1997, pp. 401-406.

⁷ See Gabriel Kolko's fine book, Vietnam: Anatomy of a Peace, Rout­ledge, London and New York, 1997. See also Nhu T. Le's passionate rejoinder in his review of Kolko's book in The Nation, "Screaming Souls", 3 November 1997.

⁸ Anthony Kuhn, "268 million Chinese will be out of jobs in a decade", The Sunday Times, 21 August 1994.

⁹ See Lord Beveridge's book of the same title and his important role in the establishment of the British "Welfare State".

¹⁰ Marx and Engels, Manifesto of the Communist Party, Progress Publishers, Moscow 1971, p. 44. See Marshall Berman's deeply appreciative article on the 150 th Anniversary of the Manifesto, "Unchained Melody", The Nation, 11 May 1998, pp. 11-16.

¹¹ "Jobless told: join Army or lose benefit" by Stephen Castle (Political Editor), Independent on Sunday, 10 May 1998. Another headline on the same page reports on reactions to the miserable level at which the minimum wage has been introduced by the British "New Labour" government under the title: "Union fury as Labour sets minimum wage at £3.60."

¹² Susan Bell, "Paris pass law on 35-hour week",The Times, 20 May 1998.

¹³ "Neither resigned nor softened on the question of 35 hours, the industrialists' President is more determined than ever to promote a repealing referendum." ("Né rassegnato, né ammorbidito sul tema delle 35 ore, il presidente degli industriali é piú deciso che mai a promuovere un referendum abrogativo.") Vittorio Sivo, "Referendum sulle 35 ore", La Repubblica, 22 April 1998.

¹⁴ Ibid.

¹⁵ "The working week: Fewer hours, more jobs?", The Economist, 4 April 1998, p. 50.

¹⁶ Ibid., p. 51.

¹⁷ Michiyo Nakamoto, "Revolution coming, ready or not", Financial Times, 24 October 1997. See in the same issue of the Financial Times an article by John Plender, "When capital collides with labour", written in the same spirit.

¹⁸ "Policy Complementation: The Case for Fundamental Labour Market "Reform", by David Coe and Dennis Snower. IMF Staff Paper Volume 44, No. 1, 1997. Reviewed in The Economist, 15 November 1997, p. 118. Tellingley, the title of the review article is "All or nothing: Piecemeal labour market reforms will not cure Europe's unemployment problem. Govern­ments need to go the whole way."

¹⁹ Japan Press Weekly, 14 February 1998, p. 25. In another issue of Japan Press Weekly we read: "The main objectives of the bill are to increase the application of discretionary work schedules, to ease restrictions on the existing system of varied (Flexible) Working hours and to make short-term employment contracts legal." 18 April 1998

²⁰ Japan Press Weekly, 14 February 1998.

²¹ Japan Press Weekly, 28 March 1998.

²² Japan Press Weekly, 4 April 1998.

²³ Akira Inukai, "Attack against workers' rights", Dateline Tokyo, No. 58, April 1998, p. 3.

²⁴ Ibid.

²⁵ Ibid., p. 4.

²⁶ The Necessity of Social Control, pp. 56-59, and Beyond Capital, 890-892.

²⁷ "il lavoro sottotutelato e sottopagato si allarga a macchia d'olio, mentre anche il lavoro piú stabile subisce la pressione verso una intensifi­cazione senza precedenti della sua prestazione lavorative e verso una piena disponibilitá alla sottomissione ai piú diversificati tempi di lavoro." In: "Trentacinque ore della nostra vita", an Appeal of intellec­tuals signed by Mario Agostinelli, Pierpaolo Baretta, Heinz Birnbaum, Carla Casalini, Marcello Cini, Giorgio Cremaschi, Pietro Ingrao, Oskar Negt, Paolo Nerozzi, Valentino Parlato, Marco Revelli, Rossana Rossan­da, Claudio Sabattini and Arno Teutsch; Il Manifesto, 13 February 1998, p. 5.

²⁸ Az állami beavatkozás szerepe mind a gazdaság, mind a politika palettáján jelen van. A gazdaság területén a nagy tőkés vállalkozások számára nagyvonalúan tálalt támogatások százmillió fontokban mérhetők. A "British Aerospace" például közel 600 millió fontot fog kapni az egyik jelenlegi üzleti vállalkozására, tetézve azt a számtalan milliót, amit csalárd módon szerzett az államtól, nem is olyan régen, valamint azt az összeget, amit akkor kapott, amikor azt színlelte, hogy komolyan rátenyerel a most újra csődbe jutott Rover vállalatra. Ami az utóbbit illeti, a Rover megmentéséhez szükséges nagyarányú anyagi támogatást szintén az államtól várják – és senki sem tudja most még előre felbecsülni a magán vállalkozás csodálatos erényeit – miközben a profitok természetesen az Új Munkáspárt által oly kedvelt ún. "privát-állami partnerség" tőkés oldalán maradnak. Ugyanilyen lényeges, ha nem lényegesebb az állami beavatkozás a tőke oldalán a politika mezsgyéjén. Mert a tőkés rendszernek égetően szüksége van az autoritárius munkás-ellenes törvénykezésre – amelyet a konzervatív és a szociáldemokrata kormányzatok egyaránt kötelezővé tettek (és tényleg, ezek a tények nagyon beszédesen árulkodnak a rendszer strukturális válságának súlyosságáról, gondolhatunk még azokra a kormányokra is, amelyek a korábbi kommunista pártok idején trónoltak, például Olaszországban). A munkásellenes törvényhozásra természetesen azért volt szükség, hogy fenntartsák a társadalom neoliberális szabályozását a történelmi fejlődés jelen korszakában.

²⁹ As Marshall Berman had put it in his article quoted in note 10, "crass cruelty calls itself liberalism (we are kicking you and your kids off welfare for your own good)" and you are "laid off or fired – or deskilled, outsourced, downsized. (It is fascinating how many of these crushing words are quite new.)" The Nation, 11 May 1998, p. 16.

³⁰ See a powerful chapter on the challenges facing the labour move­ment: "Beyond Labour and Leisure", in Daniel Singer's book, Whose Millennium?, published by Monthly Review Press, New York, Spring 1999.

³¹ Dean Witter, "The Worker Backlash", Sunday New York Times, quoted in a letter sent to the readers and supporters of Monthly Review by its Editors in October 1997.

³² Ibid.

³³ Jeff Faux, "Hedging the neoliberal bet", (a review of Dani Rodrick's book, Has Globalization Gone Too Far?, Institute for International Eco­nomics, Washington D.C., 1997), in Dissent, Fall 1997, p. 120.

³⁴ Ibid.

³⁵ Quoted in Marx's Grundrisse, Penguin Books, Harmondsworth, 1973, p. 397.

³⁶ The Appeal quoted in Note 27 rightly speaks of the need to "promote a mass mobilization in favour of the 35 hours week, to affect both the world of work as that of politics, and culture as much as the world of associations." ("promuovere una mobilitazione di massa a favore delle 35 ore che tocchi il mondo del lavoro cosi come quello della politica, guello della cultura come quello delle associazioni.")

A csatlakozásról szóló politikai döntés nyomán érthető módon egyre több kutatás foglalkozik a Kelet-Európából várható migrációs potenciál becslésével. Az Európai Unió jelenlegi tagállamaiban ugyanis sokan attól tartanak, hogy a kontinens keleti feléből jelentős bevándorlás indulhat meg, mihelyt a csatlakozást követően a szabad munkaerő-mozgás ezekre az országokra is vonatkozik majd. Az uniós aggodalmak érthetőek, hiszen a jelenlegi és jövőbeli tagállamok életszínvonala közötti különbség valóban számottevő. Ugyanakkor az előzetes eredmények arra mutatnak, hogy Magyarországról nem várható tömeges bevándorlás.

Várható-e kelet-európai migráció?

Bevezetés

A csatlakozásról szóló politikai döntés nyomán érthető módon egyre több kutatás foglalkozik a Kelet-Európából várható migrációs potenciál becslésével. Az Európai Unió jelenlegi tagállamaiban ugyanis sokan attól tartanak, hogy a kontinens keleti feléből jelentős bevándorlás indulhat meg, mihelyt a kibővítést követően a szabad munkaerő-mozgás ezekre az országokra is vonatkozik majd. Az uniós aggodalmak érthetőek, hiszen a jelenlegi és jövőbeli tagállamok életszínvonala közötti különbség valóban számottevő.

Nyilvánvaló, hogy a migráció pontos előrejelzése lehetetlen, hiszen mind a vándorlás nagyságrendje, mind pedig összetétele többféle, előre gyakran nem látható tényezőtől függ: mindenekelőtt a kibocsátó és fogadó országok gazdasági és munkaerő-piaci helyzetének alakulásától. Mégis ahhoz, hogy a kérdés tanulmányozásához valamiféle támpont rendelkezésre álljon, a migrációs potenciál mérésére az utóbbi időben többféle kísérlet történt, s mára a bevándorlók várható nagyságrendjére vonatkozóan különböző becslések láttak napvilágot.

Ez a cikk röviden ismertet néhány számítást, majd a csatlakozásra váró kelet-európai országok munkaerő-piaci helyzetét elemzi s figyelembe veszi, hogy például Magyarországon mekkora a belső munkaerőmozgás. A különböző felmérések, becslések alapján próbál választ adni a címben feltett kérdésre, vagyis arra, hogy valósak-e a tömeges kelet-európai bevándorlásra vonatkozó uniós félelmek.

1. Becslések a migrációs potenciálra vonatkozóan

Az előrejelzések egy része ökonometriai számításokon alapul, másik része pedig empirikus felmérések eredményeiből indul ki. Mind a két fajta prognózis esetében azonban az elemzőknek különböző módszertani problémákkal kell szembenézniük. Egyes ökonometriai becslések például kizárólag a jövedelemkülönbségekből indulnak ki, s ezzel összefüggésben igen jelentős migrációs potenciált prognosztizálnak. (Az egyik legismertebb ilyen becslés például évi 300 ezres nettó bevándorlással számol.) Az empirikus felmérések módszertanilag ugyan kevesebb problémát vetnek fel, de az eredmények nagymértékben függnek a kérdőívek összeállításától, nem utolsósorban az azokban megfogalmazott kérdésektől, valamint a felmérés időpontjától.

A becslések értékelését nehezíti, hogy az egyes előrejelzések gyakran alig vethetők össze. Egyet lehet érteni ugyanakkor egyes szakértők (T. Straubhaar, 1999., M. Landesmann, 1999.) azon megállapításával, miszerint a kelet-európai migrációs potenciál prognosztizálásakor a mediterrán országok (Görögország, Spanyolország, Portugália) csatlakozását követő tapasztalatokat mindenképpen érdemes figyelembe venni.

1. 1. Néhány felmérés főbb eredményei

A felmérések esetében a kérdésfeltevés azért is igen lényeges, mert nem mindegy, hogy a kérdőívben az általános migrációs hajlandóság iránt érdeklődnek ("gondolt-e arra, hogy hosszabb időre külföldre menjen"), vagy rákérdeznek arra, hogy az illető milyen konkrét lépéseket tett a tartós külföldi tartózkodás érdekében. Ettől függően ugyanis nagyságrendileg más eredmények születhetnek. Tekintettel tehát arra, hogy a migrációs szándékoktól hosszú út vezet a megvalósításig, egy Csehországban, Szlovákiában, Magyarországon és Lengyelországban végzett, meglehetősen ismert, sokat idézett felmérés már a kérdések összeállításakor három csoportot különböztetett meg. (Az interjúkat a bécsi Város- és Regionális Kutatóintézet megbízásából a Gallup-Intézet és annak kelet-európai partnerei készítették 1996 nyarán.)

A kategóriák a következők voltak:

1. Mindenki, aki a kivándorlás gondolatával foglalkozik. E csoport alkotja a teljes migrációs potenciált.
2. A kivándorlók azon csoportja, akik esetében a migráció valószínűsíthető, mert már bizonyos konkrét lépeseket tettek céljuk megvalósítása érdekében (például tájékozódtak a lehetőségek felől).
3. Tényleges migrációs potenciál. Ebbe a kategóriába kizárólag azok tartoznak, akik már a tartózkodási, illetve munkavállalási engedély megszerzéséhez folyamodtak.

Amennyiben az első csoportot tekintjük, a felmérés eredményei nagyjából egybevágnak azokkal a becslésekkel, amelyek a 90-es évek elején közismertekké váltak. Csehországban a vizsgálatba bevont személyek 20%-a foglalkozik a kivándorlás gondolatával, Lengyelország esetében 16,6%-uk, míg Magyarországon szintén 20% ez az arány, Szlovákiában pedig nem kevesebb, mint 30%. Közülük azonban csupán igen kevesen tettek konkrét lépéseket e céljuk megvalósítása érdekében: Szlovákiában és Csehországban valamivel több mint a fele, Ma­gyar­országon kevesebb, mint a fele, Lengyelországban pedig mindössze egyharmad. Amennyiben csak a harmadik csoportot nézzük, a kör érthető módon tovább szűkül. Eszerint a potenciális kelet-európai migránsok száma 700 ezerre csökken az előbbi számításoknak megfelelő közel 10, illetve 4 millióról. Az eredményeket összefoglaló jelentés szerzői, Heinz Fassmann és Chris­tiane Hintermann (1997) megjegyzik, hogy a tényleges mig­ránsok 700 ezres nagyságrendje ugyan még mindig magasabb annál az éves keretszámnál, amelyet a két legfontosabb potenciális befogadó ország, Ausztria és Németország törvénykezése előirányoz, de jóval alacsonyabb azoknál a becsléseknél, amelyek egyenesen egy újabb népvándorlási hullámmal rémisztgetik a nyugat-európai közvéleményt. Magyarország esetében ráadásul érdemes még azt is tekintetbe venni, hogy a felmérés szerint a tényleges migrációs potenciál aránya alacsonyabb, mint a többi vizsgált országban. Míg ugyanis Csehországban és Szlovákiában a 14 év feletti népességhez viszonyított részesedésük meghaladja a 2%-ot (2,13%, illetve 2,18%), s Lengyelországban is nagyobb ez az arány 1%-nál (1,33%), addig hazánkban súlyuk 1% alatt marad (0,72%). A tényleges migránsok abszolút száma is Magyarországon a legalacsonyabb: a felmérés szerint létszámuk itt kb. 60 ezerre tehető, míg Szlovákiában 90 ezer fölötti, Csehországban meghaladja a 170 ezret, Lengyelországban pedig több, mint 390 ezer. Magyarország vonatkozásában a tényleges migránsokat illetően e felmérés eredményei reálisnak tűnnek, mivel a nagyságrendet illetően más vizsgálatok (elsősorban a már említett Háztartáspanel) is hasonló következtetésre jutottak. (Igaz, a közvetlen összehasonlítás nehézségekbe ütközik, részben azért, mert mások a kérdések, részben pedig, mert a bécsi intézet felmérése a Háztartáspanellel szemben csupán egyszeri kikérdezést jelentett.) A felmérés készítői elemezték továbbá, hogy a tényleges migránsok mely országokat részesítették előnyben. Ausztria és Németország vezető szerepe ebben a tekintetben természetesen nem meglepő. A ténylegesen kivándorolni szándékozók közül 150 ezren az előbbi célországot választották, 320 ezren pedig az utóbbit.

A felmérésből kiderült, hogy a kelet-nyugati vándorlás jellege, elsősorban a tartózkodás hossza tekintetében, az utóbbi időben lényegi változáson ment keresztül. Míg régebben, különösen a hidegháború idején szinte kizárólag az emigráció jelent(het)te a mozgás egyedüli formáját, ma a rövid- illetve középtávú munkavállalás egyre inkább teret hódít. A megkérdezettek közel egyötöde (19%) csupán egy évig kíván külföldön tartózkodni, s majdnem kétharmaduk (65%) nem akar öt évnél hosszabb ideig kint maradni. Mindössze 7% tervezi, hogy nem tér vissza hazájába.

A más módszerekkel készített becslésekkel szemben a kérdőíves felmérések annyiban mindenképpen lényeges többlet-információval szolgálhatnak, amennyiben tájékoztatnak a potenciális bevándorlók összetételéről, főbb jellemzőiről. A fent ismertetett felmérés összefoglalója azonban kizárólag a teljes migrációs potenciál tekintetében ad erre vonatkozó adatokat. A jól képzett fiatal férfiak jelentős súlya ugyan nagyjából egybevág a legtöbb más felmérés eredményeivel, az összetételre vonatkozó adatokat azonban összességében kétkedéssel kell fogadnunk, mivel a teljes migrációs potenciálba (az előbb említett első kategóriába) olyanok is beletartoznak, akik csupán általánosságban foglalkoztak a hosszabb külföldi kint tartózkodás gondolatával. Az e kategóriából számított összetétel torz, vagy pontatlan képet nyújthat, mert a mindössze egyszeri kikérdezés miatt joggal feltételezhető, hogy a pozitív válaszolók közül távolról sem mindenki foglalkozik komolyan a migráció gondolatával. További probléma, hogy a kérdés ("gondol-e arra, hogy külföldre távozzon?") túlságosan általános, teljesen összemossa a különböző célokkal és motivációval rendelkező potenciális migránsokat. Például a fiatalok egy része eleve nem biztos, hogy munkát kíván vállalni. (Szintén ezt támasztja alá egy másik felmérés, amely kimutatta, hogy a cseh fiatal nők többsége Nagy-Britanniát választotta célországként. Reálisnak tűnik a kutatás vezetőjének azon következtetése, miszerint ez leginkább arra vezethető vissza, hogy ott sokan kívánnak baby-sitterként tevékenykedni. C. Wallace, 1999.)

A témával foglalkozó ismert osztrák szakértő, Michael Lan­des­mann a bécsi intézet felmérését bírálva ráadásul megemlíti, hogy az csak pillanatfelvételt ad, s így még magát a becsült nagyságrendet, a tényleges migrációs potenciált is csupán úgy lehet értékelni, mint "az 1996-os évben tapasztalt migrációs szándékok felső határát". (Landesmann szerint ugyanis feltételezhető, hogy 1989/90-ben, a rendszerváltás éveiben volt a legmagasabb a külföldi tartózkodási illetve munkavállalási engedélyért folyamodók száma, s a felmérés e személyeket is tartalmazza.)

Ez a probléma talán kevésbé jellemez egy két évvel később, 1998-ban, 11 kelet-európai országra (Magyarországra, Szlovéniára, a Cseh Köztársaságra, Lengyelországra, Bulgáriára, Szerbiára, Horvátországra, Romániára, Szlovákiára, Ukrajnára, és Belorussziára) kiterjedő felmérést. A kutatást, amely sok szempontból hasonló volt (bár kevésbé átfogó¹), a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) megbízásából Claire Wallace szociológus, a bécsi posztgraduális tanulmányok intézetének (Institut für Höhere Studien) munkatársa vezette². Érdekes ugyanakkor, hogy ami Magyarországot illeti, e felmérés szerint az 1996-osnál jóval magasabb, 3% volt azoknak az aránya, akik külföldi munkavállalási engedélyért folyamodtak. (Az 1998-ban végzett kutatás Csehországban szintén 3%-os részesedést állapított meg, míg Szlovéniában 2% a megfelelő arány.) Annak ellenére, hogy a két felmérést nemigen lehet összevetni, az mégis figyelemre méltó, hogy mindkét kutatás kimutatta a magyar nők viszonylag magas migrációs hajlandóságát. Az 1998-as felmérés szerint ugyan Csehországban 59% a migrációra gondoló nők aránya, míg Magyarországon "csak" 53%, az előző kutatás egyértelműen hazánkat emelte ki e tekintetben. Amennyiben a magyar nők valóban hajlamosabbak a migrációra, külön kutatás témája lehetne annak vizsgálata, hogy visszavezethető-e ez, és ha igen, mennyiben a férfiakénál esetlegesen kedvezőtlenebb (vagy annak tartott) munkaerő-piaci perspektívákra³. (A kedvezőtlenebb helyzetet jelzik a nők aktivitásával és foglalkoztatásával kapcsolatos adatok. Lásd a 2. és 4. számú táblázatokat a cikk munkaerőpiaccal foglalkozó részében.)

Mint ismeretes, a magyar háztartáspanel-kutatás⁴ (amelynek keretében 1992-től kezdve évről évre több, mint 1000 háztartásról gyűjtöttek különböző alapinformációkat a számlálóbiztosok) néhány évben – 1993-ban, 1994-ben és 1997-ben – a migrációval kapcsolatos szándékokra is rákérdezett (lásd Sik E., 1998). Az eredmények tehát rendkívül érdekesek, hiszen a többszöri megkérdezés miatt a szándék komolyságára is sokkal inkább következtetni lehet, mint az egyszeri felmérések esetében (a legtöbb eddigi hasonló témájú nemzetközi kutatás ilyen). Miközben a migrációt választók aránya minden évben nagyjából ugyanolyan szinten maradt, azaz 6%-os volt, ennél jóval alacsonyabb, mindössze kb. 1% azoknak a súlya, akik többször jelezték, hogy külföldre szeretnének menni. Figyelemre méltó, hogy a 6% körüli arányszámot egy nemzetközi felmérés⁵ is kimutatta, igaz, csupán egy meghatározott réteg, a magyar tudósok vonatkozásában. Az Európai Unió Bizottsága megbízásából 1996-ban, 10 országban végzett kutatás Szlovénia tekintetében 3,3%-ot, Csehországéban pedig 4,4%-ot állapított meg. Ezek az arányok nem tűnnek magasaknak, hiszen éppen a legképzettebb, legmozgékonyabb csoportról van szó. Ráadásul az érintettek rövid, mindössze 1-3 éves kinttartózkodást vállalnának. Viszonylag alacsony migrációs hajlandóságuk nyilván összefüggésbe hozható azzal, hogy a külföldi álláslehetőségekről feltehetőleg sokkal több (reális) információval rendelkeznek, mint az átlag.

1.2. Egyes modellszámítások eredményei

 

Az ökonometriai modellek főként a mennyiségi becslések miatt lehetnek érdekesek. A nagyságrend érzékeltetéséhez azonban mindenekelőtt a mostani helyzetből érdemes kiindulni. Az Európai Unió tagállamaiban jelenleg mintegy 850 ezer kelet-európai bevándorló él, 80%-uk Ausztriában illetve Németországban. A munkavállalók száma 300 ezer (az EU-beli aktív lakosság 0,3%-a). Ez utóbbi adat nemcsak az állandó jelleggel, teljes munkaidőben foglalkoztatottakat tartalmazza, hanem az ideiglenesen ott dolgozókat és a szezonális munkásokat is. A bevándorlók nagy része 1993 előtt telepedett le az adott EU-tagállamban, azóta a fogadó országok részéről tapasztalható fokozódó korlátozások miatt számuk elhanyagolhatóvá vált (forrás: Boeri és Brücker, European Integration Consortium, 2000).

A modellek eredményei érthető módon sokszor meglehetősen eltérőek, és esetükben is igaz, hogy egymással nehezen összehasonlíthatóak. Nemcsak az okozza e téren a nehézséget, hogy a különböző modellek más és más változókat vesznek figyelembe, hanem az is, hogy gyakran még az alapadatok is eltérnek, mivel időközben korrigálták őket⁶. Az összevetéskor további problémát jelenthet, hogy a különböző modellek más-más időszakokra készítették becsléseiket, és eltérő országokat, ország­cso­portokat vontak be elemzéseikbe. Igaz, ettől még e kutatások fő célja megvalósul (nevezetesen annak vizsgálata, hogy az Európai Unió egyes köreinek aggodalmai megalapozottak-e vagy sem). Az egyik legújabb elemzés (Boeri és Brücker, 2000.), amely a háborút követő évtizedek Nyugat-Európába történt migrációs mozgásait veszi alapul, a 10 kelet-európai tagjelölt országra terjed ki. Az eredmények azt mutatják, hogy a térségből az EU 15 tagállamába a személyek szabad mozgásának érvényesülését közvetlenül követően évente mintegy 335 ezer fő érkezése várható. Egy évtizeden belül azonban ez a szám 150 ezerre csökkenhet, mivel a modellszámítások azon a feltételezésen alapulnak, hogy az EU és a kelet-európai országok közötti egy főre jutó jövedelemkülönbségek évi 2%-kal csökkennek, és hogy a munkanélküliségi ráták egy bizonyos szinten stabilizálódnak mind a legnagyobb befogadó országban, Németországban, mind pedig Kelet-Európában. A bevándorlás növekedése (illetve később annak mérséklődése) azzal a következménnyel jár majd, hogy a kelet-európai migránsok részaránya az Unió jelenlegi tagállamainak népességéhez viszonyítva, 30 évvel a mozgás szabaddá válását követően 1,1%-kal éri el csúcspontját. (Jelenleg ez a részesedés 0,2%.) Ami a Németországba való várható bevándorlást illeti, a számítások a jelenlegi döntő szerepet vették alapul, s ennek megfelelően a becslések az érkező migránsok számát a csatlakozást közvetlenül követő időszakban évi 220 ezerre teszik (ami az összes, Unióba újonnan beáramló migráns mintegy kétharmadát teszi ki). Ez azt jelenti, hogy 30 évvel később a kelet-európai bevándorlók Németország népességének 3,5 százalékát adhatják.

A számítások során a kutatók igyekeztek kiszűrni több olyan tényezőt, amelyek speciálisan a háború utáni évtizedekre voltak jellemzőek s nagyban befolyásolták a migrációs mozgásokat (például a vendégmunkások toborzásának hatásait). Mégis felmerül a kérdés, hogy a potenciális migráció becslése mennyiben alapulhat ezen időszak tapasztalatain. Az is megkérdőjelezhető továbbá, hogy jogos-e feltételezni Németország döntő súlyának változatlanságát. Valószínű persze, hogy továbbra is a fő befogadó ország marad, de előfordulhat, hogy a kelet-európai bevándorlók a jövőben kevésbé koncentrálódnak egy EU-tagállamra. Mostani igen jelentős németországi jelenlétük – a földrajzi adottságokon és a hagyományosan szoros történelmi, kulturális kapcsolatokon túl – ugyanis részben azzal magyarázható, hogy a rendszerváltást követően a Kelet-Európából származó német nemzetiségűek ottani letelepedését kifejezetten ösztönözték a német hatóságok. Ez azonban már ma sem érvényesül. Úgy tűnik, a jövőben pedig legfeljebb gazdasági (munkaerő-keresleti) okok indokolhatják az egyes bevándorlói csoportokkal szembeni prioritások megállapítását (ilyen ma az informatikai szakemberek németországi munkavállalásának ösztönzése).

A háború utáni tapasztalatok pedig a migrációs hajlandóság miatt nem feltétlenül relevánsak, hiszen még ha sikerült is összefüggést találni a küldő és fogadó országok jövedelem-különbségei, azok változásai, valamint a vándorlások alakulása között, a tegnapi és a mai migrációs döntéseket eltérő mozgatórugók motiválhatják. A fenti modellszámítások szerzői maguk is elismerték, hogy e döntések nem prognosztizálhatóak olyan könnyen, mint a gazdasági változók. Egyéb becslések a migrációs hajlandóságra nagyobb hangsúlyt helyeztek.

A legtöbb más modellszámítás nem ennyire átfogó, különösen a néhány évvel ezelőttiek terjednek ki csupán néhány országra (amikor még határozottan csoportos bővítésről és különböző szakaszokról, első és második "körről" volt szó). A különböző nyugati becslések mellett egy-egy kelet-európai számítás is előfordul, de ez utóbbiak többnyire csupán egy ország migrációs potenciáljának előrejelzésére vállalkoznak⁷. Egy cseh prognózis például azt jósolja, hogy 2005 és 2010 között várhatóan 39 ezer ember fog Csehországból az Európai Unióba vándorolni. A kelet-európai országok közül érthető módon, a várható nagyságrend miatt, különös figyelem övezi Lengyelországot a migrációs potenciál szempontjából. Egy ismert lengyel előrejelzés (Orlowski és Zienkowski, 1999) két "forgatókönyvre" (szcená­rióra) vonatkozóan készített számításokat, s a 80-as években csatlakozott dél-európai országok (Spanyolország, Görögország, Portugália) 1983-1995 közötti migrációs tapasztalatait vette alapul. Az egyik "forgatókönyv" lassúbb növekedést (évi 4%-osat) és a lengyel valuta 3%-os reálfelértékelését feltételezi a csatlakozást követő 10-12 évben, a másik évi 7%-os GDP-növekedéssel és 5%-os reálfelértékeléssel számol. Az előbbi "forgatókönyv" szerint 770 ezer ember kivándorlása várható, míg az utóbbi szerint 380 ezeré. A szerzők Németországon és Ausztrián túl Svédországot tartják a lengyel migránsok legfontosabb fogadó országának: e három EU tagállam jelenti majd a potenciális lengyel vándorlók 45-60%-a számára a célországot.

Egy ismert német migrációs szakértő, Thomas Straubhaar és e sorok írója 7 kelet-európai országra (Lengyelország, Magyarország, Szlovénia, Csehország, Szlovákia, Románia és Bulgária) vonatkozó előrejelzést készített. Vizsgálódásunk során egy olyan módszert vettünk alapul, ami eredetileg kizárólag a jövedelemkülönbségek figyelembevételével jelezte előre a migrációs potenciált⁸. Három szimulációs modellt állítottunk össze: az első ugyan szintén csupán a jövedelemkülönbségekre koncentrált, a második és a harmadik azonban más tényezőket is elemzett, mivel meggyőződésünk szerint azok szintén lényegesek lehetnek. Így a második modell figyelembe vette a déli kibővülés migrációs tapasztalatait, a harmadik pedig a magyarországi munkaerő belső mobilitását vette alapul. Hasonlóan a lengyel és a legtöbb más becsléshez, modelljeinkben mi is alacsonyabb – 2%-os – illetve magasabb – 6%-os – évi GDP növekedési rátával számoltunk a 2002-ig terjedő és a 2002-2015 közötti időszakra egyaránt. Az első modellben érthető módon meglehetősen magas értékeket kaptunk: az alacsonyabb növekedési ráta mellett 2002 és 2006 között átlagosan 520 ezer ember vándorolhat ki a 7 országból, 51 ezer csupán Magyarországról. A magasabb növekedés esetében a megfelelő értékek a következők: 485 ezer, illetve 47 ezer. Ismét érdemes azonban e helyütt is hangsúlyozni, hogy ezen értékeket túlságosan magasaknak tartjuk, olyannyira, hogy nem is tekintjük becslésnek. (Célunk a kiszámításukkal csupán az volt, hogy a másik két modellünkhöz viszonyítási alapként szolgáljanak, illetve, hogy lássuk, milyen nagyok az eltérések, attól függően, hogy milyen változókat veszünk figyelembe.) Ezzel szemben a dél-európai országok tapasztalatait alapul véve⁹ a kapott eredmények már reálisabbaknak tűnnek, s a nagyságrendet tekintve nem térnek el jelentősen más (részben a fentiekben ismertetett) modellszámításoktól. A 2%-os növekedési ráta mellett a 7 országból évi 132 ezer ember kivándorlása várható, csak Magyarországról 13 ezer. Magasabb növekedés esetében az értékek természetesen csökkennek 123 ezerre, illetve 12 ezerre. A harmadik modell, amely a magyarországi belső munkaerő-mobilitást vette alapul, adja a legalacsonyabb értékeket, tekintettel arra, hogy az országon belüli mozgás meglehetősen csekély: a 90-es években minden egyes évben a munkaképes korú lakosságnak mintegy 2%-a változtatott lakóhelyet. (Forrás: Né­pességnyilvántartás, Budapest, 1999.) Az alacsony mobilitást jelzi közvetett módon az 1. sz. táblázat, amely azt mutatja, hogy a munkanélküliség országos csökkenése ellenére sem enyhültek a regionális különbségek e tekintetben. (Mivel feltételeztük, hogy a belső mobilitás tekintetében az egyes kelet-európai országok nem térnek el jelentősen egymástól, az egyszerűség kedvéért és az adatok elérhetősége¹⁰ miatt a többi ország migrációs potenciáljának kiszámításakor is a magyar munkaerő-mozgással számoltunk.) Ami a modell eredményeit illeti, a 7 országból történő átlagos évi kiáramlás mindössze 100 ezer fő alatti, Magyarországról pedig kevesebb, mint 10 ezer ember kivándorlása várható mindkét növekedési ráta mellett.

1. sz. táblázat Regisztrált munkanélküliségi ráta Magyarországon, megyék szerint, 1993-1998 január 1.
Megyék	1993	1994	1995	1996	1997	1998
Budapest	5,7	6,3	5,4	5,7	5,0	4,5
Baranya	13,5	12,3	11,1	11,6	12,0	13,3
Bács-Kiskun	15,6	14,8	11,4	10,1	10,3	10,5
Békés	16,4	15,2	14,2	12,9	13,6	14,0
Borsod-Abaúj-Zemplén	18,6	19,9	15,6	16,6	18,4	19,2
Csongrád	11,7	11,1	9,7	9,0	9,0	9,2
Fejér	11,8	11,9	10,4	10,2	9,0	9,4
Győr-Moson-Sopron	8,0	7,8	6,9	6,5	6,7	5,8
Hajdu-Bihar	14,4	16,3	14,2	13,7	15,7	15,2
Heves	14,8	13,8	12,3	12,4	12,8	11,8
Jász-Nagykun-Szolnok	17,4	16,1	14,5	14,5	14,4	14,6
Komárom-Esztergom	14,0	13,4	11,4	10,7	11,5	11,0
Nógrád	19,0	19,7	15,5	15,4	16,3	15,6
Pest	10,1	9,6	7,2	7,4	6,9	6,9
Somogy	11,1	11,3	10,5	11,9	12,6	12,8
Szabolcs-Szatmár-Bereg	22,4	18,7	18,5	18,8	19,0	19,3
Tolna	14,2	13,8	12,1	11,7	13,6	13,5
Vas	14,2	13,8	12,1	11,7	13,6	13,5
Veszprém	11,7	11,5	10,3	10,0	9,4	9,1
Zala	9,3	9,9	9,1	9,4	9,2	8,9
Országos átlag	12,3	12,1	10,4	10,4	10,5	10,4
Forrás: OMMK, Budapest

 

Az utolsó modellel kapcsolatban természetesen joggal merülhetnek fel kételyek, mindenekelőtt az, hogy a belső mobilitás nem feltétlenül vetíthető ki az országok közötti migrációra, hiszen például a jövedelemkülönbségek nem lehetnek akkora nagyságrendűek. Ezzel kapcsolatban elsősorban azt érdemes hangsúlyozni, hogy az alapul vett módszer a migrációs hajlandóságot az országok közötti jövedelemkülönbségek figyelembevételével számította ki, vagyis azokat jelen modell sem hagyta ki a számításból. Másrészt – mint ismeretes – Magyarországon a regionális eltérések az ország kis mérete ellenére igen jelentősek, s ez tükröződik a megyei GDP-értékek meghökkentően magas különbségeiben is¹¹. El kell ismerni ugyanakkor, hogy bizonyos, a migráció sajátosságaiból adódó problémák miatt (amelyeket a számításban nem lehetett figyelembe venni) a harmadik modell a potenciált valószínűleg alábecsüli. Az eredmények azonban annyit mindenesetre jeleznek, hogy a magyarországi belső mobilitás jelenleg annyira csekély, hogy a határmenti ingázók számában nem várható jelentős változás. (A korlátozottság mögött több komoly ok is meghúzódik, amelyeket szakértők is kimutattak. Lásd: Fazekas, 1993; Köllő, 1997; Kertesi, 1997).

2.sz. táblázat Aktivitási ráta az EU-államokban és a kelet-európai tagjelölt országokban, 1996-1998 (A gazdaságilag aktívak aránya a munkaképes korú – 15-64 éves – népességhez viszonyítva, %)
	Gazdaságilag aktív népesség aránya összesen			Ebből 1998-ban
	1996	1997	1998	Férfi	Nő
Belgium	62,7	63,2	63,5	72,9	54,1
Dánia	80,9	82,0	83,0	87,7	78,2
Németország	68,9	68,9	68,2	69,3	59,9
Görögország	63,0	63,0	64,6	80,1	49,8
Spanyolország	60,7	61,3	61,8	76,1	47,9
Franciaország	68,9	68,7	68,8	75,7	62,1
Írország	63,7	64,1	65,7	79,9	51,4
Olaszország	58,4	58,4	58,9	73,4	44,8
Luxemburg	61,4	59,2	60,3	74,7	45,7
Hollandia	69,6	70,4	71,1	82,1	59,8
Ausztria	72,9	73,1	73,4	83,3	63,7
Portugália	71,2	72,4	72,6	81,7	64,0
Finnország	73,2	73,1	73,4	76,6	70,4
Svédország	77,9	77,2	76,7	80,2	73,2
Egyesült Királyság	76,0	76,2	76,2	84,4	67,9
Magyarország	58,9	58,1	58,7	66,6	51,1
Bulgária	63,9	63,9	63,1	68,0	58,3
Cseh Köztársaság	73,2	73,1	73,0	81,4	64,6
Észtország	73,3	73,9	73,2	79,1	67,7
Lettország	72,1	72,3	71,5	78,5	65,0
Litvánia	78,8	74,2	74,8	80,6	69,3
Lengyelország	68,9	68,4	68,0	74,9	61,4
Románia	76,4	76,6	75,6	82,7	68,5
Szlovákia	70,0	69,7	69,8	77,8	61,8
Szlovénia	67,9	70,1	71,0	75,2	66,5
Forrás: Európai Unió: Employment in Europe, 1999. Kelet-európai országok: Eurostat, Central European countries' employment and labour market review, 1999/2

Mint ahogy arról szó volt, a migrációs potenciált nagyban befolyásolja a küldő és fogadó országok munkaerő-piaci helyzete. Erről lesz szó röviden a következőkben.

2. A küldő és fogadó országok jelenlegi munkaerő-piaci helyzetének néhány főbb jellemzője

A munkaerőpiac értékeléséhez mindenekelőtt az aktív lakosság (a foglalkoztatottak és munkanélküliek) arányát érdemes szemügyre vennünk, ebből ugyanis következtetni lehet arra, hogy akár hosszabb távon hogyan alakult az egyes országokban a munkaerő-kereslet és -kínálat viszonya. A rendszerváltást megelőzően valamennyi volt szocialista országban magasabb volt az aktivitási ráta, mint a legtöbb EU-tagállamban. A munkanélküliség tömegessé válásakor azonban magáról a munkaerőpiacról is tömegek szorultak ki, s váltak inaktívakká (a korengedményes nyugdíjazások például feltétlenül ebbe az irányba hatottak).

Mint ahogy az alábbi (3. számú) táblázatból látható, a munkanélküliség továbbra is komoly probléma az Európai Unió tagállamaiban, hiszen a ráta átlagban 10%-os, és a legnagyobb befogadó államban, Németországban alig marad el az átlagostól. A csatlakozásra váró kelet-európai országok közül 1998-ban csupán Csehországban, Magyarországon és Szlovéniában alacsonyabb a munkanélküliség szintje az EU átlagánál. A kelet-európai migráció lehetőségei szempontjából ez a kiinduló helyzet nem kedvező, hiszen elvben azt jelenthetné, hogy a küldő országokban nagy a migrációs nyomás, míg a fogadó országokban a kereslet meglehetősen korlátozott. Valójában azonban mind a vándorlás általános nemzetközi tapasztalatai, mind pedig a kelet-európai potenciális vándorlók körében végzett felmérések azt mutatják, hogy a küldő ország magas munkanélkülisége nem feltétlenül növeli a potenciális migránsok számát (hiszen – mint a fent ismertetett felmérésekből is láttuk – elsősorban a jól képzett munkaerő foglalkozik a külföldi állásvállalás gondolatával). Az viszont bebizonyosodott, hogy a fogadó ország tartósan magas munkanélkülisége korlátozza a migrációt. (Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a fent említett legújabb, 10 kelet-európai országra kiterjedő ökonometriai számítás szerzői modelljüket eleve úgy határozták meg, hogy a vizsgált változók között a fogadó ország munkanélküliségi rátái nagyobb súllyal szerepeljenek, mint a küldő országokéi.)

3. sz. táblázat A munkanélküliségi ráta alakulása (%)
Ország	1995	1996	1997	1998
Ausztria	3,9	4,3	4,4	4,4
Belgium	9,9	9,7	9,2	8,8
Dánia	7,2	6,8	5,6	5,1
Finnország	15,6	14,8	12,7	11,4
Franciaország	11,7	12,4	12,4	11,9
Görögország	9,2	9,6	9,6	9,
Hollandia	6,9	6,3	5,2	4,0
Írország	12,3	11,6	9,8	7,8
Luxemburg	2,9	3,0	2,8	2,8
Nagy-Britannia	8,7	8,2	7,0	6,3
Németország	8,2	8,9	8,9	9,4
Olaszország	11,9	12,0	12,1	12,2
Portugália	7,3	7,3	6,8	4,9
Spanyolország	22,9	22,2	20,8	18,8
Svédország	8,8	9,6	9,9	8,2
EU-átlag	10,7	10,9	10,6	10,0
Bulgária	14,7	13,7	15,0	16,0
Csehország	4,1	3,5	4,7	7,5
Észtország	9,7	10,0	9,7	…
Lengyelország	13,3	12,3	11,2	…
Lettország	18,9	18,3	14,4	…
Litvánia	17,1	16,4	14,1	…
Magyarország	10,4	10,5	10,4	9,1
Románia	8,9	6,3	8,8	10,3
Szlovákia	13,2	11,1	11,6	11,9
Szlovénia	7,4	7,3	7,1	7,9
Megjegyzés: valemennyi ország adata standardizált, ILO-definíció szerinti adat. Forrás: European Economy. Supplement A. 1999. No. 4. és Supple­ment C. 1999. No. 2. European Commission, Brussels, 1999. (Idézi: Kőrösi István, 2000. Az Európai Unió és a kelet-európai országok főbb adatai, Kézirat, MTA VKI, Budapest)

4.sz. táblázat Foglalkoztatási ráta az Európai Unióban és Kelet-Európában, 1996-1998 (A foglalkoztatottak aránya a 15-64 éves népességhez viszonyítva, %)
	1996	1997	1998	Ebből 1998-ban
				Férfi	Nő
Belgium	56,6	57,3	57,5	67,3	47,7
Dánia	75,4	77,5	78,9	84,4	73,3
Németország	62,5	61,8	61,5	69,3	53,6
Görögország	56,9	56,7	57,2	73,9	41,3
Spanyolország	47,2	48,6	50,2	65,6	35,2
Franciaország	60,4	60,1	60,8	68,3	53,6
Írország	56,3	57,8	60,5	73,5	47,4
Olaszország	51,4	51,3	51,7	66,5	37,3
Luxemburg	59,6	60,6	58,6	73,2	43,7
Hollandia	65,1	66,7	68,3	79,6	56,6
Ausztria	69,8	69,9	70,1	80,1	60,1
Portugália	66,0	67,5	68,9	78,3	59,9
Finnország	62,4	63,9	65,1	68,2	62,0
Svédország	70,3	69,5	70,3	73,2	67,2
Egyesült Királyság	69,8	70,8	71,4	78,5	64,1
Európai Unió átlaga	…	60,5	61,1	71,1	51,2
Magyarország		52,8	53,9	60,6	47,3
Magyarország 1999			55,7	62,4	49,0
Bulgária	55,3	54,7	54,2	58,3	50,2
Csehország	69,5	68,9	67,6	76,0	59,2
Észtország	65,9	66,7	66,0	70,7	61,6
Lettország	58,9	61,8	61,7	67,9	55,8
Litvánia	65,9	63,8	64,8	69,0	60,9
Lengyelország	60,4	60,7	60,9	68,0	53,8
Románia	71,3	72,0	70,8	77,3	64,3
Szlovákia	62,1	61,0	60,3	66,9	53,7
Szlovénia	63,0	65,7	65,1	69,5	60,5
Forrás: EU Employment in Europe, 1999, 127-142. old., Magyarország: A munkaerő-felmérés idősorai 1992-1999, KSH, 2000. Többi kelet-európai ország: Central European countries emp­loy­ment and labour market review, EUROSTAT

Az Unióban munkát vállalni kívánó kelet-európaiak helyzetét ráadásul tovább nehezíti az a tény, hogy az Európai Unióban immár több évtizede tartósan magas a munkanélküliség. Igaz, a legutóbbi 1-2 évben mintha valamelyest csökkent volna a ráta. Áttörésre azonban e tekintetben aligha lehet számítani, még akkor sem, ha a munkanélküliség csökkentése egyre több figyelmet kap az Unió döntéshozó köreiben, s felmerült már a foglalkoztatáspolitika összehangolásának szükségessége is. Egyelőre úgy tűnik azonban, hogy továbbra is nemzeti hatáskör marad, tekintettel arra, hogy a munkaerőpiac alakulása még szoros integráció esetén is elsősorban nemzetgazdasági viszonyoktól függ, s az intézkedések összehangolása rendkívül bonyolult lenne.

Ami a migrációs szándékok és a munkaerő-kereslet összefüggéseit illeti, egyet lehet érteni Landesmann-nal (i.m.), aki feltételezi, hogy a fogadó ország munkahelyeinek kínálata, tehát az ottani álláslehetőségek közvetlenül befolyásolhatják már magát a migrációs hajlandóságot is. Érdemes tehát áttekinteni az adott országok foglalkoztatási szintjét, összehasonlítva a csatlakozni kívánó országok hasonló adataival.

A potenciális vándorlók számára akár még kedvező jel is lehetne az, hogy a férfiak foglalkoztatási szintje viszonylag magas. (Nagyobb, mint a legtöbb kelet-európai államban.) Látni kell azonban, hogy a foglalkoztatás nem önmagában, hanem inkább csak a volt szocialista országokkal való összehasonlításban tűnik magasnak. A kelet-európai alacsonyabb szint ugyanis a legtöbb országban a 90-es évek elejének példátlanul gyors és nagy foglalkoztatás-zuhanását tükrözi és azt, hogy egyes helyeken a már megindult növekedés ellenére a munkahelyek számát nem sikerült számottevően bővíteni. Magyarországon például – mint ismeretes – az utóbbi 3 évben a GDP egyértelműen nőtt, a foglalkoztatás azonban csak igen kis mértékben emelkedett, de a foglalkoztatási ráta továbbra is alacsony még a kelet-európai országok között is. Feltűnő, és a továbbra is meglévő munkaerő-piaci feszültségeket jelzi, hogy a férfiak foglalkoztatási szintje Bulgáriát leszámítva még a régióban is a legalacsonyabb, az Európai Unióban pedig nem találunk olyan országot, ahol ennyire alacsony lenne ez a ráta. A nők mérsékelt foglalkoztatása egyértelműen összefügg azzal, hogy sokan közülük kivonultak a munkaerő-piacról. Jól tükrözi ezt alacsony aktivitási rátájuk (lásd a 2. sz. táblázatot).

Összefoglalás, következtetések

Jelen cikk néhány újabb, a kelet-európai várható migrációra vonatkozó felmérést, számítást, majd a munkaerőpiac főbb jellemzőit tekintette át röviden, hogy azok alapján meg lehessen ítélni, vajon tömeges kelet-európai vándorlásra lehet-e számítani a csatlakozást követően.

Még a komolyabb nyugati elemzések is egyértelműen kimutatták, hogy a tagállamok egyes politikai körei által hangoztatott aggodalmak megalapozatlanok, nem várható tömeges kivándorlás Kelet-Európából. Az EU-átlaghoz viszonyított jövedelemkülönbség általában meglehetősen magas ugyan, de az eddigi empirikus felmérések és a konkrét tapasztalatok is arra utalnak, hogy a népesség migrációs hajlandósága nem túl jelentős. Kétségtelen ugyan, hogy a jövedelmek közötti differencia a vándorlás fontos mozgatórugója, de távolról sem az egyedüli. Feltételezni lehet ugyanis, hogy már a komolyabb szándékokat is erősen befolyásolja például a célországok fogadóképessége, munkaerőpiaci helyzete. Az utóbbi több mint két évtizedben az Unió országainak legtöbbjében állandósult a magas munkanélküliség, s bár jelenleg némi enyhülés tapasztalható e téren, lényeges javulás nem várható.

A kelet-európai vándorlás várható nagyságrendje kapcsán gyakran szó esik arról, hogy a fejletlenebb mediterrán országok csatlakozását követően is kiderült, a migrációs aggodalmak megalapozatlanok. Nyugati szakértők azonban hangsúlyozzák, hogy az Európai Unióban élő spanyolok, portugálok, görögök létszáma már elérte azt a szintet, amely a vándorlási tapasztalatok szerint a küldő és fogadó országok közötti jövedelemkülönbségeknek nagyjából megfelel. A kelet-európaiakkal viszont nem ez a helyzet. Ez az érvelés azonban ismét kizárólag a jövedelmi differenciákra helyezi a hangsúlyt, s figyelmen kívül hagyja például, hogy a jelenlegi létszámot kialakító mediterrán bevándorlás még a háború utáni igen kedvező konjunktúra idején kezdődött.

Irodalomjegyzék

Boeri, Tito és Brücker, Herbert (2000): The Impact of Eastern En­largement on Employment and Labour Markets in the EU Member States. European Integration Consortium: DIW, CEPR, FIEF, IAS, IGIER, Final Re­port (Az Európai Bizottság megbízásából készített kutatás), Berlin és Milánó

Fassmann, Heinz és Hintermann, Christiane (1997): Migrationspotential Ost­mitteleuropa. Struktur und Motivation potentieller Migranten aus Polen, der Slowakei, Tschechien und Ungarn, Wien, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, ISR-Forschungsbericht No. 15.

Fazekas Károly (1993): A munkanélküliség regionális különbségeinek okairól. Megjelent: Közgazdasági Szemle, 40/7-8 p. 694-712

Fóti Klára (2000): Das Migrationspotential von Ungarn nach dem EU-Beitritt. Megjelent: Der Donauraum, 40. Jg. 1-2.

Landesmann, Michael (1999): Rohbericht der Studie "Intensification of East-West Relations in the Process of EU Enlargement: the Cases of Austria/Hungary, Austria/Czech Republic, Austria/Slovenia", Wiener Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche (WIIW), Wien, März.

MTA VKI (1998): Migrációs potenciál Kelet-Európában (összeáll. Fóti Klára). Megjelent: Kihívások, MTA VKI, Budapest

Kertesi Gábor (1997): A gazdasági ösztönzők hatása a népesség földrajzi mobilitására 1990 és 1994 között: Település- és körzetszintű elemzés. Megjelent: Esély, 2 p.3-32.

Köllő János (1997): A napi ingázás feltételei és a helyi munkanélküliség Magyarországon: Számítások és számpéldák. Megjelent: Esély, 2 p. 33-61

Orlowski és Zienkowski (1999): Potential size of migration from Poland after joining the EU The Vienna Institute Monthly Report, No. 2, Wiener Institut für Inter­natio­nale Wirtschaftsvergleiche (WIIW), Februar, S. 8-12.

Sík Endre (1998) "A migrációs potenciál a mai Magyarországon" Megjelent: Európai Tükör, április, Budapest

Straubhaar, Thomas és Fóti Klára (1999) Wirkliche und vermeintliche Probleme der EU-Osterweiterung auf dem Arbeitsmarkt – Das Beispiel Ungarns, mimeo, Hamburg – Budapest

Wallace, Claire (1999): A fiatal nők kivándorlási hajlama Magyarországon, Bulgáriában és Csehországban, kézirat, Insitut für Höhere Studien, Bécs

Jegyzetek

¹ Lásd: M. Landesmann, 1999. (A felmérés főbb adatait az ő beszámolója alapján ismertetem.)

² Claire Wallace részben ugyanezen felmérés egyik speciális aspektusát vizsgálja a folyóirat e számában található másik cikkben.

³ Igaz, ez a viszonylag magas arány összefügghet azzal, hogy a felmérésnek ez a része kifejezetten fiatal, 30 év alatti nőket érint, akik közül sokan még nem alapítottak családot. Ráadásul ez a felmérés nemcsak a migrációs szakirodalomban szokásos egy éven túli időszakra szóló vándorlásra kérdezett rá, hanem a rövidebb (néhány hónapos) külföldi tartózkodásra is.

⁴ A felmérés a felnőtt (16 éves és annál idősebb) lakosságra nézve reprezentatív mintán alapul. Részletesebb leírását lásd például: Életkörülmények Magyarországon, 1998 (UNDP Human Development Report for Hungary, Budapest, szerk.: Fóti Klára).

⁵ Idézi: Landesmann, 1999.

⁶ Ez a probléma például a 90-es évek vége felé (1996-97-ban) végzett becslésekkel. Az Eurostat (az Unió statisztikai hivatala) segítségével ugyanis az érintett országok módosították az addigi vásárlóerő paritáson számolt egy főre jutó bruttó hazai összterméküket. Ennek megfelelően közeledett az egy főre jutó GDP-jük az EU-átlaghoz, a korábbi adatokhoz képest sokszor jelentős mértékben. Ha az EU-átlagot 100-nak vesszük, a megfelelő értékek a következőképp alakultak: Lengyelország esetében 31-ről 39-re, Magyarországéban 36-ról 49-re, Csehországéban 57-ről 64-re, Szlovákiáéban 42-ről 46-ra, Szlovéniáéban pedig 57-ről 69-re (Landesmann, i.m.). Könnyen belátható, hogy a módosítások nagymértékben megváltoztathatják a migrációs potenciált, különösen, ha kizárólag a jövedelmi adatokat veszik figyelembe (mint ahogy azt sok becslés teszi).

⁷ E becslések főbb eredményeit ismerteti röviden Landesmann (i.m.).

⁸ Lásd: Fóti, 2000. , valamint Straubhaar, Fóti, 1999.

⁹ Landesmann óv e tapasztalatok direkt felhasználásától (részletesebben lásd: Landesmann, i.m. és Fóti, i.m.).

¹⁰ Magyarországon például GDP-adatok megyei (regionális) szinten is rendelkezésre állnak, ami nem mondható el minden érintett országról.

¹¹ Olyannyira, hogy azok megközelíthetik az országok közötti különbségeket is, különösen, ha a két szélsőséget, Budapest és Szabolcs megye eltéréseit vesszük alapul (mint ahogy ezt a modellszámítás tette).

A tanulmány egy 1998-ban végzett reprezentatív felmérésen alapul, melynek során Bulgáriában, Magyarországon és Csehországban 1000-1000 embert kérdeztek meg. A vizsgált országok között szignifikáns különbségek mutatkoztak. A migrációra gondoló fiatal nők aránya Csehországban mutatja a legnagyobb értéket 59 % -kal, ezután következik Magyarország (53%), majd Bulgária (38%). A haza elhagyásának fő mozgatórugói nyugat- és közép-európai barátok/barátnők, illetve más külföldi kapcsolatok. A munkanélküliség legfőképp azon országokban játszik szerepet, ahol magas a fiatalok között a munkanélküliségi ráta.

1. Bevezetés

A tanulmány célja az volt, hogy adott országokban felmérje 18 és 30 év közötti nők migrációs hajlamát. Az elemzés egy 1998-ban, poszt-kommunista kelet- és közép-európai országokban potenciális kivándorlók körében végzett kutatáson alapul, amely egy, a vizsgált országokban a leánykereskedelem megakadályozását célzó, felvilágosító kampány tervezésének alapjául szolgált. A kivándorlás pontos értelmezésével a kampány célcsoportja meghatározható.

Sokáig az volt a felfogás, hogy a fiatal férfiak úttörő szerepet játszanak, és a nők csak a családegyesítés szándékával követik őket. Ez volt a valós helyzet a második világháború után Európában, amikor számos európai ország vendégmunkásokat alkalmazott (Fassmann /Münz 1994). Ezzel szemben egyre több jel mutat arra, hogy a nők önálló kivándorlása is megjelent, ami férfiaktól független és bizonyos piaci rések betöltésére szolgál.

2. Gazdasági feltételek és migráció

A vizsgált országok a reálszocializmus vége óta különböző utakra léptek, melyek a migrációs hajlamban is tükröződnek. Kétféle mérőszám típust különböztethetünk meg: elsőként az olyan objektív makroökonómiai tényezőket, mint a bruttó hazai termék, a jövedelem vagy a munkanélküliségi ráta; másodsorban a szubjektívgazdasági tényezőket, mint a megelégedettség múlthoz viszonyított szintje vagy az érzés, hogy a megélhetéshez elegendő a jövedelem.

Míg a gazdasági jólétet általában az objektív gazdasági mérőszámokkal jellemzik, a migrációs hajlandóság vizsgálatánál a szubjektív mérőszámok is jelentős szerepet játszanak. Ha az emberek saját gazdasági helyzetüket lehangolónak találják, könnyebben barátkoznak meg a kivándorlás gondolatával, még ha egyébként hazájukban a helyzet kielégítő is.

1. sz. táblázat: Munkanélküliségi ráta 1997-ben
	Munkanélküliség (%)
Bulgária	13,7
Magyarország	10,4
Csehország	5, 2
Forrás: EBRD Transition Report 1998

Az 1. sz. táblázatban látható, hogy Csehországban a legmagasabb az egy főre jutó jövedelem nagysága, s az utóbbi időkben tapasztalt visszaesés ellenére a jólét növekszik és a munkanélküliség alacsony szinten marad. A hosszú közös határ Németországgal lehetővé teszi a „kalandozásokat". A szubjektív mérőszámok azt mutatják, hogy az emberek egyre jobban meg tudnak élni a fizetésükből és a csehek/cseh nők többsége jobban érzi magát, mint a múltban. (1. sz. ábra)

 

Magyarország gazdasági szempontból a posztkommunista országok között éllovasnak számít. Az egy főre eső jövedelem magas, és – mint Csehország – Magyarország is az Európai Unió következő bővítésének tagjelöltje. A munkanélküliségi ráta azonban magasabb, mint Csehországban, és a gazdasági jólét szubjektív mutatószámai is alacsonyabbak a cseh értékeknél. Sokan érzik úgy, hogy 1980-ban jobban éltek, mint most, és sokuknál a szocialista rendszer összeomlásának következményeként csökkenő életszínvonalat nem kompenzálja a növekedő jólét. Míg a cseh nők kevesebb, mint fele véli, hogy régebben (a másik rendszerben) jobban élt, addig a bolgár nők több, mint 60%-a, a magyar nőknek pedig 72%-a érzi ezt. Ezért a magyar nők jelentős része számára a gazdasági összeomlás meghatározó a migráció szempontjából, holott Magyarország egy viszonylag sikeres rendszerváltó ország. A kivándorlás célja az életszínvonal megőrzése.

Bulgária a kevésbé sikeres rendszerváltók közé tartozik. Az életszínvonal általánosan csökkent, a jövedelmek alacsonyak, a munkanélküliségi ráta magas. A szubjektív mutatók szerint a bolgár nők úgy érzik, a múltban jobban éltek, és csak 17% van abban a helyzetben, hogy a rendszeres fizetésből meg tudjon élni, míg ez az arány Csehországban 58%, Magyarországon 49%. Ennek az általános gazdasági hanyatlásnak 1996/97-ben drámai következményei lettek, amikor a gazdaság teljesen összeomlott és hiperinfláció alakult ki. A felmérés során gyűjtött statisztikai adatok alapján a 30 év alatti bolgár nők 62%-a nem rendelkezik önálló jövedelemmel.

Azt feltételezhetnénk, hogy az otthoni rossz gazdasági helyzet olyan tényező lehet, ami az embereket a kivándorlásra buzdítja, ugyanakkor a statisztikai adatok ezt nem támasztják alá. Csehországban, a gazdaságilag legjobb helyzetben levő országban a legnagyobb a potenciális kivándorlók száma. A 30 év alatti nők 59%-a mutatott hazája elhagyása iránt érdeklődést. Magyarországon ez 53%, Bulgáriában 38%. Ennek okait a későbbiekben tárgyaljuk.

3. Rövid és hosszú távú kivándorlás

A kutatás időbeli kiterjedésük szerint többféle kivándorlást különböztetett meg. Azokat az embereket, akiket a néhány hetes külföldi munkavállalás, illetve pár hónapos kint tartózkodás érdekel, „potenciális rövid távú kivándorlóknak" nevezzük. Azok, akik országukat több évre akarják elhagyni, hogy külföldön pénzt keressenek, „potenciális hosszú távú kivándorlóknak" hívjuk. Csehországban a legtöbb fiatal nő potenciális rövid távú kivándorló (54%), csak 28%-uk számít potenciális hosszú távú kivándorlónak. Magyarországon ez az arány 48% : 30% – kisebb számok, de a viszony azonos. Bulgáriában ez épp fordítva van. A fiatal nőknek csak egynegyede (23%) számít rövid távú kivándorlónak (a potenciális hosszú távú kivándorlók aránya 34%). Ez talán annak tulajdonítható, hogy a bolgár nőknek mind földrajzi, mind jogi szempontból nehezebb országukat elhagyni, mint a cseheknek vagy a magyaroknak. A bolgár nők szempontjából, ha egy ilyen utazásra vállalkoznak, a költségek tekintetében is ésszerűbbnek tűnik hosszú távú kivándorlással számolni.

 

2. sz. táblázat: A kivándorlás különböző típusai a fiatal nők körében (%-ban)
	Rövid távú migráció	Hosszú távú migráció	Összes migráció *
Bulgária	23	34	38
Magyarország	48	30	53
Csehország	54	28	59
* Ez a szám nem az első két oszlop összege, mert egy személy akár mindkét kategóriába is tartozhat.

Ezen túlmenően létezik egy másik magyarázat is, ami hosszabb kifejtést igényel. Az egyes országokban különböző típusú kivándorlások léteznek. Azokban az országokban, ahol a lakosság többsége nem tud megélni a fizetéséből, a materiális okok meghatározóak lehetnek a kivándorlás szempontjából. Ilyen pl. a munka miatti kivándorlás, mivel máshol többet tudnak keresni, mint saját országukban. Ez Bulgáriára igaz lehet. Növekvő jólét és a bérből és fizetésből megélni tudók körének növekedése esetén „poszt-materiális" kivándorlással találkozunk. Ebben az esetben nemcsak kedvezőbb kereseti lehetőségekről, hanem kalandról és élménygyűjtésről, azaz poszt-materiális értékekről van szó.¹ Ingelhart tanulmánya szerint leghamarabb a fiatalok veszik át a poszt-materiális értékeket. Ez sok cseh és magyar nőre vonatkoztatható.

Jelen tanulmányban a rövid és hosszú távú kivándorlókat összevontan vizsgáljuk, mert együttes számuk nagyon alacsony (127 fiatal nő Csehországban, 69 Magyarországon és csak 37 Bulgáriában). A diagrammok összeállításánál a 30 alatti kivándorlásra hajló nőket az összes többivel állítottuk szembe. Ezáltal a különböző releváns tényezőkről kap képet az olvasó.

A külföldön jártak közül a cseh nők állnak az élen, 17%-uk már élt valamennyit az Európai Unióban, 10%-uk Kelet-Európában, 3%-uk a volt Szovjetunióban és további 5% más országokban (USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland).² A csehek mögött második helyen a bolgárok állnak, legtöbbjük ugyan a volt Szovjetunió területén élt. 11%-uk már élt egy EU-országban, 6%-uk kelet-európai országban, 14%-uk a volt Szovjetunióban és 7%-uk más országban. A magyar nők közül, akiknek nagy része még soha nem élt külföldön, 5% volt EU-országban, 1% Kelet-Európában, 1% az Újvilágban és 1% más országokban. Legalább néhány cseh nő valóra váltja kivándorlási vágyait, bizonyos fokig a bolgár nők is megvalósítják ezeket. Minthogy a felmérés a megkérdezettek saját országában zajlott, nyilvánvalóvá válik, hogy bár sokan éltek már külföldön, de visszatértek hazájukba.

4. Célországok

A fiatal cseh nők, akik külföldön akarnak dolgozni, Nagy-Britanniát jelölik meg elsődleges célországként (58%). Ez leginkább arra visszavezethető, hogy egy ideje nagyon sok cseh lány dolgozik baby-sitterként Nagy-Britanniában, illetve hogy oda baby-sirter-vízumot kaphat. Ezzel szemben a magyar és bolgár nők számára Németország a kedvelt célország, amelyet az Egyesült Államok, Ausztria és Franciaország követ. A megkérdezett cseh nők jóval több meglátogatni kívánt országot adtak meg, ezek között kelet-európai országokat is, mint Szlovákia, Magyarország, Lengyelország, Szlovénia. A migrációra kész magyar és bolgár nők azonban csak kevés országra korlátozzák szándékukat, melyek között nem szerepel kelet-európai. Ezek alapján materiális és poszt-materiális kivándorlásra következtethetünk. A cseh és magyar nők számára Ausztria és Németország fontos országok, mert szomszédos államok. Akiket közülük a migráció gondolata foglalkoztat, azoknak az Újvilág országai fontosabbak, mindamellett, hogy ebben a csoportban is megjelenik Németország, mint egy fontos célország.

5. Migrációs index

Sokan mutatnak érdeklődést a migráció iránt, de hányan hagyják el ténylegesen országukat? Hogy meggyőződjünk a kijelentések komolyságáról, kilenc erre irányuló kérdés került a kérdőívbe. Ezek főképp konkrét előkészületekre kérdeznek rá, mint pl. a célország nyelvének elsajátítása, szakmai képesítés megszerzése, a célország életkörülményei ismeretének mértéke s a szálláskeresésre és a tartózkodási engedély megszerzésére irányuló törekvések. A válaszokat egy indexben foglaltuk össze, melyet egy 0-tól 9-ig terjedő skálán ábrázolunk, ahol a 0 azt jelenti, hogy egyáltalán nem történtek előkészületek, míg a 9 azt mutatja, hogy minden, a kérdőívben felvázolt irányban megtörténtek a megfelelő lépések.

Ezek alapján Csehországban és Bulgáriában több konkrét előkészítő lépést tettek meg, mint Magyarországon.

Minden egyes ország esetében a 30 alatti migrációra hajló nő indexét a többi, ugyanebbe a korosztályba tartozó nőével hasonlítottuk össze. Az eredmények néhány feltűnő eltérést mutatnak. Természetesen azok, akik a külföldi munka iránt leginkább érdeklődnek, tették meg a legtöbb konkrét lépést – a potenciális kivándorlók indexe mindig magasabb, mint a nem-kivándorlóké. A fiatal bolgár nők, együttesen alacsony index-értékeik ellenére, több erőfeszítést tettek, mint a két másik országot képviselő nők, hogy megvalósítsák kivándorlási terveiket. Második helyen Csehország áll, míg Magyarországon a potenciális kivándorlók alig tettek előkészületeket. Magyarországon nincs is feltűnő különbség a kivándorlók és a nem-kivándorlók között. Ezek alapján feltehetjük, hogy a bolgár és a cseh nők kivándorlási tervei realisztikusabbak, mint a magyar nőkéi.

6. Szociális hálók

A szociális hálók fontos szerepet kapnak a kivándorlási forgatókönyvek kialakításakor. A potenciális kivándorló nőknek sokkal gyakrabban volt külföldi ismerősük, mint a többi fiatal nőnek, és a legfontosabb tényezőnek a külföldi ismerős bizonyult.

Csehországban és Magyarországon azok a fiatal nők, akiknek külföldi ismerőse van, kétszer olyan érdekeltek a kivándorlásban, mint társaik (Csehországban a kivándorlók 36%-ának van ismerőse Nyugaton, míg a kivándorlásban nem érdekeltek csak 18%-ának; Magyarországon ez az arány: 41% : 23%). Bulgáriában ez a különbség még nyilvánvalóbb: a Nyugat iránt érdeklődő fiatal nők 31%-ának van ott ismerőse, míg a többiek közül csak 5% ismer valakit külföldön.

A megkérdezett bolgár nők főképp más közép- és kelet-európai országokból ismernek embereket, akik terveik megvalósításában közre tudnak működni, még ha nem is az ő országuk a célország. Szintén sok cseh nőnek van barátja, rokona közép- és kelet-európai országokban, és magától értetődő, hogy az ismerősök többsége Szlovákiában él. Egy nő a megkérdezettek közül oda akart kivándorolni. Bár a magyar nők számára a közép- és kelet-európai ismerősök szerepet játszanak a kivándorlásban, de egyetlen közép- és kelet-európai országot sem neveztek meg célországként. Itt tehát az figyelhető meg, hogy bár a közép- és kelet-európai ismerősök a magyaroknál éppúgy, mint a bolgároknál, erősítik a kivándorlási hajlamot, paradox módon azonban ezek az országok nem tartoznak a potenciális kivándorlók által megjelölt célországok közé. Másrészt a cseheknél ezek a barátságok kis szerepet játszanak, bár az ismerősök származási országait mint célországot megnevezték. Arra lehet következtetni, hogy az ilyen saját országon kívüli szociális hálózatok, még ha nem is Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban lakók alkotják, segítik a kivándorlást, legfőképp Bulgáriában.

7. Mozgatórugók

A fiatal bolgár nők meg vannak győződve arról, hogy külföldön jobbak az életkörülmények; majdnem az összes potenciális bolgár kivándorló ezen a véleményen van (94%). Tehát a bolgár nők esetében a materiális indokok nagy szerepet játszanak. A cseh és magyar nők közül csak kevesebb gondolja, hogy a külföldi életkörülmények jobbak, eszerint tehát nem ez a migráció fő mozgatórugója, vagy legalábbis kevésbé jelentős, mint Bulgáriában.

A külföldi pénzkereset Bulgáriában az egyik legfontosabb motiváció. A potenciális kivándorlók 95%-a saját maga nyilvánítja ezt fő mozgatórugónak. Magyarországon is ez a helyzet, ha kisebb mértékben is, mint Bulgáriában. Csehországban ezzel ellentétben nincs különbség a kivándorlók és a nem-kivándorlók külföldi kereseti lehetőségekre vonatkozó vélekedései között. Ez Csehország esetében ismét a poszt-materiális kivándorlásra enged következtetni.

Mások kedvező tapasztalatai is szerepet játszanak a fiatal nők döntéseiben, főképp a cseh és a magyar nőknél. Bulgáriában a kivándorlóknak csak 41%-a értékeli más nők tapasztalatait kedvezőnek, nem-kivándorlók esetében ez az arány nagyjából azonos. E tényező kapcsán a magyar nők körében mutatkozik a legnagyobb eltérés, ahol a kivándorlók 68%-a, míg a nem-kivándorlóknak csak 37%-a ítéli mások tapasztalatait pozitívnak. Mások kedvező tapasztalatai tehát a mozgatórugók egyikét adják, legalábbis a két közép-európai országban, Bulgáriában már kevésbé.

Magyarországon és Bulgáriában a munkaerő-piaci lehetőségek felmérése nagy szerepet játszik a döntésben: a potenciális bolgár kivándorló nők 66%-a, míg a többieknek csak 27%-a ítélte munkaerő piaci lehetőségeit a döntés szempontjából fontosnak. Magyarországon a kivándorlóknak csak 62%-a, tehát a bolgároknál valamivel kisebb arányban, értékelte munkaerő piaci lehetőségeit jónak. Csehországban még kevesebben gondolták, hogy jók az elhelyezkedési esélyeik, tehát ez a kivándorlásukban kisebb szerepet játszik.

A fiatal bolgár nők esetében a személyes és politikai szabadság hiánya is fontos kivándorlási ok (a potenciális kivándorlók 58%-a áll szemben a nem-kivándorlók 21%-ával). Mivel a legtöbb fiatal bolgár nő nem rendelkezik saját jövedelemmel, és családjuknál laknak, feltehető, hogy inkább a személyes, mint politikai szabadságról van szó, akkor is, ha ez utóbbi területén Bulgáriának Csehországhoz és Magyarországhoz képest van mit behoznia (Rose / Mishler / Haerpfer 1998). Ennek ellenére a cseh nők 42%-a akar ilyen okokból kivándorolni. Ebből a szempontból Csehországban nincs különbség a kivándorlók és a nem-kivándorlók között. Magyarországon a potenciális kivándorlók 49%-a adta meg kivándorlási okként a külföldön szélesebben gyakorolható személyes és politikai jogokat, nem-kivándorlók esetében ez csak 33% volt. Ez a tényező tehát Bulgáriában kiemelkedő szerepet játszik.

Egy további tényező, ami Magyarországon a kivándorlást erősíti, az etnikai konfliktusok erőteljes érzékelése. Ez a potenciális kivándorlók 54%-ra igaz (szembe a nem-kivándorlók 32%-ával). Bulgáriában is szerepet játszik ez a probléma, de kisebb mértékben (25% : 12%). Csehországban ez a tényező kevésbé jelentős, a másik két országgal ellentétben a nem-kivándorlók is érzékelik ezt a problémát (25% : 19%).

Egy másik kivándorlási motívum Bulgáriában és Magyarországon a gazdasági helyzet pesszimista értékelése, Csehországban már kevésbé. A magyar és bolgár kivándorlók közel kétharmada meg van győződve arról, hogy a gazdasági helyzet tovább fog romlani, a nem-kivándorlók között Bulgáriában a nők 34%-a, Magyarországon 40%-a van ezen a véleményen. Csehországban csak kevéssel több potenciális kivándorló van ezen az állásponton, mint nem-kivándorló. Összességében ez a szempont Csehországban, ellentétben Bulgáriával ós Magyarországgal, nem játszik döntő szerepet.

Térjünk át azokra az okokra, amelyek az ország elhagyása ellen hatnak. Ennek kapcsán a három országban jelentős eltérések mutatkoznak. Bulgáriában nagyon kevesen érzik úgy, hogy megfelelő munkahellyel és kielégítő pénzügyi háttérrel rendelkeznek (a kivándorlók 28%-a, a nem-kivándorlók 17%-a). Magyarországon az elégedettek száma közel 50%, Csehországban két ötöd. Ugyanakkor kiderült, hogy ez a tényező nem megfelelő a kivándorlók és nem-kivándorlók megkülönböztetésére. Csehországban az értékek a két kategóriában közel azonosak, míg Bulgáriában azok a nők, akik elégedettek munkájukkal, több esetben tervezik a kivándorlást. A magyar nők számára a rossz munkakörülmények és a kedvezőtlen pénzügyi helyzet nem jelent kivándorlási okot.

Sok cseh és magyar nő, kivándorlók és nem-kivándorlók, a kivándorlás veszélyeit visszatartó okként értékelik. A nem-kivándorlók azonban inkább készek ezek elismerésére. A bolgárok közül a kivándorlók 31%-a, a nem-kivándorlók 20%-a tekinti a

veszélyeket visszatartó tényezőnek. Megállapíthatjuk tehát, hogy a lehetséges veszélyek és kockázatok Bulgáriában nem hatnak a kivándorlás ellen, ugyanakkor Magyarországon és Csehországban erőteljesen.

A kivándorlás ellen szólhatna az embert külföldön érő diszkriminációtól való félelem is. A magyar és a cseh nők a nemzetiségük miatti diszkriminációt visszatartó erőként tekintik (Magyarországon a kivándorlók 48%-a a nem kivándorlók 60%-ával szemben, Csehországban pedig 44% az 55%-kal szemben). Bulgáriában azonban a kivándorlók körében gyakrabban (59%) merül fel ez a félelem, mint a nem-kivándorlók esetében (52%), bár a fiatal nők többsége úgy gondolja, hogy az ő nemzete külföldön diszkriminációval szembesülne. Ezért a diszkriminációtól való félelem cseh és magyar nőket visszariaszthatna a kivándorlástól, Bulgáriában azonban ennek nincs kihatása.

A hazában maradás egy további oka lehet az illegalitásban éléstől való félelem. Itt is jelentős különbségek mutatkoznak az egyes országokban. A cseh nőknek csak mintegy egyharmadát tántorítják el a jogi nehézségek, és ebben szinte semmi különbség nincs a kivándorlók és a nem-kivándorlók között. Ezzel ellentétben a bolgár nők nagy része tisztában van ezekkel a problémákkal. Míg az illegális lét a magyarok nagy részét elrettenti (a kivándorlók 51 %-a tart ettől, a nem-kivándorlók 61 %-aval szemben), a bolgár nők között a potenciális kivándorlók nagyobb százaléka van tisztában ezzel a problémával, mint a nem-kivándorlók. A jogi nehézségek tehát néhány magyart eltántoríthatnak a kivándorlástól, a cseheket és a bolgárokat azonban nem.

Minden nő számára fontosak a családi és baráti kapcsolatok, ugyanakkor nincs hatásuk a kivándorlási tervekre. Bulgáriában és Csehországban a családjukkal nagyon szoros viszonyban álló nők még gyakrabban gondolnak a kivándorlásra, míg a magyar nők közül főképp azok játszanak a kivándorlás gondolatával, akiknek lazák a családi kötelékeik. Az erős szociális kapcsolatok tehát nem jelentenek súlyos érvet a kivándorlással szemben. Már régebbi vizsgálatokból is kitűnt, hogy sokan „családi stratégia" segítségével boldogulnak, csekély mértékben Magyarországon is.³ Ennek alapján valószínű, hogy sok fiatal nő azért megy külföldre, hogy családjának pénzt keressen.

Vizsgáljuk meg a kérdést, milyen szerepet játszik az a feltevés, hogy a gazdasági helyzet javul a kivándorló saját országában. Úgy tűnik, hogy a gazdasági optimizmus alig néhány bolgár nőt tart vissza a kivándorlástól. Csak egyharmaduk optimista a gazdasági helyzetet illetően. Magyarországon ez az arány kétharmad, míg Csehországban, az egész népességre jellemző visszafogott várakozásoknak megfelelően, kisebb az optimizmus (Wallace 1998). Csehországban és Magyarországon ezek szerint visszatartó tényező a gazdasági fellendülés reménye, Bulgáriában pedig csak kis mértékben játszik ez szerepet.

Mások rossz tapasztalatai sok cseh nőt tántorítanak vissza. A kivándorlók 13%-a, a nem-kivándorlók 28%-a hallott már negatív élményekről, Magyarországon a kivándorlók 25%-a, a nemkivándorlók 38%-a értesült ilyesmiről. Bulgáriában csak minden tizedik nő tud rossz tapasztalatokról. A kivándorlók és nem-kivándorlók között nincs különbség ebben a tekintetben. Ez azt jelenti, hogy a fiatal nők kivándorlási hajlama csökkenthető lenne, ha a nyilvánosság tudomására jutnának az ilyen tapasztalatok. Ez főképp Bulgáriában szükséges.

8. Az elvándorló nők szociális és geográfiai jellemzői

8.1 Képzettség

Bulgáriában képzettségük alapján két teljesen eltérő potenciális kivándorló csoport létezik. Az első csoportba azok a nők tartoznak, akik csak alapfokú képzettséggel rendelkeznek. Ezek a nők különösen ki vannak téve annak a veszélynek, hogy szexuális kizsákmányolás áldozatai legyenek. A második csoportba azok tartoznak, akik felsőfokú végzettséggel rendelkeznek.

Magyarországon a kivándorlási hajlam összefüggésben áll a képzettségi szinttel, egyenes arányban növekszik; Csehországban ugyanakkor azon nők körében gyakoribb a kivándorlás, akik csak alapfokú képzettséggel bírnak, sokkal gyakoribb, mint a felsőfokú végzettségűek körében.

8.2 A háztartás mérete

Bulgáriából főképp azok a nők akarnak kivándorolni, akik nagycsaládokból származnak. Csehországban hasonló a helyzet. (A magyaroknak nem tették fel ezt a kérdést.) Ennek okaként esetleg a szűkös otthoni lakáskörülményeket nevezhetnénk meg. Másrészt „családi stratégiával" is magyarázhatjuk, ami azt célozza, hogy a külföldön dolgozó családtagok segítsék az otthon maradottakat.

 

3. sz. táblázat: A háztartás mérete
	1-2 fő		3-5 fö		Több mint 5 fő
	Kivándorlók	Többiek	Kivándorlók	Többiek	Kivándorlók	Többiek
Bulgária	8	13	78	78	14	0
Csehorsszág	16	20	81	80	3

Mindhárom ország esetében több kivándorló nő származott nagyvárosi környezetből, mint vidékről. Ez azon múlhat, hogy a városokbán több kivándorlásra vonatkozó információ hozzáférhető, és a nők ott magasabb anyagi elvárásokat fogalmaznak meg. Csehország fővárosában több kivándorló, mint nem-kivándorló nő van (13% a 3%-kal szemben), a többi nagyvárosban azonban a nem-kivándorlók vannak többségben (38% a 23%-kal szemben). Magyarországon is egyértelműen több kivándorló származik városi központokból, mint kis falvakból; Bulgáriában a legtöbb kivándorló a fővárosból jön, valamivel kevesebben a kisebb városokból és legkevesebben vidékről.

 

4.sz táblázat: A lakóhely népessége
	<5.000 fő		5.000-50.000 fő		>50.000 fő		Főváros
	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek
Bulgária	16	32	30	20	22	38	32	10
Magyarország	25	40	33	29	22	15	20	16
Csehország	30	33	34	28	23	38	13

 

Bulgáriában főleg a tanulók és a munkanélküli nők akarnak kivándorolni. Az ebben a felmérésben résztvevők egy alcsoportján 1998-ban Bulgáriában végzett kvalitatív vizsgálat alapján kijelenthetjük, hogy a legtöbb családban a fiatalok munkanélküliek voltak és végzésük után még soha nem álltak foglalkoztatásban.⁴ A fiatalok munkanélkülisége Bulgáriában különösen magas, a teljes munkaidejű foglalkoztatás csökkenthetné a kivándorlást.

Csehországban nagyon sok tanuló van a potenciális kivándorlók közt, holott ebből a szempontból nincs különbség a kivándorlók és a nem-kivándorlók között. Csehországban a fiatalok munkanélküliségi rátája viszonylag alacsony, ezért nincsenek is a fiataloknak olyan erőteljes jövőhöz kapcsolódó félelmeik, mint például Bulgáriában. Csehországban a teljes munkaidős foglalkoztatás a saját országban maradás egyik oka. Ezt a kérdést nem tették fel Magyarországon.

 

5. sz. táblázat: Foglalkoztatás
	Teljes munkaidős		Részidős		Tanuló		Háztartásbeli		Munkanélküli
	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek
Bulgária	30	32	8	8	30	17	11	18	22	18
Csehország	32	40	5	5	46	38			18	1

 

8.5 Jövedelem

A háztartások jövedelme döntő hatással van a fiatal nők kivándorlási hajlamára. A háztartások bevételeit négy csoportra osztottuk, hogy a háztartási és a személyes jövedelmek között összehasonlítást lehessen végezni. Legfőképp nem az alacsony jövedelemmel rendelkező háztartásokból származó nők hajlanak a kivándorlásra. Mint ahogy a 6. sz. táblázat mutatja, a kivándorló nők 59%-a magas jövedelmű családokból származik, velük szemben az alacsony jövedelmű családokból származó 29% áll. Ez a minta érvényesül Magyarországon is, ahol a kivándorlók 39%-a magas jövedelmű családokból jön, és csak 29% alacsonyabb jövedelmű családokból. Csehországban is ilyenek az arányok, 28%-kal, illetve 15%-kai.

Magyarországon az a tendencia is megfigyelhető, miszerint az alacsony jövedelmű családokból származó nők is nagyobb mértékben vándorolnak ki, ami materiális migrációra enged következtetni. Mindemellett a magas jövedelmű családokból származó nők szintén ki akarnak vándorolni. A kevésbé előnyös anyagi körülmények közül jövő fiatal nők különösen veszélyeztetettek, hogy szexuális kizsákmányolás áldozatai lesznek, minthogy külföldön az utazáshoz és a lakhatáshoz pénzre van szükségük.

Tükröződik-e vajon mindez a személyes jövedelmekben? Ezt a kérdést csak Bulgária és Magyarország esetében vizsgáltuk, de az eiőbb felvázolt tendencia éppen fordítva érvényesül: Bulgáriában a saját jövedelemmel nem rendelkező nők – Bulgáriában ez a nők 62%-a! – mutatnak inkább a kivándorlás iránt érdeklődést. Magas jövedelmű fiatal bolgár nők nem akarnak kivándorolni. Magyarországon is főként az alacsony jövedelmű nők gondolkoznak kivándorláson. Mindenesetre meg kell jegyeznünk,

hogy olyan országokban, ahol általánosan alacsony a jövedelemszint és a nők jövedelme különösen alacsony, a személyes jövedelem nem egészen megfelelő mutató. Bulgáriában nagyon sok háztartás függ a fekete, ill. szürkegazdaságtól, ezáltal próbálnak a felszínen maradni. Ez kevésbé érvényes Magyarországra és Csehországra. Egy fiatal nő anyagi helyzete attól is függ, hogy milyen típusú háztartásban él, ezért a háztartás jövedelme nem megfelelő mutatószám.

A magas jövedelmű háztartásokból származó nők tehát jobban hajlanak a kivándorlásra, aminek valószínűségét az alacsony személyes jövedelem még növeli, mivel hátrányban érzik magukat az ilyen háztartásokban. A személyes jövedelem hiánya összességében ezekben az országokban egy olyan tényező, ami a fiatal nők kivándorlási hajlamát növeli.

 

6. sz. táblázat: A háztartások jövedelme
	Alacsony		Átlag alatti		Átlag feletti		Magas
	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek	Kiván- dorlók	Többiek
Bulgária	6	10	9	14	25	39	59	29
Magyarország	22	26	15	19	26	36	37	19
Csehország	0	0	42	58	29	28	28	15

8.6 Családi állapot

A családi állapot a fiatal nők kivándorlási hajlamának vizsgálata esetén egy további fontos szempont. Az egyedülálló és elvált fiatal nők nagyobb mértékben találhatók a kivándorlók között, mint házasok. Közép- és Kelet-Európában a nők a szocializmus összeomlása óta egyre később mennek férjhez. Ennek a jelenségnek az egyik megnevezett oka az utazás és a karrier utáni vágy. Ugyanakkor az előreláthatatlan gazdasági fejlődés is.

 

7. sz. táblázat: Családi állapot
	Hajadon		Házas		Elvált
	Kivándorlók	Többiek	Kivándorlók	Többiek	Kivándorlók	Többiek
Bulgária	57	48	35	48	8	2
Magyarország	55	40	36	48	4	3
Csehország	72	50	28	45	0	3

 

9. Honnan származnak a potenciális kivándorlók?

Bulgáriában a legtöbb potenciális kivándorló Szófiából származik. A második legnagyobb városból, Plovdivból is sokan jönnek (16%). Ebből következik, hogy a legtöbb kivándorló általában a legnagyobb városból származik, tehát nem a bolgár határmenti régiókból.

Magyarországon is a fővárosból származik a legtöbb kivándorló, Csehországban ez a tendencia nem érvényesül ennyire, ott a legtöbb kivándorló az osztrák/német határterületekről és Észak-Bohémiából, egy Kelet-Németországgal határos régióból származik, melyet a gazdasági hanyatlás sújt. Csehországban tehát a nyugati államokkal határos területekről származnak elsősorban a kivándorolni vágyók.

10. Következtetések

1. A kivándorlók főképp Csehországból származnak, ezt követi Magyarország. Bulgáriában csak kevés potenciális kivándorló található, akik közül azonban nagyon sokan már konkrét lépéseket tettek kivándorlásuk előkészítésére.
2. A cseh és magyar fiatal nőket az időben korlátozott kivándorlás foglalkoztatja. A bolgár nők ezzel szemben hosszabb időre akarják elhagyni országukat.
3. Külföldi barátok, ismerősök olyan tényezőt jelentenek, ami megnöveli a kivándorlás valószínűségét.
4. Egyedülálló és elvált nők többen akarnak kivándorolni, mint a férjezettek.
5. Felállíthatjuk a hipotézist, miszerint kétféle migráció létezik: „materiális" és „poszt-materiális". Az elsőt legfőképpen Bulgáriában találjuk meg, ahol a magasabb életszínvonal iránti igény erős, ugyanakkor a hazai kilátások nem túl biztatóak. A bolgár nők közel kétharmadának nincs jövedelme, magas a fiatalok munkanélküliségi rátája, a gazdasági kilátások pedig rosszak. Ezzel ellentétben Csehországban ezek a materiális faktorok alárendelt szerepet játszanak. A cseh nők körében nem a materiális értékek állnak első helyen, hanem olyan dolgok, mint más országok megismerése, kíváncsiság és kalandvágy. Sokan közülük Nagy-Britanniába akarnak menni, hogy javítsák nyelvtudásukat és kulturális tőkét szerezzenek. Ez nem jelenti azt, hogy ők nincsenek kitéve a veszélynek, hogy leánykereskedők áldozatai lesznek, de esetükben kisebb a valószínűsége, hogy az anyagi szükség ezek kezei közé kergeti őket. Magyarországon, bár magasak a fizetések, de alacsonyabbak, mint Csehországban. A 80-as évek óta folyamatosan csökkennek. Magyarországon találkozhatunk mind „materiális", mind „poszt-materiális" kivándorlással.
6. A potenciális kivándorló nők gyakrabban származnak magas jövedelmű családokból, mint alacsony jövedelműekből, és magas fokú képzettséggel rendelkeznek. Ennek ellenére Magyarországon és Bulgáriában jelentős számú, alacsony jövedelmű családokból származó fiatal nő akar kivándorolni. Ez a csoport kockáztat a legtöbbet, mivel ők könnyen kerülhetnek anyagi függésbe.
7. A potenciális kivándorlók elsősorban hazájuk nagyvárosaiból származnak, és leginkább a fővárosból.
8. Magyarországon és Csehországban a potenciális kivándorlókat a kivándorlás veszélyei és kockázatai, valamint a célországban őket érő hátrányos megkülönböztetéstől való félelem eltántorítja szándékuktól. A bolgár nőket azonban egyetlen fent említett tényező sem tartja vissza.
9. A munkanélküliség olyan tényező, ami kivándorlásra buzdít. Egy nemrégiben megjelent, Lengyelországban készült tanulmány alapján (Roberts / Jung 1995) a fiatalok körében a munkanélküliség nem olyan jelenség, ami csak az alsóbb néprétegeket érintené, ellenkezőleg, az egész fiatalságra kiterjed. Fiatal munkanélküli nők előbb elgondolkoznak a kivándorláson, akkor is, ha nem rendelkeznek magas szintű képzettséggel.

Javaslatok

1. A legtöbb kivándorló nagyvárosból származik, főként a fővárosból, jó anyagi helyzetben van és magas szintű képzettséggel rendelkezik. Annak ellenére, hogy a lehetséges kockázatokról és veszélyekről nem kellően informáltak, nem ők a legsebezhetőbb csoport. Bár az anyagilag rosszabb helyzetben lévő, munkanélküli fiatal nők nem a kivándorlók többségét alkotják, a leánykereskedelemről és a szexuális kizsákmányolásról szóló felvilágosításnak rájuk kell koncentrálnia. Bulgáriában az alacsony képzettséggel rendelkező nők csoportját is több információval kellene ellátni ezekről a veszélyekről.
2. Az ilyen felvilágosító kampányoknak a kivándorlás veszélyeit kellene előtérbe állítaniuk, például a célországban tapasztalt hátrányos megkülönböztetés lehetőségét, és más nők rossz tapasztalatait. Csehországban és Magyarországon ezáltal csökkenthető lenne a kivándorlási hajlam. Bulgáriában a lakosság nincs tisztában ezekkel a veszélyekkel.
3. A kampányoknak Bulgáriában materiális, Csehországban és Magyarországon poszt-materiális motívumokra kellene koncentrálniuk. A materiális mozgatórugók a magasabb fizetés és jobb életkörülmények utáni vágy, a poszt-materiális motivációk a kalandvágy, a kíváncsiság és az idegen nyelvek elsajátításának vágya. Bár inkább a poszt-materiálisan motivált fiatal magyar és cseh nők szeretnek a leginkább utazni, a materiális okokból kivándorlók vannak kitéve a veszélynek, hogy szexuális kizsákmányolás áldozatai lesznek, mert könnyebben kerülnek anyagi függésbe.

(A cikk eredetileg az Ost-West Gegeninformationen c. lap 2000. évi 1. számában ban jelent meg. Ungarn, Bulgarien und Tschechien: Das Migrationspotential junger Frauen)

(Fordította: Szabó Adrienne)

 

Irodalomjegyzék

Fassmann, Heinz / Münz, Rainer, Editors. European Migration in the Laté Twentieth Century. Aldreshot, Hánts: Edward Elgar; 1994.

Inglehart, Ronald. Culture Shift in Advanced Industrial Society. New Jersey: Princeton University Press: 1990.

Roberts, Ken / Jung, Bohdan. Poland's First Post-Communist Generation. Aldershot, Hánts, Ashgate, USA: Avbury; 1995.

Rose, Richárd / Mishler, William / Haerpfer, Christian. Democracy and Its Alternatives. Understanding Post-Communist Societies. Cambridge, UK: Polity Press; 1998.

Wallace, Claire / Haerpfer, Christian. From Euphoria to Depression. Changing Attitudes to Reform in the Czech Republic in Comperative perspective. Potucek, martin, EditorPrague; 1998.

Jegyzetek

1 Ezt a elképzelést Ingelhart (Ingelhart 1990) gondolatmenetéből vezettük le, miszerint a magas életszínvonalú országokban élő emberek a poszt-materiális értékeket előbbre sorolják, mint a materialistákat.

2 Ez a statisztika egy kérdéscsokrot foglal magában: „Élt már több hetet / hónapot / évet egy EU-országban vagy más országban?" – Ez a kérdés egy másik felmérésből származik (New Democracies Barométer V- NDBV). A bolgár kivándorlás felmérése az IOM számára az NDBV kutatással együtt készült, a másik két országban 1998 során egy másik időpontban készült a vizsgálat.

3 Wallace, 1999, Report to Jubilee Fund of the Austrian National Bank „Economic and social change in households".

4 Jubilee Fund of the Austrian National Bank „Economic and Social Change in Households: Bulgária and Hungary" July 1999.

A XX. század utolsó két évtizedében – ahogyan a hosszan elnyúló, gazdasági és szociális válságokkal terhes időszakokban az történni szokott újból nagy lendületet vett a tömeges migráció. A fejlettebb országok felé áramló megújult népvándorlás a menekültek és emigránsok millióinak életét, továbbá sok esetben az otthon hátramaradottak sorsát is alapvetően befolyásolta. A Német Szövetségi Köztársaság a nyolcvanas évektől kezdve az egyik legjelentősebb bevándorlási célponttá lépett elő, anélkül, hogy ennek az országnak valamilyen hagyományai, történelmi tapasztalatai lettek volna ezen a téren.

A XX. század utolsó két évtizedében, ahogyan a hosszan elnyúló, gazdasági és szociális válságokkal terhes időszakokban az történni szokott, újból nagy lendületet vett a tömeges migráció. A fejlettebb országok felé áramló megújult népvándorlás a menekültek és emigránsok millióinak életét, továbbá sok esetben az otthon hátramaradottak sorsát is alapvetően befolyásolta. Az emberek idegen országokban próbáltak a politikai üldözés, a háborúk, illetve a gazdasági ellehetetlenülés, a nyomor elől menedékre találni.

Nyugat-Európa és Észak-Amerika társadalmai rekordméretű bevándorlással szembesültek ebben az időszakban, aminek következményei – ha nem is egyenlő mértékben, de – szinte minden fejlett országot érintettek. Különösen a nyugat-európai országok többségét azonban alapjában véve felkészületlenül érte a legújabb népvándorlási hullám. Utóbbiak közé sorolható a Német Szövetségi Köztársaság is, amely a nyolcvanas évektől kezdve az egyik legjelentősebb bevándorlási célponttá lépett elő az európai államok között, anélkül, hogy ennek az országnak valamilyen hagyományai, történelmi tapasztalatai lettek volna ezen a téren.

A világháborút követő években kialakult felemás nyugatnémet¹ szisztéma, amely a példamutatóan liberális menekültügyi, ugyanakkor a rendkívül szigorú letelepedési és állampolgársági szabályozás kettősének ellentmondásosságára épült, már a nyolcvanas évek végétől roskadozni kezdett az egyre intenzívebb méreteket öltő bevándorlás súlya alatt. Ezeket a nehézségeket aztán 1990 után tovább fokozta a kelet-európai transzformációs válság és az Európai Unió elhibázott Kelet-Európa-politikája² következtében kontinensünk keleti feléről megindult migráció felerősödése is. A kilencvenes évek végéig folyamatosan tovább növekvő bevándorlás következtében 1997-re az országban élő külföldi állampolgárok lakosságon belüli részaránya már 9 százalékra emelkedett (1. ábra), aminek következtében végül is a német kormányzat rákényszerült az addig érvényes menekültügyi és bevándorlási politika reformjára.

 

 

Németország: első számú bevándorlási célpont Európában

A német kormány külföldiek ügyeivel foglalkozó különleges megbízottjának 2000 februári jelentése szerint az előző év végén mintegy 7,34 millió külföldi állampolgár élt Németországban. Ez a létszám az összlakosság egészen pontosan 8,9 százalékának felelt meg³. A külföldiek részaránya, amely 1960-ban mindössze 1,2%, 1970-ben pedig még mindig csak 4,9%-ot tett ki, az 1980-as 7,2 és az 1990-es 8,4% után 1997-ben érte el eddigi legmagasabb értékét, ugyanis ebben az évben már az összlakosság 9,0%-a külföldi állampolgár volt.

Németország az egyik legnagyobb bevándorlókat fogadó ország lett a XX. század utolsó évtizedének Európájában. A külföldieknek a lakosságon belül képviselt aránya tekintetében Svájc mellett csak a luxemburgi miniállam előzi meg a németeket, ahol a különleges körülmények miatt a lakosságnak már több, mint 30 százaléka nem hazai állampolgár.

Ez a folyamat, bár gyakorlatilag már néhány évvel a háború után elkezdődött, igazából a nyolcvanas és a kilencvenes években teljesedett ki. Ebben az időszakban ugyanis az országban már korábban megtelepedett vendégmunkások és családtagjaik mellé felsorakoztak a harmadik világból, illetve később a Kelet-Európából megindult menekültek, bevándorlók további százezrei is. A statisztikák szerint az 1988-98-as időszakban a politikai, vagy más okokból menekültnek minősülő bevándorlók átlagosan 40%-a Németországot választotta célországul, miközben 1992-93-ban ez az arány már a 60%-ot is meghaladta.⁴ A németek befogadó ország jellegét tovább erősítette az a sajátos jogi-politikai ösztönzési rendszer is, amelynek hatására a főleg kelet-európai országokban élő, valamilyen fokon német származásúnak tekinthető családok is tömegesen vándoroltak ki a Német Szövetségi Köztársaságba. A statisztikák emellett csak becsülni tudják azoknak a további tízezreknek (százezreknek) a pontos létszámát, akik illegálisan tartózkodnak az országban, ahol a hivatalos bérek töredéke fejében végzett tömeges feketemunka nélkül például az új Berlin fel sem épülhetett volna a kilencvenes években.⁵

A Németországban élő külföldiek mintegy negyede a migráció egy sajátos alesetét képezi, hiszen ezek egy másik Európai Uniós tagország állampolgáraként érkeztek oda, így tartózkodási, illetve munkavállalási engedélyüket gyakorlatilag automatikusan kapták (belső EU-migráció). Utóbbi csoportban kiemelkedő arányt képviselnek az olaszok (8,4%), akiket a görögök és az osztrákok követnek 5,0, illetve 2,5%-kal a rangsorban.

Ennél azonban jóval magasabb és továbbra is folyamatosan növekvő arányt képvisel a legnagyobb németországi külföldi kolónia, a törököké. Ennek létszáma 1993 óta újabb 200 ezer fővel gyarapodott, és így 1999-ben már meghaladta a 2 millió 110 ezer főt⁶. ők adják a Németországban élő összes külföldi közel 29 százalékát, aminek következtében többször előfordult, hogy a hatóságok egyenesen a török bevándorlók speciális helyzetére szabva alakították ki, vagy módosították a bevándorlás vagy az állampolgárság elnyerésének szabályozását.

A második legnagyobb "etnikai" csoport, a jugoszlávok létszáma ugyanakkor hamis látszatot kelt, mert ebben a kategóriában csak a ténylegesen jugoszláv útlevéllel rendelkezőket tartják számon a hatóságok. A délszláv állam szakadása óta azonban – mint az közismert – több újfajta útlevél is megjelent a térségben, aminek következtében a Németországban élő "jugoszlávok" száma a kilencvenes években gyorsan csökkenni kezdett: 1999-re már csak 720 ezren voltak, pedig a Németországban élő külföldiek között 1993-ban még hozzávetőleg 930 ezren rendelkeztek jugoszláv papírokkal. Eközben azonban a valamivel több, mint 200 ezer horvát, 191 ezer bosnyák és 46 ezer macedón mellett, 1999-re már az itt élő szlovének létszáma is meghaladta a 18 ezer főt.

A nem európai uniós bevándorlók között rajtuk kívül csak a lengyelek képeznek jelentősebb csoportot a maguk 3,9%-ával (1998), míg a többi donor-ország Németországban élő állampolgárainak aránya az összes külföldihez képest rendre nem éri el a 2%-ot. Így – ami az összképet illeti – a bevándorlók valóban színes kavalkádot jelentenek a németországi lakosságon belül, hiszen az itt élő külföldiek belső összetétele egyáltalán nem nevezhető homogénnek; majdnem a harmincat is eléri azoknak a nemzeteknek a száma, amelyeknek fiai az 50 ezer főt is meghaladó nagyságrendben telepedtek le Németországban. (A magyarok a statisztikák szerint 51 905-en voltak ebben az évben, ami a külföldiek 0,7 százalékát jelentette.)

Vendégmunkásokból bevándorlók

Mint ismeretes, a nyugatnémetek az úgynevezett Wirtschaftswunder, vagyis az ötvenes és hatvanas években végbement teljes foglalkoztatással járó erőteljes gazdasági növekedés időszakában már találkoztak az országba nagyobb létszámban dolgozó vendégmunkások jelenlétéből adódó feszültségekkel. Miközben a gazdaságnak szüksége volt a munkáskezekre, az azt megelőző egy-két évtized folyamán az idegengyűlöletre és intoleranciára nevelt helyi lakosság a hétköznapokban csak nehezen tudta megemészteni a más kultúrához, több esetben más valláshoz tartozó külföldiek jelenlétét.

A német politikai és gazdasági vezetés azonban annak idején csak átmeneti, néhány évre szóló intézkedésnek tervezte a főleg Törökországból, Olaszországból, valamint később Jugoszláviából, illetve kisebb létszámban Spanyolországból, Portugáliából, Marokkóból, Tunéziából érkező, az otthoni nyomasztó munkanélküliség elől menekülő emberek kicsábítását az országba. Így nem is nagyon gondoltak a háborúban elveszett munkáskezeket főleg a mezőgazdaságban, a bányászatban pótolni hivatott "vendégeknek" a német közegbe való beintegrálódásának kérdéseire, mint ahogy az itt született utódok, illetve a családtagként esetleg később utánuk települő rokonok helyzetéből adódó problémákra sem. Már csak azért sem, mert ekkoriban még a vendégmunkások nagy része valóban csak átmenetileg tartózkodott az országban⁷, amiről a németek egyébként a tartózkodási és a munkavállalási engedélyek kiállításának módszerével is igyekeztek gondoskodni⁸.

Később azonban kezdett világossá válni, hogy a vendégmunkások egyre nagyobb hányada hosszabb távon sem kíván hazatérni, azaz Németországot második – választott – otthonának tekinti. Ezek az emberek hamarosan berendezkedtek új környezetükben. A munkahelyeiken bejáratott munkakapcsolatba kerültek a környezetükkel, kialakították a családok boldogulásához és jövedelemszerző tevékenységéhez szükséges helyi hálózataikat, a lokális diaszpórát. Emellett éveken át befizették a magasnak mondható németországi adókat és társadalombiztosítási járulékokat, és ennek fejében olyan juttatásokra is számítottak, amelyekről nem szívesen mondtak volna le. Továbbá egy esetleges hazatérés nem sok jóval kecsegtetett a számukra, hiszen az otthoni gazdasági helyzet alakulását rendszeres hazalátogatásaik alkalmaiból jól ismerték: világos volt számukra, hogy hazatérve, ha nem is mindjárt a munkanélküliséggel, de legalábbis a család számottevő életszínvonal-esésével kellene számolniuk, hiszen a Németországból rendszeresen hazaküldött pénzösszeg már egy ideje fontos részét képezte az otthoniak bevételeinek. Emellett gyermekeik számára – elvileg – megnyílt a lehetősége annak, hogy modern nyugati egyetemeken tanulhassanak, ami hosszabb távon a többnyire az elmaradottabb régiókból érkező, egyszerű családok felemelkedésének kulcsát is jelenthette.

Végül – az eredeti elképzelésekkel szemben – a Németországban dolgozó vendégmunkások hazaköltözése helyett, inkább az otthon maradottak kezdtek egyre nagyobb számban az "előretolt helyőrséghez" felzárkózni. Az először végbement közvetlen családegyesítéseket követően, a már működő családi háztartásokat ugródeszkául használva, a tágabb értelemben vett rokonság egyre több tagja is útra kerekedett szerencsét próbálni.

Ilyen körülmények között, bár az 1973-74-es világgazdasági válság kitörését követően a bonni kormány leállított mindenféle toborzást, továbbá a munkavállalási engedélyek kiadását is megszigorították, az időközben az országban felhalmozódott népes vendégmunkás kolóniák jogi (és szociális) helyzetének rendezése egyfajta látens kényszer-integrációs folyamatot indított el, anélkül, hogy bárki is a külföldiek állampolgári státusának rendezésére gondolt volna. Utóbbinak nevezetes állomását jelentette például a Bundesozialgericht⁹ mérföldkőnek tekinthető 1977-es döntése, amely megerősítette a vendégmunkásoknak (és családtagjaiknak) mint adófizetőknek a mindennemű szociális ellátásra, illetve a jóléti állam intézményeinek használatára vonatkozó, állampolgárságtól függetlenített jogosultságát. Ebben a tekintetben ugyancsak fordulópontnak számított az úgynevezett Kühn-memorandum¹⁰(1979), amely különösen a vendégmunkás családokban felnövőfélben lévő második generációs külföldi állampolgárok helyzetével kapcsolatban hívta fel a figyelmet a német társadalomba való beintegrálódás elmaradásából, vagy felemás jellegéből adódó következményekre és veszélyekre.

A kényszerintegráció spontán fejleményei azonban természetesen nem tudták pótolni az átgondolt politika hiányát. Bár a vendégmunkások helyzetének rendezésére vonatkozó javaslatokból egyiket-másikat a bonni kormány valóban megvalósította, alapvetően továbbra is fennmaradt a helyzet felemás, ellentmondásos jellege, és ezen a következő majd másfél évtizedben, a Helmut Schmidt-féle szociálliberális koalíciót (többek között a kialakult vendégmunkás-helyzet szakadatlan bírálatával is) megbuktató keresztény pártok – bár hatalomrakerülésük előtt rengeteg ígéretet tettek erre – sem sokat változtattak.

Menekültek és "hazatérők"

A politikai és más okokból üldözöttnek tekinthető személyek bevándorlása gyakorlatilag a nyolcvanas évek második feléig még nem jelentett különösebb problémát a világ egyik legliberálisabb menekült-törvényével rendelkező NSZK-nak¹¹, hiszen a menedékjogot kérők száma körülbelül 1975-ig évente mindössze néhány ezer főre rúgott. A világgazdasági válság nyomában, a főleg a harmadik világból, illetve a szegényebb országokból érkező menekültek számában történt ugrásszerű növekedést követően azonban közéleti vita kezdődött az országban. Azzal összefüggésben, hogy ugyanekkor – a válságot követően gyors növekedésnek indult munkanélküliség árnyékában – a vendégmunkások helyzetével foglalkozó nyilvános viták is fellángoltak, egyre többen kezdték hangoztatni, hogy a menekültek bizonyos hányada nem üldözöttnek, hanem csak gazdasági menekültnek tekinthető, azaz az otthoni nyomor miatt keres menedéket Németországban.

Azt követően azonban, hogy az 1976-os 11 ezerről 1980-ra már 107 ezerre emelkedett, a menekült státusra vonatkozó kérelmek száma 1983-ra ismét 20 ezer alá esett, így ezek a viták egy időre ismét elcsendesedtek. Egészen a nyolcvanas évek végéig, amikor újra a 100 ezres határ fölé ugrott az országba érkező menekültek száma, és a kormány, illetve több más mértékadó politikai erő kezdte ismét napirendre tűzni a kérdést.

A német hatóságok, egyes konzervatív erők és a dologban leginkább érintett tartományok ebben az időszakban a menekültügyeket már csak azért is egyre égetőbb problémának tartották, mert az évtized vége felé a Németországba érkező, valamilyen fokon német származásúnak tekintett úgynevezett kitelepülők (Aussiedler) száma is ugrásszerű növekedésnek indult (1. táblázat).

1. táblázat A Németországban menedékjogot kérők és a kitelepülők (Aussiedler) számának alakulása (1987 – 1999)
Év	Menekültek (fő)				Kitelepülők (fő)
	Újonan érkezett	Elbírálásra váró	Elutasított	Kitoloncolt
1987	57.379	n.a.	n.a.	n.a.	78.448
1988	103.076	n.a.	n.a.	n.a.	202.673
1989	121.318	n.a.	n.a.	n.a.	377.036
1990	193.063	n.a.	116.268	5.861	397.073
1991	256.112	380.000	128.820	8.232	397.073
1992	438.191	610.000	163.637	10.798	230.565
1993	322.599	550.000	347.991	36.165	218.888
1994	127.210	415.000	238.386	36.183	222.591
1995	127.937	327.000	117.939	21.487	217.898
1996	116.367	330.000	126.652	16.428	177.751
1997	104.353	320.000	101.886	17.745	134.419
1998	98.644	286.000	91.700	16.217	103.080
1999	127.274	264.000	n.a.	n.a.	104.916
* Döntő részben Lengyelorszábból, Romániából, a korábbi Szovjetunióból

A kitelepülő személyek és családjuk, az addigra már rég elavultnak tekinthető, az állampolgárságot vérségi kapcsolatokkal definiáló törvények szerint a német útlevélre gyakorlatilag azonnali jogosultsággal rendelkeztek. Még abban az esetben is, ha valójában már rég egy szót sem beszéltek németül¹². (Egyes német ideológusok a régmúlt időkben idegenbe szakadt honfitársaik leszármazottainak "hazahozatalát" mint az országba növekvő számban érkező külföldiek beáramlását ellensúlyozó tényezőt, kifejezetten kívánatosnak nyilvánították.)

A hazatelepülni szándékozó ilyen látens német állampolgárok száma az 50-es évektől az évi 10-30 ezer körül mozgott, míg később, a 70-es és a 80-as években már gyakori volt az évi 50 ezres létszám is. A kelet-európai határok megnyitása körüli időszakban azonban hirtelen gyors, ugrásszerű növekedés következett be: 1988-ban 202 ezerre, 1990-re pedig már közel 400 ezerre emelkedett a főleg Oroszországból, Romániából és Lengyelországból az NSZK-ba kitelepülő Aussiedler-ek száma.

őket is figyelembe véve, az évente valamilyen alapon¹³ Németországba érkező bevándorlók együttes létszáma a kilencvenes évek elején már átlépte az egymilliós határt (sőt a hivatalos adatok szerint 1992-ben már a másfélmilliót is)¹⁴, miközben az országban tartózkodó menekültek létszáma is már a kétmilliót közelítette¹⁵. Ezt a különböző szintű hatóságok és egyes politikai erők már az ország kapacitásainak túlterheléseként értékelték, s konzervatív körök részben a költségekre, részben pedig – az ekkoriban folyamatosan növekvő munkanélküliséggel a háttérben – a német munkaerőpiac túlterhelésére hivatkozva követelni kezdték a bevándorlás lassítását. Ugyanakkor az időközben ismét beköszöntő recessziót, de különösképpen a német valutauniót követően a keleti tartományokban kialakult válság hatására anyagilag nehezebb helyzetbe került rétegek körében felerősödtek a nacionalista hangok, és fokozottan megerősödtek a szélsőjobboldali csoportok és mozgalmak, amelyek – természetesen – a növekvő számban az országba érkező külföldiek számlájára írták a munkanélküliség növekedését, illetve általában a gazdasági problémák fokozódását.

Einwanderungsland¹⁶?

Bár egy idő után mindenki tisztában volt a kialakult helyzet nehézségeivel, a hivatalos politika még sokáig nem kívánt azokról tudomást venni. A kilencvenes évek közepétől a szélsőjobboldali csoportok és neonácik által elkövetett, egyre szaporodó és egyre durvább, gyakran a gyilkosságig fajuló atrocitásokat – mivel ezeknek zömét a volt NDK területén hajtották végre – kormányzati tényezők rendszeresen megpróbálták egyszerűen a keletnémet "átmenet" problémájaként feltüntetni.

A közvéleményben eközben a baloldali erők és a lelkiismeretére valamit is adó értelmiség kezdeményezésére, újra meg újra fellángolt a vita, amely arról szólt, hogy Németországot hivatalosan is Einwanderungsland-nak kell-e tekintetni, és ha igen, akkor ebből mi következik a külföldiekkel való bánásmódra, illetve az állampolgárság meghatározására nézve. A kormányzat azonban erőteljesen hadakozott a fenti minősítés ellen, hiszen akkor a törvényeken alapvető változtatásokat kellett volna végrehajtania, ami – úgy gondolta – legalizálhatja a tömeges bevándorlást, a bevándorlók újabb százezreit csábítva Németország irányába.

A kilencvenes évek folyamán a külföldiek ügyében Helmut Kohl, a kereszténydemokrata kancellár gyakorlatilag az őt jobbról szorongató bajor testvérpárt, a bevándorlás erős korlátozását szorgalmazó CSU, illetve a nem kis részben a nagytőke nyomására inkább a bevándorlás (a munkaerőpiac) liberalizálása felé hajló FDP között lavírozva próbálta meg kialakítani politikáját. A CDU/CSU-FDP a kompromisszumok eredményeképpen végül azt a taktikát követte, hogy egyrészt kis lépesekkel igyekezett folyamatosan csökkenteni a bevándorlást, másrészt a már az országban élő külföldieknek a német társadalomba történő "beintegrálását" tűzte ki célul. Utóbbit természetesen az állampolgársági kötelékek lazítása nélkül, amelyhez az erősen jobboldali és populista CSU soha nem adta volna a beleegyezését.

Kohl azonban mint a német konzervatív politikusok azon generációjának egyik utolsó képviselője, amely még nem felejtette el teljesen a második világháborút és a nácizmust, nem akarta feladni az ország menekültügyekben kialakult jó hírét sem. Így a kancellár gyakorlatilag a status quo fenntartására rendezkedett be, s e tekintetben csak apróbb változtatásokat volt hajlandó végrehajtani a hétköznapi politizálás támasztotta igényeknek megfelelően. Utóbbi módosítások jórészt a bevándorlás technikai feltételeinek a folyamatos szigorításában merültek ki, anélkül, hogy az országban való letelepedés vagy a menekült státus törvényes lehetőségeit (hivatalosan) komolyabb mértékben szűkítették volna.

Az 1993-as törvénykezési periódusban például az úgynevezett biztonságosnak tekinthető harmadik országokkal kapcsolatos törvénymódosítással együtt a német parlament elfogadta az úgynevezett Repülőtéri eljárás¹⁷-ra vonatkozó szabályozást¹⁸. Ezek közül az előbbi arra vonatkozott, hogy ha egy a hazájában üldözésnek kitett és Németországban menedékjogot kérő személy olyan harmadik állam érintésével jut el német földre, amelyben az üldözés ténye őrá nézve nem áll fenn, akkor az illetőt oda vissza lehet küldeni. Ennek a módosításnak az elfogadásával – de facto – a német állam már el is köszönt a menekültekre vonatkozó korábbi szabályozás példamutatóan liberális jellegétől.

A szakjogászok, menekültügyi szakemberek és emberjogi szervezetek által többszörösen elutasított repülőtéri eljárásban a hatóságok ugyanakkor arra kaptak felhatalmazást, hogy a különböző német repülőtereken menedékjogot kérők ügyét olyan esetekben, amikor a politikai vagy vallási üldözés ténye szembetűnően nem megalapozott, három napon belül megvizsgálják, és elutasítás esetén máris kitoloncolják az országból az illetőket, hogy ne is léphessenek be a német felségterületre, ahol már más jogok¹⁹ is megilletnék őket.

A Kohl-féle politikacsinálás másik tipikus példája a Bundestag nevezetes 1996 novemberi Ausländer-vitája volt, ahol Manfred Kanther belügyminiszter és Edmund Stoiber, a bajor testvérpárt, a CSU vezére beszédeikben ismételten rámutattak, hogy nincs szükség az ellenzék által követelt Einwanderungsgetz²⁰ kidolgozására. Ezt a kormánypárti képviselők készséggel meg is szavazták, mint ahogy azokat a Kanther által előterjesztett javaslatokat is, amelyek a külföldiekkel kapcsolatos törvényben²¹ ismét megszigorították az eljárási szabályokat.

Kanther belügyminiszter, aki – mint azóta kiderült – a kancellár illegális pártfinanszírozási ügyeinek egyik kulcsfigurája volt, de ekkoriban még a nyilvánosság előtt a Törvényesség és a Rend egyik leghangosabb és legkíméletlenebb bajnoka²², (bajor követelésre) azt is keresztülvitte a parlamenten, hogy a helyi hatóságoknak lehetőségük legyen a komolyabb büntetéssel járó bűncselekményeket elkövető külföldiek kitoloncolására az országból.²³

A fentiekhez hasonló törvénymódosítások azonban – bár nyilván határozottan csökkenteni tudták a bevándorlás mértékét²⁴ – természetesen nem sokkal járultak hozzá az alapprobléma megoldásához, amihez a hatalomból 16 év után távozó Kohl-kormányt leváltó Schröder vezette koalíció kezdett végül hozzá.

Az SPD-Zöld koalíció reformjai

Mint arra a választási ígéretek alapján is számítani lehetett, a Kohl-éra vége jelentősnek nevezhető fordulatot ígért a bevándorlás és menekültügyi szabályozás terén is. Ráadásul az 1998 novemberében erős többséggel hatalomra került szociáldemokrata-zöld koalíció az esetleges törvénykezési akadályok leküzdése során még a már említett FDP-hajlandósággal is számolhatott. Ez a párt a vezető gyáriparos és más munkaadói körök nyomására ugyanis már korábban, saját kormányával szemben is szorgalmazta a bevándorlási és állampolgári szabályok lazítását, illetve azoknak az európai normákhoz való igazítását.

Otto Schilly, a hetvenes években a vörös brigádok egyes vezetőinek védőjeként országos hírnévre szert tett baloldali ügyvéd, az új Schröder-kormány szociáldemokrata belügyminisztereként – a zöldekkel való teljes egyetértésben – hamarosan ki is rukkolt a korábbi merev rendszer lebontásának első lépését jelentő, a kettős állampolgárság tömeges alkalmazásának lehetővé tételét célzó törvénymódosítási javaslattal.

Kitekintés: A vérségi kötelékek kizárólagosságának elvetése a német jogrendszerben

Közismert, hogy a német nemzetállam és vele a szorosabban definiált nemzettudat kialakulása Nyugat-Európa más népeihez képest csak jóval később fejeződött be. A nemzetté válás folyamata – a szó kulturális és politikai értelmében is – igazából csak a Német-Római Birodalom 1806-ban bekövetkezett felbomlása után, illetve a napóleoni háborúkat követő időszakban, a kisebb-nagyobb hercegségek laza szövetségéből álló Német Bund keretein belül indult meg. Ezt a fejlődést később az 1848-as politikai forradalom, illetve azt követően a poroszok irányította, az egységesített német államot, illetve az állam és állampolgárainak viszonyát megalapozó törvénykezés vitte tovább. Végül a német jogrendszerben, nyugat-európai mércével nézve meglehetősen későn, csak a múlt század utolsó évtizedeiben került sor az állam és polgárainak viszonyát rögzítő törvénykezésre.

Egyebek mellett az állampolgárság modern német definíciója szempontjából is komoly jelentősége lett ennek a megkésettségnek. Szintén az elmaradottság egyik tipikus termékének tekinthető ugyanis, hogy a századelő állampolgársági definíciója, amelyet az 1913. július 22-i Reichs- und Staatsangehörigkeitsgesetz²⁵ (RuSAG) fogalmazott meg, gyakorlatilag egészen 1999-ig érvényben maradt. Ez akár úgy is felfogható, hogy a nyugat-európai fejlődéshez képest csak jóval később megszilárdult német nemzetállam és nemzettudat a kelleténél hosszabb ideig, még a legmodernebb időszakokban is ragaszkodni kívánt az oly későn megszerzett nemzeti (etnikai-kulturális) identitáshoz, amelyet ráadásul nem sokkal később a minden bizonnyal az egész német történelem legsötétebb időszakának számító náci barbarizmus közel másfél évtizedes gyászos periódusa is alaposan összezavart a fejekben.

Az állampolgárság keletkezését 1999-ig gyakorlatilag egyedül meghatározó, a RuSAG-ból származó szabályok szerint ugyanis csak az volt németnek és ezért az állampolgárságra jogosultnak tekinthető, aki német család leszármazottjának számított, vagy felmenői között legalább az előírt arányban tudott német származású személyeket igazolni. Az állampolgársági viszonynak kizárólagosan a származási-vérségi alapon történő meghatározásával azonban a XX. század végére (ius sanguinis) a Német Szövetségi Köztársaság már jószerivel egyedül maradt a művelt Európában, ahol a legtöbb országban a származási elv mellett már régóta érvényesült a területi elv (ius soli) is.

A kettős állampolgárság bevezetése

A Schilly által javasolt reform többek között azért a kettős állampolgárság felől kezdte közelíteni a kérdést, mert a Németországban élő külföldiek, illetve azon belül is a legrégebben az országban tartózkodók, az egykori vendégmunkások legjelentősebb csoportja, nevezetesen a több mint 2 milliós török közösség, többek között kulturális örökségénél fogva sajátos helyzetben volt az állampolgárság tekintetében.

A korábbi német szabályozás ugyanis elvben nem tiltotta a kettős állampolgárságot²⁶, hanem elsősorban azt szögezte le, hogy ha valaki német állampolgárságot szeretne kapni, akkor ahhoz előzetesen le kell mondani minden más állampolgárságról. Ezzel gyakorlatilag az országban élő török közösségek tagjainak nagy többsége számára elzárta a német állampolgárság felé vezető utat, a hazai kötelékektől való elszakadást ugyanis a törökök (vallási és egyéb okokból) nem szívesen vállalták fel. Különösen akkor nem, ha abból az otthoni rokonoknak még baja is származhatott. Arról nem is beszélve, hogy a kérvények elbírálásának sokszor több hónapig (vagy akár egy évig is) tartó időszakára senki nem vállalta fel szívesen a hontalanság állapotát, hiszen a kérvényét el is utasíthatták a német hatóságok.

A német állampolgárság megszerzésének feltételei az addig érvényes törvények szerint nagyon szigorúak voltak. Azoknak, akik már elég hosszú ideje éltek az NSZK-ban és rendelkeztek a kérvény beadásához szükséges bizonyos alapvető feltételekkel, volt esélyük arra, hogy pozitív döntést hoznak az ügyükben, de az esetek többségében erre nem volt semmi garancia.

Schilly tehát, amellett, hogy enyhített az állampolgárság elnyeréséhez szükséges minimális feltételeken, először óvatosan a kettős állampolgárság előtérbe helyezésével próbálta áttörni a régi szabályozás kereteit. Hogy ezekben az ügyekben a fokozatosság mennyire indokolt volt, azt nagyon hamar bebizonyította az új bonni kormány hatalomra kerülése után néhány hónappal megtartott hesseni tartományi választások eredménye. Ez a Bundesland ugyanis már évtizedek óta az SPD fellegvárának számított, és a rövid idővel azelőtt megtartott országos választások szociáldemokrata sikerét követően az előjelek most sem ígértek meglepetést. Annak ellenére sem, hogy a gyakorlatilag nem sok eséllyel rendelkező CDU-FDP, azaz kereszténydemokrata-liberális páros közös jelöltje, a Kohl bukása után logikusan következő, a CDU-n belüli fiatalítási hullámot megtestesítő Roland Koch azzal hívta fel magára az ország közvéleményének figyelmét, hogy kijátszotta a választási kampányokban a XX. századi német történelem és az aktuálisan amúgy is elég aktív szélsőjobboldali tevékenység miatt gyakorlatilag tabunak számító Ausländer-kátyát.

Az SPD-Zöld koalíciót a tartományi kormányból kiszorítani szándékozó fiatal wiesbadeni ügyvéd ugyanis a szövetséges bajor CSU vezetőjének, Stoibernek a nyilvános és határozott támogatásával országos aláírásgyűjtő akciót kezdeményezett a kormány kettős állampolgárságra vonatkozó tervei ellen. A hesseni CDU az ország nyilvánossága előtt azzal érvelt, hogy a kettős állampolgárság nem hogy elősegítené, de éppenséggel gátolja a külföldiek beintegrálódását, hiszen legyen csak német állampolgár belőlük, ha a német társadalom szerves részévé akarnak válni.

Ezt a sokak szerint meglehetősen ízléstelen politikai fogást nemcsak a szakszervezetek, az egyházak, és egyéb társadalmi szervezetek ítéltek el, de a kormánypártok, a PDS és az FDP mellett a gyáriparos szövetségek is elhatárolták magukat az akciótól. Sőt, maga a 16 éves Kohl-korszak bukását követően éppen meglehetősen nagy fejetlenséggel küszködő CDU új országos vezetése is felemás hangokat hallatott a saját pártjának²⁷ hesseni akcióját illetően, illetve egyes vezetői részben nyilvánosan el is határolódtak a kampánytól²⁸ .

Az aláírások azonban – ha nem is kiugróan nagy mennyiségben, és többnyire csak Hessenben, de – egyre gyűltek, és ekkor robbant a bomba: a felmérések szerint a még két héttel a választások előtt is több mint 10 százalékkal vezető SPD kormánykoalíció elbukott a szavazáson, és a gyakorlatilag minden elemző által esélytelennek tartott Koch alakíthatott kormányt Wiesbadenben²⁹.

Ennek a politikai fordulatnak természetesen komoly következményei lettek a Schilly-féle állampolgársági reformra nézve is, mégpedig kettős értelemben. Egyrészt a kormánynak most már számolnia kellett az esetleges népszerűségvesztéssel a választók körében, másrészt a kormánykoalíció Hessen miatt elveszítette határozati többségét a német parlament felsőházának számító, a tartományi miniszterelnökökből álló Bundesrat-ban. Az állampolgársági törvények megváltoztatásához pedig a törvényeknek itt is meg kellett kapniuk a szükséges szavazatokat, úgyhogy Schilly taktikát váltott, és tárgyalásokba kezdett az FDP-vel, amelyek végül is sikeresnek bizonyultak, bár az FDP konzervatív szárnya nem örült túlságosan a közösködésnek.

A megszületett kompromisszum eredményeként végül a kettős állampolgárságnak egy az eredetinél jóval gyengébb változata került bele a módosított Ausländergesetz-be, amelynek értelmében 2000-től most már részben érvényesül az ius loci elve is. Azonban továbbra is csak korlátok között: egyrészt a Németországban született külföldi állampolgárok gyermeke csak akkor kap német útlevelet, ha egy sor egyéb feltétel is teljesül; többek között, ha a szülök már több mint nyolc éve (megszakítás nélkül) az országban tartózkodnak és dolgoznak, azaz ezalatt nem vettek igénybe szociális segélyt stb. Ezen kívül kettős állampolgár csak 18 éves koráig lehet az újszülött külföldi, utána mégiscsak választania kell: vagy a német, vagy a másik útlevelét tarthatja meg magának.

"Kinder statt Inder³⁰"

Koch akciója, amelyet feltehetőleg nem kis tetszéssel fogadtak a számos szélsőjobboldali pártocska és híveik körében, ügyesen játszott rá a lakosság egyes, egyébként politikailag passzív rétegeiben bujkáló idegen-ellenességre. A hesseni tartományi választáson elért CDU-siker mély nyomott hagyott a Kohl-korszakot követően – az angol konzervatív párt Thatcher-Major időszakot követő letargiájához hasonlóan – a széteséssel, a vezető-nélküliséggel és a politikai tematika hiányával küszködő kereszténydemokrata párton belül. Ez utóbb abból is kiderült, hogy a dezorientációtól és a választók közötti népszerűségvesztéstől szenvedő CDU egyes politikusai (immár véglegesen megtörve az országos politikában korábban tabunak számító külföldi-kérdés körüli hallgatást) azóta milyen szívesen nyúlnak a bevándorlás kérdéséhez.

Utóbbi egyik szép példáját adta Jürgen Rüttgers az idén májusban általa vezetett észak-rajna-vesztfáliai tartományi választási kampány idején, amikor válaszul Schröder kancellár 2000 februárjában bejelentett zöld-kártya-akciójára, ismét a külföldiek németországi bevándorlása elleni hecckampánnyal próbálta elnyerni a szavazók kegyét.

A kormány zöld-kártyára vonatkozó tervezete egyébként önmagában is korszakosnak számít a németországi bevándorlás elmúlt két évtizedének fejleményeit követően. Ebben az amerikai mintára létrehozni kívánt rendszerben ugyanis a vendégmunkások behívásának – utóbb sokak által többszörösen is hibás politikának minősített – ötvenes és hatvanas évekbeli gyakorlatához nyúlt vissza a kancellár – ezúttal a számítás- és információ-technológiai szakemberek importját megcélozva. Schröder – az ipar vezető köreinek általános ujjongása közepette – évtizedek óta először újra 20-30 ezer szakember Németországba csábítására adott engedélyt a vállalatoknak, mégpedig azzal, hogy ezek a computer-specialisták, ha találnak állást, azonnal és soron kívül tartózkodási és munkavállalási engedélyt kapnának. Az érvelés világos volt: a német multik és középvállalatok nemzetközi versenyképességének kibontakozását hátráltatja, hogy a német gazdaságban "legalább 100 ezer" számítástechnikai szakember hiányzik.

A CDU politikai válságát a végletekig fokozó illegális pártfinanszírozási botránynak³¹ a pártra nézve katasztrofális következményeit Rüttgers a választások idején azzal próbálta meg ellensúlyozni, hogy kampánystábja a green card akció, illetve a külföldiek újabb csoportjának az országba való behívása elleni tiltakozásra szólította fel a választókat. Minden postaládába "Kinder statt Inder!" felirattal ellátott, Schröder kancellárnak címzett levelezőlapokat dobáltak be, amiket már csak alá kellett írniuk a választóknak, hogy kifejezzék aggodalmukat a Schröder-Schilly-féle politikát illetően.

Hozzá kell tenni: Rüttgers politikai érzékét dicséri, hogy az enyhén szólva is demagóg kampány-jelszó valószínűleg elérte a kívánt hatást, mert bár nyernie nem sikerült, de az előrejelzésekhez képest a CDU messze sokkal jobb eredménnyel fejezte be a választásokat. Mindezt annak ellenére, hogy a józan politikai és társadalmi erők ismét felháborodottan elítélték a CDU külföldi-ellenes kampányolási taktikáját, beleértve a zöld kártya mellett megint és határozottan síkra szálló gyáriparos köröket is.

A kormány green card rendelkezései egyébként ettől függetlenül életbe léptek, és 2000 közepétől megkezdődött az engedélyek kiadása a külföldi számítástechnikai szakemberek számára. Németország tehát ismét vendégmunkásokat toboroz külföldön, és ez az ország bevándorlási politikájában annak ellenére fordulatnak számít, hogy ezeket a zöld kártyákat szigorúan csak határozott időre³² adják ki. A szövetségi munkaügyi hivatal beszámolója szerint már az első hónap folyamán 10 ezer körüli volt a pályázó személyek száma, miközben legalább 5 ezer vállalat is bejelentette az erre vonatkozó igényét, és közel 2 ezer munkavállalási engedélyt már ki is adtak az első jelentkezőknek.

A dolgok állása

Úgy tűnik, a kormányon lévő szociáldemokrata-zöld koalíció számára eredményként könyvelhető el, hogy a bevándorlás szabályozásában végrehajtott reformintézkedéseivel sikerült éket vernie egyrészt az uniós pártok és az FDP, másrészt az uniós pártok és a különböző munkaadói szövetségek, azaz a nagytőke közé. (Emellett az sem elhanyagolható tényező, hogy a szavazati jogot nyert külföldiek tendenciájában hajlamosak az SPD-re, esetleg a zöldekre voksolni és az átlagos hazai polgárhoz képest politikailag aktívabbnak is mutatkoznak.)

A liberális párt ugyanis legalábbis nem ellenzi a bevándorlási törvényt, míg a gyáriparosok különböző szervezetei 2000 végén már ott tartanak, hogy a zöld kártya több szakmára és iparágra szóló kiterjesztésének igénye mellett a gazdaság szükségletei szempontjából már egyenesen évi 4-500 ezer fő bevándorlásának szükségességéről beszélnek.

Utóbbi érvelés hátterében az 1999-2000-es konjunktúra hatására dinamikusan bővülő német gazdaság egyes szektoraiban fellépő munkaerőhiány csillapításának, illetve a nemzetközi összehasonlításban továbbra is magasnak tekinthető német munkabérek letörésének szándéka mellett a nyugdíjrendszer finanszírozhatóságának kérdéséről szóló tanulmányokat³³ lehet még felfedezni. Utóbbi előrejelzések ugyanis – igaz, az aktuális tendenciák mechanikus extrapolációja alapján – a népesség természetes fogyásának, illetve az idősebb generációk túlsúlyba kerülésének következtében a nyugdíjrendszer finanszírozásának gigantikus problémáit vetítik előre.

Az említett tendenciák azonban nem, vagy csak részben érvényesek a Németországban élő külföldi népességre: a bevándorlók között jóval magasabb a fiatalabb korosztályok aránya, de emellett jóval szaporábbak is, mint az őslakosok. Így a folyamatosan érkező bevándorlók nemcsak ellensúlyozni tudnák a munkaképes korú lakosság fogyását, de e csoport belső összetétele is jótékonyan hatna a társadalombiztosításba befizetők számának alakulására.

Ilyen körülmények között logikusnak látszik az a feltevés, hogy a kormány várhatóan továbbviszi a reformokat, azaz egy bevándorlási törvény elfogadása gyakorlatilag már csak idő kérdése. Ennek – persze a konkrét tartalomtól függően – mélyreható következményei lennének a németországi bevándorlás jövőbeli alakulására, de a már az országban élő külföldiekre nézve is. Főleg a mai körülmények között gazdasági menekültnek tekintett és ezért kiutasított személyek lehetőségeire, valamint az országban alkalmilag, ideiglenesen vagy feketén munkát végzők jelentősebb tömegeire vonatkozólag. Továbbá egy bevándorlási törvény feltehetőleg a dologgal eddig nem foglalkozó újabb külföldi csoportok számára is felvetné a németországi bevándorlás lehetőségének kérdését.

Ugyanakkor az esélyek latolgatásakor azt is figyelembe kell venni, hogy az elveszett politikai népszerűség és szavazatok visszaszerzésének érdekében a populizmusra egyre inkább hajlamossá váló CDU/CSU ma már azon is gondolkodik³⁴, hogy a politikai palettán erőteljesen középre húzódó, vagyis jobboldali szociáldemokrata politikát folytató SPD megbuktatásához a következő, 2002-ben esedékes országos választások kiemelt kampánykérdésévé tegye a külföldiek ügyét. Emellett – különösen a keletnémet tartományok akut és krónikus gazdasági problémái közepette – szaporodnak a szélsőjobboldali csoportok lokális politikai sikerei, és ennek függvényében a külföldi-ellenes és/vagy antiszemita atrocitások száma is növekvő tendenciát mutat.

Az már csak a helyzet iróniája, hogy az említett külföldi- és bevándorlás-ellenes tendenciák felerősödése éppen olyankor következett be, amikor a külföldiek bevándorlási kedve az évtized végére kifejezetten alábbhagyni látszik³⁵. Legalábbis erről tanúskodnak a Németországból évente véglegesen eltávozó és az oda érkező külföldi állampolgárok mozgásának mérlegét megvonó statisztikák.

2. táblázat A népesség és a migrációs mérleg alakulása Németországban (1991 – 1999)
Év	Népesség*	Természetes szaporodás	Migrációs többlet		Népszaporulat
			Össz.	Külföldi
1991	80.275	-81.226	602.523	427.805	521.300
1992	80.975	-76.329	782.071	596.392	700.100
1993	81.338	-98.823	462.096	279.188	363.500
1994	81.539	-115.058	314.998	148.241	200.500
1995	81.818	-119.367	397.395	225.260	278.900
1996	82.012	-86.830	282.197	148.890	194.700
1997	82.057	-48.216	93.664	-21.768	45.200
1998	82.037	-67.348	47.098	-33.455	-20.368
1999	82.163	-75.586	201.975	118.000	126.464
* ezer főre kerekítve Forrás: Statistisches Bundesamt és Migrationbericht 1999

Források:

The Federal Government's Commissioner for Foreigners' Issues: Facts and Figures on the Situation of Foreigners in the Federal Republic of Germany, 18^th Editions , June 1999

Bericht über die Lage der Ausländer in der Bundesrepublik Deutschland, Berlin, Febuar 2000

Structural Conditions, Historical Contexts and Social Effects of Post-1945 Migration to Germany, in: Migration and Social Change in Australia, France and Germany, Edited by Michael Bommes, Stephen Castles and Catherine Wihtol de Wenden, IMIS-BEITRÄGE, Heft 13/1999

Eurostat Yearbook, Data 1988-1998, Luxemburg 2000

Inländer ohne Paß, Berliner Zeitung, 1996. november 15

Migrationsbericht 1999, Herausgeber: Beauftragte der Bundesregierung für Ausländerfragen, Berlin

Statistisches Bundesamt havi jelentései

Bevölkerungsentwicklung Deutschlands bis zum Jahr 2050, Ergebnisse der 9. koordinierten Bevölkerungsvorabrechnung, Statistisches Bundesamt, Wiesbaden 2000

Jegyzetek

¹ Közismert, hogy a korábbi nyugatnémet tervekben előirányzott jogharmonizáció helyett, végül is a nyugati jogrendszer primátusa érvényesült az újraegyesített Németországban, így a bevándorlás belpolitikai szabályozásában is a korábbi nyugatnémet törvények maradtak érvényben.

² Itt példaként elég csak a német külpolitikának a jugoszláv térség fegyveres konfliktusai kialakulásában betöltött, máig nem teljesen feldolgozott, homályos szerepét megemlíteni. Ennek lényege abban foglalható össze, hogy a jugoszláv politikai válság kitörésekor, a nyugati hatalmak között létrejött és a kialakult helyzet rendezését egy nemzetközi konferencia keretében előirányzó megállapodásokat is megszegve, Németország váratlanul elismerte a független horvát államot, amely diplomáciai aktusnak politikai elemzők ma döntő szerepet tulajdonítanak a háborús cselekmények azt követő eszkalációjában.

³ Mitteilung der Beauftragten der Bundesregierung für Ausländerfragen, Berlin, 2000. február 9.

⁴ Eustat Yearbook, 2000

⁵ Hans Olaf Henkel, a Német Iparszövetség elnökének megfogalmazása szerint. Elhangzott egy az n-tv nevű csatornán sugárzott Talk in Berlin című, a bevándorlással foglalkozó vitaműsorban, 2000. október 8-án.

⁶ Ez csak a Németországban élő török állampolgárok létszáma. A török kolónia ennél valójában népesebb, ugyanis az évtizedek folyamán a törökök egy kisebb hányadának az érvényben lévő különleges eljárások segítségével már sikerült állampolgárságot is szereznie.

⁷ A statisztikák szerint például 1962 és 1972 között mintegy 5 millió külföldi vendégmunkás érkezett az NSZK-ba, miközben ugyanebben az időszakban 3 millió távozott is az országból.

⁸ A külföldiekkel foglalkozó hivatalok nem voltak kötelesek indoklást adni, amikor valakinek elutasították a tartózkodási engedélyre, vagy annak meghosszabbítására vonatkozó kérvényét.

⁹ Szövetségi Szociális Bíróság

¹⁰ Stand und Weiterentwicklung der Integration der Ausländischen Arbeitnehmer und ihrer Familien in der Bundesrepublik Deutschland. Memorandum des Beauftragten der Bundesregierung, Bonn 1979

¹¹ Az 1949-ben elfogadott alkotmány menekültekre vonatkozó passzusában (mintegy a fasizmus idején a különböző népcsoportok ellen elkövetett bűncselekményekkel való teljes szakítás jegyében), a nyugatnémet állam arra kötelezte magát, hogy minden valamilyen oknál fogva üldözöttnek tekinthető személy ebben az országban menedékre találhat. Az "üldözöttség" fogalmának meglehetősen tág értelmezése miatt a jogi szakirodalom a német menekültügyi rendelkezéseket az egyik létező legliberálisabb megoldásként tartotta számon.

¹² Ennek kapcsán természetesen a kitelepült "németek" gondozása, ellátása egyre nagyobb erőfeszítéseket követelt a német hatóságoktól, akiknek az állampolgárokat rendesen megillető szociális juttatások mellett még valamilyen módon lakásról, munkahelyről (vagy munkanélküli segélyről) és sok esetben a német nyelvtanfolyamról is gondoskodniuk kellett.

¹³ Az egy adott évben Németországba érkező összes menekült létszámára vonatkozó statisztikák összegzése, összehasonlítása soha nem volt egyszerű feladat, mert a kilencvenes évek (gyakran változó) német menekültügyi és bevándorlási rendelkezéseiben a menekültek, menedékjogot kérők és más alapon bevándorlók olyan sok kategóriája, alkategóriája létezik, hogy – bármilyen furcsa – pontos számokhoz alig lehet hozzájutni, illetve a különböző forrásból származó számok gyakran ellentmondanak egymásnak.

¹⁴ Eustat Yearbook, 2000

¹⁵ Facts and Figures

¹⁶ A sajátosan német szerkezetű kifejezés arra akar utalni, hogy egy ország önmagát általában az érkező bevándorlókat minden további nélkül befogadó országnak tekinti-e, abban az értelemben, ahogy például az USA magát ilyennek tekintette a XIX. és a XX. század fordulójának időszakában.

¹⁷ Flughafenverfahren

¹⁸ Lásd: Bericht über die Lage…

¹⁹ Amellett, hogy a repülőtéri épületekbe bezárt személyeket elégséges ok nélkül megfosztották a szabad mozgásterüktől, ezzel az eljárással arra sem kaptak lehetőséget, hogy a kérvényüket elbíráló hivatal döntését jogi úton megtámadhassák.

²⁰ Bevándorlási törvény

²¹ Ausländergesetz

²² Kanther 1997-ben azzal váltott ki általános felháborodást, hogy az évtized egyik legkíméletlenebb (legvéresebb) akciójára adott utasítást annak az összecsődített több tízezer rendőrnek, akiknek egy az atomenergia, illetve a kimustrált fűtőelemek föld alatti tárolása ellen tiltakozó óriási tömegmegmozdulást kellett szétverniük. Az általa irányított intézkedésekről beszámoló televíziós képeken kisgyermeket a karjukon hordozó fiatal anyákat ütöttek gumibottal, illetve a jelentős számban jelen lévő, láthatóan a 70. évüket is betöltött öreg nyugdíjasokat vertek véresre a rohamsisakos rendőrök. A parlamentben az ezt követően magyarázatot, illetve Kanther fejét követelő ellenzék kérdésére az ekkor már több, mint egy évtizede a hesseni CDU titkos svájci számláit személyesen kezelő belügyminiszter kijelentette: a törvény és a rend, illetve az állam tekintélyének megőrzése érdekében továbbra is kész minden intézkedésre.

Ugyancsak Kanther belügyminisztersége idején kaptak a határőrök felhatalmazást, hogy a repülőtereken a visszatoloncolásra ítélt menekültekkel szemben lépjenek fel erőteljesebben, aminek következtében a rákövetkező hetekben az újságok több esetben számoltak be a visszainduló repülőgépekre való felszállítás közben megtörtént, később "balesetként" elkönyvelt váratlan repülőtéri halálesetekről is.

²³ Ez például azt is jelentette, hogy egy olyan, már Németországban született török fiatalembert is ki lehetett toloncolni Törökországba, akinek családja és hozzátartozói már rég Németországban éltek, vagyis gyakorlatilag egy idegen országba kellett távoznia, mégpedig a bírósági ítéletet követően azonnal.

²⁴ A Kohl-kormány ugyan később büszkén mutatta fel a menedékjogot kérők létszámára vonatkozó statisztikákat, amelyek szerint valóban csökkent a bevándorlásnak ez a formája. A menekültek számának alakulását azonban kimutathatóan legalább annyira (ha nem erősebben) befolyásolták mondjuk a jugoszláv helyzet aktuális fordulatai, mint a német rendelkezések módosításai.

²⁵ Birodalmi- és Állampolgársági Törvény

²⁶ A kettős állampolgárságra, illetve a németnek mint második állampolgárságnak az elnyerésére korábban is volt lehetőség, igaz csak rendkívül kivételes esetekben. (Például olyan politikailag üldözött személyek esetében, akik számára gyakorlatilag lehetetlen, vagy életveszélyes vállalkozás lett volna otthon elintézni, hogy hazájuk elbocsássa őket az állampolgársági kötelékből.) A korábban érvényes német jog, amely döntően még mindig az ius sanguinis talaján állt, tulajdonképpen abból az alapfilozófiából indult ki, hogy valaki vagy német, vagy nem német.

²⁷ A háború után kialakult nyugat-német politikai rendszer felépítését a mai napig is annyira áthatja a föderalizmus elve, hogy ez még a nagy néppártok belső struktúrájában is érvényesül. Utóbbi például a tartományi pártszervezetek olyan típusú önállóságában is jelentkezik, amelynek értelemében az egyes tartományokban működő helyi szervezetnek – természetesen bizonyos keretek között – szabad keze van a kampány kialakításában (helyi finanszírozás mellett), valamint választási győzelem esetén a helyi viszonyoknak megfelelő koalíciós partner kiválasztásában is. Ez az oka annak is, hogy a központi kormány összetételétől függetlenül, szinte mindenféle lehetséges kombináció előfordul a tartományi kormánykoalíciókban.

²⁸ Feltűnést keltett például, hogy a frankfurti kampányzáró nagygyűlésen szokatlan módon nem jelent meg Kohl frissen megválasztott utódja, a CDU új vezére, Wolfgang Schäuble. Ezzel szemben ott volt és beszédet mondott Edmund Stoiber, a bajor CSU elnöke.

²⁹ A hesseni CDU külföldiek ellen irányuló politikai kampánya természetesen csak korlátozott nemzetközi visszhangot váltott ki, hiszen csak egy tartományi választásról volt szó. De talán mégsem túlzás azt állítani, hogy az első volt abban a sorban, amelynek a svájci országos választások mellett az osztrák események jelentették a következő etapját. Egy jelentős különbség azonban mindenképpen figyelmet érdemel: nevezetesen az, hogy a Koch-kabinet a választások után leállt mindenféle külföldi-ellenes retorikával, tehát ebben az esetben tisztán csak a szavazatok megszerzése érdekében használták fel a lakosság körében lappangó külföldi-ellenes hangulatot.

³⁰ Szabadon: "Inkább a gyermekeinket, mint indiaikat" Ezzel a hangzatos szlogennel arra céloztak, hogy a kormány inkább a német gyerekekből képezzen ki számítástechnikusokat, azaz az oktatási kiadásokat növelje, mintsem hogy más országokból, például a nemzetközi hírű és magas presztízsű, de otthon csak keveset kereső szakembergárdával rendelkező Indiából toborozzon informatikusokat, akiktől a német újságok azt várták, hogy a green card akcióval élve nagyobb számban jelentkeznek majd németországi állásokba.

³¹ Mint ismeretes, a közelmúltban egy a CDU vezető köreibe tartozó politikus barátaival máig ismeretlen okból leszámolni szándékozó kanadai-német gyáriparos bejelentése nyomán a háború utáni NSZK történetének legsúlyosabb korrupciós botránya robbant ki 1999-ben, amelynek középpontjában maga a nagy "országegyesítő" korábbi kancellár, Helmut Kohl állt. Az időközben feltárt adatok szerint ugyanis Kohl, Schäuble, illetve Kanther hesseni pártfőnök éveken át fogadott el a nagyipar egyes képviselőitől többszázezer márkás összegeket, amelyeket nem tüntettek fel a párt nyilvántartásában, hanem – végül milliós nagyságrendeket elérő summát – titkos svájci számlákon helyeztek el. A rendelkezésre álló anyagok szerint a Kohl-kormány egyes kül- és katonapolitikai, hadipari szállításokra vonatkozó és privatizációs döntéseit igazította a pártot illegálisan támogató cégek érdekeihez. Bár a botrány már a Kohl-korány 1998-as bukását követően robbant ki, az mégis rendkívül súlyos károkat okozott a CDU-nak, amelynek tiszteletbeli elnökségéről Kohl-nak le is kellett mondania.

³² Jelenleg 5 évre kaphat valaki ilyen típusú munkavállalási engedélyt Németországban.

³³ Az egyik modellszámítás szerint a 2050-ig terjedő időszakban a mai 82 millióról bevándorlás nélkül 59-re, évi 100 ezer fő nettó bevándorlóval számolva 65-re, évi 200 ezer fős pozitív migrációs mérleggel számolva pedig 70 millióra csökken Németország lakossága. (Lásd Bevölkerungsentwicklung…)

³⁴ Friedrich Merz, a CDU új fiatal csillaga (frakcióvezető a Bundestagban) 2000. októberében jelentette be hasonló szándékait, amit azonban a pártvezetés többi tagja egyelőre elég hűvösen fogadott. Ezzel szemben egyöntetű támogatásra talált a gondolat Edmund Stoiber-nél és a CSU-ban!

³⁵ Az 1999-ben ismét pozitívra fordult szaldó kialakulásában vélhetőleg egyszeri, de döntő szerepet játszott a koszovói bombázás. Ezért általánosságban a 1999-es adat ellenére is tartható a megállapítás.

Külföldi munkások ezrei dolgoznak ma Izrael állam területén: férfiak és nők, fiatalok és idősek, családfők és egyedülállók. Ázsiából, Afrikából és Kelet-Európából hajtotta őket ide a vágy, hogy anyagi életszínvonalukon javítsanak.

Jogosultság a jóléti programokban való részvételre és a szociális szolgáltatásokhoz való hozzáférés

"Mindenki fölött ugyanúgy ítélkezzetek, akár közületek való, akár idegen." (Lev 24,22)

Bevezetés

Külföldi munkások (a továbbiakban: vendégmunkások) ezrei dolgoznak ma Izraelben – férfiak és nők, fiatalok és idősek, családfők és egyedülállók. Ázsiából, Afrikából és Kelet-Európából hajtotta őket ide a vágy, hogy anyagi életszínvonalukon javítsanak.

Ugyan a vendégmunkások már az 1990-es évek elején feltűntek az izraeli utcákon és peremvárosokban, egészen mostanáig mégsem tudatosult jelenlétük a köztudatban. Néhányan átmeneti jelenségnek tekintették őket – idegeneknek, akik hagyományosan az ingázó palesztinok által ellátott munkákat végzik el, miután az utóbbiak munkaerő-piaci szerepe csökkent, ahogy az Izraelen belül elkövetett terrorincidensek sorozatát követő határlezárások miatt a segédmunka egyre "megbízhatatlanabb" s így egyre elhanyagolhatóbb forrásává váltak.

Csak 1996 nyarán került be a köztudatba a vendégmunkások izraeli jelenléte. A közvélemény idegesen, rémülten reagált – ami egyrészt talán a szenzációhajhász médiatálalásnak, másrészt a hatóságok látható közömbösségének tudható be (Borowski és Yanay, 1997). A kései felismerés kapcsán először felmerült kérdések egyike jogi státusuk, az izraeli egészségügyi, oktatási és egyéb szolgáltatásokra való jogosultságuk volt.

Fontos megjegyezni, hogy nem minden Izraelben élő jogosult az összes szolgáltatásra, amit az állam polgárainak nyújt. A jogosultságok az illető tartózkodási státusának megfelelően eltérőek. A külföldiek izraeli jogállását az Izraelbe történő belépésről szóló törvény (Entry to Israel Law, 1952) szabályozza. Eszerint egy Izraelben tartózkodó külföldi lehet turista, ideiglenes rezidens (a továbbiakban: letelepülő), tartós letelepülő vagy új bevándorló. A külföldiek többsége turista. Közülük néhányakat – így a kibucokban, az idős és rokkantellátásban dolgozó önkénteseket, a diákokat – ideiglenes letelepülőknek tekintenek. Más külföldieket, mint például a tudósokat, az egyházi személyeket tartós letelepülőként tartják számon. Végül az ideiglenes letelepülők egy része a Visszatérési Törvény (Law of Return) alapján jogosult az izraeli állampolgárságra, ha úgy dönt, hogy tartósan Izraelben telepszik le.

Az illető külföldi tartózkodási státusa meghatározza, hogy milyen szolgáltatásokra – különösen, hogy milyen jóléti szolgáltatásokra – jogosult. Egy izraeli állampolgár jogai különböznek egy tartós rezidens jogaitól, és a tartósan letelepült jogai sem egyeznek meg az ideiglenesen letelepült vagy az átutazó turista jogaival. Minden Izraelben élővel – akár ideiglenesen, akár tartósan tartózkodik itt – bármikor történhet baleset, megbetegedhet, vagy rászorulhat valamilyen gondoskodásra. Ilyen körülmények között óhatatlanul felmerülnek a jóléti szolgáltatásokra való jogosultsággal, hozzáférhetőségükkel és igénybevételük feltételeivel kapcsolatos kérdések.

Jelen tanulmány a vendégmunkások jogaival és a közösségi jóléti szolgáltatásokhoz való hozzájutásuk feltételeivel foglalkozik. A módszeres kutatás és a hivatalos információk hiánya elengedhetetlenné tette, hogy a szerzők megfigyelések, interjúk s tartalmilag elemzett dokumentumok és cikkek széles skáláját hasznosítsák. Az itt közölt vélemények csupán azt tükrözik, hogyan értelmezik a szerzők az így megismert jelenségeket. A tanulmány célja, hogy képet adjon a vendégmunkások közösségi jóléti szolgáltatásokhoz való hozzáférésének jogi hátteréről és konkrét megvalósulásáról, valamint hogy megvizsgálja, mit is mond ez a vendégmunkásokkal kapcsolatos izraeli szociális politikáról.

A "papírokkal bíró" és a "papírok nélküli" munkások

Az Izraelben dolgozó nem-palesztin vendégmunkások száma – meglepő módon – ismeretlen. Néhányan valamivel több, mint 150 ezerre (Munka- és Szociális Ügyek Minisztériuma, 1997) teszik számukat, mások szerint (Condor, 1997, p. 68) 1990 óta negyedmillió külföldi érkezett Izraelbe, és nagy részük továbbra is itt dolgozik akár mint "papírokkal rendelkező", akár mint "papírok nélküli" munkás.

Az Izraelbe való belépésről szóló törvény rendelkezései a munkaügyi minisztert hatalmazzák fel arra, hogy meghatározza a munkavállalási engedélyek vendégmunkások számára történő kiadásának feltételeit. Ezen rendelkezések szerint az izraeli vízumot és munkavállalási engedélyt minden munkásnak csak egy bizonyos munkaadóra vonatkozóan adják ki. Ha ez a feltétel nem teljesül, visszavonják a munkavállalási engedélyt és a munkás vízumát. Ennek a szabályozásnak az a célja, hogy a munkáltatójához kösse a munkavállalót. Ezzel a megkötéssel kívánták biztosítani, hogy a munkást Izraelbe hozó munkáltató vagy munkaközvetítő gondoskodjon az illető munkavállalási engedélyének és vízumának lejárta utáni távozásáról. Hogy ennek a kötelezettségének a munkáltató vagy munkaközvetítő eleget is tegyen, letétet kell elhelyeznie.

Ezeknek a munkásoknak egy része izraeli illetve külföldi (tehát fülöp-szigeteki, thaiföldi, kínai, török, román stb.) munkaközvetítő ügynökségek által toborzott csoportban, szervezetten érkezett Izraelbe. Ezek a munkaközvetítők gondoskodnak vízumról és munkavállalási engedélyről, majd kiközvetítik a munkásokat izraeli munkaadókhoz. Az ilyen munkások "dokumentáltak", vagyis rendelkeznek az Izraelben tartózkodáshoz szükséges papírokkal.

A munkavállalók egy része azért, hogy elejét vegye munkásai "elszökésének", hűségük biztosítása érdekében elkobozza útleveleiket. Annak ellenére, hogy az útlevél lefoglalása törvénybe ütközik (az 1977-es Büntető Törvénykönyv 376a cikkelyének módosítása, 1995. augusztus 1.), ez elterjedt gyakorlat a munkaadók között. Ennek az a következménye, hogy a legtöbb "dokumentált" vendégmunkás nem rendelkezik semmilyen azonnal felmutatható azonosító dokumentummal.

A vendégmunkások egy másik csoportja önállóan, nem egy szervezett csoport tagjaként érkezett Izraelbe. Ennek a csoportnak a zömét a Kelet-Európából, Afrikából (Ghána, Nigéria) jött, illetve Izraellel szomszédos, Izraellel békeszerződést aláírt országokból (Jordánia és Egyiptom) érkezettek adják. ők – akár önállóan, akár csoportosan jönnek – turistaként vagy zarándokként lépnek be az országba, itt maradnak a turista vízum lejárta után is, és illegálisan vállalnak munkát. A "papírok nélküli" munkások egy része családjával együtt jön Izraelbe. Mások letelepedésük után hozzák maguk után a családot. Vízum és munkavállalási engedély híján ezek a munkások "illegális"-aknak, törvényellenesen itt tartózkodóknak minősülnek.

A "dokumentált", szervezett csoport tagjaként Izraelbe érkezett munkások közül néhányan megpróbálnak megszabadulni az őket behozó munkaadó, illetve munkaközvetítő jelentette kötöttségektől, és otthagyják a munkáltatójukat. Lehet, hogy munkaviszonyuk idején, de lehet, hogy csak azt megelőzően teszik ezt, hogy vissza kellene térniük az anyaországukba. Miután elhagyták szerződéses munkáltatójukat, ezek a külföldiek "papírok nélküli" munkásokként maradnak Izraelben, vízum és munkavállalási engedély híján alkalmi munkákból élnek, hosszabb-rövidebb távon.

Jelen tanulmány kiindulópontja, hogy Izraelben a vendégmunkások emberi igényeit intézményesen ki lehet elégíteni. Ezek az igények nagyjából-egészében rendszeresen fellépnek – egy részük előre jelezhető (egészségmegőrzés, oktatás, lakás), más részük nem -, az egyének és a családok normális életmenete során jelentkeznek. Ebből következően olyan kérdésekre keressük a választ, mint hogy van-e hozzáférési joguk a "papírokkal ellátott" és azokat nélkülöző munkásoknak az izraeli személyes szociális szolgáltatásokhoz (egészségügy, oktatás és jóléti intézmények) és a közösségi jóléti juttatásokhoz? Milyen szolgáltatások és közösségi jóléti juttatások állnak a vendégmunkások rendelkezésére, és milyen juttatásokat ajánlanak fel a számukra? Melyik hivatalos szerv felelős a vendégmunkások és családjaik igényeinek ellátásáért, hiszen ők is, mint bárki közülünk, időnként segítségre és gondoskodásra szorulnak.

Amilyennek a helyzetnek lennie kellene

Izrael alkotmánya minden Izraelben élő személy alapvető szociális jogait garantálja. Ahol a meglevő törvények nem biztosítják explicite ezeket a jogokat, ott azok levezethetőek az Izrael által aláírt nemzetközi megállapodásokból. Mivel még a nem Izraelben dolgozó külföldieknek is vannak jóléti jogosultságai – pusztán az országban való tartózkodásuk folytán -, ezeknek azokra is vonatkozniuk kellene, akik – akár ideiglenesen, akár tartósan – Izraelben keresik kenyerüket. Még ha nem is lenne kötelezve az állam a vendégmunkásoknak nyújtandó segítségre, akkor is érdekében állna ezt megtenni. Így például, az állam megtagadja ugyan a vízum kiadását betegeknek, de ha egy fertőző betegségben (tuberkulózis, lepra) szenvedő külföldi mégis belép a határon, érdekében áll az egészségügyi ellátás biztosítása, már csak azért is, hogy elejét vegye a betegség elterjedésének. Továbbá, ha a vendégmunkások gyermekeit nem integrálják a helyi oktatási rendszerbe, ezek utcai lebzselése nem hoz áldásos hatást a fogadó országra. Ezért a fogadó ország java, érdekeinek védelme megköveteli az elemi szolgáltatások biztosítását a külföldiek számára.¹

Amennyire az önérdekről, úgy a méltányos ellenszolgáltatásról is szó van. Sok vendégmunkás ugyanis – leginkább a "papírokkal rendelkezők" – fizet közvetlen jövedelemadót. Sőt, a vendégmunkásokat terhelő adószint éppenséggel magasabb, mint az izraeli polgárokra kivetett. 10-%os jövedelemadót kell fizetniük, és nem jogosultak az Izraelben letelepültek számára elérhető adókedvezményekre. Valójában még akkor is adót kell fizetniük minden megkeresett shékel után, ha csak a minimálbért kapják. Ezen felül minden vendégmunkás, akár rendelkezik papírokkal, akár nem, az Izraelben megvett jószágok és szolgáltatások révén közvetetten naponta fizet adót. Indokoltnak tűnik, hogy bizonyos jóléti juttatásokra csak a törvény szerint adót fizetők legyenek jogosultak. De ezen felül a közvetve adót fizetők is megérdemelnek valamilyen elismerést az alapvető szociális szolgáltatásokhoz és jövedelembiztosító juttatásokhoz való hozzáférés terén.

A fenti megfontolásokon túl Izraelnek különleges kötelezettségei vannak a területén tartózkodó idegenekkel szemben. A zsidó hagyomány egyik központi tétele megkívánja a segítségadást a szükséget szenvedő idegennek, a gondoskodást róla. Az Izraelben dolgozó vendégmunkások közül sokan – különböző ideig és mértékben – segítségre szorulnak. Az országnak más államoknál talán nagyobb erkölcsi felelőssége – Izraelnek mint zsidó államnak az alapkarakteréből adódóan – ezeknek az igényeknek a kielégítése.

A vendégmunkások foglalkoztatását szabályozó nemzetközi jog

Időtlen idők óta folyik az egyes országok között a "humán tőke" exportja és importja, legyen szó akár a jobb élet reményében rövidebb vagy hosszabb időre útra kelt szakértőkről, szellemi foglalkozásúakról, vagy a kékgallérosokról. A vendégmunkások egy részét foglalkoztatja a tartós letelepedés gondolata a munkát adó országban, mások – még ha hosszú ideig vannak is távol otthonról – külföldi munkavégzésüket csak az anyaországba való visszatérést előkészítő pénzgyűjtésnek tekintik.

A második világháború után Európa országai, így Franciaország, Ausztria, Svájc és Németország, minden munkát és megélhetést keresőt befogadtak, akár családdal, akár család nélkül érkezett. Az egyes országokban különböző módozatai alakultak ki a vendégmunkásokkal és családjaikkal szembeni bánásmódnak, ami a jogi, gazdasági és szociális rendelkezések – a jóléti intézkedéseket is ideértve – sokféleségében is megnyilvánul (Fisher, 1996). 1991 augusztusában Izrael állam a nemzetek családjának tagjaként aláírta a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Konvencióját (1966). Az egyezményt aláírva 1992. január 1. óta Izrael nem tekinthet el annak betartásától.

A fentiekből közvetlenül következik, hogy a vendégmunkások foglalkoztatását szabályozó rendelkezések nem csupán helyi termékek. Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) és a Nemzetközi Munkaszervezet (ILO) egyértelmű standardokat (vagy: "ajánlásokat") fogalmazott meg általában a külföldiekkel, illetve ezen belül a vendégmunkásokkal való bánásmódot illetően. Bár ezeknek a nemzetközi megállapodásoknak az irányelvei nem kötelező érvényűek az aláíró országra nézve, ha a nemzeti törvényhozás még nem emelte be őket a nemzeti joganyagba, a nemzetközi kapcsolatok szintjén mégis jelentőséggel bírnak. A nemzetközi megállapodások a törvényalkotásnak és a politikaformálásnak is fontos keretét jelentik. Így az ILO "ajánlásai" ugyan nem kötelező érvényűek, de irányelveket adnak a megkívánt, elfogadható politikához.

Feltehető, hogy van különbség a "papírokkal rendelkező", és az "azokat nélkülöző" munkások jogai között. Ennek a megkülönböztetésnek lehet ugyan szerepe a külföldiek tartózkodási státusa vagy munkavállalóként élvezett jogai tekintetében, a külföldiek egyéb jogaira mégsincs nagy kihatása. Bár a "papír nélküli" külföldieket fenyegeti a kiutasítás veszélye, mégis, amíg az országban tartózkodnak, elemi jogaikat garantálja a külföldiek és családjaik státusát szabályozó, illetve a kizsákmányolástól és a visszaélésektől védő és az alapvető emberi jogokat biztosító számos nemzetközi egyezmény. Így azok, akik azt állítják, hogy a "papír nélküli" munkásoknak semmihez sincs joguk, egész egyszerűen tévednek.

A külföldi munkásokat a nemzetközi jogban gyakran "vendégmunkásoknak" (vándormunkásoknak) is nevezik. Izrael tagja az ILO-nak, és az ILO Egyezmény 10. cikkelye (143) minden aláírót kötelez, hogy "határozzon meg és kövessen olyan, a nemzeti feltételeknek és gyakorlatnak megfelelő politikát, amely elősegíti és biztosítja a lehetőségek és a munkavállalással és munkával kapcsolatos bánásmód egyenlőségét (…) a területén törvényesen tartózkodó vendégmunkásoknak és családtagjaiknak."

Az ILO 151-es ajánlása részletez néhány, a fenti kitételből levezethető jogot. Kimondja többek között, hogy a vendégmunkásoknak joguk van az egyenlő esélyekre és elbánásra a munkahely biztonsága, a munkahely megválasztása, a közmunka és a képzés biztosítása terén; az azonos munkáért azonos ellenszolgáltatás elve érvényesítésének az egyenlő munkafeltételek – így munkaórák, szabadságok, fizetett szabadnapok, munkabiztonság és munkahelyi egészségügyi feltételek – biztosítása terén csakúgy, mint a társadalombiztosítási juttatások, a jóléti intézmények és a foglalkoztatotti státushoz kötött juttatások területén. Ezen felül ez az "ajánlás" megalapozza a vendégmunkások jogát arra, hogy szakszervezetekbe tömörüljenek, szakszervezetben és a vállalati vezetéssel együttműködő munkavállalói koordináló szervezetben tisztséget viseljenek. (I-2:g paragrafus)

Az ENSZ a fentiek és más nemzetközi emberi jogi egyezmények alapján fogadta el 1990-ben a "Vendégmunkások és Családtagjaik Jogainak Védelméről Szóló Nemzetközi Egyezményt", amely kimondja, hogy a vendégmunkásoknak biztosítani kell a megfelelő életkörülményeket, beleértve ebbe a lakhatást és a jóléti, oktatási és egészségügyi szolgáltatásokhoz való azonos hozzáférést. Ezt még jobban kiemeli az "egyezmény" 25(1)-es cikkelye, amely megállapítja, hogy minden vendégmunkásnak – akár jogszerűen, akár "papírok nélkül" vagy különleges körülmények következtében tartózkodik az országban – "olyan bánásmódban kell részesülnie, ami nem rosszabb a munkavállalás államában a nemzeti munkavállalókkal szemben érvényesített bánásmódnál, a munkáért járó ellenszolgáltatás és a többi munkakörülmény tekintetében… [beleértve a] foglalkoztatás feltételeit". Tehát ez az ENSZ megállapodás nem tesz különbséget "papírokkal rendelkező" és "papír nélküli" munkások között, és a fogadó országot arra szólítja fel, hogy ugyanazokat az alapvető feltételeket biztosítsa a vendégmunkásoknak, mint saját munkát vállaló polgárai számára.

A fentieken túl a vendégmunkásoknak e standardek megsértése esetén jogában áll jogi elégtételt keresni ugyanazokon a csatornákon keresztül, amelyek a fogadó ország polgárai előtt is nyitva állnak. Az ILO 97-es (1949) egyezményének 6. cikkelye (1d, 2) kijelenti, hogy a vendégmunkásoknak biztosítani kell a fogadó ország munkaügyi és egyéb bíróságaihoz fordulás lehetőségét, garantálva a vendégmunkásokat és családtagjaikat érintő jogi eljárások abszolút egyenlőségét (Boehning, 1997, p. 53).

Izrael állam 1953. március 30-án ratifikálta a 97-es (1949) ILO-konvenciót. Ezen egyezmény 6(1)-es cikkelye a fogadó országot arra kötelezi, hogy a vendégmunkásokkal való bánásmód "ne legyen kedvezőtlenebb, mint a saját állampolgáraival szembeni bánásmód a munkáért járó ellenszolgáltatás – beleértve ebbe a családi kedvezményeket, ahol ezek az ellenszolgáltatás részét képezik -, (…) a munkaórák, a túlmunka-megállapodások, a foglalkoztathatóság minimális korhatára, (…) a nők és fiatalok foglalkoztatása", és a megfelelő szállás biztosítása tekintetében. Ezen felül az államnak lehetőséget kell adnia a "szakszervezetekben való tagságra és a kollektív megállapodások előnyeiből való részesedésre".

Ezen konvenció 6(1)b cikkelye kimondja, hogy meghatározott körülmények között a fogadó országnak a vendégmunkásokra is ki kell terjesztenie az állampolgárai részére szokás szerint biztosított társadalombiztosítási programok hatályát. Ezekbe a juttatásokba a "munkahelyi baleset, anyaság, betegség, rokkantság, időskor, elhalálozás, munkanélküliség és családi kötelezettségek" esetén járó juttatások tartoznak bele. Ezeknek a programoknak fel kell ölelniük minden, a munkavállalónak és családjának szóló juttatást.

1963 januárjában Izrael állam ratifikálta a 48-as ILO-egyezményt, amely kötelezi arra, hogy ugyanazokat a nyugdíjjogosultsági feltételeket biztosítsa a vendégmunkásoknak, mint saját foglalkoztatott állampolgárainak.

A vendégmunkások munkaviszonyának megszakításával és az anyaországba való visszatérésükkel kapcsolatban az ENSZ 1990-es egyezménye kimondja, hogy "Vendégmunkások és családtagjaik nem lehetnek kollektív kiutasítás alanyai" (22-es cikkely), még akkor sem, ha a fogadó országban való tartózkodásuk törvénytelen. Az 56 (2)(3) cikkely nyíltan kimondja: "A kiutasítás nem történhet abból a célból, hogy a vendégmunkást ill. családját a tartózkodási és munkavállalási engedély megadásából származó jogoktól megfossza… [továbbá] a vendégmunkás ill. családtagjának kiutasításáról hozott döntés során nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberi jogi megfontolásokat, és azt az időtartamot, amit a szóban forgó személy a foglalkoztatás államában már eltöltött".

A 97-es ILO egyezményhez csatolt 86-os ajánlás megállapítja, hogy "…elvben a vendégmunkást nem szabad eltávolítani, ha öt évnél hosszabb ideje tartózkodik ott [a befogadó államban] (18/2a/ cikkely, Boehning, 1997, p. 60).

Ezek az egyezmények és a csatolt "ajánlások" határozzák meg a fogadó ország vendégmunkásokkal szembeni felelősségét. A konvenciók valójában nem foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a vendégmunkás és családja hogyan jutott a befogadó országba. A munkások egy része, különösen a "papírnélküliek" önállóan vagy közvetítők hosszú sorának segítségével érkeznek. Boehning szerint (1997) ezek a közvetítők ügynökként, szolgáltatóként vagy képviselőként tevékenykednek, és a vendégmunkások foglalkoztatásában döntő szerepet játszó félnek, vagy a vendégmunkás közvetlen munkaadójának kell tekinteni őket. Ezeknél a közvetítőknél persze különböző felelősségi szinteket kell meghatároznunk, a közvetítő és az általa Izraelbe hozott vendégmunkás közötti kapcsolat erősségének megfelelően. (Boehning, 1997, p.22)

Izrael: a ma érvényes gyakorlat

A jelen tanulmány elkészítéséhez felhasznált különböző források erősen alátámasztják: az izraeli kormányzatnak a vendégmunkások emberi igényeinek kielégítésével kapcsolatos politikája az volt, hogy egyáltalán ne határozzon meg külön politikákat a személyes szociális szolgáltatások és a társadalombiztosítási juttatások terén. Emögött valószínűleg az a meggyőződés rejlik, hogy a vendégmunkások igényeinek kielégítését megcélzó szociálpolitika valamilyen módon a vendégmunkások olyan szociális csoportként való elismerését jelentené, amely jogos követeléseket fogalmazhat meg az állammal szemben (Borowski, 1991). Így a "politikanélküliség" kísérlet arra, hogy a vendégmunkásoktól megtagadják a személyes szociális szolgáltatásokhoz és a társadalombiztosítási juttatásokhoz való hozzáférést. Az állam megpróbálta a külföldiekért viselt felelősséget az őket Izraelbe behozó munkaadóra ill. munkaközvetítő ügynökségre hárítani. A munkaadókat és a munkaközvetítőket állítják be felelősnek a közvélemény előtt ezeknek a munkásoknak és családjuknak a boldogulásáért.

1. A munkaközvetítő ügynökségek

A privát munkaközvetítő ügynökségekről szóló szakaszában (65. cikkely) az 1959-es izraeli Foglalkoztatási Törvény megállapítja, hogy "Magáncég nem toborozhat munkaerőt Izraelen kívül, illetve nem vehet fel Izraelen kívüli személyeket a miniszter kifejezett engedélye nélkül, illetve az ebben az engedélyben megszabott feltételeket be nem tartva." Következésképpen csak néhány szervezet jogosult arra, hogy vendégmunkásokat hozzon be Izraelbe.

A Munkaközvetítő Ügynökségek Munkaerőtoborzásáról szóló 1996-os törvény kimondja, hogy "tilos az Izraelben nem letelepült munkások részére, illetve az Izraelben dolgozók számára külföldre történő munkaközvetítés, kivéve ha a miniszter erre külön engedélyt ad. Az engedély kibocsátását szabályozó előírásoknak megfelelően (…) a miniszter jogosult (…) az engedélyben rögzített feltételek meghatározására, figyelembe véve – többek között – a munkaközvetítő ügynökség azon kötelezettségeit, hogy teljesítse vállalásait a munkásaival szemben, és hogy az izraeli letelepülti státussal nem rendelkező munkásainak izraeli munkavállalásuk során személyzeti szolgáltatásokat biztosítson."

Az ilyen engedéllyel rendelkező munkaközvetítő ügynökségekkel szemben különleges követelményeket támasztanak, hogy biztosítsák az általuk Izraelbe hozott munkások jogait, jólétét és biztonságát.

2. Illegális munkások

A "Külföldi Munkásokról" (Illegális Foglalkoztatásról) szóló, 1991-ben elfogadott törvény szerint a "külföldi munkás" olyan munkás, aki nem izraeli állampolgár ill. nem bír letelepülti státussal. Ezen törvény 2. cikkelyének értelmében a nem az Izraelbe történő belépést szabályozó 1952-es törvény előírásainak megfelelően Izraelbe érkezett vendégmunkásokat foglalkoztatók, illetve az ilyen vendégmunkásokat az 1959-es Foglalkoztatási Törvénybe ütköző módon foglalkoztató munkaadók bírsággal és szabadságvesztéssel sújthatók. Hasonló büntetéssel sújtható minden, illegálisan foglalkoztatott vendégmunkás munkavállalását közvetítőként előmozdító személy is (a törvény 3. cikkelyének értelmében).

A törvény betartatása érdekében kibocsátott, 1996 márciusában kelt ideiglenes rendelet értelmében az ilyen munkás "törvényellenes oltalmazása" is törvénybe ütközik: minden, a vendégmunkást szánt szándékkal rejtegető, ebben közreműködő, vagy ezt bármilyen más módon elősegítő személy egyszerre sújtható bírsággal és 6 hónapig tartó szabadságvesztéssel. A kétségek eloszlatása végett a szabályozás kimondja, hogy a szállást biztosító felelőssége arról megbizonyosodni, hogy a "vendégmunkás rendelkezik azokkal a dokumentumokkal, melyek igazolják, hogy jogszerűen érkezett Izraelbe, jogszerűen tartózkodik itt, és érvényes munkavállalási engedélye alapján dolgozik (2(a)(b) cikkely)". A munka- és szociális ügyek miniszterének 70 főből álló végrehajtási részleg áll rendelkezésére, hogy ezt és a többi munkával kapcsolatos törvényt betartassa – s ennek körülbelül fele csak a vendégmunkásokkal foglalkozik. Ez a végrehajtási osztály felelős a törvényileg meghatározott munka- és biztonsági feltételek betartatásáért (Bar Zuri, 1996, p. 32).

A Külföldi Munkásokról szóló törvény és a vele együtt törvénybe iktatott ideiglenes rendelet kifejezi az izraeli kormányzat azon szándékát, hogy ellenőrizze a vendégmunkások beáramlását, különös tekintettel az illegálisan Izraelben maradókra. Ebben az összefüggésben felmerül a kérdés, hogy egy illegálisan Izraelben tartózkodótól megtagadható-e a jóléti szolgáltatásokhoz való hozzáférés, az ENSZ és az ILO által előírt, fentebb kifejtett minimumon felül?

A szociális szolgáltatásokra való jogosultság

Elméletileg a vendégmunkásokról legalább hat kormányzati szervnek kellene gondoskodnia – ezek a Belügyminisztérium, a Munkaügyi és Szociális Minisztérium, az Egészségügyi Minisztérium, a Kulturális és Oktatási Minisztérium, a Belbiztonsági Minisztérium és a Nemzeti Biztosítási Minisztérium. Ezen hatóságok egy részének pénzbeli segítség (nyugdíj, jóléti juttatások) nyújtása, másoknak személyes szociális szolgáltatások (oktatás, egészségügy, rehabilitáció, személyes biztonság) biztosítása a feladata. A hatóságok feladata ezeken felül annak biztosítása, hogy a "papírokkal rendelkező" munkások jogai ne sérüljenek. Abból következően, hogy Izrael Állam a vendégmunkás részére belépési vízumot és munkavállalási engedélyt adott ki, köteles az ilyen papírokkal rendelkező jogait biztosítani.

A nemzetközi megállapodások alapján az állam megkerülhetetlen kötelezettségekkel rendelkezik a "papírokkal nem rendelkező", Izraelben foglalkoztatott és az országból még ki nem utasított munkásokkal szemben is. Ha az állam nem akar vendégmunkásokat Izraelben, meg kellene tagadnia tőlük a belépést az országba, vagy az eltávolításukon kellene gondosan tevékenykednie. Jelenleg ez egyáltalán nem, vagy csak korlátozottan van így (Ha'aretz, 1997. május 4.).

Kétséges, hogy az állam a vendégmunkások és családjaik jogainak és igényeinek figyelmen kívül hagyásával jelezni tudja számukra, hogy jelenlétük nem kívánatos. Vizsgálataink semmilyen különbséget nem tártak fel a "papírokkal rendelkező" és a "papírokat nélkülöző" vendégmunkásokkal szemben tanúsított bánásmód között. Egyik csoport személyes szociális szolgáltatásokhoz és közösségi jóléti juttatásokhoz való jogát sem védelmezik, még az országban tartózkodásukat lehetővé tevő engedélyt kibocsátó minisztérium sem. A továbbiakban megvizsgáljuk, hogy a különböző minisztériumok hogyan kezelik a vendégmunkásokat.

1. Belügyminisztérium

A Belügyminisztérium feladata az – akár szervezetten, akár önállóan – Izraelbe belépni szándékozók személyazonosságának ellenőrzése. Hatalmában áll az országba történő belépést engedélyezni vagy megtagadni. Ennek a feladatnak az ellátásához a minisztériumnak képesnek kell lennie a belépési pontok ellenőrzésére, és a határátkelőkön szolgálatot teljesítő belbiztonsági minisztériumi alkalmazottak utasítására, hogy a belépést az egyes esetekben lehetővé tegyék ill. megtagadják. A külföldiek belépése feltételezhetően "dokumentált", és ennek a dokumentálásnak kellene bizonyítania az országban való jelenlétüket.

A dokumentálás egy másik aspektusa az engedéllyel Izraelbe érkező vendégmunkásokra vonatkozik, és a szervezőt, közvetítőt érinti, aki jogilag felelősséggel tartozik az általa Izraelbe hozott munkásokért az itt tartózkodásuk alatt, és felel azért, hogy elhagyják az országot jogos itt tartózkodásuk végén.

Amint már megjegyeztük, a Belügyminisztérium bizonyos pontosan meghatározott feltételek mellett jogosult a vendégmunkások Izraelbe történő belépését engedélyezni. Ennek a minisztériumnak kell biztosítania, hogy a vendégmunkások izraeli belépését szervező ügynökség, a részére kibocsátott engedély előírásainak megfelelően, komolyan vegye az ezekért a munkásokért vállalt felelősségét, és teljesítse az engedélyben lefektetett kötelezettségeit.

Így a Belügyminisztériumnak legalábbis közvetett – ha nem közvetlen – felelőssége annak biztosítása, hogy a vendégmunkásokkal kapcsolatos kötelezettségek még megérkezésük előtt teljesüljenek, beleértve ebbe azt a kikötést, hogy a munkaadónak, a vendégmunkások belépési vízumának megfelelően, biztosítania kell az elemi jóléti szolgáltatások egy körét. Például minden munkaadó vállalja, hogy megfelelő szállást és orvosi ellátást biztosít a munkásnak, és ellátja a (munka)szerződésnek a munkavállaló anyanyelvén készült példányával, így gondoskodva arról, hogy tisztában legyen szerződéses jogaival, és ellenőrizhesse, vajon a munkáltató a megállapodás előírásai szerint jár-e el.

Első megközelítésben úgy tűnik, a Belügyminisztérium feladata annak biztosítása, hogy teljesüljenek azok az elemi feltételek, amelyek mellett a minisztérium engedélyezte a vendégmunkások belépését Izraelbe – hiszen ezek a feltételek le vannak fektetve a munkaadó számára adott engedélyben. Ha a munkaadó nem teljesíti ezen kötelezettségeit, a Belügyminisztériumnak vissza kellene vonnia a közvetítőnek vagy munkaadónak adott, vendégmunkások Izraelbe hozatalát lehetővé tevő engedélyét.

Mindazonáltal kétséges, hogy a Belügyminisztérium valóban törődik-e azzal, illetve megpróbál-e bármit is tenni azért, hogy a vendégmunkásokat behozóval ill. foglalkoztatóval betartassa a vízumban meghatározott szociális feltételeket, beleértve ebbe azoknak a vendégmunkásoknak juttatandó minimális szolgáltatásokat, akiknek belépését az országba ő engedélyezte.

Az az állítás, hogy a Belügyminisztérium egyedüli feladata a vendégmunkások belépésének engedélyezése Izraelbe, igaz ugyan, de csak részigazság. A Belügyminisztérium kormányzati szerv, amely vélhetően felel az általa kibocsátott engedélyekért. Ezért a minisztériumnak hatáskörében áll és felelőssége is, hogy megtagadja az engedély kiadását annak a munkaadónak, aki nem teljesíti a munkásai életkörülményeivel kapcsolatos kötelezettségeit, vagy nem tartja be az ezen munkásokkal kötött munkaszerződésben foglaltakat.

A fentieket figyelembe véve egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a külföldiek Izraelbe történő belépését engedélyező hatóságnak tényleg szándékában áll biztosítani, hogy a külföldiek izraeli tartózkodására vonatkozó előírások teljesüljenek, illetve hogy képes legalább azoknak az előírásoknak a betartatására, amelyek mellett az izraeli belépést engedélyezte.

A Belügyminisztériumnak továbbá feltételezhetően ki kellene utasítania az országból mindenkit, aki illegálisan lépett be vagy dolgozik itt. A gyakorlatban azonban, megfelelő erőforrások híján, a minisztérium nem tudja betartatni a kiutasításra vonatkozó rendelkezéseket, így fordulhat elő, hogy "egy kiutasításra kijelölt személy 5 hónapig volt elzárva, mert a Belügyminisztériumnak nem volt pénze repülőgépjegyre." (Ha'aretz, 1997. november 21.).

A Belügyminisztériumnak felelősséget kellene vállalnia – jelenlétük okán – az országban maradókért, azonban ez nem mindig történik így. Például a Belügyminisztériumnak kell arról gondoskodnia, hogy minden törvényesen Izraelbe érkezett személy – beleértve a turistákat és a vendégmunkásokat – vészhelyzetben gázmaszkot kapjon. Egy, a Ha'aretzben (1997. november 20-án) megjelent tudósítás szerint azonban a vendégmunkások nincsenek a gázmaszkban részesítendők listáján. Ehelyett azt javasolják, hogy ők és munkaadóik teljes áron, a piacon vegyék meg a gázmaszkot.

Összefoglalva, a Belügyminisztérium mint hatóság két szinten léphet fel: először biztosítja, hogy csak érvényes vízummal rendelkező külföldiek lépjenek be Izraelbe és kiutasítja az ilyen okmánnyal nem rendelkezőket; másrészt gondoskodik arról, hogy a jogosan belépők esetében teljesüljenek a különböző előírások, és jogaik ne sérüljenek.

2. A Munkaügyi és Szociális Minisztérium (MSZM) munkaügyi ága

A jobb elemezhetőség miatt a tanulmány ezen részében külön kezeljük az MSZM két ágát.

Az MSZM feladata annak biztosítása, hogy minden – akár izraelieket, akár külföldieket foglalkoztató – munkaadó betartsa az ország munkatörvényeit, így a munkások egészségét és biztonságát garantáló, a sérülés-, kár-, balesetveszélyes anyagoktól, helyzetektől és körülményektől óvó szabályozásokat. Ezt a feladatát nem teljesen illetve tökéletesen látja el, miként azt a vendégmunkások munkahelyi baleseteinek viszonylag magas száma is jelzi. A Ha'aretz szerint az 1996-ban halálos balesetet szenvedett 46 építőmunkásból a többség vendégmunkás volt, "akik 1993-at követően felváltották a palesztin területekről érkezett munkásokat. Egy részük sohasem kapott megfelelő eligazítást az építési folyamattal kapcsolatos kockázatokról, és néhányan sohasem dolgoztak korábban építkezésen." (1997. június 25.).

Az MSZM feladata az is, hogy a munkaadó-munkavállaló viszonnyal kapcsolatos törvényeket betartassa. Az MSZM-nek biztosítania kell, hogy a foglalkoztatás körülményei megfeleljenek a munka- és a pihenőidőről szóló törvényeknek, és hogy a munkaadó minden munkásokkal kapcsolatos kérdésben eleget tegyen a törvénynek, még akkor is, ha a szóban forgó munkások külföldről jöttek. Például a minisztériumnak kell gondoskodnia arról, hogy a munkások – legyenek akár izraeliek, akár külföldiek – bére legalább a minimálbért elérje.

Ennek szellemében az MSZM-nek kellene a vendégmunkásokat a jogaikról és bérjogosítványaikról informálnia; biztosítania, hogy a szerződéses bért a munkaadó ne tartsa vissza, hogy időben fizessen. A "bérvisszatartás" tilalma a soron következő béremelés visszatartására és a fizetésből történő, előre nem jelzett levonásokra is vonatkozik.²

Úgy tűnik, az MSZM ezen a területen – ha egyáltalán beszélhetünk valamilyen mértékről – minimális mértékben áll ki a vendégmunkásokért. Az építési vállalkozók például általában késnek a vendégmunkások bérének kifizetésével (Ha'aretz, 1997. december 5.), az utóbbiaknak pedig fogalmuk sincs a jogaikról. Kétséges, hogy vajon nyújt-e egyáltalán valamilyen segítséget az MSZM a vendégmunkások problémáinak enyhítésére ezen a területen.³

Hogy ne kelljen kifizetnie a teljes bért, néhány munkaadó olyan messzire ment, hogy gondoskodott az alkalmazásában álló vendégmunkások letartóztatásáról és kiutasításáról – többször azon az alapon, hogy azok illegálisan tartózkodnak Izraelben (Kol Ha'Ir, 1996. január 26.). Ezek a munkások nem érvényesíthetik munkabérükre vonatkozó elemi jogukat, mert az MSZM nem biztosítja nekik ezt a minimális szolgáltatást. Nem sok jel utal arra sem, hogy a Munkaügyi és Szociális Minisztérium – kötelességének megfelelően – betartatja a Külföldi Munkásokról (Illegális Foglalkoztatásról) szóló 1991-es, illetve a Munkaközvetítő Ügynökségek általi Munkaerőtoborzást szabályozó 1996-os meghatározó törvényeket. Ezen két törvény betartatása mérhetetlenül növelné a vendégmunkások jólétét.

Az MSZM azon érve, hogy nincsenek meg ezeknek a törvényeknek a betartatásához szükséges erőforrások és eszközök, jelzi, hogy az állam ugyan elismeri a vendégmunkások fontosságát, de nem védi érdekeiket és nem biztosítja a törvények betartatásához szükséges pénzügyi eszközöket.

3. Egészségügyi szolgáltatások

Az 1995. január 1-jén hatályba lépett 1994-es Nemzeti Egészségbiztosítási Törvény érvénye csak az izraeli állampolgárokra terjed ki. Általában a külföldieket, ezen belül pedig a vendégmunkásokat nem fedezi ez az egészségbiztosítási rendszer. A "papírokkal rendelkező" vendégmunkások munkaadóikon keresztül kötelesek magánbiztosítóknál előfizetni a munkavállalási engedélyben meghatározott minimális körű biztosításra.

A vendégmunkás saját maga (munkaadói segítség nélkül) fizet az egészségbiztosításért. A munkaadón keresztül a munkavállalónak értékesített egészségbiztosítás költsége egy munkásra, egy napra átlagosan egy USA dollár. Ezért a munkás olyan alapvető egészségügyi szolgáltatásokban részesül, mint az orvoslátogatás, mindennapos gyógyszerek és esetleg néhány napi kórházi ellátás. Ez a biztosítás nem fedezi a munkahelyi baleseteket, ezekről a Nemzeti Biztosítási Intézet gondoskodik. Nem terjed ki a krónikus betegségekre (cukorbetegség, bőrbetegség, magas vérnyomás) sem, attól függetlenül, hogy még az anyaországban vagy már Izraelben ismerték fel őket.

A munkaadó feltételezhetően levonja a biztosítási díjat a munkabérből és teljes egészében átutalja a magán egészségbiztosítóhoz. Elég sok hír terjeng azonban arról, hogy néhány munkaadó levon ugyan – sokszor a valós költséget meghaladó – úgymond "egészségbiztosítási" díjat alkalmazottai béréből, ám azt nem feltétlenül utalja tovább a biztosítónak. Előfordul, hogy a biztosítási díj egy részét visszatartják és az átutalásért felszámolt díjként kezelik. Így a biztosítónak átutalt összeg kisebb, mint amennyit a munkás kifizetett, és kisebb mértékben fedezi az esetlegesen felmerülő egészségügyi költségeket.

Ez a gyakorlat még botrányosabbnak tűnik annak fényében, hogy a biztosítótársaságok egy része nagy kedvezményeket ad a munkaadóknak, amit azok nem feltétlenül adnak tovább munkásaiknak, akik így továbbra is a teljes díjat fizetik. Még zavaróbb az, ha azok a munkáltatók, akik azért kapnak kedvezményt, mert az általuk alkalmazott vendégmunkások nem veszik igénybe rendszeresen a fedezett egészségügyi szolgáltatásokat, ezt nem adják tovább munkásaiknak. Így a munkáltatónak anyagi érdeke, hogy megnehezítse munkásai számára az egészségbiztosítási szolgáltatásokhoz való hozzáférést. Következésképpen nem biztos, hogy a vendégmunkások részesülnek is azokból az egészségügyi szolgáltatásokból, amelyekre a bérükből levont egészségbiztosítási befizetések alapján jogosultak (Ha'aretz, 1997. május 4).

Mint minden embercsoportot, a vendégmunkásokat is sokféle testi probléma sújtja – ezek egy része átmeneti, más részük krónikus. Teljes körű orvosi biztosítás híján arra kényszerülnek, hogy magánorvosokhoz, illetve bármilyen, őket ellátni hajlandó egészségügyi intézményhez forduljanak, és saját jövedelmükből vagy megtakarításaikból magas magánrendelési díjakat fizessenek.

Ha a munkás megbetegszik vagy megrokkan, és visszatér az anyaországába, a munkáltatója jogosult más vendégmunkást felvenni a helyére. Így már érthető, hogy miért maradnak ki még a "papírokkal ellátott" vendégmunkások is az egészségügyi ellátásból. A "papírokkal nem rendelkező" munkások kisebb problémákkal álnéven magánorvoshoz fordulnak. Kórházi ellátást igénylő esetekben gyakran palesztin egészségügyi szervezeteket vesznek igénybe a Palesztin Területeken vagy Kelet-Jeruzsálemben, ahol ugyan fizetniük kell a kezelésért, de az árak alacsonyabbak, és nem kell azonosítaniuk és regisztráltatniuk magukat, kockáztatva ezzel a kiutasítást.

A "papír nélküli" munkások különösen súlyos problémákkal kerülnek szembe, amikor betegség vagy nem munkahelyi baleset kapcsán orvosi felügyeletre szorulnak. (Mint már említettük, a munkahelyi baleseteket a Nemzeti Biztosítási Intézet biztosítja.) Ezeknek a munkásoknak többsége semmilyen egészségbiztosítással nem rendelkezik. A tel-avivi Ichilov kórház szociális munkaosztályának 1997-es jelentése szerint minden azonnali beavatkozásra szorulót ellátnak, és amennyiben szükséges, további kezelésre küldik. 1997-ben egyedül ebben a kórházban 500 olyan sürgős segítségre szoruló beteg jelent meg, és részesült 500 nap kórházi ellátásban, akinek a kezelési költségét senki sem térítette meg. Ezek többsége vendégmunkás volt, akiknek vagy nem volt egészségbiztosításuk, vagy az nem fedezte a kórházi ellátás költségeit.

Így jelenleg a "papírok nélküli" munkások összessége és a "papírokkal rendelkező munkások egy része nem rendelkezik számba vehető egészségbiztosítással. Ha egy vendégmunkás ma olyan fertőző betegséget kap, mint például az AIDS, a tífusz vagy a TBC, nem valószínű, hogy egy kórházhoz vagy klinikához fordul majd orvosi ellátásért. Következésképpen az izraeli társadalom ki van téve a megfelelő orvosi ellátásban nem részesülő, Izraelben nem regisztrált és nem nyomonkövethető vendégmunkások betegségeinek. Az általános, mindenkire kiterjedő egészségbiztosítás hasznos minden, polgárai egészségét megóvni kívánó állam számára.⁴

További problémát okoz, hogy a preventív egészségügyi szolgáltatások ellátása a Nemzeti Egészségbiztosítási Törvény elfogadásával átkerült az egészségmegőrző szervezetekhez (Health Maintenance Organizations, HMOs), vagyis Izrael betegbiztosítási alapjaihoz (Kupot Holim). Mivel a vendégmunkások és az ideiglenesen letelepültek nem tagjai ezeknek a HMO-knak, nem részesülnek a közösségi egészségügyi szolgáltatások áldásaiból, és a megelőző egészségügyi szolgáltatásokból is kimaradnak. Járványkutatók szerint nagy egészségügyi kockázatnak vannak kitéve ezek a munkások, és a velük érintkezők (Ha'aretz, 1997. szeptember 10).

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az 1994-es Nemzeti Egészségbiztosítási Törvény kimondja: "az egészségügyi miniszternek jogában áll az ezen törvény által nem biztosított, Izraelben tartózkodó személyek számára különleges, általa meghatározott mértékű és feltételekkel nyújtandó konstrukciókat létrehozni." (56-a-1(d) paragrafus)

Az a tény is, hogy az egészségügyi miniszter az egészségügyi és emberi jogi szervezetek lobbizása ellenére sem hozott még létre e törvény alapján semmilyen, vendégmunkásoknak szóló konstrukciót, azt jelzi, hogy a közpolitikát a vendégmunkásokat "nem észrevenni" és "a velük foglalkozó kidolgozott politikákat elkerülni" álláspontja jellemzi.

4. A Nemzeti Biztosítási Intézet

A Nemzeti Biztosítási Törvény értelmében minden Izraelben foglalkoztatott – akár "rendelkezik papírokkal", akár nem – biztosítva van a munkahelyi balesetek ellen, csupán azt kell bizonyítania, hogy a baleset egy izraeli munkáltató részére végzett munka során és annak eredményeképpen következett be. A biztosítási kötelezettség a munkaadót sújtja. A "papírokkal rendelkező" munkások ezen felül anyasági biztosításra is jogosultak, és a szerződéses munkaviszonyból eredő követeléseikre garancia vonatkozik a munkáltató megszűnése vagy csődeljárása esetén.

Eddig a vendégmunkásoknak kevéssé volt hasznukra a munkáltató csődbe jutása esetére vonatkozó biztosítás. Az anyasági biztosítás kihasználását jelzi, hogy a tanulmány elkészítésének időpontjában érvényes becslések szerint egyedül Tel-Avivban havonta 15-20 vendégmunkásnak ill. -feleségnek születik gyermeke. Ezek az asszonyok a szülés idejére kórházi ellátásra, valamint állami támogatásra jogosultak. A dolgozó nők emellett segélyre is jogosultak a szülés után.

A munkahelyi balesetekkel kapcsolatban a Nemzeti Biztosítási Törvény, ahogy már megjegyeztük, kimondja, hogy minden Izraelben foglalkoztatottat – jogi státusától függetlenül – biztosít a Nemzeti Biztosítási Intézet, ha a baleset a munkavégzés során, annak eredményeképpen következett be. Ez tartalmazza a megfelelő orvosi kezelést, az alapvető gyógyszereket, a lábadozást, a rehabilitációt, az orvosi kezelés érdekében Izraelen belüli utazást és pénzbeli kompenzációt – baleseti és rokkantsági kifizetéseket, akár életfogytiglan is. A dolgozó halála esetén túlélő családtagjai "hozzátartozói juttatásra" jogosultak. Ez egy havonta folyósítandó kifizetés, amely akkor is jár, ha az illető túlélők külföldön élnek.

Valóban, a munkaadónak biztosítania kellene a megfelelő igénylőlapot minden munkahelyen balesetet szenvedettnek, akiknek meg kellene kapniuk a szükséges orvosi kezelést. Valójában azonban a legtöbb munkaadó abban a pillanatban megszakítja kapcsolatát a vendégmunkással, amint az valamilyen orvosi intézményhez fordul. Előfordul, hogy a munkaadó fenntartja ugyan a kapcsolatot, de mihelyt lehet, más vendégmunkással helyettesíti a sérült munkást.

A munkaadók egy része – félve a munkahelyi baleset kivizsgálásától, vagy egy kártérítési pertől – megtagadja annak beismerését, hogy a sérülés a munkavégzés során következett be. Az orvosi kezeléshez szükséges, jogilag elfogadott munkahelyi baleset státus eléréséhez a munkásoknak személyesen (vagy a kórházi ellátás helyéül szolgáló intézményen keresztül) kell az MSZM eljárását kezdeményezniük.

A kórházi ellátást követően két probléma merül fel a további orvosi kezeléssel kapcsolatban. Az első az, hogy az orvosi rehabilitációt és utókezelést úgy a vendégmunkás, mint az izraeli állampolgár részére egy HMO-nak kell biztosítania ("Vendégmunkások: Külföldi rezidensek izraeli foglalkoztatás során bekövetkezett munkahelyi sérülése", Nemzeti Egészségbiztosító Intézet, 1994). Még ha a legtöbb "papírokkal ellátott" vendégmunkásnak van is magán egészségbiztosítása, Izrael négy engedélyezett HMO-jának (a Clalit, a Maccabi, a Leumit és a Meuchedet betegalap) egyike sem biztosítja őket. Így a Nemzeti Biztosítási Törvény biztosítja ugyan a vendégmunkások jogát a szükséges orvosi és rehabilitációs kezelésre, mégpedig külön fizetség nélkül – ezt a szolgáltatást mégsem kaphatják meg senkitől sem.

Egy másik problémához vezethet a Nemzeti Biztosítási Intézet munkahelyi baleset-programjához benyújtott kérelmek nagy száma. A munkahelyi balesetet szenvedett kérelmének elbírálása akár két hónapnál több időt is igénybe vehet (Uzi Stern, részlegvezető az IBA nemzeti rádióadásában, "Yoman HaShavua, 1997. május 24.). Más szavakkal ez azt jelenti, hogy annak hivatalos igazolása híján, hogy a baleset a munkához kapcsolódik, minden orvosi kezelés (hozzáférhető ilyen a HMO-kon kívül) késedelmet szenved.⁵

A Nemzeti Biztosítási Intézet nem fedezi a vendégmunkás visszajutásának költségeit anyaországába – ez a munkaadót terheli. Néhány munkaadó ezt gyorsan szeretné elrendezni, hiszen a balesetes munkások hazatérése feljogosítja helyettesítő munkások behozatalára. Annak érdekében, hogy a balesetet szenvedett munkást egészségessel válthassák fel, a munkaadók egy része bátorítja a balesetest vagy éppen nyomást gyakorol rá, hogy gyorsan hagyja el Izraelt, akár még a megfelelő – az izraeli társadalombiztosítási járulékok révén a munkahelyen balesetet szenvedettek részére biztosítandó, amire tehát jogosult – orvosi kezelés és rehabilitáció befejezése előtt.

Még komolyabb a probléma a "papír nélküli" munkások esetében. ők eseti munkát végeznek egy ideiglenes munkaadónál, akit később már nem lehet megtalálni. A legtöbb esetben a munkások nehezen tudják – ha egyáltalán tudják – igazolni, hogy munkavégzésük során és annak következtében sérültek meg, s valószínűtlen, hogy azonosítani tudják munkaadójukat, vagy információval tudnak szolgálni róla. Így nem élhetnek a Nemzeti Biztosítási Intézet munkahelyi balesetet szenvedettek számára biztosított, orvosi figyelemre szóló jogosítványukkal. Ha ez így történik, a munkásoknak maguknak kell állniuk a szükséges orvosi kezeléseket és a rehabilitációt. Ha erre nem képesek – ami általában így van -, a költségeket az őket befogadó orvosi intézmény fedezi, vagy ha sikerül áthárítania, úgy közpénzből történik a finanszírozás.

A munkával kapcsolatos rokkantsági juttatások csekélyek, még a vendégmunkások eleve kicsi fizetéséhez képest is. Azért, hogy mind a munkást, mind a munkaadót terhelő adókat csökkentsék, a munkaadók gyakran két részre bontják a vendégmunkás bérét: az adóköteles és nemzeti biztosítási kifizetésekkel terhelt fizetésre, és a zsebből fizetett bérre, ami után nem fizetnek adót. A kettő együtt el kell hogy érje legalább a törvényileg előírt minimálbért. Munkahelyi baleset esetén a Nemzeti Biztosítási Intézet csak a törvényesen fizetett részt veszi figyelembe – és figyelmen kívül hagyja az egyéb, nem legális kifizetéseket – a munkahelyi sérülésért járó kompenzáció kiszámításánál. Így, bármilyen munkával kapcsolatos rokkantsági kompenzáció – már ha jogosult egyáltalán ilyenre a munkás – ennek megfelelően csekély lesz.

A munkaadók gyakran munkásaik tudta vagy beleegyezése nélkül alakítják a fent leírt módon a fizetési konstrukciót, és így a munkások végül is csak fizetésük töredéke alapján fizetik a nemzeti biztosítást. A Nemzeti Biztosítási Intézet is partner ebben a játékban, hiszen olyan teljes idős munkásokat is hajlandó biztosítani, akiknek a bére a bejelentett adatok szerint a törvényileg előirt minimálbér alatt marad (Kol Ha'Ir, 1997. november 7.).

5. A Munkaügyi és Szociális Minisztérium jóléti ága

Mindenki – különösen pedig az otthonától és családjától elszakadt, gyakran tumultuózus körülmények között élő ember – kerülhet nehéz helyzetbe. Mégsincs bizonyíték arra, hogy az MSZM erőforrásokat mozgósított volna a vendégmunkások problémáinak kezelésére. Valójában úgy tűnik, hogy a vendégmunkások csoportját és igényeit teljesen figyelmen kívül hagyják.

Mindazonáltal időről időre az MSZM-et hívják segítségül, ha vészhelyzetben szakmai tapasztalattal rendelkező és gyakorlott hatóságra van szükség. Bár a legtöbb esetet nem hozzák nyilvánosságra – különösen a fiatalkorúakat érintő eseteket nem -, ez a jelenség illusztrálható két, az írott médiában megjelent esettel.

A Ha'aretz 1997. május 23-ai számában beszámolt arról, hogy "egy zaire-i állampolgárt egy vele egy lakásban élő személy kislányának többszöri megerőszakolásával gyanúsítanak". A bűnügyi vonzat és fiatalkorúak érintettsége miatt az MSZM és a rendőrség Fiatalokkal Kapcsolatos Ügyek Vizsgálati Osztályának beavatkozására volt szükség. Hasonlóképpen beavatkozásra volt szükség, miután egy ghánai állampolgárt "hanyagságból okozott csecsemőhalál gyanújával" tartóztattak le (Ha'aretz, 1997. január 5). Az utóbbi eset érintettje egy külföldi asszony, aki nappali gyermekgondozót tartott fenn Tel-Avivban, ghánai családok gyermekei számára. Egy csecsemő a gondozóban uralkodó túltelítettség következtében meghalt: a nyaka beszorult a járóka rúdjai közé, és megfulladt. A jóléti szerveknek ebben az esetben is tudniuk kellett volna a gyermekgondozó létezéséről, és gondoskodniuk arról, hogy a törvényben előírt, az intézmény működési engedélyének kibocsátásához megkövetelt biztonsági előírások teljesüljenek. Mivel azonban ezt a csoportot és problémáikat elhanyagolják, kísérletet sem tettek a gyermekgondozást szabályozó előírások betartásának biztosítására. Az eredmény pedig katasztrofális volt.

Ezek a példák megmutatják, hogyan avatkoznak be a jóléti szolgálatok, ha baj van. Nincs bizonyíték arra, hogy vendégmunkásoknak szóló megelőző szolgáltatások születtek volna illetve hogy ilyeneket felajánlottak volna nekik.

Látva azt, hogy a központi kormányzati szervek a vendégmunkásokkal kapcsolatos kötelezettségeiknek nem tudnak eleget tenni, az önkormányzatok egy része, nem akarván figyelmen kívül hagyni lakóinak elemi igényeit – még ha külföldiekről van is szó -, megpróbálta "felvenni a kesztyűt". Így például a tel-avivi önkormányzat 1997 májusában 10 millió shékel (ami akkor körülbelül 3 millió USA dollárnak felelt meg) állami támogatást kért a város határain belül élő vendégmunkások támogatására. A városi jóléti bizottság első lépésként felvett egy közösségi munkást, akinek fő feladata a vendégmunkások igényeinek felmérése és az ezen igények kielégítésére vonatkozó javaslatok kidolgozása volt.

6. Rendőrségi szolgáltatások

Ugyan a rendőrséget általában nem szokták a polgároknak szolgáltatást nyújtó szervnek tekinteni, ez a megközelítés mégis lehetséges és helyénvaló (Yanay, 1994). Egy olyan sérülékeny és kiszolgáltatott népesség, mint az Izraelben dolgozó vendégmunkások személyes biztonságáról folytatott vita esetén bizony fontos, hogy a rendőrséget szolgáltatásnyújtóként fogjuk fel.

Mivel sok külföldinek nincsen munkavállalási engedélye és érvényes vízuma, jobban ki vannak téve a kizsákmányolásnak, a rossz bánásmódnak, erőszaknak – izraeliektől és más külföldiektől – egyaránt. Az ilyen atrocitások jelentős részére munkaidő után kerül sor, amikor több vendégmunkás összegyűlik társalogni és kortyintani egyet. Ezek a társasági összejövetelek esetenként heves vitákba, sőt erőszakba torkollnak. A vendégmunkások zsúfolt lakókörülményei, az otthontól és családtól való távolság gyakran vezet különösen feszült helyzetek kialakulásához, néha erőszakhoz és bűnelkövetéshez.

A rendőrség nehezen tudja kezelni a vendégmunkások által közölt panaszokat. Olyan is előfordult – tudták meg jelen tanulmány írói -, hogy a rendőrségi alkalmazottak zavarukban a panasztevőket tartóztatták le azon az alapon, hogy nem volt náluk személyazonosságot igazoló okmány. A rendőrség elsősorban súlyos erőszak esetén kerül a képbe. Világos azonban, hogy a vendégmunkások biztonsága most nem tartozik a rendőrséget leginkább aggodalommal eltöltő problémák közé, és hogy a vendégmunkások védelmére vonatkozó rendőrségi érdekeltség és képesség bonyolult kérdés.

A rendőrség a vendégmunkásokkal való olyan más kapcsolati formák kezelését is nehéznek találja, mint a nyomozások, a dokumentumok és engedélyek ellenőrzése, az azonosítás, a vizsgálati célból történő elkülönítés, a kiutasítás stb. Mint megjegyeztük, a munkaadók egy része ragaszkodik ahhoz, hogy külföldi alkalmazottainak személyes dokumentumai nála legyenek, annak biztosításaképpen, hogy továbbra is nála dolgozzanak. A vendégmunkások egy része meghamisítja vagy megsemmisíti ezeket a dokumentumokat, és a rendőrségnek nagy erőfeszítésébe kerül egy dokumentumokkal nem rendelkező munkás azonosítása, kivizsgálása. Még ha vannak is a vendégmunkásnak papírjai, a rendőrség a nyelvi és kulturális korlátok miatt kommunikációs nehézségekbe ütközik. Ráadásul a rendőrség nem képes pontosan számon tartani a vendégmunkásokat, mert a komputerizált regisztrációs rendszer nem tudja kezelni a külföldi útleveleket (különösen azokat, amelyek útlevélszámában egyszerre vannak számok és tizedesvesszők), nem is említve az idegen nevek olvasásával, rögzítésével és nyomon követésével kapcsolatos elemi problémákat.

Jelen tanulmány megírásáig Izraelben nem értek komolyabb támadások vendégmunkásokat, bár a palesztinok és az izraeliek nyugtalanok. A "területek" palesztinjai attól tartanak, hogy a még náluk is alacsonyabb bérű (lásd: Munkások Forróvonala: Kav LaOved, A munkások jogainak védelme, információs anyag, 1997 február) vendégmunkások kiszorítják őket munkahelyeikről, és így megélhetésüket fenyegetik. Ezeket a félelmeket az izraeliek egy része is osztja.

A vendégmunkások körében történő bűnelkövetés gyakoriságát vizsgáló Amir (1997) szerint Izrael a morális pánik szélén áll. Megállapítja, hogy Izraelben a vendégmunkások körében történt bűnelkövetések száma eleddig igen alacsony, és amennyiben rendőrségi beavatkozásra van szükség, annak célja elsősorban a vendégmunkások védelme az izraeli szervezett bűnözéssel szemben, amely könnyű prédának tekinti őket, különösen a külföldi nőket.

7. Oktatási szolgáltatások

Ahogy már megállapítottuk, nemzetközi egyezmények írják elő, hogy a fogadó ország törvényeinek a vendégmunkásokra is vonatkozniuk kell. Ha ezek az egyezmények nem kezelnék megfelelően az oktatást, az ENSZ 1989-es, Izrael által 1991-ben ratifikált Gyermeki Jogi Konvenciója kötelezi Izraelt, hogy biztosítsa a vendégmunkások gyermekeinek integrációját az 1949-es Kötelező Oktatásról szóló Törvény által szabályozott iskolákba. Ezen a területen legalább az egyes önkormányzatok által működtetett iskolák lehetővé tették a vendégmunkások gyermekeinek beiratkozását. A kérdés azonban az, hogy vajon az iskolák felkészültek-e ennek a fiatal diáknépességnek a kezelésére.

Ennek az alapvető szolgáltatásnak a megtagadása a papírokkal akár rendelkező, akár azokkal nem bíró vendégmunkások gyermekeitől, a nemzetközi megállapodás megszegése. A tel-aviv-jaffai önkormányzat 1996 júniusában bizottságot állított fel a vendégmunkások igényeinek kivizsgálására, és amikor ősszel megkezdődött az iskolaév, a bizottság bejelentette, hogy "Az önkormányzat továbbra is minden, nemzetközi megállapodásból származó szolgáltatást biztosítani fog az ebben a városban élő vendégmunkásoknak – oktatást, jóléti szolgáltatásokat, közegészségügyet, és vészhelyzet esetén önkormányzati szerveket működtet érdekükben. Ez azt jelenti, hogy a tel-aviv-jaffai Önkormányzat elismeri a területén élő vendégmunkások, és különösen a gyermekeik jólétéért viselt felelősségét." (Ha'aretz, 1996. szeptember 10.)

Tel-Aviv-Jaffa – ahol Izraelen belül a legtöbb vendégmunkás él – önkormányzata jól láthatóan olyan politikát fogadott el, amit Izrael Állam egyelőre még nem tett magáévá, morális és törvényi kötelezettségei ellenére sem. Általánosságban más izraeli önkormányzatok esetében is hátra van még a vendégmunkások gyermekeinek integrációja iskoláikba.

Összegző megjegyzések

Vendégmunkások jöttek Izraelbe, mert itt magasabb jövedelemet érhetnek el, mint az anyaországukban. Izrael vendégmunkásokat keresett, mert a terrorincidensek sorozatát követő határlezárások miatt megcsappanó palesztin munkáslétszám következtében munkaerőhiány lépett fel. Ezek az incidensek is hozzájárultak ahhoz, hogy a palesztin munkásokkal szembeni szimpátia csökkent, az izraeli jelenlétükkel kapcsolatos aggodalom pedig megnőtt.

Sürgős feladatnak tűnt a palesztinok helyét átvevő munkaerő megtalálása. Ennek az igénynek a kielégítésére szélesre tárták a kapukat vendégmunkások tízezrei előtt. Jelenlétük – különböző okok miatt – csak korlátozottan tudatosult a közvéleményben, egészen 1996 nyaráig, amikor a jelenség tudatosulása társadalmi felbolydulást váltott ki.

A vendégmunkások valószínűleg még sok évig részei maradnak az izraeli tájképnek. A "papír nélküli" vendégmunkások kiutasításának politikája komoly nehézségekbe ütközött a megvalósítást illetően. Az azonosításnak, felkutatásnak, letartóztatásnak, a kiutasítási döntés megszerzésének és a vendégmunkások Izraelből való kiutasításának nagyon magas a pénzbeli, szociális, erkölcsi és politikai költsége, és úgy tűnik, hiányzik az ilyen szigorú intézkedések végrehajtásához szükséges politikai akarat. Továbbá az izraeli kormányzatra nyomást gyakorolnak a munkáltatók és más érdekelt felek, hogy tartózkodjon a kiutasításoktól, inkább tartózkodási engedélyeket bocsásson ki, és a gazdaság bizonyos szektorai számára – elsősorban az építőipar, a mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatások területén – még több külföldi munkás belépését engedélyezze.

Az itt bemutatott bizonyítékok azt jelzik, az állam elfogadja ugyan, hogy vendégmunkások tízezrei dolgoznak Izraelben, emberi igényeiket mégis komolyan elhanyagolja. Nem született még egyértelmű politika arra, hogy a vendégmunkások részesüljenek az alapvető személyes szociális szolgáltatásokból, hogy biztosítsák számukra a jövedelemgarantáló juttatásokhoz való hozzáférést – még a "papírokkal rendelkezők" csoportjának sem.

Úgy tűnik, az izraeli kormányzat attól tart, hogy a vendégmunkások jogainak egyértelmű meghatározása valamiképpen legitimálná ottlétüket, a közpénzeket megcsapoló további követelésekhez vezetne, és kívánatosabbá tenné Izraelt mind a már ott tartózkodók, mind az őket esetleg követők szemében.

Izrael ugyan aláírt és ratifikált a vendégmunkások jogait meghatározó nemzetközi megállapodásokat, ezeket a szerződéseket nem tartják tiszteletben, és a vendégmunkások nem férhetnek hozzá az oktatási, egészségügyi, jóléti, jövedelemgarantáló juttatásokhoz vagy más olyan társadalmi szolgáltatásokhoz, amelyekre szükségük lehet. Nincs olyan hivatalos szerv, amelynek a munkások jogainak, béreinek, foglalkoztatási feltételeinek védelme és tiszteletben tartatása lenne a feladata. Ki vannak téve a kizsákmányolásnak, intézményileg tökéletesen védtelenek.

Úgy látszik, a kormányzat azt az üzenetet kívánja a vendégmunkásoknak kommunikálni, hogy ők – akár rendelkeznek papírokkal, akár nem – Izraelben nemkívánatos személyek. Másfelől izraeli munkáltatóik mindenki, így a hatóságok felé is azt hangsúlyozzák, hogy azokat a foglalkoztatási feltételeket figyelembe véve, amelyek mellett ezek a külföldiek dolgozni hajlandóak, izraeli jelenlétük életbevágó a gazdaság számára.

Az önkéntes szerveződések a vendégmunkásoknak nyújtott személyes segítség elsődleges forrásai. Ezek közül a legkiemelkedőbb a Munkások Forróvonala, amely indulásakor a Nyugati Partról és Gázából érkezett palesztinok jogainak védelmével és kizsákmányolásuk megakadályozásával foglalkozott. A Forróvonal ma önkéntesein keresztül a vendégmunkások és családjaik igényeivel is foglalkozik. További támogatást nyújt még többek között az Orvosok az Emberi Jogokért és az Izraeli Polgári Jogi Társaság.

A józan ész azt sugallná, hogy a külföldi munkások kizsákmányolása negatív hatással van az izraeli munkásokra – nem is beszélve az izraeli társadalom szövetére gyakorolt hatásról. Az izraeli munkás helyzete nem fog javulni, amíg a munkáltatók alacsony fizetésért szakszervezeti védelemmel és jogokkal nem rendelkező vendégmunkásokat alkalmazhatnak. Ha javulnának a vendégmunkások munkakörülményei, ha a számos nemzetközi megállapodás valóban megvédené jogaikat, ha beléphetnének az izraeli munkaerőpiac kollektív béralku-mechanizmusába, nemcsak az ő béreik emelkednének, de az izraeli munkások fizetése is. Ennek eredményeképpen mindazonáltal az izraeli munkaadók kevésbé találnák vonzónak, hogy vendégmunkást alkalmazzanak.

A szakszervezetek hagyományosan ellenzik a szakszervezeti tagsággal nem rendelkezők (különösen a képzetlen és frissen érkezett bevándorlók valamint a nők) alkalmazását, hiszen ők a szakszervezeti tagokkal versenyeznek az egyes munkahelyekért és veszélyeztetik a szakszervezet eredményeit. A Hisztadrut (az Általános Szakszervezet), Izrael legnagyobb szakszervezete még nem rendelkezik a külföldiek izraeli foglalkoztatásáról szóló egyértelmű állásfoglalással, és nyilatkozatai ellenére eddig még semmit sem tett jogaik védelme érdekében (Bar Zuri, 1996, p. 36).

A Hisztadrut ugyan azt hangoztatja, hogy meg kívánja védeni a vendégmunkások jogait, és biztosítani számukra, hogy részesüljenek mindazokban a juttatásokban, amelyekben az izraeliek részesülnek, ám erre nem sok jel utal. Ha a Hisztadrut valóban elkötelezetten dolgozna azon, hogy a munkatörvények a vendégmunkásokra is vonatkozzanak, hogy munkafeltételeik elérjék az izraeli munkások színvonalát, akkor vélhetően megszűnnének a vendégmunkások foglalkoztatásából származó előnyök, és az izraeli munkásokat most megillető jogok kibővülnének.

A vendégmunkásokkal szembeni hivatalos politika híján a helyi önkormányzatok csak magukra hagyatkozhatnak, és ezt általában a helyi közösség jólétének biztosítását szem előtt tartva teszik. Az a figyelem, amelyet egy közösség biztosít a vendégmunkások gyermekeinek a helyi oktatási rendszerbe történő integrálásával, lényeges lépés minden ott lakó javának szolgálatában. Közegészségügyi szempontból életbevágó, hogy a rászoruló vendégmunkások megkapják a megfelelő orvosi kezelést, a vendégmunkások beemelése az izraeli társadalombiztosítási hálóba pedig arra szolgál, hogy Izrael teljesítse az általa ratifikált egyezményekből fakadó kötelezettségeit.

A legtöbb nyugati ország tapasztalata azt tükrözi, hogy a vendégmunkások ideiglenesnek tervezett ott tartózkodása tartóssá válik. Sőt, közülük sokan végül letelepülnek illetve állampolgári státust szereznek, és családjuk gyakran beilleszkedik a fogadó társadalomba (Castles és Miller, 1993, p. 229; Fischer, 1996). De még ha a munkájukon keresztül integrálódnak is, sokan alacsony státusú, alacsony jövedelmű munkahelyen dolgoznak tovább. Egy nagyarányú munkanélküliséggel sújtott piacgazdaságban a vendégmunkásokat bocsátják el először, és ők szorulnak leghamarabb anyagi vagy másfajta segélyre.

Ezért megfelelő figyelmet kell szentelnünk a problémák összességére, és azokra a közvetlen illetve közvetett kihívásokra, amelyeket a vendégmunkások az izraeli társadalom és intézményei számára jelentenek. Nem egyértelmű, hogy a vendégmunkások jelenléte végső soron hasznos lesz-e az izraeli társadalomnak, vagy károsítja érzékeny szövetét. A kormányzat jól tenné, ha gondosan megvizsgálná, milyen rövid- és hosszú távú költségekkel jár az Izraelben dolgozó vendégmunkások igényeinek elhanyagolása; ha világos szociális politikát határozna meg, és programokat indítana a vendégmunkások igényeinek ellátására, vagy pedig felkészülne az izraeli társadalmat fenyegető azon kihívásokra, amelyek az említett igények elhanyagolásából erednek.

Történelmének döntő jelentőségű korszaka előtt áll Izrael. Ez arra kötelez minket, hogy továbbra is figyelemmel kísérjük a vendégmunkásokat Izraelben érintő problémákat, azok gazdasági, poltikai és szociális leágazásait, amellett, hogy tovább küzdünk jogaik védelme érdekében. Ezek a jogok nemcsak Izrael 'jóléti állam'-jellegét, de Izraelnek mint egy érzékeny, haladó, zsidó országnak a képét is tükrözik.

Utószó

Ez a tanulmány arról a történelmi korszakról szól, amikor az izraeli társadalomban tudatosult a benne élő vendégmunkások helyzete. A vendégmunkás-jelenség látszólag hirtelen felismerését követő morális pánik összezavarta és aggodalomba kergette a hatóságokat. Nem tehetünk mást, mint megvárjuk, változik-e valami (egyáltalán) abban a tekintetben, ahogy az izraeli társadalom kezeli vendégmunkásait és azok jóléti, egészségügyi és oktatási szolgáltatásokra vonatkozó igényeit.

Hayim Yavin 1997 júniusában és júliusában sugárzott televízió-sorozata sok izraeli otthonba vitte be a vendégmunkások történetét. Az újságok tengernyi feltáró tudósítást írtak a vendégmunkások életkörülményeiről, és a munkáltatók bánásmódjáról velük szemben. Szomorú és aggodalmat keltő volt a média által lefestett kép. Aggasztóak voltak azok a vendégmunkások is, akik egyidejűleg mint áldozatok és elkövetők voltak érintettek csalásban, lopásban, tulajdon elleni bűncselekményben, erőszakban, sőt gyilkosságban. A sajtó továbbra is olyan címekkel és történetekkel korbácsolja fel a közvéleményt, mint például, hogy "Vendégmunkás az utóbbi négy év új AIDS-hordozóinak 20 százaléka (Ha'aretz, 1997. június 24.).

Az Egészségügyi Minisztérium megerősítette (Ha'aretz, 1997. augusztus 27.), hogy 1997-ben fél év alatt 51 vendégmunkás halt meg Izraelben: 30 román, 5 orosz, 4 thaiföldi, 3 török, 3 bolgár, 2 kínai, 1 lengyel, 1 ghánai, 1 fülöp-szigeteki és 1 indiai. A jelentés szerint 18 vendégmunkás hunyt el betegség és túlzott alkoholfogyasztás következtében, 10 autóbalesetben, 9 munkahelyi balesetben, 6 megfulladt, 5 öngyilkos lett, és 3-at meggyilkoltak. Ezzel párhuzamosan az Egészségügyi Minisztérium adatai szerint a szervtranszplantációk donorjainak fele ilyen elhunyt vendégmunkás (Ha'aretz, 1997. július 15.). Ez is arra a kettősségre utal, ami a vendégmunkások izraeli jelenlétében és foglalkoztatásában rejlik.

A vendégmunkások érdekes módon már hoztak létre önsegélyező, életkörülményeikért és jogaikért kiálló szövetségeket. Az afrikai vendégmunkások képviselői a Knesszet tagjaival való találkozásukon felajánlották, hogy javuló életkörülményekért és alapvető jogokért, valamint törvényes belépési és munkavállalási engedélyekért cserébe megfizetik a teljes adót, és a foglalkoztatási idejük lejárta után elhagyják Izraelt (Ha'aretz, 1997. július 15.). A munkások ilyen önszerveződése fontos, politikailag még nem elfogadott folyamatot indított el (Ha'aretz, 1997. augusztus 21.).

Egy másik önszerveződési kísérletre került sor, amikor úgy 200 román munkás megakadályozta egy társuk holttestének elszállítását egy modi'in-beli építési területről (Ha'aretz, 1997. augusztus 20.). Csak azután egyeztek bele a holttest eltávolításába, miután a munkást foglalkoztató munkaközvetítő ügynökség vállalta, hogy 1000 USA dollárt fizet az elhalálozott családjának. Ez a "zendülés" rögtön azután történt, hogy – a munkások állítása szerint – ugyanebben a munkakörben három munkás is meghalt tüdőelégtelenségben (Ha'aretz, 1997. augusztus 24.). Ezeket az incidenseket követően a román parlament lépéseket tervezett annak követelésére, hogy Izrael biztosítson megfelelő munkakörülményeket a területén foglalkoztatott román állampolgároknak.

Mindezen felül a törvényes jogok kapcsán a bírósági szervek általában nem foglalkoznak a vendégmunkások kérdésével, és valójában senki sincs, aki ellenőrizze letartóztatásukat, és – sokszor hosszú ideig tartó – őrizetbe vételüket, a kiutasításukról nem is beszélve.

Gyakran megjegyzik, hogy a hatóságok beavatkozása nyomán havonta néhányszáz vendégmunkást kiutasítanak, míg mások saját elhatározásukból hagyják el az országot, hogy elkerüljék a törvénnyel való összeütközést.

Az uralkodó irányzat a Munkaügyi és Szociális Minisztérium tisztviselői szerint "a munkáltatóval és nem a munkással szembeni fellépés… Figyelmet fogunk szentelni a munkások jogainak, és gondoskodni arról, hogy munkáltatójuk kifizesse bérüket, mielőtt elhagyják Izraelt" (Ha'aretz, 1997. december 30.). Nyilvánosságra hozták, hogy az MSZM fellép azokkal a munkáltatókkal szemben, akik nem biztosítanak munkavállalóik számára megfelelő körülményeket, vagy nem fizetik ki nekik legalább a minimumbért (ugyanott). Általánosságban kijelenthetjük, hogy míg néhány izraeli hasznot húz a vendégmunkások foglalkoztatásából, az izraeli társadalom egésze fizetni fogja az itt tartózkodás szociális költségeit. Ezek a költségek – összes szociális következményükkel együtt – ma még nem ismertek teljesen.

(Fordította: Paul Valley)

Irodalom

Amir, M. (1997), Foreign Labourers in Israel: A Case of Moral Panic?, Jerusalem, Israel: The Hebrew University of Jerusalem, Institute of Criminology (Mimeo).

Bar-Zuri, R. (1996), "Foreign workers in Israel: Conditions, attitudes and policy implications", in: Nathanson, R. (ed.), The New World of Work in an Era of Economic Change, Tel-Aviv, Israel: The Friedrich Ebert Foundation under the Auspices of the Ministry of Economics and Planning.

Boehning, W. R. (1997), Employing Foreign Workers: A Guide to Policy and Procedures, Tel-Aviv, Israel: Kav LaOved (Hebrew, Translated from the original document: Employing Foreign Workers, Geneva, ILO, 1996)

Borowski, A. (1991), Impact of Illegal Entrants on Government Benefits and Services: Research Directions, Melbourne, Australia: Australian Bureau of Immigration, Multicultural and Population Research

Borowski, A. and Yanay, U. (1997), "Temporary and illegal labour migration: The Israeli experience", International Migration, 35: 495-512.

Castles, S. and Miller, M.J. (1993), The Age of Migration, New York, Guildford

Condor, J. (1997), Foreign Workers in Israel: The Problem and its Economic-Political Solution, Jerusalem, Israel: National Insurance Institute, Research and Planning Administration.

Fisher, H. (1996), "Lifelong training and the new labor market", in Nathanson, R. (ed.), The New World of Work in an Era of Economic Change, Tel-Aviv, Israel: The Friedrich Ebert Foundation under the Auspices of the Ministry of Economics and Planning.

ILO (1992), Provisions of the ILO Conventions and Recommendations Concerning Migrant Workers, Geneva, Switzerland: International Labour Office.

Ministry of Labor and Social Affairs (1997), Dealing with Foreign Workers: A Report by Four Working Parties, presented to the Ministerial Committee for Foreign Workers.

Yanay, U. (1994), "The right to personal safety", Bitachon Soziali (Social Security), 42: 34-52 (héber).

Yanay, U. (1997), "Foreign workers in Israel: An asset or liability – Who gains and who loses?", HaDea Harovachat, The Newsletter of the Israeli Branch of the ICSW (Issue No 17), héber

Jegyzetek

¹ Angliában az univerzális egészségügyi ellátás bevezetése mögött rejlő megfontolások egyike az volt, hogy az egészségügyi szolgáltatásokat mindenki számára elérhetővé és ingyenessé téve, azok az egész társadalom egészségét szolgálják.

² A palesztin munkások esetében a Munkaügyi és Szociális Minisztérium a Munkaügyi Hivatalon keresztül kidolgozott mechanizmusában a munkás fizetését elvonták a munkaadótól, ellenőrizték az összetevőit, figyelembe véve a hozzáadásokat és levonásokat, és utána átutalták a pénzt. Így a Munkaügyi és Szociális Minisztérium nemcsak a méltányos bért biztosította, de az Izraelben foglalkoztatott palesztin munkás jogait is. A vendégmunkások fizetésének folyósítására nincs ilyen mechanizmus, az előző egy lehetséges megoldást jelent.

³ A Munkások Forróvonala, a Kav LaOved vendégmunkásoknak kiosztott hírlevelében megadja a Munkaügyi Hivatal ingyenes számát, amelyen keresztül feltehetően informálódhatnak jogaikról. Nem tudjuk, mennyire ismerik és használják ezt a telefonszámot a vendégmunkások, de kommunikációs nehézségeik kétségtelenül lerontják a szolgáltatás használhatóságát.

⁴ A munkaközvetítő ügynökségek által Izraelbe hozott vendégmunkásoknak a törvényi szabályozás értelmében még az anyaországban orvosi vizsgálaton kell résztvenniük, és igazolniuk, hogy semmilyen fertőző betegségben nem szenvednek. Az AIDS Kezelési Központ vezetője egy helyütt azt nyilatkozta (Ha'aretz, 1997. június 24.), hogy a legtöbb HIV-pozitív vendégmunkás Afrikából érkezik. Az Egészségügyi Minisztérium erre reagálva figyelmeztetett – a nemzeti egészségügyi rendszer biztosította megfelelő kezelés híján – az AIDS elterjedésének veszélyére a vendégmunkások körében.

⁵ A Kol Ha'Ir, jeruzsálemi hetilap írt egy munkásról, akinek a munka során amputálódott a keze, és azt egy hosszú műtét során varrták vissza. Az illető azonban nem kapott fizikoterápiás utókezelést, mert nem volt betegbiztosító-tag, márpedig ez biztosítja a Nemzeti Biztosítási Intézet által fizetett rehabilitációs kezelést. A megfelelő ellátás hiánya a kéz súlyos károsodásához vezetett.