Az 1998-as év az Egyesült Államokban Monica Lewinsky jegyében telt el. A Bill Clintont ismerők számára ez nem volt váratlan fejlemény Az elnök vád alá helyezéséig elmenő tortúra azonban módot ad az amerikai politíka és a szexualitás viszonyának elemzésére."Kié a szaxofon a szexfotón, és ki az, aki rajta fex(ik)?" (KFT: A botrány.)

 

 

"Társadalmunk jelképei között ott a beszélő nemi szerv jelképe is. A nemi szervé, amelyet rajtakapnak, amelyhez kérdéseket intéznek, és amely – a kényszer szorításában, illetve tulajdon beszédszükségletének hatására – hosszan és kimerítően válaszol." (Foucault, 1996. 79.) Ezt Michel Foucault, az Amerikában letelepedett francia filozófus írta a hetvenes évek közepén, mit sem sejtve arról, hogy az akkori elnöki botrány (Watergate) komédiaként egyszer megismétlődik majd, mégpedig éppen az ő korabeli kutatási témája: a szexualitás körül. Márpedig most ez a helyzet; a gyanútlan szemlélődő számára tényleg úgy tűnhet, hogy az amerikai politika egyetlen téma körül forog, és ez a szex. Az amerikai elnöki politika nyílt szexualizálása azonban nem a Lewinsky-botránnyal kezdődött – amely az elnök és egy gyakornok közötti furcsa kapcsolat még furcsább felderítéséről szólt -, hanem Bill Clinton 1992-es fellépésével, és igazából már elnökké választása előtt.

Elnökök és nőügyek

Clinton 1992-ig az USA egyik legkisebb s – ha szabad ezt mondani – legkevésbé jelentős államának kormányzója volt. Országos ismertségre az elnökválasztási kampánnyal egy időben tett szert, s az amerikaiak ezzel egy időben tudomást szereztek az arkansasi demokrata politikus állítólagos és valóságos nőügyeiről is. Oly sok volt a jelentkező a tízhónapos kampányidőszak alatt, hogy már csak a "nem zörög a haraszt" téziséből kiindulva is sejteni lehetett, hogy az elnök nem szigorúan monogám természetű. Érdekes módon Bill Clinton és felesége, Hillary nem tagadták kategorikusan a korábbi házasságtörés tényét; egy televíziós műsorban inkább arról próbálták meggyőzni a nézőket, hogy az ilyen dolgok csak kettőjükre tartoznak, s ha Hillary nem bizalmatlan férjével szemben, akkor a választópolgároknak sincs erre okuk. E taktika bevált: a lappangó szexbotrányt sikerült háttérbe szorítani, más fontos társadalmi ügyek mögé. Ám egy-egy sztori még évekig beárnyékolta Clinton elnökségét: ilyen a Paula Jones-féle per, amely egy állítólagos zaklatási esetből indult ki, s amely végül is elvezetett a Lewinsky-ügyhöz is.

Bill Clinton előtt az elnöki szex – és általában az elnök magánélete – messze nem bírt ekkora jelentőséggel. Az ország első számú politikusa, aki egy személyben állam- és kormányfő, megválasztása után egyfajta burokba került: tisztelet és tapintat övezte, még akkor is, ha ez nem mindig volt könnyű. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy Franklin D. Roosevelt elnök, aki egyébként előszeretettel vette körül magát újságírókkal, mindvégig el tudta titkolni választói előtt, hogy mindkét lábára béna. A laptudósítóknak nem tiltotta meg senki, hogy az elnök testi fogyatékosságát közhírré tegyék, mégsem írtak róla, mert egy hallgatólagos megállapodás tárgya volt, hogy ez nem politikai téma, hangoztatása fölösleges aggodalmat keltene. Hasonlóképp titokban maradt, hogy Roosevelt korai "félrelépése" miatt Eleanor kilátásba helyezte a válást, ami az akkori normák szerint a politikai karrier végét jelenthette volna. Az elnök és felesége közötti politikai együttműködés elfedte a két személy magánéletének különútjait.

A maga korában nem került a nyilvánosság elé John F. Kennedy elnök élvhajhász magatartása sem. Erről csak jóval később és fokozatosan váltak publikussá az egyébként kétségbe vonhatatlan tények, annak ellenére, hogy Arthur Schlesinger, a Kennedy családhoz közel álló politológus még ma is mindent megtesz JFK becsületének védelmében. Nincs szüksége ilyesmire Lyndon Johnsonnak, akiből nem lett kultuszfigura, és az amerikaiak az ő egyébként is kétséges jellemével összhangban állónak tartják, ami szexuális falánkságáról tudható.

Clinton esetében – a korábbi gyakorlattal szemben – oly sokszor esett szó a vélt vagy valóságos nőügyekről, hogy azok már-már senkit sem érdekelnek. Annál is inkább, mert köztudomású volt, hogy Clinton PR-stábja maga is építeni igyekezett az elnök testi adottságaira. Clinton meg-megölelte híveit, az egyszerű embereket, s ezzel a bizalom, a bensőségesség érzetét erősítette. Fellépései előtt nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a megcélzott közönségnek megfelelő lesz-e az elnök hajviselete. Amikor a Lewinsky-ügyről az első hírmorzsák megjelentek a sajtóban, és a Fehér Ház napi programjává vált a megalapozatlan híresztelések cáfolata, akadtak olyanok is, akik azt gyanították, hogy az újabb washingtoni botrányt az elnök környezetében csak azért robbantották ki, hogy eltereljék a figyelmet a pápa kubai látogatásáról.

Clinton közvetlensége paradox módon egyfajta antipolitikus magatartásból származott; megpróbálta elhitetni, hogy az egyszerű nép és a washingtoni politikusok közötti távolság áthidalható. Példaképe e tekintetben az a Franklin Roosevelt volt, aki a harmincas évek válsága közepette, a rádió adta új lehetőséget kihasználva közvetlenül fordult az emberekhez, s az éter hullámait felhasználva szinte családtagként tudta elfogadtatni magát. A másik példakép, John Kennedy volt az, aki először használta igen tudatosan a televíziót. Clinton pedig további lépést tett a valódi személyes kontaktus megteremtése felé. Ez azonban nem egyszerűen az ő személyes újítása, hanem generációs sajátosság; azé a nemzedéké, amely három évtizeddel ezelőtt szocializálódott, a korábbi fagyos politikai légkörrel szakító kulturális közegben.

Jog kontra hagyomány

A hatvanas évek társadalmi mozgalmai fellázadtak a háború utáni másfél évtized bezártsága, korlátoltsága ellen, és teljesen új magatartásformákat hoztak. A szabadság új dimenziói nyíltak meg: ha nem is legálisan, de szabadon lehetett hozzájutni különféle narkotikumokhoz. Az ifjúság elutasította a szexualitás korábbi korlátait; sok helyen működtek kommunák is Amerikában. Új kultúra született: a brit, valamint fekete és fehér amerikai tradíciókat is ötvöző rockzene.

Ez az új kultúra azonban nem volt politikamentes; nem a közügyek elől menekült a magánszférába. Épp ellenkezőleg; át akarta formálni a politika világát is az egyén közvetlen környezetétől (lakóhely, munkahely, iskola) az államszervezeten keresztül a világhatalom szerkezetéig. Aki a hatvanas években lázadó volt, az nemcsak más zenei vagy szexuális ízlés jegyében tette ezt; elítélte az Egyesült Államok politikai berendezkedését és nemzetközi szerepét, mindenekelőtt a vietnami háborút, amelynek során amerikai fiatalok százezrei áldozták fel magukat egy számukra értelmetlen célért.

Az új generáció lázadó volt ugyan, de nem jutott el addig, hogy új rendet teremtsen a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. A vietnami háború miatt konfliktusba került azzal a liberális¹ politikai tömbbel, amellyel korábban az emberi jogok mind teljesebb érvényesítése érdekében küzdött. A progresszív koalíció szétesett, ellenzékét pedig az a Richard Nixon vezette győzelemre, aki húsz évvel korábban a Joseph McCarthy-féle boszorkányüldözésekben való részvételével vált országos ismertségű politikussá. Állítása szerint Nixon "a csendes többséget" képviselte – azokat, akik nem akarnak felfordulást, lázongást; mai kifejezéssel élve: akik nem keverik össze a szabadságot a szabadossággal. A hatvanas évek mozgalmainak számos progresszív kezdeményezése zátonyra futott, falakba ütközött. A konzervatív hullám Ronald Reagan elnöksége idején (1981 és 1989 között) tetőzött, amikor a nagykorúság alsó határát 21 évre emelték (kiterjesztve a kiskorúakat sújtó különféle korlátozásokat), és az állami politika hosszú időn át tabuként kezelte még az AIDS robbanásszerű terjedését is. ("Hatalom és szexualitás között nem is lehetséges más viszony, csakis negatív jellegű: visszautasítás, kirekesztés, eltaszítás, korlátozás, elhallgatás vagy elkendőzés" – írja Foucault.

A bigottság utóvédharca, amely Nixon, Reagan és Bush idejében egyformán fontos szerepet játszott az amerikai nagypolitikában, egyre nyíltabb konfrontációt eredményezett a nemiség kérdései körül; olyannyira, hogy egyes filozófusok és politológusok körében a nemek, a szexuális beállítottság és más hasonló tulajdonságok által meghatározott "identitás" ma már sokkal fontosabb meghatározója a politikai folyamatnak, mint a korábban elsődlegesnek tekintett osztályhelyzet. E tézis mellett szól, hogy mióta a szexualitás, a nemek közötti viszony az amerikai politika nyílt témájává vált – és mint ilyen jelentősen felértékelődött, – a szembenálló oldalak hatalmas tömegtüntetéseket tudnak szervezni a vitatott ügyek mellett és ellen. A terhességmegszakítás jogáért küzdők (pro-choice) ugyanúgy százezreket tudnak megmozgatni egy-egy demonstrációra, mint a magzat élethez való jogát védelmezők (pro-life). Az utóbbi években került reflektorfénybe az ígéretüket megtartók mozgalma (promise keepers), amely konzervatív felfogású férfiakat tömörít – bőrszínre, életkorra való tekintet nélkül. Ennek résztvevői leginkább házastársi hűségüket nyilvánítják ki – feminista bírálóik szerint azonban inkább a férfiak hagyományos családfői pozíciójának megerősítéséért küzdenek.

A felsorolt, nagyon is különböző problémákat az kapcsolja össze, hogy mind érintik a nemekhez és a szexualitáshoz kapcsolódó hagyományos hierarchiákat. Arra keresik a választ, hogy vajon a közéletben és a családban a férfiak magasabb státuszt foglalnak-e el, mint a nők, és hogy a társadalom negatívan értékeli-e a monogám heteroszexuális kapcsolattól eltérő minták szerint élő embereket (bi- és homoszexuálisok, bi- és poligámok, geronto- és pedofilok, örömlányok stb.), akiknek a "többségtől" eltérő magatartása éppen a megbélyegzés és tiltás miatt válik titkolandóvá, és válhat egy idő után valóban bűnös tevékenység forrásává.

Bill Clinton minden tekintetben a hatvanas évek politikai nemzedékéhez tartozik. Ez az 1992-es elnökválasztási hadjáratban is kiderült, amikor a Bush-pártiak megpróbálták felhasználni ellene, hogy ifjúkorában kipróbálta a marihuanát, hogy kapcsolatait kihasználva elkerülte a vietnami behívót, sőt valószínűleg részt vett egy háborúellenes tüntetésen is. Clinton egyik programpontja az volt, hogy legalizálja a homoszexuálisok katonai szolgálatát (még akkor is, ha elnökké választása után e törekvését a hadsereg vezetésének ellenállása miatt igen hamar feladta). "Clinton jelleme" azóta is olyan kérdés, amelyet a jobboldal a demokraták "gyenge pontjának" tart, és amelyre előszeretettel bocsát össztüzet, ha arra alkalom nyílik.

Miért nyerhetett mégis Clinton 1992-ben? Részben a már említett generációs összhang miatt. Másrészt azért, mert a hidegháború elmúltával az amerikaiak nagy része nem tartott igényt Bush világpolitikusi tapasztalatára. Nem utolsó sorban pedig azért, mert a jobboldal szavazatai megoszlottak a mérsékelt Bush elnök és a populista Ross Perot között. Ezt követően a Republikánus Párt befolyásos támogatói és aktivistái levonták a következtetést: ha sikeresek akarnak lenni, el kell hódítaniuk a Perot-tábor nagy részét, ehhez pedig a Bush-féle mértéktartás és nagyvonalúság mellőzésére, valamint Perot fundamentalista harciasságának adaptálására van szükség. Az 1994-es választás igazolta is ezt a stratégiát: a republikánusok többséget szereztek a Kongresszus mindkét házában, és olyan liberális nagyágyúkat ütöttek ki, mint például Mario Cuomo New York-i kormányzó. A politikai kezdeményezés olyan déli konzervatívok kezébe ment át, mint a georgiai Newt Gingrich, aki 1994 és 1998 között a Képviselőház elnöki tisztét töltötte be.

A "jobboldali összeesküvés"

Kulturális értelemben Gingrich és társai Nixon politikai unokáinak tekinthetők: ők is egyfajta csendes és erkölcsös többség nevében kívánnak fellépni a hivatalban levő elnökkel szemben. Programjuk egyik sarkalatos pontja a hatvanas évek óta működő pozitív diszkrimináció (affirmative action) felszámolása, azé az állami intézményé, amely mesterséges megkülönböztetés (kvóták stb.) útján próbálta elősegíteni, hogy a nők és a színes bőrűek számarányukhoz közelítő mértékben nyerjenek politikai tisztségeket és legyenek jelen az elit más csoportjaiban. A Gingrich-féle irányvonal áttörése szociológiai értelemben a pozíciójukat féltő, középosztálybeli fehér férfiak ellenoffenzívájának tulajdonítható.

Az új republikánus kurzus számítása azonban téves, mert a közvéleménykutatások nem igazolják e puritán többség létezését. Inkább egy fundamentalista, kemény magról van szó, amely – már csak a hagyományok miatt is – igen jó politikai szervező és befolyásolási készséggel bír. Arra pedig, hogy Gingrichék jobbra vitték a Republikánus Pártot, Clinton nem válaszolhatott másképp, mint a Demokrata Párt centrum felé húzásával, amivel biztosította 1996-os újjáválasztását.

A lassú víz azonban Amerikában is partot mos. Gingrichéknek nem sikerült meghiúsítaniuk Clinton 1996-os újraválasztását, de úgy gondolták, hogy a kezükben levő "bizonyítékok" segítségével az elnök elmozdítható lesz még a 2000. évi választások előtt. Ennek érdekében minden eszközzel megpróbálták irányításuk alá vonni és a kitűzött politikai cél felé irányítani azt a vizsgálat-sorozatot, amely – kiindulva különféle, sok évvel ezelőtti Arkansas-i ingatlanügyletekből – végül is eljutott Bill Clinton és Monica Lewinsky irodai afférjának leleplezéséhez; és, ami fontosabb, ennek során bizonyítani tudták, hogy az elnök félrevezető kijelentéseivel akadályozta az igazságszolgáltatás folyamatát. Ez elegendő ok volt a vád alá helyezéshez (impeachment) és az elmozdítási kísérlethez.

A világ többi része, és különösen Európa értetlenül szemlélte a fejleményeket. Helmut Kohl kancellár igen drasztikusan "gusztustalannak" nevezte az elnök elleni kampányt. Clinton magánügyekből kiinduló meghurcolása visszatetszést keltett a franciák körében is, akiket nem különösen foglalkoztattak egykori elnökükről, Francois Mitterrandról nyilvánosságra hozott információk sem. Az amerikai kampány messze túlhaladta a britek² tűréshatárát is, pedig nem sokkal korábban még ők maguk folytattak vitát arról, vajon Károly herceg házasságon kívüli kapcsolata alkalmatlanná teszi-e őt arra, hogy majdan a britek királya lehessen.

Ahogy Kenneth Starr "független" ügyész lépésről lépésre megpróbálta sarokba szorítani Bill Clintont, az ügy minden apró részlete nyilvánosságot kapott. A részletek újbóli felelevenítésével ezúttal nem foglalkozunk, annál is inkább, mert ilyen-olyan apróságok szellőztetése ezúttal éppen a lényegről tereli el a figyelmet. A lényeg pedig nem más, mint amire Hillary Clinton már az év elején úgy utalt, hogy férje "egy nagyszabású jobboldali összeesküvés"³ célpontja és lehetséges áldozata. A Starr-jelentés hátteréről, a "független" ügyész politikai kapcsolatairól azóta kiderült tények alátámasztják a First Lady kijelentését, s nyilvánvaló, hogy leginkább politikai elkötelezettségből, az agresszív jobboldali támadással szemben alkotott egységfront jegyében áll ki azóta is töretlenül a sokszorosan hűtlen férj mellett.

Clinton az őt ért támadások után igyekezett saját társadalmi bázisához fordulni (szemben a "fehér, angolszász, protestáns" [WASP] republikánusokkal). Nem sokkal azután, hogy a Lewinsky-ügy 1998 januárjában berobbant az amerikai politikába, az elnök az Unió helyzetéről elmondott kongresszusi beszédében észrevehetően baloldali retorikát alkalmazott, szakítva a megelőző három-négy évre jellemző centrista irányzattal. Az üzenet középpontjában az esélyegyenlőség gondolata állt, s a szociális biztonság és a mind teljesebb foglalkoztatás érdekében fellépő, aktív állam programja. Clinton megpróbált visszanyúlni a progresszív hagyományhoz és az esélyegyenlőség eszményéhez. Nem eshetett nehezére, hiszen az Egyesült Államokban az első világháború óta mindmáig inkább a Demokrata Párt állt ki az amerikai politikai zsargonban "kisebbségnek" nevezett csoportok: a nők, a színesbőrűek, a nem protestáns vallásúak, az alternatív szexuális beállítottságúak jogaiért.

A sajátos eszközökkel vívott "csata" végül a jobboldal vereségével ért véget. A konzervatívoknak nem sikerült a magánéleti visszásságokból kiindulva megingatniuk az amerikai társadalom elnökbe vetett bizalmát.⁴ Az 1998. novemberi választásokon a republikánusok nem tudták növelni kongresszusi mandátumaik számát, jóllehet mindent megtettek azért, hogy a választás Clinton jelleméről szóljon. A kudarc után Newt Gingrich önként távozott a Képviselőházból. A helyére választott Bob Livingstone pedig néhány héttel később azért kényszerült lemondásra, mert napvilágra kerültek korábbi házasságtörésének részletei. Az 1999-es év elején az elnök elleni szenátusi vádindítvány kudarcot vallott.

A szexbotrány morális paradoxonai, és különösképpen a republikánus hangadók viselkedése láttán akaratlanul is eszünkbe jut Nagy Lajos írása a milliomosról a Képtelen természetrajz című kötetből (17.):

"A milliomos nemi élete nem egészen szabad, mint például a vadállatoké, hanem úgynevezett erkölcsi alapokon nyugszik, ami abból áll, hogy a milliomosnak van felesége, aki egy másik milliomos szeretője, van szeretője, aki egy másik milliomos felesége, van barátnője, aki egy szegény ember lánya, fene a pofáját, és van lánya, aki a házitanító szeretője, mindennek erkölcsi tartalmat az ad, hogy a szegény embert régen, ha szeretője volt, a milliomosok más szegény emberekkel elégettették, ma ellenben, ha szeretője van, csupán kipellengérezik, bezáratják, állásából elbocsátják."

Kétségtelen, hogy Clinton nem "szegény ember", ennek ellenére az amerikai politika viszonyrendszerében a szegény emberek képviselőjének is számít, amit saját származása és eddigi pályafutásának egyes mozzanatai alá is támasztanak. Clinton esetleges elmozdításának igen nagy volt a tétje.⁵ Ha a republikánusoknak – a Lewinsky-ügy vagy bármi más felhasználásával – sikerült volna elmozdítaniuk az elnököt, felgyorsulhatott volna a "jóléti állam" lebontásának folyamata, és minden bizonnyal kevesebb ellenállással kellett volna számolniuk azoknak a "reformoknak", amelyek a különféle "kisebbségeket" támogató mechanizmusok felszámolását célozzák.

"…és ami mögötte van"

Aki Amerikában nő, színes bőrű, homoszexuális vagy zsidó (nem is beszélve e tulajdonságok kombinációiról), jól tudja, hogy olyan társdalomban él, amelyben lépten-nyomon megfigyelhető a nyílt vagy leplezett diszkrimináció. A "kisebbségekhez" tartozók lépéshátrányból indulnak minden vezető pozícióért, ha ilyesmi egyáltalán szóba jöhet. A gazdasági hatalom egy viszonylag szűk elit (néhány ezer család) kezében koncentrálódik, s e kisebbség (itt végre nem kell idézőjelbe tennünk a kifejezést) hatékonyan tartja kezében a politikai hivatalokat is.

Köztudomású, hogy az 1996-os választási kampányban szemérmetlenül sokba került az elnök és a törvényhozó honatyák megválasztása. Míg 1992-ben "csak" 75 millió dollárt költöttek erre a célra, 1996-ban a pártok több mint 200 millió dollárt gyűjtöttek össze kampányaik finanszírozására. (Ezeknek az összegeknek a legnagyobb részét a televíziós hirdetésekre fordították.) Ezekből a számadatokból nem nehéz arra következtetni, hogy az Egyesült Államokban a politikai hatalmat a legvagyonosabb rétegek tartják a kezükben; a verseny ugyan nyitott minden állampolgár számára, az esélyek egyenlőségéről azonban még a legnagyobb jóindulattal sem beszélhetünk. Kormányzói, képviselői, szenátori, és legfőképpen elnöki székért nem indulhat más, mint aki a milliomosok barátja, vagy esetleg maga is milliomos (lásd legutóbb Ross Perot esetét az 1992-es és az 1996-os választásokon).

Mindkét nagy pártnak szüksége van vagyonos támogatókra, de a republikánusok még így is másfélszer-kétszer annyi forrásból gazdálkodhatnak, mint a demokraták. A pénz a hatalom kulcsa, és ahogy Foucault írja: "a hatalom csak úgy elviselhető, ha jelentős részben el van rejtve." (88.) Bármennyire igaz is, hogy sokmillió amerikainak igen hamar elege lett a Lewinsky-botrány részleteinek taglalásából, a média helyesen érzett rá, hogy szükségük van egy látszatra: arra, hogy még a legmagasabb pozícióban levő személyek is elszámoltathatók. Hiszen – gondolhatjuk: – ha a legnagyobb gazdasági hatalommal⁶ rendelkező egyén (Bill Gates) vállalatbirodalmának pellengérre állítása és esetleges feldarabolása megtörténhet, akkor senki sem emelkedhet büntetlenül a többiek fölé. Ha a legnagyobb politikai hatalommal felruházott személy (Bill Clinton) magánéletének legintimebb részleteibe is bepillanthat az állampolgár, akkor az intézményrendszer "nyilvánvalóan" átlátható, ellenőrizhető, és végső soron demokratikus.

A két Bill meghurcolása nem más, mint figyelemelterelési manőver, amely azoknak áll érdekében, akik nem jöttek olyan mélyről, mint Gates vagy Clinton, de egyesített gazdasági és politikai erejük messze meghaladja a Microsoft tulajdonosáét és a Fehér Ház birtokosáét. E láthatatlan elit szemében Bill Clintonnal nem az a fő baj, hogy szexuális étvágya nem ismer határokat, és ennek eltitkolásáért egyszer-kétszer valótlanságot állított, hanem az, hogy személyes pályafutásával és politikai programjával olyan szellemiséget képvisel, amely — ha nem is túl radikálisan, de — ellentétes Amerika létező társadalmi és politikai hierarchiájával. Ellenfelei számára fontosabb volt a meghurcolása, mint az, hogy ez a kampány politikailag releváns tényezőkből építkezzen. Ezért találó Kenneth Starr (és megbízói) akcióját a "kukkoló mccarthyzmus" kifejezéssel illetni.

Az ellenfél démonizálása az amerikai jobboldal hagyományai közé tartozott már jóval McCarthy fellépése előtt. Erről írja Eric Schlosser a következőket:

"Az anti-Clinton irodalom alapján azt gondolhatnánk, hogy a szóban forgó személy maga az Antikrisztus, az Amerikai Kommunista Párt elnöke, vagy akár liberális. Valójában azonban Bill Clinton a legkonzervatívabb demokrata elnök Grover Cleveland óta. Csökkentette a jóléti kiadásokat, új börtönöket épített, kiterjesztette a halálbüntetést, kiterjesztette a kábítószerek elleni háborút, és beterjesztette az utóbbi harminc év első kiegyensúlyozott költségvetését. Politikája inkább emlékeztet Ronald Reaganére mintsem Franklin D. Rooseveltére. A Bill Clinton elleni jobboldali háborút az ő liberális múltja elleni indulat vezérelte, valamint a felháborodás amiatt, hogy elorozta a Republikánus Párt jelszavait és politikáit." (Greider et. al. 42.)

A szexbotrány tehát egyfajta pótcselekvés is, vagy inkább "póthadviselés" (proxy war). A figyelemelterelésre pedig az elnök kénytelen másfajta figyelemeltereléssel válaszolni, amelynek említésével elérkezünk a Clinton-Lewinsky-botrány sokadik, biztonságpolitikai dimenziójához. Ezt az összefüggést még a botrány előtt megvilágította az "Amikor a farok csóválja" (Wag the Dog) című film, amely azóta a magyar mozikban is látható. A film Dustin Hoffmann és Robert De Niro főszereplésével egy olyan elnök történetét mesélte el, aki egy szexbotrány miatti népszerűségvesztését egy műháború megrendezésével próbálja ellensúlyozni. A Robert De Niro által megformált elnöki tanácsadót arról a Dick Morrisról mintázták, aki 1994 után több évig volt Clinton személyes tanácsadója, és maga is egy szexbotrány (egy prostituálttal folytatott viszonya) miatt volt kénytelen távozni hivatalából. A film telitalálat volt. Hiszen nem lehet véletlennek tekinteni azt, hogy miután januárban a Lewinsky-ügy kipattant, az amerikaiak bombázással fenyegették Irakot; amikor augusztusban tetőfokára hágott az ügy (az elnöki vallomással), bekövetkezett a szudáni és afganisztáni célpontok bombázása, és amikor a törvényhozók októberben a vád alá helyezésről döntöttek, az amerikai haderő éppen a szerbekkel nézett farkasszemet, alig elkerülve az újabb bombázást (ez később be is következett, de már más okok miatt).

Nyilvánvaló persze, hogy az Egyesült Államok nem a politikai szexbotrányok miatt veszélyes a világra, ám azok két formában is súlyosbítják a meglevő problémákat. Egyrészt alkalmasak arra, hogy eltereljék a figyelmet az alapvető társadalmi botrányokról: a szegénységről, az éhínségekről, a betegségekről, a népirtásról. Másrészt – a szabadság, a másság, az alternatív viselkedésmódok pellengérre állításán keresztül – alkalmasak a hagyományokkal szakítani kívánó, sőt esetenként kifejezetten progresszív irányzatok elleni fellépésre.

Jegyzetek

¹ Wilsontól Johnsonig a liberalizmus volt a Demokrata Párt meghatározó politikai irányzata. A vietnami háború volt az a fejlemény, amelylyel az amerikai liberalizmus külpolitikája (a szabadkereskedelem minden eszközzel történő érvényesítése) és társadalompolitikája (az emberi jogok terén történő előrelépés) összeütközött egymással. A későbbiekben a liberalizmus a párton belül is fokozatosan háttérbe szorult, bár nem tűnt el.

² Külön dolgozat tárgya lehetne az amerikai szexbotrány összehasonlítása más országokéival. A korábbi évtizedekben éppen Anglia szolgáltatott példát arra, hogy politikusok válása vagy házasságon kívüli kapcsolata lemondásukhoz vezetett. Igaz, ilyen esetben a magánügyek nemzetbiztonsági veszélyekkel is összefonódtak, mint például John Profumo hadügyminiszter 1963-as bukásánál (ez az egész kormány bukásához is nagyban hozzájárult), vagy még korábban VIII. Edward tiszavirágéletű királysága idején (1936-37).

³ Egy 1999 márciusában készült televíziós interjúban maga Lewinsky is lehetségesnek tartotta, hogy az elnök tudatos politikai manipuláció áldozata lett, vagyis a politikai értelemben tapasztalatlan gyakornok nem véletlenül kerülhetett a Fehér Házba.

⁴ A közhangulat alakításában nyilvánvalóan szerepe volt a demokraták – magánéleti értékeket relativizáló – kulturális ellenkampányának, amely Thomas Jeffersonig visszamenve tárta a társadalom elé az USA korábbi elnökeinek magánéletét, számtalan eddig ki nem tárgyalt részlettel (házasságon kívül született gyermekek, színesbőrű szeretők, homoszexualitás stb.).

⁵ Clinton esetleges elmozdítása esetére az elemzők számottevő változásokat prognosztizáltak a külgazdasági politikában is. A várakozások szerint az amerikai politika elmozdult volna a protekconizmus felé, ami a jobboldal adekvát válasza lett volna a hosszú ideje növekvő kereskedelmi deficit problémájára. Emellett nehéz helyzetbe került volna az IMF is, amelynek soron levő kvótaemelését az elnök támogatta, a jobboldal domináns körei azonban nem.

⁶ Gabriel Kolko történész nyomán a monopolellenes szabályozást alapvetően konzervatív politikának tekintjük. Annak ellenére, hogy az "antitröszt" törvényeket a magát progresszívnek nevező irányzat kezdeményezte a századelőn, azok a tőke centralizációja folytán létrejött óriásvállalatok szocialista indíttatású társadalmasításával szemben jelentettek alternatívát.

 

Irodalom

Andor László (1998): Amerikai politika a XX. században. Útmutató Kiadó.

Brogan, Hugh (1997): Kennedy. Akadémiai Kiadó.

Foucault, Michel (1996): A szexualitás története. A tudás akarása. Atlantisz Könyvkiadó.

Greider, William – Jon Katz – P. J. O’Rourke – Eric Schlosser – Hunter S. Thompson (1998): Tales From the Inquisition. The Rolling Stone, March 19.

Heltai András (1992): Clinton. MTI Fotó Kft.

Kéri László (1993): Napló elnökválasztással. Amerika kampány közben. T-Twins Kiadó.

Nagy Lajos (1998): Képtelen természetrajz. Gulliver Kiadó.

A közelmúltban furcsa szexbotrány áldozatává vált egy angol miniszter. Az ügy hátterében álló társadalmi jelenségre világít rá a Socialist Outlook című folyóiratban megjelent cikk.

A közelmúltban lemondott hivataláról Ron Davies, a brit kormánynak a walesi ügyekért felelős minisztere. Valószínűleg nagyon kevés ember fogja megtudni ennek konkrét okát, vagyis az igazságot arról, Davies miért is járt a Clapham Common parkban azon a hideg októberi estén.

A sajtóban megjelent rágalmazások mögött ott rejlik az a lehetőség, hogy a teljes történet túlságosan is kínos volt ahhoz, hogy nyilvánosságra hozzák. Ez annak ellenére így volt, hogy Daviest nem vádolják semmilyen bűntett elkövetésével – ha történt is valami, ő csak áldozat volt.

Alapelvnek kellene lennie, hogy senkit se lehessen a munkájáról való lemondásra kényszeríteni azért, mert homoszexuális kapcsolatot létesített vagy kívánt létesíteni. Ennél messzemenőbb követeléseket is megfogalmazhatunk, amihez azonban a jelenség egészét kell áttekinteni.

Mi az a cirkálás (cruising)?

A homoszexuális férfiak többsége valószínűleg még ma is képtelen nyíltan beszélni szexuális magatartásáról. A mosdók ajtajai mögött maradnak, és titkos eszközökhöz folyamodnak, hogy találkozhassanak.

A cirkálás az egyik olyan kifejezés, amellyel leírható az a tevékenység, amikor különböző helyeken, például parkokban találkoznak. További elterjedt találkahely a nyilvános mellékhelyiség – ezt "házalásnak" (cottaging) hívják (a nyilvános mellékhelyiség a "ház"). Néha a férfiak máshol találkoznak szexuális célból; de gyakran ott, a bokrok között történik mindez.

A "cirkálás" és más "névtelen szex"-típusok régebben ismeretlen voltak a leszbikusok körében. Ez egyáltalán nem meglepő a nők gazdasági és szociális helyzetét tekintve a társadalomban, valamint azt a tényt figyelembe véve, hogy a nőknek kevesebb aktív szexualitásra van lehetőségük. Érdemes megfigyelni, hogy az elmúlt években a fejlettebb leszbikus kereskedelmi hálózat növekedése változásokat hozott ezen a szinten is – habár főleg az ismert leszbikus helyek határain belül.

Miért cirkálnak a homoszexuális férfiak?

Egyszerűen azért, mert az ország sok részében kevés más lehetőségük van. A "legális" homoszexuális nyilvános helyek, mint a sörözők és klubok a nagyvárosokban és tengerparti üdülőhelyeken koncentrálódnak. A számtalan kisvárosban és vidéken nincs más, csak az útmenti pihenőhely (szintén elterjedt helyszíne a találkozásnak) és a "ház".

A homoszexuális sörözők és klubok ráadásul drágák is – az italárak magasabbak, mint a legtöbb "rendes" bárban, így sok munkanélküli és alacsony fizetésű előtt bezárulnak az ajtók. Az ilyen helyek zárva vannak a "törvénytelenül" – 18 éven aluli – fiatalok előtt is. Mindenesetre a nagyvárosokon kívül lévő homoszexuális bárok még ma is ki vannak szolgáltatva a rablótámadásoknak.

Ez azonban nem magyarázza meg, miért olyan népszerűek az olyan helyek, mint Hampstead Heath és Clapham Common – annak ellenére, hogy London tele van törvényes homoszexuális helyekkel. Az egyik ok lehet a gyűlölet és zaklatás jelenléte, amely megnehezíti, hogy az emberek nyíltan vállalják szexualitásukat – hogy "előjöjjenek".

Sok látszólagos "családapa" valójában homo- vagy biszexuális. A cirkálás névtelenségébe menekülnek, hogy elkerüljék a leleplezést, a családjuk és gyermekeikkel való kapcsolatuk elvesztését. A leleplezés munkahelyük elvesztését, kollégáik és legközelebbi barátaik gyűlöletét jelentené, különösen kisvárosokban, ahol "mindenki ismer mindenkit".

De nézzünk szembe a tényekkel, sok homoszexuális férfi pontosan a közvetlenség, a borzongás és az izgalom miatt folytatja ezt az életmódot. Tulajdonképpen a homoszexuális férfiak a férfi szexualitás sztereotípiáit adják elő – csak egyenlőbb helyzetben, mint akkor, amikor a heteroszexuális férfiak viselkednek hasonló módon a nőkkel szemben.

Mit mond a törvény?

A cirkálás minden formája törvénytelen. A nyilvános helyen történő szexuális tevékenységet mint "súlyos szeméremsértést" bünteti az 1956-os Nemi Erkölcs Elleni Bűncselekmény Törvénye, amelyet egyáltalán nem hatálytalanított az 1967-es törvény, amelyről általában feltételezik, hogy törölte a homoszexualitást a bűncselekmények közül. Valójában a törvény kizárólag néhány speciális esetben tette a férfiak közötti szexet törvényessé.

Az 1956-os törvény úgy rendelkezik, hogy törvénytelen, "ha egy férfi folyamatosan csábít vagy zaklat egy másik férfit nyilvános helyen erkölcstelen célok érdekében". Kiegészítésként még több törvény – és helyi rendelet – teszi törvénytelenné a cirkálást vagy házalást.

"Elfogadható" és "elfogadhatatlan" tevékenységek

Mit mond ez a társadalom magatartásáról a homoszexuális férfiak tekintetében? Rendben van, ha tartós kapcsolatunk van – ám a nem monogám homoszexuális férfit még mindig gyanakvással kezelik. Sokkal könnyebb nyilvánosan is vállalni, ha az embernek állandó partnere van. Ezáltal lesz "elfogadható", "jó", "jól viselkedő" homoszexuális férfi. A nem ilyen helyzetben lévő férfiakat "veszélyesnek" vagy "ragadozónak" tartják, ha nyilvános helyen keresnek partnert.

A homoszexuális és heteroszexuális férfiak között a "szabad szerelemmel" szembeni viselkedést illetően nagy a különbség. A "rendes" férfiak, akár van már kapcsolatuk, akár nincs, a többszörös szexuális kapcsolatot a férfiasság jelének tekintik, amire büszke az ember.

Érdekes párhuzam vonható azzal, ahogyan a nők viselkedését megítélik – nagyon könnyen tekintik őket "nimfomániásnak", ha nyilvános helyen keresnek férfi partnert.

A homoszexuális férfiakat és leszbikusokat távol kell tartani a gyerekektől. Még a tartós kapcsolatokkal rendelkezőket sem tekintik megfelelő örökbe fogadóknak vagy nevelő szülőknek – és még a leszbikusok is nagy valószínűséggel elvesztik gyermekeik felügyeletét, ha szexualitásuk ismerté válik. A régi hiedelem, miszerint a homoszexualitás egyenlő a pederasztiával, nehezen szűnik meg; és nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy a legtöbb szexuális célú gyermekzaklatást a családhoz tartozó heteroszexuális férfi követi el.

Mi a rendőrség válasza?

Gyakoriak a rendőrségi ellenőrzések a cirkálási körzetekben. Ilyenkor csapdát is alkalmazhatnak: civil ruhás, "csinos" rendőrök várakoznak homoszexuális férfiakként (ez főként a nyilvános mellékhelységek közelében fordul elő). Használhatnak cirkáló rendőrségi autókat reflektoraikkal elvakítva az embereket, rendőrségi kutyákat stb.

Azonban a rendőrség politikája valamelyest megváltozott. "Homoszexuális rendőrségi" társaság alakult, vannak "közösségi kapcsolattartók", egyre inkább elismerik a "furcsa próbálkozásokat", és néhány nagyvárosban homoszexuális csoportok rendszeresen találkoznak a rendőrséggel. Ennek ellenére a nyilvános helyen talált férfiak letartóztatása és zaklatása folytatódik, különösen a kisvárosokban. Azokat, akik homoszexuális férfiakat zaklatnak, nagyon ritkán tartóztatják le.

Úgy tűnik, a kormányzat álláspontja sem változott a homoszexuális nemi "bűncselekményekkel" szemben. Nemrég, a "Boltoni Hetek" ügyében, amikor hét férfit tartóztattak le kollektív szex miatt, a büntető ítéleteket Jack Straw belügyminiszter hagyta jóvá.

Miért ne legyen illegális?

Ellenzünk minden fajta diszkriminációt a homoszexuális férfiakkal szemben. A nyilvános helyen találkozó homoszexuális férfiak üldözése az emberi jogok durva megsértése. Ellenezzük mindenfajta kollektív cselekvés – áldozat nélküli bűncselekmény – kriminalizációját. Meg kell szüntetni a homoszexuális férfiak zaklatásának törvényes igazolását. Támogatjuk az aktív antidiszkriminatív törvényhozást és a leszbikusok és a homoszexuálisok gyermeknevelési jogainak egyenlőségét. Még azokban az országokban sincs a leszbikusoknak és homoszexuális férfiaknak egyenlő joguk a kapcsolatok és gyermeknevelés elismertetésére, ahol nagyobb jogi előrelépés történt, mint például Hollandiában.

A heteroszexuális család még mindig a tőkés társadalom sarokköve, különösen Nagy Britanniában, amint azt Jack Straw kijelentései is bizonyítják. Ezt fenyegeti a leszbikusoktól és a homoszexuálisoktól származó valós támadás, amint az a sajtó hisztérikus reakciójából is kiolvasható. Ezért a homoszexuálisok és a leszbikusok felszabadításának forradalmi tartalma van.

A Blair-kormány szerepe

Jó volt a kezdés a választási program olyan ígéreteivel, mint hogy kiegyenlítik a törvényes kort és eltörlik a "28-as bekezdést". De a következőket láttuk:

Nem sikerült legyőzni a Lordok Házában a törvényes kor ellenzőit (bár voltak ígéretek az elkülönült törvényhozás mielőbbi létrehozására).

Az iskola, társadalmi munka stb. dolgozói és fiataljai közötti kapcsolatot tiltó törvényeket a törvényes korral kapcsolatos vitákkal együtt tárgyalták. (Elfogadjuk, hogy ez is probléma, de a két dolog összekapcsolása megerősítheti az ellenzék "homoszexuális szex egyenlő a pedofíliával" érvelését.)

A 28-as bekezdés eltörlésének háttérbe helyezése.

Nem említik az 1956-os törvény hatálytalanítását vagy az 1967-es törvény "magánéleti" záradékainak eltörlését.

Jack Straw és Tony Blair legutóbbi kijelentései, melyekben a házasságot részesítik előnyben a gyermeknevelés szempontjából. Ezek önmagukban is bizonyítják, hogy a Blair-kormány – finoman szólva – nem olyan barátságos, mint ahogy azt a homoszexuális közösségben sokan gondolják.

A Socialist Outlook követelései

A törvényes kor kiegyenlítése, azaz egy lépés a megegyezés felé, amely szerint az egyetértés az egyetlen kritérium annak eldöntésében, hogy egy szexuális aktus törvényes-e.

Minden diszkriminatív törvényt és más törvények záradékait hatályon kívül helyezése, konkrétan a "súlyos szeméremsértés", a "zaklatás", a "csábítás" rendelkezéseit az 1956-os törvényben és a "titkosan" rendelkezést az 1967-es törvényben.

Minden olyan rendelkezés eltávolítása, amely korlátozhatja vagy korlátozza homoszexuális férfiak parkokra stb. vonatkozó használatát.

Más törvények hatálytalanítása, amelyekkel zaklatják a leszbikusokat és homoszexuálisokat, mint például a "közcsendháborításra" vonatkozó rendelkezések.

A 28-as bekezdés hatálytalanítása.

Minden olyan törvény hatálytalanítása, amely diszkriminatív a gyermeknevelés területén.

Teljes körű antidiszkriminatív rendelkezések; alkotmányos jogok.

Minden kapcsolat maximális elismerése, bejegyzési és törlési joggal, várakozási idő nélkül stb. Ne részesítsék különleges előnyben a "házasságot" öröklés vagy gyermeknevelés szempontjából. A papok és más vallási elöljárók házassági bejegyzési jogának megvonása.

Konkrét homofóbiás cselekmények törvényen kívülre helyezése.

A századelő jellegzetes politikai irányzatai, a polgári radikalizmus, a szociáldemokrácia vagy a katolicizmus a nőmozgalomban is megjelentek. A maguk sajátos módján foglaltak állást olyan kérdésekben, mint a családon belüli viszonyok vagy a prostitúció.

A századfordulón a magyar nőmozgalmat a társadalmi és politikai kérdések széles köre foglalkoztatta. A nők ekkor még nem választhattak, és a polgári jogban is lényegesen kedvezőtlenebb volt a helyzetük, mint a férfiaké. Munkavállalóként számos hátrányos megkülönböztetéssel kellett megküzdeniük, és a társadalmi szokások vagy akár a jogi tiltások következtében bizonyos foglalkozásokat nem gyakorolhattak. A felsőfokú képzésben csak néhány kar állt nyitva előttük, azok is részlegesen, a leányiskolai oktatás által közvetített ismeretek pedig alkalmatlanok voltak arra, hogy felkészítsék a nőket a magasabb minőségű kenyérkereső munkára.

Kevésbé ismert azonban, hogy a hazai nőmozgalom legkülönfélébb irányzatai a "szexuális kérdéssel" – tehát a prostitúcióval, a "leánykereskedelemmel" és a "szexuális reformmal", valamint általában véve a nemek közti szexuális kapcsolattal – is behatóan foglalkoztak. E területen a fennálló viszonyokat érintő bírálataikat, illetve reformtörekvéseiket egyrészt a magyar társadalom állapotáról szerzett tapasztalatok, másrészt az ekkoriban virágkorát élő nemzetközi nőmozgalomban zajló viták, az ottani merész elképzelések alakították.

A magyar nőmozgalom két nagy táborra tagolódott, egyrészt a hierarchikus társadalmi struktúrákban gondolkodó integracionistákra, másrészt az individualista modernistákra. Az utóbbiakhoz tartozott a ‘polgári’ nőmozgalom ún. ‘radikális’ szárnya – többek között a Feministák Egyesülete, akiket a köznyelv csak ‘feministáknak’ nevezett – és a szociáldemokrata tábor, az előbbihez pedig a ‘polgári’ nőmozgalom ún. ‘mérsékelt’ szárnya – legfontosabb képviselője a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége volt – és a katolikus irányzat. A "szexuális kérdést" az integracionisták elsősorban erkölcsi problémának tekintették, ezzel szemben a modernisták elemzése azoknak a társadalmi-gazdasági viszonyoknak a szerepét hangsúlyozta, amelyek hatást gyakoroltak a nemek közti viszonyok alakulására. Más országokkal összehasonlítva azonban a magyar nőmozgalomban a "szexuális kérdéssel" kapcsolatos nyilvános és direkt állásfoglalás csupán szerény szerepet játszott.

Szexuális viszonyok és reformtörekvések

A hazai nőmozgalomnak az integracionista és a modernista irányzata egyaránt foglalkozott a magyar társadalomban uralkodó szexuális viszonyokkal, ám ezt gyökeresen eltérő módon tette. A modernista tábor ún. polgári szárnyát képviselő Feministák Egyesülete szemében a "szexuális kérdés" elvileg a nőmozgalom legfontosabb témái közé tartozott. Ennek ellenére ez az egyesület jobbnak látta, hogy ezekben az ügyekben, legalábbis kifelé, a legnagyobb óvatossággal járjon el. Ez a nagyfokú elővigyázatosság részint speciális tapasztalatoknak, részint stratégiai-taktikai megfontolásoknak volt a következménye. Az egyesület vezető személyiségei reménytelenül nőellenesnek találták ugyanis a hazai szexuális viszonyokat, a nemi kapcsolatok kultúráját (vagy inkább kulturálatlanságát): a ‘machizmus’ uralma ezen a területen kikezdhetetlennek látszott. A Feministák Egyesületének havilapjában rendszeresen jelentek meg kommentár nélküli rövid hírek, amelyek ezeket a viszonyokat voltak hivatva illusztrálni. A lap például tudósított egy vidéki földbirtokosról, akinek örökségét 58 általa nemzett gyermek között kellett felosztani, vagy az illetékes miniszter rendkívüli engedélyéről, amely egyik ismert gróf számára lehetővé tette, hogy feleségül vegyen egy 13 éves lányt.¹ Egy alkalommal maga Schwimmer Rózsa háborgott egy államilag támogatott magyar utazási ügynökség brosúráján. A füzetecske egyebek közt ott hevert a vasúti fülkékben is, és egyik fejezete a Budapesti éjjel címet viselte. A brosúra – Schwimmer szerint – nyíltan dícsérte azokat a magyar nőket, akik az éjszakai mulatókban és a főváros utcáin évszaktól függetlenül a férfilátogatók rendelkezésére álltak. Így azután nem csoda, fűzte hozzá, ha a magyar nők nem örvendenek nagy tekintélynek külföldön. "Mert amíg itthon nincsen becsülete a magyar asszonynak, addig másfelé sem lehet. Itthon pedig nincs becsülete." Szerinte a magyar férfiak kimondott megelégedettséggel szemlélték, és afféle nemzeti vívmánynak tekintették a magyar prostituáltak (az ún. "hungárák") exportját, és ugyanez vonatkozott a szintén híres-hírhedt budapesti éjszakai életre: "A gazda büszke: felesége tetszett a vendégnek." Másfelől – Schwimmer állítása szerint – ugyanezek a viszonyok tükröződtek a magyar hivatalos életben és a nyilvános szférában is, ahol teljességgel hiányzott a női elem. Ilyen körülmények közt a külföld nem is következtethetett másra, mint hogy "a kultúra és civilizáció Magyarországon tisztán férfidolog, míg a nők csak a kicsapongás óráiban társaik a férfiaknak".²

A fenti bíráló elemzést támasztja alá, hogy a Feministák Egyesülete keserű tapasztalatokra tett szert, valahányszor a "szexuális kérdésekről" nyilvánosan foglalt állást. A szexuális felvilágosítás témájának felvetése, vagy a női egészség és higiénia kérdéseiről szervezett felvilágosító jellegű előadássorozatuk a budapesti, illetve magyar nyilvánosság viharos felháborodását és "a feministák durva szidalmazását" váltotta ki.³

Ilyen és más hasonló tapasztalatok után a Feministák Egyesülete a "szexuális kérdés" nyilvános feszegetésében csakhamar az egyesületi tevékenység egyetlen más területét sem jellemző visszafogottságot tanúsított. Ez eltérést jelentett attól a sok tekintetben meglepő következetességgel alkalmazott stratégiától is, melynek értelmében a Feministák Egyesülete teret biztosított Magyarországon a nemzetközi nőmozgalom ‘radikális’ irányzataiban jelen lévő valamennyi témának és politizálási mintának. Mindazonáltal a "szexuális kérdésben" – legalábbis a Feministák Egyesületének vezető személyiségei – tartalmilag ugyanazokat a nézeteket képviselték, mint a nemzetközi nőmozgalom ‘radikálisabb’ szárnya. E megközelítés kiindulópontja az volt, hogy a nőmozgalom központi törekvése a szexuális viszonyoknak a gazdasági szempontokról történő leválasztása legyen.⁴ Eszerint mindaddig, amíg a házasságban a nő gazdaságilag függ a férfitól, mert a gyerekek ellátása miatt vagy más okból nem végezhet kereső munkát, nem lehetséges a két házastárs között egyenjogú és őszinte kapcsolat. Érvelésük szerint ilyen körülmények között nem találhatjuk meglepőnek, ha partnerükben maguk a nők is a ház urát, a családfőt látják, "de férjükről, az emberről, nem tudnak semmit".⁵ Csak a gazdasági és az érzelmi szféra, másfelől pedig a testi szerelem és a szaporodás szétválasztása után válhatnak a nemek közti viszonyok a szó tulajdonképpeni értelmében vett emberi kapcsolatokká. Az így létrejövő, "nemesebb és tisztább ideálokon felépülő házasság[ot]" és szerelmet már csak annak "belső értéke" alapján szabad megítélni.⁶ A Feministák Egyesületének álláspontja szerint az ilyen – két ember belső vonzalmán és kölcsönös megbecsülésén alapuló – szerelmi kapcsolatoknak alapjában véve nincs szükségük a formális házasságkötés jogi kereteire. Ezért az ún. "szabad házasságnak" mindaddig, amíg az a fenti alapelveken nyugszik, a hivatalosan megkötött házassággal egyenrangúnak kellene lennie. Ám az uralkodó szexuális erkölcs, ezzel szöges ellentétben, nem támaszt azonos követelményeket férfiakkal és nőkkel szemben. Míg a nőnek minden "félrelépése" a társadalom megvetését vonja maga után, a férfiaknak a bordélyok látogatását és a házasságon kívüli kapcsolatot is elnézik.⁷

Mindezzel a nemek közötti személyes és szexuális érintkezésnek egy speciális, modernista-individualista ideálját vázolták fel. Ennek alapjául végső soron az a megközelítés szolgált, amely kívánatosnak tartja a "gazdasági elem" kiküszöbölését minden nem gazdasági jellegű társadalmi viszonyból. A ‘feministák’ álláspontja szerint a korabeli nemek közötti kapcsolatokban a nők helyzetét alapvetően az határozta meg, hogy sem gazdaságilag, sem társadalmilag, sem jogilag nem volt biztosított a nők egyéni szabadsága és egyenlősége sem a társadalom ‘modernebb’, sem ‘tradícionálisabb’ területein. A szexuális reform által megcélzott ideál szerint a nemek közötti kapcsolatok tisztán eszmei-lelki (és persze testi), tehát minden társadalmi-gazdasági kötöttségtől mentes viszonyok lennének. A szaporodást viszont az egyéni és a társadalmi igényekhez kell igazítani, tehát tervezendő és irányítandó, azaz lényegében elengedhetetlen, hogy hozzáférhetővé váljanak a fogamzásgátló eszközök.

A munkásnők mozgalma elvileg hasonló ideálokban látta a "szexuális kérdés" megoldását, ám e célok mellett csakis legkorábbi, radikális korszakában állt ki a nyilvánosság előtt. A szociáldemokrata nőmozgalom ekkoriban még határozottan állást foglalt a "szabad szerelem" és a házassági anyakönyvi kivonat nélküli együttélés mellett.⁸ Gárdos Mariska "nyíltan és bátran" hirdette a szociáldemokrata nőmunkások 1905. évi országos értekezletén, valamint újságcikkeiben "a szabad szerelem létjogosultságát, sőt fölényét a házasság örve alatt, szemünk előtt folyó erkölcstelenségekkel szemben".⁹ A korabeli társadalom szexuális viszonyainak napirendre tűzését valószínűleg leginkább az ösztönözte, hogy az általános munkavállalói függőségen túlmenően a munkásnők kiszolgáltatottsága határozottan szexuális színezetű is volt. A szociáldemokrata nők képviselői azonban – legalábbis nyilvános állásfoglalásaikban – többnyire kínosan ügyeltek arra, hogy a szexuális zaklatások súlyosabb formáit a munkásnők gazdasági függőségére való hivatkozással a munkaadók, de semmi esetre sem saját elvtársaik számlájára írják.¹⁰ Ezzel szemben a korai idők egyik aktivistája – 1945 után írt visszaemlékezéseiben behatóan – tudósít arról, hogy a szexuális zaklatás a kollégák és elvtársak között is igen elterjedt volt. Eszerint még a szervezett munkások körében is "az érdeklődés középpontjában a lóverseny, a kártya, az ivászat, s a nőtleneknél ezenfelül az utcalányok álltak. És hogy zavarba hozzák a közelükben dolgozó fiatal lányokat, hangosan mesélték a szombat esti meg vasárnapi kiruccanásaikat, olyan szavakkal, amelyek sértették a fiatal leányfüleket, és hangosan nevettek, amikor ezek elpirultak." A korabeli szociáldemokrata női sajtóban ezzel szemben legfeljebb a szexuális férfiuralom ártalmatlanabb oldalaként ábrázolták a férfi munkatársak "durva tréfáit", melyeket a munkásnőknek a gyárakban el kellett viselniük. Egy helyütt például az az érvelés jelent meg, hogy ahol a munkásnőket megrémítik az elvtársaik efféle tréfái, ott nem csoda, ha képtelenek ellenállni a gyárosok kedves szavainak és ígéreteinek, és íly módon lesznek megesett nőkké. A szociáldemokratáknál még az is ritka volt, hogy a "polgári" férfiak vétségei mellett a munkásférfiakéit is megemlítsék. Ezzel szemben a "polgári" Nőalkalmazottak Országos Egyesületénél olyan feketelistákat vezettek, ahol a kollégák és a felettesek vétségeit egyformán szigorúan vették. Ezek a listák arra szolgáltak, hogy figyelmeztessék az üzembe belépni szándékozó munkatársnőket, bemutatva az akadálytalan "vadorzást" és "betyárkodást", amelyet a férfi munkatársak a női alkalmazottak tisztessége ellen folytattak, illetve azt, hogyan használják ki a főnökök és kisfőnökök női beosztottjaik gazdasági függőségét.¹¹

A nőmozgalom integracionista szárnya, amelyet elsősorban a nőmozgalom csúcsszervezete, a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége, valamint a katolikus nőmozgalom képviselt, óvakodott attól, hogy a "szexuális kérdést" nyílt formában a nőmozgalmi viták témájává tegye. Az integracionisták táborában ugyanis az uralkodó erkölcsfelfogás egyszerűen elképzelhetetlenné tette, hogy a szó szorosabb értelmében vett szexuális ügyeket nyíltan szóba hozzák. A házasság intézményét, annak eredeti formáját, valamint az ezzel szorosan összefüggő, hivatalosan nagyra értékelt szigorú erkölcsi normákat semmiképpen sem akarták megkérdőjelezni. Az integracionisták ezért elméleti-ideológiai téren roppant burkoltan megfogalmazott állásfoglalásokra, valamint az ‘általános erkölcsiség’ hangoztatására szorítkoztak. Gyakorlati-politikai tevékenységükben viszont a legszélesebb értelemben vett "szexuális kérdés" igen fontos szerepet játszott, sokkal fontosabbat, mint a modernisták esetében. Ez szorosan összefüggött azzal, hogy az integracionisták azokat a problémákat is erkölcsi kérdésként kezelték, amelyeket a modernisták felfogása szerint gazdasági, társadalmi és jogi reformok útján kellett volna megoldani.

Ez a különbség az ún. "patronage" keretein belül mutatkozott meg legszembetűnőbben. A patronage a munkásnők, cselédek és kiskorú leányok körében végzett védő-gondozó tevékenységet jelentette. Ez a szociális munka, illetve erkölcsi gondozás egyebek között egyértelműen arra irányult, hogy az alsóbb rétegek lányait és asszonyait rávegye: a másik nemhez fűződő viszonyukat igazítsák bizonyos, az integracionisták számára is elfogadható szigorú morális normákhoz és formákhoz. Mindeközben magáról a szexualitásról legtöbbször csak utalások formájában esett szó. Így például az integracionista irányultságú gondozómunkában igen fontos szerephez jutó nőotthonok arra szolgáltak, hogy azokat a "gyári és üzleti leányokat", akik nem lakhattak szüleiknél, "távol tarts[á]k (…) az albérletben való lakással járó erkölcsi veszélyektől", illetve kimentsék az őket "erkölcsileg is megront[ó] (…) kvártélyadó asszonyok körme köz[ül]". Az integracionisták az általuk vezetett otthonokban olyan családias légkört akartak kialakítani, "hogy az a tánczért, orpheumért stb. kárpótlást nyújtson".¹² A katolikus nőmozgalom csak a háború utolsó éveiben lépett fel azokkal a patronage kiterjesztésére vonatkozó elképzelésekkel, amelyek az addigiaknál nyíltabban kapcsolódtak a "szexuális kérdéshez". A Szociális Missziótársulat például azt mérlegelte, hogy saját otthont hoz létre állapotos, "megesett lányok" számára, akiknek a testi nyugalom és gondozás mellett arra is időt akartak biztosítani, hogy lelki sebeikkel foglalkozhassanak és azzal, miként éljenek a jövőben tisztességes életet.¹³

Míg tehát a szexuális reform hívei a szexuális normák mindkét nemre kiterjedő alapvető megváltoztatásával akarták felszabadítani a nőket a nemi alávetettség alól, addig a patronage-nak az volt a célja, hogy lehetőleg minél több nőt sikerüljön ‘átmenekíteni’ a hagyományos módon értelmezett tisztességes asszonyi létbe. ők ezzel akarták megvédeni a lányokat és asszonyokat a szexuális kizsákmányolástól és alávetettségtől. Ugyanakkor a "patronesszek", azaz a gondozók és klienseik kapcsolatát hierarchia jellemezte. Az előbbieket erkölcsi és vallási értelemben különbnek, és – mindet kétséget kizáróan – az utóbbiak nevelésére jogosultnak tekintették. A gondozottakat "meg kell (…) győzni a becsületes életnek szép és hasznos voltáról. Haragudni soha sem szabad. Ezzel leromboljuk tekintélyünket. Ha ők azt látják, hogy a patronesse is rabja az indulatoknak, akkor vége annak a fölénynek, amelyet eddig a nyugodt önuralom, a fegyelmezett lélek fölénye gyakorolt."¹⁴

Tehát a nőmozgalom integracionista szárnya – és ezen belül legerőteljesebben alighanem a katolikus nőmozgalom – gyakorlati tevékenysége során végeredményében igen intenzíven foglalkozott a "szexuális kérdéssel", miközben elutasította a problémának a szexuális reform mintájára történő mindennemű tárgyalását. A Feministák Egyesületének modernistái a "szexuális kérdéshez" éppen ellenkezőképpen viszonyultak. Miközben az egyesület a gyökeres szexuális reform melletti elkötelezettségét a hazai nyilvánosság előtt bár visszafogottan, tartalmilag azonban teljes egészében vállalta, a "szexuális kérdést" érintő gyakorlati tevékenysége szerény keretek között maradt. Kevés akcióinak zöme is az egyesület megalapítását követő kezdeti időszakra esett, még azt megelőzően, hogy az egyesület az e téren szerzett rossz tapasztalatok miatt taktikai visszavonulót fújt volna. A korábban már említett, a női test egészségéről és higiéniájáról 1905/1906 telén tartott és a nagyközönség szemében azonnal botránykővé lett előadás-sorozatot hosszú évekig nem ismételték meg.¹⁵ Nem ilyen egyértelműen és nem ilyen gyorsan, de a szexuális felvilágosítás ügye is lekerült a napirendről.¹⁶ És amikor a Feministák Egyesülete 1907-ben saját lapjában pályázatot írt ki egy szexuális felvilágosításról szóló pedagógiai vezérfonal megírására, mindössze két írás érkezett be, s egyiket sem találták megfelelőnek.¹⁷ 1907 után a Feministák Egyesülete nyilvánosan már csak érintőlegesen foglalkozott a "szexuális kérdés" általánosabb összefüggéseivel, és a továbbiakban teljes mértékben a prostitúció sokkal kézzelfoghatóbb problémája felé fordult.

Prostitúció és leánykereskedelem

A prostitúció a "szexuális kérdés" széles témakörén belül a nőmozgalom valamennyi áramlata számára kiemelt fontossággal bírt, mind elméleti-ideológiai szinten, mind a gyakorlatibb tevékenységek szempontjából. Az integracionisták szemében emellett döntő jelentősége volt a prostitúcióval szorosan összefüggő "leánykereskedelemnek" is.

A prostitúcióval foglalkozó viták gyújtópontjában a korabeli rendőrségi-adminisztratív rendszer állt, amely e társadalmi jelenség szervezeti kereteit biztosította. Ez volt az ún. "reglementáció" intézménye. E rendszer keretében nem tiltották, hanem megtűrték a prostitúciót. Azoknak a nőknek, akik az ‘iparban’ kívántak tevékenykedni, be kellett jegyeztetniük magukat a hatóságnál – Budapesten a rendőrségnél -, ezenkívül, nemi betegségeket vizsgálandó, rendszeres orvosi ellenőrzésre is jelentkezniük kellett. A rendőrség ugynakkor Budapesten évről-évre egyre határozottabb célul tűzte ki, hogy felszámolja az ún. "titkos", vagyis nem regisztrált prostitúciót. Ennek érdekében rendszeresen ellenőrizte az utcákat és a "kétes helyeket", hogy nem tartózkodnak-e ott "gyanús nőszemélyek", ezeket pedig igazoltatta, illetve a rendőrkapitányságra kísérte. Ott arra igyekeztek rávenni az őrizetbe vett nőket, hogy vessék alá magukat nőgyógyászati vizsgálatnak. Ez az eljárás volt hivatva megállapítani, hogy vajon szexuálisan érintetlenek-e. Amennyiben nem ez volt a helyzet, az gyakorlatilag elégséges bizonyítékul szolgált arra, hogy prostituáltakról van szó, akiknek regisztráltatniuk kell magukat. Túlnyomó részt azonban prostituáltaknak tekintették azokat az őrizetbe vett nőket is, akik megtagadták a nőgyógyászati vizsgálatot, és ennek megfelelően kezelték őket.¹⁸

Bár természetesen ez is ‘kényes kérdésnek’ számított, a prostitúcióval való foglalkozás a nőmozgalom és a széles nyilvánosság számára is kevésbé tűnt provokatívnak, mint mondjuk a minden népiskolai tanulóra kiterjedő szexuális felvilágosítás szorgalmazása, miközben bizonyos okokból ennek a problémának a megoldása nagyon is sürgetőnek látszott. A prostituáltak ugyanis egy többé-kevésbé jól körülhatárolható csoportot jelentettek, amely világosan elkülönült a nőmozgalomtól, annak közönségétől és általában a tisztességes nőktől. Amikor a német feminista, Käthe Schirmacher 1906-ban a Magyar Nőegyesületek Szövetségének meghívására előadást tartott e témakörben, egy hölgy a közönség soraiban ritka világos formában adott hangot távolságtartásának. "Nagyságos asszony, ön ékesszólóan és részletesen festette le nekünk e lányok és asszonyok nyomorúságát. Könnyen elképzelheti, hogy mi mindannyian, itt jelenlévő asszonyok, e nyomort csak könyvekből és színdarabokból ismerjük…"¹⁹ Amikor botrányosnak minősítették az erkölcsrendészetnek a tisztességes, sőt ártatlan és naiv lányok és asszonyok elleni támadásait – amelyeket mind a szociáldemokrata, mind a ‘polgári’ nőmozgalom a reglementáció elkerülhetetlen következményének tekintett²⁰ -, úgy az is azon a soha meg nem kérdőjelezett különbségtételen alapult, amely világos határt húzott saját társadalmi státuszuk és a prostituáltaké között. Így például egy fiatal szabászlány esetében, akit szintén előállított a rendőrség, nem csak azon háborodtak fel, hogy a kicsikének megalázó procedúrákat követően el kellett viselnie a rendőrorvos általi hüvelyvizsgálatot. Ugyanilyen botrányosnak számított az is, hogy a lány a rendőrörsön kénytelen-kelletlen kapcsolatba került bizonyos társadalmi rétegek képviselőivel. "Beviszik egy szobába és rázárják az ajtót. Húsz nő társaságába került; kifestett, lompos, czifra, szomorú alakok. Ha valamelyikükkel eddig szóba állt volna, az anyja otthon biztosan véresre veri. Most bizalmasan, sokszor érthetetlen tolvaj-nyelven szólnak hozzá, ő félelmében, irtózatában, szégyenében egy sarokba kuporog és keservesen zokog. Erre kitör a húsz leány szenvedélye, gúnyja, kicsúfolják, tanítgatják, szidják vegyesen; hát minek is jutott ide ez a kényes nebántsvirág, ha annyira külömbnek érzi magát nálunknál?"²¹

A prostituáltként számon tartott nők olyan személyek voltak, akiknek életmódját sem a hagyományos szigorú erkölcsi normákkal, sem a szexuális reform híveinek az eljövendő, új etikáról szóló elképzeléseivel nem tudták összhangba hozni. A nőmozgalom különböző áramlatainak szemében ezek a nők jelképezték, illetve testesítették meg saját férjeik és fiúgyermekeik szexualitásának másik, a polgári tisztességen túli, fenyegető oldalát. "Percekig tartó taps[ot]" váltott ki például Käthe Schirmacher előadásának következő passzusa: "milyen undorító a tisztességes asszony helyzete a mocsárból jövő férfivel szemben és milyen kínosan hat az anyára az a tudat, hogy a fia oda készül."²²

Bizonyára mindkét tényező – tehát egyfelől a ‘mi’ és az ‘azok’ ebből a szempontból világos megkülönböztetése, másfelől pedig a prostituáltak személyében megtestesített fenyegető másság – fontos hajtóerejét képezte a nőmozgalmak prostitúcióval kapcsolatos reformtörekvéseinek. Azonban a prostituáltaknak (és a "veszélyeztetetteknek") felkínált ilyen vagy olyan szociális és erkölcsi segítség, illetve a reglementáció reformjára, esetleg eltörlésére irányuló erőfeszítések hátterében újra meg újra felbukkant egyfajta megvédendő, jobban mondva először még kiharcolandó kollektív "női méltóság"²³ képzete. E méltóság megsértése a nőmozgalmak képviselőinek szemében végső soron minden nő közös ügye volt, azoké, akiknek férjei és fiai aláereszkedtek a mocsárba, de ugyanígy azoké a rikítóan kimázolt alakoké is, akik a mocsárban fogadták őket. Ez a megközelítés korántsem állt ellentétben a prostituáltaktól való elhatárolódással. Ebből következően a nőmozgalmi törekvésekben nagyon jól megfértek egymással a prostituáltakkal való szolidaritás bizonyos formái és e társadalmi csoport erkölcsi megvetése.²⁴

Az elérendő, és minden esetben mindenki – tehát férfiak és nők, továbbá valamennyi társadalmi réteg – számára egyaránt érvényes erkölcs mibenlétéről megoszlottak a vélemények a nőmozgalmon belül. Egység volt és maradt azonban egy cél tekintetében: a prostitúció által képviselt másságnak és a rá jellemző életformáknak el kell tűnniük a társadalom térképéről. Az integracionisták lényegében azért harcoltak, hogy az eddig csak a nőkre vonatkozó szigorú erkölcsi normák a jövőben a férfiakra is érvényesek legyenek. A modernisták ezzel szemben "új etikáért" küzdöttek, amely megszüntetné a "kettős erkölcsöt", hogy annak helyébe egy mindkét nemre érvényes, nem lazább, de plurálisabb, individualistább és liberálisabb morál lépjen.

Magyarországon a nőmozgalmisták gyakorlati cselekvéseikben 1906 után kezdtek nagyobb figyelmet fordítani a prostitúcióval kapcsolatos társadalmi problémákra. A katolikus nőmozgalom azonban sem ezt megelőzően, sem ezután nem foglalkozott expressis verbis a prostitúció reglementációjával, a "leánykereskedelem" visszaszorításának jogi lehetőségeivel vagy hasonló kérdésekkel. Tagjai, aktivistái megmaradtak a már bemutatott patronage tevékenységnél, amely ebben az időszakban élte virágkorát.

1906-ban két tényező késztette a magyarországi nőmozgalmat arra, hogy politikai szinten intenzívebben kezdjen foglalkozni a megvásárolható szexualitás jelenségével. A budapesti prostitúciós rendelet hatósági reformtervezetei ez idő tájt jutottak abba a stádiumba, hogy a vonatkozó előkészületek témája nyilvános viták tárgyát (is) képezhette. Ezért a Feministák Egyesülete és részben a Magyar Nőegyesületek Szövetsége is elérkezettnek látta az időt – s itt megint csak fontos szerepet játszottak a Feministák Egyesületének nemzetközi nőmozgalmi kapcsolatai -, hogy nagyon konkrétan mérlegelje, miként lehetne politikailag is fellépni a prostitúció ellen.²⁵ Amikor aztán Käthe Schirmacher Belgrád felé, illetve onnan visszafelé megállt vendégként Budapesten, a Magyar Nőegyesületek Szövetsége némi huzavona után elhatározta, hogy nyilvános előadásra hívja meg az abolicionista, azaz a prostitúció szabályozásának eltörlésére irányuló politika német képviselőnőjét.²⁶ Ezzel párhuzamosan a nőmozgalom képviselői arról értesültek, hogy Budapest székesfőváros tanácsának védnöksége alatt nyilvános szakmai ankétot szerveznek a tervezett új budapesti prostitúciós szabályrendeletről.²⁷ E rendezvényre a főváros és a rendőrség hivatalos képviselői mellett végül a nőmozgalom valamennyi irányzatának képviselőit is meghívták, ami feltétlenül történelmi újdonságnak számított. Annak ellenére, hogy férfioldalról is több határozott ellenvetés hangzott el, összességében mégis a reglementáció híveinek falanxa uralta a vitát. Még a nőmozgalom integracionista szárnyának képviselői is kínosan kerülték az egyértelmű állásfoglalást a ‘pro vagy kontra reglementáció’ döntő kérdésében. Észrevételeiket egyes részterületekre irányuló konkrét reformjavaslatokra korlátozták, amelyek nem érintették a hatóságilag megtűrt és felügyelt prostitúció rendszerének lényegét. A jelenlévő nők közül egyedül a Feministák Egyesületének két képviselője foglalt nyíltan állást a reglementációval szemben. ők kiálltak az abolíció elve, vagyis a reglementáció teljes eltörlése mellett. Álláspontjuk szerint amíg az érintetteknek regisztráltatniuk kell magukat, addig nincs esélyük arra, hogy kiszabaduljanak a prostituáltlétből és visszatérjenek a tisztességes kenyérkereső munkához. Az pedig, hogy a rendszeres nőgyógyászati vizsgálat a prostituáltaknak semmiféle védelmet nem nyújt a nemi fertőzések ellen, állításuk szerint régóta bizonyított.

Az ankéton a nők konkrét érvei mögött mindvégig érezhető volt, hogy a prostitúció bírálata tulajdonképpen és végső soron lázadás a megaláztatás ellen, amelyet a prostitúció a női nem mint olyan számára jelentett. Nem esett viszont szó azokról a társadalmi következményekről, amelyekkel a reglementáció ellenőrzési rendszerének eltörlése után a korabeli feltételek között reálisan számolni kellett. A századforduló Budapestjén ugyanis ez a lépés önmagában aligha lett volna alkalmas a szexuális kizsákmányolás és a nők megalázásának megszüntésére. Hiszen a reglementáció eltörlése semmit sem változtatott volna azon a helyzeten, hogy a nők szexuális és társadalmi viselkedését más közösségi elvárások szabályozták, mint a férfiakét, hogy a nemek közötti kapcsolatokat erős hierarchia jellemezte, vagy hogy a szexualitás területén fontos szerepet játszottak a piaci és csereviszonyok.²⁸ Hogy az abolíció önmagában nem jelent megoldást a prostitúció problémájára, illetve nem vezet el automatikusan a prostitúció megszűnéséhez, azt alapjában véve a ‘feministák’ is tudták. Ezért, érvelésük szerint, az abolíció mellett további fontos feltételként lehetővé kell(ene) tenni a nők gazdasági függetlenségét, ami a gyakorlatban megfelelő számú, megfelelően fizetett munkahelyet jelentett volna. Ezenkívül szerintük hozzá kell kezdeni egy olyan "új nemi erkölcs" alapjainak lerakásához, amely mindkét nemre egyformán érvényes.

Persze ezek a szűk értelemben vett abolíción túlmutató elképzelések nagyon messze álltak a valóságtól, sőt a reálpolitika lehetőségeitől is. Ezért a nőmozgalom modernista szárnyának ‘radikális’ képviselői, az integracionistákhoz hasonlóan, nagyon is konkrét javaslatokkal igyekeztek elősegíteni a fennálló rendszer humanizálását. Így például az említett ankéton a nőmozgalom valamennyi képviselője egyetértett abban, hogy támogatni kell a prostituáltak kötelező rendszeres nőgyógyászati vizsgálatáért szedett díj eltörlését. Megegyezés mutatkozott abban is, hogy a nőknek különösen ki kell venniük részüket a prostitúció visszaszorítását szolgáló megelőző munkából. Ez lényegében közvetlen meggyőző és ‘megmentő’ tevékenységet jelentett: például plakátokkal akarták felhívni az "elhagyott lányok" figyelmét arra, hogy milyen segélynyújtási lehetőségeket vehetnek igénybe. Másik javaslatuk szerint a rendőrfőkapitánnyal együttműködve meg kell próbálni eltéríteni szándékuktól a regisztrációra jelentkező kiskorúakat. A megelőzés szélesebb látókörű felfogásának csupán a Feministák Egyesületének egyik képviselője adta tanújelét. Szerinte alapvetően mindkét nem nevelésének őszintébbnek és igazságosabbnak kellene lennie, a lányokat pedig több önállóságra és saját sorsukért viselt felelősségre kellene buzdítani. Kapcsolódva Feministák Egyesületének ahhoz a rendszeresen és nyilvánosan képviselt álláspontjához, melyszerint a szexuális önmegtartóztatás a fiatal férfiak számára sem káros, a képviselőnő úgy vélte: meg kellene értetni velük, "hogy lehet ösztönüknek… kielégítést nyerni ugyis, hogy másokat tönkre nem tesznek". Az ankétról készült jegyzőkönyv szerint e helyen "mozgás" támadt a teremben.

Az 1906-os prostitúciós ankét valamint ugyanabban az évben Käthe Schirmacher előadása összességében joggal tekinthető egy olyan időszak nyitányának, amikor a magyar nőmozgalom erőteljesebben foglalkozott a prostitúció és a "leánykereskedelem" ügyével. Mindazonáltal a két esemény nem vált egy valóban folyamatos, erőteljes és következetes reglementációellenes politikai küzdelem vagy netán harcosabb nyilvános akciók kiindulópontjává. És amikor végül 1909-ben életbe lépett az új budapesti prostitúciós rendelet, a Feministák Egyesülete úgy látta, részben még rosszabbodott is a helyzet. A rendelet ugyanis "megvédi a gyenge ‘erősebb nemet’ a [prostituáltak általi – S. Z.] tolakodó kínálgatástól, de viszont biztosítja, hogy ha vágya támad, kielégíthesse".²⁹ A ‘feministák’ értékelése szerint még a bejegyzett prostituáltak kötelező nőgyógyászati vizsgálati díjának eltörlése is balul ütött ki az érintettek szempontjából. A rendőrség nagyszabású propagandahadjárat keretében vezette be ezt az újítást ugyanis, minek következtében az erkölcsrendészet épületének bejárata előtt újságírók egész hada, és ezzel "a pellengér összes kínjai" vártak a vizsgálatra jelentkező nőkre.³⁰

Az új budapesti prostitúciós rendelet 1909-es életbelépése után a prostitúciós politika terén a nőmozgalom integracionista szárnyához került a kezdeményezés, aminek eredményeként megváltoztak a tartalmi hangsúlyok. Ez nem volt véletlen, hiszen az új rendelet egy olyan kérdésben teljesítette a nőmozgalom követeléseit, amely inkább az integracionisták számára bírt központi jelentőséggel. Hivatalosan lehetővé tette ugyanis, hogy a nőegyletek és más társadalmi erők ezt követően a rendőrséggel szorosan együttműködve végezzék mentőmunkájukat a szakadék szélére sodródott nők érdekében.³¹ Ennek értelmében 1912 februárja után hölgyek egy kis csoportja megkezdte működését a budapesti rendőrfőkapitányság erkölcsrendészeti osztályán. A hölgyek többnyire nőmozgalmi aktivisták voltak, akik azt kapták feladatul, hogy lebeszéljék szándékukról a már regisztráltakat, illetve a regisztrációra jelentkezőket. Rábeszélőképességük mellett az anyagi segítségnyújtás bizonyos eszközei is rendelkezésükre álltak: a "veszélyeztetett" nőket mindenekelőtt megpróbálták a számukra fenntartott otthonokban vagy rokonoknál elhelyezni, és megkíséreltek "tisztességes" munkát szerezni számukra.³² Egy másik, már 1911 óta folytatott akció a kórházban ápolt, nemi betegségben szenvedő nők látogatása volt, szintén azzal a céllal, hogy a lelkükre beszélve megpróbálják visszavezetni őket a rendes polgári életbe.³³ Végül pedig a rendőrfőkapitánysággal együttműködő nőegyleti tagokat a budapesti gyámhatóság, az ún. "árvaszék" is megbízta a fiatalkorú prostituáltak, illetve regisztrációra jelentkezők hivatalos meghallgatásával, valamint lakás- és életkörülményeik vizsgálatával. Ha a regisztrációra jelentkező kiskorú, az árvaszék ítélete szerint, szülei vagy törvényes képviselője hibájából került ebbe a helyzetbe, vagy nem volt (fellelhető) törvényes képviselője, akkor a kiskorú mellé lehetőség szerint hivatásos gyámot jelöltek ki. Emellett az árvaszék a már említett otthonokban történő elhelyezési lehetőséget is igénybe vette.³⁴

Amíg az különböző egyletek a gyakorlati ‘mentőmunka’ ilyen vagy olyan területein tevékenykedtek, maga a Magyar Nőegyesületek Szövetsége elsősorban a nemzetközi "leánykereskedelem" visszaszorítására és az ifjúságvédelem ügyére összpontosította figyelmét. Így például hoztak egy olyan határozatot, amely szerint a Szövetség küzdeni fog egy a "leánykereskedelmet" és a bordélyok működtetését szigorúan büntető nemzetközi törvény megalkotásáért. Egy másik elképzelés szerint a Szövetségnek követelnie kell, hogy fiatalkorú nők esetében a hatóságok az útlevél vagy a hajóokmányok kiállítását szigorúan munkaszerződés felmutatásához vagy az utazás más céljának igazolásához kössék. Végül egy 1913 végén született közgyűlési határozat alapján a Magyar Nőegyesületek Szövetsége beadvánnyal fordult a belügyminiszterhez, melyben számos más ország gyakorlatára hivatkozva követelte a bordélyok betiltását Magyarországon. Érvelésük szerint a bordélyok a leánykereskedelem fellegvárai, azonkívül roppant módon kizsákmányolják és egyfajta adósrabszolgaságban tartják a prostituáltakat, ami ismét csak hozzájárul a prostitúció fokozott terjedéséhez.³⁵

A ‘mentőmunkának’ e sokféle formájával foglalatoskodó erők – köztük olyanok is, amelyek nem tartoztak a nőmozgalomhoz – elhatárolódtak a korszakra jellemző, az "elesetteket" morálisan keményen elítélő magatartástól. A hagyományos erkölcsfelfogást azonban nem kérdőjelezték meg. Azt akarták elérni, hogy az érintetteknek nyújtsanak anyagi segítséget, akár drasztikus eszközökkel is térítsék vissza őket a "helyes útra", és győzzék meg őket arról, hogy nekik is az a legjobb, ha betartják a "tisztességes" lányokra és asszonyokra vonatkozó viselkedési szabályokat.³⁶

A prostitúció kérdését illetően a Monarchia létezésének végéig fennmaradtak a magyar nőmozgalmon belüli eltérő felfogások. A Feministák Egyesülete, amely a prostitúció ügyében 1909 óta nem lépett fel önálló kezdeményezéssel, újra meg újra elégedetlenségének adott hangot a korra jellemző "leánykereskedelem"-ellenes és patronage tevékenységekkel szemben. Véleményük szerint ugyanis mindaddig, amíg fennáll a reglementáció intézménye, és nem biztosított a nők gazdasági önállósága, ezek nem jelentenek többet tüneti kezelésnél.³⁷ 1912 végén, a Magyar Nőegyesületek Szövetségének közgyűlésén került első ízben sor nyílt vitára a reglementáció kérdéséről. Erre az a beadvány adott alkalmat, amelyet a Szövetség vezető testülete nyújtott be a Belügyminisztériumnak, azt követelve, hogy a regisztráció alsó korhatárát az ország valamennyi megyéjében és városában egységesen 18 évben határozzák meg. Ezen a ponton azonban a Feministák Egyesületének képviselője jegyzőkönyvbe vétette az Egyesület ettől eltérő, abolicionista álláspontját. Ez a megnyilvánulás "kipattant[otta] a delegátusok a prostitúció rendszabályozása elleni álláspontját", írja a Magyar Nőegyesületek Szövetségének lapja az így kirobbant vita összefoglalójában. Ennek a vitának persze nem lettek gyakorlati következményei, már ami a reglementáció rendszerének nyilvános elutasítását illeti.³⁸ A Magyar Nőegyesületek Szövetségében (vagy legalábbis ennek vezető testületében) majd csak a háború idején jelentkezett némi hajlandóság a reglementáció eltörlése melletti nyilvános állásfoglalásra.³⁹

Összegezve a nőmozgalom itt bemutatott álláspontjait és törekvéseit, meg kell állapítanunk, hogy azok az ideológikus és gyakorlati tevékenységekben megnyilvánuló vakfoltok, amelyek a ‘polgári’ modernisták és az integracionisták táborának a prostitúcióval és a "szexuális kérdéssel" kapcsolatos tevékenységet egyaránt jellemezték, a Monarchia legvégéig alig változtak. Valójában a modernisták "univerzális szolidaritása" is csak azokra a nőkre szorítkozott, akik megítélésük szerint önhibájukon kívül kerültek rossz (anyagi) helyzetbe, és ennek következtében tértek le a "jó útról". Azokra azonban, akiknek életvitele mind a régi polgári erkölcsfelfogásnak, mind az "új nemi erkölcs" modernista ideáljának ellentmondott, ez a szolidaritás már nem terjedt ki. Az "új nemi erkölcs" hirdetése azonban nem mutatott túl a nemi élet és a partnerkapcsolatok csereérték-szempontúságának és mindennemű anyagi vonatkozásának elvont tagadásán. A ‘feministák’ gyakorlati tevékenysége leginkább a nők gazdasági függőségének bírálatára és a jogi értelemben vett abolíció követelésére korlátozódott. A másik oldalon, az integracionisták tevékenységében viszont mindvégig meghatározó volt és maradt az a kétértelműség, ami egyfelől a mindennap gyakorolt testvériség, másfelől a saját életvitelük magasabbrendűségéről és értékesebb voltáról való magátólértetődő meggyőződés között feszült. Ez ugyanúgy igaz volt a prostituáltak és regisztrációra jelentkezők körében végzett szociális munkára, mint a csupán "veszélyeztetettekkel" való, patronage-jellegű foglalkozásra. Időnként az integracionistákban is felmerült az a modernisták által többnyire bírálatként megfogalmazott kétely, hogy "a védelmi munka jóformán hiábavaló". Ennek okát viszont kizárólag jogi-igazgatási területen keresték, olyan tényezőkben mint például a bordélyok léte, vagy esetleg magában a reglementációs rendszerben.⁴⁰ Az integracionistáknak a prostitúcióval szemben gyakorolt kritikája ezzel elmaradt a modernistáké mögött, akik legalább a nemek közötti és a társadalmi egyenlőtlenséget is elemzésük tárgyává tették.

Jegyzetek

¹ Vö. A nő és a társadalom. A Feministák Egyesülete [és más, változó egyesületek] hivatalos közlönye (továbbiakban NT). 1912. 161.

² NT, 1907.

³ Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL) P987/III/6/2, fol. 4.; vö. NT, 1907. 56., 67., 153.; 1908. 68.

⁴ Vö. MOL P987/III/6/2, fol. 3.

⁵ NT, 1912., 59.

⁶ NT, 1908. 186.; 1913., 12.; New York Public Library, MSS. & Archives Section. Schwimmer-Lloyd Collection (továbbiakban NYPL SLC) M45-Frauenzeitung, 1905. 09. 17.

⁷ Vö. Tájékoztatás a Feministák Egyesületének czéljairól és munkatervéről. Budapest 1905. 7.; NT, 1911. 94.; 1913. 12.; MOL P987/II, fol. 512.

⁸ Vö. Nőmunkás (továbbiakban NM) 1905. 4., 1., 5.; 9., 1.; 16., 1-2.

⁹ Gárdos alig fogott bele beszédének ebbe a szakaszába, az országos értekezletre kirendelt hivatali biztos a témába vágó minden további megnyilvánulást megakadályozott. Politikatörténeti Intézet Levéltára (továbbiakban PIL) 940 f. 4. ő. e. – Kolozsvári Friss Újság, 1905. 07. 20.; vö. A magyarországi szociálisztikus munkásmozgalmak. 1905. 313.

¹⁰ Vö. PIL 940. f. 24. ő. e. – Magyarországi Kereskedelmi Alkalmazottak lapja, 1902. április; Gárdos Mariska: Százarcú élet. Budapest, 1975. 60-61., 68.

¹¹ PIL 867. f. M, 34, 90; NM, (1913) 6. sz. 4; NT, (1913) 158.

¹² Mi a patronage? Kiadja a Patronage elnöksége. Budapest, 1907. 14. 62-63.; Az országos katholikus nővédő egyesület jelentése 1907/08. évi működéséről. 5-6.

¹³ Vö. Értesítő. A Szociális Missziótársulat és a vele cooperáló katholikus női egyesületek lapja. 1917. 4. sz. 4-5.

¹⁴ A Budapesten 1909. szeptember hó 10. és 11-én tartandó II. Országos Patronáge Kongresszus iratai. 1. füzet, Budapest, 1909. 59-60. 63.

¹⁵ Vö. Feminista Értesítő. 1906. 1. sz. 4.

¹⁶ Vö. NT, 1907. 56., 67.

¹⁷ Vö. NT, 1907. 113., 191.

¹⁸ Pesten már az 1873. évi városegyesítést megelőzően is működött a reglementáció rendszere. Más nagyvárosokkal ellentétben Budapesten elvileg nem volt érvényben regisztrációs kényszer. Ennek ellenére a századforduló óta lehetőség volt rá, hogy a gyanús személyeket hüvelyvizsgálatra kényszerítsék, amit egy 1909-ben hatályba lépő prostitúciós rendelet formálisan is megerősített. A többi magyar megyében és városban ugyancsak az 1848/49-et követő időszakban vezették be a reglementációt. Sok városban részben szó szerint átvették a budapesti szabályozást.

¹⁹ Írja a jónevű napilap, a Pester Lloyd egyik hölgyolvasója az előadáshoz kapcsolódó olvasói levelében. MOL P999/XX/40, fol. 69.

²⁰ Vö. pl. NT, 1912. 142. NM, 1906. 22. sz. 5.

²¹ NT, 1907. 136-137; vö. NM, 1907. 6. 1-2., 5-6.

²² MOL P999/XX/40, fol. 67.

²³ Pl. MOL P999/XX/40, fol. 69.

²⁴ A nőmozgalmak képviselői tökéletesen tudatában voltak annak, hogy a mozgalmak törekvéseit mindkét meglátás befolyásolta. "És ha nem tudnánk még egymással solidárisak lenni, ha nem fájna a társunkkal szemben elkövetett brutálitás, [legalább – S. Z.] az önzés, saját gyermekeink féltése egyesítsen bennünket az erkölcsrendészet elleni harcban." NT, 1907. 137.

²⁵ Vö. NYPL SLC A10 – Vilma Glücklich írásai, 1906. 09. 14.; Käthe Schirmacher írásai, 1906. 09. 17.; MOL P999/XX/40, fol. 67.

²⁶ Vö. MOL P999/XX/40, fol. 67.; NYPL SLC A10 – Vilma Glücklich írásai, 1906. 10. 30. és 1906. 08. 11.; NT 1907., p. 67.

²⁷ Az ankétra vonatkozó fejtegetések az arról készült jegyzőkönyvön alapulnak. Nyomtatásban megjelent: Fővárosi Közlöny. Budapest székesfőváros hivatalos lapja. 1907. 3. sz. melléklet

²⁸ Hogy a ‘polgári‘ nőmozgalom ‘mérsékelt‘ erőinek nem sikerült keresztülvinniük a reglementáció eltörlésére irányuló követeléseiket, az bizonyára nem csak szigorú erkölcsfelfogásuknak, hanem a fent említett viszonyoknak is köszönhető volt.

²⁹ NT, 1909. 150-152.

³⁰ NT, 1909. 6.

³¹ Vö. Szabályrendelet a prostitucióról. Budapest, 1909., 4.

³² Vö. ő Császári és Apostoli Királyi Felségének legfőbb védősége alatt álló patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve az 1912 évről, 174-177; Budapest székesfőváros árvaszékének gyermekvédelmi tevékenysége 1910-1921 (MS., Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár), fol. 91-92.

³³ A nővédelmi egyesületek ilyen jellegű tevékenységére a háború előtti utolsó pár évben már néhány vidéki városban is volt példa, pl. Kassán. Ugyanakkor a Kassai Katolikus Nővédelmi Egyesület – legalábbis hivatalos jelentésében – nem merte néven nevezni e tevékenységét. V. ö. Jelentés a "Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen" negyedévszázados munkásságáról (1909-1934), Budapest o.J., 57-59.; vö. ő Császári és Apostoli Királyi Felségének legfőbb védősége alatt álló patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve az 1913. évről, 264.

³⁴ Vö. Jelentés a "Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen" negyedévszázados munkásságáról, 59.; A patronage egyesületek országos szövetségének évkönyve 1912., 175-176; Budapest székesfőváros árvaszékének gyermekvédelmi tevékenysége, fol. 35-36., 46-48.

³⁵ Vö. Egyesült Erővel. A Magyarországi Nőegyesületek Szövetségének és a Szövetségét alkotó egyesületek legtöbbjének hivatalos közlönyük (továbbiakban EE) (1914), 40-41; (1909/1910) 1909. szeptember-október, p. 5; (1911/1912), pp. 18, 58.

³⁶ Vö. Magyar Nőegyesületek Lapja. Társadalmi folyóirat. 1910. 15.,12., 8-9.

³⁷ Vö. NT, 1909. 198.; 1911. 50., 83.

³⁸ EE, 1911/1912. 130.

³⁹ Vö. MOL P999/II/6, fol. 775; NT, 1916. 190.

⁴⁰ EE, 1914. 40..

A szovjet cenzúra hamis színben tüntette fel Lenin és Inessza Armand viszonyát. Pedig Inesszát hosszú időn át gyengéd kapcsolat fûzte az októberi forradalom vezéréhez. A dogmákkal szakító történelemszemlélet kialakításához hozzátartozik, hogy valósághû képünk legyen a párt- és államalapító magánéletéről is.Részletek A titoktalanított Lenin című könyvből

Vajon miért van, hogy egyes opponenseim Lenin megcsonkított leveleinek először általam publikált részleteire hivatkozva egyet mindig kihagynak? Pedig ez az, amely érthetővé teszi, miért kell végleg lemondanunk róla, hogy valaha is kézbevehessük azokat a leveleket, amelyeket a vezér az általa kezdeményezett "szakítás" előtt írt Armandnak. Íme ez a lenini szöveg bizonyítja, hogy kettőjük között már 1914. július elején vita folyt a tervbe vett "szakításról":

"Soha, soha nem írtam olyat, hogy én mindössze három nőt becsülök. Soha!!! Azt írtam, hogy végtelen barátságot és abszolút tiszteletet és bizalmat három nő iránt érzek. Ez egészen más, teljesen, teljesen más dolog.

Remélem, találkozunk még itt a kongresszus után, akkor majd beszélünk erről. Kérlek, hogy amikor jössz, hozd el (vagyis hozd magaddal) minden eddigi levelünket (ajánlottan feladni nem jó: egy ajánlott levelet az ember barátai is egészen könnyen felbonthatnak. – És így tovább…). Kérlek, gyere, és hozd a leveleket, majd mindent megbeszélünk." (CPA IML, f. 2, op.1, gy. 24299).

Nyilvánvaló, hogy Lenin nem későbbi publikálás végett kérte vissza a leveleit, hanem hogy megsemmisítse. Egyébként Inessza is aggódott leveleinek a sorsa miatt. Erről tanúskodik Leninnek írott fenti levelének a befejezése:

"No, kedvesem, mára elég lesz – el akarom még küldeni a levelet. Tegnap nem jött Tőled semmi! Annyira félek, hogy nem jutnak el hozzád a leveleim! Három levelet küldtem eddig (ez a negyedik) és egy táviratot. Lehet, hogy nem kaptad meg őket? Mindenféle rémképek gyötörnek. Írtam Ny. K.-nak [Krupszkajának – A. L.], a bátyámnak és Zinának [G. Zinovjev feleségének – A. L.] is. Lehetséges, hogy ők sem kapták meg? Sokszor csókollak. A Te Inesszád."

Zs. Trofimov ezek után kategorikusan kijelenti: "Ami Inessza ‘írásbeli’ csókjait illeti, azok egyoldalúak voltak, és valószínűleg mindvégig ‘írásbeliek’ is maradtak. Vlagyimir Iljics leveleiben semmiféle csókokról nem esik szó."

Volkogonov közölte viszont Leninnek Armandhoz írott leveléből a következő, a kiadásból kihagyott részt (franciául): "Oh, mennyire szeretnélek megcsókolni ezerszer is, üdvözölni, és sok sikert kívánni! Bizonyos vagyok benne, hogy teljes sikert fogsz aratni. őszintén a Tiéd. V. L." (CPA IML, f. 2, op. 1, gy. 3327.)

Dmitrij Antonovics megjegyezte, hogy ez a kihúzott "ezer csók" egy hosszú Lenin-levélben volt, "sok egyéb téma" mellett: Inessza készülő beszámolója, Vandervelde, Rosa Luxemburg, Jagello, Kautsky és más szociáldemokraták ténykedése mellett. A csókok "közvetlenül egy, a likvidátorokról, a szakszervezetekről és a biztosítópénztárakról szóló eszmefuttatás után következtek". És mi jött közvetlenül az "ezer csók" után? "I’ve forgotten the money question. We will pay for letters, telegrams (please wire oftener) and railway expenses, hotel expenses and so on. Mind it!" (48:327.)¹

A szovjet cenzorok száműzték persze a Lenin csókjait tartalmazó "bűnös" mondatot művei ötödik kiadásának 48. kötetéből, ahol is az a 311. és 312. oldal között kellett volna lennie. És hogy a hatodik kiadás sajtó alá rendezésekor még én sem jutottam a nyomára, azt mutatja, hogy még az utánunk jövő nemzedékek elől is el akarták titkolni.

Lenin érzéseit híven tükrözi az 1914 májusában Inessza Fjodorovnának írott őszinte levél: "…mennyire gyűlölöm a kapkodást, a sürgés-forgást, az apró-cseprő ügyeket, s mennyire hozzájuk vagyok láncolva elválaszthatatlanul, örökre! That’s a sign more that I am lazy and tired and badly humoured. Generally I like my profession and now I often almost hate it." (48:285.- 48:299.)²

A vezér és Armand ismeretsége 1909-ben Párizsban kezdődött. 1910-12-ben Lenin egyre nagyobb figyelemmel vette körül Armandt. Gyakran beültek egy kávézóba a d’Orleans sugárúton, és hosszan beszélgettek. Lenin nem vette le a két mongol szemét a kis francia nőről – emlékszik Charles Rappaport francia szocialista és bolsevik. Maga Armand egy Leninnek írott levelében később így írta le az ismeretségük kezdetén őt eltöltő érzéseket: "Úgy féltem akkor Tőled, mint a tűztől. Mindig nagyon szerettelek volna látni, de inkább meghaltam volna, semhogy be merjek lépni a szobádba. Azután, amikor Te benyitottál valamiért Ny. K.-hoz [akinél Inessza üldögélt – A. L.], én mindjárt zavarba jöttem, és olyan nagyon butának éreztem magam. Mindig csodáltam és irigyeltem azokat, akik csak úgy beléptek Hozzád, hogy megbeszéljenek veled valamit. Csak a következő ősszel szoktam egy kicsit Hozzád, amikor fordítottam meg egyéb dolgokat csináltam Neked. Nemcsak hallgatni szerettelek, hanem csak úgy egyszerűen nézni, ahogy beszélsz. Először is, az arcod ilyenkor mindig úgy megélénkül. Aztán meg – észrevétlenül nézhettelek."

1910 augusztusában Lenin mindössze két meghívót kapott a II. Internacionálé koppenhágai kongresszusára. Ezt írja M. Kobeckijnak, a bolsevik frakció tagjának: "Mellékelek két meghívót – ennyit tudtam szerezni. Írja be Inessza nevét!" (Lenyinszkij szbornyik. XII. 184.)

Jól ismertek Inessza Armand külsejének elragadtatott leírásai. Itt következik azonban az a pártatlan és elfogulatlan ügynöki jelentés, amely Lenin szocialista iskolájából érkezett Longjumeau-ból a moszkvai kémelhárítási osztályra. "A belgiumi szocialista mozgalom története³ – előadás, amelyet egy Inessza nevű emigráns nő tartott, aki igen gyenge előadónak bizonyult, és jóformán semmit sem tudott nyújtani a hallgatóknak. Inessza a pártbeli fedőneve, amelyet az iskolában való tanári működése idejére vett fel. – Felsőfokú végzettséggel rendelkezik, amelyet külföldön szerzett. Jól beszél oroszul, de leginkább zsidó nemzetiségűnek gondolná az ember. Folyékonyan beszél több európai nyelven is. Ismertetőjegyei a következők. 26-28 éves. Hosszú, sovány, nyílt, fehér arc. Igen sűrű, vöröses árnyalatú barna haj. A konty nem látszik természetesnek. Férjezett, van egy hét éves kisfia. Longjumeau-ban ugyanabban a házban lakik, ahol az iskola működik. Külseje igen feltűnő."

Az ügynök egyben-másban tévedett persze. Armand-nak az Inessza igazi neve volt. Nemzetisége nem zsidó volt, hanem – apja után – francia. (Édesanyja skót asszony volt, egyes adatok szerint pedig egy eloroszosodott angol család leszármazottja.) És akkor már 37 éves volt.

Íme néhány részlet most Krupszkaja visszaemlékezéseiből Armandról, amelyek megbízható hátteret nyújtanak Lenin és Inessza kapcsolatának megvilágításához.

Az Armand-nal való megismerkedésről a következőket írta. "1910-ben Brüsszelből Párizsba érkezett Inessza Armand, és csakhamar párizsi csoportunk legaktívabb tagja lett. Szemasko és Britman (Kazakov) mellett beválasztottuk a csoport elnökségébe, és mindjárt széles körű levelezésbe kezdett a többi külföldi csoporttal. Két kislányával és a kisfiával élt együtt. Harcos bolsevik volt, és párizsi baráti körünknek csakhamar ő lett a központja."

Memoárjaiban Krupszkaja elmeséli, hogyan vette meg Inessza Armand Longjumeau-ban azt a házat, amelyben Lenin iskolájának a növendékei laktak, hogyan nyitott ott menzát, és hogyan járt oda étkezni maga Lenin és Krupszkaja is. Lenin Krakkóba költözése után Inessza Armand az ő megbízásával Oroszországba utazott. Ott hamarosan letartóztatták, de elvált férjének közbenjárására, aki óvadékot tett le érte, fél év múlva szabadlábra helyezték. Így még a bírósági tárgyalás előtt külföldre szökhetett, és Leninhez utazott Poroninba.

Krupszkaja írta: "Inesszát 1912-ben hamis útlevéllel letartóztatták. A rossz börtönviszonyok igen megviselték egészségét, a tüdőbaj jelei kezdtek nála mutatkozni. De változatlanul energikus maradt, és csak még szenvedélyesebben vetette bele magát a pártéletbe. Mi, ‘krakkóiak’ nagyon megörültünk ott az érkezésének… Csoportunk az ősszel Krakkóban nagyon összebarátkozott Inesszával. Kifogyhatatlan életöröm és valami állandó lelkesültség volt benne.

Még Párizsból ismertük egymást, de ott túl sokan voltunk, Krakkóban viszont egyetlen kis baráti közösségben éltünk. Inessza annál az asszonynál vett ki szobát, ahol Kamenyev is lakott. Anyám nagyon megszerette, mert Inessza gyakran betért hozzá. Elüldögéltek, elcigarettázgattak, elbeszélgettek. Mindig felvidultunk utána egy kicsit, amikor nálunk járt.

Inessza volt a napsugár abban a mi mindennapi gondokkal és pártfeladatokkal telezsúfolt, inkább diáktanyára, mintsem családi otthonra emlékeztető lakásunkban. Sokat mesélt akkoriban nekem az életéről, a gyermekeiről, mutogatta a leveleiket. Minden szavából melegség és szeretet áradt. Sokat jártunk sétálni hármasban Iljiccsel. Zinovjev és Kamenyev el is neveztek bennünket ‘a sétálók (»progulisták«) pártjának’. Kijártunk a város szélére, a mezőre. [A mező lengyelül: bloò.] Inessza akkor választotta magának a Blonyina álnevet. Nagy zenerajongó volt, és mindannyiunkat kivezényelt a Beethoven-koncertekre. Maga is igen tehetségesen játszotta Beethoven műveit. Iljics, aki élt-halt a Sonate Pathetique-ért, gyakran kérlelte, hogy játssza el neki."

Elképzelhető, hogy éppen Armand virtuóz zongorajátéka vezetett a vezér "bűnbeeséséhez". "Tíz, húsz, negyven alkalommal is meg tudom hallgatni a Sonate Pathetique-et, és minden alkalommal egyre inkább magával ragad és lázba hoz" – mondogatta Lenin.

Azt kell gondolnunk, a vezető számára mégis inkább az volt a fontos, hogy a belé szerelmes szép asszony az elvtársa is volt. Igaza volt ugyanis Nagyezsda Konsztantyinovnának, amikor azt írta a férjéről, hogy "soha nem tudott volna megszeretni egy olyan nőt, akivel nem egyeztek a nézeteik, és aki nem tudott volna segíteni neki a munkájában". Lenin tisztelte emellett Inessza gondolkodásának önállóságát, valamint erős jellemét és kifogyhatatlan energiáit. "Biztos vagyok benne, hogy te azok közé tartozol, akik ha egyedül állnak egy felelős poszton, kibontakoznak, megedződnek, keményebbé és bátrabbá válnak" – írta Lenin Armand-nak 1914. július közepén. (48:307. – 48:322.)

A vezérnek imponált persze az is, hogy Inessza kitűnően beszélt öt idegen nyelven. Ennek köszönhetően választotta kísérőjéül minden kongresszuson és konferencián.

1952-ben meghalt Alexandra Kollontaj, és még ugyanabban az évben Marcel Body, egykori oroszországi munkatársa a forradalmi években, majd az oslói szovjet nagykövetségen, egy interjút közölt tőle a párizsi Preuves című folyóiratban. Kollontaj jól ismerte Armandt, levelezett vele, bár viszonyuk nem volt egészen felhőtlen (ami nem is csodálható, hiszen valójában a bolsevik elit két "primadonnájáról" volt szó).

Kollontajra hivatkozva Body azt közli, hogy értesülve – tőle magától – férjének Inessza iránti szerelméről, Krupszkaja "félre akart állni", de Lenin nem akart szakítani a feleségével. "Maradj!" – kérlelte Nagyezsda Konsztantyinovnát.

A Lenin kezdeményezésére bekövetkezett "szakítás" valóban arra késztette Armandt, hogy elhagyja Krakkót. Krupszkaja így írja le a történteket: "Először úgy volt, hogy Inessza Krakkóban telepszik le, és idehozza a gyermekeit is Oroszországból. Együtt jártunk lakást keresni. De Krakkóban túlságosan zárt volt az élet, majdhogynem száműzetésre emlékeztetett. Inessza nem tudta mire fordítani az energiáit, amiből akkoriban még nagyon sok volt neki. Elhatározta, hogy végigjárja külföldi csoportjainkat, és tájékoztatókat tart nekik. Aztán Párizsban telepszik le, és megszervezi ott külföldi szervezeteink összekötő irodájának a munkáját."

Leninhez írott levelében Armand ugyanilyen meleg hangon szól Krupszkajáról: "Párizsban jól alakultak a dolgok Ny. K.-val kapcsolatban is. Egyik legutóbbi beszélgetésünkkor azt mondta nekem, hogy csak nemrég lettem kedves és közeli a számára. Én viszont az ismeretségünk legelső percétől megszerettem őt. Van valami különleges, varázslatos tapintat és megbízhatóság az elvtársakhoz való viszonyában. Párizsban gyakran benéztem hozzá. Csak úgy elüldögéltünk a szobájában. Előfordul nemegyszer, hogy csak úgy odaül hozzá az ember az asztalhoz, hogy a folyó ügyekről beszéljünk, de aztán egészen más dolgokra terelődik a szó, és ottragad nála az ember. Jónéhányszor alighanem jól ki is fárasztottam szegényt."

Ugyanebben a levélben Inessza beszámolt Leninnek a külföldi bolsevik csoportok szervezése terén végzett munkájáról. "Holnap lesz a KSZB [Komityet Zagranyicsnüh Organyizacij – Külföldi Szervezetek Bizottsága] ülése. Beszámolót szeretnék tartani a tanácskozásunkról, de nem tudom, hogy konspirációs szempontból miről lehet beszélni, és miről nem. Tanácsot szeretnék kérni Tőled. A szervezeti formák sokféleségéről szólva meg lehet-e mondani, hogy Moszkvában például így van, Pityerben meg amúgy? Vagy közölhetem-e, hogy szervezetünknek ilyen meg ilyen legális fedőszervei vannak (szakszervezetek, daloskörök, szövetkezetek stb.)? Vagy ez így nem konstruktív? Hálás lennék ezzel kapcsolatban minden egyes tanácsodért és útmutatásodért. Csak minél előbb!" Majd: "Szeretnék még kérni valamit: amikor ezekről a dolgokról írsz majd, jelöld meg pontosan, hogy melyikről lehet beszélni, és melyikről nem! Megesik olykor, hogy annyira szeretnék elmondani valamit, de nem tudom, hogy Te egyetértesz-e majd vele."

Armand folyamatosan fontos megbízásokat kapott Lenintől Krakkóból való elutazása után is.

Napvilágra került Inessza Krupszkajához írt néhány levele. Tárgyszerűek, de nagyon meleghangúak, a megszólítás mindig: "Te".

"Inessza a nyárra elhozta a gyerekeket Oroszországból. Triesztbe mentek, a tengerhez – emlékszik vissza Krupszkaja ezekre az időkre. – A nemzetközi nőkongresszusra készítette a beszámolót, amelyet Bécsben tartottak meg, az Internacionálé kongresszusával egyidőben. De volt egy másik megbízatása is. Június közepén a Szocialisták Nemzetközi Bizottsága egy tanácskozást akart összehívni Brüsszelben az OSzDMP [Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt – Rosszijszkaja Szocial-gyemokratyicseszkaja Rabocsaja Partyija] különböző irányzataihoz tartozó 11 szervezet képviselőinek a részvételével, hogy véleménycserét folytassanak az egység megteremtése érdekében.

Iljicset nagyon feldühítette az NSZI-nek [Nemzetközi Szociáldemokrata Iroda – Mezsdunarodnoje Szocial-gyemokratyicseszkoje Bjuro] ez az ötlete. Úgy döntött, hogy nem megy el Brüsszelbe, hanem Inesszát küldi el. ő igen jól beszélt franciául (ez volt az anyanyelve), és határozott jellemének köszönhetően egyébként is mindenütt feltalálta magát. Teljesen megbíztunk benne, tudtuk, hogy semmiképp sem árulna el bennünket."

Iljics elküldte Inesszának Triesztbe a KB általa készített beszámolóját és egy sor minden részletre kiterjedő utasítást az egyes kérdésekben elfoglalandó álláspontot illetően. Inessza mellett M. F. Vlagyimirszkij és I. F. Popov volt még a delegáció tagja. A KB beszámolóját Inessza olvasta fel, franciául. Mint várni is lehetett, a hozzászólások jóval több mindennel foglalkoztak, mint a tapasztalatcsere.

A háború kitörése után Inessza Armand alighanem kísérletet tett rá, hogy kitörjön a vezér politikai befolyása alól. Larisza Vasziljeva írónő közreadta egy beszélgetés szövegét, amelyet az imént említett Ivan Popovval folytatott, aki mind Leninnel, mind Armand-nal közeli ismeretségben volt. A beszélgetés 1953-ban folyt le. Popov elmondta: "Igen, szoros, mondhatni életre-halálra szóló barátság fűzött Inesszához. Életünk egy adott szakaszában, 1916-ban, mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy felül kell vizsgáljuk a forradalomra vonatkozó nézeteinket.

Csak egymással beszélhettünk erről. De végülis arra jutottunk, hogy Lenin túl messzi ment el, hogy ítéletei túlságosan kategórikusak. Mindketten úgy éreztük, hogy Hazánk védelme a legfőbb feladatunk.

Inessza felhívta rá a figyelmemet, hogy a Romanov-házat illetően Lenint a bátyja miatti személyes bosszú is vezeti. Feltételezte, hogy sok személyes elem lehet az egész rendszerhez való viszonyában is. Sokat beszéltünk minderről vele. Végül elhatározta, hogy magához Leninhez fordul a kétségeivel.

Írt neki, és nemsokára választ is kapott. Aztán csak annyit mondott nekem: ‘Menj, menj, Jean, és vissza se nézz! Fiatal vagy, és gyenge egy kicsit a jellemed, túl költői. Ez az élet nem neked való. Írj könyveket, és szeresd az életet, ha tudod! Én már nem léphetek vissza. Engem már megbűvölt, és nem tudok szabadulni. Ha most visszakozom, minden eddigi áldozat kárbavész, oda az egész életem’."

Az első világháború kitörésének idejére I. Popov egyébként már meglehetősen eltávolodott a forradalmi tevékenységtől. Inessza viszont hű segítőtársa maradt Leninnek, még ha önfejűsködött is néha.

Krupszkaja úgy emlékszik, hogy 1914 őszén ismét együtt voltak a berni emigrációban: "A Diestelbergen laktunk, egy tiszta, csendes kis utcában, a több kilométer hosszan húzódó berni erdő mellett. Ferdén szemben velünk lakott Inessza, öt percre tőlünk – Zinovjevék, tíz percre – Sklovszkijék. Órákig kószáltunk a sárga avarral borított hegyi ösvényeken.

A legtöbbször hármasban indultunk neki: Vlagyimir Iljics, és mi Inesszával. Vlagyimir Iljics a nemzetközi színtéren folytatandó harcra vonatkozó elképzeléseit fejtette ki, amit Inessza lelkesen hallgatott. Aztán bekapcsolódott közvetlenül is ebbe a kibontakozó harcba: levelezett, dokumentumokat fordított le franciára és angolra, anyagokat állított össze, tárgyalt az emberekkel stb.

Néha órákig elüldögéltünk a napsütötte hegyoldalon a bokrok között. Iljics beszédeinek és cikkeinek a kéziratán dolgozott, kereste a legkifejezőbb szavakat. Én olaszul tanultam Thussen könyvéből. Inessza pedig valami szoknyát varrt, és nagy gyönyörűséggel süttette magát az őszi napocskával – nem épült fel még egészen a börtön után."

A továbbiakról Krupszkaja így írt: "Folyt a nemzetközi nőkonferencia előkészítése. De nemcsak az volt fontos, hogy létrejöjjön egy ilyen konferencia, hanem hogy ne legyen pacifista jellegű, hogy határozott forradalmi álláspontot foglaljon el. Ez nagy előkészítő munkát igényelt, ami főként Inesszára hárult. És ő meg is felelt ennek: segített a világ nőihez szóló Felhívás különböző nyelveken való megszerkesztésében, és alaposan kivette részét az ingadozók meggyőzésében is.

Nyelvtudása nagy segítséget jelentett számunkra. Egyforma odaadással levelezett Klara Zetkinnel és Balabanovával meg Kollontajjal, valamint angol partnereinkkel, szövögette nemzetközi kapcsolataink első szálait. Ezek a szálak nagyon gyengék voltak még, és minduntalan elszakadtak. De Inessza mindig újra- és újrakezdte…

Emlékszem egy esetre. Inesszával a kórházban voltunk Abram Szkovnonál, akinek valamilyen műtéte volt. Egyszercsak megjelent Iljics, és győzködni kezdte Inesszát, hogy siessen azonnal Zetkinhez, és győzze meg álláspontunk helyességéről. ‘Zetkinnek meg kell értenie, hogy most nem léphetünk vissza a pacifizmus irányába, most élesen kell feltenni a kérdéseket!’ És Iljics sorolni kezdte az érveket, amelyeknek meg kellett győzniük Zetkint. Inessza vonakodott. Nem hitte, hogy egy ilyen beszélgetés eredményre vezethetne. Iljics azonban makacsul ragaszkodott hozzá. És kérlelés közben egyre forróbb árnyalatok jelentek meg a hangjában…"

1915 nyarán megint mindhárman együtt vannak Sörenberg svájci üdülőhelyen. Krupszkaja így emlékezik: "Sörenbergben nagyon jól ment a munka. Nemsokára megérkezett Inessza is. Korán keltünk, és ebédig – ami egész Svájcban déli tizenkét órakor kerül az asztalra – a kert egy-egy sarkába húzódva mindegyikőnk a maga dolgával foglalatoskodott. Inessza gyakran zongorázott, és a zene kiszűrődő hangjai mellett még serényebben ment a munka. Ebéd után aztán a hegyekben voltunk, néha egész estig."

Lenin halála után a KB Politikai Bizottsága határozatot hozott, amely minden párttagot kötelezett rá, hogy ha a vezér valamely levele, feljegyzése, vagy üzenete van a birtokában, bocsássa azt a KB archívuma, vagyis – 1929 után – gyakorlatilag Sztálin rendelkezésére.

Inessza legidősebb lánya, Inna Armand csak 1939 májusában, közvetlenül Krupszkaja halála után adta át a vezér édesanyjához írott leveleit (többnek hiányzott az eleje vagy a vége) a Marx-Engels-Lenin Intézet igazgatójának. Feltételezhető, hogy Inna Armand, aki nagyon szerette a vezér özvegyét, etikai okokból nem akarta ezeket a leveleket nyilvánosságra hozni még annak életében.

Jellemző, hogy Leninnek Armand-hoz írott levelei közül akkor, 1939-ben, gondosan kiválogatva, csak három jelent meg. A többit csak tíz év múlva, 1949-ben közölte a Bolsevik című folyóirat. És csak 1951-ben – összes művei negyedik kiadásának 35. kötetében – jelent meg a vezér néhány levele, amelyek arról tanúskodnak, hogy Lenin és Inessza az első világháború előtt olyan közel álltak egymáshoz, hogy tegeződtek. Meg kell jegyezni, hogy Lenin nem szenvedhette a bizalmaskodást, és – ha nem számítjuk gyermekkori barátaihoz, L. Martovhoz és G. Krizsanovszkijhoz írott néhány korai levelét – csak a legközelebbi családtagjait tegezte.

A vezér levelezése, így az Inesszához írottak is, igen nagy jelentőségűek a történész számára.

Leninnek Inessza Armand-hoz írott kronológiailag első két levele megjelent műveinek "teljes" kiadásában. Bár pontos dátumuk nincsen feltüntetve, keletkezésük 1913 decemberének második felére tehető, néhány héttel azutánra, hogy megrendezték "szakításukat". A publikált szöveg gyakran pontozással kezdődik és olyan megjegyzésekkel, hogy "a levél első fele elveszett", vagy "a kézirat a 3. oldalon kezdődik". Egy sor levélnek az utolsó mondatai is hiányoznak.

A világháború alatt Lenin senkinek sem írt annyi levelet, mint Inessza Armand-nak. De műveinek "teljes" kiadása 48. és 49. kötetének szerkesztői – kipontozva vagy anélkül – igen sok mindent kihagytak. Így hát ezeknek a leveleknek a publikált szövegét egyszerűen hamisítványnak kell tekinteni.

Leninnek Armand-hoz írott publikálatlan levelei, valamint a publikációk során végrehajtott húzások nagyon érdekes dolgokra hívják fel a figyelmet. A vezér nagyon őszinte itt, néha egészen el is feledkezik magáról pártbéli társaival szemben. Ezekből a levelekből, különösen a közlés közben kihagyott bekezdésekből kitűnik, hogy Vlagyimir Iljics és Inessza intim viszonyban voltak egymással. De – semmi több. Semmi olyan elvi jelentőségű titok, amelyre Melnyicsenko, a Központi Lenin Múzeum igazgatója számított.

Nem haszontalan mégsem, ha elemezzük Lenin leveleit kronológiai sorrendben: a háború előtti periódust, a háború idején írottakat, és végül az október utániakat. Így például az egyik ránk maradt – 1914. január 28-án írott – levél elejéről hiányzanak egy mondat befejező szavai: "… ha azt gondoltad, hogy csak ‘vígasztaltalak’ Párizs gondolatával, úgy nagyon tévedtél". Az egész levél értelméből az következik, hogy Lenin azzal beszélte rá Inesszát a francia fővárosban való letelepedésre, hogy a bolsevikok ottani publikációs bázisának fontosságát ecsetelte.

1914. február 27-én Lenin a következő táviratot küldte Armandnak Párizsba: "Tudósíts Magadról, nagyon nyugtalan vagyok!" A március második felében Párizsba küldött levél nyomtatott szövegéből kihúzták az első részt, amely valószínűleg az ukrán emigránsokkal foglalkozott, akik "most – micsoda ostoba aljasság! – az oroszországi nemzeti sz(ociál) d(emokrata) pártok valamiféle föderációját hirdetik. Alek(szinszk)ij és Luna(csarszk)ij hatnak rájuk."

Figyelemre méltó az a különlegesen meleg hang, amellyel Lenin 1914. elején fordul Inesszához. "Kedves Barátom! Nagyon-nagyon örülök baráti, kedves, szép, meleg hangú levelednek. Kimondhatatlanul hálás vagyok Neked érte" – kezdi Lenin 1914. január 26-án Armand-hoz írott levelét. És így fejezi be: "Kedves Barátom! Küldöm meleg, nagyon meleg kézszorításomat." (48: 254, 255. – 48: 266., 267.) Az április 11-én kelt levél pedig így fejeződik be: "Roppantul örülök, hogy majd meglátogatnak a gyerekek és velük együtt hamarosan nyaralni mégy. Meleg, meleg kézszorításom. Híved V. I." (48:281. – 48:295.)

Egy sor más megbízás mellett 1914 júliusában Lenin arra kéri Inesszát, hogy utazzék Brüsszelbe, és tartson beszámolót a bolsevikok nevében a baloldali oroszországi pártok és szervezetek tanácskozásán, amelyet a II. Internacionálé nemzetközi irodája (MSZB) szervezett: "Nagyon kell sietni! Vállald csakugyan! Neked ez jó kikapcsolódás, az ügynek meg használsz!!" (48:298. – 48:312.) "Persze, a szép francián kívül szükséges az ügy lényegének megértése és tapintat is. Rajtad kívül nincs senki. Ezért kérlek, könyörögve kérlek, vállald legalább egy napra…" (48:300. – 48:315.)

Brüsszeli útját sürgetve Lenin ezt írja Inesszának: "Nágya úgy gondolja, hogy nagyobb gyerekeid már megérkeztek, és 3 napra könnyűszerrel magukra hagyhatod őket (vagy magaddal viheted Andrjusát).

Az esetben, ha a nagyobbak nem érkeztek volna meg, és 3 napra abszolúte lehetetlen otthagynod a gyerekeket, ezt ajánlom: utazz el egy napra (16.-ra, akár fél napra, a jelentés felolvasására), vagy úgy, hogy egy napra otthagyod a gyerekeket, vagy akár úgy is, hogy erre a napra odakéreted K-vicsot, ha feltétlenül kell. (A költségeket fizetjük.)" (48:300., 301. – 48:314., 315.)

Nem ment azonban minden ilyen simán. Lenin már néhány hónappal előbb megírta a brüsszeli konferencián elmondandó beszámolót, és odaadta Popovnak, hogy fordítsa le franciára, aztán adja át K. Huysmansnak, az NSZI vezetőjének. Ezután elutazott Brüsszelből. Teltek-múltak azonban a hetek, és Popov sehogysem talált rá időt, hogy hozzáfogjon a fordításhoz. 1914. március 2-án Iljics így ír Armand-nak: "Nem tudod, mi van Popovval Brüsszelben? 2-3 hete (!!) nem válaszol nekem sürgős és fontos levelekre. Pedig szükségem van rá! Nem betegedett meg? Vagy ‘históriája’, ez a love-story csinált vele valamit, elűzte Brüsszelből stb.? Ha nem tudsz semmit, kérlek, tedd a következőt: várj két napig, ha addig nem kapsz tőlem más értesítést, írj Brüsszelbe más ismerősök révén neki és róla, hogy biztosan megtudjam, mi a helyzet. Valami hihetetlen és lehetetlen dolog ez! Ha bármit tudsz róla, írd meg azonnal." (48:267. – 48:280.).

Lenin 1914. július közepén többször is megköszönte Inesszának a brüsszeli szereplését: "Kedves Barátom!… Óriási örömet szereztél nekem, és hálás vagyok, hogy mentesítettél brüsszeli kötelezettségeim alól. (Martov Brüsszelben van. Feladatod igen nehéz, de rendkívül fontos.) Nagyon, de nagyon hálás vagyok munkádért, amely oly kellemetlen és annyi ügyességet kíván." (48:318. – 48:333.)

Az 1914. július 19-én kelt levélben olvassuk: "Jobban megoldottad a dolgot, mint ahogy én tehettem volna. A nyelvtől eltekintve én bizonyára kirobbantam volna. Nem bírtam volna elviselni a komédiázást, és megmondtam volna, hogy aljas fráterek. És nekik éppen ez kellett volna: ezt akarták kiprovokálni.

Ti pedig, Te is, nyugodtak és rendíthetetlenek maradtatok. Extremely thankful and greeting you."3 (48:323. – 48:338.,339.)

Még aznap egy másik levelet is küldött: "Küldtem a fiadnak 150 frankot. De ez még kevés, ugye? Kérlek, tudasd velem mielőbb, hogy mennyivel többet költöttél, és azonnal megküldöm azt is." (48:324.)

Vegyük most sorra Leninnek a háború előtt Armand-nak írott leveleit, amelyeket én közöltem először! ("Úgy szerettelek… nézni." Rosszijszkaja Gazeta, 1994. január 18., 19.) Íme Lenin három eddig publikálatlan levele Armandhoz Poroninból, amelyek a mindmáig tisztázatlan "Malinovszkij-üggyel" foglalkoznak – 1914. június 7-éről és 25-éről, valamint július 25-ikéről.

Az első nagyrészt angolul íródott:

"Kedves Barátom! Jelenleg holtfáradt vagyok, és azt sem tudom, mit gondoljak erről az egész Malinovszkij-ügyről. Itt van, és rossz ránézni, annyira le van törve, és annyira megviselte a dolog. De a likvidátorok gőzerővel folytatják ellene szégyenletes zsaroló kampányukat. Küldik egyre-másra a táviratokat, tele ostoba hazugságokkal és rágalmakkal.

ő rendszerint jómodorú és kedves, de néha elromlik a kedve, és akkor szavát sem lehet venni egy egész héten át. A likvidátorok megírták (ha jól értettük a táviratot), hogy mi hallottuk a Malinovszkij politikai inkorrektségéről terjengő híreket.

Valóban, hallottunk ilyen fecsegést a bécsi (likvidátoroktól), de mi természetesen elvetettük a gyanút, miután a KB 3 tagú kollégiuma megvizsgálta. De a likvidátorok, azok mit vizsgáltak meg??

No, a munkások majd jól beolvasnak ezeknek a piszkos rágalmazóknak!

Küldjük az újság legfrissebb számát.

Ne haragudj rám, ha lehet. Tudom, hogy sok munkát adtam Nektek, tudom…

Az Ön odaadó híve, V. L[enin]

A Párizsból való elutazásotok óta semmit nem lehet ott elintézni. Hogy micsoda emberek vannak!!" (CPA IML, f. 2, op.1, gy. 3281.)

A második levél – angolul és oroszul:

"Ketten érkeztünk ide – párttagok – az ún. parlamentre. Ha szükséged van valamire, kérlek, írj azonnal! Hogy mit végigcsinálnak ezek a gazember likvidátorok Malinovszkijjal! Ma levelet kapott a feleségétől. A kisebbik fiuk – azt írja, nem több 5-6 évesnél – az anyja háta megett megsúgta az idősebbnek, hogy az apjukról mindenféle csúnya hírek keringenek!!

Nincs határa az aljasságnak, ameddig a burzsoá értelmiség elmegy, csakhogy árthasson a munkásmozgalomnak!

Nálunk egészen nekikeseredett az idő: hetek óta esik egyfolytában. Meg lehetne bolondulni, ha nem foglalná le magát az ember munkával.

Nálad mi újság? Van-e már ott malária? Ha csak a leghalványabb jelei is mutatkoznának, a legokosabb lenne elutazni, amíg le nem zárják a panziót.

Konsztantyin és Abram szintén ezt akarja. Nagyszerű! Úgyhogy – ehhez tartsd Magad!

A bécsi delegációban Donszkoj lesz majd a feleségével. Rendes ember, akit szintén érdemtelenül mocskoltak be. Vandervelde azt írta a L’Humanité szemle rovatában, hogy – úgymond – a mi nézetkülönbségeink ‘veszélyesek’ (!!), de nem közölt adatokat az újság példányszámáról!!

Forró, nagyon forró, nagyon-nagyon forró kézszorításom!

A Te V. U[ljanov]od.

Készülsz-e rendszeresen a Bécsi Kongresszusra? Nagyon kérlek, hogy készülj komolyan és teljes erőből! Firkants egy pár sort!" (CPA IML, f. 2, op.1, gy. 3290.)

És végül a harmadik levél, angolul – és ami a legérdekesebb benne, Lenin váratlanul magázni kezdi Inesszát:

"Kedves, legkedvesebb Barátom!

Legjobb kívánságaimat küldöm a közelgő orosz forradalom alkalmából!

Vannak bizonyos híreink. De nagyon szeretnénk azért még többet tudni arról, ami ott történik!! Többet, mint ami a táviratokból kiderül.

Jobb lenne most egy nagyvárosban, mint itt, ebben a kis galíciai faluban. Mindenesetre a háború Ausztria és Szerbia között szintén egyfajta válasz az eseményekre… Egy ilyen pillanatban nem érdekes már az az ostoba brüsszeli kongresszus. (Tudom, hogy a likvidátorok meg Plehanov és a többi csirkefogó egy közös manifesztumon dolgozik. De a lengyel árulók és az ellenzék már nem akarják aláírni. Megkezdődött az új ‘július 3-ikai blokk’ szétesése!!)

Ó, micsoda lelki szegénység! Ezek a hisztérikus, buta teremtmények!! Nem vagyok képes megbékélni velük!! Mindenféle semmi ügyekre vesztegetni most az időt!!

Az Ön hűséges szolgája reméli, hogy nem haragszik rá, ugye, kedves barátom?

Az Ön V. L.-je.

Fővárosunkban ‘ostromállapot’ van. Több lapot betiltottak. Sok embert letartóztattak. A harcostársaink valószínűleg megúszták, mivel Finnországból üzenetet kaptam, és abban közvetetten céloznak rá, hogy az ottaniak mind megvannak. De ez csak feltételezés. Nem lehet tudni semmi biztosat." (CPA IML, f. 2, op.1, gy. 3341.)

Leninnek a háború alatt Armand-hoz írott levelei "összes" műveinek 49. kötetében vannak összegyűjtve. A háború kirobbanása után a vezér azonnal érdeklődni kezdett Inessza egészsége felől, és hogy miként rendezkedett be Svájcban, ahol akkor maga is tartózkodott. Az 1914. szeptember második felében kelt levélben Lenin nyugtalankodik: "Remélem, hamarosan találkozunk? Ön is így gondolja?… Sétál-e sokat? Jobban táplálkozik most? Vannak könyvei? Újságjai?" (49:7. – 49:7.) A vezér többször is érdeklődik a fogorvos iránt: "Miért nem ír egy szót sem arról, hogy mit mondott fogorvosa,⁴ meddig tart a kezelés? Legalább megközelítőleg?" "Miért nem írja meg, hogy mit mond Önnek a fogorvos? Mikor jön?" (49:78., 80. – 49:79., 81.)

Az Armand-hoz írott levelek szövegének nagyobb részét természetesen a vezér tanácsai és megbízásai tették ki. Ny. Valentyinov fogalmazta meg először azt a feltételezést, hogy az elhagyott Inessza tudat alatt féltékennyé akarta tenni Lenint, amikor elküldte neki a női kérdésről írott brosúra tervét, amely "a szerelem szabadságát" követeli. Az 1915. január 17-én kelt levélben Lenin javasolja ennek a követelésnek mint "nem proletár, hanem burzsoá jellegűnek" az elhagyását. Véleménye szerint nem az a fontos, hogy Armand mit ért szubjektíve "a szerelem szabadságán". A lényeg "az osztályviszonyok objektív logikája a szerelem kérdéseiben" (49:51., 52. – 49:52., 53.)

A vezér 1915. január 24-i leveléből az derül ki, hogy Inessza nem értett ezzel egyet. Nem érti – írja, "hogyan lehet azonosítani [így írja!] a szerelem szabadságát" a házasságtöréssel. Lenin tézise: "a burzsoázia asszonyai" a szerelem szabadságán "a szerelem komolyabb tartalmától, a gyermekszüléstől való szabadságot", a házasságtörés szabadságát értik. Lenin egészen másként tekint erre a kérdésre, mint Armand. "…Ön teljesen megfeledkezve az objektív és osztályszempontról, ‘támadásba’ megy át én ellenem…" – panaszolja neki. Majd: "Még a futó szenvedély és futó viszony is ‘poétikusabb és tisztább’, mint (unalmas és közömbös házastársak) … ‘szerelem nélkül adott csókjai’. Ezt írja Ön. És ezt szándékozik megírni a brosúrában. Remek!

Logikus-e a szembeállítás? Közömbös házastársak szerelem nélkül adott csókjai szennyes csókok. Ezzel egyetértek. Ezzel szembe kell állítani… De mit?… Azt hinné az ember, hogy a szerelmes csókokat, nemde? Ön azonban a ‘futó’ (miért futó?) ‘szenvedélyt’ (miért nem szerelmet?) állítja szembe vele, amiből logikusan az következik, hogy a szerelem nélkül adott (futó) csókok a szerelem nélkül adott házastársi csókokkal állnak szemben… Különös. Nem lenne jobb, ha egy népszerű brosúrában a szerelem nélküli és banális kispolgári-értelmiségi-paraszti házassággal… a szerelmen alapuló, proletár, polgári,⁵ házasságot állítaná szembe (hozzátéve – ha már mindenáron akarja, hogy a futó szenvedély és viszony lehet szennyes, és lehet tiszta is)?" (49:55-56. – 49:56., 57.)

1916 legelején Armand Lenin megbízásából Párizsba költözik, hogy forradalmasítsa a francia szocialistákat és szindikalistákat. A következő levelek azt bizonyítják, hogy Lenin megőrizte a hozzá fűződő mély érzéseket.

Az 1916. január 15-én kelt levélben a következő szerepelt: "Egy kicsit csodálkozom, hogy nem kapok hírt Önről. Egyúttal bevallom, hogy fel-felvillan bennem az a kellemetlen gondolat, hogy talán ‘megsértődött’, amiért nem kísértem ki elutazása napján? Szánom-bánom bűnömet, és már el is űztem magamtól az efféle gondolatokat." (49:174. – 49:180.)

Január 19-én kelt levelében azt írta: "Hogy van? Elégedett? Nem unatkozik? Sok a dolga? Nagy gondot okoz nekem azzal, hogy egyáltalán semmiféle hírt sem ad magáról!… Hol lakik? Hol étkezik? A Nemzeti Könyvtár ‘büféjében’?

Odaadó híve Basile.

P. S. Megint semmi! Nincs levél Öntől!" (49:175-176. – 49:181.)

Leninnek az 1916 tavaszán Armand-nak írott levelei nem kerültek bele "összes" műveibe. Meglehet, Inessza akkoriban bizonyos "önfejűséget" tanúsított.

Lenin 1916. március 19-én hozzá írott levele mindenesetre magyarázkodással kezdődik: "Kedves Barátom! Megkaptuk ma igen haragos lapját, és még ma válaszoltunk is rá (pontosabban – nemcsak arra) egy hosszú levélben. Hát azért nem kellene – még ha nagyon haragszik is az ember – olyan durva szavakat használni (méghozzá levélben) mint hogy ‘össze-vissza van zagyválva’. Az ilyesmi nemigen buzdítja az embert a levelezés folytatására." Ezekben a napokban a vezér megkérdezte Zinovjevet: "Nem lenne-e jobb, ha megpróbálnánk elküldeni valakit Oroszországba?… Talán Inesszát? ő is jó lenne, csakhogy nem megy el." (Lenyinszkij szbornyik. XXXVII. 38, 39.)

Április 7-én a Zürich melletti "Schudiwiese"(?) hegyi szanatóriumból, ahol feleségével pihent, ezt írja a vezér Armandnak, aki Párizsból éppen Svájcba készül utazni: "Kedves Barátom! Csodálkozunk és nyugtalanok vagyunk, hogy nincsenek hírek Önről. III. 25-én küldtük el a könyvet és a pénzt. Öntől pedig, a szokásostól eltérően, egy sort sem kaptunk azóta sem. Csak nem a disszertációján dolgozik ekkora odaadással? Teljes szívemből kívánom, hogy sikerüljön, de hát azért nem kell ám megszakadni. Attól nyugodtan írhat azért néhány sort. Mindketten üdvözöljük, és a legjobbakat kívánjuk. Az Ön Leninje" (Lenyinszkij szbornyik. XL. 49-50.)

Svájcba való visszatérte után Inessza a nyarat Bernben tölti, az őszt pedig ugyanannak a Sörenberg nevű hegyi falucskának a szanatóriumában, amelyben 1915 őszén több hónapig hármasban laktak – Lenin, Krupszkaja és Armand.

Lenin és Inessza levelezése igen intenzív, Oroszország és Franciaország, Svájc és Skandinávia munkásmozgalmának szinte minden kérdését felöleli. Armand minden korábbinál gyakrabban tesz eleget Lenin kérésének, hogy fordítsa le franciára beszédeit és cikkeit.

1916 júniusában Lenin ezt írja Inesszának: "…az ügy szempontjából rendkívül hasznos lenne, ha Ön most néhány hónapot Svédországban, vagy Norvégiában töltene." (49:245. – 49:255.)

A következő levelekben, amelyek szintén nem kerültek bele a Lenin "összesbe", Lenin részletes tanácsokkal látja el Armand-t arra nézve, hogy miként szerezze be a megfelelő iratokat az utazáshoz. Azt javasolja, hogy Inessza győzze meg a berni német konzulátus munkatársait, jól ismeri a német átutazó vízumra vonatkozó rendszabályokat. "Ezek a gazemberek megijednek talán, hogy Ön tudja a rendet, és akkor válaszolnak". (Lenyinszkij szbornyik. XXXVII, 53.) Nem tudhatjuk, hogy a vezér miért tartotta a konzulátus alkalmazottait gazembernek.

Lenin szüntelenül érdeklődik Armand egészsége felől. 1916. július 25-én írja például: "Kézszorításomat küldöm, s tanácsolom és kérem, hogy gyógykezeltesse magát, hogy télre, teljesen egészséges legyen. Utazzon el délre, a napra!!" (49:268. – 49:279.) Az október 25-i levél a következő felhívással zárul: "Ne üljön Sörenbergben, fázni fog és meghűl! Sok üdvözlet! Híve Lenin.

P. S. Lehet, hogy nincs pénze a költözéshez. Írja meg feltétlenül: könnyen szerzünk, amennyi kell…" (49:31. – 49:325., 326.)

Egy másik levelében a vezér másik okát is említi egyébként, hogy miért szeretné, ha Armand átköltözne: "… kevés az idő, és Sörenberggel rossz a postai összeköttetés" (49:315 – 49:330).

A "könnyen szerzünk pénzt, amennyi csak kell" kijelentés ellentétben van Leninnek azzal a kérésével, amellyel – ugyanezekben a napokban – Sljapnyikovhoz fordult: "Magamról annyit, hogy keresetre van szükségem. Különben egyszerűen elpusztulunk!! Pokoli a drágaság, és nincs miből élnünk. Mindenképpen ki kell préselni némi pénzt⁶ a Letopisz kiadójától, akinek elküldtem két brosúrámat (fizessen csak, azonnal és minél többet)… Ugyanez a fordításokkal kapcsolatban. Ha ezt nem intézik el, igazán nem lesz miből megélnem, ezt egészen, egészen komolyan mondom." (49:302. – 49:316.)

Az Armand-hoz írott levelekben Lenin továbbra is erős jelzőket használ egy-egy ember megítélésekor. Az egyik, 1916. február elején írott levélben így fakad ki: "Ha Mása így viselkedett, akkor én a magam részéről nagyon örülök neki, hogy ez a szuka nem jött a folyóiratunkhoz." Vagy: "Egy ilyen szar alakra, mint Mergheim, nem érdemes sok időt vesztegetni: teljesen reménytelen eset." (Lenyinszkij szbornyik. XXXVII. 35.)

1916. november 30-i levelében így magyarázza az éles hangot: "Bocsásson meg a hosszú levélért és a sok kemény kifejezésért: nem tudok másképpen írni, amikor őszintén beszélek. De hiszen mindez amúgy is entre nous,⁷ úgyhogy nem is árt egy kis szitkozódás.

Sok üdvözlet! Híve Lenin." (49:334. – 49: 349.)

Íme egy példa a szovjet kiadások hamisításaira. Ugyanebben a 49. kötetben az 1916 márciusában Zinovjevhez írott levélben a "Radek olyan aljasul viseli magát" kezdetű mondat előtt minden kipontozás mellőzésével kimaradt Leninnek az a mondata, hogy a lengyel "Gazeta Robotnicza aljas és hazug". Az ugyanahhoz a címzetthez 1916. március 20-án írott levélben annak a mondatnak az elején, hogy "adjon Radeknek…" szintén minden kipontozás nélkül ki van hagyva a következő szöveg: "ha akar még egyáltalán az életben ettől a szeméttől valamit".

1916 decemberében a vezérnek az az ötlete támadt, hogy Inesszának meg kell tanulnia síelni "hegyi léceken". "Szokott-e síelni? Feltétlenül síeljen!" "Járja be sílécen a hegyeket!…" (49: 339., 341. – 49: 356.)

1917. január 15-én Lenin ezt írja Armand-nak: "…rettentően szeretném, ha minél jobban felfrissülne, más levegőt szívna, új és régi barátok közt tartózkodna, roppantul szeretnék minél több baráti szót szólni Önhöz, hogy minél könnyebb legyen Önnek, amíg bele nem jön a munkába, amely majd teljesen magával ragadja. Meleg kézszorítással.

Híve Lenin." (49:366. – 49:382.)

És íme az abszolút bizalom jele! A következő nap, január 16-án írott levélben ezt olvassuk: "Ha Svájcot belesodorják a háborúba, a franciák azonnal elfoglalják Genfet. Akkor Genfben lenni annyi, mint Franciaországban lenni, és onnan összeköttetésben lenni Oroszországgal. Ezért úgy gondolom, hogy a pártkasszát átadjuk Önnek (hogy hordja magánál, egy erre a célra varrt kis zacskóban, mivel a bankból nem adnak ki pénzt háború idején). Írok erről Grigorijnak. Ezek még csak tervek, egyelőre maradjon köztünk.

Azt hiszem, hogy mi Zürichben fogunk maradni, s hogy a háború nem valószínű." (49:367. – 49:383.)

1916. február 26-án és március 31-én Lenin, aki a cári kormány bukásában volt érdekelt, Armand-nal együtt örül az Oroszországgal szövetséges franciák hadisikereinek Németországgal szemben:

"Kedves Barátom! Tudom, hogy Önt a tudomány érdekli, és nem a politika. Ön mégis, ebben nem kételkedem, Franciaországgal rokonszenvezik. A német szocialisták közti szakadás, ahogy egy francia miniszter kijelentette, nem közömbös Franciaország számára. Ezért kell segítenünk abban, hogy tájékoztassák erről a franciákat is, az oroszokat is… A tudomány az Ön számára minden, de persze van Önben Franciaország iránt egy kis rokonszenv – sőt sok rokonszenv." (49:209. – 49:192.)

Tény azonban, hogy Armand, aki franciának született, a németek vereségéért drukkolt, s nem az oroszok (meg a velük szövetséges franciák) vereségéért.

1916 végén Lenin bőbeszédűen magyarázgatja Armandnak az "imperialista ökonomizmus" lényegét, a demokrácia és a szocializmus összefüggéseit és mindezen kérdések "politikai megközelítésének" a fontosságát.

1917 első hónapjaiban igen intenzív volt a kettejük levelezése: Lenin több mint 30 levelet írt. Figyelmet érdemel az a tény, hogy művei 49. kötetének összeállítói az 1917. január 13-tól március végéig, április elejéig terjedő időszakban Lenin Armandhoz írott nyolc levelét rövidítették meg. A következőkben közöljük ezeket az – először általam publikált – kihagyásokat. Kettő közülük a január 13-i levélben található.

A levél így kezdődik: "Kedves Barátom! Legutóbbi leveleiből annyi bánat áradt és olyan fájdalmas gondolatokat és olyan lelkiismeretfurdalást ébresztettek bennem, hogy alig tudok magamhoz térni. Szeretnék mindenáron valami barátit mondani. Legalábbis azt, hogy ne üljön szinte teljesen egyedül egy olyan kis helyen, ahol szinte semmi társadalmi élet nincsen, hanem utazzék el valahova, ahol találkozhat új és régi barátaival, ahol kikapcsolódhat egy kicsit."

A levél vége pedig így szól: "P. S. Ami pedig Trojan[ovsz]kijt illeti. Entre n[ous] azt várom csak, hogy ez a kötöznivaló bolond nyíltan fellépjen végre a sajtóban, vagy ‘ír[ásos] bejelentést tegyen’. Elegem van már ebből az évek óta tartó huzakodásból! Majd leszoktatom én erről úgy, hogy hosszú időre megjegyzi magának!! ‘Hinni’ ennek a gazember Markov-2.-nek, ki hallott már ekkora ostobaságot!!" (CPA IML, f. 2, op. 1, gy. 4365.)

Emlékeztetünk rá, hogy A. Trojanovszkij, a bolsevik párt tagja, Je. Razmirovics férje, abban az időben szilárdan ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy P. Malinovszkij provokátor. Ez volt a véleménye a IV. Állami duma képviselőjének, Ny. Markovnak (Markov-2.-nek) is.

A második levél január 19-i keltezésű. Mindjárt a "Kedves Barátom!" megszólítás után: "Ami a ‘n(émet) fogságot’ és egyéb aggodalmait illeti, ezek túlzók és alaptalanok. Nincs semmi veszély. Mi egyelőre itt maradunk. Nagyon kérem, hogy amikor tartózkodási helyet választ, ne foglalkozzék olyan szempontokkal, hogy esetleg én is odamegyek-e! Egészen vad, ostoba és nevetséges dolog lenne, ha az a megfontolás akadályozná meg benne, hogy egy várost letelepedési helyéül válasszon ki, hogy valamikor a jövőben esetleg úgy alakul, hogy én is odamegyek majd!!!" (CPA IML, f. 2, op. 1, gy. 4389.)

Ez a bekezdés is azt bizonyítja, hogy Armand még mindig annyira szerette Lenint, hogy nem lett volna képes egy városban lakni vele.

A harmadik, január 22-e és 29-e között írott levélből a következő részt hagyták ki: "Hogy több levelemre nem válaszolt, egy bizonyos dolog mellett még arra is enged következtetni, hogy valami változás állhatott be a hangulatában, elhatározásában vagy a dolgai állásában. Volt a levele végén egy szó, amit kétszer is megismételt. Elmentem, és utánaérdeklődtem. – Semmi. Nem tudom már, hogy mire is gondoljak: megsértődött talán valamiért, vagy csak el volt nagyon foglalva a költözéssel, vagy valami más… Nem is akarok nagyon faggatózni, mivel az Önnek nyilván kellemetlen. Állapodjunk meg a következőkben: hogy erről a dologról makacsul hallgat, azt én úgy veszem, hogy nem kíván nyilatkozni, és – basta. Elnézést kérek, többet nem fog előfordulni." (CPA IML, f. 2, op. 1, gy. 4401.)

Leninnek 1917 első három hónapjában Armandhoz írott több mint 30 levelében természetesen nem csak a kihagyások érdemelnek figyelmet.

Ezek a levelek főként a svájci munkásmozgalom kérdéseivel foglalkoznak, a forradalmi eszméknek különböző francia nyelvű kiadványokban való terjesztésével.

Lenin kitartóan igyekszik rábeszélni Armand-t, hogy változtasson lakóhelyet: "Barátom! Tudom, hogy nagyon nehéz most Önnek, és én is nagyon szeretnék segíteni, akárhogy. Nem lenne-e jobb, ha ott telepedne le, ahol barátai vannak, ahol szüntelenül tud valakivel a pártügyekről beszélni, sőt részt is vehet bennük?" "…rettentően szeretném, ha minél jobban felfrissülne, más levegőt szívna, új és régi barátok közt tartózkodna, roppantul szeretnék minél több baráti szót szólni Önhöz, hogy minél könnyebb legyen Önnek, amíg bele nem jön a munkába, amely majd teljesen magával ragadja. Meleg kézszorítással.

Híve Lenin." (49:364., 366. – 49:379., 382.)

Aztán megint nyugtalankodik a vezér: "Kedves Barátom! Hogyhogy olyan rég nem kaptam Öntől egy sort sem? Azt ígérte, ‘holnap’ ír – ennek már vagy egy hete – és egy sor sem érkezett. Közbejött talán valami rendkívüli? Írjon legalább pár szót, ha már levelet nem akar, különben nyugtalankodom." "Kedves Barátom! Úgy látszik, túlságosan ideges, – ezzel magyarázom azt a sok ‘elméleti’ furcsaságot leveleiben…"(49:383., 414. – 49:399., 432.)

Felhívjuk a figyelmet az Inesszának írott levelek játékos hangjára. Senki másnak nem írt ilyen hangon a vezér. Így magyarázza például Armand-nak, hogy mi a különbség egy hektár és egy acre föld között, amit az összekevert egymással: "Jót nevettem a levelezőlapján, a hasamat fogtam, mint mondani szokás… Nos, ne haragudjon, hogy nevettem. Nem rosszindulatból." (49:323-324. – 49:338.) Vagy amikor az Oroszországba való hazautazást tervezték Svájcon és Németországon keresztül: "Ön talán azt mondja, hogy a németek nem fognak vagont adni. Hát fogadjunk, hogy adnak! Persze ha megtudják, hogy ez a gondolat tőlem, vagy Öntől származik, akkor kudarcba fullad a terv… Nem akadnak-e Genfben tökfilkók erre a célra…?" (49:406. – 49:424.)

Armand egy kis svájci városban, Clorane-ban lakott, de a vezér ragaszkodott hozzá, hogy Oroszországba utazzon vele együtt. Egy részlet az 1917. március 19-ei levélből: "Tegnap küldtem Önnek egy levelezőlapot az útról, gondolván, bizonyára szándékában áll, sőt el is határozta, hogy Bernbe utazik a konzulhoz. Ön meg ezt feleli: bizonytalan vagyok, még meggondolom.

Természetesen rendkívül feszült idegállapotban vagyok. Hát hogyne lennék! Várakozni, itt ülni…

Önnek valószínűleg különleges okai vannak, talán az egészsége nem a legjobb, stb." (49:405. – 49:422., 423.)

Armand végül is rászánta magát, hogy elutazzon Leninnel, akitől a következő üzenetet kapta: "A pénzt (100 frankot), remélem, megkapta a reggel küldött expressz-levéllel.

Az utazásra több a pénzünk, mint gondoltam, 10-12 emberre elég, hiszen derekasan segítettek nekünk a stockholmi elvtársak." (49:424. – 49:443., 444.)

Ez az utolsó mondat cáfolja egyébként a "német aranyakról" szóló történeteket is.

Oroszországba való visszatértük után Lenin Péterváron lakott, Inessza Armand pedig Moszkvában telepedett le. Fennmaradt Leninnek néhány rövid levele Armandhoz 1917 tavaszáról. Ezekben az apró-cseprő teendők mellett (mint például közös poggyászuk szétválogatása volt – "Kaptam ma két csomagot az Ön számára azok közül, amelyeket kivettek a kosarából" – Lenin a következőket üzeni: "Kívánok sok sikert a munkában, a kenyérkeresetben és a gyerekeket illetően." "Nálunk folytatódik az, amit Ön is látott. – Eljutottunk a kimerültség ‘végső határára’… Kezdek már én is ‘leereszteni’: háromszor annyit alszom, mint mások, és így tovább. És Ön? Hogy van megelégedve Moszkvával? Örömmel olvasom a Szocialdemokrat-ban, hogy különféle munkákat vállal a kerületekben. De hát az újságból nehéz persze megítélni." (Lenyinszkij szbornyik, 57., 58.)

Armand küldött volt az 1917-es VII. (áprilisi) pártkonferencián, és találkozott ott Leninnel, valamint a párt VI. kongresszusán, ahol Lenin már nem volt ott, mivel az utolsó illegalitásába vonult. Inessza tagja volt a Moszkvai Pártbizottság Végrehajtó Bizottságának, valamint a moszkvai városi árnyék-önkormányzatnak. Az októberi hatalomátvételt követően erejét megfeszítve dolgozott. Tagja volt a Moszkvai Területi, valamint a Kormányzósági Pártbizottságnak, elnöke a Moszkvai Népgazdasági Tanácsnak. 1918-tól fogva lett az OKP(b) KB nőosztályának vezetője.

Kevés emléke maradt fent Lenin és Armand kapcsolatának ebből az időszakból, és még azok hitelessége sem ellenőrizhető. Nem tudom megítélni, mennyire felelnek meg az igazságnak M. V. Fofanova egy közvetítő révén ismertté vált visszaemlékezései. ő volt az, akinek lakásán az októberi napokat megelőzően Lenin rejtőzködött. Margarita Vasziljevna azt állítja, hogy ezekben a napokban Lenin több levelét adta át a címzetteknek, így Inessza Armandnak is.

"…Az Októberi forradalomban Armand nem vett részt – állítja Fofanova. – Leninnek Inessza Fjodorovnához írott levelei személyes jellegűek voltak. Nem utasíthattam vissza Vlagyimir Iljicset. Nagyezsda Konsztantyinovna ismerte az Inesszával való gyengéd kapcsolatát. Emiatt sok komoly konfliktus is volt Vlagyimir Iljics és Nagyezsda Konsztantyinovna között még Októbert megelőzően. De különösen kiéleződött ez a konfliktus Október után, amikor Vlagyimir Iljics a szovjet kormány feje lett… Vlagyimir Iljics kinevezte Inessza Fjodorovnát a Moszkvai Kormányzóság Népgazdasági Tanácsának elnökévé, és a Kreml fala mellett adatott lakást neki a Sándor kerttel szemben, a saját nővérének, Anna Iljinyicsnának a lakása mellett. Gyakran elgyalogolt oda, hogy meglátogassa Inessza Fjodorovnát."

Nagyezsda Konsztantyinovna megmondta Vlagyimir Iljicsnek, hogy ha nem szakít Armand-nal, akkor elhagyja. Sajnos a párt központi bizottságának és a kormánynak a tagjai is tudomást szereztek erről a családi konfliktusról.

Nem sokkal azután, hogy Armand-t kinevezték a Moszkvai Kormányzóság Népgazdasági Tanácsa elnökévé, kiderült, hogy ezzel a számára teljesen ismeretlen munkával ő nem tud megbirkózni. Akkor Lenin kezdeményezésére kinevezték az OKP(b) KB újra megszervezett nőosztályának vezetőjévé.

1918. december 16-án beszélt a Kreml parancsnokával, aztán Armand-nal, s a következő levélkét küldte el vele hozzá:

"A Kreml parancsnokának, Malkov elvtársnak.

Malkov Elvtárs! E levél átadója, Inessza Armand elvtársnő – a K[özponti] V[égrehajtó] B[izottság] tagja. Egy 4 személy számára megfelelő lakásra van szüksége. Amint ma Önnel megállapodtunk, mutassa meg neki, hogy milyen lakásokkal rendelkezik, illetve – ajánl a számára. Lenin." (CPA IML, f. 2, op. 1, gy. 7785.)

1919. elején Lenin megbízásából Armand a Vöröskereszt szovjet missziójának tagjaként Franciaországba utazott, hogy felvegye a kapcsolatot az oroszországi expedíciós hadtest tagjaival, akiket internáltak az egykori szövetséges hatalom területén. Franciaország és Szovjet-Oroszország között nem volt diplomáciai kapcsolat, sőt a kiküldötteket még le is tartóztatták egy rövid időre. Armand mégis elérte, hogy hamarosan hazaküldjenek néhány száz katonát. A többségük hazaért még annak az évnek a végére. Franciaország felé tartva Armand levelet küldött idősebb lányának, Innának:

"Na, megérkeztem végre Pityerbe. Különösen hosszú ideig tartott az út. Csak este 10 órára érkeztünk ide, de egyelőre teljes kényelemben és melegben utazunk. Pityerben aludtunk, és ma reggel indulunk tovább. És néhány óra múlva elhagyjuk a mi drága szocialista hazánkat. Vegyes érzés tölt el az elutazáskor. Vonz is a feladat, meg amikor Rátok gondolok, szívesen maradnék itthon is. Általában nagyon sokat gondolok Rátok, kedveseim. Beteszek a leveledbe még egy levelet Szásának, egy másikat Fégyának [Inessza Fjodorovna fiai – A. L.] és egy harmadikat Iljics számára.

Erről a harmadikról csak Te tudjál! Az első és a második levelet add át azonnal a címzetteknek, de ezt a harmadikat tartsd egyelőre magadnál! Ha visszajöttünk, majd széttépem. Ha viszont történik velem valami (nem azért mondom, mintha úgy gondolnám, hogy valami különösebb veszély fenyegetne bennünket útközben, de hát minden megtörténhet, szóval – minden esetre), add át ezt a levelet Vl. Ilj.-nek. Személyesen neki. Ezt a következő módon tudod megtenni: menj el a Pravdához, ott van Marija Iljinyicsna. Odaadod neki ezt a levelet, és megmondod, hogy tőlem van és személyesen V. I.-nek szól. Addig meg tartsd magadnál… V. I. levele a zárt borítékban van." Nyilvánvaló, hogy sikeres hazaérkezése után Armand megsemmisítette a levelet.

Armand közeli személyes kapcsolata Leninnel és Krupszkajával két évvel az októberi hatalomátvétel után újult fel. Krupszkaja ezt így tanúsítja: "1919 végétől gyakran eljött hozzánk Inessza Armand, akivel Iljics nagyon szeretett a mozgalom jövőjéről beszélgetni. Inessza idősebb lánya már volt a fronton, csaknem elesett a Leontyevszkij közben szeptember 25-én végrehajtott robbantás alkalmával. Emlékszem, Inessza eljött egyszer hozzánk kisebbik lányával, Várjával, aki akkor még egészen kicsi volt, később aztán a párt egyik legodaadóbb tagja lett. Amikor nálunk jártak, Iljics mindig ‘felfordította a szobát’, ahogy én akkor régiesen kifejeztem magam. Emlékszem, hogy’ csillogtak Varjuska szemei."

1920. február 17-e és március 28-a között Lenin 3 írásos üzenetet küldött Inesszának, amelyek nemcsak "összes" műveibe, de még a róla összeállított gyűjteményes kötetbe sem kerültek aztán bele.

"Kedves Barátom! Küldök itt egy kis olvasnivalót. Az újságokat (az angolokat) küldje majd vissza (telefonáljon ide, s értük küldünk). Ma 4 óra után benéz Önhöz egy jó doktor. Van-e tüzelője? Tud-e otthon főzni? Kap-e élelmet? Mennyi most a hőmérséklete? Firkantson valamit. Az Ön Leninje."

"Inessza Elvtársnő! Telefonáltam Önökhöz, hogy megtudjam, hányas számú kalucsnit hord. Remélem, hogy tudok szerezni. Írjon, hogy van az egészsége! Általában is – hogy van? Volt-e ott az orvos? Üdvözletem! Lenin."

"Kedves Barátom! A láz elmúlta után is várni kell még néhány napot.

Mert ha nem – tüdőgyulladás. Biztosíthatom. A spanyolnátha most egészen vadul tombol. De valóban spanyolnáthája volt? Nem bronchitis? Nincsen szüksége még könyvekre?

Írja meg, hogy küldenek-e élelmiszert Konsztantyinovics számára? [Inessza Fjodorovna férjének a húga, aki ekkor az OKP(b) moszkvai bizottságában dolgozott – A. L.] Írjon egy kicsit részletesebben!

Ne menjen ki az utcára idő előtt! Az Ön Leninje. (Ny. K. már jobban van.)" (Izvesztyija CK KPSzSz, 1989. No. 1. 215-216.)

1920 forró nyarán Armand mint a Komintern II. Kongresszusának küldötte reggeltől késő éjszakáig dolgozott. Sok felszólalást kapásból kellett neki lefordítania, aztán emlékezetből leírnia. Alapjában véve az ő vállán nyugodott a nemzetközi kommunista nőkonferencia megszervezése és lebonyolítása. Nem lehet csodálkozni rajta, hogy a konferencia végére Armand – Krupszkaja visszaemlékezése szerint – "alig állt a lábán. Még az ő energiái sem voltak elegendők ahhoz az óriási munkához, amelyet el kellett végeznie." Augusztus közepén Lenin megírja a levelet Armand-nak, amely az utolsó lett:

"Kedves Barátom! Nagyon szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy teljesen kimerült, és hogy elégedetlen a környezetével (vagy a munkatársaival). [A Kollontajjal való nézeteltérésekről van szó – A. L.] Nem segíthetnék-e bekerülni egy jó szanatóriumba? Bármiben szívesen a rendelkezésére állok. Ha Franciaországba akar menni, természetesen akkor is segítek. Csak attól tartok, sőt félek nagyon, hogy Ön ott elvész… Letartóztatják, és hosszú ideig nem engedik el… Óvatosabbnak kell lenni. Nem lenne-e jobb Norvégiába menni (ott sokan beszélnek angolul), vagy Hollandiába? Vagy franciaként mehet Németországba is mint orosz (vagy kanadai?) állampolgár. Franciaországba jobb lenne nem menni, mert ott hosszú időre lecsukják, és aligha cserélik ki bárkire is. Csak ne Franciaországba!

Nagyon jól pihentem. Lesültem, és nem láttam betűt, telefonom nem volt. A vadászat ma már nem olyan mint régen volt. Mindent letaroltak. Mindenfelé az Önök családi nevét hallottam: amikor ők voltak itt, akkor rend volt stb.

Ha nem akar szanatóriumba menni, miért nem utazik Délre? – Szergohoz a Kaukázusba? Szergo megszervezi az üdülését, biztosítja, hogy mindig süssön a nap, és munkát is szerez. ő ott – hatalom. Gondolkozzék ezen!

Forró, forró kézszorításom!

Az Ön Leninje." (Lenyinszkij szbornyik, XXXVII, 233.)

Inessza úgy döntött, hogy elmegy a fiával a Kaukázusba, és Lenin gondoskodott a pihenésük megszervezéséről. 1920. augusztus 18-án megkereste Szergej Ordzsonikidzét (a "hatalmat"), és lelkére kötötte, hogy gondoskodjék Inessza pihenéséről: "Szergo elvt.! Inessza Armand ma utazik. Arra kérem, ne feledkezzen meg ígéretéről. Feltétlenül táviratozzon Kiszlovodszkba, intézkedjen, hogy őt és fiát rendesen elszállásolják, és kísérje szemmel a végrehajtást. Ha nem gondoskodik a végrehajtás ellenőrzéséről, semmit sem fognak csinálni.

Válaszoljon, kérem, levélben, de ha lehet, táviratban is: ‘levelet megkaptam, mindent megteszek, a rendes ellenőrzésről gondoskodom’.

Nagyon kérem, a veszélyes kubanyi helyzetre való tekintettel, lépjen kapcsolatba Inessza Armand-nal, hogy őt és fiát szükség esetén idejében elköltöztethesse Petrovszkba vagy Asztrahanyba, vagy pedig elhelyezhesse a hegyekben (a fia beteg) a Kaszpi-tenger partvidékén, és általában tegyen meg mindent". (51:262. – 51:288.) Két nap múlva egy táviratban ismét emlékezteti Orzsonikidzét: "Még egy kérés: ne feledkezzék meg a nekem tett azon ígéretéről, hogy gyógykezeltetés céljából elhelyezteti Inessza Armand-t és beteg fiát, akik augusztus 18-án keltek útra és bizonyára már Rosztovban vannak." (51: 265. – 51:292.)

Lenin még elutazása előtt felszerelte Armand-t a következő dokumentummal, amely a Kaukázus szanatóriumainak és gyógyhelyeinek igazgatóságához volt címezve: "Kérem, hogy minden úton-módon legyenek segítségére e sorok átadójának, Inessza Fjodorovna Armand elvtársnőnek és beteg fiának abban, hogy minél jobb szállást kapjon és minél jobb gyógykezelésben részesüljön.

Kérem, legyenek ezek iránt az általam személyesen ismert elvtársak iránt teljes bizalommal, és minden módon támogassák őket." (51:261. – 51: 286., 287.)

Armand elutazása után Lenin továbbra is számított munkájára az OPK(b)-ban. Klara Zetkin tanúsítja, hogy miközben ő a nők között végzett kommunista agitáció szükségességéről beszélt neki, Lenin megjegyezte: "Kár, nagy kár, hogy Inessza elvtársnő nincsen itt. Beteg, és elutazott a Kaukázusba."

Armand szerencsésen megérkezett Kiszlovodszkba, de az idők vészterhesek voltak, és szeptember 2-án Lenin táviratozott Ordzsonikidzének, hogy tájékoztassa a banditákkal való harc állásáról és Armand meg a fia elhelyezéséről. Aggodalmai nem voltak ok nélküliek. Egyre gyakoribb volt a lövöldözés a szanatórium környékén, és ezért hamarosan megkezdték a betegek evakuálását. Útban hazafelé Inessza megkapta a kolerát, és Nalcsik városban meghalt. A vezér a következő táviratot kapta: "Soron kívül. Moszkva. OKP KB, Népbiztosok Tanácsa, Leninnek. A kolerában megbetegedett Inessza Armand elvtársnőt nem sikerült megmenteni. Pont. Szeptember 24-én halt meg. Pont. A holttestet Moszkvába kísértetjük. Nazarov."

Éppen ott, a Kaukázusban kezdett Inessza Fjodorovna naplót vezetni. Íme az 1920. szeptember elsején, vagyis három héttel a halála előtt feljegyzett sorok: "Régebben én minden emberhez meleg érzésekkel közeledtem. Most mintha kihűlt volna a szívem, mindenki iránt közömbös vagyok. És legfőként – szinte mindenki untat. Csupán a gyermekeim és V. I. iránt táplálok még forró érzéseket. Minden egyéb vonatkozásban szinte teljesen érzéketlen vagyok. Miután odaadtam minden erőmet, minden lelkesedésemet V. I.-nek és az ügynek, mintha csak kimerült volna bennem a szeretetnek az a forrása, amely korábban oly bőven áradt. V. I.-en és a gyermekeimen kívül megszűnt minden személyes kapcsolatom az emberekkel, csak hivatalos ügyeim vannak velük. És az emberek megérzik bennem ezt a közömbösséget, és ők is ugyanilyen közönyösséggel, néha egyenesen ellenszenvvel fizetnek (régebben pedig szerettek). És lassanként kiapad bennem az ügy iránti forró odaadás is. Olyan ember vagyok, akinek fokozatosan elhal a szíve…"

A cenzorok persze Armand naplóját sem kímélték. Több lapot is kitéptek belőle, ezek nyomtalanul eltűntek, mint a vezér sok Inessza Fjodorovnának írott leveléből is az első oldalak.

Szeptember 3-án Armand ezt írja le: "Igen, messze vagyunk még attól az időtől, amikor teljesen egybeesnek majd az egyén és a társadalom érdekei. Most a mi egész életünk – csupa áldozat. Nincsen magánélet, mert minden időnket és erőnket a közös ügynek áldozzuk. Vagy talán csak én vagyok alkalmatlan erre? Mások talán mégiscsak kikanyarítanak maguknak egy kis darab boldogságot?"

És íme Inessza Fjodorovna utolsó feljegyzése 1920. szeptember 21-éről, két héttel korai halála előtt: "…lenyűgöz, hogy a forradalomnak köszönhetően milyen messze jutottunk a romantikus elképzelésektől a szerelemnek az emberi életben betöltött jelentőségét illetően. A romantikusok szerint a szerelem mindent megelőzően fontos az ember számára. Nem is olyan régen még én is inkább hajlottam erre a felfogásra, mint most. Igaz, az én életemben azért nemcsak szerelem volt. Ott volt még a társadalom, az ügy szolgálata. És a múltban is sok olyan eset volt az életemben, amikor a közös ügyért feláldoztam a boldogságomat, a szerelmemet. Csakhogy eközben mégis úgy éreztem: egyenlő értékeket cserélek fel egymással. A szerelmet és a társadalom szolgálatát egyenlő értékűnek éreztem. Ma már nem így látom. A szerelem jelentőségét egyáltalán nem is lehet a társadalmi élet problémáihoz hasonlítani, annyival kisebb jelentőségű dolog. Igaz, a szerelem ma is nagy helyet foglal el az életemben. Nagy szenvedéseket okoz, és jelentősen lefoglalja a gondolataimat. De egy pillanatra sem feledkezem meg róla, hogy – bármennyire is fáj – a szerelem és a személyes elkötelezettség jelentősége csekély a harci feladatokéhoz képest. Ezért van, hogy a romantikusok nézeteit, amelyeket korábban egészen elfogadhatónak tartottam, ma már…"

A napló itt megszakad.

Inessza Fjodorovna 1920. szeptember 24-én halt meg. A polgárháborús viszonyok miatt a helyiek nem tudtak sem ólomkoporsót, sem külön vagont biztosítani. Személyesen a vezérnek kellett közbeavatkoznia, és így tudták – csak október 11-ére – Armand testét Moszkvába szállítani.

Téli napforduló című memoárkötetében Jelizaveta Drabkina így ír:

"Az út szélére állva elengedtük magunk mellett ezeket a nehezen lépegető, csontos lovakat, ezt a kopott, fekete festékkel bemázolt ládát, és megpillantottuk a mögötte jövő Vlagyimir Iljicset, mellette pedig Nagyezsda Konsztantyinovnát, aki karon fogva támogatta őt. Volt valami kimondhatatlanul fájdalmas a lecsüngő vállú, mélyen lehajtott fejű Lenin alakjában. Megértettük, hogy ebben a szörnyű ládában Inessza koporsója van.

Másnap temették őt a Vörös téren. A sírjára helyezett koszorúk között volt egy élő fehér virágokból álló, gyászalagján ezzel a felirattal: Inessza elvtársnőnek V. I. Lenintől."⁸

Marcel Body interjújában Kollontaj asszony szintén úgy emlékszik, hogy Inessza temetésén Leninre "nem lehetett ráismerni": "azt hittük, hogy mindjárt összeesik". A romantikus természetű Kollontaj úgy véli: "Armand halála után nem volt ereje tovább élni. Inessza halála meggyorsította a betegség kifejlődését, ami aztán a sírba vitte."

És még egy szemtanú: a nemzetközi munkásmozgalom ismert személyisége, Angelika Balabanova, aki egyébként elég barátságtalanul viszonyult Armand-hoz, mivel "dogmatikus bolseviknek" tartotta: "Oldalról figyeltem Lenint. Úgy tűnt, teljesen magába roskadt: sapkáját a szemébe húzta. Egyébként is alacsony termetű volt, de most teljesen összegörnyedt, és még kisebbnek látszott. Szánalmas volt, ahogy elhagyta magát. Addig soha nem láttam még ilyennek. Több volt ez, mint egy ‘jó bolsevik’ és egy jó barát elvesztése feletti fájdalom. Olyan ember benyomását tette, mint aki egy, a számára nagyon fontos és közeli valakit veszített el, és ezt nem is próbálja leplezni." Egy másik helyen ezt írja: "Lenin szemeit elöntötték a fájdalom visszatartott könnyei. Amikor a továbblóduló tömeg meglökött bennünket, nem fejtett ki semmilyen ellenállást, mintha örülne neki, hogy közelebb szorították a koporsóhoz."

Így írta le három szemtanú – három nő – a megrázkódtatást, amelyet a vezér a szeretett nő koporsója mellett élt át.

Balabanova még azt is feltételezi, hogy Inessza egyik lánya Lenintől volt. Ez persze nem felel meg a valóságnak, hiszen mindannyian jóval a vezérnek Armand-nal való megismerkedése előtt születtek. Igaz viszont, hogy Lenin igen meleg szeretettel viseltetett az asszony minden egyes gyermeke iránt. Ezt sok levél, feljegyzés, szemtanú igazolja.

1921 tavaszán Lenin így fordult a Moszkvai városi tanács elnökéhez:

"IV. 24.

Kamenyev elvt.!

Inessza Armand gyermekei egy kéréssel fordulnak hozzám, melyet nyomatékosan támogatok:

1. Nem tudna Ön intézkedni, hogy virágokat ültessenek Inessza Armand sírjára?

2. Ugyancsak – hogy állítsanak fel egy kis kőlapot vagy sírkövet?

Ha tud, írja meg nekem, legyen szíves, kinek a révén (milyen intézmény vagy vállalat révén) intézte el, hogy a gyermekek tudják, hova forduljanak, ellenőrizhessék, megadhassák a feliratot stb.

Ha nem tud, akkor is írjon, kérem: talán privátim meg lehet rendelni? Vagy talán írnom kellene valahová, és nem tudja-e, hová? Híve Lenin." (52:166. – 51:179.)

1921 májusában írta Lenin a húgának a következő feljegyzést, amelyet én publikáltam először:

"M. I. Uljanovának

Hozd el hozzánk, légy szíves

1. Nágya cipőjét,

a. a nagy papucsát,

b. az új, könnyű fekete cipőjét,

2. az Armand-gyerekeket.

Üdvözlet! Lenin." (CPA IML, f. 2, op. 1, gy. 19074.)

Ismerem a két fiatalt, és szívemen viselem sorsukat. Nagyon lekötelezne, ha törődne velük és mindenben a segítségükre lenne." (53: 21. – 53:25.) 1921. december 7-én: "Kérem, gondoskodjon Varja Armandról és, ha szükséges, küldje ide, de ne egyedül, és meleg ruhával ellátva." (54: 67. – 54:73.)⁹

Krupszkaja meleg, majdhogynem lelkes hangú visszaemlékezést hagyott hátra a "vetélytársnőjéről". 1926-ban ő volt az Inessza Armand emlékezete című kötet szerkesztője. Miután feláldozta egész életét a férjéért, Lenin halála után Nagyezsda Konsztantyinovna igyekezett megőrizni a rosszindulatú pletykáktól annak magánéletét. Egész magányos öregsége alatt Krupszkaja őszintén és teljes szívből szerette Inessza gyermekeit.

Csak a hatalmi elit képmutató puritánságával magyarázható az a tény, hogy Lenin életének egyetlen, Inesszához fűződő szerelméről szigorúan tilos volt beszélni. Hiszen ez a szép érzés legkevésbé sem rontotta meg a vezérnek feleségével, hű segítőtársával és barátjával való kapcsolatát. Mielőtt teljesen elveszítette volna a beszédkészségét, Lenin lediktálta utolsó előtti levelét, amelyben felesége becsületét védelmezte Sztálin gorombaságával szemben: "Én nem vagyok hajlandó egykönnyen elfelejteni azt, amit ellenem elkövettek, s mondanom sem kell, hogy amit a feleségem ellen követtek el, azt úgy tekintem, mintha ellenem is elkövették volna." (54:330. – 54:354.)

Az igazság mindig kiderül előbb-utóbb. De a leninizmus hit, vallás lett, és az istenített vezérnek nem lehettek olyan emberi gyengéi, mint egy házasságon kívüli szerelem. Jóllehet ennek lehetőségét az Armand-nal folytatott vitában elismerte ő maga is.

(Fordította: Peterdi Nagy László)

Jegyzetek

¹ "Megfeledkeztem a pénzkérdésről. Megfizetjük a leveleket, táviratokat (kérlek, sürgönyözz gyakrabban) a vasúti és szállodai költségeket stb. Ne felejtsd el!" – [A korábban már magyarul is megjelent levélrészletek után zárójelben közölt első szám V. I. Lenin művei ötödik orosz nyelvű kiadására, a másik pedig a második magyar kiadásra utal. A ford.]

² "Újabb jele annak, hogy lusta vagyok és fáradt és rossz a hangulatom. Általában szeretem a hivatásomat, s mostanában sokszor szinte már gyűlölöm."

³ "Hálás köszönetem és üdvözletem."

⁴ A fogorvos (dentyiszt) helyett Lenin itt és a következő idézetben is tréfásan a dantyiszt – dantista szót használja. A magyar fordítás ezt nem tükrözi. – A ford.

⁵ "Világi" – A ford.

⁶ "A pénzről Belenyin majd beszél Katyinnal és magával Gorkijjal is, persze csak akkor, ha ez nem lesz kellemetlen."

⁷ "Köztünk marad."

⁸ Jelizaveta Drabkina: Téli napforduló. Ford. Barta Istvánné. Magvető Kiadó, 1970. 42.

⁹ L. még: Lenin Összes Művei. 53. k. Budapest, 1980. 38. és 197. dokumentum. – A ford.

Könyvkritika Carol Pateman két könyvéről (The sexual contract, 1988, Stanford University Press és The disorder of women: democracy, feminism and political theory, 1989.)

The Sexual Contract (A szexuális szerződés) című művében Carole Pateman egy új, feminista nézőpontból fejti ki és építi tovább a szerződéselméletek kritikáját, melyet korábbi művében, A politikai kötelezettség problémái-ban, már elkezdett. Az eredmény a szerződéselméletek metsző kritikája. Munkájában egyrészt megmutatkoznak korábbi tevékenységének eredményei, ugyanakkor meg is haladja annak korlátait.

Patema munkásságát jól összefoglalja nemrégiben megjelent esszéinek gyűjteményes kötete: The Disorder of Women (A nők rendezetlensége). A kötet legrégibb tanulmánya 1975-ből származik és a politika liberális demokrata felfogásával foglalkozik. Pateman azt állítja, hogy a liberálisok azon törekvése, hogy a politikát mint a társadalom felett létező autonóm szférát mutassák be, egyrészt misztifikálja a modern állam természetét, egyúttal osztály-alapúságát is, másrészt önkéntelenül ugyan, de jól illusztrálja, hogy az állam mennyire kívül esik az emberek irányításán, akiknek pedig az érdekeit kellene szolgálnia.

A liberális demokrácia alternatívájaként Pateman egy olyan rendszert ajánlott, melyet "önigazgató demokráciának" nevezett el: "ez egy olyan politikai közösség, mely a részvételen vagy önigazgatáson alapuló egységek sokaságából épül fel". Ez az elképzelés az első könyvében, a Részvétel és demokratikus elméletben kifejtett nézeteinek kiterjesztése, mely szerint a munkahelyi demokrácia megvalósítható. Ebben a munkájában erősen bírálja a politikai részvétel hagyományos empirikus kutatásának elméleti feltevéseit és értelmezéseit (egy 1980-as tanulmányában visszatér ehhez a problémakörhöz, címe: Polgári kultúra: filozófiai bírálat). Pateman már akkor is azt állította, hogy az önigazgatásnak a munkahelyeken kívülre is ki kellene terjednie, és hogy ennek jelentős következményei vannak. Későbbi munkássága jól mutatja, mennyire jelentősek ezek a következmények.

A politikai kötelezettség problémái-ban továbbfejlesztette a liberális demokrata elmélet kritikáját: véleménye szerint a politikai kötelezettség liberális felfogása kivitelezhetetlen a liberális demokrata államban. A politikai kötelezettség liberális felfogása "amennyiben komolyan vesszük, túlmutat a liberális demokrata államon" – írja egyik akkori esszéjében, a Politikai kötelezettség igazolásában. A demokratikus politizálás egyetlen formája képes csak megvalósítani az önkéntesen vállalt politikai kötelezettség liberális elképzelését: egy olyan politikai berendezkedés, amelyben az emberek közös ígéretek révén állandóan újrateremtik a közvetlen demokrácia eszközeivel a kölcsönös kötelezettség viszonyait.

A politikai kötelezettség problémája elsősorban a társadalmi szerződéselméletek, elsősorban Hobbes, Locke és mostanában Rawls elképzeléseinek hatásos újrafogalmazása és kritikája. Pateman szembeállítja "tisztességtelen" társadalmi szerződésüket (melyben az egyének az állam védelméért cserébe felajánlják engedelmességüket), Rousseau demokratikus elméletével, melyben a politika immár nem önérdek-követő cserén alapul, hanem minden állampolgár tényleges szabadsága és egyenlősége kifejeződésének és fenntartásának eszköze.

A szexuális szerződésben Pateman feminista szempontból vizsgálja újra a szerződéselméleteket, és bemutatja, hogy Rousseau, a liberális demokrácia nagy bírálója, mennyire osztozik ellenfeleinek patriarchális feltételezéseiben. Ezután felmerül a kérdés, vajon Rousseau patriarchizmusa érvényteleníti-e sajátos politikafelfogását.

Pateman saját részvételen alapuló demokrácia-felfogása nagyrészt Rousseau-ból táplálkozik, aki írásaiban mindig központi helyet foglal el. Rousseau hatásos érveket talált a liberális elméletben található szűk politikafelfogás visszautasítása mellett. Korábbi munkáiban, talán Rousseau hatására, Pateman nem tesz világosan különbséget a "magán és köz dichotómiájának" két merőben eltérő megfogalmazása között, mely a liberális politikafelfogást annyira jellemzi.

Ahogy egy 1983-as tanulmányában, melynek címe A köz és magán dichotómiájának feminista kritikája, rámutat, a "közt" felfoghatjuk úgy, mint kizárólag a kormányzat és az állam politikai szféráját magába foglaló egységet. Ez esetben a "magán" elsősorban gazdasági fogalmakkal ragadható meg. Ennek a szétválásnak az érvényességéről szól a liberálisok és radikálisok vitája. Rousseau érvelése is ezekkel a fogalmakkal jellemezhető.

Ez a megfogalmazás azonban eljelentékteleníti, vagy akár teljesen figyelmen kívül is hagyja a magánélet azon részeit, melyek egyik kategória alá sem tartoznak. A szexuális és családi kapcsolatok "otthoni" szféráját úgy kezeli, mintha az teljesen lényegtelen lenne a kérdés szempontjából. Teljesen feledésbe merül, hogy a modern liberális társadalmat mennyire a férfiak közszférájának – ideértve a politika és a gazdaság szféráit – és a nők magánszférájának patriarchális megkülönböztetése strukturálja. A szexuális szerződésben Pateman megpróbálja feltárni a modern liberalizmus ezen elrejtett jellegét, és a Feminizmus és demokrácia című esszéjében felvázolja az ebből a szétválasztásból adódó problémákat, melyeket egy demokratikus társadalom létrehozásakor orvosolni kell.

Rousseau meglehetősen tisztán fogalmazott abban a tekintetben, hogy a nőknek miért kell a kimaradniuk a férfiak közszférájából. Szerinte a nők természetüknél fogva képtelenek a politikai életben való részvételre, és állandó fenyegetettséget jelentenek a társadalmi rendre nézve. Képtelenek érzéseiket és vágyaikat az igazság és a ráció követelményeinek alávetni. (Ezt a nézetet osztja Freud is, írja Pateman a Nők rendezetlenségének címadó esszéjében.)

Miután a nőkből hiányoznak azok a tulajdonságok, melyek a férfiakat képessé teszik a politikai szövetségbe való belépésre, ki kell őket zárni mind a társadalmi szerződésből, mind az egyén felfogásából. A szerződéskötő egyén mindazon tulajdonságokkal rendelkezik, melyekkel a nők nem, és a férfiak hagyományos és racionális rendje a nők természetes rendetlenségével szemben fogalmazódik meg. Így tehát a férfiak közszférája, a "civil társadalom", melyet a társadalmi szerződés hoz létre, "általános jelentését a természetes alávetettséggel, valamint a női képességekkel jellemezhető magánszférával szemben nyeri el".

Az egyén, a szexuális különbség, a természet, a társadalom és a politika e patriarchális konstrukciója tehát az, amit Pateman "szexuális szerződésként" ír le. A rabszolgaszerződéssel együtt a szexuális szerződés "a szerződés-elméletek elnyomott dimenziója", mely az eredeti megállapodás szerves részét képezi a társadalmi szerződés teoretikusainak leírásában. A szexuális szerződés történetének újramesélésével Pateman célja az, hogy megmutassa: "az új polgári társadalom, melyet az eredeti szerződéssel hoznak létre, egy patriarchális társadalmi rend".

A patriarchátusnak az apajogként való erősen leszűkítő felfogása nagyban hozzájárul annak a ténynek az elfedéséhez, hogy a modern polgári társadalom patriarchális rend. A patriarchátus szószerinti értelmezése, mely az apa gyermekeivel szembeni jogait jelenti, láthatatlanná teszi a felnőtt nők felnőtt férfiak általi elnyomását. Ezen értelmezéseket kihasználva a modern társadalom képes arra, hogy magát a patriarchátus antitéziseként mutassa be, melyben az apajog szerepét az állam és a törvény személytelen tekintélye veszi át.

Szexuális jogok, szexuális kötelezettségek

Ezek a definíciók azonban figyelmen kívül hagyják, hogy az apai jogokat meg kell előzniük a házastársi jogoknak. Mielőtt a férfiak apák lehetnének, szexuálisan hozzá kell férniük a nőkhöz. A szexuális szerződés az apák házastársi és apai jogait átalakítja minden férfi női testhez való hozzáférésének jogává. A társadalmi szerződés révén a férfiak megalkotják a civil társadalmat és az államot; a szexuális szerződés révén pedig kizárják a nőket ezekből a szférákból, és a női alávetettséget politikailag irrelevánsnak nyilvánítják.

A szexuális szerződés másként is hozzájárul a polgári társadalom felépítéséhez. Az egyéni szerződéskötő fél létezése előfeltételezi a szexuális alávetettség magánszféráját. A férfiakat nők szülik és nevelik fel, akik ingyen munkát (házimunkát) biztosítnak számukra, ami lehetővé teszi a férfiaknak a munka, az üzlet és a politika világába való belépést.

A mai tőkés társadalmakban a nők civil társadalomban való tagságának és részvételének jogi akadályai megszűntek. Társadalmi és gazdasági akadályok azonban továbbra is léteznek. Még a klasszikus szerződéselméletek alkotói, Rousseau-t is ideértve, sem zárták ki teljes mértékben a nőket a civil társadalomból; képesek voltak olyan eszközöket találni, melyek révén integrálták a nőket a civil társadalomba, így alávetették őket a társadalmi hatalomnak, miközben megőrizték alárendeltségüket. Az integráció elsődleges eszköze a házassági szerződés volt.

A szerződés, ahogy Pateman állítja, az uralom és alávetettség kialakításának, fenntartásának és igazolásának jellegzetesen modern eszköze – mindez egy fiktív általános szabadság nevében. A folyamatos társadalmi viszonyokat létrehozó szerződések mindegyike olyan tulajdon cseréjén alapul, mely magában az emberben található. Mivel ez a személyi tulajdon nem választható el attól a személytől, akihez tartozik, minden ilyen csere tulajdonképpen a szerződő fél – legyen az munkás, feleség vagy szolga – alávetettségével jár együtt. Ezt mutatja be Pateman a foglalkoztatási, házassági, prostitúciós és béranya-szerződéseken keresztül.

A személyi tulajdont érintő szerződéseknek általában két szakasza van. Az elsőben a felek szóban vagy írásban megegyeznek egy bizonyos társadalmi viszony létrehozásáról, keletkezzék az munkás és munkaadó vagy férj és feleség között. A második szakaszban az egyik fél engedelmességet fogad a másik védelméért cserébe. A prostitúciós szerződés nem igazán követi ezt a modellt, mivel a kapcsolat hosszúsága semmilyen védelmet nem tesz lehetővé. A prostituáltnak azonban engedelmeskednie kell az ügyfélnek, biztosítania kell a kívánt szexuális szolgáltatásokat. Ezért cserébe pénzt kap, semmi más juttatást nem, a munkásokkal és a feleségekkel ellentétben. Ideális esetben a szexuális szerződések a társadalmi szerződések mintáját követik, melyben az egyének természetes szabadságukat cserélik el az állam védelmére. A védelem és a fennmaradás ára mindig az engedelmesség.

Pateman szerint tehát hiba a szerződő felek alkupozíciójának egyenlőtlenségére összpontosítani. Ez ugyanis fenntartja annak a lehetőségét, hogy a személyi tulajdont érintő szerződések révén létrejövő társadalmi kapcsolatok elfogadhatók lennének, ha a belépésről a felek valóban szabadon dönthetnének, annak ellenére, hogy az egyik fél alávetettségét hozzák magukkal. De ahogyan azt ő is elismeri, csak egyenlőtlen felek lennének hajlandók önkéntesen vállalni a másiknak való alávetettséget, tehát az alkupozíció egyenlőtlenségének vizsgálata mégiscsak helyénvaló.

Hozzáteszi, hogy az egyenlőtlen felek szerződéséből származó kizsákmányolásra való összpontosítás eltereli a figyelmet arról a tényről is, hogy szerződés során létrejövő alávetettségi viszony teszi lehetővé a kizsákmányolást. A tőkésnek először – mielőtt "kizsákmányolásba fog" – "politikai jogot kell szereznie arra, hogy meghatározhassa, az alkalmazott munkája miként kerüljön felhasználásra". Ehhez hasonlóan a férjnek először politikai jogot kell szereznie a felesége szolgáltatásaihoz, csak utána zsákmányolhatja ki az ingyen végzett munkáját.

De valóban lehetetlenség a szerződéseket megszabadítani patriarchális gyökereitől? Kanadában például a nőknek a férfiakéval egyenlő jogokat biztosítanak, melyekhez hozzátartozik a személyes biztonság; a feleségüket megerőszakoló férfiak többé nem élveznek mentességet a törvény előtt. Ettől függetlenül, Pateman szerint a szexuális alávetettség továbbra is fennmarad, ha csak részleteiben is, a szerződés és a hozzá kapcsolt társadalmi jelentések révén.

Vegyük a nők helyzetét a mai demokratikus kapitalista országokban. Pateman bemutatja, hogy a "mit jelent feleségnek lenni?" patriarchális konstrukciója továbbra is túlsúlyban van, habár törvényi támogatottságának nagy részét elveszítette. A férjezett nőktől továbbra is elvárják, hogy elvégezzék a házimunkát, felneveljék a gyerekeket, szexuális szolgáltatásokat biztosítsanak a férjüknek. A háztartáson kívül dolgozó nőket nem "munkásoknak", hanem "dolgozó anyáknak" hívják, és ők gyakran így is tekintenek magukra. A munkában a nők ki vannak téve a szexuális zaklatásnak, alacsonyabb fizetést kapnak és nem kerülhetnek magasabb beosztásba. Otthon és a munkahelyen a szexuális kapcsolat visszautasítását a férfiak gyakran beleegyezésnek vélik, mely jól mutatja a nők civil társadalomba való jogi beépülésében rejlő ellentmondásokat (ez a témája Pateman találó című esszéjének: A nők és a beleegyezés).

Szerződések kikényszerítők nélkül?

Egy igazán elkötelezett szerződéselmélet-párti szerint azonban mindezek nem bizonyítják, hogy a szerződés javíthatatlanul patriarchális. Egy következetes szerződés-párti jól megvan előre meghatározott szexuális szerepek nélkül, sőt akár ellenezheti is azokat, és kiállna amellett, hogy minden férfi és nő szabadon rendelkezhessen személyi tulajdonával.

Ám ezzel a válasszal kapcsolatban számos probléma merül fel. Először is amíg a férfiak és a nők nem tényelegesen egyenlőek, addig a nők továbbra is belekényszerülnek olyan szerződésekbe, melyek megőrzik alárendelt helyzetüket. A szerződés szempontjából teljesen irracionális lenne beleegyezni egy olyan megállapodásba, mely nem tartja fenn és növeli az egyén felsőbbrendűségét, márpedig a mai kapitalista társadalmakban a férfiak felsőbbrendű pozíciót foglalnak el. A liberális szerződéspártiak tehát, mivel elkötelezettek a magán- és a közszféra szétválasztása mellett, ellenezni fognak minden olyan törekvést, mely átalakítaná a magánszféra társadalmi viszonyait, melyeken a nők elnyomása alapul. Egy liberális számára annak elismerése, hogy a személyes kapcsolatok politikailag relevánsak, egyet jelentene liberális politikafelfogásának feladásával.

De súlyosabb ellenvetések is megfogalmazhatók. Tegyük fel, hogy egy szerződéspárti elfogadja, hogy a liberális politikafelfogás önkényes és kivitelezhetetlen. Továbbá ez a szerződéspárti (hívjuk talán Proudhonnak) egyetért azzal, hogy a szerződések csak akkor érvényesek, ha a szerződő felek szabadok és egyenlők, mind tartalmi, mind jogi szempontból (Proudhon a szexuális szerződés elkötelezett támogatója volt, bár vele ellentétben mi nem fogjuk érvelését csak a férfiakra alkalmazni). Ezt a szerződéspártit most – és akkor is – szocialistának kell tekintenünk.

Pateman szerint még ez a "szerződés-szocializmus" sem képes megszüntetni az alávetettséget. Ha a felek önérdekkövető egyének, akik azért szerződnek egymással, "hogy kölcsönösen előnyösen használják személyi tulajdonukat", akkor továbbra is kénytelenek lesznek biztosítani, hogy a másik teljesítse vállalásait, ez pedig nem mást jelent, minthogy alávetik magukat egymásnak.

Pateman egyenlőségjelet tesz a másik fél teljesítményének megfigyelése és a kölcsönös alárendeltség közé. De vajon az előbbi tényleg magával hozza-e az utóbbit? A szocialista szerződéspártiak számos módot találtak arra, hogy biztosítsák a szerződésben vállalt kötelezettségek teljesítését anélkül, hogy bárkit is hatalmi pozícióba helyeznének. Proudhon a kölcsönös garanciák olyan rendszerét támogatta, mely megvédte volna az embereket a kötelezettségek nem teljesítéséből származó hátrányoktól (biztosítva például, hogy mindenki megkapja a szerződésben előírtakat). Ez a rendszer megszüntetné a bizonytalanságot, mely a nem teljesítés racionális alternatívaként való kezeléséből származik. Aki nem teljesíti a vállalásait, nem kapna ilyen védelmet – ami elrettentene a kötelezettségek alóli kibúvástól és a potyautas magatartástól. Ettől függetlenül senkinek sem lenne politikai joga, hogy eldöntse, ki, hogyan használja fel személyi tulajdonát. Ebből következően nem lenne lehetőség a kizsákmányolásra, és minden ember tényleges szabadsága és egyenlősége is megőrződne.

Amit ez a válasz akaratlanul is bemutat, az az, hogy a szerződéses szocializmus nem működhet megfelelő intézményi háttér nélkül. A nem teljesítés problémája haszonmaximalizáló egyének közötti egyéni szerződések kereteiben megoldhatatlan. Intézmények szükségesek ahhoz, hogy a teljesítés racionális választás legyen a saját hasznukat maximalizáló egyének számára. Ezen intézmények hiányában bizonytalan helyzetben az egyén számára mindig racionális lesz az ígéretek be nem tartását választani.

Ezen felül azonban nem minden társadalmi kapcsolat vezethető vissza szerződéses alapokra (Proudhon maga is visszautasította a szerződéses alapon szerveződő család gondolatát). A szerződéses szocializmus – mint más, liberális szerződés-elméletek is – előfeltételezik nem szerződéseken alapuló kapcsolatok létezését. De ha valaki visszautasítja a liberális politikafelfogást, ezek a nem szerződésen alapuló kapcsolatok nem tekinthetők többé politikailag jelentéktelennek, mint ahogy a szerződéses rendet lehetővé tevő intézmények sem. Proudhon szerződéses szocializmusa, ahogy a Rousseau-féle demokráciaelmélet is, előfeltételezi a szexuális alávetettségre épülő magánszféra és a politikai funkciókat ellátó intézmények létezését (ahogy azt A föderáció alapja című művében el is ismeri).

A személy mint tulajdon

Nem csak a szocialisták szerették volna a szerződéseket megreformálni. Sok feminista úgy véli, hogy a házassági szerződést nem kellene teljes egészében visszautasítani – a nők alávetettségében betöltött történelmi szerepe ellenére -, hanem át kellene alakítani egyenlők közötti valóban szabad megegyezéssé. Pateman, nem meglepő módon, visszautasítja ezt a megközelítést, mivel amíg az egyénnek azt a patriarchális felfogását követjük, mely az egyént a személyi tulajdonával szabadon rendelkező tulajdonosként határozza meg, addig a házasság nem lesz más, mint két ember megegyezése, melyben egymás szexuális tulajdonához engednek hozzáférést. Mivel a szexuális tulajdon nem választható el a személytől, akihez tartozik, minden ilyen jogot biztosító szerződés megköveteli az egyik fél alávetettségét a másiknak.

Ha a házassági szerződés valóban átalakul kölcsönös előnyökön és használaton alapuló megállapodássá, akkor a felek csak addig hajlandók azt fenntartani, amíg hasznuk származik belőle. A házassági szerződéseket tehát bármikor fel lehet bontani, ellenkező esetben nem biztosítanák a szexuális személyi tulajdon szabad cseréjét. Végül is a házasság szerepét a testek és szexuális szolgáltatások általános piaca venné át, vagyis az általános prostitúció.

Érdekes módon néhány szerződéspárti nem tagadja ezt a lehetőséget. Nem látnak semmi rosszat az általános prostitúcióban – legalábbis felnőtt férfiak és nők között. Pateman szerint azonban a prostitúciós szerződés kifogásolható. A női test szexuális használatának megvásárlása a kapitalista piacon a férfiak által nem más, mint "a férfiaknak a nők uraiként való nyilvános elismerése". Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a prostituáltak szolgáltatásait igénybevevők zöme férfi, és hogy a prostituáltak zöme nő. A prostitúció, a férfiak női testhez való nyilvános hozzájutásának lehetővé tétele, jól példázza a férfiak szexuális jogainak törvényes gyakorlatát a civil társadalomban. A prostitúció szerződéspárti védelmezői figyelmen kívül hagyják ezt a tényt, és alulértékelik a prostitúció társadalmi és politikai jelentőségét. Ha Patemannek igaza van abban, hogy a modern szerződés alapú rend patriarchális rend, akkor azt várjuk, hogy további szerződéstípusok jelennek meg, melyek tükrözik ezt a rendet. Tekintsük hát a béranya-szerződéseket! Megfelelő törvények hiányában néhány bíró olyan ítéletet hozott, mely szerint, ha egy férfi egy nőt fogad fel spermájával megtermékenyített petesejt kihordására, akkor ő gyakorolhatja a gyermek felett az apai jogokat, annak ellenére, hogy a nő szüli meg a gyereket, és legtöbb esetben az ő petesejtje került megtermékenyítésre. Pateman szerint a patriarchátus "álarcban ugyan, de szó szerinti értelmében is visszatért".

Pateman azonban elismeri, túl korai lenne megjósolni, hová tart ez a folyamat, hiszen a mesterséges megtermékenyítés "lehetővé teszi a nők számára, hogy férfiakkal folytatott szexuális kapcsolat nélkül legyenek anyák". Ezen felül Pateman abban is téved, hogy a "spermium lenne az egyetlen olyan személyi tulajdon, mely nem politikai fikció". Petesejtek, vér, szövetek, sejtek, vesék, retinák és az emberi szervezet más részei elválaszthatók a tulajdonosának testétől, és eladhatók a piacon. Nem teljesen látszik bizonyítottnak, hogy ezen testrészeknek az eladása mindenképpen valamilyenfajta alávetettséget hozna magával, bár mindenképpen a kizsákmányolás legszörnyűbb formáival járhat együtt.

A szerződéselméletek legmélyén helyezkedik el a rabszolgaság ellentmondásossága. A testtel rendelkező egyéntől elválaszthatatlan személyi tulajdonról szóló szerződések mindig olyan cserét jelentenek, melyek megadják a másik félnek a parancsolás jogát. A parancsolás joga nélkül semmi sem garantálná, hogy a személyi tulajdon, ami a csere tárgya, úgy kerül felhasználásra, ahogy a vásárló kívánja.

Amíg fennmarad az a politikai fikció, hogy egy ember képes személyi tulajdonát elcserélni anélkül, hogy saját magát eladná, a szerződéseket tekinthetjük szabad viszonyrendszereket létrehozó eszközöknek – még ha az ember személyi tulajdonát egész életére cseréli is el, tehát önkéntes rabszolgává teszi magát. Ahogy Pateman megjegyzi, annak a ténynek, "hogy a személyes szabadság, a szerződésen keresztül, lehetővé teszi a rabszolgaságot, rá kell döbbentenie minden szocialistát és feministát a szerződések és az egyén mint tulajdonos felfogásának tarthatatlanságára". Az önkéntes rabszolgaságot csak a szerződéskötés szabadságának korlátozásával vagy annak az elvnek a feladásával lehet megakadályozni, hogy az ember tulajdonosa személyi tulajdonainak.

A szerződéselmélet szerint tehát minden személy rendelkezik a személyi tulajdonával, de minden ilyen rendelkezés alávetettséget hoz magával. A személyi tulajdon eladásának szabadsága tehát egyszerre kerül megerősítésre és tagadásra. A vásárló nem egyszerűen az eladó szolgáltatásaira vágyik, hanem arra, hogy az eladó úrként tekintsen rá. Ezen felül, ahogy Pateman hangsúlyozza, az eladó testének felhasználása, a hozzáférés jellege "azon múlik, hogy a férfit vagy nőt alávetettnek tekintik-e".

Sem szerződések, sem korlátozások

Még ha lehetséges lenne is, hogy a férfiak és nők egyenlő szerződő félként álljanak egymással szemben, az eredmény a kölcsönös uralkodás és kizsákmányolás világa lenne, melyben a rendet csak erőszakkal lehet fenntartani. Hobbes Leviathan című munkája tehát nem a polgári társadalom kezdetét, hanem a végét mutatja be, és éppen ebbe az irányba tart a mai jobboldal politikája is. Ezért utasítja el Pateman a szerződést mint a társadalmi kapcsolatok kialakításának és fenntartásának egy eszközét. ő egy olyan társadalmi rend felállítását szorgalmazza, melyben a férfiak és nők "önkéntesen hajlandók fenntartani autonómiájuk társadalmi viszonyait".

Tehát, bár Pateman elutasítja a szerződéseket, támogatja a szabad megegyezés más formáit, mint például az önként vállalt kötelezettség (például az ígéret társadalmi gyakorlata). De elég figyelmes ahhoz, hogy hozzátegye: az önkéntesen vállalt kötelezettség és maga a szabadság egy bizonyos fajta társadalmi rendet követel meg, ha fenn kívánjuk tartani a nők és férfiak kölcsönös autonómiáját. Ebből az következik, hogy a társadalmi rend érdekében az egyéni szabadság bizonyos fokú korlátozása igazolható, és ez felveti a rousseau-i szabadságra kényszerítés paradoxonát.

A Politikai kötelezettség problémái-ban Pateman visszautasítja Rousseau érvelésének ezt az oldalát, és megvédi az eltérő vélemény képviselésének jogát. Ha az alávetettségen alapuló társadalmi és politikai kapcsolatokat szükségszerűen jogtalannak tekintjük, akkor minden olyan kísérletet elleneznünk kell, mely ilyen kapcsolatokat szeretne újjáéleszteni, még ha szabad megegyezés vagy többségi szavazat segítségével tenné is azt. Az autonóm férfiak és nők mindig szembetalálkoznak azzal a nehéz döntéssel, hogy melyik cselekedet, politika vagy társadalmi viszony segíti, illetve akadályozza a kölcsönös autonómia fennmaradását. Ennek a feladatnak az átruházása egy felettük álló államra nemcsak egy alapvető politikai felelősségről való lemondást jelentene, hanem ismét alávetnék magukat egy idegen társadalmi erőnek, az államnak. A társadalmi és szexuális szerződések által létrehozott patriarchális rend visszautasítása egyben a patriarchális társadalmi rendet összetartó állam visszautasítása is. Pateman szerint e kettő "együtt áll vagy bukik".

A Szexuális szerződés befejezésében bevallja, hogy a szexuális szerződés történetének újramesélése "önmagában nem jelent politikai programot". Felvázol azonban egy olyan perspektívát, "melyből megállapíthatjuk a politikai felelősségeket, és megítélhetjük, hogy egyik vagy másik út hozzájárul-e vagy sem egy szabad társadalom létrehozásához, és a szexuális különbségeknek a szabadság különféle kifejeződéseiként való felfogásához."

A Patriarchális jóléti állam című művében Pateman felveti annak lehetőségét, hogy a munkásmozgalmak és a nőmozgalmak szövetségre lépjenek egymással olyan társadalmi viszonyok létrehozása érdekében, melyek valóra váltanák az egyenlő demokratikus állampolgárságot. Ennek a szövetségnek az a feltétele, hogy a munkásmozgalom elismerje a nők társadalmi hozzájárulásának fontosságát, illetve, hogy újragondolják a munka és a munkahelyi demokrácia jelentőségét. Az egyik lehetőség a garantált éves jövedelem lenne, mely segítene felszámolni a patriarchális társadalom ellentmondásait, a fizetett és nem fizetett munka (először lenne az egyénnek valódi lehetősége mérlegelnie, hogy részt vegyen-e a fizetett munkában), a teljes és részidős alkalmazás, függetlenség és függőség, munka és jólléti ellátás szembenállását – más szóval a férfi és a nő közötti szembenállás feloldása.

Egy másik kettőség is felszámolódóban van: a természet és a civil társadalom közötti hasadás. Az ökológia és a természetvédő mozgalmak, melyek ezt a szétválasztást támadják, egyúttal megkérdőjelezik mind a magán- és közszféra közötti különbségtételt, mind a hagyományos értelemben vett állam és gazdaság és a feminista értelemben vett családi szféra közöttit, rámutatva, hogy a környezeti problémákra minden tevékenység hatással van. Ezek az új társadalmi mozgalmak abban is hasonlítanak a nőmozgalmakra, hogy szükségesnek látják olyan szervezeti keretek kialakítását, melyek előrevetítik egy szabad társadalom szerkezetét. Elkötelezettek a hierarchia és tekintélymentes, részvételen nyugvó politikai formák mellett, melyek a hagyományos baloldali pártokból és szakszervezetekből gyakran hiányoznak. Ahogy Pateman rámutat, ez utóbbiak gyakran az állam hierarchikus szerkezetét követik, mióta az anarchisták elhagyták a mozgalmat.

Hogy a nőmozgalom szövetsége más mozgalmakkal mire terjedjen ki, az alapvetően attól függ, hogy ezek mennyire képesek túllépni a patriarchális társadalom dichotómiáin. A társadalmi, szexuális és politikai korlátokkal, melyek megakadályozzák a nők szerepvállalását ezekben a mozgalmakban, nyíltan szembe kell szállni.

Pateman elismeri, hogy a politikaelméletek képtelenek aláásni a szerződéselméleteknek a valós életben gyökerező támogatását. De ha ez valamely mértékben mégis sikerül, a dicsőség egy része mindenképpen éppen a Paterman-típusú feminista politikai gondolkodókat illeti majd, akik oly sokat tettek a patriarchális rend elméleti alapjainak kikezdéséért.

(Fordította: Dombos Tamás)