A jelenleg hatályos abortusztörvényt 2000 nyaráig módosítani köteles az Országgyűlés. Nem kizárt, hogy az emberi jogokat sértő megoldás születik, holott már a mostani szabályozás is kifogásolható ugyanebből a nézőpontból tekintve.

Jegyzetek

¹ A mű, amelyben a nyelvhasználatot a töltött fegyver metaforájának segítségével értelmezi a szerző: Bolinger, D. L.: Language – The Loaded Weapon: The use and abuse of language today. London, Longman, 1980.

² Butler, J.: Excitable Speech: A Politics of the Performative. London, Routledge, 1997. 359

³ Az eredetiben: "…idealization of speech act as sovereign action (whether positive or negative) [as it] appears linked with the idealization of sovereign state power. […] It is as if the proper power of the state has been expropriated, delegated to its citizens, and the state then reemerges as a neutral instrument [in the form of legislation and jurisprudence] to which we seek recourse to protect us from other citizens…" uo. 361.

⁴ Az angol eredetiben a beszél jelentésű speak mindig feltételezi a hallgatót is, míg a talk esetében a hallgató nem szükségszerűen implikálja a beszéd címzettjét is. Spivak ebben az értelemben állítja, hogy a társadalom kirekesztett csoportjai ugyan nem némák abból a szempontból, hogy bírnak a beszéd képességével, illetve átvitt értelemben, hiszen egymás között megfogalmazzák célkitűzéseiket, de már a hatalommal bíró csoportokkal szemben csak magukban beszélnek, hangjuk nem talál megértő fülekre. G. C. Spivak: Can the Subaltern Speak? Speculations on Widow-Sacrifice. WEDGE, 1985. 7-8. sz. 120-130.

⁵ Weir, A. Sacrificial Logics: Feminist Theory and the Critique of Identity. London, Routledge, 1996.

⁶ hook, bell: Feminist Theory from Margin to Center. Boston, South End, 1984.

⁷ A zöld alfák A. Huxley "Szép új világ" című regényének rabszolgamunkára klónozott ‘emberi’ lényei.

A nyugati filozófiatörténeti szakirodalomban Lukács mint "Marx autentikus követője" jelenik meg. A tanulmány e tézis szempontjából elemzi a két gondolkodó fogalomrendszerét, fókuszában olyan kategóriákkal, mint munka, termelés, társadalom.

Roy Bhaskar nagyszabású művében, a Dialectic. The pulse of Freedomban többször úgy említi Lukács György nevét mint Marx autentikus követőjét.¹ Nincs okunk kétségbe vonni Lukács Marx iránti mély, egész élete végéig tartó vonzódását s elkötelezettségét. Ám módfelett nyugtalanító, hogy – minden eddigi kezdeményezés ellenére – nem sikerült egyöntetűen s egyértelműen tisztázni, valamint megbízhatóan megítélni marxista korszakát. Sem a nemzetközi, sem a magyar filozófiában. Ami szembetűnő s nem éppen szívderítő jelenség: megpróbálkoznak a fiatal- s öregkori Lukács-kép merev szembeállításával. Oly módon, hogy csak egy Lukácsot ismernek el, tudniillik az ifjú gondolkodót, aki Simmel, Weber, Hegel emlőin nevelkedett, és a Lélek és formák, A regény elmélete s más, invenciózus műveket írta. A felfelé meredeken emelkedő pálya csúcsa – igaz, nem akármilyen gondolati és politikai fordulat nyomán – a Történelem és osztálytudat című könyv, amely talán a legtöbbet idézett Lukács-mű a nemzetközi filozófiai szakmában. A többi – vagyis későbbi munkássága – néma csend; mintha nem is létezne Az esztétikum sajátossága vagy A társadalmi lét ontológiájáról című alkotás. Megdöbbentő, hogy mérvadó tematikus filozófiai munkák, filozófiatörténeti összefoglalók és filozófiai szakszótárak egyaránt mellőzik a késői Lukács-munkák bemutatását és értékelését. Mi több, olykor mégcsak meg sem említik a késői korszak szellemi dokumentumait.²

Azok az értékelések pedig, amelyek az "érett" Lukáccsal is foglalkoznak, az 1930 utáni teljesítményét – filozófiai szempontból – egyszerűen "lenullázzák", legjobb esetben degradálják. Lényegében a filozófiai mibenlétét kérdőjelezik meg. Azt állítják, az "ideológus" elnyomja a filozófust, a bolsevik Lukács nem tudott vagy nem akart megszabadulni a sztálinizmus béklyóitól, túlságosan odakötötte magát a totalitárius rendszerhez s ennek nagy ára lett: az ész, a szabad gondolat a dogma szolgálatába szegődött, megrekedt a sztálini ortodoxia szintjén.³ Mármost vitatkozhatunk azon, vajon nevezhető-e ez a magatartás az ész elárulásának, mindenesetre az tény, hogy Lukács másfél évtizedes "moszkvai emigrációja alatt gyakorlatilag el volt tiltva a filozófiától… A marxizmus a dialektikus gondolkodást lényegében teljesen hatástalanná teszi. Hogy Lukács ebben az időszakban nem tudott radikálisan szakítani a szovjet ideológiával, hanem csak taktikai manőverekre vállalkozott az adott keretek között, nos ebben lelhetjük meg a… benső okát annak, hogy miért is nem rendelkezett ekkor önálló filozófiával."⁴ A foglyul ejtett ész működése nyilvánvalóan lehangoló, s első pillanatra könnyen okozhat csalódottságot. "1930 után többé nem maradt autonóm a filozófiai gondolkodása. Ezek után is lehet vitatkozni ontológiáról, esztétikáról, de én mindig fogok élni a gyanúperrel – mondja az úgynevezett ‘Budapesti iskola’ egyik képviselője -, hogy saját kiábrándulásom a késői Lukács életművét illetően innen fakad. Valahol mindenütt határt szab saját gondolkodásának."⁵

Azt hiszem, indokolatlan lenne Lukács marxista korszakának egészét sommásan meg (s el)ítélnünk, miként elvakultság lenne megfeledkeznünk arról a tényről, hogy életműve nagyobbik részét a Marxhoz, illetőleg a marxizmushoz való viszonya határozza meg. Számomra az tűnik járható útnak, ha elfogulatlanul s körültekintően próbáljuk mérlegre tenni marxista korszakát s újabb vizsgálódásokat kezdeményezünk az életműről. Abban a reményben, hogy túlléphetünk bizonyos Lukács-mítoszokon és -legendákon, egyáltalában, hogy teljesebb és differenciáltabb Lukács-képünk legyen.

Most azonban számomra fontos feladat a már kialakult marxista korszakának tüzetesebb megvizsgálása, s azon belül annak a kérdésnek az újbóli megvilágítása, miként is értelmezhetjük és értékelhetjük Marxhoz és a marxizmushoz való kötődését. Azt gondolom, a késői Lukács munkakoncepciójának tükrében jó s eddig nem kellő mértékben hasznosított lehetőség nyílik e problémakör áttekintésére. Az alábbiakkal ilyen munkálathoz kívánok hozzájárulni néhány, általam fontosnak vélt összefüggés vázlatos bemutatásával.

* * *

Nincs vita abban, hogy a marxista fordulat Lukács számára kitörölhetetlen élmény, egész életre szóló meghatározottság. Ám sokan nem értik vagy nem hajlandók elfogadni, hogy a marxista tradícióhoz kötődés nem föltétlen jelent szolgai azonosulást. Lukács esetében is erről van szó: ő nem adja fel az önálló gondolkodásmód és kritika készségét, illetve képességét. Ellenkezőleg: elmélyedni akar a marxi gondolatvilágban, kifejteni, majd továbbvinni kívánja az eredeti szövegeket. Nem a katedramarxizmus tucatképviselőinek egyike ő, hanem autonóm személyiség, nagyformátumú (koncepciózus) gondolkodó, aki miközben Marxot értelmezi, saját meglátásokkal, új felvetésekkel is előrukkol. Éppen ezért nem adatott meg neki – a bolsevizmus és a marxizmus sajátos fintoraként – egy tipikus problémamentes karrierpálya. Ha a mozgalom s a hivatalos ideológia felől nézzük a lukácsi életutat, akkor nem nehéz felfedeznünk, Lukács egész életében egy "kellemetlen elfogadó volt, aki magára vállalta a szembenállást a jelenlevő értelemmel."⁶

Személye és életműve Magyarországon és a volt Szovjetunióban egyaránt sok gondot okozott a politika és a kultúrpolitika számára. Egy rövid időre le is tartóztatják (1941-ben) a Szovjetunióban, mivel azt állítja – szemben a hivatalos ideológiai felfogással -, hogy a műalkotás szempontjából a tehetség a legfontosabb kritérium.⁷ Itthon pedig 1957-től tízévi pártonkívüliségre kárhoztatják, írásait nem adják ki, s még azt is meg akarják akadályozni, hogy külföldön publikáljon.

S mint közismert, meghirdeti a marxizmus reneszánszának nagyívű programját, melynek értékét s hatását lehet ugyan kétkedve fogadni, de az vitathatatlan, hogy legalább "Marx filozófiai interpretációjának teljesen új nyelvén… valóságos tertium daturt ígért, a válságoktól válságokig ‘épülő’ szocializmus demokratizálását."⁸ Lukácsra tehát úgy is tekinthetünk, mint a sztálinizmus nem adekvát filozófusára, inkább egy azon túllépni akaró "monumentális felvilágosítóra".⁹ Olyan gondolkodóra, kinek – mégha semmiféle eredményt sem tudna felmutatni – már útkeresése tiszteletre méltó, tévedései pedig nem minden tanulság nélküliek.¹⁰

Lukács filozófiai munkásságában is a tertium datur elvét kívánja érvényesíteni. Jó érzékkel mutat rá, hogy "az ontológiai tertium datur a társadalmi-történelmi folyamat valódi folyamatosságából indul ki",¹¹ amely lényegében az emberek alternatíváinak folyamatosságát jelenti, nem pedig a relativista és a dogmatista társadalomszemlélet végletes formáit.

Az alternativitás létezése közvetlen összefüggésben áll az emberi célkitűzés működésével. Ez a gondolati kapocs vezeti el Lukácsot munkakoncepciója megszületéséhez. A kérdések, melyeket mindenképpen fel kell tennünk, a következők: mi a munka Lukács szerint, illetőleg mi a viszony a lukácsi és a marxi munkafelfogás között.

A munka, Lukács értelmezésében, olyan használati értéket előállító tevékenység, amely kettős mozzanatot (funkciót) hordoz. Egyfelől a munkát "teleológiai tételezések talpazatának és modelljének fogjuk fel."¹² A teleológia-működés nagy jelentősséggel bíró ontológiai tény, most csupán arra a hatásra gondoljunk, hogy ennek révén a természetben olyan változások következnek be, "amelyek többé semmiféle analógiát nem mutatnak magával a közvetlen természeti folyamattal."¹³ Ilyen módon a munka mint teleológiai tételezés megadja az állati és az emberi világ közti ontológiai ugrás mibenlétét. Másfelől a munka sajátossága az, hogy benne az "ember-természet közti anyagcsere"¹⁴ zajlik: az ember táplálkozási szükségletét a természet anyagaiból elégítheti ki, éppen munkatevékenységével alakítja át a természet javait olyan formákká, amelyeket már közvetlenül elfogyaszthat, felhasználhat. Tehát létrejön egy természetes, szükségszerű és a konkrét társadalmi-politikai viszonyoktól bizonyos mértékben független kölcsönhatás ember és természet között.

A továbbiakban viszont hangsúlyeltolódás történik, vagy talán új szempont körvonalazódik. Miközben Lukács próbál – Marxból kiindulva – elmélyedni a munka filozófiai összefüggéseiben, két új vagy újnak tűnő mozzanatot emel ki, és ezzel bizonyos tekintetben el is kanyarodik mesterétől. Új mondanivalóval lép elő, ami egy egészen más koncepciót sejtet Marxhoz képest. Hogy Lukács különböző eredményre jut munkafogalmának kifejtése során (melynek lényegét azonnal összefoglalom), az alighanem azzal a ténnyel függ össze, hogy ő nem egyszerűen utánozza, lemásolja, rekapitulálja Marxot, hanem – mint nagyformátumú gondolkodó – szuverén és eredeti módon értelmezi. Olyan elemzéseket végez, melyek megjegyzéseket, kiegészítéseket, saját meglátásokat is tartalmaznak – a vizsgálódások belső érvrendszere, logikája pedig új állítások megfogalmazásához vezetnek. Lukács két új szemponttal jelentkezik.

1. A munka szerepét s jelentősségét messzemenően kiemeli, továbbgondolva Engels A munka szerepe a majom emberréválásában című írását: közvetlenül s pontosan nem tudhatjuk, hangsúlyozza, miként alakult át a szerves lét társadalmivá. Ugyanis kísérletileg lehetetlen rekonstruálni az egyik létszférából a másikba való átlépést, az ontológiai ugrást. A társadalmi létbe való átcsapásról nem rendelkezünk semmiféle empirikus anyaggal. Egyedül gondolati eljárásokra, fogalmi műveletekre hagyatkozhatunk. Lukács megfontolásra javasolja az alábbiakat. A társadalmiság létrejöttét minden bizonnyal hosszú átmeneti időszak előzi meg. A folyamat szakaszai csakis az emberi öntevékenység, az életért folytatott harc eredményeiként formálódnak meg. A társadalmi lét minden fontosabb kategóriája (tulajdon, munkamegosztás, közösség, nyelv, termelés, erkölcs, vallás, művészet) a már kialakult társadalom létéhez kötődik, vagyis eleve feltételeznünk kell azt a tényt, hogy az ontológiai ugrás megtörtént. Kivéve a munka kategóriáját. "Csak a munkának van ontológiai lényege szerint határozott átmeneti jellege."¹⁵ – összegez Lukács. A munka és csak a munka átmeneti kategória, abban az értelemben, hogy megjelenik az élő természet és a társadalom közötti időszakban. Mi több, éppenséggel ez eredményezi, hogy a dolgozó lény kiküzdje a pusztán biológiai létből a társadalmi létbe való felemelkedést.

2. A másik szempont arra a történelmi korszakra vonatkozik, amikor már létrejött az új létszféra, tehát a társadalom. Mi történik az átmenet után a munkával, milyen változás áll be szerepében, működésében? Lukács válasza félreérthetetlen. "A munka… csírájukban tartalmazza mindazokat a meghatározásokat, amelyek a társadalmi lét új sajátosságainak lényegét alkotják. Ezért a munkát a társadalmi lét ősjelenségének, modelljének tekinthetjük."¹⁶ Lényegében arról van szó, hogy minden társadalmi tevékenység szerkezete leírható a munkamodellel. A munka "folyamat, e folyamat előkészítése, eredményei stb. csírájában tartalmazták már az emberiség későbbi létének, még a legfejlettebbnek is, legfontosabb és legmagasabbrendű kategóriáit."¹⁷

A fenti két állításból, jelesül, hogy egyrészt átmeneti kategóriáról, másrészt minden társadalmi gyakorlat modelljéről van szó, Lukács levonja – első pillanatra teljesen logikusnak tűnő – következtetését: mivel minden társadalmasodási folyamat a munkán alapszik, a munka egyben "az emberi lét valamennyi mozzanatának alapja",¹⁸ újabb fogalmazással élve "a társadalmi lét alapvető mozgásformája".¹⁹ S végül a csattanó: "Marxnál mindenütt… a munka a központi kategória."²⁰

Kirajzolódik tehát Lukács álláspontja. Szerinte a munka a társadalom legfontosabb, legalapvetőbb kategóriája, az egész emberi történelem ontológiai síkra emelt eszköze. Nagy horderejű mondanivalóhoz érkezünk itt, egyszerűen nem engedhető meg, hogy az elemző minden további nélkül és könnyedén átlépjen fölötte. Megkerülhetetlen a kérdés: valóban a munka tudja betölteni a társadalom központi fogalmának dicső szerepét? Valóban logikus és következetes állítás a munka-kategória jelentőségének ilyen mérvű ontológiai megemelése? S vajon a marxi terminológiákban is ilyen előkelő hely jut a munkának, ahogyan Lukács véli?

Alapvetően a munka-fogalom legdöntőbb társadalmi kategóriaként való tételezése kétséges. Igaz ugyan, hogy Lukács – éppen a marxizmus reneszánsza jegyében – a munka kitüntetett szerepével azt a merev cezúrát kívánja felszámolni, amit a sztálinizmus emelt Hegel és Marx közé,²¹ mégis álláspontja egészével szemben jogos kritikával élhetünk, ahogyan azt meg is tették az úgynevezett Budapesti iskola képviselői a híres "Feljegyzésekben". Lukácsnál, írják a tanítványok, "a munka kizárólag mint céltételezés… jelenik meg, nincs szó arról, hogy a munka társadalmi tárgyiságot teremtő aktus, tehát nincs kifejtve a munkának az az oldala, amelyik… a társadalmi lét történetiségét létrehozza."²²

Amit felvethetünk a munkakoncepció ellen, az először is az a dilemma, hogy ha minden létforma fundamentális tulajdonsága a történetisége (amiben nincs okunk kételkedni), akkor miként egyeztethető össze a társadalmi lét történetisége a munka primátusával? Másképpen fogalmazva, a munka mint a társadalom döntő kategóriája, a maga szisztematikus általánosságával, legabsztraktabb szerkezetével mennyire képes áthatni a társadalmi létforma történeti mozgását? Azt gondolom, az Ontológiával kapcsolatos kritikák egy – nem jelentéktelen – része arra vezethető vissza, hogy ez a probléma Lukácsnál lényegében megoldatlan marad.

* * *

Nem kevésbé tanulságos a lukácsi és a marxi munkafelfogás összevetése.

Kétségtelen: Marx megkülönböztetett módon foglalkozik a munka filozófiai kérdésével. Kiderül, a munka valóban a legabsztraktabb, az elemzésnek mégsem erre a pontra kell koncentrálnia. "A munkafolyamat, ahogy azt egyszerű és elvont mozzanataiban ábrázoltuk – mondja Marx -, használati értékek előállítására irányuló célszerű tevékenység, a természeti dolognak emberi szükségletekre való elsajátítása, az ember és a természet közötti anyagcsere általános feltétele, …az emberi élet örök természeti feltétele, s ezért független ennek az életnek minden formájától… Ezért nem volt szükségünk arra, hogy a munkást más munkásokhoz való viszonyában ábrázoljuk… Ahogy nem érezni a búzán, hogy ki művelte meg, éppúgy nem látszik meg ezen a folyamaton sem, milyen feltételek között megy végbe, a rabszolgafelügyelő durva ostorcsapásai alatt-e, vagy a tőkés aggódó pillantásaitól kísérve."²³ Marx számára nyilvánvaló, ez a "munkás viszonya más munkásokhoz"-összefüggés új horizontot, gazdagabb (mert konkrétabb) tartalmat kínál a vizsgálódásra. Túl kell lépnünk a puszta "ember-természet"-viszony hatókörén. Új szempont nyomul előtérbe: a társadalom (mint emberek szükségszerű együttműködési alakzata) és a természet összefüggés-rendszere, amely nyilvánvaló módon átrendezi az egyes kategóriák szerepét, értékét, egymáshoz való függőségi helyzetét. Az "egyszerű", az "általános", az "elvont" munkafogalom mellé, mi több, fölé belép a "többletmunka termelése". A többletmunka termelő-folyamata, még rövidebben kifejezve, maga a termelés mikéntje fogja meghatározni s egymástól történetileg elválasztani az egyes társadalomalakulatokat. Nem nehéz észrevenni, hogy a marxi gondolatvilágban egy új fogalom válik központivá: ez pedig a termelés. Nem véletlen fogalmazásról van szó, Marx többször s egyértelműen leszögezi: a "társadalmi életfolyamat… az anyagi termelési folyamatnak az alakja",²⁴ a "termelés a valóságos kiindulópont és ezért egyben az átfogó mozzanat".²⁵ A gazdaság, ennélfogva a társadalom totalitását a termelés adott szintje, formája határozza meg: "az anyagi termelés fejlődését, tehát az egész társadalmi élet és ezért az egész valóságos történelem alapzatát"²⁶ vizsgáljuk meg – jelöli ki A tőke szerzője a fő feladatot.

Miért tarthatjuk termékeny gondolatnak az ilyen kiindulópontot? Maga Marx adja meg a választ. "Minden termelés a természet elsajátítása az egyén által egy meghatározott társadalmi formán belül és annak révén… Amikor tehát termelésről van szó, mindig egy meghatározott társadalmi fejlődési fokon álló termelésről – társadalmi egyének termeléséről van szó."²⁷ A termelés fogalmából való kiindulópont jelentőségét tehát az adja meg, hogy szükségképpen vezet el a meghatározott fejlődési fok, lényegében a történeti mozgás megragadásához.

Kétségtelen, két magyarázattal állunk szemben: a lukácsi munka-, illetőleg a marxi termelés-fogalomra levezetett társadalomfelfogással. Két koncepció, melynek alapkategóriái jelentésben módfelett közel állnak egymáshoz (gyakran használják is distinkciók nélkül, önkényesen váltogatva a kifejezéseket), azonosítani őket mégsem lehet, ugyanis a relatív különbözőségükből fakadó következmények számottevők. Hadd utaljak itt legalább két fontos eltérő vonásra, illetőleg hatásra. A termelés mint a társadalom alapzata olyan totalitást foglal magában, melyben mindig és szükségképpen egy hármas viszony működik: tudniillik az egyének, az együttműködésükből fakadó közösségek és a termelési eszközök tulajdona közötti vonatkozások. E három "elem" közti konkrét viszony egyúttal "egy-egy különös termelési mód (és társadalmi forma) alapmeghatározása lesz."²⁸ Viszont a munkára alapozó társadalomontológia talajáról "már nem nyílik lehetőség a társadalomtörténet konkrét menetének, a különböző konkrét társadalmi formáknak a vizsgálatára, csupán látszatgenetikus fogalomkifejtés végezhető el".²⁹

A másik hatásra Mészáros István hívja fel figyelmünket. "Lukács A társadalmi lét ontológiájáról című művének vizsgálatában lássuk a különbséget az ő szemlélete és a marxi szemléletmód között. A lukácsi érvelés tendenciája az, hogy kirekessze a minőségi különbséget a társadalmi és a közösségi …termelés között, és az utóbbit az előbbi formájába vonja. Más szavakkal, a lukácsi megközelítés azon alapszik, hogy a közösségi rendszert a társadalmi termelés alá vonja, amely mindig alávetett, az értékviszony kényszere által uralt forma marad."³⁰ A lukácsi munkakategória tehát kevésbé tűnik történetileg operacionalizálhatónak, s ezt a fogyatékosságot talán Lukács maga sem ismeri fel, inkább abban a hiszemben kutat, hogy Marx nyomdokain halad.

* * *

Egyetértek Jacques Bidet-vel, aki azt mondja: Marxnak "Ténylegesen az a célja, hogy megmutassa, a munka… nem tévesztendő össze a ‘termeléssel’ általában."³¹ S megfontolhatjuk Liessmann apodiktikus kijelentését: "Marx tulajdonképpen… a termelés felülmúlhatatlan filozófusa."³² Azaz a termelés és nem a munka nagyformátumú gondolkodója ő. Mondhatjuk, Liessmann formulájával élve, Lukács viszont a munka felülmúlhatatlan filozófusa.

* * *

Lukács Marxhoz való viszonyának kérdése felveti általában a Marx- és Lukács-megítélés dilemmáját. Egyetértek Konrad Paul Liessmann-nal abban, hogy "Marxot nem olvasni, ostobaság lenne. De úgy olvasni, mint eddig, még inkább az…. A ‘létező’ szocializmus bukása lehetővé teszi, hogy Marxot egyszerűen úgy olvassuk, megszabadulván a történelmi valóság terhétől, ahogyan mindig is kellett volna: teoretikusként, filozófusként… A kelet-európai forradalmak nemcsak az embereket, hanem magát Marxot is megszabadították a marxizmustól. Végre lehet úgy olvasni Marxot, mint egy nem-katolikus ember Aquinoi Szent Tamást."³³

Azt hiszem, Liessmann fentebbi idézete jó kiindulópontul szolgál a Lukácshoz való korrekt megítélés kialakításához is. Lukácsot nem tudomásul venni vagy életművét megcsonkítani, ostobaság lenne. Ám még nagyobb hiba, mi több, végzetes elvakultság lenne Lukácsban egyrészről sztálini inkvizítort, másrészt a marxizmus valamiféle oszlopszentjét látni, aki mint jó ortodox-követő, csupán ismétli mestere állításait, tévedéseit és illúzióit. Nem tan-imádója és/vagy ellenfilozófusa ő Marxnak, hanem autonóm gondolkodó, akit ugyan végérvényesen megigéz Marx szelleme, de teoretikus tevékenysége középpontjába a sztálini manipuláció leküzdését helyezi. Ennyiben igaza van Norberto Bobbionak, aki hangsúlyozza: a lukácsi ontológia lényegében a "kritikai marxizmus végső beteljesedése, …amely egyúttal tagadja az összes őt megelőző ‘eltévelyedett’ – nyugati és keleti változatú – marxizmust."³⁴

[Ez a cikk "Marx – marxizmus nélkül" című, T 023675 sz. OTKA-kutatásom alapján íródott. K. S.]

Jegyzetek

¹ Roy Bhaskar: Dialectic. The pulse of Freedom. Verso, London-New York, 1993. 94. 217.

² Ide tartozik Roy Bhaskar említett könyve. Továbbá Gunnar Skirbekk – Nils Gilje: Filosofiens Historie 1-2. University of Bergen, Norge. Guldental, 1992. 248-249.; Jean L. Cohen – Andrew Arato: Civil Society and Political Theory. The MIT Press, Cambridge, 1992.; A Dictionary of Philosophical Quotations. Blackwell Publishers, USA, 1992. 266-267.; The Oxford Dictionary of Philosophy. Oxford University Press, 1994. 226.

³ Leszek Kolakowski: Die Hauptströmungen des Marxismus. Bd. III. Piper Verlag, München-Zürich, 1978. 276-277.

⁴ Fehér Ferenc: Lucien Goldmann mint Lukács "egyszerű olvasója". In: A Budapesti Iskola. Tanulmányok Lukács Györgyről. (Sorozatszerkesztő: Sziklai László.) T-Twins Kiadó, Lukács Archívum, 1995. 246. és 257.

⁵ Vajda Mihály: A filozófus és a politika: Lukács és Heidegger. In: Miért Lukács? (Szerkesztő: Szabó Tibor) Szegedi Lukács-kör, Budapest, 1990. 37.

⁶ Zs. Bjorn Andersen: Georg Lukács – The Reluctant Recipient. In: The Voice from Outside. Nemzetközi Hungarológiai Központ, Budapest, 1994. 192.

⁷ Illés László: Paradigmaváltás és a totális diktatúrák. In: "de nem felelnek, úgy felelnek". A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján. Janus Pannonius Egyetem Kiadó, Pécs, 1992. 161.; Különben sem volt Lukács oroszországi fogadtatása egyértelmű. Lásd erről Krausz Tamás – Mesterházi Miklós: Mű és történelem. Gondolat, Budapest, 1985.

⁸ Sziklai László: Egyszer volt – hol nem volt. Eszmetörténeti esszék. T-Twins Kiadó, Budapest, 1995. 97.

⁹ Tőkei Ferenc: Monumentális felvilágosító. In: Lukács és a modernitás. (Szerkesztő: Szabó Tibor.) Szegedi Lukács Kör, Szeged, 1996. 9.

¹⁰ Bayer József: Lukács és a sztálinizmus. In: Miért Lukács? I. m. 39-55.

¹¹ Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. (A továbbiakban: Ontológia) Magvető Kiadó, Budapest, 1976. I. k. 414.

¹² Ontológia. III. k. 188.

¹³ Ontológia. III. k. 191.

¹⁴ Ontológia. II. k. 49.

¹⁵ Ontológia. II. k. 14.

¹⁶ U. o.

¹⁷ Ontológia. III. k. 365-366.

¹⁸ Ontológia. III. k. 43.

¹⁹ Ontológia. III. k. 334.

²⁰ Ontológia. I. k. 285.

²¹ Antonino Infranca: A lukácsi munka-kategória klasszikus esete. In: Miért Lukács? 162.

²² Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György – Vajda Mihály: Feljegyzések Lukács elvtársnak az Ontológiáról 1968-1969. Magyar Filozófiai Szemle, Budapest, 1978. 1. sz. 105.

²³ Marx: A tőke. Kossuth Kiadó, Budapest, 1978. I. k. 174.

²⁴ U. o. 81.

²⁵ Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (a továbbiakban: Alapvonalak.) Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1972. 21., 25.

²⁶ Marx: A tőke I. k. 171.

²⁷ Alapvonalak. 15., 12.

²⁸ Tőkei Ferenc: A társadalmi formák marxista elméletének néhány kérdése. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977. 59., 11.

²⁹ Balogh István: A társadalmi formáció problematikájához. Társadalmi forma és a lukácsi Ontológia. Társadalomtudományi Közlemények, Budapest, 1981. 2. sz. 151.

³⁰ István Mészáros: Beyond Capital. Merlin Press London, 1995. 747.

³¹ Jacques Bidet: Théorie de la Modernité. Marx et le Marché. Presses Universitaires de France, Paris, 1990. 119.; Más kérdés, hogy Bidet szerint Marx már képtelen volt különbséget tenni az "általában vett termelés" és a "kapitalista termelés" kifejezések között. Lásd 199-202. E kérdés tisztázása messzire vezetne, így hadd tekintsek el elemzésétől.

³² Konrad Paul Liessmann: Karl Marx 1818-1989. Man stirbt nur zweimal. Sonderzahl, Wien, 1992.

³³ U. o.

³⁴ Norberto Bobbio: Né con Marx né contro Marx. Editori Riuniti, Roma 1997. 227. Bobbio hivatkozik Constanzo Preve-re.

A hatvanas és a hetvenes évek folyamán azért támadták a Mitbestimmung intézményét, mert az elkeni az osztályharcot, és a dolgozóknak a döntési folyamatokba bevonásával felerősíti a munkásosztály megosztottságát. Az utóbbi időszakban már sokkal hangosabbak lettek azok a jobbról bírálók, akik más szempontok miatt szeretnék megreformálni vagy megszüntetni ezt az intézményt.

Míg a hatvanas és a hetvenes évek folyamán (főleg baloldali kritikusai) azért támadták a Mitbestimmung ["együtt döntés", "beleszólási rendszer" – a szerk.] intézményét, mert az elkeni az osztályharcot, és a dolgozóknak a döntési folyamatokba történő bevonásával (vagy annak illúziójával) felerősíti a munkásosztály megosztottságát, addig az utóbbi időszakban már sokkal hangosabbak lettek azok a jobbról bírálók, akik más szempontok miatt szeretnék megreformálni vagy megszüntetni ezt az intézményt. A rendszer mai kritikusai¹ – a piaci hatékonyság és a globalizáció, vagyis a felerősödött világpiaci verseny oldaláról közelítve a kérdéshez – elsősorban azt kifogásolják, hogy a német ipari kapcsolatok rendszerének ez a nemzetközileg is jelentős tekintélyt kivívott alapintézménye (is) akadályozza a munkaerőpiac mechanizmusainak "szabad", korlátozásoktól mentes működését, és mint ilyen, nagymértékben tehet arról, hogy a németországi munkaerőpiac sokkal kevésbé rugalmasan reagál a gazdaság irányából érkező impulzusokra, avagy — divatos megfogalmazással élve — a német munkaerőpiac nem elég flexibilis.

A Mitbestimmung ellenzőinek azonban nem könnyű a dolguk, mert – mint azt a főleg angolszász hagyományokra támaszkodó, úgynevezett "Industrial Relations" típusú szociológiai kutatásoknak a német szisztémával foglakozó elemzései² rendre megállapítják – a duális rendszerre épülő német modell még a nyolcvanas és a kilencvenes években is elképesztően stabilnak bizonyult, amikorra pedig az előző évtizedben felemelkedő neoliberális közgondolkodás — az európai munkaerőpiacok túlnyomó többségének esetében – már széleskörű deregulációs reformokhoz vezetett.

Adalékok a stabilitáshoz: tradíciók és hagyományok

Gyakorlatilag már az sem véletlen, hogy a szociológiának ez az Industrial Relations nevű irányzata nincs is igazából jelen a német akadémiai (egyetemi) rendszerben,³ ugyanis magának diszciplínának a kialakulása is erősen kötődik a munkás-résztulajdon vagy munkásbeleszólás különböző formáinak fejlődéstörténethez. A kapitalizmus évszázados fejlődésének során ugyanis igazából csak ott volt értelme annak, hogy önálló diszciplínává alakuljon a szociológiának ez az ipari kapcsolatrendszer tanulmányozására specializálódott irányzata, ahol volt mit tanulmányoznia, azaz ahol az ipari kapcsolatok rendszere döntő mértékben spontán, többnyire a szabályozó hatóságok direkt formában történő beavatkozása nélkül formálódott ki, fejlődött tovább és alakult át a változó erőviszonyok közepette. Ezeken a helyeken volt értelme követni az átalakulás menetét, keresni és elemezni a spontán végbemenő fejlődés alapirányait, mozgatórugóit és esetleges regionálisan vagy ágazati alapon egymástól különböző változatait.

A német ipari kapcsolatok esetében azonban nem ez volt a jellemző, mert (a mai napig is érvényes módon) a munkavállalók és a munkaadók kapcsolatrendszerének szabályozását meghatározó mértékben állami, illetve törvényi úton oldották meg, azaz a normatív szabályozás ezen a téren is perdöntő szerepet játszott. A német eset azonban abban a tekintetben is kiemelkedik a többi (nem angolszász) modell közül, hogy a fejlődés menetére döntő mértékben rányomta a bélyegét az is, hogy a nyugat-európai munkásmozgalom egyik legerősebb és legkiterjedtebb bázisa Németországban alakult ki, amely például az angol tradíciókhoz képest sokkal centralizáltabb módon szervezte a tagságát, illetve a mozgalmi életet. További fontos tényező, hogy a német munkásszerveztek a történelmi konfliktusok időszakában jelentős tapasztalatokra tettek szert a tanácsmozgalom szervezésének terén is. A tanácsmozgalmi tradíciók jelentőségét jól mutatja, hogy az 1919-ben megkötött Stinnes-Legien megállapodásban foglaltak jelentik mai napig is az üzemi demokrácia és a bértarifa-megállapodások autonómiájának alapvonalait.

A Mitbestimmung mint alapintézmény erejéhez és stabilitásához az európai kontinens egyik legerősebb munkásmozgalmának hagyományai mellett azonban a német történelmi fejlődés más elemei is hozzájárultak. Így például kimutathatóan támaszkodik az évtizedeken át meghatározó erejű porosz militarizmus, illetve az utóbbi reinkarnációjóként újra meg újra felbukkanó hadigazdálkodási (a harmincas években a nemzetiszocialista-fasiszta) rendszer egyik fontos elemként szereplő úgynevezett "ipari béke" hagyományaira is, amely mind a gyártulajdonos, mind a munkásszervezetek szabadságának korlátozásával létrehozott korporatív típusú egyeztetés segítségével igyekezett fenntartani a "rendet" (Ordnungspolitik) a militarista államgépezet és az arra nézve nagy befolyással rendelkező hadsereg hátországában, mert azt az expanziós politika megvalósíthatósága elemi feltételének tartotta.

Mindazonáltal a Mitbestimmung mai rendszerének stabilitása szempontjából az a (második világháború utáni nyugatnémet fejlődés kereteit kialakító) politikai "boszorkánykonyha" játszotta a legfontosabb szerepet, amelynek a meglévő hagyományokra támaszkodni kívánó, aktuálisan meghatározó kettős célkitűzése, nevezetesen, hogy az ipari konfliktusok és a munkanélküliség széleskörűvé válásának megakadályozásával elkerülje mind azt, hogy újra táptalajra találjanak fasiszta ideológiák, mind a szovjet-rendszer iránt kialakult szimpátia esetleges felerősödést, a nyugati típusú demokratikus intézményrendszer olyan bonyolult, szövevényes változatának kialakuláshoz vezetett, amelyen belül a mai napig is rendkívül nehéz a rendszer alapintézményeit is érintő, meghatározó erejű reformokat keresztülvinni.

Ez a kompetenciák és hatalmi centrumok alapos szétdarabolásával kiegyensúlyozott, sokak számára meglehetősen áttekinthetetlennek tűnő Rajnai kapitalizmus-modell, illetve a hozzá szervesen kacsolódó munkaerőpiaci modell, meglehetősen időtállónak bizonyult: alapvető stabilitásának elvesztése nélkül viselte el az olajválságok okozta megrendüléseket, amelyek pedig, a többi fejlett országéhoz hasonlóan, a német gazdaságot is alaposan átrendezték. Sőt meglepő módon a német Mitbestimmung újabb megerősítést nyert az 1976-os törvénykezés időszakában, amikor a háború óta hosszabb ideig először hatalmon lévő szociáldemokrata kormányzat a törvény hatókörét kiterjesztette, igaz az addigi mintaként szolgáló úgynevezett Montanmitbestimmung szisztémához képest az előírásokat olyan módon átalakítva, hogy az nagyvállatok számára valamivel nagyobb rugalmasságot biztosítson.

A rendszer stabilitásának mai napig is ezek a törvényi keretek jelentik a fő biztosítékát, meglehetősen precízen megszabva, hogy a partnerek milyen hatáskörökkel és jogosítványokkal rendelkeznek, ugyanakkor az állami-törvényi szabályozás mellett fennmaradó jelentős autonómia elegendő teret biztosít az új helyzethez való alkalmazkodáshoz is.

Politikai környezet

Az óvatosan, de az utóbbi időszakban már egyre hangosabban a Mitbestimmung és általában a német munkaerőpiaci modell reformját sürgető erőknek igazából az nehezítette (és nehezíti) meg a dolgát, hogy a német politikai rendszer keretein belül maradva, még a kilencvenes évtizedben is szinte teljesen lehetetlen volt megfelelő méretű politikai erőt a munkaerőpiaci rendszer gyökeres megújítása mögé felsorakoztatni.

Az 1998 őszéig egyhuzamban 18 éve kormányzó konzervatív koalíció még a legutolsó éveiben is csak minimális, a lényeges elemeket alig érintő reformokat tudott megvalósítani a munkaerőpiaci rendszerben. Annak ellenére, hogy a kormányban részt vevő szabaddemokraták, a munkaadók különböző szövetségeinek mind határozottabb sürgetésére, egyre hangosabban követelték a hasonló intézkedéseket, a keresztény pártok csak minimális változtatásokra voltak hajlandók. Igaz az FDP által képviselt szavazati arány nem volt jelentős, és így programjának csak kevés elemét tudta a kormányzó koalíció közös programlistájára felvetetni. Azonban ennél talán fontosabb szempont, hogy maguk a munkaadók is megosztottak a kérdés megítélése szempontjából, ugyanis – első látszatra talán furcsa módon – sok nagyvállalat vezetése egyáltalán nem ellenzi az üzemi tanácsok szerepét (Németországban), sőt több esetben a Mitbestimmung meggyőződéses híveként jelenik meg a nyilvánosság előtt.

A rekordhosszú kormányzati periódus után leköszönt, Helmut Kohl vezette koalíció gerincét alkotó keresztény néppártokban pedig mind a mai napig olyannyira jelentős erőket képviselnek a "munkavállalói" érdekcsoportokhoz tartozó politikai szárnyak, hogy ezeknek a szavazatai nélkül sok esetben a minimális parlamenti többség sem volt elérhető a kormány számára. Szignifikánsnak tekinthető például, hogy a Kohl-kormány egyik nagy csinnadrattával beharangozott, a munkaerőpiaci rendszert érintő reformintézkedése, a betegség idejére járó táppénz minimális mértékének a mérséklése is csak a nagyobbik kormánypárti frakcióban bevezetett szigorú szavazási ellenőrzés mellett ment át a Bundestagon. A képviselőházban az utolsó periódusban már csak minimális többséggel rendelkező kormányzat ugyanis a döntő szavazás közeledtével arra kényszerült, hogy egyenként és személyesen győzze meg az intézkedést konokul ellenző, az Arbeitnehmer és a kelet-német tagozatokhoz tartozó kormánypárti képviselőket, akik egyáltalán nem rejtették véka alá felháborodásukat a valamivel több mint két évtizeddel azelőtt, egy rendkívül hosszúra nyúlt sztrájk-mozgalom és az ahhoz kapcsolódó szokatlanul mély politikai válság eredményeként megszületett táppénz-törvény visszavonásával kapcsolatban.

A rekordmagas munkanélküliségre hivatkozó és az amerikai gyakorlatra mutogatva nagyobb munkaerőpiaci flexibilitást követelő belföldi és külföldi bírálat hosszabb időn át sem volt képes áttörni a kormánypártok belső összetételéből adódó falakat. Maga Helmut Kohl köztudottan nem sokat foglalkozott közgazdasági elmélettel, így csak ímmel-ámmal volt hajlandó teljes mellszélességgel felvállalni a piaci logikával, illetve a monetáris politika összefüggéseivel érvelő tanácsadók munkaerőpiaci reformjavaslatait. Eközben – jellemző módon – a "Soziale Marktwirtschaft" régi gárdájához⁴ tartozó olyan híveivel maradt mindvégig szoros kapcsolatban, mint a szakszervezetekhez rendkívül közel álló Norbert Blüm, aki a kormányváltás előtti időszakban már csak az egyetlen olyan tagja volt a kancellár kabinetjének, aki (munkaügyi miniszterként) végigcsinálta vele az egész 18 éves periódust.

Blüm és politikai szövetségesei, akik tehát nem kevés befolyásukkal keményen ellenálltak a pénzügyminisztérium, a gazdasági minisztérium és a különböző munkaadói szövetségek felől érkező nyomásnak, elérték, hogy a flexibilisebb munkaerőpiacokra irányuló, egyébként minimálisnak nevezhető össztársadalmi szimpátiára találó javaslatok közül csak néhány, a munkaerőpiaci rendszerre nézve minimális jelentőségű intézkedést hajtson végre a konzervatív kormány. Az 1998 szeptemberében hatalomra került szociáldemokrata-zöld szövetség azonban már a választási programjában megígérte, hogy még ezeket az rendelkezéseket is azonnal visszacsinálja, ha hatalomra kerül, és úgy tűnik tartani is fogja szavát: legalábbis a táppénztörvény visszaállítására például már 1998 folyamán sort is kerítettek.

Bár az 1998 októbere óta hatalmon lévő balközép koalíció domináns tagja, az SPD jelentősen megosztottnak tűnik a reformok és a meghirdetett gazdasági modernizáció alapirányait illetően, a programok alapján nyilvánvaló, hogy az előző kormánynál jobban fogják védeni a munkaerőpiaci intézményrendszert, és így a Mitbestimmung tekintetében sem várható a közeljövőben alapvető változás, legalább is ami a kormány politikáját illeti. A szociáldemokraták (ahogyan tulajdonképpen a velük kormányzó zöldek is) inkább a Mitbestimmung európai elterjedésének felgyorsítását fogják szorgalmazni, bár lehet, hogy paradox módon éppen a munkásbeleszólás rendszerének európai egységesítési folyamata jelenti majd azt a kihívást, amely ráveszi az új kormányt arra, hogy hozzányúljon az évtizedek óta változatlan német Mitbestimmung-törvényekhez is. Egy ilyen helyzetben azonban már nem lehet majd pontosan kiszámítani a következményeket, hiszen az SPD-t nem egyedül az Oskar Lafontaine-féle baloldali szárny képviseli a kormányban, hanem ott van maga a kancellár, Gerhard Schröder és néhány általa kiválasztott, fontos pozíciókban dolgozó munkatárs is, akik – bár a választások óta még nem nagyon jutottak szóhoz – feltehetőleg később erősíteni fogják a vállalkozói érdekek képviseletét a balközép kormány munkájában.

Fogyatkozó hatókör

Miközben a Mitbestimmung kritikusai számára, akik például, a Shareholder Value-koncepcióval való összeegyeztethetetlenségére⁵ való hivatkozással, a munkaerőpiaci rendszernek ezt az oszlopát is alaposabb reformoknak vetnék alá, egyelőre nehéz politikai támogatást szerezniük, a német gazdaság egészet tekintve valójában már a nyolcvanas évektől kezdve elkezdődött a Mitbestimmung szerepének folyamatos csökkenése.

A rendszer bonyolultsága és a főleg a nagyvállatok és leányvállalataik között az elmúlt évtizedben igen bonyolulttá vált kapcsolatrendszer következtében egyáltalán nem egyszerű a Mitbestimmung hatókörének meghatározása. Ugyanakkor például, mint az a Bertelsmann-Alapítvány és a Hans-Böckler-Alapítvány 1998-as közös felmérésének eredményeiből⁶ kiderült, könnyen megállapítható, hogy az eredeti Montanmitbestimmung hatókörébe tartozó vállalatok száma, illetve az erre az ágazatra vonatkozó speciális törvény hatálya alá tartozó dolgozók létszáma, a nyolcvanas évek végére – az ágazat szerepének hanyatlásával párhuzamosan – jelentősen lecsökkent. Az évtized végére már csak mintegy 31 vállalatnál volt kötelező figyelembe venni az eredetileg 1952-ben hozott törvény előírásait, amely létszám az országegyesítés után ismét 45-re emelkedett. A törvény hatálya alá tartozó dolgozók 1990-re 352 000 főre csökkent létszáma azonban a német egységet követően ismét jelentősen megnőtt (1991-ben már 492 000 fő), majd 1994-re már ismét 309 000 főre, azaz jócskán az 1990-es szint alá esett vissza.

Az 1976-os általános hatókörű Mitbestimmung-törvény hatálya alá eső vállalatokkal együtt tekintve a munkásbeleszólás szempontjából három részre osztható az egész gazdaság:

1. Párhuzamos vagy "erős" Mitbestimmung. Az ilyen vállatoknál a dolgozói képviselet mindkét csatornája működik: a munkásbeleszólás színterei egyrészt a különböző szintű üzemi tanácsok, másrészt az ebbe a kategóriába tartozó vállalatok különböző szinteken működő felügyelőbizottságaiba a dolgozóknak jogában áll paritásos alapon saját képviselőket delegálniuk. Mivel a nagyvállalatok körében az elmúlt évek folyamán felgyorsult a koncentráció (a vállalategyesítések és vállalatfelvásárlások), továbbá a nagyobb konszerneknél gyakori belső átrendezések következtében sok esetben igen kusza képviseleti rendszer alakul ki, ami annak a következménye, hogy a Mitbestimmung hierarchiája – a törvény előírásainak szellemében – követi például a konszern belső tagoltságának menetét. Ennek megfelelően egy nemzetközi nagyvállalatnál közvetlenül az üzemi tanácsok fölött (Betriebsrat) állnak az összevont üzemi tanácsok (Gesamtbetriebsrat), amelyeket a konszern szintű üzemi tanács követ, és még efölött áll az európai üzemi tanács mint csúcsszerv. Ugyanígy a dolgozók képviselőit hely illeti meg az egyes vállalati felügyelőbizottságokban, ahogyan a különböző szinteken megjelenő konszern-felügyelőbizottságokba is elküldhetik a megválasztott képviselőket.

2. Egyszerű Mitbestimmung. Ebbe a kategóriába tartoznak azok a főleg kisebb és középméretű vállalatok, ahol a törvények alapján üzemi tanácsot kell alakítani, továbbá még egy-két másik, itt most nem részletezendő különleges kategória is.

3. A Mitbestimmung-törvények hatálya alá nem tartozó vállalatok. Az 5 főnél kevesebbet foglalkoztató cégeknél egyáltalán, illetve a 20 főnél kevesebb alkalmazottal rendelkezők többségénél nincs Mitbestimmung. Emellett a szolgáltató ágazatban működő egyes nagyvállatoknál sincs jelen a dolgozói beleszólás rendszere.

A Mitbestimmung típusú intézményrendszerben képviselt foglalkoztatottak létszámának a gazdaság szerkezeti átalakulásával párhuzamosan végbemenő folyamatos visszaszorulása jól kivehető az említett felmérés adatait tartalmazó 1. táblázatból, amelynek adataiból az is kiderül, hogy a kettős vagy párhuzamos képviseletben részesülők aránya ma már az összfoglalkoztatotti létszám egyötödét sem éri el.

Ha ugyanezt megnézzük a magánszektorban, még alacsonyabb mutatókkal találkozhatunk, ami természetesen nem meglepő, hiszen az állami szektorban gyakorlatilag szinte mindenhol működik a Mitbestimmung valamely formája. Az üzemi demokrácia, a Betriebsrat vagy Personalrat egy a német köztisztviselők és közalkalmazottak számos legendás privilégiuma közül, amelyeket az állam feltétlenül biztosít ebben a kiemelt kategóriában.

Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy a magánszektor esetében alacsonyabb az egyszerű képviseleti rendszer aránya, míg az összgazdaságot tekintve az ebben a szektorban dolgozók voltak többen. Ennek hátterében természetesen az az összefüggés áll, hogy a magánszektorban a Mitbestimmung jelentős részben inkább csak a nagyvállatoknál van jelen, ugyanakkor a legmellbevágóbb adat, amely ebből a táblázatból kiolvasható, arról árulkodik, hogy évtizedünk közepén a magánszektorban dolgozóknak már több mint 60 százaléka nem részesül semmilyen Mitbestimmung típusú képviseleti rendszerben, vagyis majdnem 10 százalékponttal nőtt azoknak az aránya, akiknek formálisan sincs beleszólásuk vagy legalább betekintésük a vállalatirányítás döntéseibe.

A Mitbestimmung utóbbi időben végbement visszaszorulásában jelentős szerepet játszik továbbá az is, hogy a költségcsökkentés érdekében a vállalatok többségénél felerősödött az outsourcing típusú megoldások iránti igény, azaz egész részlegek munkáját adják ki megbízásban idegen, vagy legalább is a cégtől jogilag elkülönült vállalkozásoknak.¹⁰ Utóbbi eljárás az eddigiekben sok esetben egyszerűen abból állt, hogy a cégek egyes részlegeket önálló vállalattá alakítottak át, aminek olykor pusztán csak annyi volt a célja, hogy az ott dolgozókat kivonják a bértarifa-megállapodások és a Mitbestimmung hatálya alól. Más, nagyobb konszerneknél pedig – hozzáértő jogászok által kidolgozott koncepciók alapján – adókerülési vagy más okok miatt olyan módon strukturálták át a hozzájuk tartozó társaságokat és leányvállatokat, hogy az új felállásban egy jelentősebb létszámú alkalmazotti réteg számára megszűnt a képviselet, mert a rendkívül bonyolult Mitbestimmung-törvények különféle meghatározásai és definíció már nem mindenhol tették kötelezővé az üzemi demokrácia intézményeinek kialakítását. Továbbá bizonyos szektorokban¹¹ kezdett elterjedni az gyakorlat is, hogy hallgatólagosan eltekintenek az egyébként a törvény betű szerinti értelmezése alapján ott kötelezően előírt képviseleti szervek létrehozásától.

Végül a Mitbestimmung által lefedett területek összehúzódásának okai között minden bizonnyal egyre nagyobb szerepet játszik, hogy – ágazattól függetlenül – az új vállalatok alapításánál erősen elterjedt gyakorlattá vált, hogy keresik azokat a formákat és megoldásokat, amelyek lehetővé teszik a Mitbestimmung-törvények által az alkalmazottak számára garantált intézmények megkerülését, azaz a betriebsratsfreien [vállalati tanács nélküli] üzemek létesítését. Ez utóbbi különösen a kelet-német tartományokban¹² vált jellemezővé, amelyeknek a Mitbestimmung-rendszerbe történt bekapcsolása egyébként – lévén, hogy az itteni üzemi és vállalati méretek jóval kisebbek, mint a nyugati tartományokban – már pusztán statisztikailag is a képviseleti rendszerbe bekapcsolt dolgozók arányának a csökkenését idézte elő.

A Mitbestimmung a kelet-német területeken

A német egység létrejöttét követő egy-két éves eufória elmúltával a Kohl-kormány egyesítési politikáját egyre hangosabban kritizáló vélemények elsősorban két dolgot kifogásoltak a jobbközép kormány kelet-németországi intézkedései közül: a márka egy az egyben történt átváltását és az ipari kapcsolatok Nyugat-Németországban kifejlődött duális rendszerének a kelet-német gyakorlatba történt azonnali átültetését. Ez utóbbi ugyan a kormánynak csak részben róható fel, hiszen a duális rendszer azonnali bevezetése formálisan tekintve olyan autonóm intézmények, mint a szakszervezeti és a munkaadói szövetségek szuverén döntésén alapult, amelyek természetesen egymással versenyezve igyekeztek kiépíteni az új tartományokban a saját befolyásukat, azonban ennek ellenére sem kétséges, hogy az egyesítést levezénylő CDU-CSU-FDP-koalíció maga is támogatta a duális munkaerőpiaci rendszer haladéktalan kiterjesztését.

A rendszer azonnali adaptációjának eredményeképpen a német szövetségi állam által életre hívott privatizációs szervezet, a Treuhandanstalt [Vagyonkezelőség] vált a kelet-német Mitbestimmung-rendszer kialakításának fő letéteményesévé, ami természetesen rányomta a bélyegét a kiépülő üzemi tanácsok munkájának minőségére is.

A gazdasági szempontból rendkívül bizonytalan helyzetbe került kelet-német vállalatok többségénél ugyanis az üzemi tanácsok hosszú időn át csak pro forma funkcionáltak, szerepük sok esetben egyszerűen a privatizációs folyamatban való közreműködésre korlátozódott, amelynek során – a dolog természetéből adódóan – csak minimális mértékben volt lehetőség az elbocsátás előtt álló, vagy az új jogi és gazdasági lehetőségekkel egyelőre csak ismerkedő dolgozók érdekeinek a képviseletére. Ennek megfelelően a létrehozott üzemi tanácsok többnyire a szanálással megbízott vagy az üzem hasznosításával foglalkozó új management meghosszabbított karjaként funkcionáltak,¹³ és mint ilyen szervezetek nagyon hamar elveszítették kapcsolatukat az üzemi hierarchia alsó szintjén dolgozó (rank and file) csoportokkal. Egyébként még azokban az esetekben is, ahol az üzemi tanácsok többször is megkísérelték a helyi dolgozói érdekek védelmében a Treuhand-képviselettel szemben a fellépést, alapvető felállásként az üzemi tanács definíciójára az volt az elfogadott norma, hogy az intézmény feladata – a közös cél – a privatizációs folyamat sikeres lebonyolításának elősegítése.

A nyugat-német rendszerrel összehasonlítva még egy jelentős különbség mutatkozott a kelet-német Mitbestimmung gyakorlatban: az itteni üzemi tanácsok gyenge kapcsolatrendszere a szakszervezetekkel. Ez azt jelentette, hogy a keleti üzemi képviseleti szervek nem nagyon tudtak támaszkodni a régi tartományokban általános, szakszervezeti oldalról érkező elvi és szakmai, vagyis jogi, módszertani és információs támogatásra. Ebben a helyi szakszervezeti intézmények képviselőinek a nyugati Mitbestimmung-rendszer bonyolult technikáiban való képzetlensége mellett tekintélyes szerepet játszott a helyi szakszervezeti tagság gyors apadása is, amihez az elképesztő sebességgel és méretekben lezajlott dezindusztrializációs folyamat nyomában kialakult munkanélküliség extrém méretei és a korábbi bürokráciával kapcsolatosan szerzett tapasztalatok mellett az is hozzájárult, hogy a nyugati szakszervezetek a saját apparátusaikból telepítetek át részlegeket a keleti területekre.

Ilyen körülmények között a Mitbestimmung rendszere a keleti országrészben az esetek többségében a nyugati alapintézmények egy felvizezett változataként épült ki,¹⁴ és mint ilyen, a régi tartományok vállalatainál működő üzemi tanácsokra nézve veszélyes összehasonlítás forrásává vált,¹⁵ amennyiben a mindkét helyszínen jelenlévő munkaadók a nyugati üzemeikben régóta bejáratott módon működő és ezért rendkívül erős képviseleti szervek orra alá dörgölik a keleti egységeikben a menedzsmenttel szemben rendkívül kooperatívnak és az esetek túlnyomó többségében a szakszervezetek befolyásától mentes, önálló kompromisszumokra hajlandónak mutatkozó Mitbestimmung-intézmények viselkedését.

Az ilyen kompromisszumok tömeges elterjedéséhez vezetett a kilencvenes évek elején megkötött ágazati szintű szakszervezeti bérmegállapodások sorozata, amelyekben a nagy erős nyugati szakszervezetek az újabb bértarifa-megállapodások keretein belül igyekeztek elérni, hogy a keleti bérek egy belátható időszakon, többnyire néhány éven belül felzárkózzanak a nyugati fizetések színvonalához. Ezt a keleti országrésszel való egyesítést követően kialakuló bérverseny megakadályozása mellett a kelet-német áraknak a nyugati szinthez való rendkívül gyors felzárkózása miatt is indokoltnak tartották.

Utóbbi azonban a német duális rendszer több évtizedes fennállása során addig még soha nem tapasztalt ellenállást váltott ki a kelet-német országrészben működő vállalatok részéről, akik a munkatermelékenységi mutatóra hivatkozva elzárkóztak a bérek felzárkóztatásának politikájától, és bekövetkezett az, amire addig csak kevés példa akadt a német munkaerőpiaci rendszer háború utáni történetében. A széles körű rekonstrukció következtében meglehetősen dezorganizált kelet-német gazdaság hiányos infrastruktúrájával küszködő és krónikus méretekben alulkapitalizált, főleg kisebb és középméretű vállalkozók tömegesen léptek ki az ágazati egyeztetés rendszeréből, sőt sokan magából a munkaadói szövetségből is, mert a tagságból adódóan tartaniuk kellet volna magukat a megkötött bértarifa-megállapodásokhoz. Az üzemeknek az ágazati megállapodások hatálya alól történő kivonásában pedig partnerre találtak a náluk működő üzemi tanácsokban is, amelyek vagy képtelenek voltak ellenállni, vagy pedig a maradék kevés számú munkahely megtartása érdekében már mindenféle kompromisszumra késznek mutatkoztak.

Deregulációs törekvések és Mitbestimmung

Bár a duális alapon felépülő német munkaerőpiaci modell valóban hosszú időn át sikeresen megőrizte stabilitását, a kilencvenes évtized végére Németországban is egyre erősödik a deregulációt követelők tábora. Ugyanakkor – lévén, hogy egy ilyen programhoz még mindig nagyon nehéz politikai támogatást szerezni – a deregulációs folyamat inkább óvatosan, gyakorlati síkon halad előre. A német gazdaság prosperitásához minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájáruló duális rendszert évtizedeken át körülvevő társadalmi konszenzust a kilencvenes években ért kihívások hatására lassú erózió indult meg, amely azonban nem egyformán érinti a munkaerőpiaci modell két oszlopát, az erősen centralizált bértarifa-tárgyalások rendszerét és a Mitbestimmung-hálózatot.

Sőt azt lehet mondani, hogy – a Mitbestimmung által lefedett dolgozói-alkalmazotti létszám határozott csökkenése ellenére – az üzemi demokráciának ez a sajátosan német változata egyfajta mini-reneszánszát éli, szoros összefüggésben a tarifa-megállapodások rendszere körül kialakult, némelyek által máris válságosnak tekintett helyzet kialakulásával.

A duális rendszer kritikusai a közismert érvekkel dolgoznak: a felerősödött globalizációs tendenciák, az egyre élesebb nemzetközi verseny közepette és a felgyorsult technikai haladás követelményeinek megfelelően a korábban tényleg kiválóan működő német rendszer ma már nem tud megfelelni a kor kihívásainak, ezért alapos reformokra szorul, amelyek szabadabb kezet biztosítanának a gyorsabb piaci alkalmazkodás érdekében. Azonban sajátos módon a flexibilisebb munkaerőpiaci rendszer érdekében társadalmi vitát kezdeményező ipari, politikai és akadémiai körök – bár az üzemi demokrácia intézményeinek bizonyos fokú reformját is szükségesnek tartják – nem indítottak frontális támadást a Mitbestimmung intézményei ellen.

Sőt a más országokból jól ismert érveléshez, amely a munka és a tőke közötti megállapodások szintjét a gyorsan változó piaci igényekhez való flexibilisebb alkalmazkodás érdekében minél alacsonyabbra, optimális esetben a vállalati szintre szeretné leszállítani, fel is használják az országban amúgy is rendkívül erős Mitbestimmung-hagyományokat körülvevő társadalmi konszenzust. Az ilyen típusú érvelés alátámasztásához kitűnő muníciót szolgáltatnak az elmúlt majd egy évtized kelet-német tapasztalatai, ugyanakkor ma már Nyugaton is egyre jobban terjednek a helyi, úgynevezett Standort-megállapodások, amelyek lényegében a vállalathoz vagy üzemhez tartozó Mitbestimmung-szerv és a vállatvezetés között, a munkahelyek megtartása céljából létrejött egyezségnek számítanak. Ezeknek a megállapodásoknak a kidolgozáskor már a nyugati országrészben is egyre gyakrabban kéri a vállalatvezetés, hogy a létszámleépítések minimalizálása vagy a vállalat jövőbeni versenypozíciójának fenntartása érdekében a helyi kollektíva önként menjen bele a bértarifákra és/vagy munkaidőre vonatkozó átfogó ágazati szerződéseknek a sajátos helyi körülményekre jobban alkalmazható értelmezésébe.

A dereguláció mellett érvelők tehát – némileg paradox módon – formálisan még növelni is szeretnék a Mitbestimmung szerepét, igaz nem teljesen abban az állapotában, ahogyan az ma kinéz, hanem egy rugalmasabb, a változó igényekhez jobban alkalmazkodni képes, a rendszer egészétől függetlenebb üzemi tanács formájában:

"A Mitbestimmung többé nem az az állami intézmény, amely egykor volt, hanem a társadalom önszerveződésének egy eleme. Ez cselekvésre készteti a szerződő feleket, megnöveli a gyakorlatra összpontosítók súlyát."¹⁶

Ilyen körülmények között jobban érthető, hogy miként lehetséges az, hogy a "Shareholder Value"-koncepció németországi szószólói között az egyik legfontosabb figura, Jürgen Schremmp, a Daimler (illetve most már DaimlerChrysler) vezére az amerikai céggel lebonyolított fúzió kapcsán azzal lepte meg az erre a bejelentésre a legkevésbé számító közvéleményt, hogy ő személyesen a Mitbestimmung egyik leghűségesebb hívének tartja magát, és a fúziós tárgyalások során az amerikai partnernél is elérte, hogy a közös vállalat amerikai részlegeinél is ki fogják próbálni a Mitbestimmung intézményeit.

Kilátások

Ha a német modell, illetve azon belül is a Mitbestimmung jövőjét akarjuk felbecsülni, abból lehet kiindulni, hogy bár a deregulációs törekvések egyre erősebbek, a kérdés politikai kezelésére, ahogyan az például a konzervatív kormányok Angliájában történt, továbbra sincs sok esély. Ugyanakkor az utóbbi időszakban felgyorsult gazdaságszerkezeti változások és különösen a német egység tapasztalatainak hatására lendületesebben változó viszonyok közepette elkezdődött, főleg alulról jövő kezdeményezések révén végbement átalakulások már egy ideje éreztetik hatásukat. Tovább növeli a bizonytalanságot, hogy a német nagyvállatok az elmúlt időszakban gyorsuló ütemben léptek ki a világpiacra, és a szaporodó fúziókon, vállalatfelvásárlásokon keresztül egyre intenzívebben konfrontálódnak a német rendszertől sok esetben alapvetően eltérő munkaerőpiaci gyakorlattal. Ennek következményeit egyelőre még nehéz felbecsülni, de az bizonyos, hogy ahogyan a kelet-németországban szerzett tapasztalatok is egyfajta eróziót indítottak el az évtizedek óta stabil nyugat-német ipari kapcsolatok rendszerében, a más kontinenseken begyűjtött "élmények" sem hagyják majd érintetlenül a dolgozói beleszólással kapcsolatosan korábban kialakult menedzseri közgondolkodást. Az újra felerősödőben lévő európai német hegemónia ugyanakkor pozitív hatással is lehet a dolgozói képviseleti rendszer kiterjesztése szempontjából, amint azt az úgynevezett európai szintű üzemi tanácsok létrejötte, illetve szerepük erősödése is mutatja.

Mivel a Mitbestimmung a gyakorlatban a foglalkoztatás magas színvonalát feltételezi, kérdéses, hogy a most már több mint egy évtizede tartós, magas szintű európai munkanélküliség további fennmaradása mellett releváns modellnek mutatkozik-e az a beleszólási rendszer, amely a foglalkoztatott állomány vagy az annak magvát képező törzsgárda hosszabb távra szóló foglalkoztatási viszonyára épül. A nagy mértékű munkanélküliség és a vele párhuzamosan felerősödő fluktuáció következtében folyamatosan gyengülő dolgozói hatalmi pozíciók folytán nő annak a veszélye, hogy ez a történelmi intézmény puszta formalitássá válik. A működésében formalitásokra szorítkozó üzemi tanácsok pedig nyilvánvalóan egyre nehezebben tudnak majd ellenállni a Mitbestimmungot felszámolni szándékozó törekvéseknek, hiszen a költségekre és az adminisztráció túlburjánzására hivatkozva egy csak a forma kedvéért létező testületet könnyű bírálni.

A németek esetében a Mitbestimmung elleni hatásos fellépéshez persze majdnemhogy rendszerváltásra lenne szükség, hiszen a mai szisztémában nehéz lenne olyan kormányt elképzelni, amely alapjaiban tudna változatni az érvényes üzemi alkotmány intézményén. a tavaly szeptemberi választásokon bekövetkezett balratolódás után még inkább csökkent az esélye egy ilyen gyökeres reformnak. Igaz, az új szociáldemokrata kormány – azt leszámítva, hogy erősíteni kívánja a Mitbestimmung európai szintű intézményesülési folyamatát – eddig még nem sokat árult el abból, hogy tervez-e lépéseket a német Mitbestimmung reformja ügyében. A német politikai életben a szakszervezetek vagy a Mitbestimmung kérdése egy ideje már nem szerepel a választási témák között, lévén ezek "a politikától független, autonóm társadalmi-gazdasági intézményei" a modern Németország duális munkaerőpiaci intézményrendszerének.

Jegyzetek

¹ Lásd például: Dietrich, Thomas: Mitbestimmung im Umbruch. Verlag Bertelsmann Stiftung, Gütersloh, 1997.

² Lásd: Baethge, Martin – Wolf, Harald: Continuity and Change in the “German Model" of Industrial Relations. In: Employment Relations in a Changing World Economy. The MIT Press, Cambridge, Massachusetts, 1995. Jacobi, Otto – Keller, Berndt – Müller-Jentsch, Walther: Germany: Facing New Challenges. In: Changing Industrial Relations in Europe. Ed. by Ferner, Anthony – Hyman, Richard. Blackwell, London, 1998. 231-232.

³ Az "Industrielle Beziehungen" szakkifejezés maga is csak meglehetősen későn, és inkább fordításként került be a német tudományos nyelvezetbe, és ma sem használják széleskörűen.

⁴ Norbert Blüm, még 1998 májusában is így nyilatkozott a Mitbestimmung jövőjével kapcsolatban: "A vállalati Mitbestimmung-rendszer szociális államunk sikermodellje, mióta Konrad Adenauer és Arnold Böckler a Montanmitbestimmung formájában megalapozta, és gazdasági rendünk tartóoszlopává fejlődött tovább. Az üzemi és vállalati Mitbestimmung szociális és társadalmi berendezkedésünk olyan eleme, amelyről nem mondhatunk le." (BMA-Pressestelle, Bonn, 1998. 5. 19.)

⁵ Dietrich I. m. 18-20.

⁶ Mitbestimmung und neue Unternehmenskulturen: Bilanz und perspektiven. Verlag Bertelsmann Stiftung, Gütersloh, 1998.

⁷ A kilencvenes évek közepén már tartósan 10 százalék fölötti németországi munkanélküliségi ráta nem pusztán csak a rekonstrukció miatt óriásira duzzadt kelet-német munkanélküli-sereg statisztikai hatásának köszönhető. Ebben az időszakban már a nyugati tartományokban is évtizedes rekordokat döntött a munkanélküliségi ráta.

⁸ A Mitbestimmung klasszikus alapesetében azok a vállalatok esnek a törvény hatálya alá, amelyeknél a foglalkoztatottak létszáma meghaladja a 2000 főt.

⁹ Mitbestimmung und neue Unternehmenskulturen. 51.

¹⁰ Krise der Verhandlunskultur, Mitbestimmung, 1998. 9. sz. 14-15.

¹¹ Például a kiemelkedően magasan kvalifikált munkatársakat igénylő, és ezért alapvetően individuális, testre szabott munkaszerződésekkel dolgozó, többnyire pénzügyi és vállalati szolgáltatásokat nyújtó cégek tartoztak ebbe a csoportba.

¹² Schmidt, Rudi: Mitbestimmung in Ostdeutschland. Verlag Bertelsmann Stiftung, Gütersloh, 1998. 9.

¹³ U. o. 31-32.

¹⁴ Edinger, Lewis J. – Nacos, Brigitte L.: From Bonn to Berlin. Columbia University Press, New York, 1998. 179-181.

¹⁵ "Egyes nyugati vállalatok keleti alvállalkozásaikat ‘rugalmas’ laboratóriumokért használták, amelyekben ki lehetett dolgozni olyan új munkaszervezési modelleket és foglalkoztatási feltételeket, amelyeket aztán nyugaton is adaptálhattak." Jacobi – Keller, – Müller-Jentsch: I. m. 233.

¹⁶ Wirklichkeitsnah und pragmatisch. Mitbestimmung, 1998. 6. sz. 15.

A kialakult világrendben defenzívába szorultak mindazok a jogok és igények, amelyek a felvilágosodás kora óta az európai progresszió céljait képezik. A közügyek és az állampolgári jogok primátusának helyreállítása egyebek között feltételezi, hogy vissza kell hódítani a pénzügyi szféra uralma alá került területeket.

Marx és Engels a Kommunista Kiáltvány második fejezetének (Proletárok és kommunisták) végén tíz olyan "rendszabály" foganatosítását javasolja, "amelyek… a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon". Ezek a földtulajdon kisajátításától a gyermekek gyári munkájának megszüntetéséig és a nevelésnek az anyagi termeléssel való egyesítéséig terjednek. A tíz rendszabály célja – ami hallgatólagos utalás a Tízparancsolatra -, "hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét", s "hogy az állam… kezében centralizáljon minden termelési szerszámot". Mindezt az első időkben "zsarnoki beavatkozások" útján gondolják megvalósítani.

Noha magától éretődően eltérő keretek között, a nemzetközi pénztőke – a globalizáció motorja – napjainkban éppolyan megkerülhetetlenül uralja a gazdaságot, mint azt a múlt század közepén a "burzsoázia" tette. A kommunizmusra hivatkozó rendszerek csődje mégis minden "zsarnoki beavatkozásra" épülő, az állam által irányított társadalmi átalakulást hiteltelenít.

Fizikai vagy lelki elnyomás, éhínség, munkanélküliség és nyomor: az emberszázmilliók által elszenvedett s további százmilliókat fenyegető erőszak különféle megjelenési formáira ma csak a békés véleménynyilvánítás, a törvényes szavazás és a jogrend számít az egyedül helyes reakciónak. Még akkor is, ha ez viszonzás nélkül marad. Chilében például (1970 és 1973 között), amikor az uralkodó osztályok erőszakkal, sőt a terror eszközével harcoltak a különben demokratikus keretek között megválasztott kormányprogram végrehajtásával szemben, a nép kitartott a törvényesség mellett. Súlyos árat fizetett ezért: majd’ két évtizednyi diktatórikus kormányzat lett a bére.

Ha ma valaki a Kiáltványban meghirdetett intézkedések "aktualizálására" vállalkozna, csupán egy igen egyszerű elvet kellene követnie. Nevezzük ezt "az állampolgári érdekek elsőbbsége" elvének. A pénz és a piac mindent elborító, öngyilkos áradatával szemben ma egyre nagyobb szükség mutatkozik a társadalmak emberiességi deficitjének kiegyenlítésére. Arra, hogy az embert visszahelyezzük a politika: a stratégiai célok és döntések centrumába. S az emberen itt nem a részvénytulajdonost, a járadékost, a fogyasztót vagy az adófizetőt értjük, akinek csak az itt és most számít. Nem, nem ezeket, hanem az emberi lényt, az embertársaival szolidáris állampolgárt. Azt, aki nem csupán saját szűkebb vagy tágabb – helyi és nemzeti – közösségével vállal szolidaritást, hanem az emberi közösség egészével, sőt, ezen túlmenően, az eljövendő generációkért is felelősséget érez. Ennek eléréséhez szakítani kellene a világ mostani hatalmasságainak gyakorlatával és "értékrendjével", valamint radikális döntések meghozatalára lenne szükség. Álljon most itt ezekből a "rendszabályokból" tíz, csak hogy hűek legyünk a játékszabályokhoz.

Nem lehet egy merőben új világról a régi fogalmak és kategóriák szerint gondolkodni. Világítsunk rá először is a közgazdasági retorikát alkotó fogalmak viszonylagos és nem egyszer abszurd természetére! Ilyen például a munkanélküliség százalékaránya, amelyet más tényezőktől – így a népességnövekedéstől, az elítélteknek az aktív lakossághoz viszonyított arányától (ami az Egyesült Államokban közel 2%-ot tesz ki), a részleges foglalkoztatottság jelenségétől, a nők munkavállalási lehetőségeitől, a bérszínvonaltól stb. – elszigetelten s országonként különböző számítások szerint közölnek. Ez minden összehasonlítást megnehezít, s bármiféle modellalkotást kockázatossá tesz. De ugyanez igaz a bruttó hazai össztermékre is. A közúti balestek és a velük kapcsolatos árbevételek (Franciaországban évi 100 millió frank) igencsak "megdobják" a GDP-t, míg – mondjuk – a kerékpárközlekedésre való áttérés éppenhogy csökkenti azt! "Termelékenység", "gazdagság", "szabadkereskedelem", "versenyképesség": gyanítható, hogy ezek a terminusok is egytől-egyig hasonló félrevezető torzítást takarnak.

Helyettük olyan új értékmérő fogalmakra lenne szükség, mint amilyen az ENSZ Fejlesztési Programja által megalkotott emberközpontú fejlődés kategóriája. El lehetne különíteni például az elsődleges (emberi és természeti) erőforrásokat, a belőlük származtatott, a meglétüket feltételező erőforrásoktól. Avagy ki kellene alakítani egyfajta "rombolási indexet": azaz a deficitoldalon feltüntetni mindazt, ami ugyan része a GDP-nek, de a környezetre és a lakosságra nézve pusztító hatású (balesetek, környezetszennyezés stb.), a pozitív oldalon pedig megjelölni a megelőzésnek köszönhető megtakarításokat. Röviden: új típusú, terminológiájában is rendhagyó közgazdaságtanra lenne szükség, amelyben a szavaknak jelentésük van, s amely az emberi lényeket nem egyszerű számadatként kezeli. Sürgős és hatalmas munka ez, mely olyan közgazdászokra vár, akik nem ragadtak bele a liberális konformizmus csirizébe.

A tömegeket vonzó nagy televíziós és rádiós magáncsatornák világszerte ipari és pénzügyi óriáscsoportok kezében vannak. Számukra egy-egy médium birtoklása hatalmi eszköz a piacért folyó küzdelemben. Bizonyítja ezt a francia példa, többek között a TFI, az M6 és az Europe 1 helyzete. A "piaci zsurnalizmus" is ennek a kártékony gyakorlatnak a spontán vagy kényszerű alkalmazása.

Minthogy ugyanezek a nagy vállalati csoportok egymással versengve hirdetik, mennyire fontosnak tartják a szabad információáramlást, ideje, hogy a jogalkotó végre szavukon fogja őket, s megteremtse a "szerkesztői szentség" törvényes és kötelező érvényű kereteit, jogi és pénzügyi értelemben egyaránt. Minden (a híradóban, a magazinokban megjelenő) információ tartozzon az újságíró kizárólagos felelősségi körébe, amellyel ilyenformán a közönségnek valóban elszámolással tartozik. A kereskedelmi műsorok készítői pedig – akiket normál körülmények között csupán részvényeseik vonhatnak felelősségre -, felügyeljék azokat a "programokat", amelyek segítségével nézőiket és hallgatóikat eladhatják hirdetőiknek.

Tegyük hozzá: az érintett médiumok részvényeinek az efféle rendszabályok életbe léptetésével kiváltott (estleges) csökkenése pontosan lemérhetővé tenné, milyen mértékűnek értékeli egyáltalán a tőzsdepiac azt a politikai befolyást, amelyet a Bouygues, a CGE vagy a Matra-Hachette élvez az általuk ellenőrzött tévé- és rádió-hírműsorokon keresztül. A rádióhallgató és tévénéző közönségnek ugyancsak alá kellene vetnie magát e szabályoknak, illetve megfelelő formában, ezt kellene tennie a szerkesztőik által nem kontrollált sajtóorgánumoknak is. Az úgynevezett vélemény-újságírás külön szabályozás alá esne.

Az információáramlás és a kommunikáció robbanásszerűen fejlődő új technológiáinak köszönhetően – amelynek jelképe az Internet – a legjobb úton haladunk egy olyan "információs társadalom" felé, amely szinte kizárólag a kereskedelmet, a multik érdekeit és az amerikai hegemóniát szolgálja. Az állampolgárnak itt helye nincs. Ám ezek a technológiák, amelyek behálózzák az emberi tevékenység legtöbb területét, korántsem ártalmatlanok: meghatározzák a tanulás, a gondolkodás, a termelés, a csere, a döntéshozatal és a világban való eligazodás mikéntjeit. E technológiák elsajátítását az közhatalom köteles lenne beilleszteni a társadalom egészének állampolgári nevelésébe. S ennek érdekében anyagi áldozatvállalásra szorítani az informatikai szektor vállalatait, nem pedig tálcán felkínálni számukra a közoktatás intézményrendszerét. Vajon lassúbb lenne-e így a multimédia terjedése, "lemaradnánk"-e valamiről, valamihez képest ? Nem kerget a tatár. Az egyedüli valóban sürgető tényező: az állampolgárok felkészítése a demokratikus működés ezen új eszközeinek használatára.

Az információipari robbanás mind több termék és szolgáltatás előállítását teszi lehetővé, mind kevesebb emberi erőforrás felhasználásával. Aminek jó hírnek, vívmánynak kellene lennie, legtöbször ürügyként szolgál egész társadalmi csoportok mellőzéséhez. Meg kell fordítani hát a "re-engineering" logikáját, hogy az állampolgárok érdekeit szolgálja. Először is azt a kérdést kell feltenni magunknak, hogy milyen társadalmat akarunk, s azután felépítéséhez fel kell használni a számtalan eszközök valamelyikét, elsősorban a politikai és technológiai eszközöket. Igen, immár megvan a pénzügyi és a műszaki lehetősége annak, hogy megfelelő mértékű jövedelem garantálásával és a legalapvetőbb szociális juttatásokkal mindenki számára biztosítva legyen a minimális személyes biztonság, függetlenül attól, van-e állása vagy sem. Ez a munkalehetőségek és a bérek újraosztását kívánja, olyan plurális gazdaságot, ahol a piac a mozgástérnek csak egy részét fedi le, ahol létezik szolidáris szektor, s mind több és több szabadidő áll rendelkezésre. Hasonló javaslatok már többször napvilágot láttak. Megvalósításukhoz azonban most, amikor talán még nem késő, amikor a marginalizáció és társadalmi kirekesztés folyamatai még nem lépték át a visszafordíthatatlansági küszöböt, hiányzik a kellő a politikai akarat. Pedig aminek ma érvényt szereznek Északon, az holnaptól az egész világon elterjedhet.

A pénzügyi globalizáció nem csupán nem ténylegesen világméretű, de ráadásul a Föld érintett térségeiben hatalmas társadalmi és ökológiai károkat okoz: Kelet-Ázsia a szomorú példa rá. Nincs ebben persze semmi meglepő. Hiszen volt-e valaha is más célja a tőkének, mint a lehető leggyorsabb megtérülés? Törődött-e bármikor egy fikarcnyit is azzal, hogy mi történik a rendszerint időleges befektetési terület népességével vagy az ottani természeti környezettel? A gazdag Észak által felkínált "fejlődési" modell ökológiai szempontból elviselhetetlennek bizonyul.

Biztosítani kell Dél érdekeit is, azaz véget kell vetni a szerkezetátalakítási programoknak, el kell engedni az államadósságok jelentős részét, növelni kell a fejlesztési segélyeket, amelyek pillanatnyilag zuhanó ágban vannak, és a közös fejlődésen keresztül elő kell mozdítani az önmagukra összpontosító vagy legalábbis nem túlságosan nyitott gazdasági rendszerek fejlődését. Csak ezek a lépések garantálhatják az egészséges növekedést s biztosíthatják az élelmezés biztonságát. Hatalmas arányú beruházásokra van szükség az iskolák, lakások és egészségügyi központok létesítéséhez. Ivóvízhez kell jutatni azt az egymilliárdnyi emberi lényt, aki jelenleg meg van fosztva az ivóvíztől.

Északnak el kell fogadnia saját zsákmányszerző életmódjának megkérdőjelezését, főleg ami az energiaforrásokat illeti, a világméretű egyensúlyteremtés érdekében pedig meg kell mozgatnia minden köz- és magánforrást. Itt kiváltképp a high-tech-őrületbe ölt dollármilliádokra kell gondolnunk. A szociális háló nem korlátozódhat egyetlen közösségre vagy nemzetre. Véges világunkban ez a háló csak határokon átívelő lehet. Mert ha nem ilyen, akkor felesleges is lesz megpróbálni ellenállni a destabilizáció erőinek (tömeges elvándorlás, fundamentalizmus), amelyek számára az északi egoizmus majd úgyis kitapossa az utat.

Mivel az állampolgár demokratikus jogainak összességét – ha egyáltalán rendelkezik ilyen jogokkal – kizárólag nemzeti kereteken belül tudja gyakorolni, a megoldásra váró problémák s a mögöttük álló főbb tényezők (pénzpiacok, transznacionális vállalatok, maffiák) globálissá válása átfogó, világméretű rendezést kíván. Elvben ez a nemzetközi szervezetek és kormányközi intézmények feladata lenne, amelyeknek érdekérvényesítő képességét meg kell erősíteni. Ha pedig az Egyesült Államok, amely mellesleg nem fizet az ENSZ-nek, a multilaterális struktúrák ellehetetlenítésére törekszik, hogy a kétoldalú formákat helyezze előtérbe – amelyekben ő diktálhat -, ez a világ többi országa számára legalább lehetővé tenné egy Amerika-mentes szervezet kidolgozásának tervét. Miért is ne követelhetné egy európai vagy ázsiai kormány, hogy az ENSZ helyezze át székhelyét New Yorkból máshová, vagy hogy a Világbank és az IMF (feltéve, hogy egyáltalán szükség van rájuk) költözzön el Washingtonból?

Ezek a nemzetközi szuperstruktúrák azonban – hasonló léptékű közösségi tér hiányában – kényszerűen megragadnak az oligarchia és bürokrácia szintjén. Ezért minden olyan eljárás és eszköz, amely a határokon átívelő kapcsolatok kialakítását vagy megszilárdítását szolgálja, s amely hozzájárul a földgolyó-méretekben való gondolkodás megszületéséhez, üdvözlendő: egyesületi, szakszervezeti, vallási, sport- vagy kulturális hálózatok; humanitárius vagy más civil szerveződések (NGO-k); a nyelvi közösséget (francia, spanyol, portugál) előtérbe helyező kezdeményezések; a szolidaritás-elvű vagy alternatív gazdaság, illetve az egyenlő előnyöket biztosító kereskedelem érdekében létrehozott társulások – a felsorolást a végtelenségig folytathatnák.

Anélkül, hogy idealizálni akarnánk a sokszor nem igazán demokratikusan működő egyesületeket, vagy hogy olyasfajta reprezentativitást tulajdonítanánk nekik, mint amilyet csakis az általános választójog biztosíthat, az efféle szervezetek nagy számú jelenléte, véleményünk szerint, a közösségi világtér létrejöttének elsődleges, mindennél fontosabb feltétele. E szervezetek ugyanis a nyomásgyakorlás és a tudatosítás eszközei lehetnek a kormányokkal és a kormányok alkotta nemzetközi szervezetekkel szemben.

A közügyek és az állampolgári jogok primátusának helyreállítása feltételezi, hogy vissza kell hódítani a pénzügyi szférával szemben előzőleg elveszített területeket. A szóba jöhető módszerek némelyike közismert: a tőke, a pénzbevételek és a valutapiaci tranzakciók jelentős mértékű megadóztatása (Tobin-adó); az állami és állami feldatokat ellátó vállatok számára a folyószámla-nyitás megtiltása olyan bankoknál, amelyek valamelyik adóparadicsomban működtetnek fiókintézményeket. Az ilyen bankok listáját rendszeresen és széles körben nyilvánosságra kelle hozni. Hasonló céllal nemzetközi kampányt kell indítani a magánkézben lévő vállalatok részvényesei körében is. Követelni kell a banktitok feloldását elsősorban Svájcban és Luxemburgban. El kell vetni a juttatásos alapon működő nyugdíjrendszer magánnyugdíjpénztárral való felváltását. Mindezeknek a kérdéseknek a kidolgozása lesz egy hamarosan megalakuló nemzetközi szervezet, az Attac (Action pour une taxe Tobin d’aide aux citoyens – Akció az állampolgárok segélyezését célzó Tobin-adó bevezetésére) feladata.

A rosszemlékű AMI-tervezet (Accord multilatéral sur l’investissement – Multilaterális Beruházási Egyezmény), a "tőke egyetemes jogainak nyilatkozata", megmutatta, hogy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagországai – a befektetők vége-hossza nincs ígérgetéseinek engedve – mennyire készek lemondani a közjó védelméről. A közvélemény nyomása azonban – a francia kormány emiatt volt kénytelen valamelyest visszatáncolni – egy pillanatra sem lanyhulhat, még akkor sem, ha az egyezmény aláírását elhalasztották. Itt lenne a megfelelő alkalom egy valódi AMI-projekt beindítására, amely ezúttal a befektetéseknek helyet adó ország polgárainak jogaira s a befektetők kötelezettségeire épülne. Ezek a következők: feltétel nélkül tiszteletben kell tartani a mai és a jövőbeli társadalmi-környezeti normákat; a beruházóknak kötelezniük kell magukat a hozzáadott érték bizonyos hányadának helyi felhasználására, a megtermelt javak egy részének régión belüli értékesítésére, valamint a profit részleges visszaforgatására; vállalniuk kell, hogy az állami kölcsönöket kamatostúl visszafizetik, valamint, hogy delokalizáció esetén nagy összegű bírságot fizetnek.

A fékevesztett szabadkereskedelem avagy a szabadjára engedett üzletelés – a bérek állandó lefaragásával és a környezet elpusztításával – a társadalom széteséséhez vezet. A szabályoknak azonosaknak lenniük nemzeti és regionális szinten egyaránt: helyi termelés és helyi fogyasztás, export és import csak kivételes esetekben. Természetesen szó sincs autark gazdasági rendszerről. Csupán arról, hogy a szervezeti egységek (országok vagy országcsoportok) stabilitását, fejlődésük demokratikus irányítását, szociális – egészségügyi, oktatási, nyugdíj- stb. – rendszerük védelmét nem lehet más módon biztosítani. A különféle termékek és szolgáltatások importjával sérülnek a gyártó és a vásárló ország szociális és környezeti normái, s az áruk szállítása még szennyeződést is okoz; az így felmerülő költségek egy részét, változó mértékben, a határt átlépő árukra kellene terhelni.

Az importból befolyt összeg nem feltétlenül maradna a célországban, illetve régióban, hanem – pontosan ma még meg nem határozott módozatokkal – visszaszállna a terméket előállító országra, ahol oktatási, kulturális és szociális célokra lehetne fordítani. Ezt az összeget pillanatnyilag a nemzetközi szervezetek zsebelik be. Első ránézésre feltűnik, hogy ezek a szabályok a Kereskedelmi Világszövetség újjászervezését teszik szükségessé, méghozzá az annak mostani alapszabályában foglaltakkal ellentétes elvek szerint.

Egy megújult Európai Unió rendelkezik az ezeknek a rendszabályoknak a megvalósításához szükséges hatalommal és legitimitással. Pillanatnyilag mégsem ebben az irányban halad. Bár a közelmúltban visszautasították az amerikai érdekek érvényesítését, s felhagytak, szerencsére, az Új Transzatlanti Piac kialakításának tervével, nincs, ami igazán gátat szabna a liberalizmusnak, a szabadkereskedelemnek s a pénztőke uralmának.

Egy olyan kormányzatnak, amely megfelelő történelmi rálátással rendelkezik, s amely tisztában van azzal is, miféle nemzeti és kontinentális tétek forognak kockán, nincs miért tartania egy átmeneti válságtól; nyugodtan síkra szállhat a közvélemény előtt az Európai Bizottság által szorgalmazott parttalan liberalizáció megfékezéséért és a közösségi vívmányok védelméért. Így feltárható lenne, hogy milyen Európát akarnak valójában a nemzetek, s azután a kellő ideig tartó, elmélyült viták nyomán ki lehetne dolgozni és a világ elé lehetne tárni egy, már a jövő századra érvényes civilzációs modellt. Olyan hatalmas köztestületeket lehetne így kialakítani, amelyek egy új kiáltvány, az állampolgári érdekek elsőbbségének kiáltványa szellemében sokkal többet tehetnének az európai közösségi tér megteremtéséért, mint amennyit eddig a több évtizednyi elhallgatás, és a kész tények politikája hozott…

(Fordította: Mihályi Patricia)

Jegyzet

¹ Szójáték: "ami" jelentése franciául "barát" (a ford.)

A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb ösvény a szocializmus. Csak azt felejtették el hozzátenni a rendszerváltás apostolai, hogy az új közép-európai kapitalizmus ugyanúgy a periféria vonásait mutatja majd, mint az államszocializmus előtti.

A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb út a szocializmus. A kérdés tehát így hangzik: Európa szívében, Oroszország és az Európai Unió között fekvő országokban mit nevezhetünk gazdasági átmenetnek? Véleményem szerint az 1922-es vagy 1945-ös kommunista hatalomátvételtől napjainkig terjedő fejlődési folyamatot. Ez a hatalomátvétel, melyet a sztálinista, helyenként neo-sztálinista rendszerek megszilárdulása követett, eredményezte azt, hogy a kérdéses országok mind társadalmi, gazdasági, mind pedig kulturális szempontból fel tudtak zárkózni a kapitalista világhoz.

Vizsgálandó tételünk tehát így hangzik: a tipikusan múlt századi, agrár típusú gazdaságok periférikus helyzetükből a XX. században ismét perifériára szorulnak, ezúttal azonban nem csak mezőgazdasági szempontból. A két periférikus helyzet között azonban ezekben az országokban többé-kevésbé önállóan és tervszerűen, egy igen jelentős modernizációs folyamat ment végbe. A folyamat – az adott országtól függően – vagy 1922-től (Szovjetunió), vagy 1945-től (többi ország) 1970-75-ig tartott. A gazdasági átmenet tehát nem más, mint a kapitalizmus védőszárnyai alatt végbement gyors iparosodás, mely végül lehetővé tette a tárgyalt országok integrációját.

Gazdaságtörténeti fogódzót keresve az egyik kulcsszavunk a modernizációs folyamat, a másik pedig a kérdéses államok központi avagy periférikus helyzete lehet. Kizárólag Közép-Európát tekintve elmondhatjuk, hogy területét három jellegzetes vonás határozza meg. Először is: az itt található nemzetállamok a világgazdaság perifériájára szorultak, s bár növekvő ütemben függetlenedtek, gazdasági fejlődésük egyenetlen marad. Másodszor: a közép-európai nyitott gazdasági rendszerek fokozatosan modernizálódnak. Harmadszor: a XX. században végbement a gyors iparosodás és a városiasodás. Az elit a liberális "egységeszme" szlogenje helyett a bolsevik Párt nem kevésbé egységes frazeológiáját szajkózza.

Az alapfogalmak tisztázása után megkíséreljük majd betájolni Közép-, avagy Köztes-Európa gazdasági centrumát, és bemutatni annak fejlődését illetve hanyatlását. Ezt követően magyarázatát adjuk a megfigyelt folyamatoknak. Gondolatmenetünk sem az érintett országok vezetőinek, sem a nemzetközi intézményeknek Közép-Európát érintő nyilatkozatait nem hagyja figyelmen kívül, s a jelenleg működő gazdasági modellek elemzését nyújtja.

I. Kiút a peremvidékről: függetlenség és modernizáció

Európa említett területein a függetlenség meglehetősen friss, és csak többé-kevésbé végleges. Megjelenését egyesek az első világháború utolsó éveitől számítják. Európa felépítése ekkor tagadhatatlanul megváltozott. Eltűnt a török birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia darabokra hullt, a frissen alakult Szovjetunió elszigetelődött, Németország pedig sokat veszített eredeti területéből. Ugyanezt mások a 80-as évek végére teszik; itt a Berlini Fal leomlása, és a szovjet csapatok fokozatos kivonása jelent cezúrát. Latin-Amerikához képest ezek az országok szinte csak most, Afrikával majdnem egy időben vívták ki függetlenségüket. Berend (1996), Castellan (1991, 1994), János (1989) és Drewski (1997) csakúgy, mint Antonio Gramsci – ő korábban is, mint az előbbiek – egy igen érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet. Jóllehet a fővárosok környékén, valamint Sziléziában és a Szudéta-vidéken kialakult néhány ipari sziget, a kelet-európai országok már a múlt század elejétől kezdve "perifériális", nyitott, és függésben lévő társadalmi egységekként rendeződtek az ipari forradalom hagyományos centrumai köré. Mindezek ellenére az Ancien Régime bukása után – egyes helyeken 1917, máshol 1945 – valódi modernizáció ment végbe.

Számunkra a modernitás több, nagyából párhuzamos fejlődési folyamatot takar. Szekularizációt, egyház és állam, és/vagy a náci, illetve a sztálinista párt és az állam különválását. Sokszor kényszerű, és nem ritkán tömeges urbanizációt, melynek hatására város és vidék határai összemosódnak, s a társadalmi kapcsolathálók térbeni elrendeződése ismét átalakul. Egy, a tőkefelhalmozódás és az infrastruktúra villámgyors fejlődésének köszönhetően forradalmian új technológiákra támaszkodó ipar produkálta jelentős gazdasági növekedést. Végül pedig kulturális asszimilációt – látványosan és időlegesen egységesedett fogyasztási szokásokat.

Ha így tekintünk a modernitásra, akkor a szóban forgó országok fejlődése már 1922-ben, illetve 1945-ben megkezdődött. Ezek az országok tervgazdálkodást folytattak; s mert az első lépcsőfokokon már túljutottak, mind az iparágak közötti, mind pedig a szektorközi kapcsolatok épek maradtak. Fejlődésük ütemét azonban, a közgazdászokkal szólva, egyenetlennek szokás mondani, hiszen a gazdaság különféle tényezői, szereplői rendkívül eltérően és kiegyensúlyozatlanul fejlődnek. Ha határokat akarunk kijelölni az időben, akkor azt mondhatjuk, hogy 1970-80 körül a Nyugathoz mért lemaradás – az adott országtól függően – 20-25 év volt. S most vessük össze ezt a negyedszázadot azzal az évszázados lemaradással, melyet a II. világháború után tapasztalhattunk Közép-Európában! Kivétel ez alól néhány ipari sziget: a Szudéta-vidék, ˜ódz, Szilézia, valamint egyes fővárosok agglomerációs körzete.

Ez az egész folyamat, legyen akár 45, akár 70 év, a következő séma szerint zajlott: Elsőként újjáépítésbe kezdtek, ezt gyorsított ütemű iparosítás követte, majd a későbbiekben a rendszer megszilárdulása. Ezután pedig az addig elért gazdasági eredményeknek, egy nem mindig népszerű felzárkózás érdekében történő kiaknázása következett. A 60-as évekig az iparfejlesztés extenzív módon történt; ekkor még a dolgozó lakosság nagy része a mezőgazdaságból az iparba, kisebb hányada pedig a harmadik szektorba áramlott. Ezektől az évektől fogva azonban az ipari szektor mindinkább a meglévő erőforrások ésszerű kihasználására és technológiai újításokra törekedett.

Ezzel magyarázható, hogy a kérdéses országok fejlettségi szintje 1988-ban már majdnem fele az Európai Közösség államaiénak. Döbbenetes, de ezek az országok tulajdonképpen hasonló szinten állnak, mint az EK fejletlenebb tagállamai. Globálisan tekintve, az egyenetlen fejlődés minden gazdasági rendszer sajátja. Még a legfejlettebb gazdasági rendszerekben is vannak problémás területek, s ez teljesen normálisnak tekinthető. A nemzetállamok életszínvonalának legjellemzőbb adatait elemezve gyengéikre és erősségeikre is rögvest fény derül (l. Brus 1986; részletesebben Bárdos-Féltoronyi 1991).

II. A legitimáció buktatói

Paradox módon, bár a tervgazdálkodás sikeresnek látszott, a gazdasági növekedés mégis folyamatosan lassult. A gyenge decentralizáció, téves célkitűzések, és végtelenbe nyújtott határidők egyfelől, a kiemelkedően magas energia- és nyersanyagfogyasztás másfelől a termelékenység csökkenéséhez vezettek. A tervutasításos rendszer becsapós eredményeit alátámasztandó pedig a legtöbb ország az előzékeny nyugati bankokhoz fordult kölcsönért. Ezeket államaik természetesen támogatták. Így kívánták ösztönözni a termelőeszközök kelet-európai exportját, ami számukra a krízis legmegnyugtatóbb rendezését jelentette volna. Csakúgy, mint más fejlődő országok esetében, a nyugat itt se sokat gondolt az export hasznosságával. Ehelyett gátlástalanul kihasználta a kifogástalan kapitalista nevelésben részesült aparátcsikok korruptságát.

A kamatterhekkel együtt azonban a közép-európai országok adósságai is felszöktek, s a 80-as években már látszottak a "visszafejlődés" első jelei. A munkanélküliség szerencsére egészen a 70-es évek elejéig ismeretlen maradt. Ez egyrészt a politikai rendszer velejárója volt, másfelől pedig annak köszönhető, hogy a második és harmadik szektor minden demográfiai "boomot" elbírt. A 80-as évek elején azonban a túlközpontosított gazdaságirányítás és az ipar telítettsége miatt megjelent a munkanélküliség, amit az adósságterhektől eleinte csak ösztönzött, később már kényszerített "karcsúsítások" csak növeltek. A munkanélküliség pedig, akár elismerik hivatalosan, akár nem, mindenképpen a reálbérek csökkenésével járt (Lavigne 1996; Nagels 1991, 1993; Drewski 1996).

Ezekben az években önkényuralomra (nem egyszer terrorra) politikai szélcsend következett. A 70-es évektől a központi tervutasításon alapuló gazdaságirányítást fokozatosan kiszorítja az ún. piacgazdaság. Szorosan összefügg ezzel a nemzetközi pénztőke ismételt beáramlása Köztes-Európa országaiba, az egy Szovjetuniót kivéve. Ez a pár évtized a két világháború közötti időket idézi, amikor a külföldi tőke sokszor a nemzeti pénzgazdaság felét közelítette.

Eközben Európa közepén az új vezérgárda első számú gazdasági ideológiája a liberalizmus lett. (Részletesebben l. Szalai Erzsébet számos munkáját, valamint Bárdos-Féltoronyi 1996.) A liberális ideológia itt tulajdonképpen egy törvényességi és törvényesítési igény szüntelen újrafogalmazását jelenti. Mint ilyen, elsősorban a piaci törvényekre, és a privatizációra, mint a nyugati integráció szimbólumára és zálogára, valmint a liberális átalakulásra támaszkodik. A legitimációnak ezt a módját az alábbi képlet foglalja össze:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Amint a Pártok fokozatosan felhagytak minden tervgazdálkodási törekvésükkel, egyre nehezebben tudtak rendet tartani az elit soraiban, melynek személyes befolyása nemhogy csökkent, de a társadalmi-gazdasági szférában egyre nőtt. A 70-es évektől kezdődően aztán ezeket a Pártokat az egyre súlyosodó belharcok mindjobban megtépázták. Új megoldást kellett tehát találni a sztálinista és neo-sztálinista rezsimek alatt felhalmozott elit vagyon törvényesítésére.

Így 1980-85-től a fenti képlethez új jelszavak társultak, melyek egyre határozottabban sürgették a többpártrendszer kialakítását és a szabad választásokat. Más szóval tehát egy, a tulajdonjogot biztosító és szentesítő államot követeltek. A tervgazdálkodás és a politikai stagnálás eredményei a politikai elitet a gazdasági és politikai rendszerről alkotott elképzeléseik alapos átgondolására késztették. A tét a hatalom folyamatos birtoklása. A képlet tehát ismét bővült, s így már tartalmazta az új gondolkodás és gyakorlat elemeit:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Mint sok más "visszafejlődő" országban, Közép-Európában is ez a kettős politikai követelmény lett a hatalommegosztás elegáns és elegendő eszköze. Így a másodrendű kérdésekben igencsak megosztott, ám a lényeget tekintve egységes politikai elit minden irányzatának jutott valamennyi hatalom.

A konszenzus egyfelől a magánvagyonokat érintette. Abban természetesen mindannyian egyetértettek, hogy a termelőeszközök saját körű privatizálását valamilyen úton-módon legalizálni kell. Másrészt pedig a külföldi eladósodás tényét és gondolatát a különböző pénzügyi csoportok, ipari vállalatok és tőkés országok szemében a liberális átalakulás és a nyugati nyitás jeleként kellett feltüntetni. Mint bárhol máshol, ezek a praktikák Közép-Európában is egyfajta társadalmi és gazdasági "afrikanizálódáshoz" vezettek. Ez a folyamat az országok vezetőinek támogatásával ment végbe, párhuzamosan a nemzetközi cégek, bankok, valamint a tőkés államok által mozgatott tőke internacionalizációjával.

Az 1990-es évek elejétől egyre gyakrabban hangzanak el olyan kijelentések, melyek az euro-atlanti (sic!), tehát a NATO-, illetve az EU- csatlakozást sürgetik. A csatlakozást az európai szalonképesség zálogának tekintik; a nyugati és amerikai, valamint a közép-európai vezető rétegek közötti szövetségnek. A végleges képlet ennek megfelelően tehát így fest:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) + (NATO ÉS EU CSATLAKOZÁS)

= BOLDOGSÁG, nyugati módra

Egyelőre vegyük csak az egyenlet első két tényezőjét. Ha igazolni kívánjuk a gondolatmenet helyességét, először be kell mutatnunk, hogy földrészünk tárgyalt részein miként sakkozik, és milyen szlogenekkel él az elit; valamint rá kell világítanunk az általa elért gazdasági és társadalmi eredményekre.

III. Gazdasági átmenet: osztályharc vagy pozíció-csata?

A társadalmi kérdés ilyetén megfogalmazása a közép-európai országok egyedi helyzetéből ered. A szociális kontroll szükségessége válik kérdésessé. Először néhány mondatban szeretnénk feleleveníteni az "elit", illetve a "vezető réteg" terminusok jelentését, majd ezt követően a fenti társadalmi problémát a közép-európai elit-rétegek elemzésén keresztül kívánjuk megközelíteni; különös tekintettel az utóbbi évtizedek szerkezeti átrendeződéseire, melyeket a fent ismertetett frazeológia kísért.

Azt leszögezhetjük, hogy az elit, illetve vezető réteg megfogalmazás magas pozíciójú, privilegizált csoportokat jelent. Paretótól Gaetano Moscáig az elittel a "tömeget" szokás szembehelyezni, míg Marxnál és Bourdieu-nél már inkább a vezető rétegnek a tulajdonhoz, valamint a gazdasági, társadalmi és kulturális tőkéhez való viszonyát emlegetik. Meg kell még említenünk, hogy az elit fogalom magában foglalja egy kisebbség fennhatóságát a többség felett, mindamellett, hogy a liberális demokrácia esélyegyenlőséget feltételez. Kisebbség és többség közt feszülő gyökeres ellentét, ha csak kis mértékben is, de természetesen csökkenhet. Ez csak attól függ, hogy az elit mekkora mértékben hajlandó követni a gazdasági, társadalmi és kulturális tőke átrendeződését. Az elit csoportok a társadalom más csoportjaival és rétegeivel szemben vagy barátságosak, vagy ellenségesek, esetleg az érdekütköztetés módszerével élnek. Vezető szerepük megőrzésére, sőt, növelésére ezeket a praktikákat a körülményektől függően, felváltva alkalmazzák.

Az 1953-tól napjainkig tejedő időszakban az elit szempontjából három meglehetősen eltérő periódust különböztethetünk meg. Az első periódus Sztálin 1953-as halálától 1968-ig, a "prágai tavaszig" tartott; ez volt az olvadás időszaka. A Párton belül ekkor már elkerülhetetlen volt a sztálinista politikai elit és a reformerek elszigetelődése. A második periódus alatt, az Ostpolitik kezdetétől a 70-es évek végéig, megjelentek a Párton kívüli ellenzéki szervezetek. Ezekbe tömörült a szakszervezeti elnöktől kezdve a disszidens értelmiségin át a természetvédő zöldekig mindenki. A harmadik időszak, több kevesebb késéssel, minden országban a 80-as évek elején kezdődött. Ezt az időszakot a tisztán politikai célkitűzésű irányzatok megjelenése jellemezte. Ezek az irányzatok a sztálinista hatalomátvétel előtti, hagyományos pártmodelleket követték, s a békés egymás mellett élésre is képesek. Az országok többségében ennek az utolsó szakasznak 1994-95-ben baloldali fordulat vetett véget.

Mindhárom periódus alatt hatalmas változások mentek végbe a vezető rétegben. A posztsztálinista rendszerek konszolidációjának köszönhetően az akkori elitnek sikerült bizonyos távolságot teremteni saját maga és a tömegek között. Az idők folyamán a társadalomnak egy igen keskeny szelete, 1-2%-a egyre gazdagabb és gazdagabb lett; a társadalom negyedének sikerült felküzdenie magát egy meglehetősen szerény, de kellemes jóléti szintre; a maradék pedig, a hatalmas többség, ha érezhetően javult is a helyzete, a 70-es évek végétől kezdve folyamatosan sodródott a társadalom peremére, s mind jobban sújtották az irdatlan társadalmi különbségek.

A közép-kelet-európai politikusok többsége, legkonzervatívabb nyugati kollégáikkal egyetértésben, tagadja a társadalmi kezdeményezés és az állami gazdaságpolitika szükségességét. Úgy tesznek, mintha a tőkés országok gazdasági fejlődése nem vegyes gazdaságban jött volna létre; vagy mintha a privatizáció és a gazdaság szétaprózása – amit egyébként mindig újrarendezés követ – önmagában is megoldana mindent. A több szférában mozgó szervezetek, a multinacionális magánvállalatok és bankok, csakúgy, mint a helyi posztkommunista kormányzatok mind-mind ellenérzéssel viseltetnek a szakszervezetek, a "társadalmi párbeszéd" és az általános szociális kérdések iránt. Ez a hozzáállás felesleges bonyodalmakat okoz, és még az ország egésze számára fontos reformok esetében is nagyban csökkenti a lakosság együttműködési hajlamát. Ezt a jólszervezett fejetlenséget csak fokozza az USA és az EU harca a közép-európai fennhatóságért.

IV. A peremvidékek beilleszkedése

Vajon a 70-80-as évek Közép-Európája is az ázsiai termelési modellt vette át a mai dél-kelet-ázsiai országok mintájára? S átalakította ezt a modellt, hogy alkalmas legyen perifériára szorult országok társadalmának igazgatására? Előnyös-e minden esetben a vezető érdekek előtérbe helyezése; legyenek azok akár külföldiek, akár hazaiak? Végbe ment-e az újkori kolonizáció, amiről a 60-as években annyit lehetett hallani? Vagy csupán arról van szó, hogy a világméretű tőkefelhalmozódásba komplett gazdasági rendszerek új módon integrálódnak? Állításunk szerint a legújabb modernizációs modell az ázsiai termelési mód, az újkori kolonizáció és a világméretű tőkefelhelmozódásba történő beágyazódás együttese. Benne e három komponens teljes mértékben összeegyeztethető.

Sokan úgy vélték, hogy Közép-Európában kizárólag az első két fejlődési modell lenne megvalósítható. A modernizációt viszályoktól terhes társadalmi törések és szakadások, a tőkés világhoz mért tömeges elszegényedés, másnéven "afrikanizálódás" kíséri. Az egyik modell tulajdonképpen ennek a fékezését szolgálhatná. A másik modell, mely a modernizáció "fujimorista" útját képviseli, egyfajta önkényes és kívülről irányított "latin-amerikanizálódást" képviselne. A kialakult állapotokhoz leginkább illő modell megválasztása azonban sokban a geopolitikai adottságok függvénye. Oroszország közelsége, az Egyesült Államok és az EU nézeteltérései, valamint a demokratikus követelmények miatt Köztes-Európa mai helyzetére a fenti két modell egyike sem kínál megfelelő megoldást.

Mi sem természetesebb tehát, mint még mélyebbre hatolni az elemzésben, s megfigyelni, hogy a globalizáció talán nem pusztán társadalmi-politikai folyamat, hanem egy megkerülhetetlen gazdasági és technológiai lépcsőfok is. Úgy tűnik, hogy "a pénztőke internacionalizációján" belül egyre több és több tér nyílik a tőkefelhalmozódás számára (Bárdos-Féltoronyi, 1991). "Ez a földrajzi terjeszkedés azonban éles ellentétben áll az államokra nehezedő felelősséggel, melyet a 70-es években felhalmozott adósságterhek szövődményei okoz. Egyébként ezek az adósságok teremtették meg a nemzetközi tőkefelhalmozódás feltételeit. Ezek a változások a gazdasági centrum két pólusa köré rendeződött új középosztály nyomására mentek végbe. ők már úgy vélekednek, hogy egyéni boldogulásuk nem függ állami kezdeményezésektől, sőt, ezek csak leszűkítik szabad mozgásterüket." (Peemans 1994.)

Az ideológiai áramlatok is minden bizonnyal elősegítették a globalizációt. Összefügg mindez a liberális eszme mind szélesebb politikai és társadalmi térhódításával. A fejlődő országokban csakúgy, mint Európa közepén a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia újjáéledését a piacgazdaság velejárójának tekintik. Megszilárdulását ez utóbbi épp a civil szféra állammal szembeni újrafogalmazódásának köszönheti. Ez az ideológiai fejlődés tette lehetővé – még mindig Peemanst idézve -, hogy a liberalizációtól elválaszthatatlan privatizáció, valamint a versenyképesség, avagy a gazdaságosság hódító jelszavai hatni kezdjenek. A konfliktus múlt és jövő harcaként rajzolódik ki. Az Állam úgy jelenik itt meg, mint az intézményesített ellenállás, feladata a változások, tehát a pénztőke globalizációjának fékezése. A kapitalizmus jelenlegi, felívelő szakaszában a demokrácia pusztán egy lett a piacgazdaság elengedhetetlen elemei közül.

Ebben az összefüggésben már érthető, hogy a "piacgazdaságot és demokráciát" jelmondat miért aratott olyan áttörő sikert a 80-as évek Közép-Európájában. E népszerűségben új frazeológiájával és bejáratott módszereivel minden országban az elit is nagy szerepet játszott. Nem tekintve az országhatárokat, a társadalmi rendszerek repedései szétválasztják a nemzetközi "jet societyt" és a különféle országok széles néptömegeit. Ezért aztán sem itt, sem máshol nem mehet végbe nyugat-európai gazdasági integráció a társadalmi szerkezet lerombolása, részeire, atomjaira robbantása, és számos politikai, kulturális, társadalmi, valamint gazdasági törés nélkül. A 70-es, 80-as években a demokráciára és a piacgazdaságra irányuló törekvések kizárólag a társadalmi élet újratermelődésének feltételeit komolyan zavaró gazdasági és politikai kontroll enyhítését célozták. 1945 után, s főként Közép-Európában, az erőtartalékok felhalmozása, kényszerűen, az államra hárult. E változás eredményeként a széles néptömegekben folyamatosan csökkent a tulajdonosi-funkcionáriusi réteg (de facto párttagok) gazdagodásával szembeni türelmesség. Peemans szerint a funkcionáriusok és a népesség fennmaradó része közt már régóta zajló, konfliktusokkal teli folyamatban 1989 csak egy rövid közjáték volt.

1970-től, vagy 80-tól kezdve – az adott országtól függően – a régi aparátcsikok nagy része sikeres menedzserré képzte át magát, és kivette részét a privatizációból, valamint a szövetkezetek és gyárak eleinte titkos, később teljesen nyílt felosztásából. A 80-as évektől a közép-európai népesség elszegényedése a "nyugati nyitás" szlogenje alatt zajlott. Mint a világ országainak nagy többségében a regresszió itt is a vállalatok és pénzügyi csoportok behatolásának ütemében ment végbe.

Néhány gazdaság-szociológiai adat

Az 1970-80-as évek során a kérdéses országok statisztikai adatai egész elfogadhatók lettek. Ám a gazdasági életet (de nem a társadalmi korlátozásokat) érintő, friss deregulációs hullám teljesen kérdésessé teszi nem csak az országok által közzé tett adatokat, de áttételesen a nemzetközi intézményekéit is. Ráadásul az adatokat ezek az intézmények mániákusan dollárban (USD) közlik, amely nem szilárd, és a közép-európai pénzügyi adatokkal viszonylatában teljesen érdektelen.

Különben is, a fekete, "föld alatti" vagy informálisként is emlegetett gazdaság természeténél fogva kibújik a nemzeti statisztikai hivatalok felmérései alól, s a 70-80-as évek mintájára három vonalon fejlődik. Az első: a társadalom széles rétegeinek igen találékony módon, túlélésre, vagy kölcsönös segítségnyújtásra alapozott, párhuzamos gazdasága. A második: az állami vállalatok vezetői által előbb szabálytalanul, csak fű alatt, később már hivatalosan és tömegesen "privatizált" lesz az állami vagyon. A harmadik: a nemzetközi, országos vagy regionális bűnszövetkezetek közreműködésével fokozatosan növekvő, ún. "föld alatti" kereskedelem. A fekete gazdaság meglehetősen stabil részaránya a gazdaságban – az adott országtól függően – a hivatalos bruttó hazai termék 25-40%-ra rúg.

Tulajdonképpen ezek az adatok is vitathatók, hiszen az árszerkezet nem tartós, és az áremelkedés, mely sokszor évente, sőt havonta is eléri a több tíz, illetve több száz százalékot, sokat torzít rajtuk. Ebből következően az alább közölt adatokat csak mint körülbelüli jelzéseket szabad kezelni. Nem túl pontosak, inkább csak a nagyságrendet érzékeltetik.

A közel húsz kelet-közép-európai ország bruttó hazai terméke (BHT) alig több, mint az EU nemzeti össztermékének a huszada, vagy mint, mondjuk, két német tartomány, Baden-Würtenberg és Bajorország együttes BHT-je. Közép-Európa gazdasági súlya még jelentős fekete gazdaságot feltételezve sem növekedne! Ezek a körülmények nagyban megkérdőjelezik az EU-csatlakozás kapcsán felmerült problémákat.

Források: Eurostat; BERD; a Világbank Atlasza, 1994; The World Factbook of the CIA, 1994-95; Buisness Central Europe, 07-08, 1995; az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programja 1997-es jelentése.

* Az új Jugoszláv Köztársaság része.

A fenti táblázatok világosan mutatják, hogy az 1980-ig elért, kiemelkedő gazdasági fejlődésnek köszönhetően a kérdéses országoknak sikerült beverekedniük magukat a világ közepesen fejlett, a nyomorszinten túljutott államai közé. Ám az 1970-80-as évtizedekben bekövetkezett gazdasági hanyatlás visszavetette őket a fejlődő országok szintjére, ahol az elszegényedés nyomai mind feltűnőbbek. A Köztes-Európai országokban többször leértékelték a pénzt, sajnos teljesen hiábavalóan, mert a kívánt versenyképességet így sem sikerült elérniük. Csupán a lecsúszás mértéke, melyet az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programjában életminőségi adatként emlegetnek, vált jelentősebbé. Mint a világ országainak többségében, a regresszió ezekben az országokban is a vállalatok és pénzügyi csoportok előretörésének ütemében változott. Végső soron megállapíthatjuk, hogy minél nagyobb a mezőgazdaság részaránya az adott ország gazdaságában, annál kisebb a visszaesés mértéke!

Nyitás és multinacionalizáció

Közép-Európa országaiban a tőke-internacionalizáció gyakorlatilag két folyamatot takar. Ezek egyike a nemzeti vagyont, illetve a termelőeszközök feletti rendelkezési jogot, másika a külkereskedelmi változásokat érinti. Az egyik oldalon egy voltaképpen gyenge tőkebeáramlásnak lehetünk tanúi, mely szinte kizárólag gazdasági részvétel formájában, az ellenőrzés megteremtése érdekében történik. A beruházásoknak csak elenyésző százaléka valódi, s ezért aztán a gazdaságban való külföldi részesedés csak ésszerűsítésekhez és munkahely-csökkentésekhez vezet. A gazdaság hatalmas,természetesen kockázatmentes szeletei kerülnek különféle nemzetközi, ipari-pénzügyi csoportok és vállalatok fennhatósága alá. Ezek a szeletek elsősorban a fogyasztási ágazatot érintik. Míg a beruházási és termelői szférában viszonylag kis arányú a külföldi részesedés, addig a harmadik szektorban szinte kizárólagos. Érthető is, hiszen a "befektetők" állami garanciát kapnak.

Amint azt a CEPII 1994-es kiadásában már olvashattuk, a volt KGST-be, valamint az OECD nem európai tagállamaiba irányuló export folyamatosan csökken, míg az Európai Unió országaiba irányuló látványosan növekszik. Nagyságrendjét tekintve ez utóbbi jócskán meghaladja az előbbit. Ami voltaképpen annyit jelent, hogy a nyitott, függetlenségüktől megfosztott, szétzilált, már-már "alvállalkozói" státusba szorított közép-európai gazdaságok szép lassan elveszítik azt a külkereskedelmi vezető pozíciót, amit előzőleg magukénak tudhattak. Az alvállalkozói státus, mint jellegzetes vonás, a multinacionális cégeknek köszönhetően ugrásszerűen megszaporodott belső kereskedelmi kapcsolatok védőburája alatt jöhetetett létre.

Mindez természetesen azonos szerkezetű változásokat generált Közép-Kelet-Európa összes országában, kölcsönös versengést indítva ezzel a multik kegyeiért. Így aztán az exportterhek, s főként a nyersanyag-exportéi egyre inkább a hagyományos, kis hozamú ipari ágazatokra hárultak. Az EU-ba irányuló közép-európai kivitel folyamatosan az "alvállalkozói" szerepek függvényévé válik. "Bár a kihelyezett termelőegységek bevételi és munkahely-forrásként szolgálnak a közép-kelet-európai országok számára, hatásuk felettébb kezdetlegesnek és időlegesnek bizonyul … s mindemellett, a lehető legtöbb mozgásteret biztosítják a döntéshozóknak. Változásnak lehetünk itt tanúi: a multinacionális vállalatok termelési hálójába integrálódó közép-európai gazdasági rendszerek fokozatosan elsajátítják az intra-indusztriális termelési modellt" – hangsúlyozza a WIIW (1994-97).

Magyarország, Bulgária és Észtország kivételével lassan az összes érintett állam tisztán agrár-ipari exportőrré válik. Két magyarázat kínálkozik erre: az agrár szektor sokszor elügyetlenkedett privatizációja, és a külföldi tőke térhódítása (Maurel 1993; Blotnicki 1993; Schreiber és mások). Az előrenyomulás eszközéül az agrár-ipari szektor elárasztását választották; a termelési költségek itt vagy a legfejlettebb nyugati, vagy az éhbérért dolgoztató mediterrán gazdaságokéival kerültek szembe. Míg a világ bármely hasonló helyzetű országában az ipar fejlődik, addig a tárgyalt országokban súlyos problémákkal küzd. Ez magyarázza az önellátást az import mögé helyező politika térhódítását, mely egyébként felborítja a pénzügyi egyensúlyt, és nem egyszer elképesztő méretű eladósodáshoz vezet.

Az adósságteher már akkorára nőtt, hogy minden valós gazdasági növekedés mellett is a gazdaság egészében folyton rosszabbodás lesz tapasztalható. Jóllehet eredetileg megoldásnak szánták, az export növelése is csak az ország javainak megfogyatkozását idézte elő. A NATO nyomására a multinacionális cégek tömeges fegyvergyártásba fogtak, mely egyes országokban a fent leírt helyzethez hasonlót eredményezett. Ráadásul egyre mélyül a társadalmi szakadék. E három folyamat következményeit pár év leforgása alatt csak úgy enyhíthetik, ha a nemzeti vagyon jelentős részét (gyárak, laboratóriumok, bányák, szolgáltatások, kereskedelmi kapcsolatok stb…) külföldre adják el.

Akár sokkterápiás, akár kíméletes, akár helyi vezetők népszerűsítik, akár a nemzetközinek mondott nyomás szüli, a gazdasági átállást célzó tervek egyike sem aratott túl nagy sikert (Gowan 1995). Elég ha itt csak a létező rosszabbodásra vagy a munkanélküliséget és az áremelkedést jelző adatokra gondolunk. Ha ezek a liberalizációs, privatizációs és deregulációs intézkedések a versenyképes piac létrehozását célozták, akkor azt kell mondanunk, hogy valójában tökéletes kudarcot vallottak. Lényegében az állami monopóliumok magánkézbe jutása, melyhez még bizonyos "ésszerűsítések" is járultak, egy teljesen zárt piaci rendszer konzerválását, a bérek leszorítását és a profit nagyarányú növekedését tette lehetővé. Ez az oka annak, hogy sem az infláció, sem a munkanélküliség nem tűntek el.

Horvath precíz elemzését nyújtja egyes nyugati közgazdászok közép-kelet-európai gazdasági változásokat, illetve lehetőségeket érintő ideológiai frázisainak. Egy sor jótanácsot külön is kiemel. Vegyük mindjárt a legelsőt: "a szocialista gazdasági rendszereket piacgazdálkodásra kellene átállítani". E kijelentés azt sugallja, hogy szerzője összetéveszti a központosított, tervutasításos gazdaságot a szocialista gazdasággal, valamint, hogy a szocializmust a sztálinizmus szinonímájaként kezeli. S ráadásul megfeledkezik a szocializmus számos változatáról, melyek Nyugaton és Keleten egyaránt léteznek. A szocialista gazdaságok átalakítását úgy állítja be, mintha a piac fogalma nem lenne eleve minden modern kori gazdasági rendszer sajátja.

Egyesek azt állítják, hogy a szocialistaként emlegetett vállalatok átalakításához – átalakításon természetesen kapitalista típusút értenek – hiányzik a szükséges tapasztalat, s így számos hiba csúszik a folyamatba. Holott a XX. századi hadigazdaságok privatizálása, csakúgy, mint az 50-es évek elején kezdődött jugoszláv gazdasági reformok, melyek a tulajdont önigazgató csoportoknak juttatták, mindent összevéve, elegendő gyakorlati tapasztalattal szolgáltak. Mégis mindenfele azt harsogják, hogy a makropolitikai, illetve makrogazdasági léptékű "sokkterápia és fokozatos átalakítás elengedhetetlenek". S hogy ezeket a terápiás eljárásokat a "piacgazdaság" és a "még kevesebb állami beavatkozás" érdekében szorgalmazzák. A betegségekkel vont párhuzam már önmagában véve is gyanús. S ráadásul eddig minden hasonló terápia kudarcba fulladt, hiszen a "sokk", ha felülről nem irányítják, csak "káoszhoz" vezet. Káoszon a globális reguláció teljes hiányát értjük, nem említve itt azokat a problémákat, amelyekkel a közép- és hosszú távú tervekkel nem rendelkező országoknak kell szembesülniük az EU-csatlakozás során.

Sokan úgy vélik, hogy a kielégítő gazdasági működés szükséges és elégséges feltétele a privatizáció. Pedig Oroszországban az első világháború előtt, csakúgy, mint a közép-európai országokban a második előtt, létezett magántulajdonon alapuló gazdasági rendszer. S mégis, ezek az államok gazdasági fejlődés szempontjából az európai ranglista legvégén kullogtak. Az, hogy a magántulajdon kérdése valójában nem képezi a gazdaság szerves részét, igen problémás kérdéseket vet fel, amit az 1970-es évekig egyetlen közgazdász (kivéve a proudhonistákat és a leninistákat) sem vitatott. Ez a problematika politológiai kérdésfeltevések és gyakorlati politikai döntések ösztönzője lett. Végül már ehhez hasonlókat is lehetett hallani: "az állami gazdasági befolyás tulajdonképpen egy felelőtlen és pazarló, kollektív gazdasági magatartásforma szülője". Fenti gondolatmenet látványosan figyelmen kívül hagyja a háborús idők tapasztalatait, mikor a túlélésért vívott küzdelem pontosan ehhez hasonló állami beavatkozást tesz szükségessé, sőt, követel, mint gazdasági szempontból leghatékonyabbat. Ráadásul a fenti gazdasági modellben, demokratikus működés esetén, az állam nagyobb eséllyel vonható felelősségre, mint a decentralizált, kapitalista rendszerekben, ezekkel a demokrácia eleve összeegyeztethetetlen.

Horvath siet aláhúzni, hogy a kérdéses országokban "nem az átmeneti időszak útkeresésének, de a régi rendszer helyreállításának lehetünk tanúi". Ugyanaz játszódik le, mint 1815-ben, mikor a bécsi kongresszus másnapján visszatért a régi arisztokrácia. 1980-tól kezdve a sztálinista rezsim és az egypártrendszer számos hibája folytán a Szovjetunió kezdett szétesni; Közép-Európa országaiban az elit által végbevitt restauráció, a termelőeszközök saját körű privatizálása és a személyes javak legitimációja mind a Szovjetunió hiánya keltette űrt hivatottak betölteni.

A tizenkilenc tárgyalt ország átlagos fejlődéséről hét pillanatképünk van, ezek illusztrálják mindazt, ami 1970-től kezdve Közép-Európában történt (l. fent közölt táblázatok; Schreiber, Reflets 1997; Robert 1997; Bárdos-Féltoronyi hivatkozott cikkek és tanulmányok). A kormányzatok jelszavai egyszer szórakoztató, máskor elkeserítő, ám mindenképpen tragikus politikai szlogenek.

1. A multinacionális cégek és bankok keleti terjeszkedése következtében (vö.: a volt belga miniszterelnök 1974-ben szalámigyárat létesít Magyarországon) növekvő tőke-internacionalizáció hatása, valamint a helyi, illetve országos szintű szociális, és politikai szervezetlenség miatt az egy főre jutó BHT reálértéke változó mértékben (10-70%) csökken; eleinte csak lassan, 1989-től azonban gyorsuló ütemben. A politikai jelmondatok Keleten és Nyugaton egyaránt a "nyugati nyitást" és az "elkerülhetetlen áldozatvállalást" reklámozzák. Az érintett kormányzatok a gazdasági növekedés legapróbb jelét is hatalmas csindradattával ünneplik, holott a valóságban a külföldi adósságok, a gyors fegyverkezés, és az elit gyarapodása minden gazdasági előremozdulást felemésztenek.

2. Egyre mélyül a társadalmi szakadék: "nem kérünk az egyenlősdiből!" – hirdeti a szlogen, miközben a népességnek csupán 1-2%-a tud szert tenni jelentősebb vagyonra; 10-25%-ának életszínvonala nem változik, vagy a legjobb esetben is csak egy keveset javul ők alkotják a "gazdagok klientúráját". A "maradék" (75-90%) drámai módon elszegényedik. Az EU-csatlakozás pillanatában mindez hatalmas problémát fog okozni, hiszen a tagállamok számára egy ilyen mértékű életszínvonalbeli különbség tűrhetetlen versenyt és veszélyes bevándorlási hullámot jelent.

3. Az áremelkedés az állítólagosan megnövekedett konkurencia ellenére változatlanul magas. Hivatalosan ez a "piac hatása", ám a valóságban a magánkézbe került monopóliumok és oligopóliumok jelenléte gerjeszti. Az általános és folyamatos árdrágulás sokban kedvez nekik, egyrészt mert több profitot, másrészt pedig mert szabad árakat eredményez, melyek kizárólag a változó erőviszonyoktól függnek.

4. A hol nyilvántatott, hol lappangó munkanélküliség folyton nő, illetve egyenletesen magas százalékon stagnál. Mindez jól illeszkedik a dolgozó népesség jobb irányíthatóságát célzó folyamatba. Sok más mellett (értsd rendőrség!) ez is a többé-kevésbé stabil társadalmi rend megőrzésének az eszköze. 1970 óta a reálbérek szinte mindenhol, 1990-től kezdődően pedig már tűrhetetlen mértékben csökkennek. Ezek az átalakulások érthetően visszaszorítják a fogyasztást, és a termelést sem ösztönzik. "Elég volt a népköztársaságból! Éljen a jogállam!"; vagy rosszabb esetben: "legalább mindenki megtanul dolgozni" – mondják az ismerős szlogenek.

5. Míg a nemzeti vagyont tömeges méretekben kiárusítják, addig a fizetési mérleg hiánya, és ezáltal a külföldi adósságok terhe alig vagy egyáltalán nem csökken. A kiárusítással összefüggő gazdasági változások már a második lépcsőfokot képviselik. Az első a védővámok kapkodó felszámolása, illetve a valutakontroll beszüntetése volt. A klasszikus doktrínák, valamint az uralkodó gazdasági ideológia szerint e két intézkedés felszámolta volna a hiányt és az adósságokat. Nem ez történt. Hiszen a hiányt csakúgy, mint az eladósodást a Nemzetközi Valutaalap abszurd rendeleteinek szolgai alkalmazása, valamint a multinacionális cégek és bankok ármegfeleltetési technikája okozza. A kölcsönök miatt a következő pár évtizedre vetítve minden reális gazdasági növekedés kiszámíthatatlannak bizonyul, lévén, hogy a jósolható növekedés rendre a BHT-%-ban kifejezett adósságterhek alatt marad. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy bár kelethez képest technológiai fejletségben magasabb szintet képviseltek, a közép-európai országok mégis felszámolták keleti kereskedelmi kapcsolataikat. A politikai frázisok itt sem maradhatnak el: "le a Varsói szerződéssel!", "a magánberuházások elengedhetetlenek", "a multik technológiai iránymutatása nélkül nincs fejlődés". A nemzeti vagyonok kiárusítása mára befejeződött, nincs több lehetőség, s ezzel a jövőbeni pénzügyi áramlatok kiegyensúlyozásának lehetősége is lezárult, amiből még számos probléma fog adódni.

6. A növekvő költségvetési hiányt jellegzetesen három jelenség kíséri: (1) bár a társadalombiztosításra, oktatásra és kultúrára fordítható pénzmennyiséget drasztikusan csökkentették, mégsem sikerült megszilárdítani az adórendszert, melyet a "kevesebb állami beavatkozást!", és a "hadd érvényesüljenek a (fekete?) piaci törvények!" szólamai igencsak megrengettek; (2) egyre többet kell költeni a végre-valahára helyreállt "rend megőrzésére"; (3) a "barátok", és a gazdasági elit körében rendre ajándékpénzeket osztogatnak. Gazdasági témakörben leggyakoribb példa erre egy-egy nehézségekkel küzdő magánbank megtámogatása. Ezek a segélyakciók egyrészt kifejezésre juttatják a politikai és a gazdasági és társadalmi elit együttműködését, másrészt a többségi társadalom kárára manipulálják a pénzgazdaságot. A költségvetési hiány súlyosbodása különben biztosra vehető, hiszen a már meglévő adósságokhoz még a NATO, illetve a csatlakozás reménye diktálta fegyverkezés költségei (a BHT 2-5%-a/év) is hozzáadódnak.

7. "A fejletlen, alacsony életszínvonalú országok nem alkalmasak egy svéd típusú társadalombiztosítási rendszer működtetésére" – hirdeti a frázis, és a társadalombiztosítás léte máris kérdésessé válik. Csak arról feledkeznek meg, hogy a tizenkilenc közép-európai országban már 30, sőt, 60 éve él ez a bizonyos svéd rendszer! A fent leírt változások természetesen mind a fogyasztást, mind a termelést visszavetik.

* * *

Így fest tehát a tőke-internacionalizáció tökéletes sikere, vagyis a neoliberális eszme és gyakorlat közép-európai térhódítása. Európának ezen a részein ezzel garantált a volt rendszerek vezérgárdájának töretlen politikai uralma. Amiből az következik, hogy a "fejlődő alulfejlettség", az egyre mélyülő társadalmi szakadék és a gazdasági rendszerek peremhelyzete is változatlanul megmarad.

(Fordította: Mihályi Patricia)

[A tanulmány a "Kapitalizmustól kapitalizmusig, világszerte és Európában" című nemzetközi konferenciára készült (Brüsszel, 1998. márc. 13-14.).]

Irodalom

Andreff, W., Le secteur public à l’Est. L’Harmattan, 1997.

Uő. Les contradiction économiques internes du système soviétique, manuscrit pour le colloque Octobre 1917. Párizs,1997.

Europe centrale: cap sur l’Union européenne. Banque Paris Belgique, Notes économiques, 01.1997.

Bárdos-Féltoronyi, M., Syllabus UCL/IDRI 2109, analyse politique des pays de l’Europe centrale et orientale, Ciaco, Louvain-la-Neuve, 1997.

Uő. A propos du néplibéralisme des élites centre-européennes. Cahiers marxistes,08-09,1996. Temps et espaces des villes-capitales centre-européennes, in: Planification et stratégies de développement dans les capitales européennes. Université de Bruxelles, 1994. 247-262.

Uő. Quelle géopolitique pour l’Europe centrale, in: Nations et frontières dans la nouvelle Europe Intervention Complexe, Bruxelles,1993.

Uő.Géoéconomie – Etat, espace, capital, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

Uő. és Sutton, M. Szerk. L’Europe du centre, 50 années révolues?, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

L’Europe du centre, 50 années révolues? Quelques repères pour l’histoire économique centre-européenne. Szerk. Sutton, M. De Boeck-Universitaire, Bruxelles-Paris, 1991.

Berend, T. I., Central and Eastern Europe, 1993-1994, Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1996.

Blotnicki, L., La restructuration en Europe centrale et orientale, Revue d’études comparatives Est-Ouest, XXVI. jún. 2. 1993.

Brus, W.,Histoire économique de l’Europe de l’Est, 1945-1985, La Découverte,Párizs,1986.

Castellan, G., Histoire des Balkans, Fayard,1991.

Uő., Histoire des peuples d’Europe centrale, Fayard,1994.

L’Europe centre-orientale et l’Union Européenne: du commerce á l’intégration. CEPII, N. 127. dec., 1994.

Relations euro-méditerrannéennes: une nouvelle donne?, CEPII, N.130. dec.,1994.

Cohen, D., Richesse du monde, pauvreté des nations, Glammarion, 1997.

Drewski, B., La Pologne et le poids de son histoire,Transition XXXVII, N. 2. 1996.

Gowan, P., Neo-liberal Theory and Practice for Eastern Europe, New Left Review, szept-okt. 1995.

The aftermath of ‘real existing socialism’ in Eastern Europe. Szerk. Hersh, J., vol. 1. Macmillan, London, 1996.

Horvath, B., Le désastre des réformes économiques en Europe de l’Est: conséquence de l’idéologie, Dialogue, jún., 1995.

János, A. C., The politics of Backwardness in Continental Europe, 1780-1945, World Politics, XVL. N. 3. ápr., 1989, 325-358.

Korten, D. C., When corporations rule the world. Kumarian-Berett-Koehler, New-York, 1995.

Laigneaux, A., Autoritarisme facile, difficile modernité, La Revue Nouvelle, ápr. 1995.

Lavigne, M., The Economics of Transition. Macmillan, London, 1995.

Lorentzen, A., The aftermath of ‘real existing socialism’. Szerk. Rostgaard, M. vol. 2. Macmillan, London, 1997.

Maurel, M.-C., La résistance des paysans d’Europe centrale, Le Monde Diplomatique, ápr. 1993.

Mink, G.-Szurek, J.-Ch., Anciennes et nouvelles élites en Europe centrale et orientale. (Documentation francaise), Problèmes économiques et sociaux, N. 703. ápr. 30. 1993.

Modzelewski, K., Quelle voie après le communisme?, l’Aube, La Tour d’Aigues, 1995.

Uő. Ce qui est arrivé á Solidarité, Le Monde Diplomatique, nov. 1994.

Nagel, J., La tiers-mondialisation de l’ex-URSS, Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1993.

Uő. Du socialisme perverti au capitalisme sauvage. Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1991.

Peemans, J.-Ph., Mondialisation et développement durable: "meilleur des mondes capitalistes" ou "projet socialiste", Cahiers marxistes, dec., 1994. 43-70.

Europe centrale et orientale, heures et malheurs de la transition, Reflets et Perspectives, 1997/2.

Robert, C., Les enjeux de la protection sociale á l’Est et l’influence des organismes internationaux. La Nouvelle Alternative, dec. 1997.

Schreiber, l’Europe centrale et orientale. Documentation Francaise.

Szalai Erzsébet számos könyve.

Van Zon, H. – Batako, A. – Kreslavska, A., Social and Economic chance in Eastern Ukraine. Ashgate, Aldershot, 1998.

WIIW (Weiner Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche) számai,1994-1997.