1999, az Európa Tanács megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmat ad az emberi jogok kérdésének elemzésére. Ezúttal a szociális jogokról lesz szó, és még bővebben a magánélettel, a szexualitással összefüggő emberi jogok köréről. Ez persze nem elvont elméleti kérdés: számos aktuálpolitikai üggyel összefügg itthon és külföldön. Olyan kérdések kerülnek elkerülhetetlenül napirendre, mint a terhességmegszakítás jogának megítélése vagy a homoszexualitás normális emberi viselkedésként való elfogadása. Nem kevésbé aktuális téma a sport és a politika kapcsolata, és különösen a labdarúgás helyzete, amellyel lapunkban több alkalommal is foglalkoztunk már.

Tartalomjegyzék

1. Hegyi Gyula : A szociális Európa. Valódi esély vagy üres jelszó?
2. Baráth Erzsébet : Ki beszél itt vállalásról?
3. Yves Géry : Új hús Keletről
4. Andor László : Szex és politika Amerikában
5. Mark Findlay : A „cirkálás” politikuma
6. Susan Zimmermann : A magyar nőmozgalom és a „szexuális kérdés” a XX. század elején
7. Alekszandr Latisev : Lenin és Inessza
8. Graham Baugh : A nemek közötti szerződés
9. Sut Jhally, Bill Livant : Sport és kultúrpolitika
10. Andrei Markovits : A másik amerikai kivételesség
11. Krausz Tamás : Rendszerváltás és labdarúgás Magyarországon
12. BAL : Tiltakozás a Jugoszláviát ért NATO-támadás ellen
13. francia értelmiségiek : Állítsák le a bombázást!
14. Immanuel Wallerstein : Bombatámadás?

A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb ösvény a szocializmus. Csak azt felejtették el hozzátenni a rendszerváltás apostolai, hogy az új közép-európai kapitalizmus ugyanúgy a periféria vonásait mutatja majd, mint az államszocializmus előtti.

A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb út a szocializmus. A kérdés tehát így hangzik: Európa szívében, Oroszország és az Európai Unió között fekvő országokban mit nevezhetünk gazdasági átmenetnek? Véleményem szerint az 1922-es vagy 1945-ös kommunista hatalomátvételtől napjainkig terjedő fejlődési folyamatot. Ez a hatalomátvétel, melyet a sztálinista, helyenként neo-sztálinista rendszerek megszilárdulása követett, eredményezte azt, hogy a kérdéses országok mind társadalmi, gazdasági, mind pedig kulturális szempontból fel tudtak zárkózni a kapitalista világhoz.

Vizsgálandó tételünk tehát így hangzik: a tipikusan múlt századi, agrár típusú gazdaságok periférikus helyzetükből a XX. században ismét perifériára szorulnak, ezúttal azonban nem csak mezőgazdasági szempontból. A két periférikus helyzet között azonban ezekben az országokban többé-kevésbé önállóan és tervszerűen, egy igen jelentős modernizációs folyamat ment végbe. A folyamat – az adott országtól függően – vagy 1922-től (Szovjetunió), vagy 1945-től (többi ország) 1970-75-ig tartott. A gazdasági átmenet tehát nem más, mint a kapitalizmus védőszárnyai alatt végbement gyors iparosodás, mely végül lehetővé tette a tárgyalt országok integrációját.

Gazdaságtörténeti fogódzót keresve az egyik kulcsszavunk a modernizációs folyamat, a másik pedig a kérdéses államok központi avagy periférikus helyzete lehet. Kizárólag Közép-Európát tekintve elmondhatjuk, hogy területét három jellegzetes vonás határozza meg. Először is: az itt található nemzetállamok a világgazdaság perifériájára szorultak, s bár növekvő ütemben függetlenedtek, gazdasági fejlődésük egyenetlen marad. Másodszor: a közép-európai nyitott gazdasági rendszerek fokozatosan modernizálódnak. Harmadszor: a XX. században végbement a gyors iparosodás és a városiasodás. Az elit a liberális "egységeszme" szlogenje helyett a bolsevik Párt nem kevésbé egységes frazeológiáját szajkózza.

Az alapfogalmak tisztázása után megkíséreljük majd betájolni Közép-, avagy Köztes-Európa gazdasági centrumát, és bemutatni annak fejlődését illetve hanyatlását. Ezt követően magyarázatát adjuk a megfigyelt folyamatoknak. Gondolatmenetünk sem az érintett országok vezetőinek, sem a nemzetközi intézményeknek Közép-Európát érintő nyilatkozatait nem hagyja figyelmen kívül, s a jelenleg működő gazdasági modellek elemzését nyújtja.

I. Kiút a peremvidékről: függetlenség és modernizáció

Európa említett területein a függetlenség meglehetősen friss, és csak többé-kevésbé végleges. Megjelenését egyesek az első világháború utolsó éveitől számítják. Európa felépítése ekkor tagadhatatlanul megváltozott. Eltűnt a török birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia darabokra hullt, a frissen alakult Szovjetunió elszigetelődött, Németország pedig sokat veszített eredeti területéből. Ugyanezt mások a 80-as évek végére teszik; itt a Berlini Fal leomlása, és a szovjet csapatok fokozatos kivonása jelent cezúrát. Latin-Amerikához képest ezek az országok szinte csak most, Afrikával majdnem egy időben vívták ki függetlenségüket. Berend (1996), Castellan (1991, 1994), János (1989) és Drewski (1997) csakúgy, mint Antonio Gramsci – ő korábban is, mint az előbbiek – egy igen érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet. Jóllehet a fővárosok környékén, valamint Sziléziában és a Szudéta-vidéken kialakult néhány ipari sziget, a kelet-európai országok már a múlt század elejétől kezdve "perifériális", nyitott, és függésben lévő társadalmi egységekként rendeződtek az ipari forradalom hagyományos centrumai köré. Mindezek ellenére az Ancien Régime bukása után – egyes helyeken 1917, máshol 1945 – valódi modernizáció ment végbe.

Számunkra a modernitás több, nagyából párhuzamos fejlődési folyamatot takar. Szekularizációt, egyház és állam, és/vagy a náci, illetve a sztálinista párt és az állam különválását. Sokszor kényszerű, és nem ritkán tömeges urbanizációt, melynek hatására város és vidék határai összemosódnak, s a társadalmi kapcsolathálók térbeni elrendeződése ismét átalakul. Egy, a tőkefelhalmozódás és az infrastruktúra villámgyors fejlődésének köszönhetően forradalmian új technológiákra támaszkodó ipar produkálta jelentős gazdasági növekedést. Végül pedig kulturális asszimilációt – látványosan és időlegesen egységesedett fogyasztási szokásokat.

Ha így tekintünk a modernitásra, akkor a szóban forgó országok fejlődése már 1922-ben, illetve 1945-ben megkezdődött. Ezek az országok tervgazdálkodást folytattak; s mert az első lépcsőfokokon már túljutottak, mind az iparágak közötti, mind pedig a szektorközi kapcsolatok épek maradtak. Fejlődésük ütemét azonban, a közgazdászokkal szólva, egyenetlennek szokás mondani, hiszen a gazdaság különféle tényezői, szereplői rendkívül eltérően és kiegyensúlyozatlanul fejlődnek. Ha határokat akarunk kijelölni az időben, akkor azt mondhatjuk, hogy 1970-80 körül a Nyugathoz mért lemaradás – az adott országtól függően – 20-25 év volt. S most vessük össze ezt a negyedszázadot azzal az évszázados lemaradással, melyet a II. világháború után tapasztalhattunk Közép-Európában! Kivétel ez alól néhány ipari sziget: a Szudéta-vidék, ˜ódz, Szilézia, valamint egyes fővárosok agglomerációs körzete.

Ez az egész folyamat, legyen akár 45, akár 70 év, a következő séma szerint zajlott: Elsőként újjáépítésbe kezdtek, ezt gyorsított ütemű iparosítás követte, majd a későbbiekben a rendszer megszilárdulása. Ezután pedig az addig elért gazdasági eredményeknek, egy nem mindig népszerű felzárkózás érdekében történő kiaknázása következett. A 60-as évekig az iparfejlesztés extenzív módon történt; ekkor még a dolgozó lakosság nagy része a mezőgazdaságból az iparba, kisebb hányada pedig a harmadik szektorba áramlott. Ezektől az évektől fogva azonban az ipari szektor mindinkább a meglévő erőforrások ésszerű kihasználására és technológiai újításokra törekedett.

Ezzel magyarázható, hogy a kérdéses országok fejlettségi szintje 1988-ban már majdnem fele az Európai Közösség államaiénak. Döbbenetes, de ezek az országok tulajdonképpen hasonló szinten állnak, mint az EK fejletlenebb tagállamai. Globálisan tekintve, az egyenetlen fejlődés minden gazdasági rendszer sajátja. Még a legfejlettebb gazdasági rendszerekben is vannak problémás területek, s ez teljesen normálisnak tekinthető. A nemzetállamok életszínvonalának legjellemzőbb adatait elemezve gyengéikre és erősségeikre is rögvest fény derül (l. Brus 1986; részletesebben Bárdos-Féltoronyi 1991).

II. A legitimáció buktatói

Paradox módon, bár a tervgazdálkodás sikeresnek látszott, a gazdasági növekedés mégis folyamatosan lassult. A gyenge decentralizáció, téves célkitűzések, és végtelenbe nyújtott határidők egyfelől, a kiemelkedően magas energia- és nyersanyagfogyasztás másfelől a termelékenység csökkenéséhez vezettek. A tervutasításos rendszer becsapós eredményeit alátámasztandó pedig a legtöbb ország az előzékeny nyugati bankokhoz fordult kölcsönért. Ezeket államaik természetesen támogatták. Így kívánták ösztönözni a termelőeszközök kelet-európai exportját, ami számukra a krízis legmegnyugtatóbb rendezését jelentette volna. Csakúgy, mint más fejlődő országok esetében, a nyugat itt se sokat gondolt az export hasznosságával. Ehelyett gátlástalanul kihasználta a kifogástalan kapitalista nevelésben részesült aparátcsikok korruptságát.

A kamatterhekkel együtt azonban a közép-európai országok adósságai is felszöktek, s a 80-as években már látszottak a "visszafejlődés" első jelei. A munkanélküliség szerencsére egészen a 70-es évek elejéig ismeretlen maradt. Ez egyrészt a politikai rendszer velejárója volt, másfelől pedig annak köszönhető, hogy a második és harmadik szektor minden demográfiai "boomot" elbírt. A 80-as évek elején azonban a túlközpontosított gazdaságirányítás és az ipar telítettsége miatt megjelent a munkanélküliség, amit az adósságterhektől eleinte csak ösztönzött, később már kényszerített "karcsúsítások" csak növeltek. A munkanélküliség pedig, akár elismerik hivatalosan, akár nem, mindenképpen a reálbérek csökkenésével járt (Lavigne 1996; Nagels 1991, 1993; Drewski 1996).

Ezekben az években önkényuralomra (nem egyszer terrorra) politikai szélcsend következett. A 70-es évektől a központi tervutasításon alapuló gazdaságirányítást fokozatosan kiszorítja az ún. piacgazdaság. Szorosan összefügg ezzel a nemzetközi pénztőke ismételt beáramlása Köztes-Európa országaiba, az egy Szovjetuniót kivéve. Ez a pár évtized a két világháború közötti időket idézi, amikor a külföldi tőke sokszor a nemzeti pénzgazdaság felét közelítette.

Eközben Európa közepén az új vezérgárda első számú gazdasági ideológiája a liberalizmus lett. (Részletesebben l. Szalai Erzsébet számos munkáját, valamint Bárdos-Féltoronyi 1996.) A liberális ideológia itt tulajdonképpen egy törvényességi és törvényesítési igény szüntelen újrafogalmazását jelenti. Mint ilyen, elsősorban a piaci törvényekre, és a privatizációra, mint a nyugati integráció szimbólumára és zálogára, valmint a liberális átalakulásra támaszkodik. A legitimációnak ezt a módját az alábbi képlet foglalja össze:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Amint a Pártok fokozatosan felhagytak minden tervgazdálkodási törekvésükkel, egyre nehezebben tudtak rendet tartani az elit soraiban, melynek személyes befolyása nemhogy csökkent, de a társadalmi-gazdasági szférában egyre nőtt. A 70-es évektől kezdődően aztán ezeket a Pártokat az egyre súlyosodó belharcok mindjobban megtépázták. Új megoldást kellett tehát találni a sztálinista és neo-sztálinista rezsimek alatt felhalmozott elit vagyon törvényesítésére.

Így 1980-85-től a fenti képlethez új jelszavak társultak, melyek egyre határozottabban sürgették a többpártrendszer kialakítását és a szabad választásokat. Más szóval tehát egy, a tulajdonjogot biztosító és szentesítő államot követeltek. A tervgazdálkodás és a politikai stagnálás eredményei a politikai elitet a gazdasági és politikai rendszerről alkotott elképzeléseik alapos átgondolására késztették. A tét a hatalom folyamatos birtoklása. A képlet tehát ismét bővült, s így már tartalmazta az új gondolkodás és gyakorlat elemeit:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Mint sok más "visszafejlődő" országban, Közép-Európában is ez a kettős politikai követelmény lett a hatalommegosztás elegáns és elegendő eszköze. Így a másodrendű kérdésekben igencsak megosztott, ám a lényeget tekintve egységes politikai elit minden irányzatának jutott valamennyi hatalom.

A konszenzus egyfelől a magánvagyonokat érintette. Abban természetesen mindannyian egyetértettek, hogy a termelőeszközök saját körű privatizálását valamilyen úton-módon legalizálni kell. Másrészt pedig a külföldi eladósodás tényét és gondolatát a különböző pénzügyi csoportok, ipari vállalatok és tőkés országok szemében a liberális átalakulás és a nyugati nyitás jeleként kellett feltüntetni. Mint bárhol máshol, ezek a praktikák Közép-Európában is egyfajta társadalmi és gazdasági "afrikanizálódáshoz" vezettek. Ez a folyamat az országok vezetőinek támogatásával ment végbe, párhuzamosan a nemzetközi cégek, bankok, valamint a tőkés államok által mozgatott tőke internacionalizációjával.

Az 1990-es évek elejétől egyre gyakrabban hangzanak el olyan kijelentések, melyek az euro-atlanti (sic!), tehát a NATO-, illetve az EU- csatlakozást sürgetik. A csatlakozást az európai szalonképesség zálogának tekintik; a nyugati és amerikai, valamint a közép-európai vezető rétegek közötti szövetségnek. A végleges képlet ennek megfelelően tehát így fest:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) + (NATO ÉS EU CSATLAKOZÁS)

= BOLDOGSÁG, nyugati módra

Egyelőre vegyük csak az egyenlet első két tényezőjét. Ha igazolni kívánjuk a gondolatmenet helyességét, először be kell mutatnunk, hogy földrészünk tárgyalt részein miként sakkozik, és milyen szlogenekkel él az elit; valamint rá kell világítanunk az általa elért gazdasági és társadalmi eredményekre.

III. Gazdasági átmenet: osztályharc vagy pozíció-csata?

A társadalmi kérdés ilyetén megfogalmazása a közép-európai országok egyedi helyzetéből ered. A szociális kontroll szükségessége válik kérdésessé. Először néhány mondatban szeretnénk feleleveníteni az "elit", illetve a "vezető réteg" terminusok jelentését, majd ezt követően a fenti társadalmi problémát a közép-európai elit-rétegek elemzésén keresztül kívánjuk megközelíteni; különös tekintettel az utóbbi évtizedek szerkezeti átrendeződéseire, melyeket a fent ismertetett frazeológia kísért.

Azt leszögezhetjük, hogy az elit, illetve vezető réteg megfogalmazás magas pozíciójú, privilegizált csoportokat jelent. Paretótól Gaetano Moscáig az elittel a "tömeget" szokás szembehelyezni, míg Marxnál és Bourdieu-nél már inkább a vezető rétegnek a tulajdonhoz, valamint a gazdasági, társadalmi és kulturális tőkéhez való viszonyát emlegetik. Meg kell még említenünk, hogy az elit fogalom magában foglalja egy kisebbség fennhatóságát a többség felett, mindamellett, hogy a liberális demokrácia esélyegyenlőséget feltételez. Kisebbség és többség közt feszülő gyökeres ellentét, ha csak kis mértékben is, de természetesen csökkenhet. Ez csak attól függ, hogy az elit mekkora mértékben hajlandó követni a gazdasági, társadalmi és kulturális tőke átrendeződését. Az elit csoportok a társadalom más csoportjaival és rétegeivel szemben vagy barátságosak, vagy ellenségesek, esetleg az érdekütköztetés módszerével élnek. Vezető szerepük megőrzésére, sőt, növelésére ezeket a praktikákat a körülményektől függően, felváltva alkalmazzák.

Az 1953-tól napjainkig tejedő időszakban az elit szempontjából három meglehetősen eltérő periódust különböztethetünk meg. Az első periódus Sztálin 1953-as halálától 1968-ig, a "prágai tavaszig" tartott; ez volt az olvadás időszaka. A Párton belül ekkor már elkerülhetetlen volt a sztálinista politikai elit és a reformerek elszigetelődése. A második periódus alatt, az Ostpolitik kezdetétől a 70-es évek végéig, megjelentek a Párton kívüli ellenzéki szervezetek. Ezekbe tömörült a szakszervezeti elnöktől kezdve a disszidens értelmiségin át a természetvédő zöldekig mindenki. A harmadik időszak, több kevesebb késéssel, minden országban a 80-as évek elején kezdődött. Ezt az időszakot a tisztán politikai célkitűzésű irányzatok megjelenése jellemezte. Ezek az irányzatok a sztálinista hatalomátvétel előtti, hagyományos pártmodelleket követték, s a békés egymás mellett élésre is képesek. Az országok többségében ennek az utolsó szakasznak 1994-95-ben baloldali fordulat vetett véget.

Mindhárom periódus alatt hatalmas változások mentek végbe a vezető rétegben. A posztsztálinista rendszerek konszolidációjának köszönhetően az akkori elitnek sikerült bizonyos távolságot teremteni saját maga és a tömegek között. Az idők folyamán a társadalomnak egy igen keskeny szelete, 1-2%-a egyre gazdagabb és gazdagabb lett; a társadalom negyedének sikerült felküzdenie magát egy meglehetősen szerény, de kellemes jóléti szintre; a maradék pedig, a hatalmas többség, ha érezhetően javult is a helyzete, a 70-es évek végétől kezdve folyamatosan sodródott a társadalom peremére, s mind jobban sújtották az irdatlan társadalmi különbségek.

A közép-kelet-európai politikusok többsége, legkonzervatívabb nyugati kollégáikkal egyetértésben, tagadja a társadalmi kezdeményezés és az állami gazdaságpolitika szükségességét. Úgy tesznek, mintha a tőkés országok gazdasági fejlődése nem vegyes gazdaságban jött volna létre; vagy mintha a privatizáció és a gazdaság szétaprózása – amit egyébként mindig újrarendezés követ – önmagában is megoldana mindent. A több szférában mozgó szervezetek, a multinacionális magánvállalatok és bankok, csakúgy, mint a helyi posztkommunista kormányzatok mind-mind ellenérzéssel viseltetnek a szakszervezetek, a "társadalmi párbeszéd" és az általános szociális kérdések iránt. Ez a hozzáállás felesleges bonyodalmakat okoz, és még az ország egésze számára fontos reformok esetében is nagyban csökkenti a lakosság együttműködési hajlamát. Ezt a jólszervezett fejetlenséget csak fokozza az USA és az EU harca a közép-európai fennhatóságért.

IV. A peremvidékek beilleszkedése

Vajon a 70-80-as évek Közép-Európája is az ázsiai termelési modellt vette át a mai dél-kelet-ázsiai országok mintájára? S átalakította ezt a modellt, hogy alkalmas legyen perifériára szorult országok társadalmának igazgatására? Előnyös-e minden esetben a vezető érdekek előtérbe helyezése; legyenek azok akár külföldiek, akár hazaiak? Végbe ment-e az újkori kolonizáció, amiről a 60-as években annyit lehetett hallani? Vagy csupán arról van szó, hogy a világméretű tőkefelhalmozódásba komplett gazdasági rendszerek új módon integrálódnak? Állításunk szerint a legújabb modernizációs modell az ázsiai termelési mód, az újkori kolonizáció és a világméretű tőkefelhelmozódásba történő beágyazódás együttese. Benne e három komponens teljes mértékben összeegyeztethető.

Sokan úgy vélték, hogy Közép-Európában kizárólag az első két fejlődési modell lenne megvalósítható. A modernizációt viszályoktól terhes társadalmi törések és szakadások, a tőkés világhoz mért tömeges elszegényedés, másnéven "afrikanizálódás" kíséri. Az egyik modell tulajdonképpen ennek a fékezését szolgálhatná. A másik modell, mely a modernizáció "fujimorista" útját képviseli, egyfajta önkényes és kívülről irányított "latin-amerikanizálódást" képviselne. A kialakult állapotokhoz leginkább illő modell megválasztása azonban sokban a geopolitikai adottságok függvénye. Oroszország közelsége, az Egyesült Államok és az EU nézeteltérései, valamint a demokratikus követelmények miatt Köztes-Európa mai helyzetére a fenti két modell egyike sem kínál megfelelő megoldást.

Mi sem természetesebb tehát, mint még mélyebbre hatolni az elemzésben, s megfigyelni, hogy a globalizáció talán nem pusztán társadalmi-politikai folyamat, hanem egy megkerülhetetlen gazdasági és technológiai lépcsőfok is. Úgy tűnik, hogy "a pénztőke internacionalizációján" belül egyre több és több tér nyílik a tőkefelhalmozódás számára (Bárdos-Féltoronyi, 1991). "Ez a földrajzi terjeszkedés azonban éles ellentétben áll az államokra nehezedő felelősséggel, melyet a 70-es években felhalmozott adósságterhek szövődményei okoz. Egyébként ezek az adósságok teremtették meg a nemzetközi tőkefelhalmozódás feltételeit. Ezek a változások a gazdasági centrum két pólusa köré rendeződött új középosztály nyomására mentek végbe. ők már úgy vélekednek, hogy egyéni boldogulásuk nem függ állami kezdeményezésektől, sőt, ezek csak leszűkítik szabad mozgásterüket." (Peemans 1994.)

Az ideológiai áramlatok is minden bizonnyal elősegítették a globalizációt. Összefügg mindez a liberális eszme mind szélesebb politikai és társadalmi térhódításával. A fejlődő országokban csakúgy, mint Európa közepén a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia újjáéledését a piacgazdaság velejárójának tekintik. Megszilárdulását ez utóbbi épp a civil szféra állammal szembeni újrafogalmazódásának köszönheti. Ez az ideológiai fejlődés tette lehetővé – még mindig Peemanst idézve -, hogy a liberalizációtól elválaszthatatlan privatizáció, valamint a versenyképesség, avagy a gazdaságosság hódító jelszavai hatni kezdjenek. A konfliktus múlt és jövő harcaként rajzolódik ki. Az Állam úgy jelenik itt meg, mint az intézményesített ellenállás, feladata a változások, tehát a pénztőke globalizációjának fékezése. A kapitalizmus jelenlegi, felívelő szakaszában a demokrácia pusztán egy lett a piacgazdaság elengedhetetlen elemei közül.

Ebben az összefüggésben már érthető, hogy a "piacgazdaságot és demokráciát" jelmondat miért aratott olyan áttörő sikert a 80-as évek Közép-Európájában. E népszerűségben új frazeológiájával és bejáratott módszereivel minden országban az elit is nagy szerepet játszott. Nem tekintve az országhatárokat, a társadalmi rendszerek repedései szétválasztják a nemzetközi "jet societyt" és a különféle országok széles néptömegeit. Ezért aztán sem itt, sem máshol nem mehet végbe nyugat-európai gazdasági integráció a társadalmi szerkezet lerombolása, részeire, atomjaira robbantása, és számos politikai, kulturális, társadalmi, valamint gazdasági törés nélkül. A 70-es, 80-as években a demokráciára és a piacgazdaságra irányuló törekvések kizárólag a társadalmi élet újratermelődésének feltételeit komolyan zavaró gazdasági és politikai kontroll enyhítését célozták. 1945 után, s főként Közép-Európában, az erőtartalékok felhalmozása, kényszerűen, az államra hárult. E változás eredményeként a széles néptömegekben folyamatosan csökkent a tulajdonosi-funkcionáriusi réteg (de facto párttagok) gazdagodásával szembeni türelmesség. Peemans szerint a funkcionáriusok és a népesség fennmaradó része közt már régóta zajló, konfliktusokkal teli folyamatban 1989 csak egy rövid közjáték volt.

1970-től, vagy 80-tól kezdve – az adott országtól függően – a régi aparátcsikok nagy része sikeres menedzserré képzte át magát, és kivette részét a privatizációból, valamint a szövetkezetek és gyárak eleinte titkos, később teljesen nyílt felosztásából. A 80-as évektől a közép-európai népesség elszegényedése a "nyugati nyitás" szlogenje alatt zajlott. Mint a világ országainak nagy többségében a regresszió itt is a vállalatok és pénzügyi csoportok behatolásának ütemében ment végbe.

Néhány gazdaság-szociológiai adat

Az 1970-80-as évek során a kérdéses országok statisztikai adatai egész elfogadhatók lettek. Ám a gazdasági életet (de nem a társadalmi korlátozásokat) érintő, friss deregulációs hullám teljesen kérdésessé teszi nem csak az országok által közzé tett adatokat, de áttételesen a nemzetközi intézményekéit is. Ráadásul az adatokat ezek az intézmények mániákusan dollárban (USD) közlik, amely nem szilárd, és a közép-európai pénzügyi adatokkal viszonylatában teljesen érdektelen.

Különben is, a fekete, "föld alatti" vagy informálisként is emlegetett gazdaság természeténél fogva kibújik a nemzeti statisztikai hivatalok felmérései alól, s a 70-80-as évek mintájára három vonalon fejlődik. Az első: a társadalom széles rétegeinek igen találékony módon, túlélésre, vagy kölcsönös segítségnyújtásra alapozott, párhuzamos gazdasága. A második: az állami vállalatok vezetői által előbb szabálytalanul, csak fű alatt, később már hivatalosan és tömegesen "privatizált" lesz az állami vagyon. A harmadik: a nemzetközi, országos vagy regionális bűnszövetkezetek közreműködésével fokozatosan növekvő, ún. "föld alatti" kereskedelem. A fekete gazdaság meglehetősen stabil részaránya a gazdaságban – az adott országtól függően – a hivatalos bruttó hazai termék 25-40%-ra rúg.

Tulajdonképpen ezek az adatok is vitathatók, hiszen az árszerkezet nem tartós, és az áremelkedés, mely sokszor évente, sőt havonta is eléri a több tíz, illetve több száz százalékot, sokat torzít rajtuk. Ebből következően az alább közölt adatokat csak mint körülbelüli jelzéseket szabad kezelni. Nem túl pontosak, inkább csak a nagyságrendet érzékeltetik.

A közel húsz kelet-közép-európai ország bruttó hazai terméke (BHT) alig több, mint az EU nemzeti össztermékének a huszada, vagy mint, mondjuk, két német tartomány, Baden-Würtenberg és Bajorország együttes BHT-je. Közép-Európa gazdasági súlya még jelentős fekete gazdaságot feltételezve sem növekedne! Ezek a körülmények nagyban megkérdőjelezik az EU-csatlakozás kapcsán felmerült problémákat.

 

 

Források: Eurostat; BERD; a Világbank Atlasza, 1994; The World Factbook of the CIA, 1994-95; Buisness Central Europe, 07-08, 1995; az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programja 1997-es jelentése.

* Az új Jugoszláv Köztársaság része.

A fenti táblázatok világosan mutatják, hogy az 1980-ig elért, kiemelkedő gazdasági fejlődésnek köszönhetően a kérdéses országoknak sikerült beverekedniük magukat a világ közepesen fejlett, a nyomorszinten túljutott államai közé. Ám az 1970-80-as évtizedekben bekövetkezett gazdasági hanyatlás visszavetette őket a fejlődő országok szintjére, ahol az elszegényedés nyomai mind feltűnőbbek. A Köztes-Európai országokban többször leértékelték a pénzt, sajnos teljesen hiábavalóan, mert a kívánt versenyképességet így sem sikerült elérniük. Csupán a lecsúszás mértéke, melyet az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programjában életminőségi adatként emlegetnek, vált jelentősebbé. Mint a világ országainak többségében, a regresszió ezekben az országokban is a vállalatok és pénzügyi csoportok előretörésének ütemében változott. Végső soron megállapíthatjuk, hogy minél nagyobb a mezőgazdaság részaránya az adott ország gazdaságában, annál kisebb a visszaesés mértéke!

Nyitás és multinacionalizáció

Közép-Európa országaiban a tőke-internacionalizáció gyakorlatilag két folyamatot takar. Ezek egyike a nemzeti vagyont, illetve a termelőeszközök feletti rendelkezési jogot, másika a külkereskedelmi változásokat érinti. Az egyik oldalon egy voltaképpen gyenge tőkebeáramlásnak lehetünk tanúi, mely szinte kizárólag gazdasági részvétel formájában, az ellenőrzés megteremtése érdekében történik. A beruházásoknak csak elenyésző százaléka valódi, s ezért aztán a gazdaságban való külföldi részesedés csak ésszerűsítésekhez és munkahely-csökkentésekhez vezet. A gazdaság hatalmas,természetesen kockázatmentes szeletei kerülnek különféle nemzetközi, ipari-pénzügyi csoportok és vállalatok fennhatósága alá. Ezek a szeletek elsősorban a fogyasztási ágazatot érintik. Míg a beruházási és termelői szférában viszonylag kis arányú a külföldi részesedés, addig a harmadik szektorban szinte kizárólagos. Érthető is, hiszen a "befektetők" állami garanciát kapnak.

Amint azt a CEPII 1994-es kiadásában már olvashattuk, a volt KGST-be, valamint az OECD nem európai tagállamaiba irányuló export folyamatosan csökken, míg az Európai Unió országaiba irányuló látványosan növekszik. Nagyságrendjét tekintve ez utóbbi jócskán meghaladja az előbbit. Ami voltaképpen annyit jelent, hogy a nyitott, függetlenségüktől megfosztott, szétzilált, már-már "alvállalkozói" státusba szorított közép-európai gazdaságok szép lassan elveszítik azt a külkereskedelmi vezető pozíciót, amit előzőleg magukénak tudhattak. Az alvállalkozói státus, mint jellegzetes vonás, a multinacionális cégeknek köszönhetően ugrásszerűen megszaporodott belső kereskedelmi kapcsolatok védőburája alatt jöhetetett létre.

Mindez természetesen azonos szerkezetű változásokat generált Közép-Kelet-Európa összes országában, kölcsönös versengést indítva ezzel a multik kegyeiért. Így aztán az exportterhek, s főként a nyersanyag-exportéi egyre inkább a hagyományos, kis hozamú ipari ágazatokra hárultak. Az EU-ba irányuló közép-európai kivitel folyamatosan az "alvállalkozói" szerepek függvényévé válik. "Bár a kihelyezett termelőegységek bevételi és munkahely-forrásként szolgálnak a közép-kelet-európai országok számára, hatásuk felettébb kezdetlegesnek és időlegesnek bizonyul … s mindemellett, a lehető legtöbb mozgásteret biztosítják a döntéshozóknak. Változásnak lehetünk itt tanúi: a multinacionális vállalatok termelési hálójába integrálódó közép-európai gazdasági rendszerek fokozatosan elsajátítják az intra-indusztriális termelési modellt" – hangsúlyozza a WIIW (1994-97).

Magyarország, Bulgária és Észtország kivételével lassan az összes érintett állam tisztán agrár-ipari exportőrré válik. Két magyarázat kínálkozik erre: az agrár szektor sokszor elügyetlenkedett privatizációja, és a külföldi tőke térhódítása (Maurel 1993; Blotnicki 1993; Schreiber és mások). Az előrenyomulás eszközéül az agrár-ipari szektor elárasztását választották; a termelési költségek itt vagy a legfejlettebb nyugati, vagy az éhbérért dolgoztató mediterrán gazdaságokéival kerültek szembe. Míg a világ bármely hasonló helyzetű országában az ipar fejlődik, addig a tárgyalt országokban súlyos problémákkal küzd. Ez magyarázza az önellátást az import mögé helyező politika térhódítását, mely egyébként felborítja a pénzügyi egyensúlyt, és nem egyszer elképesztő méretű eladósodáshoz vezet.

Az adósságteher már akkorára nőtt, hogy minden valós gazdasági növekedés mellett is a gazdaság egészében folyton rosszabbodás lesz tapasztalható. Jóllehet eredetileg megoldásnak szánták, az export növelése is csak az ország javainak megfogyatkozását idézte elő. A NATO nyomására a multinacionális cégek tömeges fegyvergyártásba fogtak, mely egyes országokban a fent leírt helyzethez hasonlót eredményezett. Ráadásul egyre mélyül a társadalmi szakadék. E három folyamat következményeit pár év leforgása alatt csak úgy enyhíthetik, ha a nemzeti vagyon jelentős részét (gyárak, laboratóriumok, bányák, szolgáltatások, kereskedelmi kapcsolatok stb…) külföldre adják el.

Akár sokkterápiás, akár kíméletes, akár helyi vezetők népszerűsítik, akár a nemzetközinek mondott nyomás szüli, a gazdasági átállást célzó tervek egyike sem aratott túl nagy sikert (Gowan 1995). Elég ha itt csak a létező rosszabbodásra vagy a munkanélküliséget és az áremelkedést jelző adatokra gondolunk. Ha ezek a liberalizációs, privatizációs és deregulációs intézkedések a versenyképes piac létrehozását célozták, akkor azt kell mondanunk, hogy valójában tökéletes kudarcot vallottak. Lényegében az állami monopóliumok magánkézbe jutása, melyhez még bizonyos "ésszerűsítések" is járultak, egy teljesen zárt piaci rendszer konzerválását, a bérek leszorítását és a profit nagyarányú növekedését tette lehetővé. Ez az oka annak, hogy sem az infláció, sem a munkanélküliség nem tűntek el.

Horvath precíz elemzését nyújtja egyes nyugati közgazdászok közép-kelet-európai gazdasági változásokat, illetve lehetőségeket érintő ideológiai frázisainak. Egy sor jótanácsot külön is kiemel. Vegyük mindjárt a legelsőt: "a szocialista gazdasági rendszereket piacgazdálkodásra kellene átállítani". E kijelentés azt sugallja, hogy szerzője összetéveszti a központosított, tervutasításos gazdaságot a szocialista gazdasággal, valamint, hogy a szocializmust a sztálinizmus szinonímájaként kezeli. S ráadásul megfeledkezik a szocializmus számos változatáról, melyek Nyugaton és Keleten egyaránt léteznek. A szocialista gazdaságok átalakítását úgy állítja be, mintha a piac fogalma nem lenne eleve minden modern kori gazdasági rendszer sajátja.

Egyesek azt állítják, hogy a szocialistaként emlegetett vállalatok átalakításához – átalakításon természetesen kapitalista típusút értenek – hiányzik a szükséges tapasztalat, s így számos hiba csúszik a folyamatba. Holott a XX. századi hadigazdaságok privatizálása, csakúgy, mint az 50-es évek elején kezdődött jugoszláv gazdasági reformok, melyek a tulajdont önigazgató csoportoknak juttatták, mindent összevéve, elegendő gyakorlati tapasztalattal szolgáltak. Mégis mindenfele azt harsogják, hogy a makropolitikai, illetve makrogazdasági léptékű "sokkterápia és fokozatos átalakítás elengedhetetlenek". S hogy ezeket a terápiás eljárásokat a "piacgazdaság" és a "még kevesebb állami beavatkozás" érdekében szorgalmazzák. A betegségekkel vont párhuzam már önmagában véve is gyanús. S ráadásul eddig minden hasonló terápia kudarcba fulladt, hiszen a "sokk", ha felülről nem irányítják, csak "káoszhoz" vezet. Káoszon a globális reguláció teljes hiányát értjük, nem említve itt azokat a problémákat, amelyekkel a közép- és hosszú távú tervekkel nem rendelkező országoknak kell szembesülniük az EU-csatlakozás során.

Sokan úgy vélik, hogy a kielégítő gazdasági működés szükséges és elégséges feltétele a privatizáció. Pedig Oroszországban az első világháború előtt, csakúgy, mint a közép-európai országokban a második előtt, létezett magántulajdonon alapuló gazdasági rendszer. S mégis, ezek az államok gazdasági fejlődés szempontjából az európai ranglista legvégén kullogtak. Az, hogy a magántulajdon kérdése valójában nem képezi a gazdaság szerves részét, igen problémás kérdéseket vet fel, amit az 1970-es évekig egyetlen közgazdász (kivéve a proudhonistákat és a leninistákat) sem vitatott. Ez a problematika politológiai kérdésfeltevések és gyakorlati politikai döntések ösztönzője lett. Végül már ehhez hasonlókat is lehetett hallani: "az állami gazdasági befolyás tulajdonképpen egy felelőtlen és pazarló, kollektív gazdasági magatartásforma szülője". Fenti gondolatmenet látványosan figyelmen kívül hagyja a háborús idők tapasztalatait, mikor a túlélésért vívott küzdelem pontosan ehhez hasonló állami beavatkozást tesz szükségessé, sőt, követel, mint gazdasági szempontból leghatékonyabbat. Ráadásul a fenti gazdasági modellben, demokratikus működés esetén, az állam nagyobb eséllyel vonható felelősségre, mint a decentralizált, kapitalista rendszerekben, ezekkel a demokrácia eleve összeegyeztethetetlen.

Horvath siet aláhúzni, hogy a kérdéses országokban "nem az átmeneti időszak útkeresésének, de a régi rendszer helyreállításának lehetünk tanúi". Ugyanaz játszódik le, mint 1815-ben, mikor a bécsi kongresszus másnapján visszatért a régi arisztokrácia. 1980-tól kezdve a sztálinista rezsim és az egypártrendszer számos hibája folytán a Szovjetunió kezdett szétesni; Közép-Európa országaiban az elit által végbevitt restauráció, a termelőeszközök saját körű privatizálása és a személyes javak legitimációja mind a Szovjetunió hiánya keltette űrt hivatottak betölteni.

A tizenkilenc tárgyalt ország átlagos fejlődéséről hét pillanatképünk van, ezek illusztrálják mindazt, ami 1970-től kezdve Közép-Európában történt (l. fent közölt táblázatok; Schreiber, Reflets 1997; Robert 1997; Bárdos-Féltoronyi hivatkozott cikkek és tanulmányok). A kormányzatok jelszavai egyszer szórakoztató, máskor elkeserítő, ám mindenképpen tragikus politikai szlogenek.

1. A multinacionális cégek és bankok keleti terjeszkedése következtében (vö.: a volt belga miniszterelnök 1974-ben szalámigyárat létesít Magyarországon) növekvő tőke-internacionalizáció hatása, valamint a helyi, illetve országos szintű szociális, és politikai szervezetlenség miatt az egy főre jutó BHT reálértéke változó mértékben (10-70%) csökken; eleinte csak lassan, 1989-től azonban gyorsuló ütemben. A politikai jelmondatok Keleten és Nyugaton egyaránt a "nyugati nyitást" és az "elkerülhetetlen áldozatvállalást" reklámozzák. Az érintett kormányzatok a gazdasági növekedés legapróbb jelét is hatalmas csindradattával ünneplik, holott a valóságban a külföldi adósságok, a gyors fegyverkezés, és az elit gyarapodása minden gazdasági előremozdulást felemésztenek.

2. Egyre mélyül a társadalmi szakadék: "nem kérünk az egyenlősdiből!" – hirdeti a szlogen, miközben a népességnek csupán 1-2%-a tud szert tenni jelentősebb vagyonra; 10-25%-ának életszínvonala nem változik, vagy a legjobb esetben is csak egy keveset javul ők alkotják a "gazdagok klientúráját". A "maradék" (75-90%) drámai módon elszegényedik. Az EU-csatlakozás pillanatában mindez hatalmas problémát fog okozni, hiszen a tagállamok számára egy ilyen mértékű életszínvonalbeli különbség tűrhetetlen versenyt és veszélyes bevándorlási hullámot jelent.

3. Az áremelkedés az állítólagosan megnövekedett konkurencia ellenére változatlanul magas. Hivatalosan ez a "piac hatása", ám a valóságban a magánkézbe került monopóliumok és oligopóliumok jelenléte gerjeszti. Az általános és folyamatos árdrágulás sokban kedvez nekik, egyrészt mert több profitot, másrészt pedig mert szabad árakat eredményez, melyek kizárólag a változó erőviszonyoktól függnek.

4. A hol nyilvántatott, hol lappangó munkanélküliség folyton nő, illetve egyenletesen magas százalékon stagnál. Mindez jól illeszkedik a dolgozó népesség jobb irányíthatóságát célzó folyamatba. Sok más mellett (értsd rendőrség!) ez is a többé-kevésbé stabil társadalmi rend megőrzésének az eszköze. 1970 óta a reálbérek szinte mindenhol, 1990-től kezdődően pedig már tűrhetetlen mértékben csökkennek. Ezek az átalakulások érthetően visszaszorítják a fogyasztást, és a termelést sem ösztönzik. "Elég volt a népköztársaságból! Éljen a jogállam!"; vagy rosszabb esetben: "legalább mindenki megtanul dolgozni" – mondják az ismerős szlogenek.

5. Míg a nemzeti vagyont tömeges méretekben kiárusítják, addig a fizetési mérleg hiánya, és ezáltal a külföldi adósságok terhe alig vagy egyáltalán nem csökken. A kiárusítással összefüggő gazdasági változások már a második lépcsőfokot képviselik. Az első a védővámok kapkodó felszámolása, illetve a valutakontroll beszüntetése volt. A klasszikus doktrínák, valamint az uralkodó gazdasági ideológia szerint e két intézkedés felszámolta volna a hiányt és az adósságokat. Nem ez történt. Hiszen a hiányt csakúgy, mint az eladósodást a Nemzetközi Valutaalap abszurd rendeleteinek szolgai alkalmazása, valamint a multinacionális cégek és bankok ármegfeleltetési technikája okozza. A kölcsönök miatt a következő pár évtizedre vetítve minden reális gazdasági növekedés kiszámíthatatlannak bizonyul, lévén, hogy a jósolható növekedés rendre a BHT-%-ban kifejezett adósságterhek alatt marad. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy bár kelethez képest technológiai fejletségben magasabb szintet képviseltek, a közép-európai országok mégis felszámolták keleti kereskedelmi kapcsolataikat. A politikai frázisok itt sem maradhatnak el: "le a Varsói szerződéssel!", "a magánberuházások elengedhetetlenek", "a multik technológiai iránymutatása nélkül nincs fejlődés". A nemzeti vagyonok kiárusítása mára befejeződött, nincs több lehetőség, s ezzel a jövőbeni pénzügyi áramlatok kiegyensúlyozásának lehetősége is lezárult, amiből még számos probléma fog adódni.

6. A növekvő költségvetési hiányt jellegzetesen három jelenség kíséri: (1) bár a társadalombiztosításra, oktatásra és kultúrára fordítható pénzmennyiséget drasztikusan csökkentették, mégsem sikerült megszilárdítani az adórendszert, melyet a "kevesebb állami beavatkozást!", és a "hadd érvényesüljenek a (fekete?) piaci törvények!" szólamai igencsak megrengettek; (2) egyre többet kell költeni a végre-valahára helyreállt "rend megőrzésére"; (3) a "barátok", és a gazdasági elit körében rendre ajándékpénzeket osztogatnak. Gazdasági témakörben leggyakoribb példa erre egy-egy nehézségekkel küzdő magánbank megtámogatása. Ezek a segélyakciók egyrészt kifejezésre juttatják a politikai és a gazdasági és társadalmi elit együttműködését, másrészt a többségi társadalom kárára manipulálják a pénzgazdaságot. A költségvetési hiány súlyosbodása különben biztosra vehető, hiszen a már meglévő adósságokhoz még a NATO, illetve a csatlakozás reménye diktálta fegyverkezés költségei (a BHT 2-5%-a/év) is hozzáadódnak.

7. "A fejletlen, alacsony életszínvonalú országok nem alkalmasak egy svéd típusú társadalombiztosítási rendszer működtetésére" – hirdeti a frázis, és a társadalombiztosítás léte máris kérdésessé válik. Csak arról feledkeznek meg, hogy a tizenkilenc közép-európai országban már 30, sőt, 60 éve él ez a bizonyos svéd rendszer! A fent leírt változások természetesen mind a fogyasztást, mind a termelést visszavetik.

* * *

Így fest tehát a tőke-internacionalizáció tökéletes sikere, vagyis a neoliberális eszme és gyakorlat közép-európai térhódítása. Európának ezen a részein ezzel garantált a volt rendszerek vezérgárdájának töretlen politikai uralma. Amiből az következik, hogy a "fejlődő alulfejlettség", az egyre mélyülő társadalmi szakadék és a gazdasági rendszerek peremhelyzete is változatlanul megmarad.

(Fordította: Mihályi Patricia)

[A tanulmány a "Kapitalizmustól kapitalizmusig, világszerte és Európában" című nemzetközi konferenciára készült (Brüsszel, 1998. márc. 13-14.).]

Irodalom

Andreff, W., Le secteur public à l’Est. L’Harmattan, 1997.

Uő. Les contradiction économiques internes du système soviétique, manuscrit pour le colloque Octobre 1917. Párizs,1997.

Europe centrale: cap sur l’Union européenne. Banque Paris Belgique, Notes économiques, 01.1997.

Bárdos-Féltoronyi, M., Syllabus UCL/IDRI 2109, analyse politique des pays de l’Europe centrale et orientale, Ciaco, Louvain-la-Neuve, 1997.

Uő. A propos du néplibéralisme des élites centre-européennes. Cahiers marxistes,08-09,1996. Temps et espaces des villes-capitales centre-européennes, in: Planification et stratégies de développement dans les capitales européennes. Université de Bruxelles, 1994. 247-262.

Uő. Quelle géopolitique pour l’Europe centrale, in: Nations et frontières dans la nouvelle Europe Intervention Complexe, Bruxelles,1993.

Uő.Géoéconomie – Etat, espace, capital, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

Uő. és Sutton, M. Szerk. L’Europe du centre, 50 années révolues?, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

L’Europe du centre, 50 années révolues? Quelques repères pour l’histoire économique centre-européenne. Szerk. Sutton, M. De Boeck-Universitaire, Bruxelles-Paris, 1991.

Berend, T. I., Central and Eastern Europe, 1993-1994, Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1996.

Blotnicki, L., La restructuration en Europe centrale et orientale, Revue d’études comparatives Est-Ouest, XXVI. jún. 2. 1993.

Brus, W.,Histoire économique de l’Europe de l’Est, 1945-1985, La Découverte,Párizs,1986.

Castellan, G., Histoire des Balkans, Fayard,1991.

Uő., Histoire des peuples d’Europe centrale, Fayard,1994.

L’Europe centre-orientale et l’Union Européenne: du commerce á l’intégration. CEPII, N. 127. dec., 1994.

Relations euro-méditerrannéennes: une nouvelle donne?, CEPII, N.130. dec.,1994.

Cohen, D., Richesse du monde, pauvreté des nations, Glammarion, 1997.

Drewski, B., La Pologne et le poids de son histoire,Transition XXXVII, N. 2. 1996.

Gowan, P., Neo-liberal Theory and Practice for Eastern Europe, New Left Review, szept-okt. 1995.

The aftermath of ‘real existing socialism’ in Eastern Europe. Szerk. Hersh, J., vol. 1. Macmillan, London, 1996.

Horvath, B., Le désastre des réformes économiques en Europe de l’Est: conséquence de l’idéologie, Dialogue, jún., 1995.

János, A. C., The politics of Backwardness in Continental Europe, 1780-1945, World Politics, XVL. N. 3. ápr., 1989, 325-358.

Korten, D. C., When corporations rule the world. Kumarian-Berett-Koehler, New-York, 1995.

Laigneaux, A., Autoritarisme facile, difficile modernité, La Revue Nouvelle, ápr. 1995.

Lavigne, M., The Economics of Transition. Macmillan, London, 1995.

Lorentzen, A., The aftermath of ‘real existing socialism’. Szerk. Rostgaard, M. vol. 2. Macmillan, London, 1997.

Maurel, M.-C., La résistance des paysans d’Europe centrale, Le Monde Diplomatique, ápr. 1993.

Mink, G.-Szurek, J.-Ch., Anciennes et nouvelles élites en Europe centrale et orientale. (Documentation francaise), Problèmes économiques et sociaux, N. 703. ápr. 30. 1993.

Modzelewski, K., Quelle voie après le communisme?, l’Aube, La Tour d’Aigues, 1995.

Uő. Ce qui est arrivé á Solidarité, Le Monde Diplomatique, nov. 1994.

Nagel, J., La tiers-mondialisation de l’ex-URSS, Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1993.

Uő. Du socialisme perverti au capitalisme sauvage. Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1991.

Peemans, J.-Ph., Mondialisation et développement durable: "meilleur des mondes capitalistes" ou "projet socialiste", Cahiers marxistes, dec., 1994. 43-70.

Europe centrale et orientale, heures et malheurs de la transition, Reflets et Perspectives, 1997/2.

Robert, C., Les enjeux de la protection sociale á l’Est et l’influence des organismes internationaux. La Nouvelle Alternative, dec. 1997.

Schreiber, l’Europe centrale et orientale. Documentation Francaise.

Szalai Erzsébet számos könyve.

Van Zon, H. – Batako, A. – Kreslavska, A., Social and Economic chance in Eastern Ukraine. Ashgate, Aldershot, 1998.

WIIW (Weiner Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche) számai,1994-1997.

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük az ismert irodalomtörténészt, a Magyar Rádió kuratóriumának elnökét.

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük Agárdi Péter irodalomtörténészt, a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnökét.

Miben rejlik a konzervativizmus lényege a mai magyar politikai és kulturális életben? Milyen forrásai, megnyilatkozásai, belső irányzatai vannak?

A pontosság és árnyaltság érdekében szeretném megkülönböztetni a mai kulturális áramlatok és a róluk való gondolkodás, a kulturális ideológia tendenciáit. A kultúra és a művészet produktumai sokszínűek, nem is kell és nem szabad őket ideológiailag minősíteni, hisz a művészetekben, a természet- és társadalomtudományokban örvendetes sokszínűség van. Lehet ugyan egyik-másik alkotásra azt mondani, hogy konzervatív szemléletű, de ezek pontatlan, nem a lényeget eltaláló fogalmak. Élesen elkülöníteném ettől a kultúráról alkotott szisztematikus nézetrendszerek minősítését, amelyekben bevallottan vagy bevallatlanul, de ideológiai és politikai velleitások, markáns álláspontok fogalmazódnak meg azzal a céllal, hogy mint ideológiák vagy politikai szerephez jutó nézetrendszerek tudatosan alakítsák az ország kulturális életét, intézményrendszerét az iskolákban, a kulturális intézményekben, a médiumokon és a politika egyéb nyilvános fórumain keresztül. Amennyire indokolatlan a kulturális produktumot, a művészetet döntően ideológiailag tagolni, annyira – természetesen sok-sok árnyalással – indokoltnak tartom a kulturális eszmeáramlatok, az ideológiák, a felfogások karakterizálását. Két évvel ezelőtt megjelent könyvemben (A kultúra sorsa Magyarországon 1985-1996) megkíséreltem az elmúlt évtized kulturális fejlődését és a kultúráról alkotott gondolkodásmódok történetét áttekinteni, bemutatni. Megkíséreltem, hogy négy jellegzetes kultúrafelfogást, ideológiát különítsek el, hangsúlyozva az átmeneteket és azt, hogy egy-egy nagy személyiség nem skatulyázható be. Ami a négy ármalatot illeti: az egyik a konzervatív, magát keresztény-nemzetinek deklaráló, a másik a radikális népnemzeti, a harmadik a liberális vagy polgári demokratikus arculatú, a negyedik a szocialista, baloldali karakterű kultúrafelfogás. Ideológiai, politikai invenciókkal és intenciókkal, mindenképpen tudatos világnézetbe ágyazott kultúrafelfogásokról van szó, és ezek a kultúrafelfogások nyíltan vagy burkoltan, de jelen vannak a magyar szellemi, sőt politikai életben.

A szocialista és szabaddemokrata kormányzat kultúrpolitikáját számos értelmes kezdeményezés mellett a kultúra átideologizálásától való eltávoládás jellemezte: a direkt kultúrpolitika az ideológiai vonatkozásokban igyekezett háttérbe vonulni a kulturális intézményektől. 1998 második felében ehhez képest éles fordulatot érzek a kulturális életben. A választások után a kedvező helyzetbe került konzervatív kultúrafelfogás nem a maga valódi eredeti kulturális értékei szerint kezdett ténykedni, hanem hegemóniára, helyenként kizárólagosságra törekvő eltökéltségével. A pozíciók néhány kézbe való összpontosításával, értékrendszerük sulykolásával károsan befolyásolják a magyar szellemi életet. Természetesen nem az a probléma, hogy a magyar szellemi életben jelen van egy konzervatív, a kultúrafelfogások között magát keresztény-nemzetinek tekintő áramlat, hanem az, ha ez az áramlat pénzügyi és direkt hatalmi eszközökkel olyan hegemón helyzetbe jut, hogy az megbontja a kultúra szerves fejlődését és hagyományos szerkezetét, amire pedig a konzervativizmus mindig is hivatkozik.

Amikor konzervatív kultúrafelfogásról beszélek, nem azt értem ezen, hogy bármilyen főnév vagy minősítő szó elé odateszik, hogy "konzervatív" és akkor ezzel el van intézve a dolog, hiszen a konzervatív mint viszonyfogalom, jelző, mindenhez hozzárakható. A divathoz, reklámhoz is stb., stb. Minden világnézetnek, ideológiának lehetnek konzervatív szárnyai: a baloldaliságnak is volt, van, és a liberalizmusnak is. Tehát itt és most elhárítom, hogy viszonyfogalomként, puha metaforaként használjuk a konzervatív jelzőt. Szeretném világossá tenni, hogy amikor vitatható tendenciát érzek és ezt teszem szóvá, nem azokat a tehetséges gondolkodókat, alkotókat bírálom, akiknek mélyről jövő meggyőződése a konzervatív vagy keresztény-nemzeti ideológia. A probléma az, hogy őket is kompromittálhatja a konzervatív kultúrafelfogás politikailag egyre agresszívebben túltámogatott hegemón helyzete.

Kiket tekint a mai konzervatív kultúrafelfogás mértékadó és tiszteletre méltó, bár egyes nézeteikben esetleg vitatható személyiségeinek?

Ilyen például szerintem Kosáry Domokos, a nagy tekintélyű történész. Gondolkodásmódja, értékrendszere több konzervatív vonást tartalmaz, de ez részemről nem pejoratív megfogalmazás, hanem egy kötődés minősítése. Kosáry akadémikus egyébként évek óta tiszteletet keltő szellemi vitát folytat a keresztény-nemzeti konzervativizmusra hivatkozó, kirekesztő nacionalizmussal. Vagy a nemrég elhunyt Andorka Rudolf, aki egy sajátos szociológiai rendszerben gondolkodott, és ebből nagyon sok kulturális konklúziót is levont. Vagy Várszegi Asztrik, a pannonhalmi főapát, aki magában hordozza a magyar katolicizmus legprogresszívebb hagyományait, szemben például Gyulay Endre számos aktuálpolitikai nyilatkozatával. Várszegi tudományos fedezetű, mélyen gondolkodó egyházi vezető, színvonalas szellemi auráját tekintem vonzónak és tiszteletre méltónak. Említhetem továbbá Kindler József közgazdász- és Mádl Ferenc jogászprofesszort is.

A konzervativizmus jóval problematikusabb egyénisége Nemeskürty István, aki irodalom- és filmtörténész, olyan személyiség, akinek korábbi írásaiból sokat lehet tanulni, de ha pozícióba jut, koncepciójának, nézeteinek a kormányzat által történő felhasználása egyensúlybillenést eredményez, holott éppen valamiféle egyensúly helyreállítására hivatkozva igyekeznek őt helyzetbe hozni. Kitűnő ismerője a magyar múltnak, nagyszerű filmmenedzser volt, korábban mindig jellemezte munkásságát egy egészséges értéktisztelet, bátor kezdeményezőkészség, innovativitás. Nem véletlen, hogy a közép- és a koraújkorral foglalkozó történeti munkái gyakran váltottak ki szakmai vitát. Sokan ennek kapcsán dilettánsnak mondták őt, holott – sajátos történeti nézetei mellett – "csak" egy olyan esszéisztikus megközelítésről van szó az ő esetében, amely elhárít mindenfajta szellemi arisztokratizmust, amely a történészek egy részére nagyon is jellemző. Éppen ez az esszéisztikus megközelítés tudott elindítani egy olyan új típusú történelmi gondolkodásmódot, amely az 1960-as és az 1970-es években – mások mellett – Nemeskürtynek is erénye volt. A mohácsi és a doni katasztrófáról írott könyveivel (ha vitatható is ezeknek sok eleme) termékenyítő szellemet képviselt. Ugyanakkor évtizedünkben Nemeskürty olyan pozíciókhoz jutott, amelyeket a tudományos közéleti munkássága révén ugyan illetékesen birtokolhat, de kérdés: jól él-e vele. (Az MTV elnöke, majd millenniumi kormánybiztos.) Vagy akinél szintén úgy érzem, hogy összecsúszik a tiszteletre méltó konzervatív világkép és a botcsinálta, bár tisztességes szándékú politikai szerep, a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumának elnöke, Jankovics Marcell. Kitűnő filmrendező, kulturális antropológus, művelődéstörténész. Az ő kultúrafelfogásában a szervesség, a folklór, a hagyományőrzés, az életből fakadó kulturális értékek tisztelete egész munkásságára nézve meggyőző. Ha azonban a Nemzeti Kulturális Alap működésére mechanikusan át akarja vinni saját tudományos meggyőződését, és mindez – bár nem az ő akaratából – együtt jár a Nemzeti Kulturális Alap autonómiájának megcsonkításával, akkor a személyes kulturális elkötelezettség a hatalmi, politikai intézményrendszeren belül hegemón helyzetbe kerül és kirekesztővé válhat.

Nemeskürty István néhány évvel ezelőtt megjelentetett egy könyvet a Horthy-korszakról (címe: Búcsúpillantás). Ez egy történelmi, kultúrhistóriai könyv, amelyben ott érződik a szerző későbbi politikai szerepvállalásának történelmi megideologizálása, saját korábbi bátor történeti nézeteinek a visszavonása, azaz a Horthy-korszak ideológiája számos ponton rehabilitáltatik. Nekem, aki ma is tanítok Nemeskürty Kis magyar művelődéstörténetéből és más könyveiből, e mű csalódást okozott. Ha ezek az értékelvek hatalmi hegemóniához jutnak, szemben az előző kormányzati ciklussal, amelynek sok kultúrpolitikai tévedése volt, de igyekezett az ideologikus kultúrpolitikát távol tartani, nagyjából azonos esélyeket biztosítani a különböző művészeti, szellemi, tudományos irányzatoknak, nos akkor ez súlyos hanyatlást eredményez.

A konzervatív kultúrafelfogás legjellegzetesebb vonásai, kicsit didaktikusan összefoglalva, egyébként a következők: az alapérték a rend, a hagyomány, a szerves fejlődés – szemben a szabadság, az egyenlőség és a dinamikus társadalmi átalakulás értékeivel. A konzervatív kultúrafelfogás alapvetően múltra orientált, úgy, hogy minősítő normáit is a múltból emeli ki: nem egyszerűen a hagyománytisztelet a fő jellemzője, hanem a múltba tekintő normákat kéri számon a mai kulturális produktumokon. A konzervativizmus örök intézményekben gondolkodik, annak tekinti a vallást, az egyházat, az államot és a nemzetet. Összekeveri a közösségi értékeket az államéival. A közösség eszményéről beszél, de valójában az államra gondol. Nagyon analóg az államszocializmussal, mely szintén az állammal mosta össze a szocialista közösségiség értékeit. Jellemző továbbá a konzervatív kultúrafelfogásra és erkölcsi világképre a család értékeinek valamiféle absztrakt, örök, transzcendens normából való levezetése. Ezzel nagyon is összefér a tömegkulturális giccs elképesztő dömpingjének a hallgatólagos támogatása, ami a család, a vallás és az erkölcs értékeit a legolcsóbb eszközökkel, álkonfliktusokkal és azok hazug feloldásával igyekszik sugallni és terjeszteni.

Mit ért az aktuálpolitikai konzervativizmus nemzetfelfogásán?

A konzervatív nemzetfelfogás a nemzetből mint ősi entitásából indul ki, mint örök értékből. Ebben a vonatkozásban jó viszonyítás Babits Mihály, aki életformájában, mélyen hívő katolikus voltában, kulturális vonzalmaiban "konzervatív" volt. Egész világképe mégis mélységesen liberális, hiszen ő élesen elutasította mind a kor hivatalos magyar államkonzervativizmusának bezárkózó nemzetfelfogását, antimodernizmusát (Ady-ellenességét például), mind pedig a plebejus népi nacionalista oldal agresszív, kirekesztő rasszizmusát, és velük szemben egy nyitott nemzetfelfogást képviselt. A Nyugat című folyóirat utolsó szakaszában szerkesztőként különösen bátran harcolt a konzervativizmus értékszűkítő és kirekesztő nemzetfelfogása ellen. Az, hogy valaki a nemzetet, a családot, az erkölcsöt, a hagyományt fontos értéknek tekinti, hogy tiszteli a múltat, önmagában nem konzervativizmus, hanem természetes emberi attitűd.

Nagyon lényeges a konzervativizmus osztálybázisáról, társadalmi hátteréről is beszélni, részben történelmileg, részben ma. Fontos, hogy lássuk: egyrészt a magyar konzervativizmus történelmi okokból egészen más, mint az angol, a német, és egészen más, mint a XX. századi amerikai. Most a jellegzetes későfeudális eredetű magyar konzervativizmusról van szó. A konzervativizmus szociológiai bázisa szempontjából a legmarkánsabb teoretikus Bethlen István, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Kornis Gyula, a század elejéről Tisza István, Beőthy Zsolt. Bethlen István 1925-ben nyíltan kimondta: "Egy nemzetnek szüksége van azokra az intelligens vezető osztályokra, amely vezető osztályok nemzeti érzésük, tradíciójuk, tudásuk, tapasztalatuk, hazafiságuk folytán predesztinált vezetői a nemzetnek." Ez jelzi, hogy egy önmagát eleve vezetésre termett osztálynak tekintő réteg ragadta magához az állam-, a nemzet vezetésének jogát, és ehhez kapcsolta a kultúrpolitikát.

Úgy tűnik: ez a tekintélyelvi hagyomány napjainkban ismét újjáéledt, aminek kulturális összetevői is vannak.

Teleki Pál fogalmazta meg talán a legplasztikusabban, hogy mit jelent a tekintélyelvűség. Nincs szükség demokráciára, sőt, bírálta a szabadság, az egyenlőség elvét, a humanisztikus kultúrafelfogást – együtt Kornis Gyulával, Klebelsberggel. Teleki ki is fejtette, hogy "ne a számszerűség döntsön a kérdésekben [a demokráciáról, a parlamentarizmusról és egyebekről van szó], hanem az arra hivatott és jogosult tekintély".

Akármilyen történelmi változásokon ment is keresztül a magyar konzervativizmus, ez az örökség jellemezte bizonyos vonatkozásban az Antall-korszak kulturális életét is. Ugyanakkor a mai kulturális politikában is egyértelműen ez az etatista akaratelvűség kezd jellemzővé válni, csak modernebb technikákkal, hatékonyabb marketing- és médiamódszerekkel megtámogatva. Kornis Gyula a két világháború közötti kultúrpolitika "háttérideológusa" volt, ő nyíltabban fejtette ki, mint Klebelsberg az akaratelv, a kulturális államhatalom a militáris szellem elsődlegességének művelődéspolitikai és ideológiai követelményét. "Érdemes" újraolvasni!

Napjainkban – amint ezt az új parlamenti ciklus mutatja számomra – minden deklarációval ellentétben továbbra sem igazán stratégiai kérdés a kultúra. (Ez sajnos jellemző volt a szocialista és liberális kormányzatra is.) A kultúrát minden hangzatossággal együtt továbbra is, sőt még inkább, mint az előző ciklusban, többnyire politikai eszközként igyekeznek használni. Ugyanakkor a mai kormányzati kultúrpolitikusok ki tudják használni az előző korszak oktatáspolitikai hibáit, tévedéseit. 1998 nyara óta a kulturális élet egyensúlytalanságát hangoztatják a jobboldali politikusok, a kormányzati férfiak, amin azt értik, hogy a liberális és baloldali nézetek és kulturális törekvések szerintük hegemón helyzetben vannak. Ezt az egyensúlytalanságot kell szerintük egy konzervatív, a mai kormányzati politikához világnézetileg közel álló irányzatnak korrigálnia. Vagyis az ő értelmezésük szerint helyre kell állítani az egyensúlyt. Még ha igaz lenne is a liberális-baloldali fölényre vonatkozó állításuk, akkor sem lehet hatalmi-politikai eszközökkel a kulturális egyensúlytalanságot "egyensúlyi" helyzetté transzformálni. Ami egyébként az intézményeket illeti: egyáltalán nem érzékelem ma a liberális és a baloldali áramlatok valamiféle hegemóniáját. Az előző korszakban is három markáns kultúrafelfogás határozta meg a politikai intézményrendszer működését, egy népnemzeti, egy liberális és egy konzervatív. A baloldali kultúrafelfogás – bár szocialista többségű kormány volt – intézményeinek, műhelyeinek alultámogatottsága miatt is – háttérbe szorult.

Hogyan néz ki ez a kulturális "egyensúlytalanság" a médiában?

Egyáltalán nem igaz, hogy a médiumokban, a lapoknál, a könyvkiadókban, az intézményekben ma egyoldalú liberális és baloldali többség lenne. A Magyar Nemzet, a Napi Magyarország nem vádolhatók liberális és baloldali kötődéssel, a Magyar Szemle, a Kortárs, a Valóság a konzervativizmusnak vagy a magát konzervatívnak nevező szellemi-politikai áramlatoknak a bázisa. Az egyházi folyóiratok többsége szintén ehhez a szellemiséghez kötődik. A közszolgálati médiumok műsorainak jelentős része inkább konzervatív és direkt kormánypárti kötődést tükröz, mintsem baloldali, liberális elfogultságú lenne. A Duna TV nagyon sok értéket hordoz: szellemiségében szintén konzervatív. Ezt az egész mai hatalompolitikai szerkezetet ugyankkor látványosan reprezentálja Tőkéczki László munkássága. Nem személyiségéről, tudományos képességeiről van szó, hanem arról a szerepről, amelyet ő a kultúr- és a tudománypolitikában játszik. Alig vette észre a magyar társadalomtudomány, hogy 1993-ban megjelentetett egy liberalizmus-válogatást a Századvég Kiadónál, melyben az egész magyar liberalizmus történetéből igyekezett egy dokumentumösszeállítást adni. Ez a tanulmánykötet döbbenetes nyíltsággal tartalmazza azt, ami akkor tudományos álláspontként is vitatható volt természetesen, most viszont már kemény politika. Lényege, hogy számára a magyar liberalizmus mértéke a Tisza István-i, Herczeg Ferenc-i és a Réz Mihály-i.

Tőkéczki liberalizmus-értelmezézéből "csak" Ady Endre, Ignotus, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem, Ignotus Pál, Csécsy Imre, Márai Sándor, Babits Mihály, Hatvany Lajos, Szerb Antal stb. hiányzik. A liberalizmust összemossa a magyar konzervativizmussal. Kifejti a Fidesz formálódó kultúrafelfogásának a lényegét, amely ugyan nem nyíltan liberalizmusellenes, mint a szélsőjobboldali törekvések, de a liberalizmust gyakorlatilag egy keresztény-nemzeti konzervativizmussal igyekszik azonosítani. Ennek a felfogásnak ott van a kötetben a historizáló koncepcionális ősforrása. Mindez úgy válik ma politikává, hogy a kormányzati pártok képviselői éppen erre a koncepcióra építették a maguk aktuál- és kultúrpolitikai nézeteit. Maga Tőkéczki pedig olyan személyi pozícióhalmozást testesít meg, amely önmagában is tükrözheti azt, hogy mi is ennek a konzervatív kultúrpolitikának és "egyensúlyteremtés"-nek a lényege. Az etatizmus, az akaratelv, a hatalomkoncentráció mindenáron, a szabadság korlátozása árán is; a tekintélyelvűség és a rend. Tőkéczki néhány éve a Magyar Nemzetben egy publicisztikájában fejtette ki azt, hogy a szabadság alapja a rend. József Attila fordítva fogalmaz: "… ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent…" Tőkéczki, aki a magyar szellemi élet eme irányzatának a vezető képviselője, a következő pozíciókat birtokolja: a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság ügyvezető elnöke; a Kádár-rendszerrel sajátos, radikálisan kritikai viszonyban szerkesztett folyóiratnak, a Valóságnak a főszerkesztője 1994-óta. Az ELTE tanára a Művelődéstörténeti Tanszéken; a Nemzeti Tankönyvkiadó igazgatóságának – egyetlen társadalomtudományos képzettségű – tagja, aminek révén az oktatáspolitikában, a tankönyvkiadásban kulcsszerepe lehet; a Magyar Nemzet c. napilap vezető publicistája. Mindezeken túl a Magyar Könyvalapítvány Kuratóriumának elnöke stb. Legutóbb pedig egy másoktól elvett pénzből létrehozott új "történettudományi" közalapítvány és intézet egyik kurátora lett. Azt szeretném, ha mindezt nem személyes támadásként, hanem tényközlésként venné az Eszmélet olvasója.

Mi lehet az oka annak, hogy amikor egész Nyugat-Európa centruma szociáldemokrata – liberális kormányzatokkal rendelkezik, akkor Magyarország egy ilyen konzervatív fordulatot hajt végre a szellemi politikai életben?

Ennek sok oka lehet. Ebben benne van a baloldal, a szocialista irányzat gyengesége, annak a kormányzatnak sok hibája, mely az előző ciklusban volt hatalmon, a gyakorlati liberalizmus számos hibája is. De a fő ok az új kormányzatnak az alkotmányosságot, a jogállamiságot is sértő politikai gyakorlata, mely a kultúrpolitikát, az oktatáspolitikát újra direkt politikai eszköznek igyekszik tekinteni – amivel kapcsolatban pedig már voltak keserű tapasztalatai a magyar értelmiségnek és az állampolgároknak az 1990 és 1994 közötti ciklusból is. A társadalmi gyökereit ennek a fordulatnak abban látom, hogy a "modernizációhoz" kötött roppant átalakulást az ország népessége nem tudta igazán feldolgozni. Van szociális-pszichológiai bázisa is, amennyiben az emberekben él egy természetes rend és stabilitás iránti vágy, hagyomány- és családszeretet, nemzeti érzület. Ezekre tud rájátszani a média- és marketing-technológiájú manipulatív politikai erő.

A konzervatív médiába beáramlik a szélsőségesen giccses amerikanizáció. Hogyan kapcsolódik össze a konzervativizmus és a liberalizmus?

Ez úgy kapcsolódik össze, hogy az ortodox liberális piacelvűség menedzseli a maga sajátos eszközeivel a globális piacosodást; a piacelv pedig a nyitott éterben, a digitalizált médiavilágban érthetővé teszi a nyugat-európai vagy az észak-amerikai multinacionális kulturális termékek beáramlását. Ez ellen jogi eszközökkel nagyon nehéz védekezni, de a konzervatív kultúrpolitikának meg is felel, mert a rendteremtés pszichológiájával nagyon is megfér egy lefelé nivelláló tömegkultúra, a kulturális elsekélyesedés. A katarzist, a kritikai gondolatot nélkülöző kultúra teremti meg ugyanis a "rendteremtés" lélektani bázisát.

Van e tekintetben egy indokolatlan szemérmesség a médiumokban dolgozó szerkesztők között. Van félelem is az egyre agresszívebb kulturális politikától. Van ugyanakkor a magyar szellemi életben egy posztmodern kulturális filozófiai orientáció. A posztmodern egyik sajátos értékorientációja minden minőség tisztelete, a régi kulturális értékek visszahozása. Ez rendben is lenne. De ha mindent tisztelek, akkor semmit sem tisztelek. A vulgarizált posztmodern "korszellem" olyan mértékű kulturális relativizmust eredményez, hogy gyakorlatilag kimondja: mindenkinek mindig mindenben igaza van. Az efféle értéknihilizmus, amely a tömegkultúra legalját és a szélsőjobboldali kultúrát is legitimmé teszi, a modernséggel, az értékorientáltsággal, a távlattal, a haladáselvet képviselő kultúrával szemben valójában a kritikai kultúra idejétmúltságát, a beletörődést, a nihilizmust sugallja. A vulgarizált és hatalomkoncentráló konzervativizmus paradox módon így összetalálkozik a "hétköznapi" posztmodernnel.

A rendszerváltás időszakában sokan a dolgozói tulajdon megvalósításában látták az állami tulajdon lebontásának egyik lehetséges útját. A dolgozói tulajdon azonban legjobb esetben is csak mint munkavállalói részvénytulajdon valósult meg, és szinte semmilyen tekintetben sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Mára sokat vesztett jelentőségéből az 1992-ben sikeresen elindult Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP). Összesen 283 MRP-szervezet alakult a privatizáció során, amelyből ma 200 működik. Szakértők szerint ennek az az oka, hogy a munkavállalók által megvásárolt társaságok többsége tőkehiánnyal küszködik, új hiteleket pedig a kivásárláskor felvett kölcsönök három-, illetve tizenötéves futamideje miatt még évekig nem tudnak felvenni. A munkavállalók privatizálta cégek többsége tőkehiánnyal küszködik.

Az MRP olyan privatizációs technika, amely lehetővé tette, hogy a korábban állami kézben lévő társaságok munkavállalói szervezett módon, illetve jogi értelemben egyénileg is tulajdonossá váljanak az őket foglalkoztató cégeknél. Mihályi Péter, a Magyar privatizáció krónikája 1989-1997 című könyvében azt írja, hogy az akkori Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) az MRP-konstrukciót alapvetően a belföldi tulajdonlást segítő, kedvezményes privatizációs technikának tekintette. Ezért a versenyeztetés rendszerén belül tartotta.

Az MRP-törvényt 1992 nyarán fogadta el az Országgyűlés, s alapvető rendelkezései azóta is hatályban vannak. Azóta 283 esetben vásárolták meg az állami vagyont a dolgozók. A törvény életbelépését követő első évben különösen népszerű volt ez a privatizációs forma. Ezt bizonyítja az is, hogy 1993-ban összesen 121 sikeres MRP-s keretek közötti vásárlás volt, ami abban az évben a belföldi privatizációs bevételek több mint 30 százalékát adta. Ezt követően azonban az MRP jelentősége csökkent. Mihályi Péter szerint ennek az lehet az oka, hogy a szervezők a mozgalom indításakor elsősorban az amerikai ESOP (Employee Stock Ownership Program) program hazai meghonosítására törekedtek, a valódi dolgozói tulajdonlást szerették volna elterjeszteni. Szerinte ezt az elgondolást az Antall-kormány – ha nyíltan nem is utasította el – semmiképpen sem támogatta. (Az MRP rövidítés arra utalhat, hogy csupán a résztulajdon megszerzése volt a végleges cél.)

Általánosságban elmondható, hogy az MRP-szervezetek kisebb és közepes méretű társaságok privatizációs pályázatán szerepeltek eredményesen. Elsősorban olyan kiírásokon, ahol sem a külföldi, sem magyar magántőke érdeklődése nem volt erőteljes. Ez alól csupán az 1994-es év néhány tranzakciója jelent kivételt. Akkor 12 olyan MRP-s privatizáció volt, ahol a megszerzett cég jegyzett tőkéje az egymilliárd forintot is meghaladta. Ilyen volt például a Centrum Áruházak, a Caola és a helyőcsabai Mészművek eladása. Jellemző, hogy ezeket a társaságokat ma már nem a munkavállalók vezetik, hanem külföldiek tulajdonába kerültek. Mihályi szerint az MRP-szervezetek többsége csak formailag áll az alkalmazottak irányítása alatt. Gyakorlatilag a szervezetek által birtokolt tulajdoni hányadon belül a cég menedzsmentje kezdettől fogva többségi pozícióban volt, s az évek előre haladtával részarányuk még tovább nőhet. Ez nem jelenti azt, hogy minden esetben az a menedzsment a meghatározó, amelyik a privatizációt elindította. Több cégnél az MRP-szervezet megalakulása arra vezethető vissza, hogy a menedzsment egy külső befektetői csoporttal már korábban megállapodott a cég átjátszásában. A középvezetői szintű menedzsment ezt megakadályozandó hozta létre az MRP-t.

Jelenleg a megalakult 283 MRP-szervezetből összesen 200 működik. A 83 társaság többségének tulajdonosi szerkezete azért alakulhatott át, mert a privatizáció során felvett hitelüket már sikerült kifizetniük. A dolgozók ugyanis a cégek kivásárlásához a vételár túlnyomó részét – megközelítően 80-90 százalékát – MRP-, illetve E-hitelekből fedezték. A vásárlások készpénzhányada is lényegesen alatta maradt a törvényben kötelezően meghatározott 15 százaléknak. Ezek a vállalatok a működésük hatékonyságát elősegítő befektetésekhez már nem tudnak új hiteleket felvenni (a privatizáció során felvett hitelek miatt), mert vagyontárgyaikat a már felvett kölcsönöknél lekötötték – mondta Hovorka János, az MRP-szervezeteket segítő Rész-Vétel Alapítvány munkatársa. A hitelek futamideje ugyanis háromtól tizenöt évig terjed, ami nagyon megnehezíti ezeknek a szervezeteknek a versenyképes működését. Ennek ellenére vannak olyan MRP-s vállalatok, amelyek jól veszik az üzleti élet akadályait.

Kelet-Közép-Európában Magyarországon vált legjobban általánossá a munkavállalói tulajdon piaci módszerekkel történő megteremtése. Évek óta működik a Résztulajdonosi Munkavállalók, Vezetők és Társaságaik Országos Szövetsége is, amely az amerikai példát szem előtt tartva segíti az MRP-s törekvéseket. A szövetség célja az, hogy a résztulajdonos munkavállalók szakmai és tudományos együttműködését segítse. A szövetség nemrég fogalmazta meg az "MRP Összefogás a Hazai Magántulajdonért" nevű hosszú távú programját. Ennek célja a még állami tulajdonú cégeknél a 25 + 1 százaléknyi dolgozói részesedés megszerzése. Ez az elgondolás a már megszerzett tulajdonok megtartására is vonatkozik. A szövetség szerint az MRP szervezeteinek többségénél ennek érdekében emelni kéne a jegyzett tőke összegét – de az ehhez szükséges kedvezményes feltételű források meglehetősen nehezen érhetők el. Ennek elősegítése céljából a szövetség és a Rész-Vétel Alapítvány hetedik alkalommal rendezte meg 1998. október végén országos konferenciáját.

Magyarországon a sikeresen indult MRP mára már csak halódik. Ez nem jelenti azt, hogy dolgozói tulajdonban lévő cégek közül nincs versenyképes a piacon, de többségük tőkehiánnyal küszködik, ami a szükséges beruházásokat gátolja. Európában Amerikához hasonlóan azonban felfutóban vannak az ilyen jellegű vállalatok. Amerikában az MRP-s vállalatok árbevétele 1-15 millió dollár között mozog és megközelítően nyolc százalékkal eredményesebbek, mint a nem dolgozói tulajdonban működő vállalatok. Ennek egyik oka az, hogy ott adókedvezményekkel is támogatják létrejöttüket. Mára már az EU Bizottsága is megfogalmazott ajánlásokat tagországainak, amelyeket Magyarországon a csatlakozás után már figyelembe kell venni.

Az MRP-s értékesítések száma és a befektetések nagysága
	1992	1993	1994	1995	1996	1997	Összesen
Tranzakciók száma	8	121	66	24	12	6	237
Ebből többségi tulajdon	4	83	–	–	–	–	87
Befektetések értéke (milliárd forint)	1,74	22,57	13,92	5,56	2,3	2,3	50,46
Az éves privatizációs bevétel százalékában	2,6	16,6	11,3	1,2	1,3	1,3	3,7
A belföldi értékesítés százalékában	6,6	32,0	12,5	8,9	6,0	6,0	11,4

Két évtizednyi próbálkozás tanulságait foglalja össze a szerző, aki maga is aktív résztvevője volt a dolgozók tulajdonszerzését elősegítő mozgalomnak az Egyesült Államokban. Értékelése szerint a kampány messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a dolgozói tulajdonban levő vállalatok továbbra is tőkehiánnyal küzdenek, és a gazdaság perifériáján találhatók.

 

A munkások tulajdonában lévő vállalkozások története – néha "munkás-szövetkezeteknek" hívják őket – még az Egyesült Államokban is messzire nyúlik vissza. 1791 májusában a philadelphiai ácssegédek "nemcsak az első olyan sztrájkot rendezték meg Amerikában, melyről feljegyzések is készültek; de ők kezdeményezték a nemzet első munkásszövetkezetének felállítását is". Egy évszázaddal később a Munka Lovagjai egyértelműen kiálltak az ipari szövetkezetek mellett, melyekben a kapitalista bérrendszer alternatíváját látták; elősegítve ezzel 130 ilyen vállalkozás megalapítását. Az 1930-as évek végén, északkeleten a lemezeltfatábla-termelés jelentős részét közepes méretű szövetkezetek adták, melyek munkások tulajdonában és irányítása alatt voltak.

A szövetkezeti gazdasági tevékenység ehhez hasonló megjelenései, bár egy teljesen újfajta munkáséletet sugalltak, nem maradtak fenn. Egy-két évtized alatt ezek a lemezeltfatábla-gyártó szövetkezetek olyan sikeresek lettek, hogy az eredeti tulajdonosok egyre kevesebbet dolgoztak, "másodosztályú" bérmunkásokat kezdtek alkalmazni, ahelyett, hogy új tulajdonosokat vontak volna be, és a legtöbb esetben tulajdonrészüket eladták hagyományos vállalatoknak, az eredeti befektetésükhöz képest óriási profitra téve ezzel szert. Másrészről viszont, sok szövetkezetből egyszerűen hiányzott az üzleti érzék, vagy még jellemzőbben a pénz, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy versenyezhessenek a kapitalizmus egyenetlen játékterén.

Így a hetvenes évek közepére egyre elérhetetlenebbnek tűnt, hogy a közvetlen demokráciát – mely szerint minden munkásnak egy szavazata van a vállalkozást érintő döntő kérdésekben – kiterjesszék az amerikai munkahelyekre. Abban az időben volt egy, a valóságban is működő modell, Jugoszlávia, a politikai centralizáció és a gazdasági decentralizáció eme furcsa elegye. A centralizáció és decentralizáció kettőssége végül 1974-re egy olyan gazdasági rendet hozott létre, mely szerint minden ötnél több embert foglalkoztató vállalatnak demokratikus önigazgatással kellett rendelkeznie, az igazgató tanácsot a munkások választották, és tagjai is innen kerültek ki.

Ezen kívül azonban szinte minden kapitalista országban találhattunk egy-két szövetkezeti vállalkozást, melyek némelyike kiterjedt vállalattá nőtte ki magát, és képes volt hosszú távon fennmaradni. De ezek nem voltak alkalmasak arra, hogy útmutatóként szolgáljanak egy új és demokratikus gazdaság létrejöttéhez vezető úton.

Ez azonban már nem sokáig maradt így, mivel az amerikaik "felfedeztek" egy egészen egyedülálló európai jelenséget. Mondragónnak hívták, a kis hegyvidéki baszk falu után, ahol található volt. Akkor a Mondragón munkástulajdonban és irányítás alatt álló vállalkozások 25 éve fennálló szövetsége volt, melyek high-tech termékek széles skáláját állították elő – buszoktól kezdve sütőkön és hűtőszekrényeken át a robotokig. Sokkal eredményesebb volt, mint az ágazatbeli kapitalista riválisai. Jelentős ütemben hozott létre újabb – de ugyanakkor szoros együttműködésben részt vevő – szövetkezeteket, és belső forrásokat szerzett egészség- és nyugdíjbiztosításra, oktatásra és képzésre.

Ezen kívül a hatvanas évek elején egy teljesen új gazdasági intézményt hozott létre, a Caja Laboral Populart vagy "Népi Munkás Bankot". A Caja gazdasági fejlesztő gépezetként működött. A már létező szövetkezeteknek lehetővé tette, hogy terjeszkedjenek és versenyezzenek; leendőeknek pedig, hogy gondos mérlegelés után tovább éljenek és prosperáljanak. A bank mindezt nemcsak azzal érte el, hogy megfizethető kamatokkal kínált tőkét (melyet vállalkozások és helyi lakosok helyeztek el a banknál), hanem különféle üzleti segítséget nyújtott a hálózat szövetkezeti cégeinek.

Mi a Mondragón tanulsága? Először is, hogy a munkások maguk is lehetnek a tőke forrásai, ha visszaforgatják tulajdonosként megszerzett profitjuk egy részét. A Mondragón szövetkezetek kitartanak amellett, hogy a munkások saját cégeikbe fektessék pénzüket. Ez azt jelenti, hogy egyrészt beleegyeznek heti bérük egy részének levonásába, másrészt, hogy éves osztalékukat csak akkor veszik fel, ha elhagyják a céget. Így a munkások által létrehozott tőke elérhetővé válik új vagy fejlettebb technológiák beszerzésére, vagy új termelési ágazatok beindítására.

Másodsorban a Mondragón nem különálló vállalatok összessége, hanem egymást kölcsönösen támogató cégek hálója: nem különálló fák sokasága, hanem szerves egészet alkotó erdő. A társaságok a közös termelés és a marketing révén más társaságokhoz kapcsolódtak, valamint "támogató" szervezetekhez, melyek ellátják őket az alapvető pénzügyi, gazdasági, jogi és oktatási segítséggel.

A Mondragón sikereiről és különleges jellemzőiről szóló hírek nagyban hozzájárultak az amerikai munkástulajdon úgynevezett "új hullámának" beindulásában. Ez 1975-ben kezdődött, a Pénzalap és Oktatás Fejlesztési Szervezet (Funding and Educational Development Organization – FEDO) létrehozásával. A FEDO célja az volt, hogy az adott viszonyok keretein belül segítségével építsenek fel egy olyan gazdaságot, mely a munkásélet felszabadításán és minden munkás demokratikus részvételen és tulajdonlásán alapulna.

A Mondragón tanulságait észben tartva, a FEDO néhány aktivistája elszánta magát, hogy átalakítson kezdetben néhány közepes méretű észak-keleti céget, majd lépésről lépésre az egész amerikai gazdaságot. Azokban a kezdeti és szédítő pillanatokban úgy tekintettünk magunkra, mint egy titkos élcsapatra, mely "alattomban" Mondragón-szerű szövetségeket hoz létre Maine-től Kaliforniáig. Célunk nem az volt, hogy demokratikus munkahelyeket tartsunk fenn, hanem hogy támogató-rendszereket építsünk ki számukra. Abban az időben azt képzeltük, még a baszkokat is lehagyhatjuk azzal, hogy a szegénynegyedekbe és a munkás- és környezetvédelmi mozgalmakba is eljutunk, azonos lehetőséget biztosítunk a nők és férfiak tulajdonossá válásához, hogy összekötjük a munkástulajdont a kirekesztett és ellehetetlenített csoportok harcaival.

Nem sikerült. A FEDO két rövid év után megszűnt, miután több közép-atlanti, New York-i és New England-i vállalat munkáskézbe kerülésénél segédkezett. Megszűnésének okai elsősorban a belső viták és ellentétek voltak. Néhány tag úgy gondolta, hogy az öt elszórt szervezetnek (Boston, Connecticut, Philadelphia, Washington, Ithaca) nincs közös és konkrét programja, mások úgy érezték, a központi személyzet nem vette kellőképpen figyelembe a helyi szervezetek szükségleteit.

De a FEDO hatására más, tartósabb technikai segítséget nyújtó szervezetek alakultak, hasonló céloktól vezérelve. Ezek közül az első a bostoni Ipari Szövetkezetek Szövetsége (Industrial Cooperative Association – ma ICA Group), mely 1978-ban alakult meg, a mai napig él és virul, továbbra is kitartóan támogatja a demokratikusan birtokolt és működtetett munkahelyeket. Más technikai segítséget nyújtó szervezetek is csatlakoztak az ICA-hez, így manapság – 1970-nel, de még 1980-nal is ellentétben – a munkástulajdonban lévő, vagy MRP-t beindító cégek (továbbiakban MRP-k) az ország bármely pontján értékes segítséget kaphatnak.

1991-ben Frank Lindenfelddel együtt értékeltük ennek az állítólagos gazdasági átalakulásra vezető tevékenységnek az első 15 évét. Szövetkezeti vállalkozásokat vizsgáltunk különböző ágazatokban: textilgyáraktól és acélkohóktól kezdve, tanárok által vezetett állami iskolákig. Arra a mérsékelten optimista következtetésre jutottunk, hogy a munkástulajdonlás "új hulláma" képes lehet a részvénytársaságok dominanciájának megtörésére.

Létrejött egy hozzáértő és jól képzett technikai segítséget nyújtó szakemberekből álló szervezet – akikhez a munkásszövetkezetek segítségért folyamodhatnak -, megszerezték több szakszervezet támogatását (figyelemre méltó ezek közül az Acélmunkások Szakszervezete). Több városban is indultak olyan kezdeményezések, melyek a bronxi szolgáltató szövetkezet mintáját követték (melyet 200-nál is több alacsony fizetésű nő birtokol, és vezet); és több hitelalap is megkezdte működését, melyek kimondottan a szövetkezeteknek kínálják szolgáltatásaikat. Az alkalmazottak által vezetett cégek minden szektorban megjelentek, és a hagyományos tulajdonú cégekkel hasonló módon boldogultak. Mindez, és ennél még jóval több, két rövid évtized alatt valósult meg.

Természetesen ez a bimbózó mozgalom vagy "új hullám" aligha volt problémamentes. Mint más progresszív kezdeményezések, ez is híján volt a tőkének, elszigetelt támogatói és aktivistái keveset tudtak egymásról, csak néha-néha dolgoztak együtt. Képtelen volt belső forrásokat teremteni a munkástulajdonról szóló oktatás számára. Kevés olyan hely volt, ha volt egyáltalán, ahol a demokratikus gazdaság irányában elkötelezettek megszerezhették – gyakorlati vagy elméleti képzés során – az elinduláshoz szükséges ismereteket, vagy amelyek segítették volna a sikeres vállalkozás fenntartását, terjeszkedését, finanszírozását. Ennek ellenére abban mégis egyetértésre jutottunk Steve Dawsonnal, az ICA első ügyvezető igazgatójával, hogy a munkástulajdon képes rá, és kell is, hogy elszórt egyéni kezdeményezések helyett mindennapos és széles körben elterjedt gyakorlattá váljon.

Ma, a kilencvenes évek végén, a helyzet és a kilátások jóval sötétebbnek tűnnek. A pozitív oldalon számos reménykeltő fejlemény látható. Példáil az Ohioi Munkavállalói Tulajdonosi Központ (Ohio Employee Ownership Center) átalakulása egy olyan hálózattá, melynek tagjait a valóban demokratikusan működtetett, egymást támogató, főleg az iparban működő MRP-k alkotják.

A philadelphiai napközis ellátást biztosító szövetkezet mintáját követő szakszervezeti törekvések (melyekről Peter Pitegoff írt), és olyan hasonló példák, mint például a New York-i házigondozó rendszer, jól mutatják, hogy a munkásszövetkezetek mind a szolgáltatási, mind az ipari szektorban képesek megállni helyüket. Bár az egészségügyi ellátás csökkenő visszatérítési rátái nagyban akadályozzák, a New York-i történések mégis jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek elhiggyék: az alacsony jövedelmű és segélyekből élő nők is képesek jelentős vállalkozásokat birtokolni és működtetni a gazdaság egy növekvő szektorában, miközben átadják tapasztalataikat és jártasságukat másoknak.

Az 1997-ben a Resurge (a Buffaloi Állami Egyetem diákaktivistáinak egy csoportja) és több más Buffalo szegénynegyedeiben működő közösségi szervezet által a HUD-hoz benyújtott támogatási kérelem szintén azt bizonyítja, hogy az emberek egyre jobban hisznek és bíznak ezekben a kezdeményezésekben. Ez az indítvány 400 000 dollárt kért egy "Újjáéledő Városközpont" létrehozására, melyet "áthatna a gazdasági és szociális együttműködés szelleme". Az elképzelés nagy része a Mondragón példájára épül, de egy súlyosan elszegényedett, erősen kisebbségi közösségre alkalmazva. A HUD elfogadta ezt a javaslatot, és olyan döntést hozott, amilyet öt évvel ezelőtt senki sem várt volna.

Másrészt viszont a Mondragónhoz vagy bármilyen más demokratikus gazdasági formához vezető út meglehetősen göröngyös. A munkásszövetkezetek száma (amelyek nem azonosak az MRP-kel) az Egyesült Államokban ma alig éri el a 200-at, ami még a hetvenes évek adatainál is alacsonyabb. Összehasonlításképpen, Quebec tartományában több mint kétszer ennyi található. Az "Egyesült Acélmunkások"-hoz kapcsolódó körülbelül 25 acélműben, melyek a kilencvenes évek elején még többségi munkás tulajdonban voltak, mára a munkások egy-két kivétellel kisebbségi helyzetbe kerültek, és sokukat fenyeget az akaratos menedzsment és a szakszervezeti részvétel hiánya. A házigondozó szolgálatok a rosszul működő egészségügyi ellátás falába ütköznek. Az acélmunkások, a repülőgép-pilóták és a mozdonyvezetők szakszervezeten kívül a szervezett munkásság nem állt ki a munkástulajdon mellett, és az AFL-CIO vezetés is távol tartotta magát tőle.

A konkrét meghátrálások mellett a munkásszövetkezeteket továbbra is sújtja a tőkehiány; az elérhető források tíz évvel ezelőtt még úton-útfélen megtalálhatók voltak. Ahol vannak ilyen alapok, vagy ahol újak felállítására tettek javaslatot (például Pittsburghben a Heartland Ipari Alap), gyakran nem világos, hogy ezek az alapok elszámoltathatók-e az ügyfeleik által. Ennél általánosabb probléma a tényleges vállalkozások és a pénzügyi és technikai közvetítők kapcsolata, mely kérdéssel még sohasem foglalkoztak mélyrehatóan a munkástulajdon vagy a szövetkezetek pártolói. Ezt a kérdést mindenképpen be kell illeszteni programunkba.

A munkástulajdonlásra, gazdasági demokráciára és a demokratikus üzleti irányításra irányuló (és róla szóló) oktatás továbbra is szórványos és alulfejlett. Honnan értesüljenek, és hogyan legyenek jártasak a menedzserek, a pénzügyi tanácsadók, a marketing-szakemberek az olyan munkás- és közösség által vezérelt vállalkozások terén, melyek elszakadtak a profit alapvető kritériumától? Szükségünk van a saját üzleti iskoláinkra, ha olyan vállalkozásokat szeretnénk létrehozni, melyek képesek olyan vállalkozói tapasztalattal rendelkező embereket megnyerni, akik osztoznak azon hosszú távú célunkban, hogy egy valóban demokratikus kultúrát és fenntartható bolygót építsünk.

És tovább kell gondolkodnunk azon, hogy hogyan törhető meg a részvénytársasági kapitalizmus ideológiai dominanciája – az a nézet, hogy bármilyen rohadt legyen is a kapitalizmus, minden más alternatíva vagy rosszabb vagy kivitelezhetetlen. Amíg nem teszünk így, az amerikaiak továbbra és képtelenek lesznek megnevezni egy-két munkás tulajdonban lévő vállalkozásnál többet, még kevésbé lesznek képesek a világot átszövő négy nagy szövetkezeti hálózat megnevezésére. Mike Lockernek talán (a "Demokrácia az acélgyártásban" című cikk szerzője) igaza van, amikor arról beszél, hogy a munkások egyre jobban feljogosítva érzik magukat, hogy maguk alakítsák ki és működtessék saját vállalkozásukat. Talán. De ez az gondolkodásmód meglehetősen háttérben marad. Ha ez így marad, és a legnagyobb szakadékokat nem hidaljuk át, a munkástulajdonlás annyi év után sem lesz képes kilépni az árnyékból, és továbbra is a periférián marad.

(Fordította: Dombos Tamás)