Az 1998-as év az Egyesült Államokban Monica Lewinsky jegyében telt el. A Bill Clintont ismerők számára ez nem volt váratlan fejlemény Az elnök vád alá helyezéséig elmenő tortúra azonban módot ad az amerikai politíka és a szexualitás viszonyának elemzésére."Kié a szaxofon a szexfotón, és ki az, aki rajta fex(ik)?" (KFT: A botrány.)

 

 

"Társadalmunk jelképei között ott a beszélő nemi szerv jelképe is. A nemi szervé, amelyet rajtakapnak, amelyhez kérdéseket intéznek, és amely – a kényszer szorításában, illetve tulajdon beszédszükségletének hatására – hosszan és kimerítően válaszol." (Foucault, 1996. 79.) Ezt Michel Foucault, az Amerikában letelepedett francia filozófus írta a hetvenes évek közepén, mit sem sejtve arról, hogy az akkori elnöki botrány (Watergate) komédiaként egyszer megismétlődik majd, mégpedig éppen az ő korabeli kutatási témája: a szexualitás körül. Márpedig most ez a helyzet; a gyanútlan szemlélődő számára tényleg úgy tűnhet, hogy az amerikai politika egyetlen téma körül forog, és ez a szex. Az amerikai elnöki politika nyílt szexualizálása azonban nem a Lewinsky-botránnyal kezdődött – amely az elnök és egy gyakornok közötti furcsa kapcsolat még furcsább felderítéséről szólt -, hanem Bill Clinton 1992-es fellépésével, és igazából már elnökké választása előtt.

Elnökök és nőügyek

Clinton 1992-ig az USA egyik legkisebb s – ha szabad ezt mondani – legkevésbé jelentős államának kormányzója volt. Országos ismertségre az elnökválasztási kampánnyal egy időben tett szert, s az amerikaiak ezzel egy időben tudomást szereztek az arkansasi demokrata politikus állítólagos és valóságos nőügyeiről is. Oly sok volt a jelentkező a tízhónapos kampányidőszak alatt, hogy már csak a "nem zörög a haraszt" téziséből kiindulva is sejteni lehetett, hogy az elnök nem szigorúan monogám természetű. Érdekes módon Bill Clinton és felesége, Hillary nem tagadták kategorikusan a korábbi házasságtörés tényét; egy televíziós műsorban inkább arról próbálták meggyőzni a nézőket, hogy az ilyen dolgok csak kettőjükre tartoznak, s ha Hillary nem bizalmatlan férjével szemben, akkor a választópolgároknak sincs erre okuk. E taktika bevált: a lappangó szexbotrányt sikerült háttérbe szorítani, más fontos társadalmi ügyek mögé. Ám egy-egy sztori még évekig beárnyékolta Clinton elnökségét: ilyen a Paula Jones-féle per, amely egy állítólagos zaklatási esetből indult ki, s amely végül is elvezetett a Lewinsky-ügyhöz is.

Bill Clinton előtt az elnöki szex – és általában az elnök magánélete – messze nem bírt ekkora jelentőséggel. Az ország első számú politikusa, aki egy személyben állam- és kormányfő, megválasztása után egyfajta burokba került: tisztelet és tapintat övezte, még akkor is, ha ez nem mindig volt könnyű. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy Franklin D. Roosevelt elnök, aki egyébként előszeretettel vette körül magát újságírókkal, mindvégig el tudta titkolni választói előtt, hogy mindkét lábára béna. A laptudósítóknak nem tiltotta meg senki, hogy az elnök testi fogyatékosságát közhírré tegyék, mégsem írtak róla, mert egy hallgatólagos megállapodás tárgya volt, hogy ez nem politikai téma, hangoztatása fölösleges aggodalmat keltene. Hasonlóképp titokban maradt, hogy Roosevelt korai "félrelépése" miatt Eleanor kilátásba helyezte a válást, ami az akkori normák szerint a politikai karrier végét jelenthette volna. Az elnök és felesége közötti politikai együttműködés elfedte a két személy magánéletének különútjait.

A maga korában nem került a nyilvánosság elé John F. Kennedy elnök élvhajhász magatartása sem. Erről csak jóval később és fokozatosan váltak publikussá az egyébként kétségbe vonhatatlan tények, annak ellenére, hogy Arthur Schlesinger, a Kennedy családhoz közel álló politológus még ma is mindent megtesz JFK becsületének védelmében. Nincs szüksége ilyesmire Lyndon Johnsonnak, akiből nem lett kultuszfigura, és az amerikaiak az ő egyébként is kétséges jellemével összhangban állónak tartják, ami szexuális falánkságáról tudható.

Clinton esetében – a korábbi gyakorlattal szemben – oly sokszor esett szó a vélt vagy valóságos nőügyekről, hogy azok már-már senkit sem érdekelnek. Annál is inkább, mert köztudomású volt, hogy Clinton PR-stábja maga is építeni igyekezett az elnök testi adottságaira. Clinton meg-megölelte híveit, az egyszerű embereket, s ezzel a bizalom, a bensőségesség érzetét erősítette. Fellépései előtt nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a megcélzott közönségnek megfelelő lesz-e az elnök hajviselete. Amikor a Lewinsky-ügyről az első hírmorzsák megjelentek a sajtóban, és a Fehér Ház napi programjává vált a megalapozatlan híresztelések cáfolata, akadtak olyanok is, akik azt gyanították, hogy az újabb washingtoni botrányt az elnök környezetében csak azért robbantották ki, hogy eltereljék a figyelmet a pápa kubai látogatásáról.

Clinton közvetlensége paradox módon egyfajta antipolitikus magatartásból származott; megpróbálta elhitetni, hogy az egyszerű nép és a washingtoni politikusok közötti távolság áthidalható. Példaképe e tekintetben az a Franklin Roosevelt volt, aki a harmincas évek válsága közepette, a rádió adta új lehetőséget kihasználva közvetlenül fordult az emberekhez, s az éter hullámait felhasználva szinte családtagként tudta elfogadtatni magát. A másik példakép, John Kennedy volt az, aki először használta igen tudatosan a televíziót. Clinton pedig további lépést tett a valódi személyes kontaktus megteremtése felé. Ez azonban nem egyszerűen az ő személyes újítása, hanem generációs sajátosság; azé a nemzedéké, amely három évtizeddel ezelőtt szocializálódott, a korábbi fagyos politikai légkörrel szakító kulturális közegben.

Jog kontra hagyomány

A hatvanas évek társadalmi mozgalmai fellázadtak a háború utáni másfél évtized bezártsága, korlátoltsága ellen, és teljesen új magatartásformákat hoztak. A szabadság új dimenziói nyíltak meg: ha nem is legálisan, de szabadon lehetett hozzájutni különféle narkotikumokhoz. Az ifjúság elutasította a szexualitás korábbi korlátait; sok helyen működtek kommunák is Amerikában. Új kultúra született: a brit, valamint fekete és fehér amerikai tradíciókat is ötvöző rockzene.

Ez az új kultúra azonban nem volt politikamentes; nem a közügyek elől menekült a magánszférába. Épp ellenkezőleg; át akarta formálni a politika világát is az egyén közvetlen környezetétől (lakóhely, munkahely, iskola) az államszervezeten keresztül a világhatalom szerkezetéig. Aki a hatvanas években lázadó volt, az nemcsak más zenei vagy szexuális ízlés jegyében tette ezt; elítélte az Egyesült Államok politikai berendezkedését és nemzetközi szerepét, mindenekelőtt a vietnami háborút, amelynek során amerikai fiatalok százezrei áldozták fel magukat egy számukra értelmetlen célért.

Az új generáció lázadó volt ugyan, de nem jutott el addig, hogy új rendet teremtsen a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. A vietnami háború miatt konfliktusba került azzal a liberális¹ politikai tömbbel, amellyel korábban az emberi jogok mind teljesebb érvényesítése érdekében küzdött. A progresszív koalíció szétesett, ellenzékét pedig az a Richard Nixon vezette győzelemre, aki húsz évvel korábban a Joseph McCarthy-féle boszorkányüldözésekben való részvételével vált országos ismertségű politikussá. Állítása szerint Nixon "a csendes többséget" képviselte – azokat, akik nem akarnak felfordulást, lázongást; mai kifejezéssel élve: akik nem keverik össze a szabadságot a szabadossággal. A hatvanas évek mozgalmainak számos progresszív kezdeményezése zátonyra futott, falakba ütközött. A konzervatív hullám Ronald Reagan elnöksége idején (1981 és 1989 között) tetőzött, amikor a nagykorúság alsó határát 21 évre emelték (kiterjesztve a kiskorúakat sújtó különféle korlátozásokat), és az állami politika hosszú időn át tabuként kezelte még az AIDS robbanásszerű terjedését is. ("Hatalom és szexualitás között nem is lehetséges más viszony, csakis negatív jellegű: visszautasítás, kirekesztés, eltaszítás, korlátozás, elhallgatás vagy elkendőzés" – írja Foucault.

A bigottság utóvédharca, amely Nixon, Reagan és Bush idejében egyformán fontos szerepet játszott az amerikai nagypolitikában, egyre nyíltabb konfrontációt eredményezett a nemiség kérdései körül; olyannyira, hogy egyes filozófusok és politológusok körében a nemek, a szexuális beállítottság és más hasonló tulajdonságok által meghatározott "identitás" ma már sokkal fontosabb meghatározója a politikai folyamatnak, mint a korábban elsődlegesnek tekintett osztályhelyzet. E tézis mellett szól, hogy mióta a szexualitás, a nemek közötti viszony az amerikai politika nyílt témájává vált – és mint ilyen jelentősen felértékelődött, – a szembenálló oldalak hatalmas tömegtüntetéseket tudnak szervezni a vitatott ügyek mellett és ellen. A terhességmegszakítás jogáért küzdők (pro-choice) ugyanúgy százezreket tudnak megmozgatni egy-egy demonstrációra, mint a magzat élethez való jogát védelmezők (pro-life). Az utóbbi években került reflektorfénybe az ígéretüket megtartók mozgalma (promise keepers), amely konzervatív felfogású férfiakat tömörít – bőrszínre, életkorra való tekintet nélkül. Ennek résztvevői leginkább házastársi hűségüket nyilvánítják ki – feminista bírálóik szerint azonban inkább a férfiak hagyományos családfői pozíciójának megerősítéséért küzdenek.

A felsorolt, nagyon is különböző problémákat az kapcsolja össze, hogy mind érintik a nemekhez és a szexualitáshoz kapcsolódó hagyományos hierarchiákat. Arra keresik a választ, hogy vajon a közéletben és a családban a férfiak magasabb státuszt foglalnak-e el, mint a nők, és hogy a társadalom negatívan értékeli-e a monogám heteroszexuális kapcsolattól eltérő minták szerint élő embereket (bi- és homoszexuálisok, bi- és poligámok, geronto- és pedofilok, örömlányok stb.), akiknek a "többségtől" eltérő magatartása éppen a megbélyegzés és tiltás miatt válik titkolandóvá, és válhat egy idő után valóban bűnös tevékenység forrásává.

Bill Clinton minden tekintetben a hatvanas évek politikai nemzedékéhez tartozik. Ez az 1992-es elnökválasztási hadjáratban is kiderült, amikor a Bush-pártiak megpróbálták felhasználni ellene, hogy ifjúkorában kipróbálta a marihuanát, hogy kapcsolatait kihasználva elkerülte a vietnami behívót, sőt valószínűleg részt vett egy háborúellenes tüntetésen is. Clinton egyik programpontja az volt, hogy legalizálja a homoszexuálisok katonai szolgálatát (még akkor is, ha elnökké választása után e törekvését a hadsereg vezetésének ellenállása miatt igen hamar feladta). "Clinton jelleme" azóta is olyan kérdés, amelyet a jobboldal a demokraták "gyenge pontjának" tart, és amelyre előszeretettel bocsát össztüzet, ha arra alkalom nyílik.

Miért nyerhetett mégis Clinton 1992-ben? Részben a már említett generációs összhang miatt. Másrészt azért, mert a hidegháború elmúltával az amerikaiak nagy része nem tartott igényt Bush világpolitikusi tapasztalatára. Nem utolsó sorban pedig azért, mert a jobboldal szavazatai megoszlottak a mérsékelt Bush elnök és a populista Ross Perot között. Ezt követően a Republikánus Párt befolyásos támogatói és aktivistái levonták a következtetést: ha sikeresek akarnak lenni, el kell hódítaniuk a Perot-tábor nagy részét, ehhez pedig a Bush-féle mértéktartás és nagyvonalúság mellőzésére, valamint Perot fundamentalista harciasságának adaptálására van szükség. Az 1994-es választás igazolta is ezt a stratégiát: a republikánusok többséget szereztek a Kongresszus mindkét házában, és olyan liberális nagyágyúkat ütöttek ki, mint például Mario Cuomo New York-i kormányzó. A politikai kezdeményezés olyan déli konzervatívok kezébe ment át, mint a georgiai Newt Gingrich, aki 1994 és 1998 között a Képviselőház elnöki tisztét töltötte be.

A "jobboldali összeesküvés"

Kulturális értelemben Gingrich és társai Nixon politikai unokáinak tekinthetők: ők is egyfajta csendes és erkölcsös többség nevében kívánnak fellépni a hivatalban levő elnökkel szemben. Programjuk egyik sarkalatos pontja a hatvanas évek óta működő pozitív diszkrimináció (affirmative action) felszámolása, azé az állami intézményé, amely mesterséges megkülönböztetés (kvóták stb.) útján próbálta elősegíteni, hogy a nők és a színes bőrűek számarányukhoz közelítő mértékben nyerjenek politikai tisztségeket és legyenek jelen az elit más csoportjaiban. A Gingrich-féle irányvonal áttörése szociológiai értelemben a pozíciójukat féltő, középosztálybeli fehér férfiak ellenoffenzívájának tulajdonítható.

Az új republikánus kurzus számítása azonban téves, mert a közvéleménykutatások nem igazolják e puritán többség létezését. Inkább egy fundamentalista, kemény magról van szó, amely – már csak a hagyományok miatt is – igen jó politikai szervező és befolyásolási készséggel bír. Arra pedig, hogy Gingrichék jobbra vitték a Republikánus Pártot, Clinton nem válaszolhatott másképp, mint a Demokrata Párt centrum felé húzásával, amivel biztosította 1996-os újjáválasztását.

A lassú víz azonban Amerikában is partot mos. Gingrichéknek nem sikerült meghiúsítaniuk Clinton 1996-os újraválasztását, de úgy gondolták, hogy a kezükben levő "bizonyítékok" segítségével az elnök elmozdítható lesz még a 2000. évi választások előtt. Ennek érdekében minden eszközzel megpróbálták irányításuk alá vonni és a kitűzött politikai cél felé irányítani azt a vizsgálat-sorozatot, amely – kiindulva különféle, sok évvel ezelőtti Arkansas-i ingatlanügyletekből – végül is eljutott Bill Clinton és Monica Lewinsky irodai afférjának leleplezéséhez; és, ami fontosabb, ennek során bizonyítani tudták, hogy az elnök félrevezető kijelentéseivel akadályozta az igazságszolgáltatás folyamatát. Ez elegendő ok volt a vád alá helyezéshez (impeachment) és az elmozdítási kísérlethez.

A világ többi része, és különösen Európa értetlenül szemlélte a fejleményeket. Helmut Kohl kancellár igen drasztikusan "gusztustalannak" nevezte az elnök elleni kampányt. Clinton magánügyekből kiinduló meghurcolása visszatetszést keltett a franciák körében is, akiket nem különösen foglalkoztattak egykori elnökükről, Francois Mitterrandról nyilvánosságra hozott információk sem. Az amerikai kampány messze túlhaladta a britek² tűréshatárát is, pedig nem sokkal korábban még ők maguk folytattak vitát arról, vajon Károly herceg házasságon kívüli kapcsolata alkalmatlanná teszi-e őt arra, hogy majdan a britek királya lehessen.

Ahogy Kenneth Starr "független" ügyész lépésről lépésre megpróbálta sarokba szorítani Bill Clintont, az ügy minden apró részlete nyilvánosságot kapott. A részletek újbóli felelevenítésével ezúttal nem foglalkozunk, annál is inkább, mert ilyen-olyan apróságok szellőztetése ezúttal éppen a lényegről tereli el a figyelmet. A lényeg pedig nem más, mint amire Hillary Clinton már az év elején úgy utalt, hogy férje "egy nagyszabású jobboldali összeesküvés"³ célpontja és lehetséges áldozata. A Starr-jelentés hátteréről, a "független" ügyész politikai kapcsolatairól azóta kiderült tények alátámasztják a First Lady kijelentését, s nyilvánvaló, hogy leginkább politikai elkötelezettségből, az agresszív jobboldali támadással szemben alkotott egységfront jegyében áll ki azóta is töretlenül a sokszorosan hűtlen férj mellett.

Clinton az őt ért támadások után igyekezett saját társadalmi bázisához fordulni (szemben a "fehér, angolszász, protestáns" [WASP] republikánusokkal). Nem sokkal azután, hogy a Lewinsky-ügy 1998 januárjában berobbant az amerikai politikába, az elnök az Unió helyzetéről elmondott kongresszusi beszédében észrevehetően baloldali retorikát alkalmazott, szakítva a megelőző három-négy évre jellemző centrista irányzattal. Az üzenet középpontjában az esélyegyenlőség gondolata állt, s a szociális biztonság és a mind teljesebb foglalkoztatás érdekében fellépő, aktív állam programja. Clinton megpróbált visszanyúlni a progresszív hagyományhoz és az esélyegyenlőség eszményéhez. Nem eshetett nehezére, hiszen az Egyesült Államokban az első világháború óta mindmáig inkább a Demokrata Párt állt ki az amerikai politikai zsargonban "kisebbségnek" nevezett csoportok: a nők, a színesbőrűek, a nem protestáns vallásúak, az alternatív szexuális beállítottságúak jogaiért.

A sajátos eszközökkel vívott "csata" végül a jobboldal vereségével ért véget. A konzervatívoknak nem sikerült a magánéleti visszásságokból kiindulva megingatniuk az amerikai társadalom elnökbe vetett bizalmát.⁴ Az 1998. novemberi választásokon a republikánusok nem tudták növelni kongresszusi mandátumaik számát, jóllehet mindent megtettek azért, hogy a választás Clinton jelleméről szóljon. A kudarc után Newt Gingrich önként távozott a Képviselőházból. A helyére választott Bob Livingstone pedig néhány héttel később azért kényszerült lemondásra, mert napvilágra kerültek korábbi házasságtörésének részletei. Az 1999-es év elején az elnök elleni szenátusi vádindítvány kudarcot vallott.

A szexbotrány morális paradoxonai, és különösképpen a republikánus hangadók viselkedése láttán akaratlanul is eszünkbe jut Nagy Lajos írása a milliomosról a Képtelen természetrajz című kötetből (17.):

"A milliomos nemi élete nem egészen szabad, mint például a vadállatoké, hanem úgynevezett erkölcsi alapokon nyugszik, ami abból áll, hogy a milliomosnak van felesége, aki egy másik milliomos szeretője, van szeretője, aki egy másik milliomos felesége, van barátnője, aki egy szegény ember lánya, fene a pofáját, és van lánya, aki a házitanító szeretője, mindennek erkölcsi tartalmat az ad, hogy a szegény embert régen, ha szeretője volt, a milliomosok más szegény emberekkel elégettették, ma ellenben, ha szeretője van, csupán kipellengérezik, bezáratják, állásából elbocsátják."

Kétségtelen, hogy Clinton nem "szegény ember", ennek ellenére az amerikai politika viszonyrendszerében a szegény emberek képviselőjének is számít, amit saját származása és eddigi pályafutásának egyes mozzanatai alá is támasztanak. Clinton esetleges elmozdításának igen nagy volt a tétje.⁵ Ha a republikánusoknak – a Lewinsky-ügy vagy bármi más felhasználásával – sikerült volna elmozdítaniuk az elnököt, felgyorsulhatott volna a "jóléti állam" lebontásának folyamata, és minden bizonnyal kevesebb ellenállással kellett volna számolniuk azoknak a "reformoknak", amelyek a különféle "kisebbségeket" támogató mechanizmusok felszámolását célozzák.

"…és ami mögötte van"

Aki Amerikában nő, színes bőrű, homoszexuális vagy zsidó (nem is beszélve e tulajdonságok kombinációiról), jól tudja, hogy olyan társdalomban él, amelyben lépten-nyomon megfigyelhető a nyílt vagy leplezett diszkrimináció. A "kisebbségekhez" tartozók lépéshátrányból indulnak minden vezető pozícióért, ha ilyesmi egyáltalán szóba jöhet. A gazdasági hatalom egy viszonylag szűk elit (néhány ezer család) kezében koncentrálódik, s e kisebbség (itt végre nem kell idézőjelbe tennünk a kifejezést) hatékonyan tartja kezében a politikai hivatalokat is.

Köztudomású, hogy az 1996-os választási kampányban szemérmetlenül sokba került az elnök és a törvényhozó honatyák megválasztása. Míg 1992-ben "csak" 75 millió dollárt költöttek erre a célra, 1996-ban a pártok több mint 200 millió dollárt gyűjtöttek össze kampányaik finanszírozására. (Ezeknek az összegeknek a legnagyobb részét a televíziós hirdetésekre fordították.) Ezekből a számadatokból nem nehéz arra következtetni, hogy az Egyesült Államokban a politikai hatalmat a legvagyonosabb rétegek tartják a kezükben; a verseny ugyan nyitott minden állampolgár számára, az esélyek egyenlőségéről azonban még a legnagyobb jóindulattal sem beszélhetünk. Kormányzói, képviselői, szenátori, és legfőképpen elnöki székért nem indulhat más, mint aki a milliomosok barátja, vagy esetleg maga is milliomos (lásd legutóbb Ross Perot esetét az 1992-es és az 1996-os választásokon).

Mindkét nagy pártnak szüksége van vagyonos támogatókra, de a republikánusok még így is másfélszer-kétszer annyi forrásból gazdálkodhatnak, mint a demokraták. A pénz a hatalom kulcsa, és ahogy Foucault írja: "a hatalom csak úgy elviselhető, ha jelentős részben el van rejtve." (88.) Bármennyire igaz is, hogy sokmillió amerikainak igen hamar elege lett a Lewinsky-botrány részleteinek taglalásából, a média helyesen érzett rá, hogy szükségük van egy látszatra: arra, hogy még a legmagasabb pozícióban levő személyek is elszámoltathatók. Hiszen – gondolhatjuk: – ha a legnagyobb gazdasági hatalommal⁶ rendelkező egyén (Bill Gates) vállalatbirodalmának pellengérre állítása és esetleges feldarabolása megtörténhet, akkor senki sem emelkedhet büntetlenül a többiek fölé. Ha a legnagyobb politikai hatalommal felruházott személy (Bill Clinton) magánéletének legintimebb részleteibe is bepillanthat az állampolgár, akkor az intézményrendszer "nyilvánvalóan" átlátható, ellenőrizhető, és végső soron demokratikus.

A két Bill meghurcolása nem más, mint figyelemelterelési manőver, amely azoknak áll érdekében, akik nem jöttek olyan mélyről, mint Gates vagy Clinton, de egyesített gazdasági és politikai erejük messze meghaladja a Microsoft tulajdonosáét és a Fehér Ház birtokosáét. E láthatatlan elit szemében Bill Clintonnal nem az a fő baj, hogy szexuális étvágya nem ismer határokat, és ennek eltitkolásáért egyszer-kétszer valótlanságot állított, hanem az, hogy személyes pályafutásával és politikai programjával olyan szellemiséget képvisel, amely — ha nem is túl radikálisan, de — ellentétes Amerika létező társadalmi és politikai hierarchiájával. Ellenfelei számára fontosabb volt a meghurcolása, mint az, hogy ez a kampány politikailag releváns tényezőkből építkezzen. Ezért találó Kenneth Starr (és megbízói) akcióját a "kukkoló mccarthyzmus" kifejezéssel illetni.

Az ellenfél démonizálása az amerikai jobboldal hagyományai közé tartozott már jóval McCarthy fellépése előtt. Erről írja Eric Schlosser a következőket:

"Az anti-Clinton irodalom alapján azt gondolhatnánk, hogy a szóban forgó személy maga az Antikrisztus, az Amerikai Kommunista Párt elnöke, vagy akár liberális. Valójában azonban Bill Clinton a legkonzervatívabb demokrata elnök Grover Cleveland óta. Csökkentette a jóléti kiadásokat, új börtönöket épített, kiterjesztette a halálbüntetést, kiterjesztette a kábítószerek elleni háborút, és beterjesztette az utóbbi harminc év első kiegyensúlyozott költségvetését. Politikája inkább emlékeztet Ronald Reaganére mintsem Franklin D. Rooseveltére. A Bill Clinton elleni jobboldali háborút az ő liberális múltja elleni indulat vezérelte, valamint a felháborodás amiatt, hogy elorozta a Republikánus Párt jelszavait és politikáit." (Greider et. al. 42.)

A szexbotrány tehát egyfajta pótcselekvés is, vagy inkább "póthadviselés" (proxy war). A figyelemelterelésre pedig az elnök kénytelen másfajta figyelemeltereléssel válaszolni, amelynek említésével elérkezünk a Clinton-Lewinsky-botrány sokadik, biztonságpolitikai dimenziójához. Ezt az összefüggést még a botrány előtt megvilágította az "Amikor a farok csóválja" (Wag the Dog) című film, amely azóta a magyar mozikban is látható. A film Dustin Hoffmann és Robert De Niro főszereplésével egy olyan elnök történetét mesélte el, aki egy szexbotrány miatti népszerűségvesztését egy műháború megrendezésével próbálja ellensúlyozni. A Robert De Niro által megformált elnöki tanácsadót arról a Dick Morrisról mintázták, aki 1994 után több évig volt Clinton személyes tanácsadója, és maga is egy szexbotrány (egy prostituálttal folytatott viszonya) miatt volt kénytelen távozni hivatalából. A film telitalálat volt. Hiszen nem lehet véletlennek tekinteni azt, hogy miután januárban a Lewinsky-ügy kipattant, az amerikaiak bombázással fenyegették Irakot; amikor augusztusban tetőfokára hágott az ügy (az elnöki vallomással), bekövetkezett a szudáni és afganisztáni célpontok bombázása, és amikor a törvényhozók októberben a vád alá helyezésről döntöttek, az amerikai haderő éppen a szerbekkel nézett farkasszemet, alig elkerülve az újabb bombázást (ez később be is következett, de már más okok miatt).

Nyilvánvaló persze, hogy az Egyesült Államok nem a politikai szexbotrányok miatt veszélyes a világra, ám azok két formában is súlyosbítják a meglevő problémákat. Egyrészt alkalmasak arra, hogy eltereljék a figyelmet az alapvető társadalmi botrányokról: a szegénységről, az éhínségekről, a betegségekről, a népirtásról. Másrészt – a szabadság, a másság, az alternatív viselkedésmódok pellengérre állításán keresztül – alkalmasak a hagyományokkal szakítani kívánó, sőt esetenként kifejezetten progresszív irányzatok elleni fellépésre.

Jegyzetek

¹ Wilsontól Johnsonig a liberalizmus volt a Demokrata Párt meghatározó politikai irányzata. A vietnami háború volt az a fejlemény, amelylyel az amerikai liberalizmus külpolitikája (a szabadkereskedelem minden eszközzel történő érvényesítése) és társadalompolitikája (az emberi jogok terén történő előrelépés) összeütközött egymással. A későbbiekben a liberalizmus a párton belül is fokozatosan háttérbe szorult, bár nem tűnt el.

² Külön dolgozat tárgya lehetne az amerikai szexbotrány összehasonlítása más országokéival. A korábbi évtizedekben éppen Anglia szolgáltatott példát arra, hogy politikusok válása vagy házasságon kívüli kapcsolata lemondásukhoz vezetett. Igaz, ilyen esetben a magánügyek nemzetbiztonsági veszélyekkel is összefonódtak, mint például John Profumo hadügyminiszter 1963-as bukásánál (ez az egész kormány bukásához is nagyban hozzájárult), vagy még korábban VIII. Edward tiszavirágéletű királysága idején (1936-37).

³ Egy 1999 márciusában készült televíziós interjúban maga Lewinsky is lehetségesnek tartotta, hogy az elnök tudatos politikai manipuláció áldozata lett, vagyis a politikai értelemben tapasztalatlan gyakornok nem véletlenül kerülhetett a Fehér Házba.

⁴ A közhangulat alakításában nyilvánvalóan szerepe volt a demokraták – magánéleti értékeket relativizáló – kulturális ellenkampányának, amely Thomas Jeffersonig visszamenve tárta a társadalom elé az USA korábbi elnökeinek magánéletét, számtalan eddig ki nem tárgyalt részlettel (házasságon kívül született gyermekek, színesbőrű szeretők, homoszexualitás stb.).

⁵ Clinton esetleges elmozdítása esetére az elemzők számottevő változásokat prognosztizáltak a külgazdasági politikában is. A várakozások szerint az amerikai politika elmozdult volna a protekconizmus felé, ami a jobboldal adekvát válasza lett volna a hosszú ideje növekvő kereskedelmi deficit problémájára. Emellett nehéz helyzetbe került volna az IMF is, amelynek soron levő kvótaemelését az elnök támogatta, a jobboldal domináns körei azonban nem.

⁶ Gabriel Kolko történész nyomán a monopolellenes szabályozást alapvetően konzervatív politikának tekintjük. Annak ellenére, hogy az "antitröszt" törvényeket a magát progresszívnek nevező irányzat kezdeményezte a századelőn, azok a tőke centralizációja folytán létrejött óriásvállalatok szocialista indíttatású társadalmasításával szemben jelentettek alternatívát.

 

Irodalom

Andor László (1998): Amerikai politika a XX. században. Útmutató Kiadó.

Brogan, Hugh (1997): Kennedy. Akadémiai Kiadó.

Foucault, Michel (1996): A szexualitás története. A tudás akarása. Atlantisz Könyvkiadó.

Greider, William – Jon Katz – P. J. O’Rourke – Eric Schlosser – Hunter S. Thompson (1998): Tales From the Inquisition. The Rolling Stone, March 19.

Heltai András (1992): Clinton. MTI Fotó Kft.

Kéri László (1993): Napló elnökválasztással. Amerika kampány közben. T-Twins Kiadó.

Nagy Lajos (1998): Képtelen természetrajz. Gulliver Kiadó.

A rendszerváltás időszakában sokan a dolgozói tulajdon megvalósításában látták az állami tulajdon lebontásának egyik lehetséges útját. A dolgozói tulajdon azonban legjobb esetben is csak mint munkavállalói részvénytulajdon valósult meg, és szinte semmilyen tekintetben sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Mára sokat vesztett jelentőségéből az 1992-ben sikeresen elindult Munkavállalói Résztulajdonosi Program (MRP). Összesen 283 MRP-szervezet alakult a privatizáció során, amelyből ma 200 működik. Szakértők szerint ennek az az oka, hogy a munkavállalók által megvásárolt társaságok többsége tőkehiánnyal küszködik, új hiteleket pedig a kivásárláskor felvett kölcsönök három-, illetve tizenötéves futamideje miatt még évekig nem tudnak felvenni. A munkavállalók privatizálta cégek többsége tőkehiánnyal küszködik.

Az MRP olyan privatizációs technika, amely lehetővé tette, hogy a korábban állami kézben lévő társaságok munkavállalói szervezett módon, illetve jogi értelemben egyénileg is tulajdonossá váljanak az őket foglalkoztató cégeknél. Mihályi Péter, a Magyar privatizáció krónikája 1989-1997 című könyvében azt írja, hogy az akkori Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) az MRP-konstrukciót alapvetően a belföldi tulajdonlást segítő, kedvezményes privatizációs technikának tekintette. Ezért a versenyeztetés rendszerén belül tartotta.

Az MRP-törvényt 1992 nyarán fogadta el az Országgyűlés, s alapvető rendelkezései azóta is hatályban vannak. Azóta 283 esetben vásárolták meg az állami vagyont a dolgozók. A törvény életbelépését követő első évben különösen népszerű volt ez a privatizációs forma. Ezt bizonyítja az is, hogy 1993-ban összesen 121 sikeres MRP-s keretek közötti vásárlás volt, ami abban az évben a belföldi privatizációs bevételek több mint 30 százalékát adta. Ezt követően azonban az MRP jelentősége csökkent. Mihályi Péter szerint ennek az lehet az oka, hogy a szervezők a mozgalom indításakor elsősorban az amerikai ESOP (Employee Stock Ownership Program) program hazai meghonosítására törekedtek, a valódi dolgozói tulajdonlást szerették volna elterjeszteni. Szerinte ezt az elgondolást az Antall-kormány – ha nyíltan nem is utasította el – semmiképpen sem támogatta. (Az MRP rövidítés arra utalhat, hogy csupán a résztulajdon megszerzése volt a végleges cél.)

Általánosságban elmondható, hogy az MRP-szervezetek kisebb és közepes méretű társaságok privatizációs pályázatán szerepeltek eredményesen. Elsősorban olyan kiírásokon, ahol sem a külföldi, sem magyar magántőke érdeklődése nem volt erőteljes. Ez alól csupán az 1994-es év néhány tranzakciója jelent kivételt. Akkor 12 olyan MRP-s privatizáció volt, ahol a megszerzett cég jegyzett tőkéje az egymilliárd forintot is meghaladta. Ilyen volt például a Centrum Áruházak, a Caola és a helyőcsabai Mészművek eladása. Jellemző, hogy ezeket a társaságokat ma már nem a munkavállalók vezetik, hanem külföldiek tulajdonába kerültek. Mihályi szerint az MRP-szervezetek többsége csak formailag áll az alkalmazottak irányítása alatt. Gyakorlatilag a szervezetek által birtokolt tulajdoni hányadon belül a cég menedzsmentje kezdettől fogva többségi pozícióban volt, s az évek előre haladtával részarányuk még tovább nőhet. Ez nem jelenti azt, hogy minden esetben az a menedzsment a meghatározó, amelyik a privatizációt elindította. Több cégnél az MRP-szervezet megalakulása arra vezethető vissza, hogy a menedzsment egy külső befektetői csoporttal már korábban megállapodott a cég átjátszásában. A középvezetői szintű menedzsment ezt megakadályozandó hozta létre az MRP-t.

Jelenleg a megalakult 283 MRP-szervezetből összesen 200 működik. A 83 társaság többségének tulajdonosi szerkezete azért alakulhatott át, mert a privatizáció során felvett hitelüket már sikerült kifizetniük. A dolgozók ugyanis a cégek kivásárlásához a vételár túlnyomó részét – megközelítően 80-90 százalékát – MRP-, illetve E-hitelekből fedezték. A vásárlások készpénzhányada is lényegesen alatta maradt a törvényben kötelezően meghatározott 15 százaléknak. Ezek a vállalatok a működésük hatékonyságát elősegítő befektetésekhez már nem tudnak új hiteleket felvenni (a privatizáció során felvett hitelek miatt), mert vagyontárgyaikat a már felvett kölcsönöknél lekötötték – mondta Hovorka János, az MRP-szervezeteket segítő Rész-Vétel Alapítvány munkatársa. A hitelek futamideje ugyanis háromtól tizenöt évig terjed, ami nagyon megnehezíti ezeknek a szervezeteknek a versenyképes működését. Ennek ellenére vannak olyan MRP-s vállalatok, amelyek jól veszik az üzleti élet akadályait.

Kelet-Közép-Európában Magyarországon vált legjobban általánossá a munkavállalói tulajdon piaci módszerekkel történő megteremtése. Évek óta működik a Résztulajdonosi Munkavállalók, Vezetők és Társaságaik Országos Szövetsége is, amely az amerikai példát szem előtt tartva segíti az MRP-s törekvéseket. A szövetség célja az, hogy a résztulajdonos munkavállalók szakmai és tudományos együttműködését segítse. A szövetség nemrég fogalmazta meg az "MRP Összefogás a Hazai Magántulajdonért" nevű hosszú távú programját. Ennek célja a még állami tulajdonú cégeknél a 25 + 1 százaléknyi dolgozói részesedés megszerzése. Ez az elgondolás a már megszerzett tulajdonok megtartására is vonatkozik. A szövetség szerint az MRP szervezeteinek többségénél ennek érdekében emelni kéne a jegyzett tőke összegét – de az ehhez szükséges kedvezményes feltételű források meglehetősen nehezen érhetők el. Ennek elősegítése céljából a szövetség és a Rész-Vétel Alapítvány hetedik alkalommal rendezte meg 1998. október végén országos konferenciáját.

Magyarországon a sikeresen indult MRP mára már csak halódik. Ez nem jelenti azt, hogy dolgozói tulajdonban lévő cégek közül nincs versenyképes a piacon, de többségük tőkehiánnyal küszködik, ami a szükséges beruházásokat gátolja. Európában Amerikához hasonlóan azonban felfutóban vannak az ilyen jellegű vállalatok. Amerikában az MRP-s vállalatok árbevétele 1-15 millió dollár között mozog és megközelítően nyolc százalékkal eredményesebbek, mint a nem dolgozói tulajdonban működő vállalatok. Ennek egyik oka az, hogy ott adókedvezményekkel is támogatják létrejöttüket. Mára már az EU Bizottsága is megfogalmazott ajánlásokat tagországainak, amelyeket Magyarországon a csatlakozás után már figyelembe kell venni.

Az MRP-s értékesítések száma és a befektetések nagysága
	1992	1993	1994	1995	1996	1997	Összesen
Tranzakciók száma	8	121	66	24	12	6	237
Ebből többségi tulajdon	4	83	–	–	–	–	87
Befektetések értéke (milliárd forint)	1,74	22,57	13,92	5,56	2,3	2,3	50,46
Az éves privatizációs bevétel százalékában	2,6	16,6	11,3	1,2	1,3	1,3	3,7
A belföldi értékesítés százalékában	6,6	32,0	12,5	8,9	6,0	6,0	11,4

Egy 1998 elején közzétett tanulmány meghirdette a rendszerváltás végét. A valóságos folyamatok azonban rácáfoltak az efféle kinyilatkoztatásokra. Az új kormány új elképzelésekkel állt elő a tulajdonviszonyokkal kapcsolatban, és ismét napirendre került a dolgozói tulajdon problémaköre is. Az egész régió gazdasági helyzetét megrengette az úgynevezett orosz válság, amely messzemenő politikai közvetkezményekkel is járhat. Nem utolsó sorban újabb fordulójához érkezett a permanens rendszerváltás nyugati vonulata: az EU és a NATO-integráció.

Tartalomjegyzék

1. Rácz Margit, Csapody Tamás : Hátunk mögött NATO, fejünk fölött EU!
2. Bárdos-Féltoronyi Miklós : Peremvidékről peremvidékre: Köztes-Európa fejlődésének útja
3. Agárdi Péter : Konzervativizmus vagy hatalomkoncentráció? (interjú)
4. Kiss Aranka : A dolgozói tulajdon tíz éve
5. Len Krimerman : A munkástulajdon bizonytalan jövője
6. Somogyi Csaba : A német Mitbestimmung az ezredfordulón
7. Corey Rosen : MRP (ESOP) az Egyesült Államokban
8. Chitra Somayaji : Munkás-szövetkezetek
9. John Ross : Privatizációs botrányok Oroszországban
10. David M. Kotz : Kapitalista összeomlás
11. Németh György : A nyugdíjreform kérdőjelei II.
12. Krausz Tamás : Ferencváros, 1956
13. Benjamin Barber : McVilág kontra demokrácia
14. Bernard Cassen : Az állampolgári érdekek elsőbbségének tízparancsolata
15. Gilbert Keith Chesterton : Egyéni tulajdon kontra magánvállalkozás
16. Sándor Karikó : Lukács és Marx

Az idei év tavaszának slágertémája: az ország "sikeres" csatlakozása a NATO-hoz. Az 1997-es népszavazás előtt az észak-atlanti integráció mellett érvelők azt is állították, hogy a belépés meggyorsíthatja az EUbővítés folyamatát is. Két elismert szakértő: Rácz Margit és Csapody Tamás az illúziókkal szemben a realitások talaján elemzi a kettős integráció várható hatásait.

"Hátunk mögött NATO, fejünk fölött EU" címmel rendezett fórumot 1998. május 8-án a Baloldali Alternatíva Egyesülés. Meghívott szakértők: Rácz Margit, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének és Csapody Tamás, a SOTE Magatartástudományi Intézetének munkatársa. Az alábbiakban a bevezető előadások és a vita legérdekesebb részleteit ismertetjük.

Rácz Margit: Amikor a 90-es évek legelején megismerkedtem az Európai Unióval, olyan kritikai észrevételeim voltak, hogy attól kezdve engem a magyar hivatali élet azon tagjai, akik szoktak újságot olvasni, veszélyes euroszkeptikusnak minősítettek. Azóta olyan sokan, olyan sokfélét mondtak az integrációról és a közösségen belül is olyan sokan bírálják azt a halasztott reformtömeget, amit meg kellene oldani, hogy én ma már eurooptimistának számítok ahhoz képest, amiket mondani szoktak. Egy nagyon sztereotip dologgal kezdeném, de egyértelműen le kell szögezni: nem a farok csóválja a kutyát, hanem a kutya a farkát. Ez azt jelenti a mi esetünkben, hogy ha Magyarország eldönti, hogy az Európai Unióhoz csatlakozni akar, és technikai és stratégiai szempontból úgy véli, hogy minél előbb, annál jobb, akkor nem sok esélye van arra, hogy meghatározza azokat a feltételeket, amelyek között csatlakozik. Másodszor: a keleti bővülésnek nevezett legújabb bővülési fázisban sokkal kevésbé látszik a közösség érdekeltsége, mint bármelyik korábbi fázisban. Tehát ennél a bővülésnél a mi szándékaink erősebbek, akár gazdasági, akár politikai, akár hatalomszociológiai szempontból, mint a közösségéi. Ezek azok a keretfeltételek, amelyek mellett szeretnék néhány észrevételt, néhány sajátosságot megfogalmazni arról, hogy ha bekerülünk, akkor hova kerülünk. Az Európai Uniót ma úgy kell elképzelni, hogy a 90-es évek elejétől kezdve a geopolitikai helyzet megváltozásával, a globalizálódással jellemzett új világgazdasági folyamatokkal együtt ők legalább olyan súlyos, váratlan, minőségileg új kihívások elé kerültek, mint a rendszerváltás éveiben ez a régió.

Először is nézzük meg, hogy a 90-es évek elején megváltozott európai geopolitikai helyzet mit jelentett az Európai Unió – akkor még Közösség – számára! Az első, amivel mindenkinek szembe kellene nézni – sokan nem szívesen teszik -, hogy mit is jelent az Európai Unión belül a német újraegyesítés. Minden, ami 1989 után történik az Európai Unión belül, kapcsolatban van az újraegyesült Németország elhelyezésével a Közösségben, illetve a németek önmagukról alkotott elképzeléseinek megfelelően a saját érdekű mozgásokkal. Amikor most május elején az Európa Parlament és az Európa Tanács (ami két nagyon magas szintű intézménye az Uniónak) jóváhagyta a fejlődési stratégiát, és megadta a jogi hátteret ahhoz, hogy 1999. január 1-re tényleg létrejöjjön a Monetáris Unió, a közös jegybank, a nemzeti valutákat lassan megszüntető közös pénz, mindenki szeme láttára összeveszett egymással Franciaország és Németország, de ha szebben fogalmazok, akkor azt mondom, hogy 14 országgal Franciaország. Nagyon lényeges kérdések nyitva maradtak még a Monetáris Unióval kapcsolatban, a jegybank működésével összefüggésében, a bevezetés technikai kérdéseiben, mindenfélével kapcsolatban, amit itt-ott megemlítenek a pénzügyi szakemberek. És ezek helyett miről vitatkoztak? A jegybank elnökének személyéről. Ez a vita olyan mély nyomokat hagyott a világsajtóban, hogy amikor befejeződött Brüsszelben az EU-csúcs, három nappal később Avignonban találkozott a francia elnök és a német kancellár, hogy kétoldalúan megbeszéljék: akkor most jóban vannak-e, vagy sem. Ez a tény egy különleges és egyáltalán nem jól prognosztizálható változást takar. Nevezetesen, amikor 1957-ben a Közös Piac alapító dokumentumát a Római Szerződésben aláírták, akkor egy két részre osztott Németország nyugati felével békült az a Nyugat-Európa, amelyik nagyon is jól emlékezett még arra, hogy mit is csinált a Harmadik Birodalom vele. És ez a Németország egy nagyon szoros francia kapcsolaton keresztül kezdett "kimenni" a világba politikai, katonapolitikai, diplomáciai, erkölcsi és mindenféle szempontból. Ahogy múltak az évek, a francia-német kapcsolatok egyre mélyebbé váltak, úgyhogy maga az amúgy a lényeges kérdésekben egyáltalán nem transzparens Európai Közösség is azt tanította magáról: az egész integráció a Párizs-Bonn-tengelyre épül. Amikor 1990-ben Németország egyesült, akkor nem volt a Közösségben olyan vezető politikus, aki ezzel egyetértett volna. Volt, aki hangosan nem értett egyet, volt, aki csendesebben. Az újraegyesülést egyetlen politikai vezetés akarta, nevezetesen a német, és elérte, amit akart. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez megtörtént, minden létező francia politikusnak és vezető értelmiséginek – teljesen függetlenül a pártállástól és a vérmérséklettől – egyetlen kérdése volt: ha a németek hegemóniára fognak törekedni Európán belül, hogy lehetne ezt a hegemón törekvést – még mielőtt létrejönne – lehetetlenné tenni. Állítólag – a Spiegelben olvastam – Mitterand már akkor nagyon keményen megmondta Kohlnak, amikor még csak az újraegyesítési törekvések látszottak, hogy ha Németország egyesül, akkor Franciaország csak úgy tudja tolerálni ezt a változást, ha a németek lemondanak a márkáról, és hajlandók beleépíteni az egész gazdaságukat egy pénzügyi unióba. Állítólag akkor ezt neki Kohl megígérte. A mai napig megválaszolatlan kérdés, hogy a Monetáris Unió a németeknek miért érdeke. Tudniillik a Közösség nemzeti valutái közül a német márka az egyetlen, amelyik a világ pénzügyi mozgásaiba be tudott kapcsolódni. Sikerült kiizzadni a Közösségnek egy olyan nemzeti valutát, ami hiteles az egyszerű állampolgárok számára is (akik megtakarítanak ebben), a nagyobb bankok számára is (amelyek tartalékként használják), és ami a legfőbb, hogy a valutatőzsdék is hisznek ennek a pénznek az értékállandóságában és a mögötte álló jegybank függetlenségében. Bármi is történt ezzel az országgal az újraegyesítés után a pénzügyi stabilitást illetően, a márka nimbusza nem csökkent. Tehát a legnagyobb áldozatot a Monetáris Unióval a németek hozzák, továbbá azok az országok, amelyeknek erős a pénzük, például Hollandia. Mindazok az országok nyernek, amelyeknek gyenge a valutájuk, mert a létrehozott pénzügyi unióban egy keverék fog kialakulni a közös pénzben és a gyengékhez képest erősebb, az erősekhez képest gyengébb valuta jön létre. Németországban választások lesznek most ősszel, és ezen a választáson elkezdődik egy nemzedékváltás a német politikai vezetésben. Nagy kérdés, hogy az új generációk hogyan fognak viszonyulni a Párizs-Bonn-tengelyhez, vagy a Párizs-Berlin-tengelyhez, mennyire fogják tolerálni egymás markáns érdekeit, és mennyire fognak kijönni életképes kompromisszumok. Tehát az első kérdés az európai jövő szempontjából az, hogy Németország miként illeszkedik – megváltozott helyzetében – az európai együttműködésbe.

A második probléma, hogy amikor létrehozták a Közös Piacot, akkor hat olyan ország próbált szorosabban együttműködni, amelyik hasonló fejlettségű volt. A bővülések során bekerültek olyan országok is az Európai Közösségbe, amelyek fejlettségét legkönnyebben az összes tagállam egy főre jutó átlagos GDP-jével lehet bemutatni: 100%-nak véve az átlagot mondjuk Portugália esetében ez az arány 45% (miközben a luxemburgi 170%). Tehát nagyon különböző fejlettségű és gazdaságú országok kerültek be a Közösségbe, és lényegében az a filozófia fogalmazódott meg, hogy ez egy fejlesztő integráció, amely homogén struktúrát fog létrehozni. Tehát a belépés után az elmaradottabb, a kevésbé fejlett, szegényebb, rosszabb infrastruktúrájú területeket és országokat a Közösség pénzforrásaival is segíteni kell a gyorsabb felzárkózáshoz. Ez mindmáig zajlott. A 90-es évek végére a legnagyobb finanszírozó, Németország azt mondta, hogy én többet nem tudok adni. A 15 tag közül 7 ország van, amely többet fizet be a közös költségbe, mint amennyit onnan elvisz. Németországnak ez a nettó többlete – ezt a németek számolják, a Bizottság egy kicsit másképp számol – mintegy 10,7 milliárd ECU. A másik hat országnak az összes befizetése alig több mint 7 milliárd ECU. Ezért ha a németek azt mondják, hogy a GDP-nk 1,24%-a fölött nem fizetünk többet a továbbiakban, sőt az 5 kelet-német tartományért többet fogunk lehívni, ez praktikusan azt jelenti, hogy szűkülnek a Közösség pénzügyi forrásai. Ezt azért mondtam el, mert 98-ban hiába kezdődtek el a kiválasztott hat országgal a belépési tárgyalások, 99-ben fölülvizsgálják a költségvetést, és bizony-bizony Brüsszelben, de főleg Avignonban elhangzott, hogy valahogy meg kell oldani még a csatlakozás előtt ezeknek az országoknak a beillesztését a közös költségvetésbe. Ez azt jelenti, hogy feldúlják azokat a pozíciókat, amelyek a nettó befizetők és a nettó haszonélvezők között volt, és majd tessék megkérdezni egy görögöt, egy portugált, egy spanyolt vagy egy írt, hogy mit szól ahhoz, hogy a keleti bővülés kapcsán az ő eddigi pénzügyi lehetőségei, amiket realizálhatott a közös költségvetésben, csökkenni fognak. Nem hiszem, hogy el lennének bűvölve a keleti bővítéstől.

A harmadik dolog: az elhalasztott reformlépések között nagyon nagy súlyt foglal el egy olyan kérdés, amely nem igazán polgárközeli, de meg lehet fogalmazni úgy, hogy nagyon is olyan legyen. A Közösségen belüli intézmény- és döntéshozatali rendszerről van szó. 1997 júniusában az amszterdami EU-csúcson másfél éves munka eredményét hagyták jóvá, aminek az volt a feladata, hogy felülvizsgálja az intézmény- és a döntéshozatali rendszert. Olyan kérdések merültek föl, hogy hol kell egyhangú szavazás, hol lehet többségi szavazás, az Európai Parlamentnek milyen befolyása legyen a Bizottság fölött. És van egy rejtélyes kérdés, amelyhez minden ország másképpen viszonyul: az európai integrációs folyamat. Ez a Római Szerződés óta úgy szerveződött, hogy az Európai Bizottság az országok főhatóságaival nagyon szoros informális kapcsolatrendszerben kialakította a stratégiát, az EU-csúcson ezt a tagországok kormányai és államfői jóváhagyták, majd ez visszabomlott a nemzeti parlamentekre és azok is jóváhagyták. Tehát lényegében egy felülről építkező, homogén struktúra kialakítására törekvő integráció volt. A szubszidiaritás elve kikezdi ezt a struktúrát. A szubszidiaritás azt jelenti, hogy a döntéseket azon a szinten kell meghozni, ahol a megfelelő információk rendelkezésre állnak. Nagyon sokan vallják, hogy például ne Madridban döntsék el, hogy Kasztíliának a városi metróhálózat fejlesztéséhez mennyi pénzre van szüksége, és hogy kell ezt csinálni. Pláne ne az EU alakítsa ki az elosztási elveket, a fejlesztési prioritásokat. A szubszidiaritás elve bekerült abba a maastrichti csomagtervbe, amellyel a Monetáris Unió is indult, mint egy nagy fejlesztési elképzelés. Létre is jött egy úgynevezett Régiók Bizottsága a Közösségen belül, aminek csak egyetlen feladata nincs: nevezetesen, hogy beleszóljon a pénzek elosztásába. 1991-ben a szubszidiaritás rémületet váltott ki, az EU-t kedvelő magyar jogászok testületileg azt mondták, hogy a szubszidiaritást az találta ki, aki szét akarja verni az EU-t. Tudniillik abban, ami felülről bomlik lefelé, csak útakadályokat jelenthet, ha elkezdenek alulról építkezni. Abból csak zűrzavar lehet. Ebben annyi igazság volt, hogy az elmúlt 7 évben nem is épült alulról semmi, gyakorlatilag a Brüsszeli Bizottság kibekkelte az egészet. Itt állunk egy 15 országból álló unióval, ahol lobbikkal blokkolni lehet, mondjuk, a mezőgazdasági finanszírozás átalakítását. Lényegében nem látható már át a Közösség irányítása, mert túl nagy a szervezet (360 millió emberről van szó). Tehát valahol az egésznek a regionális különbségeket ki kellene fejeznie, a tartós különbséget ki kellene fejeznie, és egy alulról építkezési joggyakorlatnak, érdekérvényesítésnek is meg kellene születnie. Ez nem történt meg. A keleti kibővülés szempontjából nagyon hátrányos lesz nekünk, ha a mi különbségeink alapján kezd el regionalizálódni az Európai Unió, a mi fejlettségi szintünknek megfelelően, a mi környezetvédelmünknek, a mi infrastruktúránknak megfelelően, és akkor majd meg lehet nézni, hogy mennyi pénzhez fogunk hozzájutni. Sem a brit-ír felvételnél, sem a görög-spanyol-portugál felvételnél, sem a három kis EFTA-ország (finn-osztrák-svéd) csatlakozásánál nem voltak olyan problémák belül, az országérdekek harmonizálása szempontjából, a Közösségben, mint amilyenek a keleti bővülés kapcsán felmerülnek. Másrészt, ma a Közösség sokkal szegényebb az elmaradottság finanszírozására. Harmadrészt, van egy aszimmetria a bővülésben: mi nagyon akarunk menni, ők meg elég megosztottak, ami nem volt jellemző a korábbi bővülésekre. Tehát az eddigi legnehezebb kibővülés elé nézünk.

Csapody Tamás: Rövid előadásomat két részre osztanám: elsőként a múltról beszélnék, a második részben pedig azt is vizsgálnám, hogy előttünk a NATO, tehát jelen és jövő. Magyarország és a NATO viszonyában egy tízéves periódussal foglalkozom. Az első periódust a lappangás időszakának nevezném, ez Horn 1989-es felvetésétől az 1994-es országgyűlési választásokig tartott. A második időszakban a NATO-csatlakozási tárgyalások – a maguk összes vonatkozásával – intenzívebb szakaszba léptek. A harmadik szakasz már a népszavazás utáni, a mostani, a preintegrációs szakasz, ami a NATO-tagságig, tehát feltehetően 1999 márciusáig tart. Ezt követően kell a negyedik szakaszról beszélni, ami már Magyarország teljes jogú NATO-tagságának az időszaka. Ezt a négy időszakot lehet egy másik metszet mentén is elemezni, a demokrácia érvényesülésének szempontjából. Ezen belül van egy elvi, formális megközelítés, ami inkább a demokratikus jogok érvényesítésére vonatkozik, és a demokratikus kritériumok alapján van egy tartalmi rész. Az elsőt adottnak véve, és a másodikat közel sem adottnak véve szeretnék megemlíteni néhány esetet. Tehát azt vizsgálom, hogy a tartalmi demokrácia az említett periódusokban hogy működött.

Mindenekelőtt a törvényesség kérdését kell kiemelni, a törvényességnek a különböző szintjeit. Az első szint fölülről lefelé haladva – ha lehet ezt mondani – az Alkotmánybíróságnak a szintje. Itt két beadványról kell említést tenni: egy munkáspárti beadványról, ami 95 őszén érkezett, és a NATO-népszavazást követő beadványról (azt két civil szervezet és egy párt adta be). Az Alkotmánybíróság, mint a jogi hierarchia legmagasabb szintjének megfellebbezhetetlen fóruma, mind a két ügyben kinyilvánította illetéktelenségét, ami egyrészt jogi nonszensz, másrészt a problémának az elhárítását jelenti. Az Alkotmánybíróság a politikai elit által megkívánt megoldás irányába tolta el a választ, nevezetesen jóváhagyta az eggyel alatta lévő szintnek, vagyis az országgyűlésnek a döntését.

Ezzel elértünk a második szinthez, az országgyűléshez. Nem elemezném, hogy politikailag hogyan viszonyult a kérdéshez, hanem pusztán a törvényhozói munkáját szeretném kiemelni. Ennek egyik ága, hogy minden törvényt, minden jogszabályt megelőz bizonyos vita, előkészítés. A NATO-val kapcsolatos jogszabályalkotás eseteiben – az IFOR, SFOR vonatkozásában különböző csapatmozgások jóváhagyása, jogharmonizáció a normák átvételével, sőt magához a NATO-hoz való csatlakozás vonatkozásában is határozatok születtek – ilyen nem történt. Vagy például a munkáspárti beadvány kapcsán született egy országgyűlési határozat. Ezek mögött valós és érdemi vita sohasem volt. Rendre egységes "igent mondás" következett, ami demokratikus parlamentekben szokatlan. A demokratikus parlamentekben bizonyos vitáknak és elméleti előkészítéseknek mindenféle jogalkotást meg kell előzniük. Ez Magyarországon egyszer és mindenkorra elmaradt.

A másik vonatkozás az, hogy az országgyűlési bizottságok hogyan foglaltak állást. A bizottságok – itt kitüntetett szerepe volt a Külügyi bizottságnak és a média-sajtóügyekkel foglalkozó bizottságnak – egyike sem foglalkozott ezekkel a kérdésekkel akkor, amikor már tudvalévő volt, hogy a médiatörvény nem tud érvényesülni. Ezen túlmenően a Külügyi bizottság politikailag és leirat formájában – a régi módszereket idéző módon – próbált az ORTT-re hatni, ami nemcsak a módszerekben való közösségvállalást jelent az előző rendszerrel, hanem sokkal inkább azt, hogy a törvényhozó testület egy végrehajtó testületet próbált helyettesíteni. Tehát a hatalmi ágak szétválasztásának problematikája merült itt fel. Maguk a törvények nem érvényesültek, amelyeket természetesen ez az országgyűlés hozott. Elsősorban a médiatörvény, a közbeszerzési törvény és a reklámtörvény sérült a NATO vonatkozásában. A médiatörvényt külön is ki kell emelni, amelynek rendelkezési közül elsősorban a szponzoráció, támogatottság tilalmát, illetőleg a kiegyensúlyozott, objektív tájékoztatás követelményét nem tartották be. Itt különböző jogerős határozatokról, illetve állásfoglalásokról van szó. Ez azért is hangsúlyos kérdés, mert a Külügyminisztérium mintegy 120 millió forinttal rendelkezett a NATO kommunikációs stratégiájára, a honvédelmi tárca pedig mintegy 50 millió forinttal. Mindaz a támogatás, amit ebből a 170 millió forintból a tévé és a rádió kapott, megsértette a médiatörvényt. Ezeknek csak kis százalékban – 8 adás esetében – lett jogi következménye. Összességében a magyar sajtó – és itt természetesen érdemes és kell is differenciálni az elektronikus és írott sajtó között – nem tartotta be a demokratikus játékszabályokat, a nyilvánosságra vonatkozó szabályokat, vagy éppen a pályáztatásokra vonatkozó szabályokat. Hiszen azokat a támogatásokat, amelyeket a külügytől vagy a honvédelmi tárcától megszereztek, sohasem nyilvános módon, sohasem kihirdetések nyomán, s adott esetben a közbeszerzési törvény betartásával szerezték meg, hanem informálisan, baráti alapon. Részben a régi technikákat továbbélesztve, részben pedig az új klientúrán keresztül. Ez kérdésessé teszi a NATO-kampányban – és általában is – az egész magyar sajtó szabadságát.

Ki kell emelni azt is, hogy a Magyar Parlament 1997 júliusában elkövetett egy olyan illetlen dolgot, amit alkotmányos demokráciákban ritkán követnek el. Amikor a NATO-népszavazásról a döntés már megszületett (tehát hogy ez vélemény-nyílvánító formában kerül kiírásra), akkor a Magyar Parlament megváltoztatta a népszavazásról szóló törvényt. Nagyon illetlen dolog volt az érvényességi és eredményességi határoknak a megváltoztatása, és egyébként is a népszavazásra vonatkozó jogi keretek megváltoztatása. Ráadásul – és ez akár szakmai, akár magabiztossági tünetet jelent – a Magyar Parlament elmulasztotta ennek a konkrét, precíz, védhető, jogi megfogalmazását, aminek azért lett volna jelentősége, mert későbbiekben – mint azt valamennyien tudjuk – a részvételi arány nem érte el az 50%-ot. Ez felvetette a népszavazás érvényességének és eredményességének a kérdését is, aminek következtében egy újabb alkotmánybírósági beadványra került sor.

Körülbelül ennyit szeretnék mondani arról az időszakról, amely 1997. november 16-án lezáródott. Ez a múlt, ezzel már különösebben nem lehet mit kezdeni. A legfőbb feladat ezeknek a visszásságoknak a dokumentálása, a nyilvánosságra hozatala, hiszen az értelmezés hatalma is a mindenkori hatalom kezében van, és a maga eszközeivel – részben szellemi tőkével, részben gazdasági tőkével rendelkezve – ezeket az értelmezéseket a hatalom meg is teszi.

Ami viszont a jövőt illeti: a NATO arra megállapításra jutott, hogy Magyarországgal szemben van 46 konkrét elvárása. Ezek közül Magyarország 29-et teljes egészében elfogadott, 4-ről úgy gondolja, hogy talán teljesíteni tudja, míg 13-at fontolóra vett. Hogy ezeknek a pontos tételei mit jelentenek, nem lehet tudni, de az egyértelmű, hogy a bővítéssel kapcsolatos katonai beruházásokat szabályozzák. Ez azt is jelenti, hogy Magyarországnak négy periódusban kell a NATO elvárásoknak megfelelnie. Ennek az első időszaka az azonnali (egy éven belüli), az ezt követő a rövid, a közép- és a hosszú távú megfeleltetés. Az azonnali periódusban egészen a csatlakozásig a nyelvtanulás, a kompatibilitás, az információáramlás követelményeinek kell megfelelni, illetve különböző katonai – elsősorban a légvédelmi rakéták rendszerbe állításával és a légtérellenőrzéssel kapcsolatos – beszerzéseket kell végrehajtani. Ennek természetesen szabványügyi, jogharmonizációs vonatkozásai is vannak. A második időszak feladataira a csatlakozást követően mintegy 2-3 év áll Magyarország rendelkezésére. Ekkor már kiderül, hogy milyen NATO-alapokhoz férhetünk hozzá. Itt a beruházási alapot szokták emlegetni, amitől Magyarország azt reméli, hogy a sokat emlegetett radartendert ki tudja írni, amit vagy egészében, vagy részben a NATO finanszíroz. Ez mintegy 20 milliárd forintos tételt jelent. Ennél nagyobb volumenű a repülőgépek beszerzése, vagyis a magyar repülésnek a katonai megújítása. Itt 400 milliárd forintról van szó. Ez magába foglalja mintegy 30 vadászrepülőgép megvételét és rendszerbe állítását. Pillanatnyilag a Honvédelmi Minisztérium költségvetése 112 milliárd forint. Ennek közel négyszeresét fogjuk – segítséggel vagy segítség nélkül – vadászrepülőgépekre költeni. Ami, ha a honvédelmi tárca kiadásából megy, akkor is óriási tétel. De mivel 1995 óta Magyarországon létezik a katonai költségvetés mellett az ún. programköltségvetés intézménye is, ez azt jelenti, hogy feltehetően külön kormányzati alapból fogjuk ezt az összeget kifizetni, tehát ez plusz költségeket fog jelenteni. Ebben az időszakban elkezdődik a magyar hadsereg teljes átfegyverzése, ami szó szerint a teljes hadsereget jelenti: a ruházattól kezdve a technikai, logisztikai fejlesztésig, ami kb. 2010 környékén áll be arra a NATO-szintre, amit részben a NATO elvár, részben mi teljesíteni akarunk. Fölmerül a kérdés, hogy körülbelül mennyit fogunk költeni erre. A válasz az, hogy pontosan nem lehet tudni, mert ennek számos összetevője van. A GDP-növekedésnél például a Gazdaságkutató Rt. három variációval számol. Az ország anyagi megterhelése attól is függ, hogy melyik variáció jön be, hogy a NATO mennyire ölel a karjai közé minket, hogy a magyar politikai elit mennyire szervilis módon viszonyul a NATO-hoz, és mennyit vállal. Az a megközelítés, hogy Magyarországnak megéri a csatlakozás, mert többet kapunk, mint amennyit adunk, nyilvánvalóan nem igaz. Számszerűsíthetők az adatok. Ezek az adatok általában 13 évre, tehát 1997 és 2010 közötti időre vonatkoznak, és nyugati adatok szerint 330 és 440 milliárd közötti összegekről van szó. Ezek a számítások 1995-ös árakon értendők. A magyar politika szereti azt hangsúlyozni, hogy kizárólagosan a NATO-hoz való kompatibilitásnak a megoldása kerül pénzbe, de elfelejtik hozzátenni, hogy a magyar hadsereg egész modernizációjára sor fog kerülni.

Ugyanakkor a költségvonzat nem kizárólagos problémája a NATO-csatlakozásnak. Nagyon fontos ezen kívül megnézni a politikai következményeket. Itt van mindjárt Oroszország problémája, amely az amerikai szenátusvitáknak is központi kérdésévé vált. De ez nekünk nemcsak politikai kérdés. Nekünk különösen nem mindegy a tőlünk keletre lévő országok viszonyulása, és ennek politikai, illetve gazdasági vonatkozása. Ugyanígy nem mindegy Ausztriának a kérdéshez való viszonyulása sem, hiszen Ausztria jelenleg – ha nem is annyira, mint Svédország és Svájc – militáns semlegességet valósít meg. Mihelyt Magyarország a NATO tagja lesz, Ausztriában is felerősödnek a NATO-párti nézetek.

Nagyon fontos kérdés a NATO bővítésének második vagy harmadik köre, és itt nem elsősorban a baltiakra gondolok, amely országok felvétele minden bizonnyal nem fog bekövetkezni, hanem Magyarország szomszédaira, azon belül is elsősorban Romániára. Magyarország NATO-tagságának akkor lesznek a magyar-román kapcsolatokban különösen negatív következményei, ha elmarad ez a bizonyos második kör.

Lényeges újabb szempont az atomfegyverek és a csapatok állomásoztatásának a kérdése. A választásokon induló pártok közül a többség nem foglal állást ezekben a kérdésekben. Ez egyrészt felveti a pártok és a pártprogramok, illetve a szellemi elit és a szakértői gárda szakmai és morális problematikáját. Másrészt pedig jelenti azt is, hogy mivel a kormányzati babérokra törekvő pártok tartózkodnak attól, hogy ezekről a kérdésekről érvényesen nyilatkozzanak, ezeket majd nem is lehet rajtuk számon kérni. Vagyis hallgatólagosan úgy gondolják, hogy ezekkel a kérdésekkel nem kell foglalkozniuk, mert automatikusan elfogadják azt a nyugati elvárásrendszert, ami ezekben a kérdésekben majd meg nyilvánul. Márpedig Magyarországon mindenképpen lesznek idegen csapatok, s a jövő idő használata ebben az esetben nem is indokolt, hiszen már itt vannak. Természetesen a már itt lévők hosszú távra települtek ide. Éppen azért adott Magyarország területet, technikát, lehetőséget számukra, mert a NATO-tagság felé kacsintgatott. Taszáron már jelentős amerikai bázis van. Mi úgy gondoljuk, hogy Magyarországon nem lesznek amerikai csapatok, de a NATO már kinyilvánította – pont Oroszország megnyugtatására -, hogy jelentős csapatokat nem fog állomásoztatni a csatlakozó országokban, ami azt jelenti, hogy a NATO mindenképpen igényt tart valamilyen katonai jelenlétre. Ezáltal Magyarország elveszíti azt a kedvező helyzetét, hogy atomfegyvermentes ország. Ez a helyzet 1991-ben, a Varsói Szerződés megszűnése után vált biztossá. Tehát Magyarország újkori történetében mintegy nyolc olyan év van, amelyről egyértelműen kimondható, hogy Magyarországon nincsenek nukleáris fegyverek. Ez nem azt jelenti, hogy a NATO rögtön 1999. április 4-én nukleáris erőt telepít Magyarország területére, de azt igenis, hogy ennek a telepítésnek megteremti a feltételeit, vagyis a katonai infrastruktúrát ki fogja építeni. Magyarország NATO-tagsága azt is jelenti, hogy a NATO "atomütőerejében" is benne lesz. Amikor Kelet-Németország – a német egyesítés nyomán – tagja lett a NATO-nak, a kelet-német elitpilótákat elkezdték kiképezni olyan repülőgépek vezetésére, amelyek atomfegyverek használatát teszik lehetővé. Ez nyilván a magyar pilótákkal is meg fog történni. Továbbá, a magyar repülőtereket ki kell építeni (leszállópálya, biztonsági rendszer), hogy egy esetleges NATO-konfliktus esetén a magyar repterek alkalmasak legyenek ezen repülőgépek fogadására. Ezáltal Magyarország de facto elveszíti atomfegyvermentes státuszát. Ez azért is kellemetlen, mert jelenleg egy nyugat-keleti (Svájc, Ausztria, Magyarország, Ukrajna) és egy észak-déli tengely mentén (Lengyelország, Szlovákia, Magyarország) van egy térség, ahol nincsenek atomfegyverek. Tehát megszűnik ez a kedvező státusz, amely részben bizalomerősítő, részben pedig komoly katonai és szakmai vonatkozásai vannak, a véletlen balesetek veszélyétől az állampolgári közérzetig.

Kérdező: Miért kell nem csupán Magyarországnak, hanem ennek a régiónak a NATO-hoz és az Európai Unióhoz csatlakoznia? Nincs az egész mögött egy amerikai-német ellentét? Szerintem nagy feszültség húzódik meg a két csatlakozás között: az egyik amerikai biznisz, a másik német biznisz. Magyarországnak nincs reális választása, be fog lépni az EU-ba is, akár akarja ezt, akár nem. Azok a struktúrák, amelyek meghatározzák a közvéleményt, a hatalmi elit szigorú ellenőrzése alatt állnak, és így nem tud más történni. Az egész problémát két érdekszféra küzdelmével magyarázom, és beillesztem abba az összefüggésbe, hogy az amerikai-német ellentét érvényesül Kelet-Közép-Európában. Ez egy világhatalmi összeütközés. A leghíresebb amerikai szovjetológusok egyike szerint elsősorban azért kell Magyarországnak a NATO-ba belépnie, mert az amerikai csapatok németországi tartózkodása gyakorlatilag értelmetlenné, tehát igazolhatatlanná vált. De Amerika nem akar Európából kimenni, és a NATO keleti bővítése lehetőség Amerika számára, hogy itt maradjon. Ezért a legbrutálisabb gyarmatosításra emlékeztető dolgokra is hajlandók az amerikaiak, hogy itt katonailag is megvessék a lábukat. Itt már most nem olyan feltételekkel vannak jelen, mint Németországban, hanem sokkal szabadosabban, és perspektíváikat tekintve is sokkal ellenőrizhetetlenebb pozícióba kerülnek. ők lesznek az urak Magyarországon ebben a katonai pozícióban.

Gazdaságilag valami nagyon hasonló játszódik le német részről. Én még a Monetáris Uniót is abszolút német biznisznek látom. Németország fogja ellenőrizni a pénzügyi rendszert, hiszen az egyesülés utáni Németország ma már Európa elsőrendű gazdasági hatalma. Belátható időn belül megvalósul Németország gazdasági uralma Európa fölött. Ezért Magyarországnak nem az érdekes, hogy mikor veszik be az EU-ba, hanem hogy mi lesz Magyarország gazdasági funkciója. Mi lesz az, amit a német piacról ide kitolnak, milyen szemetet fognak ide tenni. Egyre inkább Németországban fog eldőlni, hogy milyen társadalmi csoportokra lesz szükség Magyarországon. Az egész Monetáris Uniót abban az összefüggésben értelmezem, hogy megszűnt a nemzetállam. Ez egy új Szovjetunió, csak nyugati irányítással. A lényeg nem a Monetáris Unió, hanem ami az eredeti 1957-es dokumentumban van, hogy "közös a piac". Tudjuk, hogy a piac úgy működik, hogy nagyon különböző dolgokra lehet piacot találni. Magyarország is jó piac lesz, de nem tudjuk még pontosan, hogy mire. Magyarország kiszolgáló ország lesz, ahol kiszolgáló értelmiségre lesz csak szükség. A komoly társadalomtudományi értelmiség fölöslegessé válik, hiszen azt a német centrumban meg fogják termelni. Magyar nemzetállam gazdaságilag tulajdonképpen már nincs is, ennyiben Magyarország, mint nemzet, megszűnt létezni. Nincs reális hatalom a kormány kezében: már semmilyen szempontból sem a magyar kormány dönt a gazdasági kérdésekben.

Rácz Margit: Szeretném egy picit elmosni azokat a kontúrokat, amelyeket felvázolt. Én el tudok képzelni egy olyan alternatívát is, hogy Amerika a globalizáció révén egyedül van uralmi helyzetben a világban. Még kevésbé van versenytársa, mint a II. világháború után, és Európa a kultúrájával, a bajaival, a nyavalyáival egyre érdektelenebb. Hogy Németország Amerika ellensúlya legyen, azt nem tartom reális elképzelésnek. Amerika inkább abban érdekelt, hogy az az ezerfelé húzó és féllábú óriás, ami az Európai Unió (amelyben külpolitikailag és katonailag semmiféle közösség nincs), mozduljon el egy együttműködés felé. És például egy olyan elhúzódó válságot, mint a balkáni, oldjon meg Európa. Úgy néz ki, hogy Amerika ebben a dologban fokozatosan távolodik Európától és Európában egyre inkább Németországra tesz.

A másik kérdéskörhöz. Önmagában elgondolkodtató tény, hogy miközben a SZU legvirágzóbb állapotában a magyar külkereskedelmi forgalomban a szovjet részarány 33-34% körül volt, addig 1997-ben a magyar külkereskedelmi forgalom 40%-a németekkel bonyolódott. Tehát abban, hogy egy német gazdasági folyamat által motivált magyar gazdasági átalakulás zajlik, nem vitatkozunk. A jelenség értelmezésében azonban vitatkozunk. Németországban egy olyan átalakulás zajlik, amelyben a szociális piacgazdaság szociális és piacgazdasági része egymásnak feszül, és a küzdelem – úgy tűnik – a piacgazdasági oldal javára mozdul el. A német cégek elsősorban a magas állami adók elkerülése érdekében szedik a sátorfájukat, és menekülnek olcsóbb helyekre. Magyarország szempontjából is ez történt. Nem csupán a vackot hozzák ide, hanem mindent, ami mozdítható. Ezáltal Magyarországon – Kelet-Európában senkihez nem hasonlítható módon – a befogadott működőtőke nagyobbik fele már német. Kérdés, hogy amit ezzel elértünk, az nekünk mennyire jó. Magyarországon volt egy spontán privatizáció, azután jött a nyugati tőke, amelyik szönyegbombázás-szerűen eltörölt egy csomó mindent. Hozta magával a munkanélküliséget, az inflációt és a régiók leszakadását, és a korábbi nagyipar eltűnt.

Csapody Tamás: Az említett ellentét a NATO-val kapcsolatban, főleg a fegyverkereskedelemben markánsan jelen van, de nem mint amerikai-német ellentét, hanem mint Amerika és Európa ellentéte. Különösen a repülőgépgyártás és a multicégek egyesítése kapcsán. Ez Magyarországon élő probléma. Sőt az, hogy Magyarország a többi csatlakozni vágyó közép-kelet-európai országgal együtt nem döntött ebben a kérdésben, jelentős részben annak tudható be, hogy ezek az országok megvárják a ratifikációs folyamat befejezését. Tehát például egy amerikai szenátusi döntés előtt nem akarnak ebben a kérdésben dönteni, mert ez üzenet lett volna Amerikának, hogy nem amerikai vadászgépeket vesz Magyarország, hanem adott esetben svédet, tehát hogy az európai piacot részesíti előnyben. Ez egy komoly és létező probléma azzal kiegészítve, hogy az európai fegyvergyártók jelentős részben a harmadik világra, az arab országokra is koncentrálnak, tehát ezen piacokért is folyik a küzdelem. A közép-európai piac, ami nemcsak Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot jelenti, hanem Ausztriát, Szlovéniát, Romániát is, csak a vadászrepülőgépekre gondolva mintegy 10 milliárd dolláros piac. Itt azért megy a harc, hogy tudnak-e ezek az országok együttműködni a vételben, hol lesz a javítóbázis, ki lesz beszállító.

A másik a munkahelyteremtés problematikája. Különböző előrejelzések azt mutatják, hogy Magyarországon évenként mintegy 1800-2000 munkahely teremtődik a NATO-csatlakozás nyomán, és ez a magyar államháztartásnak évi egymilliárd forintot fog hozni. Bár minden munkahely önmagában véve sokat jelent, de ez az eredmény a kiadásokhoz képest elhanyagolható. De általánosabban még az sem várható, hogy a magyar gazdaság (elsősorban a katonai iparral összefüggő gazdaság) profitálni tud a NATO-csatlakozásból. Így nyilván majd az a másod- vagy harmadhegedűs szerep jut Magyarországnak, amelyik már most körvonalazódik. Ez a Varsói Szerződés esetében is így volt, azzal a különbséggel, hogy akkor bizonyos katonai iparágak – ha lehet azt mondani – már-már a világszínvonalat jelentették, és nemcsak beszállítói rendszerben működtek. Ma ez a szint elérhetetlennek látszik. Itt al-alvállakozói szinten jelentkeznek a beszállítások, amit valaki úgy fogalmazott meg, hogy egy repülőgépből esetleg egy orr- vagy egy szárnyrésznek a beszállítására kerülhet sor, ami az egész nagyságát tekintve jelentéktelen. Tehát a magyar gazdaság ebből keveset fog profitálni.

Kérdező: Adott, hogy Magyarország a NATO tagja. Nem elképzelhetetlen, hogy előbb-utóbb valamilyen "renitenskedés" történik az országban. Kérdésem: a NATO logikájába belefér-e egy erre adandó Grenada-típusú válasz?

Csapody Tamás: A NATO-népszavazás előtt megfogalmazódott, hogy azért kell Magyarországnak csatlakoznia, mert akkor az esetleges belső feszültségek egyszer és mindenkorra kiküszöbölhetők. Tehát egy MIÉP-től vagy ennél is szélsőségesebb erőktől való félelem miatt mondtak nagyon sokan igent a NATO-csatlakozásra. Más kérdés, hogy ennek mennyi realitása van. Értelmiségi műhelyekben tapasztaltam azt – az egyébként a politika által kihasznált megközelítést -, hogy a NATO-csatlakozás a demokrácia hajójához való végleges csatlakozást jelenti azzal a jelentős záradékkal, hogy a szélsőségesek többé nem fognak teret kapni Magyarországon. Mint tudjuk, ez nem így van, mert a NATO-tagországokban (például Németországban, Franciaországban), és minden demokráciában, örök probléma a média és a vélemény szabadságának mértéke. Sőt, az úgynevezett szélsőséges erők a NATO-országokban is jelen vannak, és viszonylag sikeresek is. Tény, hogy a NATO történetében a tagországok szélsőséges erőinek korlátozására nem került sor. Magyarországot nem vennék tagjaik közé, ha a szélsőségesek hatalmi esélyével kellene számolni. Viszont itt van Törökország esete, amelyik a NATO leggyengébb láncszeme, például az iszlám és a világi rendszer állandó konfliktusa miatt. Ebben a katonai beavatkozás lehetősége is benne van, de a NATO ezt a terhet eddig sikerrel tudta kezelni. A NATO jelentősen veszítene a presztízséből, ha direkt és katonai módon beavatkozna Törökországban. A NATO és az EU beavatkozási technikája sokkal finomabban érvényesül. Tehát nem kell ahhoz katonaság a NATO esetében, hogy a társadalmi feszültségekre reagáljon. A technikák sokkal kifinomultabbak: a média, a tőke, az érdekek révén érik el a célokat. Például feketepénzeket adnak, bizonyos pártokon keresztül nézeteket jelenítenek meg. Ez a beavatkozás ma is jelen van, és egy kiélezett helyzetben is elsősorban ilyen beavatkozás valószínű.

Kérdező: A NATO-hoz, és az EU-hoz való csatlakozás egyaránt sokba kerül majd a lakosságnak. Elképzelhető, hogy a NATO-költség és az EU-költség gazdaságilag erősen megterheli az országot, ami további életszínvonal-romláshoz, valamint ennek nyomán tömeges lakossági elégedetlenséghez vezethez. Nem kizárt, hogy az országban olyan társadalmi feszültségek keletkeznek, amelyek NATO-ellenes, illetve EU-ellenes irányt vesznek. A társadalmi feszültségek kihordására két változatot vennék figyelembe. Az egyikben a lakossági elégedetlenség a kormány elégedetlenségével párosul, a másikban a kormánnyal szembeni elégedetlenség formáját ölti. Első kérdésem: melyek az esélyei egy ilyen NATO-val, illetve EU-val való szembefordulásnak abban az esetben, ha ez kormányszintű? A másik kérdésem: mi történik, ha a kormány továbbra is akarja azt, amibe bemasíroztatta a népet, a nép meg nem akarja?

Csapody Tamás: Ha a kormány a NATO-val szemben elvárásokat támaszt, vagy esetleg ki akar lépni a NATO-ból, a NATO alapokmánya ehhez biztosítja a jogi kereteket. Tehát egy év határidő után ki lehet lépni a NATO-ból. Franciaország, Spanyolország és Norvégia próbált komoly kritériumokat meghatározni, nevezetesen hogy nukleáris fegyvereket nem telepít az ország területére, illetve a NATO katonai szárnyából kilépett. Ezeket persze nem mindenki teheti meg. Hiába egyenlők a NATO-tagok, amit Franciaország a történetiségénél, világbirodalmi ambícióinál fogva megtehetett, azt Magyarország, vagy akár a többi NATO-ország nem tehetné meg. Az a fajta szerződéses magatartás, amit a magyar elit elképzel, nyilvánvalóan irreális. Valójában nincs játéktér: mondjuk hiába akartuk volna elfogadtatni, hogy a NATO nukleáris szárnyához nem csatlakozunk – ez egyáltalán nem volt téma sem a NATO, sem Magyarország oldaláról. Tehát a kuruckodásnak semmi esélye nincsen.

A másikról is hasonlóan gondolkodom. A hivatalos megközelítés a NATO-kiadásokat elviselhetőnek véli az ország lakosságára nézve. Én úgy gondolom, hogy nem elviselhetők, mert ezeknek a kiadásoknak máshol lenne a helye. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a lakosság a NATO-költségekkel is kapcsolatba hozná elszegényedését és szociális helyzetének romlását. Ezt a politika maximálisan el tudja fedni. A média, a propaganda teljesen le tudja határolni. Tehát a NATO jelentős megterheléseket okoz, igenis megfizethetetlenek ezek a terhek, szükségtelenek ezek a beruházások. Mégsem gondolom, hogy ha ebből bármiféle elégedetlenség származna, azt a NATO-csatlakozásnak fogják tulajdonítani.

Rácz Margit: Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy még csak közelítő ismereteim sincsenek arról, hogy nekünk mibe fog kerülni az EU-csatlakozás. Tehát nem tudom komolyan venni, amit eddig kiszámoltak, mert az adatok szélsőséges határok között mozognak. Ha pedig nem ismerjük a konkrét adatokat, akkor egy picit bizonytalanabbá válik az ítéletünk is.

Említettem, hogy Magyarországon egy rendszerváltó gazdasági szőnyegbombázás ment végbe. Elképzelhető, hogy Magyarország ráállítható egy növekedési pályára, aminek lesz olyan következménye, hogy reálbér-növekedés indul el. Az EU érdektelenségét a kibővüléssel kapcsolatban döntően abban látom, hogy ami ebben neki haszon, azt már megkapta. Tudniillik egy szabadkereskedelmi összeépülés jött létre, ami nálunk elszegényedéshez vezetett, és most már az EU-nak kellene adnia valamit. Mi egy költségelőnyt adtunk neki, amit adott Spanyolország is, amikor belépett a maga fejletlenebb infrastruktúrájával. Le is rohanták a cégek abban a pillanatban, amikor belépett, magas is lett a munkanélküliség, de elindult az egy főre jutó GDP növekedése. Valami ilyesmi történik Közép-Európában is. Két problémát azonban jelentősnek látok. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az Európai Unió – tőlünk teljesen függetlenül – saját belső problémái miatt működésének és létezésének egyik legnehezebb korszakában van. A Monetáris Unió a látens gazdasági feszültségeket még nagyobbá teszi, és ezek a feszültségek megszűnnek látensnek lenni. Az, hogy a munkanélküliség Spanyolországban 20%, Kelet-Németországban 20%, Franciaországban és Németországban 10% fölött van, akkora probléma, aminek a megoldását a végtelenségig húzni nem lehet. Nagyon jól látszik, hogy a gazdasági prioritások ezeken az országokon belül kifejezetten abba az irányba mennek, hogy pénzügyi stabilitást érjenek el, amit vagy elérnek, vagy nem, de ennek az oltárán rövid távon és középtávon a kilencvenes években föláldozták a munkahelyteremtéssel kapcsolatos próbálkozásokat is. Tehát olyan fellendülés van, amely munkahelyvesztő. Ha most ilyen nehéz helyzetben van az EU, akkor nem feltételezhető, hogy hathatós segítséget tud adni azoknak a közép-európai országoknak, amelyekben egy óriási nemzetivagyon-veszteséggel zajlott a rendszerváltozás, és amelyek a görög egy főre jutó Gdp-nek is csak körülbelül a felével rendelkeznek. Ezek az országok a gazdasági rendszerváltás során az amúgy sem fejlett szociális hálójukat szétszaggatták, milliós társadalmi rétegeket tartósan reménytelen helyzetbe hoztak, ami magában rejti a társadalmi feszültségek növekedésének lehetőségét. Az EU-országok ezt nem fogják tudni megoldani. Egyet tudnak tenni (ami nagy divat lett a 90-es években a homogén struktúrák iránt oly nagy vonzalmat érző Európai Unión belül is): sok esetben egymásra mutathatnak, és azt mondják egymásnak, hogy ti csináltátok a bajt, oldjátok is meg magatok. A szerzett előnyökről senki nem akar lemondani a keleti bővülésben.

Kérdező: A kérdésem a szubszidiaritás érvényesíthetőségének határaira vonatkozik. Ezzel kapcsolatban az egyik kedvenc történetem a következő. A gyarmati Amerika feje a brit uralkodó volt. Ez azt eredményezte, hogy ha indián betörések fenyegettek egyes községeket, akkor hajóra ültethettek egy futárt Londonba, hogy védelmet kérjenek. Mivel a szolgálati út ilyen betartása nem igazán működött, spontán módon megszervezték az önvédelmüket. Említette, hogy az EU-n belül létrejött egy olyan vízfej, amely sok szempontból diszfunkcionális, működésképtelen. Nincs esély arra, hogy kialakuljon a szubszidiaritás logikájának megfelelően egy párhuzamos hatalom, mint a spontán önszerveződés intézményesülése? Tehát miközben van a csúcs, ami nem működik, megszerveződhet-e az ellátatlan funkciók helyi ellátásának technikája és mechanizmusa?

Rácz Margit: Az analógia látványos, de az EU-ban nem működik. Azért nem, mert itt nehezebben átlátható az egész. Mondok egy példát arra, hogy mennyire árnyalt a kép. A brüsszeli bürokraták nagyon szofisztikáltak, tisztában vannak saját privilegizált helyzetükkel. A legjobban fizetett hasonló szintű európai bürokrata fizetésének körülbelül a két és félszeresét lehet Brüsszelben megkeresni, és ehhez még mérhetetlen mennyiségű ingyenes juttatás járul. Ez azt eredményezi, hogy rendkívül kreatívak, ha saját érdekeikről van szó. Ez a vízfej tulajdonképpen diszfunkcionális, de nagyon hatékony is tud lenni, és összekapja magát, ha az érdekeiről van szó, és így minden szubszidiaritásban alapvetően ellenérdekelt. Ezért azután a szubszidiaritás irányába való elmozdulás helyett (amiről az államok sem nagyon látják, hogyan kéne csinálni) kitalálta az interreg-1, meg az interreg-2 programot a kilencvenes évekre. Például a következők történtek: a határokon túlnyúló, régiókat összekötő infrastrukturális fejlesztéseket kezdtek finanszírozni Brüsszelből úgy, hogy Brüsszelnek, az adott állam központi hatalmának, meg a regionális helyi hatalmaknak egy dzsumbujszerű együttműködéséből valami kezd kikristályosodni. Sikerült hozzájutnom Luxemburggal kapcsolatos empirikus vizsgálatok anyagaihoz. Luxemburg egy nagyon kis állam. Határa közelében fejletlen francia részek is vannak. És Luxemburg nem csak nagyon kicsi, hanem nagyon svindlis ország is. Az egy főre jutó GDP-je az EU-átlaghoz képest 170%. Ez a nagyon gazdag állam az EU-ban nem nettó befizető, hanem nettó felhasználó. Azon az alapon tudta ezt elérni, hogy a legtöbb EU-támogatás kofinanszírozó jellegű, tehát fifty-fifty alapon a nemzeti költségvetésből kell a felét finanszírozni. Ebből az következik, hogy bármilyen célra csak az tud pénzhez jutni, akinek magának is van. Ezt használta ki Luxemburg. Kialakította a környező szegény régiókkal való együttműködést, amelyben ő hajlandó a francia területen fejlesztett infrastruktúrák nemzeti részét is fizetni. Ez egy olyan interreg-1, meg intereg-2 program, amit Brüsszelben imádnak emlegetni. Kitalálták Brüsszelben, hogy a régióknak nagy szerepe lesz, hiszen az egységes belső piac létrejötte után a fejletlen még fejletlenebb lett. A piac általános szabálya, hogy "kiugrasztja" a fejlettebbet a fejletlennel szemben. Erre hivatkozva a Brüsszeli Bizottság különböző ügynökségeket szervez, és szétszórja őket az EU területén. Az ügynökségek neki jelentenek, és ahol régiófejlesztésre van szükség, megpróbál pénzt átcsoportosítani. Ebből az következik, hogy négyszögesítette a kört: úgy akar az állami akarat mögé nyúlni, a régióhoz közvetlenül eljutni, hogy ne a régió bombázza őt, és ne a régió határozza meg, hogy mit akar, hanem ő mondja meg, hogy te vagy az a régió, aki pénzt kap. Ebből is látszik, hogy mennyire összeszokott, a saját érdekeit keményen és szakszerűen védeni tudó apparátus – mintegy huszonötezer ember – a Brüsszeli Bizottság.

Kérdező: Elgondolkoztam azon a népszavazási kérdésen, amit feltettek nekünk, tehát, hogy egyetértünk-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét. Az orvoscsoport Boszniába küldése nem igazán Magyarország védettségét növeli, a taszári randalírozás sem feltétlenül, de a magyar állampolgárok megvédése a környezeti ártalmaktól, az egészségügyi problémáktól, a szegénységtől igen. Ebből a szempontból a NATO-hoz való csatlakozás akkor értelmezhető szerencsésnek, ha a NATO – mint a világ legnagyobb fegyveres ereje – tesz valamit azért, hogy a világot leszereljék, illetve ha Magyarország mint tárgyalási partner hivatkozik arra, hogy a népszavazáson történt felhatalmazás szerint ilyen irányban kell biztosítani az ország védettségét. Ezt értjük az ország védettségén, és nyugodtan követelhetjük a képviselőinktől, hogy ezt képviseljék a NATO-tárgyalásokon.

Csapody Tamás: Azáltal, hogy Magyarország tagja lesz a NATO-nak, Magyarország aláírja a Washingtoni Szerződést. Vagyis az abban foglaltakat legitimálta a magyar nép, a Washingtoni Szerződés összes pontját fogadta el. Ha a NATO azt mondja, hogy Boszniában, Koszovóban az érdekei sérülnek, akkor a NATO-n belüli döntéshozatalban tizenkilenced súllyal lehetünk jelen. Nyilvánvalóan a NATO alapvető összérdeke fog itt érvényesülni, tehát ilyen értelemben ez a játszma elveszett.

Kérdés: Tételezzük fel, hogy Oroszország hirtelen összeszedi magát, és azt mondja, hogy vissza akarja állítani a korábbi satus quót akár fegyveres erővel is. Ebben a fegyveres konfliktusban elképzelhető taktikai atomfegyverek alkalmazása is. Vajon az USA vállalna-e Magyarországért vagy akár Németországért egy nukleáris konfliktust?

A régi terminológiákban egy fegyveres konfliktusnak háromféle kimenetele lehetett. Valamelyik fél legyőzte a másikat, illetve a kibékülés. Egy atomháborúban azonban valószínűtlen, hogy valaki valakit le tud győzni, jóval valószínűbb, hogy kölcsönös megsemmisülés következik be. Ha pedig Magyarországra nukleáris fegyvereket fognak telepíteni, vagy olyan bázisokat létesítenek, amelyek nukleáris fegyverek fogadására képesek, akkor az ország közvetlen célponttá válhat. És ha Oroszország "szorult helyzetben" érzi magát, akkor NATO-Magyarországot a nukleáris csapástól senki nem tudja megvédeni. Isten ments attól, hogy Magyarországot meg akarja védeni valaki egy ilyen külső támadástól, mert akkor ennek az országnak a megsemmisülése fog bekövetkezni.

Csapody Tamás: Ha Magyarország aláírja a Washingtoni szerződést, annak az 5. pontját is aláírja, ami a kollektív biztonságra és a kollektív védelemre vonatkozó pont. Eszerint Magyarország teljes jogú tagsága esetén Magyarországot a NATO többi országa meg fogja védeni. Bár ez nem olyan automatikus, mint ahogy azt mi gondoljuk. Ilyenkor a NATO-t – a konszenzus-elv értelmében – össze kell hívni, és a megvédésbe mindenkinek bele kell egyeznie. Erre még nem volt példa. A másik dolog, hogy teljesen igaza van Önnek. Itt nemcsak nukleáris fegyverekről, hanem biológiai fegyverekről, illetve más környezeti katasztrófákról is szó van. Ezektől – mint a biztonságos környezetet veszélyeztető problémáktól – egyik ország sem védett. Vannak továbbá a NATO-n belül is központi kérdések: Amerika biztonsága a legfontosabb, és ezen túl Anglia, Németország és Franciaország érdekei előbbre valók. Vagyis létezik egy első kör, egy második kör és egy harmadik kör. Mi mindenképpen a harmadik körbe fogunk bekerülni. Igaz az is – és a NATO-ellenes érvek között próbáltuk ezt érvényre juttatni -, hogy Magyarország eddig egy keleti tömbnek, a Varsói Szerződésnek a nyugati bástyája volt, most pedig egy másik szövetségnek a keleti végvára lesz. Ezen úgy próbál segíteni a magyar külpolitika, hogy a bővítések későbbi körében tovább tágítja a NATO határát. Vagyis, ha Románia, Szlovákia – és esetleg talán még Ukrajna is – tagja lesz a NATO-nak, akkor nem mi leszünk a peremen. Ilyen stratégiákban lehet gondolkodni, de kétségtelen – és ez a Varsói Szerződés idején kimondott doktrína volt -, hogy Magyarország feladata az ellenség feltartóztatása. És itt percekben mérhető időket mondtak. Nem volt kérdéses, hogy Magyarország elpusztul, felvonulási területté válik, vagy – más megfogalmazásban – mi hozzuk az emberáldozatot. A NATO részéről ezt nem így fogalmazzák meg, de akár a szenátusbeli, akár más parlamenti vitákban mindig ezt értik azon, hogy "ki fog Budapestért meghalni". Tehát Budapestért és szövetségeseink földjéért nem a NATO-katonák és nem az amerikai katonák akarnak meghalni, hanem minden bizonnyal nekünk kellene meghalnunk. Ezt ki is lehet terjeszteni. Vagyis ha Boszniában, Közép-Európában, Kelet-Európában probléma van, akkor igenis az itt lévő, közvetlenebbül érintett országok polgárai vállalják a kockázatot. Sőt, akár egy amerikai érdekeket meghatározó iraki vagy más konfliktusban is vegyenek részt ezek az országok.

A NATO-bővítéssel szemben ellenérvként hangzott el, hogy a NATO bővítése Oroszországot Kína felé tolja, illetve Kínát Oroszországhoz. Egymáshoz kényszerítésük nyomán létrejön egy olyan pólus, amely – mint gazdasági és katonai nagyhatalom – a maga ázsiai hagyományaival, beidegződéseivel komoly ellenféllé válhat, és hosszabb távon új katonai veszélyforrást is jelenthet. A NATO-ban elkezdődött egy új ellenségkép kialakítása: már nemcsak iszlám veszedelemről, hanem sárga veszedelemről is beszélnek.

A nyugati filozófiatörténeti szakirodalomban Lukács mint "Marx autentikus követője" jelenik meg. A tanulmány e tézis szempontjából elemzi a két gondolkodó fogalomrendszerét, fókuszában olyan kategóriákkal, mint munka, termelés, társadalom.

Roy Bhaskar nagyszabású művében, a Dialectic. The pulse of Freedomban többször úgy említi Lukács György nevét mint Marx autentikus követőjét.¹ Nincs okunk kétségbe vonni Lukács Marx iránti mély, egész élete végéig tartó vonzódását s elkötelezettségét. Ám módfelett nyugtalanító, hogy – minden eddigi kezdeményezés ellenére – nem sikerült egyöntetűen s egyértelműen tisztázni, valamint megbízhatóan megítélni marxista korszakát. Sem a nemzetközi, sem a magyar filozófiában. Ami szembetűnő s nem éppen szívderítő jelenség: megpróbálkoznak a fiatal- s öregkori Lukács-kép merev szembeállításával. Oly módon, hogy csak egy Lukácsot ismernek el, tudniillik az ifjú gondolkodót, aki Simmel, Weber, Hegel emlőin nevelkedett, és a Lélek és formák, A regény elmélete s más, invenciózus műveket írta. A felfelé meredeken emelkedő pálya csúcsa – igaz, nem akármilyen gondolati és politikai fordulat nyomán – a Történelem és osztálytudat című könyv, amely talán a legtöbbet idézett Lukács-mű a nemzetközi filozófiai szakmában. A többi – vagyis későbbi munkássága – néma csend; mintha nem is létezne Az esztétikum sajátossága vagy A társadalmi lét ontológiájáról című alkotás. Megdöbbentő, hogy mérvadó tematikus filozófiai munkák, filozófiatörténeti összefoglalók és filozófiai szakszótárak egyaránt mellőzik a késői Lukács-munkák bemutatását és értékelését. Mi több, olykor mégcsak meg sem említik a késői korszak szellemi dokumentumait.²

Azok az értékelések pedig, amelyek az "érett" Lukáccsal is foglalkoznak, az 1930 utáni teljesítményét – filozófiai szempontból – egyszerűen "lenullázzák", legjobb esetben degradálják. Lényegében a filozófiai mibenlétét kérdőjelezik meg. Azt állítják, az "ideológus" elnyomja a filozófust, a bolsevik Lukács nem tudott vagy nem akart megszabadulni a sztálinizmus béklyóitól, túlságosan odakötötte magát a totalitárius rendszerhez s ennek nagy ára lett: az ész, a szabad gondolat a dogma szolgálatába szegődött, megrekedt a sztálini ortodoxia szintjén.³ Mármost vitatkozhatunk azon, vajon nevezhető-e ez a magatartás az ész elárulásának, mindenesetre az tény, hogy Lukács másfél évtizedes "moszkvai emigrációja alatt gyakorlatilag el volt tiltva a filozófiától… A marxizmus a dialektikus gondolkodást lényegében teljesen hatástalanná teszi. Hogy Lukács ebben az időszakban nem tudott radikálisan szakítani a szovjet ideológiával, hanem csak taktikai manőverekre vállalkozott az adott keretek között, nos ebben lelhetjük meg a… benső okát annak, hogy miért is nem rendelkezett ekkor önálló filozófiával."⁴ A foglyul ejtett ész működése nyilvánvalóan lehangoló, s első pillanatra könnyen okozhat csalódottságot. "1930 után többé nem maradt autonóm a filozófiai gondolkodása. Ezek után is lehet vitatkozni ontológiáról, esztétikáról, de én mindig fogok élni a gyanúperrel – mondja az úgynevezett ‘Budapesti iskola’ egyik képviselője -, hogy saját kiábrándulásom a késői Lukács életművét illetően innen fakad. Valahol mindenütt határt szab saját gondolkodásának."⁵

Azt hiszem, indokolatlan lenne Lukács marxista korszakának egészét sommásan meg (s el)ítélnünk, miként elvakultság lenne megfeledkeznünk arról a tényről, hogy életműve nagyobbik részét a Marxhoz, illetőleg a marxizmushoz való viszonya határozza meg. Számomra az tűnik járható útnak, ha elfogulatlanul s körültekintően próbáljuk mérlegre tenni marxista korszakát s újabb vizsgálódásokat kezdeményezünk az életműről. Abban a reményben, hogy túlléphetünk bizonyos Lukács-mítoszokon és -legendákon, egyáltalában, hogy teljesebb és differenciáltabb Lukács-képünk legyen.

Most azonban számomra fontos feladat a már kialakult marxista korszakának tüzetesebb megvizsgálása, s azon belül annak a kérdésnek az újbóli megvilágítása, miként is értelmezhetjük és értékelhetjük Marxhoz és a marxizmushoz való kötődését. Azt gondolom, a késői Lukács munkakoncepciójának tükrében jó s eddig nem kellő mértékben hasznosított lehetőség nyílik e problémakör áttekintésére. Az alábbiakkal ilyen munkálathoz kívánok hozzájárulni néhány, általam fontosnak vélt összefüggés vázlatos bemutatásával.

* * *

Nincs vita abban, hogy a marxista fordulat Lukács számára kitörölhetetlen élmény, egész életre szóló meghatározottság. Ám sokan nem értik vagy nem hajlandók elfogadni, hogy a marxista tradícióhoz kötődés nem föltétlen jelent szolgai azonosulást. Lukács esetében is erről van szó: ő nem adja fel az önálló gondolkodásmód és kritika készségét, illetve képességét. Ellenkezőleg: elmélyedni akar a marxi gondolatvilágban, kifejteni, majd továbbvinni kívánja az eredeti szövegeket. Nem a katedramarxizmus tucatképviselőinek egyike ő, hanem autonóm személyiség, nagyformátumú (koncepciózus) gondolkodó, aki miközben Marxot értelmezi, saját meglátásokkal, új felvetésekkel is előrukkol. Éppen ezért nem adatott meg neki – a bolsevizmus és a marxizmus sajátos fintoraként – egy tipikus problémamentes karrierpálya. Ha a mozgalom s a hivatalos ideológia felől nézzük a lukácsi életutat, akkor nem nehéz felfedeznünk, Lukács egész életében egy "kellemetlen elfogadó volt, aki magára vállalta a szembenállást a jelenlevő értelemmel."⁶

Személye és életműve Magyarországon és a volt Szovjetunióban egyaránt sok gondot okozott a politika és a kultúrpolitika számára. Egy rövid időre le is tartóztatják (1941-ben) a Szovjetunióban, mivel azt állítja – szemben a hivatalos ideológiai felfogással -, hogy a műalkotás szempontjából a tehetség a legfontosabb kritérium.⁷ Itthon pedig 1957-től tízévi pártonkívüliségre kárhoztatják, írásait nem adják ki, s még azt is meg akarják akadályozni, hogy külföldön publikáljon.

S mint közismert, meghirdeti a marxizmus reneszánszának nagyívű programját, melynek értékét s hatását lehet ugyan kétkedve fogadni, de az vitathatatlan, hogy legalább "Marx filozófiai interpretációjának teljesen új nyelvén… valóságos tertium daturt ígért, a válságoktól válságokig ‘épülő’ szocializmus demokratizálását."⁸ Lukácsra tehát úgy is tekinthetünk, mint a sztálinizmus nem adekvát filozófusára, inkább egy azon túllépni akaró "monumentális felvilágosítóra".⁹ Olyan gondolkodóra, kinek – mégha semmiféle eredményt sem tudna felmutatni – már útkeresése tiszteletre méltó, tévedései pedig nem minden tanulság nélküliek.¹⁰

Lukács filozófiai munkásságában is a tertium datur elvét kívánja érvényesíteni. Jó érzékkel mutat rá, hogy "az ontológiai tertium datur a társadalmi-történelmi folyamat valódi folyamatosságából indul ki",¹¹ amely lényegében az emberek alternatíváinak folyamatosságát jelenti, nem pedig a relativista és a dogmatista társadalomszemlélet végletes formáit.

Az alternativitás létezése közvetlen összefüggésben áll az emberi célkitűzés működésével. Ez a gondolati kapocs vezeti el Lukácsot munkakoncepciója megszületéséhez. A kérdések, melyeket mindenképpen fel kell tennünk, a következők: mi a munka Lukács szerint, illetőleg mi a viszony a lukácsi és a marxi munkafelfogás között.

A munka, Lukács értelmezésében, olyan használati értéket előállító tevékenység, amely kettős mozzanatot (funkciót) hordoz. Egyfelől a munkát "teleológiai tételezések talpazatának és modelljének fogjuk fel."¹² A teleológia-működés nagy jelentősséggel bíró ontológiai tény, most csupán arra a hatásra gondoljunk, hogy ennek révén a természetben olyan változások következnek be, "amelyek többé semmiféle analógiát nem mutatnak magával a közvetlen természeti folyamattal."¹³ Ilyen módon a munka mint teleológiai tételezés megadja az állati és az emberi világ közti ontológiai ugrás mibenlétét. Másfelől a munka sajátossága az, hogy benne az "ember-természet közti anyagcsere"¹⁴ zajlik: az ember táplálkozási szükségletét a természet anyagaiból elégítheti ki, éppen munkatevékenységével alakítja át a természet javait olyan formákká, amelyeket már közvetlenül elfogyaszthat, felhasználhat. Tehát létrejön egy természetes, szükségszerű és a konkrét társadalmi-politikai viszonyoktól bizonyos mértékben független kölcsönhatás ember és természet között.

A továbbiakban viszont hangsúlyeltolódás történik, vagy talán új szempont körvonalazódik. Miközben Lukács próbál – Marxból kiindulva – elmélyedni a munka filozófiai összefüggéseiben, két új vagy újnak tűnő mozzanatot emel ki, és ezzel bizonyos tekintetben el is kanyarodik mesterétől. Új mondanivalóval lép elő, ami egy egészen más koncepciót sejtet Marxhoz képest. Hogy Lukács különböző eredményre jut munkafogalmának kifejtése során (melynek lényegét azonnal összefoglalom), az alighanem azzal a ténnyel függ össze, hogy ő nem egyszerűen utánozza, lemásolja, rekapitulálja Marxot, hanem – mint nagyformátumú gondolkodó – szuverén és eredeti módon értelmezi. Olyan elemzéseket végez, melyek megjegyzéseket, kiegészítéseket, saját meglátásokat is tartalmaznak – a vizsgálódások belső érvrendszere, logikája pedig új állítások megfogalmazásához vezetnek. Lukács két új szemponttal jelentkezik.

1. A munka szerepét s jelentősségét messzemenően kiemeli, továbbgondolva Engels A munka szerepe a majom emberréválásában című írását: közvetlenül s pontosan nem tudhatjuk, hangsúlyozza, miként alakult át a szerves lét társadalmivá. Ugyanis kísérletileg lehetetlen rekonstruálni az egyik létszférából a másikba való átlépést, az ontológiai ugrást. A társadalmi létbe való átcsapásról nem rendelkezünk semmiféle empirikus anyaggal. Egyedül gondolati eljárásokra, fogalmi műveletekre hagyatkozhatunk. Lukács megfontolásra javasolja az alábbiakat. A társadalmiság létrejöttét minden bizonnyal hosszú átmeneti időszak előzi meg. A folyamat szakaszai csakis az emberi öntevékenység, az életért folytatott harc eredményeiként formálódnak meg. A társadalmi lét minden fontosabb kategóriája (tulajdon, munkamegosztás, közösség, nyelv, termelés, erkölcs, vallás, művészet) a már kialakult társadalom létéhez kötődik, vagyis eleve feltételeznünk kell azt a tényt, hogy az ontológiai ugrás megtörtént. Kivéve a munka kategóriáját. "Csak a munkának van ontológiai lényege szerint határozott átmeneti jellege."¹⁵ – összegez Lukács. A munka és csak a munka átmeneti kategória, abban az értelemben, hogy megjelenik az élő természet és a társadalom közötti időszakban. Mi több, éppenséggel ez eredményezi, hogy a dolgozó lény kiküzdje a pusztán biológiai létből a társadalmi létbe való felemelkedést.

2. A másik szempont arra a történelmi korszakra vonatkozik, amikor már létrejött az új létszféra, tehát a társadalom. Mi történik az átmenet után a munkával, milyen változás áll be szerepében, működésében? Lukács válasza félreérthetetlen. "A munka… csírájukban tartalmazza mindazokat a meghatározásokat, amelyek a társadalmi lét új sajátosságainak lényegét alkotják. Ezért a munkát a társadalmi lét ősjelenségének, modelljének tekinthetjük."¹⁶ Lényegében arról van szó, hogy minden társadalmi tevékenység szerkezete leírható a munkamodellel. A munka "folyamat, e folyamat előkészítése, eredményei stb. csírájában tartalmazták már az emberiség későbbi létének, még a legfejlettebbnek is, legfontosabb és legmagasabbrendű kategóriáit."¹⁷

A fenti két állításból, jelesül, hogy egyrészt átmeneti kategóriáról, másrészt minden társadalmi gyakorlat modelljéről van szó, Lukács levonja – első pillanatra teljesen logikusnak tűnő – következtetését: mivel minden társadalmasodási folyamat a munkán alapszik, a munka egyben "az emberi lét valamennyi mozzanatának alapja",¹⁸ újabb fogalmazással élve "a társadalmi lét alapvető mozgásformája".¹⁹ S végül a csattanó: "Marxnál mindenütt… a munka a központi kategória."²⁰

Kirajzolódik tehát Lukács álláspontja. Szerinte a munka a társadalom legfontosabb, legalapvetőbb kategóriája, az egész emberi történelem ontológiai síkra emelt eszköze. Nagy horderejű mondanivalóhoz érkezünk itt, egyszerűen nem engedhető meg, hogy az elemző minden további nélkül és könnyedén átlépjen fölötte. Megkerülhetetlen a kérdés: valóban a munka tudja betölteni a társadalom központi fogalmának dicső szerepét? Valóban logikus és következetes állítás a munka-kategória jelentőségének ilyen mérvű ontológiai megemelése? S vajon a marxi terminológiákban is ilyen előkelő hely jut a munkának, ahogyan Lukács véli?

Alapvetően a munka-fogalom legdöntőbb társadalmi kategóriaként való tételezése kétséges. Igaz ugyan, hogy Lukács – éppen a marxizmus reneszánsza jegyében – a munka kitüntetett szerepével azt a merev cezúrát kívánja felszámolni, amit a sztálinizmus emelt Hegel és Marx közé,²¹ mégis álláspontja egészével szemben jogos kritikával élhetünk, ahogyan azt meg is tették az úgynevezett Budapesti iskola képviselői a híres "Feljegyzésekben". Lukácsnál, írják a tanítványok, "a munka kizárólag mint céltételezés… jelenik meg, nincs szó arról, hogy a munka társadalmi tárgyiságot teremtő aktus, tehát nincs kifejtve a munkának az az oldala, amelyik… a társadalmi lét történetiségét létrehozza."²²

Amit felvethetünk a munkakoncepció ellen, az először is az a dilemma, hogy ha minden létforma fundamentális tulajdonsága a történetisége (amiben nincs okunk kételkedni), akkor miként egyeztethető össze a társadalmi lét történetisége a munka primátusával? Másképpen fogalmazva, a munka mint a társadalom döntő kategóriája, a maga szisztematikus általánosságával, legabsztraktabb szerkezetével mennyire képes áthatni a társadalmi létforma történeti mozgását? Azt gondolom, az Ontológiával kapcsolatos kritikák egy – nem jelentéktelen – része arra vezethető vissza, hogy ez a probléma Lukácsnál lényegében megoldatlan marad.

* * *

Nem kevésbé tanulságos a lukácsi és a marxi munkafelfogás összevetése.

Kétségtelen: Marx megkülönböztetett módon foglalkozik a munka filozófiai kérdésével. Kiderül, a munka valóban a legabsztraktabb, az elemzésnek mégsem erre a pontra kell koncentrálnia. "A munkafolyamat, ahogy azt egyszerű és elvont mozzanataiban ábrázoltuk – mondja Marx -, használati értékek előállítására irányuló célszerű tevékenység, a természeti dolognak emberi szükségletekre való elsajátítása, az ember és a természet közötti anyagcsere általános feltétele, …az emberi élet örök természeti feltétele, s ezért független ennek az életnek minden formájától… Ezért nem volt szükségünk arra, hogy a munkást más munkásokhoz való viszonyában ábrázoljuk… Ahogy nem érezni a búzán, hogy ki művelte meg, éppúgy nem látszik meg ezen a folyamaton sem, milyen feltételek között megy végbe, a rabszolgafelügyelő durva ostorcsapásai alatt-e, vagy a tőkés aggódó pillantásaitól kísérve."²³ Marx számára nyilvánvaló, ez a "munkás viszonya más munkásokhoz"-összefüggés új horizontot, gazdagabb (mert konkrétabb) tartalmat kínál a vizsgálódásra. Túl kell lépnünk a puszta "ember-természet"-viszony hatókörén. Új szempont nyomul előtérbe: a társadalom (mint emberek szükségszerű együttműködési alakzata) és a természet összefüggés-rendszere, amely nyilvánvaló módon átrendezi az egyes kategóriák szerepét, értékét, egymáshoz való függőségi helyzetét. Az "egyszerű", az "általános", az "elvont" munkafogalom mellé, mi több, fölé belép a "többletmunka termelése". A többletmunka termelő-folyamata, még rövidebben kifejezve, maga a termelés mikéntje fogja meghatározni s egymástól történetileg elválasztani az egyes társadalomalakulatokat. Nem nehéz észrevenni, hogy a marxi gondolatvilágban egy új fogalom válik központivá: ez pedig a termelés. Nem véletlen fogalmazásról van szó, Marx többször s egyértelműen leszögezi: a "társadalmi életfolyamat… az anyagi termelési folyamatnak az alakja",²⁴ a "termelés a valóságos kiindulópont és ezért egyben az átfogó mozzanat".²⁵ A gazdaság, ennélfogva a társadalom totalitását a termelés adott szintje, formája határozza meg: "az anyagi termelés fejlődését, tehát az egész társadalmi élet és ezért az egész valóságos történelem alapzatát"²⁶ vizsgáljuk meg – jelöli ki A tőke szerzője a fő feladatot.

Miért tarthatjuk termékeny gondolatnak az ilyen kiindulópontot? Maga Marx adja meg a választ. "Minden termelés a természet elsajátítása az egyén által egy meghatározott társadalmi formán belül és annak révén… Amikor tehát termelésről van szó, mindig egy meghatározott társadalmi fejlődési fokon álló termelésről – társadalmi egyének termeléséről van szó."²⁷ A termelés fogalmából való kiindulópont jelentőségét tehát az adja meg, hogy szükségképpen vezet el a meghatározott fejlődési fok, lényegében a történeti mozgás megragadásához.

Kétségtelen, két magyarázattal állunk szemben: a lukácsi munka-, illetőleg a marxi termelés-fogalomra levezetett társadalomfelfogással. Két koncepció, melynek alapkategóriái jelentésben módfelett közel állnak egymáshoz (gyakran használják is distinkciók nélkül, önkényesen váltogatva a kifejezéseket), azonosítani őket mégsem lehet, ugyanis a relatív különbözőségükből fakadó következmények számottevők. Hadd utaljak itt legalább két fontos eltérő vonásra, illetőleg hatásra. A termelés mint a társadalom alapzata olyan totalitást foglal magában, melyben mindig és szükségképpen egy hármas viszony működik: tudniillik az egyének, az együttműködésükből fakadó közösségek és a termelési eszközök tulajdona közötti vonatkozások. E három "elem" közti konkrét viszony egyúttal "egy-egy különös termelési mód (és társadalmi forma) alapmeghatározása lesz."²⁸ Viszont a munkára alapozó társadalomontológia talajáról "már nem nyílik lehetőség a társadalomtörténet konkrét menetének, a különböző konkrét társadalmi formáknak a vizsgálatára, csupán látszatgenetikus fogalomkifejtés végezhető el".²⁹

A másik hatásra Mészáros István hívja fel figyelmünket. "Lukács A társadalmi lét ontológiájáról című művének vizsgálatában lássuk a különbséget az ő szemlélete és a marxi szemléletmód között. A lukácsi érvelés tendenciája az, hogy kirekessze a minőségi különbséget a társadalmi és a közösségi …termelés között, és az utóbbit az előbbi formájába vonja. Más szavakkal, a lukácsi megközelítés azon alapszik, hogy a közösségi rendszert a társadalmi termelés alá vonja, amely mindig alávetett, az értékviszony kényszere által uralt forma marad."³⁰ A lukácsi munkakategória tehát kevésbé tűnik történetileg operacionalizálhatónak, s ezt a fogyatékosságot talán Lukács maga sem ismeri fel, inkább abban a hiszemben kutat, hogy Marx nyomdokain halad.

* * *

Egyetértek Jacques Bidet-vel, aki azt mondja: Marxnak "Ténylegesen az a célja, hogy megmutassa, a munka… nem tévesztendő össze a ‘termeléssel’ általában."³¹ S megfontolhatjuk Liessmann apodiktikus kijelentését: "Marx tulajdonképpen… a termelés felülmúlhatatlan filozófusa."³² Azaz a termelés és nem a munka nagyformátumú gondolkodója ő. Mondhatjuk, Liessmann formulájával élve, Lukács viszont a munka felülmúlhatatlan filozófusa.

* * *

Lukács Marxhoz való viszonyának kérdése felveti általában a Marx- és Lukács-megítélés dilemmáját. Egyetértek Konrad Paul Liessmann-nal abban, hogy "Marxot nem olvasni, ostobaság lenne. De úgy olvasni, mint eddig, még inkább az…. A ‘létező’ szocializmus bukása lehetővé teszi, hogy Marxot egyszerűen úgy olvassuk, megszabadulván a történelmi valóság terhétől, ahogyan mindig is kellett volna: teoretikusként, filozófusként… A kelet-európai forradalmak nemcsak az embereket, hanem magát Marxot is megszabadították a marxizmustól. Végre lehet úgy olvasni Marxot, mint egy nem-katolikus ember Aquinoi Szent Tamást."³³

Azt hiszem, Liessmann fentebbi idézete jó kiindulópontul szolgál a Lukácshoz való korrekt megítélés kialakításához is. Lukácsot nem tudomásul venni vagy életművét megcsonkítani, ostobaság lenne. Ám még nagyobb hiba, mi több, végzetes elvakultság lenne Lukácsban egyrészről sztálini inkvizítort, másrészt a marxizmus valamiféle oszlopszentjét látni, aki mint jó ortodox-követő, csupán ismétli mestere állításait, tévedéseit és illúzióit. Nem tan-imádója és/vagy ellenfilozófusa ő Marxnak, hanem autonóm gondolkodó, akit ugyan végérvényesen megigéz Marx szelleme, de teoretikus tevékenysége középpontjába a sztálini manipuláció leküzdését helyezi. Ennyiben igaza van Norberto Bobbionak, aki hangsúlyozza: a lukácsi ontológia lényegében a "kritikai marxizmus végső beteljesedése, …amely egyúttal tagadja az összes őt megelőző ‘eltévelyedett’ – nyugati és keleti változatú – marxizmust."³⁴

 

[Ez a cikk "Marx – marxizmus nélkül" című, T 023675 sz. OTKA-kutatásom alapján íródott. K. S.]

 

Jegyzetek

¹ Roy Bhaskar: Dialectic. The pulse of Freedom. Verso, London-New York, 1993. 94. 217.

² Ide tartozik Roy Bhaskar említett könyve. Továbbá Gunnar Skirbekk – Nils Gilje: Filosofiens Historie 1-2. University of Bergen, Norge. Guldental, 1992. 248-249.; Jean L. Cohen – Andrew Arato: Civil Society and Political Theory. The MIT Press, Cambridge, 1992.; A Dictionary of Philosophical Quotations. Blackwell Publishers, USA, 1992. 266-267.; The Oxford Dictionary of Philosophy. Oxford University Press, 1994. 226.

³ Leszek Kolakowski: Die Hauptströmungen des Marxismus. Bd. III. Piper Verlag, München-Zürich, 1978. 276-277.

⁴ Fehér Ferenc: Lucien Goldmann mint Lukács "egyszerű olvasója". In: A Budapesti Iskola. Tanulmányok Lukács Györgyről. (Sorozatszerkesztő: Sziklai László.) T-Twins Kiadó, Lukács Archívum, 1995. 246. és 257.

⁵ Vajda Mihály: A filozófus és a politika: Lukács és Heidegger. In: Miért Lukács? (Szerkesztő: Szabó Tibor) Szegedi Lukács-kör, Budapest, 1990. 37.

⁶ Zs. Bjorn Andersen: Georg Lukács – The Reluctant Recipient. In: The Voice from Outside. Nemzetközi Hungarológiai Központ, Budapest, 1994. 192.

⁷ Illés László: Paradigmaváltás és a totális diktatúrák. In: "de nem felelnek, úgy felelnek". A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján. Janus Pannonius Egyetem Kiadó, Pécs, 1992. 161.; Különben sem volt Lukács oroszországi fogadtatása egyértelmű. Lásd erről Krausz Tamás – Mesterházi Miklós: Mű és történelem. Gondolat, Budapest, 1985.

⁸ Sziklai László: Egyszer volt – hol nem volt. Eszmetörténeti esszék. T-Twins Kiadó, Budapest, 1995. 97.

⁹ Tőkei Ferenc: Monumentális felvilágosító. In: Lukács és a modernitás. (Szerkesztő: Szabó Tibor.) Szegedi Lukács Kör, Szeged, 1996. 9.

¹⁰ Bayer József: Lukács és a sztálinizmus. In: Miért Lukács? I. m. 39-55.

¹¹ Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. (A továbbiakban: Ontológia) Magvető Kiadó, Budapest, 1976. I. k. 414.

¹² Ontológia. III. k. 188.

¹³ Ontológia. III. k. 191.

¹⁴ Ontológia. II. k. 49.

¹⁵ Ontológia. II. k. 14.

¹⁶ U. o.

¹⁷ Ontológia. III. k. 365-366.

¹⁸ Ontológia. III. k. 43.

¹⁹ Ontológia. III. k. 334.

²⁰ Ontológia. I. k. 285.

²¹ Antonino Infranca: A lukácsi munka-kategória klasszikus esete. In: Miért Lukács? 162.

²² Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György – Vajda Mihály: Feljegyzések Lukács elvtársnak az Ontológiáról 1968-1969. Magyar Filozófiai Szemle, Budapest, 1978. 1. sz. 105.

²³ Marx: A tőke. Kossuth Kiadó, Budapest, 1978. I. k. 174.

²⁴ U. o. 81.

²⁵ Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai (a továbbiakban: Alapvonalak.) Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1972. 21., 25.

²⁶ Marx: A tőke I. k. 171.

²⁷ Alapvonalak. 15., 12.

²⁸ Tőkei Ferenc: A társadalmi formák marxista elméletének néhány kérdése. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977. 59., 11.

²⁹ Balogh István: A társadalmi formáció problematikájához. Társadalmi forma és a lukácsi Ontológia. Társadalomtudományi Közlemények, Budapest, 1981. 2. sz. 151.

³⁰ István Mészáros: Beyond Capital. Merlin Press London, 1995. 747.

³¹ Jacques Bidet: Théorie de la Modernité. Marx et le Marché. Presses Universitaires de France, Paris, 1990. 119.; Más kérdés, hogy Bidet szerint Marx már képtelen volt különbséget tenni az "általában vett termelés" és a "kapitalista termelés" kifejezések között. Lásd 199-202. E kérdés tisztázása messzire vezetne, így hadd tekintsek el elemzésétől.

³² Konrad Paul Liessmann: Karl Marx 1818-1989. Man stirbt nur zweimal. Sonderzahl, Wien, 1992.

³³ U. o.

³⁴ Norberto Bobbio: Né con Marx né contro Marx. Editori Riuniti, Roma 1997. 227. Bobbio hivatkozik Constanzo Preve-re.