A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb ösvény a szocializmus. Csak azt felejtették el hozzátenni a rendszerváltás apostolai, hogy az új közép-európai kapitalizmus ugyanúgy a periféria vonásait mutatja majd, mint az államszocializmus előtti.

A 90-es évek elején számtalanszor hallottuk, hogy a szovjet blokk országai számára a kapitalizmushoz vezető leghosszabb út a szocializmus. A kérdés tehát így hangzik: Európa szívében, Oroszország és az Európai Unió között fekvő országokban mit nevezhetünk gazdasági átmenetnek? Véleményem szerint az 1922-es vagy 1945-ös kommunista hatalomátvételtől napjainkig terjedő fejlődési folyamatot. Ez a hatalomátvétel, melyet a sztálinista, helyenként neo-sztálinista rendszerek megszilárdulása követett, eredményezte azt, hogy a kérdéses országok mind társadalmi, gazdasági, mind pedig kulturális szempontból fel tudtak zárkózni a kapitalista világhoz.

Vizsgálandó tételünk tehát így hangzik: a tipikusan múlt századi, agrár típusú gazdaságok periférikus helyzetükből a XX. században ismét perifériára szorulnak, ezúttal azonban nem csak mezőgazdasági szempontból. A két periférikus helyzet között azonban ezekben az országokban többé-kevésbé önállóan és tervszerűen, egy igen jelentős modernizációs folyamat ment végbe. A folyamat – az adott országtól függően – vagy 1922-től (Szovjetunió), vagy 1945-től (többi ország) 1970-75-ig tartott. A gazdasági átmenet tehát nem más, mint a kapitalizmus védőszárnyai alatt végbement gyors iparosodás, mely végül lehetővé tette a tárgyalt országok integrációját.

Gazdaságtörténeti fogódzót keresve az egyik kulcsszavunk a modernizációs folyamat, a másik pedig a kérdéses államok központi avagy periférikus helyzete lehet. Kizárólag Közép-Európát tekintve elmondhatjuk, hogy területét három jellegzetes vonás határozza meg. Először is: az itt található nemzetállamok a világgazdaság perifériájára szorultak, s bár növekvő ütemben függetlenedtek, gazdasági fejlődésük egyenetlen marad. Másodszor: a közép-európai nyitott gazdasági rendszerek fokozatosan modernizálódnak. Harmadszor: a XX. században végbement a gyors iparosodás és a városiasodás. Az elit a liberális "egységeszme" szlogenje helyett a bolsevik Párt nem kevésbé egységes frazeológiáját szajkózza.

Az alapfogalmak tisztázása után megkíséreljük majd betájolni Közép-, avagy Köztes-Európa gazdasági centrumát, és bemutatni annak fejlődését illetve hanyatlását. Ezt követően magyarázatát adjuk a megfigyelt folyamatoknak. Gondolatmenetünk sem az érintett országok vezetőinek, sem a nemzetközi intézményeknek Közép-Európát érintő nyilatkozatait nem hagyja figyelmen kívül, s a jelenleg működő gazdasági modellek elemzését nyújtja.

I. Kiút a peremvidékről: függetlenség és modernizáció

Európa említett területein a függetlenség meglehetősen friss, és csak többé-kevésbé végleges. Megjelenését egyesek az első világháború utolsó éveitől számítják. Európa felépítése ekkor tagadhatatlanul megváltozott. Eltűnt a török birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia darabokra hullt, a frissen alakult Szovjetunió elszigetelődött, Németország pedig sokat veszített eredeti területéből. Ugyanezt mások a 80-as évek végére teszik; itt a Berlini Fal leomlása, és a szovjet csapatok fokozatos kivonása jelent cezúrát. Latin-Amerikához képest ezek az országok szinte csak most, Afrikával majdnem egy időben vívták ki függetlenségüket. Berend (1996), Castellan (1991, 1994), János (1989) és Drewski (1997) csakúgy, mint Antonio Gramsci – ő korábban is, mint az előbbiek – egy igen érdekes jelenségre hívta fel a figyelmet. Jóllehet a fővárosok környékén, valamint Sziléziában és a Szudéta-vidéken kialakult néhány ipari sziget, a kelet-európai országok már a múlt század elejétől kezdve "perifériális", nyitott, és függésben lévő társadalmi egységekként rendeződtek az ipari forradalom hagyományos centrumai köré. Mindezek ellenére az Ancien Régime bukása után – egyes helyeken 1917, máshol 1945 – valódi modernizáció ment végbe.

Számunkra a modernitás több, nagyából párhuzamos fejlődési folyamatot takar. Szekularizációt, egyház és állam, és/vagy a náci, illetve a sztálinista párt és az állam különválását. Sokszor kényszerű, és nem ritkán tömeges urbanizációt, melynek hatására város és vidék határai összemosódnak, s a társadalmi kapcsolathálók térbeni elrendeződése ismét átalakul. Egy, a tőkefelhalmozódás és az infrastruktúra villámgyors fejlődésének köszönhetően forradalmian új technológiákra támaszkodó ipar produkálta jelentős gazdasági növekedést. Végül pedig kulturális asszimilációt – látványosan és időlegesen egységesedett fogyasztási szokásokat.

Ha így tekintünk a modernitásra, akkor a szóban forgó országok fejlődése már 1922-ben, illetve 1945-ben megkezdődött. Ezek az országok tervgazdálkodást folytattak; s mert az első lépcsőfokokon már túljutottak, mind az iparágak közötti, mind pedig a szektorközi kapcsolatok épek maradtak. Fejlődésük ütemét azonban, a közgazdászokkal szólva, egyenetlennek szokás mondani, hiszen a gazdaság különféle tényezői, szereplői rendkívül eltérően és kiegyensúlyozatlanul fejlődnek. Ha határokat akarunk kijelölni az időben, akkor azt mondhatjuk, hogy 1970-80 körül a Nyugathoz mért lemaradás – az adott országtól függően – 20-25 év volt. S most vessük össze ezt a negyedszázadot azzal az évszázados lemaradással, melyet a II. világháború után tapasztalhattunk Közép-Európában! Kivétel ez alól néhány ipari sziget: a Szudéta-vidék, ˜ódz, Szilézia, valamint egyes fővárosok agglomerációs körzete.

Ez az egész folyamat, legyen akár 45, akár 70 év, a következő séma szerint zajlott: Elsőként újjáépítésbe kezdtek, ezt gyorsított ütemű iparosítás követte, majd a későbbiekben a rendszer megszilárdulása. Ezután pedig az addig elért gazdasági eredményeknek, egy nem mindig népszerű felzárkózás érdekében történő kiaknázása következett. A 60-as évekig az iparfejlesztés extenzív módon történt; ekkor még a dolgozó lakosság nagy része a mezőgazdaságból az iparba, kisebb hányada pedig a harmadik szektorba áramlott. Ezektől az évektől fogva azonban az ipari szektor mindinkább a meglévő erőforrások ésszerű kihasználására és technológiai újításokra törekedett.

Ezzel magyarázható, hogy a kérdéses országok fejlettségi szintje 1988-ban már majdnem fele az Európai Közösség államaiénak. Döbbenetes, de ezek az országok tulajdonképpen hasonló szinten állnak, mint az EK fejletlenebb tagállamai. Globálisan tekintve, az egyenetlen fejlődés minden gazdasági rendszer sajátja. Még a legfejlettebb gazdasági rendszerekben is vannak problémás területek, s ez teljesen normálisnak tekinthető. A nemzetállamok életszínvonalának legjellemzőbb adatait elemezve gyengéikre és erősségeikre is rögvest fény derül (l. Brus 1986; részletesebben Bárdos-Féltoronyi 1991).

II. A legitimáció buktatói

Paradox módon, bár a tervgazdálkodás sikeresnek látszott, a gazdasági növekedés mégis folyamatosan lassult. A gyenge decentralizáció, téves célkitűzések, és végtelenbe nyújtott határidők egyfelől, a kiemelkedően magas energia- és nyersanyagfogyasztás másfelől a termelékenység csökkenéséhez vezettek. A tervutasításos rendszer becsapós eredményeit alátámasztandó pedig a legtöbb ország az előzékeny nyugati bankokhoz fordult kölcsönért. Ezeket államaik természetesen támogatták. Így kívánták ösztönözni a termelőeszközök kelet-európai exportját, ami számukra a krízis legmegnyugtatóbb rendezését jelentette volna. Csakúgy, mint más fejlődő országok esetében, a nyugat itt se sokat gondolt az export hasznosságával. Ehelyett gátlástalanul kihasználta a kifogástalan kapitalista nevelésben részesült aparátcsikok korruptságát.

A kamatterhekkel együtt azonban a közép-európai országok adósságai is felszöktek, s a 80-as években már látszottak a "visszafejlődés" első jelei. A munkanélküliség szerencsére egészen a 70-es évek elejéig ismeretlen maradt. Ez egyrészt a politikai rendszer velejárója volt, másfelől pedig annak köszönhető, hogy a második és harmadik szektor minden demográfiai "boomot" elbírt. A 80-as évek elején azonban a túlközpontosított gazdaságirányítás és az ipar telítettsége miatt megjelent a munkanélküliség, amit az adósságterhektől eleinte csak ösztönzött, később már kényszerített "karcsúsítások" csak növeltek. A munkanélküliség pedig, akár elismerik hivatalosan, akár nem, mindenképpen a reálbérek csökkenésével járt (Lavigne 1996; Nagels 1991, 1993; Drewski 1996).

Ezekben az években önkényuralomra (nem egyszer terrorra) politikai szélcsend következett. A 70-es évektől a központi tervutasításon alapuló gazdaságirányítást fokozatosan kiszorítja az ún. piacgazdaság. Szorosan összefügg ezzel a nemzetközi pénztőke ismételt beáramlása Köztes-Európa országaiba, az egy Szovjetuniót kivéve. Ez a pár évtized a két világháború közötti időket idézi, amikor a külföldi tőke sokszor a nemzeti pénzgazdaság felét közelítette.

Eközben Európa közepén az új vezérgárda első számú gazdasági ideológiája a liberalizmus lett. (Részletesebben l. Szalai Erzsébet számos munkáját, valamint Bárdos-Féltoronyi 1996.) A liberális ideológia itt tulajdonképpen egy törvényességi és törvényesítési igény szüntelen újrafogalmazását jelenti. Mint ilyen, elsősorban a piaci törvényekre, és a privatizációra, mint a nyugati integráció szimbólumára és zálogára, valmint a liberális átalakulásra támaszkodik. A legitimációnak ezt a módját az alábbi képlet foglalja össze:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Amint a Pártok fokozatosan felhagytak minden tervgazdálkodási törekvésükkel, egyre nehezebben tudtak rendet tartani az elit soraiban, melynek személyes befolyása nemhogy csökkent, de a társadalmi-gazdasági szférában egyre nőtt. A 70-es évektől kezdődően aztán ezeket a Pártokat az egyre súlyosodó belharcok mindjobban megtépázták. Új megoldást kellett tehát találni a sztálinista és neo-sztálinista rezsimek alatt felhalmozott elit vagyon törvényesítésére.

Így 1980-85-től a fenti képlethez új jelszavak társultak, melyek egyre határozottabban sürgették a többpártrendszer kialakítását és a szabad választásokat. Más szóval tehát egy, a tulajdonjogot biztosító és szentesítő államot követeltek. A tervgazdálkodás és a politikai stagnálás eredményei a politikai elitet a gazdasági és politikai rendszerről alkotott elképzeléseik alapos átgondolására késztették. A tét a hatalom folyamatos birtoklása. A képlet tehát ismét bővült, s így már tartalmazta az új gondolkodás és gyakorlat elemeit:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) = BOLDOGSÁG, nyugati módra

Mint sok más "visszafejlődő" országban, Közép-Európában is ez a kettős politikai követelmény lett a hatalommegosztás elegáns és elegendő eszköze. Így a másodrendű kérdésekben igencsak megosztott, ám a lényeget tekintve egységes politikai elit minden irányzatának jutott valamennyi hatalom.

A konszenzus egyfelől a magánvagyonokat érintette. Abban természetesen mindannyian egyetértettek, hogy a termelőeszközök saját körű privatizálását valamilyen úton-módon legalizálni kell. Másrészt pedig a külföldi eladósodás tényét és gondolatát a különböző pénzügyi csoportok, ipari vállalatok és tőkés országok szemében a liberális átalakulás és a nyugati nyitás jeleként kellett feltüntetni. Mint bárhol máshol, ezek a praktikák Közép-Európában is egyfajta társadalmi és gazdasági "afrikanizálódáshoz" vezettek. Ez a folyamat az országok vezetőinek támogatásával ment végbe, párhuzamosan a nemzetközi cégek, bankok, valamint a tőkés államok által mozgatott tőke internacionalizációjával.

Az 1990-es évek elejétől egyre gyakrabban hangzanak el olyan kijelentések, melyek az euro-atlanti (sic!), tehát a NATO-, illetve az EU- csatlakozást sürgetik. A csatlakozást az európai szalonképesség zálogának tekintik; a nyugati és amerikai, valamint a közép-európai vezető rétegek közötti szövetségnek. A végleges képlet ennek megfelelően tehát így fest:

(PIAC + PRIVATIZÁCIÓ) + (TÖBBPÁRTRENDSZER +

SZABAD VÁLASZTÁSOK) + (NATO ÉS EU CSATLAKOZÁS)

= BOLDOGSÁG, nyugati módra

Egyelőre vegyük csak az egyenlet első két tényezőjét. Ha igazolni kívánjuk a gondolatmenet helyességét, először be kell mutatnunk, hogy földrészünk tárgyalt részein miként sakkozik, és milyen szlogenekkel él az elit; valamint rá kell világítanunk az általa elért gazdasági és társadalmi eredményekre.

III. Gazdasági átmenet: osztályharc vagy pozíció-csata?

A társadalmi kérdés ilyetén megfogalmazása a közép-európai országok egyedi helyzetéből ered. A szociális kontroll szükségessége válik kérdésessé. Először néhány mondatban szeretnénk feleleveníteni az "elit", illetve a "vezető réteg" terminusok jelentését, majd ezt követően a fenti társadalmi problémát a közép-európai elit-rétegek elemzésén keresztül kívánjuk megközelíteni; különös tekintettel az utóbbi évtizedek szerkezeti átrendeződéseire, melyeket a fent ismertetett frazeológia kísért.

Azt leszögezhetjük, hogy az elit, illetve vezető réteg megfogalmazás magas pozíciójú, privilegizált csoportokat jelent. Paretótól Gaetano Moscáig az elittel a "tömeget" szokás szembehelyezni, míg Marxnál és Bourdieu-nél már inkább a vezető rétegnek a tulajdonhoz, valamint a gazdasági, társadalmi és kulturális tőkéhez való viszonyát emlegetik. Meg kell még említenünk, hogy az elit fogalom magában foglalja egy kisebbség fennhatóságát a többség felett, mindamellett, hogy a liberális demokrácia esélyegyenlőséget feltételez. Kisebbség és többség közt feszülő gyökeres ellentét, ha csak kis mértékben is, de természetesen csökkenhet. Ez csak attól függ, hogy az elit mekkora mértékben hajlandó követni a gazdasági, társadalmi és kulturális tőke átrendeződését. Az elit csoportok a társadalom más csoportjaival és rétegeivel szemben vagy barátságosak, vagy ellenségesek, esetleg az érdekütköztetés módszerével élnek. Vezető szerepük megőrzésére, sőt, növelésére ezeket a praktikákat a körülményektől függően, felváltva alkalmazzák.

Az 1953-tól napjainkig tejedő időszakban az elit szempontjából három meglehetősen eltérő periódust különböztethetünk meg. Az első periódus Sztálin 1953-as halálától 1968-ig, a "prágai tavaszig" tartott; ez volt az olvadás időszaka. A Párton belül ekkor már elkerülhetetlen volt a sztálinista politikai elit és a reformerek elszigetelődése. A második periódus alatt, az Ostpolitik kezdetétől a 70-es évek végéig, megjelentek a Párton kívüli ellenzéki szervezetek. Ezekbe tömörült a szakszervezeti elnöktől kezdve a disszidens értelmiségin át a természetvédő zöldekig mindenki. A harmadik időszak, több kevesebb késéssel, minden országban a 80-as évek elején kezdődött. Ezt az időszakot a tisztán politikai célkitűzésű irányzatok megjelenése jellemezte. Ezek az irányzatok a sztálinista hatalomátvétel előtti, hagyományos pártmodelleket követték, s a békés egymás mellett élésre is képesek. Az országok többségében ennek az utolsó szakasznak 1994-95-ben baloldali fordulat vetett véget.

Mindhárom periódus alatt hatalmas változások mentek végbe a vezető rétegben. A posztsztálinista rendszerek konszolidációjának köszönhetően az akkori elitnek sikerült bizonyos távolságot teremteni saját maga és a tömegek között. Az idők folyamán a társadalomnak egy igen keskeny szelete, 1-2%-a egyre gazdagabb és gazdagabb lett; a társadalom negyedének sikerült felküzdenie magát egy meglehetősen szerény, de kellemes jóléti szintre; a maradék pedig, a hatalmas többség, ha érezhetően javult is a helyzete, a 70-es évek végétől kezdve folyamatosan sodródott a társadalom peremére, s mind jobban sújtották az irdatlan társadalmi különbségek.

A közép-kelet-európai politikusok többsége, legkonzervatívabb nyugati kollégáikkal egyetértésben, tagadja a társadalmi kezdeményezés és az állami gazdaságpolitika szükségességét. Úgy tesznek, mintha a tőkés országok gazdasági fejlődése nem vegyes gazdaságban jött volna létre; vagy mintha a privatizáció és a gazdaság szétaprózása – amit egyébként mindig újrarendezés követ – önmagában is megoldana mindent. A több szférában mozgó szervezetek, a multinacionális magánvállalatok és bankok, csakúgy, mint a helyi posztkommunista kormányzatok mind-mind ellenérzéssel viseltetnek a szakszervezetek, a "társadalmi párbeszéd" és az általános szociális kérdések iránt. Ez a hozzáállás felesleges bonyodalmakat okoz, és még az ország egésze számára fontos reformok esetében is nagyban csökkenti a lakosság együttműködési hajlamát. Ezt a jólszervezett fejetlenséget csak fokozza az USA és az EU harca a közép-európai fennhatóságért.

IV. A peremvidékek beilleszkedése

Vajon a 70-80-as évek Közép-Európája is az ázsiai termelési modellt vette át a mai dél-kelet-ázsiai országok mintájára? S átalakította ezt a modellt, hogy alkalmas legyen perifériára szorult országok társadalmának igazgatására? Előnyös-e minden esetben a vezető érdekek előtérbe helyezése; legyenek azok akár külföldiek, akár hazaiak? Végbe ment-e az újkori kolonizáció, amiről a 60-as években annyit lehetett hallani? Vagy csupán arról van szó, hogy a világméretű tőkefelhalmozódásba komplett gazdasági rendszerek új módon integrálódnak? Állításunk szerint a legújabb modernizációs modell az ázsiai termelési mód, az újkori kolonizáció és a világméretű tőkefelhelmozódásba történő beágyazódás együttese. Benne e három komponens teljes mértékben összeegyeztethető.

Sokan úgy vélték, hogy Közép-Európában kizárólag az első két fejlődési modell lenne megvalósítható. A modernizációt viszályoktól terhes társadalmi törések és szakadások, a tőkés világhoz mért tömeges elszegényedés, másnéven "afrikanizálódás" kíséri. Az egyik modell tulajdonképpen ennek a fékezését szolgálhatná. A másik modell, mely a modernizáció "fujimorista" útját képviseli, egyfajta önkényes és kívülről irányított "latin-amerikanizálódást" képviselne. A kialakult állapotokhoz leginkább illő modell megválasztása azonban sokban a geopolitikai adottságok függvénye. Oroszország közelsége, az Egyesült Államok és az EU nézeteltérései, valamint a demokratikus követelmények miatt Köztes-Európa mai helyzetére a fenti két modell egyike sem kínál megfelelő megoldást.

Mi sem természetesebb tehát, mint még mélyebbre hatolni az elemzésben, s megfigyelni, hogy a globalizáció talán nem pusztán társadalmi-politikai folyamat, hanem egy megkerülhetetlen gazdasági és technológiai lépcsőfok is. Úgy tűnik, hogy "a pénztőke internacionalizációján" belül egyre több és több tér nyílik a tőkefelhalmozódás számára (Bárdos-Féltoronyi, 1991). "Ez a földrajzi terjeszkedés azonban éles ellentétben áll az államokra nehezedő felelősséggel, melyet a 70-es években felhalmozott adósságterhek szövődményei okoz. Egyébként ezek az adósságok teremtették meg a nemzetközi tőkefelhalmozódás feltételeit. Ezek a változások a gazdasági centrum két pólusa köré rendeződött új középosztály nyomására mentek végbe. ők már úgy vélekednek, hogy egyéni boldogulásuk nem függ állami kezdeményezésektől, sőt, ezek csak leszűkítik szabad mozgásterüket." (Peemans 1994.)

Az ideológiai áramlatok is minden bizonnyal elősegítették a globalizációt. Összefügg mindez a liberális eszme mind szélesebb politikai és társadalmi térhódításával. A fejlődő országokban csakúgy, mint Európa közepén a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia újjáéledését a piacgazdaság velejárójának tekintik. Megszilárdulását ez utóbbi épp a civil szféra állammal szembeni újrafogalmazódásának köszönheti. Ez az ideológiai fejlődés tette lehetővé – még mindig Peemanst idézve -, hogy a liberalizációtól elválaszthatatlan privatizáció, valamint a versenyképesség, avagy a gazdaságosság hódító jelszavai hatni kezdjenek. A konfliktus múlt és jövő harcaként rajzolódik ki. Az Állam úgy jelenik itt meg, mint az intézményesített ellenállás, feladata a változások, tehát a pénztőke globalizációjának fékezése. A kapitalizmus jelenlegi, felívelő szakaszában a demokrácia pusztán egy lett a piacgazdaság elengedhetetlen elemei közül.

Ebben az összefüggésben már érthető, hogy a "piacgazdaságot és demokráciát" jelmondat miért aratott olyan áttörő sikert a 80-as évek Közép-Európájában. E népszerűségben új frazeológiájával és bejáratott módszereivel minden országban az elit is nagy szerepet játszott. Nem tekintve az országhatárokat, a társadalmi rendszerek repedései szétválasztják a nemzetközi "jet societyt" és a különféle országok széles néptömegeit. Ezért aztán sem itt, sem máshol nem mehet végbe nyugat-európai gazdasági integráció a társadalmi szerkezet lerombolása, részeire, atomjaira robbantása, és számos politikai, kulturális, társadalmi, valamint gazdasági törés nélkül. A 70-es, 80-as években a demokráciára és a piacgazdaságra irányuló törekvések kizárólag a társadalmi élet újratermelődésének feltételeit komolyan zavaró gazdasági és politikai kontroll enyhítését célozták. 1945 után, s főként Közép-Európában, az erőtartalékok felhalmozása, kényszerűen, az államra hárult. E változás eredményeként a széles néptömegekben folyamatosan csökkent a tulajdonosi-funkcionáriusi réteg (de facto párttagok) gazdagodásával szembeni türelmesség. Peemans szerint a funkcionáriusok és a népesség fennmaradó része közt már régóta zajló, konfliktusokkal teli folyamatban 1989 csak egy rövid közjáték volt.

1970-től, vagy 80-tól kezdve – az adott országtól függően – a régi aparátcsikok nagy része sikeres menedzserré képzte át magát, és kivette részét a privatizációból, valamint a szövetkezetek és gyárak eleinte titkos, később teljesen nyílt felosztásából. A 80-as évektől a közép-európai népesség elszegényedése a "nyugati nyitás" szlogenje alatt zajlott. Mint a világ országainak nagy többségében a regresszió itt is a vállalatok és pénzügyi csoportok behatolásának ütemében ment végbe.

Néhány gazdaság-szociológiai adat

Az 1970-80-as évek során a kérdéses országok statisztikai adatai egész elfogadhatók lettek. Ám a gazdasági életet (de nem a társadalmi korlátozásokat) érintő, friss deregulációs hullám teljesen kérdésessé teszi nem csak az országok által közzé tett adatokat, de áttételesen a nemzetközi intézményekéit is. Ráadásul az adatokat ezek az intézmények mániákusan dollárban (USD) közlik, amely nem szilárd, és a közép-európai pénzügyi adatokkal viszonylatában teljesen érdektelen.

Különben is, a fekete, "föld alatti" vagy informálisként is emlegetett gazdaság természeténél fogva kibújik a nemzeti statisztikai hivatalok felmérései alól, s a 70-80-as évek mintájára három vonalon fejlődik. Az első: a társadalom széles rétegeinek igen találékony módon, túlélésre, vagy kölcsönös segítségnyújtásra alapozott, párhuzamos gazdasága. A második: az állami vállalatok vezetői által előbb szabálytalanul, csak fű alatt, később már hivatalosan és tömegesen "privatizált" lesz az állami vagyon. A harmadik: a nemzetközi, országos vagy regionális bűnszövetkezetek közreműködésével fokozatosan növekvő, ún. "föld alatti" kereskedelem. A fekete gazdaság meglehetősen stabil részaránya a gazdaságban – az adott országtól függően – a hivatalos bruttó hazai termék 25-40%-ra rúg.

Tulajdonképpen ezek az adatok is vitathatók, hiszen az árszerkezet nem tartós, és az áremelkedés, mely sokszor évente, sőt havonta is eléri a több tíz, illetve több száz százalékot, sokat torzít rajtuk. Ebből következően az alább közölt adatokat csak mint körülbelüli jelzéseket szabad kezelni. Nem túl pontosak, inkább csak a nagyságrendet érzékeltetik.

A közel húsz kelet-közép-európai ország bruttó hazai terméke (BHT) alig több, mint az EU nemzeti össztermékének a huszada, vagy mint, mondjuk, két német tartomány, Baden-Würtenberg és Bajorország együttes BHT-je. Közép-Európa gazdasági súlya még jelentős fekete gazdaságot feltételezve sem növekedne! Ezek a körülmények nagyban megkérdőjelezik az EU-csatlakozás kapcsán felmerült problémákat.

 

 

Források: Eurostat; BERD; a Világbank Atlasza, 1994; The World Factbook of the CIA, 1994-95; Buisness Central Europe, 07-08, 1995; az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programja 1997-es jelentése.

* Az új Jugoszláv Köztársaság része.

A fenti táblázatok világosan mutatják, hogy az 1980-ig elért, kiemelkedő gazdasági fejlődésnek köszönhetően a kérdéses országoknak sikerült beverekedniük magukat a világ közepesen fejlett, a nyomorszinten túljutott államai közé. Ám az 1970-80-as évtizedekben bekövetkezett gazdasági hanyatlás visszavetette őket a fejlődő országok szintjére, ahol az elszegényedés nyomai mind feltűnőbbek. A Köztes-Európai országokban többször leértékelték a pénzt, sajnos teljesen hiábavalóan, mert a kívánt versenyképességet így sem sikerült elérniük. Csupán a lecsúszás mértéke, melyet az ENSZ Gazdaságfejlesztési Programjában életminőségi adatként emlegetnek, vált jelentősebbé. Mint a világ országainak többségében, a regresszió ezekben az országokban is a vállalatok és pénzügyi csoportok előretörésének ütemében változott. Végső soron megállapíthatjuk, hogy minél nagyobb a mezőgazdaság részaránya az adott ország gazdaságában, annál kisebb a visszaesés mértéke!

Nyitás és multinacionalizáció

Közép-Európa országaiban a tőke-internacionalizáció gyakorlatilag két folyamatot takar. Ezek egyike a nemzeti vagyont, illetve a termelőeszközök feletti rendelkezési jogot, másika a külkereskedelmi változásokat érinti. Az egyik oldalon egy voltaképpen gyenge tőkebeáramlásnak lehetünk tanúi, mely szinte kizárólag gazdasági részvétel formájában, az ellenőrzés megteremtése érdekében történik. A beruházásoknak csak elenyésző százaléka valódi, s ezért aztán a gazdaságban való külföldi részesedés csak ésszerűsítésekhez és munkahely-csökkentésekhez vezet. A gazdaság hatalmas,természetesen kockázatmentes szeletei kerülnek különféle nemzetközi, ipari-pénzügyi csoportok és vállalatok fennhatósága alá. Ezek a szeletek elsősorban a fogyasztási ágazatot érintik. Míg a beruházási és termelői szférában viszonylag kis arányú a külföldi részesedés, addig a harmadik szektorban szinte kizárólagos. Érthető is, hiszen a "befektetők" állami garanciát kapnak.

Amint azt a CEPII 1994-es kiadásában már olvashattuk, a volt KGST-be, valamint az OECD nem európai tagállamaiba irányuló export folyamatosan csökken, míg az Európai Unió országaiba irányuló látványosan növekszik. Nagyságrendjét tekintve ez utóbbi jócskán meghaladja az előbbit. Ami voltaképpen annyit jelent, hogy a nyitott, függetlenségüktől megfosztott, szétzilált, már-már "alvállalkozói" státusba szorított közép-európai gazdaságok szép lassan elveszítik azt a külkereskedelmi vezető pozíciót, amit előzőleg magukénak tudhattak. Az alvállalkozói státus, mint jellegzetes vonás, a multinacionális cégeknek köszönhetően ugrásszerűen megszaporodott belső kereskedelmi kapcsolatok védőburája alatt jöhetetett létre.

Mindez természetesen azonos szerkezetű változásokat generált Közép-Kelet-Európa összes országában, kölcsönös versengést indítva ezzel a multik kegyeiért. Így aztán az exportterhek, s főként a nyersanyag-exportéi egyre inkább a hagyományos, kis hozamú ipari ágazatokra hárultak. Az EU-ba irányuló közép-európai kivitel folyamatosan az "alvállalkozói" szerepek függvényévé válik. "Bár a kihelyezett termelőegységek bevételi és munkahely-forrásként szolgálnak a közép-kelet-európai országok számára, hatásuk felettébb kezdetlegesnek és időlegesnek bizonyul … s mindemellett, a lehető legtöbb mozgásteret biztosítják a döntéshozóknak. Változásnak lehetünk itt tanúi: a multinacionális vállalatok termelési hálójába integrálódó közép-európai gazdasági rendszerek fokozatosan elsajátítják az intra-indusztriális termelési modellt" – hangsúlyozza a WIIW (1994-97).

Magyarország, Bulgária és Észtország kivételével lassan az összes érintett állam tisztán agrár-ipari exportőrré válik. Két magyarázat kínálkozik erre: az agrár szektor sokszor elügyetlenkedett privatizációja, és a külföldi tőke térhódítása (Maurel 1993; Blotnicki 1993; Schreiber és mások). Az előrenyomulás eszközéül az agrár-ipari szektor elárasztását választották; a termelési költségek itt vagy a legfejlettebb nyugati, vagy az éhbérért dolgoztató mediterrán gazdaságokéival kerültek szembe. Míg a világ bármely hasonló helyzetű országában az ipar fejlődik, addig a tárgyalt országokban súlyos problémákkal küzd. Ez magyarázza az önellátást az import mögé helyező politika térhódítását, mely egyébként felborítja a pénzügyi egyensúlyt, és nem egyszer elképesztő méretű eladósodáshoz vezet.

Az adósságteher már akkorára nőtt, hogy minden valós gazdasági növekedés mellett is a gazdaság egészében folyton rosszabbodás lesz tapasztalható. Jóllehet eredetileg megoldásnak szánták, az export növelése is csak az ország javainak megfogyatkozását idézte elő. A NATO nyomására a multinacionális cégek tömeges fegyvergyártásba fogtak, mely egyes országokban a fent leírt helyzethez hasonlót eredményezett. Ráadásul egyre mélyül a társadalmi szakadék. E három folyamat következményeit pár év leforgása alatt csak úgy enyhíthetik, ha a nemzeti vagyon jelentős részét (gyárak, laboratóriumok, bányák, szolgáltatások, kereskedelmi kapcsolatok stb…) külföldre adják el.

Akár sokkterápiás, akár kíméletes, akár helyi vezetők népszerűsítik, akár a nemzetközinek mondott nyomás szüli, a gazdasági átállást célzó tervek egyike sem aratott túl nagy sikert (Gowan 1995). Elég ha itt csak a létező rosszabbodásra vagy a munkanélküliséget és az áremelkedést jelző adatokra gondolunk. Ha ezek a liberalizációs, privatizációs és deregulációs intézkedések a versenyképes piac létrehozását célozták, akkor azt kell mondanunk, hogy valójában tökéletes kudarcot vallottak. Lényegében az állami monopóliumok magánkézbe jutása, melyhez még bizonyos "ésszerűsítések" is járultak, egy teljesen zárt piaci rendszer konzerválását, a bérek leszorítását és a profit nagyarányú növekedését tette lehetővé. Ez az oka annak, hogy sem az infláció, sem a munkanélküliség nem tűntek el.

Horvath precíz elemzését nyújtja egyes nyugati közgazdászok közép-kelet-európai gazdasági változásokat, illetve lehetőségeket érintő ideológiai frázisainak. Egy sor jótanácsot külön is kiemel. Vegyük mindjárt a legelsőt: "a szocialista gazdasági rendszereket piacgazdálkodásra kellene átállítani". E kijelentés azt sugallja, hogy szerzője összetéveszti a központosított, tervutasításos gazdaságot a szocialista gazdasággal, valamint, hogy a szocializmust a sztálinizmus szinonímájaként kezeli. S ráadásul megfeledkezik a szocializmus számos változatáról, melyek Nyugaton és Keleten egyaránt léteznek. A szocialista gazdaságok átalakítását úgy állítja be, mintha a piac fogalma nem lenne eleve minden modern kori gazdasági rendszer sajátja.

Egyesek azt állítják, hogy a szocialistaként emlegetett vállalatok átalakításához – átalakításon természetesen kapitalista típusút értenek – hiányzik a szükséges tapasztalat, s így számos hiba csúszik a folyamatba. Holott a XX. századi hadigazdaságok privatizálása, csakúgy, mint az 50-es évek elején kezdődött jugoszláv gazdasági reformok, melyek a tulajdont önigazgató csoportoknak juttatták, mindent összevéve, elegendő gyakorlati tapasztalattal szolgáltak. Mégis mindenfele azt harsogják, hogy a makropolitikai, illetve makrogazdasági léptékű "sokkterápia és fokozatos átalakítás elengedhetetlenek". S hogy ezeket a terápiás eljárásokat a "piacgazdaság" és a "még kevesebb állami beavatkozás" érdekében szorgalmazzák. A betegségekkel vont párhuzam már önmagában véve is gyanús. S ráadásul eddig minden hasonló terápia kudarcba fulladt, hiszen a "sokk", ha felülről nem irányítják, csak "káoszhoz" vezet. Káoszon a globális reguláció teljes hiányát értjük, nem említve itt azokat a problémákat, amelyekkel a közép- és hosszú távú tervekkel nem rendelkező országoknak kell szembesülniük az EU-csatlakozás során.

Sokan úgy vélik, hogy a kielégítő gazdasági működés szükséges és elégséges feltétele a privatizáció. Pedig Oroszországban az első világháború előtt, csakúgy, mint a közép-európai országokban a második előtt, létezett magántulajdonon alapuló gazdasági rendszer. S mégis, ezek az államok gazdasági fejlődés szempontjából az európai ranglista legvégén kullogtak. Az, hogy a magántulajdon kérdése valójában nem képezi a gazdaság szerves részét, igen problémás kérdéseket vet fel, amit az 1970-es évekig egyetlen közgazdász (kivéve a proudhonistákat és a leninistákat) sem vitatott. Ez a problematika politológiai kérdésfeltevések és gyakorlati politikai döntések ösztönzője lett. Végül már ehhez hasonlókat is lehetett hallani: "az állami gazdasági befolyás tulajdonképpen egy felelőtlen és pazarló, kollektív gazdasági magatartásforma szülője". Fenti gondolatmenet látványosan figyelmen kívül hagyja a háborús idők tapasztalatait, mikor a túlélésért vívott küzdelem pontosan ehhez hasonló állami beavatkozást tesz szükségessé, sőt, követel, mint gazdasági szempontból leghatékonyabbat. Ráadásul a fenti gazdasági modellben, demokratikus működés esetén, az állam nagyobb eséllyel vonható felelősségre, mint a decentralizált, kapitalista rendszerekben, ezekkel a demokrácia eleve összeegyeztethetetlen.

Horvath siet aláhúzni, hogy a kérdéses országokban "nem az átmeneti időszak útkeresésének, de a régi rendszer helyreállításának lehetünk tanúi". Ugyanaz játszódik le, mint 1815-ben, mikor a bécsi kongresszus másnapján visszatért a régi arisztokrácia. 1980-tól kezdve a sztálinista rezsim és az egypártrendszer számos hibája folytán a Szovjetunió kezdett szétesni; Közép-Európa országaiban az elit által végbevitt restauráció, a termelőeszközök saját körű privatizálása és a személyes javak legitimációja mind a Szovjetunió hiánya keltette űrt hivatottak betölteni.

A tizenkilenc tárgyalt ország átlagos fejlődéséről hét pillanatképünk van, ezek illusztrálják mindazt, ami 1970-től kezdve Közép-Európában történt (l. fent közölt táblázatok; Schreiber, Reflets 1997; Robert 1997; Bárdos-Féltoronyi hivatkozott cikkek és tanulmányok). A kormányzatok jelszavai egyszer szórakoztató, máskor elkeserítő, ám mindenképpen tragikus politikai szlogenek.

1. A multinacionális cégek és bankok keleti terjeszkedése következtében (vö.: a volt belga miniszterelnök 1974-ben szalámigyárat létesít Magyarországon) növekvő tőke-internacionalizáció hatása, valamint a helyi, illetve országos szintű szociális, és politikai szervezetlenség miatt az egy főre jutó BHT reálértéke változó mértékben (10-70%) csökken; eleinte csak lassan, 1989-től azonban gyorsuló ütemben. A politikai jelmondatok Keleten és Nyugaton egyaránt a "nyugati nyitást" és az "elkerülhetetlen áldozatvállalást" reklámozzák. Az érintett kormányzatok a gazdasági növekedés legapróbb jelét is hatalmas csindradattával ünneplik, holott a valóságban a külföldi adósságok, a gyors fegyverkezés, és az elit gyarapodása minden gazdasági előremozdulást felemésztenek.

2. Egyre mélyül a társadalmi szakadék: "nem kérünk az egyenlősdiből!" – hirdeti a szlogen, miközben a népességnek csupán 1-2%-a tud szert tenni jelentősebb vagyonra; 10-25%-ának életszínvonala nem változik, vagy a legjobb esetben is csak egy keveset javul ők alkotják a "gazdagok klientúráját". A "maradék" (75-90%) drámai módon elszegényedik. Az EU-csatlakozás pillanatában mindez hatalmas problémát fog okozni, hiszen a tagállamok számára egy ilyen mértékű életszínvonalbeli különbség tűrhetetlen versenyt és veszélyes bevándorlási hullámot jelent.

3. Az áremelkedés az állítólagosan megnövekedett konkurencia ellenére változatlanul magas. Hivatalosan ez a "piac hatása", ám a valóságban a magánkézbe került monopóliumok és oligopóliumok jelenléte gerjeszti. Az általános és folyamatos árdrágulás sokban kedvez nekik, egyrészt mert több profitot, másrészt pedig mert szabad árakat eredményez, melyek kizárólag a változó erőviszonyoktól függnek.

4. A hol nyilvántatott, hol lappangó munkanélküliség folyton nő, illetve egyenletesen magas százalékon stagnál. Mindez jól illeszkedik a dolgozó népesség jobb irányíthatóságát célzó folyamatba. Sok más mellett (értsd rendőrség!) ez is a többé-kevésbé stabil társadalmi rend megőrzésének az eszköze. 1970 óta a reálbérek szinte mindenhol, 1990-től kezdődően pedig már tűrhetetlen mértékben csökkennek. Ezek az átalakulások érthetően visszaszorítják a fogyasztást, és a termelést sem ösztönzik. "Elég volt a népköztársaságból! Éljen a jogállam!"; vagy rosszabb esetben: "legalább mindenki megtanul dolgozni" – mondják az ismerős szlogenek.

5. Míg a nemzeti vagyont tömeges méretekben kiárusítják, addig a fizetési mérleg hiánya, és ezáltal a külföldi adósságok terhe alig vagy egyáltalán nem csökken. A kiárusítással összefüggő gazdasági változások már a második lépcsőfokot képviselik. Az első a védővámok kapkodó felszámolása, illetve a valutakontroll beszüntetése volt. A klasszikus doktrínák, valamint az uralkodó gazdasági ideológia szerint e két intézkedés felszámolta volna a hiányt és az adósságokat. Nem ez történt. Hiszen a hiányt csakúgy, mint az eladósodást a Nemzetközi Valutaalap abszurd rendeleteinek szolgai alkalmazása, valamint a multinacionális cégek és bankok ármegfeleltetési technikája okozza. A kölcsönök miatt a következő pár évtizedre vetítve minden reális gazdasági növekedés kiszámíthatatlannak bizonyul, lévén, hogy a jósolható növekedés rendre a BHT-%-ban kifejezett adósságterhek alatt marad. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy bár kelethez képest technológiai fejletségben magasabb szintet képviseltek, a közép-európai országok mégis felszámolták keleti kereskedelmi kapcsolataikat. A politikai frázisok itt sem maradhatnak el: "le a Varsói szerződéssel!", "a magánberuházások elengedhetetlenek", "a multik technológiai iránymutatása nélkül nincs fejlődés". A nemzeti vagyonok kiárusítása mára befejeződött, nincs több lehetőség, s ezzel a jövőbeni pénzügyi áramlatok kiegyensúlyozásának lehetősége is lezárult, amiből még számos probléma fog adódni.

6. A növekvő költségvetési hiányt jellegzetesen három jelenség kíséri: (1) bár a társadalombiztosításra, oktatásra és kultúrára fordítható pénzmennyiséget drasztikusan csökkentették, mégsem sikerült megszilárdítani az adórendszert, melyet a "kevesebb állami beavatkozást!", és a "hadd érvényesüljenek a (fekete?) piaci törvények!" szólamai igencsak megrengettek; (2) egyre többet kell költeni a végre-valahára helyreállt "rend megőrzésére"; (3) a "barátok", és a gazdasági elit körében rendre ajándékpénzeket osztogatnak. Gazdasági témakörben leggyakoribb példa erre egy-egy nehézségekkel küzdő magánbank megtámogatása. Ezek a segélyakciók egyrészt kifejezésre juttatják a politikai és a gazdasági és társadalmi elit együttműködését, másrészt a többségi társadalom kárára manipulálják a pénzgazdaságot. A költségvetési hiány súlyosbodása különben biztosra vehető, hiszen a már meglévő adósságokhoz még a NATO, illetve a csatlakozás reménye diktálta fegyverkezés költségei (a BHT 2-5%-a/év) is hozzáadódnak.

7. "A fejletlen, alacsony életszínvonalú országok nem alkalmasak egy svéd típusú társadalombiztosítási rendszer működtetésére" – hirdeti a frázis, és a társadalombiztosítás léte máris kérdésessé válik. Csak arról feledkeznek meg, hogy a tizenkilenc közép-európai országban már 30, sőt, 60 éve él ez a bizonyos svéd rendszer! A fent leírt változások természetesen mind a fogyasztást, mind a termelést visszavetik.

* * *

Így fest tehát a tőke-internacionalizáció tökéletes sikere, vagyis a neoliberális eszme és gyakorlat közép-európai térhódítása. Európának ezen a részein ezzel garantált a volt rendszerek vezérgárdájának töretlen politikai uralma. Amiből az következik, hogy a "fejlődő alulfejlettség", az egyre mélyülő társadalmi szakadék és a gazdasági rendszerek peremhelyzete is változatlanul megmarad.

(Fordította: Mihályi Patricia)

[A tanulmány a "Kapitalizmustól kapitalizmusig, világszerte és Európában" című nemzetközi konferenciára készült (Brüsszel, 1998. márc. 13-14.).]

Irodalom

Andreff, W., Le secteur public à l’Est. L’Harmattan, 1997.

Uő. Les contradiction économiques internes du système soviétique, manuscrit pour le colloque Octobre 1917. Párizs,1997.

Europe centrale: cap sur l’Union européenne. Banque Paris Belgique, Notes économiques, 01.1997.

Bárdos-Féltoronyi, M., Syllabus UCL/IDRI 2109, analyse politique des pays de l’Europe centrale et orientale, Ciaco, Louvain-la-Neuve, 1997.

Uő. A propos du néplibéralisme des élites centre-européennes. Cahiers marxistes,08-09,1996. Temps et espaces des villes-capitales centre-européennes, in: Planification et stratégies de développement dans les capitales européennes. Université de Bruxelles, 1994. 247-262.

Uő. Quelle géopolitique pour l’Europe centrale, in: Nations et frontières dans la nouvelle Europe Intervention Complexe, Bruxelles,1993.

Uő.Géoéconomie – Etat, espace, capital, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

Uő. és Sutton, M. Szerk. L’Europe du centre, 50 années révolues?, De Boeck-Ed. Universitaires, Bruxelles-Paris, 1991.

L’Europe du centre, 50 années révolues? Quelques repères pour l’histoire économique centre-européenne. Szerk. Sutton, M. De Boeck-Universitaire, Bruxelles-Paris, 1991.

Berend, T. I., Central and Eastern Europe, 1993-1994, Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1996.

Blotnicki, L., La restructuration en Europe centrale et orientale, Revue d’études comparatives Est-Ouest, XXVI. jún. 2. 1993.

Brus, W.,Histoire économique de l’Europe de l’Est, 1945-1985, La Découverte,Párizs,1986.

Castellan, G., Histoire des Balkans, Fayard,1991.

Uő., Histoire des peuples d’Europe centrale, Fayard,1994.

L’Europe centre-orientale et l’Union Européenne: du commerce á l’intégration. CEPII, N. 127. dec., 1994.

Relations euro-méditerrannéennes: une nouvelle donne?, CEPII, N.130. dec.,1994.

Cohen, D., Richesse du monde, pauvreté des nations, Glammarion, 1997.

Drewski, B., La Pologne et le poids de son histoire,Transition XXXVII, N. 2. 1996.

Gowan, P., Neo-liberal Theory and Practice for Eastern Europe, New Left Review, szept-okt. 1995.

The aftermath of ‘real existing socialism’ in Eastern Europe. Szerk. Hersh, J., vol. 1. Macmillan, London, 1996.

Horvath, B., Le désastre des réformes économiques en Europe de l’Est: conséquence de l’idéologie, Dialogue, jún., 1995.

János, A. C., The politics of Backwardness in Continental Europe, 1780-1945, World Politics, XVL. N. 3. ápr., 1989, 325-358.

Korten, D. C., When corporations rule the world. Kumarian-Berett-Koehler, New-York, 1995.

Laigneaux, A., Autoritarisme facile, difficile modernité, La Revue Nouvelle, ápr. 1995.

Lavigne, M., The Economics of Transition. Macmillan, London, 1995.

Lorentzen, A., The aftermath of ‘real existing socialism’. Szerk. Rostgaard, M. vol. 2. Macmillan, London, 1997.

Maurel, M.-C., La résistance des paysans d’Europe centrale, Le Monde Diplomatique, ápr. 1993.

Mink, G.-Szurek, J.-Ch., Anciennes et nouvelles élites en Europe centrale et orientale. (Documentation francaise), Problèmes économiques et sociaux, N. 703. ápr. 30. 1993.

Modzelewski, K., Quelle voie après le communisme?, l’Aube, La Tour d’Aigues, 1995.

Uő. Ce qui est arrivé á Solidarité, Le Monde Diplomatique, nov. 1994.

Nagel, J., La tiers-mondialisation de l’ex-URSS, Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1993.

Uő. Du socialisme perverti au capitalisme sauvage. Univ. libre de Bruxelles, Bruxelles, 1991.

Peemans, J.-Ph., Mondialisation et développement durable: "meilleur des mondes capitalistes" ou "projet socialiste", Cahiers marxistes, dec., 1994. 43-70.

Europe centrale et orientale, heures et malheurs de la transition, Reflets et Perspectives, 1997/2.

Robert, C., Les enjeux de la protection sociale á l’Est et l’influence des organismes internationaux. La Nouvelle Alternative, dec. 1997.

Schreiber, l’Europe centrale et orientale. Documentation Francaise.

Szalai Erzsébet számos könyve.

Van Zon, H. – Batako, A. – Kreslavska, A., Social and Economic chance in Eastern Ukraine. Ashgate, Aldershot, 1998.

WIIW (Weiner Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche) számai,1994-1997.

Gondolatok századunk első feléből – a kapitalizmusról, a kommunizmusról, a pénzről, az üzletről, a közösségről, s e fogalmak alkalmazásának nehézségeiről. A szerző szerint a kapitalizmus lényege "nem az, hogy egyeseknek van tőkéje, hanem az, hogy a többségnek csak munkabére van, mert nincs tőkéje".

Felkértek, hogy tegyem közzé az egyéni tulajdonról szóló, kissé elnagyolt vázlatomat, amely valamikor egy hetilapban látott napvilágot, s amely arról az egyéni tulajdonról szólt, amely olyannyira elfelejtődött a magánvállalkozás körüli újságírói örvendezés közepette. Maga az a tény, hogy az újságírók éppen olyan keveset beszélnek az elsőről, mint amilyen sokat a másodikról, mintegy mutatója korunk erkölcsi hangvételének. A zsebtolvaj ugyanis magától értetődően bajnoka a magánvállalkozásnak, ám talán túlzás lenne azt állítani, hogy bajnoka az egyéni tulajdonnak. A kapitalizmus és az üzlet lényege – ahova a legutóbbi időkben jutottak – éppen az, hogy sokkal inkább az üzlet bővítését kellett prédikálni, mint az egyéni tulajdon védelmének fontosságát, és a sajtónak minden tőle telhetőt meg kellett tennie, hogy a zsebtolvajt felruházza a kalózok némi erényével. A kommunizmus lényege ezzel szemben az, hogy azzal alakítják át a zsebtolvajt, hogy betiltják a zsebeket.

A zsebek és az egyéni tulajdon melletti érvek számomra nem csupán ésszerűbbeknek tűnnek, hanem méltóságteljesebbeknek is, mint az igazán szennyes individualizmuséi, amely a magánvállalkozásról beszél. A magánvállalkozás nem éppen a legnemesebb módja annak, hogy bizonyítsuk vele az egyik parancsolat igazságát, de volt idő, amikor legalább többé-kevésbé létezett. A manchesteri radikálisok meglehetősen nyers és kegyetlen fajtáját prédikálták a versenynek, de ők legalább azt tették, amit prédikáltak. Azok az újságok azonban, amelyek ma a magánvállalkozást dicsérik, pontosan az ellenkezőjét hirdetik mindannak, amit bárki gondolna vagy álmodna annak gyakorlati megvalósulásáról. Minden mai kereskedelmi és üzleti tevékenység a nagy egyesülések felé tart, amelyek többnyire imperialistábbak, személytelenebbek és nemzetek felettibbek, mint a legtöbb kommunista elképzelés az általános jólétről. Vagyis olyan dolgok felé, amelyek legalább annyira kollektívek, ám egyáltalán nem kollektivisták. Remekül lehet ismételgetni: "Mi lesz ebből a sok bolsevizmusból?" – csakhogy ugyanilyen fontos megkérdezni: "Mi lesz bolsevizmus nélkül?" A magától értetődő válasz ugyanis a monopólium. Ami azonban talán mégsem magánvállalkozás. Akkor már igazabb lenne a spanyol inkvizíciót magánbíráskodásnak nevezni. A monopólium se nem magán, se nem vállalkozás. Éppen azért létezik, hogy megakadályozza a magánvállalkozást. Márpedig a trösztöknek és monopóliumoknak ez a rendszere, amely az egyéni tulajdon tökéletes lerombolását jelenti képezi jelenlegi haladásunk lényegét, még ha egyetlen bolsevista sem lenne a földön.

Azok közé tartozom, akik hisznek abban, hogy a centralizáció gyógyszere a decentralizáció. Ez úgy hangzik, mint valami paradoxon. Nyilvánvalóan van valami fantasztikus és szemtelen abban az állításban, hogy ha a tőke túl sokká válik túl kevés ember kezében, akkor jogos dolog azt visszaszolgáltatni a többségnek. Ám a szocialisták még kevesebb ember kezébe adnák: politikusoknak, akik (legjobb tudomásunk szerint) a többség érdekében kezelnék azt.

Mielőtt a kedves olvasó elé tárnám a jelen értekezés sűrűjében foglaltakat, előre kell bocsátanom néhány meghatározást, meg kell világítanom néhány kifejezést, és részleteznem kell bizonyos feltételezéseket. Ahhoz, hogy mondanivalóm világosan érthető legyen, néhány definícióval, vagy legalábbis körülírással kell kezdenem.

A kapitalizmus például meglehetősen kellemetlen szó. Ugyanennyire kellemetlen dolog is. Miközben a dolgot, amiről beszélek, definiálhatónak találom, a szó maga meglehetősen alkalmatlan erre. Nyilvánvaló persze, hogy valamilyen szóra szükség van. Amikor "kapitalizmust" mondok, általában olyasmit értek rajta, amire igaz a következő megállapítás: "Az a gazdasági állapot, amelyben létezik a tőkéseknek egy jobbára felismerhető és viszonylag kicsi osztálya, amelynek kezében olyan mértékben koncentrálódott a tőke, hogy ez az állampolgárok túlnyomó többségét arra készteti, hogy munkabérért szolgáljanak nekik." A dolgoknak ez a speciális állapota lehetséges és létezik, és így szükség van valamilyen szóra, hogy megnevezzük, illetve valamilyen módszerre, hogy megvitassuk. A kapitalizmus szó azonban kétségtelenül rossz erre a célra, mert különböző emberek egészen különböző dolgokat értenek rajta. Úgy tűnik, vannak, akik egyszerűen az egyéni tulajdon rendszerének látják. Mások viszont abból indulnak ki, hogy minden olyan dolgot kapitalizmusnak kell tartanunk, amelyben a tőke használata megjelenik. Ha ezt szó szerint vesszük, a meghatározás túl tág és túl általános. Ha a kapitalizmus a tőke használata, akkor minden kapitalizmus. A bolsevizmus is kapitalizmus, az anarchista kommunizmus is kapitalizmus, és minden forradalmi eszme, akármilyen vad is, nem kevésbé kapitalizmus. Lenin és Trockij legalább annyira hittek abban, hogy a mai gazdasági műveletek szükségszerűen előidéznek valamit a holnapi gazdasági helyzetre vonatkozóan, mint Lloyd George és Thomas. Ebben a gazdasági értelemben azonban a kapitalizmus csupán ennyit jelent. Ebben az esetben a szó használhatatlan. Az, ahogy én használom, lehet hogy önkényes, de nem használhatatlan. Ha a kapitalizmus az egyéni tulajdon rendszerét jelenti, én kapitalista vagyok. Ha a kapitalizmus a tőke használatát jelenti, akkor mindenki kapitalista. De ha a kapitalizmus azt a speciális állapotot jelenti, amelyben a tőkét a többségnek munkabér formájában fizetik ki, akkor az valami kézzelfoghatót jelent, még ha valami mást kellene is jelentenie.

Amit kapitalizmusnak neveznek, sokkal inkább proletarizmusnak kellene nevezni. A lényege ugyanis nem az, hogy egyeseknek van tőkéje, hanem az, hogy a többségnek csak munkabére van, mert nincs tőkéje. Fiatal koromban hősies erőfeszítéssel próbálkoztam, ahogy jártam a világban, hogy mindig proletarizmust mondtam kapitalizmus helyett. Utam azonban csak a megpróbáltatások és a meg nem értés rögös útja volt. Azt tapasztaltam, hogy amikor Northumberland grófját proletarizmusa miatt bíráltam, szavaim nem találtak megértésre. Amikor azt mondtam, hogy gyakrabban értenék egyet a The Morning Posttal, ha nem lenne olyan sajnálatosan proletarista, úgy tűnt, hogy bizonyos akadályok keletkeztek, amelyek eltorlaszolták a tökéletes megértés útját. A létező kapitalizmus védelmére felhozott érveket azért hibáztatom – még ha szigorúan pontosak lennének is -, mert ez az érvelés az embereknek a munkabértől való függését védelmezi, vagyis azt, hogy a legtöbb embert tőke nélküli állapotban tartják. Nem tartozom azok közé a szőrszálhasogatók közé, akik előszeretettel fejtik ki szabatosan azt, hogy mit nem akarnak mondani, ahelyett, hogy kevésbé szabatosan elmondanák azt, amit akarnak. Nekem tökéletesen másodlagos a kifejezés a tárgyához képest. Nem sokat törődöm azzal, vajon megnevezhetek-e egy dolgot egy k-val kezdődő egyszerű, nyomtatott szóval mindaddig, amíg úgy látom, hogy az egy bizonyos dolog és nem valami más. Nincs ellenemre, hogy egy kifejezést éppen olyan önkényesen használjak, mint egy matematikai jelölést – mindaddig, amíg úgy is értik, mint egy matematikai jelölést. Nem esik nehezemre x-nek nevezni az egyéni tulajdont és y-nak a kapitalizmust, mindaddig, amíg senki nem gondolja szükségszerűnek azt az állítást, hogy x = y. Nincs ellenemre macskának nevezni a kapitalizmust és kutyának a disztributizmust mindaddig, amíg az emberek megértik, hogy ezek a dolgok épp eléggé különböznek egymástól ahhoz, hogy úgy marakodjanak egymással, mint kutya a macskával. A disztributizmus, vagyis a tőke széleskörűen kiegyenlített megosztásának javaslata ugyanaz marad, bárminek nevezzük, vagy bárminek nevezzük a jelenleg létező kirívó ellentétét. Amit állítunk, ugyanaz marad, akár azt mondjuk, hogy túl kevés kapitalizmus van az egyik értelemben, akár azt, hogy túl sok a másik értelemben. Valójában semmitmondó szőrszálhasogatás azt mondani, hogy a tőke használata maga a kapitalizmus. Akkor akár azt is mondhatnánk, hogy minden szociális dolog szocialista, hogy a társadalmat azonosíthatjuk egy társasági összejövetellel, vagy a köztulajdont egy közös pohárral. Sajnos azonban nem ez a helyzet.

Mindazonáltal meglehetősen nagy bizonytalanság uralkodik a szocializmus meghatározása körül is. A szocializmus olyan rendszer, amely egy, a társadalmat testületileg képviselő csoportot tesz felelőssé minden gazdasági tevékenységért, illetve mindenért, ami az alapvető életfeltételeket meghatározza. Ha bármi fontosat eladnak, a kormányzat adja el, ha bármi fontos kapható, azt a kormányzat adja, sőt, ha bármi fontos dolog még megtűrhető, a kormányzaté a felelősség, hogy megtűrje azt. Mindez pont az ellentéte az anarchiának: inkább valami szélsőséges rajongás a hatalomért. Az értelem erkölcsi méltóságának túlértékelése, egy hihetetlenül bonyolult kollektív felelősség elfogadása. Ostobaság arra panaszkodniuk a szocialistáknak, hogy a szabadság lerombolásának nevezzük a rendszerüket. Ám majdnem ugyanilyen ostobaság, amikor a szocializmus ellenfelei arra panaszkodnak, hogy a bolsevik kormányzat természetellenes és brutális módon söpri el politikai ellenfeleit. A szocialista kormányzat egyike azoknak a kormányzati formáknak, amelyek természetüknél fogva nem tűrnek meg semmilyen valódi ellenzéket. Mivel a kormányzat hoz létre mindent, ostobaság számon kérni rajta, hogy nem hozta létre az ellenzéket.

Nem mehetünk oda egy szultánhoz ezzel a szemrehányással: "nem segítettél az öcsédnek, aki meg akart fosztani a hatalomtól, és el akarta foglalni a kalifátust". Nem mehetünk oda egy középkori királyhoz, mondván: "Felség! Adj mellém kétezer lándzsást és ezer íjászt, s én felkelést szítok ellened." Még kevésbé követelhetünk ilyesmit egy olyan kormányzattól, amelyik azt állítja, hogy ő hoz létre mindent, mert nem fog létrehozni semmi olyasmit, amivel le lehet rombolni azt, amit létrehozott. A lázadás és az ellenállás az egyéni tulajdontól és a szabadságtól függ. Ezeket pedig csak ott tűrhetik meg, ahol az uralkodó központi jogai mellett más jogok is gyökeret ereszthettek. Ezeket a jogokat olyan erkölcsi törvényeknek kell támogatniuk, amelyeket még egy uralkodó is vonakodna megszegni. Az állam kritikája csak ott létezhet, ahol a jogok egyfajta vallásos felfogása megvédi a jogot a saját íj és a saját lándzsa, vagy legalább a saját toll és a saját nyomdagép birtoklására. Képtelenség feltételezni, hogy kölcsön lehet kérni a király tollát a királygyilkosság érvényesítésére, vagy állami nyomdagépet lehet használni az állam korrupciójának leleplezésére. Éppen ez képezi a szocializmus lényegét: ha minden nyomdagép állami nyomdagép, a nyomdászokat el lehet nyomni. Minden az állam igazságszolgáltatásán múlik, ez az, ami minden tojást egy kosárba tesz. Lehet közöttük sok záptojás, de attól még nem lesz megengedve, hogy bárki felhasználja azokat a politikai választásoknál.

Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt az öreg New Age-ben és a New Witness-ben néhányan hirdetni kezdtük a szétosztott kistulajdonok rendszerének politikáját (amelynek azóta a disztributizmus az elfogadott – ügyetlen, de szabatos – elnevezése), ahogy akkor mondani akartuk, a kapitalizmus és a szocializmus két véglete ellen. Az első bírálatot a rendkívül szellemes fabiánusoktól, elsősorban Bernard Shawtól kaptuk. Ez az első bírálat csak annyi volt: az elképzelésünk képtelenség. Nem más, mint a tündérmesék világába tartozó katolikus hiszékenység tipikus példája. A bértörvény és más gazdasági törvényszerűségek elkerülhetetlenné teszik, hogy a tulajdon kicsi patakjai belefussanak a pénzuralom tavába. Igazából a fabiánusok szellemessége nyilvánult meg ebben, s nem csupán azé a tory bohócé, aki így támadta a mi látomásunkat: "És ha holnapra szétosztanánk mindent mindenkinek?!"

Mi válaszoltunk a bírálatra, s bár azóta sok más érvet is találtunk, talán tisztázni fogja a kérdést, ha megismétlem álláspontunk lényegét. Igaz, hogy én hiszek a tündérmesékben, abban az értelemben, hogy annyira csodálkozom mindenen, ami létezik, hogy kész vagyok csodálni bármit, ami létezhetne. Megértem azt az embert, aki hisz a tengeri kígyó létezésében, mert sokkal több lény él a tengerben, mint amennyi valaha kikerült belőle. De még jobban megértem őt azért, mert a másik ember, abban az igyekezetében, hogy bebizonyítsa a tengeri kígyó létezésének lehetetlenségét, rendszerint azzal érvel, hogy nemcsak a tengerben nincsenek kígyók, de sehol a világon. Tételezzük fel, hogy Shaw úr, magyarázva a hiszékenységemet, azért hibáztat engem, mert elhiszem (néhány hazug pap szavára), hogy a kövek képesek felemelkedni a levegőbe, és úgy lebegni ott, mint valami szivárvány. Képzeljük el, amint elnézően mondja, hogy biztosan nem hinnék a mágikus kövek pápista meséjében, ha valaha is hallottam volna a gravitáció törvényének tudományos leírását. És képzeljük el, hogy mindezek után kiderül, csak a boltív építésének lehetetlenségéről beszélt. Azt hiszem, a legtöbben két fő következtetést vonnánk le róla és a követőiről. Először is meglehetősen tájékozatlannak tartanánk abban, hogy mit is jelent egy természeti törvény ismerete. Egy természeti törvényt felismerhetünk a megkerülése vagy túlfeszítése révén, vagy – mint a gravitáció esetében – az önmaga elleni felhasználása útján. Másodszor, és sokkal súlyosabban: megdöbbentően tájékozatlannak tartanánk őket mindabban, ami valójában már létezett a földön.

Így az első tény – amikor arról vitatkozunk, hogy lehetséges-e a kistulajdonok rendszere – az, hogy már létezik. Ezt ugyanúgy látni lehet, mint azt, hogy nem csak létezik, de fenn is tud maradni. Shaw egyfajta elvont dühvel maga erősítette meg, hogy "a kistulajdonok nem maradnak kicsik". Érdemes itt megjegyezni, hogy az olyan dolgok ellenfelei, mint a különálló tulajdonok rendszere, két teljesen ellentétes érvet szoktak felhozni ellenük. Folyamatosan hangoztatják, hogy a latin vagy más országokban lévő parasztság élete monoton, elmaradott, gyomos babonákkal teli, s voltaképpen a kőkorszak egy kövülete. S miközben ezen a kövületen gúnyolódnak, azzal érvelnek, hogy ez az életforma soha nem tud megszilárdulni. Szerintük a parasztság egy földhözragadt növényhez hasonlít, amit azonban vonakodnak bárhová is elültetni a földön, azon a különleges alapon, hogy képtelen gyökeret ereszteni. A két állítás eléggé vitatható, de ahhoz, hogy megbélyegezzék a parasztságot, ennek a megbélyegzésnek tartalmaznia kell valamit, amit megbélyegeznek. Ha igaz az, hogy a parasztság rendszerint gyorsan elenyészik, nem lehet igaz az, hogy olyan primitív szokásokat és konzervatív véleményeket mutat, amellyel vádolják. Józan ésszel nem lehet egy dolgot egyszerre azzal vádolni, hogy ősi, és azzal, hogy rövid életű. A száraz tény, ami világosan látható, természetesen az, hogy a paraszti kistulajdon nem rövid életű. Akárhogy is, Shaw úrnak és követőinek nem kellene először azt állítaniuk, hogy boltívet nem lehet építeni, azután pedig arra panaszkodniuk, hogy elcsúfítják a tájat. A disztributív állam nem egy hipotézis, amit meg kell cáfolni, hanem tény, amit meg kell magyarázni.

Igazság szerint az az elmélet, hogy a kapitalizmus a kistulajdonok rendszeréből fejlődött ki, olyasmit ír le, ami a valóságban sehol sem fordult elő. Ezt az igazságot földrajzi tények is alátámasztják, olyan tények, amelyek fölött, úgy tűnik, egyszerűen átsiklottak. A modern, kapitalista típusú civilizáció tíz eset közül kilencben azokon a helyeken keletkezett, ahol az olyan disztributív társadalom, mint a paraszti közösség, ismeretlen volt. A kapitalizmus egy olyan szörny, amely a sivatagból nőtt ki. Az ipari szolgaság majdnem mindenhol azokon az "üres" helyeken keletkezett, ahol az öreg civilizáció gyér volt vagy hiányzott. Így könnyebben tudta felütni a fejét Észak-Angliában, mint Délen, pontosan azért, mert Észak összehasonlíthatatlanul üresebb és barbárabb volt azokban a korszakokban, amelyekben Délen a céhek és a parasztság civilizációja virágzott. Ezért jött létre könnyebben az amerikai kontinensen, mint Európában, mert ott semmi mást nem kellett elpusztítania, mint néhány vad törzset, míg Európában ki kellett volna irtania a sokféle mezőgazdasági kultúrát. Ahol ilyen kultúra létezett, a vályogkunyhó soha egyetlen lépést sem tett a városi manufaktúra felé. Ahol létezett a vályogkunyhó, ott minden esetben a szabad parasztság, illetve a céhek felé haladt a fejlődés, és soha egyetlen centimétert nem tett a manufaktúrás város irányába. Ahol úr és szolga puszta viszonya létezett, az majdnem azonnal át tudott változni elnyomó és elnyomott puszta viszonyává. Ám bárhol létezett szabad ember, még ha viszonylag szegény vagy erőtlen volt is, puszta hagyományai lehetetlenné tették az ipari kapitalizmus kialakulását. A kapitalizmus olyan ellenség, amely gyomot vet, de még ellenségnek is gyáva, mert csak azokra az üres helyekre veti a magvait, ahol nincs búza, amely felnövekedve megfojtaná.

Hogy folytassuk a hasonlatunkat, először is láthatjuk, hogy boltív létezik, sőt nemcsak létezik, hanem meg is tud maradni. Száz római vízvezeték és amfiteátrum mutatja, hogy pontosan annyi ideig képes fennmaradni, mint bármi más. S ha egy haladó gondolkodó arról tájékoztat minket, hogy a boltív általában gyárkéménnyé fejlődik, vagy rendszerint ledől, mert gyengébb, mint a gyárkémény, vagy arról, hogy ahol az emberek ledőlt boltívet találtak, azt rendszerint gyárkéménnyé építették újjá, lehetünk elég bátrak ahhoz, hogy kételkedjünk ezekben az állításokban. Amit esetleg elismerhetünk az az, hogy a kémény statikai elve egyszerűbb, mint a boltívé, és pontosan ez az az ok, amiért könnyebb gyárkéményt építeni boltív helyett a vigasztalan pusztaságban.

Ám hasonlatunk tágabban is alkalmazható. Ha ma azt tapasztaljuk, hogy a latin országok jobbára a kistulajdonok rendszerének modelljét követik, ez csak annyit jelent, hogy a történelem bizonyos periódusaiban egyedül ők képviselték a boltívet. Volt idő, amikor minden boltív római boltív volt, s a Temze vagy a Liffey partján élő ember épp olyan keveset tudhatott róluk, mint maga Shaw úr a paraszti tulajdonosokról. De ez nem jelenti azt, hogy valami merőben idegen dologért küzdünk, hogy a boltívet egyfajta itáliai specialitásnak tartjuk. Nem akarunk vele mást mondani, mint hogy a Temzét ugyanolyan sárgának látjuk, mint a Tiberist, vagy hogy mindenkire egyforma hatással lehet a makaróni vagy a malária. A boltív eszméje emberi, és az egész emberiség számára, az egész emberiség által alkalmazható, ugyanúgy, ahogy a nagyjából egyenlően elosztott egyéni tulajdon eszméje. Az a néhány római boltív, amelynek a maradványai Britannia területén találhatók, nem azt bizonyítja, hogy itt lehetetlen boltívet építeni, hanem azt, hogy lehet.

És most, hogy teljessé tegyük a hasonlatot, tegyük fel a kérdést: mi is voltaképpen a boltív alapelve? Nevezhetjük, ha tetszik, a gravitáció megszégyenítésének, de helyénvalóbb lenne a gravitációhoz intézett kérdésnek neveznünk. Az alapelv úgy szól, hogy ha bizonyos alakú köveket kiválogatunk, és azokat bizonyos módon egymáshoz illesztjük, akkor elérhetjük, hogy éppen a lezuhanásra való törekvésük fogja megakadályozni őket abban, hogy lezuhanjanak. S bár ez a hasonlat puszta illusztráció, nagy általánosságban érvényes marad az egyenlővé tett kistulajdonok működésére nézve is. Ami a boltívet összetartja, az a különálló kövek egymásra gyakorolt egyenlő nyomása. Ez az egyenlőség egyrészt segítséget, másrészt korlátozást jelent. Igazán nem nehéz kimutatni, hogy egy egészséges társadalomban a különálló tulajdonok erkölcsi nyomása ugyanilyen módon hat. Ám ha ellenfeleink ezt a magyarázatot nem találják kielégítőnek, nekik kell másikat találniuk. Nyilvánvaló, hogy a természeti törvények nem mondhatnak ellent a tényeknek. Az az állítás, hogy bármely törvényszerűség, mint például a bértörvény, ellentmondana ennek a rendszernek, csak abban az értelemben lehetne igaz, hogy sok természeti törvényszerűség mond ellent az erkölcsnek, vagyis áll ellentétben emberi mivoltunk lényegével. A tudományos érvek pontosan annyit érnek ebben az esetben, mint amennyit Shaw úr esetében értek az élveboncolás elleni vitájában.

Végül pedig nemcsak az igaz, hogy a kistulajdonok boltíve fenn tud maradni, hanem az is, hogy az ilyen boltozatokból emelt épületek képesek növekedni, mind mennyiségileg, mind minőségileg. A francia paraszt például kimondatlanul már a Nagy Francia Polgári Forradalom előtt is tulajdonos volt, és a forradalom csak még jobban megerősítette ebben a helyzetében. Egy francia paraszt ma valószínűleg sokkal kevésbé adná föl ezt a rendszert, mint valaha, amely most, a háború megpróbáltatásai között másodszor – ha nem századszor – bizonyította, hogy a virágzás legstabilabb típusát képviseli. Egy ugyanilyen hősies és még legyőzhetetlenebb forradalom Írországban már egyaránt szétoszlatta a kommunista ábrándokat és a kapitalista valóságot, méghozzá olyan energiával, amellyel még senki sem merte kijelölni a határokat. A rómaiak és a normannok boltívei hosszú korszakokon át ereklyeként maradtak fenn, de a kereszténység újjászületése megtalálta számukra mind az újjáépítés, mind a továbbfejlesztés lehetőségét. Így szökött a boltív egy pillanat alatt a gótika titáni formáiba, amikor az ember szinte istennek tűnt, aki a semmi fölé függesztette világait. Akkor újra megsejtettek valamit abból az ősi titokból, amely egyformán különösnek festi a papot és a hidak építőjét. S ma, amikor azokra a hidakra nézek, amelyeket ők emeltek a levegőbe, megértem azokat, akik képtelenségnek tartják őket, mert ez az egyetlen valóságos dicséret a számukra.

Mit értünk azon, hogy a "nyomás egyenlősége"? Általában azt mondhatjuk, hogy a modern szenvedély, a nyughatatlan és fáradhatatlan adásvétel szenvedélye együtt jár a túlságosan gazdag és a túlságosan szegény emberek egyenlőtlenségével. A paraszti életforma folyamatossága (amelyet ellenfelei nem tudnak megmagyarázni) éppen abban leli magyarázatát, hogy ahol függetlenség létezik, azt pontosan ugyanolyan tiszteletben tartják, mint bármely más méltóságot, amely az ember természetéhez tartozik, mint ahogy senki nem jár meztelenül, vagy nem vereti magát bottal pénzért.

Az az elmélet, hogy azok, akik nagyjából egyenlő feltételekkel indultak, képtelenek megőrizni egyenlőségüket, tévesen azon a társadalmi berendezkedésen alapult, amely már a kezdetekkor is szélsőségesen egyenlőtlen feltételeket biztosított. Való igaz, hogy amikor a kapitalizmus meghalad egy bizonyos pontot, a tulajdon széttört szilánkjait nagyon könnyen képes elnyelni. Más szóval, igaz ez akkor, amikor a kistulajdonokból kevés van, ám egyáltalán nem igaz akkor, ha sok van belőlük. Abból, hogy mi történt a nagy üzleti tülekedésben a szétszórt kistulajdonok legyőzésekor, arra következtetni, hogy minek kell minden esetben történnie, még ha a különböző tényezők nagyjából egy szinten vannak is, meglehetősen logikátlan. Olyan, mintha a Niagarával akarnánk bizonyítani, hogy tó, mint olyan, nem létezik. Borítsuk föl egyszer a tavat, s az összes víz egy irányba fog rohanni, mint ahogy a kapitalizmus összes gazdasági tendenciája egyetlen irányba rohan. De hagyjuk meg a tavat tónak, vagyis az egyenlő feltételeket egyenlőnek, és semmi nem fogja megakadályozni, hogy a tó mindaddig fennmaradjon, ameddig be nem következik valami természeti katasztrófa, miként a paraszti társadalom egyenlősége is fennmaradni látszik a balsors beütéséig. Mindez tapasztalati tény, még ha elméletileg nem magyarázható is, de a helyzet az, hogy az elméleti magyarázatot is megkísérelhetjük. Az az igazság, hogy mindaddig nem létezik semmiféle gazdasági tendencia, amely a kistulajdonok eltűnését eredményezné, ameddig azok olyan kicsivé nem válnak, hogy megszűnnek tulajdonként működni. Ha valakinek van száz hold földje, a másiknak meg csak egy, akkor ez valószínűleg elég ok lesz arra, hogy az utóbbi nem fog tudni megélni a földjén. Ebben az esetben az ő számára érvényesülni fog az a gazdasági tendencia, hogy el kell adnia a földjét, amivel az előbbi embert százegy hold büszke tulajdonosává teszi. Ám ha az egyik embernek harminc holdja van, a másiknak pedig negyven, semmiféle gazdasági tendencia nem fogja azt okozni, hogy az egyik eladja a földjét a másiknak. Egyszerűen hamis az az állítás, hogy az egyik nem fog tudni megélni a harminc holdon, vagy a másik nem fog megelégedni negyvennel. Tökéletes képtelenség, olyan, mintha azt mondanám, hogy ha valakinek van egy bull-terrierje, kénytelen lesz eladni annak, akinek egy mastiffe-ja van. Olyan, mintha azt mondanám, hogy nem tarthatok lovat, mert van egy különc szomszédom, akinek van egy elefántja.

Mondanom sem kell, hogy akik kitartanak amellett, hogy a nagyjából kiegyenlített tulajdonok rendszere nem létezhet, valamennyi érvüket arra alapozzák, hogy az már egyszer létezett. Hogy bizonyítsák álláspontjukat, azt kell feltételezniük, hogy az emberek Angliában valamikor egyenlők voltak, csak azután igen gyorsan egyenlőtlenekké váltak. Éppen az teszi teljessé álláspontjuk nevetségességét, hogy azt kell feltételezniük, aminek létezését cáfolni akarják, méghozzá éppen abban az egy esetben, amikor az nem fordulhatott elő. Úgy beszélnek, mintha tíz bányász futóversenyt tartott volna, s a bajnokból lett volna Northumberland grófja. Úgy beszélnek, mintha az első Rotschild egy paraszt lett volna, aki türelmesen ültetgette a többiekénél jobb káposztáját. Az igazság ezzel szemben az, hogy Anglia azért lett kapitalista ország, mert hosszú ideig oligarchikus ország volt. Meglehetősen nehéz lenne kimutatni, hogy egy olyan országnak, mint például Dánia, miért kellett oligarchikus országgá válnia, de még nehezebb, ha a gazdasági szempontokhoz hozzátesszük az erkölcsieket is. Ha egyszer kialakul egy széles kiterjedésű tulajdonosi társadalom, azonnal létrejön egy közvélemény is, amely erősebb, mint bármely törvény, és nagyon gyakran (amit a mai kor még erősebben mutat) létrejön egy törvény is, amely a közvélemény megnyilvánulása. Meglehet, a mai embernek nehéz elképzelnie egy olyan társadalmat, amelyben az emberek nem telhetetlenségükért vagy szomszédaik letiprásáért csodálják egymást, de biztosíthatom önöket arról, hogy a földi paradicsomnak ezek a különös szigetei valóban fennmaradtak a földön.

Az igazság az, hogy az a bizonyos első bírálat, miszerint a mi elképzelésünk már önmagában is képtelenség, meglehetősen laposnak tűnik az emberi természet és a tapasztalat tükrében. Nem igaz az, hogy az erkölcsi normák nem tudják elégedetté tenni az embereket egy ésszerű helyzet elfogadásában, sőt, hogy ne tennék őket elég óvatossá ahhoz, hogy törekedjenek annak megőrzésére. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy amiért néhány férfi vonzóbb a nők számára, mint a többiek, ezért a Victoria korabeli Balham nevű villanegyed lakói nem maradhattak volna meg a monogámia keretei között, ahol egy férfi egy nőhöz tartozik. Ezek szerint előbb vagy utóbb minden nőt a körül a néhány vonzó férfi körül kellene találnunk, míg a kevésbé vonzók számára nem maradna más, mint az agglegénység. Az egész városrész előbb-utóbb száz remetelakból, és néhány háremből állna. A valóság azonban nem ez. Nincs így, bármi történt is, még ha elvesztek is a házasság erkölcsi hagyományai Balhamben. Mindaddig, amíg ezek a hagyományok élnek, amíg megvetik mások feleségének elcsábítását, vagy tiszteletben tartják a hitvesi hűséget, léteznek majd azok a határok, amelyeket még a legelvetemültebb nőcsábászok sem fognak tudni áthágni Balhamben, hogy felborítsák a nemek közötti egyensúlyt. Ugyanígy: bármely földhalmozó igen hamar fel fogja ismerni azokat a korlátokat, amelyek között felvásárolhatja a földet egy ír, egy spanyol, vagy szerb faluban. Amikor egyformán gyűlöletesnek számít elrabolni Nábót szőlőjét és meggyalázni Urija feleségét, nem lesz nehéz megtalálni azt a helyi prófétát, aki Isten ítéletét hirdeti. A kapitalizmus légkörében azt az embert csodálják, aki földet föld mellé halmoz, ám a tulajdon légkörében azonnal ki fogják gúnyolni, vagy talán meg is kövezik. Az eredmény az, hogy a falu nem süllyed bele a pénzuralomba, sem a kertváros a poligámiába.

A tulajdon a tisztesség alapja. A tulajdon szó valódi ellentéte a prostitúció. Nem igaz az, hogy az emberek mindig ki fogják árusítani azokat a dolgokat, amelyek a szónak ebben az értelmében szentek, akár a test, akár a testvériség tekintetében. Vannak, akik mindkét értelemben megteszik ezt, csakhogy az ilyeneket ki fogják közösíteni. Az pedig semmiképp sem igaz, hogy a többség tenné ezt, és ha valaki ezt állítja, az tudatlan – nem a mi elképzelésünk vagy javaslataink szempontjából, nem abban a tekintetben, hogy ki mit álmodik vagy hirdet a disztributizmusról, vagyis a tőke különféle módszerek szerinti megosztásának kérdéséről, hanem a történelem tényeinek és az emberi természet lényegének szempontjából. Aki ezt állítja, nem más, mint egy barbár pogány, aki még sohasem látott boltívet.

Amit még meg kell jegyeznem ebben az írásban, az az, hogy egy ilyen egyszerű modellnek a helyreállítása egy ennyire bonyolult társadalomban nyilván meglehetősen nehéz. Itt csak abból a szempontból vizsgáltam a kérdést, hogy megmutassam: amit valaha érvényesnek gondoltunk, az ma is az. Visszautasítom azt a gondolatot, hogy lehetetlen helyreállítani azt a világot. Azt a régi, misztikus dogmát vallom ugyanis, hogy amit az ember egyszer már megtett, azt meg tudja tenni újra. Úgy tűnik azonban, hogy ellenfeleim egy még régibb és misztikusabb dogmát vallanak, hogy tudniillik az ember azért nem képes megtenni valamit, mert már megtette. Ebből azt lehet kihámozni, hogy az egyéni tulajdon elavult. Ami valójában azt jelenti, hogy minden tulajdon halott. Ez a gondolatmenet azt tartalmazza, hogy mindannyian egyre nagyobb mértékben veszítjük el tulajdonunkat, amelyet egy olyan rendszer nyel el, amely ugyanolyan személytelen, mint amennyire embertelen. Ha nem tudunk visszafordulni ezen az úton, aligha lesz értelme előre menni.

Nincs más előttünk, mint a standardizáció lapos pusztaságának őrülete, akár a bolsevizmus, akár a Nagy Üzlet következménye lesz is az. Ám több mint különös, hogy amíg nekünk, ha csak egy látomás formájában is, megadatott az ésszerű megoldás felismerése, addig a többség feltartóztathatatlanul halad e felé az őrültség felé, mindörökre odaláncolva a gyarapodáshoz, amelyből hiányzik a szabadság, és a fejlődéshez, amelyből hiányzik a remény.

A szerző szerint az úgynevezett "orosz válság" oka nem más, mint a neoliberális sokkterápia elvei alapján megkísérelt válságkezelés és gazdasági rendszerváltás. A Nemzetközi Valutaalap felelőssége közvetlenül is tettenérhető. A lejárt IMF-receptek helyett inkább olyan intézkedésekre lenne szükség Oroszország talpraállításához, amelyek az egykori New Dealre emlékeztetnek.

Az orosz tudósok valaha arról voltak híresek, hogy útjára bocsátották az első műholdat. Mai kollégáik a túlélésért zöldséget termesztenek a kiskertben. Nem ám holmi nyugdíjasokról van szó, akik jól megérdemelt szabadidejükben kertészkednek, hanem főállású dolgozókról – bányászokról, tanárokról csakúgy mint tudósokról -, akik alapszükségleteiket igyekszenek kielégíteni a gazdasági összeomlás peremén. Az ember nap mint nap elmegy dolgozni, megteszi amit a munkáltatója megkíván, de hetek, sőt hónapok telnek el fizetés nélkül. Az emberek mégis maradnak, hisz így mégis részesülnek a járulékos juttatásokból – más fizető munka pedig úgysincs.

A dolgozók többségének – az állami és a magánszektorban egyaránt -, ezt jelentette a nyugati mintájú "reform" Oroszországban. Ezt a jelenséget a média csak ez év augusztusában kezdte válságként emlegetni, amikor Oroszország képtelen volt eleget tenni a nyugati bankokkal és befektetőkkel szemben fennálló fizetési kötelezettségeinek, akik szerencsét próbáltak az orosz államkötvényekkel.

Azután a meglepően sok év után, amit oly sok orosz végigszenvedett, most mégis úgy tűnik, hogy a Nyugat által sugallt, az orosz kapitalizmus mihamarabbi fölépítését célzó neoliberális program önmaga súlyától roppan össze. Ezt a programot hét éve készítették el Jelcin legfőbb közgazdasági tanácsadói – az IMF szakértőinek szoros közreműködésével.

Ma bármely Oroszországba látogató megtekintheti az IMF programjának hatását. A nemzeti kibocsátás a felére, a beruházás a negyedére esett vissza 1991 óta, és még csak remény sincs a felépülésre. A pénzszűke olyan mértékű, hogy a tranzakciók felét barterüzletek útján végzik el. A tűzhöz közel lévők kis, ám befolyásos csoportja szerezte meg a korábbi Szovjetunió legértékesebb tulajdonainak nagy részét, miközben a többség a szegénység és reménytelenség mocsarába süllyed. A gazdasági-szociális összeomlás 1991 óta több mint kétmillió ember idő előtti halálát okozta – alkoholizmus, gyilkosság, öngyilkosság, fertőző betegségek és a stresszel összefüggésbe hozható betegségek következtében.

A soha nem látott gazdasági visszaesés ellenére egészen a közelmúltig az orosz bankárok csak egyre gazdagabbak lettek, a részvénypiac pedig szárnyalt az orosz olaj-, gáz- és fémkereskedelemnek köszönhetően. Mindehhez a nyugati bankok nyújtottak segítő kezet, amennyiben finanszírozták azt a spekulatív rohamot, amely fölhajtotta a részvényárakat, így téve az orosz tőzsdét 1997-ben a világ egyik legjövedelmezőbb részvénypiacává. Aztán 1998 késő tavaszán az árak esni kezdtek, a befektetők pedig elkezdték kivonni pénzüket az országból.

A Clinton-kormány – félve, hogy Jelcin képtelen lesz kikeveredni a kialakuló pénzügyi krízisből — nyomást gyakorolt a mindaddig vonakodó Nemzetközi Valutaalapra, hogy az jóváhagyjon egy 22,6 milliárd dolláros gyorssegélyt július 13-án. A segély azonban hiábavalónak bizonyult. Négy héttel később a válság a befektetők menekülésével újrakezdődött, és az orosz kormánynak 300 százalékos kamatot kellett felajánlania a kötvényvásárlóknak.

Miután Washington visszautasította Jelcin kétségbeesett kérelmét további pénzek iránt, Oroszország megtette az elképzelhetetlent: rákényszerült arra, hogy külföldi adósságai visszafizetését 90 napra felfüggessze, egész adósságállományát átütemezze, és leértékelje a rubelt. A pánik bekövetkezett, az addig szárnyaló orosz bankok hirtelen a szakadék szélén találták magukat, a betétesek képtelenek voltak pénzükhöz jutni, a boltok polcai pedig egy szempillantás alatt kiürültek. A pénzügyi krízis csakhamar politikai válságba csapott át, ahogy Jelcin, hazai támogatottsága megcsappanásával, saját parlamentje megerősödött ellenzékével találta szemben magát.

Az orosz eufóriának pénzügyi válságba torkollása két okra vezethető vissza. Az egyik annak felismerése volt, hogy a Valutaalap a hatalmas kölcsönök és szigorú gazdasági intézkedések (vagy ismertebb nevén: a "szerkezeti kiigazítási program") ellenére képtelen megoldani az ázsiai pénzügyi válságot. Ennek tovagyűrűző hatásaként késő tavasszal a nemzetközi befektetők között bizonytalanság támadt az úgynevezett "fejlődő piacokkal" (emerging markets) szemben. Hasonlóan fontosnak tekinthető az olaj és más nyersanyagok árának rendkívüli csökkenése 1998 során, amely az orosz olajexport ellenértékét felére csökkentette az év első hat hónapjában az 1997-es év hasonló időszakához viszonyítva. Ez a két fejlemény késztette a befektetőket tőkéjük visszavonására Oroszországból.

Az ország hamarosan megindult a klasszikus adósságcsapda felé. Noha a költségvetési hiány a GDP 5%-ára rúgott, ami csak mérsékelten magasnak mondható, a nyár elejére a mind nagyobb tőkekiáramlás arra késztette a kormányzatot, hogy a hiány finanszírozására felvett kölcsönök kamatait egyre növekvő ütemben emelje. Nem javította a helyzetet, hogy ezek a kölcsönök rendkívül rövid lejáratúak voltak, esedékességük csak hetek kérdése volt, ami a visszafizetési problémát csak jobban elmélyítette. Júliusra a havi kamatfizetések a havi adóbevételt negyven százalékkal haladták meg. Felismerve a helyzet tarthatatlanságát, a befektetők a Valutaalap hatalmas segélyei ellenére hanyatt-homlok menekültek az országból.

Az orosz pénzügyi válság igazi oka azonban mélyebben keresendő, mint az ázsiai pénzügyi járvány, vagy a nyersanyagárak rövid távú ingadozása. Oroszország pénzügyi összeomlásának végső oka a reálgazdaság immár majd’ hét éve tartó szabadesése. Elvégre a pénzügyi szektor nem szárnyalhat a végtelenségig, ha az áruk és szolgáltatások előállítása összeomlóban van.

Hogy hogyan és miért döntötte végnélküli zuhanásba az orosz gazdaságot az IMF által inspirált neoliberális program, azt megírtam a Dollar and Sense egy korábbi számában (Russia in Shock. 1993. június). Az IMF sürgetésére Oroszország pillanatok alatt lerombolta előző gazdasági rendszerét – megszüntetve a központi tervezést, és az import, valamint a tőkemozgások felett gyakorolt ellenőrzést, mindezt a legtöbb állami vállalat magánkézbe adásával egyetemben. Azt várták, hogy az egyéni kezdeményezések által pillanatok alatt létrejön egy új és hatékony kapitalista rendszer, és ennek egyik feltétele, hogy az állam mindenből kimaradjon. De korunkban egy kapitalista rendszer kiépítése aktív állami szerepvállalást és jelentős időt igényel. A régi gazdasági rendszer megszüntetésével – új létrehozása híján – a gazdaság és a társadalom káoszba süllyedt.

Az infláció leküzdésére az IMF ragaszkodott ahhoz, hogy Oroszország szigorú költségvetési és monetáris politikát folytasson, azaz: fogja vissza a közkiadásokat, valamint tartsa szűken a pénz- és hitelállományt. Ez aztán biztosította, hogy a javak és szolgáltatások iránti csökkenő kereslet komoly visszaesést okozzon. Végül az orosz kormány csak úgy tudta teljesíteni a kötelező költségcsökkentési célt, hogy fokozta a bérek és közüzemi díjak kifizetéseinek késleltetését. A közüzemek tehát nem tudják kifizetni munkásaikat, ezzel mintegy láncreakciót indítva el a kifizetetlen bérek és adók terén a gazdaságban.

Ilyen körülmények között azután semmiféle IMF-prédikációnak nem lehet foganatja az adók beszedésével kapcsolatban. Sokat írtak például a kormány sikertelen próbálkozásáról, hogy behajtsa a Gazprom, a privatizált földgázmonopólium hatalmas adóhátralékát. Némi kutakodás után azonban kiderült, hogy a költségvetés kifizetetlen gázszámlája meghaladta a Gazprom adóelmaradását – hála az IMF által kikényszerített kiadáscsökkentésnek.

Amint a pénzügyi válság szele megcsapta Oroszországot, az IMF ragaszkodott a "szokásos" megoldáshoz: a költségvetési kiadások további lefaragása, magasabb adók, hitelvisszatartás. Egy olyan országnak ezt javasolni, melynek termelése 50%-kal esett vissza – ez egész egyszerűen abszurdum. Bármelyik közgazdasági tankönyv kézbevételével meggyőződhetünk róla, hogy egy ilyen leépülés mellett az áruk és szolgáltatások iránti kereslet további csökkentése az amúgy is súlyos válságot tovább mélyíti – ahogy azt Herbert Hoover elnök is bizonyította az 1929-32-es években.

Oroszország neoliberális stratégiája, úgy látszik, kútba esett. Megbukott gazdasági téren, és nem sok támogatója maradt az országban – noha ez nem gátolja meg a nyugati hatalmakat a "tartani a gazdasági irányvonalat" szlogen szajkózásában. A neoliberális stratégia támogatói mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy semmilyen körülmények között sem létezik más alternatíva. Az orosz ellenzék, baloldal és centrum, kidolgozott egy alternatív gazdaságpolitikai stratégiát. Oroszország legjobb közgazdászai vettek részt részletes gazdasági tervek kialakításában. Ezeknek a terveknek három közös vonása van: 1. a középpontban mindenképpen az orosz ipar és mezőgazdaság talpraállítása áll; 2. a gazdaságot hazai fogyasztási cikkek termelésére kell ösztönözni a nyersanyagok exportja és a fogyasztási javak importja helyett; 3. az államnak aktív szerepet kell vállalnia a gazdaság talpraállításában és a hosszú távú fejlesztésben, ezeket nem szabad a piacra hagyni. Csak jelzésszerűen felsorolunk néhány intézkedést, amit az ellenzéki csoportok javaslatai tartalmaznak:

• Nagyszabású infrastrukturális beruházások beindítása a szállítás, energia, telekommunikáció és egészségügyi szolgáltatások területén. Ez egyaránt növelné a keresletet, és enyhítené a kínálat szűk keresztmetszeti problémáit.
• Elmaradt fizetések azonnali teljesítése a közalkalmazottaknak, nyugdíjasoknak, kormányzati vásárlások ellenértékének megtérítése a magánvállalkozásoknak. Ez megkönnyítené az elmaradt bérek kifizetését a magánszektorban is, és serkentené a keresletet az orosz kibocsátás iránt.
• Hitelek becsatornázása a produktív szférába: iparba, építőiparba és mezőgazdaságba a spekuláció helyett.
• Azon vállalatok visszaállamosítása, melyek valós értékük alatti áron találtak új gazdára – befolyásos "belső" emberek és bűnözők személyében. Ez erősítené azt a meggyőződést, hogy anyagi ellenszolgáltatást becsületes munkával is meg lehet szerezni, nemcsak "tűzközeli" helyzetből.
• Növelni a költségvetési támogatást a tudomány, technológia, oktatás és közegészségügy területein. Ez egyaránt szükséges a gazdaság és a lakosság hosszú távú egészségéhez és jólétéhez.
• Néhány kiválasztott hazai iparcikk és mezőgazdasági termék időleges védelmét biztosítani, hogy az orosz termelők lehetőséget kapjanak a modernizációra, és a felkészüljenek a nyugati cégekkel való versenyre.

Egy olyan nagy ipari országnak, mint Oroszország, nem szerencsés fogyasztási cikkeinek felét importból fedezni. (A moszkvai élelmiszerfeldolgozóipar nyersanyagainak mintegy 85-90%-a importból származik.)

• Az orosz nyersanyagok és energiahordozók hazai felhasználásának ösztönzése export helyett, ugyanakkor néhány elsődleges termék további exportálása devizabevétel érdekében.
• Az orosz tőkemozgások ellenőrzése azzal a nem titkolt céllal, hogy megállítsák az oligarchák tőkemenekítését, és meggyengítsék a rövid távú külföldi hitelektől való túlzott függést.
• Ellenőrzést gyakorolni a devizaváltások fölött, hogy a nyersanyagexportból származó bevételeket a Mercedesek és luxuscikkek vásárlása felől átirányítsák az átlagos fogyasztók jóléte és az orosz ipar újjáépítésének területére.

A visszaállamosítási elképzeléstől eltekintve egyik terv sem túl radikális. Nem egyet közülük az amerikai kormányzat is fölhasznált a New Deal idején, ami megmagyarázza, miért hivatkozik az orosz ellenzék folyamatosan az amerikai New Dealre, mint programjaik "forrására".

Ha Oroszország végleg hátat fordít a neoliberalizmusnak, és felvállal egy, a fentiekhez hasonló programot, jó esélye van arra, hogy a katasztrofális gazdasági összeomlást megfordítsa, amit gazdasági felépülés és terjeszkedés követhet. Oroszországnak nincs szüksége nyugati segélyekre vagy befektetésekre. Mindene megvan, amire csak szükség lehet: bőséges nyersanyag, képzett munkaerő, diverzifikált gazdasági bázis és egy potenciálisan hatalmas belső piac.

Ha Oroszország megszabadítható lenne attól a neoliberális politikától, amely gúzsba kötötte és lerombolta gazdasági potenciálját, ismét növekedésnek és fejlődésnek indulhatna. A sors iróniája, hogy a növekedő orosz gazdaság felkeltené a hosszú távú befektetők érdeklődését is, akik sokat segíthetnének, ha nem nélkülözhetetlenek is, a fellendülésben. Ezek a befektetők attól az Oroszországtól ijedtek meg, amelyet a neoliberális gazdaságpolitika hét éve oly könnyen sebezhetővé és szegénnyé tett.

(Fordította: Kővári Gábor)

Előző számunk kislexikon rovata ihlette vitára a szerzőt, aki körbejárja a nyugdíjak elméletével és a különféle nyugdíjrendszerek gyakorlatával kapcsolatos fogalmakat. Eszmefuttatását olvasva nem maradhat kételyünk afelől: végül is kinek kedveznek a hazai jóléti reformok.

(Hozzászólás Szabó Miklósnak az Eszmélet 40. számában megjelent cikkéhez)

1. 

Általában azt szokás mondani az 1997. évi magyarországi nyugdíjreformról, hogy az azt megelőző vitákban (és a fejlett világ nyugdíjreformjainak vitáiban) – kissé leegyszerűsítve – a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Az előbbiek szerint lehetséges a társadalombiztosítási rendszeren belül összeegyeztetni a szolidaritási és a biztosítási funkciót, míg az utóbbiak a biztosítási funkciót a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok számára tartanák fenn.

Ez a felszín fecsegése; feladatunk annak kiderítése, hogy miről hallgat a mély. E kérdés megválaszolása előtt át kell tekintenünk az alapfogalmakat, mert félő, hogy közel sem mindig ugyanazt értjük rajtuk. Az első két alapfogalom a biztosítás(i elv) és a szolidaritás(i elv). Az előbbi esetben a biztosító (a magyar jogban kissé nehézkesen: biztosítóintézet), az utóbbi esetben pedig a nagyon pontatlanul, sőt egyenesen helytelenül társadalombiztosításnak nevezett intézmény lebeg lelki szemeink előtt.

A szolidaritás és a biztosítás annyiban közös, hogy a szereplők mindkét esetben jövedelmük egy részét átadják egy szervezetnek, mely az összegyűjtött jövedelmeket bizonyos szempont(ok) szerint a bajba jutottaknak, a segítségre szorulóknak adja. A szolidaritás és a biztosítás abban különbözik egymástól, hogy miképpen kerül meghatározásra a jövedelem átadandó része. Biztosítás esetén e kérdés feltehető, bár nem egészen értelmes: a biztosítási díj a biztosító (esetleges) szolgáltatásához képest az individuális ekvivalencia elve alapján kerül meghatározásra, vagyis a biztosító tekintettel van az ún. kárarányra (arra, hogy várhatóan milyen valószínűséggel fog bekövetkezni az ún. biztosítási esemény). A biztosítási díjat fizetőnek pedig tisztában kell lennie azzal, hogy jövedelme alapján képes-e a biztosítási díj fizetésére. Szolidaritás esetén a fizetendő összeg általában a jövedelem százalékában van meghatározva (vagy, mint ma Magyarországon az ún. egészségbiztosítás esetén, a jövedelem százalékában plusz egy fix összegben – utóbbi az egészségügyi hozzájárulás). A szolidaritás és a biztosítás között az a fő különbség, hogy előbbi esetén nem, míg utóbbi esetén nagyon is érvényesítik az individuális ekvivalenciát.

Biztosítás esetén a biztosítási díj fizetője egy biztonság nevű terméket vásárol, s arra törekszik – nincs okunk meglepődni -, hogy ezt a legolcsóbban tegye. Társadalombiztosítás esetén szintén biztonságot vásároltunk, de akinél az ezért fizetendő összeg meghaladja az individuális ekvivalencia alapján megállapítható biztosítási díjat, az drágábban, akinél pedig nem éri el, az olcsóbban vásárolja a biztonságot, mint ha azt biztosítótól tenné. Aki drágábban vásárolja, az a fizetendő összeg és a biztosítási díj közötti összeggel a biztosítási díj összegéig kiegészíti annak a befizetését, akinél ez nem éri el a biztosítási díjat (ez a jövedelemátcsoportosítás). Tehát a társadalombiztosításnak fizetett járulék (+ egészségügyi hozzájárulás) szétválasztható – legalábbis elméletileg – biztosítási és szolidaritási díjrészre. Ennek alapján elmondható, hogy például a társadalombiztosítás 55 százalékban biztosítás, 45 százalékban szolidaritás.

Fenti példánk elsősorban az ún. egészségbiztosításra vonatkozik, nyugdíjbiztosítás esetén némileg más a helyzet. Kezdjük azzal, hogy a(z öregségi) nyugdíjbiztosítás biztosításelméletileg nem biztosítás (a rokkantsági viszont igen), mert a nyugdíjkorhatár elérése nem tekinthető olyan kockázatnak, mely ellen biztosítással lehetne védekezni, s ugyanez mondható el a nyugdíjaskor minden egyes hónapjáról: az, hogy nyugdíjasunk megéli a következő hónapot, nem káresemény, ami miatt nyugdíjat kell számára fizetni. A hosszú élet örömteli esemény.

Tehát a hivatalos frazeológiával ellentétben – közgazdasági értelemben – más a biztosítás és szolidaritás fogalma. A "társadalombiztosítás" biztosítási elvű működésen azt szokás érteni, hogy legyen járulékfizető az (vagy fizessen helyette más, de járulék nem fizető ne legyen), aki a rendszer nyújtotta ellátásokat igénybe kívánja venni (egészségbiztosítás esetén), illetve a kapott ellátások a járulékfizetéssel álljanak (egyenes) arányban (nyugdíjbiztosítás esetén).

A nyugdíjbiztosítás esetén a biztosítási elvet azzal a szlogennel szokták bemutatni, hogy mindenki olyan nyugdíjat kapjon, melyet járulékfizetésével "kiérdemelt". Tehát ha nyugdíjkorhatárt elérve egy bankár mondjuk húszszor több járulékot fizetett, mint egy betanított munkás, akkor a Nyugdíjbiztosítási Alaptól és nyugdíjpénztárától egyaránt húszszor akkora havi nyugdíjat kapjon. Csakhogy ekkor szó nincs biztosításról, mert nem mérlegelték az individuális ekvivalenciát, esetünkben azt, hogy a bankárok és a betanított munkások életkilátásai közel sem azonosak. A bankárok magas iskolai végzettségűek, egész életükben magas jövedelemmel rendelkeznek, egészséges környezetben, jó körülmények között laknak és dolgoznak, egészséges ételeket esznek, megfelelően képesek rekreálódni (meg tudják fizetni), jó orvosokhoz járhatnak stb., aminek eredményeként hoszszabb átlagos nyugdíjas élettartamra számíthatnak. A betanított munkások esetén általában mindennek az ellenkezője mondható el. Tehát a bankárok és a betanított munkások közötti "egyenlőség" valójában jövedelemújraelosztást, redisztribúciót jelent: a betanított munkások a bankárok iránti szolidaritás érzetétől hajtva segélyt nyújtanak számukra. Régiókra lefordítva: Kelet-Magyarország segélyezi Nyugat-Magyarországot, Józsefváros a Rózsadombot.

Visszatérve az elejére: nem pontos az, hogy a nyugdíjreform kérdésében a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Természetesen lehetséges az, amit az előbbiek állítanak: a felosztó-kirovó elven működő rendszerekben a szolidaritási és a biztosítási funkció összeegyeztetése, de az utóbbiak nem e kettő lehetséges arányairól kívánnak vitát nyitni, hanem a társadalmi szolidaritást kívánják felmondani. A másik vonatkozás: a felosztó-kirovó rendszerű társadalombiztosítás képes működni tisztán biztosítási alapon, miért kellenének ehhez a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok? A válasz kézenfekvő: a pénztőke nem tud pénzt keresni, jövedelemhez jutni a felosztó-kirovó rendszerek implicit nyugdíjígérvény-pénzével, ezért van szüksége explicit – a jegybankok által kibocsátott – ‘nagyerejű’ pénzre és az ezzel adekvát tőkefedezeti rendszerre. A fejlett (nem angolszász) világban kizárólagosan létező "érett" felosztó-kirovó rendszerekről a tőkefedezeti rendszerre való áttérés gazdaságilag mindörökre veszteség, nincs olyan, hogy ki kell bírnunk az áttérés terheit, s azután majd élvezzük áldozatvállalásunk hasznát. Amire képes a tőkefedezeti rendszer, az megvalósítható a felosztó-kirovóval is.

Téved az, aki úgy gondolja, hogy itt a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer dicséretét olvassa. A kérdés úgy szól, hogy ha van egy érett felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünk, mely számos problémával küszködik, mit tegyünk, hogy e problémákat megoldjuk, vagy legalábbis elviselhető szintre szorítsuk le. Az 1997-ben választott út, melynek legfontosabb sajátossága a járulékok körülbelül negyedének tőkefedezeti nyugdíjpénztárba való átcsoportosítása volt, egyrészt semmit nem oldott meg, másrészt sokba kerül, végül a magyar pénzügyi rendszer felfújásával azt sebezhetővé teszi – teljesen feleslegesen. A nyugdíjreform fedőnevű kormányzati akciósorozat nem volt egyéb, mint egy gigantikus méretű – közgazdasági műszóval élve – járadékvadászat.

2.

Szokás azt mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan beépítettek egyfajta újraelosztást a rendszerbe, mégpedig a fiataloktól az idősek felé. Szabaduljunk meg ettől a fogalmi-értelmezési kerettől! Induljunk ki a jelenlegi helyzetből: az aktívak nyugdíjjárulékot fizetnek, s ezért nyugdíjígérvényt kapnak. Az aktívak a nyugdíjjárulék-fizetéssel hitelt nyújtanak az államnak, amit az arra használ, hogy törlessze fennálló (nyugdíj-) adósságát. Az igazi kérdés, hogy miképp kamatozik a nyugdíjjárulék-hitel? Ha e kamatozás megegyezik az állam mindenkori (explicit) államadósságának kamatával (nevezzük ezt állampapír-indexnek), a nyugdíjrendszer makrogazdasági értelemben igazságos (hangsúlyozom, hogy itt és most kizárólag makrogazdasági szempontú igazságosságról van szó!); de ha a kamatozás ez alatt marad, a rendszer igazságtalan, mert az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kibocsátott állampapírokkal tenné (az 1997. évi nyugdíjreform következtében éppen ez a helyzet). A nyugdíjreform óriási üzlet lehet az államnak. Ha viszont a nyugdíjjárulék-hitel kamatozása meghaladja az állampapír indexét, a nyugdíjrendszer rosszul tervezett és változtatásra szorul.

Persze feltehető a kérdés: honnan tudható, miképp kamatozik a hatályos felosztó-kirovó nyugdíjrendszer? Miért állítja e sorok írója, hogy csapnivalóan, jóval a mindenkori állampapírok kamata alatt? Ezt a nyugdíjpénztárba lépők magas száma egyértelműen bizonyítja: a járulékátcsoportosítás lehetőséget ad, hogy az átlépők legalább járulékuk negyedéért legalább az állampapírok kamatára tegyenek szert. (Ez akkor történik, ha a nyugdíjpénztár kizárólag állampapírt vásárol.) Ezt biztosan elérik, de miért kell ehhez tőkefedezeti nyugdíjpénztár és járulékátcsoportosítás? Abban reménykedhetnek, hogy ennél magasabb hozamra is szert tehetnek, ha állampapírok vásárlása helyett részvényeket és vállalati kötvényeket vásárolnak, de ehhez kockázatot kell vállalni. De a nyereség, amit elérhetnek (az állampapírok kamata és a piaci hozam közötti különbség hosszú távon néhány százalék; a Horn-kormány két százaléknak tételezte), túlságosan csekély, s ezzel áll szemben a nyugdíjrendszer második pillérének teljes működési költsége. (Az állampapír-indexnek megfelelő kamatot pluszköltség nélkül is jóvá lehetne írni a Nyugdíjbiztosítási Alapban vezetett egyéni számlán.)

3.

De nem csak azt szokás mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan tartalmaznak fiataloktól az idősek felé irányuló újraelosztást, hanem azt is, hogy e finanszírozási rendszer implicit módon generációk közötti szerződést feltételez. E rendszerek jó működéséhez két dologot szokás szükségesként megnevezni. Az egyik: a járulékfizető korosztályoknak biztosaknak kell lenniük abban, hogy idős korukban az akkori fiatalok is fizetni fognak; a másik: érvényesüljön a "generációk közötti igazságosság" elve. Ez utóbbi tekintetében, teszik hozzá, a háború utáni rendszerek igen gyenge teljesítményt nyújtottak, ami aláásta az "implicit társadalmi szerződést".

Ha a nyugdíjjárulék-fizetésre úgy tekintünk, mint az államnak nyújtott hitelre, akkor elfelejthetjük a "generációk közötti szerződés" toposzát is. Az állam tartozik nekünk, s mint tudjuk – a következő állítást talán kevesen vitatnák, legfőképpen a pénzügyi kormányzat tisztségviselői -, az adósságot törleszteni kell. Az, hogy az állam adósságát új nyugdíjjárulék-hitel felvételével, állampapír kibocsátással vagy éppen adóbevételeiből törleszti, a hitelező – a nyugdíjas – szempontjából érdektelen kérdés. A makrogazdasági modellek elvont világában élve akaratlanul se tegyünk szívességet a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer további megnyirbálását kívánóknak (akik ezzel készítik a "helyet" a tőkefedezeti pillérnek).

Ha makrogazdasági modellekkel kívánjuk megalapozni a gazdaságpolitikai cselekvést, akkor esetünkben arra jutunk, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben a mindenkori nyugdíjjárulékokból fizetik a mindenkori nyugdíjakat, implicite feltételezve, hogy a nyugdíjjárulék kulcsa mindeközben változatlan. Sokan ezt egyenesen a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciójának tekintik. De miért csak a nyugdíjjárulékból lehetne nyugdíjat fizetni, vagy pontosítsunk: adósságot törleszteni?

A problémát az okozza, hogy öregedő népesség esetén – s ez Magyarországon és a fejlett világban mindenütt így van -, amikor a járulékfizető generációk kisebbek a nyugdíjas generációknál, az impliciten változatlannak tételezett nyugdíjjárulékra nem lehet olyan nyugdíjígérvényt tenni, ami a járulékfizetőnek ne lenne előnytelen. A pénz világára fordítva: nem adható olyan nyugdíjígérvény, melynek kamata azonos a mindenkori állampapír-állomány kamatával. Vagyis egy rossz definícióval a rendszerbe programozzuk a "generációk közti igazságosság" elvének aláásását. A felosztó-kirovó rendszert "reformáló" tőkefedezeti nyugdíjrendszer annyiban "strukturális reform", hogy a nyugdíjpénztár által vásárlandó állampapír esetén senki sem kíváncsi, hogy azt az állam miből fogja visszafizetni. A felosztó-kirovó rendszer fenti definíciója pedig éppen egy (rész)népesség számmal és nyugdíjjárulék-kulccsal meghatározott keretösszeget határoz meg, mely nyugdíj formájában adósságtörlesztésre fordítható.

A fenti felvetés nem akadémikus. A kormányt az államháztartásról szóló törvény arra kötelezi, hogy minden évben, a Nyugdíjbiztosítási Alap költségvetéséről szóló törvényjavaslat benyújtásakor tájékoztassa az Országgyűlést a várható demográfiai folyamatokra támaszkodva az Alap következő öt, illetve ötven évben várható kiadásairól és bevételeiről [1992. évi XXXVIII. törvény, 86. § (6) bekezdés; ez az előírás természetesen a nyugdíjreform során került a törvénybe]. A törvénytisztelő Orbán-kormány e kötelezettségének eleget tett a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak 1999. évi költségvetéséről szóló T/326. számú törvényjavaslathoz csatolt Tájékoztatóban. A konklúzió: a rendszer finanszírozható – a járulékbevételekből. Vagyis a kormányzat osztja a szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót (ezt tanúsítja a fenti finanszírozhatóság fogalom is), ami automatikusan igazságtalan nyugdíjrendszert eredményez.¹

Nézzük akkor a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definícióját! Azt a nyugdíjrendszer nevezzük így, melyben az aktuális nyugdíjakat elsősorban – de nem kizárólagosan! – az aktuális nyugdíjjárulékból fizetik, miközben a nyugdíjjárulékért nyugdíjígérvényt adnak cserébe.

A felosztó-kirovó és a tőkefedezeti rendszer közötti végső különbség pedig az, hogy az előbbiben a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz, míg az utóbbiban a jegybank által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénz játszik szerepet. Az utóbbi a Magyar Nemzeti Bank "védelme" alatt áll: az felelős értékállóságáért, illetve fő felelőse a pénzügyi rendszer zavartalan működésének, mely tőkeként való értékmegőrzésének, sőt értékgyarapításának elengedhetetlen feltétele. Az előbbi, a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz értékmegőrzése nem feladata az MNB-nek (nem is lehet feladata), arról az Országgyűlésnek és a Kormánynak kellene gondoskodnia, amit nem tesz meg. De mi lehet ennek az oka?

E kérdésre az lehet a magyarázat, hogy az országgyűlési képviselők és a kormánytagok már ismerik annyira a gazdaság működését, hogy megóvják magukat a forint értékállóságának megingatásától (nem lenne túl nehéz!), mert lassan-lassan tisztában lettek esetleges ez irányú tevékenységük káros gazdasági következményeivel. Ennek ellenére évente akár többször is lecsípnek valamennyit a nyugdíjígérvény-pénz értékéből. Persze az országgyűlési képviselőket és a kormánytagokat a kis- és nagytőkék tulajdonosai "szocializálják", akik képesek megtorolni a nekik nem tetsző pénzt érintő kormányzati lépéseket. A nyugdíjjárulék-fizetők és nyugdíjasok azonban képtelenek a megtorlásra, ők nem menekülhetnek egyik országból a másikba, mint a tőke.² Ezért van az, hogy az aktívakra oly előnytelen feltételeket kényszeríthet a kormányzat: a nyugdíjjárulék-hitel alacsony – az állampapírokénál feltétlenül alacsonyabb – kamatozása azt jelenti, hogy az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kellene megtennie. A jelenlegi nyugdíjrendszer első, felosztó-kirovó elven működő pillére hatalmas üzlet – az államnak.

4.

Ha úgy kívánjuk, éppen a többpillérű nyugdíjrendszer alapjainak lerakásaként is felfoghatjuk – idézem – "az önkéntes biztosítók alapításának engedélyezését".

A lényeg azonban nem ez, hanem az adókedvezmény. Ha a tagdíjnak nevezett,³ havi rendszerességgel elvárt összeget vagy annak egy részét a munkáltató magára vállalja, ezen kifizetése nem számít bérjellegűnek, vagyis mentes az élőmunka közköltségei alól (ez elsősorban a társadalombiztosítási járulékmentességet jelent). Ezen kívül a tagdíj 50 százaléka évi 200 ezer – a 2020. január 1-je előtt (öregségi) nyugdíjba menők esetén, de csak nyugdíjbamenetelükig 230 ezer – forintig leírható az adóból.⁴ Mivel az 50 százalékos kulcs jóval meghaladja a legfelső adósávot, a pénztártag adókedvezményként többet kap vissza, mintha elengednék a tagdíja után fizetett adót. Ezt nevezik negatív adóvisszatérítésnek. Ez kormányzati szempontból irracionális. A Horn-kormány 1997-ben gyámoltalan kísérletet tett, hogy az 50 százalékos adóleírási lehetőséget a mindenkori legmagasabb adókulcs mértékére szállítsa le, de – talán a közelgő választásokra tekintettel – már az Országgyűlés előtt lévő javaslatát visszavonta. Az Orbán-kormány 1998-ban nem is kísérletezett.

Fontos megjegyeznünk, hogy az "önkéntes biztosító" egyrészt nem biztosító, másrészt az "önkéntes" jelző kitételének épp annyi értelme van, mint az OTP, a Postabank vagy bármely bank elé kitenni az önkéntes jelzőt, mondván, hogy a polgárok (bocsánat!) nem kényszer hatására, hanem önként dönthetnek az adott bank szolgáltatásainak igénybevételéről.

Persze az önkéntes a kötelező ellenpárja, s mint ilyen, a kötelező társadalombiztosításra utal. Ez már önmagában tragikomédia forrása. Az önkéntes biztosítónak nevezett nyugdíjpénztár intézményének létrehozása mint a társadalombiztosítás reformjának szerves része interpretálódott, s így azt egy olyan bürokrata csoport kaparintotta meg, mely semmiféle szaktudással nem rendelkezett a pénzügyi-befektetői intézmények világában. A Pénzügyminisztériumon belüli főosztályharcban a társadalombiztosítás ügyeiért felelős és ambiciózus Társadalmi közkiadások főosztály kiütéses győzelmet aratott a Pénzügyi intézmények főosztály felett. (Ehhez jó szövetségesre lelt az Antall-kormány klientúra-építő igyekezetében.) A győzelemhez vezető államapparátusi ideológia éppen a "társadalombiztosítás reformjának szerves része" volt. A zsákmány megkaparintása után minden igyekezetük arra irányult, hogy a pénztár intézménye véletlenül se a pénzügyi-befektetői szakma évtizedes-évszázados története során kialakult-kiforrott megoldásokat kövesse, hogy az összehasonlíthatóság okán önálló hivatalt kreálhassanak maguknak. (Ez lett a Pénztárfelügyelet.)

A pénztár intézményét megérteni csak egyetlen nézőpontból lehet: mi az azt kreáló bürokraták érdeke. Ez az érdek azt eredményezte, hogy a magán jelzővel illetett nyugdíjpénztári piacra való belépés és az egyes pénztárak működési költsége a csillagos eget súrolja, az adminisztrációs kötelezettség hat-nyolcszorosa annak, ami lehetne. Mindez roppant egészségtelen piaci koncentrációt eredményezett, aminek a levét pénztártagok (és sok idő múlva a kormány) isszák meg, ha egyáltalán észreveszik. A hozamteljesítmény mérését nagyon gondosan úgy konstruálták, hogy pozitív reálhozamról szóljon az "ének" akkor is, amikor az jócskán negatív.

Az egyértelmű tévedés, hogy "az önkéntes nyugdíjpénztárak jótékony hatással voltak a megtakarításokra". A(z önkéntes) nyugdíjpénztárakban összegyűjtött tőke döntő hányada számviteli-statisztikai megtakarítás, mellyel szemben adó- és társadalombiztosítási járulékkiesés miatti költségvetési többlethiány áll. Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a (nemzetgazdasági szintű) megtakarítások ennek nyomán legfeljebb az össztőke tizedével növekedtek (tehát 6-7 milliárd forint lehet), de könnyen lehet, hogy még ennyi sem, csupán a lakossági megtakarítások szerkezete módosult. (E megtakarítási forma merevsége miatt azonban feltételezhető, hogy némi tényleges többletmegtakarítás keletkezik, csak éppen rendkívül csekély mértékű.)

5.

Az 1996-1997. évi nyugdíjreform-csatározások kapcsán a Pénzügyminisztérium álláspontját – helyesen – Szabó Miklós a következőképpen foglalta össze: "a megoldást egy kötelező, magánpénztárak által működtetett pillér bevezetésében látta [mármint a Pénzügyminisztérium – N.Gy.], melynek szerintük több előnye is van. Fellendíti a tőkepiacot, így elősegíti a gazdasági növekedést, átláthatóvá teszi a rendszert, megteremti a megfelelő ösztönzőket." Vagyis a Pénzügyminisztérium szerint a megoldás a nyugdíjrendszer – legalább részleges – privatizációja.

Fontos tisztáznunk, hogy mit szokás érteni a nyugdíjrendszer privatizációján: az implicit nyugdíjígérvény-pénz felváltását a jegybankok által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénzzel. Ez a privatizáció nem privatizáció; nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nyugdíjrendszer privatizációjáról beszélni nem értelmes, az nem a lényeget fejezi ki.⁵ E kijelentés annak ellenére vállalható, hogy szerte a világon a hasonló nyugdíjrendszer-változtatásokat privatizációnak nevezik.

Szabó Miklós megállapítja: "A privatizációnak a gazdasági növekedésre kifejtett hatásával kapcsolatban pedig igen komoly viták folynak a közgazdasági irodalomban. Manapság rengeteg makroökonómiai szimuláció készül, ám ezek nagy része vitatható kiinduló feltételekkel él az egyének, a vállalatok viselkedésére vonatkozóan, ami nem mindig teszi hihetővé az eredményeket." Nos a probléma a kiindulópontban van: miért kellene makroökonómiailag szimulálni az egyik pénz másikkal való felváltását? Hathat ez a gazdasági növekedésre? A válasz csak nemleges lehet.

Tragikus következményekkel járt az a hit, hogy a nyugdíjrendszer "privatizációja" (nyugodtan tehetjük idézőjelbe) melletti vagy elleni döntést makroökonómia szimuláció eredménye dönti el. Azt, hogy a "privatizáció" nem hoz létre többletmegtakarítást, s ennek okán nem gyorsul a gazdasági növekedés (az már önmagában primitív feltételezés, hogy a megtakarítások automatikusan beruházásokká válnák, melyek automatikusan növelik a gazdaság teljesítményét), logikai úton belátható. Esetünkben minden makroökonómia szimuláció a két pont közötti leghosszabb görbe, mely természeténél fogva nem csupán a tévedésekre, de a manipulációra is lehetőséget szolgáltat. Utóbbival élt is a pénzügyi kormányzat. Tehát több mint gyanúval kezelendő a nyugdíjreform "privatizációval" kapcsolatos minden olyan állítás, mely úgy kezdődik, hogy a kormány számításai azt mutatják...⁶

6.

A demográfiai probléma valóban komoly kihívást jelent. Ez a probléma azonban csak akkor áll fenn, ha a fentebb említett szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót fogadjuk el (az aktuális nyugdíjat csak és kizárólag az aktuális nyugdíjjárulékból lehet fizetni). Ha viszont ragaszkodunk ahhoz, hogy az adósnak adósságát törlesztenie kell (vagyis az államnak nyugdíj formájában meg kell adnia a nyugdíjjárulék-hitelt), akkor a demográfia nem játszik (nem játszhat) szerepet.

Egyébként a demográfiai probléma, konkrétan a népesség öregedése annyiban hat a nyugdíjrendszerre, amennyiben a gazdaságra hat. Ezt a hatást még nem látjuk világosan, s egyébként sem sokakat érdekel. (Neoliberális barátaink szerint nincs közünk hozzá, mások úgy vélekednek, hogy van, bár vajmi keveset tehetünk ellene. Ez a gyakorlatban "a szegényeket vagy a gyermekeket nevelő családokat támogassuk-e elsősorban" kérdéseként merül fel. Az átfedés jelentős, mivel az utóbbiak több mint fele az előbbi kategóriába is beleesik.) Ennek egyik nem elhanyagolható oka, hogy ami a demográfiai szempontból gyors változás, az gazdasági szempontból lassú, s adottságként tételeződik. Mindenesetre a népesség öregedése kellemetlenül érinti a gazdaságot, s ki kell mondanunk, hogy a felelős gazdaságpolitikának érdeke fűződik a – születésszám csökkenéséből eredő – népesség öregedés megállításához.

7.

Az "öngondoskodás", mint a reform egyik leggyakrabban hangoztatott ‘hívószava’ problematikus – állapítja meg nagyon helyesen Szabó Miklós. A nyugdíjreformnál még csak hagyján, de az egészségbiztosítás esetén nem is hívószóról, hanem fedőszóról van szó, mely az élőmunka költségeinek csökkentését, a népesség alacsonyabb jövedelmű nagyobbik hányadának hátrányosabb helyzetbe hozását van hivatva elfedni. Ha létezik egységes állami társadalombiztosítás, akkor a polgár kiskorú, aki nem gondoskodik magáról. Ha ehelyett van három vagy négy egészségpénztár, mely az egységes állami társadalombiztosítás felszabdalásával jött létre, akkor polgárunk már félig "öngondoskodik" és sütkérezik a választás szabadságának jogában, ha viszont van öt-hat profitorientált biztosító, melyek egyikébe kötelező belépni, akkor már teljesen "öngondoskodók" vagyunk. (Az fel sem merül, hogy a biztosítási díj ellenében így is profitorientált biztosítónk gondoskodik egészségügyi ellátásunkról.) Az igazi és tényleges "öngondoskodásról" a társadalombiztosítás és a biztosítás betiltása esetén beszélhetnénk teljes joggal.

Az "állami" vagy a "közösségi" fogalmát is újra kell gondolni. Az "állami" helyes jelentése: egyetlen. Azért állami, mert az "állam", konkrétan a pénzügyi és egészségügyi kormányzat foglalkozni kíván vele, zsákmányának tekinti. (E kormányzatok egyáltalán nem lesznek jobb gazdái az Egészségbiztosítási Alapnak, mint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár apparátusa vagy valamikori önkormányzata, csak ezentúl másutt és mások zsebébe kell csúsztatni a bélelt borítékokat.)

Tehát kevés hazugabb, megtévesztőbb kormányzati szlogen született a legutóbbi évtizedben, mint az "öngondoskodás". A Pénztárfelügyelet elnöke egy interjújában odáig megy, hogy a pénztárakat civil szerveződéseknek láttatja, melyeknek "céljuk, hogy minél több ember ismerje fel az öngondoskodás fontosságát."⁷ Talán inkább adekvát pénzügyi-befektetési intézményeket kellene létrehozni! E logika szerint a kereskedelmi bankok azért jöttek létre, hogy minél több ember megismerje a hitelezés, a folyószámlavezetés és pénz átutalással való továbbításának fontosságát. Szórakoztató – és borzongató.

8.

Befejezésül meg kell ingatnom a magyar kormány tisztességében való hitet. Az, vélik sokan, tanult a brit példából, s megakadályozta, hogy Magyarországon legyenek megtévesztett emberek, akiknek nem éri meg nyugdíjpénztárba átlépni, erre mégis rábeszélik őket, s végül rosszul járnak. A tanulás, az így vélekedők szerint, valószínűsíthetően a Pénztárak Garancia Alapjában öltött testet. Ez az Alap garantálja, hogy a megtévesztett emberek nyugdíja legfeljebb 7 százalékkal lehessen kevesebb, mint megtévesztés nélkül. Ha a megtévesztettség ennél nagyobb, segít az Alap, az összes többi pénztártag pénzéből. Vagyis a magyar kormány tisztessége abban merül ki, hogy a megtévesztetteknek vigaszdíjat kell kapniuk a többiektől. Egyáltalán nem arról szól a mese, hogy ilyenkor az állam a zsebébe, vagyis mindannyiunk zsebébe nyúl.⁸

 

Jegyzetek

¹ Az említett Tájékoztató elmondja, hogy a nyugdíjrendszer második (tőkefedezeti) pillérében jelentős tőke halmozódik fel, mely 2040 után eléri a GDP 50 százalékát. Ez eddig igaz. Innen kezdve a kormányzati érvelés minden eleme közgazdasági blöff. Az első állítás, hogy tudnillik e tőke komoly szerepet kaphat a tőkepiac alakításában, még igaz is, csak ennek az égadta világon semmiféle pozitív vonzata nincs. Más lenne a helyzet, ha ez a tőke tényleges megtakarítás lenne, de nem az, csupán számviteli-statisztikai megtakarítás. Ezzel végeztünk is a kormányzat második állításával, mely szerint ez növeli a nemzetgazdasági szintű megtakarításokat. Valójában az ünnepelt tőkével ugyanannyi (pontosabban: kissé több) államadósság áll szemben, ezért beszélhetünk csupán számviteli-statisztikai és nem tényleges megtakarításról. A harmadik állítást – a tőkefedezeti pillér hozzájárul a nyugdíjrendszer "hullámvölgyeinek" enyhítéséhez – akár igaznak is tekinthetnénk, ha nem tudnánk: ezt azzal teszik, hogy előbbre hozzák a (nyugdíj)adósság-törlesztést, vagyis a "hullámvölgyet".

² Ha a "generációk közötti szerződés" toposznak egyáltalán van értelme, akkor az, hogy a "generációk", vagyis az ország nép(esség)e összefog a nyugdíjígérvény-pénz értékének megvédésére.

³ A tagdíj mint fogalom teljesen téves. Aki teheti, nem azért lép nyugdíjpénztárba, hogy ott tag legyen, hanem az adókedvezményt kívánja igénybe venni.

⁴ A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 35. §-ának (2)-(3) bekezdése.

⁵ Szabó Miklós később a privatizációról megállapítja, hogy az a közgazdasági tankönyvekben általában úgy szerepel, mint ami növeli a hatékonyságot és csökkenti a költségeket, viszont a tőkefedezeti rendszer működése többszörösen drágább a felosztó-kirovónál. Az utóbbi megállapítás teljesen igaz. De attól, ami nem privatizáció, ne kérjük számon azt, amit a tankönyvek a privatizációról írnak.

⁶ Ehelyütt ezt nem bizonyítjuk. A bizonyítás szerepel a szerző más cikkeiben: Figyelő, 1998. október 1.; Közgazdasági Szemle, 1998. november.

⁷ Népszabadság, 1998. november 7. 15.

⁸ Lásd részletesen a szerzőtől: A Pénztárak Garancia Alapja. Bankszemle, 1998. június-július.

Ha mostanában Gore-Tex cipőt viselt vagy a United Airlines gépein utazott, olyan céget támogatott, ahol a részvények többsége munkások kezében van, munkavállalói részvény-tulajdonosi programon, MRP-n keresztül. Az elmúlt tíz évben az MRP-k száma és vagyonuk jelentősége nagy mértékben nőtt. MRP-k 11 000 amerikai vállalatban működnek, 2 500-ban a munkások kezében van a részvények többsége. Az MRP egyfajta munkavállalói juttatási rendszer. Részvényeket kap mindenki, aki legalább egy évig teljes munkaidőben a vállalatnál dolgozott. A juttatások a relatív fizetésen alapulnak. Amikor egy alkalmazott elhagyja a vállalatot, eladhatja részvényeit a piacon (ha a részvény jelen van a tőzsdén), vagy a vállalat visszavásárolja egy kívülálló becsüs által megállapított áron (ha nincs jelen a tőzsdén).

A munkavállalók az esetek 2%-ban lemondanak a fizetés egy részéről az MRP-ért cserébe, az esetek felénél a más (nem pénzbeli) juttatások rendszere változik meg. Az MRP-k jellemzően jobban támogatnak más nyugdíj-programokat, mint az MRP-t nem alkalmazó vállalatok. Az általános vélekedéssel ellentétben csak az MRP-k 1%-át hozzák létre csődközeli vállalatok megmentésére. Az MRP-k többsége "zárt" táraságokban indult be (ezek olyan cégek, melyeknek részvényei eredetileg egy személy kezében voltak), nem pedig nyílt részvénykereskedésben résztvevő cégekben. A munkavállalók tulajdonában lévő részvények aránya jellemzően a nyílt tulajdonlású vállalatoknál az alacsonyabb. De a nyílt tulajdonlású cégek általában nagyobbak, így a részvénytulajdonos munkások körülbelül fele nyílt tulajdonban lévő vállalatoknál található. Az MRP-k felénél a munkavállalók kivásárolták egy sikeres cég részvényeinek egy részét, a fennmaradó esetekben a MRP-t az alkalmazottak juttatásainak részeként használják.

Az MRP-ket egy bizottság irányítja, akiket a közgyűlés választ. A nyílt forgalmú vállaltoknál az alkalmazottaknak meg kell szabniuk az igazgatósági tagoknak, hogy hogyan szavazzanak részvényeikkel, a zárt tulajdonlásúaknál ez teljesen a vállalton múlik. Az alkalmazottak csak 40%-ban kaptak teljes szavazati jogot a többségi munkás-tulajdon esetében.

Amikor a munkások a részvények többségét birtokolják, és teljes körű szavazati joggal rendelkeznek, lehetőségük van a saját igazgatótanácsbeli tagjuk megválasztására, de gyakran arra szavaznak, aki már eddig is az igazgatótanács tagja volt. A nem menedzseri állásban lévő alkalmazottaknak csak mintegy 4-5% van képviselve az igazgatótanácsokban.

Egy michigani és ohioi jelentés szerint az MRP-k nagyobb valószínűséggel hoznak létre munkavállalói részvételi programokat, például önszabályozó csoportokat, mint az MRP nélküli cégek. De az MRP-k alig egyharmada vonja be a munkásokat a munka-szintű döntésekbe.

A Nemzeti Munkavállalói Tulajdonosi Központ 1987-es jelentése szerint az MRP-k 8-11%-kal erőteljesebben nőttek, mint társaik. Több további kutatás erősítette meg ezt az eredményt. Természetesen a munkások számára is vannak kockázatok, mivel nem minden MRP váltja be a hozzáfűzött reményeket. Az MRP-k 0,8%-a ment tönkre, veszélybe sodorva ezzel a munkások nyugdíj-ellátását.