A széndioxid-kibocsátás és az energiafelhasználás megadóztatása

Az Új Európai Baloldali Fórum (NELF) részvevőinek Barcelónai Nyilatkozata kimondja: törekednünk kell "a nem megújuló energiaforrásokra, a fosszilis tüzelőanyagokra, az atomenergiára, a gépjárművekre, az újra nem hasznosítható csomagolóanyagokra, valamint az agrokémiai termékekre kivetett környezetvédelmi adók bevezetésére".

A jelen kezdeményezés, amelynek célja a széndioxid-kibocsátásra és az energifelhasználásra kivetendő adó elfogadtatása, e törekvés jegyében született. A későbbiekben egyéb környezetvédelmi adók bevezetésére is terjesztünk elő indítványokat.

Javaslatunk alapjául a következő négy szempont vizsgálata szolgált:

1. A globális felmelegedés következményei.
2. A környezetvédelmi adók kivitelezhetősége.
3. Az illetékesség kérdése.
4. A jelen kezdeményezés tartalma.

Az 1992-es Rio de Janeiro-i konferencián tárgyalt témakörök egyike volt a globális felmelegedést kiváltó üvegházhatás problémája. Nyilvánvalóvá vált, hogy az üvegházhatást előidéző gázok kibocsátásának mértékét jelentősen csökkenteni kell, bár lehetséges, hogy a világméretű felmelegedést már így sem tudjuk megakadályozni. Mégis úgy gondoljuk, továbbra is egyetemes felelősségünk része, hogy hathatós erőfeszítéseket tegyünk e gázok kibocsátásának csökkentése érdekében, remélve, hogy általuk a felmelegedés mérsékelhető.

A riói csúcstalálkozó során és az Európai Unión belül egyaránt a legsúlyosabb ökológiai problémának a globális felmelegedés bizonyult. Az EU 1990-ben hozott döntése értelmében a széndioxid-kibocsátás mértékét 2000-re az 1990-es értékeken kell stabilizálni. Minthogy azonban ennek teljesülése felettébb kétségesnek tűnt, ezért az Európai Bizottság 1992-ben indítványozta egy közös széndioxid-adó bevezetését. 1995-ben azonban az Egyesült Királyság mind ennek, mind a módosított indítványnak a hatályba lépését megvétózta. Az Amszterdami Szerződés tárgyalásain a többség ugyan megszavazta a fenti adóra vonatkozó javaslat előterjesztését, ezt azonban az egyezkedések utolsó fordulóiban végül elvetették. Ilyenformán a helyzet ma még inkább szükségessé teszi egy baloldali, környezetvédelmi indítvány megtételét.

Bár a környezetvédelmi problémák esetében nem mindig az európai szintű megoldás a leghatékonyabb, ám ha a szennyeződés túllépi a határokat, a megoldásnak is ezt kell tennie. Ez a helyzet a freonokkal (halogénezett szénhidrogén-származékok, CFC-k) és egyéb üvegházhatást előidéző gázokkal is. A jelen indítvány ugyan kizárólag a széndioxid-kibocsátással és az energiafelhasználással foglalkozik, a későbbiekben azonban a CFC-kre is fogunk indítványt előterjeszteni.

Röviden: igen, azok lehetnek. Erre a következtetésre jutott az a vizsgálat, amelyet az Európai Környezetvédelmi Ügynökség folytatott le 1996 októberében.

Az egyik fontos érv a környezetvédelmi adók mellett, hogy általuk a szennyezés költségesíthető, azaz a szennyezés ára beleolvad a piaci árakba, amely így tükrözi mind a termelési, mind pedig a szennyezésből adódó költségeket. Ez ráadásul anyagilag is kifizetődő, hiszen így a lehető legkevesebbre csökkenthetők azok a kiadások, amelyeket a szennyezés ellenőrzésére kell fordítani.

Amit az üvegházhatást előidéző gázokkal kapcsolatban még fontosabbnak tartunk, az a bevezetendő adók várható ösztönző hatása, vagyis hogy bevezetésük esetén a fogyasztók vélhetően hajlandók lesznek változtatni addigi szokásaikon. Ez az "önkéntes" viselkedésmód-változás valószínűleg hatékonyabban csökkenti majd a széndioxid-kibocsátás mértékét, mint a puszta adminisztratív szabályozás. Ez különösen azokban az esetekben igaz, amikor a szennyezés különböző forrásokból ered, amelyeket ezért rendkívül nehéz adminisztratív úton ellenőrizni.

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség által készített vizsgálatok szerint a környezetvédelmi adóknak általánosságban pozitív környezeti és ösztönző hatásaik vannak. Sőt, e tanulmányok alapján az efféle adók haszna kettős természetű. Hatásukra ugyanis egy időben változik előnyére a környezet és a foglalkoztatás, javul az ipari innováció és az adórendszer működése is. Mindez akkor érvényesül igazán, ha a környezetvédelmi adókat egy adóreform-csomag részeként vezetik be.

Az adók kényszeríteni fogják a vállalatokat a fejlesztésre, ha az energiáért többet kell fizetniük. Várhatóan kifejlesztenek majd olyan termelési eljárásokat, amelyek energiaigénye alacsonyabb lesz. Az új technológiát később eladhatják más vállalatoknak és más országoknak is, így ami eleinte a versenyképesség szempontjából hátránynak tűnt, hosszú távon előnnyé válhat. Az efféle fejlesztések ezen fölül új munkahelyek létesítését is eredményezhetik.

Az említett innovációs hatás természetesen csakis akkor érvényesül, ha más országok később vetik ki az adókat. Az új termékek bevezetéséből származó előny nagy valószínűséggel ellensúlyozza majd a rövid távon kialakult piaci hátrányt. Megjegyzendő, hogy amikor EU-adókról beszélünk, természetesen nem csupán egyik vagy másik ország versenyképességét értjük rajta, hanem az Európai Unió egészének versenyképességét az Amerikai Egyesült Államokkal, Japánnal és az újonnan iparosodott országokkal szemben is.

A bevezetésre javasolt környezetvédelmi adók szintje csak a nagy energiafogyasztású iparban jelenthet versenyképességi problémát. De még itt is csekély a hatása, ha a versenyképességet befolyásoló egyéb tényezőkkel hasonlítjuk össze. Együttes fellépéssel pedig ez a probléma is a lehető legkisebbre csökkenthető.

Jobban működő adórendszer alakítható ki akkor, ha a környezetvédelmi adók használatával megteremtjük a lehetőséget ahhoz, hogy a fogyasztói adók magasabbak, a jövedelemadók pedig alacsonyabbak lehessenek. Ez elengedhetetlen követelmény egy olyan adórendszer kimunkálásához, amelyben a környezetvédelem és a gazdaság szempontjai egymással összeegyeztethetők.

Az említett adóreform-csomag része az is, hogy a környezetvédelmi adók bevezetése, amelyet később más javaslatok is követnének, korlátozza a fosszilis tüzelőanyagok felhasználását, amit például a szállításra vonatkozó adóvisszatérítés eltörlésével lehetne elérni.

Tisztában kell lennünk a környezetvédelmi adókkal kapcsolatban felmerülő társadalmi problémákkal is. Az árak emelkedése elsősorban az alacsony jövedelmű embereket sújtja majd, például, ha jövedelmük nagyobb hányadát kell fűtésre fordítaniuk. Éppen ezért olyan környezetvédelmi adófajtákat kell létesíteni, amelyek nem növelik a társadalmi egyenlőtlenségeket. Bár a jelen indítvány értelmében minden ország a maga sajátos módján, a saját adórendszerébe illesztve vezetné be környezetvédelmi adófajtáit, léteznek olyan tényezők is, amelyekkel mindenkinek tisztában kell lennie.

Először is, az adó célja nem az állami bevételek növelése, hanem az emberek hozzáállásának megváltoztatása és a széndioxid-kibocsátás csökkentése. Ez leginkább úgy érhető el, ha a környezetvédelmi adókat egy adóreform részeként fogjuk fel, amelynek célja, hogy a fogyasztási adók magasabbak, a jövedelemadók pedig alacsonyabbak legyenek. Leegyszerűsítve: minden egyes ECU-vel, amely a széndioxid-kibocsátásra kivetett adókból folyik be az államkasszába, csökkenteni lehet a legalacsonyabb jövedelműek adóterheit. A környezetvédelmi adóknak egy széleskörűen elfogadott jövedelempolitika részeivé kell válniuk.

Kívánatos lenne az is, hogy az adókból származó bevétel egy része a megújuló energiafajták felhasználásának, illetve az energiával való takarékosságnak az ösztönzésére fordítassék.

Javasoljuk továbbá egy olyan minimális összeghatár megállapítását, amely alatt nem kellene adót fizetni. Természetesen e minimumérték fölött az adók arányosan magasabbak lennének, ami azonban megfelel a jövedelemarányos teherviselés elvének.

Egy másik lehetőség, hogy a személyautókhoz vásárolt üzemanyag adókulcsa magasabb legyen a fűtésre, illetve a tömegközlekedéshez felhasznált üzemanyagra kivett adóénál. Indítványozzuk továbbá a repülőbenzinnek az energia minden más formájánál magasabb megadóztatását. Ez társadalmilag indokolt, hiszen a légi közlekedést jobbára a magasabb jövedelműek veszik igénybe. De igazságos környezetvédelmi szempontból is, minthogy a légi közlekedés az egyik legkörnyezetszennyezőbb szállítási mód.

Az egyes országoknak az említett pontokat figyelembe véve kellene elkészíteniük saját indítványaikat, hiszen a jelen javaslat nyilvánvalóan csak a környezetvédelmi adók közös, mindenkire vonatkozó keretét kívánja meghatározni.

Indítványunk közös európai környezetvédelmi adók kivetését szorgalmazza. De vajon komolyan gondolhatjuk-e, hogy az EU-nak jogában áll adót szedni? Végül is az adókivetés és a saját fegyveres erővel való rendelkezés joga az államok szuverenitásának sarkkövei. A széndioxid-kibocsátás utáni adóra vonatkozó indítvány elfogadását legutóbb az Egyesült Királyság vezetése éppen arra hivatkozva akadályozta meg, hogy ellenezi, hogy az EU kezébe efféle hatalom kerüljön.

E probléma kiküszöbölése érdekében javasoljuk, hogy az adót a tagországok maguk vessék ki és önállóan döntsék el, hogy a befolyt összeget mire fordítják. Visszaadják a fogyasztóknak és az iparnak – például a szennyezés megelőzését célzó intézkedések támogatásának formájában – vagy a pénzt a jövedelemadók csökkentésére fordítják, esetleg az állami költségvetésben hasznosítják. Ösztönző hatása folytán a széndioxid-kibocsátást sújtó adó önmagában való cél, nem pedig eszköz valami más, azaz pótlólagos állami bevétel szerzéséhez.

Az Új Európai Baloldali Fórum döntő többsége kívánatosnak tartja, hogy a közös környezetvédelmi adók bevezetésével kapcsolatos hatáskör az EU kezébe kerüljön. Kulcsfontosságú, hogy az EU országai fogadják el a Rio-i csúcstalálkozó javaslatát, amely szerint a széndioxid-kibocsátást 2000-re az 1990-es szinten kell rögzíteni.

Mivel a tagállamok adórendszerei nagymértékben eltérnek egymástól, rendkívül bonyolult lenne megoldani azonos környezetvédelmi adók bevezetését. Indítványunk ezért kötelező jelleggel szorgalmazza, hogy a környezetvédelmi adókat, amelyek általános kereteit az EU döntései képezik, minden ország külön-külön, saját adórendszerének arculatához igazítva vezesse be.

Ezen általános kereteknek meg kell követelniük, hogy a tagországok a széndioxid-kibocsátás és az energiafelhasználás utáni adót mind az ipari, mind az egyéni fogyasztókra kivessék. Az adó összegének el kell érnie a tonnánként megállapított minimális összeget.

Minthogy a Bizottság ajánlásainak már eddig is oly sokáig kellett várniuk a megvalósításra, a legelső szempontnak mindenképpen annak kell lennie, hogy a környezetvédelmi adókat minél hamarabb bevezessék Európában. Éppen ezért elfogadjuk azokat az értékeket, amelyeket az Európai Bizottság 1997 márciusában megállapított, bár azok alacsonyabbak, mint amilyeneket mi magunk szeretnénk. Majd akkor lehet további nyomást gyakorolni egy magasabb limitérték meghatározása érdekében, ha a környezetvédelmi adókat már bevezették.

Az adót mindenféle fosszilis eredetű – fűtésre, ipari célokra vagy szállításra/közlekedésre felhasznált – tüzelőanyagra: kőolajra, szénre, földgázra stb. ki kell terjeszteni (beleértve a légi közlekedéshez/szállításhoz felhasznált üzemanyagot) is. (A légiforgalommal kapcsolatos magas környezetvédelmi költségek kérdésével külön indítvány foglalkozik majd.)

A tüzelőanyagok különböző fajtáihoz a következő szintű közvetett adók bevezetését ajánljuk (természetesen nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a lehető legalacsonyabb értékek, amelyek emeléséről minden ország saját maga dönthet):

• motorüzemanyag és fűtőanyag : 310 ECU/1000 liter, 1998. január 1-től,
• gázolaj: 417 ECU/1000 liter,
• repülőbenzin: min. a gázolajra megállapított érték,
• földgáz: 2.9 ECU/gigajoule (motorüzemanyagként), illetve 0.2 ECU/gigajoule (fűtőanyagként),
• elektromos áram: 1 ECU/megawattóra 1998-ban, amely 2, illetve 3 ECU-ra növekszik 2000-ben, majd 2002-ben.

Abban az esetben, ha valamelyik ország már az ajánlottnál magasabb környezetvédelmi adókkal rendelkezik, ezek megfelelő szinten speciális széndioxid-adóvá alakíthatók át.

Az elektromosságra kivetett adó az atomenergiát is magába foglalja, a megújuló energifajtákat (szélmalmok, napenergia stb.) azonban nem.

Már egy minimális szintű környezetvédelmi adó bevezetése is fontos politikai eszköz lehet számos környezetvédelmi célkitűzés eléréséhez: a zajszint, a szmog vagy a savas esők mérsékléséhez, a globális felmelegedés enyhítéséhez és az ózonlyuk növekedésének lassításához is. Indítványukkal az Új Baloldali Fórum részvevői szorgalmazzák, hogy az EU tegye magáévá a közös széndioxid-adóra vonatkozó tervezet kereteit, és ösztönzik az európai kormányokat a széndioxid-kibocsátást jelentősen mérséklő politika elfogadására.

(Fordította: Szabó Veronika)

Bevezetés

Az 1960-as évek végétől kezdve jelent meg a közgazdasági gondolkodásban a gazdasági növekedés pozitív hatásait, sőt magának a gazdasági növekedésnek hosszú távon fenntartható voltát megkérdőjelező irányzat. A probléma felmerülése óta majd’ harminc év telt el, és fontos változások történtek a világgazdaságban, a világ gazdaságaiban és a gazdasági növekedésről folyó vitában.

A "növekedési vita" alakulásáról részletesebben alább írok, itt elég annyi, hogy a vita egy idő után már nem arról szólt, hogy a gazdasági növekedés jó-e vagy sem, hanem hogy mit is nevezünk gazdasági növekedésnek; hiszen ha valaminek a jóságát meg akarjuk vizsgálni, először meg kell határozni pontosan, hogy mi is az. Ma, és már legalább ötven éve, a közgazdászok túlnyomó többsége számára a gazdasági növekedést a GDP vagy GNP előző évhez viszonyított aránya jelzi. Tehát látszólag nagyon könnyű dolgunk van a nagy kérdés eldöntésében: csak meg kell vizsgálni, hogy ezen mutatókba foglalt tételek növekedése mit jelent, hasznosak-e a gazdaságnak és a társadalomnak. A kérdés azonban sokkal bonyolultabb, sorban merülnek fel a problémák: nem csak a belefoglalt, hanem az abból kihagyott tényezőknek is jelentősége van; a "hasznos-e" kérdés tovább bomlik a "kinek hasznos" és "milyen távon hasznos" és még sok egyéb kérdésre. Egy gazdasági ágazat szerepe és növekedésének hatásai jelentősen változnak a korszaktól függően, nem utolsósorban a környezet változása miatt. További nagy probléma még a GDP-nek mint jóléti mutatónak a használata: ez milyen körülmények között lehet jogos, és milyenek az alternatívaként kidolgozott gazdasági jóléti mutatók.

Vita a gazdasági növekedésről

A gazdasági növekedés környezeti és társadalmi hatásairól szóló vita a hetvenes évek elején kapott nagyobb nyilvánosságot, amikor három korszakalkotónak nevezhető mű is megjelent rövid időn belül: "Egy tervezet a túléléshez" (A Blueprint for Survival, 1972), Edward Goldsmith szerkesztésében, "A növekedés határai" (The Limits to Growth, 1974) a Római Klub Meadows által vezetett kutatócsoportjától, és a "Kicsi szép", Ernst F. Schumachertől. A Blueprint központi állítása szerint a gazdasági növekedés a környezetre gyakorolt hatása útján mára már aláásta az emberi élet alapjait a Földön, és ezért a gazdasági rendszeren való változtatás szükséges és elkerülhetetlen. A növekedés határai modelleken keresztül elemezte a globális változásokat, és a folyamatok alapján egy húsz-harminc éven belül bekövetkező világméretű válságot jelzett előre, ha a vizsgált trendek változatlanok maradnának. A kicsi szép a növekedést egyrészt környezeti szempontból tartotta folytathatatlannak, másrészt az emberi fejlődés és a spirituális értékek szempontjából károsnak és tévútnak a mindenáron való hajszolását.

A három mű közös jellemzője volt, hogy a gazdasági növekedésről, mint per se növekedésről beszéltek. A növekedés általuk kritizált legtöbb vonása a környezetre gyakorolt kedvezőtlen hatásokra: erőforrások kimerülésére, szennyezésre, ökoszisztémák eltűnésére vonatkozott, de nem igazán tettek különbséget ezek között a hatások között és a GNP/GDP növekedése között. A kibontakozó vitában viszont a gazdasági növekedés védői közgazdászok vagy politikusok voltak, akik számára a gazdasági növekedés a GDP növekedésének szinonimája volt, és akik a növekedést ekképpen értelmezve támadták a fent említett szerzők elméleteit a növekedés hatásairól. A legerősebb ellenállás a politikai szereplők részéről mutatkozott a növekedés elítélése ellen: a növekedés leállításában a társadalmi fejlődés megállítását, a szegények és alullevők elől a "létra elrúgását" látták, mely csak konzerválná a meglévő társadalmi szerkezetet, és a valós emberi igények korlátozását jelentenék bizonytalan és vitatható veszélyek bekövetkezésének elkerülése végett (Anthony Crosland, 1974).¹ Ezeknek a korlátozásoknak a bevezetése a tömegek nyomásával szemben csak a demokrácia felszámolásával lehetséges.

A politikai ellenvetéseken túl a gazdasági ellenérvek közül a két legfontosabbat emelném ki: az egyik, hogy a környezet szennyezése és terhelése a gazdasági növekedéssel egyre kisebb lesz, mert egyre több közpénzt lehet a környezet védelmére fordítani; a másik szerint a piaci mechanizmusok a legtöbb felvetett problémát kezelni tudják: az erőforrások kimerülésével azok ára egyre magasabb lesz, ez használatukat visszaszorítja és alternatívák kidolgozására sarkall. Ehhez kapcsolódott később az az elképzelés is, hogy a magasabb jövedelemmel rendelkező államok polgárai a nagyobb jövedelemből egyre többet áldoznak környezetük megóvására, a jobb környezeti minőséget csak a gazdagok tudják megfizetni.

A növekedést bíráló három könyv a hetvenes évek légkörében különböző módon kapott jelentőséget. Az első kettő, a Blueprint és A növekedés határai a kor válsághangulatának volt kifejeződése – a hatvanas évek végéig tartó felhőtlen gazdasági növekedés után. Az évtized során a kiéleződő Észak-Dél ellentét is megjelent a vitában, és ez a fejlesztés és gazdasági fejlődés kérdését újabb megvilágításba helyezte. A hetvenes években kerültek számszerű többségbe a fejlődő országok az ENSZ-ben; nem utolsósorban ennek köszönhető, hogy a világszervezet a vita egyik fő színtere és új kezdeményezések forrása lett.

A fejlődő országok helyzete A kicsi szép-ben hangsúlyos szerepet kapott: Schumacher azt állította, hogy a fejlett országok gazdasági rendszere nem plántálható át egy az egyben a fejlődő országokra; új típusú fejlesztésre, új fajta technológiára van szükség. A kicsi szép abban is különbözött a másik két műtől, hogy míg azok a gazdasági rendszer változásait a kényszerítő körülmények miatt tartották fontosnak, Schumacher a környezeti problémát csak a mélyebb válság jelenségének tartotta; ezért is vált az akkoriban kibontakozó zöld mozgalmak "Bibliájává".

Több mint egy évtized után a vitában még mindig két szögesen ellentétes álláspontot képviselő vélemények ütköznek egymással. Az igazi áttörés vagy fordulat 1987-ben következett be, amikor a "Közös jövőnk" (Our Common Future) megjelent. A Gro Harlem Brundtland által vezetett ENSZ-bizottság (Környezeti és Fejlesztési Világbizottság) jelentése kompromisszumot jelentett a két szélső álláspont között, és a "fenntartható fejlődést" tűzte ki célul. Bár a jelentés mind a két korábbi álláspont hívei körében elégedetlenséget váltott ki, hatása mégis igen megtermékenyítő volt, mind általában a növekedésről és fejlődésről szóló vitában, mind az ezeket alátámasztó mutatók kidolgozása tekintetében.

Bár a vita hangsúlyai azóta eltolódtak, még ma is zajlik. A növekedés ellenzői az ellenérvek hatására a gazdasági növekedés definíciójaként elfogadták a GDP növekedését: ez a mutatót támadásaik célpontjába állította, és alternatívák kidolgozására késztette őket. Ennek hatására az utóbbi tíz évben jelentős haladás történt a környezeti és társadalmi hatások számbavételében, és a politikai döntéshozók számára használható mutatók, illetve mutató-rendszerek létrehozásában.

A gazdasági növekedésről szóló vita a méréssel kapcsolatban két fő kérdésre bontható szét. Az egyik, hogy az emberi gazdaság tevékenységei a Földre milyen hatással vannak, s a gazdasági növekedéssel hogyan változnak ezek a hatások térben és időben. Ennek megválaszolásához olyan mérési módszerekre, indikátorokra van szükség, melyek (nem feltétlenül pénzértékben kifejezve) a környezet változását mérik. Ezeknek a mutatóknak alkalmasnak kell lenniük arra, hogy egy komplexebb gazdaságszemlélet alapján beépíthetők legyenek közgazdasági modellekbe, és az ezek eredményeit is felhasználó politikák alapjaiul szolgáljanak.

A másik kérdéskör a gazdasági növekedés társadalmi hatásainak elemzését tartalmazza. A gazdasági növekedés védőinek gyakori érve – amely szerint nincs más út az emberek jólétének növelésére, mint a GDP növelése, akár a környezet és az erőforrások használatának növelésével is – szüli azt a kérdést, hogy a GDP növekedése valóban nagyobb jólétet jelent-e, illetve hogy a magasabb GDP-jű országok lakosainak jóléte nagyobb-e (és annyival nagyobb-e), mint az alacsony össztermékkel bíróké? Ennek nyomán fejlődött ki az az igen gazdag irodalom, amely alternatív jóléti mutatók kidolgozásával és vizsgálatával foglalkozik.

Az SNA hiányosságai jóléti szempontból

A GDP-t érő legtöbb kritika egyetért abban, hogy az eredeti szándékai szerint egy szűk értelemben vett gazdasági mutatót a legszélesebb körben a (gazdasági) jólét mutatójaként használnak, pedig erre alkalmatlan. Annak felismerése, hogy ez az alkalmatlanság miben nyilvánul meg, fontos lehet egyrészt e káros gyakorlat visszaszorításában, másrészt a helyette kidolgozott alternatívák megalkotásában és a velük való összehasonlításban.

A mai nemzeti elszámolások hibáit jóléti szempontból Victor Anderson két nagy csoportba sorolja: a jövedelem és a mért kibocsátás közötti különbségből fakadó problémák, illetve a kibocsátás és a jólét közötti eltérés okozta problémák körébe. Ez utóbbin belül több kategóriát is megkülönböztet: átlagolás és összehasonlítás, tőke és amortizáció, a jólét egyéb forrásai, illetve a hatékonytalanság hatása a jólétre. A következőkben Anderson kategóriarendszerében próbálom meg bemutatni azt, hogy a GDP miért alkalmatlan általános jóléti mutatóként való használatra.

1. Jövedelem és kibocsátás

Nem fizetett háztartási munka

Ez a kategória a legnagyobb a hagyományos elszámolások által nem mértek közül. Beletartozik a házimunka, a gyermeknevelés és sok országban a mezőgazdasági munka is. Amellett, hogy ezek figyelmen kívül hagyása miatt alulbecsülik a nők munkájának hozzájárulását a nemzeti jövedelemhez, jelentősen túlbecsülik a gazdasági növekedést az iparosodás korszakában. Tehát a termelés és a szolgáltatások változatlan szintje mellett is növekedést mutat. Ez ma főleg az iparosodó fejlődő országokban torzítja a statisztikákat.

Háztartáson kívüli, pénzmozgással nem járó csere

Az előzőhöz hasonló probléma merül fel a háztartások közötti tranzakciók esetén. Az emberek gyakran segítenek barátjuknak, rokonuknak vagy szomszédjuknak pénzbeni ellenszolgáltatás nélkül, vagy részt vesznek karitatív szervezetek munkájában. Ezek egyike sem jelenik meg értékként az elszámolási rendszerben, tehát az ilyen tevékenységek esetleges csökkenése, ami nyilvánvalóan negatív gazdasági folyamat, észrevétlen marad.

Előfordulhat, hogy ismerősöknek végzett munka után valaki fizetséget kap, és azt nem vallja be. Ez azonban más probléma, mely a rejtett gazdaság köréhez tartozik, és minőségileg különbözik az előzőtől: ennek számbavétele egyszerű becslési probléma, a fenti esetben pedig a tevékenység értékelése is kérdéses.

2. Kibocsátás és jólét

A nemzeti elszámolások által mért kibocsátás (vagy a jövedelem) és a gazdasági jólét viszonya akkor sem problémamentes, ha a kibocsátásnak csak pénzáramlással együtt járó részét nézzük. Ebben az esetben olyan kérdések merülnek fel, mint az átlagolás és összehasonlítás, a tőke és amortizáció, a jólét egyéb forrásai, illetve a mért pénzbeni érték és a tényleges jólét-növekedés közötti különbség.

2.1. Átlagolás és összehasonlítás

Jövedelemeloszlás

Egy egyenletes jövedelem-eloszlású országban az egy főre eső nemzeti jövedelem mint átlag reális képet adhat az egyes emberek jövedelméről. Egyenlőtlen jövedelem-eloszlásnál viszont, amikor a jövedelem nagy része egy kisebbségnél koncentrálódik, az emberek többsége, sőt akár túlnyomó többsége az átlagosnak mondott jövedelemszint alatt él.

Az aggregált nemzeti és az ezekből számolt átlagos mutatók természetszerűleg érzéketlenek a mért jellemző különböző csoportok közötti megoszlására. Viszont ha az egy főre eső GDP-t, vagy annak növekedését általánosan mint a társadalmi siker vagy mint egy gazdaságpolitikai program stb. mérőszámaként kezeljük, nem hagyhatunk figyelmen kívül olyan "részleteket", mint a jövedelem-eloszlás egyenlőtlensége. Ellenkező esetben ezek a mutatószámok teljesen félrevezetőek lehetnek.

Eltérő igények és körülmények

A nemzeti elszámolási rendszer a termelt javak és a nyújtott szolgáltatások mennyiségét méri. Sok jószágra és szolgáltatásra viszont csak bizonyos körülmények között van szükség. Például egy hideg országban sokkal több fűtésre van szükség, mint egy meleg országban; egy faluban élve szükség lehet autóra, hogy a városközpontba utazzon az ember, míg a város közepén élő ember könnyen sétálhat is autózás helyett. Az életkörülmények különbözősége eltérő igényeket jelent: ha valaki Izland közepén él, sokat kell költenie fűtésre és a legközelebbi boltig való utazásra anélkül, hogy melegebb lenne a házában és több árucikkhez jutna hozzá, mint egy sokkal kevesebbet költő városi olasznak.

Hasonlóképpen: ha valahol sok gyerek születése miatt nő a lélekszám, máshol meg azért, mert az emberek tovább élnek, azonos népességnél is eltérőek lesznek az igények, hiszen egy felnőttnek, még ha öreg is, sokkal nagyobbak a fogyasztási igényei, mint egy kisgyereknek vagy csecsemőnek.

Ahogy feloldjuk azt a feltételezést, hogy az emberek egyformák, csak a létszámuk számít, és megkülönböztetünk különböző embereket, eltérő körülményeket és eltérő igényeket, óriási statisztikai nehézségekkel találjuk szemben magunkat. Sokkal könnyebb a statisztikusoknak ezért ezeket a különbségeket egyszerűen elfelejteni. Ám az, hogy nem veszünk tudomást a különbségekről, nem jelenti azt, hogy megszűnnek és nem lesz többé hatásuk a mért folyamatokra.

A valutaárfolyamok használata nemzetközi összehasonlításban

A GDP és az egy főre eső GDP nemzetközi összehasonlításainak eredménye az alkalmazott átváltási aránytól igencsak függ. Erre általában az aktuális valutaárfolyamokat használják, és ez az összehasonlítást ugyanolyan változóvá, bizonytalanná teszi, mint amilyenek maguk a valutaárfolyamok. Például nem ritka, hogy egy ország valutája egy nap alatt 3%-ot essen, és ez elég ahhoz, hogy akár egy egész év gazdasági növekedését semmissé tegye, ha más valutára váltva nézzük az eredményeket.

Ide kapcsolódik az a probléma is, hogy a piaci valutaárfolyamok használata kizárja azt a lehetőséget, hogy egy ország pénze alul- vagy felülértékelt lehet. Ezért a GDP adatok nemzetközi összehasonlítása legalább annyira tükrözi a kormányok erőfeszítését a valutaárfolyamok befolyásolására, mint jövedelmi különbségeket.

2.2. Tőke és amortizáció

A tőkejavak és a jövedelmek (stocks and flows) egyaránt forrásai a jólétnek, viszont a GDP csak az utóbbit méri. Ez is több problémának a forrása.

Jólét és amortizáció

A GDP az összjövedelmet méri, így azt tükrözi, hogy milyen haszna van valakinek abból, hogy jövedelemmel rendelkezik. Viszont nem méri a már meglévő vagyontárgyakat, így az azokból származó hasznosságot sem.

Ez alól egyetlen kivétel van: a GDP-be becslés alapján beszámítják a lakástulajdonlásból származó hasznot. Egy lakástulajdon értéke annak bérleti díja, tehát úgy veszik, mintha a tulajdonos saját magának kifizette volna a bért.

Ugyanezt az eljárást be lehetne vezetni más esetekben is, például autónál vagy mosógépnél is. Ez a GDP-t az életszínvonal egy sokkal pontosabb mércéjévé tenné. Ha ezt nem tesszük meg, a GDP nemcsak az ilyen tulajdontárgyakból származó hasznosságot hagyja figyelmen kívül, hanem azok amortizációját is. Ma, ha egy autó vagy egy mosógép elromlik és kidobják, a GDP nem csökken, sőt nő, hiszen a kidobott eszköz helyett újat vesznek. Egy olyan gazdaságban, ahol gyorsan cserélik ezeket a tartós fogyasztási cikkeket, magas lesz a GDP anélkül, hogy az egyének jóléte bármivel is magasabb lenne annál, mintha lassan használnák el ezeket a jószágokat.

"Környezeti jólét" és amortizációja

A nemzeti elszámolások rendszere akkor veszi figyelembe a természeti erőforrásokat, ha azokért fizetnek. A természet igen sok szolgáltatása tényleg ingyenes: ha a szél elviszi az általam kibocsátott füstöt, nem kell fizetnem érte, pedig hasznom származott belőle, ami nem mutatkozik meg a GDP-ben. Ha a füst eltelíti a levegőt, és az másoknak a jólétét csökkenti – vagyis "amortizálódik" a környezet -, szintén kívül marad a számbavételi rendszeren.

A gazdasági tevékenységek meghatározó része nem más, mint a természeti tőke jövedelemmé és kibocsátássá való alakítása. Ha a gazdaság hasznosítja a természeti tőkét – olajkitermelés, fakivágás stb. -, az beleszámít a nemzeti jövedelembe, viszont ezeknek a tőkéknek a leromlása, pusztulása nem, holott lehet, hogy igen fontos "szolgáltatást" nyújtottak korábban.

A nemzeti elszámolások, amikor különböző alternatívák között kell választani, a természeti erőforrások és a környezet kiaknázását támogatja azok megőrzésével szemben, mert csak kiaknázásuk esetén – ami gyakran egyet jelent lerombolásukkal – keletkezik pénzáramlás.

Nemcsak hogy a természet nyújtotta szolgáltatások és ezek leromlásából származó költségek kimaradnak a számításból, hanem – ha a környezeti kárt helyreállítják – a GDP-ben duplán jelenik meg ugyanaz a tétel: először, amikor a kárt (szennyezést) okozó tevékenység értéke adódik hozzá, másodszor amikor a kárt helyreállító tevékenység értéke. Így a GDP növekedése mellett semmiféle valós jólétnövekmény nem jött létre az eredeti állapothoz képest.

Emberi lények – és "amortizációjuk"

A tárgyi javak és a természeti erőforrások mellett létezik még egy fajta "tőke", amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk: a "humán tőke", abban az értelemben, hogy ez mint erőforrás járul hozzá a termelési folyamathoz. Ennek a humán tőkének az értéke sok mindentől függ: az iskolázottságtól, a tanfolyamoktól, az illető egyén egészségi állapotától, és nem utolsósorban attól a gondoskodástól, amit szüleitől kapott gyerekkorában. Ezek a dolgok mind "humán beruházások", mert javításuk ugyanúgy hatással vannak a gazdaságra, mint egy szolgáltatás vagy egy új gépsor vásárlása.

Az emberi tőke, hasonlóan a technikai tőkéhez, amortizálódik. Egészségtelen munkahelyen dolgozni, vagy monoton, túlspecializált munkát végezni nem csak nem öröm, de a "humán tőkét" is rombolja.

A nemzeti elszámolásokban számolnak a technikai tőke amortizációjával, a GDP-ből ezt levonva kapjuk az NNP-t (Net National Product). Nem veszi figyelembe viszont az emberi tőke leromlását – attól eltekintve, hogy a GDP nő, ha pótlásáról, "javításáról" van szó, mint pl. a kórházi kezelés esetében.

Pozicionális javak

Az amortizáció, mint bizonyos javak leértékelődésének forrása, lehet még a pozicionális javak termelésének növelése. Ezek olyan javak, melyek értékét az adja, hogy nem mindenkinek vannak. Például egy magánstrandra szóló belépőjegyből minél többet adnak el, az egyes jegyek annál kevesebbet érnek majd tulajdonosuknak, mert minden újabb belépővel nő a zsúfoltság. Az GDP-ben viszont csak az eladott jegyek értéke fog szerepelni, de ezek elértéktelenedése nem.

Ugyanez történik a gépkocsik esetében is, ahol minden új autó növeli az utak zsúfoltságát, de a leggyakoribb példa a státuszszimbólumok, melyek annál kevesebbet érnek, minél többen birtokolják. Egy növekvő gazdaságban, ahol magas a pozicionális javak aránya, egyáltalán nem biztos, hogy a jólét is nő.

2.3. A jólét egyéb forrásai

Egy további oka annak, hogy a nemzeti elszámolások mérőszámai miért nem jó jóléti mutatók, az, hogy a jólétnek a termelt javakon és a fent sorolt tőkéken kívül egyéb forrásai is vannak. Ezek igen nehezen mérhetők (például a személyes kapcsolatokban lelt boldogság), de van kettő, melyek összefüggésbe hozhatóak a nemzeti elszámolásokkal: a szabadidő és a munkahely-minőség.

Szabadidő

A nemzeti elszámolások rendszere élesen megkülönbözteti a hatékonyságjavulás két felhasználási módját. Ha a magasabb termelékenységet több jószág előállítására fordítják, figyelembe veszi, és nő a GDP; viszont ha ugyanezt a hatékonyság-javulást arra használják, hogy ugyanannyit termeljenek kevesebb idő alatt, és a szabadidőt növeljék, a GDP nem változik. A gazdasági növekedés elősegítésének célja ezért a kettő közötti választásnál az elsőt támogatja, holott a szabadidő növelése ugyanolyan legitim és ésszerű politikai döntés lenne.

A munkahelyi élet minősége

Azon gazdasági modell szerint, melyre a nemzeti elszámolások épülnek, a jólét a termelt javakból származik, a termelést pedig a gazdasági tevékenység biztosítja, melynek az emberi munka az egyik legfontosabb összetevője. Ám a jólét származhat közvetlenül a munkából is. Más szóval az emberek élvezhetik is a munkájukat.

Ha ez a jelenség nem volna, a dolgozóknak bizonyára csak magasabb bérért volnának hajlandóak ugyanazt a munkát végezni. Ebben az esetben a GDP nőne, pedig a növekmény nem jelent mást, mint kompenzációt az elvesztett nem-pénzbeli juttatásokért (munkaszeretet).

2.4. A nem hatékony szolgáltatások hatása a jólétre

Ha a jólét forrásainak a javakat és szolgáltatásokat tekintjük, ezek pénzbeni értéke akkor is gyakran igen szegényes indikátora a belőle származó jólétnek.

Elégtelen közszolgáltatások

Ha a közvízszolgáltatás felmondja a szolgálatot, és az emberek boltban vásárolnak ivóvizet, a GDP nő, mert egy liter bolti víz sokkal többe kerül, mint a csapvíz. Ugyanígy, ha a tömegközlekedés nem működik, és az emberek kocsikat vásárolnak ugyanazokra az utazásokra, a GDP nő, mert a költségek is nőttek. Ennek a növekedésnek egy része a jólét növekedését is jelentheti – autóval kényelmesebb lehet utazni, mint busszal -, de a másik része csupán annak a költségét reprezentálja, hogy szűkültek az emberek választási lehetőségei: a drágábbik lehetőség vált az egyetlen alternatívává. Ha az olcsóbbik lehetőség újra elérhetővé válik, és pár ember azt választja, a GDP csökkenni fog.

Nem hatékony fogyasztói döntések

Az output és a jólét közötti különbség egy másik forrása a vásárlásnál felmerülő fogyasztói döntésekben található. Az emberek például választhatnak rövid távú előnnyel járó jószágot hosszú távú költségek árán, például ha az egészségről van szó. Néha az emberek vásárolnak olyan dolgokat, melyeket nem választottak volna, ha jobban vannak informálva az elérhető egyéb lehetőségekről – nem vezették például félre a reklámok. Kormányzati szervezetek könnyen költik a közpénzeket olyan dolgokra, amelyekből a közösségnek vajmi kevés haszna származik.

Nem hatékony termelés

A GDP aszerint értékeli az outputot, hogy mekkora volt a pénzáramlás. Egy drágán termelhető terméket csak drágán lehet eladni, és ezért nagyobb mértékben járul hozzá a GDP-hez, mint egy olcsó árucikk. Technológiaváltás esetén termékek gyakran lesznek olcsóbban termelhetők és kevesebbért eladhatók. Ekkor a GDP csökkenhet, holott világos, hogy a vásárlók jobban jártak.²

A kibocsátás értékelése és a jövedelemelosztás

A termékek árai nemcsak a termelési költségeket tükrözik, hanem függenek a fogyasztók fizetési hajlandóságától is. Ez utóbbi pedig nagyrészt a fogyasztó anyagi helyzetétől függ. Ezáltal az, hogy egy termék vagy szolgáltatás mennyit ér az SNA-ban, részben attól függ, hogy a vásárlóerő hogyan oszlik meg a társadalomban. A gazdagok által vásárolt termékek hajlamosak drágulni – nemcsak mert ezek az emberek megengedhetik maguknak, hanem mert a termelők több költséget tudnak áthárítani rájuk. Az eredmény az, hogy ezek a termékek túlértékeltek a GDP-ben.

A pénz csökkenő határhaszna

Nagyon kis költségvetéssel rendelkező emberek csak a legszükségesebbet tudják megvenni maguknak. Ha jövedelmük nő, megvásárolhatnak olyan dolgokat is, melyek a preferenciaskálájukon alacsonyabban helyezkednek el. Ha ez igaz egy egész országra, akkor az egy főre eső GDP emelkedésekor a többletből vásárolt javak alacsonyabb preferenciákat képviselnek, mint a korábban vásárolt dolgok. Ezért valószínűtlen, hogy a GDP megduplázódása esetén az emberek jóléte is megduplázódik. A GDP-növekedési ráták tehát szisztematikusan felülbecsülik a jólétben elért növekedést.

Összefoglalás

Dolgozatom végén megpróbálom összefoglalni a legfontosabb tanulságokat és következtetéseket, melyek a GDP mint jóléti vagy fejlődési mutató alternatívájaként kidolgozott mutatószámok, illetve mutató-rendszerek vizsgálatából leszűrhetők.

Az első és legfontosabb következtetés az, hogy a GDP nem az, aminek látszik. Elemző közgazdászok szerint a GDP a monetizált gazdaság bruttó kibocsátása. Ám valójában ennél sokkal több: alkalmazása a politikában, a médiában és az uralkodó közgazdasági diskurzusban arra mutat, hogy a GDP nem más, mint a siker vagy a kudarc testet öltése. Mint ahogy ma azt mondják, hogy egy cég nem kávét vagy gépkocsit ad el, hanem frissességet, életérzést vagy szabadságot: a GDP növekedése sem a gazdaság növekedését jelenti, hanem a sikert. És mint ilyen pszichológiai jelenség, sokkal mélyebben van beágyazódva a döntéshozók és véleményformálók agyába, mint egy egyszerű statisztikai mutatótól várni lehetne. Ezért elégtelen, ha egyszerűen rámutatunk a mérési hibáira, vagy alternatívákat fogalmazunk meg: figyelemmel kell lenni arra, hogy a valódi megoldást csak az hozhat, ha ezekben a fejekben a sikerről és fejlődésről alkotott elképzelések megváltoznak. Ez pedig sokkal hosszabb folyamat, mint egy egyszerű csere a gazdaságot jelző mutatókban.

Mint a siker legfontosabb jelzője, a GDP egy egydimenziós gazdasági szemléletet és lineáris fejlődési modellt tükröz. Az előbbi azért fontos, mert megadja a "felhasználónak" azt a biztonságérzetet, hogy mindent a helyére tud rakni: nem kell értékválasztással, vitákkal foglalkoznia. Az utóbbi – ami a mutató korlátozottságából fakad – pedig abban nyilvánul meg, hogy amit fejlődésnek mutat, az a monetizált gazdaság terjeszkedése a környezeti rendszerek és a társadalom nem piaci szerveződésű részeinek rovására; ebben a képben az a gazdaság fejletlen, amely ennek a folyamatnak még az elején tart. (Nem véletlen, hogy maga a "fejlődő ország" kifejezést is az egy főre eső GDP kapcsán és alapján találták ki.)³ E két tulajdonság a mai körülmények között és az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján egyre inkább anakronisztikus, és alkalmatlanná teszi a GDP-t arra, hogy egy, az állampolgárok érdekeit képviselő kormányzati politika alapjául szolgáljon.

Dolgozatom második részében felvázoltam a GDP kiszámolásának jelenlegi kereteit. A "termelés határa" meghatározásából látható, hogy az alkotók már régen szembe találták magukat azzal a problémával, hogy még a monetizált és nem-monetizált gazdaság szétválasztása sem egyszerű, mert nincs éles határvonal a kettő között. Ráadásul a GDP egy más célnak is meg akar felelni, nevezetesen az összkereslet mérésének (ami pedig eredetileg a keynesi gazdaságpolitika folytatásához volt szükséges), ezért a kormányzati kiadásokat is a mutatóba foglalták, és sok tételt imputálás útján kerül beszámításra. Tulajdonképpen a nemzeti elszámolások rendszerének célja az volt, hogy a termelést mérje; fő módszertani elve pedig az, hogy csak a piacon megjelenő termékeket vegye figyelembe. A termelés és a piac határai azonban nem esnek egybe: ezt kompromisszumos megállapodásokkal hidalták át, melyek stabilitást adtak, de ez önkényességüket nem csökkentette.

Dolgozatom központi témája a GDP-nek, mint jóléti mutatónak a bírálata. Ezzel kapcsolatban érdemes idézni egy, a nemzeti számlákat bemutató cikkből: "…tényként kell elfogadni, hogy a GDP a kibocsátás és nem a jólét mérőszáma." Majd ugyanazon a cikken belül, a következő oldalon: "A rendszer egyik fontos, de nem egyetlen célja, hogy olyan aggregátumokat határozzon meg, melyek alkalmasak a jólét mérésére. A rendszer elsődleges célja, hogy az elemzők és politikusok számára olyan aggregált adatokat szolgáltasson, amelyek segítséget nyújtanak a piaci magatartások megismeréséhez és feltárják azokat a tényeket, amelyek felelősek az egyensúlytalansági helyzetek, az infláció és a munkanélküliség alakulásáért." (Bevezetés a nemzeti számlákba. II. 1994. 44., 45.) Tehát maguk a statisztikusok is ambivalensen állnak hozzá a jólét mérésének kérdéséhez: amikor a GDP-t kritikák érik jóléti szempontból, akkor azzal védekeznek, hogy ez a mérőszám nem jóléti mutató; de máshol mégis mint fontos vonását említik a jólét mérését. Nem meglepő, hogy az "elemzők és politikusok" sem tartják magukat ahhoz a felhasználási területhez, amit javasoltak nekik.⁴

"A dagály minden hajót felemel" – mondta J. F. Kennedy még a hatvanas évek töretlen gazdasági optimizmusa szellemében. Sajnos ez a gazdasági növekedés minden problémát megoldó nézete ma már nem igazolható. A nagy világválság és a II. világháború óta eltelt időszak gazdasági változásai miatt az akkor kialakult gazdasági számbevételi rendszer változatlan formában már alkalmatlan arra, hogy a gazdaságban végbemenő változásokról reális képet adjon. Új számbavételi rendszerek létrehozására sok kísérlet történt, és úgy tűnik, hogy lassan felhalmozódó tapasztalataik nyomán valós lehetőség van egy új gazdaságszemléletet tükröző számbavételi rendszer vagy rendszerek kialakítására.

Jegyzetek

¹ In: Anderson, 6.

² I. m. 31.

³ Clifford Cobb et al., 1995. In: Kovász, 1997. tél, 38.

⁴ Más kérdés, hogy az elsődleges célra megfelelő-e ez az elszámolási rendszer. Egyes vélemények szerint éppen a piaci magatartások és a munkanélküliség vizsgálatában teljesen félreveztő képet ad, mert nem számol a látható és láthatatlan gazdaság közötti átjárással. Erről bővebben lásd Brenner, 1994. 2-16.

Irodalom

Anderson, Victor (1991): Alternative Economic Indicators. Routledge, London and New York.

Atkinson, Giles (1995): Greening The National Accounts. Enviroment, június, 25-28.

Ayers, Robert U.(1996): Limits to the Growth Paradigm. Ecological Economics ,19. (1996) 117-134.

Bevezetés a nemzeti számlákba I-II. Bankszemle, 1994. május, 35-45. és 1994. június, 37-45.

Boda Zsolt, Gulyás Ágnes, Matolay Réka (1996): A fenntartható gazdasági jólét mutatója (ISEW). ÖKO, IV. évf. 2-3. sz.

Brenner, Reuven (1994): Labirinths of Prosperity. University of Michigan Press.

El Serafy, Salah (1997): Green Accounting and Economic Policy. Ecological Economics, 21. 217-229.

Hamilton, Kirk (1994): Green adjustments to GDP. Resources Policy, szeptember, 155-168.

Henderson, Hazel (1996): What’s Next in the Great Debate About Measuring Wealth and Progress? Challenge, november-december.

Lintott, John (1996): Enviromental accounting: useful to whom and for what? Ecological Economist, 16. 179-190.

Mikesell, Raymond F. (1995): The limits to growth. Resources Policy, június, 127-131.

Redefining Wealth and Progress – New Ways to Measure Economic, Social and Enviromental Change – The Caracas Report on Alternative Developement Indicators. The Bootstrap Press, New York, 1989.

Streeten, Paul (1994): Human Development: Means and Ends. Human Development, május, 233-237.

1. Az ökocsapda

Természet és uralom

Nem tudom, ki találta ki, hogy az ökológia valami jó dolog. Úgy tűnik, hogy a képzet, mely szerint az ökológiának már önmagában is volna valami köze az emancipációhoz vagy a társadalmi változáshoz, tapasztalati úton ugyanolyan kevéssé cáfolható, mint az ufók létezése vagy a pozitív gondolkodás hegyeket megmozgató ereje. Van is némi hasonlóság e modern mesék és az öko-mítosz között. Abba a társadalmi közegbe, ahol megritkultak az utópiák és az emancipáció már rég nem téma, az ökológia úgy robban be, mint a földönkívüliek űrhajója: valami külső hatalom, amely hirtelen határozott korlátokat szab mindannak, ami a saját erőnkből nem feltartóztatható. És még a baloldali mozgalmak sok vesztett csatában realistává edződött harcosai is, akik pedig nem dőlnek be egykönnyen holmi szép szavaknak – rendíthetetlenül hisznek benne, hogy a környezetről folytatott széleskörű társadalmi vita önmagában is érték. Mintha az ökológiáról szóló általánosságok kitartó szajkózása valamiképpen máris egy szebb jövőbe vezetne. "Minden hiányossága ellenére a Wuppertal-tanulmány nagy értéke, hogy a környezeti korlátok kérdését bedobta a köztudatba" – az ember minduntalan efféle üres formulákba botlik. (Engem ez erősen emlékeztet egy régi pszichológus-viccre: "Két pszichológus találkozik az utcán: – Te, nem tudod véletlenül, mennyi az idő? – Nem, sajnos nem. – Kár. Mindenesetre örülök, hogy beszélgethettünk.")

Ha valaki előállna egy tanulmánnyal, amelyben azt állítja, hogy a világnak 300 százalékkal igazságosabbnak kellene lennie, kinevetnénk. Ha viszont azt írja valaki, hogy a társadalomnak egy bizonyos területen tízszer környezetbarátabbnak kellene lennie, az buzgó bólogatást vált ki. Kétségbeejtő. Hogy a világ valóban működhetne igazságosabban is, arra ma a kutya se kapja fel a fejét. De az, hogy a társadalom valóban működhetne környezetbarátabb módon is, szenzációs felismerésnek számít. Itt senki sem teszi fel azt a kérdést, ami az igazságosság esetében magától értetődően felmerülne: "Ez mind szép és jó, csak hát ki akarja?" Egy "érintetlen környezetet", legyen az bármi is, nyilván mindenkinek akarnia kell! A legtöbb embernek meg édes mindegy, hogy a fizetését a jövendő generációk érdekében csapolják-e meg, vagy csak úgy. De azt tényleg megnézik, hogy a repülőgép, amelyik majd lezuhan velük, természetes úton lebomlik-e vagy sem.

Az a hajlandóság, hogy az ember elhiggye, az ökológiában biztos mindig van valami jó, olyan csapda, amely minden emancipatorikus mozgalmat fenyeget. Ez az "ökocsapda", és mi már elég régóta benne ülünk. Az ökocsapdának az a lényege, hogy egymástól elszigetelten szemléljük a természetet és az uralmat; az ökológiai viszonyokat leválasztjuk az uralmi viszonyokról. Aki bennreked az ökocsapdában, képtelenné válik arra, hogy saját céljainak megfelelően kapcsolódjon be a társadalmi-környezeti viszonyokról folyó vitákba. Csak csipegeti a zöld morzsákat, amelyek a globális Cég asztaláról lehullanak, és azokon kérődzik. Majd helyi szinten átültetjük a gyakorlatba az Agenda 21-et (az ENSZ 1992-es rioi környezeti konferenciájának határozata); majd helyi szinten gondolkodunk a széndioxid-kibocsátás csökkentésének lehetőségein; környezetbarát takarékossági intézkedéseket találunk ki a saját háztartásunk és lakókörnyezetünk számára, és nem kérdezősködünk ennél messzebbre. Azért már érzékelhetők a elkedvetlenedés bizonyos jelei is. "Talán kissé elcsépeltnek hat a ‘gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan’ elve" – írják például az Agenda 21 hűséges brémai átültetői. A képlet persze gyakorlatilag már régóta így néz ki: "Higgy globálisan, várd ki lokálisan!"

A környezet és az uralom közti kapcsolat valójában igen szoros. A gazdaság eszköz, az uralom tulajdonképpeni célja azonban a természet – a külső környezet, illetve az emberi természet – manipulációja. Hogy eközben a természet átalakításának vannak olyan korlátai, amelyek minden szereplő számára a túlélési esélyek végét jelenthetik, az nem túl erős szempont. Mindössze némi óvatosságra készteti az embert – jobb nem lövöldözni, ha egy űrállomáson a célpontunk éppen az ablak előtt áll. De ez minden.

Uralom és társadalom

Az uralom több mint a közvetlen, adott helyzethez kötődő erőszak. Az uralom az a képesség, hogy rendelkezzünk más emberek felett, továbbá másoktól elsajátítsunk termékeket és szolgáltatásokat, méghozzá nem alkalmilag, hanem újra és újra. Az uralom a puszta erőszakot tartós és stabil struktúrává szilárdítja, így nem kell állandóan és mindenütt erőszakot alkalmazni. Az uralommal együtt jár a kizsákmányolás és a dominancia. Akinek hatalma van, az magasabb fogyasztásra törekszik, amit a többiektől szerezhet meg; ám emellett azt is akarja, hogy a többiek az ő elképzelései szerint viselkedjenek, a társadalom az ő elképzelései szerint alakuljon. Mindkét jelenség, tehát mind a birtoklás, mind a cselekvés akarása – vagyis elsajátítás és hatalom – minden társadalomban megtalálható, és önmagukban nem is elvetendők. Egy valamennyire is szabad társadalomban (vagy társadalmi viszonyban) mindkét tényező "elszórtan" oszlik meg a szereplők között, és mindkét viszony bármikor megváltoztathatja irányát, "oszcillálhat". Ez azt jelenti, hogy a maga módján mindenki szóhoz jut, bár nem egyidejűleg. Ez pedig egy bizonyos kölcsönös tisztelet kialakulását eredményezi.

Ezzel szemben egy uralomra épülő társadalomban (vagy társadalmi kapcsolatban) a fenti két viszony iránya rögzített, vagyis mindig ugyanaz a nyerő. Az idegen munka és az idegen tulajdon elsajátítása mindig egy irányba történik, és ezáltal kizsákmányolássá lesz; a hatalomgyakorlás egyeseknek lesz fenntartva, a kölcsönösség vonása nélkül, és ezzel dominanciává válik. Az uralmi viszonyok tehát mindig beteges társadalmi formák – ám olyan megdermedt és túlfokozott formák, amelyek az emberi társadalom teljesen normális jelenségeiből erednek. (Az uralkodó osztály tagjaival való együttérzést mindenesetre ne vigyük túlzásba, hiszen a betegségnek ők az okai, a költségeket viszont nem ők viselik érte.) A társadalmakat és a kapcsolatokat az elsajátítás és a hatalom viszonyai mellett persze más összetevők is meghatározzák, ám ez nem csökkenti a két tényező fontosságát.

A határok persze elmosódnak, és rengeteg az árnyalat. Vannak az uralommal erősebben és gyengébben átszőtt társadalmak, amelyek különbözhetnek egymástól az elsajátítás és a hatalom viszonylataiban meglévő kölcsönösség foka szerint éppúgy, mint az uralom mélysége szerint. A két pólus azonban egyértelmű, az egyik a kölcsönösség és a megváltoztathatóság, a másik pedig az egyoldalúság és a megmerevedettség.

Hogy mi a dominancia és a kizsákmányolás konkrét tartalma, az ebből a szempontból érdektelen. Történetileg tekintve azonban megfigyelhetünk bizonyos állandó vonásokat. "A tét mindig a legfinomabb ételek, a szép szerető, a korlátlan utazási lehetőségek, a legjobb nyaralók" – ahogy az A kietlen bolygó-ban áll (Wüstenplanet, 6. kötet). Vagyis az élet örömei, meg a biztonság, a tekintély, a párkapcsolat dominanciája. Mindezek a dolgok nem pusztán az uralom külsőségei vagy következményei, hanem annak tartalma. Ezek jelentik a célt: "Olyan kapcsolatok, amelyekben sokan dolgoznak, és abból más kevesek húznak hasznot, ahol egyesek hágnak, mások meg meghágatnak" – ahogy Catharine MacKinnon írja.

Hogy az uralom hogyan jön létre a társadalomban és az emberi kapcsolatokban – hogy kimondatlanul létezik vagy sokat beszélnek róla; hogy néha akár választják is, máskor meg a tengerbe hajítják a választási urnákat, aztán győzzön az erősebb! -, nos, ez az uralom ténye szempontjából mindegy. A legitimációs eljárások nem sokat változtatnak a dolgon ("most pedig megszavazzuk, hogy kit fogunk elverni"), ha a struktúrák a valóságban merevek, és tartósan rögzített, hogy ki lesz Fent, ki pedig Lent. Ez a hasznos felismerés szolgált alapjául egykoron a Zöldeknél kialakított rotációs gyakorlatnak. Ugyanilyen kevéssé érdekesek a formális tulajdonviszonyok, ha a használat és a rendelkezés szabályai kizsákmányoló és egyoldalú módon vannak megszabva ("a gyár ezen téglája a tiéd, elvtárs"; "munkásaink tulajdont szereznek a vállalatban"). És természetesen szintén érdektelenek az uralkodók jó vagy rossz szándékai. Az uralom uralom marad, bármennyire is jót akarnak gyakorlói – ami rendszerint csupán az uralkodók személyes meggyőződése -, és bármennyire általános is a támogatottsága.

A valóságban sohasem létezik egyetlen uralmi viszony. A társadalomban és a társadalmi kapcsolatokban az uralom mindig többszálú, és szálai egymással átfedésben lehetnek, erősíthetik vagy gyengíthetik egymást. Közülük a legfontosabbak az egészen klasszikusak: a patriarchátus (férfiak nők feletti uralma), a rasszizmus (a népesség egyik, magát születése alapján definiáló csoportjának uralma mások felett) és az imperializmus (egy állam vagy nemzet uralma mások felett). Az uralom e szálainak az a tulajdonsága, hogy a megkülönböztetés külsődleges, könnyen észlelhető kritériumokra támaszkodik, bármennyire eszementek is ezek az egyes konkrét esetekben, és hogy az ember csak úgy, a saját döntése alapján nem vonhatja ki magát az elnyomott csoportból. Így van ez egyébként azoknak az uralmi viszonyoknak az esetében is, ahol az uralkodó csoport vallási, politikai vagy kulturális alapon határozza meg magát. Vannak aztán olyan uralmi viszonyok is, ahol az ember helyzete az idővel változik: ilyen a felnőttek uralma a gyerekek fölött, vagy az öregeké a fiatalok fölött, a modern társadalmakban pedig főleg a középkorúak uralma a fiatalok, illetve az egészen idősek fölött. És még sorolhatnánk tovább, egészen az olyan uralmi viszonyokig, amelyek nagyon speciálisak vagy nagyon gyengék, mint például az autóvezetők uralma a gyalogosok, vagy a kutyatulajdonosoké a többi járókelő fölött. Többnyire azonban az alárendelt uralmi kapcsolatok mindegyike visszavezethető valamilyen módon a három nagy klasszikusra (patriarchátus, rasszizmus, imperializmus), amelyek nagyon régiek, nagyon erősek és nagyon átfogóak.

A különböző uralmi kapcsolatok egy szövetet képeznek. E kapcsolatok fennállhatnak egyes személyek, kisebb csoportok vagy az adott uralmi viszonyra jellemző két antagonisztikus csoport között. A társadalom, illetve az egyes kapcsolatok patriarchális jellege egymást erősíti, hiszen értelemszerűen hasonló jelenségekről van szó. Az uralmi viszony nem egyszerűen visszatükröződik az egyes kapcsolatokban, hanem azokban valósul meg. Claudia von Werlhof hasonlata szerint a dolog úgy működik, mint az orosz matrjoskababák: az ember felnyitja a nagyot, de abban egy kisebbet talál, amelyben viszont egy még kisebbet, és így tovább – mind együttvéve alkotják az egészet. Egyedül a társadalmi intézmények megváltoztatása ezért nem képes felszámolni egy uralmi viszonyt, éppen úgy, mint ahogy ez az egyes kapcsolatokból sem küszöbölhető ki teljesen mindaddig, amíg más kapcsolatok és a társadalmi közeg is meg nem változnak.

Végül az uralom láncolatokat képez; legalábbis ott, ahol a társadalomban létezik egy hatalomgyakorlási központ, központi intézményekkel és erőszakszervezetekkel. Ekkor az uralmi viszonyok egy hierarchikus rendben összekapcsolódnak, és a kicsi, hétköznapi uralmi kapcsolatok összegződése szolgáltatja a hatalmi eszközöket a központi intézmények számára. Ezeknek az intézményeknek a központosított hatalma jelenti "a nagy testvért", akihez a helyi érdekű uralkodók fordulhatnak, ha valami nem stimmel a hétköznapi uralmi kapcsolatokban. Ezek emiatt lemondanak annak az előnynek egy részéről, amit az uralom az ő konyhájukra hoz, és mint a tűzoltásnál a vödröket, továbbítják azt fölfelé; hiszen minél erősebb "a nagy testvér", annál jobban mennek odalent is a dolgok. Nézhetjük fordítva is a dolgot: egy központi uralmi elitnek sok közepes és alacsony uralmi szintre van szüksége, amelyek gondoskodnak számára a hatalmi eszközökről; annál messzebbre kell kiterjesztenie uralmi láncolatait, minél több ember felett gyakorolja az uralmat. Ez a szerveződés persze kétélű fegyver: a központi intézmények felhalmozódó hatalma adott esetben a gyarapítói ellen is fordulhat, másfelől a hatalmi eszközök kikölcsönzése az alsó uralmi szintek számára szintén elsülhet visszafelé is. A központosítás és a hierarchizálás éppen ezért hosszadalmas és bonyolult folyamat. (Ezt nevezte Norbert Elias elemzésében modern "civilizációs folyamatnak".) Működéséhez számos kölcsönös biztosíték, garancia és különféle eljárások beépítésére van szükség, ami csak külső nyomásra jöhet létre. Az uralom alsó szintjeinek muszáj "leadózniuk", mert a központi intézmények hatalmi eszközei nélkül nem boldogulnának, uralmukat ugyanis állandóan megkérdőjelezik és fenyegetik. A fordított folyamatot, az alsó szintek hatalmi eszközökkel való felruházását figyelhetjük meg például a gyarmatosítások során; de olyankor is, amikor a központi intézményeket és az uralmi elitet alattvalóik kívülről fenyegetik, és az ellenük való helyi fellépés erősítésére és javítására van szükség.

Mindez együttvéve – az uralom szálai, szövetei és láncolatai – egy összetett uralmi rendszert vagy akár egy társadalmi formát képez. A kapitalizmus egy sajátos társadalmi forma, egy sajátos uralmi rendszer, és az a funkciója, hogy a maga sajátos módján érvényre juttassa és biztosítsa az uralom három klasszikus formáját, azaz a patriarchátust, a rasszizmust és az imperializmust.

A természethasználat piramisa

De hogyan működik az uralom? A hatalomnak vannak eszközei, természetesen; de hogyan lesz az adott helyzethez kötődő, közvetlen erőszakból egy önfenntartó struktúra, ahol az uralomgyakorlás konkrét esetei már nem igénylik feltétlenül a közvetlen erőszakot? Ehhez szükség van az elsajátítás és a hatalom bizonyos rendszerességére, továbbá az uralom fenntartásának intézményeire, amelyek készenlétben tartják a bármikor bevethető erőszakot. A megszokás és az intézményesítés azonban nem elegendő. Ezek ugyanis nem tudják semlegesíteni az elnyomottak állandó próbálkozásait, hogy egyénileg vagy együttesen fordítsanak a sorsukon. Az emberek egy ideig hagyják becsapni magukat, de aztán előbb-utóbb kapiskálni kezdik, mi folyik; hagyják magukat megfélemlíteni, de aztán tanulni kezdenek. Az uralomnak mindig újra kell magát termelnie, és mindig magasabb fokon, különben nem tud fennmaradni.

A lényeg ezért az uralom anyagi és társadalmi koherenciája. Az anyagi koherencia azt jelenti, hogy a hatalmi eszközöket maguknak az elnyomottaknak kell előállítaniuk, de az elnyomóknak kell elsajátítaniuk, úgy, hogy az uralmi viszony folyamatosan újratermelődjön. A leigázott népek szolgáltatják a nyersanyagokat azokhoz a fegyverekhez, amelyek az imperialista uralmat fenntartják. A nők gondoskodnak a férfiakról, napról-napra "újratermelik" őket. Ezzel a férfiak szabad időt nyernek, amelyet arra fordíthatnak, hogy a hatalmi eszközök (pénz, állás, képzettség, információ, kapcsolat) birtoklásában a nőkkel szemben előnybe jussanak. A társadalmi koherencia pedig azt jelenti, hogy az elnyomottak közvetlen érdeke is az, hogy ebben az elnyomóikkal együttműködjenek. Olyan csapdahelyzet alakul ki ugyanis, hogy az adott viszonyok között valóban az a legjobb egyéni stratégia, ha az ember jó árat tud kialkudni valami jó nyersanyagért; ha meg tud csípni egy akármilyen nyomorult állást; ha ki tud fogni egy gazdag férjet, vagy legalábbis egy olyat, akinek van reménye valami szerény karrierre, és érdemes a háttérből menedzselni.

Csak ahol biztosított az anyagi és a társadalmi koherencia, ott válhat a közvetlen erőszak tartós uralmi struktúrává. Fontos, hogy az elnyomottak számára bizonyos értelemben ne legyen más megoldás, mint az uralom. Minél inkább így van, az uralom annál jobban működik; annál inkább lehet mérsékelni és csak a különleges esetekre tartogatni a közvetlen fizikai erőszakot. Minél nagyobb a társadalmi koherencia, annál kedvezőbben alakulhat a közvetlen erőszak és a strukturális erőszak közötti arány – a közvetlen erőszak ugyanis soha nem küszöbölhető ki teljesen -, és annál stabilabb az uralomra épülő társadalom vagy kapcsolat. Az elnyomottaknak a függőség és a tartós manipuláció ezzel aztán szinte "második természetükké" válik, amelytől nem egykönnyen tudnak megszabadulni.

Az uralomnak szüksége van a természetre és a természet átalakítására, hogy biztosítható legyen anyagi és társadalmi koherenciája. A hatalmi eszközök végső forrása ugyanis mindig a természet: a külső természet (annak nyersanyagokat és energiát biztosító, hulladékokat befogadó képessége) és az emberi természet (az ember munkavégző képessége, ötletei, alkalmazkodóképessége) kombinációjából keletkeznek. A komplex uralmi viszonyok úgy épülnek fel, hogy az erőforrásokat az alsóbb szintek rendre felfelé továbbítják. Az uralmon lévők nyomást gyakorolnak alávetettjeikre, ami, mint a vákuum, felfelé szivattyúzza az erőforrásokat. A művészet abban áll, hogy okosan kell használni a különböző uralmi szálak és láncolatok hálózatát, másrészt pedig biztosítani kell, hogy a természeti transzfer (közvetlen, illetve feldolgozott természet: erőforrások, áruk és szolgáltatások) fő iránya megfelelő legyen, azaz fölfelé mutasson. Ezt nevezzük akkumulációnak: egy fölfelé irányuló felhalmozást. A komplex uralom a természet használatának piramisait hozza létre. Sok kicsi piramist egyesít egy nagyban, amely a valóságban számos ki- és beszögellést is mutat, ideális esetben azonban egyértelműen felfelé irányul.

A piramis alapja a természet, a külső és az emberi természet. Az alján még jórészt feldolgozatlan természetet találunk, illetve olyan tevékenységeket és életmódokat, amelyek viszonylag természetközeliek. Ezek piszkosabbak, erősen kötődnek a kétkezi munkához, és közvetlenül ki vannak téve a természeti katasztrófák veszélyeinek – másfelől viszont konkrétabbak és kevésbé abszurdak. A piramis tetején található a nagymértékben feldolgozott természet, és azok a tevékenységek és életmódok, amelyek már rendkívül eltávolodtak a természettől. Ezek mesterségesebbek, sterilebbek, jobban biztosítva vannak a természet veszélyes behatásaival szemben – de általában elvontabbak és hűvösebbek is. Mint ahogy az emberi természet formálása és manipulációja is annál átfogóbb, ridegebb és mesterségesebb, minél feljebb jutunk a piramis szintjein.

A piramis csúcsán roppant hatalom összpontosul. Ennek a pozíciónak azonban van egy hátulütője is. Minél feljebb helyezkedik el az ember a piramis csúcsán, annál kevésbé csinálhatja egyszerűen csak a saját dolgát. Minden hatalma ellenére függ ugyanis a lentiek szolgálataitól. Ezzel szemben a piramis alján lévők elvileg szabadok, akár le is válhatnak a piramisról, és élhetik az életüket függetlenül. ők ugyanis közvetlenül hozzáférnek az elemi természethez, és ismerik azokat a tevékenységeket és életmódokat, amelyek a hatalmas piramis nélkül is működőképesek, biztosítva a fennmaradást. A preindusztriális társadalmak soha nem is tudták egészen megoldani ezt a problémát. A feudalizmus idején például azokban az időszakokban, amikor az uralkodó osztály zaklatott helyzetben volt, és hatalma meggyengült – például azért, mert háborút viselt, ami akkoriban köztudottan nem a pórnép, hanem a lovagok dolga volt -, a paraszti közösségek visszahúzódhattak földjeikre, a termést szabadon elfogyaszthatták vagy elcserélhették egymás között, és egyszerűen nem fizettek adót. A feudális rendszerben az adókat be kellett hajtani, el kellett venni, máskülönben nem folytak be.

A modern, nyugati szabadságfogalom a piramis csúcsán lévők helyzetét tükrözi, ugyanis előfeltételezi az alávetettséget, amennyiben előfeltételezi a piramison belüli helyzetet. Ekkor a szabadság az uralom viszonylagos korlátozását jelenti meghatározott területeken és esetekben, amit az egyes személyek jogi úton érvényesíthetnek. A piramis alján azonban egy gyökeresen más szabadságfogalom van érvényben: a lelépés, a kivonulás szabadsága. Lógni az iskolából, beteget jelenteni; nem vitatkozni az uralommal, hanem hátat fordítani neki. A piramis felsőbb szintjei az egyenjogúságnak egy olyan felfogását termelik ki, amely az együttműködésen és a beleszólás jogán alapul. A piramis alján ezzel szemben az egyenjogúságnak azt a felfogását vallják magukénak, amely szerint mindenki saját maga fölött rendelkezzen, a saját dolgát tegye. A piramis tetején az ellenállási törekvések csaknem mindig ugyanott kötnek ki: az erőszaknál és az intézmények politikai átvételénél. Lent viszont az ellenállás elsősorban is társadalmi: semmit sem odaadni, vagy legalábbis olyan keveset, amennyit föltétlen szükséges. A felkelések spontán célja pedig nem annyira az uralmi gépezetek ellenőrzésének megszerzése, mint megsemmisítésük.

A piramis egyik legfőbb problémája is abból adódik, hogy a piramis alapja a természet, részben a külső, részben az emberi természet. A világos uralmi viszonyok érdekében ugyanis a felsőbb szintek nem hagyhatják békében magát a piramis talapzatát, hanem folyvást támadást kell ellene intézniük: ellenőrzésük alatt kell tartaniuk, és nyomban el kell fojtaniuk minden függetlenedési kísérletét. A leghatékonyabb módszer erre persze a természet lerombolása volna, csakhogy ez végső soron a lentről felfelé irányuló erőforrásáramlást is elapasztaná.

Éppen erre a dilemmára kínál megoldást az ipari termelés, a tőkés uralmi rendszer egyik legfontosabb támasza. Eszerint a piramis alapjainál oly módon kell megváltoztatni a természetet, hogy az használhatatlanná váljon az alsó szinteken elhelyezkedők számára, alkalmas legyen viszont az uralkodó osztálynak. Az ipari munkamegosztás, amely egyszerre személyi, regionális és nemzeti jellegű, a természetet olyan egységekre tagolja, amelyek önmagukban használhatatlanok. A piramis felsőbb szintjeire továbbítva azonban e részek ott újraegyesíthetők, megvalósítva ezzel a piramis csúcsának természeti erőforrásokkal való ellátását. Egy "banánköztársaságban" például a dolgozók nem tarthatják meg egyszerűen a megtermelt banánt; kénytelenek eladni azt, hiszen nem lehet csak banánból megélni. Az iparszerű mezőgazdasági termelés, a Zöld Forradalom, de különösen a géntechnológiai úton manipulált növények termesztése olyan tényezőktől teszi függővé a termelést, amelyeket a közvetlen termelők nem tudnak előállítani (növényvédő- és gyomirtószerek, benzin, alkatrészek, vetőmag, műtrágya).

Az emberi természettel ugyanaz történik, mint a külsővel. A tőkés társadalomban azzal az ismeretanyaggal, amit a nevelés, az iskola és a szakképzés közvetít, semmit sem lehet kezdeni – azon kívül, hogy az ember ezáltal bekerülhet egy munkahelyre, amely szakmává egészíti ki a haszontalan tudást, amivel pénzt lehet keresni. A kapitalizmusra jellemző társadalmi és nemzetközi munkamegosztásnak az a sajátossága, hogy a manipulált természet és a szakosodott munkaerő mindaddig haszontalan, amíg nincs kizsákmányolva: azaz másutt valami működőképessé egyesítve, méghozzá úgy, hogy mások hasznos természettel (szükségletek kielégítésével) fizessenek érte. Ez semmi mást nem jelent, mint hogy a természet és a munka áruvá válik, olyasvalamivé, ami maguk a termelők számára hasznavehetetlen, nincsen használati értéke. Csak áruja eladása útján juthat az ember ahhoz a munkához és azokhoz a természeti erőforrásokhoz, amelyek a saját fennmaradásához szükségesek.

A kapitalizmus a természet és a munka e manipulációjával valósítja meg célját: a munka feletti totális rendelkezést, azoknak a társadalmi ellenőrzése nélkül, akik végzik. Ezzel szinte egy második, mesterséges természet jön létre. A munkát és a természetet immár nem kell "körüludvarolni", mindenütt és állandóan rendelkezésre állnak. Az emberek kényszerülnek rá, hogy rendelkezésre bocsássák magukat. Tulajdon külső és belső természetük ugyanis saját maguk számára használhatatlan, csak arra alkalmas, hogy ki tudják zsákmányoltatni magukat. Elidegenedésnek is nevezik ezt a jelenséget. A társadalmi viszonyok ökonomizálása csak következménye ennek az ökológiai manipulációnak. Feladata az értékes, de önmagában használhatatlanná vált természet- és munka-adagok fogyasztható áruk és szolgáltatások ellenében történő cseréjének lebonyolítása.

A világ olyan átalakítása, ahol a dolgok használati értéke csak az uralom általi újrakombinálás, újraegyesítés és elosztás után érvényesülhet; a külső és az emberi természet áruvá változtatása; a természet átalakítása valamivé, ami csak akkor válhat ismét fogyasztható természetté, ha átfutott egy központosított gépezeten – nos, ez az, ami a kapitalizmust megkülönbözteti minden előző társadalmi formációtól. Eszközei az iparszerű termelés, a munkamegosztás és a természetrombolás. Az egész természet szétrombolása, kivéve természetesen azokat a természeti adottságokat, amelyek kiaknázására a tőke a szóban forgó helyen megjelent. A természet szétrombolása egyáltalán nem árt a kapitalizmusnak, éppen ellenkezőleg: mindaddig a hasznára van, amíg a természet azon elemeit nem érinti, amelyek a piramis működéséhez szükségesek.

A kapitalizmus ezen a módon biztosítja az anyagi és társadalmi koherenciát a három klasszikus uralmi viszony (patriarchátus, rasszizmus, imperializmus) számára, amelyek fennmaradását ugyanúgy támogatja, mint a legtöbb más társadalmi formáció az utóbbi pár évezredben. Az alávetettek saját maguk állítják elő elnyomatásuk eszközeit, amennyiben munkával és természeti javakkal látják el a fölöttük lévő uralmi szinteket (anyagi koherencia). Az uralmi viszony körülményei között pedig általában olyan viselkedést tanúsítanak, amivel újratermelik az uralmi viszonyt, mivel az egyes cselekvő számára ez a racionális magatartás (az uralom társadalmi koherenciája). Minél elszántabban hasítják ki a természetből azokat a szeleteket, amelyekre az uralom keresletet támaszt, és minél kevésbé vannak tekintettel eközben a természet más elemeire, annál jobb túlélési esélyekre és egyéni felemelkedésre számíthatnak. Amennyiben viszont nem így viselkednek, személyes hátrányokkal kell számolniuk. És ez mindaddig így is marad, amíg áruformában teljesített természeti és munkaszolgálataikért cserébe megkaphatják szükségletkielégítésük eszközeit, és maguk nem képesek arra, hogy másokkal közösen megtermeljék ezeket, az áruforma és az uralmi rendszer kitérőinek igénybevétele nélkül.

Természetfelhasználás és uralmi fogyasztás

Az uralomnak e felfogásából kiindulva a továbbiakban a tőkés társadalmak természetfelhasználását egy képlettel szemléltetjük. Ennek segítségével bemutatható lesz a fordizmus fasiszta, amerikai és államszocialista változatai közötti különbség, valamint a fenntartható fejlődés koncepció ökológiai rendről alkotott elképzelése is.

Először is bármely társadalom természetfelhasználására érvényes a következő összefüggés:

F (fogyasztás) = L (létfenntartás) + S (súrlódási veszteség) + B (beruházás)

A képletben az F a fogyasztást jelöli. A német fogyasztásfogalommal ellentétben az angol kifejezés kezdettől fogva magában foglalja mindazt az igénybevételt, amit a természettől való bármilyen elvétel vagy a természet bármilyen megterhelése (szemét, hőhulladék stb.) jelent. Ebbe tehát nemcsak az tartozik bele, ami a szűken értelmezett fogyasztás tárgya lesz, hanem minden, amit a termelés módja stb. miatt felhasználunk. L-lel jelöltük – nyomatékosan minden értékítélet nélkül – a ténylegesen az emberi szükségletek kielégítésére fordított felhasználást. Itt nem csupán a létfenntartáshoz szükséges minimális táplálékról, ruházkodásról, lakhatásról stb. van szó, hanem a "luxusról" is, középületekről, járművekről, más hasonlókról. Ez az a fogyasztható természet, amely valóban el is jut a népesség széles rétegeihez. Az a mód, ahogyan ez a fogyasztás megvalósul, szükségszerűen együtt jár bizonyos súrlódási veszteséggel is (S). Például a fűtés több energiát emészt fel, mint amennyi végül a lakásba kerül, és a fűtés módja szerint több vagy kevesebb a pazarlás. Ez a tényleges fogyasztáson felül ugyancsak növeli a természetfelhasználást. A szerszámok és a társadalmi struktúrák javítása és karbantartása is a súrlódási veszteségekhez tartozik; ezekre szintén szükség van a fogyasztáson felül, annak érdekében, hogy a gépezet változatlan színvonalon működhessen tovább. A szükségletkielégítés tehát lehet ökológiai szempontból hatékonyabb vagy pazarlóbb, és az S eszerint lesz kisebb vagy nagyobb. Végezetül a fogyasztás mellett minden társadalomban folyik beruházás is: ha jól mennek a dolgok, az aktuális szükségletek kielégítése után még marad valamennyi erőforrás, amit a társadalom jövőorientált vállalkozásaira lehet fordítani – mondjuk egy híd építésére, fegyvergyártásra, egy rádióállomás létrehozására stb. A beruházás képviseli tehát a valóban újat, amivel a társadalom gyarapodik, vagy ami anyagi értelemben megváltoztatja.

Az uralommal gyengén átszőtt társadalmakban a természetfelhasználás zömét valóban a közvetlen fogyasztás teszi ki. Mivel egy szabad társadalom takarékosan bánik az emberi tevékenység eredményeivel, ezért viszonylag kevés a pazarlás, a súrlódási veszteség. Nem fejleszt ki ugyan optimális hatásfokú fűtési rendszereket – hacsak nincs rákényszerítve, ehhez ugyanis egy szabad társadalom szó szerint túlságosan lusta -, de nem is villog mindenféle természetzabáló készülékekkel, és nagyrészt helyi nyersanyagokra és körforgásokra támaszkodik. A beruházási célú felhasználás szűk keretek között marad, mert az egyének vitás esetekben inkább a saját maguk fejlesztése mellett döntenek, és csak alaposabb vizsgálat után hajlandók közösségi beruházásokat támogatni. Az uralommal gyengén átszőtt társadalmakban a természetfelhasználás szerkezete tehát a következőképpen néz ki (a kis- és nagybetűk az egyes tényezők viszonylagos súlyát érzékeltetik):

F = L + s + b

Az uralom viszont jelentős tétellel terheli meg a társadalom ökológiai mérlegét. Az uralom költséges dolog. Az uralomra épülő társadalomban az egyéneknek nemcsak annyit kell előállítaniuk, amennyit maguk elfogyasztanak, hanem ezen túlmenően az uralkodó osztály jólétéről is gondoskodniuk kell. Ráadásul nemcsak ennek emberi szükségleteit kell kielégíteniük, hanem létre kell hozniuk azokat az eszközöket is, amelyek az uralom fenntartásához szükségesek. Ezt a tételt, amely a társadalom uralmi jellege miatt jelentkezik, és növeli a természet igénybevételét, a továbbiakban uralmi fogyasztásnak fogjuk nevezni, és U-val jelöljük. Ez tehát azt a természetfelhasználást jelenti, amely azért szükséges, hogy az uralmi viszonyok uralmi viszonyok maradhassanak. Ez az a tétel, amelyen a divatos fenntartható fejlődés-tanulmányok olyan slamposan átlépnek.

F = L + U + S + B

Az uralmi fogyasztás öt tényezőből áll. Elsőként azokból a privilégiumokból (PR), amelyeket az uralkodó osztály biztosít magának: a külső és az emberi természetnek abból az adagjából, amelyet a tulajdonképpeni uralkodó elit a saját személyes szükségleteire, illetve ezzel kapcsolatos kényszerképzeteire elszór. Másodszor azokból a hatalmi eszközökből (HE), amelyekkel az elit megvédelmezi uralmát, vagyis a fegyverekből és az ellenőrző apparátusokból: harckocsikból, helikopterekből, megfigyelőrendszerekből, az ellenségről készült dossziékból. Harmadszor egy társadalom exportteljesítményének jelentős hányadát tisztán hatalmi eszközként is felhasználhatja, annak érdekében, hogy ellenőrzést és uralmat szerezzen más területek felett. Erről van szó abban az esetben, ha az exportált termékek a célországban nem a szükségletek magasabb szintű kielégítését eredményezik, hanem csak az exportáló országtól való függőséget. Ide tartozik a fegyverexport éppúgy, mint az egész műsor a mezőgazdaság kemizálásáról. A közvetlen hatalmi eszközöktől való megkülönböztetés végett e közvetett hatalmi eszközöket itt függőségi eszközöknek (FG) fogjuk nevezni. A negyedik összetevő a zsákmány (ZS). Egy komplex uralmi rendszernek szüksége van olyan javakra, amelyeket szétoszthat tisztségviselői között, az egész kicsi és a közepes uralkodók és fél-uralkodók között, akikre az uralom fenntartása érdekében van szükség. Az Öböl-háborúban a fiúkat, akik gondoskodnak számára az olajról, nemcsak élelemmel, fegyverekkel és éjszakai megfigyelőműszerekkel kell ellátni (ezek mind hatalmi eszköznek számítanak), hanem kólával, magazinokkal meg pornókazettákkal is, hogy meglegyen a jó hangulat. A funkcionális elitnek megfelelő életstílust kell biztosítani mind odahaza, mind a függő országokban, hogy szilárdan tudják tartani a kormányrudat. Végezetül pedig a társadalom uralmi jellege további súrlódási veszteségeket eredményez az általános szükségletek kielégítésében. Az, hogy a tőkés társadalom az élelmiszer- és energiaellátást központosított piacokon keresztül bonyolítja, messzemenőleg megbénítja a helyi önellátást, és ezzel hatalmas ökológiai károkat okoz, és kizárólag annak a körülménynek köszönhető, hogy ez az eljárás jobban megfelel az uralomtechnikai szempontoknak. Az uralomra épülő társadalom természetfelhasználását bemutató képlet összességében tehát a következő:

F = L + (PR + HE + FG + ZS + S2) + S1 + B

A fenti képlet segítségével bemutathatók a kapitalizmus különböző variánsainak eltérő ökológiai stratégiái. A fasiszta ökológiát az jellemezte, hogy a közvetlen hatalmi eszközök arzenáljának kiépítését helyezte a középpontba, ezzel szemben takarékosabban bánt a gazdasági-ökológiai függőség eszközeivel, és általában véve is arra törekedett, hogy hatékony, erőszakkal is megtámogatott tervezéssel alacsonyan tartsa a súrlódási veszteségeket. A fasizmus brutalitásához azonban a hatalmi eszközök túlburjánzása mellett az is hozzátartozik, hogy az emberek fogyasztását igyekezett annyira leszorítani, amennyire csak lehet. Ez természetesen nem vonatkozott a "néptársakra", vagyis a kitüntetett fajra, de érvényes volt mindenki másra, egészen a kényszermunka, a nélkülözések vagy a gyilkosság általi megsemmisítésig. A fasiszta ökológia természetfelhasználása tehát így néz ki:

F = l + (PR + HE + fg + zs + s2) + s1 + i

Az amerikanizmus és az államszocializmus, tehát a második világháború utáni időszakot meghatározó két fordista variáns máshová helyezi a hangsúlyokat. Az a határ, amelyet az antifasiszta ellenállás szab a kapitalizmus életellenességének, legalább tendenciájában megakadályozza az alapvető létszükségletek kielégítésének korlátozását. A közvetlen gyarmatosítás és megszállás formáit helyettesítendő, meglódulnak a társadalom zsákmánykifizetései is; a Bobby Brown-ok mind ott sorakoznak a jutalomért. Arányait tekintve az amerikanizmus és az államszocializmus kevésbé használja a közvetlen hatalmi eszközöket, és erősebben támaszkodik a függőségi eszközökre, amelyek jelentősége rendkívüli módon megnő. A súrlódási veszteségek az égbe szöknek, az uralommal összefüggők és a technikai hatékonyság hiányának köszönhetők egyaránt. Úgy tűnik, hogy a teljesen nyitott világpiacon az anyag- és energiapocsékolás nem számít. Nem egyértelmű viszont, hogyan kell értékelni az időszak haditermelését. Az atomfegyverkezés és az űrfegyverkezés oroszlánrésze legalábbis soha nem kapott szerepet közvetlen hatalmi eszközként. Sokkal inkább tekinthetjük ezeket a technológiai fejlesztés, a termelésszervezési innováció vagy a technológiai függőségi eszközök kidolgozása egy pazarló formájának. Vagyis:

F = L + (PR + he + FG + ZS + S2) + S1 + I

A fordista ökológia válsága, amely a késői 60-as évektől fogva nyilvánvaló, abban áll, hogy az amerikanizmus és az államszocializmus természetfelhasználása minden tényezőjében nagyon intenzív. A híres "igényforradalom", vagyis az uralmi viszonyok megrendülése és megkérdőjeleződése a Harmadik Világban és magukban az imperialista országokban, a létfenntartási tétel növelésére ösztönöz. Ezzel egyidejűleg az ellenőrzés kézben tartása is fokozott erőfeszítéseket követel: több közvetlen hatalmi eszközt (ide sorolhatók az új, "puha" társadalom-ellenőrzési stratégiák is, amelyek egy csomó tudományos kapacitást és emberi erőforrást kötnek le), több függőségi eszközt, még több zsákmányt, még több súrlódási veszteséget. Megjelennek ugyan az első törekvések az erőforrásfelhasználás technikai hatékonyságának növelésére, ám ezek az olajfogyasztást kivéve viszonylag gyengék és eredménytelenek. Az összfogyasztás változatlansága esetén vagy a privilégiumokat kellene megnyirbálni, ami azonban viszonylag kevés megtakarítást eredményez, vagy a beruházásokat visszafogni, ami viszont egy uralmi rendszerben nem sok jóval biztat. Mindmostanáig az egész modell annak árán maradhatott működőképes, hogy a teljes természetfelhasználás (F) folyamatosan nőtt, méghozzá gyorsuló ütemben.

Innen ered tehát napjaink ökológiai válsága. Az ugyanis nem más, mint az uralmi rendszer válsága.

Itt lép be a képbe a fenntartható fejlődés. Az elnevezés egy olyan elképzelést takar, amely a kapitalista uralmi viszonyok válságát takarékossággal akarja meggyógyítani, méghozzá a fordista modell leváltásával. Célja a társadalom természetfelhasználásának következő szerkezete:

F = l + (PR + HE + FG + zs + s2) + s1 + I

Az elképzelés tehát vissza kívánja verni az igényforradalmat. A széles néptömegek szükségletein való spórolást – méghozzá világszerte! – az értékváltás jelszava hivatott megédesíteni. Megkurtítják a zsákmányt is: a Bobby Brown-oknak felmondanak, a Harmadik Világ nemzeti elitjeinek szintúgy. Ennek következtében nőnie kell a hatalmi eszközök tételének – és az nő is. Ha a csökkenő fogyasztás miatt kiéleződnek a konfliktusok, és a tisztségviselők hűségét már nem lehet az egyre több zsákmány árán megváltani, akkor a közvetlen beavatkozásnak kell nagyobb szerepet vállalnia. A katonai beavatkozások újkeletű elfogadottságára az Öböl-háború jelentette a precedenst. Ugyanebbe az irányba mutat a fegyveres erők átalakítása világszerte bárhol bevethető gyorshadtestekké, valamint az, hogy a vitákban megjelenik az "ökológiai biztonság" mint bevetési alap.

A technikai hatékonysági forradalom a súrlódási veszteségek (s1) mérséklésével csökkenti a természetfelhasználást. Emellett szerkezeti hatékonyságjavulásra is sor fog kerülni.

Egyelőre nem világos, hogy fog alakulni FE és s2 aránya. Hosszú távon egyáltalán nem biztos, hogy fenn fog maradni a tökéletes világpiaci liberalizálás irányzata, méghozzá az általa okozott óriási ökológiai súrlódási veszteségek (s2) miatt. Sokkal valószínűbb, hogy a világméretű anyag- és energiaáramlás egyes területei erősebb ellenőrzés és közvetlen irányítás alá kerülnek. A tökéletes szabadkereskedelem ugyanis ökológiai szempontból túlságosan pazarló. Könnyen előfordulhat tehát, hogy egy szép napon a nem kormányzati szervezetek a GATT és a Világkereskedelmi Szervezet ostorozása közben egyszercsak bezuhannak az addig hiába döngetett kapukon.

Csakhogy részben a világpiaci verseny képezi a függőségi eszközök erejének alapját, így ezen a téren két tendencia is megfigyelhető. Az egyik a függőségi eszközök területén zajló ökológiai hatékonysági forradalom, amely különösen a jövő technológiáiként emlegetett technológiákkal, elsősorban a biotechnológiával függ össze. A függő helyzetbe hozás eszközei immár kicsinyek és könnyűek lesznek. A Dél országai már nem az Első Világból származó soktonnás ipari létesítményektől vagy gépektől függenek majd, hanem a csúcstechnológiát képviselő vetőmagtól, a vegyi és géntechnikai készítményektől vagy az információktól. Ezek nélkül ugyanis már működésképtelen lesz a mezőgazdaságuk, mihelyt a földművelés biotechnológiai forradalma úgy istenigazából meghódítja a világot. Ez végső soron azt jelenti, hogy egyes multinacionális konszerneket, amelyek hazája az Első Világ, ügynökökként vetnek be a Harmadik Világ egész országai ellen, egyre közvetlenebb módon befolyásolva azok döntéseit. A másik tendencia az, hogy a világpiac szűkülő befolyása láttán nő a közvetlen beavatkozás. Eltolódás zajlik a függőségi eszközöktől a közvetlen hatalmi eszközök irányába, vagyis durvulnak a viszonyok. Ez katonai összeütközésekhez vezet az Első és a Harmadik Világ között, sőt ezen túlmenően az uralmi viszonyok militarizálásához magán a Harmadik Világon belül, és esetleg az Első Világ bizonyos területein is.

A két tendencia párhuzamosan érvényesül. Jelenleg Ázsiában mintha erősebb volna a "hatékony függőség" jelensége – a Hoechst, a Cargill és a többiek megpróbálják India, távlati célként pedig Kína mezőgazdasági termelését a technológiai ellenőrzésük alá vonni. Ezzel szemben Afrikában jobban érvényesül a militarizáció tendenciája. Itt nem épülnek ki bonyolult függőségi struktúrák, hanem nemzetközi konszernek által támogatott fasisztoid nyersanyagrezsimek, vagyis egész államok működnek egy diktatórikus módon irányított bányaüzem mintájára. (Akár át is térhetnénk arra a gyakorlatra, hogy az országokat bányáik tartalmáról nevezzük el: Nigéria neve mondjuk "Shell-Oil" volna, Tigert pedig Urániának hívnák.) Ennek megfelelően számottevő az a legitimációvesztés, amelyet napjainkban ezek az államok saját lakosságuk körében elszenvednek. Mivel most már – ellentétben az amerikanizmus időszakával – semmilyen fejlődés nem folyik, az államnak és a társadalomnak egyre kevesebb közük van egymáshoz: a társadalom a kutya, amelyet az állam kővel megdobálva kerget el, ha az az útjába kerül.

A fenntartható fejlődés mint uralomra épülő válságmegoldás

A képletek összehasonlítása azt mutatja, hogy a természetfelhasználás jövendő fenntartható struktúrája lényegesen közelebb áll a fasiszta ökológiához, mint az amerikanista/államszocialista modellhez. Ez a rokonság politikai szinten is érzékelhető. Megmutatkozik abban, hogy gyorsan nő az érdeklődés a népesedéspolitika mint a létfenntartási költségek csökkentésének lehetséges eszköze iránt, és ez tükröződik az Első Világ emberjogi agitációjának lecsengésében is. A fejlődés végének nyílt meghirdetése szintén erre utal. A fejlődés jelszava ugyanis az emelkedő életszínvonal (L) és a bőségesen osztogatott zsákmány (ZS) kombinációját takarta, amit a világpiaci integráció előmozdítása és a kapitalizmus meggyökereztetése érdekében vetettek be – aminek most vége. A fasiszta ökológiával való rokonság tetten érhető a "bennszülött gazdaság", a csekély beruházást igénylő, a helyi viszonyokhoz illeszkedő értékteremtés reneszánszában; erre a jelenségre rímel, hogy Latin-Amerikában máris létezik a "miseria sostenibile", azaz a fenntartható nyomor ironikus fogalma. Megmutatkozik a hasonlóság az Első Világban tapasztalható szociális érzéketlenségben is. Az a fejlődési pálya, amelyet ezek az országok befutnak, a fölösleges kenyérpusztítók újabb és újabb seregeit termeli ki a saját országhatáraikon belül. Ezek az emberek egyre inkább csak koloncnak számítanak a társadalom nyakán. Az a terror, amelyet velük szemben gyakorolnak – akár rasszista, akár teljesítményrasszista alapon -, szintén a fasizmussal rokonítja a fenntartható fejlődés rezsimjét. Felfedezhető a hasonlóság az úgynevezett "szabad termelési övezetekben" is, ahol a multinacionális konszernek mindennemű állami szabályozás és adókötelezettség nélkül folytathatják termelő tevékenységüket, amely gyakran nem is áll túl távol a munkatáborokban való megsemmisítéstől.

E lappangó rokonságot nem szabad sem eltúlozni, sem alábecsülni. Nem szabad eltúlozni, hiszen az emberek tapasztalatai, az utóbbi ötven év emancipációs folyamatai és igényforradalmai, tanulási folyamatai és ellenállási tapasztalatai nem tehetők tetszés szerint semmissé. A 30-as és 40-es évek módszereihez és ideológiáihoz ma már nincs visszaút. Az eljövendő világrend nem kerülheti meg a multikulturálisabb és civiltársadalmibb formákat. A rokonságot azonban lebecsülni sem szabad. A recept létezik, és nem lesz hiány a megvalósítására irányuló kísérletekben.

Ez persze ebben a formában egyetlen tanulmányban sem szerepel, de még csak nem is mondogatják. Pedig ez a valóság. Ha figyelembe vesszük mind a tényeket – a fenntartható fejlődést propagáló uralkodó megközelítés alaptéziseit, illetve ennek nem véletlenszerű vakfoltjait, és mindazokat a tényleges elmozdulásokat, amelyek a valóságban megfigyelhetők -, akkor a természetfelhasználás szerkezetében mostanában zajló átrendeződésről a fenti képet kapjuk. Akarják vagy sem (és többnyire akarják is voltaképpen), a fenntartható fejlődésről szóló mainstream-tanulmányok maguk is részei annak a vállalkozásnak, amely a természethasználat tőkés formáját igyekszik ismét olajozottá tenni, és megfeleltetni a jövő kihívásainak. Valójában az uralmi rendszer válságának megoldásához járulnak hozzá.

Az uralmi jellegű természethasználat piramisának alakot kell változtatnia. Az amerikanizmus és az államszocializmus piramisa képes volt kiterjeszteni hatókörét, egyre újabb területeket és embereket bekebelezni, és ezáltal elképesztő magasságba nőni. Csakhogy egyre inkább utolérte az elhájasodás: miközben alapja csak lassan szélesedett, főleg középütt duzzadt meg a piramis, ahol egyre több Bobby Brown és kicsi meg közepes tisztségviselő fogyasztott és tartotta a markát a zsákmányért. A piramis a Bobby Brown-korszakban tisztes úszógumit növesztett (ami egyébként jellemző magukra Bobby Brownokra is). A piramis csúcsa, vagyis a nemzetközi uralmi elitek számára nem is annyira a növekvő természetfelhasználás katasztrofális következményei jelentették és jelentik a legfőbb problémát. Sokkal inkább az aggasztja őket, hogy az egyre nagyobb természetfelhasználás a piramis egyre kisebb tényleges növekedését eredményezi.

A fenntartható fejlődés piramisának ezzel szemben karcsúnak kell lennie. Külső körvonala ezentúl nem konvex lesz, hanem konkáv: az alapjának számottevően ki kell szélesednie, el kell tűnnie a pocaknak, és gyorsabban kell emelkednie a magasságnak. A Harmadik Világban vezetett sok kis helyi kísérlet és az új technológiák adta kifinomult befolyásolási lehetőségek segítségével kiterjeszthető lesz az alap, és egyúttal a pocak is fogyókúrára fogható. A természethasználat tudományos-technikai jellege azt eredményezi, hogy a függőségek egyre átfogóbbak lesznek, tehát az uralom csúcsai egyre jobban felmagasodnak.

Nem spórolni és nem adakozni

A fenntartható fejlődés természetfelhasználását bemutató képletből könnyen levonhatók egynémely következtetések. Először is: az uralkodó fenntartható fejlődés-irányzatnak semmi, az égvilágon semmi köze sincs semmiféle emancipációhoz, éppen ellenkezőleg. Részét képezi egy javított és kiterjesztett elnyomási stratégiának, mivel az uralmi fogyasztást megszabadítja a létfenntartási költségek, a zsákmány és a túl magas súrlódási veszteségek terhétől. Igazából egy ökológiai hadigazdasággal van dolgunk, ahol a kicsiben folytatott öko-takarékosság a háborús szempontból lényeges beruházások, a technológiai, a gazdasági és katonai fegyverkezés mozgásterét hivatott megnövelni. Ez a valóság húzódik meg a fenntartható fejlődés ideáljai mögött.

Másodszor: Az öko-takarékosság e formájában való részvétel, akár helyi politikai tanácsadás, akár személyes önmegtartóztatás ("ecological correctness") formájában, nem járul hozzá az ökológiai problémák megoldásához. Amikor szétválogatjuk a szemetünket, gyűjtjük a joghurtos poharak tetejét, az Agenda 21 helyi gyakorlatba való átültetésén törjük a fejünket, a környezetvédelmi technológia szakértőivé képezzük ki magunkat, vagy az "ötven példa a negyedik tényezőre" megvalósításán gondolkozunk, a szó szoros értelmében semmit sem teszünk környezetünk jövőjéért. A teljes természetfelhasználás (F) ettől függetlenül változatlanul nőni fog. A társadalom természetfelhasználásának egyik tényezőjében bekövetkezett megtakarításokat más tényezők növelésére fogják fordítani, hacsak nem találunk olyan eszközöket, amelyek ezt az eltolódást meg tudják akadályozni. Ennek érdekében azonban feltétlenül tudatosítani kell a problémának a társadalmi uralmi formákkal való összefüggéseit.

Harmadszor: Az uralkodó fenntartható fejlődés-modellre való áttérés támogatása nemcsak társadalmilag, de ökológiailag is káros és felelőtlen. Ahogy korábban hangsúlyoztuk, a tőkés uralom társadalmi koherenciája már biztosítja, hogy a természetrombolás elvben egyre fokozódjon. Ha viszont az uralkodó fenntartható fejlődés-rezsim eredményeképpen egyre romlik az arány a létfenntartási költségek és az uralmi fogyasztás között (vagy egyre javul, ha az uralmi rendszer szemszögéből nézzük a dolgot), akkor nő az egyénekre nehezedő nyomás, és tovább bővülnek az uralmi rendszer hozzáférési lehetőségei a természethez. Pontosan ez a folyamat zajlik körülöttünk. Ha tehát ökológiailag érzékeny területeken leszorítjuk az állam által közvetített fogyasztást, ezzel az ottani embereket arra kényszerítjük, hogy a túlélés érdekében még durvábban és gátlástalanabbul használják el vagy árusítsák ki a természetet – az esőerdők bősz letarolását, a túllegeltetés miatt fellépő sivatagosodást segítjük elő. Amennyiben helyi fenntartható fejlődés-akciókat támogatunk a Harmadik Világban, amelyek célja mindezek ellenére a nemzetközi piacokba való integráció és a devizabevételek fokozott export általi növelése, azzal csak felgyorsítjuk a természet csereértékké változtatását és kiárusítását. Ha pedig az uralmi fogyasztást megszabadítjuk a nyersanyagellátás szűk keresztmetszeteitől, és támogatjuk, hogy a maga tudományos-technokratikus módján egyre inkább áthassa a természeti viszonyokat, úgy egy totális természeti menedzsmentet támogatunk, amely egyre nagyobb kockázatokat hordoz magában.

A sanyargatás és az önsanyargatás öko-divatja csak arra szolgál, hogy észrevétlenül nyelessék le velünk az ökológiai újraelosztást és igényeink lefaragását. Huszonöt évvel ezelőtt annak a kijelentésnek, hogy valamennyien az ökológiai lehetőségeinken felül élünk, még volt kritikai tartalma, az életmód gyökeres megváltoztatására irányuló kísérletek pedig talán a kultúrát forradalmasító jelentőségűek voltak. De ez ma már a múlté. Hogy az utóbbi ötven évben az északi féltekén megszokott életmód a jelenlegi formájában nem folytatható sokáig, már régóta a hétköznapi tudásunk részévé vált, és ez rendjén is van. Az igényekre és a súrlódási veszteségekre irányuló ökológiai takarékosság (vagyis az elégedettségi és a hatékonysági forradalom) egész pátosza azonban csak arra jó, hogy elterelje a figyelmet a kapitalizmus természetzabáló gépezetének változatlan dübörgéséről.

Takarékoskodásunkkal legelőbb is ennek a gépezetnek a motorját olajozzuk. Ráadásul miközben egyre "ökologikusabbak" vagyunk, és buzgón igyekszünk hétköznapjainkat egyre körülményesebbé és élvezhetetlenebbé tenni, jól el is foglaljuk magunkat, és így nem jelentünk zavaró tényezőt a politikusok számára. Legalábbis nem túl valószínű, hogy a sok öko-nagyokos meg nyápic éhezőművész valaha is komolyabb mozgalomba tömörülne, amely fenyegetést jelenthet az ökológiai modernizáció, a fenntartható újraelosztás meg a tudományosan megalapozott természetrombolás programjára nézve. A kérdés, miszerint "tényleg komolyan gondoljuk-e, hogy többé nem akarunk így élni" (Helke Sander), nem válaszolható meg azzal, hogy átülünk a biciklire.

2. Alternatívák nyomában:

az Észak felszámolásának koncepciója

Mindegy, hogy melyik szintről van szó: uralmi viszonyok között az ökológiai költségeket "lefelé" számolják el, a profitokat pedig "felfelé" utalják. Az ökológiai válságból való kiutat illetően ezért nem is beszélhetünk valamennyi szereplő közös érdekeltségéről. Továbbá az ökológiai válság önmagában nem jelent olyan tényezőt, amely Észak uralmi és társadalmi rendszerét saját alapvető körforgási folyamatainak lényegi reformjára kényszerítené.

Nincs más megoldás tehát, mint megszakítani a vázolt körforgási folyamatokat. Nem az egyes környezeti problémákból, hanem az uralmi viszonyokból kell kiindulni. Csakis ez hozhat változásokat. A kiutat az uralom visszaszorításában, nem pedig modernizációjában kell keresni. Északnak a Dél feletti rendelkezését és ellenőrzését korlátozni és csökkenteni kell, nem pedig "ökologizálni" és kiterjeszteni. Mindez egyformán érvényes, legyen szó akár a "globális", akár a "társadalmi", akár a saját "belső" Délről. Északnak mint uralmi és társadalmi berendezkedésnek a felszámolásáról van szó, a mások feletti rendelkezés eszközeinek fokozatos visszaszorításáról; Dél függetlenségéről és Észak hatalomtól való megfosztásáról, méghozzá minden felvázolt szinten. Ez a döntő feltétele annak, hogy megszakítsuk a jelenlegi berendezkedés körforgási folyamatait, és mozgásteret nyissunk egy más jellegű fejlődésnek. Ez az egyetlen ismérve annak, hogy egyes intézkedések vagy akciók a helyes irányba mutatnak-e, azaz megváltoztatnak vagy elérnek-e valamit, vagy csak a fennálló tökéletesítését szolgálják. Ha a fenntartható fejlődés az ökológiai válságot csak átalakítja, a kapitalizmus társadalmi programjának megfelelően, akkor a felszámolás ennek a társadalmi programnak a visszaszorítását jelenti, a környezet és az emberi szabadság érdekében.

Ez természetesen egy antikapitalista politika, de ez önmagában még nem sokat jelent. Az Észak felszámolása valami konkrét dolog. A mások feletti rendelkezésnek és az ellenőrzésnek a legfontosabb eszközei ellen irányul. Nem egy elképzelt jövőt tervezget, hanem abból indul ki, hogy a kapitalizmus visszaszorítása új fejlődési logika számára nyit mozgásteret. Nem egyetlen előre gyártott utópia megvalósítására törekszik, hanem teret ad sokféle modellnek, amelyek a mindenkori egyéni elképzelésekből fognak kifejlődni. Számol azzal, hogy a törésszerű társadalmi változás se nem lehetséges, se nem kívánatos, viszont a fennálló intézményrendszer sem használható minden további nélkül. Az Észak felszámolásának feladatai tehát a kármentesítés, a fokozatos leépítés, az átszoktatás és a rehabilitáció. Nem valamiféle puritán vagy hősies erkölcsre hivatkozik, hanem azokra a kulcsfontosságú pontokra összpontosít, amelyek lehetővé teszik a fejlődés irányának megváltoztatását, és közvetlen érdekekhez köthetők. Az Észak felszámolásának öt alapelve:

1. Mindennemű beavatkozás megakadályozása.
2. A globális szektor visszaszorítása.
3. A formális munka privilégiumainak megszüntetése.
4. Terek és összefüggések közvetlen elsajátítása.
5. A közvetlen túlélést biztosító intézkedések.

A beavatkozás megakadályozása

A legfontosabb kérdés az Észak képessége a katonai beavatkozásra: a mások feletti rendelkezést garantáló ultima ratio-ra. Amennyiben ez gyengíthető, illetve meggátolható, úgy megnyílik az út ahhoz, hogy Dél saját maga sajátítsa el természeti kincseit és a munkát, ahelyett, hogy kitenné ezeket a teljes lerablásnak.

Az Öböl-háború idején a diáktüntetések résztvevői között a "Semmi vért az olajért" jelmondat volt a legnépszerűbb. Manapság ennek mintájára időszerű volna a "Semmi vért az ökológiáért". Észak haditechnikai lehetőségei lenyűgözők, a bevetések politikai elfogadtathatósága azonban korlátozott. A déli célpontok elleni, "sebészeti beavatkozás jellegű" hadviselés, amelyekre a fegyverkezés irányul, alig követelhet saját halottat, és nem is tarthat néhány napnál tovább – különben nyugtalanság és ellenállás kap lábra a saját országban. Az Egyesült Államok nem tudta végigcsinálni Szomália megszállását, mint ahogy a mexikói kormány sem meri bombázni Chiapast, mert kiszámíthatatlan volna a politikai reakció. Bármennyire reménytelenül nagynak látszik is a katonai arzenál fölénye, igazából egyfajta gyengeség kifejeződése. A vietnami háborúval szemben kibontakozó ellenállás ebből a szempontból történelmi határt jelent, kijelölve, hogy az északi államok nyílt katonai beavatkozásának mely szintje elfogadható még, és melyik már nem.

A beavatkozásra való képtelenség nem kizárólag katonai, hanem gazdasági-ökológiai és pénzpolitikai "fegyverzetcsökkentés" kérdése is. Az utóbbi években semmiféle reformra nem került sor, amely ebbe az irányba mutatott volna. De nincs is szó arról, hogy az Észak ilyen jellegű nyomásgyakorló eszközei (eladósodás, szerkezeti kiigazítás, "környezetvédelmi megállapodások", a WTO és a GATT által gyakorolt szabadkereskedelmi kényszer stb.) korlátozásának formális-hivatalos úton kell történnie. Sokkal valószínűbb, hogy Dél országaiban a fokozódó belpolitikai nyomás fog az írott és íratlan megállapodások egyoldalú felmondásához vezetni. Ezért végső soron mind a gazdasági-ökológiai, mind a pénzpolitikai "fegyverzetcsökkentés" azon fog múlni, rendelkezésére áll-e az Északnak a katonai megoldás lehetősége.

A közvetett ellenőrzés lehetőségei a társadalmi-ökológiai válság nyomása alatt láthatóan zsugorodnak, és egyre fontosabbá válik a közvetlen katonai ellenőrzés. Ennek következtében a jövőben egyre hangosabb propagandát fognak folytatni a beavatkozás és a viszonyok erőszakos rendezése érdekében. Erre minden egyes esetben tucatnyi, látszólag jó okot fognak találni, de jó ok valójában nem létezik. A katonai fenyegetés és a kormányok katonai támogatásának elhárítása az egyetlen lehetőség arra, hogy alulról jövő kezdeményezések teret nyissanak egy új berendezkedésnek. A nigériai Ogoni-delta ökológiai katasztrófáját nem az "igazságos" olajár, és nem a Shell környezetvédelmi intézkedései fogják megoldani. Csak a nigériai kormány katonai, politikai és pénzügyi támogatásának felmondása teheti szabaddá az utat az átalakulás előtt.

Nem kétséges, hogy a be nem avatkozás politikája Északon előbb vagy utóbb az importált nyersanyagok és az importált áruk megdrágulásához vezet. Ez mind a környezetvédelem, mind a belgazdaság szempontjából feltétlenül üdvözlendő változás. A legfontosabb azonban az, hogy ez a politika összhangban áll bizonyos elemi érdekekkel. Hiszen nyilvánvalóan senki sem akar meghalni olajért, uránért vagy trópusi fáért. Természetesen azt sem akarja senki, hogy hozzátartozói haljanak meg ezekért a dolgokért. Tulajdonképpen azt se szeretjük, ha militáns csoportok zaklatnak minket támadásaikkal, akár otthon, akár nyaralás közben – márpedig a beavatkozás politikája és az elnyomó rezsimek támogatása elkerülhetetlenül ilyen helyzeteket provokál, akár tetszik, akár nem. És végül ezáltal a high-tech-fegyverkezés újabb és újabb spiráljainak költségei is egyre érzékenyebben érintik majd a költségvetéseket.

Az okok azonban, amelyek a beavatkozás politikájával szembeni aktív ellenállást indokolttá teszik, ennél jóval messzebbmenőek. Ösztönösen is felismerjük, hogy az a katonai-logisztikai apparátus, amellyel más társadalmak ellen háborút folytatnak, ugyanúgy ellenünk is irányul. Idővel minden erődítmény börtönhöz válik hasonlatossá, és a hóhér házában jobb nem emlegetni a kötelet. A saját, jól felfogott érdekünk, hogy ne akarjunk olyan országban élni, amely kifelé hadat visel, odahaza pedig állandó ostromállapotot tart fenn.

A globális szektor visszaszorítása

A lebontás második alapelve a "globális szektor" visszaszorítása saját országunkban. Ezt a szektort, amely a jövőben is a világpiaci konkurrenciához igazodva és globális piacokon tevékenykedik, korlátozni kell és vissza kell szorítani, minden hozzá kötődő hatósággal és intézménnyel egyetemben. Az az egész társadalmat átható verseny ugyanis, amelyet nemzetállamok és önkormányzatok folytatnak egymással a tőke kegyeiért, egyedül ennek a szektornak köszönhető. Holott még ott sem térül meg az áldozat, ahol szemmel láthatólag jövedelmező a globális gazdálkodás. James O’Connor utal rá, hogy a városi, illetve regionális tér- és infrastruktúra-használat egyre gyakrabban képezi a tárgyát társadalmi mozgalmak és multinacionális konszernek közti heves összeütközéseknek. Ez egy olyan terület, ahol igen szemléletes a globális szektor visszaszorításának vagy kiterjesztésének jelentősége. Ahol a városokban egykor fejedelmek és patríciusok székeltek, ma nemzetközi konszernek, bankok és biztosító társaságok adminisztrációs és irányítási központjai foglalnak helyet. A nagyvárosok belső kerületeinek lakóövezeteire is ezek jól fizetett munkatársai formálnak igényt. Egy kicsit kijjebb pedig repülőtér-monstrumokról, gyorsvasúti vonalakról és autópályákról folyik a vita – ugyanis ezek sem a vakációs közlekedési dugók miatt épülnek, hanem azért, hogy az üzleti élet mobil személyi állománya a megfelelő időben elfoglalhassa állomáshelyeit.

A globális szektor talán egyik legutálatosabb, mert legkevésbé kézzelfogható következménye, hogy lerombolja a gazdálkodás minden más formáját. Mivel minden árat képes megfizetni, ezért idővel minden ár hozzáigazodik. Mivel a legmagasabb fokú nemzetközi kizsákmányolás feltételei között termeltet, árui minden helyi terméknél olcsóbbak. Gyakorlatilag már régen az a helyzet, hogy csakis azok a területek tudnak fennmaradni, amelyek a globális szektor közvetlen vagy közvetett beszállítói – és ezáltal megkaphatják a monopolprofit egy-egy apró morzsáját -, vagy amelyek többé-kevésbé állami támogatásokból élnek. Már semmi sem fizetődik ki. Akár baloldali sajtókiadó, akár megállapodott szállítmányozási középvállalat: vagy beszállító lesz (anyagi vagy ideológiai értelemben), vagy bezárhat. Így fordulhat elő, hogy a regionális szektor által elhagyott vidékeken gyakran meglepően élénk gazdasági tevékenység bontakozik ki. Ezért mondhatjuk, hogy az egyik legrombolóbb forma, amelyben a globális szektor uralma megnyilvánulhat, a frusztráció uralma. Akinek szerencséje van, az a válság ellenére még megél valahogy – de semmit sem tehet az ember, semmit sem hozhat létre, ami nagyobb lenne egy egyírógépes pinceirodánál vagy egy mozgóbüfénél.

Egy elszánt regionális vagy nemzeti politika számára nem okozna gondot a globális szektor visszaszorítása. Nem volna szükség hozzá semmilyen újszerű eszközre. Meg lehetne valósítani a beruházások visszaszorításával, a kedvezmények megvonásával, építési telkek visszatartásával, adóztatással stb. Logikus volna például, hogy az olcsó külföldi rabszolgamunka belföldi árszínvonalon való eladásából származó nyereséget jobban megadóztassák, mint a belföldi forgalomban kigazdálkodottat. Ebből az adóbevételből pedig támogatni lehetne a regionális (és regionális piacot ellátó) termelést – mindaddig, amíg a globális szektor összezsugorodása meg nem szünteti a romboló árversenyt.

Ez idő tájt azonban nincs esély arra, hogy ilyesfajta politikát az állam felvállaljon. Egyelőre a társadalmi mozgalmak feladata, hogy a globális szektor működésének társadalmi és ökológiai költségeit ne fogadják el. Az embereknek jó okuk van arra, hogy régiójuk vagy városuk "globális gazdasági telephely"-karrierjét megpróbálják meggátolni. Már tesznek is ezért – főként ott, ahol nagy nemzetközi vállalkozásokról van szó, a berlini olimpiától a hannoveri világkiállításig (az "Expoig").

A globális szektor jövője körüli összecsapásoknak egy ennél is keményebb, mert középpontibb területe a csúcstechnológiai fejlesztés ellenőrzése és korlátozása. A viták legfontosabb célpontja jelenleg és várhatóan még hosszú ideig a gén- és a biotechnológia. Ahogy az atomenergia-ipar története is mutatja, a globális szektor technológiai offenzívái nem azért halnak el, mert valamilyen parlament így dönt. Ehelyett egy idő után egyszerűen megfojtják őket azok a költségek, amelyeket a különféle jogi előírások, társadalmi konfliktusok és politikai akadályok rónak rájuk. Az atomenergia-ipar esetében ez már lehetségesnek tűnt, ha nem jött volna közbe a kelet-európai piacbővítési lehetőség.

A formális munka privilégiumainak megszüntetése

A formális munka privilegizálása a harmadik alapvető eszköz, amely lehetővé teszi az északi uralmi és társadalmi rendszer számára a természet és a munka feletti rendelkezést. Ennek jelentősége messze túlmegy a globális szektor határozott támogatásán.

A klasszikus munkavállalói életrajz – életfogytig tartó tevékenység az ipar, a szolgáltatások vagy a közigazgatás területén, teljes munkaidős állásokban, formális munkaszerződés alapján, szabályozott munkaidővel és fizetett szabadsággal, bizonyos munkavédelmi jogokkal – már régóta csak egy társadalmi kisebbség számára érvényes. Ennek ellenére a szociális ellátás egész rendszere úgy épül fel, mintha még mindig ez volna az általános. Ezt a jelenséget már mind a feminista, mind az antirasszista kritika kipellengérezte. Akinek ugyanis lehetősége van a formális keresőtevékenységre, az ezzel olyan lehetőségeknek is birtokába jut, amilyenekhez mások nem jutnak hozzá. Nyugdíjjogosultságot, hitel- és bérletképességet, társadalmi megbecsülést élvez, nem kell munkaközvetítő irodákkal és önkormányzati szociális osztályokkal harcolnia, és viszonylag szabadon rendelkezhet jövedelmével és vagyonával, beleértve ebbe a mellékjövedelem szerzésének szabadságát is. A többiekre viszont mindez nem érvényes. Aki "munkanélküli" vagy háztartásbeliként a munkaerő újratermelését végzi, túl öreg, túl fiatal, állami juttatásból él, munkaszerződés nélkül alkalmazzák, és még sorolhatnánk, nem tartozik ezen szabad "polgárok" soraiba.

Ez társadalmi és ökológiai szempontból is probléma: az emberek annál több jogot és szabadságot élveznek, minél nagyobb anyagmozgás kapcsolódik a tevékenységükhöz. A probléma kulcsa itt is egy uralmi viszony, a rendelkezés mások munkaereje és ideje fölött, ami a formális munka privilegizálásával jön létre. Ezt a mások feletti rendelkezést – ahelyett, hogy jobban szabályoznánk – vissza kell szorítani. Az állami politika ezt egy általános alapbiztosítással oldhatná meg. Ez a biztosítás feltétel nélkül járna mindenkinek, kivéve azokat, akiknek teljes munkaidős állásuk van a formális szektorban. Hogy a társadalmi kapcsolatokban mi játszódik le az emberek között, hogy ott hogy fognak leépülni a patriarchális és rasszista struktúrák, azt az állami politika nem képes tervezni. A döntő tényező azonban a függetlenség: az a lehetőség, hogy az ember bármikor emberhez méltóan megélhessen a formális szektoron kívül is, a saját erejéből és a saját járandóságaiból. Már egy ilyen alapbiztosítás is ösztönözné, hogy az emberek igényeket fogalmazzanak meg, és levonjanak bizonyos következtetéseket.

Az államtól azonban ilyen intézkedéseket sem lehet várni. Az emberek viszont különböző társadalmi mozgalmak keretében, igen különböző módokon fellépnek e célok érdekében. Ide tartoznak a munkahelyteremtésre irányuló, és ennek érdekében állami hozzájárulásokat, támogatásokat, adományokat, korlátozott mértékben üzleti forrásokat stb. bevonó alternatív városi programok. Ilyenek az önfenntartásra törekvő vidéki munka- és életmódkísérletek. Erre irányul a "hivatalos" és "illegális" menekülteknek az Antirasszizmus Mozgalom által folytatott konkrét támogatása. Sok ilyen kezdeményezés létezik, amelyek független megélhetési lehetőségeket hoznak létre, megkerülve a formális munka világának túlságosan magas elvárásait; éppen olyan csoportoknak a számára, akiknek ott nem volna esélyük.

De nem is pusztán "munkahelyekről" van itt szó. Az elosztási harcok egész kérdésköre jön itt számításba, azok minden eszközével együtt: politikai tiltakozásokról, költségvetési indítványokról, nyomtatványokról, kérvényekről, szakértői konzultációkról – ahogyan éppen sikerül az "informálisokkal" szembeni állami szűkmarkúságot megkerülni, keresztezni, aláásni és visszautasítani. Azoknak a társadalmi kapcsolatoknak és szervezeti formáknak a létrehozásáról is szó van, amelyek szakítanak a nemek közötti patriarchális munkamegosztással, és általában megszüntetik a "teljesítményt nyújtók, illetve beszállító személyzet" típusú munkamegosztást.

Itt nem az a lényeges, hogy ezek az intézmények, kapcsolatok és hálózatok "ökologikusabbak", mint a formális szektor gyárai (bár ráadásul azok), hanem az, hogy emberek felszámolják a zsarolhatóságukat, és rendszeres támadást indítanak a formális munka privilegizálása ellen. Azon munkálkodnak, hogy korlátozzanak és visszaszorítsanak egy társadalmi uralmi viszonyt, amely oka a társadalmi és ökológiai válságnak. Gondoskodnak róla, hogy a formális szektorban nyújtott teljesítmény ne érjen többet, mint bármely másik. Ez is a kritériuma e kísérletek értékelésének, vagyis hogy növelték-e a függetlenséget, és elég harcosak voltak-e a formális szektorral szembeni elosztási küzdelemben. Ide tartozik a "teljesítményt nyújtók" cserben hagyása a patriarchális kapcsolatokból való kivonulás által, és ide tartoznak a szociális és kulturális célú költségvetési kiadások növeléséért és a "gazdaságpolitikai" kiadások csökkentéséért folytatott helyi küzdelmek is. Hiszen hosszú távon nem elég az önszerveződés önmagában, ha nem tud megszerezni megfelelő állami támogatásokat is – például helyi vagy regionális keretekben.

Terek és összefüggések közvetlen elsajátítása

Az 1911-es mexikói forradalomból származik a sokat idézett követelés: "Földet és szabadságot!" A "Harmadik Világ" országaiban, és különösen az iparilag fejletlen, paraszti gazdálkodás által meghatározott régiókban nyilvánvaló az összefüggés: nincs szabadság a föld fölötti rendelkezés nélkül, és nincs föld forradalmi úton kivívott szabadság nélkül. Mindkettő feltétele a független fejlődésnek, a saját munka és természet feletti rendelkezésnek.

A képlet az Észak magas fokon iparosodott országaiban is érvényes, de némi értelmezésre szorul. A föld itt sem lényegtelen, de számolni kell azzal a ténnyel, hogy az Észak országai nagymértékben urbanizálódottak, iparosodottak, kifinomult munkamegosztás jellemzi őket, és a társadalmi kommunikációt nagyban átszövi a technika. (A Harmadik Világ milliós nagyvárosaira és ipari régióira szintén nem alkalmazható közvetlenül a "Földet és szabadságot!" képlete.) A "Földet és szabadságot!" követelésének errefelé a terek és összefüggések újra-elsajátítására, a minden szinten önrendelkezésre és önellátásra való törekvés felel meg.

Tereket és összefüggéseket elsajátítani annyit tesz, mint független struktúrákat létrehozni a fontosabb szükségletek kielégítésére, és ehhez megszerezni a szükséges tapasztalatokat, anyagi és logisztikai feltételeket. Ez az ellenmodellje a patriarchális, gondoskodó és mindenható államnak, amely "saját" nemzeti erőforrásait felhasználva globális üzletelést folytat, viszont elvitatja a jogot "saját" lakosságától, hogy a haszonból kielégíthesse szükségleteit. Egész sereg kísérlet létezik, amelyek keretében az emberek városi és vidéki tereket sajátítanak el, és saját hálózatokat építenek ki: városi házfoglaló akciók és független vidéki kommunák, termelői-fogyasztói közösségek és cserekapcsolatok helyi hálózata, független médiumok és oktatási intézmények, regionális piacok és saját szervezésű gyermekellátó intézmények stb. Ezek állandóan jogi, politikai és tulajdonjogi korlátokba ütköznek, amelyekkel meg kell birkózniuk.

Ha létezne állami politika az Észak felszámolására, annak meg kellene szüntetnie ezeket a korlátokat: az állami felügyeleti hatóságok és a normakövetelmények radikális liberalizálásával, terek és támogatások rendelkezésre bocsátásával. Amíg viszont nem létezik efféle állami politika, addig a társadalmi mozgalmak és szervezeteik dolga, hogy a független módon elsajátított tereket és összefüggéseket megvédelmezzék és kiterjesszék.

Végső soron ez az elv egy radikális regionális autonómia formájában nyeri el betetőződését, amely aligha összeegyeztethető az uralkodó jogi és politikai feltételekkel. Éppen ez a program azonban komoly viták tárgya lesz a jövőben, amikor majd meg kell próbálni komolyan venni a régióbeli munka és természet megőrzését és önálló alakítását.

A közvetlen túlélést biztosító intézkedések

Észak felszámolásának eddigi négy alapelve inkább egyfajta közvetett szabályozásra tartalmazott intézkedéseket – ezek arra irányulnak, hogy módosítsák az erőviszonyokat Észak és Dél, globális és regionális szektor, a formális munka világa és a lakosság ezáltal nem érintett zöme, gyámkodó állam és önszerveződés között. Nem tartalmaznak javaslatokat az anyagi világ alakítására és a környezetpolitikára. Ezen túl van azonban az intézkedéseknek egy csoportja, amely konkrét tárgyra vonatkozik, és arra irányul, hogy biztosítsa az ökológiai túlélést. Valamennyi ilyen lépés az élelmiszerellátást érinti. Konkrétan a következőkről van szó: csökkenteni kell Északnak a mezőgazdasági termeléshez szükséges területek feletti, egész földgolyóra kiterjedő rendelkezését; az alapvető élelmiszerek termelését és elosztását ki kell vonni a világpiac fennhatósága alól; "dekolonizálni" kell Északot. Ezek adják Észak lebontásának ötödik alapelvét.

A világ más tájain mindaddig lehetetlen biztosítani a független önfenntartást, amíg fennmarad vagy akár fokozódik is Dél országaiban Észak mértéktelen rendelkezése a mezőgazdaságilag hasznosítható területek fölött. Ezeknek a területeknek exportcélú gyümölcs- vagy vágottvirág-termesztésre, vagy a jövőben ugyancsak exportorientált energiatermelésre való használata sem ökológiai, sem társadalmi okokból nem folytatható. Ezért ezeknek az ültetvényes gazdálkodással előállított termékeknek az importját egyszerűen be kell szüntetni, vagy legalábbis minimalizálni kell. Ugyanez vonatkozik az alapvető élelmiszerek világpiaci kereskedelmére is. Ennek következményei a helyi élelmiszerpiacokra, és ezzel a lakosság élelmiszer-ellátásának biztonságára annyira rombolóak, a szállítás és a raktározás fontos erőforrásokat pazarló volta pedig annyira nyilvánvaló, hogy itt sincs más alternatíva, mint megszüntetni az alapvető élelmiszerek globális kereskedelmét. Időközben Észak országaiban is érezhetővé vált, mennyire veszélyes az egészségre, ha az alapvető élelmiszerek termelése és forgalmazása a globális kínálati és árverseny mércéje alapján folyik. Ez a BSE-fertőzött marhahús esetében már nyilvánvaló, viszont a géntechnikai módszerekkel előállított élelmiszerek vagy az óriási mennyiségben felhasznált tartósítószerek kiszámíthatatlan következményeit illetően egyelőre még kevésbé látványos. Ezért ezeken a területeken a felszámolás tényleg határozott tiltások alkalmazását jelenti – és ha ezt nem vállalja fel az állami politika, akkor a társadalmi mozgalmaknak és szervezeteknek kell bevetniük a következetes kiközösítés és akadályozás eszközét.

Az elmondottaknak az a következménye, hogy az alapvető élelmiszerek előállítására való képességet tudatosan helyre kell állítani az iparosodott északi országokban is. A gyarmati rendszer következményei Északon is éreztetik hatásukat: a Harmadik Világ országaiból származó élelmiszerbehozatal, illetve a saját mezőgazdaság rendkívüli kemizációja és gépesítettsége nélkül a lakosság megélhetése rögtön veszélybe kerülne. Ha a felszámolás megszünteti ezeket az uralomra alapuló hozzáférési lehetőségeket, akkor nem lehet majd arra várni, hogy az élelmiszerellátás valamikor majd csak beáll magától Északon is. Ez az átállási folyamat biztosítékokat igényel, és a saját ellátási struktúrák kiépülését is célzottan gyorsítani kell.

(Fordította: Bellon Erika)

A szakértelem és a szakértő ősrégi fogalmak, sokféle történeti alakváltozáson mentek át. Az ókori Egyiptom múmiákat bebalzsamozó papjaitól a kínai Konfuciusig, a görög Szolóntól Arisztotelészig, a római Senecatól a mai kor valutaalapi szakértőiig a társadalmi-termelési munkamegosztás differenciálódása odáig finomodott, hogy a szakértő és a szakértelem a profittermelés és az államhatalom működtetésének elválaszthatatlan alkotóeleme lett. Mai alakjában a szakértő a modern, 19. századi értelmiségi "osztály" leszármazottja. Nyugat-Európában már akkoriban a szakértelmiségi alkotta a szellemi foglalkozásúk nagy többségét, míg Oroszországban az értelmiség (intelligent, intelligencija) még a cárizmussal szembeni ellenzéki tevékenységgel volt elfoglalva, sőt, az 1905-ös forradalom vereségéig az értelmiség jelentős része forradalmárnak tekintette magát. A XX. században, pontosabban az I. világháború óta a szakértő értelmiségi szerepe és felelőssége a társadalmi folyamatok irányításában megnőtt. Gondoljunk csak Einsteinre, Szaharov akadémikusra vagy éppenséggel Chomskyra, akik szembefordultak saját szakértelmük eredményével. De hát lehetséges-e a szakértelmedet saját ellenőrzésed alá vonni a mai világban? Talán lehetséges, de érdemes-e? Így vagy úgy erről is szólnak az alább recenzálandó könyvek.

A szakértelem naiv vagy álnaiv misztifikálása a kelet-európai újpolgári rendszerekben szerves összefüggést mutat azzal a régi államszocialista tradícióval (amely maga is a régi polgári-dzsentri gyökerekhez megy vissza), amelyben a politikai megbízhatóság abszolutizálódott a szakértelem "burzsoá ravaszságaival" szemben. Mindkét beállítódás lényegét tekintve arról szól, hogy miképpen tudja a politika a szakértelmet a maga szolgálatába állítani. A szakértelem mai uralma a politika fölött természetesen látszólagos. Arról van szó, hogy a rendszer elrejti azokat a mechanizmusokat, melyeken keresztül az "illetékes" szakértők a valóságos szakismereteket a társadalomtól elkülönült politikai hatalommá, hatalomfenntartó erővé transzformálják. Egyebek mellett ez a felismerés vezette Lukács Györgyöt az értelmiség, az "irástudók felelősségének" sokat idézett téziséig: a szakértelem nélkül sem a világháborúk, s benne Auschwitz, sem a rendszeres és tömeges éhínségek, tízmilliók permanens ínsége nem képzelhetők el. Micsoda szakértelem kell például ahhoz, hogy a svájci banktőke a náciktól átvett aranyat (mely aranytömbök jórésze a gázzal megölt zsidók szájából kitépett aranyfogakból "szublimálódott") több mint 50 évvel a háború után is saját tőkefelhalmozási érdekeinek megfelelően használja. Más-más szempontból ugyan, de mindkét recenzálandó könyv viselhetné – Lukács Györgyöt parafrazálva – A szakértők felelőssége címet is.

Viviane Forrester, a jeles francia írónő Gazdasági horror című könyve,¹ amely ebben az évben jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában, nem keltett Magyarországon komoly visszhangot. Érthető, hiszen a könyv főszereplője az ember, aki milliárdnyi magával a szakmai döntések áldozataként jelenik meg. A mű tartalma és mondanivalója szerint a jó ízlésű magyar liberális és/vagy nacionalista értelmiségi számára bizony botránykő, mivel – feladva (Franciaországban!) a jó kapitalizmus illúzióját – a Rendszer egyetemes és megszüntethetetlen emberellenességét mutatja be.

Az írónő sok-sok oldalon keresztül ábrázolja, hogy a világ mérhetetlen gazdagsága és mérhetetlen szegénysége között belső, eltéphetetlen kapcsolat létezik. Nem nagy csoda hát, ha a társadalomtudósok és a politikával hivatásszerűen foglalkozók döntő többsége "genetikusan" irtózik az ilyen rendszerkritikai könyvektől. (Mi van, ha szembesülünk a problémával …megváltozik bármi?) Ugyanakkor nem is könnyű egy ilyen szemléletű könyvet a piacra dobni. Gondoljunk arra: ha egy szakértő (szociológus, történész, halbiológus, akár egy esszéíró stb.) leleplezi a polgári demokrácia és a kapitalista gazdasági rendszer szociális következményeit, igen könnyen a hivatalos szakértők körén kívül kerül, szinte észrevétlenül a hivatalos tudományosság és a szakértelem berkein túl találja magát. Ha pedig szembe is fordul a rendszerrel, akkor figyelemre sem méltatják, nemcsak a tudományosság keretein helyezik kívül, hanem intellektuális zárlat alá veszik, megbélyegzik.²

Nem tudom, hogy V. Forrester milyen elbánásban részesül Franciaországban, Magyarországon a tapasztalatok igen egyértelműek. A jelzett probléma érzékeltetésére alkalmas Szalai Erzsébet, az ismert szociológus esete, aki a rendszerváltó liberális értelmiség kritikai "balszányán" helyezkedik (helyezkedett) el. Szalai könyve, Az elitek átváltozása, amely 1996 után most, 1998-ban jelent meg másodszor, egyszer már "szakmai" viták tárgya volt. A korábbi kiadás alapján kibontakozott vita rámutatott arra, hogy miért "(fel)használhatatlan" Szalai e könyve (is?) a rendszerváltó értelmiség meghatározó irányzata számára. A mértékadó Buksz című folyóirat recenzense (L. M.) egyebek mellett azért marasztalja el Szalai könyvét, mert a szerző egyrészt csúnyán elbánik a gazdasági apparátusok (elitek) szakmai tekintélyével, másfelől mert olyan művet hozott létre, amely a szakmaiságon kívül álló szempontokat is magában foglal, ami a "szakértő" számára nem tolerálható. Szalai legsúlyosabb állításának a jelzett recenzens azt a megállapítást tartja, hogy "a gazdasági helyzetértékelések nem a valóságos helyzet feltárásának igényével, hanem a mindenkori politikai hatalom szándékának, szája ízének megfelelően készültek. A politikai rendszerváltás óta ez a helyzet ‘fokozódott’."³ Az elitek történelmi felelősségének vizsgálata még szociológiai szempontból sem vethető fel.⁴ Az elitnek csak érdemei lehetnek, hiszen a nárcisztikus önkép kialakításához a világ bármely részén súlyos érdekek fűződnek.

A rendszerváltó elit egyes képviselőinek "rádöbbenése" nem újkeletű, elegendő itt utalni Soros György ismert megvilágosodására. Sorost üzleti érdekeinek sérelme késztette a "revelációra". Szalai Erzsébet – Sorosénál jóval korábbi – kritikai fordulatát erkölcsi tartása ösztönözte. Míg Szalai évek óta folytatja "elitkritikai" munkásságát,⁵ egyik vitapartnere, Tamás Gáspár Miklós újabban ismerte fel a neoliberális világrend pusztító hatását, ámbár nem vonta még le magára a tőkés rendszerre vonatkozóan a megfelelő következtetéseket, nem ment tovább az állam szerepének egyfajta rehabilitálásánál. Igaz azonban az is, hogy egyelőre Szalai néhány gondolatmenetéből is adódik olyan következetetés, mintha bizakodni lehetne egy emberarcú kapitalizmus megvalósulásában, de az is lehet, hogy mindezt csak a recenzens rosszindulatú előítélete sugallja.

Ezen a téren Viviane Forrester könyve túllépett minden illúzión. Éppen arra a kérdésre keresi a választ, miképpen éri el a Rendszer a lakosság "beleegyezését", hogy évente 50 millió ember éhen haljon, hogy nap mint nap Párizstól Delhiig, New Yorktól Budapestig, Mexikóig száz- és százezrek váljanak a rendszer szemében felesleges emberré, akinek sem munkaerejére, sem fogyasztói kapacitására senkinek sincsen többé szüksége. Sokan időlegesen, még többen örökre "kiesnek" a Rendszer kegyeiből. A könyv röviden arról szól, hogy a tőke számára felesleges embermilliókat hogyan lehet a legolcsóbban, szakszerűen periferizálni, csendes és gyors pusztulásra ítélni úgy, hogy közben ne sérüljenek a polgári demokrácia törvényei, hogy a rendszert igazoló szakértő értelmiségiek jó lelkiismerettel élvezhessék működésük nyilvánvalóan megérdemelt gyümölcseit. Forrester a világ jelenkori neoliberális átrendeződésére, illetve annak – szinte hihetetlen – szocio-kulturális következményeire utalva írja: "Sohasem képzeltük volna, hogy a munka igájából való szabadulás ilyen katasztrófát idéz elő. És hogy olyan váratlanul következik be, mint valami titokban előkészített csíny…1979 és 1994 között a munkanélküliek száma a G7 országaiban 13 millióról 24 millióra nőtt, vagyis 15 év alatt csaknem megduplázódott, ehhez jön még az a négy millió ember, aki már letett a munkakeresésről, és az a 15 millió, aki jobb híján részmunkaidőben dolgozik."⁶ Természetesen Kelet-Európában, ahol jelentősebb tömegek, az alkotó erejük teljében lévő generációk sohasem tapasztalták meg a munkanélküliség nyomorúságát, még sokkal súlyosabb helyzet alakult ki. Ráadásul ezekben az országokban a hatalmi elitek pártállástól függetlenül elkonspirálták a valutaalapi és világbanki "projektek", értsd, diktátumok puszta létezését is, hogy a lakosság fel se készülhessen semmiféle szervezett önvédelmi ellenállásra.

Forrester feltárja, hogy miképpen ellenőrzik a nemzetközi pénzszervezetek a multikkal karöltve olykor a leglényegtelenebb sajtóterméket és alapítványt is, a munkanélküliek szociális ellehetetlenítését éppen úgy, mint a magyarországi egészségügyi és oktatási rendszer szétzúzását. Régen azt mondták: akié a föld, azé a vallás. Forrester könyvének tükrében azt mondhatnánk: akié a pénz, azé a föld. A vallásra nincs is többé szükség. Ugyanis a pénz a vallás.

A V. Forrester mottójában idézett Pascal-gondolat, mely szerint a polgári törvényesség lényegéhez tartozik az a funkció, hogy "a nép ne érezze a bitorlás tényét", mára a kelet-európai régióban, így Magyarországon is igen aktuálisnak látszik. Forrester sem, mint oly sok millióan mi magunk sem tudunk mit kezdeni a ténnyel: a fennálló gazdasági és politikai rezsimek a demokratikus uralmi forma eszközeivel mindenütt elfogadtathatók ma is. A tradíció persze mély, hiszen az uralkodó osztályok és elitjeik – a legtöbb helyen – a világháborúkat is képesek voltak elfogadtatni, sőt, a lakosság többsége egy ideig még ünnepelte is önmaga elpusztítását (gondoljunk például 1914-re).

A helyi hatalmi elitek lakáj-szerepéről ugyan sok mindent összeírtak már jobbról és balról, ám ez mit sem változtat azon az alternatíván, amelyet V. Forrester így vázolt: "à la carte választhatunk, hogy jobban szeretjük-e a munkanélküliséget a teljes szegénységnél, vagy a szegénységet szeretjük jobban a munkanélküliségnél. Micsoda dilemma! És aztán utólag nincs siránkozás: mi választottunk!" És a magyar szakértők jó része is éppen ezt az alternatívát fogadtatja el nap mint nap százezrekkel és milliókkal – legfeljebb a terminológia más egy kicsit. Az elitek e lakáj-szerepe természetesen a hatalommal való erős érdekösszefonódást tükrözi. (E jelenség döntő oka, hogy a hatalmi elitek Kelet-Európában mindenütt, miközben egyre újabb és újabb áldozatok elviselését kérték a lakosságtól, ők maguk egyre tollasodtak, gazdagodtak, az új uralkodó csoportok egyenesen a szélsőséges luxusfogyasztás "bűnébe" estek.) Megérte a "lakájkodás". Ezt Szalai – számos liberális és "szocialista" értelmiségivel szemben – már nem volt hajlandó megideologizálni.

Szalai kutatásai a rendszerváltó elitek érdekeivel kapcsolatosan világosan ki is mondják, hogy van mit konzerválniuk: a kelet-európai, mindenekelőtt az általa vizsgált magyarországi elitek "szerepüket politikai tőkéjük megtartása (kiterjesztése) mellett gazdasági és kulturális tőkévé konvertálták, és ezzel a hatalmi szerkezet meghatározó részévé váltak".⁷

Az elitek napjaink kelet-európai átalakulásának folyamatában egy "új típusú relativitás-elmélethez" fordulnak, hogy igazolják a történelmi tevékenységükkel kapcsolatban álló ismert katasztrófa-történetet. A hatalmi elitek, illetve ideológusaik ugyanis adnak arra, hogy teljesítményüket ne lehessen büntetlenül a sárba tiporni. Ma már hallani sem akarnak azokról a 89-es célokról, amelyekre hivatkozva kényszerítették bele a lakosságot – a megígért demokratikus és közösségi átalakulás helyett – a "Nagy Durranásba".

Így például a már említett Szalai-recenzens, L. M. tulajdonképpen elégedett a magyarországi pusztulás mértékével. Ehhez az elégedettséghez (apologetikához) csupán egy szakértői trükkre van szükség: úgy kell tenni, mintha pusztán a polgárháború elkerülése lett volna a rendszerváltás célja. S mivel Magyarországon vér nem folyt (ámbár alighanem hiba lenne megfeledkezni a rég elfelejtett betegségek feltámadásáról, az élettartam megrövidüléséről, a másfél millió munkahely megszünéséről és ennek következtében minimum hárommillió ember elszegényedéséről, a jóléti rendszerek lerombolásáról stb.), ez a tény mindjárt a hatalmi elit erényeként tüntethető fel, míg ellenben Jugoszláviában persze a hatalmi elitek gonoszsága vezetett a háborúhoz. A Szalai Erzsébettel vitázó kritikus a szellemi restség olyan fokára jutott el, hogy még azt a kérdést sem tette fel: vajon nem a német és amerikai hatalmi érdekek játszották-e a vezető szerepet a jugoszláv népirtás feltételeinek kialakításában, vajon nem ők képviselik-e a nemzetközi felelősség döntő részét (nélkülük aligha ugorhattak volna egymásnak a szerb és horvát vezető csoportok, feláldozva saját népeik százezreit). Nem, L. M. így ír: "A könyvből (mármint Szalaiéból – K. T.) nem tudjuk meg, hogyan lehet mérni (figyeljük megint a "szakértelem"! Nem lehet mérni, tehát a dolgok eleve nem is állnak olyan rosszul! – K. T.) az elitek jó vagy rossz teljesítményét. Ha sikermutató például az erőszakmentesség, akkor nemzetközi összehasonlításban a magyar teljesítmény nem a legrosszabb a posztszocialista térségben. Nincs polgárháború és szervezett népirtás, mint volt Jugoszlávia utódállamaiban, a Kaukázus vidékén vagy újabban Albániában, nem volt sikertelen katonai puccs, mint Oroszországban."⁸ Egyébként a testvérgyilkos délszláv elitek is legalább olyan hatékony ideológiával rendelkeznek mint L. M. Ôk azt mondják nap mint nap a rádióban, a tv-ben, az újságokban milliónyi példányban, hogy sikerült népeiket megmenteni a nemzeti pusztulástól, a nemzethaláltól, a végletes területi szétdarabolódástól, a nemzettest megcsonkításától, a nemzeti rabságtól stb. L. M. "szakmai" kérdésfelvetése ezen a színvonalon mozog.

Szalai valójában nem tesz mást mint következetesen publicisztikai, tehát érthető, népszerűsítő formában kifejti szakszociológiai kutatásainak eredményeit, amely eredmények nem igazolják a rendszerváltó liberális (és/vagy nacionalista) elit elvárásait, sőt, önimádó önképüket, és persze érdekeiket kifejezetten sértik. Ha Szalai kifejtésmódja a száraz szaktudományos leírások formáját követné, akkor kritikusai nyilván felvetnék vele szembe, hogy miért nem népszerűbb, közérthetőbb formában adja közre nézeteit. (L. erről Kapitányék e számunkban közölt tanulmányának ide vonatkozó megjegyzéseit.) A régebbi időkben olykor az állampárt Politikai Bizottságainak egy-egy tagja definiálta, hogy mit kell érteni tudományon, hogyan is kell azt művelni, s milyen végkonklúziókra kell jutnunk. Ma a helyzet megváltozott, új "illetékes elvtársak", új "ügyeletesek" (szerzők és szerkesztők) jelentkeznek, s határozzák meg az éppen aktuális tudományos diskurzust és divatot.⁹ Legtöbbször pártsemleges, szakértői színekben jelentkeznek, s csak szivességből vállalnak el miniszteri, tanácsosi vagy egyéb funkciókat. (Ennek tükrében az is lényegtelen, mellékes körülmény, hogy Szalai – éppen szociológiából – akadémiai doktor.)

A szakértők nem vagy csak ritkán vetik fel azt a kérdést, hogy egy olyan történelmi katasztrófa-sorozat, mint a kelet-európai rendszerváltás, miért nem torkollt általános tömegfelkelésbe, forradalomba vagy legalábbis kiterjedt társadalmi ellenállásba. Hogyan tudták a hatalmi elitek mindmáig fenntartani a "hatalmi konszenzust", miközben például Magyarországon közhelyszámba megy a pusztulás fentebb megidézett ténysora. Ám alighanem Viviane Forresternek van igaza, amikor azt írja: "Az egész jelenségben a passzivitás a legváratlanabb momentum. A világméretű érdektelenség, a beletörődés és apátia az oka, hogy akár a legrosszabb is bekövetkezhet. A legrosszabb, ami itt toporog az ajtónk előtt." Legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy a tömegapátia itt leírt jelenségének okairól a szerzőnő sem tud sokkal többet, mint mi itt Budapesten.

Ha elgondolkodunk azon, hogy miért nem szeretik a "normális", a rendszerhű szakértők az olyan szerzőket, mint Forrester és Szalai, akkor a következő juthat eszünkbe: ha más-más eszközökkel is, de mindketten leleplezik a hatalmon lévők tetteinek valóságos konzekvenciáit, felelősségét. Tetten érik a politikai és gazdasági hatalom döntései mögött meghúzódó szakértői részvételt. Egyúttal felvetik azt a kérdést is, hogy egy-egy kiválóan előkészített szakértői koncepció meghiúsulása esetén hogyan hárítják át a felelősséget a lakosság valamely csoportjára. Jeffrey Sachs ezen a téren alighanem utolérhetetlen, klasszikus példa. Ô volt az, emlékszünk rá, aki először keltett bűntudatot a nyugdíjasokban, mert azok – úgymond – ellenálltak a neoliberális peresztrojkának Oroszországban (és mindenütt Kelet-Európában, sőt azon kívül is). Forrester írja: "A kitaszítottakra kényszerített szégyenérzet a látszat szerint jogosan rájuk mért büntetés, a velük elszenvedtetett arrogáns és fesztelen erőszak, az őket körülvevő emberek érzéketlensége és saját közömbösségük meg passzivitásuk, amit a szerencsétlenségek közepette tanúsítanak – mind-mind a teljes szétesést jelzik, hiszen a megkínzott tömegekre kínzóiknak ezen túl már nincs szükségük céljaik megvalósításához."¹⁰

A Szalaival szembeni harag is teljesen érthető, ha a Forrester által leírtakra gondolunk. Szalai Erzsébettel is az a baj, hogy elemzésébe behozza az embert, mint mércét. Nem véletlen, hogy a hazai elitek teljesítményének szánalmas konzekvenciáit és magának az átalakulásnak a belső katasztrófáját leírva nem fogadja el a szakértői logikát, amely mindennek a mércéjéül a tőke, a profit keletkezését és gyarapítását teszi, ami mindent igazol.

Szalai egy másik, szintén ez évben megjelent kis tanulmány-kötetében¹¹ belülről, interjúk kíséretében is jellemzi a magyar gazdasági elitet. Az egykori KISZ-első titkár (Nagy Imre, a Caola vezérigazgatója) cinikus és kíméletlenül hataloméhes megnyilatkozásai kapcsán¹², Szalai úgy fogalmaz, hogy ez "a nagytőke hatalmi igényeinek immár nyílt bejelentése", egyúttal "az első lépések egyike egy új, nagytőke által dominált államkorporatista rendszer irányába".¹³

Ma már nem kérdés, hogy a politikai elittel együtt a szakértők, a Pénzügykutatótól a Pénzügyminisztériumig mind felsorakoznak a "magyar nagytőke" mögött, ami világosan kifejeződött a mostani választások során is: a FIDESZ zászlaja alatt ismét összetalálkoztak a 1990-94-es időszak "magyar polgárságának" vezető csoportjai, félrevezetve a magyar társadalom széles rétegeit egy "igazi" magyaros modernizáció lehetőségei tekintetében. Első lépésként megkezdték a visszaállamosításokat (önkormányzatok, ügyészség, Postabank és a java csak ezután jön), ami miatt évekig szidalmazták a kommunistákat. Valójában tehát a rendszer megrekedése figyelhető meg. Az államszocializmusban politikai privilégiumokon és e rendszer speciális bürokratikus, relatíve egalitárius értékrendjén alapuló, ahogyan Szalai írja, "rendies" társadalom jött létre; az új félperiferiális "vadkapitalista" visszarendeződés Kelet-Európában egy zárt osztálytársadalom létrejöttének jegyeit viseli magán. E zártságot jól jelzi az új uralkodó osztály mérhetetlen cinizmusa. Széles Gábor "vállalkozó" például, aki a nulláról lett multimilliárdos, ma már arról mesél, hogy lehetett volna jobban is csinálni a privatizációt. És nem szakad le az ég.

Szalai kis könyvecskéi fölött – talán nem sértődik meg a szerző – bizonyos kritikát is kell mondanunk. Bármilyen találóan és szakszerűen írja is le a rendszerváltás társadalmi jellemzőit, a kötetek érvelésükben és eszközeikben bizonyos eklekticizmust mutatnak. Ennek döntő okát abban látom, hogy a szerző nem történész. A szociológia mint szaktudomány és mint a tanulmányokban alkalmazott módszer nem alkalmas arra, hogy az itt vizsgált jelenségeket a maguk konkrét és mélyebb történeti összefüggéseiben fogja át. Nem véletlen, hogy a szerző maga is érzi ezt a problémát és a "Vadkeleti metszetekben" egy interjúval próbálja ezt a hiátust betölteni. Ám az interjúalanyok maguk is távol állnak a történeti tudományoktól, egyfajta impresszionizmus jellemzi gondolkodásukat, s ez kihat magára a kötetre is.

A szakértelem kritikája természetesen a morálisan megalapozott szakértelem védelmét jelenti. Ennek érdekében Szalainak a kötetek "társszerzőit", azaz vitapartnereit és interjúalanyait "szakszerűbben" kellett volna megválogatnia. Mindent egybevetve azonban a rendszerváltás e szociológiai analízise – minden történeti megformálatlansága ellenére is – mind szakmai, mind morális szempontból fontos hozzájárulás ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mi történt velünk valójában az utóbbi egy-két évtizedben.

Végül egy másik fontos momentum: Szalai túlságosan is szűken húzza meg a baloldal határait. Egyfelől rendkívül találóan jelzi az egykori ellenzék "árulását", akik ezt természetesen nem veszik jó néven. Szalai Erzsébet e téren mondandóját végül is abban a tézisben foglalja össze, hogy Konrád Györgytől Tamás Gáspár Miklósig a "baloldali, és liberális értelmiség hallgat vagy apológiát gyárt".¹⁴ Ám a szerző valamely okból mintha megfeledkezne a valóban baloldali, vagyis a rendszerkritika értelmében antikapitalista (és a bürokratikus államszocializmust, mint az újkapitalizmus szülőanyját is elutasító) értelmiségről, amelyet a rendszer és benne Szalai Erzsébet liberális kollégái még sokkal inkább diszkriminálnak és kirekesztenek, mint őt magát. Pedig ez a radikális baloldali értelmiség jelentős szellemi produkciókkal húzza meg magát a magyar szellemi élet perifériáján, várva azokra a jobb időkre, amikor a valóságos társadalmi mozgalom szintjén létrejöhet a humanista kiindulópontú kritikai értelmiség egységesülése. Ezt elősegítendő azonban éppen Szalai Erzsébetnek (is) feladata lehetne e rendszerkritikai értelmiség különböző szellemi irányzatait komolyan megvizsgálni és a magyar szellemi élet vérkeringésébe minél szervesebben bekapcsolni. Egy ilyen vállalkozás igen szép folytatása lehetne a Munkástanács-könyvnek és az itt recenzált könyveknek is.

Jegyzetek

¹ Viviane Forrester: Gazdasági horror. Kossuth Kiadó, 1998. A kitűnő fordítás Tótfalusi Ágnes munkája.

² E számunkban Kapitány Ágnes és Gábor, az Eszmélet korábbi (alapító) szerkesztői nagyszerűen írják le ezt a folyamatot. (Nem véletlen, hogy a liberális folyóiratok nem járultak hozzá írásuk közléséhez.) Tanulmányuk második felében azonban szembekerülnek ezzel a résszel, amennyiben az értelmiséget minden látható gazdasági ok nélkül a tőkés rendszer gazdasági meghaladásának ("szellemi termelési mód") történeti szubjektumaként tüntetik fel. Gondolatmentükben tehát nem Marx bírálatával van a baj, hanem azzal, hogy a szerzők éppen a gazdasági tényező elemzését iktatják ki munkájukból, azt a síkot, amely a marxi osztályelemzés lényegét alkotja.

³ Laki Mihály: Baloldali kritika vagy nosztalgia. Buksz, 1997. nyár 132.

⁴ Konzervatív oldalról Körösényi András végezte el Szalai Erzsébetnek a tudományon kívül helyezését az új korszak új elvárásainak megfelelően, jelezve egyúttal a konzervativizmus és a liberalizmus határainak viszonylagosságát is a valamikori liberális Beszélő hasábjain: Körösényi A.: Tudomány vagy publicisztika? Beszélő, 1998. január.

⁵ Erről megemlékeztünk az Eszmélet egy korábbi számában, l. Krausz T.: A magyarországi munkástanácsok történetéről. 34. sz. 110-128.

⁶ Forrester, i. m. 141., 143.

⁷ Szalai E.: Az elitek metamorfózisa. In: Az elitek átváltozása. Új mandátum könyvkiadó, 1998. 25.

⁸ Laki, 133.

⁹ Ebből a szempontból is tanulságos Körösényi említett, erősen ideológikus jegyzete.

¹⁰ Forrester, 167.

¹¹ Szalai E.: Vadkeleti metszetek. Osiris, 1998.

¹² L. erről elsőként Makai Mária és Siklósi Attila igen találó – az ex-KISZ-titkárral, neofita burzsujjal polemizáló – kritikai írását a Népszabadságban: "A mennybemenetel vágya", 1997. június 9.

¹³ Szalai E.: Vadkeleti… 61.

¹⁴ Szalai: Az elitek átváltozása. 86.

Létezik a nyilvánosság elõtt szereplõ "szakértõknek" egy olyan csoportja, amely mindenféle szakmai kontroll nélkül kommentálja a világ eseményeit, segítve a hétköznapi ember eligazodását a politikai és a gazdasági folyamatok útvesztőiben. A laikus közönség és a kollégák jelentős része is megilletődve néz e személyiségek naprakész tárgyi tudására és frappáns elemzőkészségére, amely alapján nyilván feltételezhető, hogy tőlük tárgyilagos, korrekt, és legfőképpen politikailag semleges tájékoztatást kapunk. Valójában ezek a tudatformáló szakemberek a hazai közélet politikai szereplői, akik nem valamiféle objektív, tárgyszerű képet adnak a világ folyásáról, hanem egy konkrét ideológiai nézőpontból szemlélve mondják meg, hogy mi jó és mi rossz, minek örüljünk és mi fölött búslakodjunk a napi híreket nézve, olvasva, hallgatva. Mivel azonban politikai kultúránkból hiányzik az információ, a sajtó, a kultúra és – legáltalánosabb értelemben – az ideológia társadalmi beágyazottságának tudatosítása, az ideológiai kontextus és a politikai koncepció a szakszerűen megjelenített vélemények mögött rendszerint rejtve marad.

Az ilyen "szakértők" jellegzetes példája Magyarországon Aczél Endre, a Népszabadság újságírója, aki kenyéradó napilapja mellett hetilapokban, valamint a rádió és a televízió legkülönbözőbb műsoraiban kommentálja az ország és a világ politikai fejleményeit. Tekintélyét és népszerűségét Aczél a nyolcvanas évek második felében, a monopolhelyzetben levő állami televízió esti híradójának főszerkesztőjeként vívta ki. Vezető pozícióját előzőleg a külföldi tudósítóként szerzett tapasztalatai alapozták meg. E tapasztalatok döntően két országhoz: Kínához és Nagy-Britanniához kapcsolódnak. Az utóbbi fejezetből kiindulva vázolható fel Aczél Endre szakértői jellemrajza.

Az eredeti mítosz

Kritikai elemzésünk útmutatója a francia mondás: "keresd a nőt!" Aczél politikai koncepciójának sarkköve ugyanis az a tétel, amely szerint a huszadik század harmadik harmadának legjelentősebb, és ezért követendő személyisége az a Margaret Thatcher, aki három választást megnyerve rekordhosszúságú időt töltött az Egyesült Királyság miniszterelnöki hivatalában. Közben – Ronald Reagan amerikai elnök oldalán – az elsőrangú világpolitikai vezető szerepében is tetszelgett, és – leglelkesebb híveinek értékelését idézve – helyreállította a munkáspárti kormányok és a túlzott szakszervezeti befolyás által legyengített brit gazdaság egészségét.

Ebből kiindulva Aczél úton-útfélen hirdeti tanmeséjét a hálátlan brit társadalomról, amely nem értékelte kellőképpen, hogy a Konzervatív Párt "rendbe tette" az ország gazdaságát, és jódolgában megint a kétes megbízhatóságú Munkáspártra szavazott az 1997-es választásokon. A hálátlanság mítosza – amely az angol történelem más fejezeteiből is ismert – ezúttal azt kívánja meg tőlünk (és a brit választóktól), hogy hatódjunk meg a Major-korszak második felének (1994-1997) viszonylag stabil gazdasági növekedési mutatóitól, és felejtsük el, hogy ez a párt tizennyolc éves kormányzása során történelmileg példátlan munkanélküliségi rátákat produkált, általános létbizonytalanságot idézett elő a fizikai dolgozók és a közalkalmazottak körében, korrupt módon privatizálta a közüzemeket és az állami ipart, konfrontációs politikája oltárán elherdálta az északi-tengeri olajkincset, és a társadalom védtelen rétegeire (idősekre, bevándorlókra, betegekre és munkanélküliekre) terhelte a kiváltságos osztályok zavartalan jólétének újabb költségeit.

Mivel Aczél szerint a konzervatívok gazdaságból jók voltak (summa cum laude), vereségük nem vezethető vissza anyagi okokra, csak az ellenfélnél bekövetkezett vezetőváltásra, a rendkívüli képességekkel megáldott, már-már supermanként aposztrofált Tony Blair fellépésére. Hogy sajátos elemzési módszereinek előkészítse a terepet, Aczél ki is jelenti, hogy a politikai gazdaságtan összefüggései alkalmazhatatlanok a politikai folyamatok magyarázatára.

Senki sem feltételezte azonban (talán A. E. kivételével), hogy a politika gazdasági meghatározottsága azt jelentené, hogy a szavazók az éves makrogazdasági folyamatokról készült jelentések alapján döntenék el, kire adják voksukat. A politikai konjunktúrának van némi hatása a választók hangulatára, ezért nyilván minden kormány igyekszik egy kicsit növelni a foglalkoztatást és csökkenteni az inflációt a választások előtti évben (csökkentve az úgynevezett mizéria-indexet). Az utolsó év tapasztalata azonban mindig csak egy kis része annak az összképnek, amely a kormányzati ciklus egészéről, vagy akár egy egész politikai korszakról kialakulhat és meghatározza a politikai véleményformálást. Néhány makroökonómiai mutatószám ugyanis még nem ad képet a gazdaság egészéről. Abba beletartoznak az állományjellegű mutatók is, mint az utak és épületek értéke (állaga), a természeti környezet állapota vagy az ivóvíz minősége (ez utóbbi például a privatizáció óta legendásan rossz Angliában). A politikai gazdaságtan pedig ennél is többet takar; magában foglalja, hogy a társadalom egyes csoportjainak (például osztályainak) relatív gazdasági helyzete hogyan alakul, mégpedig nemcsak egy negyedév vagy egy év leforgása alatt, hanem közép- és hosszú távon is.

A brit választók azt is tudják, hogy az utolsó négy Major-év prosperitása nem a Major-kormány erőfeszítései eredményeként, hanem azok ellenére alakulhatott ki. Emlékeznek ugyanis arra – aminek A. E. cikkeiben nyomát sem találjuk -, hogy 1992 szeptemberében Major és Norman Lamont pénzügyminiszter többmilliárd fontot (!) áldozott a túlértékelt font sterling árfolyamának védelmére. Mivel az akció sikertelenül végződött, a brit valuta mintegy 15 százalékkal leértékelődött, s a brit munkaerő európai összehasonlításban versenyképessé vált. Ez megindította a külföldi beruházások újabb hullámát, ami a következő évekre a konjunktúra motorja lett. Időközben azonban megindult, és egészen 1997 nyaráig tartott a font árfolyamának emelkedése, aminek a fő oka persze – A. E. állításaival ellentétben – nem a brit gazdaság állapota volt, hanem az, hogy Anglia kivonta magát az Európai Monetáris Unió első köréből, és így mentesült a maastrichti konvergenciakritériumok deflációs hatása alól. A font lassú felértékelődése ugyanakkor rövid távon jótékony antiinflációs hatást gyakorolt, de egyúttal az olcsó munkaerőből fakadó versenyelőny elvesztésével is fenyegetett.

Ez tehát nem egy felhőtlen, hanem egy meglehetősen ellentmondásos konjunktúra volt. De még ha értékeljük is a kialakult prosperitást, mert tényleg sok munkahely teremtésével jár (még ha ezek többsége részleges és ideiglenes is), még a középtávú konjunktúra ellenére is nehezen lehet pozitívan megítélni, hogy egy a műszaki fejlődésben – még most is – élen járó ország a munkaerő olcsóságára, ismétlődő leértékelésére kívánja alapozni gazdasági fellendülését. Ugyanilyen megalapozatlanok a nyolcvanas évekről Amerikájáról előadott dicshimnuszok, hiszen akkor a prosperitás az Egyesült Államokban lényegében annyit jelentett, hogy külső eladósodásból és állami megrendelésekkel a hadiipar felfuttatásán keresztül tudtak konjunktúrát előidézni. Nagy-Britannia esete igen hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy a külső eladósodást a hirtelen jött áldás: az északi-tengeri olajbevételek helyettesítették.

Könnyen belátható, hogy a briteknek és az amerikaiaknak bőven volt gazdasági indítékuk ahhoz, hogy leváltsák a Reagan-Thatcher-korszak örököseit. Aczél Endrének ezért át kell írnia a történelmet annak érdekében, hogy alátámassza állítását, miszerint nem a politikai gazdaságtan összefüggései (a társadalmi osztályok közötti konfliktus és kompromisszum állása) határozzák meg a politikai változásokat, hanem leginkább a vezetők személyisége.

Aczél szerint Nagy-Britannia "ötven éve nem volt jobb gazdasági állapotban", mint 1997 májusában. Bár tehetné, nyilván nem az ötven évvel ezelőtti munkáspárti kormányt akarja ezzel megdicsérni, amely 1947-re éppen hogy csak túljutott az államosítás legfontosabb feladatain (bár még az USA hathatós pénzügyi segítségnyújtásával sem volt képes helyreállítani a font sterling konvertibilitását), és nyilván nem a Konzervatív Pártot akarja elmarasztalni, amely a megelőző ötven évből harmincötöt töltött az ország kormányzásával. Hogy mitől volt 1946-ban jobb állapotban a brit gazdaság, mint 1997-ben, az valószínűleg örökre Aczél titka marad. Csakúgy mint az, hogy Clinton elnökjelöltté választása miért "azt sugallta, hogy a Demokrata Párt békét kötött a tőkével, a vállalkozással, sőt a szabadkereskedelemmel is". Az állítás nem lenne helytelen, ha Woodrow Wilson, James Cox vagy esetleg Franklin Roosevelt neve szerepelne a mondatban. Aczél Endre meg fog lepődni, pedig igaz: az amerikai demokraták az első világháború óta sokkal következetesebben hirdetik a szabadkereskedelmet, mint a republikánusok, sokkal nagyobb (had-) erőbedobással voltak készek fellépni ennek védelmében a világ minden részében, mint a rivális párt – lásd a második világháborút és a vietnami háborút, vagy akár Clinton gazdasági hadviselését Japán és Kína ellen, amelynek immár Hollywood (Gere, Pitt stb.) is szolgálatába szegődött. A Demokrata Párt a nemzetközi orientációjú tőkés csoportok pártja, amelyek éppen a transznacionális terjeszkedés hozadékának újraelosztásával tudták a maguk oldalára állítani a szervezett dolgozókat és az etnikai kisebbségeket. Emiatt cáfolható könnyen Aczélnak az az állítása, miszerint a nemzeti érdek védelme és a globalizáció között fogalmi ellentmondás lenne.

Aczél szerint sem Clintont, sem Blairt nem választották volna meg, ha nem egyezett volna ki a thatcheri-reagani konzervatív örökséggel. Tény azonban, hogy 1992-ben azt a Clintont választották meg, aki radikális változást, állami gazdaságélénkítő programokat és általános társadalombiztosítást ígért. Jóval azelőtt történt ez, hogy az elnök a "kiegyezést" apró lépésekben végrehajtotta volna. Blair is győzhetett volna a Thatcher asszonynak tett tiszteletkörök nélkül, legfeljebb a bulvárlapok támogatása nélkül és valamivel mérsékeltebb fölénnyel. Aczél figyelmét elkerüli – amit pedig még a konzervatív középosztály is észrevett -, hogy a John Major vezette párt a belső viszályokban lecsapódó gazdaságpolitikai perspektívavesztés következtében elvesztette kormányzóképességét. A középosztály ugyanúgy megvonta a bizalmat saját pártjától, mint ahogyan 1979-ben a munkásosztály undorodott meg James Callaghan – IMF-recepteket követő – kormányától, és szavazott át nagy számban a történelmi ellenfélre.

Radikális programmal nyerték a választásokat a francia szocialisták is 1997-ben. Vezetőjüknek, Lionel Jospinnek pedig nem azért kellett utólag mérsékelnie programját, mert elvtelen ember lenne, és egyébként se gondolta komolyan, hanem azért, mert a júniusi amszterdami EU-csúcson csúnyán cserben hagyta őt Tony Blair, pedig a két új kormányfő friss mandátummal elég erővel rendelkezett volna ahhoz, hogy lazítson a maastrichti folyamat restriktív kötelékein.

Ezekkel a politikusokkal nem a szociáldemokrácia ajándékozta meg a huszadik századot (ahogy azt A. E. állítja), hanem a multinacionális tőke, amely a társadalom védekezőképességének meggyengülése miatt a korábbiaknál is erőteljesebben tudja ráerőszakolni saját programját politikai ellenfeleire, ezáltal kiszorítva a képviseleti rendszerből a társadalmi alternatívaképzés lehetőségét, nagy lépéseket téve a politikai pluralizmus felszámolása felé. Sajátos ízlésre vall, ha ezt egy szakértő a pragmatikus szociáldemokrácia diadalmeneteként ünnepli.

Aki a brit Munkáspártra vagy az amerikai Demokrata Pártra szavazott az elmúlt egy év folyamán, – A. E. állításával ellentétben – nem azért tette azt, mert olyan személyiségek mögött sorakozhatott fel, mint a korrupciós és egyéb vádak árnyékában élő Bill Clinton, vagy a zsarnoki hajlamairól ismert Tony Blair. Hanem azért, mert látták, hogy az alternatíva ennél is rosszabb; a republikánusok és a konzervatívok kormányzása tovább vinné ezeket a társadalmakat a kulturális konzervativizmus útján, ami a szervezett dolgozók, a bevándorlók, az etnikai kisebbségek és a nők jogainak további korlátozásával járna. Ha nem is tudnak tényleges alternatívát kínálni (Clinton próbálkozott ilyesmivel, és a Blair-kabinet több tagjáról is elmondható ez), a demokrata és munkáspárti kormányfők alkalmasak e folyamat fékezésére. Meg lehet bélyegezni (vagy dicsérni) Clintont mint a kiegyensúlyozott költségvetés újdonsült zászlóvivőjét, de látni kell, hogy komoly konfliktusokat vállalt fel a törvényhozással annak érdekében, hogy a civil szektorokban a kiadáscsökkentési határidőket kitolják, és így az állami költekezésre nehezedő nyomás csökkenjen.

Mondhatja valaki (mint A. E. is), hogy a Demokrata Párt jelenlegi retorikája "hajszálra olyan", mint a brit Munkáspárté, arra a nüanszra azonban ügyelni kell, hogy nem az amerikaiak másolják a briteket, hanem a Munkáspárt próbálja már 1992 óta egészen tudatosan követni a Clinton-féle stílusváltás példáját. Clintontól eltérően azonban Blair – aki az angol dolgozók sokasága által megvetett magániskolába járt – semmiképp sem sorolható azon politikusok közé, akiket "a nép egyszerű fiai" között tarthatnánk számon. Leginkább ezért van szüksége a brit politikában válsághelyzetekben alkalmazott miniszterelnök-helyettesre John Prescott személyében. Némi elfogultság kell ahhoz is, hogy Blairt "kitűnő szónoknak" nevezzük; az iskolázatlan John Major sokkal folyamatosabban, közérthetőbben és megnyerőbben tudott beszélni, mint a mostani kormányfő, akinek retorikájában a modernizáció ez idáig nem az állam szerepvállalásának átalakítását jelentette (ahogy azt A. E. állítja), hanem azt, hogy a Munkáspárt megszabaduljon a szociáldemokrata mozgalom hagyományos értékeinek javától, mégpedig elsősorban attól, hogy a dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítására törekedjen. Pedig – Aczél állításával szemben – a munkáspárti szavazók többsége igenis elvárta volna Blairtől a privatizáció leállítását és egyes közművek visszaállamosítását – nem törődve azzal, hogy A. E. értékrendjében az ilyen magatartás a "csököttség, bigottság, dogmatizmus, radikális eszementség" kategóriájába esik.

Tudnunk kell azt is, hogy a közvéleménykutatásokban Blair vezetővé választása nem jelentett számottevő változást, a munkáspárt ugyanis már jóval korábban (1992 vége óta) vezetett a kormányzó párttal szemben. Blair szívós munkája pedig elsősorban nem a társadalom bizalmának elnyerését célozta, hanem a konzervatív sajtóét, amely láthatta, hogy a középosztálynak nem kell tartania ettől az embertől. Blair kétes dicsősége, hogy végül több jelentősebb bulvárlapot (The Sun, Daily Mail stb.) is fel tudott sorakoztatni maga mögött, míg 1992-ben a két tucatnyi országos napilap közül mindössze kettő: a Financial Times és a Daily Mirror támogatta a Munkáspártot. Figyelmet érdemel azonban, hogy még Blair sem tudott megszabadulni a baloldaliság kategóriájától, pártját továbbra is balközép (left of centre) erőként határozza meg. Gazdasági miniszterei (Brown, Prescott, Beckett) a "harmadik út" retorikájával a magán- és az állami szféra partnerségére törekedve láttak munkához.

A szociáldemokrata és a liberális politika jobbratolódása – amiről Aczél a maga módján rendszeresen értekezik – kétségbevonhatatlan tény, ahogy az is, hogy a szociáldemokrácia válságából (eufemizmussal: pragmatikus átalakulásából) még nem feltétlenül lesz baloldali újjászületés. Azt is látni kell azonban, hogy ha ilyen nem lesz, akkor a jóléti kapitalizmus és a félperiféria országai nem egy békés és biztonságos virágkor elé néznek, hanem a szociális és faji diszkrimináció újabb vészjósló korszaka elé.

Amit Aczél Endre állít az angolszász politika legutóbbi két évtizedéről, az a legenyhébb minősítésssel is félrevezetőnek ítélhető. A számos csúsztatás, pontatlanság és elhallgatás valóságos funkciója azonban elsősorban nem a közelmúlt angol és amerikai történelme szempontjából érdekes, hanem azért, mert e "szakértői" tevékenység Magyarországon is a thatcherista politika importjának ideológiai előkészítéseként és körítéseként játszik szerepet.

A hazai adaptáció

Margaret Thatcher a maga módján megpróbálta másfél évszázaddal visszaforgatni a történelem kerekét; egészen addig, amíg Anglia a tőkés fejlődés mintaországának számított világszerte. A thatcheri Anglia elsősorban azokban a térségekben válhatott mintaországgá, ahol a neokonzervatív ideológia dogmái (szabadpiac, egyéni vállalkozás) megváltást ígérhettek a különféle néprétegeknek, gazdaságpolitikai receptjei (privatizáció, liberalizáció, dereguláció) pedig meghatározott gazdasági elitcsoportok érdekeit szolgálták. Ilyen régióvá vált a rendszerváltó Kelet-Európa, és mindenekelőtt Magyarország, amelynek két reformnemzedéke (a 68-as és a 84-es) a piaci reformok és a modernizáció úttörőjének tekintette magát.

Aczél Endre a Kádár-korszak késői, hanyatló korszakában vált vezető újságíróvá, amelyet Szalai Erzsébet az új technokrácia felfelé ívelő szakaszaként jellemzett. Ennek a rétegnek jellegzetes médiafigurája Aczél, aki a televízió híradójának főszerkesztőjeként a hírműsor gyártásában is a szakszerűséget kívánta előtérbe állítani. A rendszerváltás pillanatában világossá vált, hogy a nómenklatúra "modernizáló", fiatal technokratái túlgyőzték magukat: rendszerváltó erőfeszítéseiknek ők maguk is – mint az összeomló Kádár-rendszer tartozékai – áldozatává válnak. A nómenklatúra más csoportjaival összefonódó nacionalista pártok nem tartottak igényt a technokrata szakértelemre; káderpolitikájukat – mint minden egyéb tevékenységüket is – az 1945-ben megszakadt tradíció diktálta.

Attól kezdve, hogy a rendszerváltás Magyarországon nem a késő kádári technokrácia elképzelései szerint zajlott le, és az eseményeket – legalábbis a vártnál sokkal nagyobb részben – a konzervatív nacionalizmus erői diktálták, Aczél Endre személyiségének – mint ahogy a késő-kádári technokrácia más csoportjainak is – meghatározó eleme a sértődöttség: "mi értettük a dolgunkat, dilettánsok váltottak fel bennünket". Tény, hogy – mint az élet szinte minden területén – a telekommunikációban is egy második-harmadik vonal lépett vezető pozícióba a rendszerváltás körülményei között, nem törődve az általánossá váló minőségromlással.

Mivel az új pluralista demokrácia első körben "kitolt" a pártállamban összekovácsolódott technokrata nemzedékkel, számukra a szakértelem magasabb rendű érték maradt, mint a rendszerváltás vívmányának tekintett demokrácia. Ez utóbbi a technokraták szemében csak körítés, szükséges vagy legkisebb rossz lehetett "a lényeg", vagyis a "működő piacgazdaság" létrehozása mellett. Ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy amikor Horn Gyula, illetve Bokros Lajos alatt a fiatal technokrata nemzedék visszatérhetett a politikai hatalomba, kormányzati tevékenysége alig maradt belül a demokrácia és az alkotmányosság keretein. (Ebben persze nem különbözött az Antall-Boros-kormánytól, de ez más kérdés.)

Az 1994-es választásokon az MSZP a szakértelem kormányra juttatását ígérte, és ennek megvalósulását a technokrata menedzserek és hivatalnokok megelégedéssel nyugtázhatták Bokros Lajos pénzügyminiszteri és Surányi György jegybankelnöki kinevezésekor. Bokros a szorult helyzetben jól látható szakmai hozzáértéssel, de politikai dillettantizmussal látott munkához. Programja heterodox csomag volt, amely felgyorsítani igyekezett a hazai kapitalizmus kialakulását, igazolva, hogy Bokros egész munkásságának – mint ahogy Margaret Thatcherének is – egyik legfontosabb ihletője a Nobel-díjas Friedrich Hayek, a neoliberalizmus atyja volt.

Az 1995-ös stabilizáció módszerei nagyban hozzájárultak Magyarországon a baloldali politizálás újbóli lejáratásához. Aczél Endre azonban még az 1998-as választási kampány során, nem sokkal az MSZP-SZDSZ-kormány bukása előtt is azt hangoztatta, hogy érdemeinek elismeréseként "fejet kell hajtani Bokros Lajos előtt". Aczélnak döntő szerepe volt abban, hogy a hazai tömegkommunikációs diskurzusban kialakult az a szófordulat, amellyel – a konkrét helyzetre és a részletekre való tekintet nélkül – minden megszorító intézkedést "Bokros-csomagnak" neveznek, feltételezve, hogy az ilyesmi minden országnak kijár, valami oknál fogva szükséges és elkerülhetetlen mindenütt, különösen az átalakuló ex-szocialista országokban.

A szakértő újságírás a szakértő politizálás szövetségese maradt az MSZP bukása után is. Magától értetődik, hogy a szakértő újságíró az ellenzéki helyét kereső szocialista pártot szemlélve annak "szakértő", vagyis Békesihez és Bokroshoz hű jobbszárnyát igyekszik jó fényben feltüntetni a pragmatikusabb, a baloldal társadalmi bázisával inkább kapcsolatban álló irányzatokkal szemben. Így Aczél 1998 nyarán a Népszabadság vezércikkében elemzi a Kovács László és Nagy Sándor felfogása közötti különbségeket, és felhívja a figyelmet a "veszélyre", miszerint az utóbbi nem tekinti magától értetődőnek az MSZP és az SZDSZ szövetségét. Ebben az értékítéletben a tényleges szaktudásnak nem lehet szerepe; inkább csak annak a paranoiának, amely az egykori szakszervezeti vezető személyével szemben már az MSZP-SZDSZ-koalíció válságpillanataiban is megnyilvánult (kiindulva abból a feltételezésből, hogy Nagy esetleg Bokros ellenlábasa lehet, holott ő az MSZOSZ elnökeként meghirdetése után azonnal támogatásáról biztosította a stabilizációs csomagot).

Aczél számára fontos, hogy a Bokros-féle neoliberális irányzattal szemben esetleg másutt felmerülő alternatívákat is negatív színben tüntesse fel. A legfontosabb feladat e téren a Vaclav Klaus nevéhez fűződő cseh gazdaságpolitika szapulása. A jobboldali Klaus a thatcheri filozófiát prédikálta, gyakorlati gazdaságpolitikájában azonban pragmatikus maradt. Ráadásul e politikával sikeresnek is mutatkozott – egészen az 1997-es pénzügyi válságig. Ez utóbbi megelégedéssel töltötte el Klaus ellendrukkereit, köztük Aczél Endrét, aki ebben az időszakban a káröröm minden fajtáját felvonultatta a magyar sokkterápiák igazolására, holott a kényszerű csehországi kiigazítás még a Klaus-kormány látványos bukása mellett sem volt annyira drasztikus, mint akár a Kupa-, akár a Bokros-féle megszorító csomag. (Annyi dicséretet azért kapott Klaus Aczéltól még 1997 tavaszán, hogy a "szakszervezeti gerinc megtörése" Csehországban is megtörtént.)

A cseh különút bírálata Aczél munkásságának nemcsak azért fontos eleme, mert – legalábbis az 1997/98-as időszakban – a neoliberálistól eltérő, fontolva privatizáló gazdaságpolitika kudarca mutatható ki benne, hanem azért is, hogy a magyar felsőbbrendűség – persze csak regionális összehasonlításban – bizonyítható legyen. Hogy az EU-bővítés első köréből kihagyott országoktól szakadék választ el bennünket, az nem kérdés. (Itt külön fejezetet érdemelne Aczél Romániával kapcsolatos publicisztikai tevékenysége.) Az érdekes az, hogy Aczél a lengyelekre is rápirít, mondván, hogy egy életképtelen agrárszektort próbálnak magukkal hurcolni az EU-ba, amely – tekintet nélkül a lengyelek gyengébb gazdasági eredményeire – politikailag mégiscsak egyformán fontosnak tekinti őket a többi – felvételre kijelölt – társult országgal, holott hirdetett elvei alapján a teljesítmény szerinti differenciálás lenne feladata.

A lengyel lemaradás dramatizálásánál – egy külföldi forrásra, "a világ legtekintélyesebb üzleti napilapjának" mondott londoni Financial Timesra való hivatkozással – Aczél figyelmen kívül hagyja azt az egyszerű tényt, hogy a régió volt szocialista országai közül 1998-ban még mindig Lengyelország az egyetlen, amelynek GDP-ben mért nemzetgazdasági teljesítménye meghaladta a rendszerváltás előtti szintet. Arról is megfeledkezik – amit egyébként kollégája, Bossányi Katalin néhány nappal később ugyanazon az oldalon már szóvá tesz -, hogy az Antall-korszak alatt kialakult birtokstruktúrával Magyarország épp úgy egy életképtelen, a nyugat-európai normáktól távol eső mezőgazdaságot óhajt magával vinni az integrációba, mint a lengyelek.

Az pedig, hogy Aczél elvárja az EU-tól, hogy a bővítésben ne a politikai megfontolás, hanem csakis "a mérhető és kritériumokhoz illeszthető teljesítmény legyen a perdöntő", vagy színlelt, vagy valóságos naivitásként értékelhető. Az EU legalább annyira politikai közösség, mint amennyire gazdasági; soha, semmilyen döntése nem volt kizárólag üzleti megfontolásokra alapozott ("politikamentes"); a bővítés kérdéséért felelős EU-tisztségviselők (Hans van den Broek és mások) pedig számtalanszor elmondták, hogy a keleti kiterjesztés fő célja nem más, mint a stabilitás zónájának kiterjesztése. Ha az EU megfogadná Aczél Endre tanácsát, és azt vizsgálná, hogy a nyugat-európai normákhoz való közelség alapján mely országok vehetnek részt az integrációban, sok magyar "szakértő" megrökönyödésére a keleti bővítés kérdését egyszer s mindenkorra levenné a napirendről.

A neoliberális receptek eminens követésére büszke magyar reformer persze nem mondhat mást, mint hogy Magyarországnak – érdemei és teljesítménye alapján – igenis helye van a nyugati integrációs szervezetekben, így az Európai Unióban és a NATO-ban. A tétel második felének bizonyítása érdekében Aczél kénytelen démonizálni a NATO-bővítés ellenzőit, köztük az észak-atlanti katonai tömörülés keleti kiterjesztése ellen szavazó húsz amerikai szenátort. Egytől egyig mindegyikre ráhúzza a konzervatív és izolacionista jelzőket, holott az Egyesült Államokban éppen a klasszikus liberális irányzat küzdött leghevesebben a NATO-bővítés ellen – a The New York Times című, meglehetősen internacionalista napilap köré szerveződve. Aczélt nem érdeklik a béke ügyét vagy a szociális szempontokat szem előtt tartó érvek, ami miatt az ő besorolásában szélsőjobboldali figuraként tűnik fel az a Daniel Patrick Moynihan (a Demokrata Párt New York államot képviselő szenátora), aki ugyan a konzervatív Nixon elnök egyik főtanácsadója volt, de még akkor is az adminisztráció liberális arcaként tartották számon.

Aczél politikai üzeneteinek egyik visszatérő motívuma: "nincs más út". Az egyetlen racionális irány a neoliberális gazdaságpolitikai receptek követése és az "euro-atlanti" integrációs szervezetekhez való csatlakozás, ahogy azt a "szakértők" hada folyton-folyvást sulykolja. Még az egészen sajátos reformelképzeléseket megvalósító Kína számára sincs más út, mint végső soron bevezetni a – fukuyamai értelemben világtörténelmi győztesnek számító – kapitalizmust. Érdekes ellentmondás az aczéli paradigmában, hogy az univerzalista felfogás mellett megfér a kivételesség motívuma is: egyesek (például a magyarok) alkalmasabbak az üdvözítő receptúra alkalmazására, mint mások (itt most politikai korrektség végett meg nem nevezendő keleti és déli nemzetek nevei következnének).

Egyes írásaiból úgy tűnik, hogy Aczél is tudatában van a pozitívnak beállított nyugati példák közvetlen alkalmazása előtt tornyosuló akadályoknak. Jól látja, hogy az intézményi adaptációnak korlátai vannak, ezt az álláspontját azonban nem tudja kellő szakszerűséggel megindokolni. A két ország politikai rendszerét összehasonlítva kijelenti például, hogy "Magyarországon (ellentétben Nagy-Britanniával) arányos választási rendszer működik", holott már egy alapszintű politikatudományi kurzus résztvevői is tudhatják ennek ellenkezőjét. Egy olyan országban, ahol egy politikai párt az állampolgárok által leadott szavazatok 33 százalékával megszerezheti a parlamenti mandátumok 54 százalékát – amint azt az MSZP tette 1994-ben -, nem beszélhetünk arányos képviseletről. Igaz, a magyar választási rendszerben van egy arányos elem; a nemzetközi összehasonlításban egyedülállóan komplikált mechanizmus a két választási elvet (arányos és többségi) kombinálja. Ugyanakkor elmondható, hogy már a hazai választási rendszer arányos felében, vagyis a pártlistákra leadott szavazatok után elnyerhető mandátumoknál megkezdődik a rendszer aránytalanítása, amennyiben az öt (korábban négy) százalékos küszöb kiszűri a viszonylag kis támogatottsággal rendelkező pártokat.

Attól persze, hogy Aczél nem tudja, mi az arányos képviselet, még lehet igaza abban, hogy Magyarországon érdemes árnyékkormányt működtetni (még akkor is, ha ez "a brit viszonyokhoz képest kevésbé indokolt"). A lényeg, amit ezúttal meg kell figyelnünk, nem más mint az érvelési technika – a szakszerűnek látszó érv felvonultatása a laikus olvasó által ellenőrizhetetlen módon.

A szakszerűség látszatának – a politológiai szakkifejezések több-kevesebb pontossággal történő villogtatása mellett – további fontos kelléke a tekintélyes forrásokra való hivatkozás. Aczél Endre – a veterán világpolitikai elemző Gömöri Endréhez hasonlóan – két nyugati sajtótermékre hivatkozik rendszeresen: a londoni The Economist című hetilapra és az amerikai Foreign Affairs című külpolitikai folyóiratra. A nevezett lapok a maguk műfajában valóban a világ legolvasottabbjai közé tartoznak, hazai külpolitikai szakértőink kezében azonban sajátos célt szolgáló eszközzé válnak. Azzal ugyanis, hogy mint a világ "vitathatatlanul legtekintélyesebb" folyóirataira hivatkoznak rájuk, saját magukról hitetik el, hogy ők az ország "vitathatatlanul legtekintélyesebb" külpolitikai elemzői. És ez így is van; amíg a hazai újságírók jelentős része nem vesz kezébe színvonalas nyugati forrásokat – részben hiányos nyelvtudása, részben igénytelensége folytán -, addig a néhány fős elit kiváltsága marad értelmezni, hogy mit ír a Foreign Affairs és a The Economist (kicsit hasonlóan a középkori bibliaértelmezés gyakorlatához). A vakok között már a félig tájékozott szakértő is hatalmi pozícióba kerülhet.

A nevezett folyóiratokra mint szakmai tekintélyekre való hivatkozás elfedi e fórumok politikai irányultságát is. Pedig van nekik: a The Economist például születése óta – vagyis másfél évszázada – liberális folyóirat, amely a liberalizmus huszadik századi szakadása után annak konzervatívabb irányzatát képviselte. Egy magyar külpolitikai szakértőnek azonban – a politikamentesség látszatának fenntartása végett – illik meglepődnie, amikor a parlamenti választások előtt e hetilap szerkesztősége állást foglal, mégpedig a Konzervatív Párt oldalán.

E "malőr" ellenére az olvasó számára talány marad, hogy miért az angolszász neokonzervativizmus dicsérete adja meg egy szociálliberális magyar napilap alaphangját. Márpedig a konzervatív ideál máshol is felszínre bukkan Aczél munkásságában, leginkább akkor, amikor – ismét csak a fent említett Gömöri Endréhez hasonlóan – Henry Kissingert, az USA egykori külügyminiszterét teszi meg a külpolitika tudományának megfellebbezhetetlen tekintélyévé. Kissinger kiemelkedő elméleti tudással és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező figura, de amit mond, az nem "a tudomány" vagy "a diplomácia" mesterségének vagy művészetének szava, hanem egy bizonyos felfogás képviselete. Ez az irányzat a nemzetközi kapcsolatok elméletében az úgynevezett realista iskola, amelyet leginkább az erő filozófiájaként, a morális szempontok kiiktatásával, a nemzeti érdekek minden egyéb fölött történő érvényesítésével jellemezhető. Akarva-akaratlanul Kissinger magyar követői is kénytelenek pozitívan viszonyulni a hegemonizmushoz, elfogadva és hirdetve, hogy a nemzetközi viszonyokban, és általában a politikában mindig az erősebbnek van igaza.

Záró megjegyzések

Aczél Endrének – hasonlóan a többi politikai elemzőhöz és általában az állampolgárokhoz – az lehet a véleménye, ami neki tetszik. A Bertelsmann-tulajdonban levő Népszabadság Rt. is azt alkalmaz politikai publicisztikai feladatokra, akit kiadói és szerkesztői szempontjai alapján célszerűnek lát. A közszolgálati médiában is megjelenő szakértőnek azonban felelőssége a korrekt, mindenfajta manipulációtól mentes tájékoztatás. A legkisebb mértékben sem szerencsés, ha valaki a belpolitikai véleményét (tb-reformra van szükség, a szocdem vezér ne ígérjen semmi kézzelfoghatót, hanem legyen pragmatikus és opportunista stb.) kivetíti a külvilágra, és a belpolitikai állásfoglalás külső legitimációjának megteremtése érdekében hajlandó megerőszakolni a világpolitika tényeit és összefüggéseit, és mellékesen belegázolni a politikával foglalkozó társadalomkutatók önérzetébe. Az irodalmi idézetek és történelmi anekdoták nem helyettesíthetik a társadalomtudományi módszertant, még ha néhány befolyásos kommentátor a vulgármaterializmusból való kiábrándultsága miatt hajlamos is félredobni azt.

***

[Cikkünk kiindulópontját Aczél Endre A Blair-szindróma című írása képezte (Népszabadság, 1997. október 18.). Megírásához felhasználtuk a szerző más írásait is, így például a Klaus Csodaországban (1997. június 2.), a Thatcher úr a vártán (1997. február 10.), az Árnyékkormány (1998. augusztus 1.) és a Bibó az EU-ban (1998. augusztus 3.) címűeket.]