Hagyományos felfogás szerint 1991-ben a szocialista gazdaság összeomlása volt az előmozdítója a Szovjetunió látványos bukásának, aminek hatására az állampolgárok békés úton megbuktatták a kommunista vezetést és az elgyengült szocialista rendszert. Mégis, ha valaki a kvázi eltávolított kommunista vezetők hollétét kutatja, azt veszi észre, hogy többségük nem sínylődik számkivetésben, hanem továbbra is tartja magas pozícióját a Szovjetunióból kivált 15 új nemzet élén. Legtöbbjük ráadásul ma jóval tehetősebb, mint a Szovjetunió bukása előtt. Két évvel e sajátságos “forradalom” után ebből a 15 új nemzetből 11 áll egykori kommunista vezető irányítása alatt.

A hagyományos felfogással ellentétben az 1991. évi szovjet átalakulás nem a Szovjetuniót irányító kis számú elit ellen, hanem az elit által ment végbe. Ezt a folyamatot pedig nem a szovjet tervgazdálkodás összeomlása indította el, hiszen ilyen összeomlás nem történt. Jóllehet a szovjet tervgazdálkodás az 1970-es évek második felére komoly gondokkal találta magát szemben, összeomlásról az 1980-as évek végén még korántsem beszélhetünk. Inkább a szovjet elit tagjai rombolták le saját rendszerüket, miközben a személyes gazdagodásuk további lehetőségét keresték.

A valóságnak megfelelően a Szovjetunió bukását az ország rendszerének antidemokratikus vonásai okozták, nem pedig a tervgazdálkodás csődje. Jelen értelmezés azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a szocializmus demokratikus formája lényegesen jobb életfeltételeket és gazdasági stabilitást hozhat a társadalom minden tagjának, nemcsak az elitnek, legyen szó akár kapitalista, akár kommunista elitről.

A szovjet gazdasági tervezés

Az 1917. évi oroszországi forradalom után a bolsevikok egy évtizeden át kísérleteztek gazdasági szerkezetek különböző formáival. Csak az 1920-as évek végén lépett életbe az ún. “szovjet rendszer”. Ezt a rendszert az jellemezte, hogy a nem mezőgazdasági vállalatok szinte kivétel nélkül köztulajdonban voltak, és az egész hatalmas ország termelő tevékenységét Moszkvából szabályozták. Sok nyugati szocialista élesen bírálta a Szovjetunióban alkalmazott rendkívül központosított, formájában fentről lefelé ható gazdasági tervezést, és elítélte az ezzel együttjáró tekintélyi elven alapuló, elnyomó kormányformát.

A kereseti különbségek sokkal kisebbek voltak, mint a tőkés országokban, és minden dolgozó számára biztosítottak munkahelyet. Azonban a hatalmon levő kommunista pártban és a kormányban a magas rangú tisztviselőkből álló kiváltságos és elszigetelt “pártállami elit” irányította a rendszert és kisajátította a legjobb fogyasztási cikkeket. A szovjet rendszernek voltak ugyan szocialista vonásai, mégis mind gazdaság, mind kormány tekintetében igen messze járt attól a demokratikus rendszerű népi hatalomtól, amelyet hosszú ideje megálmodtak és megvalósítani igyekeztek a világ szocialistái. Joszif Sztálinnak, a szovjet diktátornak 1953-ban bekövetkezett halála után az általa vezetett, az 1930-as évek kezdetétől fennálló embertelen és vérengző rezsimje a tekintélyuralomnak egy mérsékeltebb formájává alakult át, de a rendszer alapvető intézményei egészen az 1980-as évekig, a gorbacsovi reformokig változatlanok maradtak.

A szovjet rendszer, dacára a kezdeti évtizedekben elkövetett bűncselekményeknek és a szocialista eszményektől való állandó elhajlásoknak, gyors gazdasági fejlődést hozott mintegy ötven éven át létrejötte után (az 1920-as évek vége óta). A falusias, agrárjellegű gazdaság városias, ipari jellegű gazdasággá való átalakulása, ami más országokban 30-tól 50 évig terjedő folyamat volt, mindössze 12 év alatt, 1928 és 1940 között ment végbe.

Egyes tudósok úgy gondolják, a parasztság erőszakos kollektivizálása, életszínvonalának rendkívüli mértékű visszaesése és az embertelen, tekintélyi elven alapuló munkaviszonyok az iparban Sztálin idején nagyrészt magyarázatul szolgálnak az 1928 és 1940 közötti gyors iparosodásra. Mi viszont úgy véljük, Sztálin rémtettei ahelyett, hogy felgyorsították volna a gazdasági növekedést, inkább lelassították a fejlődést, passzív ellenállást kiváltva a lakosságból. A Szovjetunió gyors iparosodásában az ország szocialista vonásaié az érdem, nem pedig az elnyomásé.

Leszámítva a nagyrészt szovjet területen vívott II. világháborúhoz kapcsolódó harcokat, illetve a helyreállítás időszakát, a szovjet nemzeti bruttó össztermelés (GNP) nyugati becslések szerint 1928 és 1975 között évente nagy mértékben, átlagosan 5,1%-kal növekedett. Még 1950 és 1975 között is, amikorra lényegében befejeződött az iparosítás, gyorsan fejlődött a szovjet gazdaság – még az Egyesült Államok akkori gazdaságánál is gyorsabban, ahogy azt az 1. számú táblázat mutatja.

A szovjet gazdasági rendszernek volt néhány előnye a kapitalizmussal szemben. Ezek közé tartozik a gazdaságirányítóknak az a lehetősége, hogy a nemzeti kibocsátás nagy részét vissza tudták forgatni a tőkejavak előállításába, az oktatásba és a munkaerő képzésébe; továbbá a tőkés gazdaságot sújtó, periodikusan ismétlődő recesszió hiánya és a folyamatos, teljes körű foglalkoztatottság megvalósítása.

A GNP növekedése nem mutatja pontosan a gazdasági fejlődést egy adott időszakban, de más mérések is megerősítik, hogy a Szovjetunó gyorsan fejlődött. 1975-re a korábban elmaradott Szovjetunió megelőzte az Egyesült Államokat nyers- és hengerelt acél, valamint cement termelésében, fémvágó és fémmegmunkálógépek, traktorok, kombájnok gyártásában, búzatermesztésben, sertéstenyésztésben, a tej, valamint a gyapot előállított mennyiségében. 1960-ban a szovjet családok közel felének volt rádiója, tízből egynek volt televíziója, huszonötből egynek pedig hűtőszekrénye; 1985-re átlagosan minden családra jutott egy ezek közül. 1980-ra 20 millió szovjet polgárnak volt felsőfokú végzettsége. Ugyanebben az évben a Szovjetunióban magasabb volt az egy főre jutó orvosok és kórházi ágyak száma, mint az Egyesült Államokban, a várható élettartam pedig 69 évre emelkedett, és ezzel öt évre csökkent a különbség az Egyesült Államokban várható élettartamtól. Az 1970-es évekre a Szovjetunió vívmányai a tudományok, a technológia és a gazdasági növekedés terén aggodalommal töltötték el a nyugati hatalmakat. Sokan attól féltek, hogy a jövő a szovjet modellé lehet gazdasági sikerei alapján, számos nemkívánatos vonása ellenére.

1975 után a szovjet gazdasági növekedés feltűnően lelassult, technológiai fejlődésének mértéke szintén csökkent. 1985-re a szovjet vezetők tudták, hogy probléma van. Az Egyesült Államok gazdasága, a korábbi tendenciával ellentétben, egy évtizede gyorsabban fejlődött a szovjet gazdaságnál. Ráadásul a Reagan-adminisztráció által megkezdett fegyverkezési versengés 1981-ben súlyosan megterhelte a szovjet gazdaságot.

Mihail Gorbacsov 1985-ben került hatalomra, részint a szovjet vezetés azon felismerésének köszönhetően, hogy komoly gazdasági reformokra van szükség. A gorbacsovi reformok azonban nem tudták jelentősen javítani a GNP növekedésének mértékét, amely 1985 és 1989 között mindössze évi 2,2% volt az előző évtized 1,8%-os arányához képest (l. 2. táblázat).

A GNP növekedésének mértéke 1975 és 1989 között elmaradt ugyan a várakozásoktól a szovjet gazdaság korábbi eredményeihez képest, ám a gazdaság az összeomlástól messze volt. A szovjet gazdaság 1975 és 1989 között egyetlen évben sem mutatott csökkenő GNP-t, míg az Egyesült Államokban erre három évben is volt példa.

Az 1980-as évek végén egyes fogyasztási cikkek hiánya fokozódott, ami hosszú sorokat eredményezett a boltok előtt. Nyugati megfigyelők azt feltételezték ebben az időben, hogy ez a termelés összeomlását tükrözte. Pedig a hiányosságokat valójában az okozta, hogy a családi jövedelem gyorsabban emelkedett, mint a fogyasztási cikkek termelése. A “bűnösök” a gazdasági reformok voltak, amelyek decentralizálták az egyéni vállalkozási szintnek megfelelő jövedelem fölötti ellenőrzést.

Ennek megfelelően a családi anyagi jövedelem növekedése, amelynek mértéke az 1980-as évek közepén mindössze 3-4% volt évente, 1988-ban hirtelen 9,1%-ra, 1989-ben pedig 12,8-ra “ugrott”. A központi gazdaságirányítók által rögzített árak mellett a tehetős fogyasztók gyorsan “kifosztották” a boltokat, a valós fogyasztás mégis tovább növekedett. Bár az 1980-as évekbeli gazdasági teljesítmény nem volt igazán fényes, mégsem volt teljesen igaz az az elterjedt nézet, mely szerint a szovjet tervgazdálkodás összeomlott.

1990 és 1991 között azonban a helyzet megváltozott. Ezekben az években Gorbacsov és a szovjet kormány fokozatosan elvesztette a hatalmat a Borisz Jelcin ellenzéki politikus vezette mozgalommal szemben. 1990 májusában Jelcin megszerezte a hatalmat az Orosz Föderáció fölött, amely akkoriban a Szovjetunió egyik köztársasága volt. Az Orosz Köztársaság első embereként Jelcin fokozatosan át tudta venni a politikai és a pénzügyi irányítást a szovjet kormánytól. 1990 júniusában Jelcin rábírta az Orosz Köztársaság törvényhozó testületét, hogy nyilvánítsa ki egyeduralmát minden gazdasági forrás fölött az Orosz Köztársaságban. A gazdasági tervezés e folyamat során összeomlott, a roppant egységes szovjet gazdaság pedig gyorsan romlásnak indult (l. 2. táblázat). Ezt a gyengülést azonban nem a tervgazdálkodás szükségszerű megvalósíthatatlansága okozta; a visszaesés azért következett be, mert a tervgazdálkodás megszűnt, s ezzel a gazdaság hatékony koordináló eszközök nélkül maradt.

Az elit a kapitalizmust választja

Hogyan volt képes egy ellenzéki politikai mozgalom békés úton eltörölni a szovjet rendszert, amely egészen az 1920-as évek óta nem ütközött komoly belső ellenállásba? Erre a kérdésre a válasz Gorbacsovnak a szovjet rendszer megreformálására irányuló erőfeszítéseiben és ezeknek a szovjet társadalomra gyakorolt váratlan hatásaiban rejlik.

Gorbacsov és hívei úgy gondolták, a szovjet rendszer fő fogyatékossága a demokrácia hiánya. A szovjet rendszert az 1920-as évek óta sújtó komoly társadalmi és gazdasági problémák, valamint az 1975 után kezdődött viszonylagos gazdasági stagnálás okait ebben látták. Azzal érveltek, hogy a szovjet rendszernek a nép tényleges részvételével történő átalakítása mind a kormányban, mind a gazdasági döntéshozatalban valóban képes lenne kihozni a szovjet rendszerből a benne rejlő lehetőségeket.

Ennek megfelelően a peresztrojka (átalakítás) néven közismert gorbacsovi reformprogramnak három összetevője volt. A “glasznoszty”, ami a korlátozások feloldását jelentette az általános üzleti és politikai tevékenység terén, az állampolgárok számára a közügyekben való szabad részvétel lehetősége volt. A kormány demokratizálása a szabad választások intézményesítésével és a kommunista pártnak az államra kiterjedő szigorú ellenőrzésének eltörlésével lehetővé tette a nép számára a politikai hatalomban a szuverenitás kinyilvánítását. A gazdasági reformok a gazdasági tervezés demokratizálására és decentralizálására irányultak. Az új törvényhozás áthárított némi hatalmat a vállalkozás szintjére, ahol a dolgozóknak egyenlő joguk volt a vállalatigazgató megválasztására. A reformok révén megvalósult a piaci ellenőrzésnek egy korlátozott mértéke, ami nagyobb választási lehetőséget adott a fogyasztóknak és a termelés is megnövekedett.

A glasznoszty számos különböző, a Szovjetunió jobb jövőjét illetően más és más elképzelésekkel rendelkező politikai csoport virágzását eredményezte. A legnagyobb támogatásra három csoport talált. Az első a vezetés programja volt az átalakított szerkezetű és demokratikus szocializmus építéséről. A második a reformok előtti, tekintélyi elven alapuló rendszerhez való visszatérésre szólított fel. A harmadik álláspont hívei pedig egyre nyíltabban a szocializmusról való lemondást hirdették a kapitalizmus javára.

A glasznoszty lehetővé tette a vezetéssel szembehelyezkedő álláspontok támogatását, a szovjet politika demokratizálása pedig lehetővé tette az újonnan alakult szembenálló csoportok számára a hatalomért való versengést. A gazdasági reformtörekvések által előidézett gazdasági szakadás hozzájárult Gorbacsov és hívei általános támogatásának csökkenéséhez. A Borisz Jelcin vezette kapitalizmuspárti csoportosulás leginkább azért aratott győzelmet, mert megnyerte a pártállami elit elsöprő többségének, a szovjet társadalom legerősebb csoportjának támogatását.

Első pillantásra valószínűtlennek tűnik, hogy a pártállami elit a kapitalizmus mellett döntött. Olyan ez, mintha a római katolikus egyházi hierarchia hirtelen az ateizmus felé fordulna, vagy mintha az Egyesült Államokbeli Kereskedelmi Kamara a privát üzlet államosítására szólítana fel. Mégis pontosan ilyen látványos fordulat ment végbe a Szovjetunióban. Az 1980-as évekre a szovjet pártállami elit legtöbb tagja – a magas rangú tisztviselők a Kommunista Pártban, a kormányban és a gazdasági irányítás rendszerében – már régen nem hitt a rendszer ideológiájában.

Ahogy arról Alec Nove, Mervyn Matthews, Kenneth Farmer és más Szovjetunió-szakértők számoltak be tanulmányaikban, a II. világháború utáni szovjet elit nagyrészt ambíciózus, mindenfajta erős személyes meggyőződés nélküli személyiségekből állt, akik a hatalmat, a tekintélyt és az anyagi kiváltságokat hajszolva emelkedtek az elit soraiba. Amikor 1991 júliusában a szerzők egyike azt kérdezte Nyikolaj L.-től, a szovjet elit régi tagjától, tagja-e a Kommunista Pártnak, az így válaszolt: “Természetesen tagja vagyok a Kommunista Pártnak – de nem vagyok kommunista.” Amikor a gorbacsovi reformok lehetővé tették a rendszer jövőbeni irányvonaláról szóló vitákat, ennek az opportunista elitnek a tagjai saját érdekeik szerint értékelték az alternatívákat.

Az elit nagyrésze úgy érezte, a Gorbacsov által képviselt demokratizált szocializmus nem kedvez számukra. A demokratikus szocializmus azzal fenyegetett, hogy megfosztja őket attól az önkényes hatalomtól, amelyet a lakosság felett gyakoroltak, és hogy anyagi kiváltságaik lecsökkennek. A szovjet elit magában foglalta a szocialista eszmények néhány igazi hívét, köztük magát Gorbacsovot is, ők azonban csekély számú kisebbségben maradtak.

Egyes ellenzéki csoportok a reformok előtti szovjet rendszerhez való visszatérés mellett szálltak síkra. Meglepő módon azonban az elitnek csak kevés tagja találta meggyőzőnek ezt az álláspontot. Jóllehet a reformok előtti rendszer segítette őket az elitbe, anyagi kiváltságaikat mégis megszorították a régi rendszer szocialista törekvései. Nem rendelkezhettek magántulajdonnal vagy felhalmozott vagyonnal, és privilegizált életstílusuk teljes egészében a hierarchián belül elfoglalt pozíciójuktól függött. A fölöttes elégedetlensége alacsonyabb kategóriába való besoroláshoz, valamint a megszokottá vált luxus elvesztéséhez vezethetett. Amikor a régi rendszernek egy tucatnyi magas pozícióban levő híve 1991 augusztusában megpróbált államcsínyt végrehajtani, a puccskísérlet hamar megbukott, mivel a hatalomra pályázók jóformán semmiféle támogatásra nem találtak a szovjet eliten belül ahhoz, hogy visszaállítsák a régi rendszert.

A kapitalizmus ezzel szemben roppant vonzó volt az elit többsége számára. ők észrevették, mennyivel tehetősebben élnek Nyugaton a hozzájuk hasonló pozícióban levő emberek, nemcsak abszolút értelemben, de országuk átlagos életszínvonalához viszonyítva is. A szovjet rendszer óriási mennyiségű tőkével rendelkezett, és az elit tagjai megértették, hogy ha a rendszer kapitalistává alakul át, a legjobb pozícióba kerülhetnek ahhoz, hogy ennek a tőkének az új tulajdonosai lehessenek.

Valóban így is történt. Viktor Csernomirgyin, aki 1992 decembere óta Oroszország miniszterelnöke (volt 1998-ig – a szerk.), a szovjet korszakban földgázkitermeléssel- és feldolgozással foglalkozó miniszter volt. Ma a világ földgázkészletének a Szovjetunióban fellelhető 20-35%-át ellenőrző privatizált társaság, a Gazprom legfőbb részvényesének őt tartják, és a világ leggazdagabb emberei közé sorolják. Egy vizsgálat kimutatta, hogy a száz legtehetősebb orosz üzletember 62%-a korábban a szovjet pártállami elit tagja volt (a fennmaradó 38% zömének háttere nagy valószínűség szerint a szervezett bűnözés világában keresendő). Szintén kimutatták, hogy a posztszovjet Oroszországban a Jelcin elnök adminisztrációjában helyet foglaló magas rangú politikai vezetők 75%-a a szovjet elitből érkezett.

A szovjet elit tagjait nem söpörte el az alulról jövő demokratikus forradalom 1991-ben. Bukás helyett hatalmon maradtak, sutba dobták kommunista mivoltukat és folytatták a szovjet rendszer vagyonának egymás közötti felosztását.

1991 júniusában egy amerikai politológusnak, Judith Kullbergnek a moszkvai elitről készített tanulmánya megerősítette, hogy a kapitalizmus gondolata széles körben népszerű volt a szovjet társadalom legfelső rétegében. A tanulmányozott elit mintája alapján 77% támogatta a kapitalizmust, 12% a demokratikus szocializmust, 10% pedig a “kommunista vagy nacionalista” állásponton volt.

A szovjet átlagpolgárok nézetei között óriási különbségek mutatkoztak. 1991 májusában egy kérdőíves felméréseket végző amerikai cég, a Times-Mirror Center for the People and the Press széleskörű közvélemény-kutatást folytatott Oroszország európai részén. Arra az eredményre jutott, amelyre a fenti elitvizsgálat is: mindössze 10% favorizálta a reformok előtti rendszert. A közvélemény-kutatás szerint azonban 36% támogatta a demokratikus szocializmust, további 23% pedig a szociáldemokrácia svéd modelljét. Mindössze 17% akart “az amerikaihoz vagy a németországihoz hasonló kapitalizmust” (14%-nak nem volt véleménye). Ily módon a nagy többség (69%) kétségkívül egyfajta szocializmust vagy szociáldemokráciát akart és csak kevesen akartak nyugati típusú kapitalizmust. Más, akkoriban végzett közvélemény-kutatások még a Times-Mirror vizsgálatában látottaknál is kevesebb támogatóját találták a kapitalizmusnak.

A szovjet rendszer 1985 és 1991 közötti jelentős demokratizálása ellenére azonban az átlagpolgár politikailag passzív maradt. A társadalmi piramis csúcsán elhelyezkedő pártállami elitnek megvolt a hatalma ahhoz, hogy Gorbacsov törekvéseinek tömeges támogatottsága ellenére is felülkerekedjen Gorbacsov és hívei ellenállásán, és a Szovjetuniót a kapitalizmus felé fordítsa. Mivel Borisz Jelcin, a kapitalistapárti mozgalom vezetője intézményes hatalmat szerzett az Orosz Köztársaságban, mialatt Gorbacsov megőrizte az ellenőrzést a központi szovjet állam felett, a kapitalizmuspárti mozgalom törekvése a teljes államhatalomra megkövetelte a szovjet állam lebontását. Ennek a lépésnek nem volt legális vagy alkotmányos alapja, és az 1991-es referendum megmutatta, hogy a szovjet szavazók több mint háromnegyede ellenzi ezt. Oroszországnak a Szovjetuniótól való leválása volt az egyetlen járható út Jelcin és mozgalma számára, hogy véghezvigyék a kapitalista átalakítást.

A szocializmus jövője

A szovjet rendszer bukása nem azt bizonyítja, hogy egy köztulajdonon és gazdasági tervezésen alapuló rendszer működésképtelen, hanem azt, hogy egy viszonylagos egyenlőségre törekvő tervgazdálkodás, amelyet egy kiváltságos elit irányít, hosszú távon instabil rendszer. Amint a forradalom híveiből álló alapító nemzedék letűnik, az uralkodó elit végül rájön, hogy egy ilyen rendszer szocialista elemeinek fenntartása nem áll érdekében. A Szovjetunióban ez a folyamat a rendszer demokratikus szocializmussá való átalakítására irányuló kísérlet okozta zűrzavar közepette zajlott.

Kínában a pártállami elit szintén a saját érdekeit tartja szem előtt a gazdaságban, de más utakon jár. Ahelyett, hogy megszabadulni igyekeznének a kommunista párt uralmától, arra használják azt, hogy egy gyorsan fejlődő kapitalista szektort építsenek ki, amely végül felváltja majd a tervgazdálkodáson alapuló, köztulajdonban levő szektort. A vezető kínai párt tisztviselőinek gyermekei a családi kapcsolataikat használják ki, hogy jövedelmező pozíciót biztosítsanak maguknak az újonnan megjelent privát üzleti életben.

Csakis egy, a gazdaságban és a hatalomban egyaránt a népi szuverenitáson alapuló, demokratikus szocializmus lenne hosszú távon életképes. Ilyen rendszerben a jogait érvényesítő lakosság képes lenne ellenállni bármilyen kísérletnek, amelyet egy kisebbség kezdeményez, hogy a nép által megteremtett vagyon felett ellenőrzést nyerjen. Úgy gondoljuk, hogy a demokratikus szocializmus gazdasági teljesítmény és társadalmi igazság terén fölötte állna mind a szovjet típusú rendszernek, mind a kapitalizmusnak.

A gazdasági tervezésen keresztül a demokratikus szocializmus biztosítani tudja a teljes körű foglalkoztatottságot, képes elkerülni a recessziókat, és képes erőteljesen befektetni az emberi erőforrásokba, valamint az új technológiákba. Mivel nem lenne magántulajdonnal rendelkező, vagyonos réteg, a jövedelmet sokkal egyenletesebben lehetne elosztani, mint a kapitalizmusban. A kaptalizmusnak a profitért folyó elvakult harcával ellentétben a demokratikus szocializmus képessé tenné a lakosságot arra, hogy a gazdasági fejlődést a fenntartható gazdasági haladás útján vezesse előre. Egy ilyen út javítaná az életszínvonalat, csökkentené a munka nem kívánt formáira fordított időt, elkerülné a természeti környezet rombolását, és igazságosan osztaná szét a gazdasági fejlődés gyümölcseit.

A szovjet történelem azt mutatja, hogy a gazdasági tervezés és az állami vállalatok még az eltorzult szovjet formában is képesek gyors gazdasági fejlődést hozni. Az a hit, hogy a demokratikus szocializmus jól működne, nem támasztható alá történelmi példákkal, mivel ilyen rendszer még sehol nem létezett kiteljesedett formában. De a helyesen értelmezett szovjet tapasztalatokban sem található semmi, ami aláásná a demokratikus szocializmus ígéretét.

(Fordította: Tauszik Viktor)

[A tanulmány David Kotz és Fred Weir Revolution from Above: The Demise of the Soviet Union (New York, Routlege, 1997.) című könyve alapján készült.]

1. táblázat:

2. táblázat:

Csurakov napjaikban se nem népszerű, se nem divatos téma kutatásába kezdett. A szerző konkrétan kimutatja az 1917-es orosz forradalom önigazgatói-önkormányzó jellegét a forradalmi munkásszervezetek tevékenységében. Azt a folyamatot elemzi, amelyben az egyre inkább önállósuló politikai hatalom magához ragadta az önigazgatói munkásszervezetek funkcióinak többségét, államosította a munkásönigazgatás szerveit.

A tisztelt kollégák most elsősorban a “puskás emberrel”, a parasztsággal és az értelmiséggel foglalkoznak: a zemsztvo-bizottságokkal és a különféle burzsoá önvédelmi szervezetekkel. Egyre több szó esik az utóbbi években a forradalom és az ember viszonyának mindennapi, humanitárius aspektusáról általában is. Széleskörűen vitatjuk meg a különböző intézményi, szociálpszichológiai, axeológiai és egyéb magasröptű problémákat.

Mégsem találtuk meg azonban mindeddig Októbernek valamiféle új értelmét és üzenetét. Egy mozaik-képet látunk mindössze, egy színes, helyenként egészen meglepő és magával ragadó kirakósdit. Milyen eredeti ugye, hogy egyes kutatók megállapították: az orosz forradalom kimenetelét végül is a lakosságnak a zug-pálinkafőzés iránti olthatatlan szenvedélye döntötte el. Vagy az: 1917 februárját követően a Romanov családnevet viselő polgárok egy része lázas sietséggel cserélte fel azt – mondjuk – Demokratovra. Mások úgy igyekeztek a forradalmi áradathoz csatlakozni, hogy a “köztársaság” vagy a “komisszár” szóból faragtak maguknak nevet.

Mindezt jó tudni persze, ha meg akarjuk belülről is érteni a kort, amelyben ez a világtörténelmi esemény lezajlott. Ám ez nem pótolhatja azonban a teljes, ha úgy tetszik – a totálképet. És nem véletlen, hogy ezt mindeddig nem sikerült megrajzolni. Az orosz forradalom társadalomtörténetét nem lehet megírni ugyanis a korszak munkásmozgalmának elmélyült tanulmányozása nélkül.

Az orosz munkásmozgalom 1917-ben olyan széles és erős sodrú volt, hogy ezúttal csak a legközvetlenebbül a mához vezető szálainak a megragadására vállalkozhatunk. Az egyik ilyen szál kétségkívül a szovjet állam megalakításában való részvétel volt. A szovjetek kezdetben egyértelműen a munkások osztályszervezetei voltak, és Oroszország államiságának valóban új alapjait jelentették. Ez a szerep egyáltalán nem a vörös zászlók lobogtatásában merült ki.

A szovjet történettudomány óriási apparátussal igyekezett megörökíteni a Vörös Október minden mozzanatát, így a szovjet állam megszületését is. De megérthették-e valójában Sztálin és Brezsnyev famulusai a forradalomnak azt a logikáját, amely a munkásönkormányzatokat az állam alapjává tette volna? Nyilvánvalóan – nem. A szovjet korszak történészei azonban – a rájuk nehezedő hatalmas politikai nyomás ellenére – már akkor is nagyon sok anyagot és számos olyan összefüggést tártak fel, amelyek megkönnyítik az események lényegének a megragadását.

A szovjetek szerepének megértéséhez a kulcsot az a kutatási irány adja, amely a legutóbbi években kezd csak kibontakozni: az önkormányzatiság történetének vizsgálata Oroszországban. Ezek a kutatások hozzák majd létre azt a metodológiát, amellyel feltárható lesz a munkásönkormányzatok¹ igazi súlya és jelentősége is. Ez az a bűvös mágnes, amely eggyé tudja majd rendezni tudatunkban az 1917-es forradalom széthullott képét. Ez a forradalom éppen abban különbözött ugyanis az összes megelőzőtől, hogy soha nem látott szerepet kaptak benne a regionális és a helyi államigazgatási szervek, amelyek kezdetben önkormányzati formában jelentek meg. Ez a forradalom nem a pártok, hanem az önkormányzatok forradalma volt. Elsősorban – a munkásönkormányzatoké.

Az 1917-es februári forradalom után a termelőeszközök továbbra is a korábbi tulajdonosok kezében maradtak. A termelésben az üzemi bizottságok, a kereskedelemben a munkásszövetkezetek, az elosztásban a munkásönkormányzatok azonban mind határozottabban készítették elő a kollektív tulajdonformák megjelenését. (Ezért tulajdonképpen nem is indokolt 1917-ben két külön forradalomról beszélni februárban és októberben.) Ennek politikai következménye aztán a szovjetek megalakulása és gyors megerősödése volt.

1917 április–májusában történtek meg az első lépések. Igen találóan jellemzi az ország helyzetét ezekben a hónapokban Buharin egy megjegyzése. Az önkényuralom katasztrofális gyorsaságú összeomlása – mutat rá – teljesen készületlenül találta az egymással szembenálló politikai erőket. “Ez a gyorsaság egyformán meglepte azokat, akiknek ütött a végső órája, és azokat is, akik tevékenységükkel kiváltották az összeomlást.”²

A különböző munkásszervezetek követeléseit néha valóban nem is annyira a forradalom előrelendítésének a célja vezette, mint pusztán az az igyekezet, hogy kikecmeregjenek valahogy az összedőlt rendszer romjai alól. Ha a munkásönkormányzatokat hatalmi szerveknek tekintjük, úgy 1917 március–áprilisban szerencsésebb még csak munkás önszerveződésről vagy -képviseletről beszélni. Ezek a szervezetek drámai gyorsasággal alakultak meg egymás után.

Az önálló munkásszervezetek megalakulását követő idők pátosza jól érezhető például a “Hat év a forradalom posztján” című dokumentumkötetben, amely a Ruszkabel nevű moszkvai üzemben lezajlott eseményeket örökíti meg: “Március elsején vagy másodikán összegyűltek a műhelyek képviselői mintegy 18-an az irodisták étkezdéjében és elkezdték lerakni a dolgozók hatalmának az alapjait. A végigdolgozott műszak után le sem mosakodva, a fáradságot nem is érezve vitatkoztak az emberek késő éjszakáig a szűk, telefüstölt szobában.”³

Egy Ivanovo-Voznyeszenszkben működő üzem munkása, G. Gorelkin visszaemlékezéseiben így írja le azoknak a társainak a lelkiállapotát, akik résztvettek ebben a munkában: “A proletáriátus legaktívabb képviselői, akik az üzemi bizottságokban tevékenykedtek, egész bensőjükkel érezték, hogy osztályuk hamarosan átveszi a hatalmat. Éberen ügyeltek a gépek és a raktárakban felgyülemlett áru sértetlenségére. A fokozódó káosz, a nyersanyag- és energiahiány, valamint az éhínség emberfeletti erőfeszítéseket követelt. Az üzemi bizottságok tagjai reggel hétkor keltek. Felhajtottak egy-két pohár ‘málnateát’, amelytől vérzett az ember ínye, bekaptak egy rozslepényt, és indultak a külvárosokból be a gyárba, ahol aztán állott a tánc egész nap. A kialvatlanságtól mindig fájt a fejünk és véres volt a szemünk. De helytálltunk.⁴

Ezekből a munkásszervezetekből nőttek ki aztán néhány hét alatt a munkásönkormányzatok. Hogy miért és miként? Úgy, amint annak az 1917-es évnek a többi önkormányzata, egészen közönségesen és magától értetődően. Az orosz marxisták később, a 20-as években sokat vitatkoztak ennek a viharos sebességű és nagy tömegeket megmozgató folyamatnak az okairól. Ezek a viták – mint már korábban is – az orosz állam sajátosságai körül koncentrálódtak. 1917 eseményei azokat a nagy orosz történészeket és politikai vezetőket igazolták, akik az állam megkülönböztetetten nagy szerepét hangsúlyozták Oroszországban. Így történhetett, hogy még a proletáriátus sem tudta huzamosan elviselni az államhatalom szünetelését: amikor a monarchia évszázadok óta megszokott gépezete felmondta a szolgálatot, a maga osztálystruktúráival tulajdonképp átvállalta annak funkcióit.

A forradalomban született munkásönkormányzatok sietve benyomultak a hatalmi vákuumba. A közbiztonság védelmére egymás után alakultak meg például az önvédelmi bizottságok. (A Belügyi Népbiztosság jelentése szerint 79 kormányzósági, 651 körzeti és mintegy 1000 járási bizottság alakult.) Megélénkült a zemsztvok és más önkormányzatok tevékenysége is. Általában elmondható, hogy a társadalmi önszerveződés folyamata hallatlanul felgyorsult. Ugyanez vonatkozik a munkásönkormányzatokra is. A kortársak ámulva figyelték, milyen hatalmas lendülettel, szinte lavinaként haladt előre az üzemi bizottságok szerveződése. P. Garvi kifejezésével élve ez a “lázas gründolás” ideje volt, amely magával ragadta szinte az egész forradalmi Oroszországot.⁵

1917 májusára alakultak ki azok a mechanizmusok, amelyek lehetővé tették, hogy a munkások a maguk önálló osztályszervezeteiről beszélhessenek az önkormányzatoknak ebben a parttalan forradalmában. Ilyen volt mindenekelőtt a termelés munkásellenőrzése. Minden naivitása és ügyetlensége ellenére, ez lehetővé tette már Október előtt is a munkások közvetlen bekapcsolódását a gazdaság irányításába. A munkásellenőrzés nem a tőke elleni osztályharc fegyvere volt tehát akkor – mint ahogyan azt később szajkózták –, hanem a munkás önszerveződés és önképzés egyik igen alkalmas és kézenfekvő lehetősége csupán.

Fontos megjegyezni azonban, hogy a munkások gondolkodásában ettől kezdve igen fontos változások mentek végbe: kezdték megérteni maguk is önálló szervezeteik jelentőségét. Bromley báró egyik üzemének a munkása, Bogdanovics azt írja visszaemlékezéseiben, hogy szaktársai az üzemi bizottságokat ettől kezdve a “forradalmi önkormányzat szerveinek” kezdték tekinteni.⁶ Hackental üzemének egyik dolgozója, Ljubacsov kijelentése szerint pedig a munkások “egyedül az üzemi bizottságok segítségével védhették meg a jogaikat”.⁷

Azzal, hogy a termelés irányításának a fogantyúit kezükbe ragadták, a munkások megteremtették maguknak a továbblépés bázisát. 1917 nyarától a proletárszervezetek megerősödtek és egységes rendszerbe kezdtek szerveződni. Nem véletlen, hogy éppen az üzemi bizottságok révén. Ez annak köszönhető, hogy az ő kezükben volt a termelés ellenőrzése és – ennek következtében – az anyagi eszközök: az élelmiszer, a nyersanyag és a pénzeszközök. Az üzemi bizottságok ekkorra már közvetlenül az üzemek anyagi és pénzügyi alapjaiból tartották fenn magukat. Sem az állami szervek és a pénzintézetek, sem a központi munkásszervek nem szólhattak bele, hogy kik töltik fel ezeket az alapokat: maguk a munkások-e, vagy követelésükre, nyomásukra a tulajdonos.

Ami még ennél is fontosabb azonban: az üzemi bizottságoknak így lehetőségük nyílt anyagilag támogatni a szovjeteket, a vörösőrséget, az üzemi milíciát, a szocialista pártokat, a szakszervezeteket, a baloldali sajtót, a betegsegélyző pénztárakat és a proletáriátus egyéb intézményeit. És ők éltek is nap mint nap ezzel a lehetőséggel. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy most – elszakadva egy pillanatra a konkrét témától – felhívjuk a figyelmet: lám itt a bizonyíték, hogy az öntevékenység és az önfinanszírozás a legbiztosabb ismérve mindenfajta sikeres önkormányzatnak!

A termelés munkásellenőrzésének a megvalósítása, mint látjuk, rákényszerítette a munkásokat, hogy egyesítsék erőiket először egy-egy üzemen belül, majd területileg is. A mozgalom előrehaladtával az üzemi bizottságok egy-egy ipari centrumban szövetségeket hoztak létre. A folyamat lezárása Az Üzemi Bizottságok I. Összoroszországi Kongresszusának a megrendezése volt.

A munkásönkormányzatok egyesülésének a folyamata kibontakozott ugyanakkor egy másik irányban is. Az üzemi bizottságok igyekeztek minél szorosabban együttműködni a szovjetekkel, a szakszervezetekkel és a többi proletár szervezettel. Ez leginkább a szovjetekkel kapcsolatban valósult meg, különösen alsó szinten. Ezeknek a szervezeteknek a kiépülése februártól októberig egyenes vonalban haladt előre.⁸ Az önkormányzatok más formái viszont – különösen azok, amelyek az Ideiglenes Kormánnyal álltak kapcsolatban – válságba kerültek, és egyre jobban elveszítették a támogatottságukat. Nem tudtak anyagi forrásokhoz jutni, és nem boldogultak a helyi, területi feladatokkal.

Az 1917-es forradalom nagy paradoxona, hogy Október után a munkásönkormányzatok is hanyatlani kezdtek. Az okok persze valószínűleg mások voltak, mint a többi önkormányzatnál. Vizsgálatuk egy külön tanulmányt igényelne. Most azokat érintjük csupán, amelyek közvetlenül kapcsolódnak témánkhoz, a szovjet államhatalmi és közigazgatási szervek kialakulásához.

Két fontos tényező játszik itt főként szerepet. Először is: a szovjet államiság rendkívüli jellege. Ez teljesen érthető. A szovjet államot ugyanazok az erők hozták létre, amelyek a forradalom menetét meghatározták. A kutatók többsége ma már nem is tartja indokoltnak két különálló szakaszra bontani az 1917-es forradalmat. A háború, az általános felfordulás, az éhínség, a munkanélküliség, az osztályok elkeseredett küzdelme egymással és a többi rendkívüli tényező minden elképzelhető hatalmat rendkívülivé tett volna Oroszországban.

A polgárháború éleződésének mértékében éleződött aztán a szovjethatalom rendkívüliségének a mértéke is. A háborús helyzetben az új államnak fel kellett használnia minden rendelkezésére álló eszközt a hatalom megszilárdítására. A legkézenfekvőbb és legmegbízhatóbb eszközök természetesen a munkásönkormányzatok voltak.

Az új hatalom görcsös erőfeszítéseit fokozta még az is, hogy szakadás állott be a szocialisták két tábora, a mensevikek és a bolsevikok között. Az utóbbiak erőszakos hatalomátvétele ezt még csak fokozta, s így hamarosan ez is a polgárháború egyik frontjává vált. Meg kell jegyezni, hogy a munkások tudatában voltak ennek a veszélynek, és igyekeztek rákényszeríteni felsőbb szerveikre az együttműködést. Éppen ez okozta – közvetlenül a Munkás- és Katonaküldöttek II. Kongresszusa után – a szovjetkormány első jelentősebb próbatételét.

A krízist az “Egységes szovjetkormányt!” jelszóval megindított mozgalom idézte elő, amelyet a Vasutas Szakszervezet Összoroszországi Végrehajtó Bizottsága, az ún. Vikzsel kezdeményezett. A szovjet történettudomány váltig bizonygatta annak idején, hogy ez a mozgalom szovjet- és bolsevikellenes volt. De ez is csak a mítoszok egyikének bizonyult. Elfogulatlanabb kutatók megállapították, hogy a Vikzsel támogatta a szovjethatalmat. Amint azt például Donald D. Raleigh adatai is bizonyítják, a vasutasok helyi szervezetei fontos szerepet játszottak a forradalmi hangulat szításában.⁹

Nem bizonyult igaznak az az állítás sem, hogy a Vikzsel el akarta volna távolítani a bolsevikokat a szovjetekből. Azt akarták csupán, hogy minden baloldali párt részt vehessen a koalícióban “a bolsevikoktól a népi szocialistákig”.¹⁰ A Vikzsel ezen túl aktívan részt vett az ellenforradalom elleni harcban. Nyilatkozatot adtak ki, hogy nem engedik be Kerenszkij és Krasznov csapatait Pétervárra, ha pedig mégis betörnek, megbénítják a közlekedést. Elutasították az Ideiglenes Kormány felszólítását, hogy siklassák ki a bolsevik osztagokat szállító szerelvényeket. Kijelentették: a bolsevikok megsemmisítése egyet jelentene az egész forradalom leverésével.

Könnyen megérthető az is, miért ragaszkodott a Vikzsel az “egységes” szocialista kormányzáshoz. Tagságának pártvonzalmai – a váltókezelőtől a vasúti mérnökig – nagyon különbözők voltak. Ebben a helyzetben valósággal provokációnak hatott volna csupán egyetlen pártból állítani össze a kormányt.¹¹ Egy október 28-i határozat így fogalmazza meg azt a taktikát, amelyet aztán minden későbbi dokumentum is tükröz: “A vasutas szakszervezet a legkülönbözőbb politikai pártok képviselőit tömöríti, ezért nem kíván részt venni a szocialista pártok közötti küzdelemben.”¹²

Más munkásszervezetek is felléptek az “egységes szocialista kormányzás” mellett. Voltak közöttük olyanok is, amelyekben a bolsevikok voltak többségben. Kezdetben például a Pétervári Szakszervezeti Szövetség is az “egységes szocialista hatalom” mellett szállt síkra, amely a szovjeteknek tartozott volna felelősséggel. A leginkább bolsevizálódott szakszervezet, a pétervári vasasok is emellett foglaltak állást november 5-i határozatukban: “A munkás–paraszt-forradalom vívmányait megőrizni egyedül csak egységes demokratikus kormány létrehozásával lehet, amelyben minden szocialista párt képviselői részt vesznek.”¹³

Még inkább meglephette a bolsevikokat az üzemi bizottságok moszkvai szövetségének november eleji nyilatkozata, amely követeli az “egységes demokratikus hatalom azonnali megszervezését minden szocialista párt részvételével, mivelhogy a pártok közötti torzsalkodás eredménye csak polgárháború lehet”.¹⁴ A munkások a koalíciós kormányzással tehát a forradalom eltorzulását akarták megelőzni. A központi hatalom demokratikus voltában annak a garanciáját látták, hogy megőrizhetik a maguk önkormányzatait. Másképpen szólva: ők már 1917 októberében reális lehetőségként érzékelték a munkásszervezetek függetlenségének az elvesztését.

Elsőként a szovjetek kerültek ki a munkásönkormányzatok rendszeréből mint a munkások politikai szervezetei. Október előtt a szovjetek afféle félállami vagy elő-állami struktúraként működtek. II. összoroszországi kongresszusuk után formálisan állami szervek lettek. Csakhogy az alsó szinteken megmaradtak továbbra is a munkásönkormányzatok. Ezért 1917–18-tól kezdve a szovjeteken belül fokozatosan elkülönülnek a Végrehajtó Bizottságok. Formálisan ezeket is a szovjetek választották meg és azoknak tartoztak beszámolással, valójában azonban önálló bürokrata apparátusként kezdtek működni. Különösen a polgárháború éveiben vált általánossá, hogy a vébék önállóan tevékenykedtek, maguk a szovjetek, a választott testületek csak afféle járulékos tényező voltak.

A politikai szervezetek után “sor került” a munkásönkormányzatok gazdasági szerveire is. A munkásellenőrzés mint jelszó továbbra is érvényben volt. De amint az alkalmazására került volna sor, mindig problémák adódtak. Már a II. szovjetkongresszuson felvetődött ez az ellentmondás. Ezért aztán a békéről vagy a földről szóló dekrétummal együtt a munkásellenőrzésről szólót nem is fogadták el ezen a kongresszuson.

A bolsevik párt központi bizottsága megbízta Lenint, hogy készítsen beszámolót a hatalomról, a békéről és a földről, a munkásellenőrzés kérdését azonban nem is tervezték napirendre tűzni. Arról később – november 14-én – maga a kormány hozott határozatot. Nyilvánvaló, hogy ez – bár felülről jött –, sokkal alacsonyabb értékű döntés volt, mint a szovjetkongresszusé lehetett volna.

Mindez N. Oszinszkijt később arra indította, hogy kijelentse: “Ha megkérdezzük magunkat, hogyan is képzeltük el a munkásellenőrzést október 25. előtt, hogy milyen gazdasági szabályzókkal akartuk azt megvalósítani, egyszerűen nem tudunk válaszolni.”¹⁵ Hasonlóan nyilatkozott kis idővel a bolsevik hatalomátvétel után A. Lozovszkij is. “A munkásellenőrzés – írja – az októberi napokig a bolsevikok harci jelszava volt. Ott volt minden zászlón, és elhangzott minden felhívásban. Mégis valami misztikus titokzatosság vette körül. A pártsajtó keveset használta ezt a jelszót, és még kevesebb konkrét tartalmat igyekezett belefoglalni. És amikor kitört az Októberi forradalom és meg kellett volna mondani világosan és pontosan, hogy hát mi is akkor az a munkásellenőrzés, akkor kiderült, hogy komoly nézeteltérések vannak ezzel kapcsolatban még a jelszó legnagyobb hívei között is.”¹⁶

Csakhamar éles harc bontakozott ki a munkásellenőrzés alapvető értelmezési kérdései körül. A különböző nézetek közti mechanikus kompromisszum eredményeként a november 14-i törvény egy egymástól élesen elütő anyagokból varrt rongyszőnyegre emlékeztetett. A fogadtatása is igen óvatos volt. A kortársak egy része – bár elismerte, hogy alkalmas az alsó szinten folyó mozgalmi munka ösztönzésére – nem tartotta szocialista jellegűnek vagy csak félig szocialistának tartotta.¹⁷

A Lenin által “nem szerencsés” és “esetleges”¹⁸ formában elfogadottnak nevezett törvény nem is maradhatott fenn sokáig. Életképtelenségét sok belső ellentmondás is növelte. A 8. paragrafus úgy rendelkezett például, hogy az önkormányzat alsóbb szerveinek határozatait “a munkásellenőrzés felsőbb szerveinek állásfoglalása mindig megváltoztathatja”. A 9. paragrafus szerint pedig nem csupán a tulajdonosok, de “a munkásellenőrzés végrehajtásával megbízott munkások és alkalmazottak is felelősek voltak az államnak a legszigorúbb rend és fegyelem, valamint a vagyonvédelem betartásáért”.¹⁹ Ez a két pont tág teret nyitott a törvény alapvető céljának félreértelmezéséhez.

Hamarosan be is igazolódtak az ezzel kapcsolatos aggodalmak. Már az I. Összoroszországi Szakszervezeti Kongresszus fontos mérföldkőnek bizonyult a munkásellenőrzés meggyengítésének útján. Ez időben egybeesett az Alkotmányozó Nemzetgyűlés szétkergetésével. Amikor a szakszervezeti delegátusok között elterjedt az esemény híre, az egyes pártok képviselői a forradalom elárulásával kezdték vádolni egymást. A tárgyszerű vita így lehetetlenné vált. A kongresszus határozatai közül mégis ki kell emelni kettőt. Az elsőben az üzemi bizottságokat alárendelték a szakszervezeteknek, jelentősen megnövelve így a szakszervezeti bürokrácia jelentőségét. A másik fontos határozat tulajdonképpen a munkásszervezetek államosítását hirdette meg.

Mindez abban a pillanatban történt, amikor a munkásönkormányzatok belső ellentmondásai egyébként is igen felerősödtek. A munkásellenőrzés szervei csak igen nehezen birkóztak meg az ország gazdasági problémáival. Mint a demokrácia többi formájánál, éppen a gazdasági hatékonyság bizonyult ezeknél is a leggyengébbnek. Ez megrendítette a pártvezetés bizalmát, mely elkezdett sietve egy másik gazdasági mechanizmust keresni. A bolsevikok egyre inkább az állam által létrehozott üzemi vezetőségekre és a népgazdasági tanácsokra támaszkodtak, mintsem a munkások önálló szervezeteire.

A munkásellenőrzés eszméjében való végleges csalódás a Népgazdasági Tanácsok I. Kongresszusán fogalmazódott meg 1918. május 25. és június 4. között Moszkvában. Az 5 terület és 30 kormányzóság nagyszámú körzete népgazdasági tanácsainak 252 küldötte Andronov előterjesztésében elfogadta “Az államosított vállalatok irányításáról” szóló határozatot. Ennek 2. paragrafusa kimondja: “Az üzemi vezetőség tagjainak kétharmadát a területi (a felsőbb szintű) Népgazdasági Tanács nevezi ki. A vezetőségi tagoknak csupán egyharmadát választhatják meg az illető üzem szakszervezetbe tömörült munkásai.” Ezután “az üzemi vezetőség névsorát jóváhagyás és az ü. b. elnök kiválasztásának céljából be kell terjeszteni a felsőbb vezetés legközelebbi szervéhez”.

De még ezzel sem elégedtek meg. Az ehhez a paragrafushoz fűzött 1. számú megjegyzésben kikötötték, hogy “a felsőbb vezetés, ha szükségesnek látja, az üzemi vezetőségbe delegálhatja a maga képviselőjét”. Ennek “a szava meghatározó kell legyen, és joga van érvényteleníteni az üzemi vezetőségnek minden olyan határozatát, amely ellentétes az össztársadalmi érdekkel”. A 2. számú megjegyzés értelmében a felettes szervek néhány formális megkötés mellett jogot kaptak rá, hogy leválthassák az üzemi vezetőséget, és maguk nevezzék ki az új tagokat.²⁰

Mint láttuk, a munkásszervezetek államosítása kezdetben azt a célkitűzést jelentette, hogy egyre nagyobb szerepet kapjanak az állam vezetésében. Aztán maga a szó értelme is megváltozott: kezdték úgy érteni, hogy alá kell rendelni őket az állami szerveknek. A bolsevikok csakhamar kiadták a termelőeszközök nacionalizálásának jelszavát, persze ezt is a munkásérdekek nevében. És ez – részben – így is volt. Figyeljünk csak fel azonban egy árulkodó részletre! Fentebb érintettük már az üzemi bizottságok önfinanszírozásának a kérdését és azt, hogy az üzem készleteiből nemcsak magukat tartották fenn, hanem a szovjeteket és a többi proletárszervezetet is.

Október után ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A II. szakszervezeti kongresszuson M.Tomszkij bejelentette, hogy a Szövetség kiadásai 1918 folyamán 1 800 000 rubelt tettek ki. Ennek az összegnek mintegy a fele már központi támogatás volt: félmillió rubel a szakszervezeti központtól, 290 ezer rubel a munkaügyi komisszáriátustól és 100 ezer rubel a bolsevik párt központi bizottságától érkezett. A szakszervezeteket tehát ekkor lényegében már az állam finanszírozta, sőt – mint a szakszervezeteknek alárendelt szervezetek – maguk az üzemi bizottságok is erre voltak utalva. A bolsevikok kiemelték a maga közegéből és bürokratizálták mindkét munkásszervezetet.

Árulkodók azok a momentumok is, amelyek ezt a folyamatot közvetlenül összekapcsolják a munkásönkormányzat leépítésével. Mind ez ideig az új elit kialakulásának csupán a politikai oldalával foglalkoztunk.²¹ De ezt a réteget nem lehet csupán a párttagokra és a központi szervek munkatársaira korlátozni. Sokkal szélesebb történelmi platformon bontakozott ki ez a folyamat. A kutatók figyelmébe ajánlom például a szereplők következő sorát: népgazdasági tanácsok – üzemi vezetőségek – a helyi szovjetek gazdasági osztályai – az ágazati szakszervezetek kerületi bizottságai. Ezen a szinten ment végbe valójában az új gazdasági rend és az új uralkodó osztály kialakulása. Miközben újra és újra deklarálták a munkásönkormányzatok jelentőségét, 1918 közepétől kezdve egyre világosabbá vált, hogy a munkásosztályt ebből kizárták.²²

A munkások tudatában az új uralkodó osztály kialakulása a szovjethatalom elidegenedéseként, bürokratizálódásaként jelent meg, amelyet igen fájdalmasan éltek meg. Az I. Összoroszországi Nőkongresszus egyik küldötte, a Ramenszkij kerület egyik üzemének szövőnője, Taltügina felszólalásában így bírálta az új üzemi vezetést: “Miféle kommunisták ezek? Kiköltöztek a munkásszállásról, villákba mentek lakni. Az ajtóra meg kiírják: Belépés csak előzetes bejelentkezés után. Na mondhatom, szép kis kommunizmus!”²³

A folyamat előrehaladásával a munkások egyre világosabban érezték, hogy ez nemcsak valamiféle “kinövés a Forradalom testén”, hanem a munkásönkormányzat legádázabb ellensége.²⁴ Ezt a meggyőződést erősítette meg bennük az is, hogy egyre-másra tértek vissza az üzemekbe a régi vezetők és egyéb burzsoá elemek. A Moszkva–Kazany-i Vasúton és más munkahelyeken nyílt összetűzésekre is sor került az egykori “elnyomókkal” és “szabotőrökkel”, a “szakemberekkel”, akiket az államosított üzemekben és a közigazgatásban újra alkalmaztak. A munkások úgy érezték, hogy “valami megfoghatatlan, síkos és penészes valami kúszik vissza a hatalomba, és szorítja ki onnan őket”. Ez a hangulat annyira általános volt, hogy még Lenin is kénytelen volt reagálni rá, és elismerni a jogosságát.²⁵

A népgazdasági tanácsok első kongresszusa és a tömeges államosítások kezdete egybeesett egyébként is a forradalom romantikus szakaszának a végével. Még csak kevesen ismerték fel, de 1918 nyarán-őszén rávetült már az országra a hadikommunizmus árnyéka. “Az önkormányzatok forradalma” mindenesetre befejeződött.

A. Bogdanov volt újra az első, aki az események elemzése alapján felállította a diagnózist. Akkor írott tanulmányaiban fokról-fokra jut el a felismeréshez: a bolsevik rezsim belső fejlődése csak ide vezethet. A forradalmat ő az első pillanattól nem munkás-, hanem katonai jellegűnek tekintette. Világosan látta, hogy a munkásság előbb vagy utóbb el fogja veszíteni benne meghatározó szerepét.²⁶

Az események jövőbeni irányáról szólva Bogdanov a gazdaság fejlődésének két, egymást kizáró lehetőségét látta: vagy az autoriter, vagy a társadalmi utat. Amennyiben a gazdaság “az ostromlott kommunizmus” foglyává válik, úgy az autoriter és az újraosztó vonások kerülnek előtérbe, amelyek kiszorítják a demokratikus elemeket – tartotta.²⁷ Ebből kiindulva egyes történészek, mint például az amerikai Richard Pipes, most azt állítják, hogy Október után a munkásönkormányzat Oroszországban egyszerűen megszűnt létezni. Ez az állítás így persze nem állja meg a helyét. Az önkormányzat egyes elemei kétségkívül részévé váltak az 1918 utáni fejlődésnek is.

A szovjet korszak történetének talán a legnehezebb és legizgalmasabb kérdéséhez jutottunk el ezzel. Megítélésünk szerint az önkormányzatok ugyanis nem tűnnek el Október után sem, csak lényegesen megváltozik a funkciójuk, a természetük. Előbb a munkások osztályszervezetei, tehát társadalmi szervezetek voltak, amelyekből aztán az államhatalom részévé, annak alsószintű apparátusává váltak.

Ebben a változásban nem is a szintkülönbség a legrosszabb. Hanem az, hogy a munkásönkormányzatok elvesztették az államtól való függetlenségüket, és kiszolgáltatottak lettek. Csakhogy jószerével ez volt ám a sorsa mindig is az orosz társadalom önszerveződésének: az állam megerősödésével az összes önkormányzati forma elkerülhetetlenül alárendelt helyzetbe került. Ez történt 1917-ben is. És a kérdés az volt “csupán”, hogy talált-e magának az önkormányzat méltó feladatot ebben a helyzetében is.

A szovjet rendszer további fejlődésének torzulásait nem lehet egyszerűen abból levezetni, hogy a munkásönkormányzat elveszítette szervezeti függetlenségét. Ezt az “átmeneti problémát” a szovjet ideológusok egyébként is mindig fölényesen elhárították azzal, hogy a forradalom “a romboló szakaszából az építő szakaszába lépett”. A valóságos kérdés azonban az, hogy hol is húzódik pontosan az önkormányzat és az általa megteremtett állam tevékenysége közötti lényegi határvonal. A szovjet állam létrejöttének – finoman szólva – zaklatott körülményei és állandó fenyegetettsége vezetett a fentebb ismertetett torzulásokhoz, amelyek 1918 és 1921 között szinte teljesen elmosták azt a minőségi különbséget, amelynek a munkásönkormányzatok és a “munkásállam” között kellett volna lennie.

Az önkormányzatiság kérdése jóval túlmutat persze az orosz forradalmon. A megújulni vágyó Oroszország a század elején lázasan kereste a kor kihívásainak megfelelő új társadalmi intézményeket. Ezek – a modern totális állam az egyik, s a civil társadalom demokratikus szervezetei a másik oldalon – korántsem egyértelműen és kizárólagosan jók vagy rosszak. Az orosz fejlődés adott szakaszában azonban kétségkívül a társadalomirányítás mechanizmusainak a demokratizálása volt a soron lévő feladat.

Tulajdonképpen az 1917-es forradalom és az általa életrehívott önkormányzat-rendszer is egyfajta válasz volt erre a kihívásra. A forradalomnak vége lett azonban, és az önkormányzatok erőtlennek bizonyultak az állami bürokrácia meg-megújuló támadásaival szemben.

A miénk csak egy volt persze a sok lázadás, felkelés, felfordulás és forradalom közül, amelyet hosszú történelme során az emberiség megélt. Ezek a robbanások mind ez ideig nem tudtak lényegesen változtatni a világban felhalmozódott hatalmas mennyiségű szociális igazságtalanságon. Felvetődik a kérdés: van-e joga az élethez a demokráciának, ha egyszer ennyivel gyengébb a többi társadalmi tendenciával szemben?

Azzal a meggyőződéssel fejezzük be ezt az írást, hogy nem volt eleve elrendelve a munkásönkormányzatok eleste az orosz forradalomban sem. Továbbá, hogy a jövőben is csak az önkormányzatok jelenthetnek alternatívát az autoriter és a totalitárius rendszerekkel szemben. Éppen ezért nagyon jól végig kell gondoljuk ezt az alternatívát. Az orosz tapasztalatok segíthetnek ebben. Szóltunk a párton belüli vitákról az 1920-as években, amelyek – így vagy úgy – felvetették az önkormányzatok jelentőségét a szocializmus számára. Ma pedig egyenesen az önkormányzatok szocializmusáról kell már beszélni.

(Fordította: Peterdi Nagy László)

Jegyzetek

¹ Itt szükségesnek látszik egy módszertani megjegyzés. Mivel az 1917-es önkormányzati szervekről mind ez ideig nem jelentek meg rendszerező munkák, jó néhány terminológiai félreértés mutatkozik. Ezért felsoroljuk most itt érintőlegesen azokat a kifejezéseket, amelyek mindegyikével a munkásönkormányzatot jelöljük.

A legszélesebb jelentésű közülük a “munkás-öntevékenység” fogalma. A munkásoknak mint önálló társadalmi osztálynak mindennemű önálló tevékenységét értjük rajta. Ha ez valami saját, önálló struktúra megteremtésére is irányul, úgy helyesebb a “munkás-önszerveződés” kifejezést használni. A “munkásképviselet” a proletár érdekvédelmi szervezeteket és a velük együttműködő szociális erőket jelenti.

Mint látjuk, ezeknek a kifejezéseknek az értelme mind igen közel áll egymáshoz. A “munkás-önkormányzat” kifejezés azonban magába foglalja, integrálja mintegy az összes többi variánsnak a jelentését is. Azt mondhatjuk tehát, hogy az 1917-es orosz forradalomban a munkásönkormányzat a munkásoknak az osztályérdekeik védelmében, továbbá a különböző munkahelyeken és szakmai területeken fellépő belső problémáik megoldására irányuló szervezett tevékenységét jelentette.

² N. Buharin: Ot krusenyija carizma do pagyenyija burzsuazii. Harkov, 1923. 20.

³ Seszty let na revoljucionnom posztu. Moszkva. 1923.

⁴ Trud i profszojuzü, 1927. 10–11. 60.

⁵ P. Garvi: Profszojuzü i kooperacija poszle revoljucii (1917–1921). Chalidze Publications,1989. 1.

Bár jóformán tényleg csak az osztályöntudat vezette, a munkás-önszerveződés a forradalomnak már ebben az első szakaszában is nagy eredményeket ért el. 1917 nyarára már 166 megvizsgált moszkvai üzemből legalább 144-ben működött üzemi bizottság. Ez a minden történeti munkában szereplő adat arra a felmérésre támaszkodik, amelyet a moszkvai kerületi szovjetek végeztek 1917 májusában–júniusában a fémmunkások szakszervezetével karöltve. Az anyagok hiányos volta arra enged azonban következtetni, hogy a valóságban ezek a számok sokkal nagyobbak voltak, a Zamoszkvoreckij és a Szimonovszkij kerületben legalábbis. Erre utal például az utóbbi kerületi szovjet tagjának, N. K. Goncsarovnak a feljegyzése. Ebben a kerület 19 üzemét érintő felmérés eredményét összegzi (GARF. F. 5451. Op. 1. D. 65. L. 3,11–12), miközben a felmérést összegző elemzésben egyedül csak a szimonovszkiji sapkagyár adatai szerepelnek.

Ilyenformán áll a dolog a zamoszkvoreckiji kerületben is. Előkerült itt is egy feljegyzés, amelyben 77 olyan üzem szerepel, ahol bizottságok működtek. Ezzel szemben a végső összesítés szerint csupán 5 helyen működött bizottság: a Jevdokimov-féle nyomdában (869 fő), a Rasztyerjajev-féle művégtaggyárban (150 fő), a töltényhüvely-gyárban (223 fő) és egy más tulajdonú művégtaggyárban (479 fő).

Így aztán, mint látjuk, a forradalom első szakaszában Moszkvában már csak ennek alapján is 233 munkásönkormányzatról lehet beszélni a 144 helyett, amelyről eddig szó volt. A valóságban azonban ezek a számok még ennél is nagyobbak voltak. A Zamoszkvoreckij kerület összegző elemzése megemlíti például, hogy a felmérés nem ölelte fel a kerület minden üzemét. Nem tudtak bejutni például azokba a textilgyárakba, amelyekben már kitörtek a “zavargások”, és ezért be akarták zárni őket. (Holott már ez is a munkásönszerveződés biztos jele volt.) Nem jutottak információhoz továbbá olyan nagyüzemekről mint a Dinamó vagy a Schrader-féle villamosremíz. (U. o. L. 11–22–L. 24–27.)

⁶ GARF.F.P-7952, Op. 3. D. 94. L. 47.

⁷ CGAMOF. 186. Op. 1. D. 30. L. 22. ob.

⁸ Néhány kutató arra figyelmeztet ugyanakkor, hogy nem szabad túlértékelni a munkásoknak ezt az Október előtti szervezkedését. P. V. Volobujev például a munkásellenőrzés “kontárságára” és felaprózottságára hivatkozva óv a “túlzásoktól”. (Volobujev: A munkásellenőrzés lenini eszméje és a termelés ellenőrzéséért folyó harc 1917 márciusa és októbere között. Voproszü isztorii KPSzSz. 1962. No. 6. Sz. 55.) Ezt a nézetet vallja V. Z. Drobüzsev is, aki egy 1918-as felmérés adataira támaszkodik. Eszerint a 2151 akkor ismert üzemi bizottság több mint fele Október után alakult. Ami a speciálisan a termelés ellenőrzésére alakított bizottságokat illeti, a 2371 ilyen bizottságnak csak 12,9%-a alakult meg a bolsevik hatalomátvétel előtt. (V. Z. Drobüzsev: A szocialista ipar stábja. In: Ocserki isztorii VSzNH 1917–1932. Moszkva, 1966. 46–50.)

Az ország legkülönbözőbb területein végzett felmérések is nagyjából ezt a képet mutatják. Moszkva ezer üzemében ekkor mintegy háromszázezer munkás dolgozott. Oroszország középső területein egyezerháromszáz üzem volt összesen mintegy egymillió munkással. (B. M. Frejdlin: Ocserki isztorii rabocsevo dvizsenyija v Rosszii v 1917 godu. Moszkva, 1967. 30.) Ennek alapján néhány történész még a szovjet korszakban arra a vitatható, de akkoriban kétségtelenül igen bátor következtetésre jutott, hogy a bolsevik hatalomátvételt megelőző időszakban a termelés munkásellenőrzése nem jelenthetett akkora erőt, amely radikálisan meghatározhatta volna a dolgok kimenetelét, és megmenthette volna az országot a gazdasági összeomlástól. (Isztorija szovjetszkovo rabocsevo klassza. Rabocsij klassz v Oktyabrszkoj revoljucii i na zascsitye jejo zavojevanyij. 1917–1920. T. 1. Moszkva, Nauka,1984. 96.)

⁹ Donald D. Raleigh: Polityicseszkije szugybü rosszijszkoj gubernyii – 1917 v Szaratove. Szaratov, 1995. 242.

¹⁰ GARF. F. 5498. Op. 1. D. 13. L. 23.

¹¹ A. F. Kiszeljov: Profszojuzü i szovetszkoje goszudarsztvo. (Szporü 1917–1920.) Moszkva. 1991. 11.

¹² GARF. F. 5498. op. 1. D. 24. Ll. 6, 9.

¹³ L. Metalliszt, 1917. nov. 30.

¹⁴ Szocial-demokrat, 1917. nov. 14.

¹⁵ E. Karr: Isztorija Szovjetszkoj Rosszii. Moszkva, 1990. 452.

¹⁶ A. Lozovszkij: A munkásellenőrzés. Pétervár, 1918. 19.

¹⁷ V. F. Pletnyov: A munkásellenőrzésről. Moszkva, 1918. 6–7.

¹⁸ V. I. Lenin: Polnoje szobr. szocs. T. 38. 140.

¹⁹ Dekretü szovjetszkoj vlasztyi. T. 1. Moszkva, 1957. 83–85.

²⁰ Trudü I. Vszerosszijszkovo Szjezda szovjetov Narodnovo Hozjajsztva. 25 maja–4 ijunyja 1918. goda. Sztyenograficseszkij otcsot. 256–257.

²¹ A szovjet történetírás például egyszerűen a bolsevikoknak a központi szervekben való képviseletével mérte ennek az elitnek az előretörését. (L. G. A.Trukan: Rabocsij klassz za pobjedu i uprocsenyije Szovjetszkoj vlasztyi. Moszkva, 1975. 179–180.) De még a szovjet rendszer ellenfelei sem találtak igazán kulcsot ehhez a réteghez. Jó példája ennek M. Voszlenszkij elképzelése, amely szerint a Szovjetunió uralkodó osztálya, a nómenklatúra egy szűk társadalmi csoportból, afféle kasztból alakult ki, amilyen szerinte a Forradalom előtti bolsevik párt volt. L. M. Voszlenszkij: Nomenklatúra. Moszkva, 1991.

²² Ha szemügyre vesszük például az 1918 májusában, nagyjából a Népgazdasági Tanácsok Kongresszusával egyidőben összehívott, a Munka Komisszárjai II. Összoroszországi Kongresszusának küldöttlistáját, igen jó képet kapunk róla, miként válogatták ki a helyi szovjetek munkaügyi osztályainak kádereit. A kitöltött kérdőívek nem teljesek: nem ölelik fel az ország minden régióját és a munkaügyi népbiztosságok minden munkatársát. A minták azonban meglehetősen reprezentatívak. A kérdőíveket a helyi munkaügyi szervek különböző beosztású munkatársai töltötték ki a komisszároktól és a kollégiumok tagjaitól 3 területi és 19 kormányzósági alosztály, illetve 49 városi munkaügyi osztály vezetőjéig. Területileg sikerült átfogni az ország kulcsfontosságú gazdasági körzeteit, amelyekben munkásönkormányzatok működtek: az Északnyugati körzetet, Oroszország középső körzeteit, az Uralt, a Volga-vidéket, Szibériát.

A kérdőívek alapján megállapítható, hogy bár azok a munka világának, vagyis az új állam azon szerveinek a munkatársait ölelik fel, akik “tisztán proletár szellemben tevékenykednek”, a munkások kezdettől fogva nem kaptak ezekben a szervekben megfelelő reprezentációt. A megyei és városi komisszáriátusok vezető beosztású munkatársai között mindössze 57,6%-ban voltak képviselve.(L. A. F. Kiszeljov: Otgyelü truda mesztnüh szovjetov. Formirovanyije vzaimootnosenyij sz profszojuzami – oktyabr 1917-leto 1918 gg. Továbbá: Szovjetü i tvorcsesztvo massz. Moszkva,1986. 42–43.) A megyei jogú városok végrehajtó bizottságaiban a munkások aránya mindössze 48,8% volt. (L. M. F. Vlagyimirszkij: Szovjetü, iszpolkomü i szjezdü szovjetov. Vüp. 1. Moszkva. 1920. 14.)

²³ GARF. F. P-7952. Op. 3. D.168. L. 82–83.

²⁴ L. Novüj puty. 1918. No. 6–8. 21.

²⁵ V. I. Lenin: Polnoje szobr. szocs. T. 37. 410.

²⁶ L. A. A. Bogdanov: Piszmo Lunacsarszkomu 19 nojabrja (2 dekabrja) 1917. g. Voproszü szocializma. Moszkva,1990. 352–353.

²⁷ L. A. A.Bogdanov (Malinovszkij): Sztatyji, dokladü, piszma i voszpominanyija. 1900–1928 gg. kny. 1. Moszkva,1995. 81–92.

Az 1968-at megelőző és követő néhány év során nagy jelentőségű politikai megrázkódtatásokra került sor Észak-Írországban, Nagy-Britanniában, Nyugat-Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Portugáliában, Görögországban, Chilében, Bolíviában, Guayanában, Mexikóban, Uruguayban, Nicaraguában, a Dominikai Köztársaságban, Argentínában, Angolában, Kongóban (a tegnapi Zairében), az arab világ nagy részében, (az akkori) Csehszlovákiában, Japánban, Dél-Koreában, Dél-Afrikában és természetesen az Egyesült Államokban. A legendák és mindenekelőtt a visszaemlékezések úgy tartják, hogy ezeket a megmozdulásokat legnagyobbrészt diákok szervezték, sőt, talán ők is bonyolították le. A tények azonban egészen másról beszélnek. A diákok szinte sehol sem játszották azt az uralkodó szerepet, amelyet a legendagyártók és visszaemlékezők ma tulajdonítanak nekik. Ezzel szemben mindezek igen széles alapokon nyugvó, tömeges társadalmi megmozdulások voltak. Akadtak persze ott diákok szép számmal, de mellettük nagy tömegekben idősek, nők, szabadfoglalkozásúak, nemzetiségi, faji, vallási és etnikai kisebbségek képviselői, aktív katonák, ipari munkások és kormánytisztviselők éppúgy, mint gyarmati és függőségben élő népek képviselői, akik az utcára parancsolták vagy más módon szorongatták a kormányokat a fennálló hatalmi viszonyok és privilégiumok miatt. A hatvanas évek mellett valóságosan eltörpül 1848 jelentősége.

Körülbelül 1973-ra – plusz-mínusz néhány év – mindez hamvába holt, és elkezdődött a konzervativizmus megdicsőülésének és a rossz gazdasági helyzetnek az a korszaka, amely ma is tart. De hogyan érthetnénk meg ennek a szituációnak az eredetét? Látszólagos elkerülhetetlenségét? Létezik talán valamilyen specifikusan politikai összefüggés az 1960-as évek eseményei, valamint az ellenállhatatlan erők és az elzálogosított jövő jelenlegi világának kibontakozása között? Úgy vélem, igen.

Annak a kéttucatnyi vagy annál is több társadalmi és politikai mozgalomnak, amelyeket máig röviden az “1960-as évek” néven emlegetünk, némiképpen eltérő nemzeti és társadalmi forrásai voltak ugyan, mégis úgy tűnik, hogy rendelkeztek legalább három közös vonással. Elsősorban és a legnyilvánvalóbban arra törekedtek, az USA-ban és a Szovjetunióban egyaránt, hogy megakadályozzák kormányaikat abban, hogy háborúközeli helyzetbe sodródjanak, mint például Vietnam esetében. Ez az erőfeszítés részben arra irányult, hogy véget vessenek a két szuperhatalom közötti, globális instabilitással fenyegető hidegháborús nukleáris versengésnek. Ezek a mozgalmak figyelemre méltó sikereket értek el az Egyesült Államokban, Európában és Ázsiában (Indonézia kivételével), viszont csúfos kudarcot vallottak Afrikában és Latin-Amerikában.

Másodszor, és ez legalább annyira fontos, többé-kevésbé ambiciózus és hasonlóan radikális reformprogramjaikat összekapcsolták azzal a törekvésükkel, hogy megszabaduljanak az USA (illetve a Szovjetunió) által a 40-es évek vége felé rájuk kényszerített politikai korlátozásoktól, más szóval a hidegháború kényszerétől. A legtöbben kihasználták az Egyesült Államoknak a vietnami beavatkozás elhúzódása és sikertelensége miatti politikai meggyengülését. Másképpen fogalmazva, a hatvanas évek újból piacra dobták a régi princípiumot, amely szerint “Anglia hanyatlása Írország fölemelkedésének lehetősége”.

Ebből fakadóan, harmadszor: a más országokban kibontakozó mozgalmakat gyakran az Egyesült Államokban megnyilvánuló tiltakozások és egyéb akciók indították útjukra. Többek között ez volt a helyzet az USA-beli polgári jogok mozgalmának esetében, amelynek, véleményem szerint, mindenképpen nemzetközi és történelmi jelentősége volt. Okkal föltételezhetjük például, hogy az 1950-es évek végén lezajlott montgomery busz-bojkott vagy a délvidéki diák-ülősztrájkok a hatvanas évek elején igen rövid időn belül beindítottak vagy más módon befolyásoltak bizonyos társadalmi és/vagy politikai kitöréseket, gyakorlatilag az egész iparilag fejlett világban, s emellett számos nem ipari országban is.¹

Nagy általánosságban azonban, ezek az USA által inspirált politikai és egyéb struktúrák alapjainak megingatására irányuló kísérletek a világ nyugati féltekén nem bizonyultak sikereseknek, különösképpen nem Latin-Amerikában, ahol a halálbrigádok és egyéb, az Egyesült Államok által kreált formációk egyszerűen megsemmisítették a korszak tiltakozó mozgalmait. A vereség másutt kevésbé drámai színezetet öltött, de semmiképpen nem volt csekélyebb.

Hangsúlyozom a ‘vereség’ szót, mivel szerintem fontos ezt belátnunk és ennek alapján kell egyértelműen meghatároznunk valós veszteségeinket, ahelyett, hogy a baloldali értelmezők szóhasználatában még ma is oly gyakori, steril mellékízű “egyfelől… másfelől…” típusú következtetéseket alkalmaznánk. Bármennyire értékesek is az 1960-as évek mozgalmainak szép számú közvetlen eredményei, amellett foglalok állást, hogy – a jelenlegi reakciós politikai kurzus hosszú időtartama és magas minősége alapján – leszögezzük: a hatvanas évek mozgalmai vereséget szenvedtek. Törekedtek rá, hogy az 1940-es évek politikai és egyéb hordalékát eltakarítsák, de nem sikerült nekik. E téren tehát vereséget szenvedtek, s e ténnyel szemben minden egyéb elhalványul. E vereség keserves mértékét egyértelműen meghatározza a “hatvanas évekkel” szembeni konzervatív reakció hosszú élettartama és alapossága, amelynek körülményei között máig élünk.

Vajon elkerülhetetlen volt-e ez a vereség? De ki válaszolhat egyáltalán az elkerülhetetlenségre vonatkozó kérdésekre? Én legalábbis nem állítom ezt magamról. Másrészt viszont e történelmi jelentőségű mozgalmak vereségéhez jelentős mértékben hozzájárult kezdeményezőinek meglehetősen gyanús politikai színezete, s talán még inkább az, hogy nem vettek tudomást a nagy léptékű üzleti törekvések világméretű előretöréséről, talán nem is látták azt és ezért nem is léptek föl vele szemben. Pedig ez számos formában megmutatkozott: társadalmi és kulturális hatásában; kormányzati kapcsolataiban; a szakszervezetek fölötti egyoldalú uralmi pozíciójában; egyre növekvő képességében arra, hogy (hozzá kell tennünk: gyakran negatív irányban) tekintélyes mértékben befolyásolja a nemzetközi gazdasági életet.

E tények figyelmen kívül hagyásának döntő szerepe volt a mozgalmak vereségében, és máig hozzájárulnak a velük szembeni reakciók továbbéléséhez.

Amennyiben a hatvanas éveket, amint ezt gyakorta megteszik, valamiféle “újbalként” és nemzedéki jelenségként kezeljük, ebből négy szerencsétlen következmény fakadhat. Először: egy jelentős történelmi folyamat a modern szellemtörténet oldalhajtásának fogalmára redukálódik, és kizárólag ebből a szempontból elemzik. Másodszor: maroknyi vezető személyiség közzétett vagy másképpen ismertté vált élettörténete változik annak értékelési alapjává, hogy mi is történt és miért. Ha ők, úgymond, nem tettek volna semmit, nem is történt volna semmi. És ha, amint ez oly gyakran fordul elő a fiatalok körében, e vezetők közül egyesek sajnálkozni kezdenek “aranykoruk” elveszítése fölött, netán ma szívesen újraértékelnék korábbi eszméiket, esetleg az érintett kort alapvetően félrevezetettnek ítélik, illetve későbbi tetteikkel szembefordulnak vele, akkor éppen e változások fölötti vita válik a legfontosabbá a porondon. A “mozgalom” ezáltal beledermed saját elmúlt korszakába, jelentőségét azonban a végtelenségig csűrik-csavarják, vitatják és újravitatják, néhány éppen divatos téma köré csoportosítva. A “mozgalomnak” azok az aspektusai, amelyek nem illusztrálják kellőképpen az említett témákat, kiszorulnak a vitákból és eltűnnek az emlékezetből. Más szavakkal, az irodalmi csevely, az irodalmi locsi-fecsi és az irodalmi szűklátókörűség kerül a történelmi leírás és elemzés helyére. Harmadsorban, ez lehetővé teszi a “mozgalom” kalickába zárását, mint olyasvalamiét, amely csak saját idioszinkratikus sarkát foglalta el a múltban, s amit ennélfogva nem szükséges a kor történelmi szövetének részeként kezelni, sem az elkövetkező történelmi események egyik előidézőjének tekinteni. Negyedszer: ez a lényegét tekintve történelmietlen megközelítés mára valamiféle fikció puszta karikatúrájává tette az “újbalt”, amely körül ettől fogva szabadon moralizálhat bárki, mint ilyen vagy olyan ostobaság, sőt galádság forrása fölött, amilyenek például “az akadémia túlpolitizálása”, amely “a polgáriság elveszítését” okozhatja, föltárja az “irracionális elemeket” a politikán belül és így tovább.

A hatvanas évek ilyen “nemzedéki szemlélete” az oka annak, hogy látszólag nem mutatnak összefüggést azzal a gazdasági helyzettel, amelyben ma találjuk magunkat. Ehelyett a jelenlegi gazdasági helyzet magyarázatára olyan, a hatókörünkön jóval kívül eső fogalmakat ráncigálunk elő, mint a “globalizáció”, az “információs forradalom”, a “technológia”, a nemzetállam jelenségének közeli elsorvadása, a kapitalizmus magasabbrendű ideológiájának teljes, világtörténelmi győzelme. Ám ezeknek az ellenállhatatlan érveknek egyike sem állja ki a komolyabb elemzés próbáját.

Például sem az ipari termelés globális elterjedése, sem az informatika vagy más technológiák változásai nem mutatnak föl történelmileg kivételes arányokat. Mégis megállapítható, hogy már csaknem katasztrofális károkat okoztak az ipari országok gazdaságainak, előidézték távlati esélyeink összezsugorodását és a társadalmi szenvedések iránti nagyobb tűrőképességet, amely jelenségek mind kívül esnek hatókörünkön.

Elméletem szerint, ezzel szemben ezek az ártalmas hatások főként abból a lassú gazdasági növekedésből fakadnak és általa sokasodnak, amelyet a központi bankok és a nemzetközi hitelügynökségek kényszerítettek rá az elmúlt évtizedekre, s hogy ugyanez a lassú növekedés vezetett, legalábbis részben a “hatvanas évek” végéhez, s ahhoz, hogy többé ne üthessék föl a fejüket. S ha igazam van, ezek a kényszerítő körülmények specifikusan politikai jelenségnek tekinthetők, amelyeket, legalábbis elvben, megingathatunk a természet legfőbb princípiumainak vagy a kapitalista fejlődés vastörvényeinek szétzilálása nélkül. Valamely más politikai konstelláció az Egyesült Államokban és a többi kapitalista országban kényszeríthetné a FED-et és hasonszőrű társait másféle reagálásra is.

1848 – 1968: hasonlóságuk első megközelítésben

Ezt az esszét a “hatvanas éveknek” 1848-cal való összehasonlításával kezdtem. Bizonyos értelemben ez helytelen analógia. “1848” Európa határain belül maradt. A “hatvanas évek” kitörései csaknem az egész világot elborították. “1848” a leghatározottabban urbánus jellegű volt, az 1960-as évek eseményei viszont lényegesen kevésbé. “1848” talán ha két-három évre terjedt ki; az viszont, amit a “hatvanas évek” néven emlegetünk, legalább másfél évtizedig, vagy talán még tovább tartott – Montgomerytől (1956) talán 1972–74-ig. És folytathatnánk tovább, de a lényeg az, hogy a hatvanas évek kitörései annyira szerteágazók voltak, olyan nagy léptékűek és annyiféle erjedésben lévő társadalmi problémát és nemzetközi politikai berendezkedést érintettek, hogy egyszerűen jelenségként, vagyis tüzetesebb elemzésüket megelőzve is elhalványítják 1848 fényét az összehasonlítás során. Ebben a vonatkozásban egyenesen megdöbbentő, hogy ennek a korszaknak a története és lehetséges befolyása a jelen alakulására csukott könyv marad a baloldalon (és másutt is), legföljebb vitriolos visszaemlékezések vagy nagyképű ledorongolások szánalmas nyersanyagául szolgál. Az összehasonlítás valós értéke meglehetősen heurisztikus és – minden összehasonlításhoz hasonlóan – csupán megközelítőleg lehet helytálló.

Az olvasó bizonyára ismeri azt a konvencionális magyarázatot, amely szerint az “1848-as forradalom” fő oka az előző évek rossz termései következtében előállott élelmiszerár-válság volt, amit fokozott a kereskedelmi forgalom csökkenése és a munkanélküliség ezekkel járó növekedése. Az eltérő politikai és kulturális körülmények következtében a fölparázsló felkelések nagyon különböző utakra terelődtek Párizsban, Brüsszelben, Berlinben, Bonnban, Prágában, (és valamivel korábban) Londonban, Pesten, Milánóban stb. Az egységes európai politikai mozgalom kérdése tehát bizonyára föl sem merülhetett. Másrészt a “csőcselék” általában arra törekedett, hogy kipenderítse a hatalomból azokat az alakokat és intézményeket, akik és amelyek durván a három évtizeddel korábban lezajlott Bécsi Konferencia eredményeképpen kerültek a helyükre. Ez a Metternich, Castlereagh és Talleyrand kezemunkája ellen irányuló támadás, bizonyos átalakulások eredményeképpen egységesítette a pesti nacionalista fegyveres fölkelőket, a frankfurti városi tanács jó polgárait, a londoni chartistákat és a barrikádokra vonuló párizsi radikálisokat.

Vajon létezik-e hasonló “gazdasági magyarázata” a “hatvanas éveknek”? Úgy vélem, igen, bár az egész biztosan nem a rossz termésekkel és a kereskedelmi forgalommal függ össze. Fölmerülhet viszont az érv, hogy bizonyos feszültség mindenképpen létezett az 1945–1960 közötti lendületes gazdasági növekedés, illetve az időszak politikai változásai között. Az Egyesült Államokban például mind az afro-amerikaiak, mind a nők jelentős szerepet játszottak a második világháború idején a katonai, illetve az otthoni frontokon – és mégis, a faji és nemi megkülönböztetés politikája, különösképpen 1946–47 után, visszatért a háború előtti kerékvágásba. A fegyveres ellenállási és partizánmozgalmak terén a korábban megszállt Európában a nők által tanúsított hősies helytállást látszólag elárulták a kereszténydemokrata és egyéb, amerikai támogatottságú kormányok, úgymond a harmincas évek “szociális stabilitásának” visszaállítása érdekében. A munkások Európa-szerte, úgy tűnik, learathatták a háborús hozzájárulásaik és a nácizmus elleni fegyveres ellenállásban való aktív részvételük gazdasági gyümölcseit, viszont saját országaikban is társadalmi és kulturális peremhelyzetbe kerültek: ezeket az országokat továbbra is az az elit és az a felső középosztály uralta, amely – legjobb esetben – kétes szerepet játszott a nácizmus háború előtti előretörése és a háborús náci megszállás idején.

Ennek a “gazdasági magyarázatnak” természetesen vannak egyéb dimenziói is. Például Olaszországban, a Milánó–Genova–Torino iparosodott háromszögbe fölvándorolt délieknek rá kellett jönniük, hogy újonnan megszerzett jólétük nem társul hasonló politikai elbánással, sem kommunista szervezeteik, sem kereszténydemokrata politikusaik részéről. Dél-Afrikában még ennél is szembeötlőbb volt a háború utáni dinamikus gazdasági növekedés és a politikai stagnálás – sőt visszaesés – ellentéte. A nemzetközi fontosságú termékek (kőolaj, szubtrópusi mezőgazdasági termények, faanyag, fémbányászati termékek) áraitól függő, akkoriban “harmadiknak” nevezett világ hatalmas területein a hatvanas évek, máról visszatekintve, valamiféle lehetőséget jelentettek a viszonylagos fölvirágzásra, ami politikai reményeket is ébresztett az akkoriaknál valamivel egyenlőbb viszonyok iránt e világ, illetve az Európa és Észak-Amerika alkotta, úgynevezett Első Világ között.

Egy ehhez hasonló “gazdasági magyarázattal” okolható az európai és az amerikai egyetemi hallgatók elégedetlenkedése is. A második világháborút követő fölvirágzás korszakában az iskolák egyre szélesebb társadalmi rétegek gyermekeit vonzották magukhoz, és biztosították számukra az előmenetelt a magasabb eredmények és fokozatok felé. Egyre inkább erősödött azonban az a meggyőződés, hogy az új “bizonyítványuralommal” kapcsolatos nézetek és értékítéletek nem lelnek kedvező fogadtatásra a magasabb politikai körökben. A hidegháború sajátos politikai feszültségkeltőként jelentkezett ezen a területen. Egyre inkább benne látták a politikai változások legfőbb akadályozóját. Ez számos, kivételesen veszedelmes kelet–nyugati konfrontációban is élesen megnyilvánult (Berlin, Kuba, Vietnam). Mindezek oda vezetek, hogy a létező pártok és vezetők iránti bizalom elenyészett, mivel azokat a háború, illetve, általánosabb megközelítésben, a múltbeli politikai kurzusok foglyainak tekintették.

Dinamikus gazdaság – statikus politika

Véleményem szerint ennek a politikai pangásnak és gazdasági dinamizmusnak a furcsa kombinációja az említett mozgalmak politikusait különös manőverekre késztette. Ezek a politikusok nyilvánvalóan alapvetően különböztek a korábbi európai politikusoktól, mivel egyszerre többet és kevesebbet is jelentettek a hagyományos ellenzéki erőknél. Ezek az elégedetlenkedők nem dolgoztak ki, így nem is ajánlottak a nemzetük elitjéétől eltérő, azokét helyettesítő másféle politikát. Számos újonnan függetlenné lett országban tendenciává vált a mindenkori nemzeti elit “forradalmi” pózainak hiteles normaként való elfogadása, mint például Ghanában. A fejlettebb országokban éppen ellenkezőleg, bizonyos értelemben nem voltak hajlandók igazán komolyan venni a hagyományos választási rendszert és a pártpolitikát azok saját föltételei szerint. Számos országban nyilvánvaló tendenciaként jelentkezett, hogy a nemzeti vezetőket és szent politikai jelképeket lekezelő utálkozással illették, mint például a Dr. Strangelove (1964) című filmben.²

Ha elegendő helyünk lenne itt a rendelkezésre álló információk felvonultatására, fölépíthetnénk a “hatvanas évek” magyarázatát ebből a két szembenálló elemből. Legelőször és legnyilvánvalóbban a második világháború (Dél-Korea és Japán számára a koreai háború) utáni hallatlan gazdasági növekedés és prosperitás volt az a körülmény, amely biztos gazdasági státust vagy reményt teremtett milliók számára. A másik elem a politikai pangás volt, amely olyan különböző formákban jelentkezhetett, mint például Jim Crow, az apartheid, szokványos szociálpolitika, valamely ország kormánya, gazdasága vagy társadalmi rendszere fölötti amerikai vagy szovjet dominancia, neokolonializmusba átváltó kolonializmus, NATO-kultúra, a mccarthyzmus kísértő árnyai vagy a hidegháborús szövetségeseik által uralt régimódi politikai pártok és vezetők.

A múlt értelmezését tekintve az elméletnek ugyanakkor vannak bizonyos erényei is: megmagyarázza például, hogy az “1960-as évek” oly sok mozgalma valójában miért nem tulajdonított a gazdasági kérdéseknek akkora súlyt, amekkorát normális körülmények között megérdemelnek. A bennünket leginkább érdeklő korszakot megelőző időben a modern kori tömegmozgalmakat, ha egyáltalán valami, akkor mindenekelőtt az jellemezte, hogy igyekeztek olyan szakszervezeteket, szociáldemokrata pártokat, termelői szövetkezeteket és egyéb intézményeket létrehozni, amelyek elég nagyok és elég erősek ahhoz, hogy széles néptömegek gazdasági életét és távlati lehetőségeit föllendítsék. Az 1969-es olaszországi munkáslázadás figyelemre méltó kivételével semmi ilyesmi nem fordul elő a képzeletbeli látóhatáron belül, és még kevésbé a “hatvanas évek” különféle mozgalmainak valóságos frontjain.³

A “hatvanas évek” jelensége úgy működött, mintha résztvevőinek belépése a privilegizált gazdasági helyzetbe máris biztosított vagy legalábbis biztosítható lenne újabb intézményi rendszerek kiépítése nélkül. Alapvetően ugyanez mondható el e mozgalmaknak az intézményes politikai változásokra irányuló lagymatag törekvéséről. Az USA déli államaiban, Észak-Írországban, Dél-Afrikában és Görögországban természetesen alapvetően fontos pontként szerepelt a “napirenden” a polgári jogok elnyerése vagy megvédelmezése. Ezt azonban megmagyarázzák az említett vidékeken abban az időben megszokott antidemokratikus rendszerek. Másutt – és itt különösképpen a fejlett és demokratikus kapitalista országokra gondolok – úgy tűnt, hogy a létező politikai pártok és intézmények túl vannak bármiféle megreformálhatóságon, ezért csak túl kell lépni rajtuk, de egyébként nem érdemes törődni velük.

Ez a magyarázat Európa, Észak-Amerika és a másutt létező kozmopolita világvárosok vonatkozásában persze valamelyest leegyszerűsített, de én szeretném megérteni, miért hiányzott ott is az alapos politikai szervezés és a “demonstráció” központi szerepe, a “felvonulás” és a “tanúságtétel” e mozgalmak politikai dinamikájából. A “hatvanas évek” mozgalmai inkább a parlamenten kívüli politikát részesítették előnyben, amelyet akkoriban leggyakrabban “részvételi demokráciának” vagy a közvetlen “cselekvés” valamely más formájának volt szokás nevezni. Abbie Hoffman megjegyzését, miszerint ő semmit sem kíván kezdeni olyan pártokkal, amelyeknek nincsen saját fagylaltjuk, még manapság is gyakran szó szerint idézik, mert jól kifejezi e régi mozgalmak oly sok résztvevőjének mélységes ellenszenvét a hagyományos pártok és egyben a konvencionális politikai ideológiák iránt.

Ez a fajta parlamenten kívüli politika valamilyen bizarr formában mégis értelmesnek tekinthető. Ha föltételezzük a gazdasági jólét és lehetőségek előfeltételeire épülő társadalmi mozgalmakat, abból az következik, hogy a hasonló jellegű politika, amely előszeretettel épül szintén gazdasági kondíciókra, nem igazán méltó különösebb figyelemre. Ez a fölfokozott optimizmus teljes mértékben jogosnak tűnt a fejlett régiók és városok háború utáni nemzedékeinek szemében. Például a bérek, amelyek már 1960 előtt is egészen ragyogóan emelkedtek Európában mindenütt, az évtized vége felé még meredekebb szárnyalásba kezdtek. Amennyiben az OECD országok keresetnövekedési mutatóit grafikonra vetítjük, a görbe valamennyi ország esetében éles kanyart vesz fölfelé az 1970-et közvetlenül megelőző években. Ez a változás olyan drámai mértékű volt, hogy Henry Phelps Brown brit közgazdász a “bérrobbanást” egyenesen a korszak uralkodó gazdasági sajátosságának nevezi.

Szembeötlő volt a széles körű nemzetközi meggyőződés: többé semmiféle határa sincs a javak és a bennük részesedők számbeli gyarapodásának. Még a hivatásos közgazdászok is, akik abban az időben az ortodox keynesianizmus hullámainak hátán lovagoltak, úgy vélekedtek, hogy mindössze némi gazdasági “toldozásra-foldozásra” van szükség a nagyarányú növekedés, az alacsony szinten tartott munkanélküliség és a viszonylag stabil árak biztosításához. A technológiai haladást a legtöbben egyszerűen e fejlődés elősegítőjének tekintették.

Amit mindez sugall, nem az, hogy a munkások és a szegényebb néprétegek mind jómódban éltek, hanem azt, hogy helyzetük javulásának esélyei annyira nyilvánvalóak, hogy semmi, vagy legalábbis nagyon csekély késztetést érezhettek a gazdasági rend megváltoztatására a maguk benne elfoglalt helyzetének további javítása érdekében.

Ezzel szemben az általános “kulturális” követelések jellemzően elhalványították a specifikus politikai vagy gazdasági reformok igényét. E területen az általános tendencia fokozott mértékben kirajzolódott. Idővel a “polgárjogi” és a hozzá kapcsolódó mozgalmakban megfogalmazódott politikai követelések helyére “nacionalista” vagy éppen “afrikai” kulturális igények léptek, amelyeknek politikai háttere homályos és következetlen volt, s emellett hosszú távú, nem sürgető, globális és nem helyhez kötött programokat jelentettek, olyan területeken, amelyek inkább a “tudati tényezők megváltozását”, mintsem az intézmények, illetve az intézményi gyakorlat átalakítását igényelték. Hasonló folyamatok zajlottak le a diákok és általában a fiatalság köreiben is, ahol a zene, az “életstílus” és egyéb “kulturális” jelenségek léptek központi témaként a kimerülőben lévő vietnami háború helyébe.

A Kongresszus és az egyes államok törvényhozásának féloldalas szavazási gyakorlata aligha volt alkalmas jelentős nagyságrendű konkrét törvényalkotásra, aminek következményeképpen az egyébként oly kívánatos törvényhozási célokat föláldozták egy hiábavaló törekvés, a legnehezebben megszavazható cél, az alkotmánymódosítás jelképes diadalának oltárán. Úgy vélem, hogy ezek a “tudati”, illetve jelképi változtatási igények jelentették a “hatvanas évek” meghatározó politikai formáit, különösképpen olyan pontokon, ahol a diákok vagy egyéb ifjúsági csoportok hatása érvényesült a legnagyobb mértékben.

Mindez oly mértékben jellemzőnek tűnik az 1968-at közvetlenül megelőző, illetve követő számos mozgalom által kiváltott robbanások esetében, hogy azok: 1. hajlottak arra a vélekedésre és rendszerint úgy is léptek fel, mintha a hozzájuk hasonlók gazdasági helyzete és jóléte eleve adott lenne, s ennélfogva kisszámú (vagy éppen semmilyen) szervezetet, illetve intézményt hívtak életre e gazdasági helyzet és a velejáró jólét megvédelmezésére vagy fokozására; 2. olyan parlamenten kívüli politizálást favorizáltak, amely főként a néptömegek rövid távú mozgósítására támaszkodott, s ahol a tömegek megelégedtek azzal, hogy a kormányokat rákényszerítsék vagy szépszerével rávegyék valamely intézkedéssorozat elvetésére vagy éppen meghozatalára ahelyett, hogy beálltak volna bármely politikai párt soraiba vagy törvényhozási lövészárkaiba. Ez a két jelenség kölcsönösen kiegészíti egymást. És végül: 3. e mozgalmak sikereit vagy kudarcait az értelmiségiek nagy mértékben az állítólagos “tudati” változásokkal minősítették, lett légyen szó a saját tudatukról, illetve, kisebb mértékben, a széles tömegekéről. Kellően tudatában léve, hogy itt az események nagyfokú összesűrítéséről van szó, ez mégis megfelelő összegző megállapításnak tűnik. S talán még fontosabb és hasznosabb azoknak a reakcióknak a megítélése szempontjából, amelyek – válaszul e mozgalmak vélt vagy valós extrémitásaira – hamarosan bekövetkeztek.⁴

Post mortem

Talán egy figyelmes pillantás a “hatvanas évek” gyors kimúlására többet elárulhat nekünk 1968 jellegéről, belső és nemzetközi kapcsolatrendszeréről és történelmi szerepéről. Itt is az európai–észak-amerikai stb. világot kell előtérbe helyeznem. Innen visszatekintve, számomra az a legmeglepőbb a hatvanas éveket illetően, hogy társadalmi destabilizálódással jártak. Ezzel nem kívánom azt állítani, hogy az elhajlók és disszidensek bárhol jelentős fenyegetést jelentettek volna a fennálló rendszer számára. Még Csehszlovákiában és Olaszországban sem történtek kísérletek a létező politikai rezsimek megdöntésére. (És bár a vietnami, algériai és kubai fölkelések bizonyos tekintetben kivételesek és a többieknél fontosabbak voltak, mégsem váltak másutt bekövetkező, ellenállhatatlan fegyveres forradalmak előfutáraivá). Mindenesetre ezzel kapcsolatban figyelembe kell vennünk azt az – alkalomadtán a vadság határát súroló – ellenségességet, amelyet minden valószínűség szerint ezek a mozgalmak hívtak életre, s amelyek végső soron meg is állították őket útjukon.⁵

Ezzel az értelmezéssel kapcsolatban hangsúlyoznom kell, hogy a fejlett világ e mozgalmai a felvonulásoknak, tiltakozó gyűléseknek, ülősztrájkoknak, munkabeszüntetéseknek és egyéb, nagy tömegeket általában azonnali ad hoc megmozdulásokra buzdító megmozdulásoknak kedveztek, olyan alapvető politikai “követelések” szellemében, amelyek éppoly szélesek voltak méreteiket tekintve, amilyen homályosak a tartalmukat illetően. Jellemző volt, hogy a francia diákok vagy svéd tiltakozók, de még az olasz munkások is láthatóan “az utcát” használták legszívesebben, hogy zabolátlan akaratukat rákényszerítsék a társadalom másik részére és annak intézményeire. Ezek a csoportok nem tettek ajánlatokat semmilyen politikai pártnak ilyen vagy olyan követeléseik megvitatására és gyakorlati fölvonultatására, nem szorítottak sarokba politikai vezetőket, akikkel valamiféle megállapodásra juthatnak valahol egy eldugott zugban és, legalábbis a legtöbb helyen, semmilyen szakszervezettel sem léptek szövetségre. Különös kombinációja volt ez annak a kulturális “politikának”, amely egy alaktalan, de mégis fenyegető közeg által elővezetett mélységes, sőt talán határtalan szociális átalakulást követelt, s ezáltal kiváltotta gyakorlatilag valamennyi hatalmon lévő párt és elit csoport gyűlöletét, s ugyanakkor határozott törekvését a “fenyegetés” fölszámolására.

Az USA jó példával szolgál a jelenségre. Elnökjelöltként Nixon és Wallace egyaránt a “hatvanas évek” ellen hangolta kampányát, vagyis azok “zűrzavara”, “erőszakossága” ellen, az ellen a kisebbség ellen, amely, úgymond, erőszakkal akarja biztosítani uralmát a “csendes többség” fölött. Nixon és hívei egyértelműen arra törekedtek, hogy megmozgassák mindeddig csöndes és tétlen szavazótáborukat, amely – hitük szerint – mélységesen szembeszegül a “hatvanas évek” kánonjának részét képező kulturális és társadalmi átalakulás iránti igénnyel. Nagyon fontos leszögeznünk, hogy Nixon felhívása nem azoknak szólt, akiket ilyen vagy olyan konkrét veszély fenyegetett és nem is szólított föl közvetlen védekezésre valamiféle konkrét veszedelemmel szemben. Ehelyett, s visszatekintve ez jól látható, fenyegető fantazmagóriákra hívta föl a figyelmet, hasonlóképpen fantasztikus elleneszméket vonultatva föl velük szemben. A fölforgatás ködös politikája garázdálkodott megint – sötét, idegen erők fenyegették az “amerikai életmódot” –, de ebben az esetben még csak egy maroknyi “áruló komcsit” vagy “ruszki kémet” sem kevertek bele a leghalványabban sem a politikai és társadalmi képbe. Ma már láthatjuk, hogy a nixoniánus fölhívások és riogatások, valamiképpen a legatavisztikusabb ösztönöket élesztették föl az egész országban, a legtöbb társadalmi babonát cipelőket, a nacionalistákat és sovinisztákat, a legműveletlenebbeket, akiket a francia politikai nyelvezetben leggyakrabban egyszerűen a “mocsár” elnevezéssel illetnek. Ennek megfelelően a “csöndes többségtől” a mai fundamentalista és irracionálisan nacionalista mozgalmakat kitermelő lármás kisebbséghez vezető átmenet eleve benne volt a képben. De ennél is többről van szó.

Nixon nem csupán fölkavarta az alaktalan indulatok és névtelen félelmek mocsarát, hanem annak csoportjait a tiszteletre méltó, fő vonalhoz tartozó politika letéteményeseiként tüntette föl. A mai amerikai közéletbe beépült számos hozzájárulása közül kétségkívül ez volt a legjelentősebb. E fölrázás és mozgósítás hatását a későbbiekben megsokszorozta a Demokrata Párt 1968-as Konvenciójának nyomán keletkezett politikai légüres tér. A demokraták végzetesen megoszlottak azok között, akik megkísérelték volna beépíteni a “hatvanas éveket”, s azok között, akik kigyomlálásuk mellett foglaltak állást. McGovern jelölése négy évvel később és a demokratapárti elit oly sok tagjának átállása Nixon oldalára (F. D. Roosevelt fia, James terelt sok demokratát Nixon nyájába) csak megszilárdította és elmélyítette a szakadékot. Attól fogva a demokratapárti elitet mélységesen megfélemlítette a konzervatív–reakciós politikai konstelláció, s ezért – az esetek többségében – meg is próbált valahogy alkalmazkodni hozzá. Ezen a területen Clinton alaposan kitaposott ösvényen halad.

Vegyék tekintetbe, hogy a fentebb elmondottak alapvetően három jól magyarázható elemből építkeznek. Először is a csupán tömeges demonstrációkra és azok befolyására támaszkodó politika eredendő gyöngeségéből. Az ilyesféle politika az általa előtérbe került vezetéssel együtt tendenciózusan összeomlik, amennyiben kiinduló törekvései kudarcot vallanak vagy éppen elhasználódnak. Egyébként, ahogyan én a más országokban végbement eseményeket látom, ez a magyarázat valószínűleg a legtöbbjük esetében szintén helytálló.

Másodszor úgy tűnik, hogy ezeknek a mozgalmaknak sikerült saját maguk ellen egységes koalícióba tömöríteni a létező politikai eliteket. Egy ellenzéki mozgalomnak nem kell szükségszerűen ide jutnia. Az 1930-as években az USA nemzeti elitjének számottevő része óhajtott valamit, ami megfeleltethető a CIO-nak, a franciaországi elit pedig reformokra törekvő “népfrontot” követelt. A még további igényes elemzésre szoruló okok miatt az “1960-as évek” az Egyesült Államokban és a tengerentúlon egyaránt szilárd oppozíciós falat építettek jó néhány nemzeti elit esetében. Ezzel magyarázható, hogy oly sok demokrata élharcos dezertált Nixonhoz. Az Egyesült Királyságban néhány hasonló beállítottságú személy különvált, és létrehozta a baloldalellenes Szociáldemokrata Pártot. Franciaországban és Olaszországban pedig még a “vörösök” is hozzájárultak az utcák látszólagos anarchiájának megfékezéséhez.

Harmadsorban az 1960-as évek mozgalmai mélyen populáris reakciókat váltottak ki maguk iránt, s ezt a reakciót – gyakran hatalmas sikerrel – bátorították a többi, elszakadóban lévő elitek, amelyek könnyen mozgósítható és nem kritikus hangvételű tömegekre vadásztak saját politikájuk és pozícióik megvédelmezése érdekében.

Ez egyértelműen a “hatvanas évek” máig ható következményekkel járó, leglényegesebbnek tűnő eredménye. A politikai elitek megtanulták, hogyan kell mozgósítaniuk a társadalomnak pontosan azt a szeletét, amely bármiféle, a társadalom modernizációjára és lényegbevágó gazdasági reformra irányuló törekvéssel azonnal szembefordul, mivel a társadalom bajait ellenállhatalan, aljas, sőt ördögi eredetű erők munkálkodásának tulajdonítja.⁶

Ezek a szélsőségesen konzervatív politikai és társadalmi mozgalmak, ha egyszer már mobilizálták őket, a politikai főirányban pedig elnyerték legitimitásukat, hajlamosak bizonyos mértékben függetleníteni magukat eredeti szponzoraiktól, akik ily módon egyszerre válnak azok foglyaivá és követőivé. Magától értetődően ez a klasszikus demagógia legrosszabb formája a jobboldalon. A konzervatív oldal teljes spektrumának felvonultatása nélkül is bárki felismerheti itt a klasszikus irracionalista jobboldali elhajló politika vonulatait, amelyek végigperzselték Európa életét 1889-től egészen a huszadik század közepéig. Láthatjuk, amint vallási (vagy a tengerentúlon társadalmi) mozgalmak mélységesen fertőződtek a világi hatalom politikai eszközökkel történő megszerzésének vágyával. Ráadásul híveik nagy tömegeit késztetik cselekvésre teológiai princípiumok vagy nosztalgikus, de agresszív nacionalista eszmék. Ennek megfelelően újra megjelenik a meggyőződés, hogy biológiai tényezők uralják a társadalmi sorsot. Tágabb értelemben annak lehetünk tanúi, ahogy széleskörű értelmiségi és politikai törekvések szorítják háttérbe Vico gondolatát, amely szerint az emberi társadalom az ember teremtménye, hogy ilyen vagy olyan szociális babonát tegyenek e gondolat helyére. Ezek közé a babonák közé tartozik a szegénység Dickens előtti szemlélete, az újjászületett harcos mentalitás, amely a mai hatalmi csoportosulástól a fegyveres erők, s köztük – természetesen – a nukleáris potenciál megerősítését követelik, és, magától értetődően, az a széles körben elterjedt nézet, hogy a Piac második eljövetele valahogyan, valami csoda folytán fölszámolja majd a társadalmi diszharmóniát. Mindez nyilvánvalóan “az ördög kotyvaléka”. A magam részéről még egy lényegi magyarázatot fűznék a reakció továbbélő uralmának eredetéhez: mégpedig a hatvanas évek prosperitásának gazdasági kiütését.

Gazdasági KO: első és második történet

A “hatvanas évek” a világ legtöbb fertályán rendkívüli módon virágzó korszakban köszöntöttek ránk. Ez a prosperitás azonban váratlanul véget ért – a legtöbb ország esetében 1974-nél nem később. Amint fentebb már láthattuk, az 1960-as éveket nagyon gyors növekedésnek egy jó évtizede előzte meg, amely gyökeresen alakította át az iparosodott országok népeinek életét, s amely azzal kecsegtetett, hogy ez a prosperitás hozzáférhető lesz valamikor a világ többi része számára is. Az embernek szinte kedve támad fölmagasztalni a korabeli gazdasági körülményeket, ha a mára elért szomorú körülményekre gondol. S a nem iparosodott világban ez a kép még ennél is elkeserítőbb.

Akadnak persze bizonyos sikertörténetek is. Hirtelen Tajvan és Dél-Korea jut az eszembe. Ezeket viszont kiegyensúlyozzák más “sikertörténetek”, mint például Malajzia, Thaiföld vagy Indonézia esete, ahol a globalizáció és a technológiai forradalom olyan társadalmi és munkakörülményeket teremtett, amelyek nyugodtan fölvehetik a versenyt például a 19. századi angol gyári ellenőrök nevezetes Kék Könyveiben találhatókkal.

Amint már fentebb is érveltem, a gyorsaság, amellyel a “hatvanas évek” gazdasága kiütéssel veszített, nem igazán illeszthető bele a manapság oly divatos és népszerű “strukturális” érvelés keretei közé. Az ember azt várná, hogy az ilyen nehézkes “erők” valamivel lassabban érvényesülnek. Közelebbről nézve, sem a globalizáció, sem a technológiai forradalom nem fejlődik olyan sebesen, hogy teljesen lehengerelhetné korábbi prosperitásunkat. A képlékenyebbik “történet” kimutatja azokat az akciósorozatokat, amelyeket a központi bankok hajtottak végre a hetvenes években, hogy lelassítsák a meggyőződésük szerint bérek által (s éppúgy adók által is) keltett inflációt, fizetésimérleg-problémákat és egyéb gazdasági betegségeket.

Gyakorlatilag itt ugyanis két, és nem egyetlen történetről van szó. Az első teljesen közvetlen és egyértelmű, a második már kevésbé, de – véleményem szerint – valószínűleg szintén helytálló, és ha igen, akkor fontosabb is.

Azok a politikai kitörések, amelyeket a “hatvanas évek” néven emlegetünk, időben többé-kevésbé egybeestek a nemzetközi gazdaságban, valamint a nagyhatalmak, köztük különösen az Egyesült Államok gazdaságában végbemenő, szokatlanul nagy számú, vízválasztó jellegű eseménnyel. Ennek következtében, még ha a fenti mozgalmak iránti politikai bizalom megingott és visszaszorult is, a vezető hatalmak kormányai és vezető üzleti körei kénytelenek voltak új gazdasági berendezkedést kialakítani e vízválasztó jellegű események figyelemmel követéséhez, s mivel az osztályküzdelmek olyanok, amilyenek, ez a berendezkedés általában azoknak kedvezett, akik éppen győzedelmeskedtek a “hatvanas évek” társadalmi mozgalmai fölött, s arra irányult, hogy a veszteseket megleckéztesse és megbüntesse.

Kezdhetjük a “fordulóponttal”, vagyis a munkások bérének korábban már említett, hatvanas évekbeli éles fölfutásával. Világméretű jelenség lévén, csaknem valamennyi figyelemre méltó gazdasági kör véleménye szerint a munkabéreknek ez a “módfeletti” emelkedése az infláció “ártalmas” szintjeit, vagyis a létező tulajdoni értékek erózióját idézhette elő. Az amerikai inflációt különösen ártalmasnak tekintették, hiszen oly nagy számú nemzetközi tranzakciót bonyolítanak (s ennélfogva értékelnek) dollárban. S ez végső soron tovább rontotta a már amúgy is ingatag amerikai fizetési mérleget (vele együtt persze az európait és a japánt is), ami aztán még tovább gyöngítette a dollárt, és a nemzetközi gazdaság aláaknázásával fenyegetett. Ennek a válságnak az eredménye volt, hogy az 1944-ben gyökerező Bretton-Woods-i nemzetközi pénzügyi megállapodásokat 1971 augusztusában végképp fölborították. Ennek következményeképpen csökkentek a nemzetközi piacokon a fogyasztási cikkek (reális) árai, ami viszont előidézte az OPEC államok olajáremelését 1973-ban. A Bretton-Woods-i megállapodásokat illetően számunkra az a legjelentősebb, hogy határozottan keynesiánus jellegűek voltak, vagyis olyan megállapodások, amelyek alapvetően a gazdasági növekedés magasabb ütemének biztosítására irányultak, magasabb béreket és alacsonyabb munkanélküliségi mutatókat ígértek. A nyomukba lépő nemzetközi gazdasági megállapodások ezek egyikét sem favorizálták, s a valóságban lassabb növekedési ütemet, illetve krónikusan magas munkanélküliségi mutatókat idéztek elő.

Mindezek a jelenségek nyilvánvalóan kapcsolódtak az USA meggyöngült gazdasági és politikai helyzetéhez, amit lényegében vietnami beavatkozása és az ott elszenvedett veresége idézett elő. Az USA mindenekfölötti gazdasági fontossága azonban azt jelentette, hogy gazdaságának diszfunkcionális jelenségeit gyorsan és tömeges méretekben sikerült áthárítania a világ többi országára. Mindemellett azonban az az érv is fölmerült, hogy a hatvanas évek vége egyben az az időszak, amikor a tartós fogyasztási cikkeknek a háború utáni világ növekedésének hajtóerejét képező tömeges termelése lassanként befulladt, s vele együtt a hozzá szorosan kapcsolódó fogyasztói prosperitás is.

Végül is az idő múlása és az USA nemzetközi pozícióinak meggyengülése együttesen valamiféle “normális” helyzet kialakulásához vezetett, amelyben Japán és az Európai Közösség országai gazdaságilag az Egyesült Államok vetélytársaivá léphettek elő. E téren szintén – és csöppet sem meglepően – azok az amerikaiak, európaiak és japánok lettek a verseny törvényszerű győztesei, akik már eddig is rendelkeztek a kellő vagyonnal és hatalommal, a vesztesek pedig rendszerint az 1960-as évek forrongásai mögött álló társadalmi erők soraiból kerültek ki.

A váltás, a hatvanas évek közepére jellemző, pontosan ellenkező előjelű gazdasági helyzetből a jelenlegi gazdasági rémálomba való átmenet, korántsem az általam fentebb bemutatott jelenségekből következett automatikusan, hanem azokból a politikai és intézményi rendszerekből fakadt, amelyeket a pénzügyi, ipari és politikai vezetők hoztak létre a listán szereplő jelenségek megzabolázására. Ezeket pontosan abban az időben állították össze, amikor a hatvanas évek haladó nemzetközi mozgalmai szétzilálódtak és vereséget szenvedtek, s ennek megfelelően az említett rendszerek szükségszerűen biztosítottak – s biztosítanak máig – előnyöket a győzteseknek, mégpedig a vesztesek kárára. Ezt a jelenséget egyértelműen nyomon követhetjük a fejlett világ valamennyi központi bankjának politikájában, valamint az IMF és más nemzetközi pénzintézmények politikájában a világ fennmaradó részét illetően.⁷

A második magyarázatot valamivel nehezebb elfogadtatni, bár – véleményem szerint – rendelkezésre állnak az ehhez szükséges anyagok. E hipotézis szerint a hatvanas évek gyors gazdasági “kiütését” többé-kevésbé tudatosan tervezték el, hogy ezzel föllazítsák, s végül kiküszöböljék az időszak jellemző, tiltakozó politikáját. A “tudatosan megtervezték” mindig is kényes terminus technicus a történelmi kutatások területén. Érvelésemet ezért az alábbi két történelmi jelenség elemzésével kezdem:

Az 1960-as évek végéről származó, konzervatívaktól a centristákig terjedő gazdasági kommentárokból fölidéződnek előttem hivatkozások olyan gondolatokra, amelyek szerint mindezek a “fiatalok által” fölkorbácsolt zavargások túlságosan is könnyűszerrel sikerültek. Emlékszem, találkoztam ilyesmivel Daniel Bell és Zbigniew Brzezinski (akkor hazai politikai szakértő volt csupán) írásaiban és a Harvard Report on Technology and Society (1967–1968) sorai között. Kideríthető, hogy Agnew, James Reston, Raymond Aron és (valamivel később) Margaret Thatcher és más prominens személyiségek is tettek hasonló kijelentéseket. Az az érvelés is fölmerülhet, miszerint a nemzeti elitek szemléletében a társadalmi fegyelem látszólagos összeomlását az a széles körben elterjedt, megalapozatlan vélekedés okozta, amely szerint a prosperitás és a növekedés örökké tart és semmibe sem kerül.

A második bizonyítéktöredék az USA-beli, az erőszak okait és megelőzésének lehetőségeit vizsgáló Nemzeti Bizottság beszámolójából származik. Az Eisenhower elnök Milton nevű fivére által vezetett és “jog és rend” szemléletű ügyvédekkel teli bizottságot Johnson elnök hozta létre a Robert Kennedy ellen elkövetett halálos merénylet (1968) után, létét azonban alaposan meghosszabbította az újonnan megválasztott elnök, Nixon, akinek végül a beszámolót is átnyújtották 1969-ben. A dokumentum kezdő szavai meglehetősen drámaiak: “Az erőszak az Egyesült Államokban riasztóan magas arányokat öltött.” Az “emberölés, tettlegesség, nemi erőszak és rablás” kötelező elítélése után a szöveg hamarosan rátér a tulajdonképpeni politikára. “Népünk” kénytelen “fegyveres táborokba” tömörülni, az “iskolákat és egyetemeket” veszedelem fenyegeti, az “erőszak és a rettegés” rombolja “demokratikus társadalmunk központi folyamatait” – és így tovább. A bizottságiak összefoglalója szerint: “Ünnepélyesen kijelentjük, hogy meggyőződésünk szerint ez a nemzet jelenleg oly korszakba lép, amelyben népünknek éppoly aggodalommal kell szemlélnie a szabad társadalmunk ellen irányuló belső veszedelmet, mint a külső fenyegetések bármely kombinációját.”

Mindennek a jelentése eléggé világos, s nem kevésbé az politikai jelentősége is. Más szóval, Elnöki Bizottságokat rendszerint akkor hoznak létre, amikor az elit köreiben már csaknem kialakult a konszenzus, de legalábbis a közelében járnak, hogy tudniillik valamely súlyos kérdésre külön figyelmet kell fordítani. Olyan módon állítják föl őket, hogy tükrözzék az elit véleményének árnyalatait, használható politikai egyetértést alakíthassanak ki közöttük, további céljuk pedig, hogy szélesebb körű, nyilvános szavazóbázist teremtsenek annak támogatására, aminek elvégzését az elit szükségesnek tekinti. A beszámolóból kristálytisztán nyilvánvalóvá válik, hogy az elit véleménye szerint a dolgok politikailag kicsúsztak az ellenőrzés alól, s erre vonatkozó komoly véleményét hangsúlyozzák a beszámoló terjedelmes ajánlásai a rendőrség létszámának, felszereltségének és irányításának növelésére, megerősítésére. Az, hogy az elit véleményében változások várhatók, nyilvánvalóvá válik a Kerner Bizottság jelentésével való összevetés révén, mely utóbbi csaknem ugyanezeket a jelenségeket vizsgálta körülbelül egy évvel korábban. A Kerner-beszámoló a hazai problémák megoldására reformokat javasol. Az Eisenhower-jelentés ezzel szemben az “erőszak” megzabolázását szorgalmazza. A szöveg aprólékosabb vizsgálata nyilvánvalóvá teszi, hogy az “erőszak” kifejezés alapjában nem egyéb, mint kifinomult szimbolikus megjelölése azoknak a gondolatoknak és cselekményeknek, amelyek éppenséggel az érintett elit elleni tiltakozást testesítik meg.

De mi a helyzet a gazdasági KO-val? Azt hiszem, erőltetett magyarázat lenne elemzésünkben egyértelműen a gazdaság szándékosan szervezett lelassítása mellett állást foglalni, bár tökéletesen ráillenék arra az ellenséges légkörre, amely a tiltakozók és társaik által az elitre kényszerített bármiféle társadalmi változással szemben megnyilvánul. Ez a megoldás kétségtelenül egybecsengene azzal a gyanúmmal, hogy a “kiütést” e cél elérése érdekében tudatosan tervezték meg, de nem támasztja alá.

Szintén nem sugallnám e helyen az “elitek összeesküvésének” gondolatát. Inkább azt az érvet szeretném megerősíteni, hogy 1968–69 körül kialakulóban volt az elit konszenzusa arról, hogy az USA szociálisan destabilizálódik, és lépések szükségesek az újrastabilizálódás érdekében. Ez a konszenzus azután magában foglalhatja azoknak a különböző intézményeket reprezentáló elitrétegeknek a morális és intellektuális szempontjait, amely rétegekről külön-külön is jól tudjuk, hogy gyakorlati intézkedéseket kívántak foganatosítani a fentebb fölsorolt gazdasági változásokkal szemben. A társadalmi fegyelmezetlenség rendszeres megtapasztalása arra késztette őket, hogy gazdasági lépéseket tegyenek a “fegyelem” helyreállítására, megbüntessék a renitenskedő elemeket stb. – más szavakkal: érzékennyé tette az eliteket a restriktív gazdasági politikából származtatható további szociális előnyök iránt.

Ennek a magyarázatnak megfelelően a “bérek által gerjesztett” infláció szintén jelszóként szerepelhet nemcsak a szakszervezetek és a fogyasztók által a fennálló intézményi rendszerrel szembeni nyomással, hanem a destabilizációt előidéző tágabb szociális és kulturális követelésekkel szemben is. Más megközelítésben: tulajdonképpen semmi különösen rendellenes nincs ebben a magyarázatban, amely valójában könnyűszerrel gyakorlati igazolást is nyerhet egy megfelelő kutatási program keretei között.

Ilyen módon az “1960-as évek” mozgalmainak vereségei a földgolyó oly sok vidékén, a negyvennyolcasok vereségeihez hasonlóan, egyszersmind a jobboldalibb és konzervatívabb erők és a hozzájuk kapcsolódó eszmék győzelmei is voltak. És ennek így kellett lennie. Ha az egyik oldal vereséget szenved, annak nézetei, érdekei és a részéről megnyilvánuló erőfeszítések többé nem számítanak. Erői elveszítik magabiztosságukat, ahogyan a másik oldal erői gátlástalanabbakká válnak. Ezek azok a fő összefüggések, amelyekben a jelenlegi szomorú helyzet eredetét kereshetjük.

A keserű jelen

Előttünk áll az USA jelenlegi politikai korszakának jó néhány jellemző sajátossága. Mindenekelőtt, a jelen helyzet vonatkozásában nincsen semmi leküzdhetetlen. Nem vak erőkkel vagy éppen történelmi szükségszerűségekkel kell szembenéznünk, hanem azoknak a vereségeknek a hordalékával, amelyeket két és fél évtizeddel ezelőtt elszenvedtünk. És a magyarázat ezúttal sem nélkülözi normális, érdekesen dialektikus fordulatát.

Elfogadhatónak tűnik ugyanis az az érvelés, amely szerint az 1960-as évek társadalmi mozgalmait korai időszakukban, legalábbis az Egyesült Államokban, éppen az a háború utáni liberális–centrista koalíció védelmezte, amellyel szemben oly kritikusan léptek föl. Ma már világosan láthatjuk, hogy a “hatvanas évek” nyíltan szakítottak a kellemetlenné váló liberális–centrista koalícióval, amely a II. világháború utáni éveket uralta, ám miközben segédkeztek a félreállításában, valójában egy sokkal konzervatívabb koalíció gyengéd erőszakának áldozatává váltak, amely nagyjából Nixon első elnökségének idején jutott a hatalom birtokába. Valójában e koalíció politikai programját első ízben a Milton Eisenhower-jelentés fogalmazta meg.

Amennyiben ezt kijelentettük, azt is le kell szögeznünk, hogy az Egyesült Államok hatvanas évekbeli mozgalmainak politikai jelentősége és történelmi küldetése nem kevesebb volt, mint a régebbi liberális koalíció megtörése. A pozitív oldalon áll természetesen, hogy a “hatvanas éveknek” sikerült megtörniük a liberális északi és konzervatív déli demokraták közötti kényelmetlen koalíciót, amely arra törekedett, méghozzá lényegében sikerrel, hogy az 1952-es, 1956-os és 1960-as elnökválasztásokon kívül rekessze a faji kérdést. Végtére is, a déli szabadságmozgalom határozott céljának tekintette, hogy a Nemzeti Demokrata pártot rávegye: kényszerítse a Legfelsőbb Bíróságot a faji megkülönböztetés elleni döntések meghozatalára. Ennek elérése tíz évet vett igénybe, méghozzá a Demokrata Párt központi elitjének határozott ellenállásával szemben.

Viszont azoknak a történelmi kompromisszumoknak a szétzúzása, amelyek régóta uralták az Egyesült Államokat, ennél jóval tovább vezetett. A “hatvanas évek” nyilvánvalóan szétverték Truman és Vanderberg nevezetes kétpárti külpolitikáját is, amelynek szellemében a demokraták és a republikánusok összefogtak, hogy egységes és megkérdőjelezhetetlen külpolitikával állhassanak a választók elé. Kevésbé látványosan, de ez az időszak úgyszintén megállította a hazai gazdasági növekedés elherdálását a tengerentúli hidegháborúra, amelyet a New Deal és a Fair Deal elitjei támogattak, más szavakkal, megtörte az úgynevezett “növekedési koalíciót”, amely egyebek mellett éppen azt a társadalmi és gazdasági előrehaladást támasztotta alá, amely oly vonzónak tűnik most, miután sikerült elveszítenünk.

Ezeknek a lebontási folyamatoknak az idején az “újbaloldal” kísérteteit a liberális és centrista demokraták keserűen kritizálták azért, mert valami hasonlót művelnek, és valóban teljesen világos, hogy a “hatvanas évek” fölgyorsították a folyamatot, amelynek eredményeképpen a politikai konfliktusok széles témaköröket érintően ismét visszatértek a politikai folyamatok porondjára. Másrészt viszont ma már igen nehezen lenne elképzelhető, hogy az említett régi kompromisszumok – többek között a faji kérdéssel, a külpolitikával, valamint a hazai prosperitás és a hidegháború közötti összefüggéssel kapcsolatban – nem fulladtak volna ki időközben, hogy előbb vagy utóbb maguktól elenyésszenek. Ebben az összefüggésben, amelyet a korabeli és mai liberális és centrista kritikusok még mindig nem értettek meg, a “hatvanas évek” arra is kísérletet jelentettek, hogy az amerikai politikát és társadalmat hozzáigazítsák a világban és az Egyesült Államokban addigra már egyaránt végbement változásokhoz. Azonban befogadó (vagy “modernizáló”) erőként jelentek meg egy olyan politikai légkörben és intézményrendszerben, amely kivételesen ellenséges volt és maradt bármilyen korszerűsítő törekvéssel szemben. Az akkori politikai pangás az országban uralkodó érdekkoalíciónak a javát szolgálta, ahogyan jelenleg is. Alapvetően ugyanis ugyanazokról az érdekekről van szó. Az USA megváltoztatására irányuló törekvések meghiúsulása természetesen súlyos előítéleteket támasztott a chileiek, a dominikaiak, az olaszok, a dél-afrikaiak, a dél-koreaiak és mások saját társadalmuk megváltoztatására irányuló törekvéseivel szemben.

Mindennek kifejtése fölveti a politikai hatalomnak és a tömegekhez, helyesebben fogalmazva a nemzet többségéhez fűződő kapcsolatainak központi kérdését. Visszatekintve, a hatvanas évek mozgalmai – az Egyesült Államokban és a világ számos más fejlett országában egyaránt – elég nagyvonalúan kezelték saját erőik határait, és föltűnően keveset törődtek bármely politikai fölkelés legéletbevágóbb kérdéseivel, jelesül a résztvevők megszámlálásával, csapataik szemléjével, a “csőcselék” kérdésével. Röviden: a politika abban is megnyilvánul, hogy ki az erősebb, tehát ki győz, vagy ki a gyengébb, tehát végül ki veszít.

Olyan okoknál fogva, amelyek vizsgálata túlmutat jelen tanulmányunk keretein, az 1960-as évek Usa-beli és oly sok más helyen létezett társadalmi mozgalmai sokkal eredményesebben szemlézték potenciális ellenfeleiket, mintsem potenciális támogatóikat. Valószínű, hogy a kapitalista demokráciákban a hatvanas években kibontakozott nagyszámú mozgalom legkeserűbb politikai kudarca abban rejlik, hogy nem lépett fel a potenciális többség érdekeinek képviselőjeként. A hatvanas évek retorikája széles értelemben demokratikus, ám szűk keretekben tiltakozó jellegű retorika volt. A két jelenség közötti ellentmondást sohasem oldották föl teljesen, sőt a hatvanas évek ma létező intellektuális és politikai maradványainak keretei között sem. Egyszerűen fogalmazva: teljesen más dolog akár seregnyi, a többség egyik vagy másik szegmense ellen irányuló, különféle, specifikus negatív jelenségek ellen tiltakozni, s megint más a többség nevében föllépni, más szóval az említett többség képviselőjének szerepében megjelenni. Az 1960-as évek társadalmi erőinek számos eleme túlságosan elidegenedettnek érezte magát az amerikai társadalom többségétől ahhoz, hogy ezt megtegye. Jellemző volt, hogy a fekete mozgalmak, a feminista mozgalmak, a forradalmi diákság képviselőinek többsége, a legtöbb pacifista egyszerűen egy helytelen pályára tévedt ország politikája ellen tiltakozott, gyakran csupán szitkozódva vagy kétségbeesetten. Így tehát, attól a ténytől függetlenül, hogy az általuk föltárt hibák igen széles körben ártalmasak voltak az átlagos amerikai polgár számára, igen csekély erőfeszítést tettek arra, hogy fölvegyék a kapcsolatot ezzel a mitikus “átlagamerikaival”. Megelégedtek a tiltakozással. Egy győzelemre esélyes tömeg megszervezésének jóval nehezebb feladata, azt hiszem sohasem, vagy legalábbis igencsak elvétve szerepelhetett a hatvanas évekbeli “baloldal” vezető köreinek vagy személyiségeinek elképzelései között. Egy elidegenedett politikai irányzat és egy demokratikus politikai tendencia végül is gyakorlatilag összeegyeztethetetlen. Ez a tétel igaz volt a múltban és véleményem szerint igaz a jelenben is.

Ennek a fatális tévedésnek egyik következménye az volt, amint már láthattuk, hogy hosszú távon és minden populista megnyilvánulásuk figyelembevételével, a hatvanas évek USA-beli mozgalmainak sokkal nagyobb számban és erővel sikerült mozgósítaniük az ellenséges populista erőket, mintsem saját magukat. Ezzel a kijelentéssel azonban az igazságnak csupán a felét mondtuk ki. Az 1968-as Nixon–Agnew–Wallace-elnökválasztási kampány kezdetétől fogva, az akkori “csendes többséget”, a mai keresztény és nacionalista jobboldalt közvetlenül sikerült mozgósítaniük a nacionalista eliteknek, amelyek a társadalmi és egyéb változások félresöprésére használták föl őket, s amelyek mind a mai napig mozgósítják és nekik tetszően át-meg átszervezik azokat. Csábító a gondolat, hogy a “mocsarat” is társadalmi rétegekként kezeljük: ezek a műveletlenebbek, az alsó középosztály képviselői, a rettegett munkások stb. Másrészt viszont az ötvenes évek tengernyi irodalma, amely a társadalmi konzervativizmust a “munkásosztály autoritarianizmusával” és az alsóbb néposztályok egyéb ostobaságaival azonosította, már jó ideje elveszítette minden hitelét. A konzervatívokat én inkább egy specifikusan politikai jellegű csínnyel hoznám összefüggésbe, amely mesterien alkalmazza a lázítás technikáját számos osztálynak és régiónak pontosan azokkal az elemeivel szemben, amelyek egyidejűleg lobbanékonyak, de kritikátlanok, s éppúgy mozgósíthatók mitikus ellenfelek leverésére, ahogyan hajlamosak tisztán mitikus győzelmekkel megelégedni. Ilyen alakok a hatvanas évek csúcsidőszakában is jelen voltak, de nem mobilizálódtak. Az elit és a “mocsár” ilyen komplementaritása, úgy tűnik, a modern politika állandó velejárója, amelyet szép szóval nem söpörhetünk félre, amely csak erővel győzhető le.

A Nixon elnöksége alatti republikánus vezetés volt az, amely ezt a múltba tekintő szövetséget létrehozta. Övé a felelősség az ország húsz-egynéhány éves visszavetéséért a faji kérdés szempontjából. S természetesen, miután mozgósították őket, ezek az erők pompásan elsajátították, hogy miként működjenek tovább a maguk erejéből.

Hosszú múlt a közvetlen jelenben

Az a hiedelem, hogy gazdasági helyzetünk erőink ellenőrzési határain kívül esik, részben szintén tükrözi a “hatvanas éveket” életre keltő politikát, s ugyanakkor védetlenül hagyja azt a saját maga által életre keltett ellenségeivel szemben. Ahogyan akkor, úgy most is, a hatvanas évekből visszamaradt baloldaliság csupán ismételgeti a jó öreg jelszavakat a “radikális vagy részvételi demokráciáról”, és a nekiiramodott nemzetközi gazdaságot mindössze a saját mélységes meggyőződésének igazolásaként fogja föl a javíthatatlanul romlott intézményekkel szemben. Mélyebb rétegeit tekintve a haladó értelmiségiek mélységes elutasítását is jelzi a New Deal programjával kapcsolatos gazdasági és politikai kudarcokkal összefüggésben. Ez viszont határozottan ironikus, hiszen az USA-beli 1960-as mozgalmak alapvetően a New Dealhez kapcsolódó megállapodások bírálatából és széles körben elismert kudarcából nőttek ki. A lényeg az, hogy sohasem származhatott semmiféle konszenzus abból a kritikából, amely azon kérdés körül forgott, vajon mivel lennének helyettesíthetők a New Deal máris düledező megállapodásai.

Legalább annyira kényelmes, amennyire helytálló az a megállapítás, amely szerint a New Deal (a tengerentúlon pedig a szociáldemokrata) program a magángazdaság megreformálására, a jó háromnegyed évszázad óta ugyanennek a kérdésnek a kapcsán zajló hazai konfliktusból nőtt ki. Röviden: a programot három, egymást kölcsönösen támogató intézmény hozta tető alá: a semleges állam, amely vagy szabályozta a tőkét (mint az Egyesült Államokban), vagy államosítás útján vonta ellenőrzése alá a legfontosabb iparágakat (mint Európában); a felvilágosult társadalomtudomány által megvilágosodott közvélemény; és az egymással huzakodó intézmények felszínes ismeretanyaga. Manapság e hármassal kapcsolatban az a legszembeötlőbb ismérv, hogy történelmi léptékű kudarcot vallottak. Valójában már 1960-ban a kudarc szélén táncoltak, vagyis a helyzet már akkor intézményi reformok után kiáltott. Az idők során a fő üzleti körök képeseknek bizonyultak vagy a szabályozás leárnyékolására, vagy – és ez volt a gyakoribb – a szabályozók megragadására és saját szűkebb érdekeik szolgálatába állítására. (Hasonló kudarcokat könyvelhetett el az államosítás is Európában). Mindez jórészt már a “hatvanas évek” előtt bekövetkezett, viszont az utóbbi közrejátszott annak a politikai koalíciónak a szétzúzásában, amely – valahogy félúton, félig komolyan, fél szívvel – erőltette a New Deal rendszerének fönnmaradását.

A társadalomtudományok által felvilágosított közvélemény vékonyka nádszálnak bizonyult. Már a hatvanas éveket megelőzően is minden nyilvánosság elé kerülő kérdésnek mindkét oldalról megvoltak a maguk “objektív” természet- és társadalomtudósai, akik lelkesen próbáltak meggyőzni bennünket arról, hogy miért is esnek egybe a tudományos igazságok az ő szponzoraik érdekeivel. Ezzel azt állítjuk, hogy a fő üzleti körök már jó úton voltak afelé, hogy önerejű kulturális tényezőkké váljanak, s ily módon éppúgy befolyásolják a társadalompolitikát, ahogyan a tudományos és kutatási körülményeket, mégpedig, mint manapság is, a közhivatalnokok szidalmazása révén.

A legfőbb ellenálló erőt a szakszervezetek jelentették. Ma már ugyan teljesen világos, hogy a századunk korábbi időszakaira jellemző szakszervezeti mozgalmak napjainkban nem élhetnének túl egy nyílt összecsapást a vezető üzleti körökkel.

Amennyiben mindezt állítván igazam van, az azt jelenti, hogy az iparosodott országok több mint egy évszázados törekvése a főbb üzleti körök megszelidítésére és a társadalom szolgálatába állítására vereséget szenvedett a nagy üzleti hatalmak testületi föllépésével szemben. Amint jól láthatjuk, mára sikerült nekik győzelmeik keserű gyümölcseit “rásózniuk” minden ország – gazdag vagy szegény – népére. Ez az írás már ott szerepelt a falakon jó néhány évtizeddel ezelőtt, ám a hatvanas évek sajátos politikája nem volt fölkészülve az írás elolvasására és a szellemében fogant cselekvésre. Valami nagyon hasonló zajlik ma is a progresszív erők körében.

A jelenlegi nemzetközi gazdaság – minden meghatározó jelentőségű vetületében – a “hatvanas évek” kudarcának következménye, vagyis minden szándékában és célkitűzésében a társadalmi küzdelmek akkori győzteseinek teremtménye. Még ennél is nyilvánvalóbban jelenthetjük ki, hogy mindez a győztesek berendezkedése, viszont csupán a néhány (egyébként vitathatóan) legdemokratikusabb országban, amelyek ennélfogva potenciálisan a leginkább kiszolgáltatottak a néptömegek nyomásával szemben. A nemzetközi gazdaság valóságosan meghatározó elemei, beleértve a Nemzetközi Valutaalapot és más nagy pénzügyi tényezőket, nem egyebek, mint a maroknyi iparosodott tőkés erőközpont gazdaságának, gazdaságpolitikájának és intézményeinek oldalhajtásai. Alapvetően ez a régi Heteket jelenti: az USA-t, Németországot, Nagy-Britanniát, Franciaországot, Olaszországot, Japánt és Kanadát. Amennyiben ezekben az országokban lennének a feladat vállalására hajlandó erők, akkor ez a gazdasági rendszer ellenőrizhető lehetne. A SONY gyárthat televíziókat, ahol neki csak tetszik, de ha nem képes a Hetek technológiájának alkalmazására, nem a Hetek csoportján belül értékesíti termékeit, és nem a Hetek csoportjának pénzintézményeit használja a nyereségének visszaforgatására, akkor nem maradhat talpon sem a televíziógyártás, sem bármely más iparág keretei között. Az a széles körben elterjedt vélekedés, mely szerint a nemzetközi gazdaság “kívül esik a nemzeti államok ellenőrzésén”, csupán egy fikció, amely a történelmi politika és a politikai kudarcok fölötti elkeseredés szülötte, mindennemű szellemi ellenállás nélkül.

Tulajdonképpen ez a keserű jelen legfontosabb problémája. a magángazdaság demokratikus megszelídítésére irányuló több mint egy évszázadnyi politizálás és politikai erőfeszítés végül is visszavonhatatlan, katasztrofális vereséget szenvedett. Egy győzedelmes “hatvanas évek” elháríthatták vagy legalábbis késleltethették volna ezt a vereséget. Ehelyett, saját kudarcuk csak fölgyorsította és teljesebbé tette azt. Az Isten nem áll a másik oldalon. Nekik sincsenek szükségszerűen erősebb csapataik, ám az övéiket – legalábbis máig – jobban és tehetségesebben használták föl.

Előszó – nem zárszó

E tanulmány arra buzdítja olvasóját, hogy továbbgondolja négy fő témáját:

Először: a “hatvanas évek” nagylélegzetű, komplex, világtörténelmi jelentőségű társadalmi mozgalmakat jelentenek, föltehetően éppoly világméretű előzmények eredményeképpen, és nem tekinthetők egyszerűen valamiféle “újbalnak”, szociáldemokráciának vagy éppen “nemzedéki jelenségnek”. E jelenség nem egyszerűen a faji megkülönböztetéssel szembeni erkölcsi “felháborodásból” származott, nem valamely konkrét háború következményeiből, nem nagyhangú diákvezérektől, és nem is volt csupán valamilyen lelkesítő (vagy éppen lehangoló) irodalomtörténeti esetlegesség tükröződése. Az egyes nemzeti mozgalmak jobb értelmezése csak ennek a mindent áthidaló valóságnak a keretein belül képzelhető el.

Másodszor: a “hatvanas évek” bizonyos következményei számtalan helyen föllángoló, sokszor tömeges megmozdulásokban is formát öltöttek. Ezeket a következményeket aligha intézhetjük el az egyszerű “vereség” szóval. (Azt hiszem, valóban vereséget szenvedtünk, viszont a vereség jobb tanítómester a nosztalgiánál.) Még sokkal többet kell mondanunk, és még annál is több elemző megfigyelést kell tennünk, hogy ezáltal törekvéseinket egy tisztességes, a népet szolgáló világ megteremtésére összpontosíthassuk.

Harmadszor: a jelenlegi nemzetközi gazdaság emberi teremtmény, minden benne megtalálható bonyodalommal együtt. Egész biztosan nem valamiféle összeesküvés terméke, és éppúgy nem is tekinthető vak, automatikus és elkerülhetetlen erők szüleményének. Végtére is, kitől származik a mondás: “Az emberiség a maga történelmének formálója, de nem a maga választotta körülmények között.” A mai helyzetet tekintve ez a megidézett történelem hatékony cselekedeteket követel egy koherens és egységesülő nemzetközi konfliktus tekintetében – a munkaerő és a tőke között. Mindeddig csupán az egyik fél futott ki a pályára, ezzel magyarázható, miként győzedelmeskedik oly könnyedén.

Negyedszer: ugyanaz, amit éppen az imént idéztem, bizonyos értelemben szintén amellett szól, hogy a munkásosztály mozgalma, ha egyszer vereséget szenved, mindig mindent az elejétől kényszerül újrakezdeni. Ez ma is pontosan így van. Ma ugyanazokkal a problémákkal nézünk szembe, amelyekkel elődeink a századfordulón: a kapitalizmus elszabadult és nyomdokain lelkendezve nyomul a barbárság. Ha a kapitalizmus valóban mérhetetlenül erősebb napjainkban, nekünk is megvan legalább az az előnyünk, hogy százéves távlatban látjuk, miként nem lehet szembeszegülni vele. A “reformizmus”, a “liberalizmus”, a “bizalmatlanság”, a “fölvilágosodott szabályozás”, a “vegyes gazdaság”, a “meghatározó csúcságazatok államosítása”, a “munka és a tőke közötti együttműködés” mind halottak, amennyiben a kapitalizmus harácsolásának megszelídítésére irányuló programként jelentkeznek. Történelmi mértékű kudarcot vallottak ezen a téren, és éppen ezért veszítették el hitelüket. Továbbá, a tőke az elmúlt évtizedekben tanúsított viselkedésével bebizonyította, hogy érdekei a továbbiakban nem teszik lehetővé azoknak a kompromisszumoknak a megkötését, amelyek a kudarcot vallott programok hitelének visszaállításához szükségesek. A száz esztendei hiábavaló reformtörekvések azt bizonyítják, hogy a kapitalizmus képtelen együtt élni bármivel, ami nem felel meg szűk értelemben vett érdekeinek, s azt, hogy nekünk kell valamit kitalálnunk a megsemmisítésére, mielőtt maga semmisül meg az autonóm civil társadalom maradványainak felszámolása által. Elcsépelten hangozhat, mégis mélységesen igaz: a szocializmust nem kipróbálása után találták fölöttébb vonzónak, hanem fölöttébb kívánták, és nagyon is kísérleti jellegűnek találták. A századvégi világvége-várást félretéve – az egész világ történelme jelen pillanatban ezt az üzenetet tárja elénk.

(Fordította: Füssi-Nagy Géza)

Jegyzetek

¹ Az amerikai mozgalmakhoz való kapcsolódás gyakran egészen nyilvánvaló. Például Belfastban és Londonderryben a katolikus pacifisták “ír polgárjogi mozgalomként” határozták meg magukat. A Torinóba és más északi iparvárosokba költözött dél-olasz vándormunkások az amerikai polgárjogi aktivisták taktikáját utánozták; az 1969-es olasz “forró ősz” munkástüntetései és sztrájkjai a háború óta a legkeményebb kihívást jelentették a kormányhatalommal szemben. Az 1968-as amerikai és francia diáktiltakozások közötti összefüggések közismertek. Az Egyesült Királyságban Peggy Duff, a nukleáris fegyverek elleni, korábbi “Aldermaston fölvonulások” egyik fő szervezője, rátalált az amerikai események által újjáélesztett, hanyatló mozgalomra. Sőt, a későbbiekben, ahogy egy alkalommal ő maga mondta el nekem, a brit nukleáris leszerelési kampány pacifista keresztje a trón és az oligarchia ellen irányuló görögországi tiltakozás jelképévé is vált. A ma már hírhedtté vált tömegmészárlással végződő sharpevilli tüntetés olyan amerikai tiltakozó megmozdulásokat tükrözött, amelyeket a dél-afrikaiak a tévében láthattak vagy amelyekről az ANC sajtójában olvashattak. És másutt is előfordultak ezekhez hasonló események.

² A Times lapjain Bosley Crowther (1964/16.) olyan rémülettel reagált a filmre, amilyennel a politikai elitek viszonyultak a “hatvanas évek” egészében vett politikai kultúrájához. Úgy fogalmazott, hogy “ez a film a legmegdöbbentőbb beteges tréfa, amellyel valaha is találkoztam”. Megjegyezte, hogy ugyan “ragyogó és szórakoztató”, de emellett – és ez a lényegesebb – “ijesztő és veszedelmes”, mivel kifejezi “a bizalmatlanságot, sőt elégedetlenséget az egész védelmi berendezkedésünkkel szemben egészen a főparancsnokig, sőt, őt magát is beleértve”.

³ Az előző bekezdésben kifejtett magyarázatom nagyon Európa-központú. De azt hiszem, bárki előállhat mélységesen hasonló magyarázattal a kevésbé fejlett világ egészére vonatkozóan, azzal érvelve, hogy az adott időben az új vagy remélt nemzeti függetlenség politikája és ideológiája túlságosan beárnyékolta a tovább folytatódó nemzetközi gazdasági függőség realitását. És ezzel összhangban a Harmadik Világ uralkodó elitjei nagyon is készségesen alakítottak ki mélységesen konzervatív rezsimeket a baloldali retorika mögé húzódva. (azokat, akik nem voltak hajlandók ennek véghezvitelére, természetesen elmozdították, például: Patrice Lumumbát Belga Kongóban [a közelmúlt Zaire-jében]; Cheddi Jagant Guyanában; Michael Manleyt Jamaikában stb.).

⁴ A 2. és a 3. pontot szintén meg kell változtatni, hogy megfeleljenek a nem-európai kontextusoknak. A magyarázatnak ebben az esetben ki kell terjednie a nemzeti függetlenség jelképeiben testet öltő túlzó reményekre és, a “nyugattal” szembeni ironikus ellentétként, az olyan forradalmi, történeti politikai alakok jótéteményeinek túlságosan is tiszteletteljes elfogadására, mint Kwame Nkrumah, Sékou Touré, Nehru, Sukarno stb. A két, látszólag ellentmondó magyarázatot egységbe foglalja egy közös vonás, a korszak kivételes és látszólag jól megalapozott gazdasági derűlátása.

⁵ A szövegben tett megállapítás betű szerint igaz, de a témával kapcsolatban még sok minden létezik, aminek kifejtése lehetőségeimet meghaladja. A “hatvanas évek” különböző mozgalmai rendszerint nem tudták elképzelni, megtervezni vagy megszervezni kormányaik politikai megdöntését. Azok a csoportok, amelyek mégis kísérletet tettek ilyesmire, teljesen peremre szorultak, vagy, mint például Argentínában, a hatalom részéről megnyilvánuló politikai elnyomással szembeni reakcióként jelentkeztek. Másrészt az is lehetséges, hogy a “hatvanas évek”, bekapcsolván mindebbe tervezett (vagy gyakran eleve vele járó) reformcéljaikat, valójában elérhették, sőt megkísérelhették automatikusan túllépni a jelenkori euro-amerikai kapitalista társadalom társadalmi, kulturális és politikai lehetőségeinek vagy megengedhetőségének kereteit. Ha ez így van, az megmagyarázhatja azt a gyorsaságot, ahogyan az egységes, hivatalos reagálás és elit reakciója kibontakozott a “hatvanas évekkel” szemben, s hogy ilyen tartósnak bizonyult, s egyszersmind azt a vadságot is, amely gyakran velejárója volt ennek a reakciónak. Végül is, Franciaországban 1968-ban De Gaulle a polgárháború lehetőségét fontolgatta, Nagy-Britanniában az az állandó (mára igazolt) szóbeszéd járta, hogy a biztonsági szolgálatok a munkáspárti kormányok megdöntésére készülődtek (ezt nagyszerűen mutatta be a BBC “Egy nagyon brit államcsíny” című tévéjátéka), az Egyesült Államokban pedig a Nixon-féle COINTEL-program ezrek lehetséges bebörtönzését vetítette előre. Kijózanító lehet arra emlékeztetni, hogy Latin-Amerika-szerte a hírhedt halálbrigádok áldozatai nem mások voltak, mint éppenséggel a “hatvanas évek” képviselői.

⁶ Nem kellő mértékben veszik tudomásul, hogy Latin-Amerikában és a Fülöp-szigeteken az USA hasonló szövetségbe kovácsolta valamennyi elitet a komolyabb gazdasági–társadalmi változásokkal szemben (Szövetség a Haladásért, AID stb.), s hogy közvetlenül támogatta az e célra törő jobboldali mozgalmakat felfegyverzésükkel és kiképzésükkel. Afrikában az amerikaiak, a britek, a dél-afrikaiak, az izraeliek és a franciák nagyjából ugyanilyen szövetség létrejöttét biztosították. A belföldi fejlemények közötti mélységes hasonlóságot az USA-ban és Latin-Amerikában jól példázzák az olyan alakok, mint Jesse Helms és Oliver North, vagy – természetesen – Jimmy Carter és Henry Kissinger.

⁷ Napjainkban az IMF Szerkezeti Átalakítási Programja felszólít a nemzetközi beruházók és exportőrök kedvező elbírálására, a bérek depresszív kontrolljára, a jóléti kiadások határozott megnyesegetésére, valamint az állami tulajdonban lévő vállalkozások privatizálására a nagy jelentőségű nemzetközi kölcsönök refinanszírozásának vagy továbbgördítésének föltételeként. A Szerkezeti Átalakítás központi kérdés a Harmadik Világ országainak nyújtandó nemzetközi támogatás fejében, amelyek további kedvezményekben részesítik a már eddig is éppen eléggé kedvezményezett rétegeiket, természetesen a szegények terhére. Mindez része annak a szélesebb értelemben vett nemzetközi jelenségnek, amelynek keretei között – amint azt egy megfigyelő szellemesen megjegyezte – a szegény országok gazdagjait a gazdag országok szegényei támogatják.

Napfogyatkozás nem Antonioni nyomán

“Az újságok és a folyóiratok nem arra valók, hogy informálják a lakosságot, hanem arra, hogy nyomást gyakoroljanak rá… Ez olyan probléma, amely minden nyugati demokráciát érint. …Az időszaki kiadványok az élet egy sor szféráját figyelmen kívül hagyják, mint például a munka világa vagy az egyetemeké.” (Angelo Del Boca)

“Századunk a történelem első olyan korszaka, amikor jól képzett emberek ezrei szentelik minden idejüket annak, hogy birtokukba kerítsék a közvéleményt. Kisajátítsák, hogy aztán manipu-lálhassák, kizsákmányolhassák, ellenőrizhessék.” (McLoin marsall)

“Két olyan intézmény létezik, amelyet meg kell semmisíteni: a maffia és a televízió.” (Edward Teller)

***

Szerény célt tűztem magam elé: felmérni, hogyan reagálnak tömegtájékoztatási eszközeink a diákzavargásokra, és azután ezen a konkrét példán tetten érni néhány olyan tendenciát, amely hazai médiumaink fejlődését (vagy ellenkezőleg: degradációját) tükrözi.

Miért éppen a diákzavargásokat választottam? Több ok is erre késztettett. Először is: bármiféle polgári zavargás már eleve “kiemelt témának” számít, első hasábos hír, fősorként fut a beharangozó hírlistán. Másodszor: a diákzavargásoknak mitizált és szakralizált jelentősége van a köztudatban; hogy is ne lenne így, hiszen jól ismerjük őket, emlékezünk rájuk, olvastuk, kíváncsiak voltunk, élénk figyelemmel követtük: ott volt 68 májusa, a Sorbonne, a barikádok, Cohn-Bendit, “az ifjúsági forradalom”, “a nemzedéki konfliktus”, a hippik, a “Blitz”, Rudi Dutschke, “Diákok a demokratikus szabadságért”, Woodstock, Janis Joplin, Bob Dylan, “The Times They Are a-Changin”, Sartre, Godard, Marcuse, “Itt a nyár, ideje megbirkóznunk az utcákon…” A negyveneseknek, akik nálunk most vezető helyeket foglalnak el a médiában, mindez fiatalságuk emléke, szent dolog… Harmadszor: az ifjúsági téma profitábilis: mindenki elolvassa, mindenki megnézi: a fiatalok, mert róluk szól, az idősebbek, mert nekik is vannak gyerekeik. Ez többszörösen beigazolódott az elmúlt tíz évben azoknak a cikkeknek és filmeknek a példáján, amelyek a “Rendszerrel”, a fiatalkorúak kábítószer-fogyasztásával, a rock-szubkultúrával, a “kazányi kommandókkal” foglalkoztak. Végül, negyedszer: a diákzavargások egyszerűen látványosak, ahogy a profik mondják, “szép képek”, a tévé különösen ráharap az ilyesmire…

Már látom is az ellenvetést: mindez rendben van, de hát tulajdonképpen miféle diákzavargásokról van szó? Senki sem hallott itt semmiféle zavargásokról.

Hát éppen ez az. Zavargások ugyanis voltak. Információ nem volt róluk. Hogy pótoljuk a tömegtájékoztatási eszközeink által keltett hiányt, először is magukról a zavargásokról kell megemlékeznünk.

1. számú zavargás – Moszkva, 1994. április 12.

A zavargás a kormányzati épület (“Fehér Ház”) előtti tüntetésből nőtt ki, amelyet egy hivatalos intézmény, az Egyetemisták Szakszervezeti Egyesületeinek Társasága (APOSZ) szervezett, hogy hangot adjon az ösztöndíjak emelésére és rendszeres kifizetésére irányuló követeléseknek. A hivatalos szakszervezetek szokott eljárása szerint a megmozdulásra Közép-Oroszország legkülönbözőbb városaiból (Kaluga, Tver, Penza, Voronyezs) autóbuszokon felhozták az ottani diákság képviselőit. Itt, természetesen, csatlakoztak hozzájuk a moszkvai egyetemisták. A résztvevők létszáma így elérte az ötezret. A tüntetésen persze megjelentek a baloldali ellenzék képviselői is – a komszomolistáktól az anarchistákig –, akik a diákok között személyre szóló propagandát folytattak, és élénken kínálgatták a saját folyóirataikat.

Két órányi unalmas és eredménytelen álldogálás után a résztvevőknek elfogyott a türelme. A kormány nyilvánvalóan tüntetőleg semmibe vette a megmozdulást. A balosok biztatására az egyetemisták spontán nagygyűlés szervezésébe fogtak, egy építkezési felvonulási kocsit használva tribün gyanánt. A hivatalos szakszervezeti vezetők próbálták volna útját állni a fordulatnak, de senki sem hallgatott rájuk. A diákok egymást váltva, egyre nagyobb hangerővel hánytorgatták fel a kormánynak és az elnöknek mindazt, ami felgyülemlett bennük. A felszólalók híján voltak minden szónoki tapasztalatnak, és nem csoda, hogy az érvelő kritikától hamar eljutottak “a legfelsőbb vezetés” fenyegetéséig és szidalmazásáig. Ekkor a kezdeményezést magukhoz ragadták a nagygyűléseken edződött balos vezetők. Forradalmasító beszédeikkel felszították az indulatokat, és rávették a tömeget, hogy vonuljanak a Kremlhez, és a demonstrációt folytassák a Vörös Téren. Elvégre a hatalmi szervek egy ilyen megmozdulást már aligha hagyhatnak figyelmen kívül.

A tömeg kitódult az Új Arbatra, miközben ilyeneket skandált: “Ösztöndíjat! Ösztöndíjat!”, “Minden hatalmat a diákoknak!”, “Fuck off burzsujok!”, “Jelcin barom!”. A vonulásban két és fél – háromezer ember vehetett részt. A szervezettséggel nem dicsekedhettek. A “tiltakozó menet” inkább népünnepélyre emlékeztetett, és csak az első sorok tűntek igazán rendezettnek, ahová a politikai aktivisták csoportosultak.

A tüntetők megbénították a közlekedést az Új Arbaton; a rendőrség kénytelen volt elterelni a forgalmat. Mellesleg valami “újorosz” a nyugati márkájú kocsijával habozás nélkül a felvonulók közé hajtott, és elütött egy egyetemistát (a fiú szerencsére megúszta néhány zúzódással). A földühödött diákok azonnal összetörték a kocsi szélvédőjét, és megfenyegették az “újoroszt”, hogy felgyújtják az autójával együtt. A résztvevők emlékezete szerint “a burzsuj úgy összehúzta magát a talicskájában, mint egy kisegér”.

Az első összeütközésre a rendőrséggel az “Október” mozi előtt került sor. Az oszlop megállítása kudarcba fulladt: a diákok áttörték a rendőrkordont – igaz, hármójukat letartóztatták (közöttük Dmitrij Kosztyenkót, a Forradalmi Anarchista Kezdeményezés [IREAN] vezetőjét). Ezek után az egyetemisták hangulata radikalizálódott, és az “Ösztöndíjat!” típusúakat véglegesen kormány- és elnökellenes, sőt általában antikapitalista jelszavak váltották föl. Több további kordont áttörve, az oszlop kijutott a Manyézs térre, és a Kutafja-torony vonalában megütközött az OMON karhatalmistáival.

Bár a diákok aktívan ellenszegültek, a demonstrációt feloszlatták. Ugyanakkor néhány száz tüntető (különböző adatok 300 és 600 közé teszik a számukat) átverekedte magát a Sándor-kerten, és eljutott az Isztoricseszkij közig. Ez a csoport alapjában komszomolistákból, anarchistákból meg az ifjúsági new left, a “Partizánmozgalom” aktivistáiból állt. E kirajzottak élén egyszercsak átvette az irányítást Alekszej Cvetkov, a kultúraellenesek Lila Internacionáléjának vezetője.

Az Isztoricseszkij közben azután a csoport az OMON masszív erőfölényébe ütközött. A tüntetők többségét megverték és megfékezték. Többek között maga Cvetkov is harcképtelenné vált, miután súlyos agyrázkódást kapott (később sokáig kezelték, és mind a mai napig orvosi megfigyelés alatt áll). Ám az IREAN aktivistáinak vezetésével 100–150 egyetemista még így is átverekedte magát a karhatalmisták kordonján, és “behatolt” a GUM áruházba. Ott azután jelszavakat skandálva és forradalmi tartalmú transzparensekkel meg vörös és fekete zászlókkal hadonászva hatalmas felfordulást keltettek. A GUM kellős közepén, pontosan a szökőkútnál, egy elegáns újorosz (drága öltöny, bőrkabát) kötelességének vélte, hogy megállítsa a tüntetőket, értésükre adandó, mennyire elégedetlen külső megjelenésükkel és zászlóik színezetével, mire a diákok egyszerűen belehajították a szökőkútba.

Keresztülrohanva a GUM-on, a tüntetők kiözönlöttek a Vörös Térre, ahol azonban már várták őket az OMON újabb alakulatai. Rövid összecsapás következett, amelynek során a tüntetők csoportját végleg szétoszlatták.

A zavargások során 60–80 tüntetőt bántalmaztak súlyosan, illetve sebesítettek meg, kilenc embert pedig letartóztattak. Az utóbbiak ügyében már másnap sor került az ítélethozatalra. Újságíró nem volt jelen. Néhány tüntetőt később a jogi következményeken túli hátrányok is sújtottak (Kosztyenkót például, aki a bíróság előtt megúszta figyelmeztetéssel, kizárták a nappali aspirantúráról).

Az 1994. április 12-i diákzavargás ösztönzésére jött létre a Diákönvédelem nevű szakszervezet, amelynek alapító konferenciáját éppen a megmozdulás résztvevői hozták tető alá április 16-án a Moszkvai Állami Egyetemen. A szakszervezet végrehajtó bizottságába bekerült a tüntetés egy sor aktív résztvevője, elnökké pedig Kosztyenkót választották. Az 1995/96-os tanév elejére a Diákvédelemnek már 12 800 tagja volt Oroszország húsz régiójából.

Ez az 1994. április 12-i diákmegmozdulás volt az első tömeges utcai zavargás Moszkvában (sőt, ha nem tévedek, egyáltalán Oroszországban) az 1993. októberi államcsíny után, és az első diákzavargás Moszkvában a 60-as évek vége óta, amikor a Szovjetunióban tanuló kínai egyetemisták demonstráltak.

Hogyan reagált erre az eseményre a mi írott és elektronikus sajtónk?

Sehogy.

Ez nem azt jelenti, hogy az újságírók közül senki sem tudott róla, hogy nem figyelmeztették őket előre, és ezért semmit sem lehetett rögzíteni – hiszen a tüntető diákok csak tévékamerákból 18 darabot számoltak össze! Tegyük fel, ebből három a biztonságiaké volt, de a többi kétségtelenül különböző tv-társaságokhoz tartozott. A vezető hazai televíziós csatornák mind jelen voltak a “Független TV” kivételével (ők éppen valami tűzeset rögzítésével voltak elfoglalva a város túlsó végén). Ám ezekről a Kormánypalota előtt és a Kreml közvetlen közelében lezajlott zavargásokról végül egyetlen televíziós társaság sem adott le akár egyetlen kockányi képet is!

Persze akadhat, aki mindezt a véletlennek tulajdonítja. Én nem tudom így látni.

A nyugati televíziós újságírók ezzel szemben tették a dolgukat. A moszkvai diákzavargásokról szóló híradások a brit, a kanadai, a francia, a belga, a luxemburgi, a svéd és a lengyel társaságok adásaiban képernyőre kerültek. Legalábbis ezekről az országokról tudok, persze lehet, hogy máshol is tudósítottak a tüntetésről.

Érdemes-e ezek után hinnünk azoknak a szakembereknek, akik állítják, hogy Oroszországban ma a világ “legszabadabb” tömegkommunikációs eszközei működnek (mert, ahogy mondják, a pártdiktátum már nem fenyegeti őket, a finánctőke diktátumának pedig még nincsenek kitéve)?

Az, hogy egy ilyen vehemens diákmegmozdulást a médiumok totálisan elhallgattak, még meghökkentőbb ténynek bizonyul, ha azzal hasonlítjuk össze, ahogyan ugyanezek a tömegtájékoztatási eszközök az 1993. októberi államcsínyre reagáltak. A tüntetők és a rendőrség 1992. február 25-i összecsapásait (amelyek, mellesleg, sokkal kisebb volumenűek voltak, mint a most ismertetett diákzavargás esetében) az összes “vezető orgánum” és az elektronikus sajtó tüzetesen bemutatta, és azután még hat napon át szakadatlanul csócsálta, a legutolsó részletekbe menő elemzéseket pedig még március 6-án is olvasni lehetett.

A “Hazugság Birodalmának ostroma”, ez a hírhedt esemény 1992 júniusában, amely 22-én az “ostromlók” táborának szétkergetésében, az ezt követő demonstrációs menetben és a Rigai Pályaudvar előtti téren a rendőrséggel való megütközésben tetőzött, nemcsak a tv-ben és a rádióban volt “egyes számú téma” – ez magától értetődik –, hanem az összes központi újságban és az igényesebb folyóiratokban is.

Amikor 1993. május 1-jén a tüntetők a Lenin sugárúton összecsaptak a rendőrséggel, a sajtó az eseményről a lehető legrészletesebben tudósított. És bár a kormány nyíltan propagandisztikus megközelítést erőltetett a tévére, el kell ismernünk, hogy nem sikerült teljes mértékben maga alá rendelnie az elektronikus sajtót, és a televízió a hivatalos kommentárok mellett elegendően sokszínű válogatásban mutatta be a résztvevők és szemtanúk véleményét és elég részletes videoanyaggal ábrázolta az eseményeket ahhoz, hogy bármely néző, aki csak egy kicsit is képes a dolgok önálló megítélésére, ennek alapján kialakíthatta a saját véleményét. A “vezető” újságokban pedig még ennél is szélesebb skálán szóródtak a vélemények és a részletes érvelések.

Feltűnő egyöntetűség nyilvánult meg az elektronikus média híradásaiban 1993 szeptemberében is, mind Jelcin 1400. számú utasításának kiadása után, mind a “Fehér Ház” ostromának kezdetén – legalábbis az események kiéleződéséig (azaz október 2-áig, amikor összecsapásra került sor a tüntetők és az OMON között a Szmolenszk téren). Az október 3-i történéseket a televízió már tüzetes részletességgel ismertette, bemutatva a tüntetők átözönlését az Október térről a “Fehér Házhoz” és a blokád felszámolását. Még a tv egyes számú csatornájának kikapcsolása sem béníthatta meg az eseményekről szóló információk áramlását. S még ha a lakosság jelentős része félretájékoztatottnak bizonyult is október 3-án és 4-én (emlékeztetek rá, hogy az ellenzéki kiadványokat október 4-e után időlegesen betiltották), még a hivatalos kiadványokban is elegendő információ volt ahhoz, hogy rövid időn belül meglehetősen teljes és tárgyilagos képet lehessen alkotni a történtekről.

Így hát joggal állapítjuk meg, hogy az 1994. április 12-i diákmegmozdulás elhallgatásakor hazai tömegtájékoztatási eszközeink első ízben sáncoltak körül effajta “holt térrel” egy ilyen jellegű eseményt.

Teljes mértékben persze nem kerülték el a sajtó figyelmét az 1994. április 12-i események. De melyik sajtó adott hírt róla? Az alternatív – vagyis az elhanyagolhatóan kis példányszámban megjelenő ellenzéki (főleg baloldali) újságok és röplapok. A Bumbaras–2017 elég hosszú cikket közölt főszerkesztőjétől, Pavel Bilevszkijtől;¹ Pétervárott az “alternatív” szakszervezetek szerény kiadású újsága közölte Jurij Nyerszeszov cikkét;² az ugyancsak pétervári Orosz Ellenállás, ez a “bal-jobboldali” ellenzéki újság pedig ezzel a jellemző címmel közölt cikket G. Udavov tollából: “Szerzőnk a Kremlt ostromolja”.³ “Szerzőnkön” Dmitrij Kosztyenkót kell érteni. És ha Kosztyenko nem vállalkozik szerzői szerepre az Orosz Ellenállásban? Más kiadványok közül csak a marginális A baloldali információs központ bulletinje elemezte az eseményeket V. Levackij “Diáklázadás a márványköves város utcáin” című rövid írásával,⁴ no meg az Új Nesztór⁵ és a Fekete Csillag⁶ című anarchista lapok – az utóbbiak mellesleg megegyező szöveggel, lévén, hogy az Új Nesztórt és a Fekete Csillagot egyaránt régi ismerősünk, Dmitrij Kosztyenko adta ki.

Mindezen kiadványok közül csupán a Bumbaras–2017-nek volt ötezres példányszáma, bár ez is “dömpingnek” számított a többiek megjelenéséhez képest. És hát mi az az ötezer példány egy százötvenmilliós országban? Előfizetni nem lehet rá, kapni meg úgyszintén sehol, kivéve az ellenzéki gyűléseket. Ami pedig A baloldali információs központ bulletinjét meg az Új Nesztórt illeti, ezeknek a példányszáma néhány tucattól néhány százig terjed, minek következtében egy perccel megjelenésük után bibliográfiai ritkaságszámba mennek.

Meg kell mondani, hogy ezeknek a kiadványoknak néhány kósza példánya az 1994. április 12-i események leírásával vidéken is eljutott a diákok és általában a fiatalok köreibe, ahol azután először is ronggyá olvasták őket, majd a cikkek tartalma, szájról szájra tovaterjedvén, olyan epizódokkal dúsult fel, amelyeknek nem volt valóságalapja. Például az 1995-ben Vlagyivosztokból Moszkvába érkezett egyetemisták meg voltak győződve arról, hogy a tüntetők április 12-én megostromolták és kis híján bevették a Kremlt, ugyanezt vélték tudni a barnauli pedagógiai főiskola hallgatói (megtoldva egy kiszínezett legendával arról, hogyan is kellett ezen a napon Jelcint sietősen helikopteren evakuálni a Kremlből). A minszki diákok kiadtak egy röplapot, amelyen az 1994. április 12-i moszkvai eseményeket az 1968-as párizsi “Vörös Május” jelentőségéhez hasonlították. Bármennyire is nevetséges, de igaz, hogy ennek a röplapnak az állításait külön ülésen vizsgálta meg a Belorusz Állambiztonsági Központ egy bizottsága, minek következtében Oleg Novikovnak, Belarusz Szabad Diákszövetsége elnökének ideiglenesen emigrálnia kellett a “szomszédos országba”, Ukrajnába, ahol a belorusz állambiztonságiak, hinnénk-e, nem tudtak nyomára bukkanni.

2. számú zavargás. Moszkva, 1995. április 12.

Április 12-én a Szakszervezetek Nemzeti Föderációjának (FNPR) égisze alatt megrendezték a szakszervezeti akciók összoroszországi napját. A “felnőtt” szakszervezetekhez természetesen csatlakozott az APOSZ is. Az APOSZ-hoz meg a Diákönvédelem.

A megmozdulás bejelentett időpontjára – délután három – a “Fehér Ház” előtt úgy ötezer főiskolás gyülekezett össze. A nagygyűlésen a Diákönvédelem szokatlanul tevékenynek mutatkozott. Kifejezetten erre a napra hatalmas mennyiségű röplapot készítettek, és a Diákönvédelem című hetilap különkiadásával együtt bárki megkaphatta őket. Ezen túlmenően a tér három különböző pontján egymás után hangzottak el megafonos szónoklataik. Követeléseik a hatalommal szemben a következők voltak: vonják vissza az orosz kormánynak azt a rendeletét, amely még az eredményes hallgatókat is megfosztja az ösztöndíj-jogosultságtól; utasítsák el azt a törvénytervezetet, amelynek értelmében a felsőoktatás hallgatóit és friss végzettjeit két évre sorkatonaként behívhatnák a hadseregbe; terjesszék ki a hallgatói önkormányzat rendszerét a felsőoktatási intézményekben; a hallgatók vehessenek részt a főiskolák és egyetemek gazdasági tevékenységének felügyeletében; hagyjanak föl azzal a gyakorlattal, hogy csökkentik a térítésmentes hallgatói helyek számát, és kereskedelmi szervezeteknek adják bérbe a kollégiumokat. Az APOSZ követelései ennél sokkal szerényebbek voltak, ők – mint rendesen – csak azt akarták elérni, hogy ne késlekedjenek az ösztöndíjak kifizetésével, és, ha lehet, emeljék az összegüket.

A. Scserbinát, az APOSZ vezetőjét, aki egy teherautó tetején elhelyezett mikrofon mögül beszélt, hamar kimerítette a kényszerű konkurrálás a radikálisokkal (márpedig főleg őket hallgatták), és szellemes megoldást talált az eltávolításukra: “a közegek gondjaira bízta őket”. Kérésére a rendőrség minden magyarázat nélkül lefogott három megafonos szónokot (köztük volt Dmitrij Kosztyenko, a Diákönvédelem vezetője, meg Igor Maljarov, az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetségé). A letartóztatottakat előállították a rendőrörsre. Utánuk tódult a Diákönvédelem vezetőinek többsége, azzal a szándékkal, hogy elérje a szabadon engedésüket. Az egyetemisták nyugtalankodni kezdtek, és egyre ingerültebbé váltak. Scserbina úgy döntött, hogy nem kockáztat, és befejezettnek nyilvánította az éppen csak elkezdődött gyűlést. A rendőrség hozzálátott, hogy eltávolítsa a diákokat a “Fehér Ház” előtti térről.

Ezekután az események felgyorsultak – a már ismerős forgatókönyv szerint. A vezetés távolléte ellenére a hallgatók megszervezték magukat, oszlopokba sorakoztak, és elsöpörve a fémkorlátokat, átszakítva a rendőrláncot, menetben elindultak az Új Arbaton a Kreml felé. A tüntetésnek egyértelműen spontán jellege volt, és csak az Új Arbat és a Szadovoje körút kereszteződésénél sikerült az oszlop élére törniük azoknak a vezetőknek, akik a Diákönvédelem végrehajtó bizottságából a tömeggel maradtak: a számunkra már ismerős Alekszej Cvetkovnak (az Irodalmi Főiskola hallgatója, a Lila Internacionálé és a “Partizánmozgalom” vezetője) és Sztanyiszlav Markelovnak (a Jogakadémia hallgatója, az Oroszországi Szociáldemokrata Párt tagja).

Mint kiderült, a hatóságok felkészültek az események ilyetén kimenetelére. A helyhatósági rendőrség váratlanul felbukkanó kiegészítő egységei hátba támadták a diákokat, az Új Arbat és a Szadovoje körút kereszteződésénél pedig a tüntetők útját karhatalmistákkal teli teherautók torlaszolták el. Minthogy a menet végén főleg lányok vonultak, számottevő ellenállásról a helyhatóságiakkal szemben nem lehetett szó, a rendőrség pedig könnyű szívvel vetette be gumibotot a “gyöngébb nem” ellen. A lányok az ütlegelés elől a szomszédos házak udvaraiban találtak menedéket.

Eközben az oszlop eleje megütközött az OMON-nal. A karhatalmisták gumibotokat használtak, a tüntetők köveket, botokat és üres üvegeket. A diákságot nem sikerült feloszlatni. Ellenkezőleg: a tüntetők betörték az OMON összes gépkocsijának ablakát, és a karhatalmistákat visszaszorították részben a kocsikba, részben mögéjük. A kereszteződésekhez újabb rendőregységek közeledtek.

Az egyetemisták végül is nem bírtak továbbhaladni az Új Arbaton. Viszont megkerülték a torlaszt, és benyomultak a Régi Arbatra. Igaz, ez nem mindannyiuknak sikerült, csak körülbelül másfél–kétezren maradtak. A rendőrség és a karhatalmisták hátulról ostromolták őket, kisebb csoportokat leválasztva a többiekről. De a Régi Arbaton újabb fiatalok csatlakoztak a tüntetőkhöz, számuk elérte az ötszázat.

Eddigre a tüntetők már komolyan feldühödtek. A “főiskolás” követeléseket nyíltan kormány- és kapitalizmusellenes jelszavak váltották fel, a legfelkapottabb közülük ez volt: “P…-ba Jelcinnel!” A menet élén kifeszítettek egy hatalmas transzparenst ezzel a felirattal: “A kapitalizmus egy nagy szar!”

A hatóságok többször is kísérletet tettek arra, hogy a tüntetőket megállítsák a Régi Arbaton, de kemény összeütközések után minden alkalommal meg kellett hátrálniuk. A legkomolyabb ilyen próbálkozásra az 5. számú rendőrkapitányság előtt került sor.

A felbőszült főiskolások bevertek az úton néhány kirakatot, amelyik különösen “burzsujnak” tűnt számukra. Az Albey cég üzlete előtt még meg is akasztották a menetet, amíg sikeresen be nem zúzták a “betörhetetlen” kirakatot.

Azon a helyen, ahol az Arbat kiér az Arbat térre, a diákokat már várták a rendőrség és a karhatalom új csatárláncai. Amikor a menetoszlop behatolt a térre, kezdetét vette az egyik legelkeseredettebb összeütközés, amelynek során tíznél több egyetemista súlyosan megsérült; az OMON darabokra tépte a híres “A kapitalizmus egy nagy szar!” feliratú transzparenst; a Prága vendéglő bejáratának összes ablaka szilánkokká esett szét, és egy rendőrnek is betörték a fejét.

Vagy 1200 fiatalnak mégis sikerült keresztülvágnia magát a torlaszokon: ők eljutottak a Honvédelmi Minisztérium épületéig, amelyet aztán kövekkel, üvegekkel, tintapatronokkal megdobáltak, egyszersmind a közeli építkezésen hagyott festéket felhasználva telepingálták az épületet és a bejárata előtti aszfaltot különböző hadseregellenes jelszavakkal.

A tüntetők megbénították a forgalmat az Arbat téren, az Új Arbaton és a Bulvár körúton. A diákok egy része valamiért megpróbált az Új Arbat mentén a “Fehér Ház” irányában áttörni (lehet, hogy a “különösen burzsuj” kirakatok vonzották őket, amelyekből a sugárútnak ezen a szakaszán nem kevés akad), de a karhatalom gumibot és könnygáz alkalmazásával visszaverte őket. A tüntetők többsége viszont a Manyezs tér felé vette az útját.

A Manyezs téren a demonstrációt a rendőrségnek, az OMON-nak és a hadsereg belügyi csapatainak egységei várták, akik egyesült erővel előbb két részre szakították a tüntetők menetét, azután háromra, és hozzáláttak a “feloszlatáshoz”. Ez a feloszlatás hamarosan dühödt hajszává vált: az egyetemisták üldözése a közeli utcákon, sőt a metrómegállókban is folytatódott. A gumibotosok a diákokat kegyetlenül ütlegelték, rugdosták, rendőrautókba és autóbuszokba zsuppolták, és ott tovább verték őket. Ugyanez folyt a metróállomásokon is. Olyanoknak is bőven kijutott, akik részt sem vettek a fevonuláson, csak szerencsétlenségükre rossz pillanatban kerültek a kíméletlen intézkedők kezeügyébe.

A három részre szakított diáktömeg két csoportját viszonylag könnyen feloszlatták, ám az oszlop élén haladók – éppen itt gyülekeztek a politikai aktivisták – 1994-es tapasztalataik alapján kísérletet tettek arra, hogy behatoljanak a Sándor-kertbe. Ez részben sikerült is, vagy 500 tüntető eljutott a parkig. Igaz, eközben a menet két vezetőjét, A. Cvetkovot és Sz. Markelovot, kíméletlen ütlegelés közepette kiemelték a sorból (Cvetkov ekkor szenvedte el második súlyos agyrázkódását, és le is tartóztatták).

A Sándor-kertben öszegyülekezett körülbelül félezer egyetemista szervezetten a Lenin Múzeumhoz vonult, ahol megtámadták és alaposan helybenhagyták azokat az embereket, akik ott fasiszta irodalmat osztogattak. Az összecsapás színhelyére végül az OMON is odaért, és a fasiszták oldalára állva az elkeseredetten védekező egyetemistákat beszorította a Színház térre, majd onnan a Nyikolszkaja utcára, ahol azután véglegesen fel is oszlatta a tömeget.

A zavargások során több mint 200 diák sebesült meg, harmincon felül volt azoknak a száma, akiket egy napra őrizetbe vettek (néhány órára még többen kerültek rendőri felügyelet alá – megtelt velük az 5., a 11. és a 122. rendőrkapitányság –, ezeket személyazonosságuk megállapítása és némi magyarázkodás után szabadon bocsátották). A letartóztatottak közül ötöt a bíróság is elítélt, a többiek megúszták egy figyelmeztetéssel. A forradalmi szimbólumokat bírósági határozattal elkobozták és megsemmisítették. A Diákönvédelem három szónokát, akiket még a zavargások előtt, a “Fehér Háznál” tartóztattak le, a bíróság felmentette és szabadon engedte. A diákok mérlege: több összetört rendőrautó és a rendőrség két munkatársának komoly fejsérülése.

Míg a pontosan egy évvel azelőtti megmozdulás körülbelül másfél óra alatt lezajlott, az 1995. április 12-i zavargás már több mint három órán át folytatódott. A tüntetőkkel szemben legalább 1100 rendőrt, karhatalmistát és belügyi katonát vetettek be. Az események a főváros központjának olyan kiterjedt részét érintették, hogy egyszerűen nem lehetett nem tudomást venni róluk, ahogyan az is elképzelhetetlen, hogy valaki ne észlelje a könnygáz szagát. Ez csak a mi “központi sajtónk” és elektronikus médiánk munkatársainak sikerült.

1995. április 12-én a diákok 13 televíziós kamerát számoltak össze, ezenkívül húsznál több igazolt tudósítót és legalább annyi sajtófotóst. Tegyük fel ismét: egy részük belügyis volt (legalább 3 operatőr és 5 fényképezőgépes megfigyelő – hiszen a bíróságon később a zavargások résztvevői elleni bizonyítékként szolgált egy sor videó- és fényképfelvétel); de a többiek mégiscsak hús-vér újságírók voltak. Hova lettek az anyagaik? A mass media ezúttal is hallgatásba burkolódzott.

A Diákönvédelem aktivista egyetemistáinak, a Lila Internacionálé és az IREAN tagjainak emlékezete szerint a zavargások kezdete előtt, tehát még a nagygyűlés alatt egy sor interjút készítettek velük (legalább három televíziós interjúról, két rádióriportról és minimum hat különböző újságnak adott nyilatkozatról van szó). Ezek az interjúk sehol sem jelentek meg. Talán ez is véletlen?

A kormány, ha látszólag rá sem hederített is a két tüntetésre, valójában regisztrálta a zavargásokat, és le is vonta belőlük a következtetéseit. Mindkét alkalommal a zavargások után a hatalom hamarosan előteremtette az eszközöket a ki nem fizetett ösztöndíjak pótlására és az egyetemi hallgatók és aspiránsok ösztöndíjának felemelésére. Nem sokkal az 1995-ös diákzavargások után Csernomirgyin, a miniszterelnök, azt a nevezetes kijelentést tette – le is adta minden tv-csatorna –, miszerint a forradalmak nem bányászsztrájkokkal, hanem diákmegmozdulásokkal szoktak kezdődni. Szegény átlagnéző ezt hallván bizonyára elképedt: miről beszél ez? Hát valami olyasmiről, kedves néző, amiről Csernomirgyinnek jelentést tettek, neked meg nem, hogy tudniillik sor került bizonyos diákzavargásokra. (Csernomirgyin egyébként általában sem híve a nagy nyilvánosságnak, ha a fiatalokról van szó. Itt volt például az a tematikus monográfia az ifjúság helyzetéről Oroszországban, amit 1995-ben az Ifjúsági Intézet – a volt VKS – tudományos kutatóközpontja dolgozott és adott ki I. Iljinszkij akadémikus vezetésével. A fiatalok helyzetének felmérése olyan lesújtó eredményre vezetett, hogy Csernomirgyin személyesen tiltotta meg a könyv terjesztését – ez egyébként maga is figyelemreméltó ötlet: a könyv természetesen nincs betiltva, elvégre demokrácia van, pusztán csak nem hozzáférhető.)

Ahogyan egy évvel korábban, most is az “alternatív” sajtó adott hírt a zavargásokról. A Bumbardas–2017 rengeteg fotóval jelentette meg cikkét, és újra közölt még egy karikatúrát is, amelyik eredetileg a Diákönvédelem április 12-i röplapján jelent meg. A karikatúrán egy szánnivalóan vézna, piszkalábú diák hatalmasat rúg Csernomirgyin fenekébe, és azt kiáltja: “Ezt neked, te rohadt!”⁷ A Diákönvédelem hetilapja persze vezércikkben foglalkozott a főiskolások megmozdulásával (“Diákzavargások Moszkvában”).⁸ Ez alkalommal a zavargásokról író alternatív sajtótermékek közül a (hétezres példányszámú) Limonka vitte el a pálmát, meglehetősen objektív cikket publikálva a “partizán” P. Vlaszovtól “Az egyetemisták megtanulnak verekedni” címmel.⁹ A “vezető sajtó” bezzeg hallgatott.

A Diákönvédelem – hogy áttörje az információs blokádot – április 16-án az Oroszországi–Amerikai Sajtóközpontban speciális tájékoztatót rendezett az április 12-i eseményekről. A sajtókonferenciára közel ötven hazai és külföldi újságíró futott be, köztük rádiósok, televíziósok, fotósok is. De az ott elhangzottakról mégsem jelent meg egyetlen riport sem. Az egyetemisták rádöbbentek, hogy a témát egyetemlegesen tabunak minősítették – méghozzá nyilván olyasvalakik, akik rendkívüli hatalommal rendelkezhetnek, ha egyszer az ellenzéki sajtót is hallgatásra tudták bírni.

Az egyetlen nyúlfarknyi közlemény a Diákönvédelem sajtókonferenciájáról az Interfax hálózatán jelent meg. A rövid hírben szó sem esett a diákmegmozdulásról, csak a moszkvai szervezete elnökének fenyegető kijelentését idézték, miszerint az egyetemisták készek blokád alá venni tanintézeteiket és bizonyos kormányhivatalokat, ha a hatalom a felsőoktatásban továbbra is semmibe veszi hallgatók érdekeit. Ez a rövid szöveg aztán – jórészt tovább zanzásítva – megjelent néhány újságban is, főleg vidékiekben.¹⁰

Az 1995. április 12-i zavargások és a velük kapcsolatos minden tény ilyetén mellőzése különösen akkor feltűnő, ha összevetjük a Diákönvédelem egyéb akcióiról szóló rádió- és tv-tudósításokkal. Például 1994. október 14-én a Diákönvédelem gyűlést rendezett a Moszkvai Állami Egyetem zsurnalisztikai kara előtti Lomonoszov-szobornál. A gyűlésen maximum 200 ember vett részt, ráadásul zömmel újságírók, kíváncsiskodók és odacsöppent járókelők. Tulajdonképpen meg sem lehet mondani, hogy (néhány tucat szervezőtől eltekintve) hány ember vett ténylegesen részt az akcióban, minthogy a gyűlésre közvetlenül a fakultás bejáratánál került sor, és azok a hallgatók, akik óráik után éppen kijöttek az épületből, automatikusan a gyűlés résztvevőivé lettek (egyébként egy kis álldogállás és egy-két szónok meghallgatása után általában el is mentek; igaz, az újonnan kijövők pótolták őket). A szónokok (többek között egy Freddy Krügernek öltözött illető, trikóján “csak az ösztöndíjamból éltem” felirattal) arra szólították fel az egyetemistákat, hogy küzdjenek a jogaikért, és lépjenek be a Diákönvédelembe. Mindez hatalmas transzparensek égisze alatt – “Le a kapitalizmussal!”, “A kapitalizmus egy nagy szar!” –, az egész akció végén pedig rituálisan elégettek egy burzsujt ábrázoló bábut, piros zakóban, a hajtókáján egy jelvénnyel: “Akarsz lefogyni? Elmondom, hogy kell.” Rögtön a bábuégetés után egy mindenki számára ismeretlen fiatalember (aki korábban állandóan a szervezők körül forgolódott, és a Diákönvédelem programjáról meg ehhez hasonló dolgokról kérdezősködött) egy sörösüveget hajított a közelben álló rendőrökre, mire a gyűlést habozás nélkül feloszlatták (a tolonckocsik persze készen álltak). Ugyanennek az ismeretlen fiatalembernek a tájékoztatása alapján a rendőrség letartóztatta a gyűlés két szervezőjét (igaz, a Duma képviselőinek követelésére még aznap este szabadon bocsátották őket).

Ha röviden is, erről a szerény, majdhogynem karneválinak nevezhető eseményről beszámolt szinte minden újság, minden tv-társaság, készült egy sor rádióriport. A “16 éven alul és túl” című tévéműsor még egy félórás különkiadást is szentelt neki. A Diákönvédelem éber aktivistái összeszámolták, hogy a gyűlésről szóló tv-adások összideje 1 óra 49 percet tett ki! Az Új Hetilap külön cikkben számolt be az eseményekről, méghozzá ezzel a blikkfangos címmel: “Hogy bűzlött a fortyogó burzsuj?”¹¹

Egyszóval, ezt a kislétszámú, rosszul szervezett, paródia számba menő akciót a “vezető sajtó” és különösen az elektronikus tájékoztatási eszközök nagydobra verték, míg az utóbbi két év legnagyobb szabású tömegmegmozdulásait sikerült teljes mértékben elhallgatniuk. Magától adódik a feltételezés, hogy az október 14-i gyűlés éppen komolytalan, ártalmatlan, vásári jellegének köszönhette élénk sajtóvisszhangját, annak, hogy belefért a “játékszabályokba” – az április 12-i események agyonhallgatása ezzel szemben azzal magyarázható, hogy itt ezeket a “játékszabályokat” áthágták: a társadalmi tiltakozás ezúttal nyílt, tevékeny és részben erőszakos módon nyilvánult meg, olyan cselekményekre került sor, amelyek veszélyt jelenthettek a hatalom számára – a rádiós és tévés vezetőség pedig, amellett, hogy teljesítenie illett a “felülről” származó (mindegy, hogy nyílt vagy sugallt) elvárásokat, még attól is tartott, hogy ilyesfajta akciók “reklámozása” esetleg még sokba kerülhet neki.

Ha az állampolgári zavargások (még ha diákmegmozdulások formájában is), tehát a nyílt tömeges engedetlenség pontosan olyasmi, aminek félelemmel néz elébe és amitől ezért óvakodik mind a kormány, mind Oroszország “politikai osztálya” (a “szolíd” ellenzéket is beleértve) – márpedig Csernomirgyin nyilatkozata alapján így áll a dolog –, akkor a “rossz precedensek” puszta elhallgatása aligha lesz elegendő, hiszen az információ úgyis elterjed az “alternatív” sajtó csatornáin, a résztvevők és a szemtanúk elbeszélésein keresztül, sőt, mint láttuk, egyszerűen hallomás útján is. Hiszen a történelem tanúsága szerint az ilyen események száz százalékos eltussolása még diktatúrák idején, a külső világtól való elzárkózás keretei között is lehetetlen.

Az információs zárlat után következő fokozat a dolgok logikája szerint nem lehet más, mint az “adagolt” tájékoztatás, más szóval a dezinformálás. És valóban: nagy késéssel ugyan (április végén) az “alternatív” sajtó szféráján kívül is megjelent két cikk, amelyekben elismerték, hogy április 12-én “történt valami”.

Az Expressz-Krónika című újságban (15 ezres példányszám), amely mintegy átmenetet képez az “alternatív” és a “vezető” sajtó között, megjelent Vitalij Voszkreszenszkij cikke “A kényelmes élet hívei” címmel.¹² Az írás a maga nemében remekműnek nevezhető. Ugyanis az egyetemisták “Fehér Ház” előtti április 12-i gyűlését tárgyalja; de úgy, hogy közben egyetlen szó sem esik benne sem a gyűlés lefolyásáról, sem az azt követő zavargásokról! Az eseményekről való tudósítást az egyetemistáknak címzett, hosszú lére eresztett és homályos utalásokkal terhes szidalmak helyettesítik (a cikk nyelvezete általában is szokatlanul zavaros). Az írásból az derül ki, hogy az egyetemi és főiskolai hallgatók kizárólag a katonai szolgálatra való behívásuk ellen tüntettek, a szerző pedig azon háborog, hogy egyáltalán miért illetné meg ilyen kivételezés őket, mennyivel különbek, mint akárki más? “Lehet hogy egyszerűen arról van szó – gúnyolódik Voszkreszenszkij –, hogy az egyetemistáknak nincs ínyére kényelmes életformájukat rosszabbra cserélni?” Világos: ha az emberek nem akarják, hogy az életük rosszabbra forduljon, ez maga a fertő. Valójában persze már a cikk “leleplező” címe (“A kényelmes élet hívei”) is meghökkentő. Úgy látszik, a szerző feltételezése szerint vannak olyan emberek is, akik “a kényelmetlen élet hívei” (ennek megfelelően önként okoznak maguknak kényelmetlenségeket, teszem azt, lefejtik a cipőjük talpát, hogy ázott, piszkos és sebzett lábbal járkálhassanak, állva alszanak egy bútorhoz kötözve, munkahelyükre menet hosszú kerülőutat választanak, hogy elkéshessenek és így magukra zúdítsák a főnök dühét, emberi fogyasztásra alkalmatlan dolgokkal táplálkoznak és ehhez hasonlók), és ezeket kell példaképül állítani a többiek elé.

Az Expressz-Krónikát hagyományosan a “fél-ellenzékiek” és a “politikai világ” marginális szereplői olvassák, többek között a balosok, ezért kétségtelenül jó húzás volt éppen itt közzétenni egy ilyen tökéletesen dezinformáló cikket az április 12-i eseményekkel kapcsolatban.

Maradt még egy lakosságcsoport, amelyet dezinformálni kellett: a fiatalság. És lám, a Moszkovszkij Komszomolec le is hozott egy cikket Jekatyerina Golovackajától, ezzel a címmel: “Betörhetetlen kirakatüvegek nincsenek, csak betörhetetlen fejek”.¹³

A maga módján ez a cikk is remekműnek sikerült. Vozkreszenszkij cikkétől eltérően, világos, meggyőző nyelven íródott. Ami azonban az eseményeket illeti, azok meglehetősen sajátos értelmezést nyertek benne. “Április 12-én vezető egyetemista köreink nagyszabású ivászatot rendeztek. Mégpedig a Fehér Ház előtt. Mint minden igazi orosz ivászat, ez is botránnyal végződött. A Diákönvédelem aktivistái számára persze, akik szeretik a fellengzős kifejezéseket, ez a botrány nem egyéb volt, mint ‘diákmegmozdulás Moszkvában’. …A gyűlésre körülbelül 5000 ember jött össze. Arról, hogy mennyi sör fogyott, hallgat a statisztika. …A tömeg elindult, hogy végigjárja Moszkva központi helyeit. A ‘diákönvédelmisek’ útmutatásával megfordultak a városháza előtt, a Régi Arbaton, a Honvédelmi Minisztérium épületénél, amelyet bemázoltak fekete festékkel…, és ha már ott voltak, betörték az Albey-Diplomat üzlet kirakatát is. …Miután kellőképpen elszidták a hatalom felmenőit a minisztériumnál, megint nekilódultak az útnak, amíg aztán fejjel neki nem mentek a Kreml falának. Ott aztán végre szétkergették őket… Két óra hosszat kódorogtak Moszkva utcáin és terein, szitkozódtak és ijesztgették a járókelőket… Hát így halmozzák fel az ifjú lázadók eredeti politikai tőkéjüket, olyan sörkedvelők között, mint ők maguk. Márpedig nálunk a sört igen sokan kedvelik. Persze az élvezetnek ára is van. Van például egy jó csomó kerületi csoportosulás. A ‘Szetuny úttörői’ redszeresen beverik a ‘Nogin-gyári úttörők’ képét, aztán zokszó nélkül leülik a garázdaságért kapott tizenöt napjukat.”

Egyszóval: nem voltak diákzavargások. Nem voltak összeütközések az OMON-nal. Volt egy visszataszító részeg randalírozás, ordináré garázdaság, a Diákönvédelem aktivistái pedig közönséges csőcselék. Propagandisztikai szempontból ez kétségtelenül hatékony húzás volt, ha nem is túl eredeti. Ugyanezt a módszert – a lealacsonyítás révén történő befeketítést – már 1992-ben előszeretettel alkalmazta a kormánysajtó a Jelcin–Gajdar-komány ellenfeleivel szemben. Akkoriban az elégedetleneket lumpeneknek nevezték. A felháborodott profeszorok pedig beírtak az újságokba: mitől vagyok én lumpen?! Emlékszem egy ilyen nyílt levélre egy bizonyos hölgytől, aki a filológiai tudományok doktora volt és több külföldi akadémia tagja. A szegény asszony megütközve értetlenkedett: hogyan jut önöknek eszébe engem, egy anyai vonalon nemesi származású, ötödik generációs értelmiségit, aki 18 éve megszakítás nélkül dolgozik a szakmájában, egyszerre csak lumpennek titulálni? És valóban, a “lumpen” bélyeget nemigen sikerült minden ellenzékire rásütni.

A diákaktivistákat sem nagyon sikerülhet azonosítani egy részeg csőcselékkel. De meg lehet próbálni.

Apropó, sör. Tényleg ittak sört a gyűlésen. Vagy szemfüles árusok révén jutottak hozzá, vagy ingyen osztogatták – Osztap Bender ismert jelszavának értelmében. De hát a sör mégsem LSD. Mennyi sört kellene meginnia egy tömegnek ahhoz, hogy a hatására megostromolja a Kremlt? És még valami: Az OMON az egyetemistákat gyorsan és hatékonyan megállította könnygáz segítségével. Részegekre a könnygáz nem hat.

Golovackajának egyébként sem kenyere a hitelesség. Ugyanebben a cikkben ezt írja: “Tavaly a diákönvédelmisek az APOSZ-nál magukkal hurcoltak 3000 embert, kierőszakoltak néhány dulakodást, megfürdettek a szökőkútban egy burzsujt ábrázoló bábut – egyszóval: kitombolták magukat.” Ennyit az 1994. április 12-i eseményekről. Mi az, hogy “magukkal hurcoltak”? Hova hurcoltak magukkal? Mit jelent az, hogy “néhány dulakodás”? Ki kivel dulakodott? Egymással? A szökőkút-történet pedig végleg vicc. Akit megfürdettek, az egy élő burzsuj volt, nem egy bábu. Az utóbbit, mint tudjuk, épppen ellenkezőleg, elégették, ám nem április 12-én, hanem október 14-én. De hát kit érdekelnek az ilyen apróságok, ha egyszer egy “részeg csőcselék” viselt dolgairól van szó.

A Diákönvédelem vezetői okosan jártak el. Több tízezer példányban lexeroxozták Voszkreszenszkij és Golovackaja cikkeit – és kiosztották őket a zavargások résztvevői között, eljuttaták a Diákönvédelem minden aktivistájához, szétküldték a vidékieknek (persze megfelelő kommentárokkal). Hogy az egyetemisták hogyan reagáltak ezekre a “sajtómegnyilvánulásokra”, azt saját szememmel láttam. Golovackajáról többnyire azzal a jól ismert szóval nyilatkoztak, amellyel a két legősibb foglalkozás egyikének képviselőit szokták illetni, amit pedig Voszkresznszkijről mondtak, azt még cenzúrázott, eufémikus formában sem vagyok képes visszaadni. Ezek a diákok nyilvánvalóan sem az Expressz-Krónikáról, sem a Moszkovszkij Komszomolecről soha többé, sehol egyetlen jó szót ki nem fognak ejteni. Számukra ezek egyszerűen “hazug szennylapok”. A Moszkovszkij Komszomolecnek ez persze mindegy, hiszen P. Guszev maga jelentette ki, hogy bulvárlapot akar létrehozni. De az Expressz-Krónikának nagy öngól volt az eset.

3. számú zavargás. Tver, az 1994. május 19-ről 20-ra virradó éjjel.

A színhely a Tveri Állami Egyetem (TGU) kampusza. Ami ott történt, azt tulajdonképpen erős túlzás lenne zavargásnak nevezni. Ha mégis, akkor mindenesetre nem annyira a hallgatók, hanem inkább a rendvédő szervek által keltett zavargásról volt szó.

Miután betiltották a Szovjetunió Kommunista Pártját és a hozzá kapcsolódó függelék-struktúrákat (az utóbbiak közé tartozott a Komszomol és az úttörőszervezet), illetve végbement a Szovjetunió széthullása, a kampuszon egyszercsak kialakult egy “egészségtelen” hagyomány: az úttörőszervezet születésnapjának megünneplése (az úttörőmozgalom 1922. május 19-én indult). Az ünnep eredetileg nagyszabású diákivászatként jött létre, de 1994-re már egy sor rituáléval dúsult fel: illett úttörőnyakkendőt és úttörőjelvényeket viselni, egész éjjel egyfolyában úttörő- és komszomolista dalokat énekeltek, kürtjeleket adtak, doboltak, meneteléseket rendeztek és tábortüzeket gyújtottak. Eközben az ünnep évről évre egyre kevésbé szólt az ivásról (az egyetemisták egyébként is szűkösen éltek, és áttértek a vodkáról a sörre, habár sokszor arra sem telt), kárpótlásul viszont egyre tömegesebb és “úttörősebb” lett a dolog. Persze mindez hecc volt, de tendenciáját tekintve érezhetően jelen volt benne a burzsoá hatalom elleni kihívás is. Két éven keresztül a hatóság kegyesen elnézte ezeket az énekléssel, kürtöléssel, tábortűzrakással kísért nagyszabású ivászatokat, mígnem 1994-ben minden megváltozott.

Az itteni egyetemisták egy kis csoportja, amelyik részt vett az április 12-i moszkvai megmozdulásban, és lelkes hívévé vált annak az ideának, hogy Tverben is létrehozzák a Diákönvédelem helyi tagozatát, arra a meglátásra jutott, hogy az úttörőmozgalom születésnapja a legmegfelelőbb alkalom ennek az eszmének a propagálására. A még szinte józan hallgatók nagy lelkesedésére bejelentették a kampusz területének elfoglalását és a “kormányellenes forradalmi gyűlés” megnyitását. A “gyűlés” mellesleg két rövid beszédre korlátozódott, amelyben kifejtették, hogy mennyire rosszul élnek az egyetemisták, milyen jó szervezet a Diákönvédelem, és hogy késlekedés nélkül létre kell hozni Tverben is. A “gyűlésnek” sikere lett, nem kis mértékben azért is, mert egy hatalmas zápor eloltotta a tábortüzet, és bekergette a diákokat a zárt helyiségekbe. “A kompromisszumok nélküli forradalmi harc jegyében” az egyik szónok azt javasolta, énekeljenek el egy “felnőttebb” indulót is: az Internacionálét. A társaság lelkesen rázendített (meglepő módon a szöveget mindannyian tudták).

A hatóság nem késlekedett a reagálással. A Szportyivnij közben a kampusz előtt megjelent hat teherautó, tele golyóálló mellényes, sisakos, géppisztolyos – de többnyire pajzsok és gumibotok nélküli – karhatalmistákkal. A kampuszra való kirendelés az omonistákat nyilván váratlanul érhette, minthogy nagyrészt totálisan részegek voltak (talán ők is ünnepeltek valamit). Később az a hír járta, hogy az OMON-t az ijedt adminisztráció hívta ki telefonon, bejelentve, hogy a kampuszt fegyveres ampilovisták szállták meg, akik az Internacionálét énekelve vörös zászló alatt oszlopokba sorakoztak, és minden jel arra vall, hogy meg akarják ostromolni a várost. Ebben az információban minden igaz volt, kivéve az ampilovistákat, a fegyvereket és az ostromot.

A karhatalmisták “Mindenki a földre, büdös k…k!” csatakiáltással bezúdultak a kampusz területére, és az ablakokat és ajtókat betörve kíméletlenül verni kezdték az elképedt egyetemistákat. Azok nem álltak ellen: egyesek már maguk is részegek voltak, mások egyébként sem tudtak verekedni, sokan pedig egyszerűen aludtak. A bezárt ajtók (zömmel a lányok szobáiról volt szó) ösztönös dührohamot váltottak ki az omonistákból. Feltépték az ajtókat, (rendszerint a hajuknál fogva) kivonszolták a félmeztelen lányokat, eközben verték őket, és követelték, hogy “adják ki a fegyvert és a kábítószert”. Sok lány emlékezetébe vésődött be az a karhatalmista, aki profi módon – egyetlen rúgással – tépte fel az ajtókat, és vad üvöltéssel vetette be magát a szobákba: “Ki szűz itt? Jelentkezni! Szüzekre vagyok kiképezve!”

Bizonyos helyeken az emeleteket rácsszerkezet választotta el egymástól, a egyetemistáknak sikerült bezárniuk őket, és így megmenteni szobáikat a feldúlástól, magukat pedig a veréstől. A háztetőn néhány diák igyekezett elbarikádozni magát, és üres sörösüvegek záporával fogadták az omonistákat. De azok, még ha részegek voltak is, sértetlenül visszaverték a ellenállást, megkötözték a háztető védőit, odavonszolták és betuszkolták őket a tolonckocsikba. Egyszersmind elkaptak még néhány diákot, aki valamiért nem tetszett nekik, lefoglalták a “forradalmi szimbólumokat” (a zászlót, a kürtöket és a dobot), minden szeszt, ami előkerült, nemkülönben egynémely további személyes holmit.

A megvert egyetemisták előmerészkedtek a rejtekhelyekről, és a “zsarukat” és Jelcint szidalmazva hozzáfogtak a sebek bekötözéséhez meg a síró lányok megnyugtatásához. Egy diákot egyébként annyira összevertek, hogy többszörös csonttöréssel kellett a helyi kórházba szállítani.

Az egyik “forradalmár”, aki hihetetlen szerencsével elkerülte a letartóztatást, újra szónokolni kezdett, nagyjából abban a szellemben, hogy hát tessék, “a hatalom vadállati vicsora most mindenki számára megmutatkozott”, és arra hívta fel a jelenlevőket, hogy ezekután azonnal hozzák létre a Diákönvédelmet Tverben is. Így is történt. A Fekete Csillag az eseményekről szóló beszámolójához teljes joggal fűzte hozzá a szarkasztikus megjegyzést: “Száz anarchista agitátor egy éves munkával sem tudta volna ugyanezt elérni.”

Másnap az összes vezető tveri lap – a Tveri Vecse, a Tveri Hírek, az Új Újság – tájékoztatott a “részeg randalírozásról az egyetemi kampuszon”, amely “olyan méreteket öltött, hogy a nyugalom helyreállítására be kellett vetni a rendvédő szerveket”. A cikkek úgy hasonlítottak egymásra, mintha egy kéz írta volna őket, és bővelkedtek az “ittas garázdaság” meghökkentő bizonyítékaiban: az egyetemisták, úgymond, cafatokra tépték minden jegyzetüket és tankönyvüket, kidobálták őket a kilencedik emeleti ablakokból, késő éjszaka obszcén dalok üvöltözésével (Internacionálé?) zavarták a polgárok nyugalmát, üvegekkel, vizeszacskókkal és egyéb tárgyakkal dobálták meg a békésen sétáló polgárokat (késő éjszaka?), mi több, tűzoltófecskendők (?!) sugarával le is verték őket a lábukról. És egyáltalán, ha a hatóság nem avatkozik közbe, az egész kampusz leégett volna, minthogy a részeg diákok egy épület kellős közepén irdatlan tábortüzet gyújtottak. A helyi elektronikus médiumok ugyanilyen szellemben tájékoztattak.

A részeg omonisták “hősiességéről” természetesen egy szó sem esett, az események politikai (vagy kvázipolitikai) jellegéről még kevésbé. Az “ittas garázdák randalírozása” kizárólagos témává vált, jóllehet valójában az omonisták rendeztek garázda randalírozást, nem az egyetemisták. Ellopott holmijaikat a diákok sohasem kapták vissza. A TGU rektorát a helyi adminisztrációban úgy “eligazították”, hogy a rákövetkező, 1995-ös évben már egyáltalán nem lehetett megünnepelni május 19-ét. Olyan biztonsági intézkedéseket vezettek be, mintha a kampuszon nem tanulók, hanem csecsen harcosok laktak volna.

Az igazságot erről a vidéki eseményről szinte senki sem írta meg. Objektív közelmények (de akkor is csak nyúlfarknyiak) mindössze a Fekete Csillagban jelentek meg (egyébként ilyen költői címekkel, mint “Vörös nyakkendők szállnak az égre, az úttörőcsapatot az OMON legyőzte”),¹⁴ az Új Nesztór című kiadványban pedig – szerzőtársként egy tveri újságíróval, Igor Mangazejevvel, aki szemtanúja volt az eseményeknek – a nevezetes Dmitrij Kosztyenko helyezett el egy kis cikket, azzal a némileg inadekvát címmel, hogy “Ujjong az Úttörőszervezet”.¹⁵ A “vezető sajtóban” a tveri eseményekről csak egyszer tettek említést, A. Cvetkov – már ismerjük – az Obscsaja Gazeta hasábjain szentelt egy bekezdést “A baloldaliság mint posztkommunista egyetemista betegség” című cikkében¹⁶ a tveri zavargásoknak, az is tele volt tévedésekkel: ecsetelte a diákok “hősies ellenállását” a karhatalmistákkal szemben, és említést tett az egyetemisták állítólagos tűzvészkeltési szándékáról az épületben.

4. számú zavargás. Irkutszk, 1995. április 12.

Ahogyan a tveri eseményeket, tulajdonképpen az irkutszkiakat is csak feltételesen lehet “zavargásoknak” nevezni. Április 12-én az irkutszki Sportpalota előtti téren az APOSZ hivatalos gyűlést rendezett, tiltakozásul Csernomirgyin azon rendelkezése ellen, amellyel a színjelesek kivételével minden jól tanuló egyetemistától is megvonták az ösztöndíjat. Az APOSZ vezetői hamar kiszámították, hogy így a hallgatók több mint 90%-a ösztöndíj nélkül marad. A megmozduláson – Irkutszkban példátlan módon – tízezer ember gyűlt össze.

Az APOSZ-féle hivatalos gyűlés unalmasan folyt le, és nem vezetett semmire. Közönséges egyetemista szót sem kapott. Az APOSZ-vezetőket a “tömegektől” jogászhallgatókból álló kordon választotta el (ez utóbbiak közül többen a rendőrségen dolgoznak).

Ennek eredményeképpen, amikor a tribünről bejelentették a gyűlés befejezését, több mint kétezer elégedetlen hallgató nem volt hajlandó hazamenni. Spontán módon meglódultak a helyhatósági hivatal épülete felé, útközben “Ösztöndíjat! Ösztöndíjat!”, “Éhesek vagyunk!” és más efféle ártatlan jelszavakat skandálva. A Diákönvédelemnek Irkutszkban nyoma sem volt.

A városi és a közlekedési rendőrség a Kirov térig kísérte a menetoszlopot. Amikor az egyetemisták beértek a térre, a rendőrség minden oldalról teherautókal állta el az útjukat, és az OMON több egységének bevetésével kordont vont a tér köré. A városban rendelkezésre álló összes rendőri erőt a tér környékére rendelték. A diáktömeg megtorpant. A moszkvai eseményekkel ellentétben itt semmiféle kitörési kísérletre nem került sor. De a rendőrség, úgy látszik, maga volt olyan izgatott, hogy felkészült a legrosszabbra. Valami ezredes hisztérikus kiabálásba fogott egy megafonon keresztül: “Lázadni akartok? Kihívunk egy egész különítményt! Ha kell, lőni fogunk!”

Az egyetemisták válaszul visszakiabálták, hogy hívják oda Govorint, az irkutszki polgármestert (ami tökéletes ostobaság volt, hiszen Govorin természetesen nem bírálhatta felül Csernomirgyin rendelkezéseit). Govorin viszont megijedt, és mindenféle beosztottjait küldte maga helyett. A diákok kezdtek felbőszülni, amikor egyszercsak megjelent személyesen Jurij Nozsikov, az Irkutszki járás kormányzója.

Nozsikov szándéka szerint megnyugtatta volna a tüntetőket olyasféle szövegekkel, hogy ő is volt egykor egyetemi hallgató, de az összegyűltek bombázni kezdték a szemrehányásaikkal. Többek között felhánytorgatták, hogy a felsőoktatási intézmények vezetése a kollégiumokat cégeknek adja bérbe, a hallgatókat pedig utcára teszi; hogy a Műszaki Egyetemen különböző törvénytelen eljárási díjakat vezettek be, egészen odáig menően, hogy az egyetemet sikeresen befejező hallgatóknak a minimálbér 55-szörösét kell befizetniük a diploma kiállításáért stb. stb. Nozsikov esküdözött, hogy minderről fogalma sem volt, és felkérte az egyetemistákat, hogy helyben válasszanak egy csoportnyi képviselőt, akiket tárgyalásra hívott meg három nappal későbbre. A csoportot megválasztották, és ezzel véget is ért Irkutszk történetének legtömegesebb engedély nélküli nagygyűlése.

Íme az események következményei. Április 13-án a rendőrség (operatív fénykép- és videofelvételek segítségével) letartóztatta a megmozdulás néhány “legaktívabb” résztvevőjét. A helyi tömegtájékoztatási eszközök pedig hírül adták, hogy az előző nap a város központjában – ugye, kitalálják? – “ittas randalírozásra” került sor. A tévé műsorában megjelent a városi belügyi igazgatóság parancsnokhelyettese, és tájékoztatta a nézőket: április 12-én az engedélyezett szakszervezeti gyűlés után ittas garázdák kezdtek randalírozni, és pusztán a rendvédelmi szervek idejében foganatosított intézkedéseinek, valamint a kormányzó személyes bátorságának köszönhető – aki ugyanis nem félt személyesen megjelenni, hogy lecsillapítsa a dühöngő garázdákat –, hogy Irkutszk megmenekült a randalírozók özönétől és a város feldúlásától. A parancsnokhelyettes érzékletesen ecsetelte a részeg huligánok fékevesztett tombolását, és a nézők tudomására hozta, hogy a teret az egyetemisták távozása után hegyekben borították el az üres sörösüvegek, a használt fecskendők és a megrágott óvszerek. Hogy az egyetemisták miért rágták az óvszereket, azt a parancsnokhelyettes nem fejtette ki. A helyi újságok felhőtlen bizalommal és abszolúte megegyező módon tálalták ugyanezt a verziót. Az egyetlen kivétel a Szovjet Ifjúság volt, ahol megjelent egy meglehetősen objektív jegyzet a diákmegmozdulásról és annak okairól, de csak azért, mert ennél az újságnál dolgozik a legnevesebb irkutszki anarchista, Igor Podsivalov. A főszerkesztő aztán a cikk miatt természetesen kapott is a járási elöljáróságtól, de ő jobban félt Podsivalovtól, mint a helyi hatalomtól: Podsivalovot az irkutszkiak “megfékezhetetlennek” tisztelik, terrorizmus gyanújával eljárás folyik ellene, és egyébként is egyszer már betörte a saját főszerkesztőjének a képét.

Ami az egyetemisták követeléseinek teljesítését illeti, a hatóság átejtette őket. A megválasztott tárgyalócsoport június 2-áig egyezkedett velük, de semmit sem tudott elérni. Az eljárási díjakat a Műszaki Egyetemen nem törölték el, a kollégiumi kérdést nem oldották meg, az APOSZ, a felsőoktatási hallgatók hivatalos szakszervezete pedig elhatárolta magát a diákok kezdeményezéseitől. Azután megkezdődött a nyári szünet, és a hatóságok végképp megfeledkeztek az egyetemisták problémáiról.

Igazat olvasni az irkutszki diákzavargásokról a Szovjet Ifjúságon kívül csak az Anarcho-szindikalisták Konföderációjának KASZ-kontakt című, minimális példányszámban megjelenő információs röplapjában lehetett. Ott az eseményekről V. Mihajlov, egy helyi anarchista részletesen beszámolt.¹⁷

A központi tömegtájékoztatási eszközök természetesen ignorálták a diákmegmozdulásokat. Persze Irkutszk neve azért előbukkant a vezető újságokban, a központi tv híradóiban még fel is villant egy-két képkocka a hivatalos gyűlésről, amikor végigpásztázták azokat a városokat, ahol április 12-én szakszervezeti akciókra került sor (emlékeztetek rá, hogy ezt a napot az FNPR a szakszervezeti akciók összoroszországi napjának nyilvánította). Mindezt aligha lehet az események “megvilágításának” nevezni. A dolog inkább egy mesterséges napfogyatkozásra emlékeztetett.

Nos, lássuk a következtetéseket.

Bátran kijelenthetjük, hogy az 1994. április 12-i moszkvai zavargások elhallgatása, szemben az 1992–93-as megmozdulások (habár ideologikus) ismertetésével, közelebbről az április 12-i események spontán jellegével és a zargás résztvevőinek szociális meghatározottságával hozható kapcsolatba. A baloldali ellenzék hívei (nem is beszélve a kommunistákról) a nyugati politikai propaganda szabályai szerint “rossz fiúk” – mit várnánk tőlük, amikor szinte egyenesen arra valók, hogy mindenféle zavargásokat szervezzenek. Velük szemben, természetesen, ott vannak a “jó fiúk” – a rendőrök, akik “védenek minket” (tudjuk a krimikből). Az egyetemisták viszont – nem az anarchista egyetemisták, a kommunista egyetemisták, hanem az egyetemisták mint olyanok – valamiképpen maga a NÉP, márpedig a nép, mint egész, a propaganda fogalomrendszerében nem lehet “rossz fiú”. A nép, mint tudjuk, “mindig támogatja a hatalmat” – hangzik a hatalom legitimációjának hivatalos magyarázata. A tisztán egyetemista–főiskolás zavargásokkal kapcsolatban nem volt alkalmazható a hagyományos “egyfelől mi (a jók), másfelől ők (a rosszak)” sémája. Itt egy másik, nem kevésbé klasszikus propagandaeszközt kellett elővenni: a megbélyegzést. De a hatalom erre nem mindjárt jött rá, és nem azonnal sikerült megtalálnia a megfelelő címkét. (A politikai propaganda szabályai szerint a megbélyegző címkének rikítónak, emlékezetbe vésődőnek, lekezelőnek, egyszerűnek kell lennie, és főleg tűnjön kétségbevonhatatlanul találónak, hiszen megengedhetetlen, hogy a címke megalapozottságát bizonyítani kelljen, ez ugyanis eleve kilátástalan vállalkozás.) Amikor aztán végre rátaláltak a “részeg garázdák” sémájára, amely megfelelt ezeknek az elvárásoknak, a médiumok azonnal meg is változtatták hozzáállásukat.

Széles körben elterjedt vélemény, hogy a “sajtószabadság” ideje Oroszországban a “peresztrojka” végével lejárt, és napjainkban egyre nyíltabban visszatérünk a tömegtájékoztatási eszközök irányításának és manipulálásának a szovjet korszakban megszokott mechanizmusaihoz, persze finomabb, liberálisabb és leplezettebb formában. A diákzavargásokkal kapcsolatos tanulságok azonban – ha a nyugati tömegtájékoztatási eszközök valóságos gyakorlatát tekintjük, és nem a deklarációkat – cáfolják ezt a megállapítást.

A mass media reagálása az 1994–95-ös diákzavargásokra valójában teljes tagadását jelentette annak a módszertannak, amelyet annak idején a szovjet rendszer dolgozott ki hasonló esetekre. Például az ilyen típusú történéseket a Szovjetunió idején vidéken elhallgatták ugyan, de a fővárosokban nem. Ennek pragmatikus okai voltak: a fővárosokban számolni kellett a nyugati újságírók, és általában véve is tekintélyes számú külföldi jelenlétével. Ugyanakkor vidéken a nyilvános tájékoztatás (többek között a sajtóban) éppen azért maradt el, mert ott a nyugati megfigyelők testi valójukban nem voltak jelen, másfelől tudták, hogy a nyugati szovjetológiai központok és propagandaintézmények (például a “Szabadság” rádióadó) a helyi sajtót is járatják.

A Szovjetunióban az ilyen típusú eseményeket “pártvonalon” (ha a nyilvánosság kizárásával is) feltétlenül elemzésnek vetették alá, “szervezeti következtetéseket” vontak le belőlük, zártkörű pártgyűléseket tartottak a megvitatásukra, és helyi szinten, mondhatni, politikai eligazítási kampányokat szerveztek velük kapcsolatban. Így aztán, még ha a tömegtájékoztatási eszközök hallgattak is róluk (“a fecsegő ember a kémek kincsesbányája!”), ezek az események de facto mégiscsak “egyes számú témává” váltak mind a hatóságok, mind a lakosság számára.

A nyugati módszertanok abból indulnak ki, hogy a Rendszer számára kedvezőtlen eseményeket, ha ez technikailag megvalósítható, ki kell szorítani az információs térből. Ez kétféleképpen lehetséges: először is elhallgatással, másodszor pedig elfedésükkel, tizedrangú hírré degradálásukkal más szenzációs közlemények dömpingjének segítségével. Ilyenkor a “szenzáció” lehet mesterségesen kiszínezett vagy akár teljesen légből kapott hír is.

Az elhallgatás módszere a nyugati médiumokban az utóbbi években jól megmutatkozott például a jugoszláv konfliktus tálalásában, amikor is a tömegtájékoztatási eszközök híranyagából tüzetesen kicenzúráztak minden olyan információt, amely a szerbek számára kedvező, a horvátok és muzulmánok számára kedvezőtlen lett volna. (Ennek eredményeképpen, hogy mást ne említsünk, a nyugati közvélemény számára tökéletesen ismeretlen maradt az a tény, hogy Hitlert Horvátország díszpolgárává nyilvánították.) Az “elfedés” módszerére Ruanda a jó példa. A ruandai tragédiát gyakorlatilag a gazdaság teljes összeomlása okozta, ami viszont következménye volt annak a “gazdaságrehabilitációs programnak”, amelyet 1989 végén az IMF kényszerített rá az országra. Minthogy az IMF programját a nyugati tömegtájékoztatási eszközök agyonreklámozták, katasztrofális következményeit – 800 000-nél több, akár 1 millió ember halálának tényét – mindenképpen az információs tér legtávolabbi zugaiba kellett rejteni. A ruandai tragédia tetőpontján, amikor ebben a parányi országban néhány hét alatt félmillió ember pusztult el, a ruandai hírek az információs műsorok legutolsó, képekkel nem is illusztrált közleményei között kaptak helyet, miközben a szalagcímekkel beharangozott riportok tele voltak felfújt szenzációkkal, a Diana hercegnő körüli kisszerű botrányoktól a kéménybe szorult macska kimentésének több órás munkálatait bemutató ostoba történetekig.

A nyugati módszertan klasszikus elemei közé tartozik a politikai események információs depolitizálása is. Például az 1992-es Los Angeles-i felkelést a nyugati tömegtájékoztatási eszközök úgy mutatták be, mint rasszista momentumokat felmutató, alapjában bűnügyi történetet, holott már az események kibontakozásakor világosan látszott, hogy a megmozdulásokat kiváltó ellentétek nem a rasszok, hanem a szegények és a gazdagok között nyilvánulnak meg, és egy sor városban (magában Los Angelesben, Rochesterben, Tampában, Las Vegasban) szervezett városi gerillák lépnek fel politikai jelszavakkal.¹⁸ Ezzel szemben a Szovjetunióban az olyan nem-politikai jelenségeket is politikaivá stilizálták, mint a dzsessz, a divatmajmolás, a hippik, a punkok, a rock stb., ha pedig erőszakos akciókra került sor, ezek már per definitionem “a szovjet állam és a szocialista jogrend elleni cselekményeknek” minősültek, amelyeket természetesen “a világimperializmus machinációiként” lehet magyarázni.

A polgári engedetlenségi megnyilvánulások vagy a hatóságokkal való tevékeny szembeszegülési akciók elhallgatása (különösen akkor, ha a példa követőkre találhat) ugyancsak jól ismert gyakorlat a nyugati mass media berkeiben. Például a brit tömegtájékoztatási eszközök (még a munkáspártiak érdekeltsége ellenére is) hosszú ideig sikeresen eltitkolták a “Poll Tax Revolt”, a Margaret Thatcher adóreformja elleni tiltakozó mozgalom kibontakozását és tevékenységét. Ezért sok hírfogyasztót (mind Nagy-Britanniában, mind különösen külföldön) tökéletesen váratlanul értek a Trafalgar téri nagyszabású zavargások. Franciaországban ugyanez volt a helyzet a “kertvárosok” ifjúsága és a rendőrség szembekerülésével kapcsolatban 1994–95-ben.

A Szovjetunióban, ezzel ellentétben, az ellenállás erőszakos jellege kíméletlen megtorlások hivatkozási alapjává vált, és “szentesítette” a rendőri erőszakot. Ezért, ha már nem sikerült agyonhallgatni az engedetlenségi akciót, különösen hangsúlyozták annak “társadalomellenes” és agresszív voltát. Oly mértékben domborították ki a “törvénysértők” cselekményének erőszakos jellegét, hogy ez teljesen hátérbe szorítsa annak a kérdését, vajon a hatóságok által alkalmazott erőszak törvényes volt-e. Ez jól nyomon követhető a 80-as évek ifjúsági zavargásainak példáján (Alma-Atában vagy Almetyevszkben), amikor egyfelől már nem hallgatták el az ilyen jellegű incidenseket, másfelől még hatékonyak voltak mind a rendőrségi represszió, mind az ideológiai propaganda klasszikus szovjet mechanizmusai.

Mindent összevéve tehát abból, ahogyan tömegtájékoztatási eszközeink az 1994–95-ös dákmegmozdulásokra reagáltak, világosan látható, hogy az oroszországi írott és elektronikus sajtó éppenséggel a nyugati mass media működési mechanizmusait tanulja el, többek között a “negatív” információ kezelésének vonatkozásában is. Ami a működtetés színvonalát illeti, a mieink már közel kerültek azokhoz a nyugati országokhoz, amelyek hagyományosan erős baloldali ellenzéki pártokkal és szervezetekkel rendelkeznek (például Franciaországhoz), de még elég messze vannak az “egydimenziós” Egyesült Államoktól, legalábbis abban a tekintetben, hogy nálunk még nem működik egy olyan fontos mechanizmus, mint az álesemények (pseudo-events) megkomponálásának és sajtóhírként való terjesztésének bejáratott rendszere.¹⁹

Befejezésül pedig álljon itt még három idézet, három epigráf (ha a görög epi-t nem “fel”-nek, hanem “utó”-nak fordítjuk):

“Az információelmélettel valamiféle végletes, meghökkentően következetes módon visszaélnek. Kiderül, hogy még irgalmatlanabb kínzóeszköz, mint bármilyen fizikai kényszer. Az információt megválogatják, akadályozzák, visszatartják – így aztán tényleg el lehet jutni egy mértani pontosságú, szörnyű ‘Prokrusztész-technikához’…” (Stanis³aw Lem)

“Mi nem állunk neki, hogy felépítsük Dachauinkat és Auschwitzeinket: a tömegtájékoztatási eszközök ravasz manipulációi olyan szellemi koncentrációs táborokat hoznak létre, amelyek feltehetőleg az emberek ellenőrzésének sokkal hatékonyabb terepeivé lesznek…” (Jim Harrison)

1996. március 15.–április 12.

Jegyzetek

¹ Bumbaras–2017, 1994. 3. sz.

² Rubikon (Szentpétervár), 1994. 3. sz.

³ Russzkoje szoprotyivlenyije, 1994. 2. sz.

⁴ Bjulletyeny Levogo informcentra, 1994. 14. sz.

⁵ Novij Nesztor, 1994. 6. sz.

⁶ Csornaja zvezda, 1994. 4. sz. 20–21.

⁷ Bumbaras–2017, 1995. 3. sz.

⁸ Sztugyencseszkaja zascsita, 1995. 4. sz.

⁹ Limonka, 13. sz.

¹⁰ Vö. Vecsernyaja Moszkva, 1995. április 18.; Szmena (Szentpétervár), 1995. április 18.; Szankt-Petyerburgszkije vedomosztyi, 1995. április 18.

¹¹ Novaja jezsednyevnaja gazeta, 1994. október 18.

¹² Ekszpressz-Hronyika, 1995. 13. sz.

¹³ Moszkovszkij komszomolec, 1995. április 26.

¹⁴ Csornaja zvezda, 1994. 4. sz. 21–22.

¹⁵ Novij Nesztor, 1994. 12. sz.

¹⁶ Obscsaja gazeta, 1994. 35. sz.

¹⁷ KASZ-kontakt, 27. sz.

¹⁸ L. részletesebben: Anarchy. A Journal of Desire Armed, 2. sz., 1992. ősz.

¹⁹ L. részletesebben: Boorstin, D.: The Image. A Guide to Pseudo-Events in America. New York, 1987.

Ellentmondások és időbeli eltolódások jellemzik Latin-Amerika gerillamozgalmainak politikai fejlődését. A hatvanas évekkel ellentétben a nyolcvanas és a kilencvenes években már nem mutatkozik az egész kontinensre kiterjedő hajlandóság a politikai célú erőszak-alkalmazásra. A fegyveres harc mégsem számít “kifutó modellnek” a politikában. A fegyverletételek, a békeszerződések és az államhatalom fegyveres megragadásának rövid vagy középtávú esélytelensége ellenére semmiképpen sem lett általánossá a gerillaakciók eszközének teljes és végleges elvetése. Az ezzel ellenkező várakozásokat, amelyek a berlini fal lehullta és a sandinisták választási veresége után – politikai hovatartozás szerint vágyálomként vagy katasztrófa-forgatókönyvként – a közvélekedés részét képezték, mára megcáfolta a valóság. A gerillacsoportok működése, akcióformái, célkitűzései azonban differenciálódtak és részben jelentős változáson mentek keresztül. A mozgalmak így válaszoltak a létező szocializmusok bukásával és a kétpólusú világrendszer végével megváltozott ideológiai és politikai keretfeltételekre. Ezek az új tényezők, továbbá az éveken, évtizedeken át húzódó polgárháborúk, valamint a neoliberális gazdaságpolitika egész világra kiterjedő diadalmenetének társadalmi és gazdasági következményei ugyanis gyökeresen megváltoztatták minden felszabadító mozgalom feltételeit. A különböző forradalmi és reformmozgalmak igen eltérően válaszoltak az új kihívásokra.

Az első hullám: Kuba, Che és a karizma

A gerillának – ami spanyolul annyit tesz: a “kis háború” – Latin-Amerikában régi hagyománya van. Már a spanyol gyarmati elnyomók, majd pedig a független köztársaságokat a XIX. század óta uraló hadsereg és nagybirtok ellen az irreguláris háborúk eszközéhez folyamodott a katonai hátrányban levő fél, ezzel ellensúlyozva az ellenfél létszámelőnyét és jobb felszereltségét. A kubai forradalom 1959. január 1-i győzelmével aztán új aktualitást nyert ez a stratégia. Kuba ugyanis bebizonyította, hogy akár az USA holdudvarában is megvívható és megvédhető a társadalmi forradalom. A tényt az egész szubkontinensen történelmi fordulópontnak tekintették. Ez lett a kiinduló- és tájékozódási pontja a gerillamozgalmak első hullámának, amely 1961/62-ben indult, és az argentin PRT/ERP, valamint a montonerók 1976/77-es vereségével halt el.

A kommunista pártok csalódott tagjai és a diákság egyes csoportjai lelkesen kapták fel a meghatározó baloldali és kommunista pártok fokozatos és reformista taktikájának ezen új alternatíváját, hiszen a szovjet stratégiához való alkalmazkodás évtizedeken keresztül arra ítélte őket, hogy a kapitalizmust – minden kritika ellenére is – történelmileg szükségszerű uralmi viszonyként fogadják el. A kubai vezetés, amely főleg a hatvanas években aktívan törekedett a forradalom exportjára, hogy így gyengítse az USA latin-amerikai befolyását és egyúttal csökkentse saját elszigeteltségét, sok helyütt nyitott fülekre talált. Azonban a titkosszolgálati akcióknál, a gyakorlati segítségnyújtásnál, a katonai kiképzésnél és a fegyverszállítmányoknál – amelyeknek Jorge Castañeda “La utopía desarmada” c. könyvében oly nagy figyelmet szentel – valószínűleg jóval nagyobb volt az ideológiai befolyás jelentősége. Itt különösen Che Guevara tekintélyét és az ő széles körben ismert írását, a “Gerillaháború – egy lehetséges módszer” címűt kell megemlíteni, amely a szubkontinensen egészen a hetvenes évekig számos csoportnak szolgált vezérfonalául.

Az ideológiai és politikai–gyakorlati hatások eredményeképpen a hatvanas évek folyamán egyebek között Bolíviában, Guatemalában, Kolumbiában, Peruban és Venezuelában is kis gerillacsoportok alakultak, amelyek a diákságból és a városi középrétegek soraiból szerveződtek. Ezzel a baloldalon létrejött egy új, kubai orientációjú vonal, amelynek célkitűzései és akcióformái lényegesen radikálisabbak voltak a hagyományos kommunista pártokéinál. Ezek a kis csoportok Guevara útmutatásainak megfelelően a távoli, ritkán lakott, lehetőleg az állami szervek jelenlététől mentes területeken hozták létre gyújtópontnak szánt kis “gerillaközpontjaikat”. Arra számítottak, hogy akcióik demonstrációs hatása – ugyanúgy, mint Kubában – az oldalukra állítja majd a szegényparasztokat (campesinókat), egész futótüzet indítva el ezzel. A vidéki lakosságot, amely ezekben az országokban helyenként a népesség 70%-át alkotta és részben félfeudális kizsákmányolási viszonyok között élt, “hatalmas lehetséges forradalmi erőnek” tekintették. Azt gondolták, hogy mivel kitűnően ismerik lakóterületüket, a hadsereg sem győzheti le őket. Ennek megfelelően az volt a cél, hogy a gerillák megszerezzék “a nép támogatását”. Azonban éppen ez nem sikerült az első hullám “gerillaközpontjainak”. De miért?

A hatvanas évek kubai orientációjú gerillacsoportjai élesen elhatárolódtak a szovjet orientációjú kommunista pártok “álforradalmáraitól”. Ez utóbbiak legalista irányvonalát sajátos, unilineáris fejlődéselméletük (az ún. “korszakelmélet”) teszi érthetővé, amely szerint az elsődleges feladat egyelőre a tőkés termelési viszonyok és ezzel együtt a városi munkásság megteremtése. A Szovjetunió Latin-Amerika-politikája – amely az 1961-es kubai rakétaválság után elfogadta, hogy a szubkontinens az USA befolyási övezete marad – szintén ellenezte, hogy a kommunista pártok aktuális feladatuknak tekintsék a szocializmusért folytatott harcot. Ezzel szemben a gerillacsoportok Kubához hasonlóan az államhatalom megszerzéséért folytatott harcot és a társadalmi rend radikális megdöntését tűzték zászlajukra. Leninhez kapcsolódva abból a tételből indultak ki, hogy az embernek ember általi kizsákmányolásától mentes társadalmi rendszer csak forradalmi úton jöhet létre. Mivel pedig az elnyomók és kizsákmányolók ezt katonai erőszakkal próbálják megakadályozni, a forradalmárok ugyancsak erőszakot kényszerülnek alkalmazni. Az osztályharcnak eszerint elkerülhetetlenül polgárháborúba kell átcsapnia, ha el akarják érni a kitűzött célt. A forradalmi vezetés feladata pedig abban állna, hogy a fentieket szem előtt tartva megtalálja a legkedvezőbb feltételeket a fegyveres harc megkezdéséhez.

A politikai ellentétek a leghatározottabban az erőszak alkalmazhatóságáról folytatott vitákban nyilvánultak meg. Az ehhez kapcsolódó viták azt eredményezték, hogy az első hullámhoz tartozó gerillacsoportok – amelyek tagsága főképpen a városi középrétegekből és különösen a radikalizálódott diákságból rekrutálódott – alig kaptak elismerést vagy támogatást a kommunista pártok befolyása alatt álló szakszervezetekben, illetve földmunkás-szervezetekben. Az erőszak abszolutizálása, ami viszont együtt járt a hiányzó katonai tapasztalattal, a vidéki terep elégtelen ismerete, a hiányzó társadalmi támogatottság, a legális társadalmi szervezetek lebecsülése és a politikai szövetségek szektás elutasítása végzetes következményekkel járt. A rendszerint pár tucat, legfeljebb pár száz főből álló gerillacsoportok nem tudtak komoly ellenállást tanúsítani a katonai támadásokkal szemben. Tovább nehezítette helyzetüket, hogy a kubai forradalom győzelme után a latin-amerikai hadseregeket amerikai katonai tanácsadók képezték ki “a belső ellenség elleni harcra”, továbbá az amerikaiak nagyvonalú katonai és rendőri támogatással is ellátták ezeket az országokat. Miközben “a nemzetbiztonság doktrinája” mindenütt a szubkontinensen a haderők elsőrangú feladatává nyilvánította a felkelések leverését, lehetővé téve a forradalmárok országhatárokon is átnyúló üldözését, a guevarista gerillák igénye egy nemzetközi mozgalomra megrekedt a deklarációk szintjén. A hatvanas évek végére a vidéki gerillacsoportok feloszlottak, de legalábbis cselekvésképtelenné váltak, legendás példaképük pedig halott volt.

Gerillák és gorillák

A vidéki gerillák veresége után a hatvanas évek vége felé Argentínában, Brazíliában, Chilében és Uruguayban városi gerillacsoportok bukkantak fel. Ezek a csoportok továbbfejlesztették a megbukott gyújtópont-koncepciót, amennyiben szakítottak azzal az elképzeléssel, hogy egy “eltökélt élcsapat” egyedül is képes volna meghatározó módon befolyásolni az osztályharc menetét. Ebből kiindulva jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a legális munkának és a szövetségi politikának. Ennek ellenére továbbra is fennmaradt a mély szakadék köztük és a kommunista pártok között. A gerillacsoportok saját tömegmozgalmakat építettek ki, és ezzel párhuzamosan afféle fegyveres “Robin Hood”-akciókat követtek el, amivel nagy népszerűséget vívtak ki a városi ifjúság körében. Az akciók során zsákmányolt élelem szétosztása, ismert gyáriparosok vagy katonai vezetők elrablása, vagy a rajtaütések során megszerzett titkos információk nyilvánosságra hozása mind Latin-Amerikában, mind Európában felelevenítették a gerillákról Che Guevara óta alkotott romantikus képet.

A fegyveres akciók azonban, amelyek nem voltak többek bosszantó tűszúrásoknál, alkalmat adtak a hadsereg vezetőinek arra, hogy az Egyesült Államok támogatását élvezve katonai puccsok útján magukhoz ragadják a hatalmat. E katonai rezsimek látszottak ugyanis a legalkalmasabbnak arra, hogy feltartóztassák azt a forradalmi hullámot, amely Délkelet-Ázsiában és Afrikában máris nehéz helyzetbe hozta az Egyesült Államok hadseregét és annak helyi szövetségeseit. E biankó felhatalmazás alapján aztán “a jog és a rend biztosításának” nevében a gorilladiktatúrákban kezdetét vette a terrornak és az üldözésnek egy mindaddig elképzelhetetlen hulláma. A városi gerillacsoportok sem logisztikai szempontból, sem létszámuknál fogva nem voltak abban a helyzetben, hogy a városi központokban a guevarai koncepciónak megfelelően népi felszabadító hadseregekké alakuljanak át, és így szegüljenek szembe az elnyomó apparátussal. Az elnyomás egyébként nem korlátozódott a fegyveres csoportokra és holdudvarukra, hanem kiterjedt a legális és fegyvertelen városi mozgalmakra is. Ezek üldözése teljesen független volt attól, hogy közel álltak-e a gerillacsoportokhoz vagy sem. A dél-amerikai forradalmi mozgalmat ily módon fizikailag megfosztották bázisától. Az Egyesült Államok hátországában egyidejűleg több fronton is sikerült visszaállítani a nyugalmat és megakadályozni az USA befolyásvesztését. E külpolitikai vonatkozások mellett azonban a dél-amerikai baloldali mozgalmak vereségének alapvető belpolitikai következményei is voltak. A hetvenes évek második felére ugyanis nem maradt olyan szervezett erő, amely eséllyel szegülhetett volna szembe a katonai junták ekkor induló gazdasági szerkezetkiigazító politikájával. A hetvenes évek közepére tehát a gerillamozgalmak első hulláma, amely önmeghatározásában többé vagy kevésbé hangsúlyosan a kubai tapasztalokra támaszkodott, végérvényesen elbukott.

A második hullám: a hálózatok kora

Kuba, amely egy mély gazdasági válságot követően a hetvenes évek elejétől erősebben támaszkodott a Szovjetunióra és Kelet-Európára, letett a forradalom latin-amerikai exportjáról, és több országgal diplomáciai kapcsolatokat épített ki. Dél-Amerikában majdnem minden vereséget szenvedett gerillacsoport bekapcsolódott a legális ellenzék munkájába. Közben pedig a mozgalom első hullámának túlélői Közép-Amerikában, Kolumbiában és Mexikóban új gerillamozgalmak alapítását készítették elő. Éveken keresztül tartó önkritikus viták után, amelyek során feldolgozták vereségeiket, a hetvenes években kezdetét vette egy újraszerveződési fázis, és megindultak az új gerillaközpontok felépítésének titkos előmunkálatai.

A második gerilla-hullám kibontakozása időbeli átfedést mutat az első hullám elhalásával. Kezdetei az 1972–74-es évekre tehetők, amikor Guatemalában, El Salvadorban és Kolumbiában új típusú szerveződések kezdtek megjelenni. A második hullám tetőpontját Somoza megbuktatása jelentette 1979. július 19-én. A Kuba utáni második sikeres forradalom új történelmi korszakot nyitott meg Közép-Amerikában, amelyet 1981–82-ig a forradalmi mozgalmak viharos előretörése jellemzett. A nyolcvanas éveket aztán a felszabadító mozgalmak és ellenfeleik elhúzódó és véres küzdelme határozta meg. Miközben a második hullám legfontosabb erői, a közép-amerikai mozgalmak 1996 végéig békeszerződések útján legális mederbe terelődtek, az andokbeli Peruban és Kolumbiában tovább húzódnak a fegyveres harcok. Ezekben az országokban időközben jelentősen megváltoztak ugyan a körülmények, de a felkelők politikai elképzelései és akcióformái alapvetően a régiek maradtak. Ezért egyelőre nem beszélhetünk arról, hogy a gerillamozgalmak második hulláma már teljesen kifulladt volna.

A gerillamozgalmak második hullámát meghatározó szervezetek számos új vonást mutatnak fel. Az új mozgalmakban sor került mind a gyújtópont-elmélet, mind a “korszakelmélet” hibáinak és gyengeségeinek kritikus kiértékelésére. A katonai megmozdulásokat alárendelték az osztályharc egy átfogóbb politikai koncepciójának, és nagy figyelmet szenteltek az akciók saját táborukon kívüliek számára való megjelenítésének. Minden csoportnál központi jelentőségre tett szert a szövetségi politika és a taktikai rugalmasság: a kommunista pártokkal, illetve a szociáldemokrácia vagy különféle keresztény csoportosulások bizonyos elemeivel kötött kapcsolatok és szövetségek szélesítették a felkelők társadalmi bázisát, és csökkentették elszigeteltségüket. Ezen túlmenően a titkos fegyveres apparátus mellett legális tömegmozgalmakat és féllegális fórumokat is létrehoztak. E különböző szintek a politikai–katonai szervezetek vezetőségében találkoztak, miközben azonban az egyes csoportok megtartották politikai és szervezeti önállóságukat. Így több szintű, társadalmilag sokszínű, kollektív vezetésű felszabadítási frontok alakultak ki, amelyek különböző politikai hagyományokat és irányzatokat fogtak össze. Működésükkel egy szélesen értelmezett beavatkozásellenes, emberi jogi és békepolitika volt hivatott korlátokat szabni a hadsereg tevékenységének. E felszabadítási frontok élvezték a nagyvárosokban jelen levő nemzetközi szolidaritási mozgalmak támogatását, és védte őket a diplomáciai kapcsolatok egy sűrű hálója is, amelyet fáradságos aprómunka árán szövögettek. A “kontinentális forradalom” elvét felváltotta a “nemzeti felszabadítás” célkitűzése. Végül a lényegesen rosszabb keretfeltételekre a mozgalmak egy minőségileg új politikával, a béketárgyalások felvételével válaszoltak, ami megakadályozta a politikai–katonai szervezetek fenyegető széthullását.

Ebben az összefüggésben megváltozott a fegyveres akciók jelentősége is: ezek a 80-as évek folyamán stratégiai eszközből – amelyet eredetileg a hatalom forradalmi megragadásának céljával vetettek be, bár egyedül a sandinisták esetében sikerrel – fokozatosan taktikai elemmé váltak, és arra szolgáltak, hogy az adott politikai rendszeren belül szabad mozgástereket nyissanak. Miközben a “gerilla” és a “fegyveres harc” a gyújtópont-elmélet hatása alatt egészen odáig a “forradalom” szinonimájának számított, a 80-as években ezek a fogalmak leváltak egymásról. Az államhatalom megszerzéséért küzdő klasszikus gerillamozgalmak mellett kialakult egy “fegyveres reformizmus”, amely már nem a társadalmi viszonyok megdöntéséért lépett fel, hanem azok demokratizálásáért. Meg kell azonban jegyezni, hogy egy adott csoport kizárólagos besorolása a “fegyveres reformizmus” irányzatába inkább csak társadalomelméleti elvonatkoztatás lehet, mintsem a csoport valóságos természetének leírása. Az egyes esetek ugyanis azt mutatják, hogy a gerillamozgalmak ide-oda ingadozhatnak a korlátozott cél, azaz bizonyos játéktér biztosítása, illetve az átfogó kísérlet, vagyis az államhatalom átvétele között. Hogy végül melyik irányba fog kimozdulni az inga, az kevésbé programokon vagy ideológiai álláspontokon múlik, mint inkább a gyakorlati sikereken, illetve kudarcokon.

Elődeikkel szemben a második hullám nagy mozgalmai már képesek voltak támogatást szerezni a vidéki lakosság körében, ami növekedésük és sikereik alapvető feltétele volt. A gerillamozgalom derékhadát immár nem diákok, hanem campesinók alkották, közöttük sok nő is. Guatemalában és Peruban nagyszámú indián is csatlakozott a mozgalomhoz. A vidéki gerillaegységek mellett egyes mozgalmak városi csapatokat is fenn tudtak tartani. Mivel pedig El Salvadorban és Guatemalában a felkelők irányító szervezetében a Kommunista Párt is részt vett, a gerillacsoportok a városi szakszervezetekkel is jó kapcsolatokat ápoltak. A második hullám mozgalmai kiterjedt társadalmi bázisépítő munkájuk következtében összehasonlíthatatlanul erősebb támogatást élveztek a lakosság körében, mint az egykori gerillaközpontok.

A harmadik hullám

Az EZLN új jelszava (“Ya basta!” – “Ebből elég!”) egy új korszak kezdetét jelzi, csakúgy mint a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) 1996-os megjelenése. Kuba és Nicaragua győzedelmes felkeléseihez hasonlóan “az első posztkommunista gerilla” (Carlos Fuentes) fellépése is mozgásba hozott egy megmerevedő hatalmi konstellációt. A zapatista mozgalmat azonban mind tartalma, mind a politizálás új formái, mind a megváltozott nemzetközi feltételek megkülönböztetik elődeitől. Az EPR fellépése alátámasztja azt a nézetet, amely szerint Chiapasban nem egyszerűen egy késői utóvédharc folyik, hanem a neoliberális támadással szemben kibontakozó konfliktus tanúi vagyunk.

A zapatista felkelés ráirányította a figyelmet a neoliberális gazdaságpolitika társadalmi következményeire, nyomás alá helyezte Mexikó politikai rendszerét, és jelentősen megnövelte a parlamenten kívüli baloldali ellenzék befolyását. Legfontosabb hatása, hogy közvetlen és közvetett módon gyengítette a hagyományos tekintélyuralmi erőket, a PRI állampártot, erősített viszont egy mérsékelt baloldali reformirányzatot, a “Demokratikus Forradalom Pártját” (PRD). Hasonlóan Kubához és Nicaraguához, a zapatista mozgalom hatására ismét politikai alapkérdéseket feszegető, széles körű és heves viták bontakoztak ki Latin-Amerikában, továbbá mind Európában, mind az Egyesült Államokban kialakult egy aktív szolidaritási mozgalom. Persze a forradalom ebben az esetben is elsőként az ellenforradalmi törekvéseket erősítette fel. A mai mexikói helyzetben ez azt jelenti, hogy nő a hadsereg befolyása a civil erők rovására, és növekvő jelentőségre tesz szert az Egyesült Államokkal folytatott katonai együttműködés. Elődeikkel ellentétben sajnos nemzetközi kapcsolataikban a zapatisták nem rendelkeznek semmiféle jelentősebb szövetségessel vagy baráti kormánnyal, amely például egy katonai offenzíva esetén a mozgalomnak bizonyos védelmet nyújthatna. A szovjet tömb összeomlása, a sandinisták veresége (1990), valamint az el salvadori (1992) és guatemalai (1996) békeszerződések után, tekintetbe véve továbbá, hogy Kuba igen jó kapcsolatokat ápol a mexikói uralkodó osztállyal, az EZLN-nek meg kell elégednie különböző politikai pártok semmire sem kötelező szimpátia-megnyilvánulásaival és a saját országaikban is minden befolyást nélkülöző csoportok szolidaritásával. A szövetségi politika gyengeségében a nemzetközi politikai klíma tükröződik vissza. Hogy a zapatista vezetés ennek tudatában van, azt azok a törekvései is mutatják, hogy a lehető legszélesebb politikai spektrumot megcélzó nemzetközi kongresszusok rendezésével a világ nyilvánossága előtt legalább egy bizonyos erkölcsi és politikai ellensúlyt szerezzen.

Élcsapat helyett: indianizálódás

A gerillamozgalmak első és második hullámától eltérően a zapatisták nem tekintik magukat a társadalmi átalakulás élcsapatának, nem harcolnak az államhatalomért vagy az – akárhogy is definiált – szocialista rendszer megvalósításáért. Az EZLN a demokratikus értelemben vett civil társadalomban gondolkodik. Szóvivőjük, Marcos alparancsnok egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy hangsúlyozza ezt. A francia forradalom olyan jelszavaihoz nyúl vissza, mint a “szabadság és egyenlőség”, beemeli a vitába az “igazságosság” és a “méltóság” fogalmát, és rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít a kommunikáció új formáinak, valamint a jelképeknek. Az EZLN egy demokratikus forradalomért lép fel, amely véget vet a PRI uralmának, és biztosítja az indián lakosságnak nemcsak a jogi, de a tényleges egyenjogúságot is. A termelési viszonyok kulcsfontosságú kérdésében viszont csak annyiban foglal állást a mozgalom, amennyiben elutasítja a neoliberalizmust, továbbá agrárreformot tart szükségesnek.

Megnyilvánulásaikban hiába is keresnénk a hagyományos szocialista diskurzus érvelési mintáit. Ehelyett gyakran utalnak a mexikói történelemre és az indián közösségek tapasztalataira. Az EZLN olyan jelképeket használ, mint a vörös és fekete színek, amelyek széles körben elterjedtek más latin-amerikai forradalmi mozgalmaknál is, és saját magát “Nemzeti Felszabadító Hadseregként” határozza meg, ami a gerillamozgalmak első és második hulláma idején is jellemző volt. Elődje, az FLN, amely 1983 novemberében változtatta nevét EZLN-re, éppen úgy a guevarizmus hagyományaiból érkezett, mint a szóvivő, Marcos alparancsnok. Eredeti stratégiájuk – titkos fegyveres csoportok létrehozása a lakott területektől messze – nem különbözött a sok más hasonló szervezetétől.

Az EZLN sajátos jellege onnantól kezdve alakult ki, hogy az eredeti csoport indián aktivistákkal és indián közösségekkel került érintkezésbe. A politikai–katonai élcsapat a 80-as évek második felében az indián közösségek fegyveres mozgalmává alakult át. A szóvivőtől származó információk szerint az EZLN azokat a döntéseket követi, amelyek a közösség valamennyi tagjának részvételével folytatott előzetes konzultációk után születnek. Ez az eljárás a feje tetejére állítja a gerilla és társadalmi bázisa közti hagyományos kapcsolatot, amelyben mindig az előző fél volt a meghatározó. Egyúttal egészen más jelentőséghez jut a mozgalomban a bázisdemokrácia elvén nyugvó részvétel. Az EZLN tehát kettős értelemben is “indianizálódott”: egyrészt, mivel mára csaknem minden tagja indián etnikumú, másrészt pedig azért, mert az indián közösségek a szervezet vezetését – a “Titkos Forradalmi Indián Bizottságot” – is átvették, érvényre juttatva saját célkitűzéseiket és döntéshozatali formáikat.

Álcázott háború

Két hétig tartó fegyveres konfrontáció után, amelynek során a mexikói hadsereg súlyosan megsértette az emberi jogokat, ám ennek ellenére nem boldogult a zapatistákkal, sőt helyenként csúfos katonai vereségeket kellett tudomásul vennie, 1994 elején Salinas de Gortari elnök egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Az állami vezetés elsősorban a nemzetközi közvéleményből érkező bírálatok és a Mexikóváros utcáin békét követelő tömegtüntetések miatt került lépéskényszerbe. Azóta a zapatistáknak új belpolitikai helyzetben kell boldogulniuk: egyedül maradtak a felkeléssel, a PRI ugyanis a katonai megoldás helyett a fegyverszünet és a tárgyalások eszközét vetette be, elkerülendő a társadalmi feszültségek további éleződését és a zapatisták további megerősödését. Az EZLN számára nem maradt más hátra, mint felkészületlenül a tárgyalóasztalhoz ülni és megkezdeni a kormány által javasolt, valamint a civil társadalom által követelt párbeszédet. A tárgyalások – többszöri megszakítással – 1994 februárja óta tartanak.

A zapatisták a fegyvernyugvás kikiáltása óta többszörösen is paradox helyzetbe kerültek. Az ország demokratizálásáért küzdenek, miközben fegyverben állnak; az indián közösségek “fegyveres kommunitarizmusának” kifejeződései, miközben nemzeti jellegű civil mozgalommá szeretnének válni; feltalálták a fegyveres erőszakmentességnek egyfajta stratégiáját, amely mellett a sokszoros katonai provokáció ellenére is kitartottak, a fegyveres támadásokkal költői megfogalmazású nyilatkozatokat és nemzetközi kongresszusokat szegezve szembe. Azokat a különböző próbálkozásokat azonban, amelyek nemzeti keretekben megvalósuló, legális jelenlétre irányulnak, hiábavalónak kell tekintenünk. A zapatisták egyelőre nem léptek túl egy bizonyos nemzetközi kisugárzással is bíró, ám alapvetően regionális földalatti mozgalom státuszán. A Zedillo-kormány egy, a kifárasztásra és a mozgalom lassú kivéreztetésére törekvő stratégiát követ, amellyel szemben igen nehéz védekezni. Az államhatalom megsokszorozta katonai jelenlétét, és 1995 februárjában megközelíthetetlen őserdei területekre szorította be az EZLN erőit. A mozgalom civil támogatóit a félkatonai jellegű “Fehér Gárda” üldözi, amely állami intézmények támogatásával, illetve hallgatólagos jóváhagyásával működik.

Az 1994. május 1-jén megalakított EPR (politikai–katonai szervezet, amely elképzeléseiben és fellépésében is az elmúlt periódus vidéki gerilláihoz hasonlít) 1996. júniusi fellépésével immár létezik egy másik fegyveres csoport is, amely nyíltan működik. Az EPR néhány déli szövetségi államban van jelen, mint Guerrero vagy Oaxaca. Állítólag van némi befolyása néhány legális tömegszervezetre is. Emellett több száz fegyveres tagot számlál, akik a kiterjesztett népi háború koncepciójának jegyében az államhatalom megszerzéséért harcolnak. Nyilvános fellépésüket követően – amely az EPR saját adatai szerint az első 10 hónap során 140 áldozatot követelt a biztonsági erők soraiból – a hadsereg nagy nyilvánosságot kapott támadási hullámot intézett ellenük, így azóta a csoport mindössze a “fegyveres propagandára” és a védekező akciókra korlátozza aktivitását. A szervezet hangsúlyozza, hogy még lát lehetőséget a legális politikai tevékenységre, és az 1997. júliusi választások alkalmából egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Állítólag más szövetségi államokban is léteznek földalatti mozgalmak.

A zapatisták felkelése óta Mexikóban egy álcázott háború zajlik, ahol az állami biztonsági erőkkel változatos társadalmi bázisra támaszkodó, eltérő jelentőségű és politikai orientációjú, többé vagy kevésbé jól felfegyverzett mozgalmak állnak szemben. A chiapasi hivatalos fegyverszünet óta az állam egy hadüzenet nélküli, és ezért a nemzetközi nyilvánosság által nem észlelt, alacsony intenzitású háborút (low intensity war) folytat. A támadások elsősorban a civil lakosság azon rétegei ellen irányulnak, amelyeket a gerillák lehetséges támogatóinak tekintenek. A harcok immár a hétköznapok részévé váltak, különösen Chiapas, Guerrero és Oaxaca szövetségi államokban. Hogy a konfliktus kiterjed-e és még határozottabban fegyveres jelleget ölt-e, vagy sikerül politikai úton rendezni, az a mexikói nyitási és átmeneti folyamat további alakulásának függvénye. Amennyiben a hadsereg – akár hallgatólagos támogatással, akár a választott parlament ellenében – tovább fokozza a chiapasi megszállást, esetleg további területekre is kiterjeszti a csendes háborút, úgy nem zárhatók ki az újabb katonai összecsapások. A konfliktus ilyen kimenetelének azonban – Mexikó politikai és gazdasági súlya, NAFTA-tagsága és az Egyesült Államokkal közös határa miatt – az egész földrészre kiterjedő hatásai volnának.

Egy új modell

Az ún. létező szocialista rendszerek összeomlása és a közép-amerikai békeszerződések után a fegyveres harc modellje általában elavultnak számított. A fennmaradt felszabadítási mozgalmakon eluralkodott a kételkedés, hogy vajon még a legjobb esetben is, azaz ha sikerülne megszerezni a hatalmat, a várható bel- és külpolitikai feszültségek közepette, volna-e lehetőség forradalmi elképzeléseik megvalósítására, avagy a hatalom megtartása csak a forradalmi társadalmi tartalom feladása árán volna lehetséges. A zapatisták felkelésével és a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) megjelenésével azonban újra napirendre került a fegyveres harc. Ezek az események először is világossá tették, hogy a fegyveres ellenállás változatlanul lehetséges, és hogy a felszabadítási törekvések értelmes eszköze lehet. Azt is megmutatták, hogy léteznek gerillamozgalmak, amelyek képesek kifinomult stratégiák kidolgozásával alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. E mozgalmak alulról jövő kezdeményezéseikkel számottevően hozzájárultak országaik demokratizálásához, amenynyiben komolyan megkérdőjelezték a tekintélyuralomra épülő hatalmi berendezkedést, de legalábbis legitimációs válságokat idéztek elő. Sajátos arculatuk megóvta őket attól, hogy a hadsereg masszív bevetésével elhallgattassák vagy megsemmisítsék őket. A zapatista mozgalmat az a sajátos jellege teszi kiemelkedő jelentőségűvé, hogy célzott politikai beavatkozással és szövetségesek keresésével párosítja az indián közösségekben végzett földalatti munkát. Amennyiben sok más csoporthoz hasonlóan a zapatisták is legális indián szervezetként működnének, a hatalom ugyanolyan gyorsan és keményen elnyomná őket, mint amazokat. Ez az oka annak, hogy a zapatista mozgalom először is békeszerződést akar kötni, és útjára akar indítani egy széles körű demokratizálódási folyamatot, mielőtt legalizálná saját tevékenységét. Ez a magyarázat a harisnya-maszkjaikra is. Ezek ugyan valóban nagyon látványosak a tévé képernyőjén is, elsődleges funkciójuk azonban mégiscsak viselőik megóvása az üldöztetéstől.

Az EZLN másik fontos tulajdonsága, hogy nem élcsapatként viszonyul a demokráciához és a hatalomhoz. A zapatisták ezzel olyan tényezőknek is figyelmet szentelnek, amelyekkel a guevarista vagy leninista baloldal legfeljebb érintőlegesen foglalkozott, mivel elsősorban az államhatalom megragadására, a (biztonsági) apparátusok feletti ellenőrzés megszerzésére és a forradalmi párt kiépítésére koncentrált. Az új megközelítésre ezzel szemben jellemző a különböző érdekcsoportok bevonása a saját elképzelésekbe és a véleménykülönbségek tudomásulvétele; a felelős közreműködés egy olyan demokratikus hatalom kiépítésében, amely az ellenhatalom, a “poder popular” vagy “poder local” felfogásaira támaszkodik; a különböző kultúrák egyenrangúságának és a másság jogának elismerése, valamint a faji megkülönböztetés elleni küzdelem; az ideológiai hegemónia elleni küzdelem egy saját és összetéveszthetetlen nyelvezet bevetése, a modern kommunikációs eszközök használata és saját jelképvilág kialakítása révén. Éppen ez utóbbi jellemvonásai alapozták meg a zapatizmus széles körű nemzetközi elismertségét, és gyengítették az afölötti kételyt, hogy vajon lehetségesek-e, sőt egyáltalán: kívánatosak-e a baloldali alternatívák a világgazdaság perifériáján. E jellegzetes új arculat teremtette meg a csíráját annak az EZLN iránti nemzetközi szolidaritásnak, amely nélkül tartósan egyetlen harmadik világbeli forradalmi mozgalom sem maradhat fenn.

Az első és a második hullám mozgalmaihoz képest a zapatisták leggyengébb pontja az olyan társadalmi alapkérdések megkerülése, mint a mexikói termelési és uralmi viszonyok természete. A PRI-uralom végének követelése, a civil társadalom dicsőítése és a neoliberalizmus elutasítása ugyanis önmagában nem hatol elég mélyre. Bármilyen rokonszenves is a más nézetekre való nyitottság, úgy tűnik, csak arról tereli el a figyelmet, hogy a zapatistáknak nincs saját álláspontjuk, de legalábbis nem tárják azt a széles nyilvánosság elé. A nagy kérdés, hogy mozgalmuk meddig képes fenntartani az ez ideig kétségkívül termékeny feszültséget az erkölcsi kategóriák és a puskagolyók, illetve a szimbolikus töltetű békés szuverenitás és a piac törvényei között. A társadalomban mindenütt növekvő, részben megfoghatatlan erőszak közepette, amelynek gyakorlásában a legkülönbözőbb csoportok vesznek részt (félkatonai szervezetek, kábítószermaffiák, emberrablásra szakosodott szervezetek, ifjúsági bandák), és amely helyenként zűrzavaros állapotokat hoz létre, mind a zapatistáknak, mind más mozgalmaknak rendkívül óvatosan kell eljárniuk. Az a veszély fenyeget ugyanis, hogy fegyveres erőik túl messzire mennek, és a felszabadítási folyamat előmozdítása helyett elriasztják a befolyási övezetükben élő lakosságot, erőszakosan keresve annak támogatását. Egy rugalmas politikai stratégia és a politikai, illetve gerillaaktivitás megfelelő kombinációja jelentheti azt az eszközt, amely a minimálisra csökkentheti ezt a veszélyt, másfelől viszont a lehető legtöbb társadalmi támogatást tudja felsorakoztatni a demokratikus és forradalmi hagyományok mögött.

(Fordította: Bellon Erika)