A huszadik század középső harmadától egyre elterjedtebbé vált, hogy a végrehajtó hatalom birtokosai (kormányfők és miniszterek) gazdasági tanácsadókat alkalmaznak döntéseik támogatására. Mindazokban a tőkés rendszerekben, amelyekben az állam szerepvállalása – különösen a végrehajtó hatalom megerősödése folytán – megnőtt, e gazdasági tanácsadók kettős szerepkört kaptak. Egyrészt elméletileg megalapozott, konzisztens javaslatokkal kell ellátniuk a döntéshozó politikusokat, másrészt segíteniük kell e politikusokat abban, hogy gazdasági döntéseik lényegét a közvéleménnyel megértessék és elfogadtassák.

A gazdasági tanácsadás klasszikus formában az Amerikai Egyesült Államokban alakult ki, ahol az 1946-os Foglalkoztatási Törvény értelmében létrehozták a Gazdasági Tanácsadók Tanácsát (CEA), amely közvetlenül az elnök napi döntéseit hivatott kiszolgálni. A CEA élén álló közgazdasági főtanácsadó – a külföldi megfigyelők által jobban ismert nemzetbiztonsági főtanácsadóhoz hasonlóan – gyakorlatilag miniszteri szintű, sőt egyes minisztereknél jóval befolyásosabb kormánytisztviselő.

A kormányok mellett működő gazdasági tanácsadó rendszerint elméleti szakember, aki pályája jelentős részét egyetemi vagy kutatóintézeti környezetben töltötte, így elsősorban arra alkalmas, hogy "a tudomány" tekintélyével támogassa a végrehajtó hatalmat, még akkor is, ha a tudomány képviselői egyes közgazdasági kérdésekről köztudomásúan egészen ellentétes álláspontokat is képviselhetnek.

A demokráciára gyakorolt hatás szempontjából a makrogazdasági tanácsadás kétélű fegyvernek bizonyult. Egyrészt ugyanis a gazdasági folyamatok nyilvános elemzésével hozzájárult a gazdasági döntések átláthatóságának és végső soron társadalom általi ellenőrzésének megteremtéséhez, másrészt viszont erősítette a makrogazdasági folyamatok manipulációjába vetett hitet, és így legitimálta a végrehajtó hatalom erősítését, hatáskörének kiterjesztését. A jónevű közgazdasági tanácsadók alkalmazása és szerepeltetése mögött gyakran föllelhető az a szándék, hogy az adott kormány irányvonalát és intézkedéseit ne kelljen valódi társadalmi kezdeményezésekre és egyeztetésre építeni.

A politikus számára különösen hasznos lehet a közvélemény előtt ismert tanácsadók alkalmazása, hiszen sikertelen vagy népszerűtlen intézkedések esetén a tanácsadók menesztésével a felelősség egy részétől is meg lehet szabadulni. Erre elsősorban akkor nyílik lehetőség, ha a tanácsadót formálisan is miniszterré nevezik ki. (Eredetileg egyébként a miniszteri pozíció ténylegesen is tanácsadói szerepkört jelentett, és csak később váltak e posztok birtokosaiból a végrehajtó hatalom egyes szeleteinek felügyelői.)

Minden politikusnak, aki gazdasági tanácsadókat vesz igénybe, számolnia kell az úgynevezett Truman-effektussal. Ennek lényege, hogy az egyértelmű közgazdasági összefüggések tálalására számító politikust lépten-nyomon felbosszantja az a tény, hogy a közgazdászok kizárólag "egyrészt-másrészt" alapon képesek elmagyarázni a gazdasági folyamatokat, és így a végső döntés súlya és felelőssége mindenképpen a politikusé marad. (Ezen effektus miatt akart volna magának Harry S. Truman amerikai elnök "félkarú" tanácsadókat, az angol nyelv ugyanis az egyrészt és másrészt kifejezést az "on the one hand" és "on the other hand" szavakkal adja vissza.)

Miután nincs rájuk szükség, illik a gazdasági tanácsadókat magas kitüntetésekkel, illetve további pozíciókkal jutalmazni. Még ott is, ahol egy pártvezér nem teheti meg azt, amit a brit Munkáspárt vezetôi szoktak. Nagy-Britanniában ugyanis hagyománnyá vált a gazdasági tanácsadók életfogytig tartó lordosítása, amire példa a hatvanas évekbôl a magyar származású Nicholas Kaldor és Thomas Balogh, illetve a közelmúltból Meghnad Desai vagy John Eatwell.

A tőkés viszonyok helyreállításának útjára lépő országokban fokozottan kell vigyáznunk arra, hogy a közgazdasági tanácsadók által hangoztatott elvek és ajánlások összhangban legyenek a gazdaságért felelős miniszterek nézeteivel és irányvonalával. E probléma kiéleződése különösen olyan helyzetekben fenyeget, amikor egy választásokat nyerő pártnak a kampány idején még halvány gőze sincs arról, hogy kormányra kerülve mit fog csinálni. Az ilyen szituáció azonban a gazdasági tanácsadó, vagy a miniszter, vagy mindkettő gyors távozásához, és általában a kormányzó politikusgárda gyors elhasználásához vezet.

Előfordulhat, hogy egy miniszterelnök nem sokkal kormánya megalakulása után tanácsadó testületet kíván felállítani, ám a kísérlet nem sikerül, mert a felkért tanácsadók átlátják a kormányfői szándék lényegét, miszerint szerepük az eleve eldöntött intézkedések szakmai tekintéllyel való felruházása lenne. Ilyen helyzeteket elkerülendő jobb, ha a politikus nem is kísérletezik efféle szakmai kapcsolat létesítésével, vagy olyan "szakemberekkel" kezd, akik nem tartanak igényt önálló véleményformálásra.

Új és különösen fiatal miniszterelnökök számára mindenképpen ajánlott, hogy magukat nagy, de legalábbis közepes tekintélyű közgazdászokkal vegyék körül. Ha egy gazdasági tanácsadó testület egy tucatnyinál is több tagot számlál, úgy valószínűsíthető, hogy a kormányfő számára a testület jól látható tekintélypótlási hozadékot produkál, de mivel egy ilyen nagy testületben eleve sokféle vélemény jelenik meg, úgy a valóságban a miniszterelnök mégis csak azt dönt, amihez kedve van.

Alulfejlett országokban, ahol a fejlődés és felzárkózás illúzióját osztják a társadalom különböző rétegei és a különféle politikai erők, érdemes külföldi szakértőkkel is próbálkozni, akik nemcsak "a tudomány", de "a fejlett világ" szavaként is meg tudnak jeleníteni bizonyos intézkedéseket. Az sem baj, ha ezek a tanácsadók az érintett alulfejlett országban születtek, de életük egy részét a tőkés centrum országaiban töltötték, tanulmányaikat ott folytatták, sőt esetleg magas hivatali pozíciókat is betöltöttek. Számolni kell persze azzal, hogy a közvélemény nacionalista köreiben a külföldi szakértő jelenléte visszatetszést kelthet, és a tekintélypótlási hozadék negatív értéket vehet fel.

A külföldről származó gazdasági tanácsadók iránti ellenszenv valóban azóta nőtt meg különösképpen, mióta az ilyen tanácsadók kiküldése a politikai függés és alárendeltség szimbólumává is vált. A volt gyarmattartó országokból, illetve az Egyesült Államokból származó gazdasági szakértők egy alulfejlett és pénzügyileg magatehetetlen országban sokszor nem valamiféle szakmai koncepciót segítenek megvalósítani, hanem ellentmondást nem tűrve hajtatják végre a tőkés centrumországok diktátumait. Egy okos kormány persze ebből a helyzetből is előnyt tud kovácsolni. Amennyiben a külföldi tanácsadók helytartó szerepe köztudottá válik, a kormány vagy annak egyes tisztségviselői olyan intézkedéseket is a külföldi diktátum számlájára tudnak írni, amelyek egyébként az ő saját érdekeiket szolgálják.

Bevezető

A neoliberalizmus diadala és a munkásosztály visszaszorulása divatos értelmiségi állásponttá tette a "poszt-marxizmust". Az űrt, melyet a reformista baloldal hagyott maga után, részben kapitalista politikusok és ideológusok, technokraták, részben a hagyományos és fundamentalista egyházak (a pünkösdiek és a vatikáni) töltötték be. A múltban ez szocialista, nacionalista és populista politikusok és azon egyházi aktivisták térfele volt, akiket a "felszabadítás teológiájának" hirdetőiként emlegettek. A balközép különösen nagy befolyással bírt egyfelől a (csúcson lévő) politikai rezsim, másfelől a politikailag kevésbé érdeklődő (legalul elhelyezkedő) népcsoportok köreiben. A baloldal megürült radikális szárnyát korábban a politikai értelmiség, a szakszervezetek politikai vonala, továbbá a városi és vidéki társadalmi mozgalmak zászlóvivői foglalták el. A marxizmus és a "poszt-marxizmus" között fennálló vita mára ezek között az osztályok között éleződött ki leginkább.

A neoliberalizmust szolgáló meghatározó pénzügyi intézmények és kormányszervek közreműködésével – nemegyszer anyagi támogatásával – jó néhány olyan "társadalmi" szervezet jött létre, melyek ideológiájukat, kapcsolataikat és gyakorlatukat tekintve közvetlenül veszélyeztetik a marxista elméletet és gyakorlatot, és mindkettővel szöges ellentétben állnak. Ezek a szervezetek, melyek az esetek többségében mint "nem kormányzati szervezetek", illetve "független kutatóközpontok" határozzák meg önmagukat, aktív szerepet vállaltak pénzügyi patrónusaik neoliberális programjához illeszkedő, azt kiegészítő ideológiák és politikai gyakorlat kialakításában. Jelen tanulmány az ideológiai összetevők ismertetésével és bírálatával kíván részletesebben foglalkozni, majd pedig e szervezetek tevékenységét és látszattevékenységét fogja az osztálybázisú mozgalmak és felfogások tükrében vizsgálni. Végezetül a "poszt-marxizmus" eredetét, fejlődését és jövőjét tárgyaljuk, a marxizmus hanyatlásával és lehetséges visszatérésével összefüggésben.

A poszt-marxizmus összetevői

A poszt-marxista nézetrendszer értelmiségi támogatói legtöbbször az egykori marxisták közül kerülnek ki. A marxizmus "kritikájából" kiindulva, minden egyes alapállítással szembe olyan ellenpontokat helyeznek, melyek egy alternatív elmélet vagy legalábbis elfogadható elemzési irány alapjául igyekeznek szolgálni. A poszt-marxista érvelés az alábbi tíz állításban foglalható össze:

1. A szocializmus elmélete megbukott, és az "általános társadalomelméletek" mind ugyanerre a sorsra vannak kárhoztatva. Az ideológiák (a poszt-marxizmust kivéve!) hazugok, mivel egy nemében és fajában egységes kulturális rendszer gondolatvilágát tükrözik.

2. A marxisták osztályszemlélete "redukcionista", mivel a társadalmi osztályok határai feloldódnak; a politikailag döntő kiindulási pontok kulturális jellegűek, melyek különféle tényezőkből állnak (faj, nem, etnikum, szexuális beállítódások).

3. Az állam a demokrácia és a szabadság ellensége, ráadásul a jóléti ügyek korrupt és kevéssé hatékony intézője. Helyét a demokrácia és a szociális fellendülés egyedüli támaszának, a "civil társadalomnak" kell átvennie.

4. A központi tervezés gyökere, egyszersmind eredője a termelők közötti árucserét hátráltató bürokráciának. A piac és a piaci árucsere – esetleg némi szabályozással – vezet a fogyasztás növekedéséhez, a hatékonyabb elosztáshoz.

5. A hagyományos baloldal küzdelme az államhatalom megszerzéséért korrupcióhoz és olyan parancsuralmi rendszerhez vezet, amely azután a civil társadalmat is ellenőrzése alá vonja. A változás kizárólagosan demokratikus útját a helyi ügyek felett helyi szervezetek által helyben folytatott harcok és az országos, illetve nemzetközi hatóságoknak címzett tiltakozások vagy kényszerítések jelentik.

6. A forradalmak mindig rosszul végződnek vagy be sem következhetnek: a társadalmi átalakulás a hatalom reakciójával fenyeget. Ezért a választásos hatalomváltás fenntartása érdekében ki kell vívni és meg kell szilárdítani a demokratikus átmenet folyamatát.

7. Az osztályalapú szolidaritás eszméje csak a korábbi idők politikáját és valóságát tükröző régi ideológiákban kaphatott helyet. Osztályokról már nem beszélhetünk. Széttöredezett "gócpontok" vannak, ahol a "túlélés" érdekében bizonyos csoportok és a helyiek saját erejükre támaszkodva olyan kölcsönös mechanizmust működtetnek, mely külső támogatók által fenntartott együttműködésre épül. A szolidaritás osztályokon átívelő jelenség, emberbaráti gesztus.

8. Az osztályharc és a konfrontáció nem hoz feltétlenül egyértelmű eredményt: vereségeket idézhet elő, az égető problémák megoldásának kudarcát. A termelés növekedéséhez, fejlődéshez az vezet, ha a kormány és a nemzetközi szervek egy-egy konkrét projekt ügyében összefognak.

9. Az antiimperializmus a múltnak ugyancsak lejárt szavatosságú kifejezése. Napjaink globálissá szélesedett gazdaságában értelmetlen és lehetetlen a gazdasági központokat egymással szembe állítani. A világ egyes részei egyre inkább kölcsönös függésbe kerülnek, és egy ilyen világban még nagyobb szükség lesz a nemzetközi együttműködésre ahhoz, hogy a tőke, a technológia és a szakismeret a "gazdag" országokból a "szegényekhez" eljuthasson.

10. A népi szerveződések vezetőinek nem kell kizárólag a szegények mozgósítására törekedniük, és velük azonos módon élniük. A belső mobilizációt kívülről jött alapokból kell finanszírozni. A szakértők dolga, hogy olyan programokat találjanak ki, melyek biztosítják a helyi csoportok szerveződésének külsődleges fedezetét. Külső segítség nélkül a helyi csoportok életben maradása és saját szakmai pályafutásuk nem volna biztosítható.

A poszt-marxista ideológia kritikája

A poszt-marxisták tehát megfogalmaznak egy elemzést, egy bírálatot és egy fejlődési stratégiát – egyszóval pontosan olyan általános ideológiát, melyet a marxizmusban állítólag kifogásolnak. Mi több, ez az ideológia nem képes felismerni a kapitalizmus országos és nemzetközi méretű válságait (elhúzódó pangás, visszatérő pénzügyi pánik stb.) és a társadalmi ellentmondásokat (egyenlőtlenségek és szociális polarizáció), melyek éppen azokra a helyi társadalmi problémákra vannak hatással, melyekre a hangsúlyt összpontosítja. Például a neoliberalizmus (a poszt-marxisták társadalompolitikai és gazdasági környezete) eredetét osztályok közötti konfliktusban kell keresnünk. A tőke meghatározott ágazatai szövetségre léptek az állammal, és az így létrejött birodalommal eltiporta a népi osztályokat és rájuk kényszerítette ezt a sémát. Egy nem osztály-keretekre támaszkodó felfogás nem tud magyarázatot adni arra a kérdésre, hogy miként jött létre az a társadalmi környezet, mely a poszt-marxisták működési hátterét biztosítja. Ugyanez a kérdés merül fel a poszt-marxizmus gyökereinek tárgyalásakor is. Önnön életrajzuk annak az országos és nemzetközi méretű hatalomváltásnak a váratlan és radikális jellegét igazolja mind a gazdaság, mind a kultúra területein, mely korlátozza a marxizmus operációs terét és erőforrásait, ám kiszélesíti a poszt-marxisták lehetőségeit és pénzügyi hátterét. A poszt-marxizmus szociológiailag a politikai hatalomnak a munkásosztálytól a nemzetköziesedő tőke irányába való elmozdulásába van beágyazva.

És most magunk is szakadjunk el a poszt-marxista ideológia ismérveinek szociológiai vizsgálatától, az általános elméletalkotásra vonatkozó, általánosságban következetlen nézeteitől, és térjünk át sajátos meglátásainak tárgyalására. Kezdjük két fogalommal, "a szocializmus bukásával" és "az ideológiák végé-vel". Vajon mit jelent "a szocializmus bukása"? A Szovjetunió és a kelet-európai kommunista rendszerek összeomlását? Először is, ez a szocializmus fogalmának csupán egy fajta értelmezését adja. Másodszor, még ebben az esetben sem világos teljesen, hogy mi is omlott össze voltaképpen: a politikai vagy a társadalmi-gazdasági rendszer. Az 1994-95-ös választási eredmények Oroszországban, Lengyelországban, Magyarországon és számos volt szovjet tagállamban azt igazolják, hogy a választók többsége szívesen látja viszont a múltbéli népjóléti és gazdaságpolitika jellegzetességeit. Amennyiben az egykori kommunista országok közvéleményét tekintenénk a "bukás" fokmérőjének, bizony nem jutnánk egyértelmű eredményre. Másodszor, ha a poszt-marxisták számára "a szocializmus bukása" kifejezés a baloldal hatalomvesztését hordozza, akkor határozott különbséget kell tennünk a szocialista gyakorlat belső hibáiból fakadó "bukás" és a külső támadó politikai-katonai győzelméből eredő "bukás" között. Senkinek sem jutna eszébe azt mondani, hogy Hitlernek a nyugat-európai demokráciákra mért csapásai "a demokrácia bukását" jelentették. A terrorista tőkés rezsimek és/vagy az Egyesült Államok beavatkozása Chilében, Argentínában, Bolíviában, Uruguayban, a Dominikai Köztársaságban, Guatemalában, Nicaraguában, Salvadorban, Angolában, Mozambikban és Afganisztánban döntően közrejátszott a forradalmi baloldal "hanyatlásában". A katonai kudarc nem egyenlő a gazdasági rendszer kudarcával, és általa nem mérhető le a szocialista gyakorlat eredményessége. Még tovább menve azt tapasztaljuk, hogy amikor egy viszonylag stabil szocialista vagy népi kormányzat időszakára eső hazai teljesítményeket mérjük, a szociális mutatókat figyelembe véve, sokkal kedvezőbb képet kapunk, mint az utána következő időszakban: a lakossági részvétel, az egészségügy, a közoktatás és az egyenlő gyarapodás Allende alatt sokkal kedvezőbben alakult, mint azután Pinochet uralma alatt. Ugyanezek a mutatók a sandinista Nicaraguát is vonzóbbá tették Chamorro Nicaraguájához képest. Az Arbenz-kormány mezőgazdasági reformja és emberjogi politikája jól kidomborodik a CIA működtette kormány földbirtok-koncentráló politikájának és a 150.000 politikai gyilkosságnak a hátteréből.

Napjainkban – miközben igaz az, hogy neoliberálisok kormányoznak, és a marxisták hatalmon kívül vannak – alig találunk olyan országot a nyugati féltekén, ahol marxista vagy szocialista irányultságú tömegmozgalmak ne szerveznének jelentős tüntetéseket és ne intéznének támadásokat a neoliberális politika, illetve kormányzat ellen. A sikeres paraguayi, uruguayi és bolíviai általános sztrájkok, a mexikói nagy parasztmozgalmak, az indián gerillák és a brazíliai földnélküli munkások mozgalmai mind a marxizmus hatását bizonyítják.

A kommunista tömb határain kívül létező szocializmus alapjában demokratikus, népi összefogás volt, melynek jelentős támogató ereje a nép szabadon megválogatott érdekeiben rejlett. A poszt-marxisták összekeverik a szovjet típusú kommunizmust a latin-amerikai forradalmi, demokratikus, szocialista népi mozgalmakkal. Összetévesztik a háborús vereséget a baloldali gondolkodásúak politikai kudarcaival, és tudomásul veszik e két, egymással szemben álló nézet neoliberális összebékítését. Végezetül: még a kelet-európai kommunizmus esetében sem veszik észre a kommunizmus változó és mozgásban lévő természetét. A társadalmi tulajdonlás, a jóléti intézkedések, a mezőgazdasági reformok és a demokratikus tanácsi rendszer új keletű szocialista szintézisének növekvő népszerűsége az új társadalmi-politikai mozgalmaknak köszönhető.

Ebben a tekintetben "az ideológiák végének" poszt-marxista hangoztatása nemcsak saját ideológiai kinyilatkoztatásaik közepette kelt disszonáns hatást, de azzal a folytonos ideológiai vitával sem egyeztethető össze, mely a múlt és a jelen marxistái, a neoliberalizmus és annak poszt-marxista hajtásai között zajlik.

Az osztályhatárok elmosódása és a csoportazonosság felfedezése

A poszt-marxisták különféle okokból támadják a marxizmus osztályszemléletét. Egyfelől azt állítják, hogy az osztály fogalma háttérbe szorítja a vele egyenlő mértékben vagy még inkább lényeges kulturális azonosulások (nem, etnikum) jelentőségét. Azzal vádolják az osztály alapon elemzőket, hogy csak gazdasági szempontból mérlegelnek, és nem adnak választ az osztályokon belüli nemi és etnikai különbségekre, pedig napjaink politizálásának jellegét éppen ezek a "különbségek" szabják meg. Az osztályalapú elemzés elleni támadások más válfaja abból a nézetből táplálkozik, miszerint az osztály pusztán szellemi "kitaláció", egy alapjában kulturálisan determinált szubjektív jelenség. Tehát a társadalmat megosztó "objektív osztályérdek" nem létezik, mivel az "érdek" szigorúan egyéni, és minden kultúrának megvannak a maga preferenciái. A támadások harmadik vonala azzal érvel, hogy a gazdaság és a társadalom olyan hatalmas változásokon ment keresztül, melyek a régi osztályfelosztást nyomtalanul elsöpörték. A poszt-indusztriális társadalomban – tartja némely poszt-marxista – a hatalom forrása az új információs rendszerekben keresendő, az új technológiákban, azok működtetőinél és irányítóinál. A társadalom e szerint a nézet szerint olyan új társadalommá alakul át, melyben az ipari munkások előtt két út nyílik: vagy felfelé, a csúcstechnika "új középosztályába" emelkedni, vagy lefelé, a társadalmi létra legalsó foka alá süllyedni.

A marxisták soha sem tagadták az osztályokon belüli faji, nemek szerinti és etnikai megkülönböztetés jelentőségét. Ám annak a nagyobb társadalmi rendszernek a fontosságát hangsúlyozzák, mely ezeket a különbségeket előteremti, továbbá az osztályösszefogás szükségességét, hogy ezeket az egyenlőtlenségeket minden ponton felszámolhassa: munkahelyen, lakókörnyezetben, családban. A legtöbb marxista elutasítja azt a felfogást, melyben a nemek és faj szerinti egyenlőtlenségeket az osztályszerkezettől függetlenül lehet és kell értékelni: hogy a szolgálókat tartó, vagyonos földbirtokos asszonyok helyzete alapjában azonos az éhbérért dolgoztatott földműves asszonyokéval. Hogy a neoliberális kormányok indián bürokratái közös "identitásúak" azokkal az indián parasztokkal, akiket a szabadpiac gazdaságpolitikája jegyében földönfutókká tettek. Például Bolíviában egy indián alelnök tömeges letartóztatást hajtott végre kakaótermesztő indiánok körében. Az azonosság-politika abban az értelemben, hogy tudomásunk van az elnyomás bizonyos megnyilvánulásáról egy identitásában azonos csoport részéről, megfelelő kiindulópont lehet. Ez a megközelítés ugyanakkor az identitás (faj vagy nem) börtönéhez vezet, elszakít más elnyomott társadalmi csoportoktól, hacsak nem haladja meg az elnyomás közvetlen szintjeit, és szembe nem találja magát azzal a társadalmi rendszerrel, melyben gyökeredzik. Mert az akkor már a szélesebb körű, osztályalapú elemzését kívánja annak a hatalmi struktúrának, mely fenntartja és megszabja az általános és egyedi egyenlőtlenségek feltételeit. Az azonosságpolitika esszencializmusa elszigetelt, egymással versengő csoportokat hoz létre, melyek nem képesek átfogni azt a politikai-gazdasági univerzumot, mely kijelöli és sarokba kényszeríti a szegényeket, a munkásokat, a parasztokat és az alkalmazottakat. Az osztályrendszerű politizálás nyújt megfelelő terepet az "azonosságpolitika" támadásaihoz és azoknak az intézményeknek az átalakításához, melyek őrzik az osztály- és más típusú egyenlőtlenségeket.

Az osztályok nem szubjektív akarat eredményeként alakulnak ki: a tőkés osztály szervezi őket az értéktöbblet kisajátításának folyamata közben. Ennélfogva abban a nézetben, hogy az osztály szubjektív, időtől, helytől és helyzetértékeléstől függő fogalom, összekeveredik az osztály és az osztálytudat. Míg az előbbi objektíve létezik, az utóbbit társadalmi és kulturális tényezők befolyásolják. Az osztálytudat társadalmi képződmény, ami valódiságát vagy fontosságát a történelemben mindazonáltal nem csökkenti. Jóllehet az osztálytudat társadalmi formái és megnyilvánulásai eltérőek, mégis maga a jelenség az egész történelem során újra meg újra felbukkan, és a világ nagy részén, még ha a "tudatosság" (pl. faj, nem, nemzeti) más formái adott pillanatokra elhalványítják vagy áthatják is (nacionalizmus és osztálytudat).

Nyilvánvaló, hogy az osztályszerkezetben mélyre ható változások zajlanak, csakhogy nem abban az irányban, ahogyan a poszt-marxisták gondolják. A mélyreható változások megerősítették az osztályok közötti különbségeket és az egyik osztálynak a másik általi kizsákmányolását, ugyanúgy, ahogyan a kizsákmányolt és a kizsákmányoló osztályok természete és körülményei is változtak. Manapság több alkalmi bérmunkás dolgozik, mint régebben. Sokkalta többeket foglalkoztatnak a szabályozatlan munkaerőpiacok (ma ezt informális szektornak szokás nevezni), mint azelőtt. A szabályozatlan kizsákmányolás kérdése nem olyan rendszerben merül fel, mely "meghaladná" a korábbi kapitalizmust: ez visszatérésről árulkodik a XIX. század munkaerő-kizsákmányolási formáihoz. Új szempontú elemzést a jóléti népi állam megszűnte után kialakuló kapitalizmus érdemel. Ez azt jelenti, hogy a tőke és a munkaerő között közvetítő államok és pártok komplex szerepkörét az uralkodó kapitalista osztályhoz nyíltabban és közvetlenebbül kapcsolódó állami intézmények vették át. A neoliberalizmus a közvetítés nélküli uralkodó osztály államhatalmát jelenti. Bármilyen "sok irányú összetevője" volt is az állam és a hatalom viselkedésének a közelmúltban, a jelen neoliberális felhalmozásmodellje a lehető legközvetlenebbül függ a centralizált állami ellenőrzéstől, mely az adósságszolgálat végrehajtása folytán nemzetközi bankokhoz, a valutabevétel érdekében pedig a kiviteli szektorokhoz kapcsolódik – horizontálisan. Vertikális irányban az állampolgárral mint alattvalóval áll összeköttetésben, és e kapcsolat elsődleges szintjét az elnyomó államgépezet és a kvázi állami NGO-k (Non-Governmental Organizations, nem kormányzati szervek) testesítik meg, melyek fékezik a társadalmi robbanásokat.

A jóléti állam széthullása a szociális szerkezet további polarizálódását eredményezi: egyik végpontján ott találjuk a munkanélkülivé vált állami alkalmazottak egészség-, oktatás- és társadalombiztosítási helyzetét, szemben azoknak a jól fizetett munkatársaknak a helyzetével, akik olyan multinacionális nagyvállalatoknak, NGO-knak és egyéb külföldrõl fenntartott intézményeknek dolgoznak, melyeket a világpiac és a politikai hatalom központjai mozgatnak. Az osztályharc ma nem a gyárkapukon belül folyik, hanem az állam és a gyökereiktől elszakadni kényszerülő osztályok között az utcán és piacokon, miközben az utóbbiak nem remélhetnek állandó foglalkoztatást, márpedig valamit kell termelniük és áruba bocsátaniuk, hogy viselni tudják társadalmi reprodukciójuk költségeit. A vezető exportőrök és a közép-, illetve kisvállalkozók (elektronikai berendezések importőrei, multinacionális szállodák és üdülőhelyek idegenforgalmi szolgáltatói) világpiaci integrációja a belföldi gazdaság széthullását idézi elő: a helyi ipar, a kisgazdaságok termelői a városba vagy a tengeren túlra vándorolnak.

A felső középosztály luxus fogyasztási cikkeinek behozatalát a szegények "exportált" munkaerejének hazairányuló bevételeiből fedezik. A kizsákmányolási láncolat a belföld elszegényítésével, a parasztok kiszakításával és városba, illetve a tengeren túlra költözésével indul. A "kihelyezett munkaerő" által hazaküldött jövedelem kemény valuta, melyből importok és infrastruktúra-fejlesztő neoliberális projektek pénzelhetők, hogy ezáltal fellendüljön a bel- és külkereskedelem, valamint az idegenforgalmi ágazat. A kizsákmányolási láncolat körülményesebb ennél, mindenesetre a tőke-munkaerő viszonyban ragadható meg. A neoliberalizmus korában az az igyekezet, hogy újjáalkossuk a "nemzetet", a nemzeti piacot, a nemzeti termelést és árucserét, ugyancsak alapvető történelmi igény. Ahogyan a szabályozatlan (informális) foglalkoztatás növekedése is erőteljes állami befektetést, továbbá szabályozó központot követel, hogy ezáltal élhető szociális feltételekkel körülölelt formális foglalkoztatást teremtsen. Egyszóval az osztályszemléletű elemzést hozzá kell igazítani a nem közvetített tőke szabályozatlan, de nemzetközi hálózatba illeszkedő munkaerőpiacon érvényesülő uralmához, melyben a múltbéli reformista újraelosztó politika helyét a csúcson lévők hatalmának ismételt koncentrációját megerősítő neoliberális politika vette át. A munkások és a parasztok tömeges szektorainak homogenizációja és lefelé csúszása korábban, a szabályozott munkaerőpiac körülményei között az egységes forradalmi cselekvés komoly objektív lehetőségét jelentette. Röviden szólva létezik az a közös osztályidentitás, melyre a szegények küzdelme támaszkodhat.

Összességében, szemben azzal, amit a poszt-marxisták hangoztatnak, a kapitalizmus változásai minden eddiginél több alapot szolgáltatnak az osztályszempontú elemzéshez.

A technológia fejlődése kiélezte, és nem megszüntette az osztálykülönbségeket. A mikro-chip-üzemek és az új chipeket beépítő üzemek dolgozói is munkásosztályba tartoznak. Csupán a tevékenység színhelye és a termelés módja változott, miközben a kizsákmányolás változatlanul folyik tovább. Az új osztályszerkezet, már amennyire ez látható, ötvözi az új technológiákat a kizsákmányolás még inkább kézben tartott formáival. Bizonyos ágazatok gépesítése a termelő folyamat egészében megnöveli a munkatempót; az üzemi tévékamerák bevezetése a dolgozók felügyeletének szigorítását szolgálja, és csökkenti az adminisztratív állomány létszámát: kialakul a minőségi dolgozók köre, melyben egyik munkás a másikat kényszeríti nagyobb önkizsákmányolásra anélkül, hogy fizetése vagy hatalma növekedne. A "technológiai forradalom" végső soron a neoliberális ellenforradalom osztályszerkezetét követi. A számítógép lehetővé teszi, hogy a mezőgazdasági vállalatok megbízható adatok birtokában tervezhessék kiadásaikat és a vegyszerhasználatot, de még mindig az alacsony bérű idénymunkás permetez és szenved mérgezést. Az információs hálózatok azért állnak fel, hogy munkát közvetítsenek azokba a "kínzókamrákba" vagy otthonokba (informális gazdaság), ahol ruházatot, cipőt stb. termelnek.

A kulcsot, mely ennek a kombinált és egyenetlen technológiai és munkaerő-fejlődésnek a megértéséhez vezet, az osztályszempontú elemzés, ezen belül a nem és faj szerinti megkülönböztetés rejti.

Az állam és a civil társadalom

A poszt-marxisták egyoldalú képet festenek az államról. Az államot mint valami nagy testű, nem eléggé hatékony bürokráciát láttatják, mely elsíbolja a köz pénzét, az embereket tönkreteszi, a gazdaságot csődbe hajszolja. A politika világában az állam képezte a tekintély- és az önkényuralom forrását, akadályozta az állampolgári jogok (demokrácia) gyakorlását és a fogyasztási javak szabad cseréjét ("a piacot"). Ezzel szemben – állítják a poszt-marxisták – a "civil társadalom" a szabadság, a társadalmi mozgalmak és az állampolgári jogok érvényesülésének letéteményese. Egy aktív civil társadalom létrehozza a maga igazságos és dinamikus gazdasági rendszerét. Meglepő, hogy ez az ideológia különös módon képes megfeledkezni az utóbbi ötven év történelméről! Az állami szektor, magánbefektetések hiányában és a gazdasági válság közepette, szükségképpen játszott központi szerepet az iparosítás ösztönzésében (az 1930-as esztendők világgazdasági válsága az 1940-es világháborús évek stb.).

Ezenkívül az írás-olvasás-tanítás és az egészségügyi alapellátás nagyrészt népi kezdeményezésre indult meg.

A szabad vállalkozás mintegy másfél évszázada során, úgy a XVIII. század végétől az 1930-as évekig, Latin-Amerika elszenvedte a bibliai hét csapást, mialatt a piac láthatatlan keze tartózkodóan mozdulatlan maradt: népirtást, éhínséget, járványt, önkényt, függetlensége elvesztését, gyökereitől való elszakítást és kizsákmányolást. Ezekre a nehézségekre válaszképpen az állami szektor növekedésnek indult, de közfunkcióitól elfordult, mivel vállalkozói és politikai elitek magántulajdonába került. "Az állam kevéssé hatékony volta" abból fakad, hogy egyéni nyereségvágy igazgatja – akár üzleti érdekek támogatásáról (alacsony energiaárak), akár politikai hívek elhelyezéséről van szó. Az állam kevéssé hatékony volta közvetlen következménye annak, hogy egyéni érdekeknek van alárendelve. Az átfogó állami egészség- és oktatásügyi programokat még sosem sikerült kielégítően a privát gazdaság, az egyházak vagy az NGO-k megoldásaival helyettesíteni. A magánszektor és az egyházak fenntartásában működő magánklinikák és -iskolák csak egy vagyonos kisebbséget tudnak befogadni. Az NGO-k legjobb esetben rövid távú gondoskodást és oktatást biztosítanak korlátozott létszámú csoportoknak helyben, a külföldi pénzadományozók érdekeitől és kívánságaitól függően.

Miként a szisztematikus összehasonlítás bizonyítja: a poszt-marxisták tévesen értelmezték a történelmi múltat. Hagyták, hogy államellenes retorikájuk elfedje előlük a köz viszonylagos pozitív teljesítményét a magánnal szemben.

Az az állítás, hogy "az állam" a tekintélyuralom forrása, igaz is, meg nem is. Diktatórikus államok mindig is voltak és lesznek, de többségüknek alig, ha egyáltalán, van köze a köztulajdonláshoz, különösen ha az külföldi vállalat kisajátítását jelenti. A diktatúrák zöme államellenes és szabadpiac-párti volt a múltban, az a jelenben is, és valószínűleg ez így marad a jövőben.

Sőt, az állam fontos támogatója volt az állampolgári jogoknak, elősegítette, hogy a lakosság elnyomott rétegei ne szoruljanak ki a politikai küzdőtérről, elismerte a munkások, a feketék, a nők stb. törvényes jogait. Az államok szolgáltatnak társadalmi igazságot, mikor a földet, a jövedelmeket a szegények érdekében újraosztják.

Magyarul: mélyebbre kell hatolnunk az államot támogató, illetve azt elvető szólamok szintjénél, és akkor megrajzolhatjuk az állam osztálytermészetét, politikai reprezentációjának és legitimációjának alapjait. Az általánosító és történelmietlen, aszociális támadások az állam ellen értelmetlenek és feleslegesek. Csak arra jók, hogy olyan kétélű fegyvert adjunk a szabadpiacnak kiszolgáltatott polgár kezébe, mely megfosztja őt a közös cselekvés kreatív potenciáljába ágyazott valódi és ésszerű alternatíva kidolgozásának lehetőségétől.

A "civil társadalom" szembehelyezkedése az állammal hasonlóképpen torz beállítás. Ráadásul a civil társadalomról szóló elemzések nagy része figyelmen kívül hagyja azokat az alapvető társadalmi ellentmondásokat, melyek megosztják a "civil társadalmat". Miközben a civil társadalom vagy pontosabban a civil társadalom vezető osztályai támadásokat intéznek a szegények "államigénye" ellen, egyszer sem késlekednek jóval szorosabbra fűzni azt a köteléket, mely köztük és a kincstár, illetve a hadsereg között húzódik, hogy ezáltal megerősítsék és védelmezzék a "civil társadalomban" elfoglalt vezető pozíciójukat. Hasonlóképpen, amikor a civil társadalom népi osztályai fellázadtak, ugyancsak az uralkodó osztályok állammonopóliumának megtörését igyekeztek elérni. A szegények mindig állami erőforrásra vágytak, hogy társadalmi-gazdasági helyzetükön – a gazdagokéhoz képest – könnyíthessenek. A kérdés állandó: mi a különböző osztályok viszonya az államhoz?

A neoliberálisok által az állam peremére utasított poszt-marxista ideológusok tehetetlenségükből erényt kovácsoltak. A kritika nélkül átvett államellenes retorikát továbbadják lefelé. A poszt-marxisták, felfelé való elmozdulásuk céljából, mindent megtesznek, hogy közvetítő szervezeteiket (az NGOkat) igazolják, amikor azt állítják, hogy azok az államtól függetlenül, a "civil társadalomban" működnek, miközben a tény az, hogy külföldi kormányok pénzelik őket, hogy a hazai kormányokkal működjenek együtt.

A "civil társadalom" a kapitalista társadalom előidézte mély társadalmi szakadékok elvont leképezése, olyan társadalmi megosztottságé, mely a neoliberalizmus korszakában még határozottabbá vált. A civil társadalmon belül ugyanakkora osztályfeszültségek villódznak, mint a "civil társadalom" és az állam között. Csak kivételesen ritka pillanatokban láthatjuk ezt másként. A kínzó, megalázó, a társadalmi osztályok teljességét eltipró fasiszta vagy totalitárius államok esetében találunk kizárólag példát az állam és a civil társadalom kettősségére.

"Civil társadalomról" szólni vagy írni egyet jelent azzal a kísérlettel, hogy egy jogilag mellékes elkülönítést döntő, politikaszervező kategóriává fújjunk fel. Ha ezt tesszük, az osztályok közötti eltérések homályba borulnak, és az uralkodó osztály dominanciáján semmiféle sérelem nem esik.

Az "állampolgár" és az "állam" szembeállítása közben szem elől tévesztjük egyfelől bizonyos állampolgárok (exportcézárok, felső középosztály) nyilvánvaló kapcsolatait az állammal, másfelől az állampolgárok többségének (munkások, munkanélküliek, parasztok) elidegenítését és kirekesztését alapvető társadalmi jogaik tényleges gyakorlásából. Az állampolgári elit – az állam segítségével – minden gyakorlati hasznától megfosztja az állampolgárság fogalmát, hogy a többséget ezáltal állampolgárból alattvalóvá tegye. A civil társadalom tárgyalásakor, hasonlóan az állam esetéhez, meg kell húzni a társadalmi osztályok társadalmi körvonalait és azokat a határokat, melyeket a kiváltságos osztály kényszerít másokra. A poszt-marxisták kritikátlan és árnyalatok nélküli szóhasználata inkább el-, mintsem felfedi a társadalmi változás mozgatórugóit.

A tervezés, a bürokrácia és a piac

Nem kétséges, hogy a központi tervezés a volt kommunista országokban megfogalmazását tekintve "bürokratikus"-önkényes, végrehajtását tekintve centralizált volt. Ebből a tapasztalati megfigyelésből a poszt-marxisták arra a következtetésre jutnak, hogy a "tervezés" (központi vagy nem) természeténél fogva összeegyeztethetetlen a korszerű, komplex gazdaság szükségleteivel, melyet a szerteágazó igények, a sokmilliós fogyasztóközönség és az információáradat jellemez. Csak a piacra támaszkodhatunk. Demokrácia és a piac kéz a kézben – még egy pont, ahol a poszt-marxisták és a neoliberálisok találkoznak. Csak az a baj, hogy a tőkés gazdaság főbb intézményei mind központi tervezést folytatnak.

A General Motors, a Wal-Mart, a Microsoft egytől egyig központilag programozza és tervezi meg a termelésre és az értékesítésre vonatkozó közvetlen beruházásait és kiadásait. Kevés poszt-marxista akad, ha akad egyáltalán, aki kritikus tekintetét ezekre a vállalatokra vetné. A poszt-marxisták nem vonják kétségbe a nemzetközi nagyvállalatok központi tervezésének hatékonyságát, vagy ezen vállalatok illeszkedését a kapitalista demokráciákra jellemző, versenyszerű választási rendszerekhez.

Az elméleti probléma abból fakad, hogy a poszt-marxisták összetévesztik a központi tervezést annak egy bizonyos történelmi-politikai változatával. Ha elfogadjuk, hogy tervező rendszerek sokféle (önkényuralmi vagy demokratikus) politikai rendszerbe beleágyazódhatnak, akkor abból logikusan az következik, hogy a tervező rendszerek elszámoltathatósága és irányíthatósága változó.

Napjaink kapitalista társadalmaiban a katonai költségvetés részét képezi az állami tervezésnek és kiadásoknak, melyek azoknak a termelőknek (és tőketulajdonosoknak) szóló "parancsokra" alapulnak, akik aztán több mint ötven éve a maguk nem kielégítő termelő és profitszerző módján reagálnak. Míg egyfelől nem beszélhetünk a tervezésről, addig azt is le kell szögeznünk, hogy a központi állami tervezés nem kizárólag a "kommunista rendszerek" sajátos jelensége. A hiányosságok általános szinten, így a kapitalista gazdaságban is megtalálhatók. A probléma mindkét példa (a Pentagon és a kommunista rendszer) esetében a demokratikus elszámoltathatóság hiányában rejlik: a hadiipari komplexum elitje rögzíti a termelés és a költségek nagyságát, a keresletet és a kínálatot.

Az állami erőforrások központi elosztása az erőforrások, az adottságok, a bevándorlás, a termelékenység, a vásárlói igények vagy a történelmi okokra visszavezethető vagyoni helyzet regionális ingadozása miatt az országok zömében életbe vágóan fontos. Csak egy központilag meghozott döntés képes az erőforrások igazságos elosztását elindítani, mely kárpótolja a fejletlenebb térségeket, osztályokat, nemi és faji csoportokat, melyekre a fenti tényezők súlyosbítóan hatnak. Ha ez nincs, a "piac" inkább kedvez a történetileg előnyösebb helyzetű és kedvező adottságokat élvező szereplőknek, miáltal szélsőséges fejlődési mintákat alakít ki, vagy tovább mélyíti a térségek/osztályok közötti elnyomást és etnikai konfliktusokat.

A tervezés alapvető problémáját az a politikai struktúra hordozza, mely a tervezőfolyamatot információkkal látja el. A szervezett közösségeknek, társadalmi csoportoknak (termelők, fogyasztók, fiatalok, nők, faji kisebbségek) alárendelt és megválasztott tervezők dolga, hogy az erőforrásokat a termelés, a fogyasztás és az újra-befektetés között szétosszák, ám nem úgy, mint azt az ipari-katonai komplexumok urainak lekötelezettjei teszik.

A tervezés továbbá nem jelent részletekbe menő pontosítást. Az országos szintű társadalmi költségvetés nagyságát választott képviselők útján lehet meghatározni, míg az elosztásról olyan nyilvános gyűlések keretében kell gondoskodni, melyeken a polgárok helyi prioritásaik szerint dönthetnek. Ez a gyakorlat az elmúlt néhány esztendő során sikeresnek bizonyult a brazíliai Puerto Alegre munkáspárt vezette önkormányzatában. Az átfogó és a helyi tervezés közötti viszony nincs kőbe vésve, miként a "a magasabb szinteken" eldőlő kiadások és befektetések pontossági foka sincs. Az általános elosztást, mely az egész ország szempontjából előnyös stratégiai célok (infrastruktúra, csúcstechnika, közoktatás stb.) elérését van hivatva elősegíteni, az iskolák, egészségügyi intézmények, művelődési központok támogatásáról szóló helyi döntések egészítik ki.

A tervezésnek kulcsszerep jut napjaink kapitalista gazdaságában. A szocialista tervezés elvetése fontos fegyverétől fosztja meg a társadalmi változás szerveződését. A széles körű egyenlőtlenségek, a tulajdonkoncentráció, az igazságtalan költségvetési elosztás korrekciója olyan átfogó tervet követel, melynek megvalósításához demokratikusan megbízott hatóságra van szükség. Az állami vállalatok és a termelők, valamint a fogyasztók önigazgatású tanácsai mellett a központi tervezés adja a demokratikus átalakulás harmadik pillérét.

Végezetül: a központi tervezés nem inkompatibilis a helyi tulajdonban lévő termelő és szolgáltató egységekkel (éttermek, kávézók, javító műhelyek, háztáji gazdaságok stb.). Világos, hogy az állami hivatalok a társadalom makrostruktúráival lesznek elfoglalva.

A döntések és információk komplex áramlását ma, a "megateljesítményű" számítógépek korában, gyerekjáték biztosítani. A képlet a következő: demokratikus képviselet + számítógép + központi tervezés = hatékony és társadalmilag egyenlő termelés és elosztás.

"Az államhatalom korrumpál", a helyi politika megaláz

A poszt-marxisták egyik fő kifogása a marxizmussal szemben az, hogy az államhatalom korrupttá tesz, az államhatalomért való küzdelem pedig maga az eredendő bűn. Ezt azzal az érveléssel támasztják alá, hogy az állam annyira eltávolodott a polgároktól, hogy hivatalai függetlenekké és önkényesekké váltak, és – megfeledkezvén eredeti rendeltetésükről – saját érdekeiket szolgálják. Vitán felül áll, hogy a hatalomközelbe jutott emberekből a történelem folyamán kivétel nélkül kiskirályok lettek. De az is igaz, hogy a társadalmi mozgalmakat vezető személyek hatalomra kerülésének felszabadító ereje van. A rabszolgaság eltörlése és az abszolutista uralkodók elűzése két példa erre. Tehát az állami "hatalom" kifejezése kettős jelentéssel bír, és a történelmi háttér dönti el, melyik érvényesül. A helyi mozgalmak szintén arattak – némely esetekben feltűnő – sikereket a közösségek mozgósítása és közvetlen körülményeik javítása terén. De ugyanakkor az is igaz, hogy a makro-politika gazdasági döntései aláássák a helyi erőfeszítéseket. Napjaink szerkezeti igazodáspolitikája országos és nemzetközi szinten egyaránt idéz elő szegénységet és munkanélküliséget, apasztja a helyi erőforrásokat, elvándorlásra vagy bűnözésre kényszeríti a helyi lakosságot. Az állam és a helyi hatalom között fennálló viszony dialektikus jellegéből fakadóan gyengíti vagy erősíti a helyi kezdeményezéseket és változásokat aszerint, hogy milyen osztály hatalma jut kifejezésre a két szinten egyidejűleg. Számos esetet ismerünk, melyben a progresszív helyi önkormányzatok finanszírozását a reakciós országos hatalom befagyasztotta. Másrészt viszont a progresszív helyi önkormányzatok pozitív erőként hatottak, és segítségére voltak a szomszédos helyi szervezeteknek. Ez történt Uruguayban Montevideo szocialista polgármestere és Brazíliában Puerto Alegre baloldali polgármestere esetében.

Azok a poszt-marxisták, akik a "helyi hatalmat" és az "államhatalmat" egymással szembehelyezik, nem történelmi tapasztalatokra, és biztosan nem latin-amerikaiakra alapozzák gondolatmenetüket. A szembeállítás annak az igyekezetnek az eredménye, mellyel igazolni próbálják az NGO-k közvetítői szerepét a helyi szervezetek és a neoliberális külföldi pénzadományozók, továbbá a helyi szabadpiac haszonélvezői között. Szerepkörük "legitimálása" érdekében a poszt-marxista NGO-munkatársaknak mint az úgynevezett "alulról jövő demokratikus kezdeményezések ágenseinek" az államhatalom szintjén le kell fitymálniuk a baloldalt. Ezenközben magasztalják a neoliberálisok munkáját, mikor a helyi küzdelmek, szervezetek és országos/nemzetközi politikai mozgalmak között elvágják a szálakat. A "helyi cselekvés" hangsúlyozása kapóra jön a neoliberális rezsimeknek, mivel külföldi és hazai támogatóik számára lehetővé teszi, hogy makroszinten uralják a társadalom- és gazdaságpolitikát, egyúttal az állami erőforrások többségét a kiviteli tőke és a pénzügyi lobby kedvére vezethetik el.

Az NGO-menedzserként működő poszt-marxisták kitanulták a projekttervezésnek és az "identitást" és a "globalizálódást" hirdető, új keletű tolvajnyelv népi mozgalmakban való meggyökereztetésének minden csínját-bínját. Ahogy a nemzetközi együttműködésről, az öntevékenységről, mikrovállalkozásokról beszélnek, illetve írnak, azzal ideológiai közösségre lépnek a neoliberálisokkal, miközben függőségbe kerülnek mind a külső adományozóktól, mind pedig azok neoliberális társadalmi-gazdasági programjától. Nem meglepő, hogy egy évtizedes NGO-tevékenységük eredményeként a poszt-marxista szakemberek a társadalmi élet egész metszeteit "depolitizálták" és "szelídítették meg": a nők, a lakókörzet és az ifjúság szervezeteit. Peru és Chile esete klasszikus példaként áll előttünk: ahol egyszer az NGO-k határozottan megvetették a lábukat, ott a radikális társadalmi mozgalmak visszavonultak.

A közvetlenül jelentkező problémák körül zajló helyi küzdelmek képezik a kialakulóban lévő mozgalmak táptalaját. A döntő kérdést ezek iránya és motivációja hordozza: vajon a társadalmi rendszer tágabb kört érintő ügyei felé tartanak-e, és csatlakoznak-e más helyi erőkhöz, hogy az állammal és annak imperialista híveivel szembeszálljanak? Vagy inkább magukba zárkóznak, külföldi támogatóra várnak, és külföldi segélyekért sorba álló pályázókra aprózódnak fel? A poszt-marxista ideológia ez utóbbira ösztönöz, a marxizmus az előbbire.

A forradalmak mindig rosszul végződnek: a poszt-marxizmus a lehetségesről

A poszt-marxizmus egy borúlátó változata nem a forradalom kudarcairól, hanem inkább a szocializmus elérhetetlenségéről szól, hivatkozva a forradalmi baloldal hanyatlására, a kapitalizmus győzelmére Kelet-Európában, "a marxizmus válságára", az alternatívák elvesztésére, az Egyesült Államok erejére, a fegyveres erők által elkövetett merényletekre és megtorlásokra – mindezek az érvek azt a célt vannak hivatva szolgálni, hogy rábírják a baloldalt annak támogatására, ami úgymond "lehetséges": hogy belássa, muszáj azokon a szűk kis mezsgyéken dolgozni, melyeket a Világbank és a szerkezeti igazodási program kikényszerítette szabadpiac kijelöl, és a politika is kénytelen a katonaság által megszabott választási paraméterek keretein belül mozogni. Ezt nevezik "pragmatizmusnak" vagy "növekményi elvnek". A poszt-marxisták fontos ideológiai szerepet játszottak, mikor előmozdították és a fegyveres erőkkel szemben védelmükbe vették a választási rendszer átalakulását, miáltal a társadalmi változások az ismételten bevezetett választásoknak estek áldozatul.

A poszt-marxisták érveinek többsége a jelenkor valóságának statikus és kiragadott megfigyeléseire támaszkodik, és előre eldöntött következtetésekbe torkollik. Miután kimondták, hogy a forradalmak felett eljárt az idő, a neoliberálisok választási győzelmeire koncentrálnak ahelyett, hogy a választásokat követő tiltakozásokra és általános munkabeszüntetésekre figyelnének fel, melyek óriási tömegeket hoznak mozgásba a parlamenten kívül. A nyolcvanas évek végén haldokló, és nem a kilencvenes évtized derekán újraéledő kommunizmusra tekintenek. Számba veszik a fegyveres erők által a választásokon induló politikusok ellen alkalmazott kényszerítéseket, de megfeledkeznek arról, miféle megpróbáltatást jelentenek a fegyveres erők számára a zapatista gerillák, a városi felkelések Caracasban és az általános sztrájkok Bolíviában. Egyszóval a posszibilisták figyelmen kívül hagyják a katonaság megszabta választási paraméterek között, ágazati vagy helyi szinten kirobbanó harcok mozgatórugóit. Csakhogy ezek a harcok továbbterjednek felfelé, és túllépnek minden határt a megválasztott lehetséges-pártiak ügyetlensége és tehetetlensége következtében, mivel nem képesek az emberek létfontosságú követeléseit és igényeit kielégíteni. A lehetséges-hívek nem tudtak a katonaság büntetlenségének véget vetni, nem tudták az állami alkalmazottak bérét visszafizetni (l. az argentin tartományok), nem tudták megakadályozni a kakaótermesztők terménymegsemmisítő gyakorlatát (Bolívia) és így tovább.

A poszt-marxista "lehetséges-hívek" nem megoldják, hanem súlyosbítják a gondokat. A tárgyalásos rendszerváltás másfél évtizede zajlik, és minden esetben azt tapasztaljuk, hogy a poszt-marxisták alkalmazkodtak a neoliberális berendezkedéshez, sőt hozzájárultak, hogy annak szabadpiac-politikája markánsabbá váljék. A posszibilisták nem képesek elég eredményesen szembesíteni az embereket a szabadpiac negatív társadalmi hatásaival, ezért a neoliberálisok arra kényszerítik őket, hogy újabb és zordabb intézkedéseket foganatosítsanak, amennyiben hivatalukat meg kívánják őrizni. A poszt-marxisták ilyenformán fokozatosan kihátráltak a neoliberálisok pragmatikus bírálatából, és önmagukat mint a neoliberalizmus hatékony és őszinte menedzsereit helyezik előtérbe, akik egyúttal képesek a befektetők bizalmát megnyerni és megtartani, miközben a társadalmi nyugtalanságot is lecsillapítják.

Időközben a poszt-marxista pragmatizmus társra talált a neoliberális szélsőségben: az 1990-es évtized szemtanúja lehetett a neoliberális politika radikalizálódásának, amely azt célozta, hogy a még nagyobb vagyonokkal kecsegtető befektetési és spekulációs lehetőségeket a tengerentúli bankoknak és multiknak felajánlva lehessen a válságot megelőzni.

Brazília, Argentína, Mexikó, Venezuela kőolaja… Alacsonyabb fizetés és szerényebb társadalombiztosítási ellátás itt, magasabb adók és a munkaügyi szabályozás lazulása mindenütt másutt. A neoliberálisok polarizált osztályszerkezetet hoznak létre, mely sokkal közelebb áll a marxista társadalomképhez, mint a poszt-marxisták víziójához. Napjaink Latin-Amerikájának osztálystruktúrája merevebb, determinisztikusabb, erősebben kapcsolódik az osztályszemléletű politikához és az államhoz, mint korábban. Ilyen körülmények között a forradalmi politizálás sokkal helyénvalóbb, mint a poszt-marxisták pragmatikus javaslatai.

Az osztály-szolidaritás és a külföldi pénzadományozók "szolidaritása"

A "szolidaritás" szó használatával annyiszor visszaéltek már, hogy számos összefüggésben már elvesztette jelentését. "Szolidaritás" a poszt-marxisták fülében annyit tesz, mint külföldi segélyt juttatni valamely megnevezett "elszegényedett" csoportnak. A "kutatás" önmagában, vagy a szegények hivatásszerű "iskoláztatása" "szolidaritásnak" minősül. A hierarchikus felépítés, a "segélyezés" és a "képzés" közvetítésének módozatai sok szempontból a tizenkilencedik század jótékonykodásaira emlékeztetnek, és a közreműködők sem különböznek sokban a keresztény hittérítőktől.

A poszt-marxisták az állami "paternalizmus és függőség" ellen az "önerő" nyomatékosításával támadnak. Az NGO-knak ebben a versengésében – hogy behálózzák a neoliberalizmus áldozatait – a poszt-marxisták jelentős anyagi támogatásban részesülnek európai és észak-amerikai partnereiktől. Az önerő ideológiája azt hirdeti, hogy az állami alkalmazottak helyett önkénteseket és a társadalmi ranglétrán felfelé lépni képes tisztviselőket kell átmeneti időre szóló szerződéssel foglalkoztatni. A poszt-marxista felfogás alapvető célja az, hogy a "szolidaritást" a neoliberalizmus makrogazdaságának kollaboránsává, szolgálóleányává tegye. Ehhez figyelmét a vagyonos osztályok állami erőforrásaitól elfordítva a szegények önkizsákmányolására összpontosítja. A szegényeknek nincs szükségük arra, hogy a poszt-marxisták tegyék őket erényessé, hiszen az állam amúgy is erre kötelezi őket.

A szolidaritás marxista értelmezése ezzel szemben az osztályon belüli osztályszolidaritásra fekteti a hangsúlyt, az elnyomott csoportok (nők és színes bőrűek) szolidaritására idegen és hazai elnyomóikkal szemben. A nyomaték nem az osztályokat egymástól eltávolító, a kisebb csoportokat ideig-óráig elhallgattató adományokon van. A szolidaritás marxista megközelítésének középpontjában a közös cselekvés áll, melyet az azonos gazdasági helyzetben lévő, egy osztályhoz tartozó emberek hajtanak végre közös helyzetük javítása érdekében.

Ez magában foglalja azokat az értelmiségieket is, akik a harcaikat vívó társadalmi mozgalmak mellett emelnek szót, és készek osztozni a politikai következményekben. A szolidaritás fogalma a mozgalomhoz "szervesen" kötődő értelmiségiekre is kiterjed, azokra, akik voltaképpen a mozgalom részét képezik – ők biztosítják az osztályharchoz szükséges elemzést és ismereteket. A poszt-marxisták ezzel ellentétben az intézmények világába, egyetemi szemináriumokba, külföldi alapítványokba, nemzetközi konferenciákba és bürokratikus jelentésekbe betonozzák be magukat. Ezoterikus, poszt-modern nyelvezeten írnak, amit csak az esszencialista csoportazonosság szubjektivista kultuszának ezek a "felkent papjai" érthetnek. A szolidaritás a marxisták szerint a mozgalomban rejlő kockázatok közös vállalását jelenti, nem a mindent kifogásoló, de semmit nem tévő kibic viselkedését. A poszt-marxisták legfőbb célja, hogy a külföldi pénzt a "prodzsektre" valahogy "megszerezzék". A marxisták szemében a fő kérdést a társadalmi helyzet javulását ígérő politikai küzdelem és nevelés menete hordozza. A mozgalom volt mindaz, amiben a cél, a társadalmi átalakulás iránti tudatos igény felébresztése fontossá válhatott: szervezett politikai erőként kell fellépni ahhoz, hogy a nagy többség általános helyzetén változtathassunk. A poszt-marxisták szolidaritása nem fonódik egybe a felszabadítás általános tervével; mindössze arra jó, hogy egy szemináriumra való embert szakképesítésük felfrissítése vagy átképzés, esetleg latrinaépítés céljából összetoborozzon. A marxisták számára a közös harcban megnyilvánuló szolidaritás magában érleli a jövő demokratikus, kollektivista társadalmának magvait. A szolidaritás fogalmának szélesebb kivetítése vagy annak hiánya indokolja az egymástól különböző két értelmezést, illetve szóhasználatot.

Osztályharc és együttműködés

A poszt-marxisták gyakran említik közel s távol bárkiknek az "együttműködését", noha azt nem teszik világossá, mennyibe is kerül és mik is a feltételei a neoliberális rendszerekkel és tengerentúli pénzintézetekkel való együttműködés létrejöttének. Az osztályharcra úgy néznek, mint a múlt mára már kiveszett sajátosságára. Azt halljuk, hogy "a szegények" arra készülnek, hogy új életet kezdjenek. Elegük van a hagyományos politikából, ideológiákból és politikusokból. Ez eddig rendben van. A baj csak az, hogy a poszt-marxisták abban már nem ilyen eltökéltek, hogy saját közvetítői vagy brókeri szerepükről, a pénzek tengeren túlra való kijuttatásáról, és az adományozók, illetve a hazai felhasználók számára egyaránt elfogadható pénz-projekt párosításról is ilyen tárgyilagos hangnemben tegyenek említést. Az alapítványi vállalkozók olyan újfajta politizálásba bocsátkoznak, mely a közelmúlt "munkaközvetítőit" (enganchadores) idézi emlékezetünkbe: szakképzés ürügyén nőket tereltek össze, nagyobb termelőknek vagy exportőröknek alárendelt mikrocégeket alapítottak. A poszt-marxisták újfajta politikája lényegében megegyezik a komprádorokéval: nemzeti termelés nincs, ehelyett a külföldi tőkét összehozzák a helyi munkaerővel (önsegélyező mikrovállalatok), hogy így a neoliberális rend fennállását megkönnyítsék. Ebben az értelemben, amikor a poszt-marxisták NGO-menedzseri funkciókat töltenek be, voltaképpen politikai szereplők, akiknek projektjei, képzései és műhelyei sem a GNP-re, sem a szegénységre nem gyakorolnak számottevő gazdasági hatást. Azonban tevékenységük igenis hatásos akkor, amikor az embereket az osztályharctól az elnyomóikkal folytatott ártalmatlan és gazdaságilag értelmetlen kollaborációs formákba térítik el. A marxisták osztályharc- és konfrontációszemlélete a társadalom tényleges szociális megosztottságán alapszik: egyik oldalon állnak a profitszerzők, a kamatélvezők, a bérbeadók, a regresszíven adózók – és velük szemben ott állnak azok, akik a munkabérek, a szociális kiadások és a termelő beruházások maximális kiterjesztését követelik. A poszt-marxista megközelítés következményei napnál világosabban megmutatkoznak mindenhol, ahol a jövedelemkoncentráció és az egyenlőtlenségek minden korábbinál nagyobb méreteket öltenek, jóllehet egy évtizede mást se hallani, mint az együttműködés, a mikrovállalkozások és az öntevékenység dicséretét. Napjainkban a bankok, mint például az Inter-Amerikai Fejlesztési Bank (IDB) olyan exportorientált agrárvállalkozásokat pénzelnek, melyek mezőgazdasági munkások millióit zsákmányolják ki és mérgezik meg, miközben jelentéktelen mikroprojektek finanszírozását is végzik. A poszt-marxisták szerepkörére a mikroprojektekben azért van szükség, hogy a mélyben húzódó politikai feszültségeket semlegesítsék. A neoliberálisok a csúcson foglalnak helyet. Az "együttműködés" ideológiája a poszt-marxista közbeiktatásával kapcsolatot teremt a szegény és a csúcson lévő neoliberális között. Szellemi értelemben a poszt-marxista az a bürokrata, aki megmondja, mi számít elfogadható kutatásnak, szétosztja a kutatási pénzeket és kiszűri azokat a témákat, melyek az osztályalapú elemzés és az osztályharc felvillantásának esetleges veszélyével fenyegetnek. Marxisták nem vehetnek részt konferenciákon, és az ideológiai elfogultság bélyegét sütik rájuk. A poszt-marxisták "társadalomkutatóként" mutatkoznak be. A szellemi divat, a publikálás, a konferenciák, a kutatási pénzek kézben tartása súlyos hatalmi talapzatra helyezi a poszt-marxistákat. Mindezekkel együtt is kiszolgáltatottá teszi őket, hogy semmi esetre sem kerülhetnek összetűzésbe külföldi támogatójukkal.

A kritikus marxista értelmiségiek ereje abban a tényben fedezhető fel, hogy az ő elképzeléseik követik a változó társadalmi valóságot. Az osztályok közötti polarizáció élesedik, az erőszakos összeütközés egyre több – miként azt elméleteik jósolták. Ebben az értelemben tehát kimondhatjuk, hogy a marxisták a poszt-marxistákkal összehasonlítva taktikailag ugyan gyengébbek, de stratégiailag erősebbek.

Az antiimperializmus halott?

Az utóbbi években az antiimperializmus kifejezés eltűnt a poszt-marxisták politikai szótárából. Közép-Amerika egykori gerillaharcosaiból választásokon induló politikusok lettek, az NGO-kat működtető szakemberek pedig nemzetközi együttműködésről és kölcsönös függésről beszélnek. Mindazonáltal az adósságszolgálat továbbra is óriási összegeket vesz el Latin-Amerika szegényeitől és folyósít az európai, amerikai és japán bankoknak. A közvagyon, a bankok, de mindenekelőtt a természeti erőforrások rendkívül alacsony áron vándorolnak át az amerikai és európai multik birtokába. Ma több latin-amerikai milliárdos őrzi hatalmas pénzvagyonát az Egyesült Államok és Európa bankjaiban, mint valaha. Ezenközben egész tartományok váltak ipari temetőkké, és eltűnt a vidéki lakosság. Az USA-nak a történelem folyamán még soha ennyi Latin-Amerika fegyelmezésével foglalkozó katonai szakértője, kábítószerellenőre és külön szövetségi rendőrsége nem volt. Ennek ellenére némely korábbi sandinista és ex-farabandista azt állítja, hogy az antiimperializmus/imperializmus a hidegháborúval véget ért. Szerintük a problémát nem a külföldi befektetések vagy a külföldi segélyek jelentik, hanem ezek hiánya, és ezért még több birodalmi segélyért esengenek. Azzal a politikai és gazdasági rövidlátással, mely ehhez a felfogáshoz társul, képtelenség megérteni, hogy a hitelek és beruházások politikai feltételeinek teljesítése a munkaerő olcsóbbá válását, a társadalmi igazságosság felfüggesztését, és Latin-Amerikának egyetlen nagy ültetvénnyé, egyetlen nagy bányává, egyetlen nagy, jogaitól, önrendelkezésétől és gazdagságától megfosztott szabadkereskedelmi övezetté való transzformálását fogja eredményezni.

Mikor a marxisták azt hangoztatják, hogy az imperialista kizsákmányolás egyre kegyetlenebbé válik, akkor a termelés társadalmi viszonyaira, az imperialista és a tőle függésben lévő kapitalizmusok és az állam viszonyára utalnak. A Szovjetunió összeomlását intenzívebb imperialista kizsákmányolás követte. A poszt (volt)-marxisták, akik elhitték, hogy az egypólusú világban majd fokozódik az "együttműködés", félreértelmezték az Egyesült Államok panamai, iraki, szomáliai és más országok területén való beavatkozásait. Alapjában az imperializmus mozgatórugóját a tőke belső lendülete, és nem a Szovjetunióval folytatott külsődleges versengés szolgáltatta. A hazai piac és a külkereskedelmi szektor elveszett, és Latin-Amerika visszasüllyedt a "nemzeti függetlenség előtti" állapotba: a földrész gazdaságai a "gyarmati" múltat kezdték visszaidézni.

Az imperializmus ellen való mai küzdelem a nemzet, a hazai piac, a termelő gazdaság és a társadalmi termelésben és fogyasztásban résztvevő munkásosztály újjáteremtését foglalja magában.

A társadalmi átalakulás két iránya: osztályszerveződések és NGO-k

Az imperializmus és annak hazai neo-komprádor kollaboránsai elleni harc elindítása ideológiai és kulturális vitát tesz szükségessé a poszt-marxisták belső és a népi mozgalmak külső köreiben. A neoliberalizmus ma két fronton és két szinten fejti ki tevékenységét: a gazdaság és a kultúra, illetve politika területén, a hatalomban, illetve a népi osztályok között. A csúcs neoliberális intézkedéseit a jól ismert arcok gondolják ki és léptetik életbe: a Világbank, a Washingtonnal egyeztető IMF, Bonn és Tokió, valamint neoliberális rendszerekkel és hazai exportőrökkel szövetkező nagyvállalati konglomerátumok és bankárok.

Az 1980-as évek elejére a neoliberális uralkodó osztály élesebb szemű tagjai észrevették, hogy intézkedéseik szétszakítják a társadalmat, és ezzel nagymérvű társadalmi elégedetlenséget szítanak. Erre a neoliberális politikusok egy párhuzamos stratégiát indítottak "alulról" útjára: az "anti-etatista" ideológia jegyében finanszírozták az "alulról jövő" szervezeteket, hogy ezáltal leszereljék a potenciális veszélyt hordozó csoportokat, magyarul "társadalmi nyugalmat" teremtsenek. Ezek a szervezetek pénzügyileg neoliberális forrásoktól függtek, és közvetlen részeseivé váltak annak a talpnyalási versengésnek, melyet a helyi vezetők és aktivistaközösségek iránti hűségük bizonyítására a társadalmi-politikai mozgalmakkal vívtak. Az 1990-es évekre ezekből az NGO-kként szerepeltetett szervezetekből már több ezer létezett, és mintegy 4 milliárd dollárnyi támogatást élveztek világszerte.

Az NGO-k politikai jellegét övező zavar az 1970-es évek diktatórikus uralmának idejéig nyúlik vissza. Akkor a katonai diktatúrák áldozatainak juttattak humanitárius segítséget és tiltakoztak az emberi jogok megsértéséért. Az NGO-k ingyenkonyhákat működtettek, melyek az áldozatokká vált családokat hozzásegítették, hogy a neoliberális diktatúrák irányítása alatt életbe lépő sokkterápia első hullámát átvészeljék. Ez az időszak még a baloldalban is rokonszenvet ébresztett az NGO-k iránt. A "progresszív táborhoz" tartozónak minősítették őket. De már akkor egyértelműen kiütközött az NGO-k korlátozott természete. Miközben kifogásolták a helyi diktatúrák jogtipró magatartását, ugyanezt alig-alig tették meg amerikai és európai kenyéradó gazdáikkal. Arra sem tettek komolyabb erőfeszítést, hogy párhuzamba állítsák a neoliberális gazdaságpolitikát, az emberi jogok megsértését és az imperialista rendszer újabb korszakának nyitányát. A kívülről jövő pénz nyilvánvalóan korlátokat szabott a kritikának és az emberi jogok védelmének.

Minthogy a neoliberalizmussal szemben az 1980-as évtized elején megnövekedett az ellenszenv, az amerikai és az európai kormányok, a Világbankkal karöltve megemelték az NGO-k támogatásának összegét. Közvetlen összefüggés áll fenn a neoliberális modellt bíráló társadalmi mozgalmak megerősödése és a között az igyekezet között, mellyel az NGO-kon keresztül kínált másféle társadalmi cselekvésformák révén megpróbálják őket kiszorítani. A közös nevező, melyben az NGO-k és a Világbank egymásra találtak, "etatizmus-ellenességük" volt. A felszínen az NGO-k az államot baloldali perspektívából, a civil társadalom védelmében támadták. A jobboldal a piac nevében emelt kifogásokat. A valóság azonban az, hogy a Világbank, a neoliberális rezsimek és a nyugati alapítványok abból a célból hozták létre és segítették az NGO-kat, hogy a multinacionális vállalatok áldozatainak kárpótlásképpen nyújtott szociális szolgáltatások révén megingassák a jóléti nemzetállamokat. Más szóval, miként a neoliberális hatalom a csúcson közösségeket tett tönkre azáltal, hogy az országot olcsó importtal és külső adósságok tömkelegével árasztotta el, miközben eltörölte a munkaügyi szabályozást, alacsony fizetésű dolgozók és munkanélküliek növekvő tömegeit idézte elő, azonos indíttatásból NGO-kat pénzelt, hogy azok fellendítsék az önerős projektek, a közoktatás, a szakképzés stb. ügyét, hogy átmenetileg felszívják a szegények kisebb csoportjait, kiemeljék a helyi vezetőket, végső soron, hogy kihúzzák a rendszerellenes küzdelmek alól a talajt.

Az NGO-k lettek a neoliberalizmus "közösségi arca", szoros közelségben a csúcson levőkkel, és romboló munkájukat helyi projektjeikkel tették egésszé. Sajnos, a baloldalon sokan csak a felülről és kívülről (IMF, Világbank) jövő neoliberalizmusra figyeltek, és figyelmüket elkerülte az alulról támadó neoliberalizmus (NGO-k, mikrovállalkozások). Ennek a tévedésnek legfőbb magyarázatát az adja, hogy számos egykori marxista beilleszkedett az NGO-képletbe és -gyakorlatba. Az ideológiai átutazójegyet az osztályszemléletű politizálásból a "közösségfejlesztés" végállomásához, a marxizmusból az NGO-kba a poszt-marxizmus biztosította.

Miközben a neoliberálisok vagyont ígérő állami tulajdont juttattak gazdag magánosok kezére, azonközben az NGO-k nem vették ki részüket a szakszervezeti ellenállásból. Éppen ellenkezőleg: helyi magánprojektekben szorgoskodtak, és a mikrovállalkozások középpontba állításával a magánvállalkozás "nyelvére" (önerő) tanították a helyi közösségeket. Az NGO-k ideológiai hidakat emeltek a kistőkések és a magánosításból hasznot húzó monopóliumok között – mindezt az "anti-etatizmus" és a civil társadalmak építésének jelszavával. Míg a gazdagok a privatizáció jóvoltából hatalmas pénzügyi birodalmakat hoztak létre, addig a középosztálybeli NGO-munkatársaknak csekély összegeket potyogtattak irodák működtetésének, közlekedési/szállítási kiadásoknak és kis arányú gazdasági tevékenységeknek a fedezésére. Amire politikai értelemben fel kell figyelnünk, az az, hogy az NGO-k depolitizálták a lakosság bizonyos szektorait, aláásták az állami foglalkoztatásba vetett bizalmat, és a projektek vezetőit önkényesen jelölték ki. Az NGO-k elhatárolják magukat az állami iskolák tanárainak küzdelmeitől, ahogy a neoliberális rendszerek is szembenállnak az állami finanszírozású közoktatással és az abban dolgozókkal. Az NGO-k szinte sohasem támogatják az alacsony fizetés vagy a költségvetés csökkentése miatt kirobbanó sztrájkokat, tiltakozásokat. Mivel az általuk működtetett iskolákat a neoliberális kormányok tartják fenn, ezért nem szívesen vállalnak harcközösséget az állami iskolák pedagógusaival. "Nem-kormányzati" a gyakorlatban annyit tesz: köz-ellenes költekezés, a pénzalapok neoliberális érdekeknek, az exportkapitalisták céljainak megfelelő kifosztása, miközben az NGO-khoz kisebb összegecskék csurrannak-cseppennek a kormánytól.

A valóság az, hogy a nem-kormányzati szervezetek nem függetlenek. Tengerentúli kormányoktól kapnak pénzeket, vagy magán-alvállalatként működnek a helyi kormányok alá rendelve. Gyakran nyílt kollaborációt folytatnak hazai vagy tengerentúli kormányszervekkel. Ez az "alvállalkozás" keresztülhúzza a meghatározott időre kinevezett munkatársak foglalkoztatását, mert módot teremt arra, hogy alkalmi munkatársakkal töltsék be a helyüket. Az NGO-k nem tudnak olyan hosszú távú, átfogó programokat kidolgozni, melyek kidolgozására és végrehajtására a jóléti állam képes lenne. Ehelyett az NGO-k a közösségek szűk csoportjai számára korlátozott szolgáltatást kínálnak. Ami még ennél is fontosabb: programjaik nem a helyi lakosság, hanem a tengerentúli pénzadományozók előtt kérhetők számon. Következésképpen az NGO-k ártanak a demokráciának, hiszen a társadalmi cselekvés lehetőségét kiveszik az érintettek és választott tisztségviselőik kezéből, és ügyüket nem-választott, tengerentúli tisztségviselőktől és azok felszentelt helyi megbízottaitól teszik függővé.

Az NGO-k az emberek figyelmét és harcát a nemzeti költségvetéstől az önkizsákmányolás felé irányítják, hogy ezáltal a helyi szociális szolgálatok szükségességét igazolják. Ezért aztán a neoliberálisok szabadon nyirbálhatják a szociális költségvetést, utalhatnak át állami pénzeket, hogy a magánbankok kétes kintlevőségeit, illetve az exportőröknek nyújtott hiteleket stb. finanszírozzák. Az önkizsákmányolás (önerő) azt jelenti: nem elég, hogy az ember megfizeti az államnak az adókat, amiért az cserébe semmit sem ad, a dolgozó elenyésző összegekért még túlórázzon is, nem kímélve amúgy is fogyatkozó energiáit – olyan szolgáltatásokért, melyeket a burzsoázia az államtól kap meg. Még mélyebbre hatolva azt látjuk: az "önkéntes egyéni cselekvés" NGO-ideológiája árt a köz értelmezésének. Annak az elképzelésnek, hogy a kormánynak kötelessége polgárairól gondoskodnia, számukra az életet, a szabadságot és a boldogulás lehetőségét biztosítani. Az állampolgárok jóléte nem nélkülözheti az állam politikai felelősségét. A köz felelősségének ezen értelmezésével szemben az NGO-k, a neoliberalizmus eszméjével összhangban, a szociális problémák tárgyalásakor az egyén felelősségét helyezik előtérbe, és a problémák megoldásához szükséges egyéni erőforrások fontosságát emelik ki. Gyakorlatilag kettős teherrel sújtják a szegényeket: egyfelől fizessenek adót a neoliberális államnak, hogy az a gazdagokat szolgálhassa, másfelől zsákmányolják ki önmagukat, hogy saját szükségleteiket előteremthessék.

Az NGO-k és a társadalmi-politikai mozgalmak

Az NGO-k a projektekre, nem a mozgalmakra koncentrálnak, azért "mozgósítanak", hogy az emberek a maguk peremhelyzetében maradva termeljenek, ahelyett, hogy harcolnának azért, hogy magukhoz ragadják az alapvető termelőeszközök és a vagyon felhasználását; a projektek technikai-pénzügyi segélyezésével foglalkoznak az emberek mindennapi életét meghatározó szerkezeti feltételek helyett. Az NGO-k a baloldal nyelvét használják: "nép(i) hatalom", "népi felhatalmazás", "nemek közötti egyenlőség", "fenntartható növekedés", "gyakorlatias irányítás" stb. A baj csak az, hogy ezt a nyelvet pénzadományozókkal és kormányszervekkel folytatott kollaboráció keretében használják, márpedig ezek a gyakorlati cselekvést alárendelik a konfrontáció-mentes politizálásnak. Az NGO-tevékenység helyi jellege azt jelenti, hogy a "felhatalmazás" sosem megy túl a társadalmi szféra korlátozott erőforrásokkal rendelkező kis területeinek befolyásolásán olyan feltételek között, melyeket a neoliberális állam és a makrogazdaság megenged.

Az NGO-k és poszt-marxista munkatársi gárdáik közvetlen versenyben állnak a társadalmi-politikai mozgalmakkal, hogy befolyást szerezzenek a szegények, a nők, a faji kirekesztettek stb. körében. Ideológiájuk és viselkedésük eltereli a figyelmet a szegénység eredetéről és kezeléséről (lefelé és befelé tekintenek ahelyett, hogy felfelé és kifelé szemlélődnének). A mikrovállalkozásokban rejlő megoldásokról és nem a tengerentúli bankok általi kizsákmányolásról szóló szövegek azon a meglátáson alapulnak, amely szerint a problémát az egyéni kezdeményezés hiánya jelenti, nem a jövedelmek tengerentúlra való közvetítése. Az NGO-segély a lakosság csekély hányadához jut el, emiatt a közösségek szánalmas összegekért pályázni kénytelenek, minek következtében alattomos különbségek keletkeznek, a közösségeken belül és a közösségek között rivalizálás indul, ami végül az osztályszolidaritás ellenében hat. Ugyanez mondható el az NGO munkatársairól: mindegyikük felállít egy NGO-t, hogy a tengerentúli pénztámogatásban részesüljön. Versenyeznek, mikor a tengerentúli adományozó ízléséhez minél közelebb álló javaslataikat igyekeznek minél olcsóbbnak feltüntetni, miközben mindegyikük azt hangoztatja, hogy a másiknál több követőt tudhat maga mögött. Az NGO-k hálózat módjára terjeszkednek: a szegények közösségeit szektoriális és szubszektoriális csoportokra aprózzák szét, melyek így már nem képesek átlátni a szélesebb társadalmi összképet, mely szenvedésüket okozza, és még kevésbé képesek a rendszerellenes harcra egyesülni. Legutóbbi tapasztalatok ugyancsak azt igazolják, hogy a külföldi adományozók válságok alatt, a status quo-t politikailag és társadalmilag fenyegető időkben is készséggel pénzelnek projekteket. Tekintve, hogy a mozgalmak meghátráltak, ők is átálltak az NGO-k, a hatalommal való kollaborálás finanszírozására, az NGO-projektek neoliberális programba való beillesztésére.

A társadalmi változás érdekében történő társadalmi szerveződés helyett a "szabadpiaccal" kompatibilis gazdasági fejlődés kerül a pénzügyi program élére. Az NGO-k jellege és felépítése, "apolitikus" póza és az öntevékenység jelszava depolitizálja és demobilizálja a szegényeket. Általuk megerősödnek a neoliberális pártok ösztönözte és a tömegtájékoztatási eszközök visszhangozta választási színjátékok. Az a fajta politikai iskola, mely az imperializmus természetéről, a neoliberalizmus osztálybázisáról, az exportőrök és az alkalmi munkások közötti osztályharcról tanít, nem népszerű. Ehelyett az NGO-k a "kirekesztettekről", "a hatalom-nélküliekről", "szélsőséges szegénységről", "nemek vagy fajok szerinti diszkriminációról" beszélnek, anélkül, hogy a felszíni tüneteknél mélyebbre hatolnának, és azzal a társadalmi rendszerrel törődnének, mely ezeket a körülményeket produkálja. A szegények beemelése a neoliberális gazdaságba, a tisztán "önkéntes egyéni cselekvés" révén, azt eredményezi, hogy az NGO-k olyan politikai szférát tudnak teremteni, melyben a szolidaritás és a társadalmi cselekvés látszata elfedi a nemzetközi és országos hatalmi berendezkedéssel való konzervatív kiegyezést.

Nem véletlen, hogy amellett, hogy az NGO-k bizonyos térségekben domináns helyzetbe kerültek, az önálló osztálypolitikai tevékenység abbamaradt, és a neoliberalizmus versenytársak nélkül tör előre. A dolgok mélyén az a szomorú tény húzódik meg, hogy a növekvő neoliberális támogatásban részesülő NGO-k terjeszkedésével egyidejűleg mindenhol fokozódik a szegénység. Annak ellenére, hogy helyi sikerekkel büszkélkedik, a neoliberalizmus ereje általában véve is töretlen, míg az NGO-k egyre inkább keresik azokat a hatalmi repedéseket, melyekbe beférkőzve lábukat megvethetnék. Az alternatívák megfogalmazásának problémáját másképpen söpörték a szőnyeg alá. Az NGO-k a gerilla- és társadalmi mozgalmak, a szakszervezetek vagy a népi nőszervezetek sok egykori vezetőjét választották ki. Az ajánlat kísértésbe ejtően hangzott: magasabb fizetés (olykor valutában), presztízs és megbecsülés a tengerentúli adományozók körében, tengerentúli konferenciák és hálózatok, irodai személyzet és viszonylagos védettség az elnyomás ellen. Ezzel szemben a társadalmi-politikai mozgalmak kevés anyagi előnyt, ám annál több tekintélyt és függetlenséget tudtak ígérni, és ami még ezeken is túltesz, a politikai és gazdasági rendszer megtámadásának szabadságát. Az NGO-k és tengerentúli banki támogatóik (Inter-Amerikai Bank, Világbank) újságok levelezési rovataiban teszik közzé mikrovállalkozások és más önsegélyező projektek sikertörténeteit – de nem említik a fogyasztás csökkenéséből, a piacot elárasztó olcsó importból és a hitelkamat növekedési spiráljából fakadó üzleti bukások magas arányát – miként Mexikó mai helyzete mutatja.

Még a "sikerek" is az összes szegénynek csak egy kis hányadát érintik, és a siker is csupán azt jelenti, hogy másoknak már nem jut hely a kérdéses piacon. Az egyéni mikrovállalkozások sikereinek propagandaértéke nagyon is magas, amikor azt az illúziót kell erősíteni, hogy a neoliberalizmus a népnek van kitalálva. A gyakori és erőszakos tömeglázadások, melyek azokban a térségekben robbannak ki, ahol mikrovállalkozásokat működtetnek, arra engednek következtetni, hogy az ideológia nem mindenható, és az NGO-k még nem helyezték maradéktalanul hatályon kívül a független osztálymozgalmakat.

Végezetül: az NGO-k újfajta kulturális és gazdasági gyarmatosításhoz és függőséghez járulnak hozzá. A projekteket úgy állítják össze, vagy legalábbis úgy hagyják jóvá, hogy azok kövessék az imperialista központok vagy azok intézményeinek prioritási "vezérfonalát". A projekteket felügyelik és közösségeknek "adják el". Az értékelést az imperialista intézmények végzik a maguk szempontjai szerint. A finanszírozási sorrend megváltozása vagy az elmarasztaló értékelés csoportok, közösségek, farmergazdaságok és szövetkezetek mellőzését eredményezi. Minden és mindenki egyre fegyelmezettebben viselkedik, hogy eleget tegyen az adományozók és azok projektértékelő beosztottai elvárásainak. Az új helytartók feladata, hogy a pénzösszegek szabályos felhasználásán kívül ellenőrizzék és biztosítsák az adományozó kitűzött céljainak, értékrendjének és ideológiájának követését.

Míg az NGO-k tömegei egyre inkább a neoliberalizmus eszközeivé válnak, mégis akad egy aprócska csoport, mely olyan alternatív stratégiát kísérel meg kidolgozni, amely az osztályszemléletű és anti-imperialista politizálás pártján áll. Egyik tagja sem részesül világbanki, illetve európai vagy amerikai kormányszervektől eredő javadalmazásban. Támogatják azokat a törekvéseket, melyek a helyi hatalmat az államhatalom megszerzéséért folytatott küzdelmekkel igyekeznek összefűzni. A helyi projekteket a széles földterületeket elfoglaló, országos társadalmi-politikai mozgalmakkal kapcsolják össze, melyek a multikkal szemben védelmezik a közvagyont és a nemzeti tulajdont. Politikai szolidaritásukról biztosítják a föld államosításáért harcoló társadalmi mozgalmakat. Támogatják a nők osztály-jellegű küzdelmét. Elismerik a politika felelős szerepét a helyi és közvetlen küzdelmek kijelölésében. Úgy tartják, hogy a helyi szervezeteknek országos szinten kell fellépniük, míg az országos vezetőknek a helyi aktivisták előtt kell elszámolniuk. Egyszóval ők nem poszt-marxisták.

A Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD, közismert nevén Világbank) és Magyarország tizenöt éves kapcsolatának kétségtelenül létezik egy "titkos története", amiről a hazai lakosság alig tud valamit, azt is töredezett, hiányos, sokszor torz formában. Mindkét fél érdeke, hogy a szűk körű beavatottakon túl minél többen és minél pontosabban megismerkedjenek ezekkel az összefüggésekkel. Ezt a viszonyt az Eszmélet korábbi számaiban is elemezte néhány tanulmány. Most egy olyan kezdeményezésről számolunk be, amely a korábbiakhoz képest átfogóbb és részletesebb módon vizsgálná a Világbank és Magyarország kapcsolatát.

A Világbank és a Development GAP amerikai civil szervezet kezdeményezésére a magyarországi civil szervezetek egy csoportja – együttműködve a kormánnyal és a Világbank magyarországi képviseletével – megvizsgálja az IBRD és Magyarország között létrejött struktúraátalakító kölcsönszerződések gazdasági és társadalmi hatásait. Az egész vizsgálatot a SAPRI (Structural Adjustment Participatory Review Iniciative) elnevezésű program fogja össze. A SAPRI első nemzeti fórumát 1998. június 6-tól 8-ig tartotta Esztergomban a civil szervezetek, a kormány és a Világbank képviselőinek részvételével.

A konferenciára kiadott tájékoztatók a hitelszerződések, valamint a hozzájuk kapcsolódó dokumentumok alapján készültek. (Magyarország 1983 és 1997 áprilisa között 36 szerződést írt alá az IBRD-vel, az ebben foglalt közvetlen kölcsönök értéke 3,6 milliárd USA-dollár, de a megállapodáshoz kapcsolódó egyéb hitelek, hitelfeltételek és tovagyűrűző, járulékos hatásaik ennél a számszerű összegnél sokkal jelentősebbek. Az is nyilvánvaló, hogy a Világbank és a másik befolyásos nemzetközi pénzszervezet, a Valutaalap [IMF] összehangolt finanszírozási, befolyásolási politikát folytat. Tevékenységüket – minden belső "munkamegosztás" ellenére – ezért célszerű együtt elemezni. Erre azonban itt és most nincs mód.) Addig is, amíg részletesebb publikációk napvilágot nem látnak, négy konkrét megállapodást ismertetünk. Az itt közölt szöveg tehát az eredeti dokumentumok alapján készített – imént említett – tájékoztatókból összeállított, erősen rövidített, stilizált változat. (A tájékoztatók eredeti terjedelme mintegy 35 oldal.) Szándékosan megőriztük a tájékoztatók szenvtelen, tárgyilagos hangvételét. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a Magyarországi SAPRI Információs Bizottság vezetőjének (Lóránt Károly) és az anyagot összeállító bizottsági tagnak (Morva Tamás), hogy ezt a rövidített, szerkesztett közlést számunkra lehetővé tették.

A magyar kormány és a Világbank 1988. július 1-én írta alá az "Ipari szerkezetátalakítási kölcsön" (ISAL) szerződést. Ezt megelőzően 1988. március 31-ig az IBRD már összesen 19 kölcsönt nyújtott Magyarországnak, ezek közül hatot más hitelezőkkel együtt. A korábbi hitelek 43%-át az ipar, 32%-át a mezőgazdaság, 16%-át az energia-ágazat és 8%-át a közlekedés kapta. Az 1988-as ISAL összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő konvertibilis valuta, amit két részletben lehetett felvenni. Az első 100 millió dolláros részletet azonnal, a második részt a szerződésben foglaltak teljesülésének felülvizsgálatakor. Erre 1989 március-augusztusában került sor. A kölcsönt öt év türelmi idő után tíz egyenlő részletben kell visszafizetni 1994. március és 2003. szeptembere között. A kölcsönhöz a végrehajtás folyamán (1989-ben) a japán EXIM Bank 8 milliárd yen (kb. 50 millió USD) kiegészítő kölcsönnel kapcsolódott, amit a magyar kormány szintén igénybe vett.

A kormány az ISAL-szerződéssel kapcsolatban többek közt a következőket vállalta:

1. Javul az állami költségvetés egyenlege és 1990 végéig megáll az ország külső eladósodási folyamata.
2. A termelői és fogyasztói ártámogatások összege az 1988. évi tervhez képest (amely 204,9 milliárd forint volt) legalább 10%-kal tovább csökken.
3. A társasági törvény és a hozzá kapcsolódó egyéb törvények elfogadása, ami lehetővé teszi az állami vállalatok részvénytársasággá alakulását, természetes személyeknek szavazati jogú részvényvásárlást, valamint természetes személyeknek kft. és rt. alapítását.
4. A vasipar és szénbányászat átalakítása a Világbank elvárásainak megfelelően.
5. A vállalati jövedelemadóztatás átalakítása, a vállalkozói adónak a nyereségadóba és SZJA-ba történő beépítése.

A program első évében kidolgozott 1989. évi terv és költségvetés megfelelt a megállapodásoknak. Kivételt képezett a költségvetési támogatások csökkentése, ami elmaradt a 10%-os vállalástól. 1989 elején az Országgyűlés elfogadta a gazdasági társaságokról szóló törvényt. Az 1988-ban kidolgozott vaskohászati program két üzem teljes bezárását és az elavult hengersorok minden üzemben való leállítását irányozta elő. A szénbányászat átszervezési programja 1988-ban 6 bányaüzem, 1989-ben további 9 üzem bezárását tervezte. Ehhez kapcsolódott a szénbányászat állami támogatásának csökkentése az 1988. évi 7,9 milliárd forintról az 1989-es 2,7 milliárdra, majd 1990-re a támogatás teljes megszüntetése. 1990 februárjában a csődtörvény módosítása kötelezővé tette a fizetésképtelen vállalatok önfelszámolását. A várható munkanélküliség miatt a kormány területfejlesztési és foglalkoztatási alapot hozott létre.

1989-ben import-liberalizálási program készült. Folytatódott a szabadáras termékek körének kiterjesztése, megszűnt a kötelező árkonzultáció jelentős része és eltörölték az import árszabályozását. A közvetlen külföldi befektetéseket az 1989 eleji már említett törvény és a létrehozott vegyes tulajdonú befektetési alapok ösztönözték. Ez utóbbiak közül az egyik a Világbank érdekeltségi köréhez tartozó Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC) részvételével alakult meg.

A lakástámogatások finanszírozása a bankszektorból a költségvetésbe került át.

Egy akkori világbanki értékelés megállapította, hogy a kormány szándékai ellenére még számos terület gondot okoz, ahol további szigorításra van szükség. A végrehajtott csökkentések ellenére a fogyasztási, lakás-, termelési és beruházási támogatások túl magasak az IBRD szerint (1989-ben ezek a támogatások a GDP 13,2%-át tették ki). A konvertibilis kereskedelmi mérleg javulását lerontotta a kiutazásokkal kapcsolatos valuta-kiadások meredek növekedése.

Az akkori kormány véleménye szerint a Világbankkal való kapcsolatok az ISAL készítésének és végrehajtásának egész időszakában nagyon jók voltak. A Világbank szakértői nagyban segítették magyar partnereiket az összehangolt program elkészítésében. A Világbank és a kormány folyamatos politikai párbeszéde kiegészült a gazdasági és ágazati munkában folytatott széles körű együttműködéssel.

A magyar kormány garanciavállalásával 1990. június 21-én írták alá a "Szerkezetátalakítási kölcsön" (továbbiakban SAL I.) szerződést a Magyar Nemzeti Bank és a Világbank képviselői. A kölcsön összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő valuta. Az első 100 millió dolláros részletet a kormány azonnal felvehette, a második részletet a program végrehajtásának felülvizsgálatát követően, ami 1991 márciusában meg is történt. A szerződés – kivételesen – azt is lehetővé tette, hogy az összegből 40 millió dollárt a szerződés aláírása előtt keletkezett behozatali fizetési kötelezettségekre lehessen fordítani. A kölcsönt öt év türelmi idő után, tíz év alatt kell visszafizetni 1995 december és 2005 júniusa közt.

A SAL I. kölcsönnel párhuzamosan a japán EXIM Bank további 200 millió dolláros társult hitelt nyújtott, valamint az Európai Közösség is jóváhagyott egy 1 milliárd dolláros hitelkeretet.

A kormány a kölcsönszerződéshez kapcsolódva többek közt az alábbi kötelezettségeket vállalta:

1. Kiválasztott állami vállalatok privatizációja a Világbankkal egyeztetett időrendben.
2. A Világbankkal egyeztetett középtávú privatizációs stratégia véglegesítése.
3. Legalább 10 fizetésképtelen nagy állami gazdaság és termelőszövetkezet, valamint a vállalati össztőke legalább 25%-át elérő, az MNB által kereskedelmi hitelre nem jogosított állami vállalat felszámolásának megkezdése. (Ez utóbbiba nem értendők bele a közszolgáltatások.)
4. A liberalizált import aránya az ipari termékekben az energia szektor kivételével érje el 1991-ben a 60%-ot.
5. A termelői, beruházási, fogyasztási és lakástámogatások együttes összege csökkenjen a GDP 9%-a alá. Külön említi a megállapodás a lakástámogatások csökkentését és a házépítő-ipar átalakítását.
6. A Világbankkal egyeztetett gazdasági reformok kezdeményezése és a szociális programok megerősítése, beleértve költségvetési alapok létesítését a munkanélküliség mérséklésére és a munkanélküli segély finanszírozására.
7. A nyugdíjjogosultság szűkítése a nyugdíjak reálértékének védelme mellett. Költségcsökkentő intézkedések az egészségügyben.
8. A Világbank által igényelt makrogazdasági és pénzügyi mutatórendszer kidolgozása.

A kapcsolódó dokumentumok azt mutatják, hogy a SAL I. kidolgozása és végrehajtása során szorosabbá váltak a Világbank és Magyarország kapcsolatai. A SAL I. keretében például alapos elemzés készült a szociálpolitika szerkezetéről, valamint az egész központi költségvetés méretéről és szerkezetéről. Ebben az időszakban az egész privatizációs stratégia az IBRD által meghatározott keretekben haladt. A külföldi tőke tulajdonlását a törvények és rendelkezések nem pusztán lehetővé tették, hanem kifejezetten bátorították, kedvezményezték. Az állami tulajdon ingyenes átadása – néhány speciális esetet leszámítva – lényegében a területi önkormányzatokra korlátozódott. A munkavállalói résztulajdonlást mérsékelten alkalmazták.

Az import liberalizálása az előirányzottnál gyorsabban valósult meg, amiben szerepet játszott a keleti piacok összeomlásával bekövetkező drámaian gyors külkereskedelem-szerkezeti átrendeződés. 1989-ben az energiaszektor kivételével az ipari behozatal 16%-a volt versenyhelyzetben, 1990-ben a 37%-a, 1991-ben pedig már a 72%-a (ez utóbbi adat az energia szektort is tartalmazza). Mindezzel párhuzamosan a külkereskedelmi jog is liberalizálódott. 1990 végére a fogyasztói árak csaknem 90%-a szabadáras lett. 1991-től megszűnt az Árhivatal, a szabálytalan piaci magatartást tiltó törvény betartásának ellenőrzésére létrehozták a Versenyhivatalt.

A lakásépítési kiadások csökkentése érdekében átszervezték, illetve privatizálták az állami házépítő-ipart. 1991-ben intézkedéseket hoztak a lakástámogatás költségvetési kiadásainak csökkentésére. A nyugdíj- és egészségügyi rendszer átfogó reformja későbbre maradt, azonban számos részmódosítást hajtottak végre. Ezek körébe tartozott a teljes nyugdíjjogosultság 10 évről 20 évre emelése, a nyugdíjemelkedésnek a nettó keresetek növekedéséhez való igazítása, degresszívebb nyugdíjemelési formula bevezetése. A központi egészségügyi kiadások csökkentését szolgálta a teljesítményhez kötött finanszírozás bevezetése, a gyógyszeráremelések, a gyógyszer felírási rendjének szigorítása, a kórházi ágyak gazdaságosabb kihasználására való ösztönzés.

A folyamatokat és eredményeket elemezve mind a magyar kormány, mind a Világbank arra a következtetésre jutott, hogy további pénzügyi segítségre és az IBRD aktív részvételére van szükség az átalakulásban.

1991. július 5-én a Magyar Nemzeti Bank és az IBRD képviselői aláírták az újabb "Szerkezetátalakítási kölcsön" (továbbiakban SAL II.) szerződést. Ezzel a kölcsönnel a Világbank – szándéka szerint – segítséget nyújtott a magyar kormánynak a szerkezetátalakítási program sürgős behozatali igényeinek kielégítésére. A kölcsön összege 250 millió USA-dollárnak megfelelő valuta, amit a Világbank három részletben bocsátott a kormány rendelkezésére. Az első 100 millió dolláros részlet azonnal felvehető volt, a második és harmadik részlet (75-75 millió) lehívására a vállalt kötelezettségek teljesülésének felülvizsgálata után kerülhetett sor. A Világbank a SAL II. első részletéhez kapcsolódó kötelezettségvállalások teljesítésének felülvizsgálata után, 1992. március 30-án engedélyezte a második részlet lehívását. A harmadik részlet engedélyezését 1992 szeptemberére irányozták elő. A határidőt a Világbank háromszor meghosszabbította, majd a program kedvezőtlen teljesítési mutatói, különösen az államháztartási reform lassúsága és a nagy költségvetési hiány miatt 1994 decemberével véglegesen törölte, és a szerződést lezárta. (Ennél a kölcsönnél is mód volt arra, hogy korábban vállalt behozatali kötelezettség teljesítésére fordítsanak 50 millió dollárt.) A hitelt öt év türelmi idő után tíz év alatt kell törleszteni 1997 márciusa és 2006 szeptembere közt. A SAL II-höz a japán EXIM Bank további 150 millió dolláros kiegészítő kölcsönnel társult.

A magyar kormány a kölcsönszerződéssel kapcsolatban többek között az alábbi kötelezettségeket vállalta:

1. A Világbank által elfogadhatónak ítélt makrogazdasági mutatók teljesítése, beleértve a pénzügyi tervet és az állami költségvetést.
2. Az ipari termelésen belül a liberalizált import arányának legalább 80%-ra emelése.
3. A fogyasztási cikkek behozatali keretének legalább 750 millió dollárra való emelése, és a keretbe tartozó cikkek körének az 1988. évi ipari termelési érték 15%-áról 10% alá csökkentése.
4. Az 1991. évi állami költségvetésben a fogyasztási, termelési, beruházási és lakástámogatásnak legalább a GDP 2%-ával vagy legalább 20 milliárd forinttal való csökkentése. 1992-re további 2%-os csökkentést vállalt a kormány, valamint azt, hogy a háztartási energia támogatása maximum 3 milliárd forint lesz.
5. Intézkedési terv elfogadása a központi költségvetési intézmények juttatásainak reálértéken való csökkentésére, ezen belül az alkalmazott kutatások, a képzés, a kultúra és az oktatás egyes tevékenységeinek privatizálására. A kormány vállalta azt is, hogy az egészségügyi és oktatási szolgáltatásokért szélesebb körben díjazást alkalmaz.
6. A kormány vállalta, hogy reálértékben csökkenti a költségvetésen kívüli alapok számára juttatott összegeket, valamint megszüntet, átszervez, privatizál ilyen alapokat.
7. Nyugdíjkorhatár emelése és egységesítése a férfiak és nők számára, valamint a teljes jogú nyugdíj eléréséhez szükséges idő felemelése, a későbbi nyugdíjba menetel ösztönzése.
8. A növényolaj-termékek belső és külső forgalmának teljes liberalizálása és a növényolajipar privatizálása.
9. A távfűtési ármegállapítás önkormányzati hatáskörbe adása.
10. A villamosenergia és a földgáz olyan – a Világbankkal egyeztetett – árszerkezetének és árképzési szabályainak bevezetése, amelyek folyamatosan fedezik ezeknek a termékeknek a – meghatározott profittartalommal kalkulált – gazdasági költségeit.
11. A kormány vállalta továbbá a következő törvényjavaslatok beterjesztését az Országgyűléshez:

• néhány szolgáltatás kivételével a zéró ÁFA-kulcs megszüntetése,
• az ÁFA felső kulcsának csökkentése,
• a beruházási javaknál az ÁFA visszatérítés 100%-ra emelése,
• új állóalap-értékcsökkenési rendszer bevezetése,
• a vállalati nyereségadó preferenciáinak, kivételeinek csökkentése,
• az SZJA adóalapjának kiterjesztése, progresszivitásának csökkentése,
• az adókötelezettség kiterjesztése bizonyos bér jellegű jövedelmekre,
• munkaadók által fizetett első három heti táppénz.

A SAL II-höz kapcsolódó világbanki és kormány-értékelés jelentős eltéréseket mutatott. A Világbank a következőképpen értékelte a kialakult helyzetet. A harmadik részlet lehívásának előirányzott idejére (1992. szeptember) a makrogazdasági helyzet és különösen a költségvetés egyensúlya drámaian romlott. A feltételek közül teljesült a növényolajipar privatizálása, a háztartási energia költségvetési támogatásának megszüntetése és a további kereskedelmi liberalizálás. A költségvetési intézmények és a költségvetésen kívüli alapok támogatása lassan csökkent, az alapok száma nem csökkent. Az egészségügy finanszírozásának reformját későbbre halasztották. A harmadik részletről folyó tárgyalások időszakában (1992. szeptember-1994. december) a makrogazdasági mutatók nagymértékben tovább romlottak. A költségvetési hiány meghaladta a GDP 6%-át, a fizetési mérleg hiánya elérte a 9%-ot. Miután a kormány elhalasztotta a megígért középtávú intézkedések bevezetését – különösen azokat, amelyek a költségvetési hiány csökkentését szolgálták volna -, a kormánnyal és az MNB-vel történt konzultációkat követően a Világbank a harmadik részletet törölte. A Világbank úgy ítélte meg, hogy ez a döntése helyes volt, és felkészült a későbbi megállapodások megkötésére, amelyekre csak a kormány által végrehajtott nagyobb kiigazítási csomag után kerülhet sor. (Ez utóbbi az 1995. tavaszi Bokros-csomaggal megtörtént.)

A világbanki értékelés kifogásolta a privatizáció bizonyos mozzanatait is. Úgy ítélte meg, hogy az akkor még állami tulajdonban maradó nagy iparvállalatok vezetésének megerősítése nem járt sikerrel. Az itt képződő veszteségek 1992-ben a GDP 14%-át tették ki. (1995-re ez lecsökken a GDP 5%-ára.) A bankreform akadozott, a fedezeti szabályokat és a bankfelügyeletet nem sikerült megszigorítani, pedig ez része volt a SAL II. feltételeinek. A kormány a bankszektor újratőkésítésével (konszolidáció) próbálkozott, de ez túlterhelte a költségvetést, a GDP 7,5%-át kötve le erre a célra. A Világbank elégedetlen volt az államháztartási reformmal is. A lakosság számára történő átutalások aránya 1991-1994-ben 3%-kal nőt a GDP-ben, holott a kormány az arány csökkentését vállalta. (Megjegyzendő, hogy ez az elmozdulás csökkenő GDP mellett következett be. 1989 és 1993 között a GDP 18%-kal esett.) A Világbank az adó- és a nyugdíjrendszer körébe tartozó intézkedésekkel is elégedetlen volt. Saját szerződés-előkészítő és feladatkijelölő szerepét viszont nagyon jónak minősítette.

Az MNB és a Világbank 1992. április 27-én írta alá a "Vállalati reformkölcsön" (ERL – Enterprise Reform Loan) szerződést. A kölcsön kinyilvánított célja az volt, hogy támogassa az állami vállalatok privatizálását, átstrukturálását. A program három fő mozzanata: privatizálás, állami vállalatok gazdasági társasággá alakítása, felszámolási eljárások. A kölcsön összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő valuta, amit két egyenlő részletben lehetett lehívni. Az első részlet lehívása 1993. június 30-án befejeződött. Ezt követően a két fél megvizsgálta a szerződésben foglaltak teljesülését, és 1993. október 13-án megnyílt a második részlet is, amit a magyar fél 1994. január 10-ig felvett. Az egész szerződés végrehajtásáról szóló jelentés 1996. június 27-én készült el. A türelmi idő itt is öt év, a törlesztési időszak 1997. december 1-től 2007 júniusáig tart.

A magyar kormány az alábbi kötelezettségeket vállalta:

1. 1991 júniusától mintegy 400 állami vállalat – amelyeknek össztőkéje legalább 500 milliárd forint – átalakítása gazdasági társasággá.
2. Az Állami Vagyonkezelő Ügynökség (ÁVÜ) részvételével a versenyszférában az össztőke 12%-ának megfelelő vállalati vagyon privatizálása 1992-ben. További 10% privatizálása 1993-ban.
3. Az ÁVÜ elfogad egyrészt egy részletes megvalósítási programot a tulajdon további privatizálására, másrészt egy széleskörű, minden részletre kiterjedő tulajdonosi intézményfejlesztési programot a Világbankkal egyeztetve.
4. A tartósan állami kézben maradó vagyont kezelő társaság létrehozása az ÁVÜ mellett, melynek munkaprogramját a Világbankkal egyeztetik.
5. Az Állami Fejlesztési Alapítvány munkaprogramjának elfogadása 1993 végéig, és legalább 15 állami vállalat szerkezetátalakítási helyzetfelmérésének befejezése.

A kormány teljesítette mindazokat a gazdaságpolitikai kötelezettségeket, amelyeket az ERL-ben vállalt. Az állami vállalatok gazdasági társaságokká alakítását végigvitte. 1994 végére a korábban állami tulajdonban lévő versenyszféra 54%-a kikerült az állam kezéből. Az ÁVÜ, ÁV Rt. és az Állami Fejlesztési Alapítvány programjai megvalósultak. Az ÁVÜ az átalakított gazdasági társaságok 75%-át privatizálta, felszámolt több mint 300 állami vállalatot. Az ÁV Rt. privatizálási eredménye kezdetben szerény volt, portfóliójának csak 9%-át sikerült értékesítenie 1995 közepéig. Ezt követően az új privatizáló szervezet, az ÁPV Rt. ismét felgyorsítja e tevékenységet. A nagy közművek privatizálása azonban későbbre maradt, amikor már létrehozzák a szabályozási feltételeket.

1995 végére 200 000 magánvállalkozás alakult és 21 000 külföldi vállalat alapított hazai céggel vegyes vállalatot. 1989 és 1995 között 12 milliárd dollár közvetlen külföldi tőke érkezett az országba, ami a legnagyobb a közép-kelet-európai térségben. (Ugyanezen időszak összehasonlítható tőkekivonási adatait nem publikálják, az érintett felek jól felfogott érdeke miatt. A becslések erősen szóródnak, de a beérkezett tőke 20-40%-ára tehetők – M. P.)

Az 1992. évi szigorú csődtörvény csődhullámot indított el. Három év alatt 27 500 felszámolási eljárás indult. A törvényt 1993 szeptemberében módosították, a kereskedelmi bankok e folyamatban nagyobb szerepet kaptak.

Összességében a kormány és a Világbank együttműködését mindkét fél sikeresnek és gyümölcsözőnek ítélte.

***

A tájékoztatókat olvasva óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az, hogy nemzeti, állami szuverenitás?

Ellentmondások és időbeli eltolódások jellemzik Latin-Amerika gerillamozgalmainak politikai fejlődését. A hatvanas évekkel ellentétben a nyolcvanas és a kilencvenes években már nem mutatkozik az egész kontinensre kiterjedő hajlandóság a politikai célú erőszak-alkalmazásra. A fegyveres harc mégsem számít “kifutó modellnek” a politikában. A fegyverletételek, a békeszerződések és az államhatalom fegyveres megragadásának rövid vagy középtávú esélytelensége ellenére semmiképpen sem lett általánossá a gerillaakciók eszközének teljes és végleges elvetése. Az ezzel ellenkező várakozásokat, amelyek a berlini fal lehullta és a sandinisták választási veresége után – politikai hovatartozás szerint vágyálomként vagy katasztrófa-forgatókönyvként – a közvélekedés részét képezték, mára megcáfolta a valóság. A gerillacsoportok működése, akcióformái, célkitűzései azonban differenciálódtak és részben jelentős változáson mentek keresztül. A mozgalmak így válaszoltak a létező szocializmusok bukásával és a kétpólusú világrendszer végével megváltozott ideológiai és politikai keretfeltételekre. Ezek az új tényezők, továbbá az éveken, évtizedeken át húzódó polgárháborúk, valamint a neoliberális gazdaságpolitika egész világra kiterjedő diadalmenetének társadalmi és gazdasági következményei ugyanis gyökeresen megváltoztatták minden felszabadító mozgalom feltételeit. A különböző forradalmi és reformmozgalmak igen eltérően válaszoltak az új kihívásokra.

Az első hullám: Kuba, Che és a karizma

A gerillának – ami spanyolul annyit tesz: a “kis háború” – Latin-Amerikában régi hagyománya van. Már a spanyol gyarmati elnyomók, majd pedig a független köztársaságokat a XIX. század óta uraló hadsereg és nagybirtok ellen az irreguláris háborúk eszközéhez folyamodott a katonai hátrányban levő fél, ezzel ellensúlyozva az ellenfél létszámelőnyét és jobb felszereltségét. A kubai forradalom 1959. január 1-i győzelmével aztán új aktualitást nyert ez a stratégia. Kuba ugyanis bebizonyította, hogy akár az USA holdudvarában is megvívható és megvédhető a társadalmi forradalom. A tényt az egész szubkontinensen történelmi fordulópontnak tekintették. Ez lett a kiinduló- és tájékozódási pontja a gerillamozgalmak első hullámának, amely 1961/62-ben indult, és az argentin PRT/ERP, valamint a montonerók 1976/77-es vereségével halt el.

A kommunista pártok csalódott tagjai és a diákság egyes csoportjai lelkesen kapták fel a meghatározó baloldali és kommunista pártok fokozatos és reformista taktikájának ezen új alternatíváját, hiszen a szovjet stratégiához való alkalmazkodás évtizedeken keresztül arra ítélte őket, hogy a kapitalizmust – minden kritika ellenére is – történelmileg szükségszerű uralmi viszonyként fogadják el. A kubai vezetés, amely főleg a hatvanas években aktívan törekedett a forradalom exportjára, hogy így gyengítse az USA latin-amerikai befolyását és egyúttal csökkentse saját elszigeteltségét, sok helyütt nyitott fülekre talált. Azonban a titkosszolgálati akcióknál, a gyakorlati segítségnyújtásnál, a katonai kiképzésnél és a fegyverszállítmányoknál – amelyeknek Jorge Castañeda “La utopía desarmada” c. könyvében oly nagy figyelmet szentel – valószínűleg jóval nagyobb volt az ideológiai befolyás jelentősége. Itt különösen Che Guevara tekintélyét és az ő széles körben ismert írását, a “Gerillaháború – egy lehetséges módszer” címűt kell megemlíteni, amely a szubkontinensen egészen a hetvenes évekig számos csoportnak szolgált vezérfonalául.

Az ideológiai és politikai–gyakorlati hatások eredményeképpen a hatvanas évek folyamán egyebek között Bolíviában, Guatemalában, Kolumbiában, Peruban és Venezuelában is kis gerillacsoportok alakultak, amelyek a diákságból és a városi középrétegek soraiból szerveződtek. Ezzel a baloldalon létrejött egy új, kubai orientációjú vonal, amelynek célkitűzései és akcióformái lényegesen radikálisabbak voltak a hagyományos kommunista pártokéinál. Ezek a kis csoportok Guevara útmutatásainak megfelelően a távoli, ritkán lakott, lehetőleg az állami szervek jelenlététől mentes területeken hozták létre gyújtópontnak szánt kis “gerillaközpontjaikat”. Arra számítottak, hogy akcióik demonstrációs hatása – ugyanúgy, mint Kubában – az oldalukra állítja majd a szegényparasztokat (campesinókat), egész futótüzet indítva el ezzel. A vidéki lakosságot, amely ezekben az országokban helyenként a népesség 70%-át alkotta és részben félfeudális kizsákmányolási viszonyok között élt, “hatalmas lehetséges forradalmi erőnek” tekintették. Azt gondolták, hogy mivel kitűnően ismerik lakóterületüket, a hadsereg sem győzheti le őket. Ennek megfelelően az volt a cél, hogy a gerillák megszerezzék “a nép támogatását”. Azonban éppen ez nem sikerült az első hullám “gerillaközpontjainak”. De miért?

A hatvanas évek kubai orientációjú gerillacsoportjai élesen elhatárolódtak a szovjet orientációjú kommunista pártok “álforradalmáraitól”. Ez utóbbiak legalista irányvonalát sajátos, unilineáris fejlődéselméletük (az ún. “korszakelmélet”) teszi érthetővé, amely szerint az elsődleges feladat egyelőre a tőkés termelési viszonyok és ezzel együtt a városi munkásság megteremtése. A Szovjetunió Latin-Amerika-politikája – amely az 1961-es kubai rakétaválság után elfogadta, hogy a szubkontinens az USA befolyási övezete marad – szintén ellenezte, hogy a kommunista pártok aktuális feladatuknak tekintsék a szocializmusért folytatott harcot. Ezzel szemben a gerillacsoportok Kubához hasonlóan az államhatalom megszerzéséért folytatott harcot és a társadalmi rend radikális megdöntését tűzték zászlajukra. Leninhez kapcsolódva abból a tételből indultak ki, hogy az embernek ember általi kizsákmányolásától mentes társadalmi rendszer csak forradalmi úton jöhet létre. Mivel pedig az elnyomók és kizsákmányolók ezt katonai erőszakkal próbálják megakadályozni, a forradalmárok ugyancsak erőszakot kényszerülnek alkalmazni. Az osztályharcnak eszerint elkerülhetetlenül polgárháborúba kell átcsapnia, ha el akarják érni a kitűzött célt. A forradalmi vezetés feladata pedig abban állna, hogy a fentieket szem előtt tartva megtalálja a legkedvezőbb feltételeket a fegyveres harc megkezdéséhez.

A politikai ellentétek a leghatározottabban az erőszak alkalmazhatóságáról folytatott vitákban nyilvánultak meg. Az ehhez kapcsolódó viták azt eredményezték, hogy az első hullámhoz tartozó gerillacsoportok – amelyek tagsága főképpen a városi középrétegekből és különösen a radikalizálódott diákságból rekrutálódott – alig kaptak elismerést vagy támogatást a kommunista pártok befolyása alatt álló szakszervezetekben, illetve földmunkás-szervezetekben. Az erőszak abszolutizálása, ami viszont együtt járt a hiányzó katonai tapasztalattal, a vidéki terep elégtelen ismerete, a hiányzó társadalmi támogatottság, a legális társadalmi szervezetek lebecsülése és a politikai szövetségek szektás elutasítása végzetes következményekkel járt. A rendszerint pár tucat, legfeljebb pár száz főből álló gerillacsoportok nem tudtak komoly ellenállást tanúsítani a katonai támadásokkal szemben. Tovább nehezítette helyzetüket, hogy a kubai forradalom győzelme után a latin-amerikai hadseregeket amerikai katonai tanácsadók képezték ki “a belső ellenség elleni harcra”, továbbá az amerikaiak nagyvonalú katonai és rendőri támogatással is ellátták ezeket az országokat. Miközben “a nemzetbiztonság doktrinája” mindenütt a szubkontinensen a haderők elsőrangú feladatává nyilvánította a felkelések leverését, lehetővé téve a forradalmárok országhatárokon is átnyúló üldözését, a guevarista gerillák igénye egy nemzetközi mozgalomra megrekedt a deklarációk szintjén. A hatvanas évek végére a vidéki gerillacsoportok feloszlottak, de legalábbis cselekvésképtelenné váltak, legendás példaképük pedig halott volt.

Gerillák és gorillák

A vidéki gerillák veresége után a hatvanas évek vége felé Argentínában, Brazíliában, Chilében és Uruguayban városi gerillacsoportok bukkantak fel. Ezek a csoportok továbbfejlesztették a megbukott gyújtópont-koncepciót, amennyiben szakítottak azzal az elképzeléssel, hogy egy “eltökélt élcsapat” egyedül is képes volna meghatározó módon befolyásolni az osztályharc menetét. Ebből kiindulva jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a legális munkának és a szövetségi politikának. Ennek ellenére továbbra is fennmaradt a mély szakadék köztük és a kommunista pártok között. A gerillacsoportok saját tömegmozgalmakat építettek ki, és ezzel párhuzamosan afféle fegyveres “Robin Hood”-akciókat követtek el, amivel nagy népszerűséget vívtak ki a városi ifjúság körében. Az akciók során zsákmányolt élelem szétosztása, ismert gyáriparosok vagy katonai vezetők elrablása, vagy a rajtaütések során megszerzett titkos információk nyilvánosságra hozása mind Latin-Amerikában, mind Európában felelevenítették a gerillákról Che Guevara óta alkotott romantikus képet.

A fegyveres akciók azonban, amelyek nem voltak többek bosszantó tűszúrásoknál, alkalmat adtak a hadsereg vezetőinek arra, hogy az Egyesült Államok támogatását élvezve katonai puccsok útján magukhoz ragadják a hatalmat. E katonai rezsimek látszottak ugyanis a legalkalmasabbnak arra, hogy feltartóztassák azt a forradalmi hullámot, amely Délkelet-Ázsiában és Afrikában máris nehéz helyzetbe hozta az Egyesült Államok hadseregét és annak helyi szövetségeseit. E biankó felhatalmazás alapján aztán “a jog és a rend biztosításának” nevében a gorilladiktatúrákban kezdetét vette a terrornak és az üldözésnek egy mindaddig elképzelhetetlen hulláma. A városi gerillacsoportok sem logisztikai szempontból, sem létszámuknál fogva nem voltak abban a helyzetben, hogy a városi központokban a guevarai koncepciónak megfelelően népi felszabadító hadseregekké alakuljanak át, és így szegüljenek szembe az elnyomó apparátussal. Az elnyomás egyébként nem korlátozódott a fegyveres csoportokra és holdudvarukra, hanem kiterjedt a legális és fegyvertelen városi mozgalmakra is. Ezek üldözése teljesen független volt attól, hogy közel álltak-e a gerillacsoportokhoz vagy sem. A dél-amerikai forradalmi mozgalmat ily módon fizikailag megfosztották bázisától. Az Egyesült Államok hátországában egyidejűleg több fronton is sikerült visszaállítani a nyugalmat és megakadályozni az USA befolyásvesztését. E külpolitikai vonatkozások mellett azonban a dél-amerikai baloldali mozgalmak vereségének alapvető belpolitikai következményei is voltak. A hetvenes évek második felére ugyanis nem maradt olyan szervezett erő, amely eséllyel szegülhetett volna szembe a katonai junták ekkor induló gazdasági szerkezetkiigazító politikájával. A hetvenes évek közepére tehát a gerillamozgalmak első hulláma, amely önmeghatározásában többé vagy kevésbé hangsúlyosan a kubai tapasztalokra támaszkodott, végérvényesen elbukott.

A második hullám: a hálózatok kora

Kuba, amely egy mély gazdasági válságot követően a hetvenes évek elejétől erősebben támaszkodott a Szovjetunióra és Kelet-Európára, letett a forradalom latin-amerikai exportjáról, és több országgal diplomáciai kapcsolatokat épített ki. Dél-Amerikában majdnem minden vereséget szenvedett gerillacsoport bekapcsolódott a legális ellenzék munkájába. Közben pedig a mozgalom első hullámának túlélői Közép-Amerikában, Kolumbiában és Mexikóban új gerillamozgalmak alapítását készítették elő. Éveken keresztül tartó önkritikus viták után, amelyek során feldolgozták vereségeiket, a hetvenes években kezdetét vette egy újraszerveződési fázis, és megindultak az új gerillaközpontok felépítésének titkos előmunkálatai.

A második gerilla-hullám kibontakozása időbeli átfedést mutat az első hullám elhalásával. Kezdetei az 1972–74-es évekre tehetők, amikor Guatemalában, El Salvadorban és Kolumbiában új típusú szerveződések kezdtek megjelenni. A második hullám tetőpontját Somoza megbuktatása jelentette 1979. július 19-én. A Kuba utáni második sikeres forradalom új történelmi korszakot nyitott meg Közép-Amerikában, amelyet 1981–82-ig a forradalmi mozgalmak viharos előretörése jellemzett. A nyolcvanas éveket aztán a felszabadító mozgalmak és ellenfeleik elhúzódó és véres küzdelme határozta meg. Miközben a második hullám legfontosabb erői, a közép-amerikai mozgalmak 1996 végéig békeszerződések útján legális mederbe terelődtek, az andokbeli Peruban és Kolumbiában tovább húzódnak a fegyveres harcok. Ezekben az országokban időközben jelentősen megváltoztak ugyan a körülmények, de a felkelők politikai elképzelései és akcióformái alapvetően a régiek maradtak. Ezért egyelőre nem beszélhetünk arról, hogy a gerillamozgalmak második hulláma már teljesen kifulladt volna.

A gerillamozgalmak második hullámát meghatározó szervezetek számos új vonást mutatnak fel. Az új mozgalmakban sor került mind a gyújtópont-elmélet, mind a “korszakelmélet” hibáinak és gyengeségeinek kritikus kiértékelésére. A katonai megmozdulásokat alárendelték az osztályharc egy átfogóbb politikai koncepciójának, és nagy figyelmet szenteltek az akciók saját táborukon kívüliek számára való megjelenítésének. Minden csoportnál központi jelentőségre tett szert a szövetségi politika és a taktikai rugalmasság: a kommunista pártokkal, illetve a szociáldemokrácia vagy különféle keresztény csoportosulások bizonyos elemeivel kötött kapcsolatok és szövetségek szélesítették a felkelők társadalmi bázisát, és csökkentették elszigeteltségüket. Ezen túlmenően a titkos fegyveres apparátus mellett legális tömegmozgalmakat és féllegális fórumokat is létrehoztak. E különböző szintek a politikai–katonai szervezetek vezetőségében találkoztak, miközben azonban az egyes csoportok megtartották politikai és szervezeti önállóságukat. Így több szintű, társadalmilag sokszínű, kollektív vezetésű felszabadítási frontok alakultak ki, amelyek különböző politikai hagyományokat és irányzatokat fogtak össze. Működésükkel egy szélesen értelmezett beavatkozásellenes, emberi jogi és békepolitika volt hivatott korlátokat szabni a hadsereg tevékenységének. E felszabadítási frontok élvezték a nagyvárosokban jelen levő nemzetközi szolidaritási mozgalmak támogatását, és védte őket a diplomáciai kapcsolatok egy sűrű hálója is, amelyet fáradságos aprómunka árán szövögettek. A “kontinentális forradalom” elvét felváltotta a “nemzeti felszabadítás” célkitűzése. Végül a lényegesen rosszabb keretfeltételekre a mozgalmak egy minőségileg új politikával, a béketárgyalások felvételével válaszoltak, ami megakadályozta a politikai–katonai szervezetek fenyegető széthullását.

Ebben az összefüggésben megváltozott a fegyveres akciók jelentősége is: ezek a 80-as évek folyamán stratégiai eszközből – amelyet eredetileg a hatalom forradalmi megragadásának céljával vetettek be, bár egyedül a sandinisták esetében sikerrel – fokozatosan taktikai elemmé váltak, és arra szolgáltak, hogy az adott politikai rendszeren belül szabad mozgástereket nyissanak. Miközben a “gerilla” és a “fegyveres harc” a gyújtópont-elmélet hatása alatt egészen odáig a “forradalom” szinonimájának számított, a 80-as években ezek a fogalmak leváltak egymásról. Az államhatalom megszerzéséért küzdő klasszikus gerillamozgalmak mellett kialakult egy “fegyveres reformizmus”, amely már nem a társadalmi viszonyok megdöntéséért lépett fel, hanem azok demokratizálásáért. Meg kell azonban jegyezni, hogy egy adott csoport kizárólagos besorolása a “fegyveres reformizmus” irányzatába inkább csak társadalomelméleti elvonatkoztatás lehet, mintsem a csoport valóságos természetének leírása. Az egyes esetek ugyanis azt mutatják, hogy a gerillamozgalmak ide-oda ingadozhatnak a korlátozott cél, azaz bizonyos játéktér biztosítása, illetve az átfogó kísérlet, vagyis az államhatalom átvétele között. Hogy végül melyik irányba fog kimozdulni az inga, az kevésbé programokon vagy ideológiai álláspontokon múlik, mint inkább a gyakorlati sikereken, illetve kudarcokon.

Elődeikkel szemben a második hullám nagy mozgalmai már képesek voltak támogatást szerezni a vidéki lakosság körében, ami növekedésük és sikereik alapvető feltétele volt. A gerillamozgalom derékhadát immár nem diákok, hanem campesinók alkották, közöttük sok nő is. Guatemalában és Peruban nagyszámú indián is csatlakozott a mozgalomhoz. A vidéki gerillaegységek mellett egyes mozgalmak városi csapatokat is fenn tudtak tartani. Mivel pedig El Salvadorban és Guatemalában a felkelők irányító szervezetében a Kommunista Párt is részt vett, a gerillacsoportok a városi szakszervezetekkel is jó kapcsolatokat ápoltak. A második hullám mozgalmai kiterjedt társadalmi bázisépítő munkájuk következtében összehasonlíthatatlanul erősebb támogatást élveztek a lakosság körében, mint az egykori gerillaközpontok.

A harmadik hullám

Az EZLN új jelszava (“Ya basta!” – “Ebből elég!”) egy új korszak kezdetét jelzi, csakúgy mint a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) 1996-os megjelenése. Kuba és Nicaragua győzedelmes felkeléseihez hasonlóan “az első posztkommunista gerilla” (Carlos Fuentes) fellépése is mozgásba hozott egy megmerevedő hatalmi konstellációt. A zapatista mozgalmat azonban mind tartalma, mind a politizálás új formái, mind a megváltozott nemzetközi feltételek megkülönböztetik elődeitől. Az EPR fellépése alátámasztja azt a nézetet, amely szerint Chiapasban nem egyszerűen egy késői utóvédharc folyik, hanem a neoliberális támadással szemben kibontakozó konfliktus tanúi vagyunk.

A zapatista felkelés ráirányította a figyelmet a neoliberális gazdaságpolitika társadalmi következményeire, nyomás alá helyezte Mexikó politikai rendszerét, és jelentősen megnövelte a parlamenten kívüli baloldali ellenzék befolyását. Legfontosabb hatása, hogy közvetlen és közvetett módon gyengítette a hagyományos tekintélyuralmi erőket, a PRI állampártot, erősített viszont egy mérsékelt baloldali reformirányzatot, a “Demokratikus Forradalom Pártját” (PRD). Hasonlóan Kubához és Nicaraguához, a zapatista mozgalom hatására ismét politikai alapkérdéseket feszegető, széles körű és heves viták bontakoztak ki Latin-Amerikában, továbbá mind Európában, mind az Egyesült Államokban kialakult egy aktív szolidaritási mozgalom. Persze a forradalom ebben az esetben is elsőként az ellenforradalmi törekvéseket erősítette fel. A mai mexikói helyzetben ez azt jelenti, hogy nő a hadsereg befolyása a civil erők rovására, és növekvő jelentőségre tesz szert az Egyesült Államokkal folytatott katonai együttműködés. Elődeikkel ellentétben sajnos nemzetközi kapcsolataikban a zapatisták nem rendelkeznek semmiféle jelentősebb szövetségessel vagy baráti kormánnyal, amely például egy katonai offenzíva esetén a mozgalomnak bizonyos védelmet nyújthatna. A szovjet tömb összeomlása, a sandinisták veresége (1990), valamint az el salvadori (1992) és guatemalai (1996) békeszerződések után, tekintetbe véve továbbá, hogy Kuba igen jó kapcsolatokat ápol a mexikói uralkodó osztállyal, az EZLN-nek meg kell elégednie különböző politikai pártok semmire sem kötelező szimpátia-megnyilvánulásaival és a saját országaikban is minden befolyást nélkülöző csoportok szolidaritásával. A szövetségi politika gyengeségében a nemzetközi politikai klíma tükröződik vissza. Hogy a zapatista vezetés ennek tudatában van, azt azok a törekvései is mutatják, hogy a lehető legszélesebb politikai spektrumot megcélzó nemzetközi kongresszusok rendezésével a világ nyilvánossága előtt legalább egy bizonyos erkölcsi és politikai ellensúlyt szerezzen.

Élcsapat helyett: indianizálódás

A gerillamozgalmak első és második hullámától eltérően a zapatisták nem tekintik magukat a társadalmi átalakulás élcsapatának, nem harcolnak az államhatalomért vagy az – akárhogy is definiált – szocialista rendszer megvalósításáért. Az EZLN a demokratikus értelemben vett civil társadalomban gondolkodik. Szóvivőjük, Marcos alparancsnok egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy hangsúlyozza ezt. A francia forradalom olyan jelszavaihoz nyúl vissza, mint a “szabadság és egyenlőség”, beemeli a vitába az “igazságosság” és a “méltóság” fogalmát, és rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít a kommunikáció új formáinak, valamint a jelképeknek. Az EZLN egy demokratikus forradalomért lép fel, amely véget vet a PRI uralmának, és biztosítja az indián lakosságnak nemcsak a jogi, de a tényleges egyenjogúságot is. A termelési viszonyok kulcsfontosságú kérdésében viszont csak annyiban foglal állást a mozgalom, amennyiben elutasítja a neoliberalizmust, továbbá agrárreformot tart szükségesnek.

Megnyilvánulásaikban hiába is keresnénk a hagyományos szocialista diskurzus érvelési mintáit. Ehelyett gyakran utalnak a mexikói történelemre és az indián közösségek tapasztalataira. Az EZLN olyan jelképeket használ, mint a vörös és fekete színek, amelyek széles körben elterjedtek más latin-amerikai forradalmi mozgalmaknál is, és saját magát “Nemzeti Felszabadító Hadseregként” határozza meg, ami a gerillamozgalmak első és második hulláma idején is jellemző volt. Elődje, az FLN, amely 1983 novemberében változtatta nevét EZLN-re, éppen úgy a guevarizmus hagyományaiból érkezett, mint a szóvivő, Marcos alparancsnok. Eredeti stratégiájuk – titkos fegyveres csoportok létrehozása a lakott területektől messze – nem különbözött a sok más hasonló szervezetétől.

Az EZLN sajátos jellege onnantól kezdve alakult ki, hogy az eredeti csoport indián aktivistákkal és indián közösségekkel került érintkezésbe. A politikai–katonai élcsapat a 80-as évek második felében az indián közösségek fegyveres mozgalmává alakult át. A szóvivőtől származó információk szerint az EZLN azokat a döntéseket követi, amelyek a közösség valamennyi tagjának részvételével folytatott előzetes konzultációk után születnek. Ez az eljárás a feje tetejére állítja a gerilla és társadalmi bázisa közti hagyományos kapcsolatot, amelyben mindig az előző fél volt a meghatározó. Egyúttal egészen más jelentőséghez jut a mozgalomban a bázisdemokrácia elvén nyugvó részvétel. Az EZLN tehát kettős értelemben is “indianizálódott”: egyrészt, mivel mára csaknem minden tagja indián etnikumú, másrészt pedig azért, mert az indián közösségek a szervezet vezetését – a “Titkos Forradalmi Indián Bizottságot” – is átvették, érvényre juttatva saját célkitűzéseiket és döntéshozatali formáikat.

Álcázott háború

Két hétig tartó fegyveres konfrontáció után, amelynek során a mexikói hadsereg súlyosan megsértette az emberi jogokat, ám ennek ellenére nem boldogult a zapatistákkal, sőt helyenként csúfos katonai vereségeket kellett tudomásul vennie, 1994 elején Salinas de Gortari elnök egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Az állami vezetés elsősorban a nemzetközi közvéleményből érkező bírálatok és a Mexikóváros utcáin békét követelő tömegtüntetések miatt került lépéskényszerbe. Azóta a zapatistáknak új belpolitikai helyzetben kell boldogulniuk: egyedül maradtak a felkeléssel, a PRI ugyanis a katonai megoldás helyett a fegyverszünet és a tárgyalások eszközét vetette be, elkerülendő a társadalmi feszültségek további éleződését és a zapatisták további megerősödését. Az EZLN számára nem maradt más hátra, mint felkészületlenül a tárgyalóasztalhoz ülni és megkezdeni a kormány által javasolt, valamint a civil társadalom által követelt párbeszédet. A tárgyalások – többszöri megszakítással – 1994 februárja óta tartanak.

A zapatisták a fegyvernyugvás kikiáltása óta többszörösen is paradox helyzetbe kerültek. Az ország demokratizálásáért küzdenek, miközben fegyverben állnak; az indián közösségek “fegyveres kommunitarizmusának” kifejeződései, miközben nemzeti jellegű civil mozgalommá szeretnének válni; feltalálták a fegyveres erőszakmentességnek egyfajta stratégiáját, amely mellett a sokszoros katonai provokáció ellenére is kitartottak, a fegyveres támadásokkal költői megfogalmazású nyilatkozatokat és nemzetközi kongresszusokat szegezve szembe. Azokat a különböző próbálkozásokat azonban, amelyek nemzeti keretekben megvalósuló, legális jelenlétre irányulnak, hiábavalónak kell tekintenünk. A zapatisták egyelőre nem léptek túl egy bizonyos nemzetközi kisugárzással is bíró, ám alapvetően regionális földalatti mozgalom státuszán. A Zedillo-kormány egy, a kifárasztásra és a mozgalom lassú kivéreztetésére törekvő stratégiát követ, amellyel szemben igen nehéz védekezni. Az államhatalom megsokszorozta katonai jelenlétét, és 1995 februárjában megközelíthetetlen őserdei területekre szorította be az EZLN erőit. A mozgalom civil támogatóit a félkatonai jellegű “Fehér Gárda” üldözi, amely állami intézmények támogatásával, illetve hallgatólagos jóváhagyásával működik.

Az 1994. május 1-jén megalakított EPR (politikai–katonai szervezet, amely elképzeléseiben és fellépésében is az elmúlt periódus vidéki gerilláihoz hasonlít) 1996. júniusi fellépésével immár létezik egy másik fegyveres csoport is, amely nyíltan működik. Az EPR néhány déli szövetségi államban van jelen, mint Guerrero vagy Oaxaca. Állítólag van némi befolyása néhány legális tömegszervezetre is. Emellett több száz fegyveres tagot számlál, akik a kiterjesztett népi háború koncepciójának jegyében az államhatalom megszerzéséért harcolnak. Nyilvános fellépésüket követően – amely az EPR saját adatai szerint az első 10 hónap során 140 áldozatot követelt a biztonsági erők soraiból – a hadsereg nagy nyilvánosságot kapott támadási hullámot intézett ellenük, így azóta a csoport mindössze a “fegyveres propagandára” és a védekező akciókra korlátozza aktivitását. A szervezet hangsúlyozza, hogy még lát lehetőséget a legális politikai tevékenységre, és az 1997. júliusi választások alkalmából egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Állítólag más szövetségi államokban is léteznek földalatti mozgalmak.

A zapatisták felkelése óta Mexikóban egy álcázott háború zajlik, ahol az állami biztonsági erőkkel változatos társadalmi bázisra támaszkodó, eltérő jelentőségű és politikai orientációjú, többé vagy kevésbé jól felfegyverzett mozgalmak állnak szemben. A chiapasi hivatalos fegyverszünet óta az állam egy hadüzenet nélküli, és ezért a nemzetközi nyilvánosság által nem észlelt, alacsony intenzitású háborút (low intensity war) folytat. A támadások elsősorban a civil lakosság azon rétegei ellen irányulnak, amelyeket a gerillák lehetséges támogatóinak tekintenek. A harcok immár a hétköznapok részévé váltak, különösen Chiapas, Guerrero és Oaxaca szövetségi államokban. Hogy a konfliktus kiterjed-e és még határozottabban fegyveres jelleget ölt-e, vagy sikerül politikai úton rendezni, az a mexikói nyitási és átmeneti folyamat további alakulásának függvénye. Amennyiben a hadsereg – akár hallgatólagos támogatással, akár a választott parlament ellenében – tovább fokozza a chiapasi megszállást, esetleg további területekre is kiterjeszti a csendes háborút, úgy nem zárhatók ki az újabb katonai összecsapások. A konfliktus ilyen kimenetelének azonban – Mexikó politikai és gazdasági súlya, NAFTA-tagsága és az Egyesült Államokkal közös határa miatt – az egész földrészre kiterjedő hatásai volnának.

Egy új modell

Az ún. létező szocialista rendszerek összeomlása és a közép-amerikai békeszerződések után a fegyveres harc modellje általában elavultnak számított. A fennmaradt felszabadítási mozgalmakon eluralkodott a kételkedés, hogy vajon még a legjobb esetben is, azaz ha sikerülne megszerezni a hatalmat, a várható bel- és külpolitikai feszültségek közepette, volna-e lehetőség forradalmi elképzeléseik megvalósítására, avagy a hatalom megtartása csak a forradalmi társadalmi tartalom feladása árán volna lehetséges. A zapatisták felkelésével és a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) megjelenésével azonban újra napirendre került a fegyveres harc. Ezek az események először is világossá tették, hogy a fegyveres ellenállás változatlanul lehetséges, és hogy a felszabadítási törekvések értelmes eszköze lehet. Azt is megmutatták, hogy léteznek gerillamozgalmak, amelyek képesek kifinomult stratégiák kidolgozásával alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. E mozgalmak alulról jövő kezdeményezéseikkel számottevően hozzájárultak országaik demokratizálásához, amenynyiben komolyan megkérdőjelezték a tekintélyuralomra épülő hatalmi berendezkedést, de legalábbis legitimációs válságokat idéztek elő. Sajátos arculatuk megóvta őket attól, hogy a hadsereg masszív bevetésével elhallgattassák vagy megsemmisítsék őket. A zapatista mozgalmat az a sajátos jellege teszi kiemelkedő jelentőségűvé, hogy célzott politikai beavatkozással és szövetségesek keresésével párosítja az indián közösségekben végzett földalatti munkát. Amennyiben sok más csoporthoz hasonlóan a zapatisták is legális indián szervezetként működnének, a hatalom ugyanolyan gyorsan és keményen elnyomná őket, mint amazokat. Ez az oka annak, hogy a zapatista mozgalom először is békeszerződést akar kötni, és útjára akar indítani egy széles körű demokratizálódási folyamatot, mielőtt legalizálná saját tevékenységét. Ez a magyarázat a harisnya-maszkjaikra is. Ezek ugyan valóban nagyon látványosak a tévé képernyőjén is, elsődleges funkciójuk azonban mégiscsak viselőik megóvása az üldöztetéstől.

Az EZLN másik fontos tulajdonsága, hogy nem élcsapatként viszonyul a demokráciához és a hatalomhoz. A zapatisták ezzel olyan tényezőknek is figyelmet szentelnek, amelyekkel a guevarista vagy leninista baloldal legfeljebb érintőlegesen foglalkozott, mivel elsősorban az államhatalom megragadására, a (biztonsági) apparátusok feletti ellenőrzés megszerzésére és a forradalmi párt kiépítésére koncentrált. Az új megközelítésre ezzel szemben jellemző a különböző érdekcsoportok bevonása a saját elképzelésekbe és a véleménykülönbségek tudomásulvétele; a felelős közreműködés egy olyan demokratikus hatalom kiépítésében, amely az ellenhatalom, a “poder popular” vagy “poder local” felfogásaira támaszkodik; a különböző kultúrák egyenrangúságának és a másság jogának elismerése, valamint a faji megkülönböztetés elleni küzdelem; az ideológiai hegemónia elleni küzdelem egy saját és összetéveszthetetlen nyelvezet bevetése, a modern kommunikációs eszközök használata és saját jelképvilág kialakítása révén. Éppen ez utóbbi jellemvonásai alapozták meg a zapatizmus széles körű nemzetközi elismertségét, és gyengítették az afölötti kételyt, hogy vajon lehetségesek-e, sőt egyáltalán: kívánatosak-e a baloldali alternatívák a világgazdaság perifériáján. E jellegzetes új arculat teremtette meg a csíráját annak az EZLN iránti nemzetközi szolidaritásnak, amely nélkül tartósan egyetlen harmadik világbeli forradalmi mozgalom sem maradhat fenn.

Az első és a második hullám mozgalmaihoz képest a zapatisták leggyengébb pontja az olyan társadalmi alapkérdések megkerülése, mint a mexikói termelési és uralmi viszonyok természete. A PRI-uralom végének követelése, a civil társadalom dicsőítése és a neoliberalizmus elutasítása ugyanis önmagában nem hatol elég mélyre. Bármilyen rokonszenves is a más nézetekre való nyitottság, úgy tűnik, csak arról tereli el a figyelmet, hogy a zapatistáknak nincs saját álláspontjuk, de legalábbis nem tárják azt a széles nyilvánosság elé. A nagy kérdés, hogy mozgalmuk meddig képes fenntartani az ez ideig kétségkívül termékeny feszültséget az erkölcsi kategóriák és a puskagolyók, illetve a szimbolikus töltetű békés szuverenitás és a piac törvényei között. A társadalomban mindenütt növekvő, részben megfoghatatlan erőszak közepette, amelynek gyakorlásában a legkülönbözőbb csoportok vesznek részt (félkatonai szervezetek, kábítószermaffiák, emberrablásra szakosodott szervezetek, ifjúsági bandák), és amely helyenként zűrzavaros állapotokat hoz létre, mind a zapatistáknak, mind más mozgalmaknak rendkívül óvatosan kell eljárniuk. Az a veszély fenyeget ugyanis, hogy fegyveres erőik túl messzire mennek, és a felszabadítási folyamat előmozdítása helyett elriasztják a befolyási övezetükben élő lakosságot, erőszakosan keresve annak támogatását. Egy rugalmas politikai stratégia és a politikai, illetve gerillaaktivitás megfelelő kombinációja jelentheti azt az eszközt, amely a minimálisra csökkentheti ezt a veszélyt, másfelől viszont a lehető legtöbb társadalmi támogatást tudja felsorakoztatni a demokratikus és forradalmi hagyományok mögött.

(Fordította: Bellon Erika)

Bevezető Fulbright tanulmányához.A hatalom arroganciája

(Fulbright tanulmánya elé)

Az Amerikai Egyesült Államok hivatalos külpolitikája az elmúlt kétszáz év során – az esetek döntõ többségét alapul véve – kétféle képpen viszonyult a világ különbözõ pontjain bekövetkezett forradalmakhoz. 1. Támogatta azokat a forradalmakat, amelyek az európai gyarmatosító országok, vagyis a legfõbb világpolitikai riválisok ellen irányultak, és a nemzeti önrendelkezés megteremtését célozták. 2. Ellenzett minden olyan forradalmat, amely veszélyeztette az amerikai érdekeknek megfelelõ liberális nemzetközi gazdasági rendet, különösen ha ez a forradalom valamiféle radikális szociális átalakulás programját követte. Ez a séma mint a washingtoni politika legerõsebb tendenciája figyelhetõ meg a XIX. és a XX. század tanulmányozása során, de nem jelenti azt, hogy ne léteztek volna akár viszonylag erõs irányzatok is az amerikai politikában, amelyek más, progresszívabb álláspontot képviseltek.

A második világháború utáni idõszakban a Szovjetunióval való együttműködés tapasztalatai egy újfajta, toleráns magatartást alakítottak ki az amerikai politikai elit egy részében, különösen pedig az északi liberális körök vezetése alatt álló Demokrata Pártban. Ennek az irányzatnak volt jellegzetes képviselõje J. William Fulbright szenátor.

Maga Fulbright nem északról, hanem a déli Arkansas államból származott, amelyet aztán az Egyesült Államok törvényhozásában, a Kongresszusban képviselt. Elõször 1942-ben választották képviselõvé, amikortól egyben a Képviselõház Külügyi Bizottságának tagja is lett. Az õ kezdeményezésére fogadták el az úgynevezett Fulbright-határozatot, amelynek döntõ szerepe volt a béke fenntartását célzó nemzetközi szervezet, vagyis a késõbbi ENSZ létrehozásában. Fulbright szenátor 1946-ban kezdeményezte annak a nemzetközi oktatási csereprogramnak a létrehozását, amely azóta is az õ nevét viseli. 1954-ben azon szenátorok egyike volt, akik a Joseph McCarthy által vezetett antikommunista vizsgálóbizottság (Special Investigating Subcommittee) további finanszírozása ellen szavaztak. Egyidejűleg tagja volt annak az elnök által kinevezett delegációnak, amely az ENSZ-ben képviselte az Egyesült Államokat.

A liberális beállítottságú szenátor gondolkodásába és a hatvanas évek politikai dilemmáiba enged bepillantást az a kötet, amelybõl az alábbiakban közölt írás származik. A kötet elõzménye egy elõadássorozat, amely egy, a kormányhivatalokkal szoros kapcsolatban álló felsõoktatási intézmény, a Johns Hopkins School of Advanced International Studies rendezésében zajlott. Ez az intézmény 1964-tõl fogva hagyománnyá tette a Christian A. Herter Lecture Series névre keresztelt elõadássorozat megtartását, amelynek keretében köztiszteletben álló, befolyásos személyiségek adták elõ nézeteiket az amerikai külpolitika kérdéseirõl. A sorozat részeként hívták meg három elõadásra 1966-ban William Fulbright szenátort, a Szenátus Külügyi Bizottságának elnökét. A Johns Hopkins külügyi iskolában tartott három elõadás A magasabb szintű patriotizmus, A forradalom külföldön és A hatalom arroganciája címeket viselte. Az elõadások kibõvített és szerkesztett változata önálló kötetben jelent meg még 1966-ban, a New York-i Vintage Books kiadásában.

Fulbright akkoriban köztudomásúan ellenezte Lyndon Johnson elnök vietnami politikáját, az amerikai katonai beavatkozás eszkalációját. Irányításával a Szenátus Külügyi Bizottsága vizsgálatot folytatott az Egyesült Államok vietnami, kínai és észak-atlanti politikájáról. A kötethez elõszót író Francis O. Wilcox dékán szerint a második világháború óta Fulbright volt az elsõ külügyi bizottsági elnök, aki egy fontos kérdésben szembehelyezkedett az elnök politikájával. Ebben nem zavarta, hogy ugyanazt a pártot képviselte, mint Johnson. Korábbi demokrata elnökök politikáját is tudta kritikusan vizsgálni. Nem értett egyet például azzal, hogy a második világháború végéhez közeledve az Egyesült Államok mereven ragaszkodott a feltétel nélküli megadás követeléséhez, és Truman elnök ennek jegyében hezitálás nélkül ledobatta az atombombát Japánra (néhány évvel késõbb ugyanis ugyanõ volt kénytelen nagy összegeket kicsikarni a Kongresszustól Japán újjáépítésének finanszírozására). Kétségbe vonta a Kennedy által meghirdetett holdutazási program szükségességét is.

A szókimondó szenátor persze messze nem radikális figura. Mint maga mondja: nem akarja felmagasztalni a kínai kommunistákat, nem akarja feloszlatni a NATO-t és nem akar lemondani Berlinrõl sem. Olyan légkört kíván a politikai vitához, amelyben az ortodoxtól eltérõ gondolatok nem indulatokat és érzelmi reagálást váltanak ki, hanem figyelmet és a tényleges érdekek tekintetbe vételét. Egy szellemes fejezetcímben (Amerikai birodalom vagy amerikai példa?) arra szólít fel, hogy a birodalomépítés helyett az Egyesült Államoknak inkább a példa erejével kellene hatnia a világ népeire.

Az elõadássorozat és a kötet lezárásaként Fulbright arról értekezik, hogy kétféle amerikai politikai hagyomány létezik. Az egyik az, amelyet a múlt században Abraham Lincoln, az 1950-es és 60-as években pedig Adlai Stevenson (Illinois állam kormányzója, a Demokrata Párt kétszeres elnökjelöltje, késõbb az USA ENSZ-nagykövete) képviselt, a másik pedig Theodore Roosevelté és a kortárs “szuperpatriótáké”. Az elsõ nagylelkű, humánus, önkritikus, mérsékelt és igazságkeresõ, míg a másik egoista, romantikus, kinyilatkoztató, és arrogáns a nagyhatalmi erõ felhasználásában. Amerika hol egyik, hol másik, hol mindkét arcát mutatja a világnak. Az Egyesült Államok külpolitikája ettõl inkonzisztens és kiszámíthatatlan.

Saját magát Fulbright természetesen az elsõ kategóriába sorolja: “Ami engem illet, én jobban szeretem Lincoln és Adlai Stevenson Amerikáját. Jobban szeretem, ha hazám nem ellensége, hanem barátja azoknak, akik társadalmi igazságosságot követelnek. Jobban szeretem, ha a kommunistákat nem az elvont rossz megtestesítõinek tekintjük, hanem olyan emberi lényeknek, akik egyaránt képesek jóra és rosszra, bölcsességre és ostobaságra, akárcsak bárki más. És jobban szeretem, ha hazám rokonszenvet ébresztõ barátja és nem szigorú, öntelt tanítómestere az emberiségnek.”

Nem sokkal azután, hogy Fulbright ezeket a gondolatokat kifejtette, az amerikai külpolitika – Richard Nixon és Henry Kissinger irányítása alatt – gyors ütemben tolódott el a második irányzat felé. A Carter-években még történt egy ellentmondásos kísérlet az emberi jogok programjának zászlóra tűzésére, Ronald Reagan fellépésével azonban teljesen egyértelműen az arrogáns és öntelt “tanítómester” szelleme uralkodott el Washingtonban. A kilencvenes évek végéhez közeledve pedig úgy tűnik, hogy hiába választott ismét demokrata elnököt az Egyesült Államok 1992-ben és 1996-ban, a hatvanas évek liberalizmusát ez sem a gazdaságpolitikában, sem a külpolitikában nem tudta feléleszteni. Hiába ígér Kennedy-stílust Bill Clinton, folyton-folyvást valami nixoni jön ki belõle; hiába próbál Franklin Rooseveltként viselkedni, tettei Harry Trumanra emlékeztetnek; és hiába próbál Woodrow Wilsontól ihletet meríteni, gyakorlati lépései Teddy Rooseveltéhez hasonlítanak inkább.

Bizonyos tekintetben Kissinger nemzetbiztonsági és külpolitikája összhangban volt Fulbright intelmeivel, hiszen az Egyesült Államok világpolitikai szerepvállalásának visszafogását kezdeményezte. Ez azonban igazából csak látszólagos hasonlóság, hiszen Nixon alatt a dél-kelet-ázsiai katonai beavatkozás a korábbiaknál is intenzívebbé és kiterjedtebbé vált. A változás inkább az volt, hogy az Egyesült Államok nem saját kezűleg, hanem brutális diktátorok segítségével hajtotta végre a megszokottá vált műveleteket (Chile, Indonézia stb.). Fulbright elsõsorban nem a külpolitika passzivitásáért, hanem humanizálásáért lépett fel, és ez semmiképpen sem hozható kapcsolatba a Nixon–Kissinger-korszakkal.

A Fulbright által képviselt liberalizmus nem tűnt el nyomtalanul az amerikai politikából, de elmúlt harminc év alatt jelentõsen meggyengült. Képviselõit legutóbb az 1994-es kongresszusi választás tizedelte meg; a megmaradók pedig tartós defenzívába szorultak és utóvédharcokat folytatnak a jóléti állam maradványainak védelméért. A kilencvenes évek amerikai külpolitikájának ugyan legfõbb jelszavai között szerepel a demokratizálás, ez azonban rendszerint üres retorikává válik, amint a tényleges demokratizálódás az amerikai kereskedelmi érdekeket fenyegeti. (Az Anthony Lake által kidolgozott nemzetbiztonsági doktrína megismerhetõ Jochen Hippler írásából az Eszmélet 29. számában. Ugyanez a lapszám közöl elemzést a kubai gazdasági reformokról, amely aktuális megvilágítást ad a Fulbright-dokumentumban olvasható eszmefuttatásnak.)

Madeleine Albright személyében ma olyan demokrata politikus irányítja az Egyesült Államok külpolitikáját, aki egyes kérdésekben megõrzött egyet-mást (például az Oroszországgal való együttműködési készséget és az emberjogi retorikát) a korábbi évtizedek liberalizmusából, mégis ritkán látott harmonikus viszonyt tudott kialakítani a Szentátus jelenlegi külügyi bizottsági elnökével, a szélsõségesen konzervatív, republikánus Jesse Helms szenátorral. E meghitt nézetazonosság kiterjed azoknak a latin-amerikai országoknak a megítélésére, amelyekkel az általunk kiválasztott Fulbright-szöveg is foglalkozik. A kubai forradalommal szembeni magatartás tekintetében az amerikai politikai elit köreiben ma széles körű konszenzust találunk. Elvétve található olyan politikus Washingtonban, aki helytelenítené a szigetországgal szembeni embargót.

Ma az amerikai politikai diskurzus magától értetõdõ tényként kezeli, hogy az Egyesült Államok Központi Hírszerzõ Ügynöksége (CIA) már Eisenhower elnök hivatali ideje alatt merényletet tervezett Fidel Castro ellen és megkezdte a Disznó-öbölben végrehajtott invázió elõkészítését. A kubai kommunisták rendszerét azonban azóta sem sikerült megdönteni, ami Vietnam után az amerikai külpolitika talán legnagyobb kudarcának is tekinthetõ. Richard Helms, a CIA egykori igazgatója szerint az USA képes lenne a Castro-féle vezetés eltávolítására, de nem lehetne biztos abban, hogy az utána következõ kormányzatot konszolidálni tudná és ellenõrzése alatt tudná tartani – tekintettel a kommunista rezsim népi támogatottságára. Úgy tűnik, hogy az amerikaiak már azt sem tudják, hogy a célt vagy az eszközt tekintsék-e szentnek ebben a nagy ideológiai jelentõséggel bíró konfliktusban. Mindazonáltal a Castro-rendszer bázisának értékelése igazolja azt a meglátást, amelyet a hatvanas évek közepén Fulbright szenátor is képviselt Kubával kapcsolatban.

Néha egy-egy ismert külföldi politikusnak kell Amerikába látogatnia ahhoz, hogy az Albright–Helms-tengelytõl eltérõ álláspontok hangozzanak el Latin-Amerika kérdésében. 1997 decemberében például Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) volt fõtitkára, a Szovjetunió volt elnöke tett látogatást New Yorkban, ahol tárgyalásokat folytatott a város polgármesterével. Az ezt követõ sajtótájékoztatón elhangzott, hogy Gorbacsov helytelennek tartja az USA embargópolitikáját, értelmetlennek és igazságtalannak a szankciókat. Szerinte Kubát inkább integrálni kellene a nemzetközi gazdaságba, s ez maga után vonná a politikai rendszer demokratizálódását is. Azoknak, akik hasonló véleményen vannak, mint ma Gorbacsov vagy harminc évvel ezelõtt Fulbright, napjainkban körülbelül annyi a befolyásuk a washingtoni politikára, mint a volt szovjet elnöknek a moszkvaira.

Fulbright könyvét a hetvenes évek közepén ún. zárt terjesztésű, számozott kiadványsorozatában (a kiadó és a megjelentetés évszáma feltüntetése nélkül), vagyis a szélesebb olvasóközönség számára nem elérhetõ módon jelentette meg a Kossuth Könyvkiadó. Az MSZMP illetékes szervei részérõl minden ilyesfajta titkosításnak és félig nyilvános közlésnek jelzésértéke lett volna, ha a társadalom pontosan tudta volna, hogy minek az ismeretétõl fosztják meg, és ha azok, akikhez a számozott kiadások eljutottak, valóban el is olvasták volna ezeket a köteteket. Egyiket sem feltételezhetjük, és így a negyedszázad elõtti kiadói szándék is homályban marad elõttünk.

Szerkesztõségünk azzal a szándékkal közli Fulbright szenátor írását (a Kossuth-kiadás fordítását felhasználva), hogy érzékeltesse: létezett az amerikai politikában egy liberális irányzat, amely empátiával és konstruktívan közelített a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdõ népi mozgalmak felé. Ez a fajta liberalizmus mérce lehet mindazoknak, akik a jelenkori amerikai külpolitikáról próbálnak ítéletet mondani, és akik korunkban a szocialista és a liberális irányzatok közötti együttműködés lehetõségeit keresik.