Bevezető
A neoliberalizmus diadala és a munkásosztály visszaszorulása divatos értelmiségi állásponttá tette a "poszt-marxizmust". Az űrt, melyet a reformista baloldal hagyott maga után, részben kapitalista politikusok és ideológusok, technokraták, részben a hagyományos és fundamentalista egyházak (a pünkösdiek és a vatikáni) töltötték be. A múltban ez szocialista, nacionalista és populista politikusok és azon egyházi aktivisták térfele volt, akiket a "felszabadítás teológiájának" hirdetőiként emlegettek. A balközép különösen nagy befolyással bírt egyfelől a (csúcson lévő) politikai rezsim, másfelől a politikailag kevésbé érdeklődő (legalul elhelyezkedő) népcsoportok köreiben. A baloldal megürült radikális szárnyát korábban a politikai értelmiség, a szakszervezetek politikai vonala, továbbá a városi és vidéki társadalmi mozgalmak zászlóvivői foglalták el. A marxizmus és a "poszt-marxizmus" között fennálló vita mára ezek között az osztályok között éleződött ki leginkább.
A neoliberalizmust szolgáló meghatározó pénzügyi intézmények és kormányszervek közreműködésével – nemegyszer anyagi támogatásával – jó néhány olyan "társadalmi" szervezet jött létre, melyek ideológiájukat, kapcsolataikat és gyakorlatukat tekintve közvetlenül veszélyeztetik a marxista elméletet és gyakorlatot, és mindkettővel szöges ellentétben állnak. Ezek a szervezetek, melyek az esetek többségében mint "nem kormányzati szervezetek", illetve "független kutatóközpontok" határozzák meg önmagukat, aktív szerepet vállaltak pénzügyi patrónusaik neoliberális programjához illeszkedő, azt kiegészítő ideológiák és politikai gyakorlat kialakításában. Jelen tanulmány az ideológiai összetevők ismertetésével és bírálatával kíván részletesebben foglalkozni, majd pedig e szervezetek tevékenységét és látszattevékenységét fogja az osztálybázisú mozgalmak és felfogások tükrében vizsgálni. Végezetül a "poszt-marxizmus" eredetét, fejlődését és jövőjét tárgyaljuk, a marxizmus hanyatlásával és lehetséges visszatérésével összefüggésben.
A poszt-marxizmus összetevői
A poszt-marxista nézetrendszer értelmiségi támogatói legtöbbször az egykori marxisták közül kerülnek ki. A marxizmus "kritikájából" kiindulva, minden egyes alapállítással szembe olyan ellenpontokat helyeznek, melyek egy alternatív elmélet vagy legalábbis elfogadható elemzési irány alapjául igyekeznek szolgálni. A poszt-marxista érvelés az alábbi tíz állításban foglalható össze:
1. A szocializmus elmélete megbukott, és az "általános társadalomelméletek" mind ugyanerre a sorsra vannak kárhoztatva. Az ideológiák (a poszt-marxizmust kivéve!) hazugok, mivel egy nemében és fajában egységes kulturális rendszer gondolatvilágát tükrözik.
2. A marxisták osztályszemlélete "redukcionista", mivel a társadalmi osztályok határai feloldódnak; a politikailag döntő kiindulási pontok kulturális jellegűek, melyek különféle tényezőkből állnak (faj, nem, etnikum, szexuális beállítódások).
3. Az állam a demokrácia és a szabadság ellensége, ráadásul a jóléti ügyek korrupt és kevéssé hatékony intézője. Helyét a demokrácia és a szociális fellendülés egyedüli támaszának, a "civil társadalomnak" kell átvennie.
4. A központi tervezés gyökere, egyszersmind eredője a termelők közötti árucserét hátráltató bürokráciának. A piac és a piaci árucsere – esetleg némi szabályozással – vezet a fogyasztás növekedéséhez, a hatékonyabb elosztáshoz.
5. A hagyományos baloldal küzdelme az államhatalom megszerzéséért korrupcióhoz és olyan parancsuralmi rendszerhez vezet, amely azután a civil társadalmat is ellenőrzése alá vonja. A változás kizárólagosan demokratikus útját a helyi ügyek felett helyi szervezetek által helyben folytatott harcok és az országos, illetve nemzetközi hatóságoknak címzett tiltakozások vagy kényszerítések jelentik.
6. A forradalmak mindig rosszul végződnek vagy be sem következhetnek: a társadalmi átalakulás a hatalom reakciójával fenyeget. Ezért a választásos hatalomváltás fenntartása érdekében ki kell vívni és meg kell szilárdítani a demokratikus átmenet folyamatát.
7. Az osztályalapú szolidaritás eszméje csak a korábbi idők politikáját és valóságát tükröző régi ideológiákban kaphatott helyet. Osztályokról már nem beszélhetünk. Széttöredezett "gócpontok" vannak, ahol a "túlélés" érdekében bizonyos csoportok és a helyiek saját erejükre támaszkodva olyan kölcsönös mechanizmust működtetnek, mely külső támogatók által fenntartott együttműködésre épül. A szolidaritás osztályokon átívelő jelenség, emberbaráti gesztus.
8. Az osztályharc és a konfrontáció nem hoz feltétlenül egyértelmű eredményt: vereségeket idézhet elő, az égető problémák megoldásának kudarcát. A termelés növekedéséhez, fejlődéshez az vezet, ha a kormány és a nemzetközi szervek egy-egy konkrét projekt ügyében összefognak.
9. Az antiimperializmus a múltnak ugyancsak lejárt szavatosságú kifejezése. Napjaink globálissá szélesedett gazdaságában értelmetlen és lehetetlen a gazdasági központokat egymással szembe állítani. A világ egyes részei egyre inkább kölcsönös függésbe kerülnek, és egy ilyen világban még nagyobb szükség lesz a nemzetközi együttműködésre ahhoz, hogy a tőke, a technológia és a szakismeret a "gazdag" országokból a "szegényekhez" eljuthasson.
10. A népi szerveződések vezetőinek nem kell kizárólag a szegények mozgósítására törekedniük, és velük azonos módon élniük. A belső mobilizációt kívülről jött alapokból kell finanszírozni. A szakértők dolga, hogy olyan programokat találjanak ki, melyek biztosítják a helyi csoportok szerveződésének külsődleges fedezetét. Külső segítség nélkül a helyi csoportok életben maradása és saját szakmai pályafutásuk nem volna biztosítható.
A poszt-marxista ideológia kritikája
A poszt-marxisták tehát megfogalmaznak egy elemzést, egy bírálatot és egy fejlődési stratégiát – egyszóval pontosan olyan általános ideológiát, melyet a marxizmusban állítólag kifogásolnak. Mi több, ez az ideológia nem képes felismerni a kapitalizmus országos és nemzetközi méretű válságait (elhúzódó pangás, visszatérő pénzügyi pánik stb.) és a társadalmi ellentmondásokat (egyenlőtlenségek és szociális polarizáció), melyek éppen azokra a helyi társadalmi problémákra vannak hatással, melyekre a hangsúlyt összpontosítja. Például a neoliberalizmus (a poszt-marxisták társadalompolitikai és gazdasági környezete) eredetét osztályok közötti konfliktusban kell keresnünk. A tőke meghatározott ágazatai szövetségre léptek az állammal, és az így létrejött birodalommal eltiporta a népi osztályokat és rájuk kényszerítette ezt a sémát. Egy nem osztály-keretekre támaszkodó felfogás nem tud magyarázatot adni arra a kérdésre, hogy miként jött létre az a társadalmi környezet, mely a poszt-marxisták működési hátterét biztosítja. Ugyanez a kérdés merül fel a poszt-marxizmus gyökereinek tárgyalásakor is. Önnön életrajzuk annak az országos és nemzetközi méretű hatalomváltásnak a váratlan és radikális jellegét igazolja mind a gazdaság, mind a kultúra területein, mely korlátozza a marxizmus operációs terét és erőforrásait, ám kiszélesíti a poszt-marxisták lehetőségeit és pénzügyi hátterét. A poszt-marxizmus szociológiailag a politikai hatalomnak a munkásosztálytól a nemzetköziesedő tőke irányába való elmozdulásába van beágyazva.
És most magunk is szakadjunk el a poszt-marxista ideológia ismérveinek szociológiai vizsgálatától, az általános elméletalkotásra vonatkozó, általánosságban következetlen nézeteitől, és térjünk át sajátos meglátásainak tárgyalására. Kezdjük két fogalommal, "a szocializmus bukásával" és "az ideológiák végé-vel". Vajon mit jelent "a szocializmus bukása"? A Szovjetunió és a kelet-európai kommunista rendszerek összeomlását? Először is, ez a szocializmus fogalmának csupán egy fajta értelmezését adja. Másodszor, még ebben az esetben sem világos teljesen, hogy mi is omlott össze voltaképpen: a politikai vagy a társadalmi-gazdasági rendszer. Az 1994-95-ös választási eredmények Oroszországban, Lengyelországban, Magyarországon és számos volt szovjet tagállamban azt igazolják, hogy a választók többsége szívesen látja viszont a múltbéli népjóléti és gazdaságpolitika jellegzetességeit. Amennyiben az egykori kommunista országok közvéleményét tekintenénk a "bukás" fokmérőjének, bizony nem jutnánk egyértelmű eredményre. Másodszor, ha a poszt-marxisták számára "a szocializmus bukása" kifejezés a baloldal hatalomvesztését hordozza, akkor határozott különbséget kell tennünk a szocialista gyakorlat belső hibáiból fakadó "bukás" és a külső támadó politikai-katonai győzelméből eredő "bukás" között. Senkinek sem jutna eszébe azt mondani, hogy Hitlernek a nyugat-európai demokráciákra mért csapásai "a demokrácia bukását" jelentették. A terrorista tőkés rezsimek és/vagy az Egyesült Államok beavatkozása Chilében, Argentínában, Bolíviában, Uruguayban, a Dominikai Köztársaságban, Guatemalában, Nicaraguában, Salvadorban, Angolában, Mozambikban és Afganisztánban döntően közrejátszott a forradalmi baloldal "hanyatlásában". A katonai kudarc nem egyenlő a gazdasági rendszer kudarcával, és általa nem mérhető le a szocialista gyakorlat eredményessége. Még tovább menve azt tapasztaljuk, hogy amikor egy viszonylag stabil szocialista vagy népi kormányzat időszakára eső hazai teljesítményeket mérjük, a szociális mutatókat figyelembe véve, sokkal kedvezőbb képet kapunk, mint az utána következő időszakban: a lakossági részvétel, az egészségügy, a közoktatás és az egyenlő gyarapodás Allende alatt sokkal kedvezőbben alakult, mint azután Pinochet uralma alatt. Ugyanezek a mutatók a sandinista Nicaraguát is vonzóbbá tették Chamorro Nicaraguájához képest. Az Arbenz-kormány mezőgazdasági reformja és emberjogi politikája jól kidomborodik a CIA működtette kormány földbirtok-koncentráló politikájának és a 150.000 politikai gyilkosságnak a hátteréből.
Napjainkban – miközben igaz az, hogy neoliberálisok kormányoznak, és a marxisták hatalmon kívül vannak – alig találunk olyan országot a nyugati féltekén, ahol marxista vagy szocialista irányultságú tömegmozgalmak ne szerveznének jelentős tüntetéseket és ne intéznének támadásokat a neoliberális politika, illetve kormányzat ellen. A sikeres paraguayi, uruguayi és bolíviai általános sztrájkok, a mexikói nagy parasztmozgalmak, az indián gerillák és a brazíliai földnélküli munkások mozgalmai mind a marxizmus hatását bizonyítják.
A kommunista tömb határain kívül létező szocializmus alapjában demokratikus, népi összefogás volt, melynek jelentős támogató ereje a nép szabadon megválogatott érdekeiben rejlett. A poszt-marxisták összekeverik a szovjet típusú kommunizmust a latin-amerikai forradalmi, demokratikus, szocialista népi mozgalmakkal. Összetévesztik a háborús vereséget a baloldali gondolkodásúak politikai kudarcaival, és tudomásul veszik e két, egymással szemben álló nézet neoliberális összebékítését. Végezetül: még a kelet-európai kommunizmus esetében sem veszik észre a kommunizmus változó és mozgásban lévő természetét. A társadalmi tulajdonlás, a jóléti intézkedések, a mezőgazdasági reformok és a demokratikus tanácsi rendszer új keletű szocialista szintézisének növekvő népszerűsége az új társadalmi-politikai mozgalmaknak köszönhető.
Ebben a tekintetben "az ideológiák végének" poszt-marxista hangoztatása nemcsak saját ideológiai kinyilatkoztatásaik közepette kelt disszonáns hatást, de azzal a folytonos ideológiai vitával sem egyeztethető össze, mely a múlt és a jelen marxistái, a neoliberalizmus és annak poszt-marxista hajtásai között zajlik.
Az osztályhatárok elmosódása és a csoportazonosság felfedezése
A poszt-marxisták különféle okokból támadják a marxizmus osztályszemléletét. Egyfelől azt állítják, hogy az osztály fogalma háttérbe szorítja a vele egyenlő mértékben vagy még inkább lényeges kulturális azonosulások (nem, etnikum) jelentőségét. Azzal vádolják az osztály alapon elemzőket, hogy csak gazdasági szempontból mérlegelnek, és nem adnak választ az osztályokon belüli nemi és etnikai különbségekre, pedig napjaink politizálásának jellegét éppen ezek a "különbségek" szabják meg. Az osztályalapú elemzés elleni támadások más válfaja abból a nézetből táplálkozik, miszerint az osztály pusztán szellemi "kitaláció", egy alapjában kulturálisan determinált szubjektív jelenség. Tehát a társadalmat megosztó "objektív osztályérdek" nem létezik, mivel az "érdek" szigorúan egyéni, és minden kultúrának megvannak a maga preferenciái. A támadások harmadik vonala azzal érvel, hogy a gazdaság és a társadalom olyan hatalmas változásokon ment keresztül, melyek a régi osztályfelosztást nyomtalanul elsöpörték. A poszt-indusztriális társadalomban – tartja némely poszt-marxista – a hatalom forrása az új információs rendszerekben keresendő, az új technológiákban, azok működtetőinél és irányítóinál. A társadalom e szerint a nézet szerint olyan új társadalommá alakul át, melyben az ipari munkások előtt két út nyílik: vagy felfelé, a csúcstechnika "új középosztályába" emelkedni, vagy lefelé, a társadalmi létra legalsó foka alá süllyedni.
A marxisták soha sem tagadták az osztályokon belüli faji, nemek szerinti és etnikai megkülönböztetés jelentőségét. Ám annak a nagyobb társadalmi rendszernek a fontosságát hangsúlyozzák, mely ezeket a különbségeket előteremti, továbbá az osztályösszefogás szükségességét, hogy ezeket az egyenlőtlenségeket minden ponton felszámolhassa: munkahelyen, lakókörnyezetben, családban. A legtöbb marxista elutasítja azt a felfogást, melyben a nemek és faj szerinti egyenlőtlenségeket az osztályszerkezettől függetlenül lehet és kell értékelni: hogy a szolgálókat tartó, vagyonos földbirtokos asszonyok helyzete alapjában azonos az éhbérért dolgoztatott földműves asszonyokéval. Hogy a neoliberális kormányok indián bürokratái közös "identitásúak" azokkal az indián parasztokkal, akiket a szabadpiac gazdaságpolitikája jegyében földönfutókká tettek. Például Bolíviában egy indián alelnök tömeges letartóztatást hajtott végre kakaótermesztő indiánok körében. Az azonosság-politika abban az értelemben, hogy tudomásunk van az elnyomás bizonyos megnyilvánulásáról egy identitásában azonos csoport részéről, megfelelő kiindulópont lehet. Ez a megközelítés ugyanakkor az identitás (faj vagy nem) börtönéhez vezet, elszakít más elnyomott társadalmi csoportoktól, hacsak nem haladja meg az elnyomás közvetlen szintjeit, és szembe nem találja magát azzal a társadalmi rendszerrel, melyben gyökeredzik. Mert az akkor már a szélesebb körű, osztályalapú elemzését kívánja annak a hatalmi struktúrának, mely fenntartja és megszabja az általános és egyedi egyenlőtlenségek feltételeit. Az azonosságpolitika esszencializmusa elszigetelt, egymással versengő csoportokat hoz létre, melyek nem képesek átfogni azt a politikai-gazdasági univerzumot, mely kijelöli és sarokba kényszeríti a szegényeket, a munkásokat, a parasztokat és az alkalmazottakat. Az osztályrendszerű politizálás nyújt megfelelő terepet az "azonosságpolitika" támadásaihoz és azoknak az intézményeknek az átalakításához, melyek őrzik az osztály- és más típusú egyenlőtlenségeket.
Az osztályok nem szubjektív akarat eredményeként alakulnak ki: a tőkés osztály szervezi őket az értéktöbblet kisajátításának folyamata közben. Ennélfogva abban a nézetben, hogy az osztály szubjektív, időtől, helytől és helyzetértékeléstől függő fogalom, összekeveredik az osztály és az osztálytudat. Míg az előbbi objektíve létezik, az utóbbit társadalmi és kulturális tényezők befolyásolják. Az osztálytudat társadalmi képződmény, ami valódiságát vagy fontosságát a történelemben mindazonáltal nem csökkenti. Jóllehet az osztálytudat társadalmi formái és megnyilvánulásai eltérőek, mégis maga a jelenség az egész történelem során újra meg újra felbukkan, és a világ nagy részén, még ha a "tudatosság" (pl. faj, nem, nemzeti) más formái adott pillanatokra elhalványítják vagy áthatják is (nacionalizmus és osztálytudat).
Nyilvánvaló, hogy az osztályszerkezetben mélyre ható változások zajlanak, csakhogy nem abban az irányban, ahogyan a poszt-marxisták gondolják. A mélyreható változások megerősítették az osztályok közötti különbségeket és az egyik osztálynak a másik általi kizsákmányolását, ugyanúgy, ahogyan a kizsákmányolt és a kizsákmányoló osztályok természete és körülményei is változtak. Manapság több alkalmi bérmunkás dolgozik, mint régebben. Sokkalta többeket foglalkoztatnak a szabályozatlan munkaerőpiacok (ma ezt informális szektornak szokás nevezni), mint azelőtt. A szabályozatlan kizsákmányolás kérdése nem olyan rendszerben merül fel, mely "meghaladná" a korábbi kapitalizmust: ez visszatérésről árulkodik a XIX. század munkaerő-kizsákmányolási formáihoz. Új szempontú elemzést a jóléti népi állam megszűnte után kialakuló kapitalizmus érdemel. Ez azt jelenti, hogy a tőke és a munkaerő között közvetítő államok és pártok komplex szerepkörét az uralkodó kapitalista osztályhoz nyíltabban és közvetlenebbül kapcsolódó állami intézmények vették át. A neoliberalizmus a közvetítés nélküli uralkodó osztály államhatalmát jelenti. Bármilyen "sok irányú összetevője" volt is az állam és a hatalom viselkedésének a közelmúltban, a jelen neoliberális felhalmozásmodellje a lehető legközvetlenebbül függ a centralizált állami ellenőrzéstől, mely az adósságszolgálat végrehajtása folytán nemzetközi bankokhoz, a valutabevétel érdekében pedig a kiviteli szektorokhoz kapcsolódik – horizontálisan. Vertikális irányban az állampolgárral mint alattvalóval áll összeköttetésben, és e kapcsolat elsődleges szintjét az elnyomó államgépezet és a kvázi állami NGO-k (Non-Governmental Organizations, nem kormányzati szervek) testesítik meg, melyek fékezik a társadalmi robbanásokat.
A jóléti állam széthullása a szociális szerkezet további polarizálódását eredményezi: egyik végpontján ott találjuk a munkanélkülivé vált állami alkalmazottak egészség-, oktatás- és társadalombiztosítási helyzetét, szemben azoknak a jól fizetett munkatársaknak a helyzetével, akik olyan multinacionális nagyvállalatoknak, NGO-knak és egyéb külföldrõl fenntartott intézményeknek dolgoznak, melyeket a világpiac és a politikai hatalom központjai mozgatnak. Az osztályharc ma nem a gyárkapukon belül folyik, hanem az állam és a gyökereiktől elszakadni kényszerülő osztályok között az utcán és piacokon, miközben az utóbbiak nem remélhetnek állandó foglalkoztatást, márpedig valamit kell termelniük és áruba bocsátaniuk, hogy viselni tudják társadalmi reprodukciójuk költségeit. A vezető exportőrök és a közép-, illetve kisvállalkozók (elektronikai berendezések importőrei, multinacionális szállodák és üdülőhelyek idegenforgalmi szolgáltatói) világpiaci integrációja a belföldi gazdaság széthullását idézi elő: a helyi ipar, a kisgazdaságok termelői a városba vagy a tengeren túlra vándorolnak.
A felső középosztály luxus fogyasztási cikkeinek behozatalát a szegények "exportált" munkaerejének hazairányuló bevételeiből fedezik. A kizsákmányolási láncolat a belföld elszegényítésével, a parasztok kiszakításával és városba, illetve a tengeren túlra költözésével indul. A "kihelyezett munkaerő" által hazaküldött jövedelem kemény valuta, melyből importok és infrastruktúra-fejlesztő neoliberális projektek pénzelhetők, hogy ezáltal fellendüljön a bel- és külkereskedelem, valamint az idegenforgalmi ágazat. A kizsákmányolási láncolat körülményesebb ennél, mindenesetre a tőke-munkaerő viszonyban ragadható meg. A neoliberalizmus korában az az igyekezet, hogy újjáalkossuk a "nemzetet", a nemzeti piacot, a nemzeti termelést és árucserét, ugyancsak alapvető történelmi igény. Ahogyan a szabályozatlan (informális) foglalkoztatás növekedése is erőteljes állami befektetést, továbbá szabályozó központot követel, hogy ezáltal élhető szociális feltételekkel körülölelt formális foglalkoztatást teremtsen. Egyszóval az osztályszemléletű elemzést hozzá kell igazítani a nem közvetített tőke szabályozatlan, de nemzetközi hálózatba illeszkedő munkaerőpiacon érvényesülő uralmához, melyben a múltbéli reformista újraelosztó politika helyét a csúcson lévők hatalmának ismételt koncentrációját megerősítő neoliberális politika vette át. A munkások és a parasztok tömeges szektorainak homogenizációja és lefelé csúszása korábban, a szabályozott munkaerőpiac körülményei között az egységes forradalmi cselekvés komoly objektív lehetőségét jelentette. Röviden szólva létezik az a közös osztályidentitás, melyre a szegények küzdelme támaszkodhat.
Összességében, szemben azzal, amit a poszt-marxisták hangoztatnak, a kapitalizmus változásai minden eddiginél több alapot szolgáltatnak az osztályszempontú elemzéshez.
A technológia fejlődése kiélezte, és nem megszüntette az osztálykülönbségeket. A mikro-chip-üzemek és az új chipeket beépítő üzemek dolgozói is munkásosztályba tartoznak. Csupán a tevékenység színhelye és a termelés módja változott, miközben a kizsákmányolás változatlanul folyik tovább. Az új osztályszerkezet, már amennyire ez látható, ötvözi az új technológiákat a kizsákmányolás még inkább kézben tartott formáival. Bizonyos ágazatok gépesítése a termelő folyamat egészében megnöveli a munkatempót; az üzemi tévékamerák bevezetése a dolgozók felügyeletének szigorítását szolgálja, és csökkenti az adminisztratív állomány létszámát: kialakul a minőségi dolgozók köre, melyben egyik munkás a másikat kényszeríti nagyobb önkizsákmányolásra anélkül, hogy fizetése vagy hatalma növekedne. A "technológiai forradalom" végső soron a neoliberális ellenforradalom osztályszerkezetét követi. A számítógép lehetővé teszi, hogy a mezőgazdasági vállalatok megbízható adatok birtokában tervezhessék kiadásaikat és a vegyszerhasználatot, de még mindig az alacsony bérű idénymunkás permetez és szenved mérgezést. Az információs hálózatok azért állnak fel, hogy munkát közvetítsenek azokba a "kínzókamrákba" vagy otthonokba (informális gazdaság), ahol ruházatot, cipőt stb. termelnek.
A kulcsot, mely ennek a kombinált és egyenetlen technológiai és munkaerő-fejlődésnek a megértéséhez vezet, az osztályszempontú elemzés, ezen belül a nem és faj szerinti megkülönböztetés rejti.
Az állam és a civil társadalom
A poszt-marxisták egyoldalú képet festenek az államról. Az államot mint valami nagy testű, nem eléggé hatékony bürokráciát láttatják, mely elsíbolja a köz pénzét, az embereket tönkreteszi, a gazdaságot csődbe hajszolja. A politika világában az állam képezte a tekintély- és az önkényuralom forrását, akadályozta az állampolgári jogok (demokrácia) gyakorlását és a fogyasztási javak szabad cseréjét ("a piacot"). Ezzel szemben – állítják a poszt-marxisták – a "civil társadalom" a szabadság, a társadalmi mozgalmak és az állampolgári jogok érvényesülésének letéteményese. Egy aktív civil társadalom létrehozza a maga igazságos és dinamikus gazdasági rendszerét. Meglepő, hogy ez az ideológia különös módon képes megfeledkezni az utóbbi ötven év történelméről! Az állami szektor, magánbefektetések hiányában és a gazdasági válság közepette, szükségképpen játszott központi szerepet az iparosítás ösztönzésében (az 1930-as esztendők világgazdasági válsága az 1940-es világháborús évek stb.).
Ezenkívül az írás-olvasás-tanítás és az egészségügyi alapellátás nagyrészt népi kezdeményezésre indult meg.
A szabad vállalkozás mintegy másfél évszázada során, úgy a XVIII. század végétől az 1930-as évekig, Latin-Amerika elszenvedte a bibliai hét csapást, mialatt a piac láthatatlan keze tartózkodóan mozdulatlan maradt: népirtást, éhínséget, járványt, önkényt, függetlensége elvesztését, gyökereitől való elszakítást és kizsákmányolást. Ezekre a nehézségekre válaszképpen az állami szektor növekedésnek indult, de közfunkcióitól elfordult, mivel vállalkozói és politikai elitek magántulajdonába került. "Az állam kevéssé hatékony volta" abból fakad, hogy egyéni nyereségvágy igazgatja – akár üzleti érdekek támogatásáról (alacsony energiaárak), akár politikai hívek elhelyezéséről van szó. Az állam kevéssé hatékony volta közvetlen következménye annak, hogy egyéni érdekeknek van alárendelve. Az átfogó állami egészség- és oktatásügyi programokat még sosem sikerült kielégítően a privát gazdaság, az egyházak vagy az NGO-k megoldásaival helyettesíteni. A magánszektor és az egyházak fenntartásában működő magánklinikák és -iskolák csak egy vagyonos kisebbséget tudnak befogadni. Az NGO-k legjobb esetben rövid távú gondoskodást és oktatást biztosítanak korlátozott létszámú csoportoknak helyben, a külföldi pénzadományozók érdekeitől és kívánságaitól függően.
Miként a szisztematikus összehasonlítás bizonyítja: a poszt-marxisták tévesen értelmezték a történelmi múltat. Hagyták, hogy államellenes retorikájuk elfedje előlük a köz viszonylagos pozitív teljesítményét a magánnal szemben.
Az az állítás, hogy "az állam" a tekintélyuralom forrása, igaz is, meg nem is. Diktatórikus államok mindig is voltak és lesznek, de többségüknek alig, ha egyáltalán, van köze a köztulajdonláshoz, különösen ha az külföldi vállalat kisajátítását jelenti. A diktatúrák zöme államellenes és szabadpiac-párti volt a múltban, az a jelenben is, és valószínűleg ez így marad a jövőben.
Sőt, az állam fontos támogatója volt az állampolgári jogoknak, elősegítette, hogy a lakosság elnyomott rétegei ne szoruljanak ki a politikai küzdőtérről, elismerte a munkások, a feketék, a nők stb. törvényes jogait. Az államok szolgáltatnak társadalmi igazságot, mikor a földet, a jövedelmeket a szegények érdekében újraosztják.
Magyarul: mélyebbre kell hatolnunk az államot támogató, illetve azt elvető szólamok szintjénél, és akkor megrajzolhatjuk az állam osztálytermészetét, politikai reprezentációjának és legitimációjának alapjait. Az általánosító és történelmietlen, aszociális támadások az állam ellen értelmetlenek és feleslegesek. Csak arra jók, hogy olyan kétélű fegyvert adjunk a szabadpiacnak kiszolgáltatott polgár kezébe, mely megfosztja őt a közös cselekvés kreatív potenciáljába ágyazott valódi és ésszerű alternatíva kidolgozásának lehetőségétől.
A "civil társadalom" szembehelyezkedése az állammal hasonlóképpen torz beállítás. Ráadásul a civil társadalomról szóló elemzések nagy része figyelmen kívül hagyja azokat az alapvető társadalmi ellentmondásokat, melyek megosztják a "civil társadalmat". Miközben a civil társadalom vagy pontosabban a civil társadalom vezető osztályai támadásokat intéznek a szegények "államigénye" ellen, egyszer sem késlekednek jóval szorosabbra fűzni azt a köteléket, mely köztük és a kincstár, illetve a hadsereg között húzódik, hogy ezáltal megerősítsék és védelmezzék a "civil társadalomban" elfoglalt vezető pozíciójukat. Hasonlóképpen, amikor a civil társadalom népi osztályai fellázadtak, ugyancsak az uralkodó osztályok állammonopóliumának megtörését igyekeztek elérni. A szegények mindig állami erőforrásra vágytak, hogy társadalmi-gazdasági helyzetükön – a gazdagokéhoz képest – könnyíthessenek. A kérdés állandó: mi a különböző osztályok viszonya az államhoz?
A neoliberálisok által az állam peremére utasított poszt-marxista ideológusok tehetetlenségükből erényt kovácsoltak. A kritika nélkül átvett államellenes retorikát továbbadják lefelé. A poszt-marxisták, felfelé való elmozdulásuk céljából, mindent megtesznek, hogy közvetítő szervezeteiket (az NGOkat) igazolják, amikor azt állítják, hogy azok az államtól függetlenül, a "civil társadalomban" működnek, miközben a tény az, hogy külföldi kormányok pénzelik őket, hogy a hazai kormányokkal működjenek együtt.
A "civil társadalom" a kapitalista társadalom előidézte mély társadalmi szakadékok elvont leképezése, olyan társadalmi megosztottságé, mely a neoliberalizmus korszakában még határozottabbá vált. A civil társadalmon belül ugyanakkora osztályfeszültségek villódznak, mint a "civil társadalom" és az állam között. Csak kivételesen ritka pillanatokban láthatjuk ezt másként. A kínzó, megalázó, a társadalmi osztályok teljességét eltipró fasiszta vagy totalitárius államok esetében találunk kizárólag példát az állam és a civil társadalom kettősségére.
"Civil társadalomról" szólni vagy írni egyet jelent azzal a kísérlettel, hogy egy jogilag mellékes elkülönítést döntő, politikaszervező kategóriává fújjunk fel. Ha ezt tesszük, az osztályok közötti eltérések homályba borulnak, és az uralkodó osztály dominanciáján semmiféle sérelem nem esik.
Az "állampolgár" és az "állam" szembeállítása közben szem elől tévesztjük egyfelől bizonyos állampolgárok (exportcézárok, felső középosztály) nyilvánvaló kapcsolatait az állammal, másfelől az állampolgárok többségének (munkások, munkanélküliek, parasztok) elidegenítését és kirekesztését alapvető társadalmi jogaik tényleges gyakorlásából. Az állampolgári elit – az állam segítségével – minden gyakorlati hasznától megfosztja az állampolgárság fogalmát, hogy a többséget ezáltal állampolgárból alattvalóvá tegye. A civil társadalom tárgyalásakor, hasonlóan az állam esetéhez, meg kell húzni a társadalmi osztályok társadalmi körvonalait és azokat a határokat, melyeket a kiváltságos osztály kényszerít másokra. A poszt-marxisták kritikátlan és árnyalatok nélküli szóhasználata inkább el-, mintsem felfedi a társadalmi változás mozgatórugóit.
A tervezés, a bürokrácia és a piac
Nem kétséges, hogy a központi tervezés a volt kommunista országokban megfogalmazását tekintve "bürokratikus"-önkényes, végrehajtását tekintve centralizált volt. Ebből a tapasztalati megfigyelésből a poszt-marxisták arra a következtetésre jutnak, hogy a "tervezés" (központi vagy nem) természeténél fogva összeegyeztethetetlen a korszerű, komplex gazdaság szükségleteivel, melyet a szerteágazó igények, a sokmilliós fogyasztóközönség és az információáradat jellemez. Csak a piacra támaszkodhatunk. Demokrácia és a piac kéz a kézben – még egy pont, ahol a poszt-marxisták és a neoliberálisok találkoznak. Csak az a baj, hogy a tőkés gazdaság főbb intézményei mind központi tervezést folytatnak.
A General Motors, a Wal-Mart, a Microsoft egytől egyig központilag programozza és tervezi meg a termelésre és az értékesítésre vonatkozó közvetlen beruházásait és kiadásait. Kevés poszt-marxista akad, ha akad egyáltalán, aki kritikus tekintetét ezekre a vállalatokra vetné. A poszt-marxisták nem vonják kétségbe a nemzetközi nagyvállalatok központi tervezésének hatékonyságát, vagy ezen vállalatok illeszkedését a kapitalista demokráciákra jellemző, versenyszerű választási rendszerekhez.
Az elméleti probléma abból fakad, hogy a poszt-marxisták összetévesztik a központi tervezést annak egy bizonyos történelmi-politikai változatával. Ha elfogadjuk, hogy tervező rendszerek sokféle (önkényuralmi vagy demokratikus) politikai rendszerbe beleágyazódhatnak, akkor abból logikusan az következik, hogy a tervező rendszerek elszámoltathatósága és irányíthatósága változó.
Napjaink kapitalista társadalmaiban a katonai költségvetés részét képezi az állami tervezésnek és kiadásoknak, melyek azoknak a termelőknek (és tőketulajdonosoknak) szóló "parancsokra" alapulnak, akik aztán több mint ötven éve a maguk nem kielégítő termelő és profitszerző módján reagálnak. Míg egyfelől nem beszélhetünk a tervezésről, addig azt is le kell szögeznünk, hogy a központi állami tervezés nem kizárólag a "kommunista rendszerek" sajátos jelensége. A hiányosságok általános szinten, így a kapitalista gazdaságban is megtalálhatók. A probléma mindkét példa (a Pentagon és a kommunista rendszer) esetében a demokratikus elszámoltathatóság hiányában rejlik: a hadiipari komplexum elitje rögzíti a termelés és a költségek nagyságát, a keresletet és a kínálatot.
Az állami erőforrások központi elosztása az erőforrások, az adottságok, a bevándorlás, a termelékenység, a vásárlói igények vagy a történelmi okokra visszavezethető vagyoni helyzet regionális ingadozása miatt az országok zömében életbe vágóan fontos. Csak egy központilag meghozott döntés képes az erőforrások igazságos elosztását elindítani, mely kárpótolja a fejletlenebb térségeket, osztályokat, nemi és faji csoportokat, melyekre a fenti tényezők súlyosbítóan hatnak. Ha ez nincs, a "piac" inkább kedvez a történetileg előnyösebb helyzetű és kedvező adottságokat élvező szereplőknek, miáltal szélsőséges fejlődési mintákat alakít ki, vagy tovább mélyíti a térségek/osztályok közötti elnyomást és etnikai konfliktusokat.
A tervezés alapvető problémáját az a politikai struktúra hordozza, mely a tervezőfolyamatot információkkal látja el. A szervezett közösségeknek, társadalmi csoportoknak (termelők, fogyasztók, fiatalok, nők, faji kisebbségek) alárendelt és megválasztott tervezők dolga, hogy az erőforrásokat a termelés, a fogyasztás és az újra-befektetés között szétosszák, ám nem úgy, mint azt az ipari-katonai komplexumok urainak lekötelezettjei teszik.
A tervezés továbbá nem jelent részletekbe menő pontosítást. Az országos szintű társadalmi költségvetés nagyságát választott képviselők útján lehet meghatározni, míg az elosztásról olyan nyilvános gyűlések keretében kell gondoskodni, melyeken a polgárok helyi prioritásaik szerint dönthetnek. Ez a gyakorlat az elmúlt néhány esztendő során sikeresnek bizonyult a brazíliai Puerto Alegre munkáspárt vezette önkormányzatában. Az átfogó és a helyi tervezés közötti viszony nincs kőbe vésve, miként a "a magasabb szinteken" eldőlő kiadások és befektetések pontossági foka sincs. Az általános elosztást, mely az egész ország szempontjából előnyös stratégiai célok (infrastruktúra, csúcstechnika, közoktatás stb.) elérését van hivatva elősegíteni, az iskolák, egészségügyi intézmények, művelődési központok támogatásáról szóló helyi döntések egészítik ki.
A tervezésnek kulcsszerep jut napjaink kapitalista gazdaságában. A szocialista tervezés elvetése fontos fegyverétől fosztja meg a társadalmi változás szerveződését. A széles körű egyenlőtlenségek, a tulajdonkoncentráció, az igazságtalan költségvetési elosztás korrekciója olyan átfogó tervet követel, melynek megvalósításához demokratikusan megbízott hatóságra van szükség. Az állami vállalatok és a termelők, valamint a fogyasztók önigazgatású tanácsai mellett a központi tervezés adja a demokratikus átalakulás harmadik pillérét.
Végezetül: a központi tervezés nem inkompatibilis a helyi tulajdonban lévő termelő és szolgáltató egységekkel (éttermek, kávézók, javító műhelyek, háztáji gazdaságok stb.). Világos, hogy az állami hivatalok a társadalom makrostruktúráival lesznek elfoglalva.
A döntések és információk komplex áramlását ma, a "megateljesítményű" számítógépek korában, gyerekjáték biztosítani. A képlet a következő: demokratikus képviselet + számítógép + központi tervezés = hatékony és társadalmilag egyenlő termelés és elosztás.
"Az államhatalom korrumpál", a helyi politika megaláz
A poszt-marxisták egyik fő kifogása a marxizmussal szemben az, hogy az államhatalom korrupttá tesz, az államhatalomért való küzdelem pedig maga az eredendő bűn. Ezt azzal az érveléssel támasztják alá, hogy az állam annyira eltávolodott a polgároktól, hogy hivatalai függetlenekké és önkényesekké váltak, és – megfeledkezvén eredeti rendeltetésükről – saját érdekeiket szolgálják. Vitán felül áll, hogy a hatalomközelbe jutott emberekből a történelem folyamán kivétel nélkül kiskirályok lettek. De az is igaz, hogy a társadalmi mozgalmakat vezető személyek hatalomra kerülésének felszabadító ereje van. A rabszolgaság eltörlése és az abszolutista uralkodók elűzése két példa erre. Tehát az állami "hatalom" kifejezése kettős jelentéssel bír, és a történelmi háttér dönti el, melyik érvényesül. A helyi mozgalmak szintén arattak – némely esetekben feltűnő – sikereket a közösségek mozgósítása és közvetlen körülményeik javítása terén. De ugyanakkor az is igaz, hogy a makro-politika gazdasági döntései aláássák a helyi erőfeszítéseket. Napjaink szerkezeti igazodáspolitikája országos és nemzetközi szinten egyaránt idéz elő szegénységet és munkanélküliséget, apasztja a helyi erőforrásokat, elvándorlásra vagy bűnözésre kényszeríti a helyi lakosságot. Az állam és a helyi hatalom között fennálló viszony dialektikus jellegéből fakadóan gyengíti vagy erősíti a helyi kezdeményezéseket és változásokat aszerint, hogy milyen osztály hatalma jut kifejezésre a két szinten egyidejűleg. Számos esetet ismerünk, melyben a progresszív helyi önkormányzatok finanszírozását a reakciós országos hatalom befagyasztotta. Másrészt viszont a progresszív helyi önkormányzatok pozitív erőként hatottak, és segítségére voltak a szomszédos helyi szervezeteknek. Ez történt Uruguayban Montevideo szocialista polgármestere és Brazíliában Puerto Alegre baloldali polgármestere esetében.
Azok a poszt-marxisták, akik a "helyi hatalmat" és az "államhatalmat" egymással szembehelyezik, nem történelmi tapasztalatokra, és biztosan nem latin-amerikaiakra alapozzák gondolatmenetüket. A szembeállítás annak az igyekezetnek az eredménye, mellyel igazolni próbálják az NGO-k közvetítői szerepét a helyi szervezetek és a neoliberális külföldi pénzadományozók, továbbá a helyi szabadpiac haszonélvezői között. Szerepkörük "legitimálása" érdekében a poszt-marxista NGO-munkatársaknak mint az úgynevezett "alulról jövő demokratikus kezdeményezések ágenseinek" az államhatalom szintjén le kell fitymálniuk a baloldalt. Ezenközben magasztalják a neoliberálisok munkáját, mikor a helyi küzdelmek, szervezetek és országos/nemzetközi politikai mozgalmak között elvágják a szálakat. A "helyi cselekvés" hangsúlyozása kapóra jön a neoliberális rezsimeknek, mivel külföldi és hazai támogatóik számára lehetővé teszi, hogy makroszinten uralják a társadalom- és gazdaságpolitikát, egyúttal az állami erőforrások többségét a kiviteli tőke és a pénzügyi lobby kedvére vezethetik el.
Az NGO-menedzserként működő poszt-marxisták kitanulták a projekttervezésnek és az "identitást" és a "globalizálódást" hirdető, új keletű tolvajnyelv népi mozgalmakban való meggyökereztetésének minden csínját-bínját. Ahogy a nemzetközi együttműködésről, az öntevékenységről, mikrovállalkozásokról beszélnek, illetve írnak, azzal ideológiai közösségre lépnek a neoliberálisokkal, miközben függőségbe kerülnek mind a külső adományozóktól, mind pedig azok neoliberális társadalmi-gazdasági programjától. Nem meglepő, hogy egy évtizedes NGO-tevékenységük eredményeként a poszt-marxista szakemberek a társadalmi élet egész metszeteit "depolitizálták" és "szelídítették meg": a nők, a lakókörzet és az ifjúság szervezeteit. Peru és Chile esete klasszikus példaként áll előttünk: ahol egyszer az NGO-k határozottan megvetették a lábukat, ott a radikális társadalmi mozgalmak visszavonultak.
A közvetlenül jelentkező problémák körül zajló helyi küzdelmek képezik a kialakulóban lévő mozgalmak táptalaját. A döntő kérdést ezek iránya és motivációja hordozza: vajon a társadalmi rendszer tágabb kört érintő ügyei felé tartanak-e, és csatlakoznak-e más helyi erőkhöz, hogy az állammal és annak imperialista híveivel szembeszálljanak? Vagy inkább magukba zárkóznak, külföldi támogatóra várnak, és külföldi segélyekért sorba álló pályázókra aprózódnak fel? A poszt-marxista ideológia ez utóbbira ösztönöz, a marxizmus az előbbire.
A forradalmak mindig rosszul végződnek: a poszt-marxizmus a lehetségesről
A poszt-marxizmus egy borúlátó változata nem a forradalom kudarcairól, hanem inkább a szocializmus elérhetetlenségéről szól, hivatkozva a forradalmi baloldal hanyatlására, a kapitalizmus győzelmére Kelet-Európában, "a marxizmus válságára", az alternatívák elvesztésére, az Egyesült Államok erejére, a fegyveres erők által elkövetett merényletekre és megtorlásokra – mindezek az érvek azt a célt vannak hivatva szolgálni, hogy rábírják a baloldalt annak támogatására, ami úgymond "lehetséges": hogy belássa, muszáj azokon a szűk kis mezsgyéken dolgozni, melyeket a Világbank és a szerkezeti igazodási program kikényszerítette szabadpiac kijelöl, és a politika is kénytelen a katonaság által megszabott választási paraméterek keretein belül mozogni. Ezt nevezik "pragmatizmusnak" vagy "növekményi elvnek". A poszt-marxisták fontos ideológiai szerepet játszottak, mikor előmozdították és a fegyveres erőkkel szemben védelmükbe vették a választási rendszer átalakulását, miáltal a társadalmi változások az ismételten bevezetett választásoknak estek áldozatul.
A poszt-marxisták érveinek többsége a jelenkor valóságának statikus és kiragadott megfigyeléseire támaszkodik, és előre eldöntött következtetésekbe torkollik. Miután kimondták, hogy a forradalmak felett eljárt az idő, a neoliberálisok választási győzelmeire koncentrálnak ahelyett, hogy a választásokat követő tiltakozásokra és általános munkabeszüntetésekre figyelnének fel, melyek óriási tömegeket hoznak mozgásba a parlamenten kívül. A nyolcvanas évek végén haldokló, és nem a kilencvenes évtized derekán újraéledő kommunizmusra tekintenek. Számba veszik a fegyveres erők által a választásokon induló politikusok ellen alkalmazott kényszerítéseket, de megfeledkeznek arról, miféle megpróbáltatást jelentenek a fegyveres erők számára a zapatista gerillák, a városi felkelések Caracasban és az általános sztrájkok Bolíviában. Egyszóval a posszibilisták figyelmen kívül hagyják a katonaság megszabta választási paraméterek között, ágazati vagy helyi szinten kirobbanó harcok mozgatórugóit. Csakhogy ezek a harcok továbbterjednek felfelé, és túllépnek minden határt a megválasztott lehetséges-pártiak ügyetlensége és tehetetlensége következtében, mivel nem képesek az emberek létfontosságú követeléseit és igényeit kielégíteni. A lehetséges-hívek nem tudtak a katonaság büntetlenségének véget vetni, nem tudták az állami alkalmazottak bérét visszafizetni (l. az argentin tartományok), nem tudták megakadályozni a kakaótermesztők terménymegsemmisítő gyakorlatát (Bolívia) és így tovább.
A poszt-marxista "lehetséges-hívek" nem megoldják, hanem súlyosbítják a gondokat. A tárgyalásos rendszerváltás másfél évtizede zajlik, és minden esetben azt tapasztaljuk, hogy a poszt-marxisták alkalmazkodtak a neoliberális berendezkedéshez, sőt hozzájárultak, hogy annak szabadpiac-politikája markánsabbá váljék. A posszibilisták nem képesek elég eredményesen szembesíteni az embereket a szabadpiac negatív társadalmi hatásaival, ezért a neoliberálisok arra kényszerítik őket, hogy újabb és zordabb intézkedéseket foganatosítsanak, amennyiben hivatalukat meg kívánják őrizni. A poszt-marxisták ilyenformán fokozatosan kihátráltak a neoliberálisok pragmatikus bírálatából, és önmagukat mint a neoliberalizmus hatékony és őszinte menedzsereit helyezik előtérbe, akik egyúttal képesek a befektetők bizalmát megnyerni és megtartani, miközben a társadalmi nyugtalanságot is lecsillapítják.
Időközben a poszt-marxista pragmatizmus társra talált a neoliberális szélsőségben: az 1990-es évtized szemtanúja lehetett a neoliberális politika radikalizálódásának, amely azt célozta, hogy a még nagyobb vagyonokkal kecsegtető befektetési és spekulációs lehetőségeket a tengerentúli bankoknak és multiknak felajánlva lehessen a válságot megelőzni.
Brazília, Argentína, Mexikó, Venezuela kőolaja… Alacsonyabb fizetés és szerényebb társadalombiztosítási ellátás itt, magasabb adók és a munkaügyi szabályozás lazulása mindenütt másutt. A neoliberálisok polarizált osztályszerkezetet hoznak létre, mely sokkal közelebb áll a marxista társadalomképhez, mint a poszt-marxisták víziójához. Napjaink Latin-Amerikájának osztálystruktúrája merevebb, determinisztikusabb, erősebben kapcsolódik az osztályszemléletű politikához és az államhoz, mint korábban. Ilyen körülmények között a forradalmi politizálás sokkal helyénvalóbb, mint a poszt-marxisták pragmatikus javaslatai.
Az osztály-szolidaritás és a külföldi pénzadományozók "szolidaritása"
A "szolidaritás" szó használatával annyiszor visszaéltek már, hogy számos összefüggésben már elvesztette jelentését. "Szolidaritás" a poszt-marxisták fülében annyit tesz, mint külföldi segélyt juttatni valamely megnevezett "elszegényedett" csoportnak. A "kutatás" önmagában, vagy a szegények hivatásszerű "iskoláztatása" "szolidaritásnak" minősül. A hierarchikus felépítés, a "segélyezés" és a "képzés" közvetítésének módozatai sok szempontból a tizenkilencedik század jótékonykodásaira emlékeztetnek, és a közreműködők sem különböznek sokban a keresztény hittérítőktől.
A poszt-marxisták az állami "paternalizmus és függőség" ellen az "önerő" nyomatékosításával támadnak. Az NGO-knak ebben a versengésében – hogy behálózzák a neoliberalizmus áldozatait – a poszt-marxisták jelentős anyagi támogatásban részesülnek európai és észak-amerikai partnereiktől. Az önerő ideológiája azt hirdeti, hogy az állami alkalmazottak helyett önkénteseket és a társadalmi ranglétrán felfelé lépni képes tisztviselőket kell átmeneti időre szóló szerződéssel foglalkoztatni. A poszt-marxista felfogás alapvető célja az, hogy a "szolidaritást" a neoliberalizmus makrogazdaságának kollaboránsává, szolgálóleányává tegye. Ehhez figyelmét a vagyonos osztályok állami erőforrásaitól elfordítva a szegények önkizsákmányolására összpontosítja. A szegényeknek nincs szükségük arra, hogy a poszt-marxisták tegyék őket erényessé, hiszen az állam amúgy is erre kötelezi őket.
A szolidaritás marxista értelmezése ezzel szemben az osztályon belüli osztályszolidaritásra fekteti a hangsúlyt, az elnyomott csoportok (nők és színes bőrűek) szolidaritására idegen és hazai elnyomóikkal szemben. A nyomaték nem az osztályokat egymástól eltávolító, a kisebb csoportokat ideig-óráig elhallgattató adományokon van. A szolidaritás marxista megközelítésének középpontjában a közös cselekvés áll, melyet az azonos gazdasági helyzetben lévő, egy osztályhoz tartozó emberek hajtanak végre közös helyzetük javítása érdekében.
Ez magában foglalja azokat az értelmiségieket is, akik a harcaikat vívó társadalmi mozgalmak mellett emelnek szót, és készek osztozni a politikai következményekben. A szolidaritás fogalma a mozgalomhoz "szervesen" kötődő értelmiségiekre is kiterjed, azokra, akik voltaképpen a mozgalom részét képezik – ők biztosítják az osztályharchoz szükséges elemzést és ismereteket. A poszt-marxisták ezzel ellentétben az intézmények világába, egyetemi szemináriumokba, külföldi alapítványokba, nemzetközi konferenciákba és bürokratikus jelentésekbe betonozzák be magukat. Ezoterikus, poszt-modern nyelvezeten írnak, amit csak az esszencialista csoportazonosság szubjektivista kultuszának ezek a "felkent papjai" érthetnek. A szolidaritás a marxisták szerint a mozgalomban rejlő kockázatok közös vállalását jelenti, nem a mindent kifogásoló, de semmit nem tévő kibic viselkedését. A poszt-marxisták legfőbb célja, hogy a külföldi pénzt a "prodzsektre" valahogy "megszerezzék". A marxisták szemében a fő kérdést a társadalmi helyzet javulását ígérő politikai küzdelem és nevelés menete hordozza. A mozgalom volt mindaz, amiben a cél, a társadalmi átalakulás iránti tudatos igény felébresztése fontossá válhatott: szervezett politikai erőként kell fellépni ahhoz, hogy a nagy többség általános helyzetén változtathassunk. A poszt-marxisták szolidaritása nem fonódik egybe a felszabadítás általános tervével; mindössze arra jó, hogy egy szemináriumra való embert szakképesítésük felfrissítése vagy átképzés, esetleg latrinaépítés céljából összetoborozzon. A marxisták számára a közös harcban megnyilvánuló szolidaritás magában érleli a jövő demokratikus, kollektivista társadalmának magvait. A szolidaritás fogalmának szélesebb kivetítése vagy annak hiánya indokolja az egymástól különböző két értelmezést, illetve szóhasználatot.
Osztályharc és együttműködés
A poszt-marxisták gyakran említik közel s távol bárkiknek az "együttműködését", noha azt nem teszik világossá, mennyibe is kerül és mik is a feltételei a neoliberális rendszerekkel és tengerentúli pénzintézetekkel való együttműködés létrejöttének. Az osztályharcra úgy néznek, mint a múlt mára már kiveszett sajátosságára. Azt halljuk, hogy "a szegények" arra készülnek, hogy új életet kezdjenek. Elegük van a hagyományos politikából, ideológiákból és politikusokból. Ez eddig rendben van. A baj csak az, hogy a poszt-marxisták abban már nem ilyen eltökéltek, hogy saját közvetítői vagy brókeri szerepükről, a pénzek tengeren túlra való kijuttatásáról, és az adományozók, illetve a hazai felhasználók számára egyaránt elfogadható pénz-projekt párosításról is ilyen tárgyilagos hangnemben tegyenek említést. Az alapítványi vállalkozók olyan újfajta politizálásba bocsátkoznak, mely a közelmúlt "munkaközvetítőit" (enganchadores) idézi emlékezetünkbe: szakképzés ürügyén nőket tereltek össze, nagyobb termelőknek vagy exportőröknek alárendelt mikrocégeket alapítottak. A poszt-marxisták újfajta politikája lényegében megegyezik a komprádorokéval: nemzeti termelés nincs, ehelyett a külföldi tőkét összehozzák a helyi munkaerővel (önsegélyező mikrovállalatok), hogy így a neoliberális rend fennállását megkönnyítsék. Ebben az értelemben, amikor a poszt-marxisták NGO-menedzseri funkciókat töltenek be, voltaképpen politikai szereplők, akiknek projektjei, képzései és műhelyei sem a GNP-re, sem a szegénységre nem gyakorolnak számottevő gazdasági hatást. Azonban tevékenységük igenis hatásos akkor, amikor az embereket az osztályharctól az elnyomóikkal folytatott ártalmatlan és gazdaságilag értelmetlen kollaborációs formákba térítik el. A marxisták osztályharc- és konfrontációszemlélete a társadalom tényleges szociális megosztottságán alapszik: egyik oldalon állnak a profitszerzők, a kamatélvezők, a bérbeadók, a regresszíven adózók – és velük szemben ott állnak azok, akik a munkabérek, a szociális kiadások és a termelő beruházások maximális kiterjesztését követelik. A poszt-marxista megközelítés következményei napnál világosabban megmutatkoznak mindenhol, ahol a jövedelemkoncentráció és az egyenlőtlenségek minden korábbinál nagyobb méreteket öltenek, jóllehet egy évtizede mást se hallani, mint az együttműködés, a mikrovállalkozások és az öntevékenység dicséretét. Napjainkban a bankok, mint például az Inter-Amerikai Fejlesztési Bank (IDB) olyan exportorientált agrárvállalkozásokat pénzelnek, melyek mezőgazdasági munkások millióit zsákmányolják ki és mérgezik meg, miközben jelentéktelen mikroprojektek finanszírozását is végzik. A poszt-marxisták szerepkörére a mikroprojektekben azért van szükség, hogy a mélyben húzódó politikai feszültségeket semlegesítsék. A neoliberálisok a csúcson foglalnak helyet. Az "együttműködés" ideológiája a poszt-marxista közbeiktatásával kapcsolatot teremt a szegény és a csúcson lévő neoliberális között. Szellemi értelemben a poszt-marxista az a bürokrata, aki megmondja, mi számít elfogadható kutatásnak, szétosztja a kutatási pénzeket és kiszűri azokat a témákat, melyek az osztályalapú elemzés és az osztályharc felvillantásának esetleges veszélyével fenyegetnek. Marxisták nem vehetnek részt konferenciákon, és az ideológiai elfogultság bélyegét sütik rájuk. A poszt-marxisták "társadalomkutatóként" mutatkoznak be. A szellemi divat, a publikálás, a konferenciák, a kutatási pénzek kézben tartása súlyos hatalmi talapzatra helyezi a poszt-marxistákat. Mindezekkel együtt is kiszolgáltatottá teszi őket, hogy semmi esetre sem kerülhetnek összetűzésbe külföldi támogatójukkal.
A kritikus marxista értelmiségiek ereje abban a tényben fedezhető fel, hogy az ő elképzeléseik követik a változó társadalmi valóságot. Az osztályok közötti polarizáció élesedik, az erőszakos összeütközés egyre több – miként azt elméleteik jósolták. Ebben az értelemben tehát kimondhatjuk, hogy a marxisták a poszt-marxistákkal összehasonlítva taktikailag ugyan gyengébbek, de stratégiailag erősebbek.
Az antiimperializmus halott?
Az utóbbi években az antiimperializmus kifejezés eltűnt a poszt-marxisták politikai szótárából. Közép-Amerika egykori gerillaharcosaiból választásokon induló politikusok lettek, az NGO-kat működtető szakemberek pedig nemzetközi együttműködésről és kölcsönös függésről beszélnek. Mindazonáltal az adósságszolgálat továbbra is óriási összegeket vesz el Latin-Amerika szegényeitől és folyósít az európai, amerikai és japán bankoknak. A közvagyon, a bankok, de mindenekelőtt a természeti erőforrások rendkívül alacsony áron vándorolnak át az amerikai és európai multik birtokába. Ma több latin-amerikai milliárdos őrzi hatalmas pénzvagyonát az Egyesült Államok és Európa bankjaiban, mint valaha. Ezenközben egész tartományok váltak ipari temetőkké, és eltűnt a vidéki lakosság. Az USA-nak a történelem folyamán még soha ennyi Latin-Amerika fegyelmezésével foglalkozó katonai szakértője, kábítószerellenőre és külön szövetségi rendőrsége nem volt. Ennek ellenére némely korábbi sandinista és ex-farabandista azt állítja, hogy az antiimperializmus/imperializmus a hidegháborúval véget ért. Szerintük a problémát nem a külföldi befektetések vagy a külföldi segélyek jelentik, hanem ezek hiánya, és ezért még több birodalmi segélyért esengenek. Azzal a politikai és gazdasági rövidlátással, mely ehhez a felfogáshoz társul, képtelenség megérteni, hogy a hitelek és beruházások politikai feltételeinek teljesítése a munkaerő olcsóbbá válását, a társadalmi igazságosság felfüggesztését, és Latin-Amerikának egyetlen nagy ültetvénnyé, egyetlen nagy bányává, egyetlen nagy, jogaitól, önrendelkezésétől és gazdagságától megfosztott szabadkereskedelmi övezetté való transzformálását fogja eredményezni.
Mikor a marxisták azt hangoztatják, hogy az imperialista kizsákmányolás egyre kegyetlenebbé válik, akkor a termelés társadalmi viszonyaira, az imperialista és a tőle függésben lévő kapitalizmusok és az állam viszonyára utalnak. A Szovjetunió összeomlását intenzívebb imperialista kizsákmányolás követte. A poszt (volt)-marxisták, akik elhitték, hogy az egypólusú világban majd fokozódik az "együttműködés", félreértelmezték az Egyesült Államok panamai, iraki, szomáliai és más országok területén való beavatkozásait. Alapjában az imperializmus mozgatórugóját a tőke belső lendülete, és nem a Szovjetunióval folytatott külsődleges versengés szolgáltatta. A hazai piac és a külkereskedelmi szektor elveszett, és Latin-Amerika visszasüllyedt a "nemzeti függetlenség előtti" állapotba: a földrész gazdaságai a "gyarmati" múltat kezdték visszaidézni.
Az imperializmus ellen való mai küzdelem a nemzet, a hazai piac, a termelő gazdaság és a társadalmi termelésben és fogyasztásban résztvevő munkásosztály újjáteremtését foglalja magában.
A társadalmi átalakulás két iránya: osztályszerveződések és NGO-k
Az imperializmus és annak hazai neo-komprádor kollaboránsai elleni harc elindítása ideológiai és kulturális vitát tesz szükségessé a poszt-marxisták belső és a népi mozgalmak külső köreiben. A neoliberalizmus ma két fronton és két szinten fejti ki tevékenységét: a gazdaság és a kultúra, illetve politika területén, a hatalomban, illetve a népi osztályok között. A csúcs neoliberális intézkedéseit a jól ismert arcok gondolják ki és léptetik életbe: a Világbank, a Washingtonnal egyeztető IMF, Bonn és Tokió, valamint neoliberális rendszerekkel és hazai exportőrökkel szövetkező nagyvállalati konglomerátumok és bankárok.
Az 1980-as évek elejére a neoliberális uralkodó osztály élesebb szemű tagjai észrevették, hogy intézkedéseik szétszakítják a társadalmat, és ezzel nagymérvű társadalmi elégedetlenséget szítanak. Erre a neoliberális politikusok egy párhuzamos stratégiát indítottak "alulról" útjára: az "anti-etatista" ideológia jegyében finanszírozták az "alulról jövő" szervezeteket, hogy ezáltal leszereljék a potenciális veszélyt hordozó csoportokat, magyarul "társadalmi nyugalmat" teremtsenek. Ezek a szervezetek pénzügyileg neoliberális forrásoktól függtek, és közvetlen részeseivé váltak annak a talpnyalási versengésnek, melyet a helyi vezetők és aktivistaközösségek iránti hűségük bizonyítására a társadalmi-politikai mozgalmakkal vívtak. Az 1990-es évekre ezekből az NGO-kként szerepeltetett szervezetekből már több ezer létezett, és mintegy 4 milliárd dollárnyi támogatást élveztek világszerte.
Az NGO-k politikai jellegét övező zavar az 1970-es évek diktatórikus uralmának idejéig nyúlik vissza. Akkor a katonai diktatúrák áldozatainak juttattak humanitárius segítséget és tiltakoztak az emberi jogok megsértéséért. Az NGO-k ingyenkonyhákat működtettek, melyek az áldozatokká vált családokat hozzásegítették, hogy a neoliberális diktatúrák irányítása alatt életbe lépő sokkterápia első hullámát átvészeljék. Ez az időszak még a baloldalban is rokonszenvet ébresztett az NGO-k iránt. A "progresszív táborhoz" tartozónak minősítették őket. De már akkor egyértelműen kiütközött az NGO-k korlátozott természete. Miközben kifogásolták a helyi diktatúrák jogtipró magatartását, ugyanezt alig-alig tették meg amerikai és európai kenyéradó gazdáikkal. Arra sem tettek komolyabb erőfeszítést, hogy párhuzamba állítsák a neoliberális gazdaságpolitikát, az emberi jogok megsértését és az imperialista rendszer újabb korszakának nyitányát. A kívülről jövő pénz nyilvánvalóan korlátokat szabott a kritikának és az emberi jogok védelmének.
Minthogy a neoliberalizmussal szemben az 1980-as évtized elején megnövekedett az ellenszenv, az amerikai és az európai kormányok, a Világbankkal karöltve megemelték az NGO-k támogatásának összegét. Közvetlen összefüggés áll fenn a neoliberális modellt bíráló társadalmi mozgalmak megerősödése és a között az igyekezet között, mellyel az NGO-kon keresztül kínált másféle társadalmi cselekvésformák révén megpróbálják őket kiszorítani. A közös nevező, melyben az NGO-k és a Világbank egymásra találtak, "etatizmus-ellenességük" volt. A felszínen az NGO-k az államot baloldali perspektívából, a civil társadalom védelmében támadták. A jobboldal a piac nevében emelt kifogásokat. A valóság azonban az, hogy a Világbank, a neoliberális rezsimek és a nyugati alapítványok abból a célból hozták létre és segítették az NGO-kat, hogy a multinacionális vállalatok áldozatainak kárpótlásképpen nyújtott szociális szolgáltatások révén megingassák a jóléti nemzetállamokat. Más szóval, miként a neoliberális hatalom a csúcson közösségeket tett tönkre azáltal, hogy az országot olcsó importtal és külső adósságok tömkelegével árasztotta el, miközben eltörölte a munkaügyi szabályozást, alacsony fizetésű dolgozók és munkanélküliek növekvő tömegeit idézte elő, azonos indíttatásból NGO-kat pénzelt, hogy azok fellendítsék az önerős projektek, a közoktatás, a szakképzés stb. ügyét, hogy átmenetileg felszívják a szegények kisebb csoportjait, kiemeljék a helyi vezetőket, végső soron, hogy kihúzzák a rendszerellenes küzdelmek alól a talajt.
Az NGO-k lettek a neoliberalizmus "közösségi arca", szoros közelségben a csúcson levőkkel, és romboló munkájukat helyi projektjeikkel tették egésszé. Sajnos, a baloldalon sokan csak a felülről és kívülről (IMF, Világbank) jövő neoliberalizmusra figyeltek, és figyelmüket elkerülte az alulról támadó neoliberalizmus (NGO-k, mikrovállalkozások). Ennek a tévedésnek legfőbb magyarázatát az adja, hogy számos egykori marxista beilleszkedett az NGO-képletbe és -gyakorlatba. Az ideológiai átutazójegyet az osztályszemléletű politizálásból a "közösségfejlesztés" végállomásához, a marxizmusból az NGO-kba a poszt-marxizmus biztosította.
Miközben a neoliberálisok vagyont ígérő állami tulajdont juttattak gazdag magánosok kezére, azonközben az NGO-k nem vették ki részüket a szakszervezeti ellenállásból. Éppen ellenkezőleg: helyi magánprojektekben szorgoskodtak, és a mikrovállalkozások középpontba állításával a magánvállalkozás "nyelvére" (önerő) tanították a helyi közösségeket. Az NGO-k ideológiai hidakat emeltek a kistőkések és a magánosításból hasznot húzó monopóliumok között – mindezt az "anti-etatizmus" és a civil társadalmak építésének jelszavával. Míg a gazdagok a privatizáció jóvoltából hatalmas pénzügyi birodalmakat hoztak létre, addig a középosztálybeli NGO-munkatársaknak csekély összegeket potyogtattak irodák működtetésének, közlekedési/szállítási kiadásoknak és kis arányú gazdasági tevékenységeknek a fedezésére. Amire politikai értelemben fel kell figyelnünk, az az, hogy az NGO-k depolitizálták a lakosság bizonyos szektorait, aláásták az állami foglalkoztatásba vetett bizalmat, és a projektek vezetőit önkényesen jelölték ki. Az NGO-k elhatárolják magukat az állami iskolák tanárainak küzdelmeitől, ahogy a neoliberális rendszerek is szembenállnak az állami finanszírozású közoktatással és az abban dolgozókkal. Az NGO-k szinte sohasem támogatják az alacsony fizetés vagy a költségvetés csökkentése miatt kirobbanó sztrájkokat, tiltakozásokat. Mivel az általuk működtetett iskolákat a neoliberális kormányok tartják fenn, ezért nem szívesen vállalnak harcközösséget az állami iskolák pedagógusaival. "Nem-kormányzati" a gyakorlatban annyit tesz: köz-ellenes költekezés, a pénzalapok neoliberális érdekeknek, az exportkapitalisták céljainak megfelelő kifosztása, miközben az NGO-khoz kisebb összegecskék csurrannak-cseppennek a kormánytól.
A valóság az, hogy a nem-kormányzati szervezetek nem függetlenek. Tengerentúli kormányoktól kapnak pénzeket, vagy magán-alvállalatként működnek a helyi kormányok alá rendelve. Gyakran nyílt kollaborációt folytatnak hazai vagy tengerentúli kormányszervekkel. Ez az "alvállalkozás" keresztülhúzza a meghatározott időre kinevezett munkatársak foglalkoztatását, mert módot teremt arra, hogy alkalmi munkatársakkal töltsék be a helyüket. Az NGO-k nem tudnak olyan hosszú távú, átfogó programokat kidolgozni, melyek kidolgozására és végrehajtására a jóléti állam képes lenne. Ehelyett az NGO-k a közösségek szűk csoportjai számára korlátozott szolgáltatást kínálnak. Ami még ennél is fontosabb: programjaik nem a helyi lakosság, hanem a tengerentúli pénzadományozók előtt kérhetők számon. Következésképpen az NGO-k ártanak a demokráciának, hiszen a társadalmi cselekvés lehetőségét kiveszik az érintettek és választott tisztségviselőik kezéből, és ügyüket nem-választott, tengerentúli tisztségviselőktől és azok felszentelt helyi megbízottaitól teszik függővé.
Az NGO-k az emberek figyelmét és harcát a nemzeti költségvetéstől az önkizsákmányolás felé irányítják, hogy ezáltal a helyi szociális szolgálatok szükségességét igazolják. Ezért aztán a neoliberálisok szabadon nyirbálhatják a szociális költségvetést, utalhatnak át állami pénzeket, hogy a magánbankok kétes kintlevőségeit, illetve az exportőröknek nyújtott hiteleket stb. finanszírozzák. Az önkizsákmányolás (önerő) azt jelenti: nem elég, hogy az ember megfizeti az államnak az adókat, amiért az cserébe semmit sem ad, a dolgozó elenyésző összegekért még túlórázzon is, nem kímélve amúgy is fogyatkozó energiáit – olyan szolgáltatásokért, melyeket a burzsoázia az államtól kap meg. Még mélyebbre hatolva azt látjuk: az "önkéntes egyéni cselekvés" NGO-ideológiája árt a köz értelmezésének. Annak az elképzelésnek, hogy a kormánynak kötelessége polgárairól gondoskodnia, számukra az életet, a szabadságot és a boldogulás lehetőségét biztosítani. Az állampolgárok jóléte nem nélkülözheti az állam politikai felelősségét. A köz felelősségének ezen értelmezésével szemben az NGO-k, a neoliberalizmus eszméjével összhangban, a szociális problémák tárgyalásakor az egyén felelősségét helyezik előtérbe, és a problémák megoldásához szükséges egyéni erőforrások fontosságát emelik ki. Gyakorlatilag kettős teherrel sújtják a szegényeket: egyfelől fizessenek adót a neoliberális államnak, hogy az a gazdagokat szolgálhassa, másfelől zsákmányolják ki önmagukat, hogy saját szükségleteiket előteremthessék.
Az NGO-k és a társadalmi-politikai mozgalmak
Az NGO-k a projektekre, nem a mozgalmakra koncentrálnak, azért "mozgósítanak", hogy az emberek a maguk peremhelyzetében maradva termeljenek, ahelyett, hogy harcolnának azért, hogy magukhoz ragadják az alapvető termelőeszközök és a vagyon felhasználását; a projektek technikai-pénzügyi segélyezésével foglalkoznak az emberek mindennapi életét meghatározó szerkezeti feltételek helyett. Az NGO-k a baloldal nyelvét használják: "nép(i) hatalom", "népi felhatalmazás", "nemek közötti egyenlőség", "fenntartható növekedés", "gyakorlatias irányítás" stb. A baj csak az, hogy ezt a nyelvet pénzadományozókkal és kormányszervekkel folytatott kollaboráció keretében használják, márpedig ezek a gyakorlati cselekvést alárendelik a konfrontáció-mentes politizálásnak. Az NGO-tevékenység helyi jellege azt jelenti, hogy a "felhatalmazás" sosem megy túl a társadalmi szféra korlátozott erőforrásokkal rendelkező kis területeinek befolyásolásán olyan feltételek között, melyeket a neoliberális állam és a makrogazdaság megenged.
Az NGO-k és poszt-marxista munkatársi gárdáik közvetlen versenyben állnak a társadalmi-politikai mozgalmakkal, hogy befolyást szerezzenek a szegények, a nők, a faji kirekesztettek stb. körében. Ideológiájuk és viselkedésük eltereli a figyelmet a szegénység eredetéről és kezeléséről (lefelé és befelé tekintenek ahelyett, hogy felfelé és kifelé szemlélődnének). A mikrovállalkozásokban rejlő megoldásokról és nem a tengerentúli bankok általi kizsákmányolásról szóló szövegek azon a meglátáson alapulnak, amely szerint a problémát az egyéni kezdeményezés hiánya jelenti, nem a jövedelmek tengerentúlra való közvetítése. Az NGO-segély a lakosság csekély hányadához jut el, emiatt a közösségek szánalmas összegekért pályázni kénytelenek, minek következtében alattomos különbségek keletkeznek, a közösségeken belül és a közösségek között rivalizálás indul, ami végül az osztályszolidaritás ellenében hat. Ugyanez mondható el az NGO munkatársairól: mindegyikük felállít egy NGO-t, hogy a tengerentúli pénztámogatásban részesüljön. Versenyeznek, mikor a tengerentúli adományozó ízléséhez minél közelebb álló javaslataikat igyekeznek minél olcsóbbnak feltüntetni, miközben mindegyikük azt hangoztatja, hogy a másiknál több követőt tudhat maga mögött. Az NGO-k hálózat módjára terjeszkednek: a szegények közösségeit szektoriális és szubszektoriális csoportokra aprózzák szét, melyek így már nem képesek átlátni a szélesebb társadalmi összképet, mely szenvedésüket okozza, és még kevésbé képesek a rendszerellenes harcra egyesülni. Legutóbbi tapasztalatok ugyancsak azt igazolják, hogy a külföldi adományozók válságok alatt, a status quo-t politikailag és társadalmilag fenyegető időkben is készséggel pénzelnek projekteket. Tekintve, hogy a mozgalmak meghátráltak, ők is átálltak az NGO-k, a hatalommal való kollaborálás finanszírozására, az NGO-projektek neoliberális programba való beillesztésére.
A társadalmi változás érdekében történő társadalmi szerveződés helyett a "szabadpiaccal" kompatibilis gazdasági fejlődés kerül a pénzügyi program élére. Az NGO-k jellege és felépítése, "apolitikus" póza és az öntevékenység jelszava depolitizálja és demobilizálja a szegényeket. Általuk megerősödnek a neoliberális pártok ösztönözte és a tömegtájékoztatási eszközök visszhangozta választási színjátékok. Az a fajta politikai iskola, mely az imperializmus természetéről, a neoliberalizmus osztálybázisáról, az exportőrök és az alkalmi munkások közötti osztályharcról tanít, nem népszerű. Ehelyett az NGO-k a "kirekesztettekről", "a hatalom-nélküliekről", "szélsőséges szegénységről", "nemek vagy fajok szerinti diszkriminációról" beszélnek, anélkül, hogy a felszíni tüneteknél mélyebbre hatolnának, és azzal a társadalmi rendszerrel törődnének, mely ezeket a körülményeket produkálja. A szegények beemelése a neoliberális gazdaságba, a tisztán "önkéntes egyéni cselekvés" révén, azt eredményezi, hogy az NGO-k olyan politikai szférát tudnak teremteni, melyben a szolidaritás és a társadalmi cselekvés látszata elfedi a nemzetközi és országos hatalmi berendezkedéssel való konzervatív kiegyezést.
Nem véletlen, hogy amellett, hogy az NGO-k bizonyos térségekben domináns helyzetbe kerültek, az önálló osztálypolitikai tevékenység abbamaradt, és a neoliberalizmus versenytársak nélkül tör előre. A dolgok mélyén az a szomorú tény húzódik meg, hogy a növekvő neoliberális támogatásban részesülő NGO-k terjeszkedésével egyidejűleg mindenhol fokozódik a szegénység. Annak ellenére, hogy helyi sikerekkel büszkélkedik, a neoliberalizmus ereje általában véve is töretlen, míg az NGO-k egyre inkább keresik azokat a hatalmi repedéseket, melyekbe beférkőzve lábukat megvethetnék. Az alternatívák megfogalmazásának problémáját másképpen söpörték a szőnyeg alá. Az NGO-k a gerilla- és társadalmi mozgalmak, a szakszervezetek vagy a népi nőszervezetek sok egykori vezetőjét választották ki. Az ajánlat kísértésbe ejtően hangzott: magasabb fizetés (olykor valutában), presztízs és megbecsülés a tengerentúli adományozók körében, tengerentúli konferenciák és hálózatok, irodai személyzet és viszonylagos védettség az elnyomás ellen. Ezzel szemben a társadalmi-politikai mozgalmak kevés anyagi előnyt, ám annál több tekintélyt és függetlenséget tudtak ígérni, és ami még ezeken is túltesz, a politikai és gazdasági rendszer megtámadásának szabadságát. Az NGO-k és tengerentúli banki támogatóik (Inter-Amerikai Bank, Világbank) újságok levelezési rovataiban teszik közzé mikrovállalkozások és más önsegélyező projektek sikertörténeteit – de nem említik a fogyasztás csökkenéséből, a piacot elárasztó olcsó importból és a hitelkamat növekedési spiráljából fakadó üzleti bukások magas arányát – miként Mexikó mai helyzete mutatja.
Még a "sikerek" is az összes szegénynek csak egy kis hányadát érintik, és a siker is csupán azt jelenti, hogy másoknak már nem jut hely a kérdéses piacon. Az egyéni mikrovállalkozások sikereinek propagandaértéke nagyon is magas, amikor azt az illúziót kell erősíteni, hogy a neoliberalizmus a népnek van kitalálva. A gyakori és erőszakos tömeglázadások, melyek azokban a térségekben robbannak ki, ahol mikrovállalkozásokat működtetnek, arra engednek következtetni, hogy az ideológia nem mindenható, és az NGO-k még nem helyezték maradéktalanul hatályon kívül a független osztálymozgalmakat.
Végezetül: az NGO-k újfajta kulturális és gazdasági gyarmatosításhoz és függőséghez járulnak hozzá. A projekteket úgy állítják össze, vagy legalábbis úgy hagyják jóvá, hogy azok kövessék az imperialista központok vagy azok intézményeinek prioritási "vezérfonalát". A projekteket felügyelik és közösségeknek "adják el". Az értékelést az imperialista intézmények végzik a maguk szempontjai szerint. A finanszírozási sorrend megváltozása vagy az elmarasztaló értékelés csoportok, közösségek, farmergazdaságok és szövetkezetek mellőzését eredményezi. Minden és mindenki egyre fegyelmezettebben viselkedik, hogy eleget tegyen az adományozók és azok projektértékelő beosztottai elvárásainak. Az új helytartók feladata, hogy a pénzösszegek szabályos felhasználásán kívül ellenőrizzék és biztosítsák az adományozó kitűzött céljainak, értékrendjének és ideológiájának követését.
Míg az NGO-k tömegei egyre inkább a neoliberalizmus eszközeivé válnak, mégis akad egy aprócska csoport, mely olyan alternatív stratégiát kísérel meg kidolgozni, amely az osztályszemléletű és anti-imperialista politizálás pártján áll. Egyik tagja sem részesül világbanki, illetve európai vagy amerikai kormányszervektől eredő javadalmazásban. Támogatják azokat a törekvéseket, melyek a helyi hatalmat az államhatalom megszerzéséért folytatott küzdelmekkel igyekeznek összefűzni. A helyi projekteket a széles földterületeket elfoglaló, országos társadalmi-politikai mozgalmakkal kapcsolják össze, melyek a multikkal szemben védelmezik a közvagyont és a nemzeti tulajdont. Politikai szolidaritásukról biztosítják a föld államosításáért harcoló társadalmi mozgalmakat. Támogatják a nők osztály-jellegű küzdelmét. Elismerik a politika felelős szerepét a helyi és közvetlen küzdelmek kijelölésében. Úgy tartják, hogy a helyi szervezeteknek országos szinten kell fellépniük, míg az országos vezetőknek a helyi aktivisták előtt kell elszámolniuk. Egyszóval ők nem poszt-marxisták.