E számunk alapjában három téma köré épül. Legutóbbi számunk folytatásaként ismét a forradalmak elemzésére kerül sor, cikkeink ezúttal a huszadik századra koncentrálnak. A tanulmányok az orosz forradalom mellett elsősorban Latin-Amerika történéseit elemzik, az utóbbi témával kapcsolatban többszörösen is felidézve Che Guevara emlékét. A második témakör a munkásság szerepe és sorsa századunk történelmében és napjaink valóságában, hazánkban és a világ más részein. Végül több írás veszi górcső alá a neoliberális gazdaságpolitika közkeletű mítoszait, ezek kelet-európai metamorfózisait, nem elfeledkezve a lehetséges alternatívák kereséséről sem

Tartalomjegyzék

1. Thoma László, Szigeti Péter, Bőhm Antal, Tamás Pál, Laki László, Krausz Tamás : Mi történt a magyar munkássággal?
2. Somogyi Csaba : A munkanélküliség kezelése a neoliberális gazdaságpolitikában
3. David Mandel : Forradalom, ellenforradalom és a munkásosztály Oroszországban
4. David M. Kotz, Fred Weir : Miért omlott össze a Szovjetunió?
5. Gyimitrij Csurakov : A munkásönkormányzatok az 1917-es orosz forradalomban
6. John McDermott : Mai világunk eredete a hatvanas évek árnyékában
7. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : A diákzavargások és a tömegkommunikációs eszközök – egy jelenség vizsgálata
8. Albert Sterr : A latin-amerikai gerillaharcok három hulláma
9. Andor László : Az amerikai külpolitika Fulbrighttól Albrightig
10. William J. Fulbright : Forradalom Latin-Amerikában
11. Marcos alparancsnok : A negyedik világháború elkezdődött
12. Ahmed Ben Bella : Emlékeim Cheről
13. Szigeti Péter : Reflexiók egy XX. századi humanista forradalmár hagyatékáról
14. Arndt Hopfmann : A kelet-európai kapitalizmus és az európai integráció jövője
15. Márkus Péter : A neoliberalizmus társadalmi alternatívája

Kerekasztal-beszélgetés az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés szervezésében a Kossuth Klubban, 1998. február 27-én.

Felkért résztvevők: Tamás Pál szociológus (MTA Konfliktuskutató Intézet), Thoma László politológus (ELTE BTK Politikaelméleti Tanszék), Bőhm Antal szociológus (az MTA Politikatudományi Intézetének igazgatóhelyettese) és Laki László politológus (MTA Politikatudományi Intézet). A beszélgetést Krausz Tamás és Szigeti Péter vezette.

Krausz Tamás: Tisztelt hallgatóság! Szép számban gyűltünk itt össze egy látszólag történeti kérdéskör vitájára. Mindjárt az első kérdésfelvetés azt tükrözi, hogy a téma a rendszerváltást követő Magyarországon is erősen politikai determináltságú a maga inaktualitásában. Mindenekelőtt azt volna jó megtudni, hogy a munkásság, a munkásosztály problémája mi okból került le teljesen a politika és a kutatás napirendjéről; és miért került előtérbe, a finanszírozó szervezetek érdeklődésének középpontjába az elitkutatás, a polgárság kutatása nemzetközi méretekben. Hogyan látják mindezt szociológus vendégeink? Mi is a probléma, amelyet már az Eszmélet 24. számában Karl-Heinz Roth a restructuring fogalma alatt elemzett?

Szigeti Péter: Először én is hadd vessem fel azt a kérdést, amelyet már Krausz Tamás is feszegetett, nevezetesen, hogy a mai magyar társadalom jelene a 89 előtti múlt antitézise. Antitézise ugyan, de nagyon sok hasonlóságot is fel lehet fedezni. Például elég egyértelmű ideológiai tendencia az, hogy a polgárosodást és a polgárságot számtalan kutatás vizsgálja, ugyanakkor ennek az ideológiai dimenziói már-már azt a szintet érik el, ahogyan a munkásosztályt az ötvenes években glorifikálták. Mit tud a tudomány kezdeni ezzel a helyzettel, azaz de facto, vannak-e egyáltalán a munkásosztályra vonatkozóan új és komoly kutatások, és ha igen, milyen kép kerekedik ki ezek nyomán? Konkrétan: makrostrukturális összefüggésekben a magyar társadalom szociális tagozódása miképpen nézett ki tíz évvel ezelőtt, és tudjuk-e, hogy ma hogyan néz ki, koncentrálva ezen belül a munkásosztály helyzetére?

Tamás Pál: Három kérdésre szeretnék reagálni, ha nem is választ adni, de adalékokkal szolgálni a felvetett problémákhoz. Az egyik az, hogy milyen típusú gondolkodás volt jellemző az elmúlt tizenöt évben, a másik az, hogy a munkássággal mint fogalommal mit kezdenek a standard nemzetközi irodalomban. Végül szeretnék majd mutatni néhány nagyon friss adatot arról (az 1997. decemberi vizsgálatból), hogy milyen a munkásosztály étosza, illetve milyenek a munkásság életkörülményei.

A kilencvenes évek elején Kelet-Európában a munkásságról – de szélesebb értelemben a társadalomszerkezetről való vitában is – három olyan egymással vitatkozó, egymást részben kizáró elmélet jelent meg, amelyek Nyugat-Európában különböző formákban az 50-es, 60-as évek óta voltak forgalomban. Ezek érdekes módon egymásnak feszültek, és sajátságos háromszöget alkottak. Először is az ötvenes években, elsősorban Németországban, később Amerikában megerősödött egy olyan elmélet (legmarkánsabb képviselője egy Amerikában élő Schelsky nevű szociológus volt), amely azt mondta, hogy a hagyományos osztályok feloldódnak, mert az ipari társadalom modernizációja egy sajátságos nivellálódást visz végbe, és ennek a nivellálódásnak az eredményeként egy sajátságos, kiegyenlített középosztály képezi majd a társadalom alapszerkezetét. Itt nem egyszerűen polgárosodás vagy a nem polgárosodás kérdéséről volt szó. Shellsky és tanítványai azt hangsúlyozták, hogy az ipari fejlődés, a modernizáció homogenizálja a társadalmat. Mégpedig középütt homogenizálja, tehát nem felhúzza és nem lenyomja az egyes rétegeket, hanem valamilyen módon kialakulnak egységes, nagy kulturális minták, melyeket aztán a tömegkultúra és más hasonló dolgok foglalnak egybe. A shellskyánusok állítása ezért az volt, hogy egyáltalán nem is érdemes perspektivikusan a munkásosztállyal foglalkozni, vagy bármely más osztállyal, mert nem lesz a társadalomban lent és fent, csak egy ilyen kiegyensúlyozott, alapjaiban jól kiképzett közép lesz. Ilyen értelemben mindenki amerikai tömegfilmeket és burger kinget fog fogyasztani – ezt persze nem ő mondta. Mindenesetre valamilyen módon kialakul egy ilyen, nem egyszerűen tömegember, hanem egy képzett tömegember, aki egyébként persze egy ipari, később posztipari társadalomban helyt tud állni. Ezzel az állásponttal szögesen ellentétes egy másik megközelítés – ennek számos képviselőjét lehetne most felsorolni Nyugat-Európából és az Egyesült Államokból, például egy Beck nevű németet –, amely azt mondja, hogy szó sincsen homogenizálódásról. De arról sincs szó, hogy a régi, ideologikus osztálystruktúra megmaradt volna: a társadalom régi szerkezetei lebomlanak, és egy olyan individualizált irányba változik, ahol mindenki maga viszi a bőrét a vásárra, és rendkívül lehatárolt élethelyzetekben (én úgy fogalmaznék talán, hogy olyan miliőkben) dolgozik, működik és létezik, amelyekben lényegében meghatározódik a térbeli helye – hogy milyen helyet foglal el a társadalomban, milyen városban, milyen településszerkezeten, milyen lakókörnyezetben él; másrészt meghatározó a nemzedékhez való tartozás, ellenben lényegtelenné válik a tulajdonhoz való viszony. Ebben a megközelítésben megint nincs munkásság – nem is beszélve munkásosztályról –, mert e megközelítés szerint megszűnnek még a nagy társadalmi rétegek is, és ilyen élethelyzetekhez, életstílusokhoz, generációs helyzetekhez kapcsolódó kis mozaikstruktúrák jönnek létre. Ezek a mozaikstruktúrák alkotják a modern társadalmat, és ebben különböző módon, különböző mértékben vesznek majd részt különböző kulturális poggyászok, végzettség és státusz szerint azok, akik ebben elhelyezkednek.

Van egy harmadik megközelítés, amely tipikusan nem kelet- és nem nyugat-európai volt, hanem az államszocializmus lengyelországi ellenzékétől származott. Ez azt mondta, hogy igenis van munkásság, de a munkásság nem abban az értelemben vett munkásosztály, hogy tulajdonnélküli, hanem egyfajta – ahogy a lengyelek fogalmazták – étosz által meghatározott. Vagyis egy olyan kulturális formáció, amelynek semmi köze ahhoz, hogy kinek milyen – a klasszikus osztálysémákon belüli – helye van, de rendkívül fontos az, hogy milyen kulturális mintákat, milyen étoszt, milyen élet- és politikai filozófiát követ. Ilyen értelemben ebben a modellben a lengyel nagyipari munkásság, amely a nyolcvanas években a legfontosabb munkahelyeken az államszocializmus kemény oppozíciója volt, a munkásság egyfajta általános modelljeként jelent meg. A harmadik megközelítés szerint tehát van munkásság, de ezt nem az élethelyzet, hanem egyfajta hagyományoknak megfelelő politikai erkölcs képviseli. Ennek vizsgálatára Magyarországon természetesen egyetlen kutatócsoport sem vállalkozott – így mi sem –, tehát a bemutatott adatok inkább csak adalékot jelentenek a kérdéshez.

Két adatforráshoz nyúlhattam, hogy képet adjak Önöknek arról, hogy néhány dimenzió mentén milyen a mai magyar munkásság: az egyik egy Szonda Ipsos, illetve GFK-felmérés (utóbbi német piackutató cég), a másik a saját adatbázisunk. Az első forrás tehát egy hatezer emberre (nemcsak munkásokra, hanem a teljes magyar társadalomra) vonatkozó 1997-es adatgyűjtés, amely azt kutatja, hogy az emberek milyen módon élnek, milyenek az életfeltételeik és életkörülményeik. A második vizsgálat (1997. decemberi) arra volt kíváncsi elsősorban, hogy a társadalomban milyen konfliktusképek élnek, hol vannak a társadalomban a legmélyebb lövészárkok, és erre hogyan reagálnak a különböző rétegek, csoportok. Ám sajnos e két reprezentatív magyar vizsgálat konklúziói teljesen ellentétesek. Az első, amely a munkásság életkörülményeire vonatkozik, azt fogalmazza meg, hogy olyasmi, mint magyar munkásság, nincs. A munkásságon belüli rétegek között – itt különbséget teszünk segédmunkások, betanított munkások, szakmunkások és termelésirányítók között – az életszínvonal, az életkörülmények, az életminták és a politikai hitek jobban eltérnek egymástól, mint egyébként a munkások és a társadalom más rétegei között. Életkörülmények, életminta, kulturális fogyasztás vonatkozásában – vagyis hogy ki milyen lakásban él, ki milyen újságot olvas, kinek milyen politikai hitei vannak, ki mennyire rendelkezik tartós fogyasztási cikkekkel (videó, mosógép stb.) – az igazi különbségek a munkásosztályon belül vannak. Elsősorban a szakmunkások és a többi munkásréteg között van az igazi törésvonal. Hozzátéve, hogy a technikusok – akiket én korábban a szakmunkások kistestvéreinek tartottam – életmódjukban sokkal közelebb vannak a szakmérnökhöz, mint a szakmunkáshoz. A másik problémakör, amire kíváncsiak voltunk, hogy tizenhét ellentétpárból – amelyek különböző típusú ideológiai ellentétpárok (jobboldal–baloldal, lent–fent, dolgozók–tulajdonosok, gazdagok–szegények, keresztények–zsidók, cigányok–nem cigányok stb.) – melyeket tartja legkeményebbnek a magyar társadalom. A magyar társadalom 1997 decemberében a tizenhétből két ellentétpárt lát drámainak, egyformán kiemelkedőnek: a cigányok–nem cigányok és a szegények–gazdagok közötti ellentétpárokat. De hozzáteszem, hogy 1995 márciusában ugyanilyen mérésnél a gazdagok és a szegények jelentősen “vezettek”. Az a nagyon érdekes, hogy ebben az ideológiai dimenzióban, eltérően az életkörülmények dimenziótól, a munkásság sajnálatosan nagyon homogén. Például a cigányellenes, gazdagellenes munkás nem él meg igazán kemény konfliktusokat a tulajdonossal, mert nem látja, hogy hol a tulajdonos. Míg az életkörülményei a munkásságnak nagyon rétegzettek, ideológiailag – és itt most nem a “munkásököl: vasököl” ideológiájára gondolok, hanem az utálataira, rokonszenveire – úgy tűnik, hogy érdekes módon homogénebb, mint életkörülményei vonatkozásában.

Bőhm Antal: Amennyire lehetett, a 89–90-es változás óta figyelemmel kísértem, hogy mi történik a munkásosztállyal. Meglepetésemre másfél évvel ezelőtt egy nemzetközi konferenciát tartottak erről a kérdésről a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Jellemző módon az Európai Katolikus Információs Központ (OCIPE) Magyar Szervezete rendezte, és az volt a címe, hogy a “Munkásság a Paradicsomba megy?”. Nagyon jó konferencia volt, francia teológusok, szociológusok jöttek, és a hetvenes évek baloldali szociológusainak nézeteiből, kutatásaiból táplálkozva olyan kérdéseket vetettek fel, hogy hová lett a szolidaritás, milyen mélységig fokozódhat az elnyomorodás, az elszegényedés, hogyan lehetne megoldani mindezt, mi lesz a szociálpolitikával stb. Gonzague Callies atya például André Gorz munkásságát, antikapitalizmusát elemezte, s nagy elismeréssel beszélt a baloldali Gorz nézeteiről. Számomra ez azt jelentette, hogy miközben a magyar kormányok (az Antall-kormánytól a jelenlegi kormányig) ezt a problémát egyszerűen félresöprik vagy szőnyeg alatt tartják, eközben a konzervatív, jobboldali erők – akik becsületesen közelednek a társadalmi problémákhoz – érzik, hogy itt olyan szakadék van szegény és gazdag, az elnyomorodó, proletarizálódó rétegek és a gazdag rétegek között, hogy ez már a társadalmi toleranciát veszélyezteti. Meg tudtam érteni, hogy az Antall- és a Boross-kormány nem foglalkozott a munkásosztállyal, de azt nehezen tudom elfogadni, hogy egy baloldali vagy legalábbis magát baloldalinak nevező kormány egyszerűen nem kezeli ezt a kérdést. Felvetődött a kutatás kérdése. Mi ma összevissza pályázunk, foglalkozunk mindennel, de a munkásosztály kutatását egyszerűen nem preferálja senki. Nyilván az ilyen kutatások iránti érdekek nem jutnak kifejeződésre. Ez furcsa számomra, de ezt majd vitassuk meg a későbbiekben.

Ami a munkásosztály és a társadalmi szerkezet vonatkozásait illeti, úgy látom, hogy nemcsak a munkásosztály, hanem a régi struktúra minden eleme lekerült a napirendről, zárójelbe tették. Ne feledjük, a parasztság is felmorzsolódott, a kárpótlással, a privatizációval és a téeszek szétverésével párhuzamosan. Az értelmiséggel abszolút nem foglalkoznak, a munkásosztály pedig úgy van jelen a magyar társadalomban, hogy közülük egymillió munkanélkülivé vált, s csak egy szűk része vállalkozóvá. Ma már nem is használják a munkásosztály elnevezést, többnyire munkavállalókról beszélnek, és közben tündököl az elit, a középosztály, a polgári osztály stb. Egészen más kategóriákban gondolkodnak ma a kutatók és főleg a politikusok. Nem vitatom, hogy óriási változás történt Magyarországon, de ilyen könnyen, egyik napról a másikra nem lehet a régi struktúrát leírni. Kutatni kellett volna, és vizsgálni azt, hogy hová lettek a régi rendszer alapvető társadalmi csoportjai.

Laki László: Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kutathattam a munkásosztályt. Nevezetesen meghirdettek egy pályázatot: többek között az volt a kérdés, hogy a magyar gyárakban dolgozó munkásságnak egy része hova került az elmúlt időszakban. Én a munkanélküliséggel kezdtem el foglalkozni, kutatásomnak a terepe pedig egy Közép-Tisza vidéki terület, amely az évszázados magyar iparosodási folyamatból egyszerűen kimaradt. Az északon a Budapest–Hatvan–Miskolc vasútvonal, délen a Budapest–Szolnok–Debrecen vasútvonal közötti területen (ott, ahol a délibáb terem nagyon régóta Magyarországon) végeztem tehát a kutatásokat, Kunhegyes, Tiszamura, Abádszalók stb. településeken. Kutatásunknak az volt a célja, hogy megnézzük, mi történt az 1970-es években – tehát a legutolsó falusi ipartelepítés alkalmával – ide telepített gyárak dolgozóival a kilencvenes években, a gyár megszűntével.

Az országnak ezen a területén mind a mai napig 27–28% körüli a munkanélküliség. A munkanélküliek 80%-a jövedelempótló támogatást kap, ami azt jelenti, hogy két-három éve már kiesett az ellátó rendszerből. A munkanélküliségnek két nagyon fontos összefüggése van: az egyik az, hogy hányan vannak állás nélkül, a másik pedig az, hogy mennyi a tartósan munkanélküliek aránya, hiszen ezeknek a munkaerőpiacra való visszavitele a későbbiekben rettenetesen nagy gondot okoz. A nyugat-európai irodalom nagyrészt leírja ezeknek a rétegeknek a súlyos problémáját. Pedig ott mondjuk félév, háromnegyedév a kikerülés (az ún. hosszú munkanélküliség), Magyarországon viszont találtam olyanokat, akik már öt-hat éve voltak állás nélkül. Én tehát egy olyan munkássággal találtam magam szemben, amely első generációs munkásság volt, és az életútja, életvitele valahol megszakadt. És most rendkívül sanyarú életet él…

Thoma László: Külön nagy probléma az az általános tendencia, amely a 60-as, 70-es és 80-as évek szociológiájában található a munkásosztály eltűnéséről, a menedzserkapitalizmus körül folyó vitákról. Itt egy speciális probléma látható, amely a kelet–közép-európai átmenetben sajátosan jelenik meg. Van egy elméleti vonulat, amely megpróbálja fölvetni a munkásság problémáját, gondolok itt például Elmar Altvater és Birgit Mahnkopf vizsgálataira, amelyben a szerzők a munkások kelet–közép-európai elnyomorodásáról beszélnek. Lengyelországban, a volt NDK területén, de akár Ukrajna vonatkozásában is. Ezek nagyon konkrét és eléggé riasztó szociológiai tények. Van egy vonulat, amely – egy kicsit ideologikusan – azt kutatja, hogy mi az oka annak, hogy a munkások egyszerűen lekerültek a történelmi színpadról. A rendszerváltás irodalmában szerintem ez a probléma a civil society, azaz a politikailag szervezett társadalom és a polgári társadalom, vagyis a bürgerliche Gesellschaft körüli vitákból rajzolódik ki. Éppen a Tamás Pál által említett lengyel példára utalnék, hiszen amikor Rainer Deppe és Melanie Tatur megvizsgálták a civil society problémáját a lengyel és a magyar átmenetben, akkor két, merőben ellentétes társadalmi folyamatot ábrázoltak. Vizsgálataikban abból indulnak ki, hogy a rendszerváltó ideológiák mindkét országban ugyanazok voltak: a piac és a demokrácia. Csakhogy ezek az ideológiák a két társadalomban egészen másfajta tartalommal telítődtek. Lengyelországban, éppen azért, mert a munkások nemcsak egy ellentársadalmat alkottak, hanem gyakorlatilag 1980–81-től kezdődően létrehoztak egy ellenhatalmi struktúrát is a hatalommal szemben, kialakult a civil society-nak egy sajátos formája, beleértve a munkásság saját szervezeteit. A lengyel rendszerváltozásnak ettől volt egy sajátos citoyen étosza. És ezért volt egy citoyen fázisa is. Ezért volt legitim. A szerzők egy látványos példán keresztül mutatják be ezt: a Szolidaritás 1992-ben újjá tudta varázsolni ezt az étoszt.

A magyar társadalom ezzel szemben úgy jelenik meg a vizsgálatban, hogy itt is volt egy sajátos ellentársadalom, de nem volt ellenhatalom. Ez az ellentársadalom, az államszocialista rendszer legitimációvesztéséből fokozatosan jött létre, de a magyar társadalom nem hozott létre osztályokra épülő ellenhatalmat. Éppen ellenkezőleg: a magyar társadalom atomizált volt, és atomizált ma is. 1987 után – és ezt Szelényi Iván vizsgálatai is kiemelik – mindez azt jelentette, hogy az egész rendszerváltás jövőképében a polgári társadalom, a bürgerliche Gesellschaft jelenik meg középponti elemként. Tehát míg Lengyelországban a politikailag cselekvő alany az osztálybázison kiépülő, kollektív politikai alany (a civil society), Magyarországon ezzel szemben a polgári jövőképben a vagyonára támaszkodó, a vagyona bázisán politizáló individum jelenik meg politikai alanyként. Tehát a magyar átmenetből kimaradt a citoyen fázis.

Kelet–Közép-Európában tehát az egyes országokban nem ugyanazok a folyamatok mennek végbe, még ha a jelszavak és ideológiák ugyanazok is. Nyilvánvalóan egészen más a lengyel társadalom politikai cselekvőkészsége, politikai kultúrája, mint amilyen a magyar társadalom önvédelmi képessége, politikai kultúrája. Fontosnak tartom azt is, hogy a civil society és a citoyen fázis kikapcsolódása a rendszerváltásban azzal járt, hogy az elitcsoportok közötti megegyezés lett a politikai rendszerváltásban a döntő tényező, tehát a civil society eltűnt a politikai megegyezésből.

A másik nagy kérdés 1988 után az volt, hogy az állami tulajdon lebontásában kik lesznek a főszereplők. Három csoport versengett az állami tulajdon lebontásában a domináns szerepért: a munkavállalók, a Kádár-rendszerben polgárosodott rétegek és a menedzserelit. 1988 után a jogintézményekben két döntő folyamat ment végbe: az egyik az, hogy a gyengülő állami felügyelet mellett a privatizációban intézményesen vesztessé váltak a magyar polgárosodó rétegek és a munkavállalók. Kiemelten vesztessé vált a munkásság. Nem voltak részvételi esélyeik az állami tulajdon lebontásában. A menedzserréteget ugyan nem elsősorban tulajdonosi aspirációk vezérelték, hanem a menedzseri pozícióikért küzdöttek, mégis ők kapták meg a felhatalmazást az állami tulajdon lebontására, a másik két versengő csoport rovására. Az állam be nem avatkozása tulajdonképpen azt jelentette, hogy a menedzserelit így tudott egy globális modernizációs ideológia jegyében kapcsolódni a nemzetközi tőkéhez, és így tudta a másik két csoportot a privatizációból kiszorítani. E tény nélkül nem lenne érthető a munkásság kisemmizése a privatizációs törvényhozáson keresztül. Fontosnak tűnik még az is, hogy ez a folyamat a rendszerváltó nemzeti kerekasztal-viták előtt lezárult. 1989. június 10-ére az összes törvény hatályba lépett, amely a privatizáció döntő alanyát kijelölte.

A másik mozzanat, amit figyelembe kell vennünk, hogy ugyancsak a kerekasztal-viták előtt az utolsó “szocialista” parlament az összes olyan jogi intézményt létrehozta, amelyek biztosították azt, hogy az összes szociális kérdést és a munka világának összes konfliktusát intézményesen kizárják a rendszerváltó politikai vitákból. 1989. április 12-én hatályba lépett a sztrájktörvény, ami nagyon sokat megenged a munkásoknak, csak éppen egy dolgot zár ki: a politikai sztrájk lehetőségét. És ha mondjuk a csehszlovák átmenetre gondolunk, ahol minden egyes üzemben létrejöttek az üzemi bizottságok, amelyek kényszerítették a hatalmat a párbeszédre, akkor bármennyire is becsüljük Deutsch Tamás és barátainak internacionalista segítségnyújtását a Vencel téren, mégis azt kell mondanunk, hogy a döntő erő a minden üzemben létrejövő sztrájkbizottságok együttes fellépése volt, mert a csehszlovák hatalom nem bírt volna ki egy általános sztrájkot. Magyarországon ezt is kizárták: az érdekegyeztetési intézmények létrejötte 1988 decemberében azt jelentette, hogy a politikai vitákból kikerültek a munkaügyi konfliktusok. Ez azt eredményezte, hogy a nemzeti kerekasztal-viták 1989 nyarán sem a szociális kérdéseket, sem a privatizációs kérdéseket, sem pedig a munka világának konfliktusait nem tudták fölvetni. Például a Baloldali Alternatíván kívül miért nem kapott a Nemzeti Kerekasztal mellett ülő csoportok egyikétől sem támogatást az a sztrájkhullám, amelyik megindult volna 89 nyarán? Így lehetett ugyan közjogilag rendezett átmenetet csinálni Magyarországon, de ennek az ára az volt, hogy a munkavállalók részvételi esélye mind a magyar átmenetből, mind az állami tulajdon lebontásából, mind a rendszerváltó politikai vitákból elúszott.

Szigeti Péter: Sokféle probléma felvetődött már, de felvetnék itt egy módszertanit, amiről még nem esett szó. A társadalmi folyamatok empirikus mérhetőségére gondolok. Az ilyen mérések mindig részlegesek, és mindig azt mérjük, amit előzetesen, fogalmilag a mérés tárgyává teszünk, ám tisztázni kellene ennek viszonyát az elméletalkotáshoz. A munkásosztály fogalma csak úgy írható le, ha látjuk azt, hogy a társadalom szerkezetében a tulajdon, a munkamegosztás és az elosztás együttese kijelölhet egy bizonyos pozíciót. A nyolcvanas évek derekának munkásosztály-kutatásai Magyarországon azt hangsúlyozták – túlmenően azon, hogy a népességnek közel 50%-a volt e társadalmi csoport, aztán a hetvenes évek végétől már egy kicsit csökkent arányuk –, hogy ez egy reflexiós mozzanatot feltételez: ha nincs tulajdonos vele szemben, az nagyon nehézzé teszi az osztálykénti lokalizálást. A körülmények változása kapcsán erre a dologra már Szelényi is rámutatott 1989–90-ben. Vajon a privatizációs folyamat keretében és következtében nem játszódott-e le egy reproletarizálódás, ami egy új munkásosztály létrejöttét eredményezi? Ennek a mai munkásnak nincs tulajdona, a munkamegosztásban a munkaereje áruba bocsátásából kénytelen megélni, és végeredményben az osztályfogalom-képzés ezen a vonalon indul meg. Itt bekövetkezett az is, hogy voltaképpen a dezindusztralizáció, ami az országban végbemegy, a munkahelyek elvesztésével és a munkaerő túlkínálatával jár. Ez a folyamat egyik oldala, ami megteremtette a munkaerőpiacot, és ami a hagyományos munkásság létszámát bizonyára csökkentette, másfelől viszont a léthelyzetében – nem feltétlenül tudati szinten – azokat a szimptómákat kezdte felmutatni, amelyek a munkásosztály fogalmi kritériumait valamikor alkották. Persze lehet az empíria és a teória viszonyát másképp is felfogni, a lényeg az, hogy a Tamás Pál által bemutatott három elmélet nem is érintette ezeket az összefüggéseket. Ha egyszer nem kívánunk fogalmilag így építkezni, akkor természetesen nem is fogjuk tudni azokat a folyamatokat mérni, amelyek mondjuk a jövedelmek megoszlását a gazdaság szociális struktúrájával – tulajdon, nem tulajdon – hoznák statisztikus összefüggésbe.

Tamás Pál: Ezekről a kérdésekről, akkor most már az elmélet szintjén, két vonatkozásban is teljesen másképp szeretnék gondolkozni, mint Szigeti Péter – már csak a vita kedvéért is. Az első állításom az, hogy szó sincs arról, hogy Magyarországon egyszerűen dezindusztrializálódás menne végbe. Magyarország egy késői, felzárkózó iparosodás fázisában van, és gyors ütemben kapcsolódott be az elmúlt tíz évben a nemzetközi munkamegosztásba. Még akkor is így van, ha ez nem jelentkezett munkahelyteremtésben. Azok a munkahelyek, amelyek létrejöttek, modern, csúcstechnológiai vállalatoknál jöttek létre. Végső soron korábban Magyarország a nagy nemzetközi technológiai központoktól elszigetelt volt, ipari késztermékeit (gépipari, járműipari, gyógyszeripari termékeit) elsősorban nem igazán versenyhelyzetben, hanem védett államszocialista és főleg szovjet piacokon tudta eladni. Ehelyett most létrejött egy olyan magyar gazdaság, amelynek például – eltérően más kelet-európai országoktól – ugyanolyan magas a gépipari exporthányada, mint amilyen volt a 60–70-es években, csak akkor középgépeket szállítottunk a szovjet piacra, most meg elsősorban az autóalkatrész-gyártó üzemekből a nyugat-európai piacokra irányuló exportot produkálunk. Ez mindenképpen azt jelenti, hogy szó sincs arról, hogy Magyarországon dezindusztrializálódás menne végbe. Éppen ellenkezőleg, Magyarország tíz év alatt számos dimenzió mentén sokkal közelebb került a nemzetközi munkamegosztás technológiai központjaihoz. Ebből következően azt gondolnám, hogy itt két metszet van – ha már elméletről beszélünk. Az első metszet az, hogy érdekes módon egyidejűleg létezik Magyarországon a régi ipar és az új ipar. Régi iparon lényegében az egykori szocialista nagyipar épen maradt, ma már inkább középnagyságú vállalatait érteném, akkor is, ha e vállalatok ma már nincsenek állami tulajdonban, akkor is, ha ezek már ilyen-olyan nemzetközi konszernek részeivé váltak – vagy legalábbis kapcsolatba kerültek velük. Másfelől tudnunk kell, hogy 1997-ig Magyarországra érkezett a Kelet-Európába irányuló külföldi tőke fele, amit nagyon sokat hangsúlyozott a magyar publicisztika, azt azonban kevésbé szokták hangsúlyozni, hogy az a külföldi tőke, amely Magyarországra jött, egyáltalán nem a “privatizációba” jött. Az ideérkező tőkének a 15%-a érkezett a privatizációba, a többi zöldmezős beruházásba ment. Tehát Magyarországon igenis létrejött egy új ipar. Nem az egykori állami vállalatokat vették csak meg, hanem újak is épültek – ezt nem kell senkinek sem bizonyítanom, hiszen aki egyszer is végigment mondjuk a Budapest–Bécs gyorsforgalmi úton, az láthatta. A régi iparnak van szakszervezete, a régi iparnak van régi menedzsmentje (leváltva, nem leváltva, a helyére hozva másokat). És van egy új ipar, amelyben mindez hiányzik. Egy olyan új ipar, amelyben előfordulhat esetleg, hogy egy német vállalat nem engedheti meg magának, hogy ne működjön szakszervezet, de a “norma” az, hogy egy japán vagy amerikai vállalatnál már nem működik a szakszervezet. Ha ez egy kisvállalat, akkor azért nem működik, mert “hogyhogy te nem bízol a paternalista főnökben, tulajdonosban, hogyhogy védeni akarnád magad vele szemben?”. Ezeknek az új cégeknek a bérszintje 10–20%-kal haladja meg a megfelelő hagyományos iparvállalatok bérszintjét a legrosszabb esetben és 100–150%-kal a legkedvezőbb esetben. Úgy tűnik, hogy az átlagbérszint 20–30%-a és a középtávon biztos kenyér ígérete elég arra, hogy a magyar munkásság feladja harci jelszavait és szolidaritási akcióit. Az ilyen akciók – az egészen tragikus krízishelyzeteket leszámítva, mint pl. a szekszárdi húsipar esete – gyakorlatilag megszűntek. Ezt azért hangsúlyoznám, mert az új iparban nem működnek azok a játékszabályok, amelyek működtek a munkásság öndefiníciójának és harci mozgalomkénti megszervezésének periódusában.

Létezik egy másik metszet is: vannak azok az egyének – akár munkások, akár nem –, akik el tudják magukat adni a nemzetközi munkaerőpiacon. De nem úgy, hogy nemzetközi céghez mennek, hanem úgy, hogy itthon az exportszektorban dolgoznak, vagy valamilyen módon kapcsolatba kerültek a nemzetközi piacokkal. És van a munkavállalóknak egy nagyobb része, amelyik erre képtelen. Tehát létrejön egy olyan metszet is – amely hasonlítani fog bizonyos értelemben a harmadik világ társadalmaira –, ahol van egy modern szektor, egy korszerű banánexportáló szektor, és az ebből kimaradók továbbra is faekékkel fognak szántani. A két szektor között bizonyos alkuk létrejönnek. Csak azt akarnám hangsúlyozni – nem untatva a közönséget –, hogy előáll egy mátrix. Mert van új vállalat–régi vállalat, nemzetközi munkamegosztásban részvétel–nem részvétel, és ez kirajzolja a négy alapvető típusát annak a politikai erőtérnek, amelyben egyáltalán a munkásságról érdemes beszélni.

Krausz Tamás: Hasonlóan nagy vita folyik a cigánykérdésről. Ennek tükrében azt mondhatnák a te érvelésedre, hogy lehetséges, hogy egyidejűleg folyik itt indusztrializáció és dezindusztrializáció, de például a cigánypopuláció 80%-a és a magyar társadalom szegényrétegei általában ezt a folyamatot dezindusztrializációként élik meg, vagyis az ipar pusztulásaként.

Tamás Pál: Csak azt mondom, hogy természetesen a nemzetközi munkamegosztás a rosszul képzett rétegeket kiszorítja és lenyomja a thaiföldi dzsungelből kijött munkásnő színvonalára. Más megoldás egyelőre nem körvonalazódik.

Bőhm Antal: Elfogadom Tamás Pálnak azt az érvelését, hogy tényleg van indusztrializáció, és ha Magyarországnak a nyugati részébe megyünk (a Budapest–Bécs tengely felé), akkor itt valóban csodák vannak és óriási fellendülés. De e mellett a tendencia mellett van egy másik tendencia: elindulhatunk Miskolc felé. Arra is van Intercity, de egészen más világot tapasztalunk. Szerintem ez a két tendencia egyformán erős, és egyformán érinti a magyar társadalom egészét. Nehezen tudom elfogadni, és sérti szociális érzékenységemet, hogy ezzel a leszakadt réteggel, amely most már kb. 30–35% körül lehet, nem tudunk mit kezdeni, hogy ezt magára hagyjuk. A települések, leginkább a falvak egyszerűen elképesztő állapotban vannak (egyébként a Dunántúlon is vannak falvak, ahol a lakosság a harmadára, felére vagy ötödére csökkent, és ezek a települések egyszerűen pusztulnak). Ezek lakosságára – éppen azért, mert nincsenek versenyhelyzetben, nincsenek olyan piacközeli helyzetben, hogy fel tudnának kapaszkodni – ma nem fordít gondot a társadalompolitika. (Nem is tudom, hogy van-e ilyesmi egyáltalán.) Ezeknek az embereknek az egyedüli lehetőségük a fekete munka maradt, a csempészet, a félig bűnöző életforma. De itt hatalmas embertömegről van szó, és nem tudom, el tudjuk-e viselni, hogy Magyarország ilyen mértékben szakadjon ketté. Én azt nagyon jól tudom, hogy ez a leszakadt réteg ma nem képes arra, hogy megszervezze önmagát, annál is inkább, mert, mint tudjuk, a szakszervezetek feladták a szakszervezeti érdekeiket, bevonultak a Parlamentbe, és nagyon jól megvannak ott. Viszont hiányzik az a szakszervezeti érdekvédelem, amelyik fazont ad ennek a teljesen iskolázatlan, szakképzettlen, segédmunkásokból és főleg cigányokból lett rétegnek. Tamás Pál azt mondta, hogy a munkások utálják a cigányokat, de hát a munkások jelentős része ebben a leszakadt rétegben cigány. Azt hiszem, hogy ha Magyarország tényleg komolyan gondolja azt, hogy polgári társadalmat meg középosztályt akar csinálni, akkor nem mondhat le – már csak a szolidaritásérzéke miatt sem – azokról a tömegekről, amelyek az ország keleti részében élnek.

Laki László: Tehát ez azt jelenti, hogy nem egy Magyarország van, hanem sok. Az empirikus adataink azt bizonyítják, hogy nincs egységes magyar munkaerőpiac; e munkaerőpiac szegmentálódott, szétesett. Lehet, hogy sohasem volt egységes, de hogy pillanatnyilag nem egységes, az teljesen egyértelmű. Ebben a térségben, amely viszonylag zárt (tehát innen az emberek napi ingázással nem nagyon tudnak kilépni), megnéztük az átlagkereseteket, és kiderült, hogy a minibálbér körül alakulnak. Függetlenül attól, hogy az illető milyen iparágban és hol dolgozik. Magyarul, ha nagyon sok a munkanélküli, akkor ott a bérek nagyon nyomottak. E nyomottság következtében az a dilemma áll elő ezeknél a szerencsétlen embereknél, hogy vagy jövedelempótló támogatáson vannak, vagy valamilyen egyéb munkanélküli ellátáson. De ezen ellátások végösszege és a napi nyolc órai munka után kapott összeg között csak nagyon csekély különbség van. Sokaknak gondot okoz, hogy egyáltalán érdemes-e napi nyolc órát dolgozni azért, hogy kb. 4–6 ezer forinttal többet keressenek, mint a szociális támogatás. Itt bejön egy teljesen új probléma. Ezekből a rendkívül alacsony bérekből nem lehet gyerekeket vagy családokat felnevelni és eltartani: magyarul, a nyomorból való kilépésnek semmiféle alternatíváját nem nyújtja, ha valaki dolgozik napi nyolc órában hónapokon és éveken keresztül. Ez egy megélhetési probléma, amit a helybéli jegyzők és mások úgy jeleznek, hogy őket nem az érdekli, hogy itt hány munkanélküli van és milyen régóta, hanem az, hogy aki dolgozik, az sem tud megélni. A munkaerőpiac szegmentáltsága még a Kádár-korszakból ered. Nevezetesen: ha az emberek nem tudnak megélni az első gazdaságban keresett béreikből és fizetéseikből, akkor megmarad az ún. több lábon állás állapota, tehát az, hogy az ipari munkások a hivatalos munkaidőn túl otthon még disznót hízlalnak, csirkét tenyésztenek stb. Ez a helyzet a Kádár-rendszerben és előtte is végig jellemezte a magyar munkásságot. Tehát maga az alapállapot igazából nem változik, csakhogy a rendszerváltáshoz mindenki hozzáfűzte a maga illúzióit, mondván, jó-jó, idáig is megéltünk több lábon, de majd most a gyárosok meg fognak fizetni minket, és akkor ez milyen jó lesz. A harmadik probléma az, hogy a szegényebb vidékeken is megjelent ugyan egy-egy multi, de ezek is a minimálbér környékén fizetnek. Ilyen vállalat például a “kinderművek”, ami azt jelenti, hogy a Kinder-tojásba kis műanyag mütyüröket kellett a szerencsétleneknek belerakniuk kb. 8–10 ezer forintos jövedelmekért.

A szervezettségi problémához csak annyit: mindenki pontosan tudja a munkaerőpiac résztvevői közül, hogy ebből az emberek nem tudnak megélni, ezért a cég fölajánlja, hogy túlórázzanak. Beszélgettem ott emberekkel, akik azt mondták, hogy a 17–18 ezer forintos fizetésükhöz tudnának még ötezret szerezni, ha egy hónapban négy szombat–vasárnap túlóráznának. A magyar munkaerőpiacon ennek ellenére – még egyszer hangsúlyozom – nincsenek egységes állapotok, ez egy szegmentálódott világ, és nyilvánvalóan ezért van az, hogy mindenki egyénileg keresi a maga helyét ebben a játéktérben, és aki tudja, az valamit érvényesít az érdekeiből.

Thoma László: Két nagyon rövid megjegyzésem lenne. Egyik arra a kis, szelíd vitára vonatkozik, ami Krausz Tamás révén kibontakozik. Ahogy Tamás Pál is fölvetette, én is alapkérdésnek tekintem az ország kettészakadásának a problémáját. Ha ehhez hozzákapcsoljuk azt, hogy a kulturális tőke újraelosztása Magyarországon milyen egyenlőtlenül megy végbe, és ha végignézzük az állam által nyújtott intézményes garanciákat, azt kell látnunk, hogy itt lényegében az elitcsoportok hosszú távú intézményes védelméről van szó. Nem beszélnék valamiféle tudatos munkásellenességről, hanem csak egyszerűen arról a tényről, hogy Kelet–Közép-Európában az intézmények arra rendezkednek be, hogy a vagyonok egyenlőtlen fölhalmozása mellé a kulturális tőkének az elitcsoportok általi kisajátítását is intézményesen garantálják, s ez a következő generációk sorsát is meghatározza.

A másik dolog, amiről szólnék, a szakszervezeti probléma. Ebbe mélységében itt nem mennék bele. Az, hogy Magyarországon egy extrém pluralizmus és kiürült korporatizmus van, azt jelenti, hogy intézményesen ment tönkre sok minden az érdekegyeztetés területén. A többi közép–kelet-európai országgal ellentétben ez magyar sajátosság. Van azért ebben egy törvényszerű átrendeződés, méghozzá két szempontból. Magyarországon sokáig erőltették, hogy a szakszervezetek eredményessége a helyi bérpolitikában mutatkozzon meg. Ám ilyen munkaerőpiaci nyomás mellett helyi béralkukról beszélni nonszensz. Tehát a magyar szakszervezetek léte vagy nem léte nem attól függ, hogy, hogy ki ment be a Parlamentbe s ki nem – a szakszervezetek sorsa valójában a privatizációban való részvételen és a munkanélküliségen dőlt el. Ahol a munkanélküliség végigsöpört, ott kisöpörte a szakszervezeti tagságot. A szakszervezetek vagyonát egyszer elvitte a különböző szakszervezetek között folyó vita a vagyonról, ami egyébként nagyon ízléstelen vita volt. A vagyont elvitte továbbá, hogy csökkentek a befolyó tagdíjak. A szakszervezetek belső kohéziója mindenütt megroppant, ahol a szakszervezet nem tudta megvédeni a munkahelyeket. Miközben béralkuról beszéltünk, valójában a munkahelyekről volt szó. Ezért természetesen a szakszervezeten belüli erőviszonyok átrendeződtek, ami egyébként egybeesik a nyugat-európai szakszervezeti fejlődéssel is; a közalkalmazottak viszonylag megőrizték a szervezettséget, mert közalkalmazotti munkanélküliség még ma sincs Magyarországon. A közalkalmazotti szakszervezetek jelentős engedményeket tettek a béralkuban, de a munkahelyeket megvédték. Következésképpen viszonylag egységben maradtak (a szervezettség 40–50% körüli). A magyar szakszervezetek szervezettsége ma 18–20% körüli. Átalakultak a munkaügyi kapcsolatok és az alkalmazási formák, akár az értelmiséget nézzük, akár az ún. kényszervállalkozók rétegét. Tehát a munkaügyi kapcsolatok nem ugyanazok, mint régen, amikor a nagyon széles körű szakszervezeti szervezettség Magyarországon kialakult. Ma minden ez ellen hat. Nem tudom, hogy mi lesz ennek a kifutása, egy azonban tény: pillanatnyilag kiéleződött a helyzet. Az európai integrációs folyamatokkal együtt, Nyugat-Európában is előjött a szakszervezetek belső gyengesége. Ugyanis az Európai Unióban adva van egy szupranacionális állam, adva vannak a multinacionális tőkék és adva vannak a nemzeti keretek között működő érdekegyeztetési intézmények. Lehet-e nemzeti keretek között tartani az érdekegyeztetési folyamatokat egy szupranacionális állammal szemben? A szakszervezetek azt mondják, hogy nem lehet. A multinacionális tőke azt mondja, hogy igen. A multik nem igénylik a szakszervezetet. Azt mondják, hogy mi hozzuk a saját menedzseri kultúránkat, hozzuk a saját humánpolitikánkat, és nem kell nekünk az érdekegyeztetés. A szakszervezetek pedig rájöttek arra, hogy ha kimaradnak az európai integrációs folyamatból, akkor nem lesz szerepük. Tehát eltűnnek Európából. Ezért is támogatják meglehetősen kétségbeesetten az Európai Uniót. Mindössze az a törekvésük, hogy őket ki ne hagyják ebből a dologból. Ugyanis a “Szociális Európa” gondolatának egyetlen gyengéje van: az Európai Unióban kezdettől fogva egy olyan intézmény sincs, amelyik valójában az Európai Unióban meg tudná jeleníteni a munkavállalói érdekeket. Márpedig ha ez nem megy intézményes keretek között, akkor gyakorlatilag az érdekegyeztetésben a munkavállalói érdekvédelem eltűnhet egész Európából. Ezért kiáltványokat írhatnak a szakszervezetek, de nagyon kevés lépést tehetnek. A nemzetközi integráció irányában egyetlenegy intézmény megalakulása jelent konkrét lépést, az Európai Üzemi Tanács. Ennek csak az a hibája, hogy ez a munkáltatóknak és a munkavállalóknak az egyeztetési fóruma, de nincsenek benn az Európai Unió kormányai. Márpedig nélkülük tripartit érdekegyeztetést nem lehet folytatni. A szakszervezetek tehát rosszabbul állnak, mint ahogy azt mi hisszük.

Magyarországon a szakszervezeti bürokráciával szembeni harc olyan kemény volt 89-ben, hogy a rendszerváltó elit minden engedményt, amit a szakszervezeti tagságnak tett, azt a szakszervezeti bürokráciának tett engedményként élte meg. Ne feledjük, hogy egy ágazati szakszervezetnek nagyobb vagyona, több szakembere, kiépítettebb infrastruktúrája volt, mint az egész ellenzéki elitcsoportnak összesen. Ezért ez az elit nagyon félt a szakszervezeti bürokráciától. Csak az a baj, hogy emiatt intézményesen gyengítették a szakszervezeti jogosítványokat. Mára egyébként a szakszervezeti elit beépült a politikai és a gazdasági elitbe, így az elitcsoportok közti harc árát a szakszervezeti tagság, vagyis a munkavállalók fizették meg.

Sás Gabriella, pszichológus: Az iparban dolgoztam több mint húsz évig, most pedig a közigazgatásban. Munkásokkal nagyon sokszor találkoztam, pillanatnyilag olyan helyen dolgozom, ahová az ország legeldugottab részeiből és nagyvárosaiból is jönnek munkások. Az a tapasztalatom, hogy amikor kisöpörték az embereket, akkor csak az elején volt az szempont, hogy a legkevésbé képzetteket tették lapátra. Később minden tekintet nélkül kerültek az emberek az utcára, és nagyon nehezen találják meg a boldogulásukat, különösen vidéken. Akik vidékre kerültek vissza valamilyen okból, nem tudnak a mezőgazdaságból megélni. De nemcsak a szakképzettekre szeretném fölhívni a figyelmet, hanem a fiatalokra, akik szakképzetten jönnek ki az iskolából, és nem tudjuk őket a munkára szocializálni. A szakképzettségüket be sem tudják gyakorolni, két–három szakmával nem tudnak elhelyezkedni, így marad a feketemunka, a kényszervállakozás, de még ez is jobb, mint a kriminális út. Ezekkel a fiatalokkal valamit okvetlenül kellene kezdeni. De mit?

Nagy Tamásné: Az lenne a kérdésem a szerkesztőséghez, hogy lesz-e szó ezeknek a jelenségeknek a nemzetközi hátteréről, ami már Krausz Tamás bevezetőjében felmerült? Tudniillik enélkül nekem úgy tűnik, hogy Magyarországról elmondunk rettenetes realitásokat, ám az a benyomás keletkezik, mintha Magyarország ezekkel a válságjelenségekkel egyedül volna egy nagyon kellemes világban.

Szigeti Péter: Politológusként úgy látom, hogy Európában az integrációban van egy olyan kisebbségi és egyelőre alárendelt törekvés, amit szociális Európának neveznek. Ez azonban elnyomott helyzetben van, és a monetáris Európa-koncepcióhoz képest csak a nemzetközi szakszervezeti vonalon, illetve bizonyos progresszív szocialista pártok képviselik. Pedig a munkásosztály mellett kispolgári és értelmiségi érdekeket is védene egy ilyen változás. Azért alárendelt tendencia jelenleg, mert a szegmentált munkaerőpiac amerikai formái jönnek be, és azok úgy hatnak, ahogy Tamás Pál ezt leírta. Ebből kétségtelenül az következik, hogy a magánszférában a dolgozói szervezettség Nyugat-Európában és Magyarországon is radikálisan csökkent az elmúlt húsz évben. Ha tetszik, Amerika megérkezett Európába, és ebből következik a szegmentált munkaerőpiac. Ami persze másképp működik a reindusztrializáció területein és másképp a dezindusztrializáció területein, de e pillanatban úgy, hogy sem a konfliktusra való képesség, sem az önszerveződésre való képesség nem igazán termeli újra magas színvonalon a munkatársadalom érdekvédelmét a tőketulajdonos, vállalkozói osztályokkal szemben.

Nagy Tamásné: Azt olvastam, hogy pl. a német ipari termelés emelkedett, miközben a munkanélküliek száma Németországban ma eléri az ötmilliót. Azt olvastam, hogy Spanyolország teljesen eurokonfom, miközben 22%-os a munkanélküliség. Nagyon érdekes könyvet olvastam egy francia újságírónőtől, úgy hívják, Viviane Forrester. Azt írja, hogy az egész dologban az a borzalmas, hogy ebben az elektronikai forradalomban, ebben a neo-neo, poszt-poszt liberális kapitalizmusban az emberi munkaerő, maga a munka válik fölöslegessé. A munkásság úgy ki van szolgáltatva, mint még soha. Ha elkezdünk olyan szavakat használni, mint munkásosztály, profit, extraprofit, úgy néznek ránk, mint eszement öregekre, akik emlékeznek még valamire egy rég elmúlt világból. Úgy érzem, hogy addig, amíg nem helyezzük bele a nagy egészbe, hogy milyen világban folyik “a magyar kapitalizmus építése”, addig a dolog féloldalas. Olvastam például, hogy Angliában kitalálták a “zerowork” fogalmát, ami azt jelenti, hogy a dolgozó ül otthon, és hogyha a gyárnak szüksége van rá, behívják 3-4 napra. Amíg otthon ül, addig nem kap semmit, ez a zerowork, és amíg dolgozik, addig kap egy minimális munkabért. Ezek az emberek a munkanélküli statisztikákból ki vannak hagyva. Mint ahogy ki vannak hagyva azok az amerikai dolgozók, akik naponta két-két órát dolgoznak, részmunkaidőben, és nem kapnak szociális ellátást sem. Azt kell megnézni, hogy ebben a liberális világban “épül” az, amit magyar piacgazdaságnak nevezünk.

Krausz Tamás: Meglepve nem vagyunk, mert már Marx azt írja a Kommunista Kiáltványban, hogy a munkásra csak addig van szüksége a tőkésnek, amíg a hasznát gyarapítja, úgyhogy a jelenség azért a helyén van.

Szász Gábor: Hosszú története van annak, hogy mára megszűnt a munkásosztálynak az értelmisége, amely 80–90 évvel ezelőtt megvolt, s mára úgy érzik az értelmesebb munkások, hogy az értelmiség el is árulta őket. Ezért ki lehet mondani, hogy egy magábanvaló munkásosztályról lehet csak beszélni, és nem magáért valóról. Bizonyos értelemben ott tartunk, ahol száz évvel ezelőtt.

Marton Imre: Nagyon fontos az, hogy minden ország helyzetét próbáljuk visszahelyezni a nemzetközi rendszerbe, és a ma esti vitának a fő tanulsága, hogy nem lehet megérteni a világrendszer nélkül egy-egy ország helyzetét és társadalmi folyamatát. A másik tanulság, hogy a tőkefelhalmozás problémája mellett fontos kérdés még az egyenlőtlen fejlődés a centrumban és a periférián. Nem tanulmányoztuk az egyenlőtlen fejlődést a centrumban, a világ újrafelosztását stb. Délkelet-Ázsia tanulsága fontos lehet a kelet-európai országok számára, amely egy elmaradott modernizáció példája. Mindazok a jelenségek, amelyekről beszéltünk, azt mutatják, hogy ezt a társadalmi rendszert mélyebben kellene tanulmányoznunk. A harmadik dolog, hogy lebecsüljük a technika fejlődésének romboló hatását, ha a szélesebb értelemben vett társadalom nem ellenőrzi eredményeinek felhasználását. Mi, baloldaliak, túlbecsültük a tudomány eredményét, és lebecsültük annak romboló hatását az életre, az emberek helyzetére.

Tamás Pál: A kérdés az, hogy kitől kéne itt búcsút venni? Talán attól, hogy a “munkásosztály mint szervezkedés” létezik. Az biztos, hogy a munkásosztály szakmunkásrétege elsősorban Magyarországon itt és ma már búcsút vett a baloldaltól, tehát nem várta meg, amíg itt az elméleti vitákat lefolytatjuk. Ha megnézem azokat a részletes eredményeket, amelyeket például a Szonda Ipsos politikai közvéleménykutatásai jelentenek, akkor elég világosan látszik, hogy a baloldalinak nevezett eszmék, vagy az olyan politikai mozgalmak iránt, amelyek ehhez kötik magukat, két szegmensében van kereslete a piacnak: a segédmunkások és az értelmiségiek között. Hogy cinikus legyek, az értelmiség ragaszkodik az államszocialista álmaihoz, a segédmunkásokhoz pedig még nem érkeztek meg az új jelszavak. A többiek viszont, akik cinikusabban viszonyulnak a modern kommunikációhoz, már kiiratkoztak ebből, és más társadalmi formációknak és hiteknek a rabjai. Makó Csaba barátom és kollégám – örülni fog, hogy ilyen szépen és kellemesen megidézték az ő szellemét – a 60-as, 70-es években a munkásosztály egyik legmarkánsabb szociológiai kutatója volt Magyarországon. Az utolsó tíz évben nem a munkásosztállyal, hanem az elitekkel foglalkozott. Nagyon sikeres és nagyon kiváló vizsgálata a székesfehérvári transznacionális vállalatokról szól. Ha úgy tetszik, ő is követte azt a mozgást, amelyről itt Krausz Tamás beszélt. A harmadik megjegyzésem a nemzetközi összefüggésekre vonatkozik. Itt kettős dilemmával találjuk szembe magunkat. Nagyon leegyszerűsítve két lehetőségünk van: csatlakozunk a centrumhoz (ez a mi nagy álmunk), de ha a centrumhoz csatlakozunk, akkor azokhoz a technológiailag intenzív gazdaságokhoz tartozunk majd, amelyeknek nincs sok igénye munkaerőre. Tehát az első lehetőség, hogy fölzárkózunk, de akkor a lakosság jelentős része folyamatosan és örökre kiszorul a munkaerőpiacról. A második lehetőség, hogy nem csatlakozunk, de akkor a calcuttai munkaerőmodell valósul meg nálunk: ott valóban éhbérért lehet a lakosság jelentős részét foglalkoztatni, de akkor ebből nincsen kiút. A magyar társadalom zöme egyértelműen az elsőről álmodozik, de még ha Európának a peremére kerülünk, akkor is a technológiai körön belül leszünk.

Most nézzünk szembe a tényekkel, bár lehet, hogy ezzel valamilyen érzékenységet megsértek. Nem azért nem lehet általánosan a hat órás munkaidőt bevezetni, mert ez olyan szolidaritási modelleket tételez föl, amelyek nem léteznek, hanem azért, mert a kelet-európai munkaerő jelentős része nem fölkészült arra, hogy a modern szektor oldalán bekapcsolódjék a nemzetközi munkamegosztásba. Egy konferencián a multinacionális cégek kijelentették: “ti azt mondjátok, hogy micsoda tömegű mérnököt képzett ki az államszocializmus és milyen jó lenne őket alkalmazni, mert milyen olcsó mérnökök. De ezekkel a mérnökökkel mi nem tudunk mit kezdeni, mert nem hajlandók 15 órát dolgozni, nem hajlandók megtanulni angolul, és nem hajlandók azon a tervezeten dolgozni, amelyen mi dolgozunk.” A szoftverfejlesztő lesz az a réteg, amelyik bizonyos értelemben a modern gazdaságot tömegesen meghatározza. Az Ericsson például, amely egy svéd multi, abban tér el más multinacionális vállalatoktól, hogy először hozott létre néhány száz mérnököt foglalkoztató szoftverházat Magyarországon. Azt mondja ő is meg a Nokia is, hogy két-három évig van még olyan fiatal, angolul tudó, fanatikusan megdolgoztatható, de nagyon jól megfizethető ember, akikkel a szoftverházainkat feltölthetjük, két-három év után már elfogynak.

Krausz Tamás adatokat “követel” tőlem. Hogy is néz ki a magyar munkásság ma? A termelésirányítók közül 100-ból 72-nek van gépkocsija, a szakmunkások közül 52-nek, a betanított munkások közül 35-nek és a segédmunkások közül 21-nek. Tehát a különbségek háromszorosak ugyanazon a konfiguráción belül. Általában Kelet-Európában mindenütt, még a nálunk sokkal rosszabb helyzetben lévő társadalmakban is – például az orosz társadalomban, miközben kórusban beszélnek arról, hogy milyen mértékű a Szovjetunió bomlása után a társadalom elnyomorodása – az összes ilyen életminőségi mutató rohamosan javul. Az elmúlt húsz évben sokkal több embernek lett mindenfajta tartós fogyasztási cikke, de ma már olcsón is lehet egy vacak televíziót vagy egy ócska kocsit szerezni. Ha egyenlővé teszem a nagyon vacakot és a nagyon jót, akkor is háromszoros különbség van, de a minőség még többet jelentene. Például nincs mosógép a lakásban. Azt mutatja a felmérés, hogy a lakosság 40%-ánál nincs mosógép. (Itt a teljes aktív lakosságról van szó.) A szakmunkásoknál csak 22%-nál nincsen, a segédmunkásoknak már 63%-ánál. Ugyanígy a szakmunkásoknak a 8%-ánál, a segédmunkásoknak 36%-ánál nincsen televízió. Ebben nagyrészt benne vannak a cigánycsaládok. Ezt most sorolhatnám. Mondok még egy adatot, hogy ki milyen újságot olvas. Az országos és/vagy megyei napilapokat olvasók arányáról van szó. Az aktív lakosság fele olvas valamilyen újságot, a szakmunkásoknak nagyjából 54%-a, segédmunkásoknál ez csak 35%.

Bőhm Antal: Csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a munkásságról, munkásosztályról, munkásértékekről beszéltünk, de itt a magyar társadalomról van szó. Számomra kétségtelen, hogy itt egy elkerülhetetlen folyamat megy végbe, amely során be fogunk kerülni az Európai Unióba. A globalizálódásról van szó, és a feltételeket az EU-ból diktálják számunkra. Ami egyáltalán nem mindegy, az az, hogy egy dezintegrált társadalom megy-e az Európa Házba, vagy egy integrált társadalom. Azaz őrizni tudjuk-e az értékeinket, vagy nem, feladjuk-e magunkat, vagy nem. Feltett kézzel is be lehet menni, kiváló segédmunkások meg jobb esetben szakmunkások leszünk, de ha feladjuk értékeinket, akkor elveszítjük kultúránkat, karakterünket stb. Ebben a vonatkozásban igen fontos értéket képviselnek azok a munkástradíciók, amelyek léteznek valahol a magyar társadalomban, bár erősen megkoptak. Gondolok itt a szolidaritásra. Annyira atomizált ez a magyar társadalom, hogy ebből először valami integrált társadalmat kellene szervezni, akár “polgári társadalmat”, nem bánom, de legyen egy olyan integrált társadalom, amely képes kivédeni az egyoldalú globalizációs hatásokat.

Laki László: Három dologhoz szeretnék hozzászólni. Az egyik, hogy vannak előrejelzések Amerikára vonatkozóan, hogy tudniillik az ún. kétkezi munkásságnak milyen lesz az aránya a következő időszakban a jelenlegi technikai, technológiai előrejelzések szerint. Bizonyos kutatók úgy gondolják, hogy a jövő század közepén a munkásság aránya esetleg akkora lesz, mint ma a mezőgazdaságból élőké, vagyis 3–5%. Másodszor, a gazdaságban az ún. neofordi munkaszervezési eljárások ugyanúgy jelen vannak, mint a legmodernebb technológiák, melyeknél a munkaerőnek a felhasználása egészen más, és egészen más képességeket és készségeket várnak el az oda bekerülő munkaerőtől. E vonatkozásban tehát nagyon fontos elem a munkaerő, a munkásság lojalitása. Erről esett már szó.

A harmadik problémára hadd térjek ki némileg részletesebben. Kutatásom az első generációs munkásságra vonatkozott, mely az Alföldön tipikusan a mezőgazdaságból került ki. Azt érzékeltem, hogy a munka világának konfliktusai, a munkanélküliséget is beleértve, nem a munkás és a tulajdonos közti konfliktusokként jelennek meg, hanem teljesen más szférákra tevődnek át. Felfogásom szerint itt az a szituáció jelenik meg – amit Kovács Imre már a harmincas években megírt –, hogy a tőke számára feleslegessé váló emberek egyetlen menekülési utat kaptak a mindenkori hatalomtól: leszázalékoltathatták magukat vagy nyugdíjba mehettek, mert nem kellettek senkinek. Ez a konfliktus viszont úgy jelent meg, mint az orvos és az illető ember közti egyezkedés. Az orvos azt mondja, hogy “én téged nem akarlak leszázalékolni”. A munkás viszont abban érdekelt, hogy a magas vérnyomása tartósan megmaradjon, magyarul nem meggyógyulni akart, hanem azt akarta, hogy leszázalékolják. A problémák aztán átcsúsztak megint egy más szférába, ahol a gyerekeket az apa kiveri a lakásból. Tehát a problémák állandóan csúszkálnak az intézmények között, miután az adekvát szférában nincs megoldás. Ez persze nem jó senkinek.

Az egész kérdésnek fontos eleme, hogy akikről mi beszélünk, azoknak a jelentős része falun él, s nem városi lakos. Ez egyben azt is jelenti, hogy Magyarországon a nyomornak a legláthatóbb jelei a falvakban vannak. A falvakban egy szegmentált mukaerőpiacon olyan típusú megmozdulások és olyan szerveződések, amelyek látványosak lennének, nem jelenhetnek meg, mert ott legfeljebb a kocsmáig lehet eljutni. A magyar társadalom nincs megszerveződve. Az az igazság, hogy mindenki magára van hagyva, az atomizált világban szolidaritás nem létezik.

Tamás Pál: A Magyarországon működő japán vállalatokat szeretik legkevésbé a dolgozók. A Suzuki például rendkívül komoly munkaerőgondokkal küzd, mert egyszerűen nem szívesen dolgoznak ott az emberek, nagyon nagy a fluktuáció. Azt, amit a japán menedzsment Nyugat-Európában és Amerikában produkálni tud (jobb szervezettség, kötődés a vállalathoz, erősebb innováció, nagyobb részvétel), a sajátságos magyar munkaerővel nem képes elérni, éppen ellenkezőleg. Rosszabb a japán vállalatok szociális klímája Magyarországon, mint egy itt működő német vállalaté.

Thoma László: Két megjegyzést tennék. Ne engedjünk azoknak az illúzióknak, hogy Európába integrálódni annyit tesz, hogy az európai munkásszervezetek erejét is átvesszük. Ez nem lehetséges. Ez politikai kultúra és tradíció kérdése is. A francia szakszervezetek a legalacsonyabban szervezettek, csakhogy a francia politikai kultúrában benne van az, hogy ha az oktatásról van szó, akkor egymillió ember kimegy Párizs utcáira. Ezt nem lehet csak a klasszikus munkásszervezetek problémájaként leírni. Ha egyszer a baloldali alakulatok szervezeti oldaláról indulunk ki, akkor tulajdonképpen nincs mit átvennünk. A másik megjegyzésem. Hadd mondjak el egy berlini viccet. A berliniek azzal a jelszóval döntötték le a falat, hogy “mi egy nép vagyunk”, mire a fal nyugati oldaláról, két év késéssel visszaszóltak, hogy “mi is”. Ez volt a német újraegyesítés ideológiája, játéka. Az Európai Uniós rendszerváltást egyszerre, egy időpontban a németek élték végig. A németek ébredtek rá először, hogy itt egy olyan társadalmi, szocializációs folyamatról van szó, amire Altvater úgy kérdez rá: lehet-e alacsony hatékonyságot és nyomort integrálni Európába? (A nyomor persze mást jelent a volt NDK területén, mást jelent a lengyeleknél és mást Ukrajnában.) A kérdésre a németek máig sem tudnak válaszolni.

Annak ellenére, hogy a tőke–munka kettéválása mindenütt keményen megindult, egy másik probléma is fölmerül. Milyen értelemben veszítettek Kelet–Közép-Európa népei? Kettős veszteséggel van dolgunk, bár mindig csak az egyikkel számolunk. Az egyik a racionálisan leírható veszteség, ha valaki elveszti a munkahelyét, a másik – ami sokkal súlyosabb és hosszabb távon ható dolog –, hogy az elitet támogató állami intézmények ezt a folyamatot nem enyhítik, hanem súlyosbítják, nevezetesen, hogy Kelet–Közép-Európa népeinél szocializációs depriváció megy végbe. Annak a mai középgenerációnak, a volt NDK-tól Oroszországig, amely egy racionális redisztribúció intézményrendszerében szocializálódott, az egész életstratégiája erre épült. Nyilvánvaló, hogy ez kulturális probléma – racionálisan kevéssé belátható, hogy miért nem tudnak alkalmazkodni az emberek, mégis tipikus és tömeges a jelenség. Vagyis kettős deprivációval kell ezeknél a népeknél számolnunk, azaz van egy nyers, brutális anyagi veszteség, de van egy olyan kulturális veszteség is, amelynek egy reszocializációs folyamatban való visszaszerzésére esély sincs. Sajnos az erre épülő intézményrendszer generációkon keresztül az elit védelmére rendezkedik be.

Szigeti Péter: A vita – anélkül, hogy tartalmi értelemben lezárható lenne – nagyon jól kiemelte azokat a problémákat és ellentmondásokat, amelyekből tanulni is lehetett: mindenekelőtt konkrétan megrajzolta az “egy nemzetben több nemzet van” helyzetet, vagyis azt, hogy a munka–tőke-ellentét sajátosan jelenik meg az ország keleti, illetve nyugati részén. Megjelent a poszt- vagy reindusztrializáció az egyik oldalon és marad a másik oldalon a dezindusztrializáció, különösen az ország keleti részében. Nagyon tanulságos megállapítás volt az is, hogy egy nem integrált társadalom nem tud mit kezdeni ezekkel a problémákkal, ugyanis a problémákat nem a társadalomtudósok “termelik”, hanem azok a folyamatok, amelyekről sok érdekeset és izgalmas érvet hallhattunk meghívott vendégeinktől. Ha tetszik, ha nem, a helyzetet előbb meg kell érteni, mielőtt cselekvési konzekvenciákat vonnánk le. A magyar társadalom pedig nem is érti még a kialakult új helyzet sajátosságait, nemhogy a megfelelő cselekvési konzekvenciákig eljutna. Egyetlenegy társadalom van, ahol valószínűleg értik az új helyzetet, ez a francia. Ott volt bizonyos ellenállás azokkal a folyamatokkal szemben, amelyek a szervezett kapitalizmus jóléti államának a lebontását jelentették. Alapvető kérdés az, hogy a társadalom ugyanazt a szellemi és anyagi gazdagságot egyre csökkenő munkaidőalappal képes előállítani, aminek okairól és katasztrofális szociális következményeiről még van mit gondolkodnunk. Vagy itt van az a folyamat, melynek eredményeként a munkaképes lakosság egyharmada reked ki az újratermelési folyamatból, sőt, Latin-Amerikában sokfelé ötven százaléka. A magyar helyzet – ha nemzetközi összehasonlításban nézzük – még nem is olyan katasztrofális. A marginalizáltak és a periferizáltak egy közepesen fejlett tőkés országban – mondjuk az említett Spanyolországban – még sokkal jelentősebb részét alkotják az össznépességnek, mint Magyarországon. A mai szociáldemokrata “megoldás” az, amelyet az eurobaloldal és a francia baloldal vetett fel, és amely a szociális Európa döntő kérdése lehet: meg kell próbálni egy olyan konstrukciót kialakítani, amely újragondolja a csökkenő munkaidőalap elosztását. Kérdés, hogy bevezessék-e a 39 órás munkahét helyett a 35 órás munkahetet, ami szintén társadalmi konfliktusokkal jár. Ugyanis ahhoz, hogy a munkanélküliek tábora ezen szétosztás következtében ne növekedjen tovább, újfajta szabályozásra van szükség. Vajon elfogadják-e a munkások, akik ma a 39 órás munkahét munkabérét kapják, hogy a munkanélküliség csökkentése érdekében, más munkások javára elveszítik az átadott négy munkaóra bérét? Vagy vajon elfogadtatható-e a tőkésosztállyal, hogy ebből a négy órából átvállaljon valamennyit, mondjuk két óra munkabérét, profitja rovására? Bármi történjék is, Nyugat-Európában a kérdés legalább fel van vetve. Ma az a politikai realitás, hogy a globalizálódó neokapitalizmus keretei között nem egy szocialista, hanem legfeljebb egy tőkés rendszeren belüli szociális Európa mozgásteréről van szó. Ugyanis az alapvető folyamat nem más, mint a kapitalizmus kapitalizálása. Ez pedig visszatérés a szervezett kapitalista fejlettségi foktól és a jóléti államtól a magántulajdonosok piac által közvetített alapviszonyának a bővített reprodukciójához. A társadalmi önvédelmi formák, vagy a “lent és a fent” világának eltérő érdekérintettsége, melyekről vendégeink beszéltek, ezzel szemben értelmezhetők.

Ha a nyolcvanas évek óta uralkodó irányzattá vált neoliberális modell nemzeti gazdaságpolitikai elgondolásait vizsgáljuk, azonnal szembeszökik a tény: ennek a gazdaságpolitikai koncepciónak, bár kiemelt szerepet szán a munkaerőpiaci teljesítmény fokozásának, közvetlenül nem célja a foglalkoztatás növelése. A neoliberális elgondolás ugyanis a munkanélküliség valamilyen természetes rátájának a létezéséből indul ki. A természetes ráta létezését feltételező elmélet szerint viszont a gazdaságpolitika nem tudja befolyásolni a munkanélküliség szintjét, vagy ha mégis megpróbálja, akkor a reménytelen cél elérése érdekében kifejtett tevékenységével rengeteg kárt okozhat a gazdaságnak. A keynesi alapon működtetett, úgynevezett finom beszabályozás időszakának bukását hozó, válságokkal teli hetvenes évtizedet követően ez az elmélet gyorsan meghódította a közgazdaságtan fő irányzatát, de a stagflációval szemben magukat tehetetlennek érző kormányokat is. A kormányok és az általuk fenntartott nemzetközi szervezetek az azóta eltelt időszakban többnyire a természetes ráta létezéséből indulnak ki, ahogy az a politikai programokból és a nemzetközi szervezetek ajánlásaiból könnyen kimutatható. Ezen az a tény sem változtatott, hogy időközben a természetes ráta egy tudományos szempontból igen csak kétes értékű hipotézissé fejlődött vissza, amelynek igazolhatósága és felhasználhatósága mára erősen megkérdőjeleződött.

Egy azonban bizonyosnak látszik: a hetvenes évektől uralkodóvá vált neoliberális megközelítés – mivel gazdaságpolitikájának központi kérdésévé az inflációt teszi, továbbá a természetes rátából indul ki –, anélkül, hogy ezt nyíltan deklarálta volna, egyszerűen lemondott a háború után több fontos nemzeti és nemzetközi okmányban lefektetett alapelvről: a teljes foglalkoztatottság megvalósításáról. Éppen ellenkezőleg: a munkanélküliséggel való együttélésre szólít fel, továbbá társadalompolitikájának, adópolitikájának stb. megvalósításában épít a munkanélküliség által megosztott társadalmi rétegek érdekkülönbségeiből adódó politikai mozgástér létezésére. Cinikusabb vélemények szerint a munkanélküliséget egyenesen a munkavállalók fegyelmezésére legalkalmasabb eszköznek tekinti. A neoliberális gazdaságpolitika tulajdonképpen egy kisebb-nagyobb méretű munkanélküliség hosszabb távon való fennmaradására rendezkedett be, ezért – a “fenntartható növekedés” kifejezés mintájára – nem tűnik túlzásnak a neoliberális elképzelést a fenntartható munkanélküliség politikájának nevezni.

A fenntartható munkanélküliség politikája nem jelenti azt, hogy a gazdaságpolitika visszahúzódna a munkaerőpiacokról. Éppen ellenkezőleg, a neoliberális gazdaságpolitika fontos célkitűzése, hogy aktívan közreműködjék a munkaerőpiaci rendszer átalakításában, amin elsősorban ennek liberalizálását (“a munkaerőpiacok rugalmasságának fokozását”) kell érteni. A neoliberális kormány ezeknek a munkaerőpiaci reformoknak a segítségével igyekezett mérsékelni a munkanélküliséget, miközben saját politikai hatalmának stabilitását is erősítette, mert a szakszervezetek hatalmának megnyirbálása és az érdekképviseletet biztosító megállapodások, törvények visszavétele az alternatív, legtöbbször baloldali politikai szerveződéseket gyengítette. A neoliberális gazdaságpolitika tehát – a közhiedelemmel ellentétben – nem passzív a munkaerőpiacon. A munkaerőpiacon kifejtett aktivitása azonban – legalábbis az elmúlt időszak eredményei erre engednek következtetni – csak kevéssé képes elősegíteni a foglalkoztatás növekedését, illetve a munkanélküliség felszámolását. Az előző két évtizedben kialakult globális munkanélküliség folyamatos növekedésében, tartós fennmaradásában tekintélyes szerepet játszott az a tény, hogy a neoliberális koncepció a hetvenes évek végétől kezdve meghatározó szerepet kapott a kormányok és az egyes országokat tanácsokkal ellátó nemzetközi intézmények programjában. A hetvenes évek közepéig meghatározó – a keresletszabályozásra építő – gazdaságpolitika helyébe lépett neoliberális koncepció felelőssége ebben a tekintetben nehezen lenne vitatható.

Az európai és az amerikai munkaerőpiac teljesítménykülönbségéről

Mint az a táblázatból kiderül, az Egyesült Államokban a nyolcvanas évekhez képest a kilencvenes évek folyamán csökkent a munkanélküliségi ráta, miközben az európai foglalkoztatási helyzetben további romlás volt tapasztalható. Ez az amerikai gazdaság által létrehozott új munkahelyek nagy számának volt köszönhető: miközben még a csökkenő munkanélküliséggel jellemezhető kilencvenes évek időszakában is átlagosan évi félmillió állás szűnt meg, a keletkezett új munkahelyek száma bőven ellensúlyozta az elbocsátások volumenét. Pedig eközben a nem csökkenő erejű migrációs hullámok és a baby-boom-generáció belépése miatt viszonylag gyorsan nőtt a munkaerőpiaci kínálat. Egyes adatok szerint 1970 és 1994 között a munkahelyek száma az Egyesült Államokban 60 százalékkal nőtt (44 millió új munkahely), míg az európai munkahelyteremtés az állások számában csak 10 százalékos növekedést okozott (20 millió új munkaalkalom).

A neoliberális koncepció hívei – mint az közismert – hajlamosak az amerikai és az európai munkaerőpiaci teljesítmény különbségét az általuk üdvözítőnek tekintett munkaerőpiaci rugalmasság javára írni. Egyes vélemények szerint az európai munkanélküliség két évtizede tartó folyamatos növekedését az okozta, hogy a munkaerőpiaci rugalmasság növekedését előidéző reformok az európai kontinensen nem mentek eléggé messzire. Mások a bőkezű európai jóléti államok fennmaradását teszik felelőssé, amelyek a jelentősebb összegű és hosszabb időszakra fizetett munkanélküli segély, az államilag garantált minimálbérek és a rugalmasságot korlátozó egyéb tényezők intézményesítésén keresztül csökkentik a gazdaságok alkalmazkodóképességét, és ezáltal a munkanélküliség kialakulásának és fennmaradásának egyik legfőbb okát jelentik. Az európai és amerikai különbségeknek az európai munkaerőpiacok nem kielégítő rugalmasságára történő visszavezetésében élen járnak a legfontosabb nemzetközi intézmények, mint az IMF és az OECD. Ezek a szervezetek egy idő óta semmilyen, a témába vágó kiadványt nem jelentetnek meg anélkül, hogy ne figyelmeztetnék az európai országokat: ha nem csökkentik a minimálbéreket, a munkanélküli segély összegét és időtartamát, ha nem hajlandók “megreformálni” a munkavállalók elbocsátás elleni védettségének, továbbá a “munkára való hajlandóság hanyatlását” okozó szociális támogatásoknak a rendszerét, akkor nem számíthatnak a “strukturális munkanélküliség” gyors felszámolására, és az amerikai munkaerőpiacok teljesítményéhez hasonló eredmények kialakulására.

Azonban az amerikai és európai különbségek okainak vizsgálatában a munkaerőpiaci rugalmasság koncepciójának magyarázó erejét erősen gyengíti néhány, különösen a hosszabb távú elemzés számára könnyen belátható összefüggés. Így például a nyolcvanas éveket megelőző évtizedekben, amikor az európai munkaerőpiac szintén jóval kevésbé rugalmasnak mutatkozott, az európai munkanélküliség végig sokkal alacsonyabb volt, mint az Egyesült Államokban. Ez persze még nem zárja ki azt a feltételezést, hogy a hetvenes évek válságait követő új gazdasági feltételrendszer közepette a rugalmasság döntő szerepre tett volna szert a munkanélküliség és a foglalkoztatás színvonalának alakulására nézve. Ezért érdemes megvizsgálni, hogy milyen átalakuláson mentek keresztül az európai munkaerőpiaci rendszerek a nyolcvanas évek kezdete óta. A kérdéskör összetettsége miatt esetleg nehéz pontosan megmondani, hogy milyen mértékben sikerült növelni a munkaerőpiaci rugalmasságot az európai rendszerekben az elmúlt 15–20 év folyamán. Egy azonban biztosan nem állítható: nevezetesen az, hogy 15 vagy 20 évvel ezelőtt a mai állapotokhoz képest nagyobb lett volna a európai munkaerőpiacok rugalmassága. Ebben az esetben viszont az európai gyakorlat önmagában is cáfolja a neoliberális feltételezést, amely szerint minél kevésbé rugalmasak a munkaerőpiacok, annál nagyobb munkanélküliségre lehet számítani.

A háború utáni időszak amerikai és európai fejlődését elemezve úgy tűnik, döntően nem a munkaerőpiaci rugalmasság mértékén múlik a foglalkoztatás színvonalának alakulása, a munkaerőpiaci egyensúly vagy egyensúlytalanság kialakulása. Ez persze természetesen nem jelenti azt, hogy a munkaerőpiac rugalmasságát növelve ne lehetne valamilyen mértékben hozzájárulni a regionális vagy iparági szűk keresztmetszetek kiküszöböléséhez, a betöltetlen állások és a munkát kereső egyének egymásra találásának megkönnyítéséhez. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a gazdaságban álljanak rendelkezésre betöltetlen munkahelyek, mégpedig a dolgozni kívánó emberek létszámától nem túlságosan eltérő mennyiségben. Az amerikai munkanélküliség csökkenésének, a nagyobb számban teremtett új állásoknak a magyarázata is részben a gazdasági növekedés ütemkülönbsége. Az USA-ban a kilencvenes évek folyamán – az előző évtized végén Angliában kialakult Lawson-boomhoz hasonlóan – egy, az alacsony kamatlábakra, az olcsó fogyasztási és házépítési hitelekre alapozott fellendülés van kibontakozóban.

Másfelől, míg a felszámolt munkahelyek között jelentősebb számban képviseltetik magukat a hagyományos, határozatlan időre szóló, megfelelően bérezett biztos állások, addig az új munkahelyek között sok az alacsony fizetéssel járó, munkaigényes és ezért alacsonyabb termelékenységet képviselő, részmunkaidős, szolgáltató szektorbeli állás. A reálbérek a legjobb esetben is csak stagnálnak, miközben gyorsan nő a bérskála széthúzódása. Ennek következtében az Egyesült Államokban gyorsan nő a szegénység és a létbizonytalanság, még az állással rendelkezők körében is. Az összességében azért nem túlságosan eltérő növekedési ráták azt mutatják, hogy valójában itt is a GDP növekedésének elégtelen mértéke okozza a munkaerőpiaci problémákat, ugyanúgy mint Európában – még ha a dolgozó szegények nagy létszáma, valamint a jóléti rendszer alacsonyabb színvonala miatt a munkaerőpiacról szóló hivatalos statisztikák alapján kialakult kép látszólag jelentősen eltér is az európai helyzettől.

Annak ellenére, hogy a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalmat háromnegyed évszázad választja el a szovjet rendszer összeomlásától és a tôkés rendszer napjainkban zajló újjáéledésétôl, a két forradalom¹ egyazon társadalomtörténeti korszakba tartozik: az 1917-es hatalomátvétel egy társadalmi forradalom bevezetôjét jelentette; az államrendszer összeomlása és az ezt követô kapitalista restauráció pedig annak az ellenforradalomnak az utolsó fejezete, mely még az 1920-as években, Sztálin alatt vette kezdetét. Az idôközben eltelt hetvenöt esztendôt forradalom és ellenforradalom egymás mellett, de egymás ellen küzdve töltötte; ez a bonyolult viszony nem fejezhetô ki egy egyszerű képlettel.

A közvetlen meghatározó tényezônek, mindkét esetben, a munkásosztály és a burzsoázia erôviszonya bizonyult. E tekintetben a két esemény összevetése kiáltó ellentmondásra világít rá. Egyfelôl egy fejletlen agrárország csekély létszámú munkásosztálya kezébe tudta venni a társadalom vezetését, miközben maradandó hatást gyakorolt a társadalmi fejlôdés további menetére. Másfelôl egy ipari és urbanizált ország nagy létszámú munkásosztálya nem volt képes a társadalmi változás folyamatába beavatkozni; tehetetlenül szemlélte, ahogy könyörtelen társadalmi erôk a saját ízlésük szerint alakították át a rendszert.

Oroszország 1917-es munkásosztálya a népesség viszonylag kis részét foglalta magába, de a temérdek paraszt holdudvarként vette ôket körül, akiktől azért nem szakadtak el véglegesen. Ennek az új keletű osztálynak legtöbb tagja vidéki parasztcsaládok gyermekeként nôtt fel. Iskolázottsági szintjük rendszerint nem volt magas. Mindezek ellenére a demokratikus forradalmi mozgalom élére álltak, sôt azt sikerre vitték. Természetesen a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalom nem egy forradalom volt. Parasztforradalmat és egy sor nemzeti felszabadító forradalmat is megtestesített, gyôzelmét azonban többek között a döntôen munkás-jellegnek köszönhette. A magántulajdon eltörlése, a tervgazdálkodás, a teljes foglalkoztatottság, a viszonylag magas és egyre növekvô munkabér és az alapvetô gazdasági biztonság a legkevésbé sem egyszerre alakult ki, de mindegyik a munkások forradalmában gyökerezett.

Tagadhatatlan, hogy a munkásosztály nem sokkal azután, hogy magához ragadta, elveszítette a politikai hatalmat. A forradalmárok októberi hatalomra jutásukkor erre számítottak. Szentül hitték, hogy a fejlett országok gyôzedelmes forradalmi munkásosztályának támogatása nélkül ez tartósan nem tud fennmaradni. Azt azonban nem látták elôre, hogy az orosz munkások hatalomvesztése után nemcsak burzsoá restauráció következhet. (Végül is helyesen gondolkodtak, csak az nem jutott eszükbe, hogy ez a restauráció 75 év után fog megindulni.) És ez a más volt az, ami a diktatórikus pártállami rendszerhez vezetett, melyben az apparátus érdeke szöges ellentétben állt a munkásokéval.

Trockij szerint ez a bürokratikus diktatúra politikai ellenforradalom volt a társadalmi forradalom keretein belül.² És ez a politikai ellenforradalom, mely ugyanakkor nem vezetett a tôkés viszonyok helyreállításához, súlyosan eltorzította a társadalmi forradalmat. Ennek megfelelôen Trockij politikai forradalomra szólított fel, mely elsöpri a hivatalnoki diktatúrát és a Szovjetuniót a fejlôdés szocialista útjára tereli vissza. Úgy látta, hogy a kapitalista restauráció végzetes csapást mérne a munkásosztályra, mivel Oroszországot több évtizeddel kényszerítené visszalépni mind kulturális, mind gazdasági értelemben. Ma már világos, hogy igaza volt.

Számos egymással kölcsönösen összefüggô tényezô játszott közre abban, hogy váratlanul hosszan tudott életben maradni egy olyan rendszer, mely történelmi szempontból csakis átmenetinek nevezhetô. Azonban ebben központi szerepet játszott a munkásosztály kezdeti lendületének nagy ereje, mely a forradalomhoz és a végül kialakult hivatalnoki diktatúra társadalmi gyengéihez vezetett. Hatalma alapját képezô biztos vagyon és tényleges legitimáció hiányában (a demokratikus Szovjetunió látszatát igyekeztek nagyon körültekintôen megôrizni) a szovjet államrendszer mindvégig halálosan rettegett a munkásosztálytól. Totalitárius elnyomó apparátus nélkül lehetetlen lett volna működtetni – a rendszer összeomlását közvetlenül elôidézô gorbacsovi liberalizáció mit sem bizonyít jobban.

Mindazonáltal a munkásoktól való félelme a hivatalnokréteget megfosztotta vágyott biztonság- és stabilitásérzésétôl, melynek feltétele az lett volna, hogy tulajdonos osztállyá, magyarul tôkéssé váljon. 1989 körül, miután reformkísérletei véglegesen aláásták a rendszert, Gorbacsov a restauráció mellett döntött. Csakhogy félelme a nép reakcióitól megakadályozta ôt abban, hogy ezt következetesen vagy határozottan végigvigye. (Nagyjából ez idô tájt a Központi Bizottság egy szakértôi munkacsoportja látogatást tett a Kirov Gyárban – és valószínűleg más nagyüzemekben szintén –, hogy felmérje a dolgozók várható reakcióit a magánosításra.)³ Gorbacsov és a miniszterelnök Rizskov igen nyíltan megvallották félelmeiket, mikor a radikális restauráció-pártiak bírálataira válaszoltak.⁴ A lengyelországi tapasztalat és a fokozottan, sôt egyre inkább politizáló szovjet munkásság nyugtalansága arra utalt, hogy bizony volt mitôl tartaniuk.

Ám mihelyst a rendszer megszűnt (sokkal inkább beszélhetünk összeomlásáról, mint elsöprésérôl), a munkásosztálynak jóformán azonnal eltűnt minden kitapintható befolyása a társadalmi átalakulásra. Legjobb esetben is csak bizonyos kiválasztott eszközökre, a reformok ütemére volt minimális, közvetett hatással, azok irányára semmiképpen. Jóllehet a Jelcin-rezsim elnyomó képessége halványan sem emlékeztet a régi rezsimére, mégsem fél a munkásoktól.

A tôkés restauráció és az a (politikai értelemben) viszonylagos könnyedség, amellyel végbe megy, meglepetésként érte az Oroszországon kívüli baloldalt, és nem kevésbé azokat, akik – egyetértve Trockij Szovjetunió-értékelésével – régóta a politikai forradalmat várták, ami be is következett. Csakhogy ahelyett, hogy a Szovjetunió a fejlôdés szocialista útjára tért volna vissza, kapitalista restauráció indult meg. Ami Trockijt illeti, kellô realitásérzéke ezt a forgatókönyvet is elképzelhetônek vélte, noha egészében forradalmi lelkesedés fűtötte. 1936-ban egyik írásában azt állította, hogy a restaurációt lehetetlen lesz elkerülni a többi fejlett ország szocialista forradalmai nélkül. Híveinek többsége mintha megfeledkezett volna az elemzés ezen kijelentésérôl.

Természetesen az optimizmus mögött itt többrôl volt szó, mint puszta kívánságról. Az évtizedek teltek, és ha kevés egyértelmű jel utalt is a politikai forradalom érlelôdésére, egy bekövetkezô restauráció semmivel sem tűnt valószínűbbnek. Baloldali Szovjetunió-elemzôk – mint jómagam – a kedvezô objektív tényezôket emelték ki, például a munkásosztály létszámbeli gyarapodását, a városiasodás és a közoktatás színvonalának emelkedését és az életkörülmények javulását stb. Ezek annak a civil társadalomnak a szükségszerű újjászületését ígérték, amelyet a központosított diktatúra szétrombolt. Tény, hogy a szovjet munkásosztály másokhoz képest passzívnak mutatkozott, azonban különböző történelmi időkben Magyarországon, Csehszlovákiában és Lengyelországban erôteljes ellenzéki mozgalmak jöttek létre, melyeknek vezetését munkások tartották kézben. Ezek a mozgalmak a demokráciát és az önigazgatást szocialista, és nem kapitalista keretek között képzelték el. Mindannyian elvéreztek, de ez jórészt a közvetlen, illetve közvetett szovjet beavatkozásnak tulajdonítható. Akárhogy is vesszük, a nyugati szocialisták nemigen tudták elképzelni, hogy a munkások, miután sikeresen kiebrudalták az ôket elnyomó hivatalnokokat, ajtót nyitnak a tôke helytartói elôtt.

Ebben a cikkben néhány hasonló momentumot igyekszem bemutatni a munkásoknak a szocialista forradalom idôszakában és a napjainkban jellemzô restaurációs helyzete között. Ezáltal némi fényt deríthetünk a munkásosztály 1917-es hegemóniájának és mai aggasztó gyengeségének ellentmondásos voltára. Az összevetés elsôsorban a kérdés “szubjektív” oldalára, tehát azokra a tényezôkre terjed ki, melyek hatással vannak a munkásöntudatra, hiszen az “objektív” helyzet, legalábbis látszólag, lényegesen elônyösebb volt a munkások számára az összeomlás idején, mint 1917-ben. A fent említett tényezôk mellé még odakívánkozhat a szovjet munkásosztály viszonylagos homogenitásának megállapítása: mind egy munkáltató (az állam) alkalmazásában állt, és ez a munkáltató határozta meg relatív egyenlôségben alapvetô anyagi és munkakörülményeiket. Idetartozik még a hazai tôkések erôtlensége: próbáltak csak volna a munkások a kudarccal végzôdô 1991. augusztusi államcsíny alatt, illetve után hatalomra kerülni – nem volt fegyveres erô, amely megfékezhette volna ebben.

Persze, minél közelebbrôl szemléljük a konkrét valóságot, “objektív” és “szubjektív” különválasztása annál mesterkéltebbnek tűnik. De megismerési szempontból megvan a maga haszna. Azt is világosan látnunk kell, hogy az alább vizsgálandó különféle tényezôk szoros, kölcsönös és gyakorlati szempontból szétválaszthatatlan kapcsolatban állnak egymással.

1. A nemzetközi háttér

Trockij, mint már megjegyeztük, a szocializmus sorsát Oroszországban a világ többi részében aratott gyôzelmétôl tette függôvé. Amennyiben a fejlett tôkés országokban egy szocialista forradalom sem jut gyôzelemre, úgy “a munkásoknak a bürokratikus hatalom megdöntésére irányuló próbálkozása helyett burzsoá ellenforradalomra kell számítanunk. [Ám] Ha a reformerek és a ‘kommunista’ vezetôk egységes szabotázsa ellenére Nyugat-Európa munkásosztálya utat talál a hatalomhoz, a Szovjetunió történetében új fejezet fog kezdôdni. Az elsô forradalmi gyôzelem áramütésként éri majd a szovjet tömegeket, mely nemcsak felrázza ôket, de függetlenség iránti vágyukat, 1905 és 1917 hagyományait is feléleszti… A világ elsô munkásállamát csakis így lehet a szocialista jövô számára megôrizni.”⁵

A hivatalnokrendszer válsága az 1980-as évek végén idôben egybeesett a szocialista és a szakszervezeti mozgalmak világszerte tapasztalható jelentôs meggyengülésével, illetve visszaesésével. Amellett, hogy nem akadt sikeres szocialista modell (a “kommunista blokk” országai egy helyben toporgó bürokratikus diktatúrák vagy/és az újjáéledô kapitalizmus gyarmatai voltak), vagy olyan elôre haladott szocialista forradalom, mely példaként szolgálhatna a szovjet munkásság számára, még csak ösztönzôleg ható gyôztes önvédelmi taktika sem kínálkozott, mivel ezt a tôkéseknek a háború után oly sikeres “jóléti állama” lehetetlenné tette. Ilyen körülmények között a tôkebarát erôknek az az érvelése, hogy “a piac körülöleli a világot”, és hogy egyedül a kapitalizmus tekinthetô “normálisnak”, nagy támogatottságot élvezett a munkások között.

Ráadásul ezeket az erôket a nemzetközi burzsoázia ideológiai, politikai és pénzbeli támogatásban is részesítette. A nemzetközi munkásmozgalom ezzel szemben gyakorlatilag nem is szerepelt az egyenletben, legfeljebb döntôen negatív számként. A csekély segítség, melyet az oroszországi szakszervezeteknek nyújtott, a tôkés rendszerhez való illeszkedést szolgálta, nem pedig a más megoldásért való küzdelmet. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a kimagasló arányban jelenlévô AFL-CIO “támogatása” szándékoltan arra irányult, hogy megossza a munkásmozgalmat, ezáltal egy aktívan tôkebarát munkásirányzatot fejlesztett ki és erôsített meg.

A nemzetközi helyzet a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalomban is központi szerepet játszott. A forradalom az ipari országok munkásmozgalmainak megerôsödésével, tömegszakszervezetek és munkáspártok kialakulásával egyidejűleg zajlott. Jóllehet a háború kitörése és a szocialista vezetés zöme által elkövetett árulások visszavetették, ezek mégsem jelentettek végsô vereséget. A háború önmagában erôteljes radikalizáló tényezônek bizonyult, és befejeztével hozzájárult a munkásságnak ahhoz az Európán végigsöprô, példa nélkül álló ellenállásához, amely 1923 októberében a németországi leveretéssel véglegesen megszakadt.

A (Nagy) októberi (Szocialista) forradalom ugyancsak ennek a forradalmi idôszaknak képezte egyik, éppenséggel nyitó alkotóelemét. A munkások Európa minden táján a régi burzsoá rend válságát vélték felfedezni a világháborúban. A szocializmus egyre több ember számára jelentett reális és szükségszerű alternatívát. Nem úgy, mint a sok szovjet munkásnak a 80-as évtized utolsó éveiben, akik már csak a hiteltelen utópiát látták benne. A nagyhatalmak közül leggyengébb tôkésosztállyal rendelkezô Oroszország kapitalista agitátorai arra szorítkoztak, hogy rendszerüket a szocializmusra még éretlen oroszországi körülményekre hivatkozva vegyék védelmükbe (burkoltan tehát elismerték a szocializmus életképességét és elkerülhetetlen voltát). A fejlett Európában mindenütt a burzsoázia, és nem a munkások döntô lépését bénította meg a felismerés: nincs más választás.

Mi történt volna a (Nagy) októberi (Szocialista) forradalommal akkor, ha nem része ennek a nemzetközi forradalmi hullámnak? Bizonyára a Párizsi Kommün sorsára jut. A forradalom szinte azonnal a fôbb tôkés hatalmak halálos ellenségévé vált. Ezek a gazdag és hatalommal rendelkezô államok több milliónyi embert tudtak hadrendbe állítani és az imperialista mészárszékre hurcolni. Ennek ellenére katonailag nem voltak képesek legyôzni a még gyermekcipôben járó szovjet államot, mely amellett, hogy a semmibôl kellett kiépítenie hadseregét, ipar és a külvilággal fenntartott gazdasági és diplomáciai kapcsolatok nélkül volt kénytelen létezni.

A történész W. Chamberlin így fogalmazott: “Annak, hogy a Szövetséges Hatalmak miért nem tudták a fehér oroszok reményeit valóra váltani, azaz nagy létszámban beavatkozni, egyetlen világos magyarázata volt: nem találtak megbízható csapatokat. A politikai és katonai irányítás egybehangzó általános véleménye az volt, hogy ha sok katonát küldenének Oroszországba, az valószínűleg lázadáshoz vezetne.” Elôfordultak lázadások. Azonban a katonaság megbízhatatlansága önmagában a korszak jellegzetes tünete volt. Chamberlin szerint: “Az államférfiak Párizsban [a béketárgyalások alkalmával] a szilárd talaj vékonyka kérgén foglaltak helyett, miközben alattuk a társadalmi forrongás vulkáni ereje munkált.”⁶ Az oroszországi forradalom a nemzetközi munkásságtól leginkább közvetett segítséget kapott: az osztályharc miatt saját országához láncolt uralkodó osztály erejébôl nem futotta hatékonyabb oroszországi intervencióra. A forradalom azért számos közvetlen és tudatos támogatási formában is részesült.

Ugyanakkor az a várakozás, hogy nemsokára meghatározó külföldi segítség érkezik, fontos szerepet játszott az oroszországi forradalmi erôk fegyelmének megôrzésében. A lelkesedést felszította minden hír, mely egy-egy jelentôsebb külhoni munkáslázadásról szólt. Ennek ellentéteként a polgárháború végére esô felismerés, melyet a nemzetközi munkásmozgalom 1923 végén elszenvedett vereségei is megerôsítettek, tudniillik, hogy a forradalmi hullámot Oroszország kivételével Európa szerte elfojtották, súlyos demoralizáló hatást gyakorolt a szovjet munkásokra, és ennek nem mellékes szerepe volt a politikai ellenforradalom gyôzelmében.

2. A régi társadalmi rendszerben kifejlôdött munkásöntudat

A kizsákmányoló és a kizsákmányolt osztályok közötti viszony központi tényezô az elnyomott osztály tudatának formálódásában, jóllehet ennek a viszonynak pontos tartalmát az adott pillanatban konkrét történelmi tapasztalatok és társadalompolitikai feltételek szabják meg.

A Szovjetunió egyedi, átmeneti rendszer volt, a kapitalizmus és a szocializmus elemeibôl összeállt hibrid, és valójában egyik sem. Országosan kiterjesztett terv- (vagy inkább íróasztal-) gazdaságra épülô, a pártállam hivatalrendszerére támaszkodó totalitárius diktatúra volt, melynek ideológiai alapját a szocializmus egy kasztrált változata szolgáltatta, némi nacionalizmussal fűszerezve. Brezsnyev alatt még a “létezô szocializmus” szégyenteljes félhivatalos címkéjét is magára aggatta. A forradalom elôtti Oroszország ezzel szemben tôkés gazdasági rendszeren nyugvó abszolút monarchia volt, mely a feudalizmus markáns nyomait viselte. A munkások mindkét rendszerben bérmunkásként dolgoztak, közülük a legszervezettebbek gépesített, nagyüzemi termelésben. Kétségtelen, hogy két, egymástól élesen különbözô társadalmi rendszerrôl van szó, következésképpen az általuk ébresztett munkásöntudat ugyancsak feltűnô eltéréseket mutat.

a. A független osztály kontra az alárendeltek kollaborációja (korporatizmus)

A munkásosztály-tudatnak mindössze egy központi jelentôségű vetületét kívánom szemügyre venni: hogyan látják a munkások viszonyukat kizsákmányolóikhoz? Vajon a munkások alapvetô társadalmi–gazdasági érdekeiket mindazon többi munkáséhoz tartják hasonlatosnak, akiknek érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak munkaadójuk, a kizsákmányoló osztály egyik tagjának érdekeivel? Vagy éppen fordítva: érdekeik a vállalathoz, a munkáltatóhoz fűzik ôket? A független társadalmi osztály állapota szembeállítva az alárendelteknek a kizsákmányoló osztállyal folytatott kollaborációjával ugyancsak a politikai cselekvés szintjén megjelenô probléma.

Persze, a ténylegesen megnyilvánuló öntudat mindig összetettebb és több ellentmondást hordoz, mint ezek az “ideáltípusok”. Viszont ezekben testesülnek meg a munkások elôtt kínálkozó meghatározó választási lehetôségek. A kizsákmányolók és ideológusaik mindig is a függô helyzetű osztálykollaboráció ilyen vagy olyan formáját igyekeznek népszerűsíteni a munkások körében. A forradalmi szocialisták ugyanakkor a munkásosztály ideológiai és szervezeti függetlenségét hangsúlyozzák, miközben nem zárják ki az átmeneti, taktikai célú együttműködést egy szervezetileg és ideológiailag független bázissal.

A forradalmat megelôzô évek oroszországi munkásmozgalmának egyik (különösen az 1912–14-es munkástüntetések alatt) legfeltűnôbb jellemvonása az “osztályfüggetlenség” vállalati és országos szintű politikájához való erôs kötôdésében mutatkozott meg, mely a burzsoázia ellen irányult. Végsô soron ez a kérdés eredményezte a bolsevikok és a mensevikek közötti szakadást, és ez magyarázza azt a tényt, hogy (a februári forradalom rövidke közjátékát kivéve) legkésôbb 1912-tôl a bolsevikokból vált az orosz munkásmozgalom uralkodó politikai ereje. A mensevikek készek lettek volna szövetségre lépni a tôkések liberális szárnyával, és ezzel összhangban arra szólították fel a munkásokat, hogy mérsékeljék a munkaadójukkal szemben megfogalmazott követeléseiket, mivel egyébként a cárizmus karmai közé kerülnek. A bolsevikok a liberálisokkal kötendô mindenféle politikai szövetséget elvetettek, mivel a demokratikus forradalom született ellenségeit látták bennük. Ehelyett közös cselekvésre szólították fel és vezették a munkásokat, akiknek követelései változatlanul a munkaadók és az állam ellen irányultak. Ráadásul azok a munkások, akik nem a bolsevikokat támogatták, mindig másik szocialista pártot, és soha nem egy burzsoá pártot választottak.⁷

Ennek az öntudatnak egyik kedvezô objektív tényezôjét éppen a “feudális maradványok” szolgáltatták. Az orosz társadalom akkoriban még mindig a földbirtok-alapú rendszer számos nyomát viselte magán. Például az állami dumába való beválasztás vagyoni cenzuson alapult: ingó és ingatlan vagyon vegyesen esett latba. Ez persze megkönnyítette, hogy a munkások önmagukról mint a vagyonos osztályoktól (az úgynevezett “cenzus-társadalomtól”) alapjában független társadalmi csoportról gondolkozzanak.

A munkások osztálytudatának kialakulásában az oroszországi burzsoázia politikai és ideológiai gyengesége is közrejátszott, melyet végsô soron gazdasági gyengeségében és az államtól való függésében ragadhatunk meg. Ez az osztály egészében véve nem érezte önmagát képesnek arra, hogy a munkásoknak engedményeket tegyen, különösen nem az 1905-ös forradalom élménye után, mely arról gyôzte meg, hogy a munkásmozgalom tevékenysége könnyen szocialista forradalomba torkollhat, ami viszont egyenlô a halálos fenyegetéssel. Az orosz burzsoázia reakciós, cárhű osztály volt; liberális tagjai (akik közül néhányan átmeneti anyagi támogatást nyújtottak a bolsevikoknak) csekély befolyással rendelkezô, elenyészô kisebbséget alkottak. A vállalatok vezetôsége és a cári rendôrség szoros együttműködése közepette, melynek során eltávolították a munkásmozgalom aktivistáit, elfojtották a munkások közös gazdasági, illetve politikai célú fellépéseit, a munkások nem sok illúziót táplálhattak afelôl, hogy a tôkésekkel közös érdekeik volnának.

A forradalom elôtti Oroszország társadalmát szociális és politikai polarizáltság jellemezte. Az értelmiségrôl, mely a történelem folyamán gyakran az osztályok közötti híd szerepét vállalta magára (ám végsô soron az uralkodó osztályt szolgálta ki) nyugodtan kijelenthetô, hogy voltaképpen nem vett részt az 1905-ös forradalom utáni munkásmozgalomban.

A szovjet társadalom ezzel szemben egy még sokkal inkább összetett és ellentmondásokkal tarkított képet mutatott. Egyfelôl a hatalom bürokratikus monopóliuma, a társadalmi viszonyok általánosan elnyomó rendszere igenis a “mi velük, az irányítással (nacsalsztvo) szemben” érzetét erôsítette a munkások között. Ám ez egy erôs korporatizmussal egyidejűleg állt fenn, mely különösen Brezsnyev idején vált hangsúlyossá. Midôn a peresztrojka kezdett kifulladni, nem egy munkás mint “aranykort” emlegette a brezsnyevi éveket.

Az államigazgatás a hatalmi és privilégium-hierarchiát követte, melyben minden hivatalnoknak megvolt a maga “korlátlan” hatáskörű fônöke. Ez némileg tompította a “mi és ôk” szembenállását, hiszen a munkások egyszerűen úgy tekinthettek önmagukra, mint ennek a ranglétrának a legalsó fokán állókra. Jóllehet az államigazgatást gyakran “kasztként” minôsítették, koránt sem alkotott zárt társadalmi csoportot. A Szovjetunió utolsó vezetôgarnitúrájának többsége, Gorbacsovot és Jelcint is ideértve, nem nevezhetôk a funkcionáriusok gyermekeinek. A körültekintô munkásokat általában arra ösztönözték, hogy végezzenek mérnöki tanulmányokat, és sokan innen indították államigazgatási karrierjüket. Sok vállalatigazgató pályája kezdetén ugyanannak az üzemnek volt munkása. És ennek tükörképe gyanánt: a bürokrata szülôk gyermekei ritkán választották szüleik hivatását. Sokkal szívesebben váltak a privilegizált ágazatok dolgozóivá.

De még ennél is fontosabb volt a gyakran korruptnak bizonyuló kliens-rendszer, mely fôként a brezsnyevi idôkben virágzott. Ekkor tájt lazult az államigazgatás központi irányítása, a politikai és gazdasági adminisztráció ténylegesen decentralizálódott. Ilyen körülmények között a vállalatigazgató, a miniszter vagy a területi pártbizottság elsô titkárának kettôs szerepe jól kidomborodott. Egyfelôl az államot reprezentálták a termelôegységben, a gazdasági szektorban, vagy az irányításuk alá tartozó területen; másfelôl a vállalat, a szektor dolgozóinak vagy az adott terület lakosságának képviselôi, kijárói, védelmezôi voltak az állammal szemben. Brezsnyev alatt, a gazdaság fokozott “feudalizációjával” ez az utóbbi funkció került elôtérbe.

A zömmel vállalati hatáskörbe tartozó bér és szociális juttatások (beleértve a lakhatás, a betegállomány, a támogatott szabadidô és nyaralás, az egészségmegôrzés, a gyermekgondozás stb. költségeit) és a ritka fogyasztói javak elosztásának terjedôben lévô gyakorlata ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a korporatizmus iránti rokonszenv erôsödjék a munkások körében, akiket a vállalatvezetés gyakran “a cég helyzetének megfontolására”, magyarul a vállalati terv teljesítése érdekében engedmények megtételére szólított fel (különös tekintettel a túlórázásra és a szabadságolások csökkentésére). Ezek a felhívások bizonyos fokig a tűzzel játszottak: mi van, ha a munkások nemet mondanak? Azonban a munkások jól megfontolt és a vállalatéval, illetve az irányítással közösnek vélt érdekükben rendszerint pozitív választ adtak.

Persze ahhoz, hogy ez a rendszer működjön, a vállalatvezetésnek fel kellett valamit kínálnia cserébe. A cég által megszabott szociális juttatásokon túl a vezetés rugalmasan kezelte a dolgozók munkaidejét, és elnézte a fegyelemsértéseket, miközben arról is gondoskodott, hogy a dolgozók (nettó bérük jelentôs hányadaként) megkapják jutalmaikat is, akár megérdemelték azt a vállalat tényleges eredményei alapján, akár nem.

b. A demokratikus forradalom társadalmi tartalma

A munkástudatnak ezek az összetevôi lényeges elemeit adták mind az 1917-es események menetének, mind pedig a szovjet összeomlás idôszakának, ami feltűnô hasonlóságokra, egyúttal ellentétekre enged következtetni. Az elsô esetben a demokratikus forradalmat (a cárizmus megdöntése) hamarosan a munkások hatalomátvétele követte az állam- és a vállalatvezetés területein egyaránt, azaz szocialista forradalom játszódott le. A második esetben a demokratikus forradalmat (a hivatalnoki rendszer összeomlása) a munkások szinte azonnali kirekesztése követte a politikai és gazdasági hatalomból, és megindult a kapitalizmus rohamos restaurációja.

1917 februárjában, jóllehet a munkások rövid ideig a mensevikekkel tartva egy liberális kormányt juttattak államigazgatási hatalomhoz, késedelem nélkül létrehozták osztályuk saját, önálló szervezeteit, a tanácsokat (szovjetek). Felfogásuk szerint a szovjetek írták elô, hogy a liberális kormánynak mit kell tennie. A vállalatokban hasonlóképpen felállították osztályuk független szervezeteit, a vállalati tanácsokat, melyek gátlás nélkül avatkoztak bele az irányítás döntéseibe, ha a munkásokra leselkedô veszélyekrôl, tömeges elbocsátásról vagy az üzem bezárásáról volt szó. Az üzemi bizottságok teljes mértékben alulról szervezôdtek – egyetlen párt programjában sem szerepeltek – igaz, a bolsevikok hamarosan rájuk telepedtek, és irányítani kezdték ôket.⁸

Különösebb jele nem mutatkozott annak, hogy a munkások a különálló üzemeket közösen birtokukba kívánnák venni. Az üzemi bizottságok értekezletein következetesen elutasították azt az anarchista javaslatot, miszerint a munkásoknak azonnal ki kell sajátítaniuk a gyárakat. Ezek a javaslatok ugyanakkor általában hallgattak az államhatalom kérdésérôl. Voltaképpen az üzemi bizottságok petrográdi értekezlete volt az elsô jelentôsebb munkásgyűlés, mely mindössze három hónappal a februári forradalom után kimondta a tanácsok (szovjetek) hatalmának követelését. Ezen és a további értekezleteken a munkásküldöttek felismerték, hogy a burzsoáziának nem érdeke a gazdasági válság megakadályozása, és hogy egy tôkés befolyástól mentes népi kormány felállítása elengedhetetlen feltétel a gazdasági összeomlás és a tömeges munkanélküliség megakadályozásához. A munkásirányítás csak akkor lehet eredményes, ha az egész ország gazdasági szabályozására és tervezésére kiterjed, márpedig ehhez tanácskormányra van szükség.

Október elôtt az üzemek kizárólagos elfoglalása ritka jelenség volt, és csak olyan esetekben fordult elô, mikor a munkásoknak a küszöbön álló bezárással kellett szembenézniük, illetve ha az irányítás ellenállása nyilvánvalónak és kitartónak bizonyult. De még ezekben az esetekben is a foglalásokat az állami elkobzás igénye kísérte. Októbert követôen a rohamosan mélyülô gazdasági válság és a szovjetek által nyújtott támogatás a munkásokat arra sarkallta, hogy foglalják le üzemeiket. Ezzel szemben a teljes körű államosítás nem szerepelt a bolsevik párt programjában. Ennek ellenére az általános államosítás nyolc hónappal a forradalom után hivatalos követeléssé vált. Az Országos Gazdasági Tanácsot, a gazdaságirányítás központi állami szervét, elsôsorban a Vállalati Tanácsok Központi Tanácsának tagjai alkották.

Mindebbôl azt kell észrevennünk, hogy a munkások 1917-ben a demokratikus forradalmat követô válságra alapvetôen osztály-jellegű, szolidáris választ adtak. Ez merôben különbözik attól a reakciótól, melyet a bürokratikus rendszer összeomlása a fokozódó gazdasági válság közepette idézett elô. Ezek a modern kori munkások nem hozták létre a maguk osztályának sem politikai, sem gazdasági szervezeteit.

Számos régióban a munkások támogatták a bürokrácia-ellenes platformon álló jelölteket, jóllehet senki sem gondolta komolyan, hogy a hivatalnokok (vagy napjaink hivatalnokainak) kizárását követelje a választással betölthetô posztokból. Sok funkcionáriust, fôként az alsóbb szintekrôl, meg is választottak. Egy munkásokra alapozott párt megteremtésének különféle ötletei mind zsákutcába jutottak. A munkáspárti politizálás gyakorlatilag mind a mai napig a lobbizásra, lényegében az alárendelteknek a vállalatvezetôkkel folytatott kollaborációjára szorítkozik.

A két demokratikus forradalom szoros értelemben vett jellege szintén feltűnôen elüt egymástól. A februári forradalom tisztán népi kezdeményezésre indult. A tömegek egy pillanatra sem veszítettek a kezdeti lendületbôl, sôt, miután a kormányzást a liberálisokra bízták, továbbra is kitartottak annak “felügyelete” mellett a szovjetek révén.

Az új keletű szovjet munkásmozgalom ugyancsak fontos szerepet játszott a bürokratikus rendszer leomlásában, azonban ez nem tekinthetô önálló alakításnak, és a mozgalom sem tudta a munkásosztály többségét magához vonzani. Nehéz volna pontosan megítélni az “alulról jövô” mozgalom hatását a rendszer széthullására, annyi mindenesetre világosan látszik, hogy sokat köszönhet egy “felülrôl kiinduló forradalomnak”, melyet a tôkés restauráció azon (az államhatalmon belüli és kívüli) hívei indítottak el, akik képesek voltak a népi erôket manipulálni és beépíteni. 1991 augusztusának (a kudarccal végzôdô “konzervatív” államcsínykísérletnek) és 1991 decemberének (a Szovjetunió felbomlásának) döntô pillanataiban a munkások az események passzív szemlélôi maradtak. Tételezzük fel, hogy az államhatalmi rendszert egy népi forradalom dönti meg: ekkor a restauráció sokkal keményebb feladat lett volna. Csakhogy a restaurációpárti stratégák, ezzel pontosan tisztában lévén, az államapparátus soraiban a tôkebarát elemek szövetségét keresték, hogy ezáltal a régi rendszer lebontásához ne kelljen nagy tömegeknek megmozdulniuk.

A peresztrojka idején sok üzemben “munkástanácsok” alakultak, sôt, a szénbányászok egy része és még más csoportok is újabb szakszervezeteket hoztak létre, melyek – legalábbis kezdetben – csak munkásokat tömörítettek. Csakhogy ezek inkább korporatista, semmint osztályszervezôdések voltak, mivel kizárólag a fizikai munkások (ami a bányászok esetét illeti, ott a földfelszín alatt dolgozók) szervezeteiként tartották ôket számon, melyek egyszerre zárták ki a vállalatirányítókat és a beosztott szellemi dolgozókat. Összességében az erôfeszítések elszigetelten jelentkeztek, és Oroszországot mind a mai napig a korporatista szakszervezetek (melyeknek formálisan a vállalatvezetôség is tagja) jellemzik.

A peresztrojka alatt egyre több üzemi szervezet jött létre, ráadásul a gazdasági hatalom és a tulajdon kérdései körül országos mozgalom bontakozott ki. A dolgozói kollektívák ezen tanácsai, a DKT-k eredendôen Gorbacsov utasítására alakultak meg, és valamiféle korlátozott, de tisztázatlan önkormányzati hatáskörrel rendelkeztek. Jellegzetesen szovjet típusú, korporatista szervezeteknek nevezhetjük ôket, melyben a “dolgozói kollektíva” kifejezés minden alkalmazottat egyaránt magában foglalt, a ranglétra alján elhelyezkedô portásoktól egészen a vezérigazgatókig. Mi sem volt természetesebb ezek után, minthogy az utóbbiak szüntelen felügyeletet gyakoroltak a tanácsok felett, ami a munkásokat nem különösebben érdekelte.⁹

A DKT-mozgalom 1990-ben tört felszínre, azután, hogy Gorbacsov politikája restaurációs fordulatot vett, és minden önigazgatási tendenciának, jött bár létre az ô ösztönzésére, kezdett véget vetni. A dolgozók zömét ez hidegen hagyta, és vezetôik sem tettek a maguk részérôl különösebb lépéseket, hogy mozgósítsák ôket. A tervezô és vállalatirányítói beosztásban lévôk, az igazgatókat is ideszámítva, rendkívüli mértékben felülreprezentálva vettek részt a mozgalom értekezletein.

A mozgalom, jóllehet alapvetôen a régi bürokratikus rendszer ellen irányult, korporatista ideológiára épült. Még legradikálisabb hívei is magukénak vallották azt az elvet, hogy a dolgozók keresetét a vállalat piaci teljesítménye szabja meg. És vállalataik részére teljes körű autonómiát követeltek. A mozgalom gondolkodásmódját jól jellemzi, hogy a népgazdaságra nézve semmilyen átfogó, az egymással pusztán piaci kapcsolatban álló cégek önigazgatását és kollektív tulajdonlását meghaladó koncepcióval nem rendelkezett. (Páran elképzelhetônek tartották az államtól való bérlést.) Gyakorlatilag kapitalizmusról beszéltek, csakhogy dolgozói tulajdonban lévô vállalatokkal.

Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a mozgalom aktivistái tudatosan kapitalizmust kívántak. Sokan azt hitték, hogy elméletük alternatívát nyújt mind a kapitalizmus, mind a régi rendszer helyett. Mások elfogadták azt a tôkebarát ideológusok által hangoztatott nézetet, miszerint a szocializmus és a kapitalizmus közötti megkülönböztetés már idejétmúlt dolog: nem létezik más, csak többé vagy kevésbé szabályozott piac és többé vagy kevésbé szabályozott állam.

A mozgalom a restaurációs erôk könnyű prédájának bizonyult. Oroszországban a mozgalom vezetôi Jelcin számára kölcsönözték támogatásukat, aki azt ígérte, hogy kormányát a DKT-kra fogja alapozni, ezenkívül néhány olyan törvényt is beterjesztett, mely a dolgozók közös tulajdonossá válását könnyítette meg. Csakhogy amikor Jelcin magánosítási programja végül nyilvánosságra került, az már nem tartalmazta az újonnan privatizált gyárak kollektív tulajdonlását. (Kravcsuk hasonló fordulatot hajtott végre Ukrajnában, ámbár ott a magánosítás lassabban zajlott.) A mozgalom aktivistái azzal a ténnyel vigasztalták magukat, hogy a program legalább a “kollektíva” szempontjából könnyebbé tette a részvények többségének, ha nem is mindnek a megszerzését, mint korábban remélték. Ám minthogy a részvények nem lehettek közös tulajdonban, és minthogy a dolgozók képtelenek voltak megszervezni önnön részvényeik egyesítését, a program hamarosan teljesítette kitűzött célját: elérte, hogy a dolgozók semmiféle befolyással ne rendelkezzenek a vállalat irányítására.

3. A kollektív harc élménye

A forradalom elôtti orosz munkásság osztályöntudata természetesen nem készre csiszolt alakjában bukkant elô a cári Oroszország társadalmi viszonyai közül, még ha ez utóbbi igen kedvezô hátteret kínált is a számára. (Érdemes megjegyeznünk, hogy a szovjetek például Ivanovóban és Szentpétervárott egészen spontán módon jöttek létre már 1905-ben.) Az igazság az, hogy viszonylag gyors lefolyású, ám annál hevesebb és élménydúsabb osztályharc során fejlôdött ki. Az erôteljes elnyomás ellenére ez a dolgozói mozgalom a cári rezsim idején negyed századig képes volt kitartani. E harci tapasztalatok nélkül, különösen ami az 1905 és 1912–14 közötti szakaszt illeti, nehéz volna elképzelni azt a menetet, melyet 1917 végül is követett.

Ehhez még hozzá kell vennünk a bolsevik párt szerepét, mely döntô jelentôségű 1917 kimenetelében. De a párt szerepét nem foghatjuk fel teljesen különálló tényezôként. Annak, hogy egy ilyen párt létezhetett, az volt az oka, hogy a társadalmi feltételek ennek kedveztek. A párt viszonya a munkástömegekhez és a dolgozói mozgalmakhoz dialektikusnak volt mondható. Elsôsorban 1905-öt követôen túlnyomórészt munkáspárttá vált, mely egyesítette a legöntudatosabb, forradalmi munkásokat, akik önmagukat a munkástömegek szerves tagjaiként tartották számon. A párt egy jelentős osztályharcos idôszak felgyülemlett tapasztalataiból jött létre.

A cárizmussal szemben a bürokratikus rendszer, éppen sérülékeny jellege miatt, még rövid idôre sem volt képes megtűrni semmiféle független munkásszervezôdést vagy -mozgalmat. A szovjet dolgozók képtelenek voltak egy kis szabad teret nyerni a rendszeren belül, mígnem Gorbacsov liberalizációja biztosította ezt számukra. Ez a liberalizmus szinte azonnal a rendszer halálát jelentette. Nem azért, mintha Gorbacsov egy független munkásmozgalmat akart volna útjára bocsátani, hanem mert szándékosan nem tett semmit elfojtására.

Azonban a szovjet munkásoknak túl rövid idô állt rendelkezésére. A munkahelyi szintet meghaladó közös harc és független önszervezôdés tekintetében csaknem teljesen tapasztalatlanul csöppentek a nyilvánvaló politikai válság kellôs közepébe. És csekélyke tapasztalata is alig néhányuknak volt. Gorbacsovot megelôzôleg ugyan idôrôl idôre, nagyobb számban elôfordultak spontán összetűzések, de ezeket gyorsan lokalizálták és leverték, így alig hagytak nyomot a kollektív tudatban. Következésképpen, még ha a szovjet dolgozók mozgolódni kezdtek is, nem volt tapasztalatuk a folytatáshoz, mivel ahhoz már a független, közös küzdelem élményére lett volna szükségük, hogy a korporatista örökséget legyôzzék, egyúttal a szolidaritás szoros kötelékét hozzák létre.

4. A gazdasági összeomlás

A gazdasági összeomlás mindkét idôszakban kulcsszerepet töltött be. Az imperialista és a polgárháború következménye, a gazdasági összeomlás, mely nem sokkal az októberi forradalom után következett be, párhuzamosan a polgárháborúval és az államépítés szükségleteivel, kulcstényezônek bizonyult a munkavégzés háttérbe szorulásában. Ez a folyamat egészen 1921-ig változatlan maradt. Az ipar csak 1926-ban tudta forradalom elôtti teljesítményét újra elérni. A nagy arányú munkanélküliség súlyosan hátráltatta a munkások önszervezôdését. Ennek eredményeként a munkásosztály az októberi forradalom után hamarosan megszűnt önálló történelmi lény lenni. A munkások meghatározó szerepet játszottak a polgárháborús gyôzelemben, ám a szovjet demokrácia alig késôbb utat engedett a pártdiktatúrának. A pártot, mely sok tekintetben a munkások érdekét szolgáló forradalmi mozgalom támogatására jött létre, sok öntudatos, elszánt munkás alkotta. Csakhogy a munkásosztály mint olyan, már amennyire egyáltalán még létezett, nem rendelkezett a közvetlen beavatkozás eszközeivel. Ez vetette meg aztán a végső alapot a bürokratikus rend felvirágzásához. Napjaink oroszországi gazdasági válsága enyhébb, mint a polgárháborús időké, de éppen a békeidőben való előfordulás teszi mélységben és tartamban példa nélkülivé az újkori nagyhatalmak történetében. Ami a mi vizsgálatunk szempontjából ennél is fontosabb: a gazdasági válság már csíraállapotában csapást mért a munkásmozgalomra, működését jelentôsen visszafogta, ha ugyan maradéktalanul be nem szüntette.

Meglepô módon a korporatív rendszer korábbi szociális támasztékainak (a paternalista állam- és vállalatirányítás, a biztos munkahely, a garantált megélhetés stb.) gyors eróziója nemcsak hogy nem gyengítette a rendszer népszerűségét a munkások és vezetôik körében, hanem éppen ellenkezôleg: megerôsítette azt. A mára hivatalos rangra emelt korporatizmus résztvevôinek neve: “szociális partnerek”. A függô helyzetben lévô osztály állandósult kollaborációja nagyrészt a gazdasági válság miatt fellépô súlyos elbizonytalanodásnak és a tehetetlenség érzésének tulajdonítható.

A restauráció “sokkterápiás” útjának választása mögött az a politikai motívum húzódott meg, hogy egy lehetséges munkásellenállás alól minél hamarabb kihúzzák a szociális talajt. A munkások demoralizálása révén nyílt lehetôség Jelcin 1993. októberi államcsínyére, és annak kiépítésére, amit nem tekinthetünk másnak, mint diktatúrának, még ha “puha” is. (Ez ideig nem mutatkozott szükség további elnyomásra.) A puccs közvetlenül a Jelcin gazdasági elképzeléseivel szembehelyezkedô parlament ellen irányult, egyúttal megelôzô intézkedés is volt az esetleges munkás-ellenállás elrettentésére. (Nyilvánosságra került, hogy Jelcin íróasztalán csak aláírásra vár a rendelet, mely kimondja a legfôbb szakszervezeti szövetség feloszlatását, melynek elnöke támogatta a parlament Jelcin-ellenes állásfoglalását.) A puccs kimondottan sikeresen elejét vette a szakszervezeti vezetés rejtett militáns tendenciáinak.

5. Következtetés

Ez az összehasonlító elemzés néhány elképzelést ajánl arra nézve, hogy mi is vár az oroszországi munkásosztályra, ha ismét a történelem szereplôjévé kívánna válni. A közeljövôre vonatkozó következtetések nem valami fényesek. Ugyanakkor hiba volna egyszerűen “leírnunk” az orosz munkásosztályt. Efféle készségre akadt példa a nyugati szocialisták között, akiket a peresztrojkába és a Szovjetunióban újonnan ébredô független munkásmozgalomba vetett remények sorsa vezetett a kiábránduláshoz.

Le kell szögeznünk, hogy azok a körülmények, melyek hozzájárultak az orosz munkásosztály gyengeségéhez, meg fognak változni, sôt, máris változófélben vannak. Viszont az egyik ilyen körülményt a fejlett országok munkás és szocialista erôinek jelenléte, és oroszországi társaiknak nyújtott közvetlen támogatásuk szolgáltatja.

Érdemes megismételnünk: a huszadik századi orosz történelem szörnyű tragédiája szorosan összefügg a fejlett kapitalista világ szocialista szervezeteinek erôtlenségével. Az egykori Szovjetunió népei kétségbeejtôen kemény árat fizettek azért, mert Nyugaton nem jött létre a szocializmus. Egyszersmind a szovjet bürokratikus diktatúra közvetve vagy közvetlenül kulcsszerepet játszott a szocializmus elvetésében, és abban, hogy féken tartotta a szocializmus hiányáért manapság ugyancsak borsos árat fizetô nyugati munkásosztályt forradalmi potenciáljának kibontakoztatásában.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Tisztában vagyok azzal, hogy a “forradalom” szót igen tág értelemben használom, amikor a szovjet rendszer összeomlására alkalmazom. Akárhogy is, a hivatalnok-diktatúra helyébe, még ha csak átmenetileg is, valamiféle demokratikus rend lépett, mely egyszerre létezett a tôkés restauráció megindulásával.

² Elemzését pontról pontra az 1936-ban írott Az elárult forradalom tartalmazza.

³ Egy üzemi munkásbizottság vezetôjének, A. Kalacsevnek személyes közlése.

⁴ Lásd például Rizskovnak a kormány reform-programját a Legfelsô Tanács elôtt 1990 májusában bemutató beszédét: Trud, 1990. május 25. A népesség még erre a felhígított programra is széles körű elutasítással reagált, sztrájkfenyegetések sora és pánikhullám söpört végig az országban, miközben Janajevet, a szakszervezeti szövetség soha semmi önállóságot nem bizonyító vezetôjét arra kényszerítették, hogy módosítsa eredeti véleményét. (Trud, 1990. június 16.) Errôl többet l. D. Seppo: Les épines du marché. Inprecor, 1990. június 15–28. 7–11.

⁵ L. Trockij: Az elárult forradalom. Áramlat Könyvkiadó, 1990.

⁶ W. H. Chamberlin: The Russian Revolution. Gosset and Dunlap, N.Y., 1965. vol. II. 153.

⁷ D. Mandel: The Petrograd Workers and the Fall of the Old Régime. Macmillan, London, 1983. 18–21.

⁸ Az üzemi bizottságokról l. D. Mandel: Factory Committees and Workers’ Control in Petrograd in 1917. International Institute for Research and Education, Amsterdam, 1993.

⁹ A DKT-król l. D. Mandel: ‘Revolutionary Reform’ in Soviet Factories. Socialist Register 1989. Merlin, London 1989, és The Struggle for Power in the Soviet Economy. Socialist Register 1991. Merlin, London, 1991.]

"A kommunizmus fekete kőnyve" propaganda céljából íródott – így méltán futott be szép karriert. A recenzió a könyv állításait a történelmi tényekkel szembesíti. (Stephane Courtois: Le livre noir du communisme. Robert Laffont, Párizs, 1997.)

Hosszú idő elteltével a számok már csak megközelítő pontosságúak, és csak a nagyságrendre vonatkozóan adnak információt. A sétifi megtorlás (1945) áldozatainak számát a becslések hatezer és 45 ezer közé teszik. Madagaszkáron (1947) állítólag 80 ezer áldozat volt. Az Indokínára (1945–54) vonatkozó számok a források szerint 800 ezer és 2 millió között váltakoznak, Algériában (1954–62) pedig 300 ezer és 1 millió között. Ha Tunéziát és Marokkót figyelembe sem vesszük, és eltekintünk attól is, hogy megemlítsük a franciák felelősségét a közelmúlt olyan katasztrófáival kapcsolatban, mint a ruandai népirtás, ezek a gyászos adatok akkor is azt mutatják, hogy – ha az áldozatok számával összevetjük Franciaország népességének nagyságát – Franciaország a század második felének tömeggyilkos országainak élmezőnyébe tartozik.

Oly megátalkodott makacssággal folytatta a gyilkolást, hogy azt is mondhatnánk: e bűn bele volt kódolva az akkori politikai rendszerbe. Mert hiszen bűnről van szó. A két évtizeden keresztül, két kontinensen is folytatott megtorlás jellegében olyan volt, amilyennek az új francia büntetőtörvénykönyv az emberiség elleni bűnöket definiálja: “Rendszeresen ismétlődő tömeges kivégzések, emberek elrablása és eltűnése, emberek megkínzása és más embertelen cselekedetek.”

A Francia Kommunista Párt volt az egyetlen jelentős politikai szervezet, mely fellépett ez ellen az egyszerre kegyetlen és őrült gyakorlat ellen. A párt veteránjai jól emlékeznek erre a nehéz harcra, melyet szinte teljesen magukra hagyatva kellett megvívniuk. A túloldalon ez a múlt semmi gondot nem okoz, és François Bayrout, aki annak a kereszténydemokráciának a politikai örököse, amely bármely más politikai szervezetnél mélyebben kötődött a gyarmati elnyomáshoz, nemigen zavarták a múlt emlékei, amikor a képviselőházban a széksorok alkotta félkör másik oldalán ülőknek felmutatta A kommunizmus fekete könyvét. Úgy tűnik, a memória is képes érdekes változásokra.

A tények eltorzítása

Egyetlen könyv? Inkább könyvek. Egy rendhagyó gyűjteményes kötet, melyhez a mű szerkesztője, Stéphane Courtois írt bevezetést és utószót, megpróbálván megadni az egész mű irányultságát. A kiadótól megtudjuk, hogy az előszót eredetileg az időközben elhunyt François Furet írta volna. Ez esetben bizonyára egy okos előszót olvashattunk volna. Stéphane Courtois más eszközökkel élt: az általa írt szöveg a történetírásban fel-felbukkanó publicisztikai technikákat látszik szentesíteni. (Így aztán, miközben a “fotók okozta sokkhatásról” értekezik, hosszasan panaszkodik is a könyvbeli illusztrációs anyag szegényessége kapcsán.) Posztulátumai a jelszavak hatékonyságával vetekednek. A kommunizmus úgy hordja magában a terrort, mint felhő a vihart. Ez öröktől fogva és mindörökre bele van írva genetikus–politikai kódjába.

Vajon nincs-e a VIII. Henrik által 1535-ben lefejeztetett Morus Tamásnak, az Utópia írójának emlékműve a Kreml tövében? Ahelyett, hogy minden kommentár nélkül, egyszerűen felvesszük a kommunizmus bűneinek listájára a volgai németek 1941-es deportálását, nem lett volna-e méltányosabb megemlíteni azt, hogy nyilvánvaló stratégiai megfontolások legalább részben igazolják ezt a tettet egy olyan órában, amikor az ország a túlélésért harcolt? Meg azután az Amerikai Egyesült Államok is minden formaság nélkül az egész háború időtartamára internálta az esetenként már igen régóta az országban élő japán bevándorlók ezreit, akik pedig biztosan nem jelentettek hasonló potenciális veszélyt.

Az ennyire megszállott acsarkodás már szinte lehangoló. Nincs-e így is elég okunk az elborzadásra? Az áldozatoknak a propaganda eszközeiként való felhasználása mintha már a szenvedéseik iránti közönyről tanúskodna.

Csakhogy Stéphane Courtois ambiciózus célt tűzött maga elé: tudván, hogy a nácik bűnei, nevezetesen az európai zsidóság kiirtásának kísérlete úgy vésődött be az emberiség kollektív emlékezetébe, mint a legnagyobb szörnyűségek egyike, analógiát kíván felállítani a nácizmus és a kommunizmus között. A nácizmus 25 millió áldozata egyfelől, másfelől a kommunizmus áldozatainak 100 millióra becsült száma, és máris itt lenne a bizonyíték, hogy a második rendszer négyszer olyan bűnös, mint az első. Annyi bizonyos, hogy az áldozatokat nem lehet összehasonlítani. A zsidókat és a cigányokat zsidó, illetve cigány voltuk miatt gyilkolták meg. Bár a forradalmi retorika követelményei miatt a bolsevikok kijelentései távolról sem voltak tekintettel a nüanszokra, ezeket idézve Stéphane Courtois-nak mégis el kell ismernie, hogy a bolsevikok, amikor a burzsoá, kulák stb. ellenség likvidálását követelték, ezekkel mint “osztállyal” szemben léptek fel. Bevezeti tehát az “osztályirtás” fogalmát, amely szerinte pontosan azonos a “népirtással”. Csak ámulhatunk ezen a merész gondolati csúsztatáson. A nácik szemében egy zsidó fogantatásától a haláláig pusztán zsidósága által definiáltatott. Egy, a javaitól megfosztott burzsoá azonban nem burzsoá többé. A francia forradalom meg akarta semmisíteni az arisztokráciát mint osztályt vagy mint kasztot (ez részben sikerült is). Azonban a hajdani arisztokratákat, miután megfosztották őket címeiktől és privilégiumaiktól, nem küldték automatikusan vérpadra, vagy legalábbis közülük kevesebben végezték ott, mint a munkások vagy a parasztok közül.

Stéphane Courtois ezt írja: “A sztálini rezsim által szándékosan előidézett éhínségnek kitett ukrajnai kulákcsalád gyermekének éhhalála ugyanannyit ‘ér’, mint a nácik által a varsói gettóban halálra éheztetett zsidó gyermek halála.” Ez az összehasonlítás azonban semmit sem ér, hiszen amennyiben az az ukrajnai gyermek túlélte az átmeneti éhínséget, a továbbiakban lehetősége volt az életre, míg az éhínséget túlélő gettóbeli zsidó gyermekre Treblinka gázkamrája várt.

A tények eltorzításában Stéphane Courtois egészen odáig elmegy, hogy megemlíti az SS-főnök, Rudolf Hess nevét is, mégpedig egy, a szovjet táborokról szóló dokumentációval kapcsolatban, melyet állítólag alárendeltjei állítottak össze számára. Ennek alapján hozta aztán létre Rudolf Hess Auschwitz-ot, mely tábort azonban egyetlen gondolkodó lény sem hasonlíthat össze még a Gulág legszörnyűbb létesítményeivel sem. Stéphane Courtois és a hozzá hasonlók mindig is belebotlanak a Shoah letagadhatatlan egyediségébe.

A megszüntetett tér és idő

Nicolas Werth-nek köszönhetően, aki több mint 250 oldalt – könyvet a könyvben – szentel a Szovjetunióbeli erőszak, megtorlás, terror témájának, végre elbúcsúzhatunk ettől a 30-as évek legrosszabb agit-propját idéző előszótól, és megkönnyebbülten merülünk el ismét a történelemben. De miért kellett ennek a figyelemreméltó munkának egy ilyen kétes környezetben megjelennie? És főleg, miért kellett ennyire redukálni a témát? A szerkesztő, Stéphane Courtois, aki kedveli a fellengzős kijelentéseket, Sztálinnal kapcsolatban a következőt jósolja: “Kétségtelen, hogy a Történelem a XX. század legnagyobb politikusaként tekint majd Sztálinra, amiért sikerült neki az 1922-es kis Szovjetuniót egy szuperhatalom rangjára emelnie.”

A legkevesebb, amit mondhatunk az az, hogy Nicolas Werth tanulmánya nem adja meg a kulcsot ehhez a vitathatatlan felemelkedéshez. Senki sem kételkedik abban, hogy a szovjet társadalom olyan erőszakos és olyan megkínzott volt, mint amilyennek ő aprólékos pontossággal leírja. De ez a társadalom nemcsak ilyen volt, hiszen sem a Gulágon végzett kényszermunka (a maga közepesnél is gyengébb gazdasági teljesítményével), sem az általános lelki kényszer nem biztosíthatta azt a dinamizmust, mely valóban képes lett volna az ország átalakítására. A Szovjetunió történetét pusztán az ottani terror történetére redukálni éppen olyan téves, mintha a francia IV. Köztársaság történetéből csak a gyarmatokon elkövetett gyalázatos tetteket emelnénk ki, s figyelmen kívül hagynánk azt a tényt, hogy ez a rezsim mellesleg új lendületet tudott adni az országnak, a háború és a megszállás miatt meggyengült Franciaországot újra a prosperitás útjára vezette.

Egy ilyen témaválasztás távolról sem segíti elő a múlt megértését, sőt a jelent is enigmatikussá teszi. A nyugatiak – elsősorban az értelmiségiek – vak felelőtlenségét mélyen elítélő Stéphane Courtois felháborodása odáig terjed, hogy nagyon elcsodálkozik azon, hogy napjainkban “nyíltan forradalmi csoportok még tevékenykedhetnek, és teljes legalitást élvezve [a szerző kiemelése] terjeszthetik nézeteiket, és megvetően utasíthatják vissza az elődeik bűneire vonatkozó legkisebb kritikai észrevételt is.”

Keleten, a közvetlenül érintett népek sokkal tisztábban látnak e kérdésben. Ha az a rezsim, melyet elszenvedtek, nem lett volna más, mint véres megtorlások gyászos sorozata, mivel lenne magyarázható, hogy a kommunizmus eszméjének még mindig ennyi híve van ezekben az országokban? Mivel magyarázható, hogy Lengyelország, a Szovjetunió “ellenség-nemzete”, melynek kemény megpróbáltatásait Andrzej Poczkowski idézi fel a könyvben, alig néhány évvel a szovjet blokkból való kiszakadás után teljesen demokratikus módon neokommunista elnököt és neokommunista parlamenti többséget juttatott hatalomra?

Mit mondjunk végül a mű azon törekvéséről, mellyel megszüntetni kívánja az időt és a teret? A szerkesztő számára mindig és mindenhol egyedül a kommunista ideológia a felelős az állandó terrorért. A sommás ítélkezést elutasító Jean-Louis Margolin kitér a konfuciuszi hagyomány jelentőségére az ázsiai kommunista országokban (kivéve Kambodzsát), és hangsúlyozza e hagyomány különleges szerepét ezen országok közelmúltbeli történetében, beleértve annak legtragikusabb aspektusait is.

Kubáról értekezve Pascal Fontaine is megemlékezhetett volna a helyi caudillista tradícióról, melyet François Maspero oly részletesen elemzett Fidel Castróról írva. És végül miféle aberráció kell ahhoz, hogy ugyanúgy ítéljük el a nicaraguai sandinistákat (akik vállalták a demokratikus megmérettetést), mint a Fényes Ösvény dühödt őrültjeit?

Egy nagy hiány: az ellenfél. A könyvben minden kommunista kísérletet úgy írnak le, mintha üvegbúra alatt zajlott volna le, a külvilágtól teljesen elvágva. Miért nem tesz említést Nicolas Werth a külföldi intervenciós erőkről, melyek elkeseredetten igyekeztek megfojtani a fiatal bolsevik forradalmat? Ha van Kuba történelmében központi jelentőségű esemény, az minden bizonnyal annak az inváziós seregnek az 1961-es partraszállási kísérlete, melyet a világ legerősebb hatalma látott el fegyverekkel. Ezzel kapcsolatban megtudhatjuk, hogy a sziget katonai körzetekre volt osztva, s az egyes körzetek védelmét a forradalmi védelmi bizottságok látták el. De a disznó-öbölbeli eseményekről a szerző csak annyit közöl, hogy Fidel Castro ezt használta fel “ürügyként” arra, hogy betiltsa a La Quincena magazint!

Az amerikaiaknak arról a szándékáról, hogy bármi áron – többek között a kikötők elaknásításával – végezzenek a sandinistákkal, még csak említés sem történik. Tudjuk pedig, hogy a bekerítettség érzete, a külföldi intervenció és a blokád fenyegetése milyen termékeny talajt jelent a paranoiás megtorláshoz. E momentumok elhallgatása kétségkívül lehetővé teszi a szerzőknek, hogy úgy írják le a gonosz erőit, hogy azok lényegi, belső perverzitása világosan megmutatkozzék, szemben egy, a szigorúan a passzív és borzadó néző szerepére kárhoztatott világgal. Ez a szemfényvesztés azonban annulálja a dialektikát, amely pedig a történelem vázát adja, s amely nélkül az nem más, mint “egy idióta által elmesélt, zajos, dühös, és semmit sem jelentő történelem”.

A másik hiányosság: az emberi tényező. Kell-e még ismételni, hogy a kommunizmus hívei egy olyan eszméhez csatlakoztak, amely univerzálisnak és felszabadító jellegűnek határozta meg magát? Az, hogy ez az ideál eltorzult, semmit nem von le motivációjuk őszinteségéből. És pusztán ennyi elég ahhoz, hogy megkülönböztessük őket náci ellenfeleiktől, akiknek nyíltan vallott programja az volt, hogy egy magasabbrendűnek mondott “faj” uralma alá hajtsák az alacsonyabbrendűnek bélyegzett népeket, és azokat, ha nem is mindig kiirtásra, de mindenképpen szolgasorsra szánták. Az emberiség számára elfogadható nácizmus elképzelhetetlen: magában a fogalomban ott van az ellentmondás.

Még a kommunista ideál eltorzulásából következő döbbenetesen nagy számú áldozatot figyelembe véve sem tagadható, hogy ez az eszme a remény hordozója volt az egész világon. Kétségtelen, hogy a Kommunista Internacionálé történetének vannak sötét fejezetei, de működését oly sommásan elítélni, ahogy azt Stéphane Courtois és Jean-Louis Panné teszik, az már a karikatúra határát súrolja. Több az igazság a “forradalom utazó ügynökeivel” kapcsolatban Malraux, Koestler vagy akár Jan Valtin műveiben, mint ezeken az oldalakon, ahol a szerzők egyszerűen gyilkológépekként írják le őket, akik még sokáig megmaradnak az emberiség emlékezetében.

A nácizmus történelmi szankciója végleges, veresége tette azzá: az állítólagos felsőbbrendű embereket lefegyverezték és hazaküldték. A kommunizmus becsülete és jövője az Artur Londonhoz hasonló militánsokban ölt testet, aki életét egy nemes ügynek áldozva végigszenvedte azt, hogy először az ellenség deportálja és kínozza meg, majd megélte azt a tragédiát is, hogy azok kínozzák meg, akiket az övéinek hitt: megőrölte őt ez a kegyetlen gépezet, és mégis hű maradt ifjúkora ideáljához.

A jelen súlya

Ami pedig a kapitalizmus fekete könyvét illeti, nos az mindennap itt íródik szemünk előtt, a saját életünkben. A pénzpiacok diktatúrájának uralma alá hajtott népek; a pusztító munkanélküliség; a terület feletti ellenőrzés megszerzése érdekében cinikusan kirobbantott törzsi háborúk; a nemzetközi intézmények által kikényszerített gazdasági diktátumok, melyek az egészségügyi költségek radikális korlátozásával tovább rontják az emberek életesélyét; a megszámlálhatatlanul sok kivándorló, aki azért kényszerül elhagyni hazáját, mert helyzete reménytelen… És ha minden rendszert ártatlan áldozatainak száma alapján kell megítélni, vajon milyen súllyal esik latba az a napi 10 000 gyermek, aki éhen hal a harmadik világban?

Az emberek tragédiája többet érdemel egy szenzációhajhász könyvnél. A helyzet javításához propaganda-műveleteknél többre van szükség.

(Fordította: Takács M. József)