1967. október 9-én, a bolíviai La Higuera-ban, egy apró tanteremben kivégezték Ernesto Che Guevarát, akit előző nap fogtak el. Így fejezte be életét az az ember, akit Jean-Paul Sartre korunk legteljesebb személyiségeként emlegetett. Argentína, Guatemala, Kuba, Kongó és legvégül Bolívia. Forradalmi elhivatottsága egyre újabb és újabb utakra indította, mindvégig azzal a nemes céllal a lelkében, hogy enyhítsen a szegények szenvedésein. Utolsó állomása La Higuera lett. 1962 és 65 között Ahmed Ben Bella miniszterelnök, az alábbi visszaemlékezés szerzője, gyakran találkozott vele Algírban, mely akkoriban menedéket nyújtott a világ összes anti-imperialistája számára.

***

Már harminc éve, hogy Che Guevara nem hagyja szunnyadni lelkiismeretünket. Téren és időn át egyre csak “Che” hangját halljuk, mely válaszra kényszerít: igen, az emberben valóban csak a forradalom képes fényt gyújtani. A világ minden táján megjelent képek tanúsága szerint “Che” kiterített testéből is ez a fény sugárzott, valahol ott, Nancahuazu-ban; utolsó pillantásának üzenete a mai napig lelkünk legmélyére hatol.

“Che” hős volt, tudatos hős; asztmás, gyenge szervezettel. Elkísértem néha a Chéra magaslataira, Blida városa fölé. Közös sétáink alkalmával gyakran voltam tanúja, amint a rátörő roham hatására arca egészen zöldre vált. Aki olvasta Bolíviai Napló című könyvét, az tudhatja, hogy élete során mennyire leromlott állapotban kellett szembenéznie a rendkívüli fizikai és erkölcsi megpróbáltatásokkal.

Mindaddig, míg a forradalom máshová nem szólította, Kuba volt “Che” második, választott hazája. Élete és sorsa annyira összefonódott az országgal, hogy ha “Che”-ről beszélünk, Kubát és a mi személyes kapcsolatunkat is meg kell említeni.

Ernesto Che Guevarával 1962 őszén ismerkedtünk meg, az amerikai flotta-blokád és a kubai rakétaválság kirobbanásának előestéjén. Algéria nemrég vívta ki függetlenségét, kormánya frissen alakult. 1962 őszén tehát nekem, mint a kormány vezetőjének, ott kellett lennem az ENSZ New Yorkban megrendezett ülésén, melynek keretein belül sor került az algériai zászló ünnepélyes felvonására. Az ünnepséggel függetlenségi háborúnk elismerést nyert, és Algéria végre a szabad nemzetek sorába léphetett.

Az FLN (Nemzeti Felszabadítási Front) politikai osztálya úgy határozott, hogy az ENSZ-ülést követően Kubába kell utaznom. Ez az út több volt egyszerű látogatásnál, politikai elkötelezettségünket juttatta kifejezésre. Kuba akkoriban nehéz időket élt át, ezért Algéria fontosnak ítélte, hogy nyilvánosan is kiálljon a kubai forradalom mellett.

1962. október 15-én, reggel, a Fehér Házba voltam hivatalos. John Fitzgerald Kennedy elnökkel rendkívül őszinte, de éles vitát folytattunk Kubával kapcsolatban. Nyíltan rákérdeztem, vajon sor kerül-e fegyveres összeütközésre az Egyesült Államok és Kuba között. Percig sem titkolta valódi szándékait: “Abban az esetben, ha bebizonyosodik, hogy az orosz rakétasilók nem léteznek, nem; ellenkező esetben igen.” Kennedy olyannyira le akart beszélni arról, hogy New Yorkból egyenesen Kubába utazzam, hogy még egy lehetséges repülőgéptámadást is szóba hozott. Óvott attól, nehogy megtámadják a gépet, mellyel a miami székhelyű kubai ellenzékhez készültem. Ezekre az alig burkolt fenyegetésekre azzal vágtam vissza, hogy egy szabadságharcost – s én annak tartom magam – kubai vagy algériai árulók nem félemlíthetnek meg.

Október 16-án érkeztünk Kubába. Fogadásunkból egész népünnepély kerekedett. A program szerint rögtön a delegáció megérkezése után megkezdődtek volna a politikai tárgyalások a párt havannai székházában. Ám minden másképp alakult. Épp csak letettük bőröndjeinket a szálláshelyünkön, s máris, programot, protokollt sutba dobva, parázs vitába bonyolódtunk Fidellel, Che Guevarával, Raul Castróval és a vezetőkkel, akik még a kíséretükben voltak.

Csak beszéltünk és beszéltünk, órákon át. A Kennedy elnökkel folytatott tárgyalás tapasztalatait természetesen megosztottam velük. A végén azon kaptuk magunkat, hogy amíg az összetolt asztalok körül beszélgettünk, tulajdonképpen kimerítettük a tervezett összes témát. Ilyenformán a pártszékházban tartandó ülésnek nem sok értelme lett volna. Közös megegyezéssel ezért úgy határoztunk, hogy minden további nélkül rátérünk a program következő részére és a találkozót országjáró körúttal folytatjuk.

A fenti kis történet jól illusztrálja kapcsolataink rendhagyó voltát. Az algériai és kubai forradalmak viszonyát csakúgy, mint az én Fidel Castróhoz és Che Guevarához fűződő személyes kapcsolatomat is már a kezdetektől a kötetlenség jellemezte.

1963 októberében, mikor a Tindouf-ügy kapcsán az első komoly fenyegetés érte az algériai forradalmat, a szolidaritás látványos formában mutatkozott meg. Fiatal hadseregünk, mely épp ekkor próbálta rendezni sorait a szabadságharc után, sem légierővel – egyetlen repülőnk sem volt –, sem más harci gépezettel nem rendelkezett. A marokkói fegyveres erők pedig a számunkra legkedvezőtlenebb terepen indították meg támadásukat. A gerillaharcot, az egyetlen ismert és kipróbált harcászati eszközt csapataink itt nem alkalmazhatták. A sivatag hatalmas, csupasz területeivel távolról sem hasonlított az Aures- vagy a Djurdjura-hegységre, a Collo- vagy a Tlemcen-félszigetre, melyek hadseregünknek a természetes közeget jelentették volna, ahol minden zugot és rejteket ismer. Ellenségeink elhatározták, hogy mindenáron letörik szabadságharcunkat, mielőtt az túlságosan megerősödne és másokat is a példa követésére ösztönözne.

Nasszer, egyiptomi miniszterelnök azonnal rendelkezésünkre bocsátotta a szükséges légi fedezetet; Fidel Castro, Che Guevara, Raul Castro meg a többi kubai vezető pedig egy páncélos hadosztályt, huszonkét járművet és több száz katonát küldött. A katonákat aztán a Sidi-Bel Abbestől délre fekvő Bedeau felé irányítottuk, ahol meglátogattam a csapatokat. Ha arra került volna sor, ezek a fiúk készek lettek volna hadrendbe állni értünk.

A tankok infraérzékelővel voltak felszerelve, hogy éjjel is bevethetők legyenek. Ezeket a harckocsikat Kuba azzal a határozott feltétellel kapta a Szovjetuniótól, hogy sosem kerülhetnek idegen hatalom birtokába, idegen hatalmon értve a kommunista államokat, például Bulgáriát is. A kubaiakat azonban egyetlen szovjet kikötés sem bátortalaníthatta el. Minden tilalomfát ledöntve, perc késedelem nélkül a veszélybe sodródott forradalom megsegítésére vezényelték a tankokat.

Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Tindouf-ügy hátterében az USA áll. A marokkói csapatszállító gépeket például amerikai pilóták vezették. Tulajdonképpen azonos szituációban, az Egyesült Államok politikai fenyegetésének hatására került sor az Atlanti-óceán partvidékén, Angolában, és más országokban végrehajtott kubai intervenciókra is.

Talán érdemes részletesebben kitérnem a páncélos hadosztály megérkezése körüli eseményekre. Ez az anekdota is nagyszerűen illusztrálja az országaink közti viszonyt.

Egy alkalommal Kuba ígéretet tett, hogy három milliárd régi frank értékben segélyt folyósít Algériának. Mikor 1962 októberében Kubába látogattam, Fidel Castro ragaszkodott hozzá, hogy eleget tegyen ennek a megállapodásnak. Kuba gazdasági helyzetére való tekintettel a kifizetést természetesen nem pénzben, hanem cukorban képzelte el. Bár úgy vélekedtem, hogy Kubának nagyobb szüksége van erre a cukorra, mint nekünk, Castro hallani sem akart az ellenvetéseimről. Úgy egy évvel ezt a beszélgetést követően kubai felségjelzésű hajó kötött ki Oránban. Rakterében ez a bizonyos cukor, s meglepetésünkre két tucat tank, és a segítségünkre sietett kubai katonák százai. A bajtársi gesztusról Raul Castro egy kitépett füzetlapon értesített. Nyilván nem hagyhattuk, hogy a hajó üresen térjen vissza. Megraktuk hát mindenféle algériai áruval, és végül – Jorge Seguera nagykövet tanácsára – még néhány arab telivérrel toldottuk meg a szállítmányt. Ezzel sajátos cserekereskedelem kezdődött köztünk. Minden gazdasági érdektől mentes volt, egyedül a szolidaritás szentesítette; s bár a játékszabályokat a – néha kényszerítő – körülmények diktálták, ez a cserekereskedelem mindvégig kapcsolatunk alapvető eleme maradt.

Che Guevara teljesen tisztában volt vele, hogy számtalan buktató adódhat, melyek aláássák és meggyöngítik az igazi forradalmi fellépést. Jól tudta, hogy minden terv és próbálkozás – még a legszélsőségesebb is – eleve határok közé szorított. A határokba pedig azonnal beleütközünk, amint a forradalom kapcsolatba kerül – legyen ez a kapcsolat akár közvetlen, akár közvetett – a piac farkastörvényeivel és számító racionalitásával. Az 1965 februárjában Algírban megrendezett Afro-Ázsiai Konferencián Che Guevara ezekre a csapdákra nyilvánosan is rámutatott.

A kubai rakétaválságot lezáró sajnálatos események, valamint az Egyesült Államok és a Szovjetunió között született megállapodás kesernyés szájízt hagytak maguk után. Mindezekről meglehetősen éles hangú vitám volt a Szovjetunió algériai nagykövetével. Az Afrikában egyre inkább kiéleződő helyzet, valamint a nemzetközi viszonyok ilyetén alakulása hatalmas forradalmi erők létezését sejtette; “Che”-t pedig ráébresztették, hogy az imperializmus láncában Afrika az egyetlen gyenge szem, erőit tehát egyedül erre a célra kell összpontosítania.

Próbáltam megértetni vele, hogy talán nem a személyes jelenlétével segíthet a leghatékonyabban a kontinensen készülődő forradalmi hullám megindításában. Előfordulhat ugyan, hogy egy forradalom külső támogatásra szorul, de a hazai erőforrásokat, amelyekre támaszkodhat, meg kell teremtenie. Mondhattam bármit, Che Guevara ragaszkodott hozzá, hogy valódi tettekkel vegye ki a részét a forradalmakból. Így Cabindába és Brazzaville-Kongóba is többször ellátogatott.

Felajánlottam neki egy magánrepülőt, hogy útjait feltűnés nélkül bonyolíthassa, de visszautasította. Többet nem tehettem, értesítettem a térségben állomásozó nagyköveteket, hogy mindenben álljanak rendelkezésére.

Fekete-Afrikából visszatérőben mindig meglátogatott, és ilyenkor hosszú órákon át beszélgettünk. A kontinens mesés kultúrkincse minden alkalommal lenyűgözte, ám a marxista pártokkal szövögetett kapcsolatai egyáltalán nem elégítették ki, politikai hozzáállásuk dühítette. A Cabindában szerzett tapasztalatai mélyen kiábrándították; a helyzetet pedig csak súlyosbította az egykori Stanlyville közelében folytatott gerillaháború. Csalódott volt. “Che” tevékenységével párhuzamosan mi magunk is a nyugat-zairei forradalmat igyekeztünk megmenteni. Nyererével, Nasszerrel, Mobido Keitával, N’Krumahhal, Kenyattával és Sekou Touréval közös akcióba keztünk. Uganda és Mali katonai szakértőkről gondoskodott, Algéria feladata pedig a fegyverszállítás volt, amit Egyiptomon keresztül, légifolyosó igénybevételével sikerült megoldanunk. Javaslatomra Kairóban gyűltünk össze ülésezni; itt dolgoztuk ki a mentési akció részleteit, és a végrehajtást is innen irányítottuk, amint megkaptuk a katonai vezetők kétségbeesett segélyhívását. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, de sajnos elkéstünk. A szabadságharcot vérbe fojtották Patrice Lumumba gyilkosai.

Egyik algíri látogatása során Che Guevara beavatott Castro elképzeléseibe. Mivel Kubát szigorúan ellenőrizték, lehetetlenség volt Latin-Amerikán keresztül fegyvereket vagy katonákat becsempészni az országba. Algéria viszont eljátszhatta volna a titkos összekötő szerepét. A távolság aligha jelenthetett akadályt; épp ellenkezőleg, még hasznára is válhatott egy hasonló horderejű ügynek, melynek kimenetelét a titoktartás alapvetően befolyásolja. Természetesen gondolkodás nélkül rábólintottam. Azonnal nekikezdtünk az előkészítő munkálatoknak, hogy mihamarább lehetővé váljon a latin-amerikai forradalmi mozgalmak befogadása. Az intézkedéseket Che Guevara irányította. A mozgalmak vezetőit igyekeztünk minél előbb Algírba telepíteni, ahol aztán “Che” társaságában több alkalommal találkoztam velük. Főhadiszállását a vezérkar, amelyben tehát több különböző mozgalom képviseltette magát, az algíri hegyekben, egy kertekkel körülvett, hatalmas villában rendezte be. Úgy határoztunk, hogy ezt az épületet, a Susini-villát, jelképesen nekik ajándékozzuk. A villa arról volt híres, hogy a függetlenségi háború alatt itt folytak a kínvallatások. Rengeteg ellenálló, férfi és nő, lelte itt halálát. Neve ezért örökre fennmarad. Egyszer Che Guevara így szólt hozzám: “Ahmed, súlyos csapás ért minket, elfogtak párat azok közül, akik ismerik a Susini-villát, félek, megtörnek a kínvallatás alatt, beszélni fognak.” Rengeteget aggódott, örökké félt, hogy felfedezik ezt a helyet, ahol fegyveres akcióinkat készítettük elő; vagy, hogy ellenségeink esetleg felismerik a dél-amerikai export–import vállalatok valódi tevékenységét.

Che Guevara 1965. június 19–én, a katonai puccs napján hagyta el Algírt. Ettől az eseménytől különben mindvégig óvott. A győzedelmes forradalmak korszakát rohamos hanyatlás követte. “Che” elutazását, majd Brazíliában bekövetkezett halálát, akárcsak saját tizenöt éves eltűnésemet is, ebben, a visszaesés jellemezte történelmi kontextusban kell értékelni. Patrice Lumumba meggyilkolása csak a nyitánya volt annak a korszaknak, melyben a harmadik világ liberális politikai rendszereinek, köztük N’Krumah, Mobido Keita, Sukarno és Nasszer kormányainak sorra el kellett bukniuk.

Október 9. Ez a dátum lángbetűkkel íródott az emlékezetünkbe. Ezen a napon a rádió testvérem halálhírét harsogta, ellenségeink, akik ellen vállvetve harcoltunk, vészterhes győzelmi dalukat zengték, én pedig, magányos fogoly, mérhetetlen gyászba merültem. Ahogy távolodunk ettől a naptól, úgy mosódnak el lassan a nanchahuazui gerillaháború eseményei. Ám mindazokban, akik még küzdenek és remélnek, “Che” emléke egyre elevenebben él és mindennél erősebben fonódik bele életük szövedékébe. Marad bennük valami “Che” személyiségéből, a szívükhöz nőve. Lelkük legféltettebb, legtitkosabb tartományában, mélyen eltemetett kincs gyanánt őrzik ezt a parányi parazsat, mely felszítja bátorságukat és megsokszorozza erőiket.

Börtönöm áthatolhatatlan csöndjét több száz katona vigyázta. De 1972-ben, egy májusi napon a nyomasztó csendet hatalmas hahota foszlatta szét. Így tudtam meg, hogy Fidel ott van, tőlem pár száz méterre. Épp valami közeli mintagazdaságot látogatott meg, s nyilván még csak nem is sejtette, hogy én is ott vagyok, a dombtetőn, abban az elszigetelten álló, mór stílusú házban, melynek tetejét könnyűszerrel felfedezhette a fák csúcsai fölött. Nyilván a gyarmatosító hadsereg sem véletlenül ebben az épületben rendezte be vallatópincéit.

Ekkor emlékek özöne tört fel bennem, arcok hosszú sora réges régi film gyanánt csak pergett és pergett az agyamban megállíthatatlanul. Soha, mióta elváltunk, Che Guevara emléke nem volt oly eleven, mint akkor, abban a percben. Minket, a feleségem és engem, ez az emlék igazából sosem hagyott el. “Che” egyik nagyméretű fotója mindig ott függött cellánk falán, az ő tekintete volt mindennapjaink, fájdalmaink és örömeink tanúja. Van egy másik kép is. Ezt az újságból vágtam ki, felragasztottam egy kartonra, s műanyag lap alá helyeztem, hogy ne sérüljön. Nekünk ez a legkedvesebb képünk, bujdoklásunk során mindig velünk volt. Ma Maghinában, a szülőfalumban van, idős szüleim házában, akik már nem élnek. Mielőtt száműzetésbe vonultunk volna, náluk helyeztük el a legféltettebb, legértékesebb emléktárgyainkat. A fotó Ernesto Che Guevarát ábrázolja, kiterítve; mellkasa mezítelen, teste fényt áraszt. Mérhetetlen fényt és végtelen reménységet.

(Fordította: Mihályi Patricia)

“Bűnös, aki egy orszában kirobbant egy elkerülhető háborút, de az is, aki nem robbant ki egy elkerülhetetlent.” (José Martí)

*** 

Párizsban újra kiadták Mihael Löwy Ernesto Che Guevaráról szóló, eredetileg 1969-ben írt, nyolc nyelven, számos kiadásban megjelent, Che gondolkodását elemző könyvét (La pensée de Che Guevara. Un humanisme révolutionnaire, Éditions Syllepse, 1997. 158 o.). Azzal a jelentős bővítménnyel, hogy a kötet két új előszót tartalmaz, melyek a ma álláspontjáról is megközelítik forradalmár hősüket. Az elmúlt 25 évben fontos marxista témákról írt könyveivel magának jó nevet szerző – csak példaképpen: a fiatal Marx forradalomelméletéről, Lukács vagy Lucien Goldmann intellektuális fejlődéséről, a latin-amerikai térségről és marxizmusáról, a nemzeti kérdésről stb. írt munkáival – jelentős trockista elemzőén kívül Janette Habel előszava is tartalmaz figyelemre méltó álláspontokat. Utóbbi az etikai mozzanatok jelentőségét méltatja Che politikai harcában. Olyan, a kommuntípusú állam ideáljával összhangban cselekvő és élő vezetőt jellemez, aki erkölcsi szigorával és személyes példamutatásával nemcsak a privilégiumokat és a különleges bánásmódot tagadta meg, hanem államférfiként is harcolt ezek ellen. A szavak és a tettek, az önkéntes cselekvés és a forradalom összhangjának nevében, saját bürokráciájával szemben. (Valószínűleg épp ezért is nagy kár, hogy számos írását máig sem tették közzé Kubában.)

Löwy könyvének eredeti megjelenésekor két évvel voltunk túl Che meggyilkolásán és egy évvel a fejlett centrumországok 1945 utáni egyetlen valóban nagyobb szabású baloldali kihívásán, 1968 májusán. Az idők változnak, s ami az akkori történelmi kontextusban, politikai és társadalompszichológiai atmoszférában magától értetődő volt – és a korszakot átélő emberek számára gyakran az is maradt –, azzal szemben a ma új nemzedékei sokszor tanácstalanul állnak, s bizony álmélkodnak. Ugyanis a ma tapasztalatával valóban nehéz elképzelni annál különbözőbb világot, mint amilyen a hatvanas évek voltak. Az nemcsak a hidegháború, hanem a remény és az utópiák kora volt. Akkor a neoliberalizmust vagy elfelejtették, vagy pedig XIX. századi anakronizmusnak tartották. A harmadik világban a felkelés szellői fújdogáltak, és Kuba a szovjet modellel szemben alternatívát kínáló útnak tűnt. A Dél országai akkor nem humanitárius segélyek tárgyai, hanem az emancipatorikus szolidaritás megnyilvánulásai voltak. Röviden szólva, a hatvanas évek egy illúziókkal és vakságokkal terhelt, de egyben a világos harc és a logikus felkelés korszaka is volt.

Találóan fogalmazta meg ezt a kontrasztot François Maspero Che Boliviai Naplójának 1995-ös újrakiadása előszavában: “A mi korszakunk olyan, amelyben minden történés kulcsa két terminuson nyugszik: a történelem végén és az egyenirányított gondolkodásén. Ezzel szemben ahhoz, hogy megértsük Guevarát, vissza kell térnünk abba a korba, melyben élt – tehát a mozgásban lévő történelem és az antagonisztikus gondolatok állandó konfrontációjának korába.” (19.)

Ha arra gondolunk, hogy, mondjuk, a Párizsi Kommün álmaiból mi maradt harminc évvel későbbre, 1901-re, vagy a felszabadulás utáni reményekből 1974-re, nem is olyan meglepő, hogy ennyi év radikális változásai mennyit nyomnak a latban. És mégis, a kubai–argentin gerilla-orvos üzenetében és életében van valami, aminek kemény magva ma is izzik, ami sokat mond a ma élő generációknak, ami épp ezért sokféleképpen foglalkoztatja is őket.

Löwy önértékelése szerint könyvének Guevara humanizmusáról szóló része az, amelyik legjobban ellenszegült az idő múlásának. Kevésbé áll ez Guevara gazdasági kérdésekről és a szocializmusra való átmenetről vallott nézeteire, továbbá a forradalmi háborúról alkotott elképzeléseire. Térjünk ki mi most – a magyarázó miértek bevonásával – az első és az utolsó témára.

Guevara humanizmusát filozófiai nézeteinek rendszerezésén és interpretálásán keresztül tárgyalja a szerző. Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy szemben azzal az amerikai sajtó által 1959-ben, a gerillaforradalom győzelme után terjesztett denunciálással, miszerint Che Kubába beszivárogtatott kommunista ügynök lett volna, valójában már 1954-től tanulmányozni kezdte a marxista irodalmat és felfogást. Egyfelől a latin-amerikai népek személyesen megtapasztalt nyomorára és elnyomására kapott magyarázatot Marx és Lenin műveiben, másfelől a guatemalai invázió radikalizálta elgondolásait, s ettől indíttatva fordult a fegyveres harc irányába. A guatemalai ellenforradalom győzelme után, mexikói száműzetésben folytatta alapos, például A tőke mindhárom kötetére kiterjedő tanulmányait. Eltérően a kubai forradalom több vezetőjétől, Che ezt a forradalmat kezdte saját módszere szerint, a marxi utat követve értékelni, nem pedig az események után vált marxistává.

Che marxizmusának lényeges karaktere szenvedélyes dogmatizmusellenessége, amely kb. 1960-tól nyilvánult meg írásaiban. Marxot olyan új tudomány megalapítójaként tartotta számon, amelynek magának a valós társadalmi átalakulás folyamatában lehet és kell kibontakoznia – éppen a cselekvést szolgáló, utolsó analízisként. Marx és Lenin tételeit nem látta el a csalhatatlanság dogmájával, mint a II. Internacionálé ortodoxiája, hanem nála a materialista dialektika kritizálható, továbbfejlesztendő, a társadalom átalakulása közben keletkező új problémák megoldását segítő eszköz. Guevara szerepéről, jelentőségéről elmondható, egy analógiával kifejezve a dolgot, hogy a forradalomelmélet megújításában azt a feladatot végezte el – legalábbis a latin-amerikai népek tekintetében –, amelyet Lenin a kontinensen, a II. Internacionálé korában.

Tudjuk, hogy Fidel Castro a kubai forradalmat humanista forradalomként definiálta. Elvtársához hasonlóan a marxizmus humanizmusa sokat foglalkoztatta Guevarát is. A kubai forradalom eredetiségét és jelentőségét abban látta, hogy az megpróbál létrehozni egy olyan megközelítőleg koherens, marxista–szocialista rendszert, melynek centrumában, a forradalom lényeges tényezőjeként, maga az ember áll. A marxi Gazdasági-filozófiai kéziratok jelentőségéről írva Che ezért emelte ki, hogy az ember mint szociális lény felszabadulása az elidegenedés által előidézett ellentmondások megoldása, maga a kommunizmus. A kommunizmus mint humanizmus pedig nem az osztályok fölött álló, absztrakt, keresztény vagy filantróp humanizmus, nem is a régi világ egyszerű tagadása, eltörlése, hanem megszüntetve-megőrzése, tehát pozitív meghaladása.

Egyénisége és példamutató bátorsága mellett ezekért és hasonló gondolataiért lehet Guevara vonzó napjaink ifjúsága számára. Azok számára, akiket humanista és etikus motívumok ösztönöznek aktív elkötelezettségre a mai nacionalizmus és rasszizmus elleni harc vagy a harmadik világgal való szolidaritás vállalásában. Az emberi méltóság és szabadság szeretete nélkül – valaminő strukturalista, antihumanista kifejtésben – a marxizmus nem tudna szellemi erővé válni azon új, rebellis generációk szemében, akik Guevarához hasonlóan nem integrálódtak a tőkés rendszerbe.

Térjünk még ki a forradalmi háborúról alkotott, sokat vitatott guevarai elképzelések és gyakorlat néhány kérdésére. Löwy nem rejti véka alá sem azt, hogy korábbi elemzése sok szempontból elégtelen volt, amennyiben Che katonai–politikai stratégiáját túlzottan is a forradalmi háborúhoz kötötte, sem pedig azt, hogy ma is elutasítja a szakaszokon keresztül megvalósuló forradalom szovjet doktrínáját. Ezzel szemben, Guevarával szólva: “a szocialista forradalom vagy a forradalom karikatúrája” kiélezett alternatívája az érvényes stratégia. De az azért mégis megtalálható tendencia Guevara írásaiban, és még inkább tragikus bolíviai kísérletében, hogy a fegyveres harcra, a falusi gerillára és ebben egy tevékeny kis mag fókuszáló szerepére (noyau du foco) redukálja a forradalmat. Latin-Amerikában ez a tendencia uralkodott a guevarista örökségben, akkor is, ha maga Guevara menet közben finomította álláspontját, s rámutatott a fegyveres harc helyzet-inadekvátságára egy olyan országban, ahol demokratikus rezsim létezik, vagy pedig sürgette a tömegek körében végzendő politikai munkát. A merénylet és a vak terror eszközeit pedig explicit és kategorikus módon vetette el.

A latin-amerikai radikális baloldal életében (például a brazil földnélküli parasztok mozgalmában) a forradalmi érzékenység, a megtörhetetlen ellenállás a fennálló elnyomó renddel szemben élő példa volt és maradt, akkor is, ha a guevarizmus által inspirált bizonyos szervezetek, elsősorban a földrész déli országaiban, elbuktak. Melyek a hagyaték pozitív elemei a guevarista eredetű gerillamozgalmakban, a közép-amerikai országok tekintetében? Löwy négy ilyen mozgalmat értékel, éspedig a következőképpen. Nicaraguában, a nemzeti felszabadítás sandinista frontja átment a foquista- (gyújtópont-) koncepción, de meg is haladta azt, amikor egy olyan diverzifikáltabb és átfogóbb stratégiára tért át, melyben kombinálta a falusi gerillaharcot a városi akciókkal, a szegény negyedekben végzett politikai munkát a helyi felkeléssel, a tömegsztrájkot a politikai szövetséggel. Viszont ha nem választja a guevarizmus befolyása alatt a fegyveres felkelés útját, akkor nem döntötte volna meg (1979 júliusában) a somozista diktatúrát. Salvadorban, a nyolcvanas években a Farabundo Martí Frontnak sikerült olyan politikai és katonai erővé válnia, amely mélyen a szegény néprétegekben gyökerezett. Guatemalában a nemzeti forradalmi egység bizonyos tagjai, csoportjai, mint a fegyveres népi gerilla, azóta is Che eszméire hivatkoznak. “A legújabb zapatista felkelés (Chiapas) egy új, a falusi gerilla eléggé váratlan változatát képviseli: anélkül, hogy a hatalom megragadására törekednének, a mexikói civil társadalom javára váló, a demokráciáért harcoló erők akarnak lenni. A guevarista összetevő a nemzeti felszabadítás zapatista hadseregében olyannyira jelenlévő, hogy ez a mozgalom a nyolcvanas évek során szerves kifejeződésévé vált a chiapasi indiánok közösségének, azután, hogy az 1994. januári felkelés után privilegizálta az alulról, a civil társadalomból jövő politikai akciókat, a mexikói állam autoriter rezsimjével szemben. Öniróniája, a libertariánus–anarchista szabadság iránti érzékenysége révén, a hatalomra törés megtagadása, továbbá a neoliberalizmus elleni harcra vonatkozó internacionalista felhívása következtében Mexikó határain messze túlterjedő, erőteljes visszhangot váltott ki tevékenységével. Mint minden magasabbra törő mozgalomban, az új itt is kibogozhatatlanul keveredik a régivel, de az azért megállapítható, hogy a guevarizmus a forradalmi kultúrának egy váratlan és forrongó, ugyanakkor lényeges alkotóeleme. Che gondolatai a latin-amerikai forradalmárok kollektív képzeletében, módszerbeli és stratégiai vitáiban, hol jobban, hol kevésbé láthatóan, de megtermékenyítően hatnak.

A világ ma – a berlini fal összeomlása, a kelet-európai autoriter rezsimek vége, a kapitalista globalizáció győzelme és a neoliberális ideológia hegemóniája – azon évek megvilágításában tűnik fel, amelyek látták élni és harcolni Ernesto Che Guevarát. Mégis, azok számára, akik nem hisznek az álhegeliánus ‘történelem végében’, sem pedig a liberális–kapitalista piacgazdaság örök voltában, továbbá azok számára is, akik megtagadják a kiáltó szociális igazságtalanságokat és a Dél népeinek marginalizálódását az új világrendben, nos mindezek számára Che humanista és forradalmi üzenete nyitott ablak marad a jövőre” – fejezi be könyve előszavát Löwy (22–23.).

A kötet fontos és érdekes fejtegetéseihez – melyek Guevarára koncentrálva helytállóak is – egy olyan kritikai megjegyzést szeretnék fűzni, amely túlmutat e könyvön, s a ma álláspontjáról az etikai és tudományos szocializmus másutt is gyakran előkerülő viszonyát, esetenként valóságos dilemmáit érinti. Értékelésproblémákat.

Ha a kubai modell valaha a szovjet alternatívájának tűnt, s Guevara az említettek mellett ezért és ebben példaértékű, akkor fel kell tenni azt a kérdést, hogy a karib-tengeri ország miért hasonult olyan nagy mértékben az utóbbi évtizedre az ex-Szovjetunióhoz, mint ahogy ez megtörtént. Általánosabban fogalmazva: érdemes-e úgy foglalkozni hét évtizednyi, másfél tucat közepes és alulfejlett országban keletkezett valóságos kísérlet után a szocializmus problémájával, hogy ezen országok történelmi–strukturális és szaktudományokra is támaszkodó elemzése nélkül, az eszmény erkölcsi tisztaságát és humanista értékeit állítjuk szembe az ún. autoriter rezsimek erkölcsileg alantas karakterével. Valaminő “szeplőtelen fogantatás” gondolatát fenntartani az “annál rosszabb a létezetteknek” alapon – tudományosan aligha lehet meggyőző. Ugyanis ebben a perspektívában szükségképpen az igazi (vagy igazibb) szocializmus küzd a nem igaziakkal – függetlenül azon tapasztalati anyag feldolgozásától, rendszerezésétől és az elméletalkotásban való felhasználásától, amely magyarázatot adhatna az eszményektől való eltérés valóban súlyos, de aligha csak szubjektív politikai és erkölcsi tényezőkre visszavezethető okaira. Ahhoz, hogy a világot megváltoztathassuk, nemcsak másképp kell magyaráznunk, mint ahogy a fennállót magyarázzák nekünk, hanem meg is kell értenünk.

1994 óta veszek részt a Berlini Szabadegyetem Politikatudományi Tanszéke által szervezett, “Átalakulási folyamatok a kölcsönösen függő világban” című kutatási programban. Ennek kilenc alprogramja a transzformáció számos aspektusát elemzi a globalizálódó világban, különös tekintettel arra, milyen visszahatásai voltak a közép- és kelet-európai rendszerváltásoknak a világ más részeire, leginkább a nyugati ipari országokra. Mindazonáltal a következő megfontolások nem a program keretében lezajlott vizsgálódás legfőbb eredményeit foglalják össze. A kutatás során választ kaptunk az eredetileg feltett kérdések egy részére, de közben olyan új problémák merültek fel, amelyek megválaszolására a kutatási munka későbbi fázisaiban fog sor kerülni. A következőkben néhány hipotézist fogok bemutatni a közép- és kelet-európai posztszocialista országokban végbement folyamatok és a nyugat-európai integráció fejlődésének lehetséges kölcsönhatásairól. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ezek nem egy kiérlelt elemzés végkövetkeztetései, hanem eddigi eredményeink puszta extrapolációi.

Európa a hidegháború végén

Peter Gowan brit politikai elemző valószínűleg fején találta a szöget, amikor a mostani helyzetet úgy jellemezte, hogy “a hidegháború vége a vége felé közeledik” (Gowan, 1997. 4.). Valóban, a hidegháború vége nem egy konkrét pillanat, ahogyan sokan hitték 1989–90-ben, amikor egyik “történelmi esemény” a másikat követte. Hat-hét év elteltével egyre világosabb, hogy a hidegháború vége maga is egy korszak, az útkeresés kora, amelyet leginkább az illúziók, valamint hamis és ezért be nem teljesülő remények jellemeznek.

Nyugaton ezeket az illúziókat legtisztábban Francis Fukuyama képviselte, amikor megalkotta híres metaforáját “a történelem végéről”. Ez pontosan kifejezi, hogyan látta a nyugati politikai elit a keleti államszocialista rendszerek összeomlását. Ezen elképzelés szerint a Nyugat már magasabb fokra jutott a Fejlődésben, a többieknek pedig, Délen és Keleten, a fejlődés érdekében a nyugat-európai és észak-amerikai fejlett ipari országokban kialakult szervezeti formákat kell bevezetniük. A piacgazdaság és a kompetitív demokrácia (valamint a többpártrendszer, a szabad választások, a civil társadalom) felé tartó ezen átmenetet pedig a Nyugat segítségével kell megvalósítani.

Délen, a Harmadik Világban ezt már kipróbálták: a Világbank és az IMF erős nyomása mellett számos helyen lezajlottak a Szerkezeti Kiigazítási Programok. De 15 év strukturális kiigazítás ezen programok hatalmas kudarcát hozta, ha az eredményeket a kitűzött célokhoz viszonyítjuk. Nem oldották meg az adósságválságot, és nem sikerült javítani a programot bevezető országok világgazdasági pozícióját. Csupán azt érték el, hogy gazdaságuk megnyílt a globalizációs folyamat előtt, növelve a szegénységet és óriásivá duzzasztva a feketegazdaságot.

Kelet-Európában a nyugati gazdasági és társadalmi formák meghonosítása az átalakulási folyamat egyik legjelentősebb célja. Az a hiú remény, hogy ezeket a célokat egy viszonylag rövid “átalakulási perióduson” belül el lehet érni, a legtöbb reformert – leginkább a “legradikálisabbakat” – teljes behódolásra késztette a nyugati szakértők és tanácsadók előtt, akikről azt hitték, birtokukban van a biztos recept, hogyan lehet egy piacgazdaságot 500 nap alatt felépíteni.

Átmenet a kelet-európai típusú kapitalizmusba?

A zsebükben levő neoliberális tankönyvek által támogatott reformerek és nyugati tanácsadóik valójában “tükrözött leninizmust” valósítottak meg (Gowan, 1995). Hayeket használva fel Hayek ellen, a szocializmus helyébe kapitalista piacgazdaságot akartak teremteni. Ez a törekvés nem tartott sokáig. Hamarosan világossá vált, hogy a neoliberális elmélet nem képes a kapitalista társadalom kialakulására és fejlődésére konzisztens modellt adni (Hübner, 1992. 565.). Így azután nem is meglepő, hogy úgynevezett “nem várt fejlemények” és “nem terv szerinti eredmények” figyelhetők meg szinte minden országban.

A kapitalista társadalom megteremtésére irányuló kétségbeesett kísérlet oka és a kudarc fő felelőse leginkább az a történelmietlen szemlélet, amellyel a neoliberális politikai gazdaságtan a tőkés termelési módot és az annak kialakulásához szükséges feltételeket vizsgálja. A kapitalista gazdaság ugyanis nem a társadalom feltételezett “természetes állapota”, hanem a társadalmi fejlődés hosszas folyamatának eredménye, amelynek szükséges előfeltételei minden országban mások és mások. Ez mindenesetre egyáltalán nem új felismerés – Vera I. Zaszulicshoz intézett válaszlevelében már Marx kifejtette, hogy az általa A tőkében leírtak a nyugat-európai kapitalizmusra vonatkoznak, a kelet-európai kapitalizmus fejlődése pedig számos történelmi tényező függvénye.

Anélkül, hogy további részletekbe bocsátkoznánk, közismertnek foghatjuk fel azt – már ha nem számítjuk a neoliberális közgazdászokat –, hogy a kapitalista társadalom létrejöttéhez nemcsak a technológiai fejlettség egy bizonyos foka szükséges, de differenciált társadalomszerkezet, valamint fejlett ipari munkamegosztás is. A kapitalista társadalmat tehát olyan bonyolult rendszerként lehet elképzelni, amelyben számos alrendszernek különféle forrásokat kell biztosítania a társadalom mint egész fejlődéséhez. A gazdasági alrendszer az anyagi források mobilizálására és ezen forrásoknak a társadalmi csoportok közötti elosztására specializálódott. A politikai alrendszer teremti meg a gazdasági alrendszer politikai támogatottságát azáltal, hogy biztosítja a társadalmi kohéziót a gazdasági többlet újraelosztása és a politikai döntéshozatalban való részvétel jogának garantálása segítségével. Végül a kulturális alrendszer teremti meg azokat a normákat és értékeket, amelyek többé-kevésbé tudat alatt irányítják az egyének cselekedeteit.

Ezek alapján nyilvánvaló, hogy a piacgazdaság kialakulását és további fejlődését nagyban meghatározzák az adott térség történelmi–kulturális előfeltételei. A kapitalista fejlődés tehát függ a történelmi “fejlődési úttól”. De a kapitalista fejlődés lehetséges változatai nemcsak a tértől – azaz az adott térség történelmileg kialakult körülményeitől – függnek, hanem az időtől is: mely pillanatban lép az adott ország vagy régió a kapitalista fejlődés útjára. Ezért a világgazdasági helyzet meghatározza, mit tehetnek az újonnan belépők annak érdekében, hogy utolérjék az ipari országokat. Ennél a pontnál a jelenleg zajló globalizációs folyamat – “a globalizáció kora” – döntő jelentőségű.

Ha a fentiek fényében végiggondoljuk a kelet-európai országok átalakulásának lehetséges eredményeit, nem tűnik túl kockázatosnak megjósolni, hogy feltehetően egy “különleges típusú kapitalizmus” (Albert, 1991) felemelkedését figyelhetjük meg. Ennek legfontosabb vonásait azonban még nem sikerült feltárni. Mindenesetre a globalizáció nem csak az “újonnan jötteket” érinti, hanem az úgynevezett fejlett országok fejlődési kilátásait is befolyásolja.

Átmenet az európai integráció egy új formájába?

A kelet-európai államszocialista rendszerek bukása után az általánosan elterjedt nézet az volt, hogy szükség van az EU (és a NATO) kiterjesztésére Kelet felé, és ennek a kiterjesztésnek azokat a sémákat kell követnie, amelyeket a 80-as években a Dél felé való terjeszkedés során használtak (Hardes–Stupp, 1996). Ez a megközelítés világosan jelzi, hogy a 90-es évek elején kialakult új globális gazdasági helyzetből fakadó következményeket teljesen figyelmen kívül hagyták. Így hát kevéssé meglepő, hogy a Bertelsmann Tudományos Alapítvány és a müncheni egyetem Európa Kutatócsoportja által éves rendszerességgel publikált “Jelentés az integrációs felkészültség fokáról” (Bericht zum Stand der Integrationsfähigkeit, Weidenfeld, 1995) című kiadványban a keleti kiterjesztést úgy kezelik, hogy Nyugaton semmiféle változtatásra nincs szükség, Keleten pedig csak a már meghatározott kritériumokhoz való alkalmazkodás szükséges.

A valóság azonban kissé különbözik ettől az illuzórikus téveszmétől. Mivel az EU jelentős külső verseny nyomásának van kitéve – az észak-amerikai (NAFTA) térség és a Távol-Kelet részéről –, az európai integrációs folyamat legfőbb céljait újra kell gondolni. Az EU-ban domináns szerepet játszó országok a transznacionális vállalatok támogatásával megpróbálják az európai integrációs stratégiákat a változó világgazdasági helyzethez igazítani (Altvater–Mahnkopf, 1993). A kompetitív előnyök kiharcolásához az szükséges, hogy az egész régió versenyképes legyen. Így a globális verseny elkerülhetetlenül drasztikus változásokat hoz az integrációs folyamat eredeti céljaiban. Az EK/EU korai időszakában az alapötlet az volt, hogy olyan egyesült Európa jöjjön létre, ahol a tagállamokban közel azonos társadalmi jólét valósul meg. A termelési és életfeltételek homogenizálása volt talán a legfontosabb cél, amely egyesítette az EK/EU tagjait, és a közösséget olyannyira vonzóvá tette. Érthető, hogy a gazdasági és társadalmi jóléti szint gyors növekedésének és a gazdag és versenyképes “testvérek” által nyújtott segítségnek az eszméje miért olyan vonzó a kelet-európai reformállamok számára. De, sajnos, az idők megváltoztak. A gazdasági integráció ma már egyáltalán nem jelenti a régió homogenizálását. Nem szükséges, de nem is kívánatos húsz Szilikon-völgy létrehozása; szükség van kutatási–fejlesztési központokra, de alacsony bérű alrégiókra és a természeti erőforrások kiaknázására specializált területekre is (Lipietz, 1997). Így az integráció általi felzárkózás régi és vonzó ideáját legalábbis részben feladták az átfogó versenyképesség kedvéért, mely utóbbihoz szükségesek a gazdaságilag és politikailag egységes régió részterületei közötti nagyobb eltérések (Bieling, 1995 és Ziltener,1995).

A “globalizáció kora” két különböző folyamatot juttat érvényre. Az egyik egy differenciálódási vagy heterogenizálódási folyamat, annak érdekében, hogy a legkülönfélébb termelési feltételek egyaránt jelen legyenek; a másik egy mélyebb integráció és homogenizáció a centrumterületeken, ahol erősen támogatott kutatási–fejlesztési létesítmények, magasan képzett személyzet és fejlett kommunikációs hálózatok koncentrálódnak. Ez a kettős cél jellemzi a Maastrichti Szerződés valódi szellemét. A “konvergenciakritériumok” felállítása nem szolgál más célt, mint egy olyan, méltányosnak vélt mechanizmus létrehozását, amely objektíven elkülöníti azokat, akik bekerülnek, és azokat, akik nem. A kvalifikációs kritériumok szelekciós mechanizmusként működnek. Ez feltehetően azt jelenti, hogy hamarosan két csoportja lesz a teljes jogú EU-tagállamoknak: azok, amelyek egyúttal az Európai Monetáris Uniónak (EMU) is tagjai, és azok a másodosztályú tagállamok, amelyek nem képesek bejutni oda. Ezt a feltételezést nem cáfolja az az euro-bürokrácia által közölt hír, miszerint 1998-ban várhatóan csaknem mindegyik jelenlegi EU-tag megfelel majd a konvergenciakritériumoknak – hiszen közismert, hogy ez a kétes siker csupán “piszkos statisztikai trükköknek” köszönhető.

A fenti állítások összegzéseként legfőbb következtetésem, hogy az európai integráció mélyítése és bővítése nem a jól ismert hagyományos formákat fogja követni. Ami a mélyítést illeti, a “maastrichti stratégia” könnyen létrehozhatja a “koncentrikus körök Európáját”, amelyben a centrum EMU-tagországait a másodosztályú EU-tagállamok félperifériája öleli körül. Az európai perifériát pedig a kelet-európai gazdaságok alkotnák, amelyek nem tagjai, csak társult tagjai az EU-nak. Így az utóbbiak nem részesülhetnek a tagállamoknak kijáró támogatásokban, ám legalább meglesz az a relatív előnyük, hogy az EU-n keresztül kijuthatnak a világpiacra, és ily módon benne lesznek a nemzetközi munkamegosztásban.

Mindenesetre a mostani helyzetben ezek pusztán feltételezések. A XXI. századi Európa valódi vonásait csak további kutatások révén ismerhetjük meg.

(Fordította: Magi István)

[Arndt Hopfmann előadása a Budapesti Vitafórumon, 1997 novemberében hangzott el.]

Irodalom

Michel Albert: Capitalisme contre Capitalisme. Paris, 1991.

Elmar Altvater – Birgit Mahnkopf: Gewerkschaften vor der europäischen

Herausforderung. Münster, 1993.

Hans-Jürgen Bieling: Maastricht, neoliberale Hegemonie, deutsche Machtpolitik. Wilderspruch, no. 29. (1995), 39–49.

Peter Gowan: Noe-Liberal Theory and Practice in Eastern Europe. New Left Review, no. 213. (Sept/Oct. 1995), 3–60.

Peter Gowan: The dynamics of European Enlargement. Labour Focus on Eastern Europe, no. 56. (Spring 1995), 4–28.

Heinz-Dieter Hardes – Stefan Stupp: Die Integration Südeuropas: Wirtschaftlicher Wegweiser für eine Osterweiterung der Europäischen Union? Osteuropa-Wirtschaft, 41. (1996) 4., 354–383.

Dirk Holtbrügge: Ökonomische Voraussetzungen und Folgen einer Osterweiterung der EU. Osteuropa, 46. (1996) 6., 537–547.

Kurt Hübner: Wege nach Nirgendwo: Ökonomische Theorie und osteuropäische Transformation. PROKLA, no. 89. (Heft 4/1992), 552–579.

Gabriella Izik Hedri: Die EG und die Staaten des “Visegráder Dreiecks”. Osteuropa, 43. (1993) 2., 154–166.

Jakob Juchler: Die osteuropäische Krise und die Integration Europas. Widerspruch, no. 29 (1995) 101–109.

Kazimierz Laski: Economic Reforms in Central and Eastern Europe since 1989: a Critical Re-evaluation of Some Aspects from the Point of View of the Theory of Effective Demand. Budapesti előadás vázlata, 1995. szeptember 15–16.

Alain Lipietz: Die Welt des Postfordismus. Über die strukturellen Veränderungen der entwickelten kapitalistischen Gesellschaften. Supplement der Zeitschrift “Sozialismus”, 7–8/97.

Sylvia Pintaris: Macht, Demokratie und Regionen in Europa: Analisen und Szenarien der Integration und Desintegratio. Marburg, 1996.

Berndt Röttger: EG-metropolitane Integration und die Krise Linker Wirtschaftpolitik. PROKLA, no. 92., 23. (1993) 3., 473–490.

Werner Weidenfeld (szerk.): Mittel- und Osteuropa auf dem Weg in die Europäische Union, Bericht zum Stand der Integrationsfährigkeit. Güthersloh, 1995.

Patrick Ziltener: EU-Entwicklungsperspektiven und -blocaden. Widerspruch, no. 29. (1995),80–94.

A baloldal erőssége a rendszerkritika (pl. a tőkeviszony kritikája, az állami elnyomás kritikája, a nacionalizmus-kritika stb.), de sokkal gyengébb a pozitív alternatív javaslatok megfogalmazásában. Kevés a koherens, radikálisan új program. Előadásom a baloldal eme gyengébb vonulatát igyekszik erősíteni: egy lehetséges alternatíva számára fogalmazok meg néhány javaslatot. Kérem, hogy a fragmentáltságot, a nyers rövidrezárást, az árnyaltság hiányát tudják be a rendelkezésre álló szûkös időnek.

Kiindulópontom az a történelmi tény, hogy az elmúlt kétszáz évben az emberiség megtapasztalta mind az elfajult piac, mind az elfajult állam zsarnoki uralmának következményeit. A XXI. század felé haladva az alternatívákat kereső humanisztikus, modern baloldalnak az a feladata, hogy túllépjen a “vagy piac, vagy állam” hamis, körbenforgó dilemmáján, és olyan intézményekre, olyan társadalmi önszerveződési formákra tegyen javaslatot – és mozgósítson is ezek érdekében –, amelyek békés, kiegyensúlyozott, kizsákmányolásmentes viszonyokat eredményeznek. Ez a hamis dichotómián túllépő módszertani megközelítés egyben azt is jelenti, hogy javaslataim a neoliberalizmus kontra neokeynesianizmus vitát is meghaladják, és mindkét megközelítést mára már elégtelennek nyilvánítják – jóllehet nem ugyanabban a vonatkozásban és nem ugyanolyan mértékben. A mindkét irányzaton túllépés igénye nem jelenti azt, hogy ne ismernénk el azt a taktikai–stratégiai előnyt, amelyet a neokeynesiánus megközelítés és szövetség jelent a baloldal számára.

Mondandómat három részre tagolom. Állításaim első csoportja a politikai intézményekre vonatkozik. A második csoport a gazdasági intézményekre. A harmadik csoport taktikai–stratégiai megjegyzéseket tartalmaz.

1. A közösségi önkormányzásra, önszabályozásra való áttérés nem eredményezhet civilizációs visszaesést, káoszt. Az anarchia (hatalommentesség) mellett lehet érvelnünk, a káosz mellett nem. A káosz ugyanis barbarizálja a politikai küzdelmeket. A mi célunk viszont éppen a politikai küzdelmek civilizálása, alacsonyabb feszültségszintre szállítása. Ezért mindenütt, ahol a piac vagy az állam visszaszorítását, leépítését szorgalmazzuk, ezt úgy kell értelmezni és megoldani, hogy a helyébe hatékonyabb közösségi önszabályozás lépjen.

2. A hatalom minden lehetséges szintjén a közvetlen demokratikus formákat kell szorgalmaznunk a képviseleti és egyéb közvetett formák helyett. Ennek előnye a döntéshozók és döntés által érintettek lehető legteljesebb egybeesése. Feltételezzük ugyanakkor az önkorrekciós tanulási lehetőséget. Tisztában vagyunk a részvételi vagy közvetlen demokrácia koncepcióját érő bírálatokkal, és azokkal a veszélyekkel is, amelyek e formában rejlenek. Ennek ellenére úgy véljük, hogy a jelenlegi polgári demokráciákat – illetve értékeiket – ebben az irányban lehet megszüntetve megőrizni.

3. A parlamentet, illetve azt, ami helyébe lép, delegálási elv alapján kell megszervezni. A jelenlegi párttúlsúlyos rendszer, illetve a szabad mandátum elve azt eredményezte, hogy a képviselők fölött a választópolgárok minden érdemi kontrollt elvesztettek. A kötött mandátumú delegálás lehetővé tenné, hogy a fontosabb társadalmi csoportok súlyuknak megfelelően folyamatos képviselettel rendelkezzenek az országgyûlésben, és delegáltjuk valóban az ő kívánalmaikat fogalmazza meg. A képviselő a továbbiakban nem magánszemély, hanem megbízottja egy mérvadó csoportnak. Ez a megközelítés azt is lehetővé teszi, hogy más-más napirendre, tárgykörre az adott delegálói kör ne mindig ugyanazt a személyt küldje, hanem az adott tárgyhoz legjobban értő szakemberét vagy megbízottját. Az adott delegáló csoporton belül természetesen továbbra is alkalmaznák a választási technikákat az érintett csoport sajátosságainak megfelelően.

4. A képviselői visszahívhatóságot intézményesíteni kell. Ez összefügg az előző ponttal, de önállóan is értelmezhető javaslat. Nem kell attól tartani, hogy így a parlamenti erőviszonyok instabillá válnak. Egyszerüen az történik, hogy az alkalmatlan, megbízhatatlan, delegálóit vagy választóit semmibe vevő képviselőtől idejében meg lehet szabadulni. A megoldás előnye az is, hogy sokkal adekvátabban, finomabban képes követni a társadalmi közvélekedésben bekövetkező változásokat, és így sok nem kívánatos fejlemény elkerülhető, amit a négy évre választott országgyûlés esetén nem lehet megakadályozni.

5. A képviselői fizetéseket a minimálbérhez kell kapcsolni valamilyen szorzóval. A szorzó lehet országosan egységes: róla népszavazás döntsön; de lehetséges az a megoldás is, hogy a képviselői jövedelem valamilyen sávon belül differenciált, és mértékéről a delegáló csoport dönt. Ha elfogadjuk azt, hogy a képviselői tevékenység is munka, akkor ellentételezését nem állapíthatja meg egyoldalúan maga a képviselői testület.

6. A korszerû politikai intézményrendszer egyik kulcskérdése, hogy eltolódás következzen be a pártrendszerről a civil érdekcsoportok rendszerére. Ez egy tagolt társadalomnak jobban megfelelő forma. Kevésbé manipulálható, kevésbé centralizált, szorosabb kapcsolatot tart az állampolgárok közvetlen érdekeivel. A civil érdekszervezetek mozgása jobban visszatükrözi a tényleges társadalmi akaratot.

7. A baloldalnak szorgalmaznia kell, hogy a jelenleg fentről építkező jogi–hatalmi struktúra helyett és mellett horizontális társadalmi megállapodások rendszere jöjjön létre. Ennek két nagy ága lehet. A települési önkormányzatok megállapodásai, illetve a társadalmi érdekcsoportok közötti paktum. Hosszabb távon az önkéntesen kialakított és önérdeken nyugvó megállapodások nagyobb magatartásszabályozó erővel bírnak, mint a felülről kikényszerített vagy elrendelt normák.

8. A politikának van egy olyan területe, ahol semmiféle reálpolitikai taktikázás nem engedhető meg, és ez az európai háború és béke kérdése. Megítélésem szerint a baloldalnak teljes egyértelmûséggel a leszerelés, a fegyvermentes konfliktusmegoldás mellett kell érvelnie, beleértve a katonai tömbök (pl. NATO) visszafejlesztését, és végső soron feloszlatását. Az persze magától adódik, hogy semmiféle állami–nemzeti alapú háborús kezdeményezés nem támogatható. De ennél tovább kell menni, és ki kell mondani, hogy semmiféle – állítólag védelmi jellegû – fegyverzetfejlesztés sem. Meg kell hirdetni a XXI. századra a leszerelés egyoldalúan elkezdett spirálját, és ezt baloldali többség esetén érvényesíteni is kell. Követhető pl. egy kétharmados szabály, amelynek értelmében a kezdeményező állam vállalja, hogy térségében a vele nagyságrendileg összevethető állam fegyverzetének csak kétharmadát tartja meg néhány év múlva, és így tovább. A kezdeményezést meg kell támogatni civil antimilitarista mozgalmakkal (nők, fiatalok stb.). Összehangolt forgatókönyv alapján a kontinens kb. száz év alatt teljesen demilitarizálható, mind külső, mind belső értelemben. Az ügynek van néhány bonyolult leágazása, amelyekre itt terjedelmi okokból nem térhetek ki, csak jelzem: fegyverkereskedelem, maffiák, paramilitáris mozgalmak, állami szintû terrorizmus.

9. A gazdasági jellegû javaslatokat célszerû egy olyan felvetéssel kezdeni, amely mintegy összeköti a politikai és a gazdasági struktúrákat. Lépéseket kell tenni egy gazdasági világkormány vagy világkoordinációs tanács létrehozása érdekében. Ennek széles, de pontosan rögzített jogosítványokkal kell rendelkeznie, például bizonyos erőforrás-felhasználási kérdésekben, az elemi ellátási szint (élelmezés, egészségügy) vonatkozásában, illetve a multinacionális gazdasági szervezetek tevékenységének ellenőrzésében. A világkoordináció esetén nem a jelenlegi ENSZ-re gondolunk, de nincs kizárva, hogy kellő átalakulások révén az ENSZ jelenlegi szakosított intézményeinek egyike-másika alkalmas lesz a jelzett feladatok ellátására. Lehetséges azonban más (nem-állami) kiindulópont, más szerveződés is.

10. A baloldalnak szorgalmaznia kell gazdasági tárgyú népszavazások helyi és országos intézményesítését. Nem véletlen, hogy a jelenlegi törvényhozások éppen ettől a területtől kívánják leginkább távoltartani a polgárokat. Itt az erőforrásokkal való közvetlen rendelkezésről van szó. A szakszerûségi érvekre hivatkozás csak részben megalapozott. Lehetségesnek tartjuk e népszavazások olyan – fokozatos – kiterjesztését, amikor egyszerre érvényesül a kérdés nagy hordereje, a beletanulási és önkorrekciós képesség, valamint a szakértelemmel megtámogatott önszabályozás.

11. Valószínûleg elérkezett az ideje valamilyen pénzvisszaforgatási kényszer alkalmazásának, annak érdekében, hogy a spekulációs pénzek a reálgazdaság felé áramoljanak. Jelenleg iszonyatos tömegû spekulációs pénz mozog a világban, teljesen elszakadva a reálgazdaságtól. A pénzvilág jelentős része felnőtt hazárdjáték. A szabad tőkemozgás – ebben a vonatkozásban – tudatos csalás, humbug. Ugyanis egyáltalán nem érinti a lakosság reális életfeltételeit, illetve a termelés szintjét. A pénzügyi manővereket tehát nem szabad árfolyamnyereséggel, kamatprémiummal, osztaléknöveléssel jutalmazni, hanem a pénzügyi jog erejével vissza kell kényszeríteni a reálgazdasági ágazatokba. Aktív pénzterelés kell mindaddig, amíg egyáltalában képződhet spekulációs célú magánvagyon.

12. Fokozatosan korlátozni kell az örökölhető gazdasági vagyont. A közösségi kezelés alá vont vagyonhányadot fel kell használni a hátrányos csoportok esélykiegyenlítésére. (Az így képződő alap egy része például felhasználható az európai cigányság letelepülési, lakás-, munka- és tanulási feltételeinek javítására.)

13. A tőkearányos jogokat fokozatosan személyarányos (létszámarányos) jogokká kell alakítani a gazdasági életben. Részvénytársaság helyett szövetkezet. A szövetkezetet mint tevékenységkooperációt értelmezem. Vagyis: nincsen tulajdonjog munkatevékenység nélkül. Ezt főszabályként kell érvényesíteni, amit finomítani célszerû a munkavégzésre már vagy még képtelenek jogvédelmével, érdekbeszámításával.

14. Az eddig szórványosan alkalmazott ESOP- (magyar vonatkozásban MRP-) konstrukciókat ki kell szélesíteni kétféle értelemben is. Egyrészt sokkal több cégnél kellene alkalmazni, és nemcsak a veszteséges területeken, másrészt a benne rejlő lehetőségeket jogilag tágítani célszerû abba az irányba, hogy az MRP a dolgozók önkorlátozó magatartása nélkül fejlődhessen kollektív tulajdonosi formákba.

15. A termelési tényezők feletti kollektív rendelkezésnek többféle változata is elképzelhető. Abban a vitában, amely akörül forog, hogy vajon a tulajdoni vagy a bérleti viszony domináljon, én az utóbbi mellett foglalok állást. Ezt a problémát a specifikus tényezőfajták esetében külön-külön meg kell vizsgálni, és egy részletesebb kifejtésben árnyalni szükséges. Más konstrukció alkalmazható a föld, az ipari létesítmények, a közjavak, a kis szolgáltató egységek vagy az emberiség közös örökségeként értelmezhető természeti feltételek esetében.

16. Sürgős szükség van egy létminimum- és életminőség-programra. Ez a legkiszolgáltatottabb csoportokat felzárkóztató program, ahol belátható időn belül nem várható, hogy az adott csoport önerőből javítani képes helyzetén. (Mélységesen cinikusnak vélem azt a megközelítést, amely úgy noszogat felzárkózásra csoportokat és országokat, hogy közben megfosztja őket az emberhez méltó élet elemi feltételeitől.)

17. Átmenetileg szükség lehet számos országban vagyoni és/vagy jövedelmi plafon alkalmazására. Ez csöppet sem vonzó, ám valószínûleg elkerülhetetlen lépés. A plafon megállapításánál olyan mértéket célszerû figyelembe venni – országonként –, amely egyrészt nem teljesítményvisszatartó, másrészt jelentős erőforrásátirányítást tesz lehetővé a sürgős fejlesztést igénylő területekre, harmadrészt összhangban van a lakosság jogérzékével. Elképzelhetőnek tartom a plafon megállapítása érdekében valamilyen orientáló vagy ügydöntő népszavazás alkalmazását.

18. Ami egy baloldali program végrehajthatóságának stratégiai kérdéseit illeti, mindenekelőtt két kérdést kell tisztázni. Egyrészt hogyan képes az autentikus baloldal olyan helyzetbe hozni magát, hogy hozzákezdhessen egy ilyen (vagy más tartalmú) program megvalósításához, másrészt milyen intézményes garanciák alakíthatók ki a program demokratikus végigviteléhez. Ami az első kérdést illeti, fel kell mérni azokat a – tágan értelmezett – “politikai és gazdasági erőforrásokat”, amelyek egy átmenet idején mozgósíthatók. Például a régi rendszer fenyegetése munkateljesítmény-megtagadással, kivonulás a hivatalos intézményekből, állampolgári elégedetlenségi mozgalmak stb. Valószínû, hogy intenzívebben kell élni népszavazási kezdeményezésekkel, még akkor is, ha ennek keresztülvitelét az éppen érvényes jogrend megnehezíti. Rendkívül fontosnak tartom, hogy már ebben az időszakban kibontakozzanak önkormányzási, önellátási próbálkozások, alternatív életmódkísérletek. Ezek ugyanis precedens értékûek lehetnek egy későbbi modell szempontjából.

19. Azt gondolom, hogy a javaslatainkat nem tehetjük függővé attól, tetszenek-e ellenfeleinknek vagy sem. A kivitelezésben maximális rugalmasságot és emberséget kell tanúsítani, de a végső szándékok és elvek tekintetében nem lehet parttalan kompromisszumokba hátrálni. A baloldal jelentős része a neoliberalizmussal folytatott jogos vitájában nagyon belemerült a neokeynesianizmusba. Nem veszi észre, hogy itt csak szövetség lehet, de nem feloldódás. A keynesiánus irányzat – hogy úgy mondjam – az érem másik oldala. Kétségtelenül vonzóbb oldala, de ugyanazé az éremé. Az autentikus alternatív baloldal ezen túl kezdődik.

20. A baloldal vagy radikális programú lesz, vagy semmilyen.

[Márkus Péter előadása a Budapesti Vitafórumon, 1997 novemberében hangzott el.]

A polgári forradalmak, amelyek Európában a 16. század közepétől kezdve az első világháború végéig lezajlottak, általában nem zárkóztak országhatárok közé. A napirendre kerülő átalakulás az esetek többségében kapcsolatba került a külvilággal, és ez a kapcsolat igen gyakran a háborús konfliktus formáját öltötte magára. A németalföldi forradalom a spanyolok ellen viselt háborút, az angol forradalom az írekkel és a skótokkal hadakozott, a klasszikus francia átalakulás pedig a királyok egész koalíciója ellen vette fel a küzdelmet. Hasonló összeütközések a 19. század csaknem valamennyi polgári forradalmában fellelhetők.

A polgári forradalom és a külföld konfliktusa az összeütközés indítékát tekintve három fő csoportba, típusba sorolható.

Az első esetben a konfliktus a forradalom osztályküzdelmeiből előállott sajátos belpolitikai helyzet terméke. A forradalom vezető rétege az általa kívánt konszolidációt a belső erőkre hagyatkozva nem tudja végrehajtani, és a belső megszilárdulás szükséges feltételeinek kialakítása érdekében a nemzetközi osztályharc eszközéhez folyamodik. A konfliktusnak ezt a formáját a leginkább szemléletes formában a 18. század végi francia forradalom “állította elő”. A királyok ellen hirdetett és kezdeményezett háborúnak 1792-ben az volt a funkciója, hogy az ancien régime mögül kidöntse a nemzetközi támfalat, hogy a nemesi osztályt a további ellenállás céltalanságáról meggyőzze, és a foganatosított változások tudomásulvételére kényszerítse. A feltételezések szerint a királyok nemzetközi méretű kapitulációja után XVI. Lajosnak és a mögötte álló nemességnek nem maradhatott más választása, mint a burzsoázia által ismételten felkínált kompromisszum elfogadása, a szerzett vagyon és az öröklött kiváltság kombinációján alapuló politikai rendszer jóváhagyása. A forradalmi háború a burzsoázia igényeinek megfelelő, de a belpolitika eszközeivel el nem érhető konszolidáció feltételeit volt hivatva megteremteni.

A forradalom és a külföld konfliktusának második típusa az összeütközésnek az a fajtája, amely a külföld kezdeményezéséből áll elő. Az intervenció származhat a konzervatív szolidaritásból, a megdöntött feudális rend iránti szimpátiából. A beavatkozás indítékai között azonban mindig erősebb a forradalmi láncreakciótól való félelem, s a fellépés így főként a forradalom terjedésének megakadályozására irányul. Az intervenciós tendencia az európai polgári átalakulás egész időszakában észlelhető volt, leginkább azonban a szent szövetségi korszakban valósult meg. A Bourbonok spanyol forradalom ellen indított háborúját, a Habsburgok többrendbeli itáliai intervencióját, a konzervatív szolidaritás által inspirált beavatkozás eme tipikus példáit mind a bécsi kongresszust követő évek produkálták. A kívülről jövő fegyveres beavatkozást a konzervatív szolidaritás mellett sok esetben a hatalmi érdek ösztönözte. Az érdekelt hatalom ilyenkor nem az érintett országon belül végbement társadalmi–politikai változások miatt fogott fegyvert, hanem a forradalom által kilátásba helyezett erőviszony-eltolódás megakadályozása érdekében. Ebbe a kategóriába kell sorolnunk a fellépésnek azt a válfaját, amely ugyancsak a hatalmi érdek szavát követve, a háborúzó forradalom oldalára áll. Példának az 1821-ben indult görög felkelést említhetjük, amely Törökország elleni harcában megnyerte az angol és francia, majd végül az orosz fegyveres támogatást.

A forradalom és a külföld konfliktusának harmadik típusa a forradalom által strukturális okok miatt kezdeményezett háború. Az európai polgári forradalmak többsége tulajdonképpeni feladatának betöltése mellett az előző történelmi korszakból örökbe kapott problémák megoldására is vállalkozni kényszerült. A centralizált, az etnikai állományt a gazdasági integráció alapján egyesítő állam ismeretlen volt a korai polgári forradalmak Európájában, de ez az államtípus még a forradalmak utolsó hullámának időszakában sem vált általánossá. A modern centralizált állam létrehozása, az eredetileg a feudális abszolutizmus tevékenységi körébe tartozó funkció ellátása majdnem mindenütt a forradalmakra várt. A forradalom ezt a funkciót vagy abban a formában gyakorolta, hogy a gazdasági és etnikai tekintetben együvé tartozó, de politikai értelemben széttagolt területeket egyesítette, vagy pedig úgy, hogy a politikai egységgé emelkedett közösséget kiszakította a különféle elemeket magába záró dinasztikus konglomerátumból. Az integráló funkció általában a nyugat-európai forradalmakra várt. A forradalom, akár az egyesítés, akár a szétbontás formájában tűzte napirendre az esedékes változtatást, mindenképpen beleütközött a feudalizmus nemzetközi (helyesebben: dinasztiaközi) jog- és államrendjébe, amely a status quo megváltoztatásának fegyverrel állt útjába. A forradalom, amely helyzetéből adódóan nem térhetett ki funkciójának gyakorlása elől, maga is rákényszerült arra, hogy a fegyverekre apelláljon.

A forradalom, amely a 19. század közepén a modern polgári társadalmi–politikai rend kialakítására vállalkozott, a strukturális konfliktus lehetőségével, mi több, bizonyosságával számolhatott. A kontinens középső és keleti részén szinte középkori rendetlenségben apró államocskák és az egykori önálló államokat, illetve ezek maradékait magába foglaló soknemzetiségű államok helyezkedtek el. Itália tíz, Németország harmincnyolc önálló államra tagolódott, ugyanakkor határaik az egykori történelmi államok területébe is belevágtak. A Habsburg Monarcia határai között tizenegy nemzet és csaknem ugyanennyi középkori állam, illetve állammaradék helyezkedett el meglehetősen összekuszált jogi és etnikai feltételekkel. A soknemzetiségű Oroszország és a Balkán-félsziget legnagyobb részét birtokló Törökország hasonló gordiuszi csomó volt, az amúgy is megkésett elrendezés azonban itt a 19. század közepén sem volt még időszerű. Németország, Olaszország és a Habsburg Monarcia esetében azonban, ahol a feltételek megértek az elrendezésre, a forradalmi átalakulás a szerkezeti adottságokból következően eleve nemzetközinek, az adott országhatárokon túlra terjedőnek, az adott etnikai–politikai–történeti egység keretein túllépőnek számított.

A 19. század közepén esedékes újjárendezés nemzetközi jellegének kialakulását az alapvető adottságok mellett egyéb tényezők is előmozdították. A forradalom szempontjából főként a kedvezőtlen külső hatással lehetett számolni. Annak lehetősége, hogy a dinasztiák azonosítják magukat a nemzetközi egyesítés vagy felszabadítás ügyével, és ennek kapcsán egy-két lépést együtt tesznek a forradalommal, a század közepén tulajdonképpen sehol sem állott fenn. A kényszerű alternatívát ekkor még a későbbi nemzeti dinasztiák, a Savoyaiak és a Hohezollernek sem érezték, ezért tőlük is inkább aktív szembeszegülést, mint segítséget lehetett várni – a Habsburgokról és a Romanovokról nem is beszélve. Arra is kevés jel mutatott, hogy valamely nagyhatalom saját érdekeitől vezettetve pártját fogja az átalakulásnak. A nagyhatalmi politika inkább a forradalmi–nemzeti átalakulás aktív ellenfelének számított. Franciaország számára a vesztfáliai béke óta a német széttagoltság tette lehetővé a terjeszkedést, aligha lehetett ezért arra számítani, hogy Párizsból segédkezet nyújtanak az egységes Németország kialakításához. Az angol külpolitika sem tekintette a maga számára hátrányosnak az európai széttagoltságot, a Habsburg Monarciát pedig az európai egyensúly legfőbb elemének tartotta. A cári Oroszország számára alapjában véve ugyancsak kedvező volt a német széttagoltság, a Habsburg Monarchia léte pedig a lengyel területek közös birtoklása révén a cári orosz integritás biztosítékának számított. Olyan elsődleges hatalmi érdekek voltak ezek angol, orosz és francia részről egyaránt, amelyek egy háborút is megértek. A konzervatív szolidaritás a Szent Szövetség virágkora óta sokat veszített ugyan intenzitásából, de még a század közepén is eleven ideológiai–politikai hatótényező volt, és most is arra sarkallt, hogy – országhatároktól függetlenül – a veszélyeztetett ancien régime segítségére siessen. A közép–kelet-európai forradalmi–nemzeti átalakulás ugyanakkor nem remélhette, hogy a nyugat-európai forradalomtól kap érdemleges támogatást. Az esedékes újabb francia forradalomnak, miként a 18. század végén, most sem volt nemzeti–állami tennivalója, de a változott viszonyok között arra sem volt többé szüksége, hogy a feudalizmus nemzetközi frontjának áttörésében közreműködjék.

A közép–kelet-európai térségben a 19. század közepén esedékes átalakulások tehát a szerkezeti adottságok folytán összekapcsolódtak egymással, és a hatalmi–politikai érdekeltségek révén a külpolitikával is érintkezésbe kerültek. A kapcsolat szinte az elméletileg lehetséges valamennyi formában jelentkezett: függés, kölcsönös függés, kizárás, hatás, kölcsönhatás egyaránt kialakult. Hogy valamely forradalom a többi forradalommal és a hatalmi politikával szemben milyen helyet foglal el, számos objektív és szubjektív tényező összhatásának eredménye volt, de közülük különösen három körülménynek: a nemzeti célkitűzés karakterének, a demográfiai adottságoknak, valamint a politikai–földrajzi elhelyezkedésnek volt döntő jelentősége.

Az olasz forradalmi–nemzeti mozgalom a részleges függőség esetét példázza. A függőség részint a célkitűzésből (Itália felszabadítja magát), részint a politikai–földrajzi elhelyezkedésből (az Ausztriával való érintkezésből) fakadt. Demográfiai adottságai alapján az olasz mozgalom nem szorult arra, hogy törekvéseit külső körülményekhez: hatalmi politikához vagy egyéb nemzeti mozgalomhoz igazítsa. De a függés tekintetében is helyénvaló a “részleges” megszorítás alkalmazása, mert az itáliai igények teljesülése nem tételezte fel a Habsburg Monarcia felbomlását. Az egységes olasz nemzeti állam kialakulása európai méretű átrendeződés nékül is végbemehetett.

A Habsburg Monarchián belüli nemzeti mozgalmak esetében mind a “kölcsönös függés”, mind a “kizárás”, mind a “függés” terminusának alkalmazása indokoltnak látszik. A mozgalmak belül kölcsönösen függtek egymástól és valamennyien függvényei voltak a külső forradalmi és hatalmi–politikai alakulásnak. A külső tényezőktől való függés még a mérsékelt nemzeti program megvalósítására is vonatkozik. Sem a magyar, sem a cseh nemzeti program nem tételezte fel eredetileg a Habsburg Monarchia dezintegrációját. Ahhoz azonban, hogy a Monarcián belüli elképzelések megvalósuljanak, megfelelő németországi alakulásra volt szükség. A magyar kívánságok teljesülése az osztrák örökös tartományok Németországgal való egyesülésétől függött, a cseh elképzelések megvalósulása csak a Habsburg Monarcia és a kialakuló egységes Németország teljes elhatárolódása esetén jöhetett szóba. A függőség mértékét csak fokozta a nemzeti programokban jelentkező extrémitás. Különösen szembetűnő volt ez a magyar mozgalom esetében, amely a történelmi jogok alapján igényelt területen hétmilliónyi (összegében saját etnikai állományánál erősebb) idegen ajkú népesség fölötti uralomra aspirált. A demográfiai adottságok sem voltak olyanok ebben a térségben, amelyek a külső feltételek mellőzésére lehetőséget adtak volna. A hiányzó adottságokat nem pótolta, inkább apasztotta, hogy mindegyik mozgalom nagyobb területen akarja céljait érvényesíteni, mint amekkorát etnikai értelemben ténylegesen birtokolt. A Monarchián belül jelentkező nemzeti mozgalmak az érintett területek földrajzi kapcsolatai, egyes területek vegyes etnikai birtoklása folytán részint feltételezték, részint kizárták egymás megvalósulását. Objektív adottságaik, pontosabban: fogyatékosságaik következtében célkitűzéseik elérése azonban elsősorban külső tényezőktől függött.

A német nemzeti–forradalmi mozgalom esetében leginkább a hatásgyakorlás képessége jellegzetes. Ennek a mozgalomnak rendkívül kedvező adottságai voltak. A negyvenmilliós német nemzet a korabeli Európában igazi “grande nation”-nak számított. A demográfiai adottságok a potenciális nagyhatalom rangját biztosították, és lehetővé tették a nemzeti mozgalom számára, hogy ügyeit a külső körülményekre való tekintet nékül, tehát a nagyhatalmi politika és a többi nemzeti mozgalom igényeinek mellőzésével intézze. A monumentális lélekszám a külső kihatás képességét is biztosította. A külső hatás lehetősége a demográfiai adottságok mellett a politikai–földrajzi körülményekkel is összefüggött. A német etnikum centrálisan helyezkedett el, és egyszerre érintkezett a lengyelek, az olaszok és a magyarok lakta területekkel. Az egységes német nemzeti állam megalakulása így nemcsak a középkori állami széttagoltság megszüntetését helyezte kilátásba, hanem egyben megkérdőjelezte a szomszédos soknemzetiségű birodalmak egzisztenciáját, illetve integritását. Igaz, az egységes Németország magába szándékozott foglalni Csehországot, és nem tisztázta a lengyel területek sorsát, melyek nem tartoztak ugyan a Német Szövetséghez, de Poroszországnak részét alkották. Ezek a belső ellentmondások azonban, a demográfiai arányoknak megfelelően, csak jelentéktelen mértékben csökkentették a német nemzeti mozgalom erejét. Németországban olyan átrendeződés készült, amely méreteiben és várható kihatásában a 18. század végi francia újjáalakulásra emlékeztetett.

A magyar forradalom nemzetközi helyzetéről és az egész európai negyvennyolc sorsáról beszélve, úgy tetszik, az eddigieknél nagyobb figyelmet kell fordítani a németországi helyzet alakulásának vizsgálatára. Ha premisszánk helyes, és Németország lehetőségeiben valóban Franciaországhoz mérhető, akkor a magyar forradalom egyéb külső vonatkozásai, a nemzetiségi kapcsolatok csakúgy, mint a hatalmi–politikai viszonylatok némiképp más megítélés alá esnek, és legfontosabbnak annak megválaszolása tűnik, hogy a német forradalom vajon miért nem váltotta valóra a hozzá fűzött, jogosnak látszó reményeket. E vizsgálatok elvégzés még jövőbeni feladat, és itt most az általunk felvetett kérdés megválaszolására sem vállalkozhatunk. Csupán néhány szempont jelzésére, amelyek talán további megfontolást érdemelnek.

A német politikai és szellemi decentralizáció, a német policentralizmus lehet az egyik vizsgálódási kiindulópont. Az a sajátos állapot, amelyet egy korábbi írásunkban úgy fogalmaztunk meg, hogy a német forradalomnak nem volt Párizsa. A francia forradalmat annak idején – egyebek mellett – a milliós főváros léte tette klasszikussá, amely elhatározó befolyást gyakorolt a franciaorsági változásokra. Német vonatkozásban ebből a szempontból Berlin, Bécs és Rajna-vidéki városok helye és szerepe vizsgálatot érdemel, és egyáltalán a város és vidék viszonyának beható analízise szükséges. A vizsgálatnak másodszor a német dinasztiák és a német feudális erőknek a német nemzeti üggyel kapcsolatos állásfoglalására kell figyelmet fordítania. Arra kell tulajdonképpen magyarázatot adni, miért nem jött létre a németországi forradalom Koblenze. Annak idején a francia forradalmat, mint ismeretes, az emigráció fenyegető magatartása, majd a külföld beavatkozása mozdította el több alkalommal a holtpontról. Milyen körülmények váltották ki, hogy a német polgári forradalom nem használhatta organizációs céljaira a külső fenyegetésből adódó óriási hajtóerőt? Végül a német Piemont-problematika is behatóbb megvilágítást igényel. Az elbai hercegségek felszabadításáért indított háború egész Németországban nagy lelkesedést váltott ki, a frankfurti nemzetgyűlés mégsem tudott mire menni vele. Milyen sajátos körülmények okozták, hogy a német forradalom nem tudta kamatoztatni az elnyomott területek felszabadításában rejlő hatalmas mozgosító- és szervezőerőt?

A magyar forradalom teljesítménye, akár a kor, akár a francia forradalom mértékrendszerét használva, kétségkívül a legjelentősebb Közép–Kelet-Európában. Ennek a forradalomnak volt Párizsa: Pest az igazi forradalmi főváros módjára diktált az országnak. Ez a forradalom fél év alatt megtette azt az utat, amelyhez a franciáknak két esztendő kellett: eljutott a Valmyval felérő pákozdi győzelemhez. Igaz, a külső tényezők indulásakor kezére játszottak, és a sajátos körülmények fokozott erőfeszítésre sarkallták. A Habsburg Birodalmon belüli különállás elérése a német forradalom segítségével történt, annak a német forradalomnak a segítségével, amely a perszonálunióra szándékozott redukálni az egyesülő német államok Németországon kívüli kapcsolatait. A magyar Valmy sem érkezett volna el a nemzetiségek fegyveres ellenállása nélkül, amely ellenállás kérdésessé tette a magyar függetlenségnél is többre becsült magyarországi szupremáciát. Nagyon jellemző ebben a tekintetben, hogy a magyar forradalom, miközben a nemzetiségekkel szemben nagy határozottságot mutatott, Ausztriával szemben továbbra is rendkívüli mérsékletet tanúsított. Erősen kérdéses, hogy a magyar forradalom Olmütz nélkül eljutott volna-e Debrecenig, a “feltétel nélküli alávetés” kilátástalansága nélkül a Függetlenségi Nyilatkozatig.

De végtére is eljutott, és az eredetileg a magyar különállás és a magyar szupremácia védelmére mozgásba hozott erők, úgy tűnt, a Habsburg Birodalom szétvetésére is elegendőnek bizonyulnak. A győztes magyar honvédsereg negyvenkilenc tavaszán a jog szerint is független Magyarország legnagyobb részét birtokba vette, és az új magyar államiságot a restaurációval és a partikularizmussal szemben egyaránt biztosította. A független állam önerőből, minden külső segítség nélkül született, és konszolidációjához sem igényelt mást kívülről, csupán semlegességet. Hogy milyenek lettek volna egy ilyen magyar hegemóniára alapozott független, soknemzetiségű Magyarország távolabbi kilátásai, annak taglalásába itt nem kell belebocsátkoznunk. A Habsburg Monarchia léte vagy nemléte európai kérdés volt, és valamennyi nagyhatalom külpolitikájában az osztrákbarát tendenciák jutottak túlsúlyra. Angol jóváhagyással a cári Oroszország másfél százezres hadserege indult a független Magyarország ellen.

A magyar forradalom maximális erőfeszítéseivel már megközelítette lehetőségeinek felső határát, a legnagyobb európai hatalom ellen azonban az erők meghatványozása is kevés lett volna. Egyedül az európai forradalmi–nemzeti mozgalmak segíthettek.

Segíthettek, de csak elméleti értelemben. A nemzeti–forradalmi mozgalmak közül csupán a német volt olyan, amely az összes külső körülmény figyelmen kívül hagyását megengedhette magának, és egyben képes volt bármiféle nagyhatalmi intervenció visszaverésére. A német polgári forradalom azonban, amely a nemzeti célok elérése érdekében ki akarta aknázni a nemzet óriási erőforrásait, ekkorra már maga is hajótörést szenvedett. A német fejlődés belső akadályait semmiféle külső akadály nem mozdíthatta el. A magyar történetírás kedvenc vitája arról, hogy mi lett volna akkor, ha Pest idejében a bécsi forradalom segítségére siet, és ha Görgey Komárom után Buda helyett Bécsnek fordul, valójában hibás körben forog. A német fejlődés irányát az adott objektív feltételek mellett semmiféle külső hatással nem lehetett megváltoztatni. A német forradalom nem tudta megszervezni önmagát, és e képesség hiánya a német egység és vele együtt a magyar forradalom sorsát is eldöntötte. A független Magyarország ragyogó fegyverténye csak negyvennyolc epilógusa lehetett. A forradalom Közép–Kelet-Európában nem tudta törleszteni a magára vállalt nemzeti–állami adósságot. Az európai forradalmi periódus lezárult anélkül, hogy a dinasztikus Európa államhatárain a legkisebb változtatást is végrehajtotta volna. Erőfeszítései mindamellett érződtek, és nyomot hagytak a későbbi rendezéseken.