"A kommunizmus fekete kőnyve" propaganda céljából íródott – így méltán futott be szép karriert. A recenzió a könyv állításait a történelmi tényekkel szembesíti. (Stephane Courtois: Le livre noir du communisme. Robert Laffont, Párizs, 1997.)

Hosszú idő elteltével a számok már csak megközelítő pontosságúak, és csak a nagyságrendre vonatkozóan adnak információt. A sétifi megtorlás (1945) áldozatainak számát a becslések hatezer és 45 ezer közé teszik. Madagaszkáron (1947) állítólag 80 ezer áldozat volt. Az Indokínára (1945–54) vonatkozó számok a források szerint 800 ezer és 2 millió között váltakoznak, Algériában (1954–62) pedig 300 ezer és 1 millió között. Ha Tunéziát és Marokkót figyelembe sem vesszük, és eltekintünk attól is, hogy megemlítsük a franciák felelősségét a közelmúlt olyan katasztrófáival kapcsolatban, mint a ruandai népirtás, ezek a gyászos adatok akkor is azt mutatják, hogy – ha az áldozatok számával összevetjük Franciaország népességének nagyságát – Franciaország a század második felének tömeggyilkos országainak élmezőnyébe tartozik.

Oly megátalkodott makacssággal folytatta a gyilkolást, hogy azt is mondhatnánk: e bűn bele volt kódolva az akkori politikai rendszerbe. Mert hiszen bűnről van szó. A két évtizeden keresztül, két kontinensen is folytatott megtorlás jellegében olyan volt, amilyennek az új francia büntetőtörvénykönyv az emberiség elleni bűnöket definiálja: “Rendszeresen ismétlődő tömeges kivégzések, emberek elrablása és eltűnése, emberek megkínzása és más embertelen cselekedetek.”

A Francia Kommunista Párt volt az egyetlen jelentős politikai szervezet, mely fellépett ez ellen az egyszerre kegyetlen és őrült gyakorlat ellen. A párt veteránjai jól emlékeznek erre a nehéz harcra, melyet szinte teljesen magukra hagyatva kellett megvívniuk. A túloldalon ez a múlt semmi gondot nem okoz, és François Bayrout, aki annak a kereszténydemokráciának a politikai örököse, amely bármely más politikai szervezetnél mélyebben kötődött a gyarmati elnyomáshoz, nemigen zavarták a múlt emlékei, amikor a képviselőházban a széksorok alkotta félkör másik oldalán ülőknek felmutatta A kommunizmus fekete könyvét. Úgy tűnik, a memória is képes érdekes változásokra.

A tények eltorzítása

Egyetlen könyv? Inkább könyvek. Egy rendhagyó gyűjteményes kötet, melyhez a mű szerkesztője, Stéphane Courtois írt bevezetést és utószót, megpróbálván megadni az egész mű irányultságát. A kiadótól megtudjuk, hogy az előszót eredetileg az időközben elhunyt François Furet írta volna. Ez esetben bizonyára egy okos előszót olvashattunk volna. Stéphane Courtois más eszközökkel élt: az általa írt szöveg a történetírásban fel-felbukkanó publicisztikai technikákat látszik szentesíteni. (Így aztán, miközben a “fotók okozta sokkhatásról” értekezik, hosszasan panaszkodik is a könyvbeli illusztrációs anyag szegényessége kapcsán.) Posztulátumai a jelszavak hatékonyságával vetekednek. A kommunizmus úgy hordja magában a terrort, mint felhő a vihart. Ez öröktől fogva és mindörökre bele van írva genetikus–politikai kódjába.

Vajon nincs-e a VIII. Henrik által 1535-ben lefejeztetett Morus Tamásnak, az Utópia írójának emlékműve a Kreml tövében? Ahelyett, hogy minden kommentár nélkül, egyszerűen felvesszük a kommunizmus bűneinek listájára a volgai németek 1941-es deportálását, nem lett volna-e méltányosabb megemlíteni azt, hogy nyilvánvaló stratégiai megfontolások legalább részben igazolják ezt a tettet egy olyan órában, amikor az ország a túlélésért harcolt? Meg azután az Amerikai Egyesült Államok is minden formaság nélkül az egész háború időtartamára internálta az esetenként már igen régóta az országban élő japán bevándorlók ezreit, akik pedig biztosan nem jelentettek hasonló potenciális veszélyt.

Az ennyire megszállott acsarkodás már szinte lehangoló. Nincs-e így is elég okunk az elborzadásra? Az áldozatoknak a propaganda eszközeiként való felhasználása mintha már a szenvedéseik iránti közönyről tanúskodna.

Csakhogy Stéphane Courtois ambiciózus célt tűzött maga elé: tudván, hogy a nácik bűnei, nevezetesen az európai zsidóság kiirtásának kísérlete úgy vésődött be az emberiség kollektív emlékezetébe, mint a legnagyobb szörnyűségek egyike, analógiát kíván felállítani a nácizmus és a kommunizmus között. A nácizmus 25 millió áldozata egyfelől, másfelől a kommunizmus áldozatainak 100 millióra becsült száma, és máris itt lenne a bizonyíték, hogy a második rendszer négyszer olyan bűnös, mint az első. Annyi bizonyos, hogy az áldozatokat nem lehet összehasonlítani. A zsidókat és a cigányokat zsidó, illetve cigány voltuk miatt gyilkolták meg. Bár a forradalmi retorika követelményei miatt a bolsevikok kijelentései távolról sem voltak tekintettel a nüanszokra, ezeket idézve Stéphane Courtois-nak mégis el kell ismernie, hogy a bolsevikok, amikor a burzsoá, kulák stb. ellenség likvidálását követelték, ezekkel mint “osztállyal” szemben léptek fel. Bevezeti tehát az “osztályirtás” fogalmát, amely szerinte pontosan azonos a “népirtással”. Csak ámulhatunk ezen a merész gondolati csúsztatáson. A nácik szemében egy zsidó fogantatásától a haláláig pusztán zsidósága által definiáltatott. Egy, a javaitól megfosztott burzsoá azonban nem burzsoá többé. A francia forradalom meg akarta semmisíteni az arisztokráciát mint osztályt vagy mint kasztot (ez részben sikerült is). Azonban a hajdani arisztokratákat, miután megfosztották őket címeiktől és privilégiumaiktól, nem küldték automatikusan vérpadra, vagy legalábbis közülük kevesebben végezték ott, mint a munkások vagy a parasztok közül.

Stéphane Courtois ezt írja: “A sztálini rezsim által szándékosan előidézett éhínségnek kitett ukrajnai kulákcsalád gyermekének éhhalála ugyanannyit ‘ér’, mint a nácik által a varsói gettóban halálra éheztetett zsidó gyermek halála.” Ez az összehasonlítás azonban semmit sem ér, hiszen amennyiben az az ukrajnai gyermek túlélte az átmeneti éhínséget, a továbbiakban lehetősége volt az életre, míg az éhínséget túlélő gettóbeli zsidó gyermekre Treblinka gázkamrája várt.

A tények eltorzításában Stéphane Courtois egészen odáig elmegy, hogy megemlíti az SS-főnök, Rudolf Hess nevét is, mégpedig egy, a szovjet táborokról szóló dokumentációval kapcsolatban, melyet állítólag alárendeltjei állítottak össze számára. Ennek alapján hozta aztán létre Rudolf Hess Auschwitz-ot, mely tábort azonban egyetlen gondolkodó lény sem hasonlíthat össze még a Gulág legszörnyűbb létesítményeivel sem. Stéphane Courtois és a hozzá hasonlók mindig is belebotlanak a Shoah letagadhatatlan egyediségébe.

A megszüntetett tér és idő

Nicolas Werth-nek köszönhetően, aki több mint 250 oldalt – könyvet a könyvben – szentel a Szovjetunióbeli erőszak, megtorlás, terror témájának, végre elbúcsúzhatunk ettől a 30-as évek legrosszabb agit-propját idéző előszótól, és megkönnyebbülten merülünk el ismét a történelemben. De miért kellett ennek a figyelemreméltó munkának egy ilyen kétes környezetben megjelennie? És főleg, miért kellett ennyire redukálni a témát? A szerkesztő, Stéphane Courtois, aki kedveli a fellengzős kijelentéseket, Sztálinnal kapcsolatban a következőt jósolja: “Kétségtelen, hogy a Történelem a XX. század legnagyobb politikusaként tekint majd Sztálinra, amiért sikerült neki az 1922-es kis Szovjetuniót egy szuperhatalom rangjára emelnie.”

A legkevesebb, amit mondhatunk az az, hogy Nicolas Werth tanulmánya nem adja meg a kulcsot ehhez a vitathatatlan felemelkedéshez. Senki sem kételkedik abban, hogy a szovjet társadalom olyan erőszakos és olyan megkínzott volt, mint amilyennek ő aprólékos pontossággal leírja. De ez a társadalom nemcsak ilyen volt, hiszen sem a Gulágon végzett kényszermunka (a maga közepesnél is gyengébb gazdasági teljesítményével), sem az általános lelki kényszer nem biztosíthatta azt a dinamizmust, mely valóban képes lett volna az ország átalakítására. A Szovjetunió történetét pusztán az ottani terror történetére redukálni éppen olyan téves, mintha a francia IV. Köztársaság történetéből csak a gyarmatokon elkövetett gyalázatos tetteket emelnénk ki, s figyelmen kívül hagynánk azt a tényt, hogy ez a rezsim mellesleg új lendületet tudott adni az országnak, a háború és a megszállás miatt meggyengült Franciaországot újra a prosperitás útjára vezette.

Egy ilyen témaválasztás távolról sem segíti elő a múlt megértését, sőt a jelent is enigmatikussá teszi. A nyugatiak – elsősorban az értelmiségiek – vak felelőtlenségét mélyen elítélő Stéphane Courtois felháborodása odáig terjed, hogy nagyon elcsodálkozik azon, hogy napjainkban “nyíltan forradalmi csoportok még tevékenykedhetnek, és teljes legalitást élvezve [a szerző kiemelése] terjeszthetik nézeteiket, és megvetően utasíthatják vissza az elődeik bűneire vonatkozó legkisebb kritikai észrevételt is.”

Keleten, a közvetlenül érintett népek sokkal tisztábban látnak e kérdésben. Ha az a rezsim, melyet elszenvedtek, nem lett volna más, mint véres megtorlások gyászos sorozata, mivel lenne magyarázható, hogy a kommunizmus eszméjének még mindig ennyi híve van ezekben az országokban? Mivel magyarázható, hogy Lengyelország, a Szovjetunió “ellenség-nemzete”, melynek kemény megpróbáltatásait Andrzej Poczkowski idézi fel a könyvben, alig néhány évvel a szovjet blokkból való kiszakadás után teljesen demokratikus módon neokommunista elnököt és neokommunista parlamenti többséget juttatott hatalomra?

Mit mondjunk végül a mű azon törekvéséről, mellyel megszüntetni kívánja az időt és a teret? A szerkesztő számára mindig és mindenhol egyedül a kommunista ideológia a felelős az állandó terrorért. A sommás ítélkezést elutasító Jean-Louis Margolin kitér a konfuciuszi hagyomány jelentőségére az ázsiai kommunista országokban (kivéve Kambodzsát), és hangsúlyozza e hagyomány különleges szerepét ezen országok közelmúltbeli történetében, beleértve annak legtragikusabb aspektusait is.

Kubáról értekezve Pascal Fontaine is megemlékezhetett volna a helyi caudillista tradícióról, melyet François Maspero oly részletesen elemzett Fidel Castróról írva. És végül miféle aberráció kell ahhoz, hogy ugyanúgy ítéljük el a nicaraguai sandinistákat (akik vállalták a demokratikus megmérettetést), mint a Fényes Ösvény dühödt őrültjeit?

Egy nagy hiány: az ellenfél. A könyvben minden kommunista kísérletet úgy írnak le, mintha üvegbúra alatt zajlott volna le, a külvilágtól teljesen elvágva. Miért nem tesz említést Nicolas Werth a külföldi intervenciós erőkről, melyek elkeseredetten igyekeztek megfojtani a fiatal bolsevik forradalmat? Ha van Kuba történelmében központi jelentőségű esemény, az minden bizonnyal annak az inváziós seregnek az 1961-es partraszállási kísérlete, melyet a világ legerősebb hatalma látott el fegyverekkel. Ezzel kapcsolatban megtudhatjuk, hogy a sziget katonai körzetekre volt osztva, s az egyes körzetek védelmét a forradalmi védelmi bizottságok látták el. De a disznó-öbölbeli eseményekről a szerző csak annyit közöl, hogy Fidel Castro ezt használta fel “ürügyként” arra, hogy betiltsa a La Quincena magazint!

Az amerikaiaknak arról a szándékáról, hogy bármi áron – többek között a kikötők elaknásításával – végezzenek a sandinistákkal, még csak említés sem történik. Tudjuk pedig, hogy a bekerítettség érzete, a külföldi intervenció és a blokád fenyegetése milyen termékeny talajt jelent a paranoiás megtorláshoz. E momentumok elhallgatása kétségkívül lehetővé teszi a szerzőknek, hogy úgy írják le a gonosz erőit, hogy azok lényegi, belső perverzitása világosan megmutatkozzék, szemben egy, a szigorúan a passzív és borzadó néző szerepére kárhoztatott világgal. Ez a szemfényvesztés azonban annulálja a dialektikát, amely pedig a történelem vázát adja, s amely nélkül az nem más, mint “egy idióta által elmesélt, zajos, dühös, és semmit sem jelentő történelem”.

A másik hiányosság: az emberi tényező. Kell-e még ismételni, hogy a kommunizmus hívei egy olyan eszméhez csatlakoztak, amely univerzálisnak és felszabadító jellegűnek határozta meg magát? Az, hogy ez az ideál eltorzult, semmit nem von le motivációjuk őszinteségéből. És pusztán ennyi elég ahhoz, hogy megkülönböztessük őket náci ellenfeleiktől, akiknek nyíltan vallott programja az volt, hogy egy magasabbrendűnek mondott “faj” uralma alá hajtsák az alacsonyabbrendűnek bélyegzett népeket, és azokat, ha nem is mindig kiirtásra, de mindenképpen szolgasorsra szánták. Az emberiség számára elfogadható nácizmus elképzelhetetlen: magában a fogalomban ott van az ellentmondás.

Még a kommunista ideál eltorzulásából következő döbbenetesen nagy számú áldozatot figyelembe véve sem tagadható, hogy ez az eszme a remény hordozója volt az egész világon. Kétségtelen, hogy a Kommunista Internacionálé történetének vannak sötét fejezetei, de működését oly sommásan elítélni, ahogy azt Stéphane Courtois és Jean-Louis Panné teszik, az már a karikatúra határát súrolja. Több az igazság a “forradalom utazó ügynökeivel” kapcsolatban Malraux, Koestler vagy akár Jan Valtin műveiben, mint ezeken az oldalakon, ahol a szerzők egyszerűen gyilkológépekként írják le őket, akik még sokáig megmaradnak az emberiség emlékezetében.

A nácizmus történelmi szankciója végleges, veresége tette azzá: az állítólagos felsőbbrendű embereket lefegyverezték és hazaküldték. A kommunizmus becsülete és jövője az Artur Londonhoz hasonló militánsokban ölt testet, aki életét egy nemes ügynek áldozva végigszenvedte azt, hogy először az ellenség deportálja és kínozza meg, majd megélte azt a tragédiát is, hogy azok kínozzák meg, akiket az övéinek hitt: megőrölte őt ez a kegyetlen gépezet, és mégis hű maradt ifjúkora ideáljához.

A jelen súlya

Ami pedig a kapitalizmus fekete könyvét illeti, nos az mindennap itt íródik szemünk előtt, a saját életünkben. A pénzpiacok diktatúrájának uralma alá hajtott népek; a pusztító munkanélküliség; a terület feletti ellenőrzés megszerzése érdekében cinikusan kirobbantott törzsi háborúk; a nemzetközi intézmények által kikényszerített gazdasági diktátumok, melyek az egészségügyi költségek radikális korlátozásával tovább rontják az emberek életesélyét; a megszámlálhatatlanul sok kivándorló, aki azért kényszerül elhagyni hazáját, mert helyzete reménytelen… És ha minden rendszert ártatlan áldozatainak száma alapján kell megítélni, vajon milyen súllyal esik latba az a napi 10 000 gyermek, aki éhen hal a harmadik világban?

Az emberek tragédiája többet érdemel egy szenzációhajhász könyvnél. A helyzet javításához propaganda-műveleteknél többre van szükség.

(Fordította: Takács M. József)

Az önéletrajz, amely felfedi: hogyan lesz valakiből forradalmár

A forradalmárok nem forradalmárként jönnek a világra, forradalmárt csinálnak belőlük. Forradalmárt csinálnak saját magukból, a tapasztalataikra építve. Tapasztalatszerzésük azonban a megfigyelés olyan különleges képességét előfeltételezi, amelyhez az értékelés igénye és az ítélkezés merészsége társul.

Duczynska Ilona, hosszú életének vége felé járva, sokat töprengett azon, hogy milyen ügyet is képviselt valójában, és hogy miként jutott el idáig. Miért tette meg azokat a bizonyos, súlyos következményekkel járó lépéseket, mi vitte odáig, hogy társadalmát halálosan betegnek lássa, hogy radikális változtatásokat követeljen az emberi megújulás érdekében? E kérdésekre adott válaszai sok szempontból különböztek egymástól, de mindegyik gyermekkorát és fiatalkori éveit állította középpontba.

Duczynska Ilona hatvan éves volt, amikor hozzáfogott múltjának feldolgozásához. Sokat emlegetett diáklányos hangja, mosolya, életfelfogása valamint a magyar fiatalsághoz fűződő egyre intenzívebb barátsága és elkötelezettsége mind hozzájárult ahhoz, hogy sikerült megtalálnia a kulcsot saját múltjának megértéséhez. Olyan kulcsnak bizonyult ez, amelyen nem fogott az idő vasfoga, sőt még a mára már berozsdásodott zárakat is könnyűszerrel felnyitotta.

Még nem volt 21 éves, amikor a magyar politikai élet aktív szereplője lett: kezdeményező szerepet játszott abban a küzdelemben, amely arra irányult, hogy hazáját kimenekítse a Nagy Háborúból. Még nem volt negyven, amikor az osztrák munkásosztály oldalán harcolt a modernkori Európa által valaha is ismert leghatalmasabb totalitariánus fenyegetés, az egyre jobban előrenyomuló fasizmus ellen. Mindkét esetben a politikai aktivitás egy olyan új formája mellett kötelezte el magát, amely a döntéshozatalban való részvételt és a kölcsönös elismerésen alapuló munkás–értelmiségi kapcsolat javítását is magában foglalta. Az akkor fennálló parlamenti rendszerrel kapcsolatos nézetei tették őt forradalmárrá: szerinte ugyanis az a status quo fenntartását, a karrierizmust és az autoriter formákat támogatta. Lényegében ugyanazon kritikák ezek, amelyeket a Magyar Kommunista Párttal szemben fogalmazott meg nem sokkal azután, hogy tagjává vált. A szocializmus és a szabadság iránti elkötelezettsége mércéjeként értelmezhető az a tény, hogy innen is, majd az Osztrák Kommunista Pártból is kizárták. Duczynska a determinizmus elutasításával – legyen az gazdasági vagy történelmi – mindig is az egyén meghatározó szerepét kívánta érzékeltetni, akinek viszont mindig a lelkiismerete alapján kell döntenie. Ebből következően, bár kiadásra került emlékiratai véget érnek a magyar szocialista forradalom megvalósításáért folytatott harc kezdetével, élete azonban csak azzal a végső kampánnyal, amely a létező magyar szocializmus meghaladásával a forradalom minél tökéletesebb megvalósítását tűzte ki célul.

Három mozzanatát lehet elkülöníteni annak, ahogy Duczynska igyekezett saját maga számára a forradalmár mibenlétét megragadni. Az első a The Plough and the Pen (Az eke és a toll) című irodalmi antológiájához kapcsolódik, amely válogatott magyar írások fordítását tartalmazza az 1930 és 1956 közötti időszakból. Duczynska ebben 1956-ot spontán forradalmi lendületként ábrázolja, amely egy olyan megújult szocializmus irányába hat, amely a jövőre nézve minden eddiginél hitelesebben foglalja magában az emberi gyarlóság beismerését és az egyéni felelősség iránti elkötelezettséget. A második mozzanat azon döntéséhez kapcsolódik, hogy lefordítja angolra a meglehetősen individualista kommunista író, Lengyel József (“a magyar Szolzse­nyicin”) novelláinak és elbeszéléseinek nagy részét. Ezen írásokban a szerző a forradalmárok különböző típusait veti egybe, kezdve saját magával, aki csupán opportunista módon hagyja magát sodródni az árral, egészen az olyanokig, mint Duczynska, akik egy új társadalom felépítéséért szállnak síkra.

Írásunkban a forradalmár meghatározásának arra a harmadik mozzanatára helyezzük a hangsúlyt, amikor is Duczynska saját emlékiratai segítségével, saját tapasztalatai tükrében próbálja megfejteni a politikai elkötelezettség gyökereit. Tartózkodó mivolta és másokért érzett felelőssége sajnálatos módon nem tette lehetővé számára, hogy befejezhesse ezt a feladatát. Bár számos interjút adott, több cikke is megjelent, és bőséges kézirat is rendelkezésére állt (néhány ezek közül a régi elvtársakkal folytatott levelezéseken alapul), emlékiratainak így is csak az első fejezete készült el “Korán reggel” címmel, amelyet – jellemző módon – az unokák generációjának ajánlott. Ezen írások nagy része életének első 21 évéhez kapcsolódik, azokhoz az évekhez, amelyek saját bevallása szerint meghatározták jövőjét. Bár az utalásokban bővelkedő első fejezet közel áll a szépirodalmi szinthez, minden bizonnyal nem ilyen céllal íródott, már csak azért sem, mert Duczynska pontosan ezzel a váddal illette Kelen Jolánnak ugyanebben az időszakban született összegző művét. Tisztában volt azzal, hogy az emberi emlékezet szelektív, de ennek ellenére meg volt győződve arról, hogy amit leírt, az csak olyan tapasztalatokon nyugszik, amelyeket teljes mértékben átélt. (Pontosan ezért elismeri, hogy szinte semmire sem emlékszik, s így nem is tud írni a Tanácsköztársaságról, arról a forradalomról, amiért küzdött, mivel egy jó ideig beteg volt.) Emlékirataiban azokat a legmélyebb érzéseket fogalmazza meg, amelyeket már gyermekkorában is magában hordott: a késztetést arra, hogy szembeszálljon a hatalom különös szervezetével – legyen az a családon, a társadalmi osztályon, a valláson, az oktatáson, a politikán vagy a nemek közötti viszonyokon belül –, és ellenálljon azoknak az eszközöknek, amelyeken keresztül ez jóvátehetetlen károkat okoz. Duczynska számára a veszteség fogalma már életének első 12 évében is meghatározó értelemmel bírt (még a szűk családon belül is az oda begyűrűző társadalmi viszonyok következtében), és ez a felismerés egyrészről dacot, másrészről a változtatásban való kötelességszerű részvételt alakított ki benne.

Duczynska emlékiratai bevezetőjében azon elmélkedik, hogy vajon mi lehet a forradalmár egyedi jellemvonása. Véleménye szerint a forradalmárt az a megszállottság jellemzi, amely “az ördögi múlt és a múlt ördöge elleni harc szükségességébe vetett vak hiten alapul, ami nélkül nem létezik, és nem is létezhet sem forradalmi újjászületés, sem forradalmi megújulás”. Ezek az emberek olyan “soha ki nem alvó fénysugarak”, akik nem riadnak vissza csak azért, mert a siker bizonytalan. Ezek az emberek alkothatják a “hősök bölcsőjét”, de akár a “szellemek kertjét” is. Duczynska pályafutásának kezdetén még minden rögtönzött volt. Ez az időszak jelentette számára a “tavaszt”, amelynek virágai még a felnőttkor “reményvesztett éveiben” sem veszítettek pompájukból. Emlékeit tulajdonképpen azzal a céllal vetette papírra, hogy felhívja a fiatalabb nemzedék figyelmét arra, hogy az ő tavaszuk is számtalan lehetőséget rejt magában. Vajon hogyan sikerült neki elindítania azt, amit ő az “út kezdetének” nevezett? Honnan tudta, hogy létezett-e valaha is ilyen út? Vagy talán csak hagyta magát sodródni ebbe az irányba? Duczynska úgy látja, hogy sokkal inkább arról volt szó, hogy “sietett megtalálni ezt az utat, úgy, mintha hosszú időn keresztül szinte alig kivehető nyomokat követett volna, úgy, mintha alvajáró lett volna”.

Duczynska 1978-ban hunyt el, távol szülőföldjétől, egy már-már elvadult kert közepén álló apró kunyhóban, a kanadai Rouge (Vörös) folyó mentén. Közvetlensége, szerénysége és barátságos hangvétele mögött a szabadság tüzes szelleme rejtőzött. Túlélte a budapesti börtön szigorú fegyelmét, a tbc-t a helyőrségi kórházban, a hírhedt 1918-as influenza-járványt, a fasizmus győzelmét és hatalomra törését az 1934 utáni Bécsben, az 1940-es londoni bombatámadást, a transzatlanti hajójáratokat a háború idején, az évente beköszöntő kemény kanadai tél hófúvásait, amelyek eltorlaszolták kunyhójának ajtaját – mindezt örökös bizonytalanság, betegeskedés és soha meg nem szűnő szegénység közepette. Mindezek dacára, kötelességérzetének megingathatatlan volta tartotta benne az erőt, és nem engedélyezett számára egy perc nyugodalmat sem. Duczynska mindvégig gyakori utasa volt az Atlanti-óceánt átszelő hajójáratoknak, hiszen az évet Kanada, Bécs és a Balatontól nem messze fekvő monoszlói nádtetős házrész között kellett megosztania. Annak ellenére, hogy Magyarországon a haszonleső hivatalnoki kar nagy tisztelettel viseltetett Duczynska iránt, és képeit még múzeumokban is kiállították, ő egyre nagyobb figyelmet fordított a disszidens írók, filozófusok és szociológusok támogatására és ösztönzésére. Egy feledhetetlen csoportképen, amely egy fiatal maoista filozófus és író bírósági tárgyalásának nyitó napján készült, a tárgyalóterem első sorában a forradalom három megözvegyült királynőjét lehetett felfedezni: Duczynska Ilonát, Károlyi Katalin grófnőt és Rajk Júliát.

Duczynska célja az írással az volt, hogy megmutassa, hogyan lehet következetes magatartást kialakítani és fenntartani még azokban az esetekben is, amikor előre nem látott eseményekkel találjuk szembe magunkat. Valóban, az ilyen eseteket – amelyeket sikerült előásnia a fél évszázados “sűrű ködből” – nem tekinti a szó igazi értelmében vett “fordulópontnak”, hanem sokkal inkább küldetése megerősítésének.

Duczynska tulajdonképpen saját életének azt a “kora reggeli” szakaszát eleveníti fel, amely 1917 derekán érte el csúcspontját. A “Korán reggel” olyan cím, amelyen minden bizonnyal sokat töprengett, de amelyet mégis egy olyan konkrét eset kapcsán választott, amely az első mélyre ható élményt jelentette számára. Duczynska elmeséli azt a történetet, amikor hatéves kislányként egyszer a szokásosnál korábban ébredt fel egy magyarországi vidéki házban. A madarak szokatlanul hangosan énekeltek; a kertész nagy zajjal gereblyézte a kavicsos utat. Kinézvén a vendégszoba ablakának rácsain, megpillantotta a pázsiton csillogó harmatcseppeket. Mozgolódása felriasztotta anyját, aki valószínűleg ugyanabban az ablak melletti ágyban aludhatott. Az anya ráripakodott a kis Ilonára, hogy maradjon csendben, és bújjon vissza az ágyba aludni, mert még korán van – túlságosan korán! (Vajon fiatalok hány nemzedéke hallhatta ugyanezt különböző összefüggésben?) A kislány ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy felkeljen, kimenjen és szaladgáljon a hűvös reggeli frissességben. De engedelmeskednie kellett; forró könnyeket hullatott, látta, ahogy átitatják párnáját, érezte, ahogy égetik arcát. Duczynska amúgy érzelmileg visszafogott emlékezéseiben sehol máshol nem találjuk az érzéseknek ilyen ábrázolását (és más forrásokban sem, még akkor sem, amikor az első férjével való megismerkedéséről ír). Később, amikor újra felébredt, “a reggel már messze járt, és minden olyan volt, mint máskor”. Ez a reggel jelentette számára a veszteség-érzet első tapasztalatát, a lehetőség elveszítését, de mindenekelőtt a bizalom elvesztését azon személy iránt, aki pedig a legközelebb állt hozzá, és aki mindezt orvosolni tudta volna. Ezt az esetet felidézvén, Duczynska hozzáfűzi: “Vannak dolgok, amelyeket a gyermek soha nem bocsát meg a szerencsétlen szülőknek, ha azok nem értik meg őket.” Ez a kora reggeli közjáték két olyan dolgot hozott felszínre, amelyekkel aztán a felcseperedő lány újra és újra szembekerült: a dolgok mögé látás képességével és az ellenállás ösztönével.

A vendégszoba ablakából felfedezett ragyogó reggel képe úgy is értelmezhető, mint a teljességet képviselő új világ egyfajta látomása. Már csak azért is, mert pontosan ez volt a kis Ilona életének azon szakasza, amikor ráeszmélt arra, hogy ez a teljesség saját családjából is hiányzik. A nyarakat apjától távol, Magyarországon töltötte; az apa még bécsi lakásukban is tanulmányaiba merült – ha nem éppen munkában volt. A kislány tudatában volt annak, hogy családjában két világ között él. Korai emlékeiben elevenen él a két és félszobás bécsi lakás képe, egy olyan lakásé, amelynek hangulata inkább határtalanságot, mint biztonságot sugallt: a magas átjáróajtók mindig kitárva álltak, így a falakon elhelyezett tükrök egymásba nyíló szobák hosszú sorának érzetét adták. Hasonlóképpen, a család két hanyatlófélben levő világ szülte bizonytalanság talaján igyekezett egyfajta egzisztenciát megteremteni: apai oldalról a Duczynskiak, az elszegényedett osztrák–lengyel nemesi család, anyai oldalról pedig a magyar fölbirtokos dzsentri-réteghez tartozó Békássy család adta a keretet. Nem véletlen, hogy Duczynska az “Inga” címet adta emlékiratai első részének. A két család a nyelv és a kultúra két külön világát képviselte. És természetesen a várakozások két külön világát is. Így a “művelt, szegény, de becsületes” Duczynski-rokonság felfogása szöges ellentétben állt Ilona anyjának hozzáállásával, aki rosszalló rokonságának befolyása alatt a “hajlongó és alázatoskodó kétlaki létet” dicsőítette. Anyjának ez az buzgó engedelmessége még az akkor három éves Ilonának is szemet szúrt, ahogy azt írta is: “a kisgyerek tudja, hogy az anyja mikor fél”.

Ezek a tényezők (a szemmel láthatóan hiányzó bensőséges családi kapcsolat, a “gyermeki magány”, az iskola, a testvérek hiánya) voltak tehát a leginkább meghatározók a fiatal Duczynska fejlődése szempontjából, mielőtt életének első, valóban súlyos veszteségével – nevezetesen apja elvesztésével – szembe találta volna magát. Bár szinte alig volt ideje megismerni apját, mégis az ő alakja rajzolódik ki legtisztábban Duczynska emlékezetében: ő volt az egyedüli, aki az öröm, az ösztönzés, sőt – ha rövid ideig is – a bensőségesség forrását jelentette a lánya számára. Duczynska csak három pillanatra emlékszik abból a felhőtlenül boldog kéthetes nyaralásból, amelyet apja feleségével és lányával töltött egy vidéki házban. Ezekben az emlékfoszlányokban rejlő érzékiség azonban olyan érzelmi és fizikai eszmélést sugall, mint írásaiban sehol másutt. Elmeséli, hogyan sétálgatott szüleivel fel és alá anyaszült meztelenül a veteményes kertben – ez feltehetőleg apjának a homeopátia iránti érdeklődéséhez, illetve az akkoriban értelmiségi körökben divatos “Rikl way” irányzathoz kapcsolható. Elmeséli azt is, hogyan visított talán ugyanazon a délután, amikor zöld békák ugráltak elő a kútból kivezető cső végéből, amelybe az apja előzőleg vizet öntött a teli vödörből, és hogy hogyan gurultak szerte-szét a porlepte ezüstös vízcseppek az ösvényen. A harmadik emlékfoszlány azt idézi fel, ahogy apja pisztollyal célbalövést gyakorolt ugyanabban a kertben. Bár Duczynska soha nem mondja ki, hogy szerette őt, csak azt, hogy “mindenki szerette őt”, nyilvánvaló, hogy Amerikába utazása után a családban űr keletkezett, hiányzott az apa központi figurája. Duczynska apjával kapcsolatos legmélyebb érzelemnyilvánítása ez volt: “Biztosra tudom, hogy apám volt a legjobb minden ember közül.”

Vajon az apa nélkül maradt lány azt a társadalmi rendszert hibáztatta-e, amely megtagadta apjától a támogatást technikai leleményességének kibontakoztatásához, vagy azt az amerikai társadalmat, amely elcsábította őt? Ha az indítékok tisztázására nem is került sor, a következmények világosan látszottak. Az otthoni bizonytalanság elviselhetetlenné vált: a bécsi “háztartás szétbomlott”, és a körülmények (“az inga”) kivetették őket az országból, hogy aztán Magyarországon egyik vidéki házból a másikba vándoroljanak, mintha csak vendégek lennének. Három évvel később Chicagóból kapták a hírt, hogy apja meghalt.

A tragédia azonban minden bizonnyal segítségére volt az akkoriban már tíz éves Ilonának, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön azzal, ami később érdeklődésének középpontjába került. A magánélet nem nyújtott biztonságot a világ kegyetlenségeivel szemben. Ez vette rá a gyereket arra, hogy közelebbről megnézze ezt a bizonyos világot. Bizonyos értelemben apja szellemisége továbbra is hatással volt rá: házikönyvtára hamarosan a lány kedvenc időtöltései közé tartozott, megmaradtak természettudományos, társadalomtudományos és az orosz irodalommal kapcsolatos munkái is. Ezek az írások segítségére voltak lánya felkészülésében az első iskolai évekre, amelyeket Baden-bei-Wienben töltött. Az iskolában teljesen újradefiniálták számára a világot. Ez történt akkor is, amikor a természettudományokat oktató tanár, akinek a nevére Duczynska ugyan már nem emlékszik, de ahogy írja, “még most is hálával gondol rá”, kifejtette azt a véleményét, hogy ha az emberek képesek lennének szervetlen dolgokat is elfogyasztani, akkor a szegények földdel is táplálkozhatnának… és így “a szociális kérdés (social question) megszűnne létezni”! Duczyinska így emlékszik vissza az esetre: “Ez volt az első alkalom, hogy ezeket a szavakat hallottam. Még egy fáklya sem tudott volna hamarabb lángra lobbanni.”

A szociális kérdésre történt utalás Duczynska szerint egyenesen a megértéshez és az ítélkezéshez vezette őt. A helyszínek és események összevisszasága – a lakhelyek folyamatos cserélődése, az utazások oda-vissza Ausztriába, Magyarországra és később Németországba, a kultúrák, gazdasági és társadalmi viszonyok korábban megmagyarázhatatlan összeütközése –, ez a “gyökerét veszített és ide-oda hánykolódó különös élet” most mind közös nevezőre került a “szociális kérdés” fogalmában.

A fiatal Ilona számára talán még az apja halála okozta személyes trauma leküzdésében is segítséget nyújtott ez a kezdődő vonzódás a szociális tényező iránt. Miért is ment el elsősorban az apja? Mert a családnak pénzre volt szüksége (“das lumpige Geld”, Duczynska a német kifejezést használja). Apjának pénzre volt szüksége ahhoz is, hogy finanszírozni tudja találmányait. Anyjának is szüksége volt rá, vagy legalábbis azt gondolta, miközben sokkal inkább csak arra volt szüksége, amit a pénz szimbolizált. Nem lehet nem észrevenni kritikus felhangját Duczynska azon megjegyzésének, hogy “anyámnak a pénzbe vetett hite felér egy igazi hívőével”. Anyja számára a férje oldalán elért anyagi jólét jelentette volna kisebbségi érzésének dicsőséges leküzdését, a család két ága közötti, “végeláthatatlan perhez hasonló élet” felszámolását és “romantikus házasságuk újabb bizonyítékát”. Nem elégítette ki, hogy férje a Békássyaknál magasabb szinten állt a “szellemi képességek” terén, azt szerette volna, ha a “földi javakban” is megelőzte volna őket. Szemmel láthatólag a feleség családjára csekély vagy éppen semmilyen hatással sem volt az a tény, hogy a férj – édesapjával együtt – elsőként készített motoros, navigálható léghajót (a kislánynak azonban megmutatták a terveket a Bécsi Műszaki Múzeumban, és ő fel is figyelt a dologra). Az apa a feleség családja számára mindössze egy “őrült”, egy “elmebeteg” volt. A későbbiek során, meg nem erősített források azt állították, hogy apját üzlettársa ölte meg: halálos injekciót adott neki, hogy zsebre tehesse a biztosítási pénzt és talán a szabadalmi jogokat is. Apja Amerikába utazásával kapcsolatos élményei hatására – hogy kénytelen volt elmenni, ahelyett, hogy itthon maradt volna a családjával – Duczynska fejében hamarosan az a kép alakult ki Amerikáról, hogy ez az ország a kapitalizmus megtestesítője, azé a kapitalizmusé, amelyet a későbbiekben elítél.

Duczynska számára tehát – aki persze még mindig gyerekkorban volt – az élet kezdte felvillantani azt, hogy mi az, amivel szembe kell szállni, és ami ellen küzdeni kell. Ha a gazdasági vagy a társadalmi hierarchia érvényben levő szabályai (valójában szokásai) azok, amelyek felelősek a család széthullásáért, az élet pusztulásáért, akkor ezeket meg kell tagadni! Nincsenek könnyek, nincsen félelem, csak elszántság: “Én, tízévesen, én fogom örökölni apám magányát, én fogok felkelni a világ ellen!” Tizenkétéves korára megtanulta gyűlölni a hatalmon levő társadalmi intézményeket, az Egyházat és a Koronát. De látszólag hasztalan. Hiszen ahogy írja, “ahol mi voltunk, abban az időben szinte semmi nem történt, a Monarchia világa egyszer és mindenkorra bebetonozta magát”.

A lány azonban hamarosan további információkat kap arról a szélesebb útról, amelyen haladnia kell. Az első ezek közül szimbolikus, de túlságosan is “átérezhető”. Nem sokkal azelőtt, hogy apja halálhírét megtudták, a fiatal Duczynskán teljes letörtség, lidércnyomásos állapot lett úrrá, ami tulajdonképpen a közeledő családi tragédiát és egyúttal a dualista monarchia világának közelgő romba dőlését is jelképezte. Annak a vidéki háznak a pincéjében, ahol laktak, volt egy mély kút, amelyben – a helyi babona szerint – egy víziszörny élt. Egy téli éjszakán anya és lánya éktelen morajra, reccsenő és loccsanó hangokra ébredt. Másnap reggel, gyertyafénynél lementek megnézni mi történt, és azt látták, hogy a kutat kitámasztó korhadt gerendák összetörtek, és a mélybe zuhantak. E történet szimbolikája messze ható. Olyan volt ez, mintha miközben anya és lánya aludtak, az élet vizeinek folyását a babona és a múlt szörnyei eltorlaszolták volna.

Természetes, hogy elsőként a családon belül vált nyilvánvalóvá az, hogy a múlt összeroskadóban van saját terhe alatt. Teljesen megvalósíthatatlannak tűnt az anya azon ábrándja, hogy újraélhetik családjának dzsentri múltját. Ahogy Duczynska is írja: “anyám minden igyekezetével azon volt, hogy olyan életet éljünk, amelyre nem volt ereje nemet mondani, de amihez – az álmokat kivéve – visszaút sem volt”. Ez volt az az időszak, amikor az apai rokonok beavatkoztak a család életébe, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a kislányt iskolába küldjék. Azok a dolgok, amelyeket egyedülléte során megtapasztalt, minden bizonnyal felkészítették őt arra, hogy az iskolát úgy tekintse, mint új “realitást”, egy olyan kalandot, amely ötvözi a “lehetségest és a lehetetlent”. Ott vezették be őt a “szociális kérdés” rejtelmeibe – ami persze valószínűleg inkább egy elejtett megjegyzésen alapult –, amely később olyan fáklyát jelentett számára, amely mindig meghatározta előrehaladásának irányát.

Sokkal konkrétabb hatást gyakorolt rá anyjának a szociális bizonytalanságra irányuló, soha meg nem szűnő aggodalma, ami végül az alternatív életformák felé irányította érdeklődését. Tizenkétéves korára így “olyan erős tapasztalattal rendelkezett, amely talán sorsdöntőbb volt minden eddiginél”. Azon törekvés által vezérelve, hogy életének “több értelmet” adjon, anyja kapcsolatba lépett egy svájci vallásos szektával. A szekta karizmatikus vezetőjének levelei, valamint ebben az agráriánus közösségben tett látogatás egy sokkal aprólékosabban kidolgozott társadalmi vízióval gazdagította Duczynskát: “Csak a közösségi életben, a közös használatra termelt javakra épülő közösségi életben lehet szent életet, emberi életet élni.” Nem az üdvözülés vallásos terminológiája, hanem a megvalósításához szükséges eszközökre vonatkozó világi nyelvezet az, amely új utakat nyitott, amelyekben a társadalmi és az anyagi keresztezte egymást. Új fogalmakat tanult meg: termék, kizsákmányolás, eladás, vétel. Ezek, ahogy Duczynska írja, “új régiókba” emelték őt. De sokkal emelkedettebb régiókba, mint a szekta világa, mert ezek sokkal befogadóbbak, sokkal egyetemesebbek voltak. Hiszen a szekta életvitele kivonulásra, a bűnös világtól elzárt életre, kizárásra épült. A jövő forradalmára számára azonban, és talán mindenki számára, aki olyan, mint ő, a lényeg pontosan a befogadáson és nem a kizáráson van. Amikor a szekta vezetője meghozta döntését – amellyel őt befogadta, de anyját kizárta – semmi kétsége nem volt afelől, hogy mit feleljen.

1910-ben, az emlékiratok első fejezetének nem egészen a felénél járunk, amikor pontot teszünk a sor végére. Azokkal a szavakkal zárjuk írásunkat, amelyek akár a fiatal Duczynska Ilona első papírra vetett gondolatai is lehetnének. A proletár internacionalizmus összeomlása felett érzett fájdalom, az 1917-es orosz forradalom lelkesítő ereje már a későbbi oldalak tárgya. A tizenkétéves lány kijelentései azonban már annak nőnek a testamentumaként is szolgálhatnak, akivé ez a lány nemsokára majd válik. A “szociális kérdést” egy magasabb szinten ragadja meg, a részvállalás, a tenni akarás, a befogadás szintjén. Az emberi szolidaritás elvének abszolút felvállalásáról tesz tanúbizonyságot azzal, hogy elveti azt a gondolatot, hogy elhagyja anyját. Azt írja: “Ha az emberi társadalom, mint egész a bűn állapotában van, akkor nincs eszköz arra, hogy elválasszuk tőle. Az embernek vállalnia kell benne saját részét, mindenben, a szenvedésben is. És keresni kell a kivezető utat. Lennie kell egy útnak, egy útnak, amely mindenkié.”

E rendkívüli asszony életútjával kapcsolatban számos anyagot találhatunk Ausztriában és Magyarországon is. Annak ellenére, hogy életének jelentős részét Angliában és Kanadában töltötte, tevékenysége és munkássága csak az utóbbi időben kezd ismertté válni az angolszász országokban. Kiemelkedő emberi kvalitásaival legalább olyan elismerést érdemel, mint Polányi Károly vagy Polányi Mihály.

1897-ben született, Bécstől nem messze. Gyermekkorát különböző vidéki kúriákon töltötte. Mérnöki tanulmányokat folytatott Zürichben, és 1917-ben ő csempészte be Magyarországra az szocialista internacionalisták háborúellenes Zimmerwaldi Nyilatkozatát. Tüntetéseket és földalatti mozgalmakat szervezett, amiért letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték.

Az 1918-as forradalom idején szabadult, majd részt vett a Tanácsköztársaságban. 1920-ban Moszkvába menekült, majd Bécsbe küldték. Ott szerkesztőként, íróként és politikusként tevékenykedett, részt vett 1934-ben az osztrák dolgozók (a Schutzbund) fegyveres fasizmusellenes mozgalmában (erről ír a Workers in Arms című művében).

1936-ban követte férjét, a világhírű gazdaságtörténészt, Angliába és az angol hadierőknél dolgozott, az aeronautikai kutatásoknál. Magyarország háború utáni kilátásait vizsgálva került kapcsolatba Londonban Károlyi Mihály gróffal. 1947-ben Magyarországra utazott, hogy saját szemével tanulmányozhassa a mindent elsöprő földreformot.

1955 és 1963 között férjével együtt egy olyan antológiát állítottak össze, amely egyedülálló összegzését adja az 1956-os forradalom intellektuális, társadalmi és irodalmi gyökereinek (The Plough and the Pen). Néhány magyarországi íróval való kapcsolata hatására közreműködött egy közismert költő verseskötetének fordításában (The Selected Poems of Ferenc Juhász), és öt kötetben megjelentette Lengyel József (“a magyar Szolzsenyicin”) novelláinak és elbeszéléseinek fordított változatait.

Osztrák tudósok elismeréssel adóztak a munkásmozgalom 1918 és 1938 közötti történetére irányuló levéltári kutatásainak. Magyarországon – és sok más országban is – figyelemmel kísérte férje szinte összes munkájának megjelentetését, és számos írásműve született az 1916–1919-es időszakról (több TV-műsorban és filmben is szerepelt). Szülőhazájában kiemelkedő pártfogója lett a fiatal disszidens értelmiségieknek – köztük a kiváló írónak, Konrád Györgynek is –, akiket bizonyos mértékig védeni tudott azzal, hogy elismertsége révén befolyással bírt a hivatalos körökben.

Végül, de nem utolsósorban fáradhatatlan és szókimondó támogatója volt mindazoknak, akikről úgy gondolta, hogy megtagadták tőlük az igazságot – mint például Peter-Paul Zahl, fiatal német költő –, és mindig azoknak az oldalán állt, akik a diktatúra és az imperializmus helyett a szabadságot keresték, akár a szovjet, akár az amerikai válfaját. 1978-ban hunyt el otthonában, Pickeringben, Ontario államban, Kanadában.

(Ford: Nagy Zsuzsa)

1917-ben Oroszországban valami elkezdődött. Egyrészt különböző régi törekvések öltöttek új formát, másrészt új gyakorlati törekvések is kezdődtek. Körvonalazódott a polgári átalakulásokból ismert célok aktualizálása: az ipari–technikai elmaradottság felszámolásának, a gazdasági nemzettéválásnak stb. szándéka. Egyidejűleg megfogalmazódott egy humánus társadalom megvalósításának programja, illetve gyakorlati próbálkozás indult egy humánus társadalom kikísérletezésére. Ez utóbbi elképzelés és szándék szerint a politikai hatalom megragadása, az ipari civilizáció megteremtése, egységes nemzetgazdaság létrehozása csupán eszköze annak, hogy végső eredményként a társadalom valamennyi tagja emancipálódhasson minden intézményes kényszer, minden külső hatalom uralma, befolyása alól. Eszerint stratégiai cél olyan önmagát szervező társadalom (társadalmi önkormányzás) feltételeinek kialakítása, amely átveszi, magába integrálja mind a politikai állam, mind a hagyományos gazdasági intézmények (pénz, önszabályozó piac) társadalmi szerepét.

Az októberi forradalom kitörésekor Oroszországban kettős hatalom létezett: a politikai hatalom megoszlott az Alkotmányozó Nemzetgyűlés és a helyi szovjetek között. Az előbbi a bürokratikus elitdemokráciát (a demokrácia képviseleti, polgári változatát), az utóbbi a tömegdemokráciát (a demokrácia szocialisztikus, humánus formáját) testesítette meg.

Az októberi forradalmat követően Oroszországban megszűnt a korábbi, politikai értelemben vett kettős hatalom: a bolsevikok fokozatosan magukhoz ragadták az államhatalmat. Ez nem a szovjethatalom kiteljesítését jelentette, mivel a bolsevikok nemcsak hagyományos politikai ellenfeleiket iktatták ki, hanem a helyi szovjeteket is bekebelezték: pártirányítás alá helyezték, és az úgymond közvetlen demokrácia szerveit kívülről, fölülről szervezték. (Hasonló folyamat játszódott le az 1945 utáni Magyarországon, ahol a Kisgazda Párt és a Kommunista Párt egyesült erővel számolta fel a közvetlen demokrácia – az állami nagypolitikával szemben társadalmi ellenhatalmat is képező – intézményeit.)

Ugyanakkor a társadalom életének különböző területein – a politikai értelemben vett kettős hatalom megszűnése után is – kettős hatalom létezett. “Bár az ‘arányok’ eltérőek, mindhárom orosz forradalomban a ‘polgári’ és a ‘szocialista’ mozzanatok ab ovo egyidejűleg voltak jelen.” E kettős jelenlét egyrészt szükségképpeni; másrészt együttélésük hosszabb távon nem lehetséges: ellentétük a feloldás irányába mozog. Végső fokon a polgári és a szocialista (humánus) mozzanatok küzdelme dönti el a kísérlet kudarcát vagy sikerességét. Elméletileg tekintve szocialista mozzanatoknak számítanak a társadalmi önszerveződés, a közvetlen, részvételi demokrácia, a közvetlenül társadalmi gazdálkodás (közösségi önellátásra termelés) különböző formái. Polgárinak minősülő, ezért távlatilag elenyészésre ítélt mozzanat maga a szovjetállam (amelynek Lenin elképzelése szerint már születésekor meg kell kezdenie elhalását), az egész pénzgazdálkodás, sőt maga a bolsevik párt is, amely történelmileg csak a szocialista mozzanatok megvalósításának puszta eszközeként igazolja létét.

A történelmi valóság persze ennél lényegesen összetettebb: nem tisztán elhatározás kérdése, hogy a polgári vagy a humánus elemek működését részesítik előnyben. Oroszország elmaradott viszonyai, a belső polgárháború és a külső fenyegetettség stb. sok szempontból magyarázza, hogy ellentmondás alakult ki a deklarált cél és a gyakorlati politika között. Ebból azonban nem következik, hogy a mindenkori reálpolitika, gyakorlati politika számára ne lennének alternatívák, ne mutatkoznának a stratégiai célhoz közelítő, illetve attól eltávolító választási lehetőségek.

Az 1917-es világtörténelmi kísérlet nem sikerült. Egyesek szerint nem is sikerülhetett (hagyományos szocdemek, mensevikek, az úgynevezett rendszerváltás utáni tisztánlátók). Mások szerint a sikert valamilyen thermidoriánus, a polgári rendszert restauráló konzervatív fordulat hiúsította meg. Némelyek ünneplik a thermidori fordulatot, némelyek kárhoztatják azt. De igencsak megoszlanak a vélemények abban, hogy mikor következett be a humánus társadalom történelmi kísérletét megbuktató thermidoriánus váltás.

A kérdést bonyolítja, hogy az 1917 utáni gazdálkodás története és politika története nem párhuzamosan fut. Ezért gazdasági thermidorról és politikai thermidorról egymástól függetlenül is szó esik.

Szociáldemokrata–mensevik nézőpontból az egész októberi kísérlet elhibázott: a szigorú történelmi menetrendtől eltérve nem lehet túllépni a kapitalizmuson. Innen tekintve a NEP rekapitalizációs tendenciái valójában történelmi igazságszolgáltatást, a történelmi folyamatok helyrezökkentését, az erőszakos beavatkozás korrigálását jelentik. A bolsevikok a NEP-pel – úgymond – antikommunista fordulatot hajtottak végre. A NEP-ben megnyilvánuló gazdasági thermidort politikai thermidor fogja követni, amely elmozdulást jelenthet a parlamenti demokrácia irányába, de lehet bonapartista jellegű uralom (egyszemélyi diktatúra) bevezetése is. Martov pesszimista prognózisa szerint a bolsevikok “a gazdasági thermidoron keresztül masíroznak a politikai Brumaire 18-ához”. A mensevikek számára beigazolódott, hogy az októberi forradalmat – minden ideológiai értelmezés ellenére – annak kell tekinteni, ami valójában: a polgári forradalom egy fajtájának.

A mensevikek azért üdvözölték a gazdasági thermidort, mert egy általános kapitalizálódási folyamat részeként értelmezték, és – optimista változat szerint – a parlamenti demokrácia visszaállítását előkészítő lépésnek tekintették. A szmenovehisták viszont nemzeti küldetést tulajdonítottak a bolsevikoknak, és a bonapartista alternatíva megvalósulásában bizakodtak.

Usztrjalov, a szmenovehista irányzat későbbi vezéralakja – ameddig reménye volt rá – Kolcsaktól várta az egységes Oroszország megteremtését, később beérte a bolsevik párttal. A szmenovehisták az orosz nemzet nagyságát (erős állam, birodalmi centralizáció, egységes nemzeti piac, világhatalmi szerep) cézári hatalom kiépítéséhez kötötték. Úgy ítélték meg, hogy a NEP bevezetése is ebbe a folyamatba illeszkedik. A bolsevizmus – úgymond – kénytelen megszabadulni a kommunizmustól, hogy politikai hatalmát megőrizhesse. “Hogy Moszkva megmentse a szovjeteket, feláldozta a kommunizmust” – értékelte Usztyalov a NEP fordulatát. Ettől kezdve a bolsevizmus pozitív nemzeti minősítést kap: sajátosan orosz jelenségként szervesen illeszkedik az orosz történelembe. A szmenovehisták nacionálbolsevik elmélete hangsúlyozza: a szovjet burzsoázia létrejöttéhez és erős kapitalizmus kiépítéséhez centralizált államhatalomra van szükség.

A mensevikektől és a szmenovehistáktól eltérően Lenin az orosz elmaradottság és a kedvezőtlen nemzetközi helyzet ellenére is lát lehetőséget a társadalmi önkormányzás (humánus szocializmus) megvalósulására. A NEP bevezetését pusztán taktikának, reálpolitikai kényszerintézkedésnek tekinti, és taktikai visszavonulásnak minősíti. Mi a feltétele annak, hogy a visszavonulás ne torkolljon kapitulációba, a polgári mozzanatok győzelmébe? Egyrészt – úgymond – “meg kell őrizni a perspektívát”: a hátrálás idején is tudatossá kell tenni a végső célt, amihez képest a visszavonulás történik, ami végső fokon megadja a kompromisszum irányát, értelmét és határait. Másrészt a visszavonulás alatt meg kell védeni azokat a “szigeteket”, amelyek már a jelen kényszerhelyzetében is túlmutatnak a puszta jelenen: a szándékolt jövő csíráit képezik (szövetkezeti vállalatok, kommunák, tanácsdemokrácia). Lenin tisztában volt azzal, hogy az egész világtörténelmi kísérlet sikere a visszavonulás befejezésén és a stratégiai célként jelzett alternatíva gyakorlati kiteljesedésén múlik.

Krausz Tamás megfogalmazása szerint “a bolsevizmus egész története egy etatista taktika és egy antietatista stratégia szorításában fejlődött”. Ennél pontosabb lenne azt mondani, hogy taktika és stratégia összeolvadása, az etatista taktikának a stratégia rangjára emelkedése jellemzi a bolsevik párt történetét. A hivatalos pártideológia egészen a kísérlet intézményes megbuktatásáig (az ország felszámolásáig) reálpolitikai győzelmek sorozataként értelmezi a Szovjetunió történetét. A taktika és a stratégia egybemosódása azonban az egész thermidor-problémát értelmezhetetlenné teszi: így a különböző thermidorok nem kompromisszumokként, taktikai engedményekként, kényszerű “visszavonulásokként”, hanem egy a végső célhoz egyenesen vezető folyamat szerves elemeiként jelennek meg. Bármilyen aktuálpolitikai lépés, minden “reáltaktikai” intézkedés közvetlen igazolására sor kerül.

Az oroszországi kísérlet története nem igazolta a hozzá fűzött reményeket. Ugyanakkor gyakorlati kudarca nem cáfolta meg a stratégiai célként megfogalmazott humánus társadalom megvalósíthatóságát.

El lehet gondolkodni azon, hogy melyik “thermidor” futtatta zátonyra a kísérletet. Mikor vált a restaurációs folyamat visszafordíthatatlanná? Amikor Sztálin meghirdeti az árutermelő szocializmust? Amikor a párt végrehajtja az államhatalom monopolizálását, annak társadalmi hatalommá való lebontása helyett? Amikor a szovjet állam felszámolja Mahno parasztdemokráciáját? Amikor leverik a kronstadti matrózokat? Amikor a helyi szovjeteket államosítják? Vagy – az egyes konkrét eseményekben közvetlenül nem lehorgonyozhatóan – akkor, amikor bekövetkezik egyfajta kulturális thermidor: a “reálpolitikai” intézkedések megrongálják az emberek lelki vagyonát, azaz elveszik tőlük a humánus, önszervező társadalom perspektívájának reményét?

1997. november 1-én és 2-án az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés nemzetközi konferenciát rendezett. Immáron negyedik alkalommal került sor Budapesten arra, hogy az antisztálinista és antikapitalista baloldal különböző, kisebb-nagyobb csoportjai és személyiségei eszmét cseréljenek a neoliberális nemzetközi kurzussal szembeni alternatívákról és a rendszerkritikai baloldal perspektíváiról.

A konferencia céljairól szólva Krausz Tamás azt hangsúlyozta megnyitójában, hogy a baloldalon sokan félreértették a kelet-európai rendszerváltás jellegét. Miközben a hagyományos kommunizmus a sztálinizmus és a liberalizmus szorításában morzsolódott fel, a szociáldemokrácia döntően a liberalizmus áldozata lett, gazdaságpolitikai kezdeményezések helyett maga vált a neoliberális kurzus megvalósítójává. A rendszerváltás nem forradalom volt tehát, hanem békeidőben példátlan hanyatlás, amelynek okait és következményeit már évek óta elemzik a konferencia résztvevői. Kate Hudson, a brit Munkáspárt baloldalának képviselője és a konferencia társszervezője azt hangsúlyozta, hogy ma a baloldal talán legfontosabb feladata egy új nemzetközi kooperáció felépítése a neoliberalizmussal szembeni alternatíva megformálása érdekében: a kelet- és nyugat-európai baloldal párbeszéde. A neoliberális kurzus “új termékei” az Európai Monetáris Unió és a NATO keleti kiterjesztése annak érdekében, hogy a szociális és munkavállalói jogokat, lehetőségeket tovább szűkítse. Ami rendszerkritikai erő a baloldali szociáldemokráciából és a kommunista pártokból megmaradt, napjainkban a társadalmi és gazdasági újrastrukturálódás keretei között egy új baloldallá transzformálódik mind Nyugaton, mind Keleten.

Az elméleti jellegű előadások többnyire a kelet-európai rendszereknek, illetve magának a világrendszernek az elfogadhatatlanságából indultak ki, és ugyanezt fogalmazták meg végkövetkeztetéseikben is; a politikusok a neoliberális világrenddel szemben, de a rendszeren belül határozták meg a neoliberális kurzussal szemben követendő alternatívát.

Ezt legplasztikusabban Ken Livingstone, a Brit Munkáspárt balszárnyának vezéralakja fogalmazta meg. Ő a fennálló neoliberális szabadpiaci kapitalizmussal szemben a társadalom többsége érdekében a piac állami korlátozását állította, mint a baloldali politika egyik centrális követelését, ami egyértelmű polémia a Blaire által dominált neoliberalizálódott hivatalos politikával, egy baloldali keynesianus hagyomány jegyében. Álláspontja szerint nincs visszatérés sem a “szocializmus egy országban”, sem a “kapitalizmus egy országban” praxisához, hanem a nemzetközi gazdaságot és annak pénzügyi központjait a politikai demokrácia intézményeinek kellene ellenőriznie. A “szabadpiaci modellel” szemben egy “demokratikus modellt” kell a nemzetközi gazdaságban felépíteni. A Maastrichti Egyezmény éppen a demokratikus modellel szembenálló fejlemény. A szabadpiaci modell az egykori szocialista országokban is megbukott, ám az Európai Unióhoz való csatlakozásuk egész problémaköre megoldatlan. Livingstone főbb gazdasági tézisei bekerültek a konferencián elfogadott dokumentumba is.

A világgazdasági globalizálódás két újnak tekinthető nemzetközi szervezetét, a GATT és a Világkereskedelmi Szervezet tevékenységét mutatta be Alain Freeman, a neves brit közgazdász. Felvázolta e szervezetek neoliberális funkcióját, működési módját, szinte korlátlan hatalmát. Mérhetetlen mennyiségű emberi munka, kultúra és képesség ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása bonyolódik e szervezetek segítségével. A gazdag és szegény nemzetek közötti viszony klasszikus módon tükröződik ebben a struktúrában. A Világkereskedelmi Szervezetet Freeman úgy jellemezte mint a tőkének “az IMF és a Világbank melletti harmadik kezét”, mint institucionális rendőrt, amely a multinacionális társaságok érdekeit védelmezi.

Többen is rámutattak, hogy Kelet-Európa a nemzetközi gazdasági és pénzcentrumok számára perifériális régióként jön csak számításba, amely a nemzetközi munkamegosztás alárendelt területévé válik a neoliberális szellemnek megfelelően. Az Európai Unió igényeivel hozta összefüggésbe Arndt Hopfmann, az Utopie kreativ szerkesztője a specifikusan kelet-európai kapitalizmus kialakulását. Szigeti Péter politológus és az Európa-parlamenti tag, Jonas Sjöstedt (a Svéd Baloldali Párt képviselője) a munkavállalók egyéni és kollektív jogainak korlátozását, a jóléti állam leépítésének okait és következményeit vázolta fel, és másokkal együtt a perspektívát a monetáris Európa vagy szociális Európa alternatívájában határozta meg. Szigeti egyebek között azt húzta alá, hogy egykoron jól összefért a Welfare State a tőkés gazdasággal és a pluralista demokráciával, s ennek mai radikális visszavétele már nem az univerzális szociális ellátás, hanem a rászorultság elvében jelenik meg.

A szociális Európa, illetve a globális világgazdasági integráció következményeit vizsgálta Judith Dellheim, a PDS elnökségének tagja is, akinek a gyakorlati politikáról is volt érdemi mondanivalója. A baloldali szervezetek nemzetközi akcióit és helyi–nemzeti tiltakozási mozgalmainak eredményeit tekintve az előadó mindenekelőtt az Agenda 21 jelentőségét domborította ki. Az ismert francia trockista teoretikus, Cathrine Samary az Európai Unió kelet-európai kiszélesítésének problémáival foglalkozott. Álláspontja szerint meg kellene fordítani az eszközök és célok eddigi viszonyát. Előbb azt a kérdést kell feltenni, hogy milyen európai társadalomban akarunk élni, és a megfogalmazott célhoz kell az eszközöket keresni, amelyek természetesen akár monetáris eszközök is lehetnek. Az előadás szerint Kelet és Nyugat ugyanazon csónakban evez, hiszen a liberális logikák mindenütt kétségbe vonták a szerzett szociális jogokat, a közszektor létét.

Márkus Péter közgazdász 20 tézist tartalmazó referátuma abból indult ki, hogy az új baloldal erős a rendszerkritikában, de gyengébb a radikális gyakorlati–politikai programok megfogalmazásában és megvalósításában. Olyan megfogalmazást javasolt, amely túllép a neoliberalizmus és a neokeynesianizmus régi vitáján, mert már mindkettő jelentős mértékben a történelmi múlthoz tartozik. Márkus gyakorlati javaslatai arra intik a baloldalt, hogy a pártcentrikus megközelítések helyett a civil társadalom önszerveződéseit, a közvetett demokráciával szemben a közvetlen demokrácia elemeit részesítse előnyben mind a helyi, mind a nemzetközi küzdőtéren, a politika és a gazdaság szférájában egyaránt.

A neoliberális politikával szemben a gyakorlati politika síkján Eduard Hesser a Francia Kommunista Párt tapasztalatairól beszélt, s ennek részeként említette a 35 órás munkahét bevezetésének követelését, és olyan szociális jogokét, amelyek újra garantálnák a munkavállaló létbiztonságát.

A konferencián a politikai és az elméleti érvelések hatása egymásra minimális volt. Érdekes vita inkább elméleti téren alakult ki Hofbauer–Komlósy, illetve A. Buzgalin között. A polémia középpontjában az “utolérés”, a “felzárkózás”, egyszerűbben szólva, a fejlődés fogalma állt. Itt egyidejűleg több kérdés is felmerült: a félperiféria, a bukott államszocializmus régiójának viszonya a centrumhoz és a magának a fejlődés fogalmának az értelmezése. Míg az osztrák szerzőpáros az új baloldal stratégiájának lényegi vonását az utolérés mint alapvető koncepció elutasításában határozta meg, Buzgalin a félperiférián a baloldali gondolkodásából nem tekintette kitörölhetőnek az utolérés “projectjét”. Arra az elméleti kérdésre, vajon lehetséges-e humanista irányú fejlődés a tőkés technikai fejlesztés keretein belül, nem egy hozzászóló szerint, főként a harmadik világ és általában a szegénység problematikája szempontjából már nem adható pozitív válasz.

A konferencia végén az Ausztrál Demokratikus Szocialista Párt elnöke, John Percy a baloldali szocializmus politikai erőinek, szervezeteinek új nemzetközi kooperációjának és szorosabb együttműködésének lehetőségeit latolgatta, s az ilyen kooperáció fejlesztésére szólított fel. Tiny Kox, a Holland Szocialista Párt és Eva Dragheim, a Dán Szocialista Párt, Oliver Meier Francia Kommunista Párt nevében fogalmazott meg hasonló gondolatokat.

Krausz Tamás zárszavában arra utalt, hogy az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva ezeket a konferenciákat igyekszik évente–kétévente Budapesten továbbra is megszervezni. A Budapesti Fórum önmagát a hasonló nemzetközi konferenciák, fórumok és más rendszerkritikai mozgalmak részeként tekinti, melyek előbb-utóbb a nemzetközi baloldal stabil intézményévé válhatnak.

Az 1997. november 1-jén és 2-án lezajlott Budapesti Vitafórum tanácskozásán szocialisták, kommunisták, zöldek és egyéb társadalmi és civil mozgalmak több mint 200 aktivistája gyűlt össze 35 szervezet, újság és folyóirat képviseletében Közép-, Kelet- és Nyugat-Európából, valamint Oroszországból, Ausztráliából és az Egyesült Államokból.

A konferencia megállapította, hogy a nemzetközi kapitalizmus jelen fázisa, amelyben a kormányzatokra Európának mind keleti, mind nyugati régiójában, éppúgy, mint a világ más részein, a neoliberális gazdaságpolitika változatainak általános alkalmazása jellemző, a világ népessége többségének rovására fejti ki hatását, az egyenlőtlenség, a szegénység és a szociális diszkrimináció hatalmas növekedéséhez vezet mind az egyes országokon belül, mind nemzetközi vonatkozásban; továbbá hogy éppen ezek a neoliberális politikák felelősek azért, hogy Európában és a világ más részein a huszadik század végén lábra kapott a rasszizmus, az antiszemitizmus és az idegengyűlölet.

Minthogy e neoliberális politikák támogatására és érvényesítésére a tőke nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt kialakította a maga általános szervezeteit, a résztvevők egyetértettek abban, hogy Közép-, Kelet- és Nyugat-Európa, valamint a világ más részei különböző, sokszínű baloldali és társadalmi mozgalmainak is együtt kell működniük, hogy szembenézzenek közös problémáikkal, beleértve a következő feladatokat:

1. Nemzetközi együttműködés a szociális ellátásnak, a foglalkoztatottságnak, a nők és a férfiak, a bevándorlók és a nemzeti kisebbségek demokratikus jogainak védelmében.
2. Fellépés a NATO elkerülhetetlenül gazdasági terheket okozó és új konfliktusok kockázatát előidéző bővítése ellen – egy olyan korszakban, amikor az az ellenség, amelynek elrettentésére létrehozták, már nem is létezik.
3. A Maastrichti Szerződés által előirányzott Európai Monetáris Unió neoliberális feltételrendszerének és az EU Kelet- és Közép-Európa országaival szembeni diszkriminatív magatartásának elutasítása, és ehelyett munkálkodás a kontinens minden népének azon jogáért, hogy egy szociálisan progresszív Európa jöjjön létre, amelyben nincsenek másodosztályú állampolgárok vagy országok.
4. Fellépés annak érdekében, hogy radikálisan csökkentsék, vagy még inkább: töröljék el az úgynevezett harmadik és második világ országainak a nyugati bankokkal és kormányokkal szemben fennálló adósságkötelezettségeit.
5. Saját országaikban: kiállás a munkahelyeket, a szociális ellátást és a munkavállalói jogokat védelmező, a rasszizmust, a diszkriminációt és a környezetrombolást ellenző szakszervezetek, feminista, ökológiai és más társadalmi mozgalmak mellett.

A résztvevők megállapították, hogy ahhoz, hogy a kapitalizmus jelenlegi neoliberális fázisának tendenciáival szemben életképes szocialista, humanista és demokratikus alternatívákat lehessen kidolgozni, döntő szerepet szánva az alulról jövő kezdeményezéseknek és a demokráciának, vitákra és gyakorlati tevékenységre van szükség nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Európán belül dialógust kell teremteni a kontinens két felének szocialista, kommunista, zöld és más civil mozgalmai között.

Konferenciánk ehhez a párbeszédhez járult hozzá a Közép-, Kelet- és Nyugat-Európát, valamint a világ más részeit képviselő baloldali aktivisták között. Örömmel üdvözöljük azt a kezdeményezést, hogy más nemzetközi vitafórumok tapasztalataira is támaszkodva ezt a találkozót is kövessék további hasonló összejövetelek, amelyek elősegítik, hogy a neoliberalizmus baloldali alternatívájának megteremtését célzó mozgalmak felhasználhassák annak az eszmecserének a tanulságait, amelyben minden európai nép és a kontinens határain kívül élő népek is hallatják hangjukat.

Alexandr Buzgalin, egyetemi tanár, Oroszország

Stephen Day, egyetemi tanár, Nagy-Britannia

Judith Delheim, Szociáldemokrata Párt, Németország

Eva Dragheim, Dán Szocialista Néppárt

Alan Freeman, közgazdász, Nagy-Britannia

Peter Gowan, New Left Review, Labour Focus on Eastern Europe, Nagy-Britannia

Havas Ferenc, Eszmélet, Magyarország

Hannes Hofbauer, egyetemi tanár, Ausztria

Arndt Hopfmann, Utopie Kreativ, Németország

Kate Hudson, Labour Focus on Eastern Europe, egyetemi tanár, Nagy-Britannia

Andrea Komlosy, egyetemi tanár, Ausztria

Tiny Kox, Holland Szocialista Párt

Krausz Tamás, MSZP Baloldali Tömörülés, Magyarország

Jenny Lindahl, Yang Left, Svédország

Ken Livingstone, parlamenti képviselő, Munkáspárt, Nagy-Britannia

Márkus Péter, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Olivier Meier, Kommunista Párt, Franciaország

John Percy, Ausztrália Demokratikus Szocialista Pártja

William A. Petz, Munkásosztály-történeti Intézet, Chicago

Catherine Samary, egyetemi tanár, IV. Internacionálé, Franciaország

Sebestyén György, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Jonas Sjöstedt, parlamenti képviselő, Svéd Baloldali Párt

Curn Sørensen, egyetemi tanár, Dánia

Lene Bøgh Sørensen, egyetemi tanár, Dánia

Szigeti Péter, Baloldali Alternatíva Egyesülés, Magyarország

Roman Viorel, egyetemi tanár, Németország

A közelmúltban jelent meg Mészáros István filozófus könyve Beyond Capital (A tőkén túl) címmel. A könyv hamar népszerűvé vált a nyugati marxista társadalomtudományt művelők körében.

(István Mészáros: Beyond Capital. Towards a Theory of Transition. Merlin Press, London, 1995.)

Lámpással kellene keresnünk olyan hazai könyvkiadót, amely az utóbbi években Marxtól vagy közvetlenül Marxról szóló írást merészelt megjelentetni. (Kivételes és pikantérikus eset, hogy a különleges sorsú Bence- és Márkus-könyveket éppen a nagy Marx-temetés időszakában olvashattuk.) Bizony, a rendszerváltás kábulatában sokan vélték és azóta is vélik úgy, hogy ha egyszer megbukott az (állam) szocializmus, akkor eszmei vezérének, tehát magának Marxnak szintén mennie kell. Manapság divatos lett a "búcsú a baloldaltól" és a "miért nem vagyok már marxista?" gondolkodásmód. De mondhatjuk, legjobb esetben is síri csend veszi körül a marxi életművet.

Nem először próbálják Marxot halottnak nyilvánítani – ám gondolatai mindig makacsul visszatértek. Klasszikus gondolkodókat nem lehet leváltani (nem úgy, mint a politikusokat, intézetigazgatókat), mivel meglátásaik igazodási és hivatkozási pontként szolgálnak a megismerésben. Egy-egy klasszikus gondolat mindig eleven tud maradni, s a napi politikától független, önálló életet él.

Továbbá figyeljünk oda arra is, hogy a fejlett nyugati demokráciákban (ahová annyira óhajtunk tartozni) folyamatosan jelennek meg Marx-kötetek, illetve Marxról szóló kisebb-nagyobb lélegzetű munkák. Az utóbbi évek terméséből elég kiemelnünk Konrad Paul Liessmann, Jacques Bidet, Norberto Bobbio, Andrzej Waliczki (angol, német, francia, olasz és lengyel nyelven íródott) munkáit. Megemlíthetjük még Jacques Derrida nevét is, akinek Marxról szóló könyvét viszont dicséretes gyorsasággal le is fordíttatta s meg is jelentette a Jelenkor Kiadó.

Láthatjuk, a nemzetközi filozófiai szakma Marx-recepciója a kilencvenes években sem mutat törést. Viszont az is kiderül az új feldolgozásokból, hogy napjainkban már nem lehet úgy Marxszal foglalkozni, mint 1989 előtt. A kérdés, melyet ma szükséges és érdemes feltennünk, a következő. "Miképpen vált a korábbi terjengős és kritikátlan Marx-imádat ugyancsak terjengős és kritikátlan Marx-fóbiává? …S hogy mi tartozik Marxhoz és mi a marxizmushoz?" (Norberto Bobbio: Né con Marx né contro Marx. Róma, 1997. 241.) Hasonlóképpen érdemes elgondolkodnunk Liessmann kiindulópontján: "Marxot nem olvasni ostobaság lenne. …De a kelet-európai forradalmak nemcsak az embereket, hanem magát Marxot is megszabadítják a marxizmustól. Végre lehet úgy olvasni Marxot, ahogyan egy nem katolikus ember Aquinói Szent Tamást olvassa." (Karl Marx + 1819 + 1989. Man stirbt nur zweimal. Wien, 1992. 8-9.)

A Marx-szakirodalom most ismételten gazdagodott. Megjelent Londonban, a több évtizede Angliában élő s tanító Mészáros István új és nagyszabású könyve, a "Beyond Capital". A filozófiaprofesszor műve, tekintélyes terjedelmével (csaknem ezer oldal), fölöttébb gazdag jegyzetapparátusával, briliáns érvelésével, jól áttekinthető szerkezetével s könnyed, szinte olvasmányos nyelvezetével impozáns kötet benyomását kelti az olvasóban. S büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy ismételten jelentkezik egy hazánkfia a nemzetközi tudományos és filozófiai életben, akire a "félvilág" felfigyel. A könyv fogadtatása rendkívül hízelgő. A szép számú, angol nyelvű kritikákból csak kettőt emelnénk ki. "Itt van egy fontos könyv…, melynek minden valamirevaló könyvtár tartozékává kell válnia." (Choice, M. Perelman) "A brit-magyar Mészáros nagyszabású munkája a XX. század végén úgy érzékelteti a marxi filozófiai időszerű újraállítását, hogy az magához az idős német-zsidó filozófuséhoz is mérhető" (Canadian Dimension, H. Heller).

A "Tőkén túl" című könyv Mészáros István eddigi életművének összefoglalója. Két évtized munkája van benne, s könyve nem véletlenszerűen s pillanatnyi ötletből született meg. Hiszen a korábbi, a marxi elidegenedéselméletről írott munkája már részben előlegezi mostani gondolatkörét s törekvését.

A József Attila-verssel ("ős patkány terjeszt kórt") indító szerző jelzi az alaphangot. Merész és makacs munka ez, melyet következetes társadalombírálat és a munkásosztály, általában a megalázott helyzetben lévő tömegek iránti elkötelezettség és szolidaritás köt össze. Mészáros hangsúlyozza: "A marxizmus jelenlegi válsága többnyire annak a ténynek köszönhető, hogy számos képviselője védekező magatartást foglal el." (673.) A védekező hadállást – ami ráadásul szégyenlő magatartással párosult – mindenképpen fel kell adni. Új készségeket és képességeket kívánatos kifejleszteni, legfőképpen az alkotó értelmezéssel és önkritikával párosult eltökéltséget. "Ha alkotó módon közelítünk Marx eredeti elgondolásához, több fontos szempontot figyelembe kell vennünk. Az első arra a követelményre vonatkozik – figyelmeztet Mészáros -, hogy tájékozódjunk Marx munkájának szelleméről. Hosszú ideje tartó mechanikus hivatkozás után most a Marx elleni kritika vált divatossá, anélkül azonban, hogy pontosan értenénk vagy akárcsak érteni akarnánk az alapvető dialektikus összefüggéseket és állításainak módosulásait." (427.) Számára nyilvánvaló, a "szovjet rendszer drámai összeomlása után lehetetlen a szocializmus perspektíváit figyelembe venni a vonatkozó történelmi események radikális felülbírálása nélkül". (Előszó, XXII.) A szerző könyve más helyén ismételten hangsúlyozza, hogy a marxista filozófiának sürgősen el kell végeznie az átértékelés, az újraértelmezés munkáját (985.). Fontos észrevennünk, hogy a "valóságosan létező szovjetrendszernek semmi köze nem volt a szocializmushoz". (Előszó, XIX.). Mondhatjuk, a "szocializmus el sem kezdődött, még nem tették meg az első lépéseket a szocialista átalakulás irányába" (982.). Más oldalról meg azt kell megértenünk, hogy változatlanul olyan világban élünk, mely a tőke szigorú fennhatósága alatt áll. És mai világunk "strukturális defektusait és robbanékony antagonizmusát apologetikusan tagadják… mindazok, akik elvárják, hogy elhiggyük: a valóságban nincs más alternatíva, mint a globális kapitalizmus… feltételeinek jámbor elfogadása". (Előszó, XIV.) A tőkerendszer strukturális elégtelensége nem tűnik el, a belső ellentmondások változatlanul fennmaradnak, s így prolongálódik a – jóllehet a korábbiakhoz képest lassúbb, nem földcsuszamlás jellegű – válság. Instabilizálódik világunk. Mészáros négy fő ellenmondást emel ki:

a) a nemzetközi tőke és a nemzeti államok közötti globális antagonizmust,

b) a tőkés termelés katasztrofális hatását a környezetre (környezetszennyeződés, a környezeti erőforrások mohó kifosztása),

c) a tőkerendszer alkalmatlanságát a súlyos egyenlőtlenségek felszámolására, miközben a politikai-jogi-ideológiai intézmények s értékrendszerek az egyenlőségről szónokolnak,

d) a szabad társadalom teljes foglalkoztatottságának elve és a krónikus munkanélküliség gyakorlata közti ellentétet.

Mészárosnak a tőkerendszer ellentmondásait taglaló sorait olvasva önkéntelenül is eszünkbe jut egy gyökerében más világot képviselő filozófus hasonló elemzése. Jacques Derridáról van szó, aki 1993-as könyvében a mai világrend tíz csapásáról ír. A francia gondolkodó kiemeli a tőkeglobalizáció okozta gazdasági háborút, a nagyfokú munkanélküliséget, a hajléktalanság nyugtalanító jelenségét, valamint a fegyveripar s fegyverkereskedelem világelső pozícióját. Nos, ha két ilyen, egymástól módfelett távol álló bölcselő a tőkés világrend megítélésében hasonló végeredményre jut, annak minimum el kell gondolkodtatnia bennünket: minden bizonnyal nem a lehetséges világok legtökéletesebbjében élünk. El kell tehát gondolkodnunk arról: mi van a "tőkén" túl. Mészáros könyve legfőképpen arra ösztönzi az olvasót, hogy feltegye a kérdést: mi következik a tőke uralma után. A szerző ebbeli szándékát egyaránt értelmezhetjük képletesen és szó szerint. Azaz, mi jöhet a tőke történelmi szerepének betöltése után, más oldalról kérdezve, "A tőke" megírását követően milyen munkák születtek a marxi életműben?

Mészáros hitet tesz amellett, hogy a munka tőkének való strukturális alávetettsége megszüntethető, hogy a tőke és az élő munka közötti eddigi viszony megfordítható.

Nyilvánvaló, Mészáros könyvét (koncepcióját, szellemét) többféleképpen fogadhatjuk és értékelhetjük. Akár el is vethetjük, vagy vitathatjuk egyes megállapításait, netán a mű egészét. Egyet azonban biztosan nem tehetünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy nem olvassuk el (egy fejezet már megjelent a Magyar Filozófiai Szemle 1996/4-5-6-os összevont számában). A magyar filozófiai szakma – gőgből, féltékenységből, elfogultságból vagy nemtörődömségből – pedig nem tehet úgy, mintha nem született volna meg Mészáros nagyívű összefoglaló munkája.