1848 a forradalmak éve volt, és egyben az újkori egyetemes és magyar történelem egyik legjelentősebb sorsfordulója. A százötvenedik évforduló alkalmából olyan írásokat közlünk, amelyek kevésbé ismert oldalairól világítják meg a 48-as eseményeket és azok utóéletét. A megemlékezés kereteit kitágítva választ keresünk arra is, hogy milyen átalakuláson ment ke­resztül a forradalmiság jelentése a XX. században, és mennyiben tekinthető aktuálisnak mindez a mai, forradalmak nélküli világban. E kérdésekre következő számunkban is visszatérünk, különös tekintettel a forradalmak szociológiájára.

Tartalomjegyzék

1. alfa : A forradalom – és akiknek nem kell
2. Magyar Jenő : A Kommunista Kiáltvány néhány tanulsága a XXI. századra
3. Szigeti Péter : A polgári nemzetállamon innen és túl
4. Diószegi István : A magyar negyvennyolc nemzetközi helye
5. Erényi Tibor : 1848 és a magyar baloldal 1948-ban
6. Henri Maler : A múltat végképp eltörölni? A kommunizmus felboncolása
7. Szalai Pál : Bibó szocializmusképe ürügyén
8. Gilles Perrault : A kommunizmus: egy „fekete könyv” hamisításai
9. Vastag Margó : A szovjet thermidor margójára
10. Maróthy János : Október – fény, visszfény, lidércfény?
11. William A. Pelz : 1917 október – modell a nyugati marxisták számára?
12. Konok Péter : Baloldali stratégiák – Franciaország, 1968
13. Kenneth McRobbie : Duczynska Ilona – veszteségek és remények
14. Eszmélet , BAL : Vitafórum Budapesten
15. Kate Hudson : Baloldaliság Európában
16. Mihail I. Vojekov : Altyernatyivü
17. Guy Debord : A látvány társadalma
18. Geneviéve Fraisse, Barbara Schaeffer-Hegel : Az elmaradt forradalom? A francia forradalom és a nők
19. Susan Zimmermann : „Ne így, hazám hölgyei!” A magyar negyvennyolc és a nők

Az orosz embernek van egy furcsa sajátossága: szeret olyan lenni, mint a többiek, egybemosódni a közösséggel, szinte semmivel ki nem tűnni. Pontosabban kitűnni valamivel, az persze nem rossz, de csakis jó irányban, és azért azt se vigyük túlzásba. Node: honnan tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz? Nos, erre való az orosz ember számára a főnökség. Ha a főnök (osztályvezető, igazgató, miniszter, államelnök) jóváhagyta, akkor jó, ha nem hagyta jóvá, akkor rossz. Ezért hát az orosz ember tiszteli a főnökséget, és nagyon sokáig el tudja viselni, még akkor is, ha maga a főnökség sem tudja, hogy mi jó és mi rossz – ami persze csak bizonyos történelmi tapasztalat révén válik világossá.

A “szocializmus” szó

Hát így állt a dolog a szocializmussal is. Az 1991 augusztusában bekövetkezett közismert események előtt minden orosz ember hagyományosan és vita nélkül egyetértett abban, hogy a szocializmus jó dolog. A “szocialista” jelzőt odaillesztették majdnem minden főnév elé, akár kellett, akár nem. Például teljesen megszokottak voltak az olyan kifejezések, mint szocialista termelési alapok, szocialista ipar, szocialista pénz, szocialista financiális rendszer stb., habár nehéz volt felfogni, hogy például miben is különbözik a Szovjetunió “szocialista” ipara az USA “kapitalista” iparától. Hacsak alacsonyabb hatékonyságában és elavultabb technikájában nem – de a “szocialista” jelzőt aligha ennek kifejezésére szánták.

Mindazonáltal 1991 után a “szocializmus” szó éppoly egyetértés mellett és éppoly általánosan kihullott a szókészletből, méghozzá nemcsak az “oroszországiak” vezető rétegének szókincséből, ami nem csoda, hanem a társadalom értelmiségi elitjének nyelvezetéből is. A kivételt csak az orosz értelmiség bizonyos töredékcsoportjai képezték, amelyek majdhogynem illegálisan, titokban össze-összejártak megvitatni: hogy is állunk a szocialista eszmékkel. Természetesen nem a kommunista pártokról vagy a néptömegekről beszélek, amelyek per definitionem, természetüknél fogva szocialisztikusak. Arról az értelmiségi rétegről van szó, amelynek képviselői a szocializmus jövőjéről vitatkoztak, vitatkoznak, és láthatólag mindig is fognak vitatkozni. Tehát olyan emberekről, akik, hogy úgy mondjam, a szocializmus létrehozóiként és nem haszonélvezőiként formálják a szocializmus elméletét.

Nos tehát, az 1991-et követő időszak kezdetekor ezeket a szocializmus koncepcióján dolgozó embereket gyakorlatilag megfosztották a különböző szocializmuselméletek kifejtésének és megvitatásának hagyományos és biztonságos fórumaitól (az intézetektől, kiadóktól, folyóiratoktól, tudományos konferenciáktól, szimpóziumoktól). A “szalonképes” értelmiségi közegben szinte illetlenséggé lett a szocializmus, a szocialista eszme, a szocialista alternatíva emlegetése. Még széles körben elismert és tisztelt emberek is hirdetni kezdték, mennyire haszontalan az olyan kifejezések használata, mint “szocializmus” és “kapitalizmus”, és olyasmikben kezdték keresni az esedékes “boldog jövőt”, mint a vegyes gazdaság vagy a globális civilizációs értékek.

Senkit sem kívánunk elítélni szocialista vagy antiszocialista nézeteiért, csak rá szeretnénk mutatni arra a jelenségre, ahogyan az orosz értelmiségi elit képviselői 1991 után csaknem kivétel nélkül és szinte pillanatok alatt elfordultak a szocializmustól. Ebben is az orosz lélek tekintélytisztelő kollektivizmusa mutatkozott meg: mindenki sietett magát ugyanolyan antiszocialistának nyilvánítani, mint amilyenek a többiek, és főleg mint amilyen a főnökség.

Az utóbbi időkben azonban a társadalomfejlődés szocialisztikus koncepcióinak megvitatására szolgáló fórumok mintha kezdenének feléledni. Társadalmi kezdeményezések nyomán szemináriumok, vitaklubok jönnek létre, folyóiratok kezdenek megjelenni. Az Altyernatyivü ez utóbbiak egyike.

A folyóirat

Az Altyernatyivü 1991-ben jött létre, abból a célból, hogy nemzetközi társadalmi–politikai és elemző folyóiratként teret nyújtson a szocializmus aktuális elméleti és politikai kérdéseit, a szocialista és munkásmozgalmak problémáit kifejtő írásoknak, kibontakoztassa a párbeszédet a szocialista eszmeiségű tudósok és a világ különböző országainak szocialisztikus mozgalmaiban tevékenykedő aktivisták között. A folyóirat évente négyszer jelenik meg, oroszul és angolul. Az orosz kiadás főszerkesztője Alekszandr Buzgalin, a Moszkvai Állami Egyetem professzora, az orosz és angol változat koordinátora pedig David Mandel, a Montreali Egyetem professzora (Kanada).

Az Altyernatyivü-t olyan fórumnak szánták, mely ideológiai ellenállást tanúsít a társadalom megszervezésének bármely rigid és egyoldalú modelljével szemben, legyen az a totalitárius “szocializmus” vagy a vadkapitalizmus. A folyóirat első száma még a Szovjetunió létezésének utolsó hónapjaiban látott napvilágot, amikor divatossá vált a jelszó, miszerint “nincs más út”, mint a kapitalizmusba való átmenet. Az első számnak “Az olvasóhoz” intézett bevezetőjében a szerkesztőség a következőket fejtette ki: “Folyóiratunk arra törekszik, hogy alternatív megközelítéseket keressen a társadalom jelen válságának elemzéséhez, és megvitassa e válság leküzdésének lehetséges módjait. Ellene vagyunk mindenfajta szektarianizmusnak és ideológiai kényszernek. A megoldások keresésében azok oldalán állunk, akik úgy gondolják, hogy a hatékony gazdaságnak nemcsak egy privilegizált kisebbség, hanem mindenki számára bővülő szabadságot és jólétet kell biztosítania.” Ebből már világos, hogy a folyóiratban nem egymást kizáró koncepciók ütköznek meg, hanem alternatívák kerestetnek az Oroszországban eluralkodott vadkapitalizmussal, gazdasági káosszal, határtalan kriminalitással, a központi hatalom ellenőrizetlenségével, az esztelen nemzetiségi politikával szemben.

A folyóirat pozíciója határozottan demokratikus és szocialista, és mindenfajta pártelkötelezettségektől, politikai nézetektől és hajlamoktól mentesen teret nyújt a legkülönbözőbb szerzőknek. Az orosz szerzők közül olyan közismert filozófusokat, történészeket, közgazdászokat és politológusokat nevezhetünk meg, mint Pjotr Abovin-Jegigyesz, Vagyim Belocerkovszkij, Alekszandr Buzgalin, Anatolij Butyenko, Borisz Kagarlickij, Vladlen Loginov, Roj Medvegyev, Vagyim Mezsujev, Borisz Szlavin és sokan mások. A külföldi szocialisták között találjuk Ernst Mandelt (Belgium), Adam Schaffot (Ausztria), David Kotzot (USA), George Lestert (Nagy-Britannia), Pablót (Michel Raptist) és Catherine Samaryt (Franciaország), Krausz Tamást Magyarországról és másokat. Így hát a szerzőgárda sokszínű, változatos. Vannak itt ortodox marxisták és revizionisták, trockisták és buharinisták, a forradalmi átalakulások hívei és evolúciópártiak, baloldali radikálisok és centristák – nincsenek viszont sztálinisták, fasiszták és neoliberális személyiségek. És ez meg is határozza a folyóirat arculatát: a szerzők arra törekednek, hogy harmonikusan egyesítsék a demokratikus és a szocialista értékeket, minthogy a demokratikus szocializmusban látják a legvonzóbb alternatívát mind Oroszország, mind a világ számára.

A szovjet szocializmus jó és rossz vonásai

Ma nincsen szocializmus Oroszországban. De volt-e valaha is? – teszi fel a kérdést egy sor szerző a témával kapcsolatban. A választ Buzgalin “Szocializmus: a válság tanulságai” című írásában találhatjuk meg (1994. 2. sz.), amely az Altyernatyivü programadó cikkének bizonyult. A szerző tüzetesen megvizsgálja a szovjet szocializmusnak azokat a vonásait, amelyek mind a mai napig vonzóak az emberek számára, másfelől pedig azokat a negatívumait, amelyek bukását predesztinálták. Az első csoportba tartozó jegyek közé sorolja a gazdasági élet tudatos szabályozását, a kollektivizmust, a kölcsönös segítségnyújtást és a piaci elidegenedés feloldásának egyéb formáit, a társadalmi igazság, az egyenlőség és a tisztesség egy bizonyos szintjét, az elfogadható szintű jólétet a lakosság döntő többsége számára, az oktatás, egészségvédelem, lakhatás, az alapvető élelmiszerek és egyéb fogyasztási javak elérhetőségét. És valóban: a gazdasági élet tudatos (pontosabban tervszerű) szabályozása, ahogyan ma mindannyian meggyőződhetünk róla, nélkülözhetetlen követelménye a civilizált társadalomnak; ha ugyanis engedünk a monetarista “chicagói fiúk” jelszavainak, miszerint a kormánynak ki kell vonulnia a gazdaságból, akkor azon nyomban helyébe lép a tőke kriminalitása. Ilyen az élet logikája. Napjainkból visszatekintve fogjuk fel, hogy egykori szovjet szocializmusunk képes volt ellenállni a gazdaság kriminalizációjának.

Mindazonáltal – miért omlott össze ez a szocializmus, és tényleg az volt-e? Buzgalin válasza: a “szocializmus” globális válsága megmutatta, hogy ez a rendszer a szó marxista értelmében valójában nem szocializmus volt, hanem egy olyan bürokratikus szisztéma, amely a társadalmilag kibontakozó alkotótevékenység csíráin élősködött. Ez a rendszer államkapitalista bérmunkát és kizsákmányolást hozott létre, kicsikart kvázipiacot, gazdaságon kívüli kényszert. Végül is – konkludál Buzgalin – “ez a szervetlen elegy, amelyet csak a totalitarizmus cementje tartott össze, bukásra volt ítélve” (9.). A szerző végső következtetése, hogy a Szovjetunióban egy “mutáns” szocializmussal volt dolgunk, más szóval rendszerünk az össztörténelmi, globális szocializációs tendencia egy mutációja volt.

A folyóirat egy másik szerzője, M. Greckij professzor, “Szocializmus volt-e?” című cikkében (1994. 2. sz.) a szovjet szocializmus meghatározására a “kváziszocializmus” terminust javasolja. Sőt, azt állítja, hogy a Szovjetunióban nem létezett és nem is létezhetett semmiféle “szocialista termelési mód”, hiszen a szocializmus mindössze “átmenet a kapitalizmus és a kommunizmus között” (40.). Az Altyernatyivü-ben a szocializmus egyéb meghatározásaival is találkozhatunk: feudális szocializmus, bürokratikus kollektivizmus, államszocializmus stb. Elemzőmunka folyik tehát a legpontosabb meghatározások kimunkálása céljából. Abban azonban a folyóirat minden szerzője egyetérteni látszik, hogy az, ami a Szovjetunióban volt, semmiképpen nem illeszkedik a klasszikus marxizmus kereteibe.

De: mi volt akkor, ami volt, és hogyan lehet meghatározni?

Végül is mi volt nálunk?

A Szovjetunióban évtizedeken keresztül uralkodó társadalmi–gazdasági rendszer természetére vonatkozó kérdés érdekes és bonyolult. Nyugaton már régen vitatkoznak róla, és a Szovjetunió széthullása után ezek a tudományos vizsgálódások érzékelhetően meg is élénkültek. Csak Oroszországra jellemző, hogy sokan belenyugvással vették tudomásul, amit a jelenlegi orosz hatalom korifeusai is hirdetnek, hogy tudniillik nálunk teljes mértékben marxista jellegű szocializmus volt. A különbség csak az, hogy egyeseknek ez a szocializmus már nem tetszik, és valamiféle “civilizált kapitalizmus” iránt kutakodnak, míg mások úgy vélik, hogy a régi szocializmus mégiscsak jobb volt, mint a jelenlegi helyzet.

Az Altyernatyivü szerzői általában távol állnak mind a két változattól. G. Baum professzor, a Torontói Egyetem teológusa például azt írta a folyóirat hasábjain, hogy a katolicizmus szociális tanítása “egy sor ok következtében” elítélte a szovjet kommunizmust, és elutasította a liberális kapitalizmust is (1992. 2. sz.). Más szerzők is osztják ezt a véleményt, holott nem hívei a katolikus szociális tanításnak. A társadalmi fejlődés “harmadik útját” keresik. “Ezért állnak az autentikus szocializmus hívei azon az állásponton – írja az Abovin-Jegigyesz–Szlavin filozófus szerzőpáros –, hogy pokolba mindkettőtök házával: egészen új házat kell építeni, új ösvényt kell kitaposni” (1995. 1. sz. 54.). “Meg vagyunk róla győződve – írja Catherine Samary, a Párizsi Egyetem közgazdászprofesszora –, hogy más utat kell találnunk, ami se nem bürokratikus, se nem liberális.” (1992. 2. sz. 81.)

Nyugaton bizonyos népszerűségnek örvend az a teória, mely szerint a Szovjetunióban olyasfajta államkapitalizmus volt, mint amilyen az első világháború idején Németországban létezett, és akkoriban Leninnek tetszett is. De e felfogás ellen súlyos ellenérvek merülnek fel. Így például Greckij professzor joggal mutat rá, hogy “aligha nevezhető kapitalizmusnak egy olyan berendezkedés, ahol senki sem a tőke arányában részesedik a javakból” (1994. 2. sz. 11.). Kotz amerikai egyetemi tanár (Massachusettsi Állami Egyetem) úgy látja, hogy a szovjet rendszert nem alaptalan szocialistának értékelni, hiszen gazdasági tervezésen és a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapult, és jelentős gazdasági jogokat és szociális garanciákat jelentett a munkások számára. Mindazonáltal ez egy torz formájú szocializmus volt, hiszen egy “párt- és állami elit” igazgatta, és a rendszert represszív jelleg, a demokrácia hiánya és hierarchikus berendezkedés jellemezte (1995. 4. sz. 26.). De volt ilyen rendszer, és – ezt már mi tesszük hozzá – képes volt a gazdaságilag elmaradott cári Oroszországot a világ második szuperhatalmává alakítani. Más kérdés persze, milyen áron.

A folyóirat megvitatta azt a kérdést is, vajon milyen lehetőségeket “mulasztott el” a szovjet szocializmus, hogy marxista és egyetemes civilizációs szempontból elfogadhatóbbá váljon. Az első ilyen “elmulasztott lehetőséget” általában abban látják, amikor 1923–24-ben a “baloldali ellenzék” vereséget szenvedett, és Sztálin hatalomra kerülhetett. “A demokratikus fordulat híveinek utolsó esélye a ‘46-ok levele’ körüli közismert vitában enyészett el – írja A. Kolganov –. A megbénult Lenin Gorkiban feküdt, a bürokratikus apparátus pedig az általános küzdelemben felülkerekedett a párt demokratikus szárnyán.” (1991. 1. sz. 90.)

Vita folyik arról, hogy ki jelentett reális alternatívát a sztálinizmussal szemben. Egyes szerzők Buharint látják a sztálini politika ellenpólusának, mások Trockijt (1995. 1. sz. 172.). Rogovin orosz professzor megjegyzi, hogy a NEP eszméit, az irányító párt működési mechanizmusainak demokratizálását, a nemzetiségi kérdés megoldását – ezek a momentumok képezték Lenin utolsó munkáinak lényegét – az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt “baloldali ellenzéke” szorgalmazta és fejtette ki. Éppen ez magyarázza “a sztálini elnyomó gépezet hallatlan bőszültségét az úgynevezett »trockistákkal« kapcsolatban” (1991. 1. sz. 153.). Még élesebben mutat erre rá Pablo (Michel Raptis): “Ha Oroszország élén a 30-as években Lenin vagy Trockij áll, nem lett volna fasizmus Németországban, és elkerülhető lett volna az a világtragédia, amelyet magával hozott.” (1994. 1. sz. 40.)

Voltak más “elmulasztott lehetőségek” is. A legutóbbiakat időben a 70-es, 80-as évek fordulójára tehetjük. Két fiatal közgazdász, A. Belouszov és A. Klepacs – mindkettő az OTA Népgazdasági Prognosztikai Intézetének munkatársa – ennek az időszaknak a gazdasági stratégiáját tárgyalja alapos és jól argumentált cikkében (A szovjet típusú ipari modell válsága. 1994. 1. sz. és 1995. 1. sz.). Többek között azt írják, hogy a 70-es évek végén, amikor a kedvező külgazdasági konjunktúra lehetővé tette a minőségi források mobilizálását a gazdaság új “strukturális magvának” kialakítására, fejlődési potenciáljának megújítására, lehetséges lett volna egy fokozatos átmenet egy olyan iparfejlesztési modellhez, amely az új fogyasztói elvárásokra orientálódik. Ám ez a fordulat nem következett be.

Úgy fest tehát, hogy a szovjet szocializmus modernizálásának lényegében minden lehetőségét elmulasztották. Vajon azt jelenti-e mindez, hogy az ország élén alkalmatlan, szűklátókörű vezetők álltak, vagy valami mást?

A folyóirat szerzői nem osztják azt a lakosság radikális köreiben bizonyos mértékben elterjedt verziót, miszerint a szovjet “szocializmus” összeomlásának legfőbb oka egyes SzKP-vezetők árulása lett volna. Gorbacsovot angol–amerikai vagy japán kémnek beállítani egyszerűen képtelenség. A Szovjetunió és a szovjet “szocializmus” kudarcának okai sokkal bonyolultabbak, mintsem hogy naiv módon valamely konkrét személy végzetes tetteinek tulajdonítsuk a történteket.

A szocializmus egyes burzsoá–liberális bírálói a bajok gyökerét a marxizmusban látják, mint olyan nézetrendszerben, amely sok tekintetben predesztinálta a szocializmus megjelenését és sorsát Oroszországban. A kérdést az Altyernatyivü szerzői is szemügyre veszik.

Szóval: a marxizmus

Miben ragadható meg tehát napjainkban a marxizmus haszna, hogy ne mondjuk: vonzereje? A híres orosz származású francia író, Victor Serge, egy nagyszerű cikkében – melyet az Altyernatyivü most újból közzétett – még a 30-as évek végén megállapította, hogy a marxizmus megváltoztatta az emberek gondolkozásmódját. “Marx után senki nem kérdőjelezheti meg komolyan a gazdaság szerepét a történelemben. Ma még a marxizmus ellenfelei számára is nyilvánvaló a gazdaság, a pszichikum, a szociális helyzet és az etikum összefüggése, méghozzá egészen más szempontból, mint Marx előtt feltételezték. Ugyanez érvényes a személyiség szerepére a történelemben, a személyiség és a tömegek, a társadalom viszonyára. Végül pedig a marxizmus egy olyan érzületet sajátíttatott el velünk, amit történelmi beállítottságnak neveznék; tudatosította bennünk, hogy változó világban élünk, megvilágította lehetőségeinket és korlátainkat a harcban és a szakadatlan alkotótevékenységben, megtanított arra, hogy megtaláljuk akaratunk és képességeink érvényesítésének lehetőségét az objektív folyamatok alakulásában.” (1995. 4. sz. 138.) A mai politológus, B. Szlavin véleménye szerint a marxizmus “szigorú tudomány, amely megmutatja, hogy hogyan függ a társadalmi viszonyok formája a társadalom technológiai fejlettségétől” (1995. 4. sz. 123.).

Így hát a marxizmus hatékony elmélet, amely lényegileg mozdította tovább, illetve tágította ki világmegértésünk határait. Mindazonáltal nem oly szokásos értelemben vett tudomány, mint, teszem azt, a biológia, a matematika, a történelem vagy a közgazdaságtan. A marxizmus nem tanulmányozza a természet vagy a társadalom valamely különálló szegmentumát, pusztán része a társadalomtudománynak, egyike a nagyszámú elméletnek, tanításnak, még ha a többinél esetleg mélyebb és teljesebb magyarázatot nyújt is számunkra a természetről és az emberi társadalom történetéről. Ezért nem érdemes isteníteni a marxizmust, szent tehénnek tekinteni minden darabkáját és idézetét, és térden csúszva imádkozni minden egyes dogmájához.

Annál is kevésbé, minthogy a marxizmus az Altyernatyivü szerzőinek meglátása szerint nem kevés ellentmondást is rejt magában. Erről ír Buzgalin, Medvegyev, Szlavin és mások is. Buzgalin például ilyen belső ellentmondást lát a marxizmus forradalmi és evolúciós alkotóelemei között. Végső soron épen ez a dialektikus ellentmondás ágaztatta el a marxizmust a XIX. század végén két alapvető áramlatra: a forradalmi marxizmusra, amely Oroszországban leninizmussá lett, és a reformista marxizmusra, amely Nyugat-Európában a szociáldemokrata mozgalomban öltött testet. Ha a forradalmi marxizmus Sztálin kezében végül is új dogmatizált vallássá lett, a szociáldemokrata változat viszont helyenként és bizonyos tekintetben olyannyira kiüresítette a marxizmust, hogy a legbuzgóbb szociálisan orientált demokraták már nem ritkán kezdték teljesen elfelejteni.

A folyóiratban ettől alapelveiben eltérő álláspont bontakozik ki a marxizmussal és ennek korszerű értelmezésével kapcsolatban. A vizsgálódás alapvető tendenciája: lemondva arról az axiómáról, mely szerint az emberiség történelmében és ugyanígy a modern társadalomban az osztályharc és a gazdasági körülmények megfellebbezhetetlenül determinálnak minden egyes jelenséget, igyekezni kell mélyebben megérteni és árnyaltabban interpretálni a történelem szubjektív tényezőjét, a személyiség alkotó potenciálját. N. Zlobin professzor ezzel kapcsolatban a következő – történelmünk egynémely részletének magyarázatára akár közvetlenül is alkalmazható – tézist fogalmazza meg: “Egyfelől fennáll, hogy a társadalom fejlődése olyan objektív törvényeknek megfelelően zajlik, amelyek természeti–történeti szükségszerűség módjára funkcionálnak, másfelől azonban ezek a törvények nem egyebütt keletkeznek és nyilvánulnak meg, mint az emberek tevékenységének folyamatában és eredményeképpen (ez a tevékenység pedig természeténél fogva tudatos és célirányos jellegű); hiszen e tevékenységen kívül egyáltalán nem létezik sem társadalom, sem történelem. Más szóval, ha az emberek objektív törvényszerűségeknek megfelelően alakítják történelmüket, akkor, következésképpen, ezeket a törvényszerűségeket is ők hozzák létre.” (1995. 4. sz. 13.) Ez magyarázza meg például, miért is képtelenség a marxizmus rovására írni Sztálin tevékenységét és bűneit: az alkotó marxizmus nem menti fel az egyes személyiségeket a tetteikkel kapcsolatos történelmi felelősség alól. “Vajon miért akarják leválasztani az összemberi értékeket a szocialista eszményekről? – kérdezi L. Isztyagin történész. – Hiszen ez csak a szűk osztályszempontú megközelítés szempontjából tűnik igazolhatónak, és ebben a nézetben szemernyi alkotó marxizmus sem lelhető fel.” (1995. 4. sz. 178.)

A marxistákról

A szovjet szocialista rendszer összeomlásának egyik, sőt, esetleg fő oka abban rejlik, hogy a Szovjetunióban a marxizmus a 20-as évek óta gyakorlatilag nem fejlődött. Nem történt meg a végbemenő folyamatok mélyreható szellemi feldolgozása, nem voltak széles körű viták a társadalom fejlődésének kérdéseiről, háttérbe szorult a szociális és társadalmi problémák tudományos megközelítése. A szocialista gondolat Sztálin részletekbe menő irányításával megkövült és dogmatizálódott. “A baloldali paradigma szférájában a legutóbbi évtizedek során nem tűntek fel olyan tehetségű teoretikusok, akik Marxhoz és legjelentősebb követőihez méltó kiemelkedő tudósokká válhattak volna” – állapítja meg V. Mezsujev (1994. 2. sz. 143.). Még hogy Marxhoz méltó tudósok… – teszem hozzá a magam nevében. Magának Sztálinnak a korszakalkotó művein kívül senki és semmi nem jelenhetett meg. Sztálin után pedig még “korszakalkotó” művek sem voltak. Ezért kell ma a múlthoz fordulnunk, ha igazán jelentős marxistát akarunk megnevezni.

A folyóiratnak van egy “Arcképek” című rovata, amely a közelmúlt valamilyen szempontból figyelemre méltó marxistáiról közöl cikkeket és dokumentumokat. Olyan személyiségekről jelentek meg itt már anyagok, mint Lev Mecsnyikov, Antonio Gramsci, Lev Trockij, Mihail Lifsic, Victor Serge. És valóban: nincs marxizmus marxisták nélkül, akik értelmezik, fejlesztik és korszerűsítik ezt az elméletet. Napjaink történelmében megmutatkozik, hogy a dogmatizmustól távol álló, alkotó marxisták munkáiban nagyon sok olyan elképzelés és gondolat bukkan fel, amely segítségünkre lehet korunk és önmagunk megértésében.

Sajnos úgy áll a helyzet, hogy egynémely régi szerzőt helytelenül olvastunk, munkáikban sok mindenre nem figyeltünk fel, a marxizmus egyes teoretikusait egyszerűen nem is ismertük, mások be voltak tiltva, vagy a hivatalos propaganda oly mértékben eltorzította őket, hogy számunkra is nevetségesnek vagy elfogadhatatlannak tűntek. De tudnunk kell, hogy mit javasoltak és mit kívántak tenni a XX. század kiemelkedő marxistái.

A szocializmus új értelmezése

Mit értettünk korábban szocializmuson? Értelmezésünk, mondhatni, gyakorlatilag pusztán két egyszerű kritériumra korlátozódott: a termelőeszközök állami tulajdonára (ezt össznépinek is nevezték) és a népgazdaság tervezett voltára. Az elméletben persze voltak kifinomultabb és fellengzősebb meghatározások is, de gyakorlatilag csak ezt a két momentumot követelték meg. Ahol megvolt az állami tulajdon és a tervezés, ott szocializmusról beszéltek. Az ettől eltérő elméleti konstrukciókat, amelyek még bonyolultabban körmönfont és még kevésbé érthető megfogalmazásokra futottak ki, az egyszerűség kedvéért revizionizmusnak nyilvánították, és volt kérdés, nincs kérdés. Mára azonban nem kérdés nincs, hanem szovjet szocializmus.

Milyen új eszméket kínálnak ezzel a problémával kapcsolatban az Altyernatyivü tanulmányai? Buzgalin professzor például a “mutáns szocializmus” alternatívájaként egy olyan reális, objektív, globális és összcivilizációs folyamat lehetőségét fejti ki, amelyik magasabb szintre emelve szünteti meg, azaz dialektikusan tagadja az emberiség egész megelőző történelmi fejlődését, nem csupán a kapitalizmust. “Ez egy olyan minőség, amely nem annyira a kizsákmányolástól, az elidegenedéstől való szabadságot jelenti, mint inkább szabadságot a társult szociális alkotótevékenységre, arra, hogy az emberek anyagi és szellemi tevékenységük révén együttesen alkossák történelmüket.” (1994. 2. sz. 12–13.) Ez persze helyes, de talán kissé tudálékos megfogalmazás. Adam Schaff, a közismert lengyel neoortodox marxista, ha hosszabban is, ennél egyszerűbben fejezi ki magát: “A szocializmus a kizsákmányolás minden formájának megszüntetését hirdeti meg. »Tudományosabb« nyelven kifejezve arról van szó, hogy meg kell szabadulni az ember mint társadalmi individuum objektív vagy szubjektív elidegenedésének minden formájától. Ha így fogjuk fel, egyenlőségjelet tehetünk a szocializmus és a humanizmus közé, ez utóbbit specifikusan értelmezve: szocializmus = humanizmus vagy humanizmus = szocializmus. Ebben áll a szocializmus lényege, még ha az történelmileg különböző formákat ölthet is. Minden változatában olyan folyamat lesz, amely a csúcsok felé törekszik, bár soha el nem érheti őket.” (1995. 2. sz. 50.) A szocializmus tehát a humanizmus, az alkotófolyamatok, a magasrendű kultúra, a társadalmi igazságosság, a jólét társadalma. A lényeget ugyanígy értelmezi a fiatal moszkvai történész, Vagyim Damje is: “Számomra a szocializmus az emberi személyiség szabadsága, az embernek a kényszertől és az erőszaktól való szabadsága, az önkormányzatiság elve, tehát az embernek az a lehetősége, hogy más emberekkel együtt, kölcsönös megegyezés alapján határozza meg tulajdon sorsát” (1997. 2. sz. 77.).

Erről az alapról persze nehéz vagy éppen lehetetlen szocialistának nevezni a volt szovjet társadalmat. De ezek az imént felsorolt elvek inkább a mozgás kívánatos irányát jelölik ki, mintsem egzakt kritériumokat szolgáltatnának a laboratóriumi elemzés számára. Természetesen egyszerűbb ennél a sztálini megoldás: miután magad alá gyűrted a hatalmi apparátust, jelentsd ki, hogy ez a szocializmus, és ha valaki ebben kételkednék, vesd alá erőteljes “megdolgozásnak”. Ám a történelem arra tanít, hogy az egyszerű megoldások nem a legjobbak szoktak lenni.

Mindez nem változtat azon, hogy a szocializmus eléréséhez vagy megközelítéséhez valamiféle gyakorlati utaknak, irányoknak, lépéseknek kell vezetniük. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, elkötelezetten várva a humanizmus eljöttét. A humanizmus nem a mennyek országa, és magától nem száll le a földre. Gyakorlati cselekvésre van szükség. A folyóirat szerzői ezt a kérdést is szemügyre veszik.

A szocializmus két modellje: piaci szocializmus versus önkormányzati szocializmus

A szocializmusnak sok modellje volt, van, és valószínűleg még lesz is. De ha csak azokat tekintjük, amelyeket ma a világban (a miénkben és a nyugatiban) a leginkább mérlegelnek, amelyeknek, hogy úgy mondjuk, nagyobb az esélyük a gyakorlati megközelíthetőségre, akkor csak kettőt emelhetünk ki: a piaci szocializmus és az önigazgató szocializmus modelljét. Éppen ezek azok, amelyeket az Altyernatyivü lapjain a legtöbbször taglalnak.

Kezdjük a piaci szocializmussal. A piaci szocialistáknak nálunk permanensen nincs szerencséje. Korábban, a szovjet szocializmus idején, azért óvakodtak tőlük, mert piacpártiak voltak, s így valamiképpen a revizionistákra emlékeztettek. Ma, a piaci liberalizmus korában (vagy nem tudom, hogy lehetne másként nevezni ezt a berendezkedést) megintcsak nem becsülik őket, mert a szocializmus mellett kardoskodnak, és így valamiképpen a konzervatívokat juttatják az eszükbe. A végletek persze egyszerűbbek és érthetőbbek, de az igazság rendszerint valahol középen van.

Nos tehát, a piacot a piaci szocializmusban mindig a modern társadalom szükségszerű attribútumának nyilvánították. G. Rakitszkaja és B. Rakitszkij például azt írja, hogy piac nemcsak a magánkapitalista tulajdonforma függvényeként létezhet, hanem a tulajdon más formái közepette is, a kollektív munkatulajdon, a személyi tulajdon körülményei között. “Normális piaci viszonyok állhatnak fenn az állami szektorban is, ha a vállalatok gazdasági önállóságot kapnak, ha joguk van kereskedelmi szerződéseket kötni, ármegállapodásokra jutni partnereikkel stb.” (1991. 1. sz. 132.). A lényeg, hogy a modern társadalomban, az anyagi termelés korunkra jellemző fejlettségi szintjén egyszerűen nem lehet lemondani az árutermelésről és a piaci viszonyokról. “Árutermelés akkor és ott lehetséges – véli A. Butyenko –, amikor és ahol fennáll annak a szükségessége, hogy a felhasznált, társadalmilag szükséges absztrakt (élő és holt) munka mennyiségét az adott munka által létrehozott társadalmi gazdagság mértékéhez viszonyítsák.” (1995. 2. sz. 9.)

A szocialisták között vannak bírálói is a piaci szocializmusnak. D. Kotz amerikai professzor például egy egész sor ellenvetéssel él. A legfőbb szerinte az, hogy a piaci szocializmus “újratermeli a kapitalizmus betegségeinek jó részét, többek között a szociális egyenlőtlenséget, a makroszintű instabilitást, a környezet rombolását” (1995. 4. sz. 29.). A piaci szocializmus hívei erre azt válaszolják, hogy az állam aktív közreműködése és ésszerű népgazdasági tervezés mellett a piac negatív megnyilvánulásai megszüntethetők, vagy legalábbis minimalizálhatók.

Mindazonáltal úgy tűnik, a mai piac a végletekig fokozta minden negatív sajátosságát, miközben teljes mértékig hiányzik a tervezés, és minimalizálódott az állam szerepe. Mindebben feltehetőleg legfőképpen a hallatlanul átgondolatlan privatizáció üt vissza.

A piaci szocializmus problémája a maga egészében a tervezés és a piac összeegyeztethetőségének kérdésében gyökerezik, amely nálunk valamelyest már a 60-as években vitatéma volt, de több okból lezáratlanul maradt. Ma ismét lehetőség nyílik a mérlegelésére, a dolog csak a kutatók és szakemberek készségén múlik. Az Altyernatyivü küszöbön álló számaiban vitát kíván nyitni ebben a kérdéskörben.

Másképp áll a dolog az önigazgató (önkormányzó) szocializmussal, amely körül viszonylag régen folyik a vita. Napjaink oroszországi marxistái szinte kivétel nélkül vitathatatlannak tartják, hogy az önigazgatás mind a termelésben, mind a társadalomban a szocialista jelleg elengedhetetlen, sőt, legfőbb kritériuma. Így például A. Buzgalin a szocialista társadalom létrehozásáról szólva rámutat: ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy “fejlődjenek a polgárok szabad önszerveződésének formái, az össznépi elszámolás és ellenőrzés rendszerétől az önigazgatásig és a demokratikus tervezésig” (1994. 2. sz. 25.). Kifejtettebb formában ezt a gondolatot P. Abovin-Jegigyesz és B. Szlavin a következőképpen fogalmazza meg: “Ariadné-fonalként, amely a dolgozó embereket kivezetheti minden hamis út labirintusából, csakis az olyan állami hatalom megteremtéséért folyó harc szolgálhat, amely mindenekfölött a dolgozói önigazgatás feltételeinek megteremtésén munkálkodik, azon, hogy a dolgozó kollektívák kezükbe vehessék vállalataik teljes körű vezetését, és teljes mértékben tulajdonosaivá válhassanak az általuk létrehozott termékeknek. Csak ekkor haladható meg a termelők elidegenedettsége a termelési eszközöktől és saját tevékenységük produktumaitól, csak ekkor jön létre a valóságos társadalmi igazságosság… Az ilyen társadalom nevezhető valódi szocializmusnak.” (1995. 1. sz. 57.)

A termelési önigazgatás ellenfelei és szkeptikus megítélői általában azt állítják, hogy az önigazgatás a termelékenység csökkenéséhez vezet, a termelés hozadékának azonnali “elfogyasztására” való hajlandósághoz, ahelyett, hogy annak egy részét a termelés bővítésére fordítanák. Ezek az aggodalmak bizonyos mértékig megalapozottak. Ám a termelési önigazgatás meglévő tapasztalatai, különösen a dolgozói állomány részvételével működtetett cégeké az Egyesült Államokban, az ellenkezőjét bizonyítják. Erre a tapasztalatra hivatkozva E. Rudik és J. Keremeckij oroszországi közgazdászok amerikai adatok alapján rámutatnak: azok a vállalatok, amelyekben a dolgozók csak a tőkéből és a nyereségből részesednek, de nem vesznek részt a vállalat irányításában, a legfőbb gazdasági mutatók tekintetében nemigen térnek el az átlagos magántulajdonú cégek teljesítményeitől. Más vállalatok viszont, ahol a dolgozók a tőke tulajdonlásán és a nyereségen túl a termelés igazgatásában is részt vesznek, lényeges szociális és gazdasági többletet mutatnak fel. Az ilyen cégeknél, amerikai adatok szerint, a munka termelékenysége 15%-kal, az egységnyi tőkebefektetésre eső nyereség 33%-kal emelkedett az átlag fölé (1995. 1. sz. 83.).

Az önigazgatás hívei alapállásuknak megfelelően azt javasolják, hogy fordítsák vissza a privatizációt. Az, hogy a privatizáció szinte senkinek sem megfelelő módon folyik, ma már mindenki számára egyértelmű. Igaz, a szocialisták már e diadalmenet kezdetekor óvtak a felesleges illúzióktól. K. Samary már 1992 elején azt írta, hogy “a privatizáció figyelmen kívül hagyja a jelen történelmi szituációt, és nem vezethet sem nagyobb hatékonysághoz, sem szociális igazságossághoz” (1992. 2. sz. 81.). Ami igaz, az igaz – az ország sem hatékonysághoz, sem igazságossághoz nem jutott a privatizáció révén. De hogyan tovább?

A “harmadik út” propagátorai és az Altyernatyivü szerzői (ami ugyanazt jelenti, ahogyan az olvasó már valószínűleg felismerte) azt javasolják, hogy utasítsuk el a tulajdonreformot (a privatizációt), amely jelenlegi formájában csak egy olyan archaikus gazdaság kiépítéséhez vezet, amely a leghagyományosabb bérmunkarendszeren és a termelés irányításának autoritárius módszerein alapul. Ehelyett a tulajdon demokratizálásának folyamatát szorgalmazzák, amelynek bázisa a dolgozók valóságos részesedése a termelésirányításban, a vagyonban, a vállalat nyereségében, illetve adott esetben veszteségében. A piacgazdaságnak ez a típusa – véli E. Rudik – lényeges előnyöket mutat fel: nő a munkakedv, javul a munka termelékenysége és minősége, látványosan csökken a termelési konfliktusok száma (1995. 3. sz. 57.). Mint látható, az önigazgató szocializmus egyes híveinek konkrét javaslatai rövid és középtávon nem vetik el a piacgazdaságot, hanem lehetségesnek tartják a két elv összehangolását.

Emellett fontos megjegyezni, hogy az önigazgató szocializmus elkötelezettjei nem gondolnak ennek valamilyen egyidejű, mondhatnánk, egy csapásra és mindenütt való “bevezetésére”. Ez ismét csak ostobaság és illúzió lenne. A termelési önigazgatás különféle formáinak fokozatos kifejlesztéséről van szó, ezek társadalmi és állami támogatásáról, a többi legális tulajdonformával való szabad versenyről. A szocializmus “oázisainak” megteremtésére gondolnak, hogy Abovin-Jegigyesz és Szlavin kifejezését használjuk. A kollektív gazdálkodás ilyen “oázisai” vagy “szigetei” – véli A. Kolganov – képesek arra, hogy létrehozzák az elidegenedés világától a jövő szabad világához vezető út reális átmeneti formáit, gyakorlatilag bizonyítják a szocializmus “ültetvényeinek” termékenységét (1995. 4. sz. 120.). Persze, ahogy mondani szokás, majd meglátjuk. Bár a realitás szintjén a baloldaliak ma semmi mást nem javasolnak. Igaz, más “erők” meg az égvilágon semmit sem kínálnak, inkább azzal vannak elfoglalva, hogy a még szét nem rabolt állami vagyon darabkáit megkaparintsák.

Meg kell jegyezni, hogy vannak szerzők, akik lehetőséget látnak e két modell, a piaci szocializmus és az önigazgatói szocializmus összeegyeztetésére. Borisz Szlavin például hangsúlyozza, hogy “Oroszország számára a harmadik út, a nemzeti vagy piaci szocializmus a legmegfelelőbb. Ez alapozza meg a valódi szabadságot a társadalom többsége számára, …csak ez juttatja érvényre a világ tudományának és technikájának vívmányait és a társadalmi fejlődés leghaladóbb tendenciáit és értékeit, mint amilyen a termelés hatékonysága, a társadalmi igazságosság, a demokrácia és az önigazgatás.” (1996. 3. sz. 124.)

A baloldal erői ma

A szocializmus, ha nemcsak elméletként, hanem gyakorlatként is tekintjük, elképzelhetetlen hordozói, azaz olyan emberek nélkül, akik készen állnak e gyakorlat megvalósítására. Ezek az emberek alkotják a baloldal erőit. Az Altyernatyivü élénk figyelmet szentel sorsuknak, létszámuknak, minőségüknek, törekvéseiknek és lehetőségeiknek.

Mindenekelőtt, a “harmadik út” koncepciójának megfelelően, a folyóirat leszögezi, hogy “az új mozgalomnak új emberekre van szüksége”. Igaz, ezzel kapcsolatban Buzgalin megengedi, hogy ezek közül a “régi” szocializmus képviselői se legyenek kizárva, ám akkor rá kell szánniuk magukat, hogy “minőségileg más munkába fogjanak” (1994. 2. sz. 19.). Az új típusú baloldalról ír Adam Schaff is. Úgy véli, hogy a megújult baloldalnak a hagyományos mozgalmakon és a szocialista irányultságú pártokon túl új társadalmi erőket is fel kell ölelnie, mint például az ökológiai, ifjúsági és nőmozgalmak. “Elképzelésem szerint nem valamilyen egységes, új pártról lenne szó – írja Schaff –, hiszen ez valószínűleg nem is lenne lehetséges, hanem valamiféle koalícióról vagy föderációról, mindig a szóban forgó ország történelmi sajátosságainak és hagyományainak függvényében.” (1995. 2. sz. 54.) Egyelőre persze még minden csak érik, alakul, szerveződik, a valóságos végeredmény láthatólag még messze előttünk áll. És, ahogy David Mandel látja, a mai oroszországi baloldalnak az a legnagyobb baja, hogy “minden problémát a vezetőségi kombinációk szintjén akarnak megoldani” (1966. 2. sz. 17.). Akárhogy is, jegyzi meg O. Szmolin, “a viselkedési taktika megválasztásakor a legjobb mindig a politika legközönségesebb fogásához, nevezetesen a kisebbik rossz elvéhez fordulni. Tevékenykedni pedig a belátható jövőben alighanem ellenzékben leszünk kénytelenek.” (1995. 3. sz. 6.) “De már a legközelebbi jövőben is – hívja fel a figyelmet Buzgalin –, ha segítjük a dolgozókat, az állampolgárokat abban, hogy erős, nagy létszámú, demokratikus szervezeteket hozzanak létre (valódi szakszervezeteket és sztrájkbizottságokat, termelési és területi önkormányzatokat, ökológiai és nőszervezeteket), amelyek képesek rendszeresen fellépni tagjaik érdekeiért, létrejöhet a reális esélye egy kompromisszumnak e szervezetek és a hatalomra jutott elit korporatív klánjai között.” (1997. 1. sz. 104.) Lehet, hogy igaza is van a “friss baloldaliakkal” kapcsolatban; a “régiek” viszont, vagyis a kommunisták, máris meglehetősen közel kerültek a hatalomhoz. De hát mit kezdenének vele?

***

Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy az Altyernatyivü folyóirat a szocialista elmélet és gyakorlat legaktuálisabb és leginkább vitára késztető problémáit elemzi. Szerzői nem osztják a “régi” államszocializmus iránti nosztalgiát, mely hosszú ideig általános volt Oroszországban. A társadalom szocializációjának új formáit és útjait keresik. Ám a baloldali erők és teoretikusaik még csak az út elején tartanak; a társadalomban még erősek a hagyományos elképzelések és beidegződések; egyelőre nem rendelkezünk megfelelően fejlett korszerű szocialista elmélettel és jól szervezett baloldali társadalmi erővel. Mindezt a jövőnek kell meghoznia. Akinek pedig van jövője, az optimista lehet, és tevékenységét meggyőződéssel végezheti. Az Altyernatyivü, minthogy van jövője, így is tesz.

[Az ismertetés az Eszmélet felkérésére készült.]

1. Forradalom és korszellem

1989-ben a francia forradalom 200. évfordulóján konferenciák tucatjain fogalmazták meg az “új diskurzust”, amely – ideológiailag előkészítve a kelet-európai rendszerváltást – a forradalmat a terror és a rendkívüli állapot tematikájára redukálta. Innen már csak egy lépés volt a szocializmus egész történetének kriminalizálása, ami a kapitalizmusnak a világrendszer kelet-európai félperiféráján való totális visszaállítása után végbe is ment. Ez az új “hagyomány” 1997-ben az orosz forradalom 80. évfordulójának tudományos megemlékezéseit is jelentős részben jellemezte: a forradalom csak véletlen, a hatalmi elitek “hibáinak” reakciója – a forradalmak mélyebben fekvő gazdaság- és társadalomtörténeti okairól úgyszólván csak a “taccsvonalon” kívülre tett marxista történészek beszélnek és írnak. Mindennek megfelelően egyes magyar iskolákban már nem is igen tanítják a forradalmak történetét, hacsak nem a magyar forradalmakról van szó. Sok helyen csupán úgy emlegetik a forradalmat, mint a modern történelem valamilyen lényegtelen eseményét vagy tematikáját. Petőfi “királyokat akasztó” verseit kiszorították a szerelmes versek, József Attila “tőkét döntögető” költeményei helyett is az új “demokratikus és piacgazdasági” tematika került előtérbe. A hazai állapotokat jól jellemzi, hogy az ország első egyetemén már évek óta nem szerepel az orosz irodalmi államvizsga anyagában sem Gorkij, sem Solohov… De így van ez sokfelé Oroszországban is. S mindennek okai jól ismertek azok számára, akik egyáltalán tudomásul kívánják venni e jelenséget.

Az egész jelenségkör természetéhez tartozik, hogy a modern kapitalizmusnak általában már nincsen szüksége semmiféle forradalmi retorikára, hacsak nem a reklám részeként, ahol mondjuk az arckrémek, a bankkártyák és a számítógépek “forradalmi” megújításáról szólnak korábban jobb sorsra érdemes színészek. A kelet-európai neokapitalizmusoknak pedig végképpen nincsen szükségük semmiféle forradalmi legitimációra, mivel maga a rendszer a forradalmak tagadásaként szilárdította meg magát az elmúlt években. Ez még Magyaroszágon is igaz, ahol az 1956-os felkelést az új parlament – mindjárt rendszerváltás után – törvényileg forradalommá nyilvánította. A valóságban azonban az új rendszer a maga előtörténeteként a Horthy-rendszertől az amerikai demokráciáig sok mindenre hivatkozott, de azt, hogy forradalmi eredetű lett volna, a régió vezető politikusai és ideológusai sem igen hangsúlyozták. A magyar kultúra “nemzeti hivatalosai” nem tudtak mit kezdeni sem az 1848-as forradalom Petőfijével, sem annak “világszabadságával”, amely a “bőség kosarát” mindenki számára “egyaránt” kínálta fel. De az új hatalmi elit 1956 munkástanácsainak antikapitalista hagyományával sem tudott zöldágra vergődni. Olyannyira, hogy a munkástanács-örökséget saját, 1956-ra épülő legitimációs (liberális és nemzeti) ideológiájából is száműzte mint utópiát vagy eltévelyedést. Tehát csak a látszat szerint van arról szó, hogy kizárólag az orosz forradalmat akarják kidobni a progresszív társadalmi mozgások és mozgalmak történetéből. A tét a forradalom maga, hiszen a forradalom tétje maga a tőkés magántulajdonra és magánkisajátításra épülő rendszer. Kelet-Európában még a “polgári” forradalmak is antikapitalista követelésekkel készítették elő a talajt a még radikálisabb, valóban antikapitalista forradalmak számára. Gondoljunk például 1918–1919 Magyarországára, 1917 februárjára és októberére Oroszországban, 1945–1948 Kelet-Európájára, a munkás- és nemzeti tanácsokra, a közösségi–állami kisajátításokra stb.

Az orosz forradalom valóban nem egyeztethető össze az egyetemes profit-logikával, még a februári, ún. polgári demokratikus szakasz sem, mert demokratikus burzsoázia hiányában ennek hajtóereje is a munkásság, illetve a földet erőszakos úton kisajátító parasztság volt. Mit lehet ma kezdeni azzal a forradalmi hagyománnyal, amely már 1917 tavaszán az üzemek munkásellenőrzését hirdette, a hatalmat pedig a munkás- és katonaszovjetek kezébe kívánta átadni? A forradalmat befejezettnek tekintő Ideiglenes Kormány két össze nem békíthető törekvést, az emberi szabadságjogokat és a háború folytatását kínálta alternatívaként, amit a háborús szenvedés és mérhetetlen pusztulás az emberek többsége számára elfogadhatatlanná tett.

A forradalom végső soron nem kevesebbet hagyott az utókorra, mint a tőke és a bürokrácia nélküli fejlődés lehetőségét. Egyebek között ezzel függ össze, hogy a mai orosz és magyar, lengyel, illetve cseh ideológusok a forradalom “utópiáját” minden módon diszkreditálják. Ha kell Sztálinból és a sztálinizmusból, ha kell Hitlerből vezetik le a forradalmat, vagy éppenséggel fordítva, a forradalomból Sztálint és Hitlert. Bármilyen történelemhamisításra készek, csakhogy az “utópiától” megszabaduljanak. Az új rendszer legitimációja azonban a többi forradalommal is szembekerül.

Már a francia forradalom is integrálhatatlan a modern polgári gondolkodás számára, mert a népek, nemzetek és egyének egyenlőségének puszta kimondásával is ellentmond a tőkés világrendszer működésének, legyen szó bármely történelmi korszakról. Az orosz forradalom pedig meg is fogalmazta, sőt, elméletileg megalapozott célként tűzte ki a tőkés világrendszer egyetemes átalakításának igényét, amelynek során “szabad egyének, szabad társulásai” rendelkeznének a világ anyagi és szellemi gazdagsága fölött. A forradalmi “utópia” a magán- és az állami tulajdonnal szemben a társadalmi közösségek tulajdonát tételezte fel, amelytől – ha más okok miatt is – éppen úgy rettegtek Sztálin vaskalapos hivatalnokai, mint a tőkés nagyhatalmak kormányzatai.

Az államszocializmus kelet-európai bukása után a kapitalista berendezkedéseknek tehát nincs többé szükségük semmiféle forradalmi legitimációra. A forradalom, amely sérti az üzleti érdekeket, nem jelenthet semmiféle haladást az emberi történelemben. Habermasnak a kelet-európai rendszerváltásról megfogalmazott tézisét, a “korrekciós forradalmat” lényegét tekintve jól cáfolta néhai Antall József miniszterelnök, amikor a társadalmi igazságosságot követelő hangokra reagálva kioktatólag megjegyezte: “tetszettek volna forradalmat csinálni”. Minden típusú forradalmi tradíció és legitimáció idegen magától a korszellemtől. Maga a forradalomtalanítás, ahogyan egy magyar kurzuslovag megfogalmazta, alkotja a neoliberális–neokonzervatív kánon kiinduló- és végpontját.

2. Forradalom a félperiférián

A mai vitákról szólva a rendszerváltás periódusának egyik tipikus “baloldali” dogmájára utalunk, amely a visszájára fordította a régi sztálinista érvelést “a szociáldemokrata revizionizmus történelmi árulásáról”. Most – olykor régi vágású marxisták is – Kautsky vagy az orosz mensevikek elgondolásainak felmelegítésével Lenint nevezik “revizionistának”, mint aki “revideálta” Marx arra vonatkozó elgondolását, hogy szocialista forradalom csak a legfejlettebb országokban győzhet. Eltekintve attól, hogy Marx és különösen Engels e tárgyban mondott mást is, a konkrét történeti anyag tükrében sem célszerű a forradalmat, a forradalom sorsát, kirobbanását és életben maradásáért folytatott harcát egy ember teljesítményéből, elméleti nézeteiből vagy politikai törekvéseiből levezetni. Ugyanis Lenin a maga alapvető téziseit az orosz forradalom specifikumairól jóval később fogalmazta meg annál, hogy a forradalom maga győzött volna. Nem Lenin, hanem a történelem volt revizionista: a szocialisták nem adhatták át a hatalmat a feketeszázaknak, már csak önvédelemből sem.

A mai kritikák szerint (nyugati szovjetológusoktól Gorbacsovig–Jakovlevig, tőlük a magyar neofita Lenin-kritikusokig) Leninnek – úgymond – nem kellett volna átvennie 1917 októberében a hatalmat és akkor … polgári demokrácia lett volna Oroszországban. Meg kis nyúl, mondhatnánk, hiszen az első világháborúból megörökölt történelmi szituáció a hatalomkoncentráció és a rendkívüli intézkedések egész rendszerét zúdította Oroszországra. A konkrét történelmi anyagokat elemző újabb munkák bemutatják, hogy a “csrezvicsajscsina”, a rendkívüli állapot és a neki megfelelő intézkedések szisztémája megvalósult mind a bolsevikok, mind a fehérgárdisták kiterjedt uralma, mind az alkotmányozó gyűlés urainak hatalma idején. Miután Oroszországban, miként a félperiférián akkoriban mindenütt, hiányoztak a polgári-demokratikus fejlődés alapjai (“még” Magyarországon is), nincs történelmietlenebb dolog, mint egy nem létező, nem reális perspektíva nézőpontjából tekinteni a történelemre. Alapvető metodológiai megfontolás, hogy a történelmet csak olyan nézőpontból “szabad” értelmezni, amely a forradalmi folyamatban benne rejlő autentikus alternatívákat tükrözi vissza. Csak nagyon naiv vagy nagyon is tudatos ideológusok (a hamis tudat manipulatív felhasználói) bírálhatják Lenint azért, hogy nem állította vissza a polgári demokráciát és a kapitalista piacgazdaságot a maga “normális”, valójában “usztrjalovista–kolcsakista” formájában.

Lenintől Gramscin és Rosa Luxemburgon át Lukácsig “mindenki” tudta, hogy a “félperifériába” beleragadó forradalom sorsa nem határozhatja meg a világfolyamatok döntő tendenciáit. Ám e “kísérletek” nélkül nem lehetséges a “tőke zsarnokságának” meghaladása. Ma már annak tapasztalatait kellene vitatnunk, hogy az államszocializmus bukása után az újabb forradalmi fellendülésnek milyen tévutakat kellene elkerülnie.

Természetesen a mai kor Lenin-bírálata, azaz revizionizmus-bírálata sem ok nélkül született meg. A rendszerváltást “levezénylő” reformkommunista hatalmi elit “szociáldemokratizálódásnak” volt mindez az ideológiai burka. Az ex-marxista hatalmi és/vagy ideológiai elit számos képviselője szerte Kelet-Európában “megtért” a rickerti–kanti értékelmélethez,¹ amely a történelmi folyamatot “véletlen” események és folyamatok halmazaként vizsgálja. A “forradalomtalanítás” azonban terméketlen gondolati és politikai erőfeszítés, mert valójában semmi sem utal arra, hogy a történelemből a forradalmak kiiktathatók lennének, sőt éppen ellenkezőleg, korábban soha nem tapasztalt – a félperifériát és a centrumot egyaránt megragadó – tömegmozgások gazdasági és társadalmi feltételei érlelődnek. A kifejlődő mozgalmak konkrét formáit ma még korai lenne találgatnunk. Ám akik e folyamatban tudatosan részt vesznek, valószínűleg hamarabb érzékelik majd a közeledő mozgások moraját…

Jegyzet

¹ Magyarországon l. erről Pach Zsigmond Pál kritikai megjegyzéseit, Magyar Tudomány,1996. 7. sz.

1. Azokban a társadalmakban, amelyekben a termelés modern feltételei uralkodnak, az egész élet mint a látvány óriási felhalmozódása jelenik meg. Mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá változik.

2. Az élet minden aspektusáról leválasztott elképzelések közös folyamban egyesültek, és az élet egykori egységessége mindörökre elveszett. Ha részlegesen vizsgáljuk, a valóság új általánossága mint egy elkülönült pszeudo-világ jelenik meg, amely kizárólag szemlélődés tárgya. A világról alkotott elképzelések specializálódásának tendenciája legmagasabb szintű kifejeződését az autonóm elképzelés világában leli, ahol a csalás önmagát csalja meg. Általánosságában a látvány az élet konkrét kifordítása, és így a nem-élet önálló folyamata.

3. A látvány egyrészt úgy jelenik meg, mint a társadalom maga, mint annak egy része, és végül mint az egységesítés eszköze. A társadalom részeként az a szektor, amely felé minden figyelem és tudatosság konvergál. Elszigetelt állapotában – és éppen ebből az okból – ez a szektor az illúziók és a hamis tudat helye; az egység, amelyet kierőszakol, pusztán a generalizált szétválasztás hivatalos nyelve.

4. A látvány nem elképzelések gyűjteménye; sokkal inkább az emberek közötti társadalmi kapcsolat, amelyet az elképzelések közvetítenek.

5. A látvány sem a vizuális világ szándékos torzulásaként, sem az elképzeléseket tömegesen terjesztő technológia termékeként nem érthető meg. Sokkal inkább úgy kell tekintenünk, mint aktualizált Weltanschauung-ot, amely anyagi valósággá lett átfordítva – egy objektív erővé alakult világnézetet.

6. Totalitásában felfogva a látvány egyként folyománya és célja a domináns termelési módnak. Nem valamilyen hozzáadás a valódi világhoz – másként szólva nem díszítőelem. Éppen ellenkezőleg, a látvány a társadalom reális irrealitásának kellős közepe. Minden különös megjelenésében – hírközlés vagy propaganda, reklám vagy a szórakoztatás aktuális fogyasztása – a látvány összefoglalja a társadalmi élet aktuális modelljét. Mindenütt jelenvaló kinyilatkoztatása egy, a termelési szférában már megtörtént választásnak, valamint a választás beteljesedett eredményének. Formájában és tartalmában a látvány a fennálló rendszer feltételeinek és céljának totális igazolását szolgálja. Továbbá biztosítja ennek az igazolásnak a permanens jelenlétét, mivel a modern termelési folyamaton kívül eső idő túlnyomó részében meghatározó szerepet tölt be.

7. Maga a szétválasztás jelensége része a világ egységességének, egy globális társadalmi praxisnak, amely egyrészről a valóságra, másrészről az elképzelésre hasadt szét. A társadalmi gyakorlat, az autonóm látvány megjelenése és általánossá válása előtt egy olyan valódi totalitás volt, amely tartalmazta a látványt is. Ezen totalitás szakadása mindazonáltal olyan mély, hogy a látvány képes önmagát, mint annak valódi célját megmutatni. A látvány nyelve a termelés uralkodó szervezetének jeleiből tevődik össze – azokból a jelekből, amelyek ugyanakkor ennek a termelésnek alapvető végtermékei.

8. A látvány nem fogható fel a konkrét társadalmi tevékenység elvont ellentéteként, mivel a valóság és az elképzelés közti dichotómia egy ilyen ellentétpár mindkét oldalán éppen úgy megmarad. Így a látvány, habár a valóságot a feje tetejére állítja, maga is valóságos tevékenység terméke. Ugyanígy, az élő realitás kénytelen elszenvedni a látvány kontemplációs mechanizmusának támadását, egybeolvad a látvány törvényeivel és egyben pozitív lendületet kölcsönöz nekik. Ily módon mindkét oldal megosztozik az objektív valóságon. És bármilyen koncepció, álljon egyik vagy másik oldalon, alapját csakis az önmagának saját ellentétébe való fordításban lelheti: a valóság kirobban a látványban, és a látvány valódi. Ez a kölcsönös elidegenedés az esszenciája és a támasztéka a látványnak, mint olyannak.

9. Egy világban, amely valóban a feje tetején áll, az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata.

10. A látvány koncepciója összehoz és megmagyaráz egy egész sor, látszólag teljesen különböző jelenséget. Az ezen jelenségek közötti eltérések és kontrasztok a látvány megjelenései – megjelenései a megjelenítés társadalmi szervezetének, amelynek szükséglete, hogy saját általános igazságában legyen felfogva. Saját terminológiájában megértve a látvány a megjelenések uralmát hirdeti és kijelenti, hogy az egész emberi élet, vagyis az egész társadalmi lét, pusztán megjelenés. De bármilyen kritikának, ha meg akarja ragadni a látvány lényegi jellemzőjét, képesnek kell lennie arra, hogy azt mint az élet látható negációját leplezze le – egy olyan életét, amely önmagának vizuális formát adott.

11. Hogy leírhassuk a látvány formációit, funkcióit, és mindazon erőket, amelyek elpusztításának irányába fejthetnek ki hatást, szükségünk van néhány mesterséges különbségtételre. A látvány elemzése megköveteli, hogy valamilyen szinten az ő nyelvét beszéljük – azon a szinten, amelyen rákényszerülünk, hogy annak a társadalomnak a metodológiájával éljünk, amely a látványban kifejeződik. A látvány egy sajátos gazdasági és társadalmi formáció kifejeződése; ha úgy tetszik, akkor ennek a formációnak a szertartáskönyve. Ugyanakkor az a történelmi pillanat is, amely éppen meghatároz bennünket.

12. A látvány félreérthetetlen és vitán felül álló óriási pozitívumként állítja be magát. Minden mondanivalója a következő: “Mindaz, ami megjelenik: jó; és mindaz, ami jó, megjelenik.” Az általa megkövetelt hozzáállás alapjában nem más, mint ugyanaz a passzív elfogadás, amelyet már biztosított azzal, hogy kétségbevonhatatlannak ábrázolja magát, és a valóságban azzal, hogy monopolizálja a megjelenők világát.

13. A látvány alapjában véve tautologikus, azon egyszerű okból, hogy eszközei és céljai azonosak. ő a Nap, amely sohasem nyugszik le a modern passzivitás birodalmának egén. Uralja az egész földkerekséget, saját dicsőségének örökkön tartó fényében sütkérezve.

14. A modern ipari társadalom látvány-karakterében nincsen semmi váratlan vagy természetfeletti; éppen ellenkezőleg, ez a társadalom leginkább a látványon alapul. A látvány – mint a fennálló gazdasági rend tökéletes elképzelése – számára a cél semmi, és a fejlődés minden – habár az egyetlen dolog, amit a látvány egyáltalán tervez, az önmaga fejlesztése.

15. Mint a jelenlegi termelésben létrejövő dolgok szükségszerű díszcsomagolása, mint a rendszer racionalitásának általános érvényű magyarázata, és mint az a fejlett gazdasági szektor, amely közvetlenül felelős a képzelet-tárgyak egyre növekvő tömegben való újratermeléséért, a látvány a jelenlegi társadalom legalapvetőbb terméke.

16. A látvány saját akarata alá rendeli az élő emberi lényeket, olyan mértékben, ahogy a gazdaság már maga alá gyűrte őket. Így a látvány csupán a gazdaság önmaga kedvéért fejlődő uralmát jelenti – amely egyszerre hőséges tükre a dolgok termelésének és a termelők torzult eltárgyiasítása.

17. A gazdaság társadalmi élet feletti uralmának legkorábbi időszaka a létezésnek birtoklássá való magától értetődő degradálását vezette be az emberi megnyilvánulások minden területén. A jelenlegi időszakban, amikor a társadalmi élet teljesen a gazdaság által felhalmozott termékeknek rendelődik alá, létrejön az általános átcsúszás a birtoklásból a megjelenésbe: most már minden aktuális “birtoklás” ebből a megjelenésből kell hogy levonja közvetlen súlyát csakúgy, mint létének alapvető értelmét. Ugyanakkor a közvetlenül a társadalmi erőktől függő, azok által formálódó minden egyedi valóság társadalmi valósággá válik. Csak annyiban jelenhet meg, amennyiben nem egyedi valóság.

18. Ahol a való világ puszta elképzelésekké válik, ott ezek a puszta elképzelések valódi létezést kapnak – a hipnotizált viselkedés hatékony motorjaiként. A látvány feladata, hogy a világot, amely többé közvetlenül már nem felfogható, egy csomó különféle specializált közvetítőn keresztül láttassa; ezért magától értetődően a látást tekinti az alapvető emberi érzékelésnek, éppen úgy, ahogyan egykor a tapintás számított annak. A leginkább absztrakt és megcsalható érzék felel meg legjobban a jelenlegi társadalom általánossá tett absztrakciójának. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy maga a látvány a puszta szemmel felfogható – asszisztáljon ehhez akár még a fül is. A látvány már meghatározásában idegen az emberi tevékenységtől, minden tervezéstől és helyesbítéstől. A dialógus ellentéte. Ahol a reprezentáció független létezéshez jut, ott a látvány újrateremti önmagát.

19. A látvány a nyugati filozófia gyengeségeinek örököse, annak a gondolati folyamatnak, amely a tevékenységet éppen a vizualitás kategóriáiban próbálta megragadni; és valóban, a látvány éppen annak a technikai racionalitásnak a szüntelen terjesztésén alapul, amelynek ez a filozófiai tradíció adott életet. Nem a filozófiát valósítja meg, hanem a valóságot teszi filozófiává, és minden konkrét emberi életet egy spekulatív univerzumba helyez át.

20. A filozófia az elidegenedett gondolat hatalma és az elidegenedett hatalom gondolata; mint ilyen, soha nem volt képes önmagát a teológiától megszabadítani. A látvány a vallási illúziók anyagi újjáépítése. A látvány technológiája nem kergeti szét azokat a vallási felhőket, amelyekben az emberek egykor a tőlük leválasztott erőiket elhelyezték, ám ezeket a felhő-borította entitásokat most a földhöz köti. Így a leginkább földhözragadt élet az, ami átláthatatlanná és megfoghatatlanná válik. Az élet abszolút tagadásának csalóka Paradicsomát többé nem az Égbe helyezi, hanem éppen az anyagi életben mutat neki helyet. A látvány technikai megvalósítása az emberi erők “túlvilágra” való száműzésének – és a szétválasztás tökéletesítésének az emberi lényeken belül.

21. Mindaddig, amíg a szükségleteken alapuló világ csupán társadalmi álom, az álmodozás társadalmi szükséglet marad. A látvány a leláncolt modern társadalom lidércnyomásos álma, amely csupán az alvás utáni vágyát fejezi ki. A látvány ennek az alvásnak az őrangyala.

22. Az a tény, hogy a modern társadalom gyakorlati ereje elvált önmagától és a látványban lelte meg a maga független birodalmát, csupán abból a másik tényből érthető meg, hogy ebben a gyakorlati erőben az önbomlasztás és az önellentmondás már eleve adott.

23. A látvány gyökereinél ott találjuk a legősibb társadalmi munkamegosztást: a hatalom elkülönítését. A látvány így egy speciális működés, minden egyéb tevékenység szóvivője, a hierarchikus társadalom egyfajta diplomáciai képviselete saját maga számára, és az egyetlen olyan beszéd, amelyet ez a társadalom hajlandó meghallgatni. Vagyis a látvány legmodernebb aspektusa más oldalról szemlélve egyben a legarchaikusabb is.

24. A látványon keresztül a fennálló rend beszélget szüntelenül önmagával egy végtelen, öndicsőítő monológban. A látvány a hatalom önarcképe egy olyan korszakban, amikor ez a hatalom totálisan rendelkezik a létezés minden feltétele felett. A látvány kapcsolatrendszereiben a tiszta objektivitás fetisizálása hivatott elfedni azt a valóságos jellemvonást, hogy a látvány az emberi lények és az osztályok közötti kapcsolat: egy második Természet végzetes törvényei látszanak környezetünket irányítani. De a látvány nem egy természetes fejlődésként felfogott technikai fejlődés eredménye; éppen ellenkezőleg: a látvány társadalma egy forma, amely megválasztja saját technikai tartalmát. Ha a látvány – annak a “tömegmédiának” az eszközeivel értelmezve, amely egyike a legbutítóbb felszíni kifejeződéseinek – időnként egyszerűen mint puszta apparátus tűnik is meghódítani a társadalmat, nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ez az apparátus egyáltalán nem semleges, hanem éppen a látvány belső dinamikájának szükségleteire adott adekvát válasz. Ha az adott korszak társadalmi elvárásai, amelyek ezeket a technikákat kifejlesztik, csak közvetítőkön keresztül elégíthetőek ki, ha a társadalom és az emberek közti összes kapcsolat irányítása a “pillanatnyi” kommunikáció közvetítésének függvénye, ez csak azért lehetséges, mert ez a “kommunikáció” egyirányú. A “kommunikációnak” a fennálló rendszer irányítóinak kezében felgyűlő ilyen mértékű felhalmozódása teszi lehetővé éppen ezt a sajátos irányítási formát. Az a társadalmi szakadás, amelyet a látvány kifejez, elválaszthatatlan a modern államtól, amely a társadalmon belüli szakadás általános formája, a társadalmi munkamegosztás terméke és az osztályuralom szerve.

25. A szétválasztás a látvány alfája és omegája. A vallási kontempláció legkorábbi formájában a társadalmi munkamegosztás és az osztályok kialakulásának terméke. A hatalom így öltöztette magát az öröktől való rend misztikus ruhájába. A korábbi időszakokban a szentséggel igazolták a dolgoknak azon kozmikus és ontologikus rendjét, amely legjobban szolgálta az urak érdekeit, megmagyarázva és kiszínezve azt, amit a társadalom nem tehetett meg. Így a hatalomnak, mint elkülönített résznek, mindig is volt látvány-aspektusa, de az általános ragaszkodás egy változatlan elképzeléshez eredetileg a közös veszteségtudat eredménye volt, képzeletbeli kompenzációja a valódi társadalmi aktivitás nyomorúságának, amelyet még széles körben érvényesnek tartottak. A modern látvány, éppen ellenkezőleg, azt fejezi ki, amit a társadalom megtehet; azonban ebben a kifejezésben a megengedett teljes ellentétben áll a lehetségessel. A látvány konzerválja az öntudat hiányát a létezés feltételeinek gyakorlati változásaiban. A látvány önnemző és önmaga állítja fel szabályait: a szentség egy megtévesztő formája. És nem rejti véka alá, hogy mi is valójában: egy hierarchikus hatalom, amely önmagán belül fejlődik, saját elkülönülésében; köszönhetően a növekvő termelékenységnek – ez azon a mindinkább kifinomuló munkamegosztáson alapul, amely az emberi mozdulatokat a gépek szükségleteihez igazítja -, valamint a folyamatosan táguló piacoknak. A fejlődésnek ebben a folyamatában minden közösség és kritikai tudatosság halálra ítéltetett; még azok az erők sem találták meg az újraegyesülés útját, amelyek pedig – elkülönítve magukat – képesek voltak jelentős növekedésre.

26. A munkásnak és termékének általánossá tett elválasztása véget vetett az elvégzett munka bármilyen áttekintésének, éppen úgy, mint a munkások közötti közvetlen emberi kommunikációnak. Az elidegenedett termékek felhalmozódásának előrehaladtával és a termelési folyamat fokozódó centralizálásával párhuzamosan az állandóság és a kommunikáció a rendszer irányítóinak exkluzív kiváltságává válik. Az elválasztáson alapuló gazdasági rendszer győzelme a világ proletarizálódásához vezet.

27. Az elválasztás termelési rendszerének sikeréből eredően, amelynek terméke maga az elválasztás, a tapasztalásnak az az alapvető területe, amely a korábbi társadalmi formákban az egyén alapvető munkatevékenységéhez kötődött, most – a rendszer fejlődésének megfelelően – helyet változtatott; a nem-munka, az inaktivitás uralma alá került. Azonban ez az inaktivitás semmiképpen sem szabadult fel a termelő tevékenység befolyása alól: azon alapul, nehézkes és hódoló alávetettségben létezik a termelés szükségleteivel és eredményeivel szemben, hiszen maga is a termelés folyamatának szülötte. Nincs szabadság a tevékenységen kívül, és a látvány összefüggésein belül minden tevékenységet tagad – annak következtében, hogy minden valódi tevékenységet erőszakosan önmaga, vagyis a látvány globális felépítésébe kényszerít. Ezért az úgynevezett “megszabadulás a munkától”, vagyis a szabadidő növekedése, sem a munkán belüli felszabadulásként, sem pedig a munka által létrehozott világtól való megszabadulásként nem értelmezhető.

28. A fennálló gazdasági rendszer az elszigetelődésen alapul; ugyanakkor pedig az elszigetelődés körkörös újratermelését valósítja meg. Az elszigetelődés a technológia alapja, és a technikai fejlődés elszigetelődést gerjeszt. Minden árucikk, amelyet a látvány-rendszer kiválaszt, a gépkocsitól a tévéig, egyben fegyvereiként szolgálnak abban, hogy folyamatosan megerősíthesse a “magányos tömeg” elszigeteltségének feltételeit. A látvány minden alkalommal újra visszatér saját előfeltételeihez, és ezt minden alkalommal egyre konkrétabban teszi meg.

29. A látvány eredete a világ egységének szétesése; a modern látvány gigantikus kiterjedése megmutatja, hogy ez a szétesés mennyire totálissá vált: mindenféle egyedi munka absztrakt természete, akárcsak az általában vett termelés absztrakt volta tökéletesen kifejeződik a látványban, amely konkretizálódásának módját az absztrakcióban leli. A látvány a világot két részre osztja, amelyek közül az egyik reprezentálja magát a világ számára, és fölébe rendeli magát. A látvány ennek a szétválasztásnak a közös nyelve. A nézőket csupán egyirányú kapcsolat köti ahhoz a középponthoz, amely fenntartja egymástól való elszigeteltségüket. A látvány így újraegyesíti a szétválasztottakat, de szétválasztottságukban egyesíti őket.

30. A néző elidegenedettsége a szemlélt tárgytól, és annak való alávetettsége (amely éppen az ő tudattalan aktivitásából ered) a következő módon fejeződik ki: minél inkább szemlél, annál kevésbé él; minél inkább az uralkodó rendszer által feltálalt szükségletekben találja meg a magáét, annál kevésbé képes felfogni saját létezését és vágyait. A látványnak a cselekvő alannyal szembeni külsődlegessége kifejeződik abban, hogy az egyén saját gesztusai sem az övéi többé, sokkal inkább ahhoz tartoznak, aki reprezentálja azokat számára. Ezért van az, hogy a néző sehol sem érzi otthon magát, hiszen mindenütt a látványt találja.

31. A munkás nem önmagát termeli: egy tőle független erőt állít elő. Ennek a termelésnek a sikere, vagyis a választék, amit létrehoz, a termelő számára csupán a megfosztottság választékaként jelenik meg. Minden idő, minden hely idegenné válik számukra, amint saját elidegenedett termékeik felhalmozódnak. A látvány ezen új világ térképe, amely lefedi a teljes területet. Így azok az erők, amelyektől megfosztattunk most teljes nagyságukban mutatkoznak meg előttünk.

32. A látvány társadalmi funkciója az elidegenedés konkrét termelése. A gazdasági növekedés elsősorban az ipari termelés e szektorának növekedésével jár együtt. Ha valami növekszik a gazdasági folyamatban, az csak az elidegenedés lehet, amely már eredetileg a gazdasági szféra génjeibe volt programozva.

33. A saját termékétől elszigetelt ember egyre növekvő mértékben maga termeli ki világának minden részletét; így mindinkább elszigetelődik ettől a világtól. Így most élete minél inkább termékévé válik, annál jobban elválasztódik ettől az élettől.

34. A látvány tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy már elképzeléssé válik.

(Ford.: Takács M. József)

A nyolcvanas évek eleje óta a nemzetközi pénzügyi szervezetek kötött feltételekkel nyújtottak hitelt az eladósodott államoknak. Ezek a feltételek gyakran nyíltan is magukba foglalták az emberi jogok érvényesítése terén való előrelépést. Valójában azonban éppen az elvárt gazdasági programok teszik lehetetlenné a politikai, gazdasági és szociális jogok jobb érvényesülését.

A kelet-európai rendszerváltás szellemi folyamatai két jellegzetes véglettel jellemezhetők. Vagy megmaradtak a hangzatos, ám annál semmitmondóbb politikai jelszavak szintjén, vagy elmerültek a rendszerváltó szakma technikai részleteiben: a gazdasági, jogi, politológiai és más tranzitológiában. E két mező között szinte érintetlenül maradt a politikai filozófia számos alapkérdése, amelyek megvitatása konzisztens módon rendezhette volna az átalakulási folyamat számos nagy horderejű társadalmi problémáját. Bár az átmenet lényegének a hangadó irányzatok a szabadság és a demokrácia megteremtését tekintették, e folyamatból mindvégig hiányzott a nyílt társadalmi párbeszéd, amely tisztázhatta volna a párbeszédben részt vevő, és az abból esetleg kimaradó csoportok státuszát az újonnan kiépülő társadalmi-politikai rendben.

Ebbe az űrbe robbant be 1995 tavaszán a Bokros-csomag kontra Alkotmánybíróság vita, amely felkészületlenül érte a politikai és társadalmi szereplők java részét. Pedig a rendszerváltozás talán legjelentősebb, politikai filozófiai jelentőséggel is bíró összecsapása volt. Feltűnő azonban, hogy a stabilizáció időszakában megjelent számos vitacikkben szinte utalást sem találhattunk a konfliktus történeti és nemzetközi dimenzióira, holott ezek felmérése nélkül lehetetlen korrekt elemzést adni. Ezek hiányában akkor csak elvágni, semmint lezárni lehetett a vitát.

A nemzetközi szakirodalomban a kilencvenes évekre már nem kevés olyan elemzés született, amely összefüggésbe hozta a gazdasági stabilizáció kérdését az emberi jogok – és azon belül is különösképpen a gazdasági és szociális jogok – alakulásával. A 80-as évek eleje óta, vagyis mióta a multilaterális pénzügyi szervezetek bevezették az intézményi hitelek feltételekhez kötését, számtalan fórumon csaptak össze az érvek a feltételesség és az emberi jogok kapcsolatáról. Egyik oldalról a hitelezők a hitelképesség kritériumai közé emelték a szalonképességet, vagyis azt, hogy az általuk finanszírozott országokban tiszteletben tartják-e az emberi jogokat. A másik oldalról viszont az adósok azt próbálták bizonyítani, hogy maga a feltételesség, és a segítségével fenntartott forráskivonás nehezíti meg az adott országban az emberi jogok érvényesítését, aláásva annak anyagi alapjait. Érveik közt rámutattak arra, hogy a második világháború utáni világgazdasági rend kialakítói éppen az emberi jogokra való tekintettel vetették el a feltételesség alkalmazását.

Atlanti koncepció

Az emberi jogok második világháború utáni globális intézményesülése nem a jogrendszer valamiféle önfejlődésének volt eredménye – azt a háborúban kialakult erőviszonyok termékének kell tekintenünk. Az Egyesült Államok megerősödésének, domináns, sőt hegemón világhatalommá emelkedésének következménye, hogy az emberi jogok kérdése a nemzetközi politika fókuszába került. Ennek segítségével az amerikai politika nemcsak a háborús ellenfél Németország által kínált perspektívától tudta megkülönböztetni saját koncepcióját, hanem a szövetségesnek tekintett, ám birodalmi hagyományaikhoz továbbra is ragaszkodó európai országoktól is.

1941 augusztusában, az új-fundlandi Placentia-öbölnél (Kanada) találkoztak Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vezetői, hogy megfogalmazzák a háborúval kapcsolatos céljaikat, és kidolgozzák a háború utáni világrend alapelveit. E célok nem egyszerűen a tengelyhatalmak legyőzését jelentették, hanem elkötelezték – ahogy akkor már nevezték: – az Egyesült Nemzeteket az önrendelkezés, a demokratikus önkormányzat, a szabad kereskedelem, a tengerek szabadsága, valamint az univerzális béke és leszerelés mellett. A Franklin D. Roosevelt és Winston Churchill által aláírt Atlanti Chartához tizennégy további, a tengelyhatalmakkal szemben álló ország csatlakozott, köztük a Szovjetunió. A Charta programja nemcsak a német ("Harmadik") birodalmat fenyegette, hanem a britet is, Churchill és kormánya azonban nem volt abban a helyzetben, hogy Roosevelt liberális kezdeményezésével alternatív koncepciót állíthasson szembe.

Az amerikaiak által kidolgozott koncepció elemei – bár sok mindenben emlékeztettek Woodrow Wilson tizennégy pontjára és szerencsétlen sorsú Népszövetségére – nem egyszerűen jelszavak voltak az államférfiak számára; gyakorlati megvalósításuk előkészületei még az évben, tulajdonképpen az USA hadbalépésével egyidőben megkezdődtek. 1945-ben formálisan is megalakult az Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek gazdasági feladatokkal megbízott intézményeiről (Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet) már egy évvel korábban megállapodás született Bretton Woodsban (USA, New Hampshire állam).

Az Atlanti Chartában megfogalmazott önrendelkezési elvvel összhangban a multilaterális pénzügyi szervezetek alapokmányaiba nem került be a hitelek feltételessége, amely bizonyos kormányzati magatartáshoz kötötte volna a nemzetközi finanszírozást, és így sértette volna a pénzügyi támaszra szoruló tagországok szuverenitását. John Maynard Keynes, a Bretton Woods-i konferencia szellemi atyja nem utolsósorban azért ellenezte a feltételességet, mert korlátozni kívánta az USA Nagy-Britannia fölötti befolyását, amely akkor – a háború alatt nyélbeütött hitelkonstrukciók következtében – már egyébként is igen erős volt.

Bár a háborút követő évek sok tekintetben más feltételeket teremtettek, mint amire akár Churchill, akár Roosevelt gondolhatott volna, az általuk előkészített intézmények java része létrejött és működni kezdett. Így például 1948-ban az ENSZ közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely deklarálta az emberek polgári, politikai, gazdasági, szociális és kulturális jogait egyaránt. A Nyilatkozat 22-től a 27-ig terjedő cikkelyei tartalmazták a szociális biztonsághoz, a munkához, a pihenéshez és szabadidőhöz, az egészség és jólét számára megfelelő életszínvonalhoz, az oktatáshoz és a közösség kulturális életében való részvételhez való jogokat. A befejező cikkelyek (28-30) elismerték azt is, hogy mindenkinek joga van olyan társadalmi és nemzetközi rendhez, amelyben ezek a jogok és szabadságok teljes egészében érvényesülhetnek. Ez azt jelentette, hogy ha egy ország adott esetben progresszív adóztatással, központi ár- és jövedelemszabályozással és más hasonló megoldásokkal tartja lehetségesnek az emberi jogok biztosítását, az élhessen ezekkel az eszközökkel, még akkor is, ha Friedrich A. von Hayek és más konzervatív ideológusok már ekkor is a szolgasághoz vezető útnak tekintették az ilyen politikát (lásd Hayek Út a szolgasághoz című könyvét, amely 1944-ben jelent meg először).

Az emberi jogok fejlődése

A háború utáni években dolgozta ki klasszikussá vált elméletét az emberi jogok fejlődéséről a szociálpolitika kiemelkedő teoretikusa, a brit T. H. Marshall. Három alapkategóriát különböztetett meg: a polgári (lelkiismereti, tulajdon- stb.), a politikai (választó-) és a szociális (munkához, lakáshoz, jövedelemhez stb. való) jogokét. Az első kialakulását a XVIII. századhoz, a másodikét a XIX.-hez, a harmadikét pedig a XX.-hoz kötve. E megvilágításban a XX. század közepén, a nyugat-európai jóléti állam megjelenésével az állampolgári lét kiteljesedett, az egyének számára mindenfajta egyéni jog biztosítottá vált, "a történelem véget ért". Marshall munkássága – hasonlóképp a jóléti állam szükségességét megfogalmazó William Beveridge-éhez – a háború utáni évtizedekben meghatározta a nyugat-európai szociálpolitikai gondolkodás fogalmi keretét.

Az emberi jogok szakaszos fejlődésének elmélete a későbbiekben lehetővé tette, hogy a jóléti állam újkonzervatív kritikusai kétségbe vonják a szociális jogok létjogosultságát; mondván, hogy azok nem képezik a modern kapitalizmus szerves részét, és sokkal inkább tekinthetők aberrációnak. Az a szemlélet, amely szerint az emberi jogok olyan dolgok, amelyek hosszú évszázadok során alakulnak ki, teret engedett annak a konzervatív nézetnek is, amelynek értelmében az úgynevezett fejlődő országoknak "még" nem kell garantálni a szociális jogokat, sőt a politikai jogokat sem, amennyiben mindezek érvényesülése akadályozza a modern tőkés gazdaság hatékony működését, és legfőképpen amikor politikai és szociális jogok gyakorlása beleütközne bizonyos polgári jogok érvényesülésébe, egészen pontosan: ha a transznacionális befektetők tulajdonjogait sértené.

A jóléti állam ideológusai és annak konzervatív bírálói által egyaránt vallott tulajdonfelfogás azonban nem ugyanaz volt, mint amit a polgári társadalom első ideológusai a XVII. és a XVIII. században kifejtettek. Az angol John Locke és az amerikai Thomas Jefferson ugyanis a tulajdonhoz való jogról értekezve (utóbbi ezt a "boldogság kereséséhez" való jogként fogalmazta meg – változatlan tartalommal) nem egyszerűen úgy értelmezték azt, hogy senkitől sem lehet elvenni a neki már meglevő tulajdonát, hanem úgy, hogy valóban minden állampolgárnak bírnia kell a megélhetését biztosító saját tulajdonnal. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy nézetük szerint a szociális és gazdasági jogokat tartalmazta a tulajdonjog kategóriája, s így ezek ugyanolyan fontos és szerves részét képezték koncepciójuknak, mint az élethez vagy a szabadsághoz való jog.

A XIX. század azonban nem igazolta azt a várakozást, hogy a laissez faire rendszer (más néven: a magára hagyott szabadpiac) kialakítja vagy megőrzi a tulajdon viszonylagos egyenlőségén nyugvó gazdasági rendet. Ehelyett a tulajdon dinamikus koncentrációja ment végbe, saját tulajdon és önálló megélhetés nélkül hagyva a modern társadalmak nagy tömegeit a legfejlettebbnek tekintett országokban is. Ezért a XX. században a szociális és gazdasági jogoknak új formában kellett visszatérniük a progresszív liberalizmus programjába. A század derekán – Franklin Roosevelttől Lloyd George-ig – minden aktív liberális politikus támogatását élvezte a megoldásra alkalmazott három eszköz: a jövedelmek makroszintű újraelosztása, az állami szabályozás, valamint a nemzetgazdasági tervezés. Az újító szellemű liberálisok sok esetben merészebben viszonyultak az újabb megoldásokhoz, mint a kor szocialistái, szociáldemokratái.

Amikor a háború utáni években az emberi jogokat egyetemes jelleggel deklarálták, a nemzeti önrendelkezés a nemzetközi rendszerben ugyanolyan fontos elvnek számított, mint az egyéni szabadság a nemzeti kereteken belül. A politikai dekolonizáció folyamatán keresztül az önrendelkezés elve a volt gyarmatokra is fokozatosan kiterjedhetett, lehetővé téve számukra – legalábbis elvben -, hogy az emberi jogok biztosítása érdekében az általuk célszerűnek tartott megoldásokat alkalmazzák. A valóságban azonban a formális szuverenitás elnyerése mellett a függés új formái alakultak ki a világkapitalizmus perifériáin. Ilyennek tekinthetők a segélyekhez és más gazdasági kapcsolatokhoz fűződő politikai elvárások.

A feltételesség

A különböző időszakokban és térségekben bekövetkezett gazdasági növekedés ellenére nem mondható el, hogy a gazdasági fejlődés háború utáni formái a perifériákon egyértelműen hozzájárultak volna az emberi jogok érvényesüléséhez. Az elmúlt három évtizedben – az "új nemzetközi munkamegosztás" jegyében – a multinacionális vállalatok számos olyan termelőfolyamatot telepítettek át a "fejlődő" országokba, amelyek nem tettek eleget az OECD országok gazdasági, szociális, környezeti vagy emberi jogi normáinak, az intézményi és magánhitelezők pedig rendszerint szemet hunytak afölött, hogy az eladósodott országoknak időnként kifejezetten embertelen eszközöket kellett alkalmazniuk hitelképességük helyreállítása érdekében.

Az adósságcsapdába került társadalmak és kormányok számára az alternatívák eltűnnek, és a többé-kevésbé plurális politikai rendszer által lehetővé tett választások illuzórikussá válnak. A választott nemzeti kormányok választás által nem legitimált szupranacionális intézmények végrehajtó szerveivé válnak.

Maga a feltételesség, vagyis az, hogy a hitelkapcsolaton keresztül érvényesülő függést kihasználva a hitelezők meghatározhatják az adósok gazdaság- és más szakpolitikáit, a 80-as évek elején, vagyis a nemzetközi adósságválság kialakulásával vált a nemzetközi pénzügyi renszer meghatározó elemévé. A Világbank (IBRD) programhiteleinek bevezetése és az IMF-hitelek feltételessége alapvetően átalakította a közpolitika rendszerét a fejlődő országokban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy külső elvárásokhoz kell igazítani a gazdaságpolitikákat, hanem – ennek következményeként – arról is, hogy bármely kormány olyan helyzetbe kerülhet, hogy a társadalom többsége által – sőt néha még saját maga által is – ellenzett intézkedéseket kell foganatosítania.

Azzal, hogy egy-egy kormányról megállapítja reformerségének fokát, manapság az IMF dönti el, hogy egy-egy ország szalonképes tagja-e a nemzetközi gazdasági közösségnek vagy se. E döntés alapját pedig nem az életkörülmények javítása vagy az emberi jogok biztosítása jelenti, hanem a pénzügyi irányelveknek való megfelelés, és a nemzetközi kapitalizmus iránti lojalitás. Az IMF beavatkozását elutasítókra szankciók sora és a nemzetközi együttműködésből való kiközösítés vár.

Az IMF bírálói helyesen mutattak rá, hogy ez az intézmény – szabad versenyt hirdető ideológiájával ellentétben – monopolhelyzetben van. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nem lennénk sokkal jobb helyzetben több "IMF" megléte esetén sem, vagyis ha a szalonképesség igazolásáért különböző, egymással is versengő szervezetekhez lehetne fordulni. Ekkor ugyanis az 1970-es évek pénzügyi anarchiájához hasonló helyzet állhatna elő, amely maga is a 80-as évek elején bekövetkezett centralizáció okozója, forrása volt. A probléma tehát nem egyszerűen a centralizáció, hanem az, hogy a multilaterális intézmények a nemzetközi forrásáramlást egyértelműen üzleti szempontok alapján szabályozzák, ami szöges ellentétben áll a perifériák fejlődésének meggyorsításával, és sokkal inkább a további differenciálódást segíti elő. (Ezt az 1997-98-as időszak pénzügyi válságai kétséget kizáróan bizonyították.)

A nyugati kormányok és a pénzügyi szervezetek a retorika szintjén persze azt hirdetik, hogy partnereiktől elvárják az emberi jogok biztosítását. A 90-es évek elejétől nyíltan is használják a "politikai feltételesség" kifejezést, jelezve, hogy az együttműködésükre számító országoknak civilizált magatartást kell tanúsítaniuk, és törekedniük kell a "jó kormányzás" (good governance) megvalósítására. Ez az új szemlélet azonban több okból is bírálható. Az egyik az, hogy az emberi jogok jelszava alatt a tulajdonjogok szűkebb értelmezésének ad szinte kizárólagos hangsúlyt, s így a beruházásvédelmi megállapodások egyszerű ideológiai körítésévé degradálja e jelszót. Másodszor: a "jó kormányzás" mibenlétének meghatározásába az adósok nem szólhatnak bele, ami kérdésessé teszi annak univerzalitását, illetve homályban hagyja, hogy az adósok miért is kötelesek megfelelni ezeknek az elvárásoknak. A harmadik probléma pedig az, hogy az emberi jogok számonkérését továbbra is alárendelik a reálpolitikának, vagyis stratégiai partnerek (Törökország, Indonézia, Oroszország vagy Kína) olyan kihágásokat is megengedhetnek maguknak, amilyenekért a kereskedelmi vagy katonai szempontból kevésbé fajsúlyos országokat nagyon komolyan felelősségre vonnák.

Az átmenet és az emberi jogok

Az államszocializmus felszámolása a rendszerváltó retorika szerint a jogállam megteremtésének jegyében kezdődött. A lakosság jelentős része azonban sokkal inkább jogvesztésként élhette meg az 1989-es fordulatot követő éveket. A többpárti országgyűlési és önkormányzati választásokkal, valamint a népszavazásokkal szemben ugyanis felhozható a munkahelyi demokrácia elemeinek felszámolása, a munkához való jog megszüntetése, és az alanyi jogon járó szociális és kulturális juttatások körének drasztikus szűkítése.

Mindezek következtében a rendszerváltás legsúlyosabb társadalomlélektani sokkjának tekinthető az úgynevezett Bokros-csomag, hiszen az ország éppen attól a párttól kapta a mind ez ideig legnagyob "szociális lórúgást" (Tamás Pál kifejezése), amely egy évvel korábban még a lecsúszás megállítását hirdette. A csomag nemcsak közgazdasági szempontból tekinthető állatorvosi lónak (amelyen minden betegség tanulmányozható), hanem politikailag is ezer sebből vérzett, akár a demokráciához, akár az alkotmányos keretekhez, akár az emberi jogokhoz való viszonyát nézzük.

1995. március 12-én a kormányfő nemcsak a közvéleményt és a parlamenti ellenzéket lepte meg, hanem koalíciós partnerét, saját pártfrakcióját, sőt minisztereinek többségét is. (Érdekes, hogy akik gyakran bírálták a kormányfő rögtönzéseit, éppen a legnagyobb és legsúlyosabb rögtönzésében nem találtak kivetni valót.) A csomagot rendkívül szűk körben kidolgozó két pénzügyi vezetőnek (a pénzügyminiszternek és a jegybank elnökének) nem kellett tekintettel lennie a két kormánypárt választási dokumentumaira, sem a minisztériumokban folyó reformmunkálatokra, sem a többhónapos érdekegyeztetési kísérletre (társadalmi-gazdasági megállapodás, röviden TGM).

Az antidemokratikus vonásoknál több szó esett a stabilizációs program meghirdetését követő néhány hónap vitáiban azokról az alkotmányos konfliktusokról, amelyeket a Bokros-csomag okozott. A feltételesség – egy mondvacsinált likviditási válsághelyzetre hivatkozva – arra kényszerítette a törvényhozó testületet, hogy figyelmen kívül hagyja saját maga által meghatározott programját. A csomag végrehajtásához szükséges tucatnyi törvénymódosítás miatt el kellett halasztani más fontos kérdések törvényi rendezését, így például – korábbi Alkotmánybírósági határozat ellenére – meghosszabbodott az az időszak, amelyben törvényi alapok nélkül működnek az archívumok vagy a média. Szintén alkotmányos problémaként került napirendre a személyi számok használatának fenntartása és az APEH nyomozati jogkörének létrehozása.

Magyarországon a Bokros-csomaggal került volna sor arra, hogy a gazdasági és szociális jogokat a rendszerváltás végleg kiiktassa a jogok köréből. Nagyon nehéz persze meghúzni a határvonalakat a fennálló anyagi körülmények, a járandóságok és a jogok között, mégis bizton állítható, hogy az államszocializmus által megvalósított teljes foglalkoztatást, térítésmentes oktatást (beleértve a felsőoktatást) és egészségügyi ellátást a lakosság döntő része nem egyszerűen egy pillanatnyi anyagi helyzetnek tekintette, hanem olyan szerzett jognak, amelyről a rendszerváltás során sem kívánt önként lemondani. Másként nem értelmezhető az a tény, hogy az alanyi jogon járó családi pótlékot és más kádárista kedvezményeket megvonó Bokros-csomag meghirdetése utáni közvéleménykutatások a lakosság 66 százalékának felháborodottságát mutatták ki.

A tömeges elégedetlenségre reagálva a pénzügyminiszter kijelentette: ha az embereknek nem tetszik a márciusi csomag, akkor 1998-ban a történelem szemétdombjára hajíthatják a Szocialista Pártot. Az MSZP azóta – részben a Bokros-csomag, részben más okok miatt – valóban elszenvedte a sokak által megjövendölt választási vereséget, míg az akkori pénzügyminiszter jól fizető állást kapott Washingtonban a Világbank központjában. Amikor a fenti kijelentés elhangzott, sejthető volt, hogy a hivatalban levő balközép koalíció bukása esetén – akár mérsékelt, akár militánsabb formában térne vissza a jobboldali kormányzás Magyarországra – olyan politikai erők is kormányzati szerephez jutnának, amelyek nyitott kérdésként kezelik az emberi jogi problémának tekintett ügyeket, mint például a halálbüntetés visszaállítását és az abortusz jogának korlátozását (az utóbbit látszólag az elmúlt tíz év alacsony születési arányszámaival igazolni is lehetne).

A gazdasági instabilitás politikai következményeinek kiszámíthatatlansága miatt az sem volt kizárható, hogy adott esetben nem egyszerűen a parlamenten kívüli kollektív alkufolyamat korlátozására kerülne sor, hanem a parlamenti rendszer egyes elemeinek elsorvasztására is. (Az 1998-ban hivatalba lépett jobbközép koalíció mindkét irányban lépéseket tett!) A Bokros-csomag tehát közvetve is próbára tette a jogállamiságot, amennyiben a technokrata "modernizáló" elit egy része a "stabilizációs" intézkedéseket védve értelmetlennek látta, hogy a szocialista vezetésű koalíció oly sok időt és energiát fordított egyik oldalról az Alkotmánybírósággal, másrészt pedig a szakszervezetekkel folytatott alkudozásra. Hellyel-közzel olyan véleményeket is hallhattunk, hogy a demokratikus folyamat eleve alkalmatlan a "helyes" gazdaságpolitika megvalósítására (illetve: ha az Alkotmánybíróságnak nem tetszik a Bokros-csomag, akkor készítse el a saját alternatív költségvetését). A kormányzó szocialista párt a technokrata logika befolyása alá került: kudarca nem abban mutatható ki, hogy megszorító intézkedéseket foganatosított, hanem abban, hogy ennek során a szőnyeg alá próbálta söpörni a reformok emberi jogokat érintő hatásait.

Elhúzódó vita

A hitelek feltételességének romboló hatásait – közgazdasági, szociológiai, jogi és más szempontokból – számos tanulmány vizsgálta már. A problémák gyökerének felkutatásához, súlyuk megértéséhez nélkülözhetetlen a történelmi dimenzió feltárása is. Nyilván elhamarkodott lenne azonban ez alapján az Atlanti Charta szellemiségével ellentétes feltételesség alkalmazóit az Atlanti Charta egykori ellenségeivel azonosítani. Az azonban egyértelmű, hogy eredendően nem magyar konfliktusról van szó, és az emberi jogok jövőbeni sorsa is a nemzetközi rendszer alakulásától függ. A feltételesség és az emberi jogok konfliktusa a második világháború utáni "Pax Americana" válságának egyfajta kifejeződése volt, és okkal várhatjuk, hogy egy új világrend (a nagyhatalmi centrumok közötti új konstelláció) új politikai filozófiai doktrínákat tűz napirendre.

A tisztánlátást nehezíti az emberi jogok fogalmának ellentmondásossága, és legfőképpen az, hogy a kategória alkalmat ad a legkülönbözőbb önkényes értelmezésekre és visszaélésekre. Hiszen mindaddig, amíg az atlanti koncepciótól eltérő értelmezésről nem alakul ki konszenzus, vagyis amíg az emberi jogok fogalmát a létező ENSZ-dokumentumok szellemében értelmezni lehet, úgy az állami szabályozás és újraelosztás, valamint a gazdasági tervezés elleni minden támadás egyszersmind az emberi jogok elleni fellépésnek is tekinthető.

Nem várható azonban, hogy önmagában bármiféle fogalmi tisztázás magatartásuk megváltoztatására késztethetné azokat a nagyhatalmakat, amelyek katonai vagy kereskedelmi politikájuknak alárendelve használják az emberi jogok számonkérését. Kizárólag tudományos érvek sohasem vezetnek paradigmaváltáshoz; ehhez szükség van az intézményrendszer válságára, belső bomlásának felgyorsulására. Az 1997-98 folyamán kibontakozott globális pénzügyi válság kezdetét jelentheti egy ilyen fordulatnak, amennyiben a rendszer eddigi mechanizmusainak csődjére az eddig is kritikus erők átfogó koncepcióval, határozott programmal válaszolnak, és amennyiben e program nem szűken technikai értelemben kívánja helyreállítani a világgazdaság működőképességét, hanem újra kívánja fogalmazni a világtársadalom értékviszonyait is.