A 25 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én brutálisan végrehajtott katonai hatalomátvétel Chilében véget vetett a Salvador Allende nevével fémjelzett baloldali hatpárti koalíciós kormány műkődésének, a szocialista és a baloldali erők történelmileg egyik legeredetibb kísérletének. A chilei kísérlet eredetiségét és egyedülállóságát elemzi az írás.

A 25 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én brutálisan végrehajtott katonai hatalomátvétel Chilében véget vetett a Salvador Allende nevével fémjelzett baloldali hatpárti koalíciós kormány célkitűzései (programja) megvalósulásának, a szocialista és a baloldali erők történelmileg egyik legeredetibb kísérletének. A chilei kísérlet eredetisége és egyedülállósága abban foglalható össze, hogy:

1. a szocializmus felépítését célul kitűző pártok választási győzelemmel először szerezték meg a politikai hatalmat békés körülmények között;
2. elsőként tehettek és tettek kísérletet a szocialista eszmék életbe való átültetésére a polgári demokrácia feltételrendszerében, a képviseleti demokrácia eszköztárának felhasználásával;
3. az SZKP XX. kongresszusa után első ízben kínálkozott alkalom a szocializmushoz vezető békés útról szóló elméletnek a gyakorlati tapasztalatokkal való összevetésére;
4. ez volt az első próbálkozás az eurokommunizmusban fogant demokratikus szocializmus megvalósítására.

Nem célom a népi egység pártjai, illetve a kormány politikájának és tevékenységének bemutatása, eredményeinek méltatása vagy hibáinak elemzése. Inkább az "elsőnek lenni", "elsőként tenni" szituációjával összefüggő elképzeléseket, terveket és a realizált gyakorlatot kívánom ismertetni a Népi Egység választási és kormányzati programja, Allende elnöknek a kongresszushoz intézett éves üzenetei alapján.

Chile társadalmi-politikai rendszere leginkább a nyugat-európai, elsősorban Franciaország, Olaszország és Finnország intézményrendszeréhez volt hasonlatos a többpárti, liberális parlamenti, arányos képviseleti és elnöki berendezkedésével. 1958-tól a baloldal egységesen lépett fel a választásokon. Az egység tengelyét a szocialista és kommunista párt alkotta. A hagyományos jobboldali pártok hitelüket vesztették. Az általános balratolódást a békés forradalmat igérő, a kommunizmus ellenpólusa szerepét betöltő reformista Keresztény Demokrata Párt próbálta megakadályozni. A hat baloldali párt (Chilei Szocialista Párt, Kommunista Párt, Radikális Párt, Szociáldemokrata párt, Egységes Népi Akció Mozgalom és a Független Népi Akció Párt) koalíciójának elnökjelöltje, Salvador Allende negyedik nekifutásra, az 1970. szeptember 4-én tartott elnökválasztáson szerezte meg a győzelmet.

Az 1969. december 17-én, a Népi Egységben tömörült pártok által elfogadott un. alapvető kormányprogram a következőket tartalmazza:

1. "A forradalmi átalakulások, amelyekre az országnak szüksége van, csak akkor valósulhatnak meg, ha a chilei nép kezébe veszi a hatalmat, és ténylegesen gyakorolja azt."
2. "A népi és foradalmi erők nem azért egyesültek, hogy a jelenlegi köztársasági elnököt újjal váltsák fel, vagy az egyik kormányzó párt helyébe más pártokat jutassanak, hanem azért, hogy a hatalmat a régi uralkodó csoportok kezéből átadják a dolgozóknak, a parasztoknak és a városi, illetve a vidéki középrétegek haladó csoportjainak, és ezen az alapon végrehajtsák azokat az alapvető változásokat, amelyeket az ország helyzete megkövetel. A nép győzelme az ország történetének legdemokratikusabb politikai rendszere előtt nyitja meg az utat."
3. "A politikai struktúra tekintetében a népi kormány előtt a következő kettős feladat áll: megőrizni, hatékonyabbá tenni és elmélyíteni a demokratikus jogokat és a dolgozók vívmányait; átalakítani a jelenlegi intézményeket, egy olyan új államot teremtve, amelyben valóban az összes dolgozó és a nép gyakorolja a hatalmat. A népi kormány garantálni fogja a demokratikus jogok gyakorlását, ennek az egész nép számára szóló egyéni és társadalmi biztosítékait. Ténylegesen érvényben lesz a lelkiismereti, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság, a magánlak sérthetetlensége és a szakszervezet, illetve a szervezetalakítás joga mindazon megszorítások nélkül, amelyekkel jelenleg az uralkodó osztályok ezeket korlátozzák. Ahhoz, hogy ez valóban megvalósuljon, a munkások, az alkalmazottak, parasztok, telepen lakók, háziasszonyok, diákok, szakemberek, értelmiségiek, kisiparosok, kis- és középvállalkozók, illetve a dolgozók egyéb rétegeinek szakmai és társadalmi szervezetei, az őket megillető szinten megfelelő beleszólási jogot kapnak a hatalmi szervek döntéseibe. A társadalombiztosítási intézmények vezetését például a tagdíjfizetők kezébe fogjuk adni, garantálva számukra az igazgatótanácsok demokratikus és titkos szavazással történő megválasztását. A közszolgáltatási vállalatok irányító tanácsainak és termelési bizottságainak élén saját munkásaik és alkalmazottaik által kijelölt vezetőknek kell állniuk."
4. "Ki fogjuk terjeszteni az összes demokratikus jogokat és biztosítékokat, a társadalmi szervezetek rendelkezésére bocsátjuk e jogok gyakorlásához szökséges hatékony eszközöket, megteremtve azokat a mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik az államapparátus különböző szintjein való ténykedésüket. A népi kormány elsősorban a szervezett nép által nyújtott támogatásra fogja alapozni erejét és tekintélyét."
5. "A népi kormány tiszteletben fogja tartani a törvényes keretek között működő ellenzék jogait."
6. "A népi kormány azonnal hozzálát a közigazgatás tényleges decentralizálásához, összekapcsolva ezt a demokratikus és hatékony tervezéssel, ami felszámolja a bürokratikus centralizmust, s valamennyi állami szerv koordinálásával helyettesíti azt."
7. "Minden szintre kiterjedő demokratizálási folyamat és a tömegek szervezett mozgósítása révén a hatalomnak alapvetően új struktúráját fogjuk létrehozni."
8. "A hatalom átvételének napjától kezdve a népi kormány megteremti azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a dolgozók és a nép befolyása társadalmi szervezeteik révén érvényesül a döntések meghozatalában."
9. "Új alkotmány fogja törvényesíteni és szabályozni a néptömegek bekapcsolódását az államhatalomba."
10. "Az egyesült népi erők politikájának fő célkitűzése a jelenlegi gazdasági struktúra megváltoztatása, a hazai és nemzetközi monopoltőke, illetve a nagybirtok hatalmának megszüntetése, hogy megkezdődhessék a szocializmus építése."

Allende a népi egység hatalomra kerülése esetére 40 konkrét szociálpolitikai intézkedés meghozatalát, ezek között minden iskolás gyerek napi fél liter tejjel való ellátását ígérte (és teljesítette).

A baloldal tehát válsztási programjában egyértelműen és világosan megfogalmazta szándékait, a radikális politikai, társadalmi fordulatnak, vagyis a békés rendszerváltásnak a végrehajtását. A választópolgárok többsége a változásokra, erre a programra szavazott. A kongresszus ezt a programot előterjesztő, demokratikusan megválasztott elnököt erősítette meg és iktatta be tisztségébe.

A választási és kormányprogram lényegét tekintve a koalíciós pártoknak a néphatalom megteremtéséről, a gyökeres változások törvényes keretekben való megvalósításáról közösen kialakított koncepcióját tartalmazza.

A népi egység pártjai felvállalták a lakosság 90%-ának, tehát nemcsak a munkásság, a szegényparasztság, a bérből és fizetésből élők, hanem a monopóliumok és a nagybirtokok kiváltságainak megszüntetésével kedvezőbb helyzetbe kerülő városi, falusi középrétegek, vállalkozók, kiskereskedő és parasztgazdák érdekeinek képviseletét, érvényre juttatását.

A chilei baloldal vezetői arra számítottak, hogy a viszonylag fejlett polgári intézményeket felhasználhatják az akut gazdasági és társadalmi problémák gyors megoldására, s ennek sikeres végrehajtásából gerjedő lendülettel pedig úgy alakíthatják a politikai intézményrendszert, hogy az megfeleljen a nép érdekeinek. Abban is bíztak, hogy az egységes baloldali erők képesek lesznek az uralkodó kisebbséget rákényszeríteni a társadalmi többség akaratának tiszteletben tartására, a parlamenti demokrácia játékszabályainak betartására.

Allende elnök tisztában volt azzal, hogy választási győzelemmel a politikai hatalom egyik fontos ágát, csupán a végrehajtó hatalom felső sávját, a kormányzást sikerült megszerezni. Ezért mondhatta beiktatási beszédében, hogy "jelenleg a nép kormányoz, és ez a helyzet lehetővé teszi, hogy hatalomhoz jusson".

A kormányra került baloldali vezetők tisztában voltak azzal is, hogy a kitűzött célok teljesítésének legfőbb biztosítéka a politikai és gazdasági hatalomnak a szervezett nép általi ellenőrzése. Tudták, hogy kizárólag a meglévő hatalmi szervek felhasználásával lehetetlen lesz a tervezett fordulatot végrehajtani. Ezért nagy fontosságot tulajdonítottak a népi öntevékenység kibontakoztatásának, a szervezkedési jog maximális kiszélesítésének. Azt gondolták, hogy a szabadságjogok bővítése, tényleges gyakorlásának biztosítása, a negatív, visszahúzó vonások elhagyása, az előremutató, pozitív tényezők erősítése és szélesítése elősegíti a megígért változások politikai harc útján való végigvitelét.

Chilében rendkívül gazdag hagyományai voltak a helyi, civil, szakmai, érdekvédelmi szervezetek, kulturális, művelődési egyletek, klubok stb. tevékenységének. Közülük kiemelkedtek az ún. lakóhelyi (szomszédsági) bizottságok, amelyek részeseivé váltak a kormányzati mechanizmus helyi ügyintézésének. A bizottságok választott vezetői révén részt vettek a lakóhelyfejlesztési akciókban (bankkölcsönök megszerzése és felhasználása), fogyasztási szövetkezetek szervezésében, a helyi igényt kielégítő kisüzemek létesítésében stb.

A munkásság szervezettsége magas fokú volt. A Chilei Dolgozók Egységközpontja (szakszervezetek) a szervezett dolgozók 90%-át tömörítette magába. A kormánnyal kötött megállapodás alapján az Egységközpont részt vett az állami és vegyesvállalatok irányításában, az ár- és ellátási politika kidolgozásában és végrehajtásának ellenőrzésében. Kritikus helyzetekben Allende elnök a katonák mellett a szakszervezeti vezetőket is bevonta a kormányba.

Az 1970. évi választási kampány idején a népi egységnek 15 ezer helyi bizottsága alakult, melyek az eredeti elképzelések ellenére, önállósult szerepüket felhagyva betagolódtak a nagyobb hagyományokkal rendelkező lakóhelyi bizottságokba.

A növekvő belpolitikai feszültség kedvezett a parlamenten kívüli szélsőséges jobboldali csoportok és a szélsőbaloldali mozgalmak egymást erősítő tevékenységének. Szélsőjobboldali erők terrorakciók elkövetésétől sem rettentek vissza. Az ún. Forradalmi Baloldali Mozgalom kezdettől fogva bírálta a Népi Egység kormányának politikáját, majd szembehelyezkedett vele. Politikai beállítottságukról legjobban jelszavaik árulkodnak: "Szavazás helyett fegyvert!", "Visszalépés helyett előre!". A mozgalom bevallott célja szigetszerűen, ún. "zsebszocializmusok" létrehozásával siettetni a népi hatalomátvételt. A szélsőbaloldali nézetek térnyerése miatt Allende elnök kénytelen volt fellépni ellenük, és arra figyelmeztetett: "Az ország kapitalizmusban él. Kormányom nem szocialista, hanem átmeneti kormány…, amelynek feladata, hogy megnyissa az utat a szocializmushoz. De a szocializmust nem lehet rendeletekkel felépíteni. Nem lehet demagóg kijelentésekkel, jelmondatokkal vagy frázisokkal létrehozni."

A munkásnegyedekben alakult önvédelmi szervezetek, mint az Ipari Védelmi Bizottságok és a Városi Koordinációs Parancsnokságok többsége a szélsőbaloldal bázisává vált.

A helyi szervezetekre a kormány kevés figyelmet fordított, s csak akkor szólította meg őket, amikor erre szüksége volt. Az államigazgatás irányításában nem történt lényeges változás, mivel a kormány törvényben kötelezte el magát, hogy az előző kereszténydemokrata kormány által kinevezett állami tisztviselők a helyükön maradhatnak. A kormánynak végül is nem sikerült az államhatalmi szervek és apparátus zárt rendszerét feltörnie és az újonnan alakult szervezeteket az államigazgatás mechanizmusába bekapcsolnia.

A kormány hozzálátott a monopol-tulajdonok felszámolásához. A kongresszus egyhangú jóváhagyásával államosította a rézbányákat. A bankok és az ipari üzemek részvényvásárlás és tőzsdei ügyletek révén kerültek állami tulajdonba.

Az előző kormány által meghirdetett földreformot a Népi Egység kormánya habozás nélkül, radikális módon végrehajtotta.

Allende elnök döntései elsősorban az amerikai üzleti-pénzügyi körök ellenintézkedéseit váltotta ki, de a kormányzatiakét is. Ma is időszerűek az elnöknek, 1972 októberében, az ENSZ közgyűlésén elhangzott szavai:

"Szemtanúi vagyunk annak, hogy valóságos frontális konfliktus alakult ki a nemzetek feletti korporációk és az államok között. Az államok alapvető politikai, gazdasági és katonai döntéseibe beavatkoznak olyan nemzetközi intézmények, amelyek tevékenységét nem ellenőrzi egyetlen parlament, egyetlen kollektív érdekeket képviselő intézmény sem. Egyszóval, aláássák a világ politikai struktúrájának az egészét. Ezeknek a kalmároknak nincs hazájuk. A terület, ahol működnek, nem jelent számukra semmilyen gyökeret, csak az érdekli őket, hol érnek el nagyobb hasznot. Ezt a mondatot nem én találtam ki, hanem Jefferson."

Tagadhatatlan, hogy Allende elnöksége idején, különösen annak második felében valóban voltak nagyszabású utcai tüntetések, az ország működését időről időre megbénító sztájkok. De nem felel meg a valóságnak, hogy az elnök és a Népi Egység kormánya elvesztette volna a nép, a szavazópolgárok támogatását. Allende 1970-ben a leadott szavazatok 36,3%-ával győzött az elnökválasztásokon. Az 1971 áprilisában tartott helyhatósági választásokon a népi egység pártjai a szavazatoknak több mint 50%-át szerezték meg. Az 1973 márciusában megrendezett kongresszusi választásokon pedig 43,39%-ot kaptak.

Szembeötlő s egyben árulkodó is, hogy a hatalmat kíméletlen erőszakkal megszerző tábornoki junta demagóg módon, de kénytelen volt a rézbányák államosítását elismerni, és kezdeti közleményeiben az ország népét arról biztosítani, hogy tiszteletben fogják tartani a dolgozók jogait, gazdasági és szociális vívmányait, a nagyvállalatok igazgatásában való részvételüket. Azt hangoztatták, hogy a dolgozók részesedni fognak a vállalati nyereségből, a hazafiatlanul elmenekülő tulajdonosok nem kapják vissza lefoglalt gyáraikat, a parasztok maradnak a föld urai, és minden chilei számára megkülönböztetés nélkül élelmiszert biztosítanak.

Chilében senki sem gondolta, hogy egy olyan katonai hatalomátvételre kerülhet sor, amely nemcsak a baloldalra mér csapást, hanem 17 éven keresztül betiltja a pártok tevékenységét, és hatályon kívül helyezi a polgári demokratikus intézményeket is.

Allende abban bízott, hogy a demokratikus hagyományokkal büszkélkedő Chilében nincs és nem lehet talaja az államcsínynek. A politikai ellenzék pedig arra számított, hogy a tábornokok a véres tisztogatás után önként visszaadják a hatalmat a politikusoknak. A tábornokok azonban elhatározták, hogy végérvényesen felszámolják mindazokat a feltételeket – azaz a demokráciát -, amelyek lehetővé tehetnék egy új Allende-féle kísérlet megismétlődését.

A kommunizmust, a szocializmust és a marxizmust olyan vehemenciával akarták betiltani, hogy a katonai cenzúra például a sajtóra vonatkozó 34/73. számú utasításában elrendelte: "A munkás szó minden szövegben kézműves alkalmazottal helyettesítendő. Az elvtárs szó a szókincsből törlendő."

A baloldali pártok elméletileg is igyekeztek szembenézni azzal a kihívással, hogy a történelmileg példa nélküli, Allende szavaival élve, "mindeddig egyetlen esetben sem konkretizált úton kell végigmenni".

Allende elnökként is többször hangsúlyozta, hogy "bármilyen tisztelettel tekint a kubai tapasztalatokra, a szocializmus felépítését célul kitűző két latin-amerikai ország között számos tekintetben megnyilvánuló különbségek a kubaitól eltérő megoldásokat igényelnek". 1970 októberében a New York Timesnak adott nyilatkozatában pedig arról beszélt: "Nem szándékozunk sem a Szovjetuniót, sem Kubát, sem Kínát utánozni. Meg akarjuk keresni saját utunkat, amely megfelel reális viszonyainknak és lehetőségeinknek."

1971. május 21-i, a kongresszushoz intézett első elnöki üzenetében leszögezte: "Chile népe anélkül szerzi meg a politikai hatalmat, hogy a fegyverek használatára kényszerülne. Népünk a törvények adta keretek között valósítja meg a szocializmushoz vezető átmeneti szakaszt anélkül, hogy a kormányzás parancsuralmi formáit igénybe venné." Allende egyúttal szükségesnek tartotta "egy új szocialista modell kidolgozását, melyhez az Olasz és a Francia Kommunista Párt elméleti munkássága adott ösztönzést, de a történelem úgy hozta, hogy a gyakorlati alkalmazásának feladata Chilére hárul".

Erre utalva Kisinger kertelés nélkül fogalmazta meg később az amerikai kormány álláspontját: "A chilei átalakulás sérti az Egyesült Államok érdekeit. Nemcsak közvetlenül, nemcsak Latin-Amerika, hanem Nyugat-Európa miatt is." (Le Monde Diplomatique, 1973. november 28.)

Salvador Allende elnök és a Népi Egység kormánya soha, semmivel sem sértette meg a chilei alkotmányt, az ország törvényeit. A kongresszus által elfogadott programját demokráciában, szabadságban, a pluralista viszonyok fenntartásával, a sajtószabadság, az ellenzék jogainak szigorú tiszteletben tartásával, a tulajdonviszonyoknak a törvényes keretek között történő megváltoztatásával hajtotta végre a megdöntéséig tartó közel hároméves időszakban.

Az Egyesült Államok kormánya – amely Chilét saját érdek- és biztonsági övezetéhez tartozónak tartotta – ugyanúgy, mint a külföldi üzleti-pénzügyi körökkel összefonódott hazai gazdasági és politikai elit kilátástalannak ítélte a politikai hatalom visszaszerzését a parlamenti demokrácia elveinek s játékszabályainak tiszteletben tartásával. Nem vállalta a politikai harc törvényes keretek közötti megvívását, a választási megmérettetést: zöld utat adott a tábornokoknak a demokrácia felszámolására.

Allendének és kormányának sorsa tehát menthetetlenül megpecsételődött. Mai szemmel nézve a chilei kísérlet keresztülvihetetlen volt. Az emlékezet szelektívvé vált. Demokraták inkább a pinocheti diktatúra szörnyű tetteiről beszélnek, de nem felejtkeznek el megdicsérni az 5 milliós szegénységet "produkáló" katonai rezsim sikeres neoliberális gazdaságpolitikáját. A piaci kultúra kizárólagosságának behódoló baloldal sem tud mit kezdeni a chilei esettel. Megfeledkeznek róla.

A chilei példa nem egyszerűen hasznosítható és pozitív múlt, vagy haszontalan nosztalgia, hanem előremutató, tanulságos hagyomány. A chilei kísérlet többek között azt bizonyítja és tanúsítja, hogy amikor a tőke életbevágó érdekei kerülnek veszélybe, vagy működőképességének lényeges elemei sérülnek, az uralkodó kisebbségnek soha nem voltak aggályai, elvei, sőt korlátai sem. Nem válogatott az eszközökben. Miért lenne másként ez a jövőben? Chile esete arra is emlékeztet, hogy a tőkés viszonyok önmagukban nem azonosíthatók a demokráciával, ahogy a szocialista eszmék megvalósítása sem jelenti automatikusan a totalitarizmust.

Irodalom:

Kerekes György: Kubától Chiléig. Forradalmak és ellenforradalmak Latin-Amerikában. Kossuth Könyvkiadó, 1974.

Vályi Zsuzsa: Forradalom és ellenforradalom Chilében. Magvető Kiadó, 1974.

Aniceto Rordriguez: Entre miedo y la esperanza. Historia Social de Chile (Félelem és remény között. A chilei társadalom története.) Universidad Central de Venezuela, Editorial Andres Bello, Santiago de Chile,1975.

A szerző szerint a külkereskedelem liberalizálása nem eredményezi az általános jólét növekedését és a nemzetgazdaságok konvergenciáját. Éppen ellenkezőleg, a legkülönbözobb módokon hozza még előnyösebb helyzetbe a gazdag nemzetállamokat, fokozva a szegények – relatív vagy abszolút – szegényedését. Többek között a GATT és a WTO közreműködésével.

Előjáték: A lengyelországi golfkuli-gyártás rövid sikertörténete

A történet, melyet Joseph Stiglitz, a Világbank vezető közgazdásza jóvoltából ismertem meg, találóan példázza az új világ gazdasági rendjét. Az évtized elején járunk, a jelszó: liberalizáció. A lengyel nagyipar, telve lelkesedéssel az új keletű szabadpiaci modell iránt, feltérképezte az exportlehetőségeket, és kijelölt egy figyelemre méltó célcsoportot: az amerikai golfozók közösségét. Rádöbbentek, hogy Lengyelország képes volna jól eladható, olcsó és strapabíró kulik előállítására; a piaci reformoknak kétségtelenül megvolt a maguk előnyös oldala.

Sajnos, ugyanez nem mondható el az amerikai golfkuli-gyártásról.

Gyógyszert kellett találni: az amerikai dömping-szabályozás tiltja bármilyen árucikk "normál értéken" aluli behozatalát, amennyiben az veszélyezteti az amerikai termelőket. A normál érték az exportáló országban érvényes eladási árat jelenti, azonban a golfkuli nem számított elterjedt árucikknek egy olyan országban, ahol a lakosság fele éhezett. A másik szóba jöhető megközelítés szerint, jóllehet elhajlásnak hangzik, a normál érték a gyártási költséggel egyenlő. De mivel Lengyelország piaci reformjai még nem teljesedtek ki, ennél fogva eleve nem lehetett szó kompetitivitásról, tehát a hazai előállítási költséget nem lehetett alapul venni.

Minthogy Lengyelország gazdasági tanácsadói lankadatlanul azt erősítették, hogy Lengyelországból csak hatékony piacgazdaság válhat, meg kell bocsátanunk, ha valaki ezek után mégis arra gondolna, hogy ez a költség meghaladhatja a "normál érték" nagyságát. Szerencsére a Kongresszus gyakorlatias testület, és életbe léptette állandó eljárási gyakorlatát, azaz keresett egy olyan országot, melynek körülményei Lengyelországéhoz hasonlóak, és megvizsgálta, hogy mennyibe kerül ott egy golfkuli előállítása. A választás, alapos megfontolás után… Kanadára esett. Kézenfekvő, gondolná az ember, eltekintve attól a csekélyke hiányosságtól, hogy Kanadában nem gyártanak golfkulit.

A Kongresszust semmi nem rettenthette vissza. A következő meghatározást fogadta el: egy lengyelországi golfkuli normál értéke az az ár, mely fedezné a Kanadában való előállítás költségeit, amennyiben ott gyártanának ilyesmit. Ezek után büntető vámmal sújtottak minden Lengyelországból behozott golfkulit, melynek mértéke a fenti összeg és az Egyesült Államok-beli eladási ár különbözetéből tevődött ki.

Így ért véget a lengyel kiviteli siker, mely soha el sem kezdődött.

Az új világrend alvó rendőre

Ebben a rövid kis anekdotában dióhéjba tömörítve láthatjuk a modern világkereskedelem valóságát. Bármit zengjen is a szabadpiacról szóló dicsőítő ének, a valóság egészen más. Ahhoz, hogy megérthessük, miért és hogyan is van ez, sem a világkereskedelem elvont elméletéhez, sem az őt felépítő cserefolyamatok hihetetlenül összetett rendszeréhez nem kell visszanyúlnunk. Ehelyett lássuk a politikai okokat! Midőn ezt tesszük, nemcsak a világkereskedelem szintjén találkozunk gyökeres újjászervezéssel, de azoknak az intézményeknek a szintjén is, melyek ezt irányítják, nem kevésbé azoknak a szabályoknak a szintjén, melyek alapján a világkereskedelem működik. Ennek az átszervezésnek a középpontjában egy új nemzetközi szerveződés áll. Ez a cikk éppen az e testület körül kialakult mítosz és a valóság rövid áttekintését kívánja adni.

Gondoljunk csak a világgazdaságra, és máris két unalomig ismételgetett név ötlik eszünkbe: a Nemzetközi Valutaalapé és a Világbanké; azé a két, több nemzetet átfogó testületé, melyet a szövetségesek 1944-es Bretton Woods-i Szerződése hívott létre, hogy a második világháború utáni gazdasági világrendet kialakítsák. Az viszont kevésbé közismert tény, hogy ez a két szervezet egyben egymásnak is tagja. A World Trade Organization (WTO, Világkereskedelmi Szervezet), mely 1994-ben, a GATT (General Agreement of Tariffs and Trade, Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény) 1986-os "uruguayi fordulójának" eredményeként született, a háború utáni gazdasági berendezkedés harmadik pillére. Bár általában a GATT egyszerű folytatásaként szokás bemutatni, valójában alapvető változás előjele volt a világkereskedelem szervezetében.

A GATT-ot egy kevéssé hatékony kereskedelmi kamarából olyan erőteljes eszközzé alakították át, melynek célja a világpiacot a vezető hatalmak kereskedelmi és pénzügyi érdekei szerint újjászervezni; a legfőbb követelmény, hogy sikerüljön megőrizni az Egyesült Államok gazdasági fensőbbségét, annak ellenére is, hogy a világtörténelem eleddig legnagyobb arányú külkereskedelmi deficitjével kénytelen szembenézni.

Feladata, hogy a világkereskedelem hálózatát kiterjessze, amiről általában azt szokás gondolni, hogy minden nemzet vonatkozásában ártalmatlan és egyöntetűen hasznos. De mondjon bármit is a szabadpiacról szóló dicsőítő ének, e folyamatnak az a valóságos értelme, hogy az el nem kötelezett és korábban a keleti tömbhöz tartozó népeket egy korlátozások nélküli piacba olvassza, mely a fejlett országok egy válogatott körének termékei számára van fenntartva. Más szóval a nemzeti önrendelkezést háttérbe szorítják azok az intézményi garanciák, melyek ennek a piacnak a rendszeres kifosztását biztosítják, egyúttal ugyanez a kör védelmet élvez minden esetlegesen bekövetkező versenyhelyzettel szemben.

A kereskedelem ellenőrzése az önmagának helyet követelő világpiac belső lényegéből, továbbá a pénzügyi zsarolásokból és az adósrabszolgaságból fakadt, lévén egyik elsődleges eszköze a fejlett országok dominanciájának.

Az új kereskedelmi napirend

A WTO radikálisan új napirendet ír elő a világkereskedelem számára. Ennek sarokpontjai a következők:

a) A teljes világkereskedelem egyötödét kitevő (1 milliárd USA-dollár) "szolgáltatások" liberalizációja a GATS (Általános Kereskedelmi és Szolgáltatási Egyezmény) révén. Ez az intézményes változás a kereskedelmi reform álarcában jelenik meg. Mivel a pénzügyi szolgáltatások árucikknek minősülnek, ez magában foglalja a tőkemozgás felszabadításának törvény általi kötelezettségét, ami sérti az egyes országok gazdasági önrendelkezésének legitim jogát. Ezen felül a behozatal meghatározását kiterjesztették a szolgáltatások esetére is, hogy ezáltal a külföldi tulajdonban lévő hazai leányvállalatok termelése is ide számítson. A kereskedelmi szabályozás tehát most első ízben kiterjedt a tagállamok belső piaci rendjére.

b) A szellemi termék tulajdonjogainak mint döntően új kereskedelmi kategóriának a beiktatása. Ennek annyi köze van a kereskedelem liberalizációjához, mint a rabszolgák szabad szállításának. Tiltja minden olyan termék adásvételét, mely húsz évnél nem régebbi technológiai eljárással készült – tehát szinte mindegyikét -, kivéve azokét, melyeket az adott technológia érvényes tulajdonosa külön megnevezett. Ezek a fejlett országok abszolút értelemben vett monopóliumát képezik: a harmadik világ jelen pillanatban a világszabadalmak 0,16%-át mondhatja magáénak.¹ Ezek a szabadalmak a gyártási folyamatot jogilag önállónak értelmezik, mely nemcsak a munkát végző személytől, de a gyár-, illetve farmtulajdonostól, valamint az eredeti feltalálótól is független. Ezek következtében a gyártási eljárás tulajdonlása és ellenőrzése a hatalom piacképes eszközévé válik. Azt a legfőbb piaci mechanizmust teszik kézzel foghatóvá, mely a harmadik világot megnyomorítja, nevezetesen a technológiai szuperprofit kereskedelem révén való realizálását.

c) Átfogó anti-dömping (AD) lépések, az Egyesült Államok, az EGK és Ausztrália, illetve Új-Zéland kedvelt protekcionista megoldása; erről a gyakorlatról írja kendőzetlenül a Világbank, hogy "a protekcionizmus megtévesztő csomagolása". Mint azt HK megjegyzi: "Az AD nem a fair play-t szolgálja. Az a célja, hogy a játéktér felbillenjen."² 1986 előtt ritkán folyamodtak anti-dömping intézkedésekhez. 1992-re ez már általánosan elterjedt gyakorlattá vált a fejlett országok körében. 1985 és 1992 között 1040 anti-dömping lépést kezdeményeztek az ipari országok; ezek több mint fele kelet-európai (132), harmadik világbeli (137) vagy ázsiai fejlődő ország (297) ellen irányult. A nem-ipari országok – a világ népességének háromnegyede – mindösszesen 91 eljárást indítottak.

d) A kereskedelmi tömbök – a domináns tőkés országok köré kiépült "szabadkereskedelmi területek": EK, NAFTA és APEC – rendszerének megszilárdítása, melyek sajátos mentességet élveznek az összes többi WTO-tagra nehezedő kötelezettségek alól. Ámbár a GATT XXIV. cikkelye különösen szigorú feltételeket szab a "szabadkereskedelmi terület" cím elnyeréséhez, ezeket sosem léptetik életbe.

1990-ig éppenséggel mindössze négy tárgyalócsoport (az amúgy összesen több mint ötven közül) tudott abban megállapodni, hogy valamiféle regionális egyezmény egyáltalán összhangban álljon a XXIV. cikkellyel; ezek közül is három még 1957 előtt működött. "A GATT tapasztalatai a szabadkereskedelmi területek és a vámuniók ellenőrzéséről az adott jogszabály tekintetében nem túl bíztatóak… Nem nagy túlzással kijelenthető, hogy a (regionális egyezményekre vonatkozó) GATT-előírások többsége falra hányt borsó."³ Röviden szólva, a fejlett országok azt teszik, amit csak akarnak.

A közmegegyezéstől a kötelezettségig

Ezt a szerteágazó változássorozatot egy szerződésben létrehozott szervezet – a régi GATT – nemzetek feletti erőszakszervezetté való átalakítása tartja egyben, mely nemcsak tagállamainak kereskedelmi kapcsolatait terheli és határozza meg jogilag, hanem belső tulajdon-, adó- és támogatási rendszerét is.

A GATT sok résztvevős és hosszadalmas tárgyalási "fordulókat" tartott, hogy bizonyos tarifák közmegegyezés tárgyát képező kölcsönös csökkentését elérje. Végeredményben nem volt más, mint közvetítő cég, mely a nagy játékosok által feltétlenül megkötendő kétoldalú egyezmények kiszélesítésén dolgozott egy kissé tágabb kör számára. "Azokban az esetekben, amikor választani kellett a súlyos konfliktus vagy a GATT-elvek betű szerinti betartása között – például a regionális integráció vagy az állami támogatás kérdésében – a szerződő felek rendszerint csak ‘pislogtak’. Nagy vonalakban ez jól tükrözi ennek az alapvetően klubjellegű intézménynek a természetét. Vannak szabályok, de a klubtagok szabadon választhatnak, hogy ezeket betartják-e, illetve eljátszhatják, hogy a szabályszegéseket nem veszik észre."⁴

Ezzel szemben a történészek a GATT-ban a kereskedelem liberalizációjának fő megtestesítőjét látják, és ez nagyrészt azért alakulhatott így, mert a jelentősebb hatalmak, mind az Egyesült Államok hegemóniája alatt, mindenáron saját kereskedelmük liberalizációjára törekedtek, hogy ezáltal biztosítsák a maguk részét az exportált amerikai tőkéből egy olyan időszakban, mikor az amerikai ipari fölény még valóság volt. A GATT egyszerűen a többieket is meghívta erre a sétalovaglásra.

A WTO két döntő változtatást léptetett életbe. Először is az "eredmény-orientáltságról" a "szabály-orientáltságra" tért át: a kereskedelem már törvények és jogszabályok, nem cél-árucikkek irányítása alatt állt. Ez a kereskedelem olyan fokú jogi szabályozásáig terjed, amit a WTO a tagországok kormányai számára, mint saját törvénybe iktatandót, kötelezően előír. Ami a legfontosabb: ezeknek a szabályoknak a betartását már ellenőrzik.

"Régebben a GATT nem (önálló jogi személyiségű) nemzetközi szervezet, hanem kormányközi megállapodás volt. Következésképpen nem ‘tagállamok’, hanem ‘szerződő felek’ alkották… A WTO olyan nemzetközi szervezet, amely az árukereskedelemre (GATT), a szolgáltatások kereskedelmére (GATS) és a kereskedelemmel összefüggő szellemi termékek tulajdonjogaira vonatkozó multilaterális megállapodásokat tartja kézben."⁵

Ha egy tagország megsérti a WTO egyik rendelkezését, beindul a kényszerítő folyamat, és konszenzusra van szükség, hogy ne kelljen szankciókat életbe léptetni, hanem el lehessen kerülni őket. Ha egy harmadik világbeli ország keres kibúvót, hogy ipari vagy mezőgazdasági termelőit megvédje a versenyben a technológiailag fejlettebb északi országoktól, a WTO-tagok egységesen összehangolt büntetőintézkedéseire számíthat.

A világpiac helyreállítása

Ezek a fenyegetések a GATT és a WTO szisztematikus terjeszkedése következtében válnak ténylegessé; a folyamat a korábban az orosz forradalom, két világháború és a kínai forradalom által ketté hasított világpiac globális rekonstrukciójában csúcsosodott ki.

A GATT jelentéktelen klubként indult, mindössze 23 aláíróval. Az erőegyensúly oly törékenynek bizonyult, hogy nem lehetett megalakítani a nemzetközi kereskedelmi szervezetet (ITO), melyre a Bretton Woods-i Egyezmény felszólított. A tárgyalások 1949-es ‘Annecy’-fordulóján csupán 11 ország vett részt. Kína 1950-ben visszalépett, az Egyesült Államok pedig, mely a két világháború között erőteljes protekcionista politikát fejtett ki, nem vette a fáradságot az ITO kongresszusi beiktatásához. Bár az 1947-es kiinduló megállapodás az amerikai vámok 21%-os csökkentését ígérte, a következő három tárgyalási forduló ezt már csak összesen 8,4%-kal tudta javítani.

A "szabadkereskedelem" kifejezés a GATT hivatalos napirendjében soha fel sem bukkant. Az 1947-es preambulum "az életszínvonal emelésére, a teljes foglalkoztatás biztosítására és a reáljövedelem, valamint a tényleges kereslet tekintélyes mértékű és kitartó növelésére, a világ erőforrásainak teljes körű kihasználására, továbbá az árutermelés és az árucsere kiterjesztésére" hív fel. A meghatározó mechanizmus a vámok csökkentéséből és a diszkriminatív eljárások kiiktatásából állt.

Tervgazdálkodásra Lengyelország 1967-es csatlakozásáig nem került sor, és az el nem kötelezettek mozgalma, valamint az UNCTAD (United Nations Conference on Trade and Development, Egyesült Nemzetek Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) 1964-es megalakítása folytán a harmadik világ országainak is sikerült semlegesíteniük, illetve megakadályozniuk a GATT kereskedelmi egyezményeinek rájuk való érvényesítését. Az új ENSZ-szervezet azzal a céllal jött létre, hogy a fejlődő országok számára kedvező kereskedelmi intézkedéseket kényszerítsen ki. Az 1963-as "Kennedy-forduló" 74 országot érintett, és négy esztendeig húzódott. Az életbe léptetendő GATT-szabályok tetszés szerint való kiválogatásának gyakorlatát olyan széles körben ismerték, hogy egyszerűen csak a "GATT r la carte" néven gúnyolták. Az 1973-as "tokiói fordulóban", amely hat évig tartott, 99 ország vett részt, és olyan vám- és nem-vámeljárásokat kellett törvényessé tennie, melyek a fejlődő országok szempontjából voltak előnyösek.

Így tehát, bár a fejlődő országok bekerültek a GATT keringésrendszerébe, az, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés országai önálló gazdasági rendszerre tudtak szert tenni, jelentős mértékben a függetlenség lehetőségét kínálta számukra. Bár a világpiac uralkodott felettük (és nyomorította meg őket), számos imperialista javaslatot sikerült megvétózniuk, és olyan kereskedelmi különfékeket tudtak alkalmazni, melyek a hazai termelőt védték, és korlátozták az egyenlőtlen csere folytán előállt tőke beáramlásának mértékét. Ugyanis bármikor hagyatkozhattak arra (illetve fenyegetőzhettek vele), hogy a szovjet vagy a kínai tömbbel fognak ezentúl kereskedni. A "Harmadik Világ" – Mao Ce Tung gyakran idézett kifejezése – ugyan részt vett a kereskedelmi tárgyalásokon, de egyhangúlag megvétózta vagy lesöpörte azokat a döntéseket, melyek a hazai előállítókat veszélyeztették; ezáltal enyhítette, ha ki nem is védte, a világpiac káros következményeit a hazai felhalmozásra.

Az 1986-ban megkezdődött és nyolc kimerítő évvel később befejeződött "uruguayi forduló" végére a helyzet feltűnően megváltozott. Már 128 tagállamról beszélhettünk, melyek között a korábbi kelet-európai országok zöme is megtalálható. Az egykori Szovjetunió már nem jelentett valódi alternatívát a termelés vagy a nyersanyag-ellátás tekintetében. Az agresszív, "fenyegetésre épülő" amerikai intézkedések, az adósságválság és az IMF drákói közbelépése, mely szerkezetváltásában és az exportorientált programokban öltött testet, "neoklasszikus ellenforradalmat"⁶ eredményezett. A keynesiánusok helyét a világ vezető pénzügyi intézményei élén mások vették át; neoliberális tanácsadók és politikai rendszerek egyre újabb és újabb hulláma jelent meg a fejlődő gazdaságokban és a harmadik világ országaiban. Az ellenállást felváltotta a kapituláció: elérkezett az új rend.

Divergencia és nagy idő

Mik ennek az új keletű gazdasági rendszernek az anyagi vonzatai? Amit feltétlenül észre kell venni: a szabadkereskedelem egyenlőtlenséget termel. A konvergencia neoklasszikus tana szerint a kereskedelmet folytató országok közötti hátrányos különbségeknek a kereskedelmi tevékenység nyomán az idők során el kell tűnniük. Ezt az elgondolást leginkább sületlenségnek nevezhetjük. Nincs az a mértékadó tény, amely alátámasztaná.

A világpiac 120 évét a "divergencia" és a "nagy idő" kifejezésekkel jellemezve, Lance Pritchett, a Világbank vezető közgazdásza az időben közelebbi szakaszt így értékeli: "1980 és 1994 között a GDP egy főre jutó növekedése átlagosan 1,5 százalékot ért el a fejlett, és 0,34 százalékot a fejletlen országokban. A legtöbb szegény országban sem relatív, sem abszolút értelemben nem gyorsult fel a növekedés, és a divergencia sem fordult szemmel láthatóan a visszájára… mindezeket a megállapításokat együttvéve arra kell következtetnünk, hogy mindabból, ami a fejlett országok növekedési rátájára vonatkozik, szinte semmi nem áll a fejlődő országokra, sem külön-külön, sem együttesen."⁷

A dogma, mely a konvergencia fogalmát áthatja – a komparatív előny elmélete -, egyszerűen hamis. Azt jósolja, hogy a kereskedelem minden ország számára nyereséget hoz. Ezzel szemben valójában minden adásvételnek megvannak a maga vesztesei és nyertesei, és minél szélesebb körű a piac, ezek annál élesebben válnak szét.

A technikai fejlődés bizonyos mértékig képes ezen enyhíteni, akár annyira is, hogy az egyre jobban leszakadó országok között is előfordulhat, hogy sokukban átmenetileg javul az abszolút életszínvonal, miként ez történt a második világháború után is. Hozzájárult ehhez, hogy nem létezett általános érvényű, multilaterális kereskedelmi szabályozás, ami azt jelentette, hogy az egyes országok korlátozott mértékben önmaguk jelölhették ki viszonyukat a világpiachoz, és ugyanígy annak káros hatásait is képesek voltak enyhíteni. Néhányan – a négy ‘kistigris’ például – a nagy mértékű tőkebeáramlásra és (a szabadkereskedelem dogmájának ellentmondó) szigorúan szabályozott belföldi piacokra, mindenekelőtt a munkaerőpiacra támaszkodva még azt is meg tudták tenni, hogy elkezdtek felzárkózni a fejlett országokhoz.

A Reagan-korszakban, de leginkább a WTO megalakulásával ez a kiskapu megszűnt. Ma már nem csak az országok közötti relatív különbségek szélesednek, de egyre több embernek kell szembesülnie életszínvonalának abszolút értelemben vett süllyedésével, az éhezéssel, egy szóval életkörülményeinek romlásával. Már az 1990-es Socialist Economic Bulletin azzal számolt, hogy:

1. az emberi faj háromnegyede számára a relatív elszegényedés jelenti a normális körülményt; 1988-ra a világ népességének aránya azon piacgazdaságokban, melyek az egy főre jutó GDP tekintetében egyre inkább az ipari országok mögé szorulnak, elérte a 75%-ot, szemben az 1967-es 46%-kal.
2. az abszolút elszegényedés kiáltó mértékben elterjed; ugyanezen időszak alatt tizenkétszeresére emelkedett azoknak az embereknek a száma, akik az egy főre eső GDP abszolút csökkenését regisztráló országokban élnek, azaz létszámuk 71 millióról 808 millióra nőtt.

Amennyiben nem fékezik meg, a társadalmi konfliktusok, melyeket ez a robbanásszerű differenciálódás gerjeszt, rohamosan destabilizálják a piaci viszonyokat. A nemzetállam intézményes kereteket biztosít az efféle ellentétek megőrzéséhez, kiéleződéséhez vagy elfojtásához – ilyenek a költségvetési újraelosztás, a munkaerő-mobilitás, az általános szintű társadalmi szolidaritás vagy szükség esetén az elnyomás. Amikor a viszonylagosan egységes életszínvonal feltételei egyetlen országon belül fennállnak, ezek a feltételek nem a piac kiszélesedésének, hanem azoknak a társadalmi és politikai ellenreakcióknak a következményei, melyeket a piac kiszélesedése előidéz, továbbá azoknak a külső, politikai korlátoknak, amelyek ez utóbbiak nyomán kialakulnak.

A világkereskedelemből viszont jórészt hiányoznak azok az intézményes tényezők, melyek ellensúlyozni tudják a korlátozás nélküli piac destruktív hatását, melyeket még a tehetősebb nemzetek földrajzi terjeszkedése sem képes semlegesíteni; a vagyon nagymértékű újraelosztása, ami a stabil társadalmi szolidaritás megteremtéséhez szükséges, szóba sem jöhet a magánvagyonok tulajdonosai vagy inkább vállalkozásaik versenyképességének fenntartása szempontjából. Kelet-Németország kicsinyke területének, összesen 17 millió nem különösebben szegény polgárának a beolvasztása a Marshall-segély óta az egyik legjelentősebb pénzügyi transzfert hívta létre, Európa leggazdagabb országát egy évtized alatt a kereskedelmi többletből a deficitbe kényszerítve; miközben a Weimari Köztársaságénál is több a munkanélküli, még mindig nem sikerült megoldani a következményként előállt, rohamosan terjedő antagonizmusokat.

Az egyetlen végleges megoldás az országhatárok eltörlésében rejlik, csakhogy a piac az ellenkező irányba hat. Jugoszlávia és az egykori Szovjetunió széthullása is ennek élő bizonyítéka – az új országok összeütközése ugyanis a kereskedelem új (az Egyesült Államok által és a WTO révén kierőszakolt) korszakának következménye.

A gazdagabb országok bármilyen szélesebb blokkjának vagy egységének megalakulása annak a következménye, illetve függvénye, hogy mennyire képesek saját osztályaikat a szegényebb népek kizsákmányolása érdekében összefogni. Tehát arra van szükségük, hogy utóbbi országoknak a piacára a viszonosság veszélye nélkül bekerülhessenek. A szabadkereskedelem nem egyszerűen mítosz, hanem hazugság.

A világkereskedelem tehát önmaga követeli ki a nemzetállami jelleget, és ugyanilyen határozottsággal idézi elő a nemzetállamok konfliktusát, ami már ebben az egy évszázadban is két világháborút eredményezett. Ez az ellentmondás erősen behatárolja lehetőségeit. Ezért azután egyik legfőbb modern formáját ez adja: ebben a piac önmaga számára alkot korlátokat, miközben társadalmi osztályokat is létrehoz. Elsősorban a világnak ahhoz a tekintélyes ideje létező megosztásához vezet, mely úgy a korai 1870-es évek óta napjainkig fennáll: éket ver a technológiai, pénzügyi, kereskedelmi és hadügyi téren szinte monopolhelyzetet élvező nagyon gazdag országok kicsiny tömbje és a világ többi része közé. Ez a világpiac kibontakozásának tényleges következménye; és feltétlenül észre kell vennünk, hogy ez nem véletlen, vagy a piac működésének átmeneti kilengése, hanem éppen ellenkezőleg: ez jelenti a világpiac fejlődésének csúcsát.

A WTO mint intézményes rendőr

Az egyetemleges világpiac újra-megerősítése a legbiztosabb garancia a világ néptömegeinek a tömeges éhínségbe és szegénységbe való rohamos süllyedésre. A menekülés egyetlen módját bármely ország számára – kivéve a szűk élbolyt – az jelenti, ha valamiképpen ki tudja kerülni a piac általános működését. Ezért nem lehetett a régi GATT erőszakszervezet, és ezért kell az új keletű WTO-nak azzá lennie.

A WTO, az IMF és a Világbank ma már közösen dolgoznak azon, hogy a világot egy teljes körű és intézményes keretrendszerbe foglalják. A bankok hitelfeltétel és adósságenyhítő körülmény gyanánt nyitott piacokat és szabadkereskedelmet követelnek. Csakhogy a szabadkereskedelem olyan meghatározott intézményi rendszert jelent, mely a legnagyobb játékosok kivételével minden résztvevő gazdasági szuverenitását sérti. Nemcsak a tőkés tulajdonjogok sérthetetlenségét és a tőke szabad mozgását feltételezi, de kiterjed az adókra, az állami támogatásokra és bármilyen lépésre, melyre ráaggatható az "egyenlőtlen versengés" címke – magyarul az állami szerepvállalás bármely területére.

A GATT eredeti célkitűzése szerint igyekezett elkerülni, hogy a két világháború közötti ellenséges kereskedelmi tömbökre való széthasadás megismétlődjék, és prioritást adott a "nem diszkriminatív" és a "viszonosságon alapuló" szerződéseknek. A "nem diszkriminatív" kitétel azt jelenti, hogy a tagállamok kötelesek ugyanolyan kereskedelmi megállapodásokat kötni mindenki mással, mint amilyet "legtöbb kedvezményt élvező partnerállamukkal" (most favoured nations – MFNs) kötnek. A viszonosság azt szabja meg, hogy egyfajta (rendszerint hiányosan megfogalmazott) értelemben érvényesülnie kell az egyenlő veszteség elvének, ami a határok közötti kedvezmény kölcsönösségét sejteti. Ezek az elgondolások jól működtek egy szűk klubon belül, ahol alapjában kétoldalú megállapodásokat kissé tágabb körre terjesztettek ki. De egy szélesebb körű kedvezmény esetén a veszteség és a nyereség már nem lehet minden résztvevőre nézve ugyanakkora; lesznek, akik többet veszítenek és lesznek nyertesek. Ezért működött a GATT úgy, ahogy működött: olyan egyeztetési fórumként, melynek döntéseit könnyű volt megkerülni vagy átlépni.

Erőszakkal és "szabályokon alapuló" vámcsökkentéssel lehetetlenné válik minden érintett hasznát garantálni. Ezért mindenki a kiskapukat keresi. Az ipari hatalmak két szisztematikus eljárást alakítottak ki saját kivételezettségük érvényesítésére. Az egyik az anti-dömping törvény segítségül hívása, kiegészülve azzal a GATT-rendelkezéssel, mely a "kereskedelmi blokkokat" felmenti a GATT-szabályok zöme alól. A harmadik világ és a rendszerváltó országok ezzel szemben szinte minden korábbi mentességüket elveszítették. Ráadásul a viszonosság elvének alkalmazása természetszerűleg aszimmetrikus eredménnyel jár a nagy és a "kis" országok között, mikor a "kicsit" – és ezt ne tévesszük szem elől! – a pénz nyelvére kell lefordítani. Márpedig ebben az értelemben India az Egyesült Államok egyötödét teszi ki. Miként HK megjegyzi: "tényként kell tudomásul vennünk, hogy a kis gazdaságok (más szóval a legtöbb fejlődő ország) csak kevéssel tudnak a tárgyaló asztalhoz leülni".⁸

Ez adja a hátterét két további alapelvnek, mely a WTO létrejöttével különös jelentőségre tett szert: "tisztességes verseny" és "piacra jutás". A tisztességes verseny szabályának értelmében minden exportra szánt termék bármilyen nem-piacszerű előállítása – pontosabban szólva bármely támogatási eleme – azonnal a WTO elveinek megsértését jelenti.

Ám a piacra jutási szabály az intézményes erőszak legmesszebbmenő következményeit vonja maga után a szolgáltatások szerepe miatt, ami a tőkeexport új állomását fémjelzi. A külföldi közvetlen beruházások teljes állományának 50%-át ma már szolgáltatások képezik.

A szolgáltatói tevékenységek zöme csak helyben végezhető, ezért a szolgáltatónak, ha külföldi vevőkört óhajt kiépíteni, tevékenységét a befogadó országba kell telepítenie. Az amerikaiak kitartó kérésére a WTO ma már úgy rendelkezik, hogy az a szolgáltatás, melyet külföldi tulajdonban lévő vállalkozás nyújt, exportnak számít, tehát képesnek kell lennie a hazai termelőkkel azonos feltételek között versenyezni. Ha általánosan kiterjesztik, ez az elv azt fogja jelenteni, hogy például egy Angliában működő amerikai egészségügyi vállalkozás a GATT közbelépését kezdeményezheti Angliával szemben az NHS (National Health Service, Országos Egészségügyi Szolgálat) sportszerűtlen versengése miatt.

De ez az állapot még nem végleges. A nagyobb fejlődő országok G-10 elnevezésű csoportja hevesen tiltakozott ellene, és támogatta őket ebben az UNCTAD, amely azzal a javaslattal állt elő, hogy a szolgáltatásokban megvalósuló kereskedelmet akként határozzák meg, mint ami csakis abban az esetben fordul elő, ha a hozzáadott érték-tartalom nagyobbik hányadát nem a befogadó ország polgárai termelik meg; ez tehát egy munkaerő– vagy humán erőforrás-alapú feltétel. Azt az egyszerű nézetet foglalja magában, miszerint az adott ország polgárainak kell eldönteniük, mi történjék az ország gazdaságával. Az Egyesült Államok javaslata, egy tulajdon-alapú elképzelés, azt sugallja, hogy a tulajdonos gazdasági joga erősebb, mint az emberek politikai jogai.

1990-ben Martin Khor Kok Peng pontosan látta, hogy "az uruguayi forduló valójában a multik azon kísérletéről szól, hogy nemzetközi törvények egész sorát alkossák meg, melyek példa nélkül való és korlátlan szabadságot és ezzel együtt jogokat adományoznának számukra, hogy kedvük szerint és új versenytársaktól mentesen működhessenek jóformán bárhol a világon".⁹ 1994-re ennek a látomásnak az intézményi váza már állt.

Minerva baglyának kalitkába rekesztése: a szellemi tulajdon és a szabadkereskedelem

Átfogó világpiac korábban is létezett – a századforduló idején. Mikor a történelem ismétli önmagát, akkor vagy addig ismeretlen elemek is megjelennek, vagy annyira elváltoznak a korábbiak, hogy azokból már mások lesznek. A világpiac rekonstrukciója a tulajdonviszonyok terén hozott új fejleményt: a TRIPS-et (Trade-related Intellectual Property Rights, kereskedelembe vont szellemi tulajdonjogok), melynek az a törekvése, hogy létrehozza a tudás világpiacát. A termelőerőknek és a termelési viszonyoknak ebben a figyelemre méltó új összeütközésében a "kereskedelem kiterjesztése" kifejezés végre először jelenti azt, ami: "a kereskedelem korlátozását".

A szellemi termékek tulajdonjogai (IPRs) az USA egyik, Bhagwati által "agresszív egyoldalúsággal" minősített, általános kereskedelmi kampányának központi kérdéseként vetődtek fel. A hadjárat az amerikai törvénykezés egyik kilométerkövét jelentő 1974-es Kereskedelmi és Vámtörvény 301-es bekezdése körül zajlott. A 301-306. bekezdéseket 1984-ben dolgozták ki, míg az "Általános kereskedelmi és versenytörvény" néven jegyzett 307-310. bekezdéseket 1988-ban.

A 301. paragrafus felborzolta a kedélyeket, mivel kötelező lépéseket írt elő a GATT beleegyezésével megkötött megállapodások betartása érdekében, még mielőtt a GATT-eljárások véget értek volna. Az Egyesült Államok ily módon pontosan ugyanannak a nemzetközi jogi rendszernek helyezte magát fölébe, amely igazolást adott intézkedéseinek, valamint azon igényének, mely szerint partnereinek kereskedelmi kötelezettségei állnának fenn vele szemben. A "szuper (Super) 301"-es és a "külön (Special) 301"-es rendelkezések ezt a problémát új szintre helyezték. Bhagwati rögzíti, hogy "a szuper 301-es arra kötelezte az Egyesült Államok kereskedelmi képviseletét, hogy szedje lajstromba a külkereskedelmet akadályozó tényezőket, állítsa fel a legsürgősebb eseteket jelentő országok és ésszerűtlen intézkedéseik sorrendjét, majd tűzze ki ez utóbbiaknak a külföldi ország általi megszüntetésének határidejét; végül arra az esetre, ha nem volnának hajlandók ennek eleget tenni, tűzze ki az Egyesült Államok válaszlépéseiről meghozandó a döntések határidejét. A külön 301-es a határidő-kiszabás tekintetében ehhez hasonló, azonban egyértelműen a szellemi termékek tulajdonjogaira vonatkozik." A szöveg ezzel a megjegyzéssel folytatódik: "A 301. bekezdést az a (teljességgel eltérő) vonás jellemzi, hogy feljogosítja az Egyesült Államokat arra, hogy egyoldalúan fogalmazzon meg igényeket a mások által kötendő kereskedelmi szerződésekben, anélkül, hogy bármiféle olyan egyeztetést, vagy olyan saját viszont-szerződést felajánlana, amit a többiek cserébe megkívánhatnának."

A szellemi termékek tulajdonjogai három csoportra oszthatók: márkanévvel ellátott termékek (a tervező neve alatt, vagy fajta-név alatt futó termékek), szerzői jogdíjas termékek (művészi alkotások) és szabadalmi termékek (gyártási folyamatok és ezek termékei). A szerzői jogra vonatkozó törvényt jelentősen kitágították, hogy a szoftverek ügye is beleférjen. Ennek a három kategóriának az együttes tárgyalása alapjában véve a szellemi termékek általános elidegenedését jelzi, továbbá azt, hogy kimondottan áruba bocsáthatóvá váltak. Egy szabadalom, egy szerzői jog vagy egy márkanév azt a jogot testesíti meg, hogy amit előállítunk, nem saját tartalma, hanem az ezt a többitől megkülönböztető tudás vagy ismeret határozza meg. A szoftver, mely a legfejlettebb szellemi tulajdonjog-forma, szinte semmi anyagi terméket nem tartalmaz. Amit eladnak, voltaképpen nem más, mint annak törvényes joga – vagy engedélye -, hogy a szoftvert a termelő folyamatok során felhasználják.

A szellemi termékek tulajdonjogai, akárcsak a GATS, kereskedelmi korlátokat emeltek az egyes országok belső jogrendje szempontjából. Az Egyesült Államok nyíltan sürgette, és a WTO révén el is érte, hogy kereskedelmi partnereinek és vetélytársainak belső struktúrája úgy változzék, hogy a szerzői jogról és a szabadalomról szóló törvényeik összhangba kerüljenek az övével, hogy ezáltal megszűnjék a másolatok engedély nélküli termelése, az úgynevezett "kalózkodás". Az Egyesült Államok figyelmen kívül hagyta, hogy már pontosan e célból létezett az ENSZ egyik testületének, a WIPO-nak (World International Property Organization, Nemzetközi Tulajdonvédő Világszervezet) a felügyelete alatt álló, kétoldalú, a szellemi tulajdon védelmét szolgáló intézmény. A WIPO a régi GATT nem-diszkriminatív jellegével működött; Maskus finoman így ír erről:

"A WIPO jelenlegi működési elve az országos kezelés, amely azt kívánja meg az országoktól, hogy a szellemi termékek tulajdonjogainak tekintetében ne alkalmazzanak hátrányos megkülönböztetéseket a hazai és a külföldi cégek között. Azonban ez az elv nem tehet semmit az ellen, hogy a védelem gyenge legyen, ha egy bizonyos ország úgy kívánja."¹⁰

Az USA-nak az volt az érdeke, hogy az egyes országok vágyai ne jelentsenek zavaró körülményeket. Az uruguayi fordulót megelőzőleg India hétéves szabadalomvédelmet biztosított a gyógyszerészeti gyártási folyamatoknak, ezzel szemben a gyógyszeripari termékek számára egyet sem; mint WTO-tag köteles húsz esztendeig tartó védelmet biztosítani mind a termékek, mind a gyártási folyamatok részére. Magyarán: a jogalkotás India számára törvényen kívül helyezi betegei gyógyítását, és megfosztja az indiai embereket önrendelkezési joguktól, hogy bármit is tegyenek ez ügyben.

Ez jól illusztrálja másik észrevételünket: a piacnak ez a kiszélesedése a termelés korlátozását teszi szükségessé. Az amerikai gyártókat nem az érdekelte, hogy az amerikai piacok védve vannak-e a hamis Gucci-karórák vagy a kalóz CD-k áradatával szemben, hanem az: nehogy a többi ország ugyanezen vagy hasonló termékek előállításával a maga számára hasznot tudjon húzni. 1989-ben az Egyesült Államok 58,8 milliárd dollár értékben exportált a szellemi termékek tulajdonjog-védelme alá tartozó árucikket, ami teljes kivitelének 16,1%-át adja. Ezzel szemben Brazília 2,0 milliárd dollárt exportált, azaz az Egyesült Államok behozatalának 0,2%-át, és 2,4 milliárd dollár értékben importált, ami saját összbehozatalának 13,1%-a.¹¹

A szellemi termékek tulajdonjogai tehát új árukategóriát teremtettek: a tudást. Az Egyesült Államok arra kényszerítette a világot, hogy a magánkézben lévő tudás közvetítését vagy felhasználását nyilvánítsák bűnténynek. Az utánzás a hízelgés legbecsületesebb formájából a lopás legújabb változatává süllyedt.

E változásnak, mely a legkevésbé sem korlátozódott a csúcstechnológia egy szűk ágazatára, átfogó jellege a világ lakosságának több mint felét foglalkoztató mezőgazdaság átalakulásában mutatkozik meg. Egyik nyilvánvalóan reakciós következménye, hogy vége a világ saját igényt kielégítő mezőgazdasági termelésének. A termelők kénytelenek elhanyagolni a saját vetőmagról való természetes termelést, ehelyett különárat kell fizetniük a genetikailag kezelt vetőmagvakért. Ráadásul ezek a vetőmagvak annyira ki vannak lúgozva, hogy szaporodásra már nem is képesek.

Ennek a változásnak a következő ellentmondás áll a középpontjában: ahhoz, hogy a tudás piacképes dologgá váljék, ki kell erőszakolni a tudatlanságot. Ha egy titok általánosan ismertté válik, akkor az már többé nem titok, csak olyasvalami, mint a lépegetés vagy a lélegzetvétel, amit mindenki tud. Ha azonban valaki a lépegetést különleges tevékenységgé kívánná tenni, ahhoz az emberek túlnyomó többségét először meg kellene bénítania. Ugyanígy, ahhoz, hogy a tudás értékesíthető legyen, meg kell akadályoznunk, hogy az emberek hasznát vehessék. Más szóval a képességek szabad fejlődését gúzsba kell kötni. A tudás áruba bocsátása, természeténél fogva, terjedésének korlátozását rejti magában. Következésképpen a szellemi termékek tulajdonjogainak erőltetése monopólium felállítását feltételezi. Eredendően ez arra az igen pontosan körülhatárolható esetre korlátozódott, ha a feltaláló számára engedélyezni akarták, hogy kutatási költségeit ily módon fedezze. HK ezt írja erről: "A szabadalom és a szerzői jog a feltaláló, illetve szerző számára átmeneti monopóliumot biztosít a találmány felhasználása, illetve a mű reprodukciója felett, egyúttal megakadályozza, hogy a riválisok fizetség nélkül részesüljenek vagy húzzanak hasznot a tudásból."¹²

A modern, adásvétel tárgyát képező szabadalmi vagy szerzői jogvédelmi egyezmény egészen más megoldás. Ez már nem a feltaláló vagy a szerző érdekét védi; éppen ellenkezőleg: azét a – feltalálót rendszerint kihasználó – tulajdonosét, akinek jogában áll a feltaláló munkáját kiaknázni. Bármelyik szoftveríró (és hovatovább bármely író), aki munkaviszonyba lép, szellemi munkájának gyümölcseihez fűződő minden jogáról lemond, mikor a szerzői jogot a munkáltatóra testálja át.

Ez az eszköz, mely eredetileg egy bizonyos személyt – egy mű megalkotóját vagy legfeljebb közvetlen újra-eladóját – volt hivatva védelmezni, ezt a tudást elidegeníti ettől a bizonyos személytől, és árucikké alacsonyítja le. A Microsoft nem Bill Gates elképzeléseivel folytat kereskedelmet, hanem bizonyos értelemben Bill Gates kivételével mindenki másnak az elképzeléseivel, amihez viszont Bill Gates szerezte meg a kizárólagos jogot.

A szellemi termék tulajdonjogait az újítás műveletéért járó elismerés igazolja. Ugyanakkor nincs okunk azt feltételezni, még az ortodox elmélet szerint sem, hogy egy termékmonopólium odaadományozása olyan elismerést fejez ki, ami bármilyen tekintetben összefüggene a termék előállításának munkálatával. A szellemi termék tulajdonjogai törvényes monopóliumot jelentenek: a pénznyomtatás engedélyét. A nyelv, mely leírja a mögöttes szándékot, e kérdésben igen egyértelműen fogalmaz:

"Amennyiben egy újítás gazdasági értékkel bír, ám egyúttal könnyen utánozható, a rivális cégek le fogják másolni és eladják, ily módon részesülnek a lehetséges haszonból. A maradéktalanul versenyjellegű piacokon kellő számú másolat fog megjelenni, és minden hasznot megszüntet… A szellemi termék tulajdonjogai azáltal kísérlik meg e probléma orvoslását, hogy kizárólagos jogot vagy monopóliumot biztosítanak az újító cég számára a termék vagy a technológia eladásában, illetve felhasználásában. A szabadalmak, a márkanevek, a szerzői jogok és a szellemi termékek egyéb tulajdonjogai korlátok közé szorítják a piac hozzáférését az újításhoz, egyúttal emelik ennek árát."¹³

Hogy fogalmat alkothassunk arról, milyen óriási összegekről van itt szó, egy egyszerű tényt idézünk: két héttel a Windows 95 világszerte egységesen 99 dolláros kibocsátása előtt, 3 dollárért a Microsofténál jobb minőségű kalózpéldányok voltak beszerezhetők a moszkvai Arbaton. A 96 dolláros különbség az a járulék, melyet a Microsoft csak szabadalmának a szellemi termékek tulajdonjog-védelme alá tartozása következtében vethet ki a vásárlókra. A 30 milliós példányszámhoz közelítő világméretű értékesítés ezt az árkülönbözetet egy kisebb ország GDP-jének szintjéig halmozza.

Ami azt illeti, a szellemi termék tulajdonjogaiban kimondatlanul megbúvó ellentmondás egyre inkább felszínre tör a Microsoft és az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma között élesedő konfliktus nyomán. A minisztérium monopolisztikus eljárásaiért igyekszik a céget vád alá helyezni. Azonban Mike Elgan a Windows magazin 1997. januári számában ezt írja: "Bírálói a Microsoftot megállíthatatlan monopóliumnak mondják, mely kiirtja a versenyt és az innovációt. Kormányintézkedésért kiáltanak az ipar és a felhasználók védelmében. …De vajon a Microsoft bizalmatlan kritikusai miért nem perlik be közvetlenül a vállalatot? Mert veszítenének. Hogy egy efféle pert megnyerjenek, ahhoz bizonyítaniuk kellene, hogy a Microsoft bevételei gyorsabban nőnek, mint a többi szoftverkereskedőé. Márpedig ez nem így áll."

A Microsoft vagyona nem valamely termékének, például az operációs rendszerek monopóliumából származik. Ahogy Elgan rávilágít: "A Microsoft felbomlása mellett szóló érv arra az elgondolásra támaszkodik, hogy egy operációs rendszer birtoklása sportszerűtlen előnyhöz juttat egy vállalatot azoknak az alkalmazásoknak az eladásakor, melyek kompatibilisek az adott operációs rendszerrel. Csakhogy a Microsoft áthatóbban uralja a Macintosh-alkalmazások piacát, mint a Windowsét."

Mindaz, amit a Microsoft tett, nem más, mint hogy erőteljesen érvényesítette azokat az elveket, melyeket az Egyesült Államok kényszerített rá a világ többi részére; ráadásul mindezt logikusan tette, hiszen ha az Egyesült Államoknak megvan a jogalapja arra, hogy a Microsoftot vád alá helyeztesse, akkor a világnak is megvan a jogalapja arra, hogy az amerikai kormányt vád alá helyeztesse. Ha a Microsoft 38 milliárd dolláros vagyona egy magánkézben lévő monopólium elfogadható gyümölcse, akkor mit jelent ez az amerikai, európai és japán közös vállalatok által, a szellemi termékek tulajdonjogaiban érintett csúcstechnológia világkereskedelme terén felhalmozott még óriásibb vagyonokra nézve?

A Microsoft hatalmas vagyona nem származik olyan monopolisztikus gyakorlatból, mely az ipar többi résztvevőjének gyakorlatától, vagy azoktól a monopóliumoktól elütne, melyeket a szellemi termékek tulajdonjogait szabályozó törvény az iparnak adományozott. Ez a vagyon azért tudott kialakulni, mert a Microsoft általános normát vezetett be, amelyet a többiek annak általános jellege miatt voltak kénytelenek használni. A Microsoft szuperprofitja nem az ipar által egyébként üdvözölt norma kikényszerítéséből származik, hanem abból, hogy a szerzői jog "normális" védelme tiltja ennek a normának az ingyenes átvételét. Ha egy szoftver-szabadalom időtartamát a törvény, mondjuk, két évben szabná meg, a szoftveripar hihetetlen jövedelmei úgy tűnnének el nyomtalanul, mint a kámfor, a kívülálló harmadikok máris elhelyezhetnék a termékekben nagyszámú poloskáikat, míg a felhasználók learathatnák az olcsóbb és jobb szoftverek hasznát.

Ám ugyanígy, ha minden szellemi termék tulajdonjogait időben hasonlóképpen korlátoznánk, úgy a világ háromnegyed részét már nem lehetne tovább a rájuk kényszerített lemaradás állapotában megőrizni, hogy az Egyesült Államok növekvő kereskedelmi hiánya kézben tartható legyen.

A piac uralma: a szellemi termékek tulajdonjoga, a műszaki haladás és az egyenlőtlenség forrása

Az új törvényhozási szak a műszaki fejlődés újabb szakaszának következménye. Eszerint a termék már elvileg nem jelenik meg tárgyakban, illetve folyamatokban. Mikor a tudás terjedését a fizikai lehetőségek határozták meg, a gyártási ismeretek nem jutottak át gyorsan egyik termelőtől a másikhoz, mivel egy gyártási folyamat igazi titkai a drága berendezésben, a speciális szakképzésben, a "know-how"-ban (módszerben) rejlettek. Pusztán a folyamat kitalálása az új technológia megalkotásának apró részletét adta.

Azonban egyre inkább az automatizált rendszerek veszik át a hatalmat az újratermelhető komponensek között – egy kis szoftver, vagy inkább génrendszer, ami újratermeli önmagát. A szétválás egy folyamat ismerete és maga a folyamat között a műszaki újítást könnyen átvehetővé tette. Egy műszaki fejlesztés reprodukciójának költsége elenyésző az első előállítás költségeihez képest.

Ez együttes hatást fejt ki a tőkés fejlődés hajtóerejének egyik lényegi összetevőjével. A kapitalista körülmények között végbemenő technológiai változás a fejlett ipari termelőket többlethez, ha úgy tetszik, "szuperprofithoz" juttatja. Ha nekem 20 dolláromba kerül, hogy egy terméket előállítsak, valaki másnak pedig 5 dollárba, mivel modern gépekkel vagy szoftverrel dolgozik, akkor, mivel mindketten ugyanazon a nemzetközi áron értékesítjük a termékeinket, a másiknak minden egyes eladott darab után 15 dollárral több haszna lesz. A kapitalizmusban az újítások mozgatórugóját ennek a többlethaszonnak az előteremtése jelenti.

Az egyenlőtlenség legmélyebb oka abban rejlik, hogy az árucikkek és a tőke szabadpiacán ez a többlethaszon a fejlett országok számára képződik. Hogy világos legyen: amennyiben sikerül elérnem a 15 dollárnyi többlethasznot, hacsak nem pazarlom el, azt további újításokba fektethetem be, úgyhogy mire a másik átveszi tőlem az új technológiai eljárást, addigra én már egy még fejlettebb berendezést helyezek üzembe. Ebben az egyenlőtlen változásban gyökeredzik a gazdagok és a szegények között egyre mélyülő szakadék magyarázata, és különösen azokban az esetekben, mikor a fejlett ország állama ezeknek a tőketranszfereknek a katonai és törvényes őrévé szegődik. A felhalmozás és a műszaki változás folyamata a szó szoros értelmében a szegény országok vérét szívja ki.

De ha a technológia mágneslemezen vagy vetőmag formájában átadható, akkor ennek a tőketranszfernek a fizikai biztosítékai köddé válnak. A szuperprofit természetes alapja elbomlik, és új, törvényes alapot kell a helyébe tenni.

Ez a tudás-világpiac a kapitalista fejlődés fontos és egyértelműen antidemokratikus új állomása. Ebben az új és dermesztő helyzetben a tudás alkalmazása vagy csak egyszerű továbbítása is a tulajdonjogok megsértését jelenti. A WTO átalakítja azt, ami korábban az emberi faj egyetemes érvényű erőforrása volt – az önmagáról és a természetről a történelem folyamán közösen szerzett és szabadon fejlődő ismeretet -, piacképes és magán-termelőerőt állítva elő belőle. A genetika területén a szellemi termék tulajdonjogainak érvényesítése megszünteti az élelmiszertermelés természetes alapját és ezzel egyidejűleg a földgolyó független önellátó rendszerét.

Emberi jogok vagy tulajdonjogok: a világkereskedelmi rendszer és ellentmondásai

Az elvi viták nagy részének alig van köze a valósághoz. Széles körben vallják, hogy: a) az általános szabadkereskedelem elkerülhetetlen, b) a globalizáció ezzel egyenértékű, c) a kereskedelem korlátlanul kiszélesíthető.

Ez számos elvi vitának meglehetősen különös aspektust kölcsönöz, mivel olyan jelenség üdvözlése vagy elutasítása körül forognak, mely ténylegesen nincs jelen. Bármi is történik, ez nem szabadkereskedelem. Egy gazdag ország sem választja, és egyetlen szegény országnak sincs felkínálva. Amilyen mértékig a kereskedelem korlátait lerombolják, olyan mértékben inog a talaj a kereskedelem alatt, mivel a gazdagság gyorsuló koncentrációja, mely szünet nélkül zajlik, destabilizálja a politikai és a társadalmi rendet.

Az univerzális dogmával ellentétben egyik oldal sem nyer rajta, még egyetlen ország egésze sem. Ellenkezőleg. Ahogy Pritchett is rámutat: kevés a nyertes, ám annál több a vesztes. És még a nyerő országokban sem képesek a haszonélvezők olyan társadalmi osztályt alkotni, mely az egész országot egységesen lendítené előbbre.¹⁴ Ennek szembeötlő bizonyítéka éppen az a tény, hogy a gazdagok micsoda védelmi állásokat építettek ki gyengébb versenytársaikkal szemben. Ha a szabadkereskedelem nyereségei olyan általános érvényűek, akkor miért kerülik ilyen mértékben még azok is, akik a legtöbbet nyerik általa?

Az elvi kérdést úgy teszik fel – szabadkereskedelem vagy autarchia, válasszatok! -, hogy az egész egyszerűen idegen a valódi lehetőségektől. Az autarchiát elutasító reakció jogos és érthető is; közvetlenül ez tehető felelőssé a Szovjetunió összeomlásáért. De, legalábbis az új világrendben, az autarchia nem választás, hanem büntetés. A szabályokra alapozott, kikényszeríthető kereskedelem-szabályozás azt jelenti, hogy a szankcionálás – egy ország kirekesztése a világpiacról – bevett politikai eszköznek számít. Azok az államok, melyek évtizedek óta tiltakoztak az apartheid-ellenes büntetőintézkedések miatt, mondván, hogy az a szabadkereskedelem megsértését jelentené, ma már ezt szokásos eljárásnak tartják – például Irak és Szerbia esetében -, és az érintett ország adósságszolgálata mellett ebbéli fenyegetettségét használják eszközként arra, hogy kedvező feltételeket érjenek el a kereskedelmi tárgyalásokon.

A szankcionálás hatékony fenyegető eszköz lehet, hiszen manapság szinte lehetetlen a világgazdaság keretein kívül életben maradni. De ugyanígy kizárólag a kereskedelem révén lehet részt venni a világgazdaságban. Ezért aztán, ha valamely ország gyakorlati lépéseket tesz népe jólétének megóvására az új világgazdasági rendszerrel szemben, közvetlen érdeke nem ahhoz fog fűződni, hogy elhagyja a világpiacot, hanem ahhoz, hogy nehogy kiszoruljon róla. Az országok ma már nem határozhatják meg szabadon, milyen viszonyt tartsanak fenn a világ többi részével. A multilaterális kereskedelmi szerződésekben vállalt kötelezettségek megfosztották őket egyik létfontosságú szabadságjoguktól: a gazdasági önrendelkezéstől.

Ezért az alapvető kérdés nem az, hogy a belső piacot a világpiac irányában vagy attól elfelé orientáljuk-e, hanem hogy miként találhatunk olyan külpolitikát, amely tekintet nélkül a kereskedelmi kötelezettségekre megvédi az önálló belpolitikához való jogot.

A régi GATT napjaiban a G-10 országok legalább azt dönthették el bizonyos fokig, hogy miként fognak részt venni a világpiacban. A gazdag országok nem mutattak elég összetartást ahhoz, hogy diktálhassanak nekik. Az el nem kötelezettek mozgalma, az UNCTAD, a GATT "r la carte" és az a tény, hogy a kereskedelmi egyezmények kétoldalúak voltak, mindez együtt korlátozott cselekvési szabadságot biztosított, ami, ha le nem is győzhette, de enyhítette a nemzetközi kereskedelem káros mellékhatásait.

Ez a cselekvési szabadság megszűnt. Így hát legyen bármi is a gazdasági formája, ez az új világrend lényegét tekintve új politikai rend. Jóllehet pénzben mérik, átalakulásának igazi költségei emberi, társadalmi és környezeti áldozatokat követeltek. A szabadkereskedelem doktrínája, különösen, ha a szolgáltatásokra, a pénzügyekre és a tudásra is kiterjesztjük, a következőt tartalmazza: az embereknek nincs joguk beavatkozni és kézben tartani életüknek bármely olyan részletét, mely eladhatóvá vált. És minthogy minden árucikké lesz, minden emberi és társadalmi viszony piaci tényező. A globális felmelegedésről nemrégiben összehívott konferencia zátonyra futott az Egyesült Államok azon kikötésén, miszerint neki jogában áll szennyezőanyagokkal kereskedni. Csak idő kérdése, hogy az emberi génállomány mikor válik szabadalommá, és ha a szellemi termékek tulajdonjogait szó szerint értelmezzük, az emberi lénynek és összes majdani leszármazottjának kereskedelmi célú tulajdonlása törvényesen érvényesíthető jog lesz. Röviden szólva: a kereskedelem általános kiterjesztése, ellentétben a hayeki utópiával, egyenértékű a szabadság általános elvesztésével.

Húsz esztendővel ezelőtt az olyan emberi jogok, mint a betegellátás, a méltó öregkor, a dolgozói jogok, a közoktatás és a tudáshoz való korlátlan hozzájutás, annyira benne voltak a levegőben, hogy alkotmányba, egyetemes jogi chartákba foglalták őket. Mára mindezek a sportszerűtlen verseny terepévé váltak. Az egyetemes piac közvetlen formális ellentétben áll az emberi jogokkal.

Egy dollárnyi termék előállításához egy indiai munkásnak átlagosan nyolcszor annyi ideig kell dolgoznia, mint Amerikában élő társának, és történetesen kétszer annyit, mint 1980-ban. Ha egy csapat katonai felderítő érkezne az indiai partokhoz, büntetőtábort állítana fel, és arra kényszerítené a helyieket, hogy ilyen körülmények között dolgozzanak, valószínűleg fegyveres felkelés törne ki. Ám az indiai kormány pontosan ugyanezeket a viszonyokat kénytelen fenntartani a szabadság nevében.

Az egyenlőtlen munkaerőcserének ez az elve hozzájárult a kereskedelem megerősödéséhez, mivel a fejlett technikát a fejlett termelők kezében összpontosította. Figyelemre méltó új tényező, hogy a kereskedelmi viszonyok azokra a szférákra is átterjedtek, melyek korábban vagy a közvetlen emberi kapcsolatok miatt estek korlátozás alá – szolgáltatások, kommunikáció és műszaki ismeretek -, vagy a természettel és annak szaporodási folyamataival álltak közvetlen összefüggésben – nevezetesen a mezőgazdaság. Más tényezőkkel együtt ez a korlátozás lendített az oktatás, az egészségügy, a gyermek- és idősgondozás, a környezetvédelem és a tudás gyümölcseihez való hozzáférés ügyén, egészen az ellenállás frontvonaláig.

Mindaddig, míg a küzdelmet a politikától távol tudják tartani, ezek a jogok egy lövés nélkül megadják magukat. Amennyiben törvénytelen az, hogy egy nép meghatározza viszonyát a piachoz, akkor nem tehet mást, minthogy lemond az emberi jogokról, mivel a piac engedelmességre kényszeríti az önrendelkezés jogát. A politika uralta társadalmi viszonyok magánszerződések uralta gazdasági viszonyokká való átalakulása bénító hatást gyakorol az ellenállásra, mivel elfedi a szerződésekben szereplő korlátozások valódi viszonyrendszerét. Ezáltal a szerződések mint ellenőrizhetetlen és személytelen erők termékei állnak előttünk, és nem kínálnak más lehetőséget, csak a kapitulációt.

De az ember ne válasszon olyasmit, ami nincs is. A feladat, mellyel a legtöbb tényleges kereskedelmet folytató országnak, de legfőként a szegényebbeknek, szembe kell nézniük, az az, hogy viszonyukat meghatározzák ahhoz a világpiachoz, melyet a WTO fegyverként fordított velük szembe.

A választás, melyet a WTO, a Világbank és az IMF kínál: liberalizáció, más néven kapituláció. Még pontosabban:

• a) a hazai piac megnyitása a domináns hatalmak olcsó termékeinek elsöprő áradata előtt, tekintet nélkül a helyi környezetre és az iparra leselkedő veszélyekre, és a viszonosság, tehát a fejlett országban való értékesítés joga nélkül;
• b) a kollektív jóléti rendelkezések feladása a szabadverseny érdekében;
• c) az emberek és a föld minden olyan védelmének megszüntetése, mely a tőke szabad mozgásának korlátozására alkalmas;
• d) a munka- és fizetésfeltételek mindenféle védelmének felszámolása;
• e) az emberiség szellemi örökségére vonatkozó bármiféle közigény elutasítása.

Az ellenállás nemcsak kivitelezhető, de más választás a költségeket tekintve nem is volna ésszerű, ahogy egyik ország a másik után erre ráébred. Paradox módon, azok az országok, melyeket a piaci sikerek példájaként szoktunk emlegetni – a négy "kis tigris" -, éppen most szenvedik el a piac legrombolóbb hatásait. Másfelől, mikor egy olyan kis méretű gazdaságnak, mint Kuba, mégis sikerült a mindenféle súlyos és igencsak hosszú ideig tartó nehézségek közepette talpon maradnia a piac karmai közé került társadalompolitikájának ártalmai ellenére is, akkor miért esne ez oly nehezére egy nagyobb országnak?

Az alternatívát az első esetben nem egy gazdasági csodaszer átvétele jelentené, hanem annak megerősítése, hogy minden ember szuverén politikai joga saját cselekvését és annak következményeit kijelölni: megszabni a termelés, a jóléti ellátás, a földviszonyok, az oktatás és a hírközlés rendjét.

De ehhez politikai erőfeszítésre van szükség, mivel a gazdag és hatalmas országokkal szemben kellő súlyú szövetségben kell fellépni. Egy efféle szövetség nem épülhet meghatározott gazdasági stratégia vagy csodaszer köré, mivel minden népnek joga, hogy megszabja saját gazdasági stratégiáját. A szövetség alapja maga a jogvédelem: a gazdasági önrendelkezés jogát tétovázás nélkül az emberek közötti szabad és egyenlő viszonyok programjába kell illeszteni.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Mihevic, 1995.

² Hoekman-Kostecki, 1995. 178. (A továbbiakban HK.)

³ HK, 219.

⁴ HK, 3.

⁵ HK, 23.

⁶ Todaro, 85.

⁷ Pritchett, 12., 14.

⁸ HK, 163.

⁹ Khor Koh Peng, 37.

¹⁰ Markus, 82.

¹¹ Az ENSZ Nemzetközi kereskedelmi statisztikai évkönyve. In: Maskus

¹² HK, 146.

¹³ Maskus, 72.

¹⁴ A Politikai Kutatóintézet (1997) azt közölte, hogy a világ 100 legnagyobb gazdasági tényezője közül (a nemzetállamokat véve figyelembe) 58 vállalat nemzetközi, és egyetlenegynek – a Wal-Mart Inc. – az eladásból származó bevételei meghaladják 158 ország, köztük Lengyelország, Görögország és Izrael GDP-jét. Viszont az élen járó 200 vállalat alkalmazotti összlétszáma csak 18,8 millió fő.

Irodalom

Bhagwati, J.: Agressive Unilateralism: an Overview. In: Bhagwati, J.-Hugh Patrick (szerk.): Aggressive Unilateralism. University of Michigan Press, Ann Arbor, 1993; változatlan újranyomás: King, Philip: International Economics and International Economic Policy. McGraw-Hill, New York, London, 1995.

Chossudovsky, M.: The Globalization of Poverty, Impacts of IMF and World Bank Reforms. Third World Network, Penang-Zed Books, London, 1997.

Elgan, Mike: Justice Department: Hands Off Microsoft! Windows Magazine, CMP Press, Manhasset, New York, 1997.

Freeman, A: The Poverty of Nations, LINKS, 1997. június.

Hoekman, B.-Kostecki, M.: The Political Economy of the World Trading System: from GATT to WTO. OUP, Oxford, 1995.

Institute for Policy Studies: The Top 200: The Rise of Global Corporate Power. 1997.

Maskus, Keith E.: Intellectual Property Rights and the Uruguay round. Federal Bank of Kansas City Economic Review, 1993. első negyedév, 11-23.; változatlan újranyomás: King, Philip: I.M.

Mihevic: The Market Tells them So. Zed Books, London, 1995.

Pritchett, Lance: Divergence, Big Time. Journal of Economic Perspectives, 1997. nyár, 3-17.

Todaro, M. P.: Economic Development. London, New York.

Nemzetközi fejlődési mutatók. Világbank, Washington, 1995.

Nemzetközi Kereskedelemstatisztikai Évkönyv. ENSZ.

Az "egységes" világot gazdasági értelemben a világpiac hozta létre, de valójában nagyon is ökológiai jelenség. A "racionális világuralom" törekvései a források kimerüléséhez és a természetes hulladék-elnyelők telítődéséhez vezettek. A gazdasági folyamatok és az ökológiai krízisek globalitása új kihívásokat állít a politikai szabályozással szemben. Már nem a nemzetállamok a "nemzetközi porond" legfontosabb szereplői.

Ha beszélhetünk egyáltalában "világrendről", akkor az csakis a 20. században lehetséges. Az ezt megelőző évszázadok "globális rendjei" sohasem az egész világot, hanem annak csak az éppen akkor ismert és elérhető részét foglalták magukba. Amennyiben ezek a világok politikai elképzelések mentén, rendként működtek, folyamatosságukat a szuverén nemzetállamok erőviszonyainak egyensúlyban tartásával biztosították. Ilyen nemzetközi rend volt például a harmincéves háborút követő vesztfáliai békerendszer ("pax westphalica"), amelynek alapelve egészen a 20. századig érvényben maradt (Miller). A nemzetállamokon alapuló rendszerben azonban túlságosan sok tényezőt kellett szabályozni ahhoz, hogy a nehézségi erő newtoni törvényéhez hasonlóan "az erők egyensúlyát" megvalósítsa. Ez a törekvés aztán könyörtelenül megbukott, amikor megszűnt a rendszer átláthatósága, és túlságosan sok, különböző súllyal és érdekekkel bíró szereplőt kellett volna egyensúlyban tartani. Ez a hanyatlás akkor indult meg igazán, amikor az imperializmus korában a nemzetállamok – amelyek szuverenitását éppen azon képességük jelenti, hogy határokat tudnak szabni – nemzetállami határaik kitolásával a világ meghódítására törekedtek. Nem nehéz belátni azt, hogy ez már akkor is konfliktushoz vezet, ha csak két nemzetállam követi ugyanazt az elvet. A két világháború a nemzetállamokon alapuló nemzetközi rend korszakának végét jelenti.

Bár a nemzetállamok már nem törekednek arra, hogy a földrajzi területhez és az azon élő néphez kötött hatalmuk és szuverenitásuk birtokában a "nagyhatalmak koncertjének" – mint például a vesztfáliai rendszernek – aktív szereplői legyenek, de egészen a 70-es évekig megőrzik szuverén jogukat a főbb nemzetgazdasági jelzőszámok (mint az árfolyam és a kamatok) meghatározása tekintetében. Így lehetséges az, hogy a II. világháború után a teljes foglalkoztatás és a szociális egyenlőség politikája kerül napirendre úgy, ahogyan azt Keynes elméletileg megalapozta (1936), és Lord Beveridge politikai programmá emelte (1946) – természetesen a kapitalista gazdaság keretein belül. A nemzetközi intézmények pedig segítő kezet nyújtanak e nemzetállami célok megvalósításában. Csak az 1970-es évek elején, az 1944-ben létrehozott árfolyamrendszer összeomlásával történik változás. A nemzetállamoknak a pénzhez mint eszközhöz kötött gazdaságpolitikai szuverenitása megszűnik, mivel területi szuverenitásukat részben át kell engedniük bizonyos szupranacionális erőknek és egy hegemón hatalomnak. A pénz, a valuta, a pénzügyek és a kereskedelem szabályozására létrejött nemzetközi intézmények azóta mélyreható változáson mennek keresztül funkcióik tekintetében. A háború utáni időszak világrendje már ebben a fejlődési szakaszban törékennyé válik, és nemcsak 1989-ben, az ellenséges nagyhatalom eltűnésével. Ezzel párhuzamosan a nemzetállamok (és régiók) a kamatok, az árfolyamok és az árak feletti szuverenitásuk elvesztését egy másik területen, a "telephelyeken" igyekeznek ellensúlyozni: politikai programot dolgoznak ki a "rendszerszerű versenyképesség" előállítására.¹ A költségeket csökkenteniük kell annak érdekében, hogy az adottságként megjelenő, befolyásolhatatlan árak (termékárak, árfolyamok, kamatok) mellett a "hosszan tartó konjunktúra-hullám" végén – amikor a piacok stagnálnak, és világméretűvé váló racionalizálási versenyfutás van kialakulóban – képesek legyenek a konkurrenciával lépést tartani. Nem csoda, hogy a bérszabályozás a gazdaságpolitika stratégiai fontosságú tényezőjévé válik (Altvater-Mahnkopf, 1993). A nemzetállam ebben a helyzetben "versenyállammá" válik (J. Hirsch), amely "telephelyeket" biztosít más "telephelyekkel" szemben. Mindez nem is jelent gondot mindaddig, amíg a bővülő világpiac "pozitív összegű játékot" tesz lehetővé. Amikor azonban "nulla összegű" vagy "negatív összegű játékok" határozzák meg a szabályokat, akkor a telephelypolitika a költségek externalizálásának romboló és veszélyes stratégiájává válik. (Erre a későbbiekben még visszatérünk.)

A háború utáni rend még ötven évig sem maradt fenn. A berlini fal összeomlása 1989-ben, amely a "létező szocializmus" porba hullásának látványos szimbóluma volt, a bipoláris világ végét jelentette, s azóta "új világrendről" beszélünk. A 20. század végének és a 21. század kezdetének világa a "hidegháború győzelme" és a "történelem vége" után alternatívák hiányában olymódon engedelmeskedik a racionális világuralom elvének, hogy gazdaságilag a piac, politikai szempontból pedig formális-demokratikus szabályok irányítják az ezen alapuló rendszert (l. Niethammer és Anderson vitáját a "posthistoire"-ról). A világuralom ezen elvének követése számos kérdést vet fel, amelyekre az "új világrend" keretein belül új válaszokat kell találni, mivel a bipolaritás és Bretton Woods korszakának "régi válaszai" már kevésnek vagy éppen szándékával ellentétes hatásúnak bizonyultak: Hogyan kell viszonyulni ahhoz, hogy a Föld politikai értelemben vett déli féltekéjén (amely nem feltétlenül esik egybe a földrajzival) az elmúlt évtizedek fejlesztési erőfeszítései kudarcot vallottak? Milyen szabályrendszerekben kell megállapodni ahhoz, hogy a mára már ellenőrizhetetlenné vált nemzetközi pénzügyi és valutáris kapcsolatok terén "rendet" lehessen tenni? Elképzelhető-e, hogy az "északi Nyugat" által megvalósított modernizáció és iparosítás továbbra is követendő minta legyen a "posztszocialista Kelet" és az "alulfejlett" Dél minden régiója számára? Javíthatja-e a "telephelyek versenyképességét" minden nemzet egyszerre, vagy csak egymás kárára lehet ezt megvalósítani? Hogyan kell hozzáállni ahhoz a kérdéshez, hogy a racionális világuralom tökéletesítésével egy időben a természet "visszaüt", hogy a globális ökoszisztémák – víz, levegő, föld és a jéghegyek – egyensúlyukból kibillenni látszanak, és a "racionális világuralmat" a "tárgyak bosszúja" teszi nevetségessé? A bűvészinasok ugyan megsuhintották pálcáikat, de parancsolni már nem tudnak nekik. Ami a legvégzetesebb, hogy nem is szabad ezzel próbálkozniuk, mert, mint a nemzetközi verseny résztvevőinek, számos hátránnyal kell számolniuk akkor, ha külön utakra tévednének. A bűvészinasok küzdelmét a természet szenvedi meg.

A globális ökológiai kérdésekről 1992 júniusában, Rio de Janeiro-ban rendezett UNCED-konferencia óta Rio-t úgy tekintik, mint az első lépések egyikét a gazdasági-ökológiai paradoxon elismerése felé. A vesztfáliai rend megbukott a nemzetállamok földrajzi határokat átlépő törekvései miatt. A háború utáni rendben a nemzetállami határok sérthetetlenségét ugyan a legmesszebbmenőkig érvényesítették, de más határok mégsem maradtak sértetlenek. Az egyik oldalon a határok nélküli növekedésnek egy olyan rendje áll, amely a modernizáció, az iparosítás és a fogyasztói társadalom jellegzetességeit vonultatja fel, a másik oldalon pedig az a tény, hogy határai vannak a globális ökoszisztéma terhelhetőségének, és hogy új politikai szabályrendszerek kialakítására van szükség ember és természet viszonyának rendezésére. Ezen új elveknek és szabályoknak már neve is van: fenntarthatóság (sustainability). Ez azonban még nem az érett gyümölcs, először még gondozni kell, hogy aztán le lehessen szüretelni. Rio azoknak az elveknek a szócsöve, amelyek az újat és a közöset jelenthetik az "új világrendben", mert minden konfliktuson túlmenően szabályokat kell találni a globális erőforrások és hulladékok kezelésére.

Az alapvető kérdés természetesen az, hogy az a Rio-ban mozgásba lendült folyamat, amely az erőforrás-felhasználás és a környezetszennyezés szabályozását tűzi ki célul, egyáltalán komolyan vehető-e a világpiaci verseny könyörtelen elvárásainak megfelelni kényszerülő "versenyállamok" számára, vagy az történik-e, mint a bűvészinas esetében, amikor a racionális világuralom programjának követése – főleg a többi bűvészinassal folytatott küzdelem következtében – általános katasztrófába torkollik.

A "racionális világuralom" követésének programja

A múltban a környezeti ártalmak csak lokális vagy regionális hatással bírtak, mert az ember hozzáférése a globális forrásokhoz csak nagyon szűk keretek között volt lehetséges. Az athéni szmog, a szennyvízgondok és a bűz Rómában, a faállomány pusztulása és az ebből fakadó karsztosodás a Balkán-hegységben, a kultúra hanyatlása a Húsvét-szigeteken mind a regionális ökoszisztémákba történő durva beavatkozás következményei voltak, ezek azonban alig érintették a Föld ökoszisztémájának működését. A racionális világuralom csak az újkorban válik globális elvvé, amikor több elvetélt kísérlet (pl. a vikingek próbálkozásai) után az Ibériai-félsziget "marinheiro"-inak sikerült a "Pangea kontúrvonalait" (Crosby), azaz a valamikor egységes őskontinens kontinentális részei között húzódó óceáni vízválasztókat Európa felől átlépni. Elfoglalták és gyarmatosították az óceán túlsó felén létrejött "neo-európai" kolóniákat, és alávetették őket a belső és külső természettel való bánásmód európai formáinak. Egyébként is, nemcsak emberek vándoroltak e távoli területekre, hiszen magukkal vitték állataikat, növényeiket és betegségeiket is, amelyek részben ugyanolyan feltartóztathatatlanul és ellenségesen vették birtokukba a földet, és tették ellenségeikké a többi élőlényt, mint ahogyan azt a "teremtés koronái" korábban tették (részletesen l. Crosby ). A világ erőszakos europaizálása során erőteljesen csökkent a fajok eredendő sokfélesége is, és mindezek következtében az evolúció pályája is europaizálódott a nagy felfedezések óta.

A korábbi évszázadokkal ellentétben ma már a világ minden régiója belekerült a térbeli expanzió és az időbeli növekedés gazdasági elveinek bűvkörébe. Nincsenek már fehér foltok a térképen, a "civilizált" nemzetek köre, a "charmed circle" már nem a "civilizálatlan világtól" való elhatárolódásában definiálódik, amely világba Sir Thomas Holland a 20-as években még Kínát és Perzsiát is besorolta (Rigaux, 388.).

A modern kapitalista termelési mód az ipari forradalommal indul virágzásnak. Amikor a fosszilis energiahordozók (kezdetben a szén, aztán a kőolaj) már nemcsak a főzéshez és fűtéshez, hanem a munkavégzéshez szükséges energia előállításához is rendszeresen alapul szolgálnak, a természet által behatárolt biotikus energiákat – megint csak a természet adta lehetőségek kiaknázása által – jelentős mértékben növelni lehet.² Az energiaátalakító-rendszerek (ide tartozik a gőzgép is), amelyek először is a szénben (majd később a kőolajban) tárolt energiát hasznos energiává alakítják át, másodsorban pedig sokkal több hasznos energiát termelnek (szenet bányásznak a földkéregből), mint amennyi inputot belefektetnek, elsöprik a termelékenység emelése elől az elháríthatatlannak tűnő akadályokat. Az ember és az állat biotikus, "endoszomatikus" ereje természettől fogva korlátozott. Egy ökör, egy ló, de az ember sebessége sem emelhető az állati vagy emberi léptékkel mérhető szint fölé, még ha a világrekordok utáni hajsza ezt célozza is. A fosszilis energiahordozók, az "exoszomatikus erők" (Lotka) felhasználása tehát hatalmas előrelépést jelentett a sebesség növelésében, a térbeli mobilitásban és hatótávolságban, a munka termelékenységének, a termékmennyiségnek és ezáltal a "nemzetek gazdagságának" emelésében. Nicholas Georgescu-Rhoegen (1986) ebben az összefüggésben a termelékenység növelése módszereiben lezajlott "prométheuszi forradalomról" beszél, amelyet az – európai, majd a neo-európai – emberiség az energiarendszer, a termelési mód és a társadalmi szerveződés átalakításával megvalósított. Marx a "Tőke termelési folyamata" című elemzésében bemutatja, hogyan teszi lehetővé a meghajtógépek, erőátviteli berendezések és szerszámgépek együttese a "nagy iparban" a munkának a tőke alá történő, már nem csupán formális, hanem valódi alárendelődését a relatív értéktöbblet termelése érdekében (MEW 23. 331.). Az alapelv a munka termelékenységének emelése; ennek megvalósítása egyrészt a fosszilis energiahordozók feletti rendelkezést előfeltételezi, másrészt azt a képességet, hogy ezeket az energiaforrásokat az egy munkásra jutó termelés növelése érdekében ésszerűen fel tudják használni. Ebben a folyamatban a társadalom is átalakul. Az energetikai forradalom egyben társadalmi forradalom is.

Csak ettől kezdve lehet igazán világuralmat gyakorolni. "Hódítsátok meg a Földet!"- szólt korábban az isteni ige, amelyet azonban csak emberi módon, azaz tökéletlenül lehetett megvalósítani. Napjainkra azonban az isteni ige valóság lett, mert megvalósíthatóvá vált. Az a szabály, hogy az idő minden egyes egysége egyben a nyereség része is, és hogy ebből fakadóan "az idő: pénz", olyan meghatározó elvvé válhat, amely a társadalmi változást a forradalmon kívüli időszakokban is gyorsítja. A tőke törekszik a körforgási idő nélküli körforgásra (Marx MEGA II 1.2. 543.), tehát egy térben kötetlen gazdaságot és társadalmat igényel, amelyet a neoklasszikus modellek oly magától értetődően és ebből következően oly kritikátlanul előfeltételeznek. Semmi sem marad állandó. Egy statikus vagy komparatív-statikus elmélet teljesen alkalmatlan ennek az újnak a megragadására: a változás normalitássá válik, a folyamatosság pedig stagnálást, krízist jelent. "A pre-indusztriális világot egyfajta meghatározó folyamatosság jellemezte, még az olyan nagy fordulatok ellenére is, mint a római birodalom, az iszlám vagy a kínai dinasztiák felvirágzása és bukása… Ez a folyamatosság szakadt meg 1750 és 1850 között." (Cipolla, 2.). Ezentúl a változás az alapelv, amely minden egyes embertől állandó alkalmazkodási képességet követel. A világuralom őrültsége, tragikuma és végzete ugyanis abban rejlik, hogy senki sem talál nyugalmat benne. Az örök nyughatatlanság, az otthon melegének elveszítése (Bloch értelmében), a szociális kötődések felbomlása a világuralom győzelmének fonákját adják. A flexibilitásról, mobilitásról és deregulációról folytatott jelenkori vitákban a folyamatos változás, valamint a rugalmas, mobil, érdekektől mentes alkalmazkodóképesség erénnyé, követésre méltóvá válik. A társadalmat azonban megfosztják szociális összetartó erejétől, ha a térbeli kötődést és az időbeli rutint elnyomják, lehetetlenné teszik. (Klauss, 1989., Klauss, 1990). Ezáltal olyan szabadon lebegő társadalmi erők keletkeznek, amelyek könnyen rendelkezésére állhatnak a populista és autoriter behatásoknak.

A világ egységes gazdasági és ökológiai térré, globális bazárrá vált, amelyben mindenütt, ahol megvan a szükséges pénzzel rendelkező vásárlóerő, könnyen megvásárolható az a citrom, amelyről Goethe még mint távoli országok gyümölcséről álmodott. Ez jelenti a törést a hosszú "előtörténettel" szemben, amely az ipari viszonyok profanitása következik.

Pénz és szén szövetsége

A "világuralom racionalitása" nemcsak a termelőerőkre bukkan rá, amelyek segítenek a puszta ötlet vagy az isteni ige történelmet megformáló realizálásában. Sokkal inkább arról van szó, hogy a társadalmi formák átalakítása a "prométheuszi forradalomnak" történelmileg lökést adjon. A pénz itt a gazdaság meghatározó társadalmi formája és médiuma. A "pénz kvantitativizmusa", amelyet Arisztotelész még erősen kritizált a társadalmat széthúzó hatása miatt, jól láthatóan bontakozik ki, amikor az anyag és energia technikailag változó rendszerei az "oikosz" és a "polisz" időbeli és térbeli határait messze maguk mögött hagyják, és az emberi és állati (endoszomatikus) energiát (exoszomatikusan) megsokszorozzák. A modern pénzgazdálkodás számára, amely már a 14. században létrejött a felső-itáliai városokban, a prométheuszi forradalom fosszilis energiahordozói olyan hajtóerőt jelentettek, amely a mai globális pénzügyi spekuláció hetedik mennyországába emeli. A 20. század szállítási és kommunikációs csatornáinak segítségével a pénz és tőke térbeli és időbeli dinamikája előtt szélesre tárulnak a kapuk. Az akadályt képező szállítási és kommunikációs költségeket minimálisra redukálják, amikor szén és pénz egy életre szóló szövetséget kötnek (legalábbis az ipari társadalmakban). Fosszilis energiahordozók nélkül nem lenne sem kapitalista termelési és felhalmozási folyamat, sem modern monetáris világpiac. Hogyan is lehetne különben a másodperc töredéke alatt dollármilliárdokat Hong Kongból New Yorkba, vagy Tokióból Londonba eljuttatni? És csak azért, mert idő és tér lassan szinte megsemmisül a "technikai haladás" révén (úgy, hogy a gazdaságot büszkén, de meggondolatlanul már "virtuális" világként emlegetik), kell a La Plata, a Rio Grande, a Rajna, a Po és a Volga között elterülő "telephelyeknek" nagyon is valóságos teljesítményeket – bérköltségek, infrastruktúra, az állami hatóságok hozzáértése stb. – felmutatniuk, hogy megkaparinthassák a "virtuális" pénzügyi piac szabadon befektethető forrásait.

Ha nem létezne az a lehetőség, hogy a munka termelékenysége a fosszilis energiahordozók és a technikai rendszerek révén egy megfelelő társadalmi forma keretein belül növelhető, azaz ha nem létezne a gazdasági növekedés, akkor a hitelbe adott pénz kamatának beszedése nagyon hamar felemésztené az adós gazdasági alapjait. Nem is létezhetne tartósan kamat, ha nem sikerülne gazdasági többletet produkálni és ezt mennyiségileg emelni, miközben a minőségi termelési feltételeket a "relatív értéktöbblet termelésénél" forradalmasítják. A többlet a kapitalista viszonyok között értékként kerül a felszínre (értéktöbblet), de materiális oldalától nem válik el. Mert az "érték hordozója" Marx szerint a "használati érték". Az összefüggés meglehetősen közvetett, de létezik. A monetáris mennyiségeknek a reál- (és társadalmi) viszonyokhoz való kötődése a központi eleme Arisztotelész, Augustinus és Aquinói Szent Tamás intő szavainak a kamat társadalomromboló hatásával kapcsolatban (innen a máig érvényes kamatszedési tilalom az iszlámban). Amint azonban megszűnik a biotikus energia korlátozottsága a fosszilis energiahordozók megjelenésével, egyszerre lehetséges a szerves növekedési folyamat üteméhez és korlátaihoz immáron nem kötött termelésbővülés és a (monetáris) többlet megcélzása is. A kamatokat fel lehet emelni, és ki is lehet őket fizetni, anélkül, hogy a közösség társadalmilag szétzilálódna, vagy az egyén anyagilag csődbe menne. Pontosan ellenkezőleg, a kamat gyakorolja a "monetáris költségvetési restrikció" szerepét, és ezzel stimuláló hatást gyakorol a termelésre: a hitelfelvevőt a munka termelékenységének fokozására, tehát technikai, munkaszervezeti és menedzsment-stratégiai innovációra kényszeríti. A fosszilis energiahordozók és a pénz a kapitalizmus társadalmi formációjában szinergikus kapcsolatba lépnek, kölcsönösen emelik egymás dinamikáját. Pénz nélkül a szén és a kőolaj még a földkéreg alatt pihenne, és a fosszilis tűzelőanyagok nélkül a "pénz kvantitativizmusa" ártalmatlan tündérmese lenne.³

A 18. század "prométheuszi", ipari és energiagazdálkodási forradalma után időbeli eltolódással egy világméretű nyersanyag- és energiagazdaság alakul ki. Míg a premodern időkben az emberek csak térben korlátozott mértékben voltak képesek az energiahordozók (elsősorban fa) szállítására (Debeir), és emiatt "telephelyeiket" is az energiahordozók elérhetősége határozta meg, a kapitalista társadalmak a világ minden tájáról képesek nyersanyag- és energiaigényüket biztosítani, hogy aztán a nagy energia- és nyersanyagátalakító központokban a használati értékek olyan formáit alakítsák ki, amelyek megtöltik a "modern jóléti társadalom" kirakatait és megvalósítják a "nemzetek gazdagságát". Az energiamultik a "global sourcing" segítségével ehhez az irányvonalhoz kötötték stratégiáikat. Ez azonban a hosszabb időn keresztül történő tárolás lehetőségét, a könnyű szállíthatóságot, és a primer, szekunder, valamint a végső energiák egyszerű átalakíthatóságát (pl. a szenet hővé, mozgási energiává, vagy fordítva, a mozgási energiát hőenergiává és elektromos energiává) előfeltételezi. Ezeket a feltételeket a fosszilis energiahordozók tökéletesen teljesítik. Mivel a lelőhelyekhez való hozzáférés az egész világon biztosított, ezért az ipari telephelyek kiválasztása már nem a nyersanyag-ellátottság, hanem más kritériumok függvénye. A "just-in-time" vagy a "lean production" rendszerei csak akkor váltak megvalósíthatóvá, amikor a nyersanyag-gazdaság nemzetközivé vált, és a termelő-, illetve kitermelőhelyek közötti ellentét kialakult. A "versenyző állam" szén hiányában nem tudná eljátszani szerepét, legyen bármennyi pénze. A modern ipari rendszereknek az emberiség történelme szempontjából oly hatalmas fellendülése akkor vált lehetségessé, amikor a társadalmak abban a helyzetben voltak, hogy a technikát és a társadalmi intézményeket rendszerbe tudták foglalni, és a rizikómenedzsment kihívásainak az exoszomatikus energia segítségével meg tudtak felelni (ehhez l. Altvater, 1992. 47.). Rizikó csak akkor állhat fenn, amikor az energiapotenciált olyan célirányos munka érdekében koncentrálják, amely extrém mértékben meghaladja az emberi léptéket, és ezáltal kizárólag komplex technikai apparátussal és átfogó társadalmi előkészületekkel lehet folyamatos ellenőrzés alatt tartani.

A globalizálódás azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy a modern ipari rendszerek fejlődése egyszerre és egyenletesen megy végbe, vagy hogy integrált kitermelő- és termelőrendszerek jönnének létre. A 20. század második felének "világrendjét" sokkal inkább az az ellentét jellemzi, amely egyik oldalról a fejlett, északi ipari társadalmak magas versenyképességű nyersanyag- és energiaátalakító rendszerei, másik oldalról pedig a kevésbé fejlett országok déli nyersanyagkitermelő rendszerei között fennáll ("szintrópia-szigeteknek" nevezi Hans Peter Dürr a koncentrált nyersanyagok tárolóhelyeit). Egyáltalán nincs biztosítva az, hogy pontosan azoknak az országoknak és régióknak van a legjobb esélyük a gazdasági jólét megteremtésére, amelyek nyersanyagban gazdag területekkel rendelkeznek. Míg a 19. században a nyersanyagban való gazdagság még a telephely hatalmas előnyének számított, addig a 20. században kialakult munkamegosztás azoknak az országoknak kedvezett, amelyek nem voltak rászorulva a nyersanyagexportra, hanem technikai és szervezeti innovációk, valamint kvalifikált munkaerő segítségével képesek voltak előrenyomulni a világpiacon. Ezen alapul már évtizedek óta az európai ipari országok versenyképessége, ezért hozzák fel mostanában példaként Ázsia "dinamikus gazdaságait" (Japánt, később Dél-Koreát és Tajvant). A nyersanyagban gazdag és nagy területtel rendelkező országok, mint Argentína és Brazília – de a jövőben akár Oroszország, Kazahsztán vagy Ukrajna – ezzel szemben a területükön elterülő "szintrópia-szigetekkel" inkább a világ többi részének ipari rendszerváltásához járulnak hozzá, és csillapítják azok energiaéhségét, ahelyett, hogy saját – nem létező vagy harmatgyenge – iparukat látnák el. Az exportált energiahordozók révén az ipari országok számára lehetőséget adnak arra, hogy azok megtartsák és emeljék jólétük színvonalát, miközben a kitermelt nyersanyagok után csak "fekete űr" marad.

Kitermelés versus termelés

A fejlett ipari világ rendjének a kitermelő-vidékek "rendetlensége" felel meg (l. ehhez Altvater, 1992 és 1993). A nyersanyagtermelő országoknak sikerül az "árrendszer átható erejét" (Innis, 252.) a belső cserearányok kialakításához úgy felhasználni, hogy a munka és a tőke a nyersanyagszektorból az iparba irányul. Az ipari termékeket versenyképesen kellene előállítani és a világpiacon eladásra kínálni, hiszen csak ekkor volna gazdasági értelme a tényezők átáramoltatásának a kitermelőszektorból a termelőszektorba. Azok a régiók és nemzetek azonban, amelyek az "alapvető termékek" kitermelésétől és piacra dobásától függnek, hátrányba kerülnek, mert megfelelő gazdaságpolitikával meg kell oldaniuk azt a kettős problémát, miszerint adott világpiaci cserearányok (terms of trade) mellett a belső terms of trade-et úgy kell kialakítani, hogy az képes legyen a feldolgozóipar "szisztematikus" versenyképességét a nemzetgazdaságon belül a nyersanyagszektorral szemben, a világpiacon pedig a többi konkurráló feldolgozóiparral szemben fenntartani. A "szisztematikus versenyképesség" tehát mindig egyszerre vonatkozik az ágazaton belüli és az ágazatok közötti konkurrenciára. Ez a tény gyakran elkerüli a versenyképességet elemzők figyelmét.⁴ A legtöbb elemzésben az ágazaton belüli verseny áll előtérben a más országokból, telephelyekről származó, egymással összehasonlítható termékek: például a japán autók német, amerikai, olasz autókkal szemben; a brazil érc az ausztráliai érccel szemben. Sokkal nehezebb a helyzet akkor, amikor egy bizonyos országban az ágazatok közötti, tehát a nyersanyagszektorból a feldolgozóiparba irányuló tényezőáramlás okait kell megragadni, ennek magyarázata és részletes kifejtése azonban itt nem lehetséges.⁵ Érdemes lenne az iparosítás és a modernizáció endogén és exogén akadályairól folytatott fejlődéselméleti vitákba a versenyképesség elméletének néhány "újkeletű" észrevételét is beilleszteni, természetesen az egyre keményebbé váló ökológiai szigorítások figyelembe vételével.

Azt, hogy a nyersanyagokban gazdag, erőforrásokat kitermelő országok és az erőforrásokat felhasználó ipari országok közötti fejlettségbeli különbségek egyáltalán ilyen problémává váltak, elsősorban a termelés és fogyasztás normáinak és eszményképeinek teljes körű, a kommunikációs média által megvalósított globalizációja okozta. A fejlődés ma már nem "csak" egy "nemzetgazdaság" termelőerőinek kihasználása a nemzeti cél érdekében, mint ahogy azt 150 évvel ezelőtt Friedrich List a Smith és Ricardo által fémjelzett, a klasszikus kozmopolitizmus jegyében zajló szabadkereskedelem "komparatív költségelőnyeivel" szemben támasztott nagy elvárásokkal szemben kifejtette. A fejlődés ma a globális rend ígérete, a termelés és a fogyasztás globális modelljének példaképe. Az alulfejlettség ebből kifolyólag tehát nem csak azért probléma, mert alacsony az egy főre jutó jövedelem más társadalmakhoz képest, hanem azért is, mert a siker kritériuma, a modernizáció és az iparosítás a világ sok táján egyáltalán nem járt sikerrel. A szabványok, a normák és az értékek ráadásul könnyen változnak. A lécet – és ez is a modell kifejeződése – a versenyben legsikeresebbek mindig magasabbra és magasabbra teszik. A pénz említett kvantitativizmusa a nemzetközi verseny szabályait és dinamikáját is meghatározza. Semmi sem marad úgy, ahogyan volt, minden versenyző kényszert érez arra, hogy átugorja a lécet, sőt hogy még magasabbra helyezze. A verseny szelleme áthatja az állami politikát is, az állam "versenyző állammá" (J. Hirsch) válik, és a "telephelyek versenyképességének" védnökeként lép fel, amely telephelyek között azonban a kitermelőközpontok és -régiók általában nem a legjobb pozíciókat foglalják el.

A verseny és a globális ökoszisztéma terhelhetősége

Van-e köze ennek az egésznek a globális ökológiához? A versenyképesség és a fejlődésben elért sikerek a termelés bővülésében (a felhalmozás "aranykorának" bizonyos feltételei mellett a foglalkoztatás növelésében is) öltenek testet. A pénzben mért nemzeti termék növelése csak akkor lehetséges, ha az anyag- és energiainputok felhasználása is nő – még az energiafelhasználás hatékonyságának javulása esetén is.⁶ Így formálódik – az erőforrások szűkössége mellett – a globális rend másik problémája: A termelési és fogyasztási szférában végbemenő anyag- és energiaátalakítási folyamat során keletkező melléktermékek elhelyezése megterheli, sőt túlterheli a folyós, gáznemű és szilárd halmazállapotú káros anyagokat elnyelő természetes tározókat. Ezek a tárolók ugyanolyan véges kapacitásúak, mint azok az erőforrások, amelyeknek a kívánt használati értékké történő átalakítása során ezek keletkeznek. A kérdés tehát az, hogy "nem kellene-e komolyan venni azt, hogy talán az energia- és a tárolási probléma mégis növekedést gátló hatású lehet" (Wissenschaftlicher Beirat, 158.). A globális rend ökológiai problémáját tehát egy "forrás"- és egy "tárolás"-problémára lehet felosztani. Az első alkotta a modern ökológiai viták kezdetén a fő problémát, és a Római Klub jelentésének is ez alkotta gerincét. A második kérdéskör később került felszínre, de lehet, hogy fontosabb, mint az előző. Itt kell azonban figyelembe venni azt is, hogy az egyes konkrét esetekben ez a megkülönbözetés nem mindig bizonyul megfelelőnek. Az erdők például források, hiszen a fa (az erdő egyéb nyersanyagforrásaitól eltekintve) alapanyagként és energiahordozóként is felhasználható. Ugyanakkor az erdő a széndioxid-kibocsátás fő elnyelője is, hiszen a biomassza által beépül a növekedési folyamatba. Mindezeken kívül pedig az erdők – és különösen a trópusi esőerdők – életteret biztosítanak az élőlények sokaságának.

A globális ökológiai probléma ebből következően elvben hármas természetű: 1. A kimeríthető, véges forrásokat az emberiség az utolsó cseppig kifosztja, a kimeríthetetlen, megújítható forrásokat pedig messze regenerációs képességükön túl (ki)használja. 2. A természetes elnyelőket olyan mértékben terheli, hogy a felvevő- és a regenerációs képességük már felmondja a szolgálatot. 3. A források és az elnyelők túlterhelésével az élőlények élettere megsemmisül, ők pedig nem képesek az emberhez hasonlóan olyan "exoszomatikus eszközök" kiépítésére, amelyek segítségével egy, a megváltozott környezeti feltételekhez igazított, "második" természetet lehet kiépíteni. Ha a "környezetek" változása gyorsabban következik be, mint ahogy a belső természet ahhoz alkalmazkodni tudna, akkor a fajok kipusztulnak, "méghozzá legalább ezerszer nagyobb arányban, mint ahogy ez a természet által vezérelve az elmúlt 65 millió év alatt történt" (Wissenschaftlicher Beirat, ⁷.). A katasztrófa pontosan abban rejlik, hogy az időbeli játéktér annyira beszűkül (többek között az időben és térben gyorsuló és hódító imperializmus következtében), hogy teljesen kudarcot vall minden erőfeszítés, amely a radikálisan megváltozott környezethez való alkalmazkodásra irányul.

A globális ökoszisztémák túlzott kihasználása a kapitalista, személyi birtokláson alapuló társadalmakban érvényesülő "játékszabályok" alapján annak az eredménye, hogy a résztvevők saját racionális érdekeiket követik. A "játék" végül a "köz tragédiájává" fajul: az egyéni racionalitás nemcsak kollektív irracionalitásba csaphat át (ennek a témának szentelik magukat a társadalomtudományok születésük óta). A többi, ugyanolyan individuális és racionális érdekektől vezérelt szereplő közötti érintkezés, és a korlátozott erőforrásokhoz és elnyelőkhöz való közös hozzáférés (ami azt is jelenti egyben, hogy az egyéni cselekedet minőségileg és mennyiségileg is mások számára folyamatosan változtatja ezeket, és ez már önmagában is megkérdőjelezi a szereplő individualitásának feltételezését) még az egyéni érdekek érvényesítését is csak átmenetileg teszi lehetővé, vagyis csak addig, amíg a források korlátai nem lesznek érzékelhetőek, amíg a teherbíróképesség nagyobb mint a terhelések összege.

Mindez azonban a fejlődés igénye és a konkurrencia által stimulált termelésnövekedésnek megint csak határokat szab, amely határoknak tulajdonképpen az exoszomatikus energiákhoz való visszanyúlással áthidalhatónak kellene lenniük: ezek a teherbíróképesség, a globális ökoszisztémák terhelhetőségének határai, "a termelés és fogyasztás ökológiai mértékének" határai. Az exoszomatikus gépezetek, amelyek felhasználóik korlátozott endoszomatikus erőit megsokszorozzák, szintén problémát okoznak: ugyanúgy önállósítják magukat, mint a bűvészinasok varázspálcái. A fejlődés eddigi menete "az árrendszer átható erejének", a pénz dinamikájának és a piacok innovációs potenciáljainak logikáját követte. Az ebből a logikából levezetett szabályok és eljárási alapelvek nem alkalmasak a "globális köz" túlságos kihasználása problémájának elkerülésére, vagy amikor már fennáll a probléma, megoldásokat felmutatására annak megszüntetésére. A modern (kapitalista) társadalmak az előtt a nem túl örömteli alternatíva előtt találják magukat, hogy rendelkeznek ugyan egy kigondolt monetáris, gazdaságilag hatékony piaci árakon alapuló szabályozási rendszerrel, amely azonban sajnos teljesen alkalmatlan olyan szabályok kialakítására, amelyek a természettel való anyagcserét és az ezzel kapcsolatban felmerülő globális ökológiai problémákat kezelni tudná. Minél tovább tart a "világuralom racionalitása" programjának követése, annál inkább bebizonyosodik, hogy a világot valóban uralni lehetetlen, mivel "egy olyan társadalomról, amely nem veszi figyelembe a természet átalakításának következményeit, aligha mondhatjuk, hogy valamennyire is uralja a természetet" (Grundmann, 109.).7 Ha először is léteznének az ökorendszer terhelhetőségének határai regionális és globális szinten, másodsorban, ha a "világuralom racionalitása" a kapitalista termelési mód eszközeivel a források és tározók terhelése nyomán túllő a terhelhetőség határain, ha ezáltal harmadsorban az ökológiai válságok elkerülhetetlenné válnak, negyedsorban akkor merül fel csak a kérdés, hogy hogyan lehet másképp szabályozni az emberek, a társadalmak és a természet közötti anyagcserét globális szinten.

A természet igényeinek racionalizálása – "feltartóztatás"

Elméletileg két válasz létezik az ipari termelési és fogyasztási folyamat által igényelt erőforrások korlátozottsága, illetve a mérgező gázok, szennyvizek és hulladékok elnyelőinek túlterheltsége folytán felmerülő kihívásokra. Az egyik válasz egyszerűen a "feltartóztatás" (containment) (Sachs), ami nem más, mint az erőforrások és a természetes elnyelők túlzott kihasználásának korlátok közé szorítása Délen, a Harmadik Világ országaiban azért, hogy az északi privilegizált országokban folytatódhasson a bejáratott termelési modell és a szívekhez oly közel álló "life style". A globalizált ipari társadalom ökológiai költségeit tehát szintén "externalizálják" egy olyan világban, amely éppen a kapitalista értékesítési logika térbeli és időbeli dinamikája alapján egyre "kisebb" lesz, és ezáltal kizárja az externalizálás lehetőségét. A széndioxid-kibocsátás nem képes olyan üvegház-hatást létrehozni, amely csak a Föld déli féltekéjén érvényesül, és a felmelegedés a Földön mindenütt hat. Nemcsak az Antarktisz felett van ózonlyuk, hanem az Arktisz felett is, és a fajok kiirtásának következményei az élet evolúciója szempontjából minden embert, sőt minden élőlényt is érintenek, nemcsak ma, hanem évezredekkel később is. Bár az érintettség nem egyenlően oszlik meg (erről a későbbiekben még szólunk), de nincs a Földön olyan ország, régió, amely kibújhatna ez alól. A pénzügyi kompenzáció (például egy, a forrásait tekintve egyre kevésbé elégséges "Globális Környezeti Alapon" keresztül) nem sokat segít, inkább részét képezi a megoldandó problémáknak. A megosztott világ, a korlátozási kísérletek "globális apartheidjének" modellje hosszú távon nem csak ökológiai szempontból nem lehetséges.

A "feltartóztatás" a záróvonal stratégiája: elismeri, hogy a térbeli-időbeli expanzió lassanként már rendíthetetlen falakat dönget, így a privilegizáltaknak igényeiket meg kell védeniük a "kielégítetlen" nemzetekkel szemben. Noam Chomsky könyvében az 500 éves tőkés világrenddel kapcsolatban Winston Churchillt idézi, aki – a vesztfáliai rend gondolatmenetéhez hűen – az "éhes nemzetek" veszélye kapcsán egyértelműen területi kielégítetlenségről beszél, és korlátok közé szorításukat a már "elégedett nemzetek" védelmével indokolja (Chomsky, 9.). A "kielégítetlenekkel" szembeni containment ma már más, meta-territoriális, ökológiai dimenziót kapott. A kapitalista fejlődés korábbi korszakaihoz kapcsolódó térbeli-időbeli rezsimekhez képest a különbség teljesen nyilvánvaló. A kapitalizmus korai időszakának kolonializmusa a fehér foltokat igyekezett meghódítani, alávetni és kizsákmányolni; gyarmatokként próbálta őket a kapitalista nemzetállamok bűvkörébe bevonni, miközben azok nem voltak elég civilizáltak ahhoz, hogy ne ártsák magukat a gyarmatosított kontinensek dolgaiba. A 19. és 20. század imperialista államai minden erőfeszítést megtettek azért, hogy a már területileg felosztott világot térben újrastruktúrálják – e vállalkozásuk során háborús konfliktusokba keveredtek, amelyek aztán a világháborúkban csúcsosodtak ki, hiszen a hegemónia megszerzéséért és a világ új rendjéért folyt a harc. A nemzetállamok voltak azok, amelyek a hatalom territoriális (és államnemzeti, és ezáltal mindig rasszista alapú) kiterjesztésében részt vettek, és így a vesztfáliai rendet, amelynek az erőket kellett volna egyensúlyoznia, végleg romba döntötte. A korlátozás stratégiája, tehát nem a territoriális kiterjesztés, hanem a gazdasági, politikai és társadalmi elszigetelés stratégiája a Föld teljesen új térbeli szerkezetét hozza magával. Az elmúlt évtizedekben, a háború utáni rend során kialakult és a nemzetközi rendszer struktúráiba belevésődött privilégiumok tovább élnek. A jómódú társadalmak igyekeznek biztosítani a forrásokhoz és az elnyelőkhöz való hozzáférést, de az ökoszisztéma felismert határai miatt gondjuk van arra, hogy a korlátozások mindenekelőtt a másiknál jelenjenek meg. Azt az elvet, hogy a Föld természeti forrásaira mindenki egyenlő mértékben igényt tarthat, hogy a szükségletek és a kielégülés lehetőségei mindenki számára egyenlőek, felváltja egy olyan elv, amely a korlátozott ökoszisztéma használatának kiadagolását hirdeti. E kiadagolás során az emberiség egy kis része nagy mértékben részesedik a forrásokból, míg az emberiség nagyobbik fele csak kis hozzáférést kap azokhoz. A kiadagolási folyamatot az ármechanizmus vezényli (hiszen azok a G7-állampolgárok, akiknek az egy főre jutó éves jövedelmük 20000 USA-dollár körül van, sokkal nagyobb részt hasíthatnak ki, mint azok a G77-állampolgárok – azaz a 77 fejlődő ország lakosai -, akiknek az egy főre jutó éves jövedelme alig teszi ki az 500 dollárt), amit az "új világrendben" politikai és katonai eszközökkel tökéletesítenek. Miközben az ármechanizmus és a piac által megalkotott kiadagolás önmaga által és procedurálisan is legitimálásra kerül, a politikai és katonai beavatkozások különleges legitimációjára van szüksége, amelyhez többek között azok a kísérletek is tartoznak, amelyek az ENSZ-nek új alapokat hoznának létre.

Az ipari társadalom termelési módja és életformája "oligarchikus javaknak" (Harrod, Hirsch) számítanak, mert nem elérhetők a Föld minden lakója számára. Az ipari társadalomban paradox módon – mert tulajdonképpen az ipari társadalom "jóléte" hatalmas lehetőségeket rejt magában, hogy az emberi képességeket az egyenlőség jegyében újraossza – nem lehet megvalósítani azt, hogy minden kontinens, kultúra és faj egyenlő hozzáféréssel rendelkezzen a Föld erőforrásaihoz annak érdekében, hogy a nagyon is különböző igényeiket ki tudják elégíteni, és hogy az életesélyeknél és a jövedelmek elosztásánál igazságosság valósuljon meg.

A legfejlettebb világban jelenleg előszeretettel alkalmazott ipari modellre építve nem lehet "igazságos" világrendet létrehozni. De nem létezik olyan társadalmi mechanizmus sem, amely a gazdaság és társadalom alapelveit (költségvetési szigor, profitelv, az egyéni jólét legitimáló ereje, verseny) megőrizve képes lenne a globális erőforrásokhoz való hozzáférést korlátozni. Az ökológiai válság egy civilizációs válság méreteit kezdi ölteni (Anders). Az ökoszisztéma megőrzését nem lehet megalapozni, ha nem történik változás a termelés és a fogyasztás módjában, amelyek a természethez való hozzáférés egyenlőtlenségének alapját alkotják. Ha tehát a földgolyó ökológiai lepusztulását sajnálatra méltónak találják, és ezzel egy időben a világrend vezérelvei a "történelem végén", a piacot, a tőkefelhalmozást, a parlamenti demokráciát megkérdőjelezhetetlennek nyilvánítják, akkor az ökológiai érvek konzervatív, autoriter felhangot kapnak, ami sok ökológiai vita sajátja.⁸ Fordított esetben azonban megmutatkozik, hogy az ökológiai diskurzusok igénylik a társadalmi igazságosság normáira való hivatkozást. Mert ha a természettel szemben támasztott igények adagolása elkerülhetetlen, és ha jó ok van arra, hogy ezt ne a piac ármechanizmusa irányítsa, akkor az ökológiai egyenlőség valamely elméletéből kell azokat a kritériumokat levezetni, amelyek azonban természetesen jobb híján csak feltevésként léteznek (vö. Ely).

"Fenntarthatóság" – hamis ígéretek?

Ha más választ keresünk az ökológiai kihívásokra, akkor elképzelhető lenne egy olyan rendszer, amely egyenlő elosztást biztosítana a Föld globális forrásaihoz és károsanyag-elnyelőihez való hozzáférési jogokat illetően. Ebben az értelemben a Rio de Janeiro-i konferencia sokak által a rendszer-kialakítás egyik jelentős mérföldköveként értelmezhető (Buckmeier, Simonis, Rowlands), mert ez az UNCED-konferencia a természettel folytatott anyagcsere globális szabályozását célzó más egyezményeknek elébe ment. Egy dolgot emel ki: a "feltételesség" egy olyan formáját, amely a feltétel nélküli szabadkereskedelmet és a szabad vállalkozói kezdeményezést bizonyos mértékig hosszú (de nem túl hosszú) pórázra engedi, anélkül, hogy szót emelne a nemzetállami protekcionizmus elve mellett – amely a nemzetállamok 19. századi világrendjének idejéből származik, még ha ma is van némi aktualitása. Ide tartoznak a ritka növény- és állatfajok védelméről szóló egyezmények (így az 1975-ös "Washington Agreement"), a Bécsi és Montreali FCKW-Konvenció (1985, illetve 1987), és az ezekkel kapcsolatos londoni és koppenhágai utóegyezmények (l. Wissenschaftlicher Beirat, 20.), a Baseli Hulladékegyezmény (1989), amelyet 1994 márciusában Genfben jelentős mértékben szigorítottak, a tokiói és yokohama-i Tropical Timber Trade Organization, és végül a Rio-ban elfogadott és azóta már ratifikált szén-dioxid konvenció, valamint a kevésbé kötelező érvényű egyezmény az erdők védelméről és a fajok változatosságáról, amit szintén Rio De Janeiro-ban írtak alá. Túlzás lenne ezeket az egyezményeket és a környezettel kapcsolatban eddig megszületett mintegy 170 nemzetközi szerződést (l. French, Petersmann, OECD 1991 – ebben a környezettel kapcsolatos multilaterális egyezmények listája is megtalálható) már a fent említett elemekkel rendelkező "rendszer" alappillérének tekinteni, amely a nemzetközi szereplők környezetpolitikai cselekvésének irányát, célját és kereteit megszabná. Egy nemzetközi környezetvédelmi rendszer kialakulásának újszerűsége abban rejlik, hogy a természettel folytatott anyagcsere szabályozása már nemcsak kizárólag a világpiaci árak kérdése, de nem is a már nem igazán szuverén nemzetállamok magától értetődő kompetenciájába tartozik, és a társadalmak közötti ökológiai kiegyenlítődés elemeinek csíráit tartalmazza.

Milyen irányba hathatnak a globális erőforrások és elnyelők használatának politikailag meghatározott (tehát már nem egyedül az ár által definiált) határai, hol kell meghúzni és felállítani őket, és hol kell őket tudatosan ellenőrizni? A terület felett határokat húzni és ellenőrizni őket a szuverén nemzetállamok privilégiuma. A nemzetállamok behatárolt és körülkerített területe azonban sokféle, nem utolsósorban ökológiai behatásnak van kitéve. Melyek a határtalan kozmopolita szabadkereskedelem határai? Csak a pénz költségvetési restrikciója lehet az, tehát nem területi-térségi, hanem (gazdasági értelemben) funkció-térségi határ (e különbségtételhez l. Altvater, 1987.). Csak kereskedelmi szankciókat lehet kivitelezni, amelyek a nemzetközi kamatlábakhoz viszonyítva rentábilisak, profitábilisak. A természetes erőforrások használatának határait, például a káros anyagok kibocsátását a légtérbe nem lehet nemzetállami keretek között megragadni vagy költségvetési megszorításoknak alávetni. Azok a kísérletek, amelyek ilyen irányba mutatnak, vagy azon buknak meg, hogy területileg nem lehet őket behatárolni, vagy azon, hogy a rentabilitási és profitelv követése pontosan az externalizálást szolgálja. Egy terület gazdasági, ökológiai, katonai, etnikai alapon biztosított használati jogok alapján történő "zónásítása" belső határok felállításával egyrészt a területi szempontú és a gazdasági érdekek inkompatibilitásán bukik meg, másrészt a politikai legitimáció létrejöttének logikája miatt (Nitsch).

Az ökológiai szempontú "költségvetési" korlátozások sokkal inkább kettős meghatározottságúak. Először is, passzív módon, azaz a tekintetben, hogy mit eredményeznek az antropomorf behatások a globális ökoszisztéma terhelhetőségében és tűrőképessége szempontjából; másodsorban aktív oldalról, azaz a tekintetben, hogy milyen nagyságúak a terhelések, amelyeket a termelés és a fogyasztás során az emberiség a földgolyóra kibocsát. Ezt az új határt az ökológiai terhelhetőség és a gazdasági terhelés, az "economic scale" és az "ecological scale" között a nemzetközi vitákban – főleg a Brundtland-jelentés megszületése óta (1987) – a "fenntarthatóság" fogalmával jelölik. Ez a fogalom normatív tartalommal van megtöltve, és analitikailag kevésbé merev.⁹ Ésszerűen kapcsolódnia kell a fent leírt globális ökológiai problémákhoz, és meg kell alkotnia az ember és természet közötti anyagcserének olyan vázát, amelynek mértékét a fajok evolúciójának és reprodukciójának képessége adja: Egyrészt nem szabad a forrásokat és elnyelőket regenerációs képességükön felül igénybe venni, másrészt a fajok evolúciójának felül kell kerekednie a pénzvagyon- és (gondolat)birtokosok érdekein, tehát a gazdasági költségvetési restrikciók és a gazdasági szereplők közötti kereskedelem logikáján. Ebből csak egy magas entrópia-fokkal rendelkező monokultúra alakulhatna ki, amelynek túlélőképessége azonban kérdéses. A "tartósságot" termodinamikailag értelmesebben lehetne definiálni (Daly, 1991, Altvater, 1992): az (ökológiai) entrópiatermelési-rátát a Földön nullával kell egyenlővé tenni, azaz az energianövekedésnek (a Napból) és a felmelegedés, szennyvíz, hulladék, légszennyezés formájában megjelenő entrópia-növekedésnek egyensúlyban kell lenniük (Georgescu-Roegen, 1971.; Daly). A globális környezeti szempontú rezsim célnagyságai tehát meghatározásra kerültek, de hogyan kellene e rendszernek működnie?

A "tartósság" elvét két úton lehet megközelíteni. Az ökoszisztéma használata elsősorban attól függ, hogy mennyi forrást termeltek ki, és mekkora emisszió kerül a természetes elnyelőkbe, tehát a termelés és fogyasztás ökológiai méreteitől (Zarsky). Ez a termelés és fogyasztás anyagi-energetikai, tehát a használati érték alapú oldala. Másodsorban, a forrásfelhasználás a világtársadalom növekedési rátájának szintjétől, a jövedelem elosztásától, a termelés és fogyasztás gazdasági méreteitől függ. Ebben az esetben a gazdasági folyamatok használati értékoldaláról van szó (a munka és termelés marxi "kettős természetéhez" való kapcsolatot l. Altvater, 1991 és 1992). Egy nemzetközi rezsim szabályait ezek után az első vagy a második vagy mindkét mértékhez kapcsolódóan egyszerre lehet megszabni. A források és elnyelők használata (ökológiai mérték) megköveteli kötelező kvantitatív határértékek és minőségi normák meghatározását, mint például a CO2-kibocsátás elfogadható szintje, az erdőhasznosítás elvei és módja, a természetes vizek terhelése, a hulladéktermelés és -kezelés beleértve az újrahasznosítás módjait is stb. A forrásfelhasználás kötelezően előírt felső határai politikai konszenzust igényelnek, ahogy az ezekből levezetett tilalmak és parancsok, a gyakorlatba való átültetés hatásos módja és a szankcionálás is. E cél elérése nemcsak technikailag rendkívül nehéz (jó példája ennek a "határérték-vita"), hanem társadalmilag utópikus. És mégis meg kell próbálni, mert nincs más alternatívája a globális ökológiai pusztulásnak.

A gazdasági mérték határainak figyelembe vétele azonban elvben megoldható gazdasági módszerekkel is. A gazdasági szereplőket arra kellene kényszeríteni, hogy az általuk okozott környezetszennyezést kalkulációjukba beépítsék (internalizálják). Ehhez fel lehet használni egyrészről a környezetvédelmi adókat, és el lehet törölni a környezetterhelő szubvenciókat (a szállítási szektorban, a mezőgazdaságban, az energiatermelésben), másrészt ki lehet alakítani a nyilvános szolgálatok tarifáinak jól kiszabott rendszerét. A másik oldalról, az árképzés szabályozásával a vállalat részéről növelhető volna az árak "valóságtartalma". Az eddig externalizált költségeket a szabály szerint internalizálni kell. A liberális piacot preferáló szereplők (de a Világbank közgazdászai is) kedvelik az "ökológiailag helyes ár" koncepcióját, mert ezáltal a már megszokott piacgazdasági diskurzus keretein belül maradhatnak, és abból indulnak ki, hogy az allokáció hatékonyságának növelése a környezetterhelés (externalizált) költségeinek internalizálása az árkalkulációba az erőforrás-felhasználás és a károsanyag-kibocsátás csökkenéséhez vezet (egy adott jövedelmi szintet feltételezve). Többek között azért lehet komoly kétségeket támasztani a környezet "helyes árak" segítségével történő tehermentesítéséhez fűzött elvárásokkal szemben, mert, példának okáért, a Világbank "szerkezeti kiigazítási kölcsönei" kapcsán végzett empirikus vizsgálatok azt mutatták, hogy bár a "conditionality", amelyhez minden esetben hozzátartozik a helyes ár megállapítása is, javítja az allokáció hatásfokát, és ezáltal csökkenti az ökológiai terhelés gazdasági méretét, de az ökológiai méretre nem hat elegendő mértékben (Zarsky). Azokkal a szabályokkal, amelyek a költségvetési restrikció irányába hatnak az ökológiai szigorításokat nem lehet ésszerűen kidolgozni.

A "helyes ár" illúziója

Ennek magyarázatára okok egész sorát lehet felvonultatni. Először is, az extern ökológiai költségek teljes internalizálása már csak olyan okok folytán sem lehetséges, amelyek a termodinamika 2. alaptételének megfogalmazásához vezettek: az anyag- és energiaátalakítási folyamatok irreverzibilisek, és szétszórt struktúrákat hagynak maguk után, amelyeket még teljes költségkalkuláció segítségével sem lehet visszafordítani. Ideális esetben tehát elképzelhető, hogy az árak tényleg megfelelők, ám ezzel a környezetrombolást csak a költségkalkuláció szempontjából ragadjuk meg, de nem akadályozzuk meg, vagy nem fordítjuk vissza. A problémát még az is növeli, hogy az anyag- és energiatranszformáció hatóköre, hatásfoka és iránya elvileg nem ismerhető tökéletesen, és ezért nem is lehet rájuk vonatkozóan helyes árakat megállapítani.

A második indok arra utal, hogy a piaci árképzés az érvényes piaci feltételek mellett egyáltalán nem vezethet "helyes" árarányok kialakításához. Így a világkereskedelem legalább 25%-a a vállalatokon belül folyik. A világpiaci árak tehát egyáltalán nem a piaci erők szabad játékának eredményei, hanem a nemzetközi vállalatok menedzsmentjének mikroökonómiai ármeghatározó szerepétől függnek (OECD 1993). A harmadik a legfontosabb: a kapitalista pénzgazdálkodásban a pénz költségvetési restrikcióját végző ár, nevezetesen a kamat, nagyon is bizonytalan változó, különösen a gazdasági instabilitás időszakában. Nagysága többé már nem a termelékenység növekedése által generált többlet megcélzásának reális és "természetes" lehetőségeit, ezáltal a profitot és a termelésbe fektetett tőkét tükrözi (mint ahogy a "klasszikusok" feltételezték, és Kurt Wicksell elméletté formálta). A világméretű "adósságfüggőség" és a hitel nemzetközi, ellenben a valuták nemzethez kötött volta mellett – ami aztán folyamatos spekulációkra ad lehetőséget – a kamatban a tőkehitelezések és -befektetések kockázata rejlik. Egy adott tőkemennyiséggel megcélzott termelői felesleg profit formájában jelentéktelen a monetáris világpiacon történő befektetések pénzügyi eszközeinek hozamkalkulációja szempontjából. A kanonikus és iszlám kamattilalom "pre-fosszilis" korszakához hasonlóan a kamat nagysága elválik az adós reális (és társadalmi) teljesítőképességétől. Mivel a mai világban jórészt szuverén adósokról (államokról) van szó, folyamatosan politikailag mérsékelt újraelosztási folyamatokat indítanak a nemzetközi pénzvagyon felett rendelkezők érdekében.

Ilyen "mérséklő erő" elsősorban a Világbank, az IMF, a Londoni és a Párizsi Klub, a baseli BIS, mindazon intézmények tehát, amelyek a háború utáni világrend kialakulásával együtt jöttek létre, vagy – mint a BIS esetében történt – továbbfejlesztették őket, amelyeknek azonban az idők folyamán funkcióváltáson kellett keresztülmenniük. A déli eladósodott országokból érkező nettó transzferek az "északi" országok hitelező bankjaiba ezt a tendenciát erősítik meg.

Sok társadalomban a társadalmi és ökológiai szempontok sérülnek. Ezenkívül a lakosság jelentős része az önellátó termelésbe és a nem szabályozott foglalkoztatás informális szektorába kényszerül. A kamatláb képzése gazdaságilag ugyan racionalizálás, de az ár mint gyorsan és pontosan reagáló piaci ár elméletileg annyira "helyes", hogy a közgazdászok gyakran elutasítják az árképzési folyamatok politikai szabályozását a nemzetközi pénz- és tőkepiacokon. Amikor azonban a kamat elszakad a többlettermelés reális feltételeitől, és elsősorban a hitelezés kockázatának nagyságát tükrözi, nem lehet ökológiailag és társadalmilag is helyes, és nem lehet rá racionális döntéseket alapozni.

Negyedsorban: lehet-e a "gazdasági hozadék" korlátozását a nemzetközi kereskedelem egyfajta "ökológiai feltételességével" korlátozni? Az ökológiai feltételesség elfogadása, amely körül nincs más út – amennyiben az UNCED Rio-i és azt követő határozatait komolyan veszik -, a következő alternatívát vonja maga után: az ökológiai normák ellenőrzésének joga vagy a nemzetállamok kezében van, vagy e normák egy nemzetközi kereskedelmi egyezményben kerülnek rögzítésre, és egy nemzetközi intézmény végzi a felügyeletet. Az első esetben szinte elkerülhetetlen egyik oldalról az "öko-dömping", másik oldalról pedig az "öko-protekcionizmus" kialakulása, és az államok közötti kereskedelmi konfliktusok már most előre jelezhetők. Ez a perspektíva azonban nem szabad, hogy elrettentsen bárkit is, mert az ökológiailag nem szabályozott kereskedelem alternatívája semmi esetre sem kedvezőbb. A klasszikusok által beígért "komparatív költségelőnyök" működése, még ha előfeltételezzük is a teljes tőkemobilitást és a munkaerő nemzetközi migrációját, még elméletileg sem megalapozott (Daly). Természetesen egy nemzetközi intézmény létrehozását kellene előnyben részesíteni, amely a rendszer-kialakításnak az UNCED-konferencia után további lökést adhatna. Ebbe az irányba mutatnak "a GATT zöldre festésével" kapcsolatban folytatott viták is (Anderson-Blackhurst). Az ökológiai kondicionalitás mindenesetre ütközne a szabadkereskedelem, a diszkrimináció-mentesség és a legnagyobb kedvezmény elvével, és így aláásnák a GATT tartóoszlopait.¹⁰ Mivel az ökológiai kondicionalitás bevezetése esetén csak korlátozott mértékben lehet a természet erőforrásait igénybe venni, amelyek a jövedelemszint megtartásához elengedhetetlenek, a rezsim kialakítása szükségképpen a transzfer- és kompenzációfizetések elosztásának problémájával fog összekapcsolódni. Ha például létrehoznának egy energia- vagy széndioxid-adót, akkor rögtön kérdések merülnek fel az adóval kapcsolatban (az energiafogyasztóknak, az energia előállítóinak vagy a kőolaj-kitermelőknek kell-e a költségeket állniuk), és arra vonatkozólag, hogy milyen lesz az adó költségvetési hatása az ipari országokban, a nemzetközi intézményeknél, valamint a fejlődő és kőolaj-előállító országokban (Whalley).

A "globális falu" szereplői, avagy lépések egy nemzetközi civil társadalom felé

Még ha "globális ökológiáról", "globális faluról" (McLuhan) vagy "egy világról" beszélünk, ha "globálisan gondolkodunk" és "lokálisan cselekszünk" is, a nemzetközi rendszer különössége pontosan abban rejlik, hogy a környezetszennyezők és a környezetszennyezés kárvallottjai, a bűnösök és az áldozatok még kevésbé állnak közel egymáshoz, ha nemzeti határok osztják fel a területeket, mint egy régión vagy egy nemzeten belül. Ebből következően a nemzetközi öko-diplomácián belüli politikai kooperáció sokkal nehezebben megvalósítható, mint a homogénebb és koherensebb egységek szintjén, ahol pedig szintén nem könnyű a konszenzus kialakítása (Ostrom, Streeten).

Az államok és országcsoportok, a transznacionális vállalatok, a nemzetközi szervezetek, valamint a különböző NGO-k mind saját érdekeiket követik a nemzetközi környezetvédelmi politika színpadán. Ezeket a szereplőket csoportba lehet osztani aszerint, hogy a kárt okozók vagy a kárt elszenvedők érdekeit képviselik-e. Átmeneti kategóriaként számításba lehet venni a "segítségnyújtók" érdekeit képviselő csoportot is (Prittwitz). A szereplők és szereposztás így kialakuló mátrixa alapján már képet lehet alkotni arról, hogy milyen összetett és ellentmondásos az érdekstruktúra nemzetközi szinten akkor, amikor olyan rezsimek kidolgozásáról van szó, amelyek a fejlődés és környezet szabályozását célozzák meg. Egy környezetvédelmi vagy fejlődést szabályozó rendszer kialakítása ugyanolyan nehéz, mint amennyire könnyű a források és tározók használatának szabályozása az "árrendszer átütő ereje" segítségével – természetesen a hatások módját, és nem az eredményeket tekintve. Az alábbi ábra ezeket az összefüggéseket ragadja meg, Simonis ábrázolását fűzve tovább.

A környezetszennyezés érdekstruktúrája
Nemzetközi szereplők	Környezetszennyezés okozói	Környezetszennyezés érintettjei	Segélyt nyújtók	Segélyt kapók
USA	erős	gyenge	erős	nem probléma
EU	erős	erős	erős	nem probléma
Kelet-Európa	erős	erős	gyenge	erős
OPEC	erős	gyenge	gyenge	gyenge
77-ek	gyenge	erős	gyenge	erős
AOSIS	alig	erős	nem probléma	gyenge
Nemzetközi vállalatok	erős	erős/gyenge	nem probléma	nem probléma
NGO-k	nem probléma	erős	erős	erős
Nemzetközi intézmények (IMF stb.)	nem probléma	nem probléma	erős	nem probléma

A táblázat csak egy dinamikus folyamatról készült pillanatfelvétel. Az, hogy milyen érdekek fűződnek milyen országokhoz, kormányváltás esetén hamar elavulttá válhat. Jó példa erre a Bush- és Clinton-kormányzat közötti átmenet az USA-ban, ami jelentős mértékben hozzájárult a környezet- és fejlődéspolitikai irányvonalak megváltozásához. A kérdés az, hogyan jön létre ez a dinamika a globális, nemzeti és regionális folyamatok, az ökológiai célkitűzések és a társadalmi érdekek között, és mi az, amivel befolyásolni lehet. A gazdasági érdekektől és befolyástól, a kulturális hagyományoktól és "képzetektől",¹¹ egy speciális osztályszerkezet örökségétől, amelyek egy olyan sajátos, nemzetállamon belüli dinamikát hoznak létre, amely hatással van a nemzetközi színtérre is, ebben az összefüggésben ki kell emelni a nem-kormányzati szervezetek meghatározó szerepét is. Az "új világrend" már nem tisztán (nemzet)állami rend többé. A nemzetközi kommunikáció és a különböző hálózatok kialakulása folytán az állam és a kormányzatok diplomatái elveszítették azt a magától értetődő és elvitathatatlan privilégiumukat, hogy a nemzetközi kapcsolatok minden szempontját ők alakítsák. A "civil társadalom" már kész arra, hogy nemzetközivé váljon. Ez is a fosszilis-fordista modell globalizációjának következménye, és biztos, hogy ez a változás nem harmóniában és konfliktusok nélkül fog végbemenni. Ennek során az egyik oldalon a természetes környezet fenyegetettsége miatt létrejönnek az "új érintettségek", míg a másik oldalon a technikailag kivitelezhető nemzetközi hálózatok, amelyek egyre inkább szervezeti formát öltenek, mégpedig mindig a globális kommunikáció éppen aktuális technikai szintjének megfelelően. A nem-kormányzati szervezetek időközben jelentős feladatokat vettek át a nemzetközi egyezmények kidolgozásában, elsősorban a környezet és fejlődés területén, amivel minden gyakorlati kérdésen túl egy államelméleti kérdés is felvetődik.

A nemzetközi rendszerben a legnagyobb tradícióval, a legnagyobb hatalomgyakorlási eszköztárral, gyakorlattal és meg nem kérdőjelezett legitimációval azok a szuverén államok rendelkeznek, amelyek a modern kor kezdetétől fogva a nemzetközi "rendet" alkotják, és amelyekről kezdettől fogva szó van. A nemzetállam szuverenitása kettős értelemben definiált, és egyúttal korlátozott. Az államhatalom egy adott területre vonatkozik, tehát területi, térbeli dimenziója van, és az adott területen élő népből vezethető le, amely mint tulajdonképpeni szuverén a demokratikus rendszereknek megfelelően a mindenkori nemzeti kormányzást legitimált cselekvési teljhatalommal ruházza fel.¹² Teljesen mindegy azonban, hogy hogyan vezetjük le, a hatalom és a szuverenitás, a terület és az államnemzet változáson megy keresztül.

Ha a nemzetállamok mint egyedüli szereplők mai funkcióikkal, játékterükkel és korlátaikkal nem képesek a globális ökológiai és gazdasági problémákra megoldást találni, a globális állam pedig illúzió, akkor az ugyan nem globalizálódott, de nemzetköziesedett civil társadalom köztes intézményeire és szervezeteire a nemzetközi ökológiai rendszer kialakítása során feladatok kettős csoportja hárul. Először is, a nem-kormányzati szervezetek nélkülözhetetlen közvetítői és multiplikátorai lesznek a konszenzusnak minden egyes nemzeti (vagy regionális) társadalomban, hogy a levegő-, víz- és talajszennyezés, az erőforrások kímélése, a fajok életterének fenntartása érdekében hozott radikális, és emiatt meglehetősen népszerűtlen intézkedéseket – amelyek "gazdasági hasznát" nem lehet (és nem is szabad) felbecsülni – belevigye a társadalmi köztudatba, és a politikai érdekérvényesítéstől távol tartsa. A természetes környezet védelmével kapcsolatos érdekek nem a hagyományos értelemben vett osztályérdekek, és nem is partikuláris csoportok horizontálisan elrendezhető diszparitásos érdekei. Minden egyént, minden osztályt és horizontális csoportot érint, akkor is, ha osztályhelyzettől függően egyesek a pénz időleges bevetésével próbálják elhárítani az ökológiai degradációt. Ebben az értelemben igaza van Ulrich Becknek, aki ironikusan megjegyzi: "a szmog demokratikus". A nem-kormányzati szervezeteket ezért nem lehet sem osztályok, sem csoportérdekek mentén meghatározni, inkább ügyészi funkcióik vannak.

Másodsorban, a nem-kormányzati szervezetek azon nemzetközi hálózatok kötőanyagai, amelyeket a nemzetállamok nem képesek összetartani, mivel kizárják őket az állami szintről: a "high politics" alá rendelik őket, mert ott csak a szuverenitás és a hagyományos diplomácia kaphat főszerepet. Ezáltal az NGO-k a nemzetközi civil társadalom alkotóelemei.¹³ Az NGO-k – amelyek számára a szuverenitás és a nemzetállami területi- és funkciótérségi hatalom nem jelentenek vezérlő elvet – jobban képesek artikulálni az "emberi érdekeket" (és az emberek, valamint a népek jogait) a nemzetállamoknál, akik belemennek a nemzetközi tárgyalásokba. Az NGO-k az ökológiai válság globalitásának politikai-formális kifejeződései.¹⁴ A Rio-i tapasztalatok arra is fényt vetnek, hogy az NGO-k közös intermedier jellegük és a politika-alakítás hasonló formái ellenére sem biztos hogy egy hullámhosszon vannak. Bár Rowland "az NGO-társadalom egyik-másik tagja között eddig nem tapasztalt mértékű kooperációról" beszél, leírja az északi és déli NGO-k közötti különbségeket is, amely különbségek a tevékenységük professzionalitásából, a bázishoz való kötödés fokából, és a nagy nemzetállamok képviselőire és a nemzetközi intézményekre gyakorolt hatásukból fakadnak (Rowlands, 215.), amikor például a konferenciadiplomáciában úgy hatnak, mint "homok a gépezetben" (Ullrich-Kürzinger-Wiemann, 168.). Ma már az NGO-k sokszínűsége folytán elfogadhatatlannak tűnik az NGO-k látásmódjának, érdekeiknek, hatalmi forrásainak közös és egységes interpretálása.

Vajon a nemzetközi rezsimalkotás egy nemzetköziesedett civil társadalom kialakulásával "megtetézve" előrelépést jelenthet-e a globális gazdaság "fenntarthatósága" felé? Lehet-e ily módon értelmet adni a bűvészinasok világuralmának? A "világuralom okcidentális modelljét" a több mint 200 évvel ezelőtt elindított iparosítás hatalmas potenciáljával sem a globális térben, sem közép távon (mondjuk egy-két generáció erejéig) nem lehet általánossá tenni, mert ez egy kirekesztő modell, és ma a legfőbb törekvések arra irányulnak, hogy ezt a kirekesztő jelleget újra és újra megvédjék a globális forrásokhoz való hozzáférés egyenlősítésének feltételeivel szemben. Nincs olyan, a mai rendszerben rejlő határ, amelynek elérése esetén a kapitalista növekedés megáll, és az expanzió abbamarad, még akkor sem, ha bizonyos külső határokat már elértek, kivéve, ha ez katasztrófához vezet, amelynek hatása van a mindennapokban. A globális és regionális ökoszisztémák terhelhetőségének határa kívül marad a kapitalista piacgazdaság társadalmi dinamikáján, és ebből következőleg csakis gazdaságon kívüli kritériumok alapján lehet meghatározni. Ez minden kétséget kizárólag egy társadalmi "konstrukciós hiba", amely egyre világosabban látszik, minél inkább közeledik a rendszer a gyakorlatban is annak a világuralomnak a teljes megvalósulásához, amelyre törekszik. Ebből következően a "fenntarthatóság" feltételezése kapitalista körülmények között illuzórikus. Úgy néz ki, hogy végül csak egy "napstratégia" (Scheer) vezethet ki bennünket a "fordista fosszilizmusból".

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Fritz W. Scharpf a nemzetállami "kamatszuverenitás" elvesztéséből olyan következtetést von le, amely a "szocializmus egy osztályban" kínálatpolitikai koncepciójának irányába mutat. A nyitott gazdaságok versenyképességéről folytatott legújabb viták arra helyezik a hangsúlyt, hogy a nemzetközi versenyképesség alapját a gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális struktúráknak a nemzetgazdaságon belüli regionális hálózata képezi (vö. Messner-Meyer-Stamer). Ebben a vitában kizárólag a befolyásolható nemzeti feltételek a felelősek a versenypozíció erősségéért vagy gyengeségéért; a globális rendszer és annak működési mechanizmusa külső adottságként szerepel, és nem mint az egymást kölcsönösen befolyásoló nemzetállami erők eredője. Lényegében még mindig a "nemzetállam" fogalma használatos akkor, amikor a versenyző állam nemzetiségi hovatartozásának koncepciójáról van szó.

² Prigogine és Stengers írják le "azt a mulatségos tényt, hogy Adam Smith éppen a Nemzetek gazdagságán dolgozott…, amikor James Watt ugyanazon az egyetemen az utolsó simításokat végezte gőzgépén. Adam Smith azonban a szén egyetlen hasznát könyvében abban látja, hogy meleget szolgáltat a dolgozóknak" (Prigogine-Stengers 111.). Úgy látszik, a késő 18. század skót egyetemein sem volt könnyű az interdiszciplinaritást a gyakorlatba átültetni.

³ A pénz, a kamat és a fosszilis energiahordozók, tehát a monetáris és az energetikai kategóriák közötti összefüggés rendkívül fontos a kapitalista ipari társadalom fejlődési irányainak megértése szempontjából. Nem csoda, hogy a monetár-keynesiánus elmélet keretein belül az ökológiai kérdések tárgyalása elmarad, és a kritizált neoklasszikusoktól kell kölcsönözni (vö. Betz-Lüken 115.).

⁴ A marxi elméletben az ágazaton belüli verseny az egyéni árnak a "világpiaci árhoz" való igazítását szolgálja, míg az ágazatok között a profitráták kiegyenlítését. A nemzetek versenyképességének vizsgálatakor a tárgy az árak (és költségek) versenye, az ágazatok közötti profit-irányította tőkemozgás általában kimarad.

⁵ Harold Innis Kanada példáján, olyan nyerstermékek, mint tőkehal, szőrme és fa vizsgálatával próbál magyarázatot adni (l. Watkins). Ezt ütközteti aztán Steven Bunker, aki termodinamikai kategóriáival Amazónia elmaradottságát ("underdevelopping the Amazon") igyekszik magyarázni (vö. Altvater, 1987, 1991). Hirschmann az ágazatok közötti kapcsolatok ("linkages") létrejöttének szükségességére utal, és arra is, hogy ezek csak bizonyos körülmények között alakulhatnak ki. Ezekről a "kapcsolatokról" elsősorban az olajexportáló országok kapcsán volt szó, ahol a perverz tényezőár-arányok "holland betegsége" és az osztályspecifikus érdekek jól érvényesülnek (Gregory). Massarat a "fejlődési blokádok" problémáját "Észak manipulációinak" fogja fel a "világgazdaság duális rendszerében", amelyek megakadályozzák, hogy "a déli fejlődő országok erőforrástartalékai tőkejelleget öltsenek" (Massarat 46.).

⁶ 1973 és 1993 között az NSZK-ban a gazdasági teljesítmény 50%-kal, a szén-dioxid kibocsátás 7%-kal emelkedett. Más országok esetében is hasonlóan alakultak ezek az értékek (l. OECD 1991). A gazdasági tevékenységek környezeti hatásainak kiszámítására l. (Wissenschaftlicher Beirat, 1993. 15.).

⁷ Az uralom hiányának egyik aspektusa az is, hogy az ökológiai kommunikáció nem lehetséges a számok és nem-számok által vezérelt bináris piaci kódokon kívül (Luhmann), amely azonban nem elegendő az ökológiai folyamat során az anyagok és energiák átalakítása megragadásához.

⁸ Ebben az esetben nincs lehetőség a konzervatív és ökológiai vitákat adekvát módon ismertetni. L. még Jahn-Wehling, 1991.

⁹ Ráadásul nagyon is kényelmes, mert a "pozitív összegű játék" hatását kelti. E fogalmi ernyő alatt ugyanúgy nyernek a fejlődési stratégiák, mint a környezetvédők. A fogalom közel áll a szintetizáláshoz, mielőtt a környezet és fejlődés közötti ellentmondások analitikusan kioltják egymást. Ezért olyan szegényes az "utóhatások" irodalma, hiányzik a szükséges él (l. Hein).

¹⁰ "A GATT nem utal kifejezett módon környezeti kérdésekre. Ily módon valószínű, hogy a környezetvédelemre alapozott érvekkel alátámasztott ‘unfair’ kereskedelemmel kapcsolatos megállapítások nem igazán fognak kedvező fogadtatásban részesülni a GATT-on belül. Minden bizonnyal GATT eljárásokkal kezelnék ezeket az eseteket, és GATT-ot inkompatibilisnek minősítenék ilyen kérdések esetén." (Whalley 181.). A GATT-egyezmények játékteréről sokkal kedvezőbb interpretációt ad Petersmann 262. vö. Altmann, 1992 és Kulessa, 1992.

¹¹ Nagyon nagy jelentősége van annak, hogy a konvencióban megvédendő erdő milyen képek formájában él a tudatokban: "gonosz, sötét erdő" Dante Inforno-jában, faalapanyag az erdőgazdasági leírásokban, szégyenlős állatok élettere, "Hollywood" és Dino-erdő, a kalandregények zöld pokla…

¹² Ennek kapcsán természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a nemzetállamok maguk hozzák létre saját szuverénüket, mint pl. Németországban a ius sanguinis-sel, amely kulturálisan beilleszkedett polgárokat kizár az állampolgárságból, és kulturális és társadalmi szempontból idegeneket pedig állampolgároknak nyilvánítanak, ha "német vért" tudnak felmutatni.

¹³ Glagow utal arra, hogy nem szabad az NGO-kat túlságosan felértékelni. Erejük a beléjük táplált bizalomból származik. A bizalom azonban nagyon törékeny, és egy illékony forrás: ha nem ápolják folyamatosan. Számos NGO állami szálakon függ, tehát nem teljesen független. Néhány NGO még illegális utakat is igénybe vett, hogy a forrásokhoz hozzájusson. Jelentős különbség van ezenkívül az északi és déli NGO-k között: erre utal Rowland is az NGO-knak az UNCED-folyamatban játszott szerepükkel kapcsolatos jelentésben. Vö. a fejlődéspolitikai együttműködés során a környezetvédelmi mozgalmak ábrázolását és az "ökocentrikus" és "eurocentrikus" szemlélet veszélyeit Ullrich-Kürzinger-Wiemann munkájában.

¹⁴ A nemzetközi NGO-hálózatokra jó példa a BUND által alulról támogatott klímavédelem, vagy a "klímaszövetség" (európai városok szövetsége az esőerdők őslakosaival a Föld atmoszférájának megőrzéséért) az esőerdők védelme és a széndioxid-kibocsátás csökkentése érdekében; a nagy, nemzetközi szinten tevekenykedő NGO-k, mint a Greenpeace vagy a Friends of the Earth. Ide tartozik azonban például a "business council for sustainable development", amelyben vállalkozók és vállalatok vesznek részt, és amelyet Weinzierl az UNCED-konferenciáról szóló jelentésében a "council for sustainable business" kifejezéssel illeti (Weinzierl 11.). A szakszervezeteknek is kezdeményező szerepet kellene játszaniuk azért, hogy a környezet védelme érdekében nemzetközi szinten hálózatot hozzanak létre, hiszen mint szervezetek jelentős szerepet töltenek be a munka világa érdekeinek képviseletében.

Irodalom

Aglietta, Michel (1979): A Theory of Capitalist Regulation. The US Experience, London.

Altmann, Jörn (1992): Das Problem des Umweltschutzes im internationalen Handel. In: Entwicklung und Umwelt. Schriften des Vereins für Sozialpolitik. Berlin, 215. k. 207-244.

Altvater, Elmar (1987): Sachzwang Weltmarkt. Verschuldungskrise, blockierte Industralisierung, ökologische Gefährdung – der Fall Brasilien. Hamburg.

Altvater, Elmar (1991): Die Zukunft des Marktes. Ein Essay über die Regulation von Geld und Natur nach dem Scheitern des "real existierenden Sozialismus". Münster.

Altvater, Elmar (1991a): Ressourcenkrieg am Golf? Das Öl und die neue moralische Weltordnung. PROKLA 1991. március, 157-168.

Altvater, Elmar (1992): Der Preis des Wohlstands. Umweltpünderung in der neuen Welt(un)ordnung. Münster.

Altvater, Elmar (1993): Die Ökologie der neuen Welt(un)ordnung. Nord-Süd Aktuell, 1993. 1. sz. 72-84.

Anders, Günther (1980): Die Antiquiertheit des Menschen. 2. k. München.

Anderson, Kym-Blackhurst, Richard (szerk.) (1993): Regional Integration and the Global Trading System, New York, London stb.

Anderson, Perry (1992): A Zone of Enlargement. London-New York.

Betz, Karl-Lüken gen. Clasen, Mathilde-Schelkle, Waltraud (1993): Übernutzte Umwelt, unterbeschäftigte Arbeit: Systemkrise oder Systemmerkmal? Berliner Debatte INITIAL ,1993. 6. sz. 115-126.

Buckmeier, Karl (1994): Strategien globaler Umweltpolitik. Münster.

Bunker, Stephen (1985): Underdeveloping the Aamazon. Extraction, Unequal Exchange, and the Failure of the Modern State. Urbana-Chicago.

Cipolla, Carlo M. (1985): Die Industrielle Revolution in der Weltgeschichte. In: Cipolla-Borchardt (szerk.): Europäische Wirtschaftsgeschichte, 3. k. Stuttgart-New York, 1-10.

Chomsky, Noam (1993): Wirtschaft und Gewalt. Vom Kolonialismus zur neuen Weltordnung. Lüneburg.

Crosby, Alfred (1991): Die Früchte des weissen Mannes. Darmstadt.

Daly, Herman E. (1991): Steady-State Economics, Washington, Covelo

Daly, Herman (1994): Die Gefahren des freien Handels. Spektrum der Wissenschaft, 1994. január 40-46.

Debeir, Jean-Claude-Deléage, Jean-Paul-Heméry, Daniel (1989): Prometheus auf der Titanic. Geschichte der Energiesysteme. Frankfurt-New York.

Ely, John (1989): An Ecological Ethic? Left Aristotelian Marxism versus the Aristotelian Right. Capitalism, Nature, Socialism, 1989. 2.sz. 143-156.o.

French, Hilary F. (1993): Reconciling Trade and the Environment. In: Brown, Lester R. (szerk.): State of the World. New York-London, 158-179.

Georgescu-Roegen, Nicholas (1971): The Entropy Law and the Economic Process. Cambridge-London.

Georgescu-Roegen, Nicholas (1986): The Entropy Law and the Economic Process in Retrospect. Eastern Economic Journal, 1986. 1. sz. 3-25.

Glagow, Manfred (1992): Nicht-Regierungs-Organisationen (NGO) – Neue Hoffnungsträeger der internationalen Entwicklungspolitik? Entwicklungspolitische Korrespondenz, 1992. 2. sz. 6-8.

Gregory, R. G. (1976): Some Implications of the Growth of the Mineral Sector. The Australian Journal of Agricultural Economics, 1976. 2 sz. 71-91.

Grundmann, Reiner (1991): The Ecological Challenge to Marxism. New Left Review, 1991/187. 103-120.

Harrod, Roy (1958): The Possibility of Economic Satiety – Use of Economic Growth for Improving the Quality of Education and Leisure. In: Problems of United States Economic Development 1. k. New York, 207-213.

Hein, Wolfgang (1993): Umweltorientierte Entwicklungspolitik, Hamburg.

Heins, Volker (1993): "Survival of the fattest?" Genetische Ressourcen und globale Biopolitik. Peripherie 1993. 51-52. sz. 69-85.

Hirsch, Fred (1980): Die sozialen Folgen des Wachstums. Eine ökonomische Analyse der Wachstumkrise. Reinbek.

Hirsch, Joachim (1994): Vom fordistischen Sicherheitsstaat zum nationalen Wettbewerbsstaat – Internationale Regulation, Demokratie und "radikaler Reformismus". Das Argument, 1994. január-február 7-22.

Innis, Harold (1956): Essay in Canadian Economic History. Toronto.

Jahn, Thomas-Wehling, Peter (1991): Ökologie von rechts. Frankfurt-New York.

Klauss, Jochen (1989): Goethe unterwegs. Eine kulturgeschichtliche Betrachtung. Weimar.

Klauss, Jochen (1990): Alltag im klassischen Weimar. Weimar.

Kulessa, Margareta E. (1992): Free Trade and Protection of the Environment: Is the GATT in Need of Reform? Intereconomics 1992. július-augusztus 165-173.

Lipietz, Alain (1993): Berlin, Bagdad, Rio. Münster.

Luhmann, Niklas (1990): Ökologische Kommunikation. Kann die moderne Gesellschaft sich auf ökologische Gefährdungen einstellen? Opladen.

Maddison, Angus (1989): The World Economy in the 20th Century. Paris.

Marx, Karl: Das Kapital. MEW, 23. k.

Massarrat, Mohssen (1993): Endlichkeit der Natur und Überfluss in der Marktökonomie. Schritte zum Gleichgewicht. Marburg.

Messner, Dirk-Meyer-Stamer, Jörg (1993): Die nationale Basis internationaler Wettbewerbsfahigkeit. Nord-Süd Aktuell, 1993/1. 98-111.

Miller, Lynn H. (1994): Global Order, Values and Power in International Politics. Boulder-San Fransisco-Oxford.

Niethammer, Lutz (1990): Posthistoire – Ist die Geschichte zu Ende? Reinbek.

Nitsch, Manfred (1993): Vom Nutzen des systemtheoretischen Ansatzes für die Analyse von Umweltschutz und Entwicklung – mit Beispielen aus dem brasilianischen Amazonasgebiet.

O’Connor, James (1991): Mord im Orientexpress. Die politische Ökonomie des Golfkriegs. PROKLA, 1991. szeptember 368-383.

OECD (1991): OECD Environmental Data. Compendium 1991, Paris.

OECD (1993): Intra-Firm Trade. Paris.

Ostrom, Elinor (1993): Governing the Commons. The Evolution of Institutions for Collective Action. Cambridge-New York

Petersmann, Ernst-Ulrich (1992): Umweltschutz und Welthandelsordnung im GATT, OECD- und EWG-Rahmen. Europa-Archiv, 1992/9. 257-266.

Polanyi, Karl (1978): The Great Transformation. Frankfurt.

Prigogine, Ilya-Stengers, Isabelle (1986): Dialog mit der Natur. Neue Wege naturwissenschaftlichen Denkens. München-Zürich.

Prittwitz, Volker von (1990): Das Katastrophenparadox. Elemente einer Theorie der Umweltpolitik. Opladen.

Rigaux, Francois (1991): Reflexionen über eine neue Weltordnung. PROKLA 84, 1991. szeptember 384-399.

Rowland, Ian H. (1992): The International Politics of Environment and Development: The Post-UNCED Agenda. Millenium. Journal of International Studies 1992. 2. 209-224.

Scharpf, Fritz W. (1987): Sozialdemokratische Krisenpolitik in Europa. Frankfurt-New York.

Scheer, Hermann (1993): Sonnenstrategie. Politik ohne Alternative. München-Zürich.

Simonis, Georg (1993): Der Erdgipfel von Rio – Versuch einer kritischen Verortung. Peripherie, 1993. december 12-37.

Stiftung Entwicklung und Frieden (1993): Globale Trends 93/94. Daten zur Weltentwicklung. Frankfurt.

Streeten, Paul (1992): The evolution of development thought: facing up to global interdependence. In: Ekins, Paul-Max-Neef, Manfred (szerk.): Real-Life Economics. Understanding Wealth Creation. London-New York.

Ullrich, Detlev-Kürzinger-Wiemann, Edith (1993): Umweltbewegung und Entwicklungspolitik. In: Hein, Wolfgang (szerk.): Umweltorientierte Entwicklungspolitik. Hamburg.

Watkins, Mel (1981): The Staple Theory Revisited. In: Melody, William-Salter, Liora-Heyer, Paul (szerk): Culture, Communication and Dependency. The Tradition of H. A. Innis, Norwood, 53-71.

Weinzierl, Hubert (1993): Der Erdgipfel: Ein Stimmungsbild aus Rio. In: Engelhardt/Weinzierl (szerk.): Der Erdgipfel. Perspektiven für die Zeit nach Rio. 1-21.

Whalley, John (1991): The Interface Between Environmental and Trade Policies. The Economic Journal, 1991. március 180-189.

Wissenschaftlicher Beirat der Bundesregierung Globale Umweltveränderungen (1993): Welt im Wandel: Grundstruktur globaler Mensch-Umwelt-Beziehungen. Bonn.

Zarsky, Lyuba (1993): Lessons of Liberalization in Asia: From Strucutal Adjustment to Sustainable Development, Nautilus Pacific Research. San Diego (Mimeo).

Talán "Felvilágosodás dialektikája" volt az első nagyobb kritikai támadás a baloldal részéről a modernitás filozófiai öröksége ellen. Az 1944-ben befejezett és 1947-ben kiadott könyv minden bizonnyal a Frankfurti Iskolának a kortárs kritikai elméletre legnagyobb hatást gyakorolt műve.

Talán "A Felvilágosodás dialektikája" volt az első nagyobb kritikai támadás a baloldal részéről a modernitás filozófiai öröksége ellen. Az 1944-ben befejezett és 1947-ben kiadott könyv minden bizonnyal a Frankfurti Iskolának a kortárs kritikai elméletre legnagyobb hatást gyakorolt műve, és talán a legjellemzőbb azok közül, amelyekből az Intézet filozófiai munkássága kialakult. A "kultúripar" kritikája nagyban befolyásolta a diskurzus egészét. Egyike volt az első kísérleteknek, amelyek megpróbálták Marxot nemcsak Freuddal összekapcsolni, hanem Nietzschével is, és felszólított azoknak a civilizációval kapcsolatos optimista feltételezéseknek a feladására, amelyek a totalitarianizmus és háború időszakában nem voltak tovább tarthatók. Szembeszállt az ortodox dialektikával arra hivatkozva, hogy túl magas az az ár, amit a fejlődés minden teleologikus fogalma megkövetel, és ez az egyre inkább fenyegetett szubjektivitás feltámasztását bármilyen radikális projektum középpontjába helyezi. Rámutat a szubjektum és az objektum közötti "nem-megfelelés" tényére, kiemeli a tárgyiasítás egyfajta radikális megértését, és új antropológiai alapot nyújt a dialektikus elemzéshez.

Véleményem szerint azonban a Felvilágosodás dialektikája továbbra is – ahogyan én hívom – egy meghasadt remekmű. Érvelésem egyértelmű: nem célom korunk két nagyon fontos gondolkodójának jelentős művét kétségbe vonni, inkább a politikai elméletnek a kortárs kritikai elméletbe való visszahelyezését javaslom. Az elnyomottak valódi küzdelme iránti elkötelezettséget, amely az Intézet eredeti szándéka volt, egyfajta antipolitikai politikai forma váltotta fel, és a Felvilágosodás dialektikája a legjobb példa erre. Természetesen a könyv megpróbált szembeszállni a felvilágosodásnak éppen a felvilágosodás projektumából eredő korlátaival. De számot ad politikai és történelmi eseményekről is metatörténelmi és metapolitikai perspektívából. Ezen kívül politikai eseményeket rendel filozófia kategóriák alá, és szétválasztja az elméletet a gyakorlattól olyan történelmi hagyományok elemzése során, mint a felvilágosodás és nem szándékolt átalakulása a fasizmus forrásává. Annak előrelátása, ami később Adorno híres kijelentésévé válik, miszerint "az Egész rossz", elveszi a fejlett ipari társadalomtól a köztes kategóriák és a minőségi különbségtételek lehetőségét. Az a visszautasítás, amellyel figyelmen kívül hagyja az intézményeket, mozgalmakat és küzdelmeket, pontosan ahhoz a politikai félretájékozottsághoz és hiperintellektualizált szektarianizmushoz vezet, amelyet a kritikai elmélet új formáinak meg kell haladniuk.

A Felvilágosodás Max Horkheimer és Theodor Adorno gondolkodásának két jelentésével foglalkozik. Egyrészt tartalmaz egy történelmileg specifikus tudományos "tudáselméletet", amely Európában a 17. és a 18. században fejlődött ki a teológikus dogma ellenében, másrészt pedig egy antropológiai küzdelmet a tévedéssel és a babonával. A két dolog összetartozik, és ily módon az egyik valódi kritikája feltételezi a másikét. Ebből adódik vállalkozásuk radikalizmusa: a felvilágosodás kritikája az emberi történelem kritikájának elősegítőjévé válik. A tudományos racionalitás a felvilágosodás filozófiai módszerének tűnik, amennyiben "objektív" vagy instrumentális tulajdonsága könnyen alááshatja a vallás és mítosz dogmáit olyan normatív vonatkozások nevében, mint a szabadság és a tolerancia. De az ilyen racionalitásnak megvan a maga dinamikája, és ereje fokozatosan mindenfajta nem-tudományos tannal szembefordul, beleértve azokat a felszabadító értékeket is, amelyek magát a tudományos projektumot elindították. Azonban pontosan eddig a pontig eltűnik az a képessége, hogy küzdjön az elnyomással szemben, és (David Hume kifejezésével élve) az "érzelmek rabszolgájává" válik.

Az egyenletes fejlődés feltételezésétől megcsalatva, a tudományos racionalitástól megmérgezve, a természet haszonelvű uralásától önelégülten a felvilágosodás hirdetői gyakorlatilag pontosan azt idézték elő, amit el kívántak nyomni: nem véletlen, hogy a Minima Moralia-ban Adorno azt írhatta, hogy "a humanizmus legmélyén, mint valós lelke, ott lázad egy dühöngő rab, aki – mint egy fasiszta – börtönné változtatja a világot". Úgy tűnik, a felvilágosodás racionalitása egyre inkább azonossá válik az "uralom racionalitásával", és azok az irracionális elvek, amelyeket le akart rombolni, most saját termékeként jelennek meg. Ezért Horkheimer és Adorno számára a fasizmus (avagy minden olyan birodalom, amelyet a bürokratikus uralom behálóz) a felvilágosodás örökségének és, mint Helmut Dubiel helyesen írta, "a hatalomra jutása előtt nem negatív, hanem inkább pozitív értelemben győzedelmeskedő körülményeknek" egy kinövése.

A mitológia eredetileg a természet irányítására törekedett, és most, a fasizmus korában, a felvilágosodás egyszerűen helyet csinál neki. Ilyen a felvilágosodás valós – ha el nem is ismert – öröksége, amely – a szerzők szerint – Kanttól kezdve Sade-on át Nietzschéig tart.

Kant lefejezte a teológia igazság-kijelentéseit és a metafizika minden formáját a tudományos objektivitás nevében; Sade tette meg a következő logikus lépést és minden tárgyat eszköznek tekintett személyes elégtételéhez, éppen úgy, ahogy Nietzsche, aki könyörtelen volt szkepticizmusának kritikai alkalmazásában, a történelmet azon önkényes elfoglaltság eszközének vélte, amelynek során bármely adott egyén "életösztöneinek" kitágítása a cél. A fogyasztói javak termelése "objektíve" fenntartja ezt a fejleményt, és amennyiben csereérték formája a minőségi különbségeket mennyiségi különbségekké alakítja át, szükségszerűen szembefordítja a technikai racionalitást minden metafizikai és normatív aggállyal. A felvilágosodás elvágja a reflexivitás lehetőségét, amely eredetileg létrehozta. A helyzet megváltozott: az emberek most "hatalmuk növekedéséért azzal fizetnek, hogy attól idegenednek el, amivel hatalmukat gyakorolják. A felvilágosodás úgy viselkedik a dolgokkal szemben, ahogy egy diktátor az emberekkel szemben. Csak annyira ismeri őket, amennyire manipulálni tudja őket."

Az önkényes hatalom gyakorlása kiegészít egy folyamatot, amely alárendeli az egyéni szükségleteket és vágyakat az objektív piaci kritériumok kénye-kedvének, és elveszi tőlük azt a lehetőséget, hogy bármi mást mondjanak az önkényes vagy technikai ítéleteken kívül. Ráadásul: megszabadítja az irracionálist és az ösztönöst attól, amit általában lelkiismeretnek hívnak. A tárgyiasítás eme dinamikája a kapitalizmusban kezdettől fogva magától értetődő. A konformista és profitvezérelt "kultúriparban" jelenik meg, amely a "közös nevezőt" keresi termékei számára, és felforgatja a kritikai véleményezés legalapvetőbb lehetőségét. De tetőpontja az antiszemitizmusban és a gázkamrákban van. Ezért írhatja Horkheimer és Adorno: az antiszemita viselkedés olyan helyzetekben alakul ki, ahol a szubjektivitásuktól megfosztott, megvakított embereket szabadjára engedik mint szubjektumokat. Azoknak, akiket érint, cselekedeteik gyilkosak és ezért érzéketlen reflexek, amint a behavioristák megállapítják – anélkül, hogy értelmeznék a dolgot. Az antiszemitizmus mélyen bevésődött séma, civilizációs rituálé. A pogromok az igazi rituális gyilkosságok, amelyek az értelem és az igazság tehetetlenségét szemléltetik – ami viszont határok között tarthatja őket… A tett önmagában autonóm végzetté válik, és saját céltalanságát vezeti félre.

Horkheimer és Adorno a "felvilágosodást" lényegében annak a leleplezésével azonosította, ami az instrumentális racionalitás – vagy ahogy Kant nevezte: a "tiszta ész" – határain túl van. Elsősorban filozófiai kifejezésekkel vagy ideológiaként írták le, amely – Karl Korscht követve – a "megélt tapasztalat" egy formája. Azonban a folyamat során végül is felszámolják a dogmatikus, történelmietlen filozófiai érdeklődés alapvető formájával való foglalkozást, amivel a kritikai elmélet eredetileg szembe kívánt helyezkedni. Egy szó sincs Locke politikai zsenijéről, Voltaire és a filozófusok által vívott csatákról az igazságtalansággal és dogmatizmussal szemben, Tom Paine meg nem alkuvó radikalizmusáról vagy Simon Bolivar bátorságáról, nem beszélve a felvilágosodás példaképeinek hatásáról arra, amit a nagy liberális amerikai történész, R. R. Palmer "a demokratikus forradalom korszakának" nevezett. Ez Horkheimer és Adorno értelmezése szerint valahogy mind másodlagos, ha nem irreleváns a felvilágosodás filozófiája, "dialektikája" szempontjából. A dolog lényege az, hogy egyszerűen sosem veszik számításba azokat a tényleges folyamatokat, amelyekkel a felvilágosodás példaképeit – szemben ezen gondolatok kritikusaival – összekapcsolták. Azt is érdemes meggondolni, hogy semmi sincs, ami legalább megközelítené az "ellenfelvilágosodás" életben tartott vitáját, nem beszélve politikai hatásáról. A Felvilágosodás dialektikája az elejétől fogva egy mélységesen bizonytalan és absztrakt minőséget képvisel: az egész hamissá válik, és kritikájuk azt a tárgyiasítást tükrözi, amivel szemben küzdeni akart. Valójában a szerzők sosem szívlelték meg Nietzsche azon találó észrevételét, amelyet Adorno szeretett idézni: "mindenütt hasonlóságokat látni, mindent azonosnak venni a rossz látás jele". Természetesen Horkheimer és Adorno különböző esszékben és beszélgetésekben, valamint Az autoritariánus személyiségben (The Authoritarian Personality) felismerték a republikánus és fasiszta rezsimek közötti különbségeket. Ám a Felvilágosodás dialektikájában, legnagyobb hatású politikai munkájukban nem azt a közhelyet hirdették, hogy a fasizmus a liberális társadalmakban jelentkezik, hanem inkább azt, hogy a fasizmus a "felvilágosodás" folyatatása. Ezt a helyzetet – bármely definíciójukat vesszük is – történelmileg és politikailag félreértették. A fasizmus az 1848-as forradalomra adott öntudatos ideológiai válasz volt, melynek demokratikus értékei Lessingtől, Mendelssohntól és a német felvilágosodásból származnak, csakúgy, mint a modernitás két nagy hajtása: a liberalizmus és a szocializmus. A nácik tömegbázisát elsősorban olyan prekapitalista osztályok alkották, mint a parasztság és a kisburzsoázia, amelyek érdekeit közvetlenül fenyegette a kapitalista termelési folyamat és két domináns osztálya. A burzsoázia nagy része és a proletariátus nagy többsége – a maguk részéről – olyan gyenge párthalmazzal azonosította magát, amelyben jelen volt a liberalizmus kontinentális formája és az a szociáldemokrata párt, amely formálisan még mindig az ortodox marxizmushoz kapcsolódott. Ezek voltak a Weimari Köztársaság támogatói és a nácik ellenségei. A nácik szóban és tettben háborút is indítottak ellenük. A Felvilágosodás dialektikája ezeket a valós történelmi konfliktusokat antropologikus köddé változtatja: a metapolitikai eltörli a politikait. Odüsszeusz története, amelyben csak a szubjektivitás elpusztításával őrizhető meg a szubjektum, jó példa erre. Hasznos kiemelni a civilizáció kezdeteibe visszanyúló dinamikát, aminek a csúcspontja a koncentrációs tábor rabja volt számmal a karján. Ám a vita szele, a benyomás, amit kelt, a hamis konkrétság és a rosszul alkalmazott okság egy formáját eredményezi. Nem az instrumentális ész hozta létre a nácizmust, s még csak nem is rombolta le az egyének azon képességét, hogy normatív ítéleteket hozzanak. A nácizmus inkább két olyan mozgalom közötti összeütközés terméke, amelynek tagjai nagyon is képesek voltak különféle ítéleteket hozni mind érdekeikkel, mind értékeikkel kapcsolatban. Az a próbálkozás, hogy mennyiségileg különböző jelenségeket egyetlen címszó alatt egyesítsünk, csakis pszeudo-dialektikus álokoskodást, történelmi félretájékozottságot és politikai zavart kelthet.

Ami a dialektikát illeti, egyáltalán nem szokatlan, hogy Horkheimer és Adorno azt írja, hogy "a liberális elmélet gondolatként igaz. Olyan társadalomképet tartalmaz, amelyben irracionális harag többé nem létezik és kitörési pontokat keres. De mivel a liberális elmélet feltételezi, hogy az emberek közötti egység elméletben már megvalósult, védőiratként szolgál a létező körülményekhez." Az a döntés, amivel a "felvilágosodást" annyira kiszélesítik, hogy befogadhassa legnagyobb és legöntudatosabb kritikusait – Sade-ot, Schopenhauert, Bergsont és Nietzschét – a szóban forgó eset félrevezető történelmi változatát adja. Ezen gondolkodók egyike sem azonosította magát a legkevésbé sem a felvilágosodás politikai elméletével vagy a hozzá kapcsolódó gyakorlattal. Antiliberálisok és antiszocialisták, antidemokratikusok és antiegalitariánusok, antiracionalisták és történelemellenesek voltak. Tekintettel a politikaelméletre, a vállalkozás meghatározatlansága mellett, annak is van értelme, hogy Adorno később azt írja: "nem utolsó a gondolat előtt álló feladatok közül az, hogy a nyugati kultúrával ellentétes minden reakciós érvet a progresszív felvilágosodás szolgálatába állítsunk". Azonban, mint általában, e felszólítás progresszív jellemzőjét meghatározatlan/absztrakt szinten hagyták. Adorno sosem gondolta végig a jobboldali ideológia és a baloldali gyakorlat összeolvasztására tett kísérletek keltette ellentmondásokat.

Horkheimer és Adorno folytatást akart írni a Felvilágosodás dialektikájaként ismert "töredékekhez". Dekonstruktív pesszimizmusuk később helyet csinált annak, amit Horkheimer a "felvilágosodás megmentésének" nevezett. Van egy olyan felfogás, amely szerint – és különösen szerinte – ami számít, az "annak a pozitív dialektikus doktrínának a fejlődése, amelyet még nem írtak meg". Ám a dolog lényege az, hogy ez a "pozitív" doktrína sosem érett meg. Néhányan gondolkodásuk töredékes jellegében vélik felfedezni ennek okát, de Marx "Tézisek Feuerbachról" című munkája is töredékes és aforisztikus; mások az olyan marxi fogalmak elutasítására gondolnak, mint az osztály, ám a rezsimek és mozgalmak közötti megkülönböztetés nem függ az osztályelemzéstől. Szeretnék egy másfajta véleményt ajánlani: az ok, amiért nem alakult ki "pozitív dialektikus doktrína" (hogy nyersen fogalmazzak): a szerzők nem tudtak semmi "pozitívat" mondani. Az eseményelemzés metapolitikai és metatörténelmi formája, megközelítésük eldologiasító jellege ugyanúgy mindent körülvett, mint annak a fejlett ipari társadalomnak a monolit adminisztratív formája, amelyet elképzeltek. Nem volt helye köztes kategóriáknak vagy megkülönböztetéseknek: minden intézmény egyenlően szenvedett az instrumentális ész hatásaitól: sosem volt olyan felfogás, hogy adott intézmények kiterjeszthetnék a szabad tapasztalat határait a polgárok számára oly módon, ahogyan mások nem. A bürokrácia mint olyan, a kommodifikáció mint olyan, az állam mint olyan lett a probléma. A Felvilágosodás dialektikája által keltett dinamika megszüntette olyan kategóriák létrehozásának a lehetőségét, amelyekkel szolidaritást vállalhatunk vagy akár csak megkülönböztetéseket tehetünk: a logikus kimenetel valójában egy meg nem alkuvó elkötelezettség aziránt, amit Adorno "negatív dialektikának" nevezett, és amely a szubjektum és objektum közötti nem-megfelelésen (non-identity) alapul, és aziránt, amit Horkheimer egy másik, vallásosabb alkalommal "a teljesen más keresésének" nevezett.

Mindketten lényegében úgy gondolták, hogy a felszabadító ellenállás pillanata a magántapasztalat kis birtokán alapul. Pesszimizmusuk csupán a szélsőbalos diákkövetőik által alkalmazott utópikus perspektíva egyik oldala: az "Egész" az, ami számít, és az átalakítási próbálkozások sohasem elég radikálisak, mivel mind a forradalomnak, mind a reformnak bizonyos mértékben vissza kell térnie az instrumentális racionalitáshoz. Többé már nem elég köztes kategóriák vagy megkülönböztetés nélküli formában rögzíteni a szubjektum és objektum közötti nem-megfelelést. Az instrumentális ész kritikája önmagában is kritikára szorul. A politikának kell a metapolitika, a történelemnek a metatörténelem helyébe lépnie. A szubjektivitásnak a társadalom behatolásaitól való megőrzésére tett kísérlet olyan kategóriák nélkül, amelyekkel az intézmények és mozgalmak között minőségi megkülönböztetések tehetők, csak kicsivel lesz több, mint egy elvont gyakorlat, amely azon alapszik, amit Thomas Mann eredetileg "hatalom-oltalmazta szellemiségnek" nevezett. Ha a kritikai elmélet valóban meg akarja őrizni "pozitív dialektikai" jellegét, akkor ki kell emelnie pozitív céljait és politikai egyezségeinek jellegét. Azt állítom, hogy ezek elsősorban a felvilágosodásból származnak, és azt is állítom, hogy ezek önmagukban is a valóban progresszív jövőbeli mozgalmak alapjául szolgálhatnak.

(Fordította: Gedeon Béla)

(Az írás előadás formájában hangzott el a Tel-Avivi-i Egyetem konferenciáján [Critical Theory in Context], a Frankfurti Iskola alapításának 50. évfordulója alkalmából, 1998 júniusában.)

A közelmúltban jelent meg Mészáros István filozófus könyve Beyond Capital (A tőkén túl) címmel. A könyv hamar népszerűvé vált a nyugati marxista társadalomtudományt művelők körében.

(István Mészáros: Beyond Capital. Towards a Theory of Transition. Merlin Press, London, 1995.)

Lámpással kellene keresnünk olyan hazai könyvkiadót, amely az utóbbi években Marxtól vagy közvetlenül Marxról szóló írást merészelt megjelentetni. (Kivételes és pikantérikus eset, hogy a különleges sorsú Bence- és Márkus-könyveket éppen a nagy Marx-temetés időszakában olvashattuk.) Bizony, a rendszerváltás kábulatában sokan vélték és azóta is vélik úgy, hogy ha egyszer megbukott az (állam) szocializmus, akkor eszmei vezérének, tehát magának Marxnak szintén mennie kell. Manapság divatos lett a "búcsú a baloldaltól" és a "miért nem vagyok már marxista?" gondolkodásmód. De mondhatjuk, legjobb esetben is síri csend veszi körül a marxi életművet.

Nem először próbálják Marxot halottnak nyilvánítani – ám gondolatai mindig makacsul visszatértek. Klasszikus gondolkodókat nem lehet leváltani (nem úgy, mint a politikusokat, intézetigazgatókat), mivel meglátásaik igazodási és hivatkozási pontként szolgálnak a megismerésben. Egy-egy klasszikus gondolat mindig eleven tud maradni, s a napi politikától független, önálló életet él.

Továbbá figyeljünk oda arra is, hogy a fejlett nyugati demokráciákban (ahová annyira óhajtunk tartozni) folyamatosan jelennek meg Marx-kötetek, illetve Marxról szóló kisebb-nagyobb lélegzetű munkák. Az utóbbi évek terméséből elég kiemelnünk Konrad Paul Liessmann, Jacques Bidet, Norberto Bobbio, Andrzej Waliczki (angol, német, francia, olasz és lengyel nyelven íródott) munkáit. Megemlíthetjük még Jacques Derrida nevét is, akinek Marxról szóló könyvét viszont dicséretes gyorsasággal le is fordíttatta s meg is jelentette a Jelenkor Kiadó.

Láthatjuk, a nemzetközi filozófiai szakma Marx-recepciója a kilencvenes években sem mutat törést. Viszont az is kiderül az új feldolgozásokból, hogy napjainkban már nem lehet úgy Marxszal foglalkozni, mint 1989 előtt. A kérdés, melyet ma szükséges és érdemes feltennünk, a következő. "Miképpen vált a korábbi terjengős és kritikátlan Marx-imádat ugyancsak terjengős és kritikátlan Marx-fóbiává? …S hogy mi tartozik Marxhoz és mi a marxizmushoz?" (Norberto Bobbio: Né con Marx né contro Marx. Róma, 1997. 241.) Hasonlóképpen érdemes elgondolkodnunk Liessmann kiindulópontján: "Marxot nem olvasni ostobaság lenne. …De a kelet-európai forradalmak nemcsak az embereket, hanem magát Marxot is megszabadítják a marxizmustól. Végre lehet úgy olvasni Marxot, ahogyan egy nem katolikus ember Aquinói Szent Tamást olvassa." (Karl Marx + 1819 + 1989. Man stirbt nur zweimal. Wien, 1992. 8-9.)

A Marx-szakirodalom most ismételten gazdagodott. Megjelent Londonban, a több évtizede Angliában élő s tanító Mészáros István új és nagyszabású könyve, a "Beyond Capital". A filozófiaprofesszor műve, tekintélyes terjedelmével (csaknem ezer oldal), fölöttébb gazdag jegyzetapparátusával, briliáns érvelésével, jól áttekinthető szerkezetével s könnyed, szinte olvasmányos nyelvezetével impozáns kötet benyomását kelti az olvasóban. S büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy ismételten jelentkezik egy hazánkfia a nemzetközi tudományos és filozófiai életben, akire a "félvilág" felfigyel. A könyv fogadtatása rendkívül hízelgő. A szép számú, angol nyelvű kritikákból csak kettőt emelnénk ki. "Itt van egy fontos könyv…, melynek minden valamirevaló könyvtár tartozékává kell válnia." (Choice, M. Perelman) "A brit-magyar Mészáros nagyszabású munkája a XX. század végén úgy érzékelteti a marxi filozófiai időszerű újraállítását, hogy az magához az idős német-zsidó filozófuséhoz is mérhető" (Canadian Dimension, H. Heller).

A "Tőkén túl" című könyv Mészáros István eddigi életművének összefoglalója. Két évtized munkája van benne, s könyve nem véletlenszerűen s pillanatnyi ötletből született meg. Hiszen a korábbi, a marxi elidegenedéselméletről írott munkája már részben előlegezi mostani gondolatkörét s törekvését.

A József Attila-verssel ("ős patkány terjeszt kórt") indító szerző jelzi az alaphangot. Merész és makacs munka ez, melyet következetes társadalombírálat és a munkásosztály, általában a megalázott helyzetben lévő tömegek iránti elkötelezettség és szolidaritás köt össze. Mészáros hangsúlyozza: "A marxizmus jelenlegi válsága többnyire annak a ténynek köszönhető, hogy számos képviselője védekező magatartást foglal el." (673.) A védekező hadállást – ami ráadásul szégyenlő magatartással párosult – mindenképpen fel kell adni. Új készségeket és képességeket kívánatos kifejleszteni, legfőképpen az alkotó értelmezéssel és önkritikával párosult eltökéltséget. "Ha alkotó módon közelítünk Marx eredeti elgondolásához, több fontos szempontot figyelembe kell vennünk. Az első arra a követelményre vonatkozik – figyelmeztet Mészáros -, hogy tájékozódjunk Marx munkájának szelleméről. Hosszú ideje tartó mechanikus hivatkozás után most a Marx elleni kritika vált divatossá, anélkül azonban, hogy pontosan értenénk vagy akárcsak érteni akarnánk az alapvető dialektikus összefüggéseket és állításainak módosulásait." (427.) Számára nyilvánvaló, a "szovjet rendszer drámai összeomlása után lehetetlen a szocializmus perspektíváit figyelembe venni a vonatkozó történelmi események radikális felülbírálása nélkül". (Előszó, XXII.) A szerző könyve más helyén ismételten hangsúlyozza, hogy a marxista filozófiának sürgősen el kell végeznie az átértékelés, az újraértelmezés munkáját (985.). Fontos észrevennünk, hogy a "valóságosan létező szovjetrendszernek semmi köze nem volt a szocializmushoz". (Előszó, XIX.). Mondhatjuk, a "szocializmus el sem kezdődött, még nem tették meg az első lépéseket a szocialista átalakulás irányába" (982.). Más oldalról meg azt kell megértenünk, hogy változatlanul olyan világban élünk, mely a tőke szigorú fennhatósága alatt áll. És mai világunk "strukturális defektusait és robbanékony antagonizmusát apologetikusan tagadják… mindazok, akik elvárják, hogy elhiggyük: a valóságban nincs más alternatíva, mint a globális kapitalizmus… feltételeinek jámbor elfogadása". (Előszó, XIV.) A tőkerendszer strukturális elégtelensége nem tűnik el, a belső ellentmondások változatlanul fennmaradnak, s így prolongálódik a – jóllehet a korábbiakhoz képest lassúbb, nem földcsuszamlás jellegű – válság. Instabilizálódik világunk. Mészáros négy fő ellenmondást emel ki:

a) a nemzetközi tőke és a nemzeti államok közötti globális antagonizmust,

b) a tőkés termelés katasztrofális hatását a környezetre (környezetszennyeződés, a környezeti erőforrások mohó kifosztása),

c) a tőkerendszer alkalmatlanságát a súlyos egyenlőtlenségek felszámolására, miközben a politikai-jogi-ideológiai intézmények s értékrendszerek az egyenlőségről szónokolnak,

d) a szabad társadalom teljes foglalkoztatottságának elve és a krónikus munkanélküliség gyakorlata közti ellentétet.

Mészárosnak a tőkerendszer ellentmondásait taglaló sorait olvasva önkéntelenül is eszünkbe jut egy gyökerében más világot képviselő filozófus hasonló elemzése. Jacques Derridáról van szó, aki 1993-as könyvében a mai világrend tíz csapásáról ír. A francia gondolkodó kiemeli a tőkeglobalizáció okozta gazdasági háborút, a nagyfokú munkanélküliséget, a hajléktalanság nyugtalanító jelenségét, valamint a fegyveripar s fegyverkereskedelem világelső pozícióját. Nos, ha két ilyen, egymástól módfelett távol álló bölcselő a tőkés világrend megítélésében hasonló végeredményre jut, annak minimum el kell gondolkodtatnia bennünket: minden bizonnyal nem a lehetséges világok legtökéletesebbjében élünk. El kell tehát gondolkodnunk arról: mi van a "tőkén" túl. Mészáros könyve legfőképpen arra ösztönzi az olvasót, hogy feltegye a kérdést: mi következik a tőke uralma után. A szerző ebbeli szándékát egyaránt értelmezhetjük képletesen és szó szerint. Azaz, mi jöhet a tőke történelmi szerepének betöltése után, más oldalról kérdezve, "A tőke" megírását követően milyen munkák születtek a marxi életműben?

Mészáros hitet tesz amellett, hogy a munka tőkének való strukturális alávetettsége megszüntethető, hogy a tőke és az élő munka közötti eddigi viszony megfordítható.

Nyilvánvaló, Mészáros könyvét (koncepcióját, szellemét) többféleképpen fogadhatjuk és értékelhetjük. Akár el is vethetjük, vagy vitathatjuk egyes megállapításait, netán a mű egészét. Egyet azonban biztosan nem tehetünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy nem olvassuk el (egy fejezet már megjelent a Magyar Filozófiai Szemle 1996/4-5-6-os összevont számában). A magyar filozófiai szakma – gőgből, féltékenységből, elfogultságból vagy nemtörődömségből – pedig nem tehet úgy, mintha nem született volna meg Mészáros nagyívű összefoglaló munkája.