Az 1989–90-es történelmi fordulat és a szovjet szocialista modell bukása után az “Európába való visszatérés” kérdése került a közép- és kelet-európai országok napirendjére. Ez azonban nem bizonyul egyszerűnek. Intézményi gátak, érdekellentétek, politikai konfliktusok, jogi, kulturális és egyéb akadályok mellett főképp a gazdasági fejlettségben megmutatkozó különbségek nehezítik az “Európába vezető utat”.

Egyre inkább kiviláglik, hogy a közép és kelet-európai (KKE) országok Európai Unióba (EU) való integrációja csak akkor válik lehetővé, ha ezek az országok megközelítik az EU-országok gazdaságainak fejlettségi szintjét és stabilitását. A jövőre vonatkozóan a Maastrichti Szerződés nagyon kemény feltételeket szab. Ha összehasonlítjuk az átalakulóban levő országok gazdasági mutatóit a maastrichti stabilitási kritériumokkal, nyilvánvalóvá válik, hogy még a legjobb felvételi esélyekkel rendelkező országok is, mint például Magyarország, nagyon messze vannak ezen kritériumok teljesítésétől (l. 1. táblázat). A belépni kívánó, ám nem megfelelően felkészült, gyengén fejlett országok (Portugália, Görögország) felvételével szerzett negatív tapasztalatok is hátráltatják a további, kevésbé fejlett országokkal folytatott felvételi tárgyalásokat.

Minden jel arra mutat, hogy az EU keleti kibővítése még egy pár évet várat magára. Politikai erőfeszítések történhetnek ugyan a folyamat sürgetésére, de ezek sikere a közép- és kelet-európai országok gazdasági fejlődésétől függ. Ezen belül a legfontosabb a gazdasági teljesítőképesség gyors és stabil növekedése, következésképpen e lökésszerű fejlődés elindítása és tartós támogatása az aktuális gazdaságpolitika elsőrendű feladata.

A folyamat történelmi egyedülállósága miatt az ezzel kapcsolatos kérdések az elmélet és a politika számára egyaránt új kihívást jelentenek: az eddigi modell, amelyben néhány fejlett ország játszik meghatározó szerepet, a másik oldalon pedig jelentős számú fejletlen ország igyekszik az iparosodás révén kikerülni a függésből és az alulfejlettségből, Közép- és Kelet-Európára nem alkalmazható. Az átalakulóban lévő országok nagy többsége nem alulfejlett agrárország, amelynek hátrányát iparosítással kellene ledolgoznia, hanem olyan nemzetgazdaság, amelynek bázisa a mezőgazdaság mellett már az ipar is. Tehát a felzárkózó fejlődés hagyományos modellje, amelyet a mezőgazdasági modernizáció és az iparosítás összekapcsolódása jellemez,¹ alapvetően nem alkalmazható a közép–kelet-európai országokra. Éppígy nem megfelelő ezen országokat fejlődő országoknak nevezni.

Kétségtelenül érezhető azonban a közép- és kelet-európai országok vezető ipari országokkal szembeni lemaradása és a jelentős felzárkózási szükséglet. Mindenekelőtt azért, mert a közép- és kelet-európai országok ipara a világpiac igényeihez képest rosszul strukturált, többnyire elöregedett és nem hatékony. További hiányosságot jelent a mezőgazdaság elmaradottsága és a nem eléggé fejlett szolgáltatói szektor.

Ebből a speciális helyzetből vezethető le – a rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni – gazdasági átalakulási folyamat fő iránya, méghozzá a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja. Ezen a téren sarkalatos különbség van a közép–kelet-európai országok és a fejlődő országok között, de megmutatkozik ez néhány jelentősen visszamaradott, átalakulóban lévő országgal való összehasonlításkor is, mint pl. Albánia, Bosznia és a déli FÁK-országok.

Az átalakulás célja a jólét növelése, végső soron a közép- és kelet-európai országok életszínvonalának a gazdag ipari országokéhoz való közelítése. Ezért természetes, hogy a közép- és kelet-európai országok fejlettségbeli lemaradását főképp jóléti deficitként érzékelik. A változatlanul fennálló életszínvonalkülönbség okai elsősorban a termelékenységi szintben és ezzel kapcsolatban a tőkeellátottság terjedelmében és technikai színvonalában keresendők.

Már a rendszerváltás előtt is jelentős különbség volt a “nyugati” és “keleti” gazdaságok között, azonban az átalakulás során a termelés összeomlásával, egész gazdasági ágak tönkremenetelével és a hagyományos együttműködési és piaci kapcsolatok felborulásával csak erősödött ez a lemaradás. A termelékenységi hiányosságok pótlása csak alapvető szerkezetváltás és modernizáció révén, valamint az ezzel egyidejű feltőkésítéssel valósítható meg. Ehhez erőteljes beruházási aktivitás szükséges, azaz a beruházások dinamikájának és volumenének növekedése és szerkezetük, valamint hatékonyságuk javulása.

Az ebből következő tőkeigény Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária számára kb. 10 éven keresztül évi 300–400 milliárd dollárra becsülhető.² Ha Oroszország és más kelet-európai országok igényét is ideszámítjuk, az összeg több mint 1000 milliárd dollárra nő. Könnyen belátható, hogy ez az óriási szükséglet sem a tőkefelhalmozás közép- és kelet-európai országokban rendelkezésre álló belső forrásaiból, sem külső forrásokból nem fedezhető. Be kell ismernünk, hogy a közép- és kelet-európai országok tőkeállományának növeléséhez és modernizációjához szükséges fedezet mindmáig megoldatlan probléma. Van azonban más is. E kérdés mentén válnak el egymástól a fejlesztéselméleti és -politikai elképzelések: míg az egyik koncepció³ a problémát tőkehiányként értelmezi, ami az elégtelen belső megtakarítás következménye és nettó erőforrásbevonással megoldható, addig a másik elképzelés⁴ exporttöbblet kigazdálkodását javasolja, amit a valuta stabilitásorientált leértékelése tenne lehetővé.

Elméletileg mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.

2. A tőkeimport stratégiája

E stratégia lényege a tőkeimportra alapozott fejlődés szorgalmazása. Ezt az eljárást nyugati tanácsadók és befolyásos nemzetközi szervezetek – mint pl. a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank – is hangsúlyozottan ajánlják. A tőketranszfer általában összekapcsolódik az átfogó bel- és külgazdasági liberalizáció és a mielőbbi privatizáció követelésével. A tőkeimporthoz nagyon sok pozitív makro- és mikroökonómiai hatás kapcsolódik:⁵ gazdasági növekedés, magasabb foglalkoztatottsági szint, a gazdasági modernizáció meggyorsítása, know-how importja, valamint ideológiai és kulturális hatások. Legtöbbször azonban elhanyagolják, hogy ennek a stratégiának árnyoldalai is vannak. Ide sorolható a nagymértékű eladósodás, a külföldi exportőröktől és bankoktól való függés, a teljesítendő adósságszolgálat következtében a tartós forráskivonás, és végül a nemzetközi munkamegosztásba periferizált területként való bekapcsolódás.

A legtöbb átalakulóban lévő ország ebbe az irányba indult el, figyelmen kívül hagyva a harmadik világ országainak az importorientált fejlődésstratégiákkal kapcsolatos történelmi tapasztalatait. Számos közép–kelet-európai ország számára a tőkeimport lett a kizárólagos fejlődési stratégia: a külföldi tőke beáramlásának nagysága vált a piacgazdaság felé való sikeres előrehaladás mértékévé. Azon mérik az átalakulás sikerét, hogy mennyi külföldi tőkét sikerült az országba vonzani, döntően ettől függ a politikusok népszerűsége – még a belpolitikai intézkedéseket is alárendelik az ország külföldi bankokkal és befektetőkkel szembeni hitelképességének stb.

A tőkeimporthoz jelentős várakozások kapcsolódtak modern technológiák és az ehhez tartozó know how kedvező feltételek melletti importját, tapasztalt külföldi vállalkozók hazai gazdasági szerepvállalását illetően. A kelet-közép-európai országokban azt remélték, hogy ezáltal majd terjeszkedhetnek a külföldi befektetők felvevőpiacán, és a világpiacon is versenyképes termékekkel döntően javíthatják külgazdasági pozíciójukat. Az elképzelések szerint az adósságállomány növekedése, ami szükségszerűen együtt jár a tőkeimporttal, csak időleges jelenség volna, hiszen az exportsikerek miatt megforduló áru- és tőkemozgások biztosítanák az adósság gyors visszafizetését… Ezek a várakozások azonban nagyrészt illúziónak bizonyultak, nem utolsó sorban azért, mert egy egész sor tévedésen alapultak.

Először is nem jól becsülik meg a nagyságrendeket. A billiós nagyságrendű tőkeszükséglethez mérten az eddig realizált és a közeljövőben várható évi 15 és 20 milliárd dollár közötti tőkebeáramlás viszonylag csekély, mindamellett, hogy ez az összeg már tartalmazza az összes humanitárius segélyt, adósság-elengedést, szerkezetátalakító támogatást stb.⁶ Még ha abból indulunk is ki, hogy ez az összeg a következő években megduplázódik vagy megtriplázódik, aránya a valós szükséglethez képest – ami eddig 1–2% körül mozgott – nem nő olyan mértékben, hogy attól jelentős változást lehetne várni az átalakulóban levő országok technikai felszereltségében, illetve termelékenységi szintjében. Ezen a sokat emlegetett, a külföldi tőkebeáramlásoknak tulajdonított és valóban megfigyelhető katalizátorhatás sem változtat sokat.⁷

Másodsorban kevés figyelmet szentelnek a tőkebeáramlások struktúrájának. Amíg a beáramló tőke nagyrészt hitelekből, ráadásul rövid lejáratú hitelekből áll, amelyek lényegüknél fogva alkalmatlanok a gyökeres struktúraváltoztatásra, addig a gazdasági hatások jelentéktelenek maradnak. Kedvezőbben kell megítélni a működőtőke-befektetéseket, bár ezek egy része is csak a felvevőpiacok meghódítását és biztosítását szolgálja – legalábbis általában úgy tűnik.⁸ Magyarországon kedvezőbb a kép mind a közvetlen beruházások mértékét, mind az ágazati struktúrát illetően, hiszen “a külföldi beruházások döntő többsége a termelésbe áramlott”.⁹

Harmadsorban az importorientált és hitelekből finanszírozott fejlődési stratégia szükségszerűen növekvő külső eladósodáshoz vezet. Az adósságok növekedésével viszont csökken a befektetők és hitelezők bizalma, ennek pedig egyrészt az lesz a következménye, hogy a megkezdett stratégia évről évre drágul. Hiszen a növekvő adósságállománnyal és a stabilitásba vetett hit csökkenésével nő az ár, ami az új hitelek emelkedő kamatlábában, illetve rosszabb feltételeiben, valamint a külföldi bankoknak és befektetőknek biztosítandó egyre nagyobb adókedvezmények és különleges feltételek formájában tett engedményekben fizetendő meg.

Másik következményként a növekvő külső eladósodás fejlődési csapdának mutatkozik az átalakulóban lévő országok számára a keményvalutával rendelkező országok által dominált világpiacon. Mivel a közép- és kelet-európai országok nem rendelkeznek szerződéskötésre elfogadott valutával, ezért kénytelenek külföldi valutában (dollárban, márkában stb.) kötni szerződéseiket. Ez maga után vonja, hogy a kamatokat és törlesztéseket is külföldi valutában kell fizetniük. Az adósságszolgálat kényszere viszont a minden áron való exportot erőlteti. E gazdaságoknak – az alacsony munkabérek miatt – kiváltképp a munkaintenzív termékei és a nyersanyagai exportképesek. Fennmarad tehát a tartós lemaradás a nyugati reálbérektől, termelékenységtől és életszínvonaltól, holott ennek a tendenciának épp ellenkező irányúnak kéne lennie! De nem csak erről van szó. Nő a veszélye annak is, hogy megbomlik belföldi valuta, a hitelpiac és a megtakarítási folyamat működőképessége, mivel a belföldi tranzakciók közt növekszik a külföldi valutában végrehajtottak részaránya. A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik. Ezáltal a tőkeimport nem fejlődést hoz, hanem gazdasági periferizálódást, ahol a valuták közötti verseny a végrehajtó mechanizmus szerepét játssza.

Fel kell ismernünk végül, hogy az adósságállomány növekedése okozta bizalomcsökkenés veszélyezteti a további tőkeáramlást is. Bizalomvesztés esetén fennáll az adósságválság veszélye, ami a megkezdett fejlődés megszakadását eredményezné. Az ilyen forgatókönyvek, minden gazdasági és szociális következményükkel együtt, jól ismertek Latin-Amerikából. 1995 elején Magyarország is alig tudta elkerülni adósságproblémáinak ilyen kiéleződését.

Negyedsorban az importorientált fejlődési stratégia olyan helyzetet eredményez a belföldi gazdaságban, amely inkább a stagnálás rögzítése felé tendál, mint a fejlődéshez szükséges erők felszabadítása felé. Ez már abból is következik, hogy a külkereskedelmi mérleg hiánya túlkínálatot eredményez az árupiacon, ami viszont csökkentőleg hat a termelésre és a beruházásokra. Ez megnehezíti a felhalmozási folyamat sikeres beindítását. A kapacitások parlagon hevernek, a gazdaság pedig egy meglehetősen merev, recesszió és infláció által meghatározott pályán mozog. Magyarország esetében is létezett egy ilyen szakasz (1988–1993), mikor is az időszak végén semmivel sem volt kevesebb a probléma, mint az elején.¹⁰

Ötödsorban kérdéses, hogy a nyugati ipari országoknak fűződik-e egyáltalán érdekük a reformországok átfogó gazdasági fejlődéséhez. Egyelőre csak az új felvevőpiacokhoz, nyersanyagforrásokhoz, alacsonyabb környezetvédelmi előírásokat és alacsonyabb bérszínvonalat biztosító telephelyekhez fűződő érdek fedezhető fel. E feltételek jövőbeli biztosításához inkább egy korlátozott fejlődés tűnik kívánatosnak, nem pedig az átalakulóban levő országok termelékenységi és jóléti szintjének a fejlett gazdaságok szintjére való emelése.

A piacvásárlás mint telepítőtényező mellett a Közép- és Kelet-Európába befektetők számára a munkaköltségek játszottak döntő szerepet. A viszonylag alacsony bérszínvonal főképp a munkaintenzív (vagyis tőkeszegény) termelés közép- és kelet-európai országokba telepítését eredményezi. E befektetések által viszont a fejlett és az átalakuló országok közötti termelékenységi szakadék nemhogy eltűnne, inkább kiszélesedik. A közép- és kelet-európai országok efféle munkamegosztáson és tőkekapcsolatokon alapuló világgazdasági integrációja piacgazdaságba való átmenetüket mutatja ugyan, de nem a modern ipari országokká válásukat.

Azt a versenyelőnyt, amit a legmodernebb technikának az alacsony bérekkel való ötvözése nyújtana – ami főképp Délkelet-Ázsiára jellemző –, az átalakulóban lévő országok felzárkózásuk során kevéssé tudják kihasználni. Inkább annak a veszélye áll fenn, hogy – nem utolsó sorban a nyugati hitel- és beruházási támogatások miatt – hosszú távú függőség és alulfejlettség alakulhat ki.¹¹

Hatodsorban egyre inkább megmutatkozik, hogy az ipari országok nem készek megnyitni piacaikat az átalakuló országok előtt. Elegendő bizonyíték áll rendelkezésünkre például arról, hogyan gátolja az EU a közép- és kelet-európai országok kívánságával ellentétben a kereskedelmi kapcsolatok élénkítését, a szorosabb gazdasági együttműködést és végül az EU-hoz való csatlakozást.

A piaci hozzáférést főképp az EU szempontjából “érzékeny” területeken, mint például a mezőgazdaság, a textilipar, a ruházati-, illetve az acélipar területén késlekedő kereskedelmi liberalizáció gátolja.¹² Így az EU deficitet idéz elő a közép- és kelet-európai országok kereskedelmi és folyó fizetési mérlegében. Ilyen körülmények között nem jöhet létre az áru- és tőkeáramlás irányának az adósságállomány leépítéséhez szükséges megfordulása, ez pedig végül az ismertetett stratégia bukásához vezet.

Érdekes módon az átalakulóban levő országokban is egyre többen adnak hangot fenntartásaiknak a növekvő tőkeimport stratégiájával szemben.¹³ Álláspontjukat gyakran kifejezetten mint nemzeti érdeket fogalmazzák meg.

3. Kelet-Németország példája

A volt Kelet-Németország a posztszocialista átalakulási folyamatot tekintve éppenséggel nem modellértékű. Sokkal inkább egy semmivel sem összehasonlítható kivételes esetről van szó, amelyet kevésbé az átalakulási folyamat általános folyamatai jellemeztek, mint inkább a Német Szövetségi Köztársaságba való integrációja és a német újraegyesülés folyamatának specifikus momentumai. Ennek ellenére Kelet-Németország fejlődéséből is levonhatók bizonyos következtetések a különböző átalakulási stratégiák és módszerek értékelése számára. Már csak azért is, mert az első, átalakulási fázis – az intézményrendszer átalakítása – már 1992-ben lezárult, és a második fázis – a modernizáció szakasza – már ugyanabban az évben, azaz jóval korábban elkezdődött, mint a többi országban.

Egy másik érv Kelet-Németország példájának az átalakulási folyamatok értékelésében való figyelembevételére abból adódik, hogy ott az import által támogatott fejlődésnek egy extrém változatát alkalmazzák. A világon egyetlen más régióban sincs ekkora eltérés a GDP (bruttó nemzeti termék) termelése és felhasználása között, mint itt. Ha az export–import elemzés során a Nyugat-Németországból származó transzfereket is figyelembe vesszük, akkor Kelet-Németország importkvótája (import/GDP) meghaladja a 100%-ot, az import/GDP hányados pedig négyszer akkora, mint az exportnak a GDP-hez viszonyított aránya.

Az egykori NDK már 1991-ben túljutott a gazdasági visszaesés mélypontján. 1992 óta a kelet-német gazdaságban erőteljes növekedés zajlik, és folyik a nyugat-német gazdasághoz való felzárkózás. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a tényeket, sokkal kritikusabban kell megítélnünk a fejlődési eredményeket, méghozzá több okból.

Az első ilyen szempont a hatékonyság kérdése: 1990 és 1996 között mintegy 1100 milliárd német márka értékű (bruttó) transzfer érkezett a volt NDK-ba. E transzferek nettó értéke is kb. 900 milliárd márkát tesz ki (l. 2. táblázat). Ez mintegy négyszerese annak a tőkének, ami beruházások, hitelek, segélyek és támogatások formájában mindeddig valamennyi közép–kelet-európai országba együttesen érkezett.

E kiadások kb. 40%-a beruházási célokat szolgált, nagyrészt az infrastruktúra területén. Ha azonban a privátszféra befektetéseit is ideszámítjuk, akkor az 1990 és 1996 közötti időszakra kb. 900 milliárd márka befektetés-volument kapunk! A beruházási ráta a reál bruttó hazai termék viszonylatában átlagosan több mint 50% volt Kelet-Németországban.¹⁴ Ha ezeket az adatokat más átalakulóban levő országok mutatóival hasonlítjuk össze, Kelet-Németország különösen privilegizáltnak, szerencsés kivételnek, a legjobb felzárkózási esélyekkel rendelkező régiónak tűnik. Ám ez nem így van. Az óriási összegek ellenére, amelyeket egyetlen másik átalakulóban lévő országban sem lehet még csak közelítőleg sem előteremteni és befektetni, Kelet-Németországnak máig nem sikerült a gazdasági teljesítménye 1989-es szintjét újra elérni, pláne túlhaladni. Amit elértek, az a mélyreható strukturális változás, a gazdasági aktivitás szintje azonban alacsonyabb, mint az átalakulás előtt volt. Az 1992 óta Kelet-Németországban zajló fellendülés egy mesterséges, transzferekből finanszírozott folyamat, itt ugyanis a rendszerváltás hetedik évére sem sikerült önálló gazdasági fejlődést megvalósítani.

Másodsorban: minden valódi gazdasági fejlődési folyamat multiplikátor hatással is jár, és ebből származik lendülete. Kelet-Németországban azonban ebből semmit sem lehet érezni. A gazdasági aktivitás elért szintjét is a nyugat–keleti transzferek biztosítják, és minden, a transzfer-kifizetéseket csökkentő próbálkozás a gazdasági összeomlás veszélyével fenyeget. Mint a 2. és a 3. táblázat adatai mutatják, még növekvő transzferek mellett sem sikerült stabil gazdasági növekedést biztosítani: a bruttó hazai termék növekedési üteme 1994 óta csökken, és 1997-re előreláthatólag majdnem megszűnik a gazdasági növekedés. Ezzel megsemmisül a kelet-német termelési szint gyors felzárkóztatásának illúziója.

Harmadsorban: bár Kelet-Németországban a transzferek és a tőkeimport révén egy modern és az előzőekhez képest teljesen megváltozott gazdasági struktúra alakul ki, mely ugyanakkor jelentősen függ a nyugat-német gazdaságtól és rászorul az onnan érkező megrendelésekre és támogatásra is .

Az 1990 óta zajló változás Kelet-Németország számára nem más mint a KGST vezető ipari országából egy rossz szerkezetű, dezindusztrializálódott, transzferekre és importra utalt, az egyesült Németországon belül periferizált régióvá való süllyedés. Ez rajzolódik ki a kelet-német gazdaság német exporton belüli különösen alacsony részesedéséből, vagy abból, hogy az itteni iparsűrűség (1000 lakosra jutó ipari dolgozók száma) csak fele a nyugat-németnek. A valamikori 3,5 millió kelet-német ipari alkalmazottból mára alig 600 000 maradt. Kelet-Németország legiparosodottabb területein az iparosodottság mértéke Nyugat-Németország agrárrégióinak megfelelő fokot mutat.

Ha összehasonlítjuk Kelet-Németország gazdasági adatait a többi rendszerváltó ország adataival (4–6. táblázat), meglepő a bőséges tőkebeáramlás ellenére összességében mégis viszonylag gyenge eredmény. Mindemellett Kelet-Németország viszonylag rossz eredménye nem vezethető vissza kedvezőtlenebb kiindulási pozícióra. Épp ellenkezőleg: adottságai sokkal kedvezőbbek voltak, mint a legtöbb másik átalakuló országnak. Az okok nem kereshetők a politikai viszonyokban sem, és a kelet-német lakosság hiányzó teljesítőkészségében sem.

A kedvezőtlenül alakuló fejlődésért sokkal inkább a külső átalakulás rendje és módja okolható. Különösen az egyik oldalon radikális sokkból és a másik oldalon masszív tőkeimportból álló kombináció bizonyult végzetesnek. E keverék hatására a meglévő adottságok és struktúrák nagyon hamar felbomlottak, egy önfenntartó fejlődés azonban mindeddig nem jött létre.

Ehelyett Kelet-Németország több mint hat éve főképp a nyugat-németek által finanszírozott költségvetési forrásokból tartja fenn magát. Egyre világosabban látszik, hogy bár gyors kezdeti sikereket tudott felmutatni, és kétségtelenül bizonyos fejlődésen megy keresztül, Kelet-Németország ennek ellenére teljes mértékben Nyugat-Németországtól függő marad. Annak a módnak, ahogy Kelet-Németország az egyesült NSZK és Európa periferizált régiójává süllyed, minden ország számára intő jelül kell szolgálnia. Itt nyilvánvalóan nem a megfelelő utat választották. Más országok számára igen hátrányos lenne, ha ez a folyamat az egyesült Európa keretei között megismétlődne. Mindenképpen ajánlatos tehát az alternatív fejlődési pályák vizsgálata.

4. Az alternatíva: export által támogatott fejlődés

A transzferforrásokra és tőkeimportra támaszkodó stratégia alternatívájaként fogalmazódott meg a másik fejlődési koncepció, amelyben “az export növelése a fejlesztési stratégia központi tényezőjeként”¹⁵ jelenik meg. Képviselői merkantilista érvekre, valamint a rég- és a közelmúlt azon gazdaságtörténeti példáira hivatkoznak,¹⁶ amelyek azt támasztják alá, hogy az exportorientált stratégia sokkal eredményesebben indíthatja be a gazdasági fejlődési folyamatot, mint a tőkeimport.

A gazdasági fejlődésre vonatkozó problémafelvetés tulajdonképpen egy kérdésre fut ki: hogyan lehet stabil jövedelemképző folyamatot előidézni, és ezt fenntartani. A választ a beruházások dinamikájában illetve szerkezetében kell keresnünk. A beruházások érezhető élénkítéséhez két alapvető makrogazdasági feltételre van szükség. Az egyik, hogy a nemzeti valutának bizonyos stabilitással kell rendelkeznie, hogy meglegyen iránta a kellő bizalom, és a befektetők készek legyenek hosszú távon is a nemzeti valutában gazdálkodni. A másik ilyen feltétel a szokásosnál jóval nagyobb kereslet, egy olyan külső lökés, amely életre kelti a gazdaságot, és mobilizálja a parlagon fekvő forrásokat. Az utóbbi feltételt az export biztosítja, az elsőért a nemzeti pénzpolitika felelős.

Az exportorientált stratégia külkereskedelmi mérleg többletet okoz, ami az árfolyamok segítségével biztosítható. Ehhez a nemzeti valuta alulértékeltsége szükséges. Ez a helyzet jelentős leértékeléssel érhető el, majd hosszabb távon a megfelelő árfolyampolitika alkalmazásával tartható fenn.

Célszerű az exportoffenzívából kiinduló gazdasági fejlődést protekcionista rendelkezésekkel is támogatni. Csak a külkereskedelmi mérleg többlet és a szelektív támogatás kombinációja által válik az exportorientált fejlődésmodell megvalósítható gazdaságpolitikává. A valuta alulértékeltsége lehetővé teszi a külkereskedelmi mérleg többlet eléréséhez szükséges exportot, támogatja a felértékelési várakozásokat, és a reálbér-különbségek növelése által erősíti a hazai termelők világpiaci versenyképességét. A szelektív támogatás pedig lehetővé teszi, illetve ösztönzi a termelési szerkezet diverzifikációját, ezáltal pedig egy versenyképes gazdaság létrejöttét.

Az ismertetett stratégia, illetve a tartós külkereskedelmi mérleg többlet tagadhatatlan előnye, hogy a kereslet által kiváltott termelésnövekedéssel egyidejűleg a belföldi valuta iránti bizalom is javul. Ez lehetővé teszi, hogy a konjunktúrát támogató pénzpolitika mozgástere megnövekedjék, csökkenthetővé váljék a kamatláb – különös tekintettel a hosszú lejáratú hitelek kamataira –, és ezáltal nőjön a beruházási kedv.

Az exportorientált fejlődési stratégia sikeres megvalósítása az intézményi feltételek mellett mindenek előtt stabil bel- és külföldi helyzetet, kiegyensúlyozott költségvetést, valamint visszafogott jövedelempolitikát igényel, amely megakadályozza, hogy a pénzbeli bérek emelkedése inflációt eredményezzen. Ezek a feltételek néhány közép- és kelet-európai országban, mint pl. Csehország, Lengyelország, Szlovénia és Magyarország messzemenőleg adottak. A többi országban a következő években kell ezeket lépésről lépésre megteremteni.

Az ilyen exportorientált stratégia legnagyobb akadálya jelenleg az Európai Unió protekcionizmusa, továbbá néhány ország esetében a nagymértékű külső eladósodás. Mindkét tényező megnehezíti az átalakulóban lévő országok exportoffenzíváját, és hozzájárul periferizálódásukhoz. Itt van tehát az ideje, hogy a gazdaságpolitika megpróbálja ellensúlyozni e kedvezőtlen hatásokat, megragadva az exportnövelés és az importcsökkentés támogatásának minden eszközét. Szükséges továbbá az adósságállomány leépítése, ami által csökkenthető az adósságszolgálat céljaira elfolyó összeg.

Kedvező esetben az ilyen stratégia olyan piaci helyzethez vezet, amelyet egy jól működő beruházás–jövedelem-mechanizmus, valamint növekvő megtakarítás jellemez. Ez a külföldi befektetőket is további közvetlen beruházásokra ösztönözné, méghozzá fokozottan a termelési szférára koncentrálva. Az eredmény végül egy stabil, önfenntartó gazdasági fejlődés lenne, amelynek lendülete az állandóan bővülő termelés bázisán alapulna. Az ismertetett fejlődési út fölénye a kelet-német modellel szemben, ahol a termelési bázis a tőketranszferek ellenére (vagy épp ezért) csekély, a gazdasági fejlődés pedig “mesterséges”, instabil és a nyugat-német konjunkturális helyzettől függő, nyilvánvaló.

A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. Jelenleg főképp három tényező gátolja meg az átalakulóban lévő országokat abban, hogy kompromisszumok nélkül belevágjanak az exportorientált fejlődés stratégiájának alkalmazásába.

Az első ilyen körülmény a külgazdasági kiinduló helyzet, Csehország kivételével ugyanis minden ország nagymértékű külföldi adósságállománnyal lépett az átalakulás útjára. Magyarország esetében, amely az ország nagyságát és gazdasági potenciálját figyelembe véve a legtöbb adósságot halmozta fel, ez a tény nagyban befolyásolta a politikát. Ebben az esetben az alkalmazandó gazdaságstratégiával kapcsolatos döntési szabadságról nem is lehet beszélni. Az export nagyságát sokkal inkább az a kényszer diktálja, hogy törleszteni kell az adósságokat és fenntartani a fizetőképességet, a kivitel tehát nem rendelhető alá a stabil belső gazdasági növekedést megalapozni kívánó gazdasági stratégia szempontjainak.

Másodsorban még nem teljesül az exportorientált fejlődéshez szükséges valamennyi belgazdasági feltétel: a piaci helyzet néhány országban inkább az inflációs gazdaság típusának megfelelő, ahol meghatározó szerepet játszik a magas inflációs ráta, a költségvetési deficit, a valuta reálfelértékelődésének tendenciája és a külső eladósodottság. Még ott is, ahol a hatékony piacgazdaság intézményi keretei már megteremtődtek, mint Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon, nagyszámú olyan mikro- és makrogazdasági hiányosság van a gazdaságban, amelyek a javasolt fejlődési stratégia konzekvens alkalmazását megnehezítik vagy teljesen ellehetetlenítik.

Harmadsorban maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását és folyó fizetési mérleg többlet kialakítását. Bizonyítéka ennek az, hogy az 1989. évi mintegy 8%-ról 1993-ra mindössze kb. 3%-ra esett vissza az átalakulóban levő országok világpiaci részesedése, míg külső adósságállományuk ugyanezen idő alatt jelentősen növekedett, kb. 140 milliárd dollárról mintegy 250 milliárdra.¹⁷ Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.

Nagyobb számú közép- és kelet-európai, valamint harmadik világbeli ország exportorientált fejlődési stratégiára való áttérése a világpiaci viszonyok megfordulásának tendenciáját eredményezné. Azaz az ipari országoknak el kellene fogadniuk valutáik felértékelődését, folyó fizetési mérlegeik deficitbe fordulását, el kellene adósodniuk a fejlődő és az átalakulóban levő országoknál, és fel kéne adniuk mindenféle protekcionizmust. Ennek azonban jelenleg nincs komolyan vehető jele, amiből viszont azt a következtetést lehet levonni, hogy a legjobb esetben is csak egyes, a fenti feltételek értelmében különösen kedvező helyzetben lévő rendszerváltó országok lesznek majd képesek exportorientált fejlődési stratégiát alkalmazni. Csehország és Lengyelország ebbe a csoportba tartoznak. Talán Magyarország is.

(Fordította: Szabó Adrienne Ágnes)

Jegyzetek

¹ V. ö. Senghaas, D.: Von Europa lernen. Entwicklungsgeschichtliche Betrachtungen, Frankfurt, 1982. 66.; Riese, H.: Entwicklungsstrategie und ökonomische Theorie – Anmerkungen zu einem vernachlässigten Thema. In: Entwicklungsländer und Weltmarkt. Ökonomie und Gesellschaft. Jahrbuch 4., Frankfurt–New York, 1986. 160.

² Institut der deutschen Wirtschaft Köln: Osteuropa auf dem Weg in die Marktwirtschaft, Köln 1993. 86.

³ V. ö. Khan, M. S. – Montiel, P. – Haque, N. U.: Adjustment with Growth. Relating Analytical Approaches of the IMF and the World Bank. In: Journal of Development Economics, vol. 32.,1990. 155–179.

⁴ V. ö. Riese, 1986.; Herr, H. – Westphal, A.: Transformation in Mittel- und Osteuropa: Makroökonimische Konzepte und Fallstudien. Frankfurt–New York, 1993.; Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion: Peripherisierung und ihre Überwindung aus geldwirtschaftlicher Sicht. Marburg, 1993.

⁵ V. ö. Radice, H.: A külföldi tőke szerepe a kelet-európai átalakulásban. Eszmélet, 24. 48–73.

⁶ V. ö. Institut der deutschen Wirtschaft. Köln, 91.

⁷ V. ö. Witkowska, J.: Umfang und Struktur der ausländischen Direktinvestitionen in Polen und ihr Einfluß auf den polnischen Außenhandel. In: Transformation. Leipziger Beiträge zu Wirtschaft und Gesellschaft. (Szerk. M. Miegel) 1995/2., 88–101.

⁸ V. ö. Beyfuß, J.: Dokumentation: Standortqualitäten der Länder Mittel- und Osteuropas. In: Institut der deutschen Wirtschaft, iw-trends 1995/2. 33.

⁹ Natinal Bank of Hungary, Monthly Report, 1994/8. 144.

¹⁰ V. ö. Busch, U.: Die makroökonomische Bilanz Ungarns und die Grenzen einer importgestützten Entwicklungspolitik. In: Transformation…, 121–142.

¹¹ V. ö. Andor, L.: Peripherisierung in Ungarn. Utopie kreativ, 1996/63. 32–47.; Hopfman, A.: Transformation und Weltmarktintegration. Perspektiven der Reformländer Mittel- und Osteuropas in der internationalen Arbetsteilung. Prokla, 1995/4. 541–564.

¹² V. ö. Stehn, J.: Stufen einer Osterweiterung der Europäischen Union. Die Weltwirtschaft, 1994/2. 198.

¹³ V. ö. Klaus, V.: Signale aus dem Herzen Europas. Wiesbaden, 1991. 94.

¹⁴ V. ö. M. Wegner: Die deutsche Einigung oder das Ausbleiben des Wunders. In: Aus Politik und Zeitgeschichte. 1996. 40 k. 13.

¹⁵ V. ö. Lüken-Klaßen, M.: Währungskonkurrenz und Protektion…, 15.; Busch, U.: Conflicts and constraints in development strategies. In: Köhler, G. (szerk.): Questioning Development. Marburg 1996. 360.

¹⁶ V. ö. Herr, H.: Geld, Währungssystem und Währungswettbewerb. Theoretische und historische Analyse einer internationalen Geldwirtschaft. Frankfurt–New York, 1992. 280.

¹⁷ V. ö. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1995. január 26.

Egy, a hetvenes években divatos vicc (vicc?) szerint a magyar értelmiség két út előtt áll. Az egyik az alkoholizmus. A másik út járhatatlan. Ulrich Busch a magyar (és általában a kelet-európai) gazdaság lehetőségeivel kapcsolatban ennél kevésbé optimista: elméletileg ugyan két út is van a régió számára az Európai Unióhoz való csatlakozásra, de gyakorlatilag mindkét út járhatatlan. Ebből logikailag az következne, hogy akkor más célt kellene keresni, nem pedig az EU-ba tartó járhatatlan úton besározódni, de Busch nem vonja le saját elemzéséből fakadó logikus konzekvenciát. Ehelyett az önmagának való ellentmondást, a fejtegetésébe beépített önellentmondást választja.

Busch gazdasági elemzésének tartalmi summája két egymásnak ellentmondó üzenet. Az első üzenet szerint a régió felzárkóztatása gyakorlatilag sem tőkeimporttal, sem belső tőkeakkumulációval nem hajtható végre. A második üzenet viszont meghirdeti: térjünk rá a szerző számára rokonszenvesebb járhatatlan útra.

A cikk különösen azért tanulságos, mert ráirányítja a figyelmet arra, ami hiányzik belőle. Logikai buktatójával az olvasó gondolkodását abba az irányba sodorja, amelyről önmaga hallgat. Nevezetesen, hogy mi lenne ezen országok lakói számára a járható út. Pontosabban: melyik az az úticél, amelyhez van járható út.

Az írás megmutatja a szűken gazdasági megközelítés elhibázottságát: a szerző gazdasági megoldást akar ráerőltetni olyan problémára, amelynek – saját elemzése szerint – nincs gazdasági megoldása. Ebből azonban nem következtet valamilyen gazdaságon kívüli megoldás szükségességére.

Busch elemzésének önellentmondásossága nem egyszerűen a szerző fogyatékossága. Ez az önellentmondás általánosabb összefüggés kifejeződése: a hagyományos gazdaságtan, illetve a szűken gazdasági nézőpont fogyatékosságát jeleníti meg. A cikk érdeme, hogy nyíltan vállalja, és végigviszi egészen a belső önellentmondás felszínre hozásáig a gazdasági nézőponthoz való ragaszkodást. Ezáltal – szándéka ellenére – leleplezi a hagyományos gazdaságtan tudományos korlátozottságát, túlhaladottságát.

E módszertani ráhangolás után röviden nézzük meg Busch üzeneteit közelebbről. A nem bizonyított, hanem magától értetődőnek vett cél: integrálódni az EU-ba. A befogadás feltétele, hogy megüssük a mércét: megközelítsük az EU gazdasági fejlettségi szintjét. Tehát feladatunk az EU gazdasági mutatóihoz való felzárkózás, ami – úgymond – lökésszerű gazdasági fejlődést igényel. “A rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni gazdasági átalakulási folyamat fő iránya… a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja.”

A “termelékenységi hiányosságok pótlása”, a “szerkezetváltás”, a “modernizáció” csak feltőkésítéssel valósítható meg. A “lökésszerű gazdasági fejlődést” akadályozó tőkehiány megszüntetésére két elméleti válasz született. A külső forrásra alapozó koncepció a tőkeimportban hisz. A belső forrásra támaszkodás hívei viszont exporttöbblet kigazdálkodásától várják a szükséges helyi tőkeakkumulációt. “Elméletileg – hangsúlyozza Busch – mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.”

Busch elemzése szerint a tőkeimportból és hitelekből finanszírozott gazdaságfejlesztés egyfajta fejlődési csapdát jelent: kiszolgáltatottá teszi az országot. “A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik.” A nyugati ipari országok valójában a keleti régió elmaradottságának megőrzésében érdekeltek.

De az exporttöbbletből támogatott gazdaságfejlesztésnek sem jobbak az esélyei. Busch a politikai stabilitás fennmaradását illetően optimista: bízik a népnek politikusai iránti szeretetében, az exportnövelés miatt szükséges megszorító intézkedések békés elviselésében. (Ceauºescu ilyen irányú kísérletét nem vizsgálja.) Mégis kénytelen a sikert gátló okként szóba hozni a nagymértékű külső eladósodást, valamint az Európai Unió protekcionizmusát. Mindez felzárkózás helyett további periferizálódást eredményez.

“A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. …maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását…. Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.”

Mi következik mindebből Busch számára? A közép- és kelet-európai országoknak, valamint a harmadik világbeli országoknak át kell térniük az exportorientált fejlődésstratégiára, hátha ettől megfordul a világpiaci viszonyokban megnyilvánuló tendencia. Ember küzdj, és bízva bízzál! Csak az irracionális remény marad. (Szakmailag következetes, a gazdasági racionalitás követelményeihez szigorúan kötődő álláspontról büszkén hirdethetné: mindegy, hogy kiket üt agyon a tőke, ha ez a világgazdaság növekedését szolgálja. Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.)

Mi következik mindebből egy következetes, Buschénál kevésbé szégyenlős humanizmus számára? Annak az antihumánus szakmai–bürokratikus nézőpontnak a feladása, illetve gazdasági, politikai, jogi erőszaknak a megváltoztatása, amely az eleven, egyedi személyiséggel rendelkező emberektől való elvonatkoztatás terméke. Ki-ki válasszon a maga számára olyan célokat, amelyekhez járható út vezet, és amely út áldozatait vállalja. Tehát – legyen szó akár EU-ról, akár NATO-ról, akár másról – ne másokkal akarja megfizettetni, hanem maga állja vágya megvalósításának terheit, költségeit!

Sokszor egyetlen szó nagyobb figyelmet érdemel mint egy egész könyv: George Ritzer műve, A társadalom mcdonaldizációja (The McDonaldization of Society)¹ ennek a tételnek a mintapéldája. E rövid ismertetés megkísérli egyrészt rekonstruálni a könyv fő gondolatainak logikáját, másrészt kritikai újraolvasatát adni a szerző által is hangsúlyosnak ítélt állításoknak.

Még Ray Kroc, a McDonald’s franchise elindítója sem sejthette, találmányának milyen lenyűgöző hatása lesz. A McDonald’s a huszadik századi Amerika legnagyobb hatással bíró jelensége. A könyv, a szerző szándékai szerint, mégsem magáról a McDonald’s-ról szól. A McDonald’s-ot Ritzer csak az általa mcdonaldizációnak (McDonaldization) keresztelt folyamat bemutatására használja. A folyamat pontos definíciója a következő: a mcdonaldizáció az a folyamat, amelyben a gyorsétkezdék (fast-food restaurants) alapelvei mind az amerikai, mind a világ többi társadalmaiban egyre több és több szektorban kerülnek fölénybe. Vagyis a mcdonaldizáció nemcsak a gyorsétkezdék világát érinti, hanem megfigyelhető az oktatásban, a munkahelyen, utazás közben, a szabadidő eltöltésében, az étkezési szokásokban, a politikában, a családi viszonyokban és tulajdonképpen a társadalom minden más részében is. A folyamat megállíthatatlannak látszik, és a könyv bemutatja, hogyan veszi át a hatalmat a McDonald’s-on alapuló rendszer a társadalom nagyon sok szférájában, még ha Ritzer nagy örömére nem is mindegyikben.

A mcdonaldizáció folyamata nem a semmiből került elő. Ritzer három alapvető előzményt említ meg. Az első a bürokrácia kialakulása, pontosabban Max Weber bürokráciaelmélete. Weber munkája azonban nem szűkíthető le bürokrácia-elméletére, illetve nem érthető meg az általa leírt racionalizáció folyamata nélkül. Számára a racionalizáció paradigmatikus megjelenése volt a bürokrácia, míg Ritzer számára, bár a bürokráciák ma is léteznek és óriási jelentőséggel bírnak, a gyorsétkezdék váltak a racionalizáció modelljévé. Ritzer nem veti el a weberi elméletet, sőt kijelenti: “a könyvben kifejtett tételeket tekinthetjük a huszadik század elején kialakult weberi elmélet kiterjesztési kísérletének is a huszonegyedik század előestéjének felhalmozódó változásokra.”² Vagyis Ritzer átveszi a weberi formális racionalitás fogalmát, és az általa meghatározott szabályozások, hatáskörök, rendeletek és rendszerek hatását elemzi.

Második előzményként a Taylor-féle scientific management (tudományos igazgatás) hatását kell megemlítenünk. A taylorizmus megnövelte a munkások hatékonyságát, de ezzel együtt egy olyan racionalizált munkatechnológiát hozott létre, amely lehetővé teszi a munkások ellenőrzését. A gyorsétkezdék felhasználják a taylorista módszereket, a cél a hamburger-sütés és az étkeztetés leghatékonyabb módjának megtalálása.

A mcdonaldizáció folyamatának harmadik előzménye Ritzer szerint a futószalag. A futószalag melletti termelés nagy lépést jelentett előre a racionalizáció útján, és kiválóan illusztrálja a formális racionalitás minden alapvető elemét: hatékony, kiszámítható, előrejelezhető; lehetővé teszi a munkások maximális ellenőrzését. Mindezek mellett nem elhanyagolható, hogy lehetővé vált az autók (és más termékek) tömegtermelése. A szerző több helyen is hangsúlyozza: a McDonald’s, mint franchise, és a mcdonaldizáció, mint folyamat, nem valami új jelenség – sokkal inkább a huszadik századot átható különféle racionalizálódási folyamatok betetőződése.

A központi tételt már a mű elején megismerhettük, a bizonyítékot pedig Ritzer szerint maga a szöveg szolgáltatja. Vagyis példák hosszú sorát sorakoztatja fel a mcdonaldizáció folyamatát illusztrálandó, ezzel bizonyítva, hogy a McDonald’s által képviselt világ megfelel a formális racionalitás logikájának. A példák hivatottak bemutatni azt is, a mcdonaldizáció milyen mértékben itatta át a társadalmat, és hogy a folyamat gyorsuló tendenciát mutat. A példák sorát a hatékonyság kérdése nyitja. Bár nem a gyorsétkezdék teremtették meg a hatékonyság utáni vágyakozást, de segítségükkel majdnem általános elvárássá alakult. Természetesen a leghatékonyabb megoldás keresésének nem lenne hatékony módja minden egyedi esetben az egyéni keresés – ez magyarázza Ritzer szerint a szervezeti vagy szocializációs szabályok megjelenését. A folyamatot fenntartja, hogy a nem-racionális rendszerek kevésbé vagy egyáltalán nem hatékonyak. Tehát az alaptétel az, hogy otthon főzni és enni kevésbé hatékony, mint egy gyorsétkezdében. De ez csak a kezdet a hatékonyság hajszolásában: hatékonyabb az autóban enni, mint beülni a gyorsétkezdébe. Kés és villa helyett használjuk inkább csak az egyik kezünket, közben lehet bármi mást csinálni, ez vezetett különböző, találóan finger foodnak nevezett típusok bevezetéséhez (mint pl. Chicken McNugget). A bevásárlóközpontok megspórolják a keresgéléssel töltött időt, és vásárlás közben még szórakozni is lehet. A mcdonaldizáció magyarázhatja a USA TODAY sikerét, amit News McNuggetsnek csúfol a szerző. Ritzer szerint a fenti esetben a hatékonyságnövekedést sokszor azzal érik el, hogy a szolgáltatás igénybevevőjével végeztetik el (ingyen) a kevéssé hatékony munkát.

A formális racionalitás következő tulajdonsága a kiszámíthatóság, a mérhetőség. Ebből következően a mcdonaldizáció nagy hangsúlyt fektet azokra a dolgokra, amelyek kiszámíthatók, megszámolhatóak vagy mérhetővé tehetők: a mennyiséget a minőség méréséhez használják. Mindez azt a felfogást eredményezi, hogy a minőséget meghatározott, általában (de nem mindig) nagy mennyiségű dolgok jelentik. Gondoljunk csak a termékek elnevezésére: Big Mac, Whopper,³ Super Big Gulp. Elhitetik a fogyasztóval, hogy kevés pénzért sokat fogyaszthat. Ez a fajta mérhetőség a társadalom több területét is behálózta. Ma már a televíziós társaságok kizárólag nézettségi pontszámok alapján döntenek műsoraik sugárzásáról; az amerikai egyetemeken döntő fontosságú a hallgató osztályzatainak átlaga, illetve a rangsorban elfoglalt helye; a társadalomtudósok osztályozásának kiváló módszere az egyes publikácókért járó, a folyóirat előkelőségétől függő pontszám vagy az idézettségi index; az orvosok az ellátott betegek száma alapján részesülnek fizetésben, nem az ellátás minősége alapján. Ritzer szerint a számítástechnika fejlődése is felelős a mérhetőség ilyen széleskörű alkalmazásáért.

A mcdonaldizáció harmadik és legtöbbet emlegetett aspektusa a biztonságérzetet keltő előrejelezhetőség. A pontos mérhetőség és a már kitalált leghatékonyabb megoldás ismeretében sehol sincs szükség változtatásra. A hamburger és a Coca-Cola ugyanolyan lesz Párizsban, mint Pekingben. A minden kényelemmel felszerelt kempingben, lakókocsiban eltöltött hétvége nem sokban fog különbözni egy otthonitól. A futószalagról legördülő standarizált tömegtermékek sem fognak meglepetést okozni. Előrejelezhető majdnem minden történés, bárhol is járunk a világban: eltűnt a nagyon rossz minőség, de eltűnt a meglepetésszerűen kiváló is.

A racionalizáció negyedik dimenziója a megnövekedett kontroll és az emberi technológiát felváltó gépi technológia. A gépi technológia bevezetését tulajdonképpen sokszor éppen a nagyobb ellenőrzési lehetőség motiválja. A racionalizált rendszerekben a legtöbb bizonytalanság és kiszámíthatatlanság okozói a dolgozók vagy az általuk kiszolgált emberek. Tehát az ellenőrzés növelésének kísérletei gyakran az emberek ellen irányulnak. A szerző szerint a végeredmény lehangoló, a gépi technológiák az embereket robotszerű lényekké degradálják. A gombokat csak a megfelelő sorrendben szabad megnyomni, a hamburgert csak a megfelelő módon szabad összeállítani, a bevásárlóközpontok belénk programozzák a vásárlást. A gépesítés személytelenségét ellensúlyozandó a számítógép által megírt levelek kínosan ügyelnek a hamis személyességre (megszólítás keresztnéven, udvariatlan tegezés), meg nem engedhető módon betörnek az intim szférába. Az egyhangú és monoton munka elidegenítő, kiöli az emberekből a kreativitást – de ez is volt a célja.

A formális racionalitásnak megfelelő mcdonaldizáció is beleesik a már Weber által is leírt csapdába, vagyis racionalitása önmaga ellen fordul és irracionálissá válik. Ritzer tétele tehát ez: “a racionális rendszerek elkerülhetetlenül bizonyos irracionalitásokhoz vezetnek, amelyek korlátozzák, végül is veszélyeztetik, talán meg is döntik racionalitásukat”.⁴ Vagyis a mcdonaldizáció folyamata sok esetben hatékonytalansághoz, kiszámíthatatlansághoz és az ellenőrzés elvesztéséhez vezethet. Irracionalitásuk ésszerűtlenséget jelent, amennyiben tagadják az alapvető humanitást, az emberi ésszerűséget. Másképpen fogalmazva, Ritzer a racionális rendszereket embertelen rendszereknek találja. A racionalitást és az ésszerűséget sokszor azonos jelentésűként használják, pedig ebben az esetben egymásnak ellentmondó fogalmak. A mcdonaldizáció talán legnagyobb irracionalitása a szerző félelmei szerint az, hogy az emberek elveszthetik uralmukat a rendszer felett, és a végén a rendszer ellenőriz majd bennünket. Életünk nagy részét már ma is ezek a rendszerek tartják felügyeletük alatt, nagy mértékben csökkentve ezzel változatosságát. Ezért veszi át Ritzer Webertől “a racionalizáció vasketrecének” híres metaforáját. Az ellenőrzés bizonytalansága miatt hozható a mcdonaldizáció folyamata összefüggésbe autoritariánus és totalitariánus lehetőségekkel. A szerző óva int ezeknek az irracionalitásoknak a lekicsinylésétől.

Ha nyilvánvaló problémákkal jár a mcdonaldizáció, milyen erők tartják mégis mozgásban a folyamatot? A szerző három ilyen tényezőt emel ki. Az első egy teljesen magától értetődő tényező: anyagi, gazdasági érdekek állnak a folyamat hátterében, vagyis a racionalizáció csak eszköz a költségek csökkentésére és a profit növelésére. Kevésbé nyilvánvaló a második érdek: a mcdonaldizáció kulturális szempontból kívánatos, önmagáért szeretjük. Végül nem elhanyagolható, hogy a mcdonaldizáció folyamata azért maradhat fenn, mert a társadalmi változásokra ez adott adekvát választ (technológiai változások, személygépkocsik elterjedése, nők munkavállalása stb.).

A mcdonaldizáció folyamata a könyvben végig mint a modern világ jelensége jelenik meg – a mű tehát a modernitás elemzését és kritikáját akarja adni. Ebből következik, hogy a műnek a modern világról alkotott alternatív elképzelések kritikáját is fel kell vállalnia. Ritzer kiáll elmélete mellett mind a posztindusztrialista, posztfordista, mind a posztmodern elméletekkel szemben. A mcdonaldizációt – mint a modernitás folyamatát – létező jelenségként felfogva cáfolja meg az előbb említett elméletek feltételezését, miszerint a modernitáson már túlléptünk volna. A mcdonaldizáció nem fog eltűnni mindaddig, amíg a társadalom nem változik meg olyan mértékben, amelyhez a McDonald’s-on alapuló elvek már nem tudnak alkalmazkodni. De a szerző félelmei szerint akkor is csak azért fog eltűnni, hogy helyét egy még inkább racionalizált világnak adja át.

Jegyzetek

¹ Javított kiadása: Pine Forge Press, 1995. (ISBN: 0803990774). A mű két fejezetéből részletek jelentek meg a Replika 1997. szeptemberi számában.

² George Ritzer, 19.

³ A szó általában valami szokatlanul nagy dolgot jelent.

⁴ Uo. 121.

Amikor Korten 1992-ben, hosszabb délkelet-ázsiai tartózkodása után visszatért az Egyesült Államokba, ezt a hazatérést többek közt így indokolta egy levelében:

“Az a fejlesztés, ahogyan mi ezt a fogalmat harminc évvel ezelőtt értelmeztük, ahogyan napjainkban a Világbank, az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a Bush-adminisztráció és a világ hatalmas gazdasági intézményeinek legtöbbje reklámozza, az emberiség többsége esetében nem működik. A probléma gyökerei pedig nem a ‘fejlődésben elmaradt’ világ szegényeihez vezetnek. Azokban az országokban találhatók ezek a gyökerek, melyek a pazarló költekezés normáit terjesztik el az egész világon, és a társadalmi, ökológiai önpusztításhoz vezető globális gazdaságpolitikák gazdái. Most, harminc évvel öregebben, és remélhetőleg jócskán bölcsebben, Fran és jómagam felismertük, hogy Amerika ‘sikere’ milyen mértékig tekinthető a világ egyik kulcsproblémájának. Állításunk végső bizonyítéka magában Amerikában lelhető fel. (…) Így tehát most a bestia belsejébe költözünk, magunkkal hozva eme állapotok okairól harminc év alatt felhalmozódott ismereteinkből kikristályosodott látásmódunkat. (…) Csak ha készek vagyunk felvállalni saját magunk megváltoztatásának felelősségét, akkor lesznek mások is képesek arra, hogy teljes mértékben visszanyerjék tőlük általunk elvett közösségi és környezeti életterüket, és újra képesek legyenek saját igényeik kielégítésére egy együttműködő közösség igazságos, demokratikus és fenntartható világának keretében.” (9–10.)

Korten könyve komoly morális belső tartásról és nagy szakmai felkészültségről tanúskodik. Hitelét emeli, hogy itt nem egy kívülálló rendszerkritikus szólal meg, hanem egy olyan gazdasági–rendszerfejlesztő szakember, tanácsadó, aki maga is hosszú évekig tevékenykedett a harmadik világban, a westernizációs értékeket és módszereket terjesztve. Hagyományos konzervatív társadalmi–szellemi gyökereitől eltávolodva jelenleg a nem kormányzati szervezetek (NGO) világhálózatának egyik elismert tekintélye, az Emberközpontú Fejlesztés Fórumának (People-Centered Development Forum, PCD Forum) alapító tagja.

Korten írása abba a vonulatba illeszthető, amely J. K. Galbraith Az új ipari állam c. munkája képviselt a hatvanas–hetvenes években. Az ott felvetett szervezeti és hatalmi koncentrációs probléma azonban a nyolcvanas–kilencvenes évekre új dimenziókkal bővült. Korten a modern gazdasági világrendszer szélesebb és aprólékosabb elemzését nyújtja, és a transznacionális cégek uralmának következményeit globális összefüggésekben vizsgálja. Az alábbiakban ennek az elemzésnek néhány fontos mozzanatára hívom fel a figyelmet, illetve jelzek néhány javaslatot, amelyet Korten (és társai) a jelenlegi gazdasági világrend átalakítására fogalmaznak meg.

A jelenlegi világrendszert Korten hármas válsággal jellemzi, ez a szegénység, a társadalmi bomlás és az ökológiai pusztulás. Az a tény, hogy kb. egymilliárd ember éhezik, szervesen összefügg a centrum túlfogyasztásával, erőforrás-elvonásával. Rendszerszemléletű megközelítésben együtt kell vizsgálni a fogyasztás, a népesség, az igazságosság kérdéseit. A gazdasági növekedés ugyanis csak akkor tekinthető előnyösnek, ha az hasznos javakban ölt testet, széles körben megosztható, és a káros mellékhatásai kicsik. A világtermelés jelenlegi szerkezete nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, és a szokásos GDP-számítások számos torz, káros eredményt is pozitívként vesznek figyelembe. A számításmódszertan maga is egy torz értékrend következménye.

A XX. század túlságosan pénzfüggő gazdaságot hozott létre. A pénzredukció érzéketlen az életminőségre. Egy túlmonetarizált gazdaság végső soron gyarmatosítja a közösségek gazdálkodását és az egész reálszférát. Korten használja a “fejlesztési menekült” kifejezést, azokra utalva, akiknek életfeltételeit éppen az IMF és Világbank tanácsadók monetáris elképzelései és javaslatai teszik tönkre. (Becslései szerint évente több millió emberről van szó.)

Korten egy hosszabb, részben történeti, részben jogi elemzéssel bemutatja, hogyan szabadulnak ki fokozatosan a közösségi és/vagy államhatalmi ellenőrzés alól a gazdasági társaságok, hogyan válnak a XX. század végére kontrollálhatatlan globális gazdasági–hatalmi tényezővé, és hogyan kezdik meg a nemzetközi intézmények és szerződések átformálását saját céljaiknak megfelelően. A társaságok “felelőtlenségi jogai” eluralják a természetes személyek és közösségek jogait az élet minden vonatkozásában a környezetszennyezéstől a jövedelemelosztáson keresztül a tömegkommunikációig. Korten olyan radikálisan támadja magát a társasági jogi formát is, hogy ezzel átértelmezi az egész gazdasági liberalizmus időszakát. Ebben az értelmezésben ez végül is nem más, mint a tőkés társaságok felülkerekedése a személyes emberi jogokon és a törvényhozói hatalmon.

A tőkés társaságok kontrollnélkülisége logikusan vezet ahhoz, hogy a nyolcvanas években Amerikában és világszerte kibontakozhatott az üzleti körök koncentrált támadása a szociális intézmények, a jóléti állam, a kiegyenlítő célú adóztatás ellen. Korten ezt úgy értelmezi, mint a valamikor a New Deal-lel létrejött “társadalmi szerződés” felrugását. A koncentrált támadás levezényléséhez kapóra jön a világméretű adósságválság, ami a restrikciós javaslatokat látszólag elháríthatatlanná teszi. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy e koncentrált támadás mögött nem kell tudatos összeesküvést feltételezni. A vezetői üzleti körök döntései enélkül is egy irányba mutathatnak. Korten bemutatja azokat a formális és informális fórumokat, intézményeket, tanácskozásokat, ahol a világ vezető elitje megfelelő irányú lépésekre hangolhatja saját magát.

Korten kikezdi a nyugati civilizáció bizonyos alapértékeit is, és ezeket mint mítoszokat, ideológiákat mutatja be. Ilyennek tekinti a szabad piac mítoszát a XX. századra, illetve a piac és demokrácia ideologisztikus azonosítását, összecsúsztatását. A modern közgazdaságtan uralkodó áramlatának fundamentumát támadja, és kimutatja, hogy rejtett előfeltevései már nem érvényesek. Ebben a vitában azonban feltárulnak Korten rendszerkritikájának belső határai, ugyanis a XX. századra kialakult helyzettel a kistulajdont, a kiegyenlített, monopóliumoktól megtisztított piacot állítja szembe, tulajdonképpen a néhai Adam Smith nyomdokain haladva. Ezért írhatja, hogy Smith holisztikus felfogását a neoklasszikusok a tulajdonosi érdekek mentén, a marxisták pedig a munkásérdekek mentén “hordták szét”. (92–93.)

Korten pontosan látja, hogy az igazságtalan jövedelem- és vagyonmegoszlás “erkölcsi igazolása” sokszor a szerződéses jogviszonyra való hivatkozással történik. A világban jelenleg a 358 leggazdagabb személynek összesen 760 milliárd dollár nettó vagyona van. Ez annyi, mint a 2,5 milliárd szegény összes vagyona. Nem ismerünk sem olyan racionális gazdasági, sem más egyéb érvet, amellyel ez az állapot legitimálható.

Az elemzés abba az irányba tart, hogy a szerző végül is kimondja: a világ pénzügyi elitjének egy állam nélküli közösségben való összeolvadása megy végbe. (140.) Erős osztálymegosztottság alakul ki. Létezik tőkés internacionálé. Ez a globalizálódás igazi értelme.

A pénzuralom eredményeként – többek között – spirituális űr jött létre. Olyan ökológiai korra van szükség, amely egyszerre képes megvalósítani a szellemi értékeket és az anyagi létbiztonságot. Az új tudatosságot hordozó, globálisan gondolkodó és lokálisan cselekvő mozgalmaknak a hálózata van kialakulóban, melyeknek vezérelvei Korten szerint a következők lehetnek:

1. Környezeti fenntarthatóság.
2. Gazdasági igazságosság.
3. Biológiai és kulturális változatosság.
4. Emberi szuverenitás, szubszidiaritás (vagyis alulról építkezés, és az az elv, hogy minden feladatot a lehető legalsóbb szinten kell megoldani).
5. Belső felelősség (többek között a negatív externáliák, azaz a káros mellékhatások okozásának tilalma).
6. Közös örökség (a környezeti erőforrások vonatkozásában is).

A jelzett alapelvek lebontásából konkrét tulajdonjogi, szervezeti, technikai, jövedelelosztási, hatalmi, életmódbeli javaslatok, követelések adódnak, és Korten könyvének utolsó fejezetei ezeket mutatják be. Ebből említünk néhányat.

A gazdaság globalizálódása helyett a lokális szükségletkielégítés felé kell fordulni. Helyi hatalom, helyi cserék, helyi piacok. Egy közösségnek nincs joga az emberi és ökológiai környezetére terhelni növekedése költségeit, és nincs joga onnan erőforrásokat egyoldalúan elvonni. A környezettel egyenértékű és mértéktartó cserét kell folytatni.

Az együttműködésnek erősebbnek kell lennie, mint a versenynek. Ez a kötődés szociális tőke, nem szabad szétrombolni. A bizalom és kölcsönösség erős hálózatát hozza létre, és így hozzájárul egy egészségesebb, szolidárisabb társadalom megteremtéséhez.

A túlfogyasztást, túlfelhasználást vissza kell fejleszteni. Ez ma körülbelül egymilliárd embert érint a Földön, és kb. ugyanannyi a kisemmizett, abszolút szegény. A túlfogyasztás mérséklésével és megfelelő átterelésével az abszolút szegénység belátható időn belül megszüntethető. A közösségek zöme ugyanis már most képes volna egy fenntartható fejlődés megvalósítására. Az igazi problémát a jelzett két szélsőség jelenti. Semmi realitása nincs ugyanis annak, hogy a világ egészét a ma túlfogyasztók szintjére felzárkóztassák. Ez nem lehetséges és nem is kívánatos.

A maitól eltérő városszerkezetre és közlekedési megoldásokra van szükség, amelyek kevesebb és olcsóbb utazással járnak. Autó helyett kerékpár – a településeken belül.

Korten egész elemzésének központi gondolata, hogy egy jobb társadalom megteremtése a civil mozgalmak megerősödésén keresztül lehetséges, amely civil mozgalmak visszaszerzik az emberi életfeltételek feletti kontrollt. Ez érinti a gazdaságszerkezeten túl a politikai intézményeket is. Így merül fel a demokratikus legitimáció újrafogalmazásának igénye. A jelenlegi politikai–hatalmi intézmények már nem alkalmasak erre a legitimációra. Korten úgy véli, hogy a demokratikus legitimációnak három pilléren kell nyugodnia: 1. szabad emberek alapította intézmények, melyek vezetői felelősséggel tartoznak; 2. elfogadott erkölcsi szabályok szerinti működés; 3. nyilvánvaló előnyök az egész közösség számára.

A modern világot uraló legtöbb intézménynél mindhárom feltétel hiányzik. (Különösen plasztikus volt ennek bemutatása a nemzetek feletti szervezetek esetében.) A feladat tehát az intézmények feletti civil hatalom visszaszerzése. Ezt szolgálhatja a civil szervezetek hálózata. A hálózatszerű, horizontális kapcsolatokra épülő, kevésbbé formalizált és nem-hierarchizált struktúra számos hátrány és előny keveréke. Egy elektronikus kommunikációs rendszerrel összekapcsolt hálózat rendkívül mozgékony, rugalmas, gyors, még akkor is, ha bizonyos pontjai gyengék, megszűnnek vagy felszámolják őket. Csak egy példa: pár évvel ezelőtt az IMF és a Világbank még fütyülhetett az őket ért civil kritikákra. Mára állandó szakmai és morális nyomás alá kerültek és kénytelenek tárgyalni az NGO-kkal is. (Korten számos pozitív példát hoz fel a civil mozgalmak részsikereiről. Ehhez két megjegyzés kívánkozik. Egyrészt a magyar társadalom nincs elkényeztetve ilyen sikerektől. Másrészt Korten néhol maga is misztifikálja a civil mozgalmakat, nincs tekintettel belső érdektagoltságukra, alapvetően eltérő irányultságukra. Ez az intézmények feletti hatalomért folytatott küzdelem bizonyos szakaszában mellékes lehet, később azonban súlyos konfliktusok csíráját hordhatja magában. Ezért a civil mozgalmak árnyaltabb elemzése nem kerülhető el.)

Korten javaslatokat fogalmaz meg arra vonatkozóan, hogy a tőkés társaságokat hogyan lehetne távol tartani a politikai kampányoktól. A politikai célú televízió-hirdetések tilalma, a kampányköltségek korlátozása, valamint gazdasági szervezetnek politikaijelölt-támogatási tilalma azonban vélhetően nem elégséges és önmagában aligha célravezető. A világ gazdasági és politikai elitjeinek összefonódásai különféle rejtett csatornákon is oly erősek, hogy ezen részkorlátozás nem segít. A különféle összeférhetetlenségi szabályok is csak önámítást és polgár-ámítást jelentenek. Mindkét elitet egyszerre és egyaránt civil nyomás alá kell helyezni. Hosszú távon a megoldás aligha a két szféra (gazdaság és politika) szétválasztása, hanem inkább közösségi kontroll alatti integrációja. A szétválasztás kérdésében egyébként Korten követi az amerikai gondolkodástörténeti tradíciót.

Szerzőnk azt javasolja, hogy az üzleti célú reklámokat ne lehessen költségként elszámolni, hanem a vállalati nyereségből finanszírozzák, és adó terhelje. A filmeken belüli reklámokat is tiltaná, és az oktatási intézményeket is reklámmentesítené, beleértve az ilyen célra is alkalmas szponzorált oktatási modulokat. Az iskola: közszolgálat, ahol nem lehet helye üzleti manipulációnak.

Korten gazdasági javaslatai a tulajdoni szerkezet mélyreható megváltoztatása irányába mutatnak. Preferálja a kistulajdont, a szövetkezeti, munkás- és önkormányzati tulajdont. A tisztán pénzügyi tranzakciókra különadót vetne ki. Hasonlóan adóköteles lenne a spekulációs, rövid távú tőkenyereség. Itt igen erős degreszszivitást javasol az idő függvényében, tehát a nagyon rövid ideig, spekulációs céllal birtokolt vagyontárgy eladását magas (akár 80%-os) elvonás illetné, hosszabb birtoklás csökkenő (50–30–10%-os) adót vonna maga után. Erős trösztellenes szabályozást javasol, ugyanakkor szorgalmazza a dolgozói és közösségi tulajdonkivásárlás támogatását.

Adószerkezeti elképzelései arra irányulnak, hogy az élőmunka adóterhei csökkenjenek, viszont a természeti erőforrások felhasználását keményebben adóztassák. Általában a társadalmilag hasznos tevékenység adómentessé tételét, és a társadalmilag vitatható vagy káros felhasználást illető adók emelését szorgalmazza. Megszüntetné a kettős, társasági és személyi adóztatást a jövedelmeknél, és egységes személyi jövedelemadóztatást javasol (ez formailag azt is jelenti, hogy a társaságok nyereségét teljes egészében ki kell fizetni a tulajdonosoknak, és nem lehet manőverezni a kétféle adófajta közt).

Szükség van egy garantált jövedelemre, hogy a társadalom minden polgára számára biztosíthassa az elemi létbiztonságot. Korten véleménye szerint ez alapvetően nem csökkentené a pénzért való munka vonzerejét. A garantált jövedelem fedezete létrejöhetne a katonai kiadások csökkentéséből, luxustermékekre kivetett magasabb adókból, illetve mindazokból a megtakarításokból, amelyekkel jelenleg társadalmilag fölösleges programokat és cégeket támogatnak.

A javasolt megoldásoknak nemzetközi vonzata is van, így például az alacsony jövedelmű országok nemzetközi adósságterheinek csökkentése, a devizaügyletekből származó nyereségek megadóztatása, a Világbank megszüntetése, az IMF és a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) funkcionális átalakítása az ENSZ égisze alatt.

Korten könyvének bizonyos pontjain – főleg a legelején és legvégén – feltárulnak a szerző világnézeti motívumai is. Korten olyan szellemi keveréket képvisel, amely konzervatív, liberális, protestáns, zöld, radikális elemeket ötvöz. Ez itt nem hátrány, sőt. A kérdés az, képesek-e szervesülni ezek az elemek egy modern felfogásban? Úgy vélem, nála igen. És ha valaki csak úgy képes megalapozni saját ökológiai és szociális nézőpontját, hogy ehhez transzcendens hitet vesz igénybe – ám tegye. Nem kell ezt mindig bolygatni. A kérdés az, hogy itt és most milyen együttműködésre vagyunk képesek a reális életfeltételek javítása érdekében. A hívő higgye azt, hogy vallásetikai parancs szerint jár el. A nem hívő pedig higgye, hogy az empirikus egyének jelenbeli és jövőbeli boldogulása érdekében. Korten munkájának érdemei messze felülmúlják vitatható állításainak gyengéit.

(D. C. Korten: Tőkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány, EKF Hálózat, Bp. 1996.)

Az egységes Európa megvalósulása egyre közelebbinek tetszik: az Európai Unió és tagországai elkötelezetten folytatják a Gazdasági és Monetáris Unió bevezetésére irányuló politikájukat, kijelölték a felvételre érdemes országok körét, folytatódik a jogharmonizáció, a közös szabványok kialakítása, a kereskedelempolitikai korlátozó eszközök leépítése. A folyamat része a gazdasági globalizálódásnak, ami egy világméretű szabadkereskedelmi zóna felé tart. Az egyik, ha nem az egyetlen legfőbb szemponttá a nemzetközi versenyképesség vált; az ennek érdekében hozott megszorító intézkedéseknek persze egyelőre csak a súlyosságát érzik Európa polgárai: a szociális juttatások lefaragását, a munkanélküliség növekedését, a környezetkárosító beruházásokat. A kialakult helyzetnek rövid távon biztos nyertesei egyelőre a transznacionális vállalatok, amelyek, mint látni fogjuk, tevékenyen részt is vállaltak a mai Európa megformálásában. Jelen tanulmány, amely döntően a Corporate Europe Observatory (CEO, Amszterdam) jelentése alapján készült, azt a külvilág számára gyakorlatilag láthatatlan lobbifolyamatot kívánja felfedni, amelynek során a nagyipari korporatív szervezetek fokozatosan kialakítják a nekik megfelelő gazdasági–politikai környezetet, kihasználva s egyben megkerülve a demokratikus döntéshozási folyamatot. Szót ejtek a másik oldal: a kisvállalkozások, a szakszervezetek, a környezetvédelmi szervezetek tevékenységéről is, amelyek pénzügyi és szervezeti problémáik miatt gyengének bizonyulnak az eredményes fellépéshez, végül kitérek a nagyvállalatok közép- és kelet-európai tevékenységére.

A Kerekasztal lovagjai és csatlósaik

A hetvenes években még alig volt kapcsolat az európai multinacionális cégek között, ám ez drámaian megváltozott a nyolcvanas évekre. Az 1983-ban megalakult Gyáriparosok Európai Kerekasztala (European Roundtable of Industrialists, ERT) 45 európai céget tömörít, melyek együttes éves forgalma 550 milliárd ECU (ez a tagországok összesített GDP-jének közel 10%-a), s 3 millió embert foglalkoztatnak. Az EU Bizottsága kezdettől fogva támogatta a csoportosulást, a kapcsolat különösen Jacques Delors elnöksége idején vált igazán szorossá. Mára az ERT a legbefolyásosabb lobbyiszervezet, amelynek döntő befolyása van az európai integrációs folyamatra.

Az ERT első komoly fellépése a belső piac kialakításának előkészítése volt. 1985-ben Wisse Dekker, az ERT (valamint a Philips) elnöke beterjesztette javaslatát az Európai Gazdasági Közösségen belüli kereskedelmi akadályok felszámolásának menetrendjéről, ami éppen egybevágott a Bizottság integrációs elképzeléseivel. Delors nem sokkal ezután ismertette elképzeléseit az Európa Parlamenttel, és beszéde tartalmában szinte teljesen megegyezett az ERT előterjesztésével. Pár hónappal később pedig megjelent a Fehér Könyv “A belső piac kiépítésének befejezéséről”, amely összegezte a mintegy háromszáz végrehajtandó irányelvet, majd 1986-ban aláírták az Európai Egységes Aktát, amely megteremtette az egységes piac 1992-re történő megvalósításának intézményi–döntéshozatali hátterét. A gyors sikerben az ERT intenzív lobbikampánya is komoly szerepet játszott: pár hónap alatt néhány jól megszervezett találkozón meggyőzték az EU-tagországok vezető kormánypolitikusait, hogy csak az egységes piac képes biztosítani a versenyképességet az Egyesült Államokkal és Japánnal szemben, s ezáltal ez az egyetlen kivezető út a gazdasági recesszióból. A szervezet érdekérvényesítő stratégiájára általában is jellemző, hogy tagjai távol maradnak a részletekbe menő brüsszeli törvényhozási folyamattól, sokkal inkább a tagországok s az Unió vezető politikusaival találkozva beszélik meg, alakítják ki az EU napirendjét, általános felépítését, valamint szorgalmazzák az elfogadott irányelvek végrehajtását. Az ERT előnye más lobbicsoportokkal szemben abban is megnyilvánul, hogy érdekeit a transznacionális cégek vezetői képviselik, akiknek személyes tekintélye és felelőssége külön súlyt ad a felső körökkel való tárgyalásoknak.

A keretek sikeres megteremtése után a nagyvállalatok a meglévő közlekedési hálózat fejlesztését “javasolták”, mert szerintük a régi infrastruktúra is gátja a gazdasági fejlődésnek. Nagyszabású terveket fogadtak el: a Csalagút megépítését, valamint a Trans-European Networks (TENs) kivitelezését, amelyben 12 ezer kilométernyi autópálya, új repülőterek és nagysebességű vasútvonalak létesítése szerepel. A vállalkozás a történelem egyik legnagyobb közlekedési beruházása, melynek költségeit 400 milliárd ECU-re becsülik. A TENs megvalósulásától jelentős hasznot remélnek a transznacionális vállalatok. A meggyorsult szállítás elősegíti a piacok kiszélesedését, ezáltal a termelés decentralizálását. A raktárak száma lecsökken, nagy elosztó központok alakulnak, s könnyebb kihasználni a regionális különbségeket is a költségek csökkentésére. Ennek következtében a tőke az alacsonyabb bérszínvonalú országokba áramlik át, saját országában szüntetve meg munkaalkalmakat. A mai belső piac is kitermelt már számos különös eljárást, amelyek csak szaporodni fognak: pl. egyes cégek a német tejet Görögországba fuvarozzák, hogy ott sajtot készítsenek belőle, amit ezek után fogyasztásra Észak-Európába szállítanak. Ezeken az előnyökön túl az ERT egyes tagvállalatai: autógyártó cégek, petrolkémiai társaságok további profitra tehetnek szert a termékeik iránti megnövekedett kereslet következtében.

1991-ben az EU hivatalosan is elkötelezte magát a Maastrichti Szerződésben a TENs mellett. A terv fontos részét képezi az EU munkahelyteremtő programjának is.

Környezetvédelmi szervezetek mind Brüsszelben, mind a tagországok kormányainál a TENs ellen érvelnek, szerintük például a közlekedési hálózat fejlesztése nem vezet automatikusan a munkahelyek számának növekedéséhez. Különösen tartanak a beruházás környezeti hatásaitól: az építkezések miatt bekövetkező természeti pusztítástól, valamint a közlekedés folyamán bekövetkező légszennyezés ugrásszerű megnövekedésétől. Követeléseiknek azonban csak csekély hányadát fogadták el, gyakorlati hatásuk nem érezhető. A TENs kivitelezése ugyan lelassult, de ez főleg a restriktív költségvetési politikák által megkövetelt közpénzlefaragás következménye.

Az ERT 1985 óta aktívan képviseli azt az álláspontot, hogy az egységes piac létrejöttéhez elengedhetetlen a közös pénznem bevezetése. Érveik szerint az EMU (Gazdasági és Monetáris Unió) hosszú távú biztonságot nyújt, ami a beruházások növekedéséhez, költségcsökkenéshez, ezáltal a versenyképesség, az export, a foglalkoztatás és a gazdaság növekedéséhez vezet. Ennek az üzenetnek a közvetítésére hozta létre öt ERT-tagtársaság 1987-ben Párizsban az EMU-társulást (Association for the Monetary Union of Europe, AMUE), ám az ötletet hivatalosan Helmut Schmidt német ex-kancellár és Giscard d’Estaing francia ex-elnök kezdeményezte. Az AMUE első elnöke az a Wisse Dekker, aki ekkor egyben a Philipset és az ERT-t is irányítja, s az Egységes Piac legfőbb szószólója. A társulás tagjai 80%-ban iparvállalatok, 15%-ban bankok, 5%-ban ipari, kereskedelmi kamarák; a gördülékeny munka érdekében a szakszervezeti és a fogyasztói érdekvédelmi szervezeteket nem hívták meg; ezt Étienne Davignon (a Société Générale de Belgique elnöke, az AMUE egyik vezetője, az ERT tagja, volt EU-bizottsági tag) nyíltan be is ismeri: “Mi nem mindenki nevében, hanem a saját nevünkben beszélünk. Az EMU csak akkor lehet eredményes, ha olyan emberek javasolják, akiknek az érdekében áll, kompromisszum szükségessége nélkül.”

Az AMUE rendszeresen szervez találkozókat vezető politikusokkal, vállalati vezetőkkel, ezeken a személyes beszélgetéseken győzik meg partnereiket az EMU előnyeiről. A multinacionális cégek igen meggyőzően tudnak tárgyalni az országok kormányaival; ennek szélsőséges példájaként hozható fel az Unilever és a Toyota esete, amelyek vezetői kijelentették, hogy kivonják tőkéiket az Egyesült Királyságból, amennyiben az nem csatlakozik az EMU-hoz. A társulás ezen kívül tanácsadója az EU intézményeinek (pl. a 92-es pénzügyi válság megoldásánál), valamint részt vesz a pénzügyi javaslatok előkészítésében. 1991-ben fogalmazták meg fő elképzeléseiket, valamint az EMU bevezetésére javasolt menetrendjüket Európa átformálása című beszámolójukban, amellyel a pár hónappal később beterjesztett Maastrichti Szerződés feltűnő hasonlóságot mutatott. Tevékeny segítséget nyújtottak a Bizottság által 1995 májusában kiadott II. Zöld Könyvnek, valamint az Európai Monetáris Intézet (EMI) 95-ös jelentésének előkészítésében. Mindkét dokumentum a közös valuta bevezetésének módját taglalja, s a 97-es madridi csúcs döntési alapjaként szolgált.

Az ERT segítő kezének nyomai vehetők észre a Jacques Delors által az 1993-as brüsszeli csúcson bemutatott II. Fehér Könyvön, amelynek felolvasásánál Delors köszönetet is mond az előkészítésben nyújtott támogatásért. A jelentés hangsúlyozza a dereguláció, a rugalmas munkapiacok, az infrastrukturális beruházások fontosságát, s itt kap először különös hangsúlyt a következő évek kulcsszava: a nemzetközi versenyképesség.

Az ERT és a Bizottság gyümölcsöző munkakapcsolata nem változott az új elnök, Jacques Santer beiktatásával. A kooperáció eredményeként hívták életre a Versenyképességi Tanácsadó Csoportot (Competitiveness Advisory Group, CAG). A szervezet elnöke a volt olasz miniszterelnök, Carlo Ciampi, tizenhárom tagja nagyvállalatok – közöttük három ERT-vállalat – vezetői, politikusok, szakszervezeti vezetők. A szervezet célja, hogy folyamatosan ellenőrizze az Unió versenyképességét, s féléves jelentéseiben álljon elő a hatékonyság növelése érdekében tett javaslataival.

A CAG alapítása óta négy jelentést tett közzé, mindegyiket néhány héttel az Európa Tanács félévenkénti ülése előtt. A tanulmányok a TENs befejezését sürgetik, további pénzügyi támogatást javasolva megvalósításukra; gyors privatizációt és az állam szerepének csökkentését szorgalmazzák a hatékonyabb piaci verseny érdekében. A 96-os tanulmányok figyelmeztetnek a növekvő munkanélküliség, a munkaadók és munkavállalók között fellépő feszültségek veszélyére. Megoldásként rugalmasabb munkapiacot, kevésbé kötött munkafeltételeket és munkabéreket javasolnak, ezen felszabadított keretek között pedig a két oldal tárgyalásokon közös megegyezésre juthat. A gyakorlatban mindez a bérek letöréséhez vezet.

A CAG jelentései adták az alapját az 1996-os firenzei csúcson Santer által beterjesztett Bizalmi Szerződésnek, amely lényegében a II. Fehér Könyv átdolgozott változata. Az új munkaalkalmak teremtését az egységes piactól és a TENs-től várja, valamint egy új elemtől: a biotechnológiai eljárások engedélyeztetésétől.

Az ERT örömmel üdvözölte a GATT uruguayi fordulója nyomán meghirdetett piaci nyitást, amely megkönnyítette a fejlődő országokba irányuló kereskedelmet. A hatékony piac megvalósítása érdekében az EU Bizottsága és az USA Kereskedelmi Minisztériuma kezdeményezte a Transzatlanti Üzleti Párbeszéd (TABD) szervezetének kialakítását – tagjai Európa és az USA vezető vállalatai (Európából 11 ERT-tag, a tengerentúlról pl. a Boeing, a Ford, az IBM) és hivatalos szervei (az EU XXI. főigazgatósága, az USA Pénzügyminisztériuma). Alakuló ülésüket 1995-ben tartották Sevillában, a következőt pedig 96-ban Chicagóban. Az itt elfogadott Chicagói Nyilatkozatban fogalmazódik meg világosan a szervezet célja: “a transzatlanti tökéletes piac megalkotása, minden kereskedelmet és beruházást meggátoló akadály eltávolításával”. A konferencia az eltávolítandó akadályok közé sorolta a környezet- és munkavédelmi előírásokat is. Mind az EU Bizottsága, mind az USA kormányzata megígérte, hogy fontolóra veszik ajánlásaikat; az EU 95 végén elfogadta az Új Transzatlanti Napirendet (NTA), amelybe a TABD több javaslatát belefoglalták.

Az ERT legfrissebb tanulmányaiban megjelöli aktuális céljait: az energia- és telekommunikációs piac felszabadítását, a tagországok adórendszerének egységesítését, az oktatási rendszer megreformálását. A javaslatok megjelennek Mario Montinak, az egységes piac biztosának jelentésében, amely a 97-es amszterdami csúcsra készült, s egyben az egységes piac sikereit dicséri.

Az ERT és a CAG által javasolt legújabb eszköz a versenyképesség növelésére a “mintakijelölés: körülnézni a világban, hogy miként valósítottak meg a legjobban egy kívánt célt, s aztán így vagy még jobban csinálni”. A Bizottság kapva kapott az ötleten, s máris létrehoztak egy munkacsoportot, melynek feladata a “mintakijelölés” stratégiájának beépítése az EU eljárási rendszerébe. A minta egyébként nem ismeretlen: tipikus példája a maastrichti kritériumrendszer, amely a regionális különbségeket figyelmen kívül hagyva támasztja ugyanazokat az elvárásokat. Az új szisztéma liberalizációs versenyhez vezet, ahol a másik országgal, vállalattal szembeni versenyképesség megőrzése érdekében le kell építeni a munkapiaci és környezetvédelmi szabályozókat, csökkenteni kell a béreket.

Az 1997 júniusában tartott amszterdami kormányközi konferenciát és a madridi csúcsot a szervezet újabb sikerként könyvelheti el. A 95 óta dolgozó munkacsoport eddigi tevékenységéhez mérten szerény javaslatokkal állt elő, ez azt jelzi, hogy az európai integráció az általuk helyesnek vélt úton halad: a Maastrichti Szerződés alapelvei változatlanok maradtak, hat új országgal megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások. A több mint 100 millió potenciális EU-állampolgár piacot, olcsó munkaerőt, természeti erőforrásokat jelent az európai nagyvállalatoknak, “mintha egy új Délkelet-Ázsiát fedeztünk volna fel a határainknál” – véleményezi az ERT főtitkára. A szervezet nem nyugtalankodik a munkahelyteremtésre tett javaslatok szerződésbe foglalásáért, véleményük szerint ez csak a lakosság félelmeit fogja eloszlatni, nem fog számottevő munkaalkalmat teremteni. A versenyképességet inkább veszélyeztető tényezőnek a környezetvédelmi előírások életbelépését tartják.

Lényeges változtatásokat az ERT az Unió szervezeti felépítésében szeretne kieszközölni. Meglátásuk szerint a jelenlegi döntéshozatali struktúra akadályozza a hatékony fellépést és a törvényhozást. Megoldásként egy többségen alapuló szavazási rendszer bevezetését támogatják, ahol a tagországok szavazatait lakosságuk arányában súlyoznák. Az ERT elégedetlen az uniós szervezetek közötti hatalommegosztással is, szerintük a Bizottság nagyobb hatékonysággal működhetne, amennyiben elnökének hatáskörét megnövelnék, ami kétségtelenül meggyorsítaná az EU működését, ám egyben kevesebb betekintést engedne az Európa Parlament és a közvélemény számára. Az új rendszer nagyobb lehetőséget adna az Európán kívüli országok, szervezetek felé irányuló egységes fellépésre is, amelynek eredményessége a GATT uruguayi fordulójánál már bebizonyosodott.

A nagy játékosok

A politikai döntéshozás formálására számos mód nyílik Brüsszelben, ahol az érdekszervezetek tagjaik hatékony érdekképviseletét igyekeznek ellátni. A rendszeresen lobbizók becsült száma 7 és 10 ezer közé tehető, “néha több lobbizót lehet látni a Parlamentben, mint képviselőt” – nyilatkozta egy parlamenti tanácsadó. A Parlament 1996-ban fellépett a lobbirendszer szabályozása érdekében: ma elvileg csak a bejegyzett lobbiszervezetek fejthetik ki tevékenységüket az Uniós intézményeken belül, kezdeményezték egy lobbikódex összeállítását, a képviselőktől vagyonnyilatkozatot kérnek.

A Brüsszelben jegyzett EU-lobbicsoportok közül az Európai Ipari és Munkaaadói Szövetségek Uniója (Union of Industrial and Employers Confederations of Europe, UNICE) képviseli hivatalosan a vállalati szféra érdekeit. A szervezet 1958-ban alakult, 25 ország 33 munkaadói szövetségét egyesíti; elnöke François Perigot, az ERT-tag Unilever volt elnöke, az AMUE tagja. Az ERT-vel ellentétben az UNICE sokkal inkább a döntéshozatal részleteibe kíván bekapcsolódni. Igen erős kapcsolatokkal rendelkezik mind az EU, mind a tagországok különböző döntéshozatali szervei irányában, amelyeknek tagjait a szervezet szakértői győzik meg vezérelveik helyességéről, s az ezek megvalósítására irányuló törvények meghozásának szükségességéről. ők képviselik a munkaadói oldalt az 1986-ban kialakított Szociális Párbeszédben. A fórum másik két tagja az ETUC munkavállalói szövetség – l. később – és a CEEP, a közalkalmazottak szövetsége. Az itt kialakított közös álláspont szolgál a Bizottság szociális törvényalkotási javaslatainak egyik fő alapjaként. Az UNICE szoros együttműködésben áll más ipari lobbicsoportokkal, és létrehozta saját szövetségi rendszereit is: az Európai Munkaadók Hálózatát, amely szociálpolitikai ügyekkel foglalkozik, valamint az Európai Kereskedelmi Szolgáltatások Hálózatát. A Greenpeace brüsszeli képviselője, Susan Leubuscher, így jellemzi tevékenységüket: “Hatalmas tagságuk van, és úgyszólván mindenütt ott vannak, ahol döntések születnek.”

Céljaik szembetűnő hasonlóságot mutatnak az ERT javaslataival: Európa versenyképességének növelése, az egységes piac és az EMU létrehozása. Ennek ellenére az UNICE hangsúlyozottan elhatárolódik az ERT-től, mivel helyteleníti az ERT szervezeteinek háttérben végzett munkáját, a nyilvánosság és a viták hiányát. Az UNICE esküdt ellenségeinek tekinti a környezeti és szociális érdekvédelmi csoportokat, s javaslataik megvalósítását minden erővel próbálja meghiúsítani.

Az ipari érdekképviseleti csoportok között különösen nagy feltűnést kelt az utóbbi években a biotechnológiai lobbi. Először Jacques Delors 1993-as II. Fehér Könyve ismerte el hivatalosan a biotechnológia fontosságát, ami “a következő század fenntartható fejlődése egyik legmeghatározóbb technológiájának ígérkezik”. A Bizottság tevékenyen támogatja a biotechnológiai eljárások ügyét, bevezetésüktől új munkahelyek teremtését és a versenyképesség növekedését várva. Ennek a két szempontnak jegyében javasolja 96-os Bizalmi Szerződésében Jacques Santer is az engedélyeztetésüket. Az Európa Parlament és az Unió nem minden tagját győzték meg ezek az érvek. A vita kapcsán a német Bundestagban felszólalt a kutatási miniszter is, aki ismertette, hogy a 80-as évektől alkalmazott biotechnológiai eljárások következtében Németországban mindössze 2000 új munkahely született évente. A Európa Parlament 1995-ben megvétózta és visszaküldte a Bizottsághoz az új biológiai formák engedélyeztetésére szóló javaslatot, amelyet 97-re tűztek ki újratárgyalásra.

A biotechnológiai lobbiszervezetek 1996-ban egyesítették erejüket az EuropaBio nevű szervezetben, amely az Unió 500 legfőbb biotechnológiai eljárásokat alkalmazó vállalatát, többek között a Bayert, a Danone-t, a Nestlét, az Unilevert tömöríti magába. Hatékony fellépésük következményeként a Bizottság engedélyezte több genetikailag módosított élelmiszer európai piacokon történő forgalmazását, ami nagy vitát váltott ki az Unió több tagországában. Válaszul az aggodalmakra a Parlament 1997-ben megerősítette a döntést, de a forgalmazást szigorú egészségügyi előírásokhoz kötötte. A 97-es napirenden több javaslat áll még genetikailag módosított ipari és mezőgazdasági termék engedélyeztetésére.

Félrevezető neve ellenére az Üzleti Világtanács a Fenntartható Fejlődésért (World Business Council of Sustainable Development, WBCSD) is az ipari érdekképviseleti csoportok körébe sorolható. A szervezet elődje (BCSD) az 1990-es riói Föld Csúcs után alakult, amelynek céljai közül kevés valósult meg, egyesek szerint éppen az aktív ipari lobbi miatt. Véleményük szerint a fenntartható fejlődés feltételei a gazdasági növekedés és a szabad piacok megléte, a környezet védelmét pedig a hulladékok mennyiségének csökkentése, valamint az önkorlátozás biztosítja. Sokat hangoztatott kulcsszavuk az “ökohatékonyság”: a hulladék- és energia-felhasználás csökkentése a termelési eljáráson belül, a termelés csökkentése nélkül.

A szervezet 1995-ben alakult újjá WBCSD néven, immár 125 nemzetközi céget tömörít magába, tagjai közül sokan – pl. a Fiat, a General Motors, a Sony, a Toyota – olyan más nagyipari szervezetekben is képviseltetik magukat, mint az ERT. A csatlakozás meghívással történik, s a tagdíj nem olcsó: 50 ezer dollár évente. A szervezet tagjai révén jelen van döntéshozatali szervek tanácsadó csoportjaiban, így a WTO-nál, a Világbanknál, a EU-tagországok kormányainál. Egy jelentős holland környezetvédelmi szövetség szerint: “A WBCSD inkább csak filozófia, mint munkaprogram. (…) Ezek az ambíciózus célok egyelőre nem látszanak megvalósulni az üzleti szektor tevékenységében.”

A “kisemberek” képviselői

A kis- és középméretű vállalkozások képviseletét az 1990-es évek elejéig 15 különböző szervezet próbálta meg ellátni Brüsszelben. Ezek a keretek nem adtak lehetőséget az egységes fellépésre, így e szervezetek 1992-ben egyesültek a Mesteremberek, Kis- és Középméretű Vállalkozások Európai Uniójában (UEAPME), amely ma már Európa 27 millió alkalmazottját foglalkoztató 5,5 millió vállalkozás elismert képviseleti szerve, tagja az Unió tanácsadói hálózatának. Az UEAPME támogatja az Unió politikáját, de nehezményezi, hogy nem lehet tagja a Szociális Párbeszéd fórumának, így nem szólhat bele olyan, a kis- és középvállalkozókat is érintő döntésekbe, mint a szociális juttatások vagy a munkakörülmények kialakítása. A helyzet javítása érdekében a szervezet szoros kapcsolatban áll az UNICE-vel, amely a Szociális Párbeszéd keretein belül a munkaadói oldal jelenlegi képviselője.

Az UEAPME támogatja az egységes piacot és az EMU bevezetését: a gazdasági stabilitás, az alacsony kamatlábak kedvező környezetet nyújtanak a vállalkozóknak. Közülük sokan nagyvállalatok alvállalkozói, szállítói, akik között a liberalizált piac kiélezi a versenyt, így szükségük van a rugalmas munkapiaci feltételekre is a fennmaradáshoz.

Az európai munkavállalók érdekképviseletére alakult 1973-ban az Európai Szakszervezeti Szövetség (European Trade Union Confederation, ETUC), amely ma Európa 28 országának 62 szakszervezetét egyesíti (ezek taglétszáma 57 millió, ami az Európában foglalkoztatottak 59%-t jelenti). A szervezet 1985-ben léphetett igazán színre, amikor meghívták az alakuló Szociális Párbeszéd hivatalos tagjává. Az ETUC így kiveheti részét a szociális törvényhozásra adott javaslatok előkészítéséből, valamint rendszeres konzultációkat folytathat az Unió vezető személyiségeivel.

A Bizottság aktív közvetítő szerepet vállalt a Szociális Párbeszéd tagjai között, ennek eredményeként az ETUC és az UNICE számos kérdésben közös álláspontra tudott jutni. Az ETUC belátta, hogy az UNICE erős ellenállását csak jelentős engedményekkel lehet leküzdeni, valamint ők is felismerték az egységes piac és valuta előnyeit, így támogatják az EMU bevezetését. Feladatuknak az egységes “Szociális Európa” megvalósítását tekintik, fellépnek a szociális jogok védelmében és a munkahelyteremtés szükségessége mellett, és követelik ezen javaslataiknak a Maastrichti Szerződésbe foglalását.

Az ETUC legnagyobb problémája belső szervezetlensége. A különböző országok szakszervezetei eltérő érdekeket képviselnek, s az együttes döntésekben vétójoggal rendelkeznek: mindez megnehezíti egy közös álláspont kialakítását. A szervezet 1991-ben ugyan centralizálta működését, ennek ellenére még mindig nem sikerült a nemzeti szakszervezetek előtt elismertetnie önmagát.

A hivatalos környezetvédelmi szervezeteknek, nagy számuk ellenére, szintén komoly problémát jelent érdekeik hatékony képviselete. A nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) nem rendelkeznek kellő mértékű anyagi forrásokkal és elegendő taggal, hogy ellensúlyozni tudják az ipari szervezetek lobbitörekvéseit. Hiányoznak továbbá az elengedhetetlen személyi kapcsolatok: még a legbefolyásosabb szervezet, az Európai Környezeti Iroda (EEB) is csak egyszer találkozott hivatalosan a Bizottság elnökével. A tagországok kormányzati vezetőivel és a Parlament képviselőivel könnyebben tudnak konzultálni, de ez a kapcsolat inkább csak jelképes.

Kelet-Európa: segélyek, de kinek?

A Corporate Europe Observatory kutatása szerint az európai nagyvállalatok jelentős haszonhoz jutnak az EU Közép–Kelet-Európába irányuló programjainak következtében. Az első szembetűnő jelenség a nagy nyugat-európai üzleti tanácsadó szervek magas foglalkoztatottsága, valamint magas javadalmazásuk. Az EU könyvvizsgálói is kifogásolják a helyzetet. Jelentésük szerint a tanácsadók hatásköre és fizetésük túlzott, pl. a Coopers and Lybrand nemzetközi tanácsadó cég “vállalatok privatizációjához nyújtott technikai hozzájárulásért” Albániában és Belorussziában egyenként 300 ezer ECU-t kapott. A segélyprogramok indítását az Unió szigorú gazdasági–politikai feltételekhez köti: gazdasági stabilitást, kereskedelemkorlátozó eszközök alkalmazásának csökkentését, privatizációt ír elő. Ezeknek az irányelveknek a megvalósítását várják el más nemzetközi szervezetek: az IMF, a Világbank is. A gyors privatizáció következtében számos tőkeerős nyugati vállalat szerzett tulajdont, az eljárás hatékonysága, “tisztasága” azonban több esetben megkérdőjelezhető, erre példát a térség minden országában láthatunk.

Annak ellenére, hogy az Európa Parlament a Kelet-Európában meghirdetett mezőgazdasági segélyprogramok legfőbb céljának az ökológiailag semleges eljárások alkalmazását nevezte meg, a Phare égisze alatt a transznacionális vállalatok (Bayer, Hoechst, Shell) olyan növényvédőszereket exportálhatnak, amelyek használatát az Unió több tagországában betiltották. Hasonló a helyzet a nukleáris anyagok szállításával, tárolásával; különösen az Oroszországban tevékenykedő Siemenst támadják erősen környezetvédelmi szervezetek. A segélyprogramok negyedét infrastrukturális beruházások teszik ki, folyik a TENs Kelet-Európára való kiterjesztése: új autópályák, vasútvonalak épülnek Kelet- és Nyugat-Európa között.

A programok ugyan kiemelt szerepet kapnak az EU propagandájában, a pályázatok nyerteseiről adatot szerezni viszont már nehezebb feladat. Maguk az Unió tisztviselői sem látják át teljesen a helyzetet, a Phare egy főfelügyelője is beismeri: “Nincs igazi általános stratégia az EU keletre irányuló programjai mögött.”

***

Az Európai Unió kormányainak szembe kell nézniük a globalizálódó világ kihívásaival. Az EU versenyképessé tétele ilyen körülmények között a gazdaság- és társadalompolitika első számú célkitűzésévé válik, hasonlóképpen az országok gazdasági stabilitása, infrastruktúrájának fejlesztése. A transznacionális vállalatok mozgásterét korlátozó intézkedések törvénybe foglalására tehát aligha lehet számítani, másrészt az esetleg mégis megszülető korlátozó jogszabályok végrehajtására az Unió kevés garanciát tud vállalni. Állampolgárainak többsége valószínűleg rokonszenvez a gazdaságilag fejlett, egységes Európa víziójával, ám az idevezető folyamatban jogosan vetik fel a demokratikus kontroll hiányát. Kelet-Európa országai is szembekerülnek a kérdéssel, hogy valójában milyen demokráciát akarnak, s hogyan látják ezt megvalósulni az Európai Unión belül, ahová csatlakozni kívánnak.

Irodalom

Europe, Inc. – Dangerous liaisons between EU institutions and industry. Corporate Europe Observatory, Amsterdam, 1997.

Európai közjog és politika. Szerk.: Kende Tamás. Osiris–Századvég, 1995.

Gáspár Tamás: Az Európai Monetáris Unióról. Eszmélet, 26. sz.

Az ERT taglistája (1997. május)