Világszerte elméleti és politikai viták folynak a hazai tőke és a külföldi tőke szerepéről, megítéléséről, viszonyáról. Különösen élénkek ezek a viták a világgazdaság félperifériáján és perifériáján levő országokban. Melyek a hazai és a külföldi tőke viszonya, rangsora, hierarchiája értelmezésének és értékelésének legtipikusabb változatai? (Megjegyzendő, hogy a felsorolásra kerülő változatok képviselőit igen eltérő motivációk, intellektuális és indulati elemek vezérlik. Elméleti meggyőződés, politikusi–ideológusi pozíció, újságírói hatásvadászat, az “utca emberének” hangulatai stb. egyaránt tükröződnek és keverednek bennük.)

A. A hazai és a külföldi tőke egyenértékű. Nem eredete, származási helye, hanem nagysága és gazdasági teljesítménye alapján kell minden egyes tőkét minősíteni. Bármiféle további megfontolás és megszorítás nélkül annak a tőkének az alkalmazása előnyös, amelyet a gazdasági teljesítmény, a piaci siker igazol. Akármilyen más szempont figyelembevétele hátráltatja a fő cél, a maximálisan elérhető gazdasági növekedés megvalósulását.

B. A hazai és a külföldi tőke egyenértékű. Valamennyi tőke az emberekkel, a vele bérmunkás viszonyba kerülő dolgozókkal szembenálló ellenséges hatalom. Bárminemű differenciálás a hazai és a külföldi tőke között káros, mert a közös tartalmi lényegről tereli el a figyelmet. Minden tőke végső soron azáltal növekszik, hogy meg nem fizetett többletmunkát sajtol ki: emberi erőt alakít át gazdasági erővé, dologi hatalommá. A tőke minden formája az ember ellensége.

C. A hazai tőkét előnyben kell részesíteni a külföldi tőkével szemben. A hazai tőke a nemzet gazdagodását, gyarapodását segíti, a külföldi tőke viszont több szempontól is nemzetellenes. Nemzetellenes, mert rátelepszik a piacra: hagyományos hazai termékeket, fogyasztási cikkeket, fogyasztói szokásokat szorít ki külföldi fogyasztási cikkek behozatalával, illetve meghonosításával, idegen fogyasztási szokások, divatok elterjesztésével. Ennyiben káros gazdaságilag. Nemzetellenes továbbá, mert egyrészt kulturálisan, másrészt lélektanilag gyengíti a nemzeti közösség integritását.

Miben áll a kulturális vonatkozás?

A külföldi tőke nemcsak gazdasági hatalomként, hanem kulturális hatalomként is megjelenik az országban, és behatol az emberek mindennapi életébe. A helyi hagyományoktól különböző munkakultúrát képvisel, importálja a hazai szokásoktól eltérő reklámtechnikákat. A nemzeti hagyományoktól idegen értékrendet közvetít. A nemzeti nyelvvel ellentétes úton jár: idegen szavakat, kifejezéseket honosít meg, visz át a közhasználatba. Ezzel pusztítóan hat a nemzeti nyelvre és kultúrára.

Miben áll a lélektani vonatkozás?

A külföldi tőke nemcsak gazdasági erőforrásokat hoz be az országba, hanem új életideálokat, illetve életformákat is. A nemzettudatra, a nemzeti közösséghez való tartozás érzésére rombolóan hat a hagyományostól eltérő, vele szemben konkurrenciát jelentő idegen eszmények, törekvések, fogyasztási szokások, divatok, nyelvi kifejezések terjeszkedése. A korábban többé-kevésbé egy irányba mutató nemzetgazdaság és nemzettudat külön, sőt ellentétes pályára áll. A nemzetgazdaság sikerei a nemzettudat ellenében fejtik ki hatásukat. Mindez sokak szemében és életvitelében lefokozza a nemzethez való tartozás jelentőségét. Bomlasztóan hat széles rétegek nemzeti érzésére, nemzeti azonosság-tudatára, ezáltal individualizálja, elszigeteli egymástól a társadalom tagjait.

D. A hazai tőkét előnyben kell részesíteni a külföldi tőkével szemben – taktikai megfontolásból. Minden tőke – közvetlenül vagy közvetve – emberek kifosztása, emberi erők kizsákmányolása révén működik és gyarapodik. Az emberek védelme, az aktív humanizmus megköveteli a tőke hatalmának korlátozását, illetve felszámolását. Az ellenségként kezelt tőke gyengítésének, illetve kisajátításának törekvése számára a hazai tőke kisebb ellenfél, mint a külföldi tőke. A hazai tőke védelmében közvetlenül csak hazai politikai erők ellenállására kell számítani, míg a külföldi tőke védelmében az egész világkapitalizmus mozdul meg.

E. A külföldi tőkét előnyben kell részesíteni a hazai tőkével szemben – politikai megfontolásból. A gyenge hazai tőke nem képes a politikai rendszer legitimálását biztosítani: nem alapoz meg olyan általános jólétet, amelynek révén a civil társadalmat politikai passzivitásban (vagyis a képviseleti rendszer keretei között) lehet tartani. Ezért privatizáció stb. segítségével kell növelni a külföldi tőke jelenlétét és gazdasági befolyását. A külföldi tulajdon védelmét idegen államok és nemzetközi szervezetek minden körülmények között garantálják. Az idegen fegyverek árnyéka a hazai politikai erők számára is biztonságot jelent.

Nyilvánvaló, hogy a külföldi és a hazai tőke viszonyának megítélése (egyenértékűségük hangoztatása vagy valamelyikük preferálása) minden esetben csupán eszköz. Azon cél megvalósításának eszköze, amelyet a preferáló előnyben részesít, el kíván érni. Az egyes célok mögött pedig többé-kevésbé jól felismerhető álláspontok, világképek mutathatók ki. Vegyük sorra azokat a legtipikusabb álláspontokat, világképeket, amelyek a hazai és a külföldi tőkéhez való viszonyulásokat meghatározzák.

1. Az emberiség története egységesülési, globalizálódási folyamat. A kapitalista rendszer kialakulása elindította a helyi társadalmak széttagoltságának megszűnését, egymástól való elszigeteltségük felszámolódását, a különböző helyi kultúrák integrálódását. A korábban izolált társadalmak világpiaci érintkezése olyan mércét teremtett, amelyen történelmi súlyuk, jelentőségük összemérhetővé válik: gazdasági teljesítményük egyértelműen kijelöli helyüket, értéküket a világgazdaságban. A világpiaci verseny egyúttal ambícióikat, alapvető társadalmi céljaikat, eszményeiket is megadja: modernizáció, technikai fejlődés, gazdasági növekedés.

A liberális, valamint a szociáldemokrata felfogás szerint a világtörténelem unilineáris: az egyirányú gazdasági növekedési folyamat során az egész emberiségre kiterjedő egységes technikai civilizáció fog születni, amely végső eredményként feloldja a helyi közösségeket, helyi kultúrákat, és magába olvasztja a ma még különböző régiókat. Ebben a perspektívában – minden további differenciálástól függetlenül – az a pozitívabb, ami jobban szolgálja a gazdasági–technikai felzárkózást, ezáltal az emberiség egységesülési, integrálódási, globalizálódási folyamatát.

2. Az emberiség multikulturális felfogása szembehelyezkedik az unilineáris felfogással és a globalizálódási tendenciával. Mivel önértéknek tekinti a nemzetet, kulturális önállóságra törekszik és ápolja a helyi hagyományokat. Állami beavatkozással igyekszik bizonyos fokú létbiztonságot nyújtani azoknak, akiket a nemzet tagjaihoz sorol. Ebben a nemzetközpontú szemléletben a nemzeti közösség, a nemzeti állam, a nemzeti kultúra előbbre való az emberiségénél, illetve az emberiséget éppen a különböző kultúrák sokféleségének egymásmellettisége gazdagítja.

3. Bizonyos emberközpontú felfogások sem az emberiség, sem a nemzet preferálását nem tekintik mérvadónak. Különböző emberi szempontok nevében elutasítják mind a világgazdaság (világpiac, modernizáció, globalizáció), mind az államhatalom követelményrendszerét. Az egyediség, az egyéniség védelme, a személyes autonómia biztosítása érdekében az egyének közötti kapcsolatoknak, társadalmi vonatkozásoknak a hagyományos (bürokratikus, illetve eldologiasult) intézményektől független szerveződésére (vagyis a civil társadalom önszerveződésére) koncentrálnak. Olyan önmagukat kormányzó kisközösségek, helyi közösségek létfeltételeinek megteremtésére törekszenek, amelyek a világgazdaság és a világpolitika rendszerébe való betagozódás nélkül, saját erejükre támaszkodva működnek.

Ami a globalizációs ideológiában progresszív gazdasági növekedésként jelenik meg, az humanista nézőpontból az egyének fölötti idegen erők növekedése. Amit a nemzeti ideológia a társadalom tagjait segítő, védelmező államnak tüntet fel, a humanista felfogásban az emberek autonómiáját korlátozó, a civil társadalommal szemben ellenséges hatalom. Ebből következően mind a globalizálódással, mind a nemzetállammal szemben elkerülhetetlen a közösségi önvédelem, a hagyományos gazdasági és politikai hatalmakkal szemben védekező civil társadalom megszerveződése. Elkerülhetetlen egyfajta kettős hatalom kiépülése: a parlamentáris, képviseleti politikával párhuzamosan működő önálló társadalmi politizálás, a piacgazdasági szélsőséggel szemben alternatív, államilag nem befolyásolható, nem ellenőrizhető gazdálkodási formák meghonosodása. Ebben a felfogásban a történelmi progresszivitás mércéje a civil társadalom önállósulása, az államhatalomtól és az államilag szabályozott piactól való függetlenedés.

Egy, a hetvenes években divatos vicc (vicc?) szerint a magyar értelmiség két út előtt áll. Az egyik az alkoholizmus. A másik út járhatatlan. Ulrich Busch a magyar (és általában a kelet-európai) gazdaság lehetőségeivel kapcsolatban ennél kevésbé optimista: elméletileg ugyan két út is van a régió számára az Európai Unióhoz való csatlakozásra, de gyakorlatilag mindkét út járhatatlan. Ebből logikailag az következne, hogy akkor más célt kellene keresni, nem pedig az EU-ba tartó járhatatlan úton besározódni, de Busch nem vonja le saját elemzéséből fakadó logikus konzekvenciát. Ehelyett az önmagának való ellentmondást, a fejtegetésébe beépített önellentmondást választja.

Busch gazdasági elemzésének tartalmi summája két egymásnak ellentmondó üzenet. Az első üzenet szerint a régió felzárkóztatása gyakorlatilag sem tőkeimporttal, sem belső tőkeakkumulációval nem hajtható végre. A második üzenet viszont meghirdeti: térjünk rá a szerző számára rokonszenvesebb járhatatlan útra.

A cikk különösen azért tanulságos, mert ráirányítja a figyelmet arra, ami hiányzik belőle. Logikai buktatójával az olvasó gondolkodását abba az irányba sodorja, amelyről önmaga hallgat. Nevezetesen, hogy mi lenne ezen országok lakói számára a járható út. Pontosabban: melyik az az úticél, amelyhez van járható út.

Az írás megmutatja a szűken gazdasági megközelítés elhibázottságát: a szerző gazdasági megoldást akar ráerőltetni olyan problémára, amelynek – saját elemzése szerint – nincs gazdasági megoldása. Ebből azonban nem következtet valamilyen gazdaságon kívüli megoldás szükségességére.

Busch elemzésének önellentmondásossága nem egyszerűen a szerző fogyatékossága. Ez az önellentmondás általánosabb összefüggés kifejeződése: a hagyományos gazdaságtan, illetve a szűken gazdasági nézőpont fogyatékosságát jeleníti meg. A cikk érdeme, hogy nyíltan vállalja, és végigviszi egészen a belső önellentmondás felszínre hozásáig a gazdasági nézőponthoz való ragaszkodást. Ezáltal – szándéka ellenére – leleplezi a hagyományos gazdaságtan tudományos korlátozottságát, túlhaladottságát.

E módszertani ráhangolás után röviden nézzük meg Busch üzeneteit közelebbről. A nem bizonyított, hanem magától értetődőnek vett cél: integrálódni az EU-ba. A befogadás feltétele, hogy megüssük a mércét: megközelítsük az EU gazdasági fejlettségi szintjét. Tehát feladatunk az EU gazdasági mutatóihoz való felzárkózás, ami – úgymond – lökésszerű gazdasági fejlődést igényel. “A rendszerváltás sikeres véghezvitele utáni gazdasági átalakulási folyamat fő iránya… a nemzetgazdaságok átstrukturálása és modernizációja.”

A “termelékenységi hiányosságok pótlása”, a “szerkezetváltás”, a “modernizáció” csak feltőkésítéssel valósítható meg. A “lökésszerű gazdasági fejlődést” akadályozó tőkehiány megszüntetésére két elméleti válasz született. A külső forrásra alapozó koncepció a tőkeimportban hisz. A belső forrásra támaszkodás hívei viszont exporttöbblet kigazdálkodásától várják a szükséges helyi tőkeakkumulációt. “Elméletileg – hangsúlyozza Busch – mindkét szemlélet alátámasztható. Gyakorlatilag azonban mindkettő meglehetősen problematikusnak bizonyul.”

Busch elemzése szerint a tőkeimportból és hitelekből finanszírozott gazdaságfejlesztés egyfajta fejlődési csapdát jelent: kiszolgáltatottá teszi az országot. “A nemzeti valutapiac és gazdaság egyre inkább idegen érdekek eszközévé és egy idegen piac gazdálkodásának tárgyává válik.” A nyugati ipari országok valójában a keleti régió elmaradottságának megőrzésében érdekeltek.

De az exporttöbbletből támogatott gazdaságfejlesztésnek sem jobbak az esélyei. Busch a politikai stabilitás fennmaradását illetően optimista: bízik a népnek politikusai iránti szeretetében, az exportnövelés miatt szükséges megszorító intézkedések békés elviselésében. (Ceauºescu ilyen irányú kísérletét nem vizsgálja.) Mégis kénytelen a sikert gátló okként szóba hozni a nagymértékű külső eladósodást, valamint az Európai Unió protekcionizmusát. Mindez felzárkózás helyett további periferizálódást eredményez.

“A koncepció problémája a gyakorlati megvalósíthatóságában keresendő. …maguk a világpiaci viszonyok és a piacot uraló ipari országok stratégiái teszik gyakorlatilag lehetetlenné az átalakuló országok exportoffenzívájának sikeres beindítását…. Az átalakuló gazdaságok külgazdasági problémáiban – különös tekintettel eladósodásukra – bizonyos mértékben a fejlett ipari országok külgazdasági stratégiája tükröződik. Célzott protekcionizmus által védetten, alulértékelt, világszerte elismert valutáik által kedvező exporthelyzetbe hozva uralják a világpiacot, és nagymérvű áru- és tőkeexportot folytatnak. A valutapiaci verseny mechanizmusa által a piaci logikának megfelelően egy olyan differenciálódás valósul meg, melynek során a gyengébb országok, azaz a küladósságokkal, folyó fizetési mérleg deficittel és gyenge valutával rendelkező országok fokozatosan a perifériára kerülnek. Közép–Kelet-Európa átalakulóban lévő országai teljes mértékben ki vannak téve ennek a veszélynek.”

Mi következik mindebből Busch számára? A közép- és kelet-európai országoknak, valamint a harmadik világbeli országoknak át kell térniük az exportorientált fejlődésstratégiára, hátha ettől megfordul a világpiaci viszonyokban megnyilvánuló tendencia. Ember küzdj, és bízva bízzál! Csak az irracionális remény marad. (Szakmailag következetes, a gazdasági racionalitás követelményeihez szigorúan kötődő álláspontról büszkén hirdethetné: mindegy, hogy kiket üt agyon a tőke, ha ez a világgazdaság növekedését szolgálja. Aki a célt akarja, akarnia kell az eszközöket is.)

Mi következik mindebből egy következetes, Buschénál kevésbé szégyenlős humanizmus számára? Annak az antihumánus szakmai–bürokratikus nézőpontnak a feladása, illetve gazdasági, politikai, jogi erőszaknak a megváltoztatása, amely az eleven, egyedi személyiséggel rendelkező emberektől való elvonatkoztatás terméke. Ki-ki válasszon a maga számára olyan célokat, amelyekhez járható út vezet, és amely út áldozatait vállalja. Tehát – legyen szó akár EU-ról, akár NATO-ról, akár másról – ne másokkal akarja megfizettetni, hanem maga állja vágya megvalósításának terheit, költségeit!

Az Aula Kiadó gondozásában jelent meg az a tanulmánykötet, amely a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani Szakosztálya 1995 elejétől 1996 végéig tartó vitasorozatának jegyzőkönyveit, illetve vitaindító írásait tartalmazza. A szakosztály legfőbb célkitűzése egy alternatív, a jelenlegi magyar gyakorlathoz kritikusan viszonyuló, tudományosan megalapozott gazdaságpolitikai program létrehozása.

A jelenlegi magyar gazdaságpolitikának létezik alternatívája mind a gyakorlat, mind pedig – ennek megalapozásaként – az elmélet terén, és elkerülhetetlenül szükséges, hogy felváltsa azt. Ez a legfőbb üzenete annak az Aula Kiadó gondozásában megjelent tanulmánykötetnek, amely a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani Szakosztálya 1995 elejétől 1996 végéig tartó vitasorozatának anyagait tartalmazza. Már a kötet címe – Gazdaságpolitika más megközelítésben – is jelzi a szakosztály legfőbb célkitűzését: olyan alternatív, a jelenlegi magyar gyakorlathoz kritikusan viszonyuló, tudományosan megalapozott gazdaságpolitikai program létrehozását, amely megállja a helyét a mindennapi és a tudományos élet vitáiban is.

A vitasorozat foglalkozik a hazai gazdaságpolitika átfogó bírálatával és erre alapozva egy alternatív gazdaságpolitika felvázolásával, illetve ezen belül kiemelten is bizonyos részterületekkel – az inflációval és egy lehetséges antiinflációs politikával, a privatizációval, az állam gazdasági szerepvállalásával, a stabilizációval. A viták amellett, hogy tükröt tartanak a jelenlegi magyar gazdaságpolitika elé, egy olyan lehetséges jövőbeli gazdaságpolitika képét is elénk tárják, amely megfelelő kihívást jelenthet a jelenleg uralkodó közgazdasági gyakorlatnak, a neoliberális–monetarista iskolának.

A jelenlegi gazdaságpolitika bírálata

A jelenlegi, Csikós-Nagy Béla szavaival élve a monetarista illúzió csapdájába esett magyar gazdaságpolitika a fenntartható, sőt mi több, az önnfenntartó gazdasági növekedés beindulását egyre inkább kitolja és ezzel az ország felzárkózását, modernizációját is késlelteti. Nyugodtan nevezhetjük ezt a gyakorlatot, Hoós Jánossal szólva, sodródásosnak, illetve – a már idézett Csikós-Nagy Béla után – a visszavonulás gazdaságpolitikájának. Ez a gazdaságpolitika ugyanis csak követi az eseményeket, nem próbál meg kitörni a már szinte közhelyszerűnek számító szűk mozgásteréből, hanem csak ‘sodródik’ az eseményekkel. Mindeközben pedig egyre inkább elmarad a világátlagtól (GDP), és világgazdasági térvesztése is folytatódik. Mindez a gazdasági környezet téves diagnózisának eredménye, aminek következményei a téves célok és az oly gyakran hibás gazdaságpolitikai lépések. Ahhoz tehát, hogy a gazdaságpolitika mozgásterét tágíthassuk, autonómiáját növelhessük, az eddigi téves diagnózis és az ezen alapuló gazdaságpolitika megváltoztatására van szükség.

A magyar gazdaságpolitika legfontosabb elemeit (intézményi rendszer, törvények, valuta, szakmai felkészültség) tekintve megfelel a piacgazdaság követelményeinek. Fennálló adósságát minden áron és pontosan törleszti, bármiféle könnyítés nélkül. Az állam szerepét lehetőleg minimálisra korlátozza, a mainstream közgazdasági elméletnek megfelelően hisz a piac mindenhatóságában. Eszköztárának legfontosabb eleme a liberalizáció és a dereguláció. A magyar gazdaság talán legsúlyosabb problémáját, a forráshiányt a belső fogyasztás korlátozásával és ezzel egyidejűleg a külföldi tőke becsábításával igyekszik enyhíteni. Széles körű, piaci alapú, gyorsított privatizációs politikát folytat. Közvetlenebb állami akciókat csak a legrosszabb helyzetű térségekben vesz igénybe, iparpolitikája sematikus és meglehetősen általános.

Elméleti hátterét tekintve elmondható, hogy egy monetarista alapokon álló gazdaságpolitikáról van szó, amely azonban belsőleg inkonzisztens, továbbá a gyakorlat gyakran ellentmond a kitűzött céloknak és az azok mögött álló elméletnek. Ráadásul ezeket az elveket mindenki másnál jobban és pontosabban próbálja meg érvényesíteni, amiből következően nem számol a magyar realitásokkal: az IMF és a Világbank elvárásait kritika nélkül elfogadja és teljesíti.

Mocsáry József a jelenlegi magyar gazdasági rendszert ‘parazita’ kapitalizmusnak nevezi: a gazdaságban a spekulációs tőke szerepe domináns, a gazdaságpolitikát az elit különérdekei és dilettantizmusa határozzák meg. Részben ezek következménye az, hogy ma az országban egy igen mély és hosszantartó strukturális és gazdasági válság játszódik le.

Az előbbiekben jellemzett gazdaságpolitika számos hibát követett el a múltban és követ el jelenleg is. Időrendi sorrendben haladva ide tartozik – mint a múlt terhes öröksége – az ország súlyos eladósodása, a szerkezeti változások elmaradása, a nyolcvanas évek közepén lezajlott sikertelen gyorsítási kísérlet, valamint a KGST-országokkal folytatott kereskedelemben a dollárelszámolásra való áttérés. A rendszerváltás óta ide sorolhatjuk a privatizáció és a kárpótlás területén elkövetett hibákat, de ide tartozik az Antall-kormány termelőszövetkezet-ellenessége is. Ha kicsit a felszín mögé nézünk, akkor jelentős felfogásbeli hibákat, téveszméket találhatunk, amelyeket Kopátsy Sándor öt pontban összegzett. A rendszerváltás kezdetén sokan hitték, hogy egy rövid átmeneti időszak után felzárkózunk Nyugat-Európához. Mindehhez elegendő a régit lebontani és a romokból spontán módon valami jobb és korszerűbb születik majd meg. A gyakran cél nélküli rombolás azonban súlyos munkanélküliséget és jelentős kereslethiányt eredményezett. Ehhez a ‘gyakorlathoz’ külgazdasági téren is ragaszkodtunk, amit jól mutat részvételünk a szocialista országok közötti árucsere (KGST) felszámolásában, amelynek során külpiacaink jelentős részét elvesztettük. Ehhez járult még a belső piac már említett szűkülése, valamint a túl gyors liberalizáció, amely ugyan bizonyos értelemben fontos és hasznos volt, de elkapkodott bevezetése olyan vállalatokat is tönkretett, amelyek némi állami segítséggel még talpra állhattak volna. A monetarista elméletnek megfelelően a gazdaságirányítás mindkét kormányzati ciklusban mindenek elé helyezte az – amúgy joggal fontosnak tartott – pénzügyi egyensúlyt. Azonban nem vette figyelembe, hogy a gazdaságpolitika központjába a monetáris politikát helyező megközelítés csak olyan országban lehet sikeres, ahol adottak a piacgazdaság társadalmi és kulturális feltételei és ezekre alapozva már megindult egy egészséges gazdasági növekedés. Ugyanennek a poltikának a másik oldala az, hogy az ország mindig pontosan teljesíti adósságszolgálati kötelezettségeit, ami azonban ugyancsak jelentős mértékben csökkenti a belföldi fizetőképes keresletet. Elismerve, hogy adósságaink elengedésének nincs sok esélye, meg kell jegyezni: ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne értelme ilyen irányú tárgyalásokat kezdeményezni, alternatív terveket kidolgozni vagy legalábbis kevésbé becsületbeli kérdésként kezelni az adósságszolgálatot. Ráadásul adósságunk legalább egy részének elengedése a rendszerváltás idején sokkal valószínűbb volt, de ezt a lehetőséget az akkori kormányzat nem használta ki (gondoljunk pl. a Soros-tervre).

És mindezekkel párhuzamosan a lakosság közérzete másodlagos kérdéssé vált. A gazdaságpolitika magától értetődőnek tekintette, hogy a lakosság elviseli életkörülményeinek romlását – mivel nincs más választása.

Hoós János négy pontban foglalta össze a gazdaságpolitika által elkövetett hibákat. Az eddig érvényesülő gazdaságpolitikai gyakorlat nem volt képes megszüntetni vagy legalábbis csökkenteni a költségvetés jelentős deficitjét, amelynek egyrészt jelentős növekedést visszafogó, dekonjunkturális hatása van, másrészt az inflációt is gerjeszti. A hiány egyenes következménye a gazdasági növekedés elmaradásának, az adósságszolgálati kötelezettségeknek és a kormányzat más jellegű kiadási kötelezettségeinek (pl. szociális kiadások). A hazai gazdaságpolitika másik fontos részterülete az erősen restriktív jellegű monetáris politika, amely azonban reflexszerű restriktivitásával nem tudta kezelni a megoldásra váró problémákat (a költségvetési deficit kiszorító hatása, a gyorsan meglóduló infláció, a hatalmas behajthatatlan vállalati hitelállomány stb.). Ugyancsak súlyos elmaradások, hibák és tévedések találhatók a liberalizáció és a privatizáció terén. Az előbbi, azáltal, hogy hatékonyabb gazdálkodásra ösztönöz és az erőforrások hatékonyabb allokációját eredményezi, kétségtelenül növeli a gazdasági racionalitást is. Elhamarkodott bevezetése ugyanakkor a már említett veszélyekkel jár, ráadásul gyakran fölösleges, a termelőkapacitásokat nem növelő importot (pl. személygépkocsi) eredményez. Szintén káros hatása lehet az idejekorán végrehajtott bérliberalizálásnak is. A privatizációs politika legfőbb problémája, hogy túl gyors végrehajtása túlkínálathoz és így leértékelődéshez vezetett. Ezenkívül a külföldi befektetők számos alkalommal csak piacot vettek, rövid távú érdekeik és szemléletük nem használt az ország gazdaságának. A privatizációs bevételeknek a költségvetési deficit csökkentésére történő felhasználása pedig a privatizáció további felgyorsítására, és így a tőke felélésére ösztönöz. Mindent egybevéve az ilyen privatizációs politika nem eredményez megfelelő mértékű hatékonyságjavulást.

Mivel a piacgazdaságra való áttérés talán legfontosabb eleme a magántulajdon dominanciájának kialakítása, a privatizáció mindig is központi szerepet töltött és tölt be a magyar gazdaságpolitikában. 1990-ben a vége felé közeledett a mára elhíresült spontán privatizáció. A privatizáció ezen sajátos magyar formája ma már minden bizonnyal törvénytelennek számítana, Matolcsy György szerint viszont akkor bizonyos értelemben hozzájárult a rendszerváltás felgyorsulásához és befejeződéséhez. Ebben az évben azonban megalakult az Állami Vagyonügynökség, a hivatalos privatizációs szervezet, amely véget vetett ennek a folyamatnak. A privatizáció kapcsán három koncepció kristályosodott ki. Az első elképzelés központi eleme a reprivatizáció volt, azaz a vagyon ingyenes visszaadása az eredeti tulajdonosoknak. A második koncepció hívei egy hosszabb-rövidebb átalakulási folyamatot javasoltak, amely során a vagyon értékesebbé tehető, majd annak befejeződése után magasabb áron értékesíthető. A harmadik tervezet lényege az volt, hogy egy gyorsan végrehajtott privatizáció után a beérkezett tetemes (kb. 10 Mrd USA-dollár) bevételt adósságcsökkentésre kell felhasználni, megteremtve ezzel a lehetőséget a gazdasági növekedés minél gyorsabb beindulásához. A koncepciók harcából végül is – tipikusan magyar megoldásként – egy negyedik, vegyes megoldás került ki győztesként, amely azonban rosszabb megoldásnak bizonyult bármelyiknél – egyetlen kitűzött célját sem érte el. A vagyonveszteséget Matolcsy György hatalmasra, mintegy 45–50%-ra becsüli. Nemzetközi összehasonlításban mind a külföldi szektor (45–50%) mind pedig a magánszektor aránya (kb. 85%) kirívóan magas és túl nagy a multinacionális cégek aránya is. A jövőben ez a szerkezet nem változik számottevően. Mivel a kialakult magánszektor nem lesz képes befelé terjeszkedni, a szereplők egymásnak esnek a belföldi piac minél nagyobb szeletének birtoklásáért, majd – jobb esetben – a változtatás érdekében nyomást gyakorolnak a gazdaságpolitikára.

A magyar gazdaságpolitika legfőbb dilemmája a jövőben is a növekedés és az egyensúly egymásnak látszólag ellentmondó célkitűzése lesz. A jelenlegi gazdaságpolitika középpontjában, annak ellenére, hogy most beindulni látszik valamiféle gazdasági növekedés, továbbra is az egyensúly fenntartása áll. Elismerve az egyensúly biztosításának jelentőségét, azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy csak a két cél együttes biztosításával lehet létrehozni fejlett piacgazdaságot. Ehhez azonban fordulatra van szükség. Fel kell ismerni, hogy téves az a diagnózis, miszerint az egyensúlytalanság oka a belföldi túlfogyasztás, a “rossz” növekedés. A viták során kikristályosodott diagnózis, nem a restrikció elkerülhetetlenségét mutatja, hanem azt, hogy inkább gazdasági növekedésre van szükség, de úgy, hogy lehetőleg az egyensúly se sérüljön súlyosan.

Az intézkedések meghozatalakor figyelembe kell venni azok társadalmi, gazdasági következményeit, s nem kell minden áron az IMF által kitűzött célokat teljesíteni. Mindezt figyelembe véve kijelenthetjük – és erre a következtetésre jutottak a vitasorozat résztvevői is –, hogy a gazdaságpolitika válaszút előtt áll: vagy létrehozunk egy önnfenntartó gazdasági növekedést, vagy pedig stagnálás, a modernizáció és a felzárkózás elmaradása vár az országra. A növekedés eléréséhez alapvető feladat volna a jelenlegi forráshiány megszüntetése, az adósságszolgálat mérséklése és a nemzetközi integráció. Mivel azonban az utóbbi kettőre nem sok esélyünk van, a legvalószínűbb forgatókönyv – legalábbis Hoós János szerint – az alábbi: lassú, 2-3%-os gazdasági növekedés, és stop–go-politika, tele állami és piaci kudarcokkal. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, fordulatra, alternatív gazdaságpolitikai programokra van szükség.

Gazdaságpolitikai alternatívák

A belgazdasággal kapcsolatban Köves András szerint három fő ponton szükséges változtatásokat végrehajtani a gazdaságpolitikán. Ezek az egyensúly és a növekedés viszonya, a költségvetési deficit problémája és az állam szerepének meghatározása.

A legfontosabb a makrogazdasági egyensúly helyreállítása (vegyük figyelembe, hogy az írás 1995 elején készült), amely során azonban a növekedés beindulását is biztosítani kell. Tehát az egyensúlyt és a növekedést – ahogy arról már szó volt – párhuzamosan kell létrehozni és biztosítani. Az egyensúly elérésében a szerző a sokkterápiánál előnyösebbnek tartja a fokozatos megoldásokat. A folyó fizetési mérleg egyensúlyát preferálni kell a költségvetési egyensúllyal szemben. Ennek oka az, hogy egyrészt az egyensúlyhiány a két esetben különböző okokra vezethető vissza (fizetési mérleg esetén ez az export és az import alakulásának kedvezőtlen tendenciája, a költségvetési hiány esetében pedig a magas kamatlábak), másrészt a költségvetés az adósságszolgálat miatt merevebb, kevésbé alakítható, harmadrészt pedig a folyó fizetési mérleg hiányának következményei súlyosabbak. Ilyen a fizetésképtelenség, amely az ország adósságai miatt egyoldalú külföldi függéshez vezethet.

A folyó fizetési mérleg mint cél prioritása természetesen csak relatív fontosságot jelent, hiszen a költségvetési deficit csökkentéséről sem szabad lemondani. A költségvetési deficit mérséklése két úton valósulhat meg a legkönnyebben: a gazdasági növekedés beindítása és/vagy a kamatterhek csökkentése révén.

A Köves által szorgalmazott alternatív gazdaságpolitika elemét képezi a feketegazdaság visszaszorítása és az államháztartási reform is. Az utóbbival kapcsolatban a szerző leszögezi: nem igaz az, hogy valamiféle túlfejlett, koraszülött jóléti államról lenne szó. A szociálpolitika kérdése mellett tisztázni kell az állam gazdaságban betöltött szerepét is. Itt a jelenlegi gyakorlattal szemben nem további kivonulásra van szükség, hanem éppen ellenkezőleg, az állam szerepének növelését kell elérni, ami azonban nem feltétlenül jelent közvetlen, tulajdonosi szerepvállalást. Sokkal inkább összefogott, részletes iparpolitikai elképzelésekre van szükség, amelyek segítséget nyújthatnának egyrészt a kínálati oldal erősítésében, másrészt a növekedés irányának meghatározásában. Miközben azonban a gazdaságpolitika ezen intézkedések végrehajtásán fáradozik, ügyelnie kell arra, hogy ne akadályozza az autonóm fejlődést, viszont biztosítani kell, hogy szelektív, diszkrecionális intézkedéseket is megtehessen.

A külgazdaság terén is változtatásokra van szükség, beleértve az ország keleti politikáját, az EU-csatlakozást, valamint az adósságproblémát is. A folyó fizetési mérleg javítása során az export növelésének egyértelmű prioritást kell élveznie az import visszafogásával szemben. Ehhez két fő eszköz áll a mindenkori magyar gazdaságpolitika rendelkezésére: az exportkínálat erősítése, vagyis a versenyképesség és a piacrajutás biztosítása minden rendelkezésre álló eszközzel (pl. iparpolitika), valamint az árfolyampolitika, azaz a leértékelés. Elismerve az utóbbi hátrányait is, be kell látni, hogy teljes helyettesítésére nincs lehetőség. A vázolt folyamat lassú: a deficit nehezen tűnik el – ám bizonyos értelemben szükség is van rá. Mint arról már volt szó, az export növelése mellett, korlátozott mértékben ugyan, de az import csökkentésére is szükség van, mivel a túl nagy mértékű import kiszorítja a belföldi termelést, és így késlelteti a növekedést. Ugyanakkor figyelembe kell venni az import kettős természetét, vagyis hogy az import egyszerre épít és rombol, hiszen például a termelékenységet növelő gépimportra szükség van a gazdaságban. Nincs szükség viszont a használt nyugati gépkocsik és a luxuscikkek behozatalára, legalábbis addig, amíg a növekedés be nem indul. Ezeken a területeken tehát ipar- és agrárvédelmi intézkedéseke szükségeltetnek. A magyar importliberalizáció ennek fényében elhamarkodott volt: nem vette figyelembe a belső és külső körülményeket, és nem az export megerősítése után vezették be.

Az országnak a hetvenes évektől kezdve súlyos adósságszolgálati kötelezettségei vannak, ami – főképpen a költségvetési deficit képében – ma is rányomja bélyegét a gazdaságra. Ezzel kapcsolatban két, egymásnak ellentmondó vélemény létezik az országban. Az egyik, amely a mainstream közgazdasági tanítás és egyben a hivatalos vélemény is, az, hogy adósságszolgálati kötelezettségeinknek mindig eleget kell tennünk. A másik vélemény az, hogy szükség van az adósság könnyítésére akár egyoldalúan, a fizetés megtagadásán avagy a fizetésképtelenség deklarálásán keresztül is. A realitásokat figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy külső segítség (elengedés, átütemezés) nem várható, mivel válsághelyzetről nem beszélhetünk (mint pl. a nyolcvanas évek elején), és az ország stratégiailag sem jelentős (mint pl. Lengyelország). A fizetésképtelenség deklarálása súlyos gazdasági destabilizációt eredményezne, így semmiképpen sem ajánlatos. Az egyetlen esélyt a gazdasági növekedés beindulása és a működőtőke-beruházás növekedése jelenthetné, bár az is igaz – ahogy azt Artner Annamária megjegyzi –, hogy már az is sokat segíthet, ha nem tekintjük olyannyira be­csületbeli ügynek az adósságszolgálatot, mint ahogy nem tekinti annak rajtunk kívül több mint 100 ország. Így például ma már csak költői kérdésnek tekinthető annak megvizsgálása, hogy mi lett volna akkor, ha az 1996-ban beérkezett hatalmas privatizációs bevételt nem a kamatok visszafizetésére és adósságunk csökkentésére, hanem állami beruházások finanszírozására használjuk fel. Egy biztos: több ilyen lehetősége már nem lesz egyik jövőbeni magyar kormánynak sem.

Az EU-csatlakozás ideje bizonytalan: időpontja egyre inkább kitolódik, ami érthető, hiszen a csatlakozás számunkra előnyös, a tagok számára azonban többnyire hátrányos. Ebből az is következik, hogy csatlakozásunk csakis politikai döntés eredménye lehet. Amellett, hogy a csatlakozás számunkra fontos (hiszen nincs más út, mint a világgazdasági integráció), elkapkodása veszélyes lehet, ezért a feltételeit még a csatlakozás előtt tisztázni kell.

A keleti piacok visszahódítása – tekintve a politikai és a fizetési nehézségeket – irreális és veszélyes, véli a szerző. (Talán érdemes itt megjegyezni, hogy most, tehát 1997 közepén, ennek egyre több esélye van, a helyzet és így kapcsolataink is normalizálódni látszanak.)

A Mocsáry József által javasolt alternatív gazdaságpolitika első számú célkitűzése a stabilizáció lenne, amelynek elemei a fizetőképesség megőrzése, az arányos közteherviselés biztosítása, az állami kiadások, valamint kötelezettségvállalások felülvizsgálata, és az államháztartás oly sokszor emlegetett reformja.

Hazánkban a stabilizációnak, a megszorításoknak, a különféle stabilizációs politikáknak hosszú időre visszanyúló hagyományai vannak. Andor László három stabilizációs szakaszt különböztet meg a magyar gazdaságtörténetben. 1978 és 1984 között kedvezőtlen körülmények között (a hidegháború felerősödése, az exportlehetőségek beszűkülése, a kamatok emelkedése) ugyan, de igen jelentős külföldi (IMF és BIS) segítséggel ment végbe a stabilizáció. A konszolidációt – a növekedés visszafogásán keresztül – végül is éppen ez a külföldi segítség tette lehetővé. A rendszerváltás idején, 1987 és 1990 között ismét egyensúlyjavító intézkedésekre volt szükség. Ekkor a kedvezőbb körülmények (enyhülés és konjunktúra) ellenére ismét a növekedés visszafogásán keresztül hajtották végre a stabilizációt. Az utolsó stabilizációs szakasz a jelenlegi kormány nevéhez fűződik: a körülmények ismét rosszabodtak (mexikói válság, a HungarHotels privatizációs botránya, a volt kommunista politikusokkal szembeni bizalmatlanság), viszont a fontosabb piacainkon exportnövekedés ment végbe. Mindhárom stabilizációs szakaszból az az egyszerű következtetés vonható le, hogy a stabilizáció sikere legnagyobb mértékben a külső feltételeken múlik.

Mocsáry József javaslata szerint a lehetőleg minél rövidebb stabilizációs szakasz után – illetve ha lehetséges, akkor már alatta is – a növekedés megindítása kerülne a gazdaságpolitika fókuszába. A cél eléréséhez szükséges lépéseket öt pontban foglalja össze a szerző, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a már ismertetett Köves-féle program ajánlásaihoz. Így például központi eleme az egyszerre biztosítandó stabilizáció és növekedés. A növekedés biztosításán a szerző a kínálati oldal élénkítését érti, a beruházási források biztosítása érdekében többek között javaslatot tesz a spekulációs tőke, illetve a luxusfogyasztás megadóztatására. Meg kell reformálni – például adók segítségével – az újraelosztás rendszerét is, csökkentve ezáltal a társadalmi egyenlőtlenségeket. További eszközökként a fogyasztási cikkek importjának korlátozásán keresztül a belső piac védelmét, a monopolellenes, decentralizáló politikát, a szektorsemleges gazdaságpolitikát valamint az iparpolitikát ajánlja a szerző.

Mocsáry szerint a belső és a külső gazdasági egyensúly javulása is kedvezően befolyásolja a gazdasági növekedést. Ebbe az irányba hat ugyanis a költségvetési hiány csökkenésével a kiszorítási hatás enyhülése, az infláció mérséklődése következtében a kalkulálhatóság növekedése, valamint a folyó fizetési mérleg javítása érdekében gyakorolt exportösztönző gazdaságpolitika is.

Mocsáry dolgozatában külön kitér a privatizációra és az agrárpolitikára. A privatizációs politikával kapcsolatos diagnózisa és elképzelései megegyeznek az előző dolgozatban leírtakkal: azaz egy tőkeemelő (és nem osztogató) privatizációs politikára van szükség, amely biztosítja a hatékony és gazdaságos működést. Az agrárpolitikával kapcsolatban leszögezi, hogy a működőképes és gazdaságos mezőgazdaság kialakításához a felgyülemlett adósság rendezésére (hitelkonszolidáció), illetve megfelelő üzemviszonyokra van szükség. Az utóbbi az elaprózódottság megszüntetését és a helyi kezdeményezések támogatását jelenti. Jelen esetben is fontos, hogy a gazdaságpolitika szektor­sem­le­ges legyen, azaz szükség van a termelőszövetkezetek diszkriminációjának megszüntetésére. Az ajánlott gazdaságpolitikai lépések között szerepel továbbá a spekulációellenes (pl. telekspekuláció, erdőspekuláció) politika és végül a mezőgazdasági infrastruktúra helyreállítása.

Hoós János szerint a magyar gazdaság legfontosabb jellemzője a piacvesztés, az integráció hiánya és az ország rendkívüli eladósodottsága eredményeként fellépő krónikus forráshiány. Megszüntetésére három lehetséges megoldás kínálkozik: a gazdasági növekedés beindítása, újabb hitelek felvétele, valamint a fogyasztás korlátozása. Mivel ezek egyoldalú alkalmazása mindhárom esetben súlyos társadalmi és gazdasági problémákat okozna (többek között szegénységet, a szellemi tőke erodálódását, a növekedés késleltetését, az integráció elhúzódását), a szerző hármójuk kombinációjának használatát javasolja. Mindent egybevéve az új magyar gazdaságpolitikának három új jellemzővel, eszközzel kell rendelkeznie – ezek valamilyen formában már mind szerepeltek az eddigiekben –: az első a fogyasztás ésszerű korlátozása, a második az adósságkönnyítés (viszont az ebből származó kamatmegtakarításokat nem szabadna fogyasztásra felhasználni), a harmadik pedig a nemzetközi piacra való kijutás. Az intézkedések különböző hatással lennének a fiskális és monetáris politikára, de mindkettő esetében megegyeznének abban, hogy növelnék a gazdaságpolitika mozgásterét. A fiskális oldalon lehetővé tennék az adócsökkentést (bevételi oldal), az adósságcsökkentést és nagyobb támogatások megadását (kiadási oldal). A monetáris politika esetében megteremtenék a teret egy hatékonyabb antiinflációs politika bevezetésére, megszüntetnék vagy legalábbis csökkentenék a kiszorító hatás negatív következményeit, lehetővé tennék a kamatcsökkentést, valamint a rossz hitelek elengedését. Az intézkedések megtételének jótékony hatásai közé tartozna a racionálisabb, az árfolyamspirálokat elkerülni képes árfolyampolitika kialakításának lehetősége is. Mindehhez az eddig elmondottakon kívül szükség van az állam szerepének újragondolására: erős államra van szükség, amely többek között képes biztosítani a nagyobb jogbiztonságot és a kiszámíthatóságot. A liberalizáció terén ez tudatosabb piacvédelmet, importkorlátozást, ár- és bérmegállapodásokat jelentene. A privatizáció esetében pedig lassabb, megfontoltabb magánosítási politikát eredményezne, amely a bevételeket korszerűsítésre és munkahelyek teremtésére használná fel. Természetesen azonnal felvetődik a megvalósíthatóság kérdése. Hoós János szerint az általa ajánlott gazdaságpolitikának rövid távon valószínűleg számos ellenzője lenne, de hosszabb távon a külföld is belátná, hogy ez megfelel az érdekeinek. E koncepció célja ugyanis az ország modernizációja és felzárkóztatása, és az a külföldnek sem érdeke, hogy egy társadalmilag és gazdaságilag destabilizált Magyarország legyen Európa közepén.

A világgazdasági környezet

A külföld, gazdasági értelemben a világgazdaság kulcsszerepet játszik a magyar gazdaságpolitika alakításában. Így a vitáknak is az egyik legfontosabb részét képezte a világgazdaság folyamatainak tárgyalása.

Farkas Péternek a világgazdaság jelenlegi állapotáról és a várható folyamatokról szóló tanulmánya szerint a világgazdasági növekedés üteme csökken (Kelet–Közép-Európában az elmúlt években mintegy 20–50%-kal csökkent a nemzeti össztermék). A makroegyensúlyi mutatók (folyó fizetési mérleg, költségvetési deficit) romlása nem áll meg, és a GDP szerkezetében is változás figyelhető meg: a szolgáltatások részaránya növekszik, a beruházások részesedése pedig csökken. Mindeközben szűkül a foglalkoztatottság, gyengül a fejlett országok külkereskedelmi teljesítménye, ezzel párhuzamosan növekszik a protekcionizmus, és folytatódik a nemzetgazdaságok differenciálódása. Megállapítható, hogy az infrastruktúra fejlettsége az adott ország fejlettségi fokának függvénye: a fejletlen országok nem rendelkeznek ezzel a lehetőséggel, és a jövőben sem várható ennek megváltozása. A környezetvédelem szerepe az elmúlt években a gazdaságpolitikai döntések meghozatala során – a látszattal ellentétben – marginális volt. A globalizáció és a regionalizáció folytatódik, miközben a bipolaritás igen jelentős destabilizáló tényezőnek bizonyult.

Mindezen itt ismertetett tendenciák legfőbb oka az ún. csomópontválságban keresendő, melynek lényege, hogy a világgazdaság egy mind ez ideig végre nem hajtott modellváltást görget maga előtt. A strukturális válság okozói a szerző szerint a keynesi gazdaságpolitika, az állami újraelosztás, a monopóliumok, az adósságválság és az időközben hatalmas méretűre nőtt alternatív (pénzügyi) befektetési lehetőségek. Az ún. csomópontválság mellett hozzájárult a világgazdaság jelenlegi feszültségeihez az amúgy lehetséges technikai ugrás elmaradása, valamint az országok közötti különbségek növekedése, amelyek természetesen szoros kapcsolatban állnak a csomópontválsággal: részben okozói, részben következményei annak. Mindazonáltal bizonyos reményekre ad okot az, hogy mind az IMF szigorú monetáris politikájában, mind pedig az EU munkanélküliséggel kapcsolatos terveiben pozitív változás figyelhető meg: az IMF egyre inkább elfogadja a heterodox jellegű stabilizációs programok létjogosultságát, az EU pedig a munkanélküliség elleni harcot tekinti egyre fontosabbnak.

A világgazdaságban várható legfontosabb folyamatokkal kapcsolatban a szerző megállapítja, hogy 1. a nemzetközi biztonság egyre fontosabb lesz; 2. Kelet–Közép-Európa nem lesz képes a kedvező folyamatokat (pl. integráció) kihasználni; 3. a globalizáció és regionalizáció folytatódik; 4. bár a növekedés beindul, annak mértéke alacsony (2–3%) lesz, miközben az egyensúlyi problémák nem oldódnak meg; 5. az infláció mértéke ugyan kedvező lesz, de az államadósság aránya a GDP-ben növekszik; 6. a magas állami kamatok mellett a pénzügyi szféra előretörése folytatódik, egy igen veszélyes pénzügyi luftballon alakul ki.

Ez utóbbi megállapítás megegyezik Szabó-Pelsőczi Miklós véleményével. Szerinte a pénzügyi szféra egyre inkább önállósul, jelenleg “nincsen gazdája”, s mindez igen veszélyes folyamatok beindulását eredményezheti a jövőben. Szabó-Pelsőczi három lehetséges forgatókönyvet lát a közeljövő világgazdasági folyamataival kapcsolatban. A három alternatíva a valószínű, a katasztrófa- és a megújulási szcenárió. A legvalószínűbb alternatíva egy alacsony, kb. 2–3%-os növekedési ütem. A szerző szerint azonban az is lehetséges, hogy a pénzügyi buborék kipukkan, ez láncreakciót indít be, ami végeredményben súlyos gazdasági válságot eredményez. A legkevésbé valószínű a harmadik, a “megújulási” forgatókönyv megvalósulása. Lényege ugyanis az összefogás, az együttműködés, többek között a növekedés érdekében, de ugyancsak tartalmazza a nemzetközi gazdasági kapcsolatok intézményi reformját, valamint a válságjelenségek közös kezelését.

Farkas Péter előzőekben ismertetett írásával szemben a vita során számos ellenvélemény, illetve kiegészítés hangzott el. Egyesek szerint ugyanis a dolgozat túlságosan monetarista alapállású, elhanyagolja a hosszú távú elemzést, valamint a régió helyzetének részletesebb vizsgálatát, jövőképe pedig túlságosan pesszimista.

Inflációellenes gazdaságpolitika

Az infláció témáját több okból is érdemes elkülönítetten tárgyalni. A jelenlegi magyar gazdaság egyik legjelentősebb és a stabilizáció során meg nem szüntetett problémája ez, és így a gazdaságpolitika deklarált célja egy határozott antiinflációs politika folytatása. Szintén a probléma kiemelt tárgyalása mellett szól az, hogy a viták során számos, egymásnak gyakran ellentmondó vélemény hangzott el. Mindezekből következően érdemes megvizsgálni, hogy a magyar gazdaság mennyire súlyos problémája a relatíve magas infláció, mi áll mögötte, és mekkorák az esélyei egy konzekvensen végrehajtott antiinflációs politikának. Végül még egy megjegyzés fűzhető az infláció kérdéséhez: eredetileg a stabilizációs politikák célja az infláció leküzdése volt, ma azonban már, mint Magyarországon is, a folyó fizetési mérleg egyensúlya került a középpontba.

Balázsy Sándor kötetben megjelent írásában az új gazdaságpolitikának (az írás 1995-ben készült, amikor a kormány az előzőekben elmondottaknak megfelelően a stabilizáció során nem az inflációra, hanem a fizetési mérlegre koncentrált) két tévhitét különbözteti meg: az inflációt és az árfolyampolitikát. A hosszú távon tartó, magas inflációnak ugyanis egyrészt súlyos, egyensúlyrontó következményei lehetnek, másrészt deformálja és bénítja a gazdasági folyamatokat. Így például nehezíti a hitelek felvételét, fokozza a költségvetési hiányt, nehezíti a tőkebeáramlást. Éppen ezért – vonja le a következtetést a szerző – határozott antiinflációs politikára van szükség. Balázsy szerint a kormányzat egyik legnagyobb tévedése éppen az volt, amikor a rövid távú stabilizációs politika érdekében felvállalta az infláció növekedését, sőt ő maga is hozzájárult gerjesztéséhez. A legfontosabb az infláció minél hamarabbi megállítása, illetve egyszámjegyűre való csökkentése. Ehhez határozott antiinflációs politikára és a leértékelési várakozások csökkentésére van szükség.

Ezzel szemben, illetve ezt kiegészítendő, a vita résztvevői közül sokan, így Nagy Pongrác, Szegő Andrea, Mandel Miklós sem tartották elegendőnek a Balázsy által kifejtetteket. Szerintük ugyanis nem beszélhetünk sem bérinflációról, sem pedig a költségvetési hiányon keresztüli inflációról, vagyis az inflációt nem a kormányzati (sem a fiskális, sem a monetáris) intézkedések eredményezték. Az infláció csak kísérőjelenség, azonban a monetáris érvelés azt az állami cselekvés következményének tünteti fel, ezáltal is megalapozva a reálbércsökkentéseket, növelve a társadalmi feszültségeket. Mutatja ezt az is, hogy a monetáris politika mind ez ideig nem volt képes sem a pénzmennyiség, sem a hitelmennyiség szabályozásával megállítani az inflációt. Ennek oka a helytelen diagnózis: a jelenlegi magyarországi infláció ugyanis kínálati oldali s nem bérinfláció. Megállítani ezért nem restrikcióval, hanem épp ellenkezőleg, a termelés ösztönzésével lehet.

Balázsy szerint a gazdaságpolitika másik tévhite az árfolyam­poli­ti­kával kapcsolatos, hogy tudniillik a forint leértékelésével érdemben lehetne javítani a fizetési mérleget. Ez ugyanis inflációs áremelkedést okoz, ami elolvasztja a leértékelésből származó előnyöket, vagyis újra visszajutunk az antiinflációs politika szükségességéhez.

***

Most, amikor 1997 augusztusát írjuk, úgy tűnik, sok minden megváltozott a gazdaságban azóta, hogy az itt ismertetett vitasorozat kezdetét vette. A növekedés beindulni látszik, a tőzsde szárnyal, az export növekedése jelentős, a csúszó leértékelés mértéke folyamatosan csökken, a munkanélküliség ugyan továbbra is magas, de legalább nem emelkedik, és csatlakozhatunk a NATO-hoz. A kérdések azonban nem tűntek el: beszélhetünk-e önfenntartó növekedésről? Mi áll a gazdasági élénkülés mögött? Mennyire törékeny a meginduló növekedés? Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az országban továbbra is tömegek vannak munka nélkül, a társadalmi és a regionális egyenlőtlenségek szembetűnőek. Az országnak határozott jövőképre, célokra, irányra van szüksége. Ezek azok a kérdések, amelyeket meg kell válaszolnunk, és ezek azok a kihívások amelyeknek meg kell felelnünk. Véleményem szerint mindebben hasznos segítséget nyújthat ez a könyv.

Sokszor egyetlen szó nagyobb figyelmet érdemel mint egy egész könyv: George Ritzer műve, A társadalom mcdonaldizációja (The McDonaldization of Society)¹ ennek a tételnek a mintapéldája. E rövid ismertetés megkísérli egyrészt rekonstruálni a könyv fő gondolatainak logikáját, másrészt kritikai újraolvasatát adni a szerző által is hangsúlyosnak ítélt állításoknak.

Még Ray Kroc, a McDonald’s franchise elindítója sem sejthette, találmányának milyen lenyűgöző hatása lesz. A McDonald’s a huszadik századi Amerika legnagyobb hatással bíró jelensége. A könyv, a szerző szándékai szerint, mégsem magáról a McDonald’s-ról szól. A McDonald’s-ot Ritzer csak az általa mcdonaldizációnak (McDonaldization) keresztelt folyamat bemutatására használja. A folyamat pontos definíciója a következő: a mcdonaldizáció az a folyamat, amelyben a gyorsétkezdék (fast-food restaurants) alapelvei mind az amerikai, mind a világ többi társadalmaiban egyre több és több szektorban kerülnek fölénybe. Vagyis a mcdonaldizáció nemcsak a gyorsétkezdék világát érinti, hanem megfigyelhető az oktatásban, a munkahelyen, utazás közben, a szabadidő eltöltésében, az étkezési szokásokban, a politikában, a családi viszonyokban és tulajdonképpen a társadalom minden más részében is. A folyamat megállíthatatlannak látszik, és a könyv bemutatja, hogyan veszi át a hatalmat a McDonald’s-on alapuló rendszer a társadalom nagyon sok szférájában, még ha Ritzer nagy örömére nem is mindegyikben.

A mcdonaldizáció folyamata nem a semmiből került elő. Ritzer három alapvető előzményt említ meg. Az első a bürokrácia kialakulása, pontosabban Max Weber bürokráciaelmélete. Weber munkája azonban nem szűkíthető le bürokrácia-elméletére, illetve nem érthető meg az általa leírt racionalizáció folyamata nélkül. Számára a racionalizáció paradigmatikus megjelenése volt a bürokrácia, míg Ritzer számára, bár a bürokráciák ma is léteznek és óriási jelentőséggel bírnak, a gyorsétkezdék váltak a racionalizáció modelljévé. Ritzer nem veti el a weberi elméletet, sőt kijelenti: “a könyvben kifejtett tételeket tekinthetjük a huszadik század elején kialakult weberi elmélet kiterjesztési kísérletének is a huszonegyedik század előestéjének felhalmozódó változásokra.”² Vagyis Ritzer átveszi a weberi formális racionalitás fogalmát, és az általa meghatározott szabályozások, hatáskörök, rendeletek és rendszerek hatását elemzi.

Második előzményként a Taylor-féle scientific management (tudományos igazgatás) hatását kell megemlítenünk. A taylorizmus megnövelte a munkások hatékonyságát, de ezzel együtt egy olyan racionalizált munkatechnológiát hozott létre, amely lehetővé teszi a munkások ellenőrzését. A gyorsétkezdék felhasználják a taylorista módszereket, a cél a hamburger-sütés és az étkeztetés leghatékonyabb módjának megtalálása.

A mcdonaldizáció folyamatának harmadik előzménye Ritzer szerint a futószalag. A futószalag melletti termelés nagy lépést jelentett előre a racionalizáció útján, és kiválóan illusztrálja a formális racionalitás minden alapvető elemét: hatékony, kiszámítható, előrejelezhető; lehetővé teszi a munkások maximális ellenőrzését. Mindezek mellett nem elhanyagolható, hogy lehetővé vált az autók (és más termékek) tömegtermelése. A szerző több helyen is hangsúlyozza: a McDonald’s, mint franchise, és a mcdonaldizáció, mint folyamat, nem valami új jelenség – sokkal inkább a huszadik századot átható különféle racionalizálódási folyamatok betetőződése.

A központi tételt már a mű elején megismerhettük, a bizonyítékot pedig Ritzer szerint maga a szöveg szolgáltatja. Vagyis példák hosszú sorát sorakoztatja fel a mcdonaldizáció folyamatát illusztrálandó, ezzel bizonyítva, hogy a McDonald’s által képviselt világ megfelel a formális racionalitás logikájának. A példák hivatottak bemutatni azt is, a mcdonaldizáció milyen mértékben itatta át a társadalmat, és hogy a folyamat gyorsuló tendenciát mutat. A példák sorát a hatékonyság kérdése nyitja. Bár nem a gyorsétkezdék teremtették meg a hatékonyság utáni vágyakozást, de segítségükkel majdnem általános elvárássá alakult. Természetesen a leghatékonyabb megoldás keresésének nem lenne hatékony módja minden egyedi esetben az egyéni keresés – ez magyarázza Ritzer szerint a szervezeti vagy szocializációs szabályok megjelenését. A folyamatot fenntartja, hogy a nem-racionális rendszerek kevésbé vagy egyáltalán nem hatékonyak. Tehát az alaptétel az, hogy otthon főzni és enni kevésbé hatékony, mint egy gyorsétkezdében. De ez csak a kezdet a hatékonyság hajszolásában: hatékonyabb az autóban enni, mint beülni a gyorsétkezdébe. Kés és villa helyett használjuk inkább csak az egyik kezünket, közben lehet bármi mást csinálni, ez vezetett különböző, találóan finger foodnak nevezett típusok bevezetéséhez (mint pl. Chicken McNugget). A bevásárlóközpontok megspórolják a keresgéléssel töltött időt, és vásárlás közben még szórakozni is lehet. A mcdonaldizáció magyarázhatja a USA TODAY sikerét, amit News McNuggetsnek csúfol a szerző. Ritzer szerint a fenti esetben a hatékonyságnövekedést sokszor azzal érik el, hogy a szolgáltatás igénybevevőjével végeztetik el (ingyen) a kevéssé hatékony munkát.

A formális racionalitás következő tulajdonsága a kiszámíthatóság, a mérhetőség. Ebből következően a mcdonaldizáció nagy hangsúlyt fektet azokra a dolgokra, amelyek kiszámíthatók, megszámolhatóak vagy mérhetővé tehetők: a mennyiséget a minőség méréséhez használják. Mindez azt a felfogást eredményezi, hogy a minőséget meghatározott, általában (de nem mindig) nagy mennyiségű dolgok jelentik. Gondoljunk csak a termékek elnevezésére: Big Mac, Whopper,³ Super Big Gulp. Elhitetik a fogyasztóval, hogy kevés pénzért sokat fogyaszthat. Ez a fajta mérhetőség a társadalom több területét is behálózta. Ma már a televíziós társaságok kizárólag nézettségi pontszámok alapján döntenek műsoraik sugárzásáról; az amerikai egyetemeken döntő fontosságú a hallgató osztályzatainak átlaga, illetve a rangsorban elfoglalt helye; a társadalomtudósok osztályozásának kiváló módszere az egyes publikácókért járó, a folyóirat előkelőségétől függő pontszám vagy az idézettségi index; az orvosok az ellátott betegek száma alapján részesülnek fizetésben, nem az ellátás minősége alapján. Ritzer szerint a számítástechnika fejlődése is felelős a mérhetőség ilyen széleskörű alkalmazásáért.

A mcdonaldizáció harmadik és legtöbbet emlegetett aspektusa a biztonságérzetet keltő előrejelezhetőség. A pontos mérhetőség és a már kitalált leghatékonyabb megoldás ismeretében sehol sincs szükség változtatásra. A hamburger és a Coca-Cola ugyanolyan lesz Párizsban, mint Pekingben. A minden kényelemmel felszerelt kempingben, lakókocsiban eltöltött hétvége nem sokban fog különbözni egy otthonitól. A futószalagról legördülő standarizált tömegtermékek sem fognak meglepetést okozni. Előrejelezhető majdnem minden történés, bárhol is járunk a világban: eltűnt a nagyon rossz minőség, de eltűnt a meglepetésszerűen kiváló is.

A racionalizáció negyedik dimenziója a megnövekedett kontroll és az emberi technológiát felváltó gépi technológia. A gépi technológia bevezetését tulajdonképpen sokszor éppen a nagyobb ellenőrzési lehetőség motiválja. A racionalizált rendszerekben a legtöbb bizonytalanság és kiszámíthatatlanság okozói a dolgozók vagy az általuk kiszolgált emberek. Tehát az ellenőrzés növelésének kísérletei gyakran az emberek ellen irányulnak. A szerző szerint a végeredmény lehangoló, a gépi technológiák az embereket robotszerű lényekké degradálják. A gombokat csak a megfelelő sorrendben szabad megnyomni, a hamburgert csak a megfelelő módon szabad összeállítani, a bevásárlóközpontok belénk programozzák a vásárlást. A gépesítés személytelenségét ellensúlyozandó a számítógép által megírt levelek kínosan ügyelnek a hamis személyességre (megszólítás keresztnéven, udvariatlan tegezés), meg nem engedhető módon betörnek az intim szférába. Az egyhangú és monoton munka elidegenítő, kiöli az emberekből a kreativitást – de ez is volt a célja.

A formális racionalitásnak megfelelő mcdonaldizáció is beleesik a már Weber által is leírt csapdába, vagyis racionalitása önmaga ellen fordul és irracionálissá válik. Ritzer tétele tehát ez: “a racionális rendszerek elkerülhetetlenül bizonyos irracionalitásokhoz vezetnek, amelyek korlátozzák, végül is veszélyeztetik, talán meg is döntik racionalitásukat”.⁴ Vagyis a mcdonaldizáció folyamata sok esetben hatékonytalansághoz, kiszámíthatatlansághoz és az ellenőrzés elvesztéséhez vezethet. Irracionalitásuk ésszerűtlenséget jelent, amennyiben tagadják az alapvető humanitást, az emberi ésszerűséget. Másképpen fogalmazva, Ritzer a racionális rendszereket embertelen rendszereknek találja. A racionalitást és az ésszerűséget sokszor azonos jelentésűként használják, pedig ebben az esetben egymásnak ellentmondó fogalmak. A mcdonaldizáció talán legnagyobb irracionalitása a szerző félelmei szerint az, hogy az emberek elveszthetik uralmukat a rendszer felett, és a végén a rendszer ellenőriz majd bennünket. Életünk nagy részét már ma is ezek a rendszerek tartják felügyeletük alatt, nagy mértékben csökkentve ezzel változatosságát. Ezért veszi át Ritzer Webertől “a racionalizáció vasketrecének” híres metaforáját. Az ellenőrzés bizonytalansága miatt hozható a mcdonaldizáció folyamata összefüggésbe autoritariánus és totalitariánus lehetőségekkel. A szerző óva int ezeknek az irracionalitásoknak a lekicsinylésétől.

Ha nyilvánvaló problémákkal jár a mcdonaldizáció, milyen erők tartják mégis mozgásban a folyamatot? A szerző három ilyen tényezőt emel ki. Az első egy teljesen magától értetődő tényező: anyagi, gazdasági érdekek állnak a folyamat hátterében, vagyis a racionalizáció csak eszköz a költségek csökkentésére és a profit növelésére. Kevésbé nyilvánvaló a második érdek: a mcdonaldizáció kulturális szempontból kívánatos, önmagáért szeretjük. Végül nem elhanyagolható, hogy a mcdonaldizáció folyamata azért maradhat fenn, mert a társadalmi változásokra ez adott adekvát választ (technológiai változások, személygépkocsik elterjedése, nők munkavállalása stb.).

A mcdonaldizáció folyamata a könyvben végig mint a modern világ jelensége jelenik meg – a mű tehát a modernitás elemzését és kritikáját akarja adni. Ebből következik, hogy a műnek a modern világról alkotott alternatív elképzelések kritikáját is fel kell vállalnia. Ritzer kiáll elmélete mellett mind a posztindusztrialista, posztfordista, mind a posztmodern elméletekkel szemben. A mcdonaldizációt – mint a modernitás folyamatát – létező jelenségként felfogva cáfolja meg az előbb említett elméletek feltételezését, miszerint a modernitáson már túlléptünk volna. A mcdonaldizáció nem fog eltűnni mindaddig, amíg a társadalom nem változik meg olyan mértékben, amelyhez a McDonald’s-on alapuló elvek már nem tudnak alkalmazkodni. De a szerző félelmei szerint akkor is csak azért fog eltűnni, hogy helyét egy még inkább racionalizált világnak adja át.

Jegyzetek

¹ Javított kiadása: Pine Forge Press, 1995. (ISBN: 0803990774). A mű két fejezetéből részletek jelentek meg a Replika 1997. szeptemberi számában.

² George Ritzer, 19.

³ A szó általában valami szokatlanul nagy dolgot jelent.

⁴ Uo. 121.

Amikor Korten 1992-ben, hosszabb délkelet-ázsiai tartózkodása után visszatért az Egyesült Államokba, ezt a hazatérést többek közt így indokolta egy levelében:

“Az a fejlesztés, ahogyan mi ezt a fogalmat harminc évvel ezelőtt értelmeztük, ahogyan napjainkban a Világbank, az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a Bush-adminisztráció és a világ hatalmas gazdasági intézményeinek legtöbbje reklámozza, az emberiség többsége esetében nem működik. A probléma gyökerei pedig nem a ‘fejlődésben elmaradt’ világ szegényeihez vezetnek. Azokban az országokban találhatók ezek a gyökerek, melyek a pazarló költekezés normáit terjesztik el az egész világon, és a társadalmi, ökológiai önpusztításhoz vezető globális gazdaságpolitikák gazdái. Most, harminc évvel öregebben, és remélhetőleg jócskán bölcsebben, Fran és jómagam felismertük, hogy Amerika ‘sikere’ milyen mértékig tekinthető a világ egyik kulcsproblémájának. Állításunk végső bizonyítéka magában Amerikában lelhető fel. (…) Így tehát most a bestia belsejébe költözünk, magunkkal hozva eme állapotok okairól harminc év alatt felhalmozódott ismereteinkből kikristályosodott látásmódunkat. (…) Csak ha készek vagyunk felvállalni saját magunk megváltoztatásának felelősségét, akkor lesznek mások is képesek arra, hogy teljes mértékben visszanyerjék tőlük általunk elvett közösségi és környezeti életterüket, és újra képesek legyenek saját igényeik kielégítésére egy együttműködő közösség igazságos, demokratikus és fenntartható világának keretében.” (9–10.)

Korten könyve komoly morális belső tartásról és nagy szakmai felkészültségről tanúskodik. Hitelét emeli, hogy itt nem egy kívülálló rendszerkritikus szólal meg, hanem egy olyan gazdasági–rendszerfejlesztő szakember, tanácsadó, aki maga is hosszú évekig tevékenykedett a harmadik világban, a westernizációs értékeket és módszereket terjesztve. Hagyományos konzervatív társadalmi–szellemi gyökereitől eltávolodva jelenleg a nem kormányzati szervezetek (NGO) világhálózatának egyik elismert tekintélye, az Emberközpontú Fejlesztés Fórumának (People-Centered Development Forum, PCD Forum) alapító tagja.

Korten írása abba a vonulatba illeszthető, amely J. K. Galbraith Az új ipari állam c. munkája képviselt a hatvanas–hetvenes években. Az ott felvetett szervezeti és hatalmi koncentrációs probléma azonban a nyolcvanas–kilencvenes évekre új dimenziókkal bővült. Korten a modern gazdasági világrendszer szélesebb és aprólékosabb elemzését nyújtja, és a transznacionális cégek uralmának következményeit globális összefüggésekben vizsgálja. Az alábbiakban ennek az elemzésnek néhány fontos mozzanatára hívom fel a figyelmet, illetve jelzek néhány javaslatot, amelyet Korten (és társai) a jelenlegi gazdasági világrend átalakítására fogalmaznak meg.

A jelenlegi világrendszert Korten hármas válsággal jellemzi, ez a szegénység, a társadalmi bomlás és az ökológiai pusztulás. Az a tény, hogy kb. egymilliárd ember éhezik, szervesen összefügg a centrum túlfogyasztásával, erőforrás-elvonásával. Rendszerszemléletű megközelítésben együtt kell vizsgálni a fogyasztás, a népesség, az igazságosság kérdéseit. A gazdasági növekedés ugyanis csak akkor tekinthető előnyösnek, ha az hasznos javakban ölt testet, széles körben megosztható, és a káros mellékhatásai kicsik. A világtermelés jelenlegi szerkezete nem felel meg ezeknek a kritériumoknak, és a szokásos GDP-számítások számos torz, káros eredményt is pozitívként vesznek figyelembe. A számításmódszertan maga is egy torz értékrend következménye.

A XX. század túlságosan pénzfüggő gazdaságot hozott létre. A pénzredukció érzéketlen az életminőségre. Egy túlmonetarizált gazdaság végső soron gyarmatosítja a közösségek gazdálkodását és az egész reálszférát. Korten használja a “fejlesztési menekült” kifejezést, azokra utalva, akiknek életfeltételeit éppen az IMF és Világbank tanácsadók monetáris elképzelései és javaslatai teszik tönkre. (Becslései szerint évente több millió emberről van szó.)

Korten egy hosszabb, részben történeti, részben jogi elemzéssel bemutatja, hogyan szabadulnak ki fokozatosan a közösségi és/vagy államhatalmi ellenőrzés alól a gazdasági társaságok, hogyan válnak a XX. század végére kontrollálhatatlan globális gazdasági–hatalmi tényezővé, és hogyan kezdik meg a nemzetközi intézmények és szerződések átformálását saját céljaiknak megfelelően. A társaságok “felelőtlenségi jogai” eluralják a természetes személyek és közösségek jogait az élet minden vonatkozásában a környezetszennyezéstől a jövedelemelosztáson keresztül a tömegkommunikációig. Korten olyan radikálisan támadja magát a társasági jogi formát is, hogy ezzel átértelmezi az egész gazdasági liberalizmus időszakát. Ebben az értelmezésben ez végül is nem más, mint a tőkés társaságok felülkerekedése a személyes emberi jogokon és a törvényhozói hatalmon.

A tőkés társaságok kontrollnélkülisége logikusan vezet ahhoz, hogy a nyolcvanas években Amerikában és világszerte kibontakozhatott az üzleti körök koncentrált támadása a szociális intézmények, a jóléti állam, a kiegyenlítő célú adóztatás ellen. Korten ezt úgy értelmezi, mint a valamikor a New Deal-lel létrejött “társadalmi szerződés” felrugását. A koncentrált támadás levezényléséhez kapóra jön a világméretű adósságválság, ami a restrikciós javaslatokat látszólag elháríthatatlanná teszi. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy e koncentrált támadás mögött nem kell tudatos összeesküvést feltételezni. A vezetői üzleti körök döntései enélkül is egy irányba mutathatnak. Korten bemutatja azokat a formális és informális fórumokat, intézményeket, tanácskozásokat, ahol a világ vezető elitje megfelelő irányú lépésekre hangolhatja saját magát.

Korten kikezdi a nyugati civilizáció bizonyos alapértékeit is, és ezeket mint mítoszokat, ideológiákat mutatja be. Ilyennek tekinti a szabad piac mítoszát a XX. századra, illetve a piac és demokrácia ideologisztikus azonosítását, összecsúsztatását. A modern közgazdaságtan uralkodó áramlatának fundamentumát támadja, és kimutatja, hogy rejtett előfeltevései már nem érvényesek. Ebben a vitában azonban feltárulnak Korten rendszerkritikájának belső határai, ugyanis a XX. századra kialakult helyzettel a kistulajdont, a kiegyenlített, monopóliumoktól megtisztított piacot állítja szembe, tulajdonképpen a néhai Adam Smith nyomdokain haladva. Ezért írhatja, hogy Smith holisztikus felfogását a neoklasszikusok a tulajdonosi érdekek mentén, a marxisták pedig a munkásérdekek mentén “hordták szét”. (92–93.)

Korten pontosan látja, hogy az igazságtalan jövedelem- és vagyonmegoszlás “erkölcsi igazolása” sokszor a szerződéses jogviszonyra való hivatkozással történik. A világban jelenleg a 358 leggazdagabb személynek összesen 760 milliárd dollár nettó vagyona van. Ez annyi, mint a 2,5 milliárd szegény összes vagyona. Nem ismerünk sem olyan racionális gazdasági, sem más egyéb érvet, amellyel ez az állapot legitimálható.

Az elemzés abba az irányba tart, hogy a szerző végül is kimondja: a világ pénzügyi elitjének egy állam nélküli közösségben való összeolvadása megy végbe. (140.) Erős osztálymegosztottság alakul ki. Létezik tőkés internacionálé. Ez a globalizálódás igazi értelme.

A pénzuralom eredményeként – többek között – spirituális űr jött létre. Olyan ökológiai korra van szükség, amely egyszerre képes megvalósítani a szellemi értékeket és az anyagi létbiztonságot. Az új tudatosságot hordozó, globálisan gondolkodó és lokálisan cselekvő mozgalmaknak a hálózata van kialakulóban, melyeknek vezérelvei Korten szerint a következők lehetnek:

1. Környezeti fenntarthatóság.
2. Gazdasági igazságosság.
3. Biológiai és kulturális változatosság.
4. Emberi szuverenitás, szubszidiaritás (vagyis alulról építkezés, és az az elv, hogy minden feladatot a lehető legalsóbb szinten kell megoldani).
5. Belső felelősség (többek között a negatív externáliák, azaz a káros mellékhatások okozásának tilalma).
6. Közös örökség (a környezeti erőforrások vonatkozásában is).

A jelzett alapelvek lebontásából konkrét tulajdonjogi, szervezeti, technikai, jövedelelosztási, hatalmi, életmódbeli javaslatok, követelések adódnak, és Korten könyvének utolsó fejezetei ezeket mutatják be. Ebből említünk néhányat.

A gazdaság globalizálódása helyett a lokális szükségletkielégítés felé kell fordulni. Helyi hatalom, helyi cserék, helyi piacok. Egy közösségnek nincs joga az emberi és ökológiai környezetére terhelni növekedése költségeit, és nincs joga onnan erőforrásokat egyoldalúan elvonni. A környezettel egyenértékű és mértéktartó cserét kell folytatni.

Az együttműködésnek erősebbnek kell lennie, mint a versenynek. Ez a kötődés szociális tőke, nem szabad szétrombolni. A bizalom és kölcsönösség erős hálózatát hozza létre, és így hozzájárul egy egészségesebb, szolidárisabb társadalom megteremtéséhez.

A túlfogyasztást, túlfelhasználást vissza kell fejleszteni. Ez ma körülbelül egymilliárd embert érint a Földön, és kb. ugyanannyi a kisemmizett, abszolút szegény. A túlfogyasztás mérséklésével és megfelelő átterelésével az abszolút szegénység belátható időn belül megszüntethető. A közösségek zöme ugyanis már most képes volna egy fenntartható fejlődés megvalósítására. Az igazi problémát a jelzett két szélsőség jelenti. Semmi realitása nincs ugyanis annak, hogy a világ egészét a ma túlfogyasztók szintjére felzárkóztassák. Ez nem lehetséges és nem is kívánatos.

A maitól eltérő városszerkezetre és közlekedési megoldásokra van szükség, amelyek kevesebb és olcsóbb utazással járnak. Autó helyett kerékpár – a településeken belül.

Korten egész elemzésének központi gondolata, hogy egy jobb társadalom megteremtése a civil mozgalmak megerősödésén keresztül lehetséges, amely civil mozgalmak visszaszerzik az emberi életfeltételek feletti kontrollt. Ez érinti a gazdaságszerkezeten túl a politikai intézményeket is. Így merül fel a demokratikus legitimáció újrafogalmazásának igénye. A jelenlegi politikai–hatalmi intézmények már nem alkalmasak erre a legitimációra. Korten úgy véli, hogy a demokratikus legitimációnak három pilléren kell nyugodnia: 1. szabad emberek alapította intézmények, melyek vezetői felelősséggel tartoznak; 2. elfogadott erkölcsi szabályok szerinti működés; 3. nyilvánvaló előnyök az egész közösség számára.

A modern világot uraló legtöbb intézménynél mindhárom feltétel hiányzik. (Különösen plasztikus volt ennek bemutatása a nemzetek feletti szervezetek esetében.) A feladat tehát az intézmények feletti civil hatalom visszaszerzése. Ezt szolgálhatja a civil szervezetek hálózata. A hálózatszerű, horizontális kapcsolatokra épülő, kevésbbé formalizált és nem-hierarchizált struktúra számos hátrány és előny keveréke. Egy elektronikus kommunikációs rendszerrel összekapcsolt hálózat rendkívül mozgékony, rugalmas, gyors, még akkor is, ha bizonyos pontjai gyengék, megszűnnek vagy felszámolják őket. Csak egy példa: pár évvel ezelőtt az IMF és a Világbank még fütyülhetett az őket ért civil kritikákra. Mára állandó szakmai és morális nyomás alá kerültek és kénytelenek tárgyalni az NGO-kkal is. (Korten számos pozitív példát hoz fel a civil mozgalmak részsikereiről. Ehhez két megjegyzés kívánkozik. Egyrészt a magyar társadalom nincs elkényeztetve ilyen sikerektől. Másrészt Korten néhol maga is misztifikálja a civil mozgalmakat, nincs tekintettel belső érdektagoltságukra, alapvetően eltérő irányultságukra. Ez az intézmények feletti hatalomért folytatott küzdelem bizonyos szakaszában mellékes lehet, később azonban súlyos konfliktusok csíráját hordhatja magában. Ezért a civil mozgalmak árnyaltabb elemzése nem kerülhető el.)

Korten javaslatokat fogalmaz meg arra vonatkozóan, hogy a tőkés társaságokat hogyan lehetne távol tartani a politikai kampányoktól. A politikai célú televízió-hirdetések tilalma, a kampányköltségek korlátozása, valamint gazdasági szervezetnek politikaijelölt-támogatási tilalma azonban vélhetően nem elégséges és önmagában aligha célravezető. A világ gazdasági és politikai elitjeinek összefonódásai különféle rejtett csatornákon is oly erősek, hogy ezen részkorlátozás nem segít. A különféle összeférhetetlenségi szabályok is csak önámítást és polgár-ámítást jelentenek. Mindkét elitet egyszerre és egyaránt civil nyomás alá kell helyezni. Hosszú távon a megoldás aligha a két szféra (gazdaság és politika) szétválasztása, hanem inkább közösségi kontroll alatti integrációja. A szétválasztás kérdésében egyébként Korten követi az amerikai gondolkodástörténeti tradíciót.

Szerzőnk azt javasolja, hogy az üzleti célú reklámokat ne lehessen költségként elszámolni, hanem a vállalati nyereségből finanszírozzák, és adó terhelje. A filmeken belüli reklámokat is tiltaná, és az oktatási intézményeket is reklámmentesítené, beleértve az ilyen célra is alkalmas szponzorált oktatási modulokat. Az iskola: közszolgálat, ahol nem lehet helye üzleti manipulációnak.

Korten gazdasági javaslatai a tulajdoni szerkezet mélyreható megváltoztatása irányába mutatnak. Preferálja a kistulajdont, a szövetkezeti, munkás- és önkormányzati tulajdont. A tisztán pénzügyi tranzakciókra különadót vetne ki. Hasonlóan adóköteles lenne a spekulációs, rövid távú tőkenyereség. Itt igen erős degreszszivitást javasol az idő függvényében, tehát a nagyon rövid ideig, spekulációs céllal birtokolt vagyontárgy eladását magas (akár 80%-os) elvonás illetné, hosszabb birtoklás csökkenő (50–30–10%-os) adót vonna maga után. Erős trösztellenes szabályozást javasol, ugyanakkor szorgalmazza a dolgozói és közösségi tulajdonkivásárlás támogatását.

Adószerkezeti elképzelései arra irányulnak, hogy az élőmunka adóterhei csökkenjenek, viszont a természeti erőforrások felhasználását keményebben adóztassák. Általában a társadalmilag hasznos tevékenység adómentessé tételét, és a társadalmilag vitatható vagy káros felhasználást illető adók emelését szorgalmazza. Megszüntetné a kettős, társasági és személyi adóztatást a jövedelmeknél, és egységes személyi jövedelemadóztatást javasol (ez formailag azt is jelenti, hogy a társaságok nyereségét teljes egészében ki kell fizetni a tulajdonosoknak, és nem lehet manőverezni a kétféle adófajta közt).

Szükség van egy garantált jövedelemre, hogy a társadalom minden polgára számára biztosíthassa az elemi létbiztonságot. Korten véleménye szerint ez alapvetően nem csökkentené a pénzért való munka vonzerejét. A garantált jövedelem fedezete létrejöhetne a katonai kiadások csökkentéséből, luxustermékekre kivetett magasabb adókból, illetve mindazokból a megtakarításokból, amelyekkel jelenleg társadalmilag fölösleges programokat és cégeket támogatnak.

A javasolt megoldásoknak nemzetközi vonzata is van, így például az alacsony jövedelmű országok nemzetközi adósságterheinek csökkentése, a devizaügyletekből származó nyereségek megadóztatása, a Világbank megszüntetése, az IMF és a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) funkcionális átalakítása az ENSZ égisze alatt.

Korten könyvének bizonyos pontjain – főleg a legelején és legvégén – feltárulnak a szerző világnézeti motívumai is. Korten olyan szellemi keveréket képvisel, amely konzervatív, liberális, protestáns, zöld, radikális elemeket ötvöz. Ez itt nem hátrány, sőt. A kérdés az, képesek-e szervesülni ezek az elemek egy modern felfogásban? Úgy vélem, nála igen. És ha valaki csak úgy képes megalapozni saját ökológiai és szociális nézőpontját, hogy ehhez transzcendens hitet vesz igénybe – ám tegye. Nem kell ezt mindig bolygatni. A kérdés az, hogy itt és most milyen együttműködésre vagyunk képesek a reális életfeltételek javítása érdekében. A hívő higgye azt, hogy vallásetikai parancs szerint jár el. A nem hívő pedig higgye, hogy az empirikus egyének jelenbeli és jövőbeli boldogulása érdekében. Korten munkájának érdemei messze felülmúlják vitatható állításainak gyengéit.

(D. C. Korten: Tőkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány, EKF Hálózat, Bp. 1996.)