1. A 80-as évek második felében a hagyományos állampárti kormányzati struktúra átalakítása a szocialista rendszer reformjának keretében kezdõdött meg. A változtatások kettõs célt szolgáltak; az MSZMP vezetõi egyfelõl az állami szervek politikai súlyát kívánták növelni, annak érdekében, hogy az egypárti berendezkedés fokozatosan választásokon legitimált, demokratikus szocializmussá alakuljon át; másfelõl az újabb reformhullámnak megfelelõ gazdaságirányítási modell létrehozására törekedtek, mely a tervszerű piacszabályozást felváltó “szabad piaci gazdaság” követelményeit elégíti ki. A kormányzati rendszer átalakításának első mozzanataként az 1987-ben elfogadott jogalkotási törvény megszüntette az Elnöki Tanács általános helyettesítő jogkörét, s ezáltal az Országgyűlés visszanyerte elsődleges törvényalkotó funkcióját, amit a kizárólagos törvényhozási tárgyak széles köre tovább erősített. Rövidesen a kormány struktúrája is gyökeresen átalakult: a miniszterelnök-helyettesek száma ötről kettőre csökkent, s megszűnt a kormánybizottságok átfogó hálózata is. Ily módon a kétszintű, vertikálisan tagolt felépítésű kormány helyébe egy olyan testület lépett, melyben a miniszterelnök és a miniszterek közé beépített felügyelő miniszterelnök-helyettesi szint lényegében eltűnt, s a kormányülések szerepe jelentősen növekedett. Kormánybizottságként kizárólag az Állami Tervbizottság és a Gazdasági Bizottság összevonásával létrehozott Tervgazdasági Bizottság működött, melynek élén az egyik miniszterelnök-helyettes állt. Ugyanakkor a Tervgazdasági Bizottság apparátusi hátterét nem az Országos Tervhivatal, hanem egy elkülönült, saját hivatali szervezet alkotta, jelezve, hogy a tervezés szerepe érzékelhetően csökken a gazdaságban.

Az 1988. májusi pártértekezlet a reformfolyamatokat látványosan felgyorsította. A tanácskozáson elfogadott határozat meghirdette a szocialista pluralizmus bevezetését, s ennek jegyében az MSZMP döntéshozatali mechanizmusa, valamint a párt és az állami szervek viszonya egyaránt gyökeresen átalakult. Az újonnan megválasztott Központi Bizottság valóságos hatalmi szerepkörhöz jutott; a korábbi gyakorlattól eltérően a testület tagjai betekinthettek a bizalmas dokumentumokba, részt vehettek a döntések előkészítésében, s a plenáris üléseken, egyre éleződő viták közepette, sorsdöntő politikai kérdésekről tárgyalhattak. A Politikai Bizottság funkciója mindinkább az ülések előkészítésére szűkült; az alapszabály-módosítás következtében elvesztette önálló döntési szerepkörét, s előterjesztéseit a Központi Bizottság már nem nyilvánította automatikusan határozattá. Ezzel egyidejűleg a párt és a nyilvánosság viszonya is változott, mivel a Központi Bizottság üléseiről a szűkszavú kommunikék helyett részletes, a vita menetét is ismertető tájékoztatást adtak, s a politikai bizottsági ülések addigi titkossága is megszűnt.

A párt és az állami szervek viszonyában a döntő fordulat a Központi Bizottság 1988. november 22-ei ülésén következett be, amikor több hónapos előkészítés után felszámolták az állami szervek közvetlen pártirányítását. Az ülésen elfogadott határozat értelmében “a Központi Bizottság tiszteletben tartja az Országgyűlés kizárólagos törvényalkotó szerepét, a Minisztertanács önállóságát és felelősségét a kormányzati munkában. Megszünteti a kormányzati tevékenységi körök – közöttük a kül- és belügy, a honvédelem – közvetlen irányítását, a párt és az állami testületek működésének párhuzamosságát”.¹ E változások részeként a Központi Bizottság megszüntette a Közigazgatási és Adminisztratív Osztályt, a Külügyi Osztály tevékenységét a párt nemzetközi kapcsolatainak intézésére korlátozta, s az Agitációs és Propaganda Osztályt Társadalompolitikai Osztállyá alakította át.² Ily módon teljes mértékben megszünt a Külügyminisztérium pártirányítása, az elektronikus média és a napilapok politikai kontrollját pedig a sajtókapcsolatok szervezése váltotta fel. A kormányzati szervek önállóságának kiszélesedéséhez az is hozzájárult, hogy Grósz Károly pártfőtitkár – részben a hazai politikai közvélemény, részben az NSZK kormányának nyomására – megvált miniszterelnöki tisztségétől, s így az új viszonyok között tevékenysége szükségszerűen a pártapparátus irányítására korlátozódott. Egyedüli kivétel a szétválasztás alól a hadsereg volt, mellyel – a Varsói Szerződésben kialakított vezetési rendnek megfelelően – továbbra is a pártfőtitkár rendelkezett.

1988 novemberében tehát – a katonai szféra kivételével – lényegében megszűnt a pártállam, s az úgynevezett demokrácia-csomagterv keretében megkezdődött egy új, a jogállamiság követelményeinek megfelelő alkotmány előkészítése. Az Országgyűlés és a Minisztertanács pártirányításának felszámolása azonban a két kormányzati szerv viszonyának mielőbbi rendezését igényelte, s így 1989 májusában a törvényhozás elfogadta a bizalmatlansági indítvány és a bizalmi szavazás intézményét bevezető alkotmánymódosítást. Az új szabályozás még a hatalom egységére épült; a törvényjavaslathoz fűzött indoklás szerint a bizalmi szavazás “olyan speciális jogintézmény, mely egyszerre fejezi ki a Kormány önállóságát az államélet operatív irányításában, illetve a Parlamentnek való alárendeltségét, felelősségét.”³ A parlamenti kormányzás rendszerének megfelelően a bizalmatlansági indítvány előterjesztése nem ütközött jogi korlátokba; a képviselők legalább egyötöde a Minisztertanáccsal vagy annak valamely tagjával szemben bizalmatlansági indítványt nyújthatott be, amelyről a vitát és a szavazást legkésőbb a beterjesztéstől számított 15 napon belül kellett megtartani.⁴ A hatalom egységének elve abban is kifejeződött, hogy a Minisztertanács továbbra sem kezdeményezhette az Országgyűlés feloszlatását. Alkotmányjogilag tehát a törvényhozás bármikor eltávolíthatta a kormányt, az utóbbi viszont nem rendelkezett eszközökkel ahhoz, hogy a parlamenttől a választókhoz forduljon.

A pártértekezletet követően a kormány szerkezeti felépítésében is folytatódtak az 1987-ben megkezdődött változások. A miniszterelnök-helyettesek száma egyre csökkent, a legfontosabb politikai feladatok összefogására pedig két államminisztert neveztek ki. E funkció betöltése nemcsak azt jelezte, hogy a kormány kiemelt jelentőséget tulajdonít a gazdasági, illetőleg a politikai reformnak, hanem a párt és az állam viszonyában történő változást is kifejezte. 1945–48 között ugyanis a pártvezetők esetenként államminiszteri tisztséget töltöttek be, s így e hagyomány felújítása arra is utalt, hogy az MSZMP elsődlegesen államminiszterein keresztül kíván a kormányban politizálni. Az államminiszterek önálló apparátussal rendelkeztek, melyek a Minisztertanács Hivatalának elkülönült belső egységeit alkották.

A kormányzati struktúrában végbement változások a Minisztertanács hivatali szervezetének felépítését és funkciórendszerét is érintették. A Minisztertanács Titkárságát és a Tájékoztatási Hivatalt 1988 tavaszán a Minisztertanács Hivatalává szervezték át, ami nemcsak névváltozást, hanem funkcióbővülést is jelentett.⁵ A korábbi jogi és technikai előkészítő szervezet fokozatosan érdemi feladatokat végző szakapparátussá alakult át, melyben a miniszterelnök, a Tervgazdasági Bizottság és az államminiszterek politikai munkatársai egyaránt helyet kaptak. Az új intézmény szerepét mind a kétszintes kormányzati struktúra megszüntetése, mind a pártirányítás felszámolása jelentős mértékben erősítette. A miniszterelnök-helyettesek koordináló funkcióját és a KB osztályok addigi feladatait ugyanis jórészt a Hivatal vette át, mely ezáltal fokozatosan politikai előkészítő centrummá vált. A kormány újonnan létrehozott tanácsadó testülete is e szervezet keretében működött, s külső tanácsadók a miniszterelnök, a miniszterelnök-helyettes és az államminiszterek háttérapparátusában is megjelentek. A Tájékoztató Hivatal megszüntetése következtében a Minisztertanács Hivatala sajtóigazgatási ügyekben hatósági jogkört is kapott.

2. A pártállam végérvényesen 1989. október 7-én szűnt meg, amikor a Kongresszus felszámolta az MSZMP-t, s új politikai szervezetként létrehozta a Magyar Szocialista Pártot. E változás nyomán nemcsak az állampárt és a kormányzati szervek közötti kapcsolatrendszer tűnt el, hanem az a politikai erő is, mely az addigi parlamenti többséget adta. A korábbi MSZMP-tag képviselők közül ugyan 120-an átléptek az új pártba, ez a létszám azonban csupán relatív többséget biztosított az MSZP-frakciónak. Emellett a kormány sem igényelte igazán a szocialisták támogatását. A miniszterek egy része nem újította meg párttagságát, s az MSZP-be belépett kormánytagok is arra törekedtek, hogy a Minisztertanács független, szakértői jellegű testületként működjön. Ily módon politikai vákuum keletkezett, mely a politikai stabilitás megrendülésével fenyegetett.

A hatalmi vákuum mindenekelőtt a fegyveres erők irányítása terén okozott politikai feszültséget. Az MSZMP felszámolásával ugyanis megszűnt a pártfőtitkár főparancsnoki funkciója, a hadsereg feletti rendelkezés új alkotmányos rendszere pedig még nem épült ki. Az új helyzetben Németh Miklós miniszterelnök kísérletet tett arra, hogy a fegyveres erőket a kormány felügyelete alá helyezze, a honvédelmi miniszter azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a hatályos törvényeknek megfelelően továbbra is közvetlenül irányítsa a Magyar Néphadsereget. A konfliktus oly módon oldódott meg, hogy 1989. december elején a haderő vezetésére teljesen új intézményrendszert hoztak létre. A katonai vezetést végző szervek kiváltak a Honvédelmi Minisztériumból, s a Magyar Néphadsereg Parancsnokságává alakultak át, melynek élén a parancsnok állt. E változtatás nem egyszerűen egy új lépcsőfokot iktatott a honvédelmi miniszter és a fegyveres erők közé, hanem a hadsereg operatív irányítását teljes mértékben leválasztotta a kormányzati tevékenységről. Egyedi ügyekben ugyanis a honvédelmi miniszter nem utasíthatta a hadsereg parancsnokát, aki így saját hatáskörében dönthetett a mozgósításról, a csapatok és az egyéb katonai szervek feladatairól, valamint a fegyveres erők más részeivel és a fegyveres testületekkel való együttműködésről. A miniszter helyett tehát a parancsnok vált a Magyar Néphadsereg szolgálati elöljárójává; a személyi állomány kizárólag tőle kaphatott parancsokat és utasításokat.⁶ A decemberi kormányrendelet ugyanakkor nem rendezte a parancsnok státusát, s ezt az 1990 márciusában elfogadott törvénymódosítás is csak részben tette meg. Ez utóbbi jogszabály alapján a Magyar Honvédség (a névváltoztatást is e törvénymódosítás írta elő) parancsnokát a köztársasági elnök nevezte ki, aki azonban nem közvetlenül, hanem kizárólag a szolgálati út betartásával, a honvédelmi miniszteren keresztül terjeszthetett döntési javaslatot az államfő, illetőleg a kormány elé. A miniszter és a honvédség elöljárója között egyébként a márciusi törvénymódosítás sajátos együttműködési kapcsolatot intézményesített, kötelezve “a Magyar Honvédség parancsnokát arra, hogy a honvédelmi miniszter hatáskörének gyakorlásához minden információt bocsásson rendelkezésre, illetőleg – személyesen vagy a parancsnokság szervei útján – a miniszter vagy a magasabb szintű kormányzati szervek döntéseinek előkészítésében közreműködjön”.⁷

Az MSZMP megszüntetése a rendőrség irányításában nem idézett elő hatalmi vákuumot, mivel e szférában – a KB Közigazgatási és Adminisztratív Osztályának felszámolása után – egyértelműen a Minisztertanács, illetőleg a belügyminiszter meghatározó szerepe érvényesült. Politikai konfliktusok azonban e téren is megjelentek, főként azért, mert az ellenzéki pártok, s közülük is elsősorban az SZDSZ, nem bíztak a rendőrség politikai semlegességében. A szabaddemokraták II. Küldöttgyűlése 1989. október 29-én külön határozatban foglalkozott a rendőrséggel, hangsúlyozva, hogy jelenlegi hatalmának fenntartása veszélyezteti a szabad választásokat, s ezért jogállásának, szervezetének és irányítási rendjének átalakítását indítványozták. Ezzel egyidejűleg követelték, hogy az új parlament létrehozásáig az állambiztonsági szervezetet egy többpárti szakértői testület ellenőrizze.⁸ Aggodalmaikat az 1990. január 5-én kirobbant, máig tisztázatlan hátterű Dunagate-ügy igazolni látszott, s noha a lehallgatási botrány nem a szűken értelmezett rendőrséget, hanem az állambiztonsági szolgálatot érintette, a kormány az előbbi irányítási rendjét is megváltoztatta. Az 1990 márciusában elfogadott törvénymódosítás az Országos Rendőrfőkapitányságot leválasztotta a Belügyminisztérium szervezetéről, s megszüntette a miniszter operatív beavatkozási jogát. Az új szabályozás értelmében a belügyi tárca vezetője csupán normatív eszközökkel irányíthatta a rendőrséget, s így az egyedi utasítás és a parancsadás joga kizárólag az országos rendőrfőkapitányt illette meg.⁹

A Dunagate-ügy következtében a kormány az állambiztonsági szolgálatok egész rendszerét és irányítási rendjét gyökeresen átalakította. Három héttel a botrány kirobbanását követően a parlament törvényt alkotott a titkosszolgálati eszközök engedélyezésének átmeneti szabályairól, mely megszüntette a Belügyminisztérium keretében működő III. Főcsoportfőnökséget, s az újonnan létrehozott nemzetbiztonsági szolgálatokat a miniszterelnök felügyelete alá helyezte.¹⁰ A polgári titkosszolgálatok, az Információs, illetőleg a Nemzetbiztonsági Hivatal önálló országos hatáskörű szervként jöttek létre, míg a Katonai Biztonsági és a Katonai Felderítő Hivatal a honvédség részévé vált. (A felderítés, a katonai elhárítással ellentétben, korábban is a hadsereg belső szervezeti egységeként működött.) A szolgálatok tevékenységének kormányzati irányítására a Minisztertanács Biztonsági Kollégiumot hívott életre. Az új intézmény élén a kormányfő állt, s munkájában a hatalompolitikai tárcák vezetői, valamint a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter vettek részt. A kollégium alapvető feladata az volt, hogy meghatározza a nemzetbiztonsági tevékenység fő irányait, koordinálja a titkosszolgálatok belső kapcsolatrendszerét, illetőleg a kormányzati szervekkel való együttműködését, s összehangolja a bizalmas adatok értékelését és hasznosítását.¹¹ Ugyanakkor a kormány e területen sem rendelkezett az operatív beavatkozás jogával: a polgári titkosszolgálatokat a szolgálatok vezetői irányították, míg a katonaiak a Magyar Honvédség parancsnokának alárendelten működtek.

Az MSZMP megszüntetése és az első többpárti választások közötti időszakban tehát radikálisan megváltozott a kormány és az erőszakszervezetek viszonya. A végrehajtó hatalom lemondott arról, hogy közvetlenül irányítsa a hadsereget, a rendőrséget és a nemzetbiztonsági szolgálatokat, s így ezek a szervezetek a politikai erőviszonyoktól független, “össznemzeti” jellegű intézményekké váltak. Az erőszakszervezetek depolitizált irányításának megteremtése garantálta az akkori ellenzék számára, hogy a kormány nem tesz kísérletet a békés átmenet, a hatalomváltás megakadályozására. Az új modell kialakítása ugyanakkor a következő kormány mozgásterét is erőteljesen szűkítette. A végrehajtó hatalom operatív beavatkozási jogát ugyanis kétharmados törvények szüntették meg, s így azok megváltoztatása a majdani kormányzó és ellenzéki pártok konszenzusát vagy nagykoalíciós kormány létrehozását igényelte.

3. Az 1990 tavaszán parlamenti többséget szerzett jobbközép pártok a kormányzati struktúra terén is radikális változtatásokra törekedtek. Konzervatív felfogásuknak megfelelően elsődlegesen a hazai közjogi hagyományokra kívántak építeni, ezzel is jelezve, hogy hatalomra kerülésük a tradicionális magyar államiság helyreállítását jelenti. Emellett mértékadó mintának tekintették a nyugat-európai, mindenekelőtt a nyugatnémet alkotmányos megoldásokat és gyakorlati tapasztalatokat is. A jobbközép pártok főként a nyugatnémet kereszténydemokraták iránti politikai rokonszenvük, illetőleg a “kancellárdemokrácia” által biztosított kormányzati stabilitás miatt fordultak e modell felé, választásukban azonban az is közrejátszott, hogy az 1945 előtti magyar jogrendre a német és az osztrák intézmények jelentős befolyást gyakoroltak. Ily módon a hatalomra került új politikai erők, s mindenekelőtt Antall József miniszterelnök felfogásában a kormányzás nemzeti tradíciói és külföldi mintái szerves egységet alkottak; mindkettő az európai keresztény civilizáció államszervezési értékeit fejezte ki.

A hazai hagyományokra és a nyugat-európai tapasztalatokra épülő új modell lényegét az egységes, vertikális tagolódás nélküli kormány és az erős miniszterelnöki pozíció alkotta. E koncepciónak megfelelően az MDF és az SZDSZ paktumán nyugvó 1990. május 9-i alkotmánymódosítás a Minisztertanács elnevezést Kormányra változtatta, s megszüntette az államminiszteri funkciót. (A miniszterelnök-helyettesi tisztséget már az 1989. októberi alkotmányrevízió kiiktatta az alaptörvényből.) A szimbolikus politizálásnak nagy jelentőséget tulajdonító jobbközép pártok e módosításokkal azt kívánták jelezni, hogy szakítottak a testületi jellegű kormányzással, illetőleg a hazai alkotmányjogból kiiktatták az 1945-ben vagy azt követően bevezetett kormányzati tisztségeket. Ugyanakkor, a hagyományokhoz igazodva, helyreállították a tárca nélküli miniszteri funkciót, mely az államminiszterséggel ellentétben nem minősült kiemelt kormányzati pozíciónak.

A júniusi, átfogó alkotmánymódosítás legjelentősebb eleme a konstruktív bizalmatlanság intézményének bevezetése volt. A nyugatnémet (és a spanyol) alkotmányból átvett megoldás bizalmatlansági indítvány benyújtását csak akkor teszi lehetővé, ha abban a kormányfői tisztségre javasolt személyt is megnevezik, s így a bizalom megvonása egyben az új miniszterelnök megválasztását is jelenti.¹² A konstruktív bizalmatlansági indítvány másik sajátossága az, hogy kizárja az egyes miniszterek politikai felelősségének érvényesítését, hiszen a képviselők a bizalmi kérdést csupán a miniszterelnökkel, s rajta keresztül a kormány egészével szemben vethetik fel. Alkotmányjogilag tehát a miniszterek kizárólag a kormányfőtől függnek, s ezáltal a “kancellárdemokráciához” közel álló kormányzati forma jött létre. A két közjogi modellt csak az különbözteti meg egymástól, hogy az 1990 júniusában módosított alkotmány sem fogalmazta meg a kormányfő politikaformáló szerepét; a miniszterelnök alkotmányos jogköre továbbra is a kormány üléseinek vezetésére és a testületi döntések végrehajtására korlátozódik.

Politikai szempontból a konstruktív bizalmatlanság intézménye a parlamenti többségét elvesztett kormány fennmaradását is lehetővé teszi, ha az ellenzék nem tud megegyezni az új miniszterelnök személyéről. E megoldás tehát, a széleskörűen elterjedt szóhasználat szerint, “bebetonozza a kormányt”, melyet a törvényhozási ciklus végéig csak egy új parlamenti többség mozdíthat el. Az új intézmény bevezetése számottevően megerősítette a hatalomra került jobbközép pártok pozícióit s a koalíció mozgásterét a kétharmados törvények körének szűkítése is növelte. Alkotmányjogi értelemben ugyanakkor a konstruktív bizalmatlansági indítvány kétségtelenül egyensúlyt teremt a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között, s így a korábbi szabályozásnál jobban megfelel a hatalommegosztás elvének. A kormány ugyanis az 1989. október 23-i átfogó alkotmányrevízió után sem tehet javaslatot az Országgyűlés feloszlatására, s erre a köztársasági elnök is csak rendkívül szigorú feltételek között jogosult. A konstruktív bizalmatlanság bevezetésével tehát olyan közjogi helyzet alakult ki, hogy egy választási ciklus időtartama alatt gyakorlatilag a két hatalmi ág egyike sem “mozdíthatja el” a másikat.

A tárgyalások során az SZDSZ azért járult hozzá az új kormány helyzetének megerősítéséhez, mert cserébe az MDF lemondott az államfői tisztség megszerzéséről, s támogatta Göncz Árpád elnökké választását. Emellett a Fórum arra is ígéretet tett, hogy az Állami Vagyonügynökség továbbra is parlamenti felügyelet alatt marad, s az elektronikus sajtó politikai kontrollját a Pártatlan Tájékoztatás Bizottsága látja el.¹³ Ily módon a privatizáció és a tömegtájékoztatás felett nem a kormány, hanem “össznemzeti”, illetőleg szakmai intézmény gyakorolta volna a felügyeletet, vagyis a paktum értelmében a végrehajtó hatalom stabilitásának növelése a kormányzati funkciók körének újabb szűkítésével járt együtt.

A parlamenti többség, a kormány alkotmányjogi helyzetéhez hasonlóan, a minisztériumok hálózatát is átalakította. Legradikálisabb lépése az volt, hogy a tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés szimbólumaként megszüntette az Országos Tervhivatalt, s annak néhány megmaradó, makroökonómiai feladatát a Pénzügyminisztériumhoz csoportosította át. Az új kormány az Ipari és a Kereskedelmi Minisztérium összevonását is a gazdasági rendszerváltással indokolta, a külgazdaság kiemelt jelentőségét hangsúlyozva viszont létrehozta a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumát, s ezáltal ismét elkülönítette egymástól a bel- és a külkereskedelem igazgatását. Emellett, a várható súlyos foglalkoztatási problémákra hivatkozva, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalt Munkaügyi Minisztériummá szervezte át, a környezetvédelmet pedig leválasztotta a sokat támadott vízügyi szervezetről, s megalakította a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumot. Néhány más minisztérium esetében viszont csak névváltoztatás történt; a kormánytöbbség a hazai tradíciók nyomán a Szociális- és Egészségügyi Minisztériumot Népjóléti Minisztériummá, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumot pedig Földművelésügyi Minisztériummá keresztelte át, s módosította a művelődési tárca nevét is.¹⁴

Sajátos helyzetet foglaltak el a kormány szerkezetében a tárca nélküli miniszterek. Tisztségük a hazai közjogi hagyományokban elsődlegesen olyan különleges politikai feladatokhoz kötődött, melyeket kiemelt jelentőségük, illetőleg egyediségük miatt nem illesztettek be a minisztériumok kiépült szervezetrendszerébe.¹⁵ A tárca nélküli miniszterek az Antall-kormányban is jórészt ilyen feladatokat láttak el, emellett azonban felügyeletet gyakoroltak egyes országos hatáskörű szervek felett. E tisztség egyben a koalíciós partnerek közötti kapcsolatokban is jelentős szerepet játszott: az 1990. májusában kinevezett három tárca nélküli miniszter közül kettő az FKgP tagja volt, s később ilyen tisztséget a KDNP is kapott.

A hatalomra került jobbközép pártok elsősorban az agrárreformot, a politikai kárpótlást és a Dunai Vízlépcső ügyét tekintették olyan feladatnak, mellyel kiemelt jelentősége és egyedi jellege miatt tárca nélküli minisztert kell megbízni. E tevékenységek azonban egy-egy miniszter ügykörében számos más funkcióval keveredtek, s közöttük a tárgyi összefüggés csak esetenként állt fenn. Így például a kisgazdapárti Kiss Gyula a kormány képviseletében kapcsolatot tartott a politikai rehabilitációval foglalkozó érdekképviseleti szervekkel, s ennek megfelelően felügyeletet gyakorolt az újonnan létrehozott Kárpótlási Hivatal felett. Feladatkörébe tartozott ugyanakkor az ifjúságpolitikai, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségi ügyek összehangolása is, s emellett közreműködött a központi igazgatás korszerűsítésében, valamint az agrárreformmal összefüggő jogi kérdések megoldásában. A tárca nélküli miniszterek helyzetét tovább bonyolította, hogy különleges megbízatásokat a Miniszterelnöki Hivatalban működő politikai államtitkárok is kaptak, sőt egyes feladatkörök miniszter és államtitkár között oszlottak meg. Ez utóbbi esetekben együttműködve gyakoroltak felügyelet országos hatáskörű szervek felett, ami arra utalt, hogy államigazgatási szerepkörükben nem volt lényeges különbség.¹⁶

A feladatok közötti tárgyi összefüggés hiányát és a gyakori párhuzamosságot csak részben magyarázza, hogy az új jobbközép kormány tagjai nem rendelkeztek politikai és közigazgatási tapasztalatokkal. Ennél jóval nagyobb szerepet játszottak a koalíciós pártok közötti konfliktusok, mindenekelőtt az MDF és az FKgP eltérő álláspontja a földtulajdon-viszonyok rendezéséről. Nem véletlen, hogy a kisgazdapárt tárca nélküli miniszterei elsősorban az agrárreformmal és a politikai kárpótlással összefüggő feladatokat kaptak, s közülük a reprivatizációt először felvető Gerbovits Jenő pontos ügykörét felmentéséig nem határozták meg. A feladatok megosztását az egyes tárca nélküli miniszterek (és politikai államtitkárok) képzettsége, érdeklődési köre s a miniszterelnökhöz fűződő személyes viszonya is jelentősen befolyásolta – ez utóbbi tényező egyértelműen jelezte, hogy a jobbközép erők nemcsak a kormányzás közjogi, hanem politikai tradícióit is folytatni kívánják.

A magyar államiság hagyományai legnagyobb mértékben az egyes minisztériumok felső vezetési rendjének kialakítását befolyásolták. Az államtitkárok jogállásának átmeneti szabályozásáról szóló törvény megszüntette az 1951-ben létrehozott miniszterhelyettesi tisztséget, s ismét bevezette a politikai és a közigazgatási államtitkári funkciót. Az új szisztémában a minisztérium politikai vezetését a miniszter és a politikai államtitkár látja el, a hivatali szakapparátussal pedig a miniszter irányítása alatt a közigazgatási államtitkár rendelkezik. A politikai államtitkár elsődleges feladata az, hogy a minisztert a parlamentben teljes jogkörben helyettesítse, s emellett közreműködjön a minisztériumi tevékenység politikai irányításában. A kormány ülésein viszont a minisztert kizárólag a miniszterelnök vagy az általa kijelölt miniszter helyettesítheti; a politikai államtitkár csupán tanácskozási joggal vehet részt rajtuk.¹⁷

Sajátos szerepkört töltöttek be a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkárok. Funkciójuk – mint erre előbb már utaltunk – a tárca nélküli miniszterekéhez állt közel, hiszen elsődlegesen különleges, tárcákhoz nem kötődő politikai feladatokat láttak el. Az új kormány megalakulásakor egyfelől a külföldön élő magyarság és a hazai kisebbségek ügyei, az egyházi kapcsolatok, valamint tudománypolitikai kérdések tartoztak a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkárainak feladatkörébe, s ennek keretében tárca nélküli miniszterekkel együttműködve felügyeletet gyakorolhattak országos hatáskörű szervek felett.¹⁸ Másfelől azonban a kormányzati gazdaságpolitika koordinálása is politikai államtitkári funkcióvá vált, jelezve, hogy a kétcentrumú gazdaságirányítás folytatása – a miniszterelnökhelyettesi és az államminiszteri tisztség megszüntetése miatt – ilyen felemás szervezeti megoldást igényel. A polgári titkosszolgálatok feletti felügyelettel is politikai államtitkárt bíztak meg, aki ebben az ügykörben közvetlenül a miniszterelnököt helyettesítette.

Az új tisztségek bevezetése azonban nemcsak a hagyományokhoz való visszatérést jelentette, hanem a politikai és a közigazgatási szférát is szétválasztotta egymástól. A politikai államtitkár ugyanis csak az új kormány megalakulásáig maradhat hivatalában, szemben a közigazgatási államtitkárral, aki megbízatását határozatlan időre kapja, s így elvileg mindig az éppen hatalmon lévő kormányhoz igazodik. A két szféra elkülönítése egyben sajátos szolgálati utat is intézményesített; a miniszter és a politikai államtitkár, illetőleg a hivatali apparátus között kizárólag a közigazgatási államtitkár közvetítésével jöhet létre kapcsolat. A minisztériumokon belül a szélesebb ügycsoportokat helyettes államtitkárok fogják össze; e tisztséget a nyugatnémet miniszteriális rendszerből vették át, a miniszterhelyettesi pozíció megszüntetése miatt keletkező szervezeti vákuum betöltésére.

A politika és a közigazgatás szétválasztását, a semleges köztisztviselői kar megteremtését az új kormány a rendszerváltással, a polgári politikai viszonyok helyreállításával indokolta. A két szféra elkülönítéséhez azonban a jobbközép erők ellentmondásosan viszonyultak. Egyfelől szükségesnek tartották a szétválasztást, másfelől viszont arra törekedtek, hogy az előző rendszerből átvett kormánytisztviselőket politikailag kontrollálják, s ennek érdekében a rutinjellegű hivatali ügyekbe is beavatkozzanak. A közigazgatási és a helyettes államtitkárok kinevezésekor lényegében az első szempont érvényesült; többségük a Németh-kormány miniszterhelyettesei (vagy más főtisztviselői) közül került ki, s csupán a földművelésügyi apparátus élére állítottak keresztény nemzeti elveket valló köztisztviselőt. E lépéssel a hárompárti koalíció szakított az “Országos tavaszi nagytakarítás” programjával, mely a kormányzati szervek személyi állományában is teljeskörű vezetőcserét ígért. Az álláspontváltozás hátterében az a felismerés húzódott meg, hogy a jobbközép pártok egyike sem rendelkezik közigazgatási szakemberekkel, s ezért átmenetileg elfogadhatónak tartották a korábbi reformkommunista, illetőleg technokrata elit egy részének átvételét. Ugyanakkor – az apparátus feletti befolyásuk kiszélesítése érdekében – a címzetes államtitkár intézményét is bevezették a politika és a közigazgatás határterületén mozgó feladatok ellátására. A címzetes államtitkár inkább politikusnak minősül, hiszen megbízatása az új kormány megalakulásáig tart.¹⁹ Státusát azonban az államtitkárok jogállásáról szóló törvény igazán nem rendezte, s ily módon egy olyan tisztség jött létre, mely a jogi intézményesítés síkján is megkérdőjelezte a politikai és a közigazgatási szféra szétválasztását.

A kormányfői pozíció megerősítésének szükségszerű következménye volt, hogy a Minisztertanács Hivatala Miniszterelnöki Hivatallá alakult át. E változtatás, a korábbi tendenciák folytatásaként, tovább bővítette a szervezet feladatkörét, s jogi–technikai előkészítő apparátusból végérvényesen a kormányzati hatalom egyik centrumává formálta át. Funkciórendszerének és szervezeti felépítésének eszmei mintáját az 1945 előtti miniszterelnökség alkotta, mely elsődlegesen nem adminisztratív–ügyviteli szervezetként, hanem a kormányfő személyes politikai apparátusaként működött. Az 1990 júliusában elfogadott kormányrendelet alapján a Miniszterelnöki Hivatal politikai elemzéseket végzett, szervezte a kormányfő parlamenti és társadalmi kapcsolatait, valamint sajtószerepléseit, ellátta a kormányszóvivői teendőket, s közreműködött a miniszterelnök belföldi protokollügyeinek intézésében. Emellettt természetesen hagyományos jogi–technikai feladatai is fennmaradtak, amelyek azonban szervezetileg mindinkább elkülönültek a klasszikus miniszterelnökségi tevékenységtől. A Miniszterelnöki Hivatal keretein belül helyezkedtek el a tárca nélküli miniszterek és a Hivatalba kinevezett politikai államtitkárok apparátusai, amelyek tanácsadókból, ügyintézőkből és ügyviteli munkatársakból álló néhány fős szervezeti egységként működtek.²⁰ Közülük elsősorban a Gazdaságpolitikai Titkárság játszott meghatározó szerepet, mely az e feladatkörrel megbízott politikai államtitkár háttérszervezeteként a gazdaságirányítás második centrumává vált. A Külföldi Befektetések Irodája is az átszervezett kormányfői apparátushoz tartozott, jelezve, hogy az új intézmény esetenként operatív gazdasági kérdésekkel is foglalkozni kíván.²¹

A Miniszterelnöki Hivatal élére közigazgatási államtitkár került, aki elsődlegesen a kormányülések előkészítésével összefüggő feladatokat fogta össze. E funkciója nemcsak a hagyományos jogi–technikai teendők ellátását foglalta magába, hanem az államigazgatási egyeztetés koordinálását is. A tárca nélküli miniszterek és a Hivatalba kinevezett államtitkárok háttérszervezetei ugyanakkor a közigazgatási államtitkártól függetlenül végezték tevékenységüket, s a miniszterelnök közvetlen környezetében működő politikai részlegek sem tartoztak irányítása alá. Ez utóbbi egységek stabil szervezeti formája egyébként a Miniszterelnöki Hivatal létrejöttekor még nem alakult ki; a jobbközép kormányra oly jellemző kabineti rendszernek ezidőtájt csak első csírái tűntek fel.²²

4. Politikai és közigazgatási tapasztalatok hiányában az Antall-kormány operatív szervezeti intézményei és működési formái nem egy előre kidolgozott, átfogó koncepció alapján, hanem fokozatosan, a mindennapi gyakorlatban alakultak ki. A gyakori változásokhoz természetesen az is hozzájárult, hogy a hatalomra került jobbközép erők nem kötöttek írásos koalíciós megállapodást, s így a tárcák, valamint a különleges feladatok elosztását a kormányfő saját elképzelései szerint módosíthatta. Antall József a koalíciós partnerek viszonyát elsődlegesen a pártpolitika szférájában kívánta rendezni; ennek érdekében 1990 májusában a KDNP élére bizalmasát, Surján László népjóléti minisztert állíttatta, s az FKgP-n belül is kísérletet tett befolyásának erősítésére. E lépésektől a keresztényszociális, illetőleg a radikális kisgazda áramlat visszaszorítását várta, miközben saját pártjában a népnemzeti irányzat elszigetelésére törekedett. A hárompárti együttműködést azonban így is kötöttségnek érezte, s ezért olyan kormányzati struktúrát kívánt kialakítani, melyben a kisgazda és a kereszténydemokrata miniszterek számától függetlenül az úri konzervatív és a nemzeti liberális irányzat túlsúlya érvényesül. Szándékai nyomán a kormány mellett fokozatosan egy “második kormányzat” jött létre, mely lehetővé tette egyes miniszterek megkerülését, illetőleg tevékenységük politikai ellenőrzését.

A szervezeti intézkedések egyik csoportja a kormányülések racionálisabb előkészítését szolgálta, s csak áttételesen érintette a koalíción belüli politika erőviszonyokat. Már 1990 júliusában létrehozták a Gazdasági és a Nemzetbiztonsági Kabinetet, amelyek a pénzügyminiszter, illetőleg a kormányfő elnökletével elsődlegesen döntés-előkészítő és konzultatív feladatokat láttak el. A Gazdasági Kabinet titkári tisztségét a Miniszterelnöki Hivatal gazdaságpolitikai ügyekkel megbízott politikai államtitkára töltötte be, ami arra utalt, hogy a pénzügyminiszter mellett kulcsszerepet játszik a gazdaságirányításban. Befolyását tovább növelte, hogy a kabinetek ülésein a minisztereket államtitkáraik helyettesíttették, s így e körben, a kormányfő közvetlen munkatársaként, egyértelmű politikai fölénnyel rendelkezett. Hasonlóan alakultak az erőviszonyok a Biztonsági Kollégiumot felváltó Nemzetbiztonsági Kabinetben is, melyben a polgári titkosszolgálatokat felügyelő politikai államtitkár (rövidesen tárca nélküli miniszter) kapott titkári megbízatást.²³ Emellett a kormány ideiglenes ügyrendje, az alkotmánnyal összhangban, kormánybizottságok létesítését is lehetővé tette, ilyen formában azonban egyetlen döntés-előkészítő fórum sem működött.

Az ülések racionálisabb előkészítését szolgálta a közigazgatási államtitkári értekezlet intézményének bevezetése is. Ez a szervezeti forma a kormány 1991 júniusában elfogadott ügyrendjében jelent meg a nyilvánosság előtt, valószínű azonban, hogy működése már korábban megkezdődött. A közigazgatási államtitkári értekezlet alapvető feladata az, hogy előkészítse a kormány üléseit, s ennek keretében tisztázza az államigazgatási egyeztetés során fennmaradt véleménykülönbségeket.²⁴ Ily módon a politikai és a szakmai szféra szétválása összkormányzati szinten is megjelent; az értekezlet “előzetes kormányüléssé” vált, mely meghatározott szűrőfunkcióval rendelkezik. Az új intézmény – legalábbis a felső közigazgatási vezetés szférájában – nemcsak helyreállította, hanem meg is növelte a “szakelem” súlyát, ám bizonyos fokig a közigazgatási államtitkárok politikai semlegességét is megkérdőjelezte. Ezt egyébként az 1990 végén megkezdődött személycserék is kérdésessé tették; a Németh-kormány egykori miniszterhelyetteseinek s más főtisztviselőinek fokozatos eltávolítása jelezte, hogy a hatalomra került jobbközép pártok nemcsak lojalitást, hanem egyértelmű politikai elkötelezettséget is igényelnek a vezető köztisztviselőktől.

Az előkészítő mechanizmus 1993 júliusában újabb elemmel, a politikai államtitkári értekezlettel bővült. Az új intézmény alapvető funkciója az volt, hogy a kormányülések előtt megtárgyalja a politikai állásfoglalást igénylő jelentéseket és előterjesztéseket, elemezze azok várható társadalmi és politikai hatásait, s mindezekről tájékoztassa a kormányt. A testület élén a kormányfő által kijelölt miniszterelnökségi politikai államtitkár állt, s tanácskozásain a tárcák politikai államtitkárai, valamint a miniszterelnök által megnevezett címzetes államtitkárok vettek részt. Ily módon a kormányülés politikai szempontból is “megkettőződött”; a politikai államtitkári értekezlet sajátos “előkormánnyá” vált, mely döntés-előkészítő és véleményező fórumként bármely érdemi kérdéssel foglalkozhatott.²⁵ Létrejöttét egyértelműen politikai okok motiválták: egyfelől a kormányfő a politikai államtitkárok befolyásának növelésére s tevékenységük összehangolására törekedett, másfelől pedig kulcspozíciót szánt Katona Tamásnak, a Miniszterelnöki Hivatal 1992-ben kinevezett politikai államtitkárának. E személyi döntés a mérsékelt jobbközép áramlatok helyzetének megerősítését szolgálta egy olyan időszakban, melyben a magyar–ukrán szerződés ratifikálása miatt a népnemzeti irányvonal legradikálisabb képviselői kiváltak az MDF-ből, s így a kormánytöbbség veszélybe került.

A kormányzati ciklus alatt a tárca nélküli miniszterek és a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkárok feladatköre is folytonosan változott. 1990 végén és 1991 elején, az első nagyarányú kormányátalakítás keretében a két kisgazda tárca nélküli minisztert felmentették tisztségéből, s egyben az agrárreform előkészítését a kormányfő bizalmát élvező, az FKgP-be kinevezésekor beléptetett földművelésügyi miniszter ügykörébe utalták. Megszűnt a gazdaságirányítás koordinálásával megbízott politikai államtitkár státusza is, s ezáltal a gazdaságpolitika centrumává egyértelműen a Pénzügyminisztérium vált. (E változtatás során Antall József egyszerre menesztette az egymással szembenálló Rabár Ferenc pénzügyminisztert és Matolcsy György politikai államtitkárt,²⁶ s a neoliberális felfogást valló új miniszterre, Kupa Mihályra bízta a gazdaságpolitikai irányvonalak kialakítását, aki az IMF elvárásait is figyelembe véve 1991 februárjában új programot hirdetett meg.) Ezzel egyidejűleg a pénz- és tőkepiac intézményrendszerének reformját, illetőleg a műszaki fejlesztés kormányzati ügyeinek intézését egy-egy tárca nélküli miniszterre bízták, s e tisztséggel kompenzálta a kormányfő a belügyi és a földművelésügyi tárca éléről elmozdított minisztereket is. Végeredményben a tárca nélküli miniszterek száma háromról ötre emelkedett, közülük azonban csak Nagy Ferenc József korábbi földművelésügyi miniszter, az FKgP elnöke kapta pozícióját koalíciós alapon. Később, 1992 januárjában az Állami Vagyonügynökség felügyeletére is tárca nélküli miniszteri tisztséget hoztak létre; a privatizációs miniszteri funkció részben a magánosítás fokozottabb kormányzati ellenőrzésének igényét jelezte, részben pedig azt, hogy a Pénzügyminisztérium mellett ismét létrejöhet egy második gazdaságpolitikai centrum. Ez utóbbi lehetőségre világosan utalt az, hogy 1992 tavaszán Szabó Tamás privatizációs miniszter vezetésével egy munkaközösség növekedésorientált gazdasági koncepciót dolgozott ki.²⁷ Úgyszintén 1992-ben a kormányfő miniszterelnökségi politikai államtitkárra bízta a kormányzat tájékoztatási tevékenységének összehangolását is, feltételezve, hogy a mérsékelt politikusnak tartott Katona Tamás számottevően javíthatja a kormány sajtókapcsolatait.

Igazán jelentős változások azonban a Miniszterelnöki Hivatal felépítésében történtek, melyek a kormány egészének működését alapvetően befolyásolták. 1991 szeptemberében a Miniszterelnöki Titkárság, a Kommunikációs Titkárság és a Gazdaságpolitikai Osztály összevonásával létrejött a Miniszterelnöki Kabinetiroda, melynek szervezetét a törzskari vezetés és a referatúrarendszer jellemezte. A címzetes államtitkári rangú kabinetfőnök és két helyettese nyolc referatúrát irányított, melyek a kormányzati tevékenység egész szféráját átfogták. Az egyes részlegekben általában három–öt munkatárs dolgozott; a referens alapvető feladata az volt, hogy kapcsolatot tartson az ügykörébe eső minisztériumok, egyéb állami szervek és társadalmi szervezetek vezető munkatársaival. A referatúrarendszer lényegében azt jelentette, hogy a Miniszterelnöki Hivatalon belül kiépült a minisztériumok hálózatának tükörképe, egy “második kormányzati apparátus”. Kétségtelen, hogy az egyes referatúrákra beosztott néhány munkatárs nem tudott átfogó adminisztratív felügyeletet gyakorolni a minisztériumi apparátusok felett, s “az itt dolgozók feladata inkább a szaktárcáktól, a kormány szerveitől és más forrásokból származó információk gyűjtése, a tárcaérdekektől független rendszerezése, a miniszterelnök tájékoztatása, a hivatali és a politikai kapcsolatok ápolása” volt. E kapcsolatok keretében azonban “a referensek napi feladatai közé tartozik a miniszterelnök kéréseinek, kérdéseinek közvetítése a tárcák, más állami szervek felé”,²⁸ vagyis az operatív irányítás napi ügyeiben való rendszeres közreműködés. E kormányzati működés egyfelől a miniszterek tevékenységének politikai kontrollját, másfelől pedig a minisztériumi apparátusok szakmapolitikai befolyásolását szolgálta. Antall József tehát – a Kabinetiroda útján – egyszerre tarthatta szemmel politikai irányvonalát nem mindig követő minisztereit, s a jórészt “pártállami múltú” köztisztviselőket.

Még jelentősebb szerepet játszottak a tanácsadók, akik a Kabinetirodától is függetlenül működtek és sajátos “belső tanácsot” alkottak a miniszterelnök körül. Közülük egyesek címzetes államtitkári vagy más hivatalos státusszal rendelkeztek (mint például Kodolányi Gyula külpolitikai főtanácsadó), mások viszont hivatalos tisztség nélkül látták el feladataikat. Nagy a valószínűsége annak, hogy a legfontosabb politikai döntések e körben születtek, szemben a kormányülésekkel, melyeken elsősorban rutinügyeket tárgyaltak, illetőleg a kormányfő elképzeléseit szentesítették. A “belső kabinet” azonos társadalmi státuszú és világnézetű politikusokat tömörített; tagjait a miniszterelnökhöz nem hivatalos kapcsolatok, hanem kizárólag személyes szálak fűzték. E közegben parasztszármazású kisgazda politikusok éppúgy nem jelenhettek meg, mint ahogy az MDF népnemzeti elveket valló “alapító atyái” sem. A belső tanácsadók túlnyomó többsége a középnemességből, bár annak kevésbé vagyonos részéből származott, s mellettük egy-két arisztokrata eredetű személyiség is feltűnt. Végeredményben tehát Antall József sajátos kamarillapolitikája azt a célt szolgálta, hogy a formális demokrácia keretei között is a hagyományos nemesi politizálás gyakorlata érvényesüljön, vagyis a hatalom a “nemzetfenntartó osztály” legkiválóbb képviselőinek kezében koncentrálódjék. (Egy konzervatív társadalomkutató Antall József politikai magatartását egyenesen azzal magyarázta, hogy a rendszerváltás időszakában “ő az egyetlen igazi elitpolitikus”. Ám hozzátette, hogy “egy valódi elitben nem lett volna első-, csak másodvonalbeli politikus; hiányzott belőle az energia, a mozgósítóképesség, a karizma. Személyében csak megjelenítette egy másik világ képét, ahol a dolgok a helyükön vannak, de azt nem volt képes létrehozni.”²⁹

Ilyen körülmények között a kormányülésekre vonatkozó szabályok lényegében változatlanok maradhattak. Mind az ideiglenes, mind az 1991 nyarán elfogadott végleges ügyrend értelmében a kormány egyszerű szótöbbséggel hozta döntéseit, amit a kormányfő csak kimondott. Valójában szavazásra ritkán került sor; a testületi üléseket egyértelműen a miniszterelnök uralta, s többnyire saját álláspontját nyilvánította kormánydöntésnek. Emellett rendszeresen élt azzal a jogával, hogy a kormány két ülése között feladatokat határozzon meg a miniszterek számára. A testület feletti befolyást esetenként nemcsak tekintélyével, hanem ügyrendi eszközök alkalmazásával is biztosította. Így viszonylag gyakran élt azzal a lehetőséggel, hogy halaszthatatlan sürgősségre hivatkozva államigazgatási egyeztetés nélkül terjesztett javaslatokat a kormány elé, melyeket az ügyben tájékozatlan miniszterek többnyire vita nélkül elfogadtak.

5. Az Antall-kormány tevékenységében sajátos helyet foglalnak el a végrehajtó hatalom hatáskörének kiterjesztésére irányuló törekvések. A rendszerváltás folyamán ugyanis – mint ezt korábban részletesen tárgyaltuk – a kormány elvesztette operatív rendelkezési jogát az állam erőszakszervezetei felett, s a gazdasági átalakulás kulcsintézménye, az Állami Vagyonügynökség is a parlament felügyelete alatt kezdte meg működését. Emellett az MDF–SZDSZ paktum előírta, hogy az elektronikus sajtót ne a végrehajtó hatalom, hanem az újonnan létrejövő Pártatlan Tájékoztatás Bizottsága ellenőrizze, melybe a kormány csak egy tagot delegálhat. Ily módon a kormányzati hatalom a szűken értelmezett központi közigazgatásra korlátozódott, ami szemben állt a jobbközép erőknek a hagyományos magyar államiság helyreállítására irányuló kísérleteivel.

Első lépésként, még 1990 júliusában az új parlamenti többség a kormány felügyelete alá helyezte az Állami Vagyonügynökséget, s leszavazta a Pártatlan Tájékoztatás Bizottságának felállításáról szóló törvényjavaslatot.³⁰ Ezzel egyidejűleg változás történt a titkosszolgálatok felügyeletében is, amit a kormányfőtől a honvédelmi miniszter és az e feladat ellátására kijelölt tárca nélküli miniszter vett át. Az új megoldást a törvénymódosítás azzal indokolta, hogy a legitim kormány megalakulása szükségtelenné, a miniszterelnök szerteágazó, sokrétű feladatköre pedig lehetetlenné teszi a közvetlen miniszterelnöki felügyelet tényleges érvényesülését.³¹ A döntés hátterében azonban elsődlegesen nem igazgatásszervezési, hanem politikai megfontolás húzódott meg: Antall József óvakodott attól, hogy e kényes feladatot közvetlenül magára vállalja, s – nyugatnémet minta alapján – a polgári titkosszolgálatokat a Miniszterelnöki Hivatalban működő miniszterre bízta. E változtatás a gyakorlatban azt jelentette, hogy a miniszterelnök bizalmasa, Boross Péter politikai államtitkár tárca nélküli miniszteri rangot kapott, ám ezzel egyidejűleg elvesztette a Katonai Felderítő, illetőleg Biztonsági Hivatallal kapcsolatos, eddig a kormányfő nevében gyakorolt jogosítványait. (1990 decemberében Boross Pétert belügyminiszterré nevezték ki, Antall József halála után pedig átvette a kormány vezetését.)

A nemzetbiztonság terén a kormány megelégedett azzal, hogy módosítsa az 1990 februárjában kialakított felügyeleti rendszert, a hadsereg és a rendőrség esetében azonban arra törekedett, hogy helyreállítsa az operatív beavatkozás lehetőségét. Szándékát a taxisblokád eseményei méginkább megerősítették; e válsághelyzetben ugyanis a Magyar Honvédség parancsnoka kizárólag a köztársasági elnöktől mint a fegyveres erők főparancsnokától fogadott el utasítást, s a rendőrség vezetői is törvénytelennek tartották a belügyminiszter intézkedését.³² Ennek nyomán a kormány úgy ítélte meg, hogy a honvédség és a rendőrség irányításának rendje azonnali változtatásokat igényel. Az 1990. december elején beterjesztett ún. hatásköri törvényjavaslat szerint a Magyar Honvédséget a honvédelmi miniszter irányítja, ami egyfelől a kormányzati döntések végrehajtásából eredő, másfelől a saját hatáskörben megjelölt feladatok meghatározását foglalja magába. Hasonlóan kívánták rendezni a rendőrség helyzetét is, kimondva, hogy a rendőrséget a kormány a belügyminiszter útján irányítja, s ennek keretében a miniszter konkrét feladatokat határozhat meg. Az ellenzéki pártok azonban a honvédelmi és a rendőrségi törvény kétharmados jellegére hivatkozva megakadályozták, hogy a honvédséget a honvédelmi miniszternek, a rendőrséget pedig a belügyminiszternek rendeljék alá.³³ A kormányzat tehát továbbra sem befolyásolhatta közvetlenül az állami erőszakszervezetek tevékenységét; ez alól csupán a határőrség képezett kivételt, mely a rendszerváltás időszakában is a belügyminiszter közvetlen irányítása alatt maradt.

Nem érintette a honvédség vezetésének rendjét az az alkotmánybírósági határozat sem, mely a honvédelmi miniszter indítványára az alaptörvénynek a fegyveres erők irányítására vonatkozó rendelkezéseit értelmezte. Az indítvány közvetlenül az államfő főparancsnoki hatalma ellen irányult, mert Göncz Árpád a taxisblokád idején megtiltotta a honvédségnek a beavatkozást, s ezáltal kizárta, hogy e válsághelyzetben a kormány a fegyveres erőkkel rendelkezzen. A honvédelmi miniszter azzal érvelt, hogy a fegyveres erők működésének irányítása béke idején a kormány kizárólagos hatáskörébe tartozik, a köztársasági elnök viszont az alkotmánybírósági eljárás során arra hivatkozott, hogy a főparancsnoki tisztség a parancsadás jogát is magába foglalja, s így a honvédség parancsnokának az államfő szolgálati elöljárója. Az Alkotmánybíróság lényegében a honvédelmi miniszter álláspontját fogadta el, megállapítva, hogy a főparancsnoki funkció az elnök alkotmányos jogállásának részét képezi, s nem a honvédségen, illetőleg a határőrségen belül viselt rang vagy beosztás. Ezért a főparancsnok nem vezeti, hanem irányítja a fegyveres erőket, s azok egyikének sem szolgálati elöljárója. A működés irányítása viszont, a főparancsnoki funkcióval ellentétben, hatásköri szabály, mely az irányításból a végrehajtó hatalomra eső részt jelöli ki. Ebből az érvelésből az Alkotmánybíróság azt a következtetést vonta le, hogy a működés irányítása minden olyan jogosítványt felölel, amely nem tartozik kifejezetten az Országgyűlés vagy a köztársasági elnök hatáskörébe. Ugyanakkor a határozat is megerősítette, hogy “a honvédelmi miniszter és a Honvédség parancsnoka közötti hatáskörmegosztás a kormányzati irányítás és a szakmai vezetés szétválasztásának jegyében történt”, s hangsúlyozta, hogy “sem e megosztás ténye, sem technikai megvalósításának módja nem alkotmányossági kérdés, amíg az irányítási jogosultságok fent leírt rendje sérelmet nem szenved”.³⁴

A hadsereg közvetlen kormányzati irányítását végül is az 1993 decemberében elfogadott honvédelmi törvény állította vissza. Az új szabályozás értelmében a kormány dönt a fegyveres erők felsőszintű vezetésének rendjéről, a honvédség területi elhelyezkedéséről, valamint az ország területének hadműveleti előkészítésével kapcsolatos feladatokról. A hadsereg működésének irányításában a honvédelmi miniszter is meghatározó szerepet játszik, mivel megállapítja a honvédség vezetési szintjeit és vezetési rendjét, a kormány döntése alapján intézkedik a honvédség magasabb harckészültségbe helyezéséről és mozgósításáról, s irányítja, illetőleg felügyeli a Katonai Biztonsági Hivatal, illetőleg a Katonai Felderítő Hivatal tevékenységét.³⁵ A Magyar Honvédség Parancsnoksága azonban továbbra sem épült be a Honvédelmi Minisztérium szervezetébe, s a miniszter kizárólag a honvédség parancsnoka útján rendelkezhet a fegyveres erőkkel.

6. Az 1994-es választások előtt az akkori ellenzéki pártok előre kidolgozott koncepciók alapján készültek a kormányzati struktúra átalakítására. Programjaik a rendszerváltás után létrejött modell bírálatából indultak ki, azt ígérve a választóknak, hogy kormányra kerülésük esetén erősítik a testület politikai felelősségét, korlátozzák a miniszterelnök túlzott egyszemélyi hatalmát, s végérvényesen megszüntetik a “zsákmányszerző” személyzeti politika gyakorlatát. Elképzeléseik lényegét a hagyományos magyar államiság eszméjével való szakítás alkotta; a kormányzati struktúrát nem a tradíciókra, hanem kizárólag a modern jogállamiság és a hatékony működés követelményeire kívánták alapozni.

Az MSZP választási programja mindenekelőtt a “kancellárdemokráciához” közelálló modell bevezetését bírálta, mely lényegében megszüntette a miniszterek politikai felelősségét. Ezzel összefüggésben arra a paradox helyzetre is rámutatott, hogy az alkotmány – a hatalommegosztás elvével ellentétben – a kormányt jogilag a parlament alá rendeli, miközben a konstruktív bizalmatlanság intézménye gyakorlatilag kizárja a felelősségre vonást. Negatívan értékelte a dokumentum a miniszterelnöki hatalom megerősítését azért is, mert az korlátozza a reszortelv érvényesülését, holott ez az egyik alapvető biztosíték arra, hogy a kormány testületként is működjön. Éles kritikát kapott a tárca nélküli miniszteri tisztség is, mely a szocialisták szerint, az intézmény eredeti rendeltetésétől eltérően, nem a minisztériumok koordinálását, hanem a koalíción belüli személyi politizálást szolgálta.

A bírálatok ellenére a program nem hirdette meg a konstruktív bizalmatlanság intézményének megszüntetését, hanem csupán azt javasolta, hogy növeljék a kormányzat politikai felelősségét, s a parlament formális jogosítványait hatékony ellenőrzési formákkal helyettesítsék. A reszortelv szerepének erősítésére sem tett konkrét indítványt, a minisztériumi struktúra egészét érintően viszont megfogalmazta azt a követelményt, hogy folytatni kell a viszonylag átfogó feladatkörű minisztériumok kialakítását. Központi helyet foglalt el a programban a politika és az igazgatás szétválasztása is, követelve, hogy a közszolgálat teljes mértékben váljon pártpolitika-semlegessé. Ugyanakkor egyes területeken a szocialisták a végrehajtó hatalom súlyának növelését is indokoltnak tartották; ennek jegyében javasolták a kétharmados törvények körének szűkítését, valamint a kormány rendeletalkotó hatáskörének kiszélesítését.³⁶

Az SZDSZ – liberális felfogásának megfelelően – a kormányzati struktúra reformját az “olcsó állam” elvére kívánta építeni. Programjának kiindulópontját a központi feladatok körének szűkítése alkotta, s ezzel összefüggésben fogalmazta meg a minisztériumi szervezetek karcsúsítására, s kiadásaik lefaragására irányuló elképzeléseit. Különösen a Miniszterelnöki Hivatal esetében tartotta szükségesnek az apparátus és a költségvetés csökkentését, jelezve, hogy nem kívánja folytatni a “kabineti kormányzás” gyakorlatát. A szabaddemokraták a tárca nélküli miniszteri tisztséget is feleslegesnek ítélték, s e pozíció megszüntetésével lehetőséget láttak arra, hogy jelentősen mérsékeljék a kormánytagok számát.³⁷ Hasonló koncepciót dolgozott ki a Fidesz is, mely úgyszintén az “olcsó állam” jegyében az azonos területek szabályozását végző minisztériumok összevonását, a piacgazdaság kiépítésével feleslegessé váló minisztériumi részlegek felszámolását, s a kormányon belüli párhuzamosságok megszüntetését ígérte. Változtatást javasoltak az alkotmányos szabályozásban is, hangsúlyozva, hogy a hatékony kormányzati munka megköveteli a miniszteri felelősség intézményének helyreállítását.³⁸

A programok hasonlósága ellenére a választásokon győztes MSZP és partnere, az SZDSZ a koalíciós egyeztető tárgyalásokon hosszú s bonyolult vitát folytatott a kormányzati munkáról. A szabaddemokraták alapvető követelése az volt, hogy a résztvevők egyenjogúságán nyugvó koalíciós kormány jöjjön létre, s ennek érdekében szükségesnek tartották az erős miniszterelnöki hatalom politikai eszközökkel történő korlátozását. E javaslatot az MSZP a tárgyalások kezdetén még elutasította, hangsúlyozva, hogy a konstruktív bizalmatlanság következtében a felelősség teljes mértékben a kormányfőt terheli, ami elvileg kizárja mozgásterének szűkítését. Az együttműködés érdekében azonban végül is elfogadta partnere álláspontját, s így a kormányzás alkotmányjogi rendszere mellett egy olyan politikai struktúra jött létre, mely a két pártnak közvetlen lehetőséget biztosít a kormányzati döntések befolyásolására.

A megállapodás értelmében az egyeztetési és az egyetértési jogot az MSZP részéről a miniszterelnök, az SZDSZ nevében pedig a kormányfő koalíciós helyettese gyakorolja. Ennek megfelelően a kormány a partnerek egyetértésével határozza meg ügyrendjét és munkatervét, s úgyszintén konszenzus alapján alkotja rendeleteit. A legfontosabb kormányhatározatok is a két párt megegyezését feltételezik; az ország külkapcsolatait és nemzetközi szerződéseit, biztonságpolitikáját, az állami vagyont, az államadósságot és az állami tartalékokat, a költségvetési előirányzatokat, a garanciavállalást, az árfolyampolitikát és a devizagazdálkodást érintő döntések kizárólag a partnerek egyetértésével születhetnek meg. Személyi kérdésekben is szinte teljes körű a konszenzuskényszer, hiszen a miniszterelnök előterjesztési, illetőleg kinevezési hatáskörét kizárólag koalíciós helyettesével történő előzetes egyeztetés nyomán gyakorolhatja. Emellett a koalíciós helyettes bármikor indítványozhatja az államfő, illetőleg a miniszterelnök által kinevezett tisztségviselők elmozdítását, a parlamenti hatáskörbe tartozó tisztségek esetében pedig a frakcióvezetők kezdeményezhetik partnerüknél a felmentést. Külön szabályt tartalmaz a megállapodás a titkosszolgálatok kiemelt vezetőire, előírva, hogy kinevezésükről és felmentésükről a kormány kizárólag a Nemzetbiztonsági Kabinet elnökének (a miniszterelnök koalíciós helyettesének) előzetes egyetértésével dönthet.³⁹

A megállapodás új intézményt is létrehozott, a Koalíciós Egyeztető Tanácsot, mely a két párt legfelsőbb politikai egyeztető fórumaként működik, s alapvető feladatát a konfliktusok megelőzése és feloldása alkotja. “Tagjai a miniszterelnök, a miniszterelnök koalíciós helyettese, a koalíciós pártok elnökei, a koalíciós pártok parlamenti frakcióvezetői, valamint a koalíciós pártok által delegált egy-egy politikus”.⁴⁰ A tanácsot bármelyik fél kezdeményezésére össze kell hívni, s az üléseken mind az MSZP, mind az SZDSZ egy-egy szavazattal rendelkezik. Döntéseit konszenzussal hozza, s ezek politikailag egyértelműen kötik a kormány tagjait és a frakcióvezetőket.⁴¹ A partnerek közötti viták esetén tehát a Koalíciós Egyeztető Tanács válik tényleges hatalmi centrummá, s így a politikai és az alkotmányjogi döntésfolyamat élesen elkülönülhet egymástól.

A közös kormányzás intézményrendszerének megteremtésével ellentétben a szűken értelmezett kormányzati struktúra átalakítása nem váltott ki vitákat a partnerek között. Mindkét párt, programjának megfelelően, a minisztériumok és a tárca nélküli miniszterek számának csökkentésére törekedett, ám azt is fontos szempontnak tartotta, hogy a fennálló szervezet csak a legszükségesebb mértékben változzon. E két elv együttes alkalmazásának eredményeként a koalíciós megállapodás kizárólag a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának megszüntetését írta elő, jelezve, hogy az MSZP és az SZDSZ felfogása szerint a külgazdaság nem igényel speciális állami szabályozást. A tárca nélküli miniszterek száma viszont négyről egyre csökkent, s a Miniszterelnöki Hivatalba is csupán egy politikai államtitkárt neveztek ki, akit a Határon Túli Magyarok Hivatala és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal felügyeletével bíztak meg.⁴² Megszűnt a politikai államtitkári értekezlet intézménye is, miközben a társadalompolitika elvi jelentőségű kérdéseinek megvitatására, valamint a sürgős intézkedések előkészítésére és koordinálására, élén a miniszterelnökkel, Kormánykabinetet hoztak létre (az új szervezet létrejöttében valószínűleg közrejátszott az a megállapodás, hogy a Nemzetbiztonsági Kabinet vezetését a miniszterelnöktől annak koalíciós helyettese, a belügyminiszter vette át).⁴³ Változott a Miniszterelnöki Hivatal szervezeti felépítése és szerepköre is: a koalíciós megállapodás nyomán nemcsak a feleslegessé vált tárca nélküli miniszteri és politikai államtitkári apparátusokat számolták fel, hanem az intézmény széttagoltságát is megszüntették. Ily módon a Hivatal egyszemélyi vezetése a közigazgatási államtitkárra hárult, a kabinetfőnök tevékenysége pedig jórészt a miniszterelnök titkársági ügyeinek intézésére korlátozódott. Referatúrarendszer híján viszonylag jelentős szerephez jutottak a kormányfő személyes tanácsadói, az előző időszakkal ellentétben azonban nem váltak egy “második kormányzat” tagjaivá.

A tárca nélküli miniszteri és a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkári tisztségek számának radikális csökkentése azonban nem jelentette azt, hogy az általuk ellátott funkciót is felszámolták. A vagyonpolitikával, valamint az állami vagyonnal és privatizációval foglalkozó szervezetek felügyeletét a pénzügyminiszter vette át, a határon túli magyarok és a hazai kisebbségek ügyeit tárca nélküli miniszter helyett a már említett politikai államtitkárra bízták, a sportigazgatás kontrollját pedig a belügyminiszter feladatkörébe utalták. Két politikai államtitkár helyett a Művelődési és Közoktatási Minisztérium foglalkozott az egyházi kapcsolatokkal, illetőleg az egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésével, s e tárca kapta meg az ifjúságpolitikai ügyeket is.⁴⁴ Igazán radikális változtatás csupán a tájékoztatáspolitika terén történt, ahol a koalíciós pártok értékrendjének megfelelően a Miniszterelnöki Hivatalba kinevezett politikai államtitkári tisztséggel együtt a feladatkör is megszűnt. Végeredményben tehát a kormányzati struktúra átalakítása nem vezetett a liberálisok által igényelt “olcsó államhoz”; a jobbközép erőkre jellemző tradicionális politikai és jogi megoldások azonban jórészt megszűntek, s ezáltal az államszervezet kétségtelenül modernizálódott.

[Ez a tanulmány az MTA Nemzeti Stratégiai Kutatási Program 4. sz. projektjének keretében készült.]

Jegyzetek

¹ Az MSZMP KB határozata a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság munkarendjéről, munkamódszereiről, a KB munkabizottságainak, munkaközösségeinek és apparátusának feladatköréről 1988. november 22. In: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai. Interart Stúdió, 1994. 505.

² Uo. 512–513.

³ Indokolás az Alkotmány módosításáról szóló törvényjavaslathoz. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1989. 26.

⁴ Az Alkotmány módosításáról szóló 1989. évi VIII. törvény 1. §-a.

⁵ 19/1988. (IV. 1.) MT. rendelet a Minisztertanács Hivataláról.

⁶ 124/1989. (XII. 5.) MT. rendelet a honvédelemről szóló 1976. évi I. törvény végrehajtására kiadott 6/1976. (III. 31.) MT. rendelet módosításáról; Gazdag Ferenc: Biztonságpolitika, honvédelem 1990–94. In: Kurtán Sándor–Sándor Péter–Vass lászló (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1994. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 272.

⁷ Indokolás a honvédelemről szóló 1976. évi I. törvény módosításáról szóló 1990. évi XXI. törvényhez. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1990. 74.

⁸ Wiener György: Választás és rendszerváltás – 1990. In: Wiener György: Társadalom, történelem, politika. Lukács György Alapítvány, Bp. 1996. 152.

⁹ Az 1990. évi XXII. törvény 22. §-ával kiegészített 1974. évi 17. törvényerejű rendelet 11/A. §.

¹⁰ A különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek engedélyezésének átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi X. törvény 7. §-ával módosított és kiegészített 1974. évi 17. törvényerejű rendelet 11. §. (1) és (5) bekezdés.

¹¹ A nemzetbiztonsági feladatok ellátásának átmeneti szabályozásáról szóló 26/1990. (II. 14.) MT. rendelet 1. és 4. §-a.

¹² Az Alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény 30. §. (1) bekezdésével módosított 1949. évi XX. törvény 39/A. §. (1) bekezdés.

¹³ Az MDF és az SZDSZ 1990. április 29-i pártközi megállapodása 2/c., e. és g–h. pontok; 4. pont; III. számú melléklet; IV. számú melléklet 1. pont. In: A többpártrendszer kialakulása Magyarországon 1985–1991. Kossuth Könyvkiadó, 1992. 263., 265–66.

¹⁴ 1990. évi XXX. törvény a Magyar Köztársaság Minisztériumainak felsorolásáról.

¹⁵ ”A tárca nélküli miniszterek intézménye 1917-ig a horvát–szlavón–dalmát ügyek intézésére szolgál a magyar kormányban, s majd csak 1917-től jelent meg újabb feladattal Batthyány Tivadar népjóléti és munkaügyi kérdésekért felelős miniszter, Földes Béla átmenetgazdászati, Vázsonyi Vilmos választójogügyi, Hadik János közélelmezésügyi miniszterek személyében.” Mezey Barna (szerk.): Magyar Alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, 1995. 310.

¹⁶ 51/1990. (IX. 15.) Korm. rendelet a tárca nélküli miniszterek feladatairól.

¹⁷ 1990. évi XXXIII. törvény az államtitkárok jogállásának átmeneti szabályozásáról.

¹⁸ A tárca nélküli miniszterek feladatairól szóló 51/1990. (IX. 15.) Korm. rendelet 1. §. d–e. pont; 2. §. a–b. pont.

¹⁹ Az államtitkárok jogállásának átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi XXXIII. törvény 5. §-a.

²⁰ A Miniszterelnöki Hivatalról szóló 2/1990. (VII. 5.) Korm. rendelet.

²¹ Szilvásy György: A Miniszterelnöki Hivatal négy éve. In: Kurtán Sándor–Sándor Péter–Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1994. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 458.

²² Szilvásy György: uo. 460.

²³ 1001/1990. (VII. 5.) Korm. határozat a kormány kabinetjeiről.

²⁴ A kormány ügyrendjéről szóló 1025/1991. (VI. 15.) Korm. határozat 39. pontja.

²⁵ A kormány ügyrendjének módosításáról szóló 1050/1993. (VII. 1.) Korm. határozat 12. pontja.

²⁶ Szilvásy György: Uo. 462.

²⁷ Voks ’94. HVG Különszám. 1994. április 10.

²⁸ Szilvásy Gyögy: Uo. 461.

²⁹ Szakolczai Árpád: A jobb- és baloldalon túl. Politikatudományi Szemle, 1994. 3. sz. 186. (26. számú jegyzet)

³⁰ Voks ’94. Uo. 7.

³¹ Indokolás az állam- és közbiztonságról szóló 1974. évi 17. törvényerejű rendelet módosításáról szóló 1990. évi LI. törvényhez. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1990. 126.

³² Voks’94. Uo. 7.

³³ Wiener György: Politika és önkormányzat a rendszerváltás időszakában. In: Wiener György, 1996. 117–118.

³⁴ Indokolás az Alkotmánybíróság 48/1991. (IX. 26.) AB határozatához. Törvények és Rendeletek Hivatalos Gyűjteménye, 1991. 1537.

³⁵ A honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény. 9. §. (1) bekezdés; 11. §. (1)–(2) bekezdés.

³⁶ Kihívások és válaszok. Magyar Szocialista Párt Választási program. Szakmai fejezetek. 1994–1998. 228–230.

³⁷ Révész Béla: Közjogi elemek a Magyarországi pártok programjaiban. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány, 1994. október, 27.

³⁸ Révész Béla: Uo. 24–25.

³⁹ A Magyar Szocialista Párt és a Szabaddemokraták Szövetsége között létrejött koalíciós megállapodás. 1. rész II/1. pont. Melléklet a koalíciós szerződésről. Magyar Hírlap, 1990. június 27. 1.

⁴⁰ Koalíciós megállapodás 1. rész III/2. pont. Uo.

⁴¹ Koalíciós megállapodás 1. rész III/2. pont. Uo.

⁴² Koalíciós megállapodás 2. rész. Uo. 2.; 1994. évi LVI. törvény a Magyar Köztársaság Minisztériumainak felsorolásáról szóló 1990. évi XXX. törvény módosításáról; 108/1994. (VII. 21.) Korm. rendelet dr. Katona Béla tárca nélküli miniszter feladatairól; 109/1994. (VII. 21.) Korm. rendelet a Kormány megalakulásával összefüggő egyes hatásköri rendelkezések módosításáról.

⁴³ 1069/1994. (VII. 29.) Korm. határozat a Kormány kabinetjeiről. A politikai államtitkári értekezlet intézményét formálisan a kormány ügyrendjéről szóló 1088/1994. (IX. 20.) Korm. határozat szüntette meg.

⁴⁴ A Miniszterelnöki Hivatalról szóló 125/1994. (IX. 15.) Korm. rendelet 12. §. (1) bekezdés.

Ez a kísérlet csak valaminő hozzávetőleges pontosságú kép elkészítésére vállalkozhat. A munka alapélménye az a nagy történelmi kudarc, amely kérlelhetetlen önvizsgálatra sarkall. A visszapillantás látószöge főként a baloldali elkötelezettségű értelmiség küszködéseit fogja be, s éppen ezért címe – balzaci utánérzéssel – a következő lehetne: a romániai magyar baloldali írástudók dicsősége és nyomorúsága. A kettősség a számadás lényegéhez tartozik. Üdvtörténet és szenvedéstörténet – különböző korszakokban és váltakozva, eltérő arányokban – keveredik benne. A számvetés benső indítékait külső kihívások is felerősítették, s ezek az erkölcsi vonatkozásokkal való szembesülést megkerülhetetlenné teszik. “Nevezetesen arról van szó – írta Pomogáts Béla –, hogy az erdélyi magyar baloldal képviselői, akik 1945 után vezető szerepet vállaltak és kaptak a magyar nemzetiségi közélet és kultúra megszervezésében, vajon milyen mértékben felelősek azért, hogy az erdélyi magyarság fokozatosan elveszítette politikai és kulturális intézményeit, s közvetlenül az 1989 végén lezajlott romániai események előtt már teljesen védtelenül s kiszolgáltatottan volt kénytelen tűrni a bukaresti diktatúrának azokat a támadásait és mesterkedéseit, amelyek végleges felszámolására: nemzeti tudatának lerombolására és teljes beolvasztására törekedtek.”¹ (kiemelés tőlem – G. E.)

Rögtön elöljáróban – mégpedig elvi síkon – beleütközünk tehát a kollektív felelősség oly sokat s oly szenvedélyesen vitatott kérdésébe. Ezzel összefüggésben tisztázásra vár az is, hogy beszélhetünk-e egyáltalán a szóbanforgó csoportról mint többé-kevésbé állandó létű és jellegzetességekkel rendelkező társadalmi kategóriáról. A válaszadást viszont bonyolítja/nehezíti az a körülmény, hogy maga az értelmiség rendkívül összetett, heterogén képződmény, s a szociológiai–társadalomlélektani elemzésére irányuló kezdeményezések/teljesítmények terén a bőség zavarával kell megküzdenünk. Ez a sokféleség adott esetekben termékenyítő lehet, ám az eligazodást nem könnyíti meg.

Évekkel ezelőtt magam is megpróbáltam, hogy – Gramscira támaszkodva – a romániai magyar művelődést, illetve önazonosságot fenntartó és kifejező értelmiség helyét és szerepét körülírjam. Gramsci – mint ismeretes – nem magában az értelmiségi tevékenységben kereste a meghatározáshoz szükséges megkülönböztető ismérvet, hanem “azoknak a viszonyoknak a teljes rendszerében” kutatta, “amelyekben a tevékenységek (tehát az őket megtestesítő csoportok is) a társadalmi viszonyok általános komplexumában elhelyezkednek”. Ezzel az eljárással jutott el a szerves értelmiség funkciójának a megfogalmazásához, s ez szerinte abban rejlik, hogy homogeneitással ruházza fel és gazdasági, társadalmi politikai szerepének tudatára ébressze azt a társadalmi kategóriát, amelyhez tartozik. Másrészt – mutat rá Gramsci – minden lényeges társadalmi csoport még a régi viszonyok talaján létrejött értelmiséget talál a történelem színpadán. Ez a történelmi folytonosság képviselőjének mutatkozik. A hagyományos értelmiségről van szó, az új társadalmi képződménynek pedig meg kell kísérelnie, hogy asszimilálja és saját szolgálatába állítsa.

Úgy találtam, hogy a kisebbségi helyzetben, a román nemzetállami beolvasztó politikával szemben védekező erdélyi/romániai magyar kisebbségnek mindkét értelmiségre szüksége van. Életében ugyanis működik a homogeneitásra, a tudatosulásra irányuló igény, s nyilván nem mondhat le a sajátosságait megformáló múlt felidézéséről. Sőt lehetségesek olyan történelmi pillanatok, amikor – a jelen s a jövő garanciájaként is – éppen az utóbbi szerepkört betöltő értelmiségi csoport kerül előtérbe. S. N. Eisenstadt utal arra, hogy a hagyományok létrehozásában és továbbadásában nélkülözhetetlenek az ún. másodlagos értelmiségiek, a tanerők, a tömegkommunikációs eszközök szakemberei, akik az intézményesítést, az identitást kifejező jelképek kimunkálását szolgálják. Ha Karl Mannheimnél az értelmiségit főleg az jellemzi, hogy képes magában a “különöst”, a “részlegest” leküzdeni, s ez teszi alkalmassá arra, hogy az emberiség általános érdekeit megszólaltassa, az etnikumok, a nemzetek “mi-tudatát” megfogalmazó és sajátos jegyeit a múltból átörökítő mindkét értelmiségi csoport – a maga ellentmondásos kapcsolatában – éppen az identitás hordozója.

Az erdélyi magyar baloldali írástudók ebben a két kategória képezte – bourdieu-i értelemben vett – “értelmiségi mező”-ben helyezkedtek el. Mindkét csoportból rekrutálódtak. Viszonyuk e csoportokhoz (főként a hagyományoshoz) változó volt, s annak mértékében vált egyre kiegyensúlyozottabbá (de nem állandó jelleggel), hogy mennyire voltak képesek a kisebbségi érdekvédelemmel, az anyanyelvű művelődés ügyével azonosulni. A baloldal mellett elkötelezettek csak fokozatosan vetkőzték le a szektarianizmussal oly közeli rokonságot tartó nemzeti–nemzetiségi közömbösséget, s ez az átalakulás a harmincas évek második felében – a népfront égisze alatt – teljesedett ki.

A felelősség említett kérdésének feszegetése során – az egész csoport metamorfózisait nyomon követve – főként az egyéni választások, magatartások, megnyilatkozások és tettek a döntőek. Mindenekelőtt ezek morális megméretése a feladat. Noha elvileg ebben az esetben sem fogadható el a kollektív felelősségre vonás, mindenki számvetéssel tartozik azért is, hogy milyen mértékben hagyta eluralkodni magán a nyájszellemet. Mikor és meddig támogatott másokkal együtt (akár hallgatólagosan, passzív módon) téves, rossz politikai opciókat, olyanokat, amelyek – rövidebb vagy hosszabb távon – a kisebbségi önfenntartást, a népek közötti barátságot károsították vagy egyenesen veszélyeztették.

Nincs egybemosó kollektív vétek, illetve mindenkire egyformán nehezedő csoport-felelősség, ám léteznie, érvényesülnie kell olyan számonkérésnek is (akár benső fórum előtt), amely a személyiségpusztító vakfegyelemből, fanatizmusból származó alkalmazkodást, együttcselekvést erkölcsileg szakcionálja.

Az erdélyi magyar baloldal megítélése is csak történelmi megközelítésben lehet célravezető. Noha a viszonylagosság rányomta bélyegét ama folyamatra, amelyben ez az irányzat létrejött, majd az idők sodrában változott és differenciálódott, a kritikai múltidézés egyértelmű következtetéshez vezet. Az erdélyi magyar baloldaliság, s ennek eszmei kifejezése szervesen beilleszkedett az összmagyar, illetve a romániai progresszió történetébe, s éppen ezért örökségének ápolása – a mai mostoha körülmények között is – tudományos, társadalompolitikai és erkölcsi szempontból egyaránt megkerülhetetlen feladat marad. Az elhallgatással, de még inkább a manicheista, csak sötét színekben láttató/ábrázoló értelmezésekkel szemben e feladat teljesítése értékmentő erőfeszítésnek fog bizonyulni. E funkciójában főként az erdélyi magyar baloldali hagyomány sajátos vonásainak a feltárására és felmutatására kell összpontosítania.

Vizsgálódásomat a két világháború közötti évekkel kezdve emlékeztetnem kell arra, hogy a tájainkon jelentkezett, forradalmas s a szocializmus vonzásába került baloldal a nagy válság idején (1929–1933), majd a depresszió szakaszában lépett színre. A társadalom-gazdasági meghatározókat a szellem, az értékek világában bekövetkezett tektonikus mozgások egészítették ki. A kapitalizmus életerejébe vetett bizalom megrendülésével szemben izmosodott az (utópikus) remény a tervgazdaságon alapuló kollektivizmus “daloló holnapjainak” a nem is oly távoli eljövetelében. Nőtt a Szovjetunióban zajló hatalmas kísérlet ázsiója, az októberi forradalom szellemi kisugárzása pedig Európa és Amerika számos tudományos és művészi kiválóságát hatókörébe vonta. A megvalósuló szocializmus soknemzetiségű birodalma a népek közötti barátság honának mutatkozott. Olyan erőként kapcsolódott be a nemzetközi politikai életbe, mint amely kész a békét s a kultúrát fenyegető, egyre agresszívebbé váló fasizmus útját állni. A nyugati demokráciák potenciális szövetségeseként, a kollektív biztonság bajnokaként szerepelt. Megemlítendő az is, hogy a versailles-i békerendszert nem ismerte el, mert imperialista, rablóbékének tartotta.

Ami a romániai kommunistákat illeti, pártjuk (a Komintern szekciója) nemzetiségi politikája – a Szovjetunió hatalmi érdekeihez is igazodva – a jelzett korszakban bizonyos átalakuláson ment keresztül. Az V. kongresszus (1931) határozatai már nem tekintik Romániát egyértelműen többnemzetiségű, sőt “imperialista” államnak, s az elszakadásig menő önrendelkezés régebben fennen hangoztatott jogát sem említik. Harcot hirdetnek viszont mindenfajta nacionalizmus ellen, s a fasizmusokkal való szembeszegülésre mozgósítanak. Elítélik a kisebbségekkel szemben alkalmazott diszkriminációt, s a teljes jogegyenlőség mellett törnek lándzsát. Az anyanyelv szabad használatát szorgalmazzák mind az oktatás összes szintjein, mind a közigazgatásban s az igazságszolgáltatásban. Úgynevezett “nemzeti–forradalmi” szervezetek létrehozását tartják szükségesnek. A kongresszusi tézisek az országban élő nemzetiségek s a román nép összefogását sürgetik.

A tagságában többnyire kisebbségieket felölelő, illegalitásba szorított és üldözött párt politikai súlya csekély volt, de ideológiai befolyása növekedett. Főként a válság sújtotta, kettős elnyomás alá került kisebbségek fiatalabb értelmiségi nemzedékei körében hódított. “A világesemények és a társadalomtudományokkal való foglalkozás erősen balra tolják a fiatalokat” – állapította meg Jancsó Elemér az erdélyi magyar nevelésügyet elemző könyvében, majd leszögezte: “1933 telén és tavaszán az erdélyi magyar ifjúsági életet a marxizmus dominálta különböző formáiban.”² Demeter János a közvetlen élmény hitelességével idézte fel önéletírásában az Antal Márk és Tihanyi Erzsébet vezette marxista szemináriumok korabeli tevékenységét, amely meghatározó szerepet játszott számos fiatal értelmiségi tudatvilágának alakításában.³

E folyamat kibontakozásában több tényező, több tendencia érvényesülését kísérhetjük nyomon. Külső hatások és belső eszmélések találkozását regisztálhatjuk, amikor az erdélyi magyar (főként fiatal) írástudók radikalizálódását vizsgáljuk.

Sokatmondó ebben a vonatkozásban az Erdélyi Fiatalok pályája. A főként egyetemi hallgatókból verbuválódott egyesület – a felvidéki Sarlóhoz és a magyarországi Bartha Miklós Társasághoz hasonlóan – Ady, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond eszméitől ihletetten az erdélyi társadalmi valóság, elsősorban a falu feltárását tűzte zászlajára. Tagjai a szociológia, a szociográfia felé fordultak, és – nemzedéki ellentéteknek is hangot adva – a falu felemelését kívánták elősegíteni. Az erdélyi magyar baloldali írástudók elköteleződésének menetében fordulatot jelzett az Erdélyi Fiatalok által meghirdetett és gyakorolt népszolgálat. Mikó Imre a következőképpen fejezte ki ezt a letagadhatatlanul baloldali orientációt: “A magyar intellektuel ifjúság pedig mit tehet? Beállunk közkatonának a magyar jövő: munkások és parasztok sorába s az érdekeik értelmi szolgálatában keressük letűnő középosztályunk új nemzedékének a jövő társadalmához való jogát.”⁴

Akik a szociális s a nemzetiségi törekvések egybeötvözésében radikálisan tovább akartak lépni, kiváltak az Erdélyi Fiatalok közösségéből. Megalapították a Falvak Népe című hetilapot, hogy oldalain a falusi dolgozók követeléseit tolmácsolják s ezzel együtt az Országos Magyar Párton belül szervezkedő ellenzéknek is fórumot biztosítsanak.

Az Országos Magyar Párti Ellenzék elnevezésű baloldali tömörülés 1933-ban lépettt porondra, azután, hogy nyilvánvalóvá vált: a párt belső megreformálása zátonyra futott. Jól látta Mikó Imre, hogy amikor “egy haladó tábor a konzervatív vezetőséggel összeütközésbe jutott, mindig az utóbbi került ki győztesen”.⁵ Demeter János önéletírásából tudomást szerezhetünk arról is, milyen bizalmatlansággal kezelték eleinte a szektarianizmustól nehezen szabaduló kommunista vezetők (pl. Marcel Pauker, akit később az NKVD pusztított el) a népi–nemzetiségi elköteleződésű mozgalmat, és mennyi bajt, hibát okoztak saját ultráik, akik az osztályszempontokat abszolutizálták.⁶

Az OMPE 1934 nyarán Marosvásárhelyen tartott értekezlete kimondta különálló, országos szervezetté való alakulását, Romániai Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ) néven. Bányai László, a MADOSZ egyik “alapító atyja” így értékelte a fordulatot: “Ez volt az első nemzetiségi jellegű magyar szervezet, amely következetesen demokratikus politikát folytatott, s a magyar és román kizsákmányolt rétegek és pártjaik befolyásával szemben a munkásosztály és az egész dolgozó nép élcsapatát, a Kommunista pártot tekintette vezetőjének.”⁷ Ettől a megállapítástól eltérően, Demeter távolról sem volt meggyőződve e fejlemény szükségességéről, és kételyeit visszaemlékezéseiben sem rejtette véka alá.⁸

Az esemény mai felidézőjének azonban el kell ismernie, hogy a MADOSZ első programja, amely a román demokratikus erőkkel való szövetségben az általános demokratikus szabadságjogokért, s köztük elsősorban a nemzeti jogegyenlőségért való küzdelmet hirdette meg, olyan követeléseket tartalmazott (a magyar nyelv és kultúra szabadsága, a teljes magyar iskolahálózat, anyanyelvű közigazgatás és igazságszolgáltatás, az elbocsátott magyar tisztviselők, munkások és szakemberek azonnali visszavétele stb.), amelyek között nem egy – sajnos – ma sem vesztette el időszerűségét. E pozitívumhoz kell sorolnunk az Ekés Fronttal a Hunyad megyei Bácsi községben 1935 szeptemberében megkötött szövetséget, s ennek egyik meghatározó elemét Petru Groza szerepében, a vele megteremtett jó személyes kapcsolatokban találhatjuk meg. Ez a közeli nexus a későbbiek folyamán, 1944 után, a Magyar Népi Szövetség történetében is igen fontos funkcióhoz jutott.

A párt – Bányai által oly hangsúlyozott – vezetésének elfogadásáért, illetve nem egyszer bigott követéséért azonban nagy árat kellett fizetni. A MADOSZ nemzetiségi tömegszervezetként, mint amolyan, a magyar kisebbséget mozgósító “hajtószíj” a mindenkori pártpolitika függvényévé vált. Ennek a vargabetűihez kellett igazodnia. A romániai pártvezetés döntéseit, stratégiai vagy taktikai választásait azonban Moszkvában, a Komintern illetékes szerveiben alakították ki. A Komintern pedig – mondhatni – minden lényeges vonatkozásban a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeit tartotta szem előtt. Ezeket az érdekeket végső fokon Sztálin értelmezte és fogalmazta meg.

Természetesen a MADOSZ kisebbségvédelmi egységre irányuló erőfeszítéseinek is kedvezett a Komintern VII. kongresszusán elfogadott (1935) népfrontpolitika. Ám a megkésetten végrehajtott fordulat következetlenségei, korlátai számos kudarcot idéztek elő. Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni azon, hogy a Magyar Párt vezetőinél a MADOSZ egységre szólító felhívásai süket fülekre találtak. Elzárkózásukat, a – Mikó Imre jelezte – maradiság és kaszt-előítéletek mellett, alapvetően az a bizalmatlanság motiválta, amit a kommunista hátterű MADOSZ-szal szemben tápláltak. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy éppen a népfrontpolitika alkalmazásának első éveiben szabadult el – sorozatos koncepciós perekkel, százezrek megsemmisítésével, a Gulag-szigetcsoport nyúlványainak meghosszabbításával – a tébolyult sztálini terror, s noha a dezinformált vagy struccpolitikát folytató baloldaliak mindezt a burzsoá propaganda találmányának minősítették, hitelük megcsappant. Sztálin árnyéka az erdélyi magyar baloldal jószándékú kezdeményezéseire, akcióira is rávetült.

Szerencsére, a sok gátló tényező ellenére, a népfront szelleme ösztönzően hatott azokra az antifasiszta beállítottságú magyar írástudókra és dolgozókra, akik számára az önazonosság megőrzése nem került ellentétbe az együttélésből fakadó, a románság, valamint a többi nemzetiség iránt tanúsított barátság érzésével. A demokratikus nmzetiségi egység eszméje egyre több elmét és szívet hódított meg. Végül is ez az áramlat áttörte a régi megmerevedett kereteket. Így valósult meg 1937-ben a Vásárhelyi Találkozó is.

Ezekben az években teljesedett ki a Korunk szerkesztésében az az orientáció, amely a szellemi népfront jegyében a folyóirat legszámottevőbb teljesítményeként könyvelhető el. Ez a szerkesztéspolitika döntő mértékben járult hozzá ahhoz, hogy Gaál Gábor lapja az erdélyi (és nem csupán a transzilván) baloldal reprezentatív, magas színvonalú orgánumaként került be szűkebb és tágabb hazánk sajtó- és művelődéstörténetébe. Az újbarbarizmussal való szembefordulás tekintetében kimutatható bizonyos folytonosság a Dienes László szerkesztette Korunk és a Gaál Gábor névvel fémjelzett szemle között. Kétségtelen azonban, hogy a fasizmus kritikai taglalásában a harmincas évek második fele visz el a csúcspont felé. Ezt a fejlődést jól meghatározott koncepció táplálta, amelyről egyik Hatvany Lajos írt levelében Gaál Gábor így nyilatkozott: “A Korunk nem rigurózus és a Korunk nem szekta-lap. Csak annyiban szekta-lap, hogy nem enged hasábjaira senkit, aki bármilyen vonatkozásban, akár faji kérdésekben, akár szellempolitikai értelemben fasiszta. Minden antibarbár és demokrata megnyilatkozás a lapba tartozik.”⁹

E nyitás során jött létre az együttműködés a Korunk és a romániai magyar művelődés más, a nép felé tájékozódó, a hitleri terjeszkedéssel szemben bizonyos ellenállást tanúsító fórumaival és alkotóival. Az érintkezési felületek kialakulását nem csupán a Korunk új irányzata, hanem az a változás is lehetővé tette, amely az ún. erdélyi humánum képviselőinek a körében ment végbe. Félreérthetetlenül nyilvánult meg ez a metamorfózis abban, hogy például az Erdélyi Helikon vezércikkben üdvözölte a Vásárhelyi Találkozót, munkatársai közül Tamási Áron volt a Találkozó elnöke, Kacsó Sándort, Gagyi Lászlót és Szemlér Ferencet pedig az előadók között találtuk.

Mindezek a fejlemények igazolják Balogh Edgárt, aki – visszatekintve a Vásárhelyi Találkozóra – leszögezte: “A Vásárhelyi Találkozót fiatal erdélyi magyar írók kezdeményezték, s nem a meglevő politikai irányzatokat képviselte, hanem eredeti célkitűzéseivel ezek egyoldalúságait keresztezte.”¹⁰

Az erdélyi “cselekvő ifjúság” vásárhelyi diétája, ahol – sajnos – az Erdélyi Fiatalok nem voltak jelen, de a baloldal képviselői mellett, munkálataiban mind a Hitel, mind – a Magyar Párthoz közel álló – Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség munkatársai is részt vettek, jövőépítőnek bizonyult. A holnapok felé nyitott, amikor a románsággal való megbékélés s a dunai szövetség eszméje mellett tett hitet. Felvetette egy Magyar Szövetség gondolatát is, amivel mintegy megelőlegezte az 1944 után életre hívott Magyar Népi Szövetséget.

A bécsi döntés kettévágta Erdélyt, s míg Dél-Erdélyben az illegális MADOSZ politikáját alapvetően a román Hitler-ellenes erőkkel való együttműködés megteremtése határozta meg, a Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdélyben a Vásárhelyi Hitvalláshoz való ragaszkodás addig ismeretlen körülményekhez történő alkalmazkodást követelt. A visszacsatolás után a Korunk nem jelenhetett meg, ám az ún. Korunk-csoport nem maradt tétlen. Az aktív baloldalnak azonban súlyos csapásokat kellett elszenvednie, hiszen a DEF (a defenzív osztály) 1941-ben többszáz antifasiszta ellenállót tartóztatott le és csukatott börtönbe.

A háború vérzivataros éveiben, tömérdek kockázat és veszély közepette építették ki a MADOSZ Észak-Erdélyben maradt vezetői – a “korunkistákkal” együtt – azokat az új kapcsolatokat, amelyek végül közülük többeket is az 1943-as Szárszói Konferencia felé tereltek. A konferencia 50. évfordulóján egyetértően idéztem Borbándi Gyulát, aki egy Kolozsváron tartott előadásában a Vásárhelyi Találkozó és a Szárszói Konferencia közötti interferenciákat mutatta ki.¹¹

E korszak küzdelmeinek és megpróbáltatásainak első és mindmáig legtöbb tényt feltáró kutatója (még ha adatai ma már természetszerűen kiegészítésre, egyes ítéletei pedig átértékelésre szorulnak is), Csatári Dániel hírt adott Józsa Béláék, az akcióba lendülő Békepárt ama tervéről, hogy egy új Vásárhelyi Találkozót hívjanak össze.¹² Ebbe a folyamatba tartozik még Józsa Béla és Mikó Imre (abban az időben az Erdélyi Párt országgyűlési képviselője) levélváltása; a néhány hónappal később a csendőrnyomozók által meggyilkolt Józsa Béla akkor még “közös dolgaink” rendezésére, az erdélyi és dunavölgyi összefogásra szólította Mikót, aki nyitottnak mutatkozott.¹³

Az erdélyi romániai magyar baloldali írástudók 1944 utáni viszontagságos útját követve emlékeztetnem kell arra, hogy Jalta után ebben a térségben végső fokon a győzelmesen előretörő Szovjetunióé, a Vörös Hadseregé volt a döntő szó. Ne feledkezzünk meg a Churchill–Sztálin egyezségről (1944. október), amely százalékok szerint osztotta fel Kelet-Európát s a Balkánt. Delen és Molotov még korrigálta az arányokat, s így Románia és Magyarország szinte teljesen a szovjet befolyás zónájába került, márpedig a sztálini politika sem átallotta, hogy Erdély kérdésében a divide et impera taktikájával is éljen. Ismeretes, hogy a románokkal kötött fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelye nyitva hagyta a végleges román–magyar határ kérdését, Bennett Kovrig pedig a magyar népi demokráciáról szóló könyvében arról ír, hogy volt idő, amikor a Szovjetunió egy független Erdély létrehozását fontolgatta.¹⁴ E bizonytalan helyzetben, ám a különböző lehetőségekkel számolva, az erdélyi magyar antifasiszták kapcsolatba léptek gróf Teleki Bélával és gróf Bethlen Béla kiürítési kormánybiztossal. Létrehozták a Tízes Bizottságot, majd – az egyházak bevonásával – azt az Erdélyi Magyar Tanácsot, amely Kolozsvár épségben maradásához hatékonyan járult hozzá.

Kolozsvár felszabadulása (1944. október 11.) után néhány nappal (október 16.) a MADOSZ országos értekezlete elhatározta, hogy a romániai magyarság átfogó szervezetévé fejleszti magát, és nevét Magyar Népi Szövetségre változtatja. Az észak-erdélyi baloldali értelmiségiek zömmel az új tömörüléshez csatlakoztak, amely a kommunista párt szövetségeseként kezdte meg sokirányú gazdasági, szociális, parlamenti, művelődési és oktatásügyi tevékenységét. Az égisze alatt szervezkedő magyar tömegek bíztak az új demokrácia ígéretében. Úgy tűnt, a “történelmi” (nemzeti parasztpárt és liberális) pártok nacionalista politikájával szemben, amely – csehszlovák mintára – a kollektív bűnben, a fasiszta–horthysta fertőzöttségben elítélt magyarság kitelepítését szorgalmazta, csak a baloldal szavatolhat létbiztonságot. A Maniu-gárdák vérengzéseitől ez a baloldal kínált oltalmat; a szovjet katonai hatóságok kiutasították a román közigazgatást, s az csak a Groza-kormány kinevezése után térhetett vissza. Néhány hónapig a román és magyar demokratikus erők – valaminő autonómiát működtetve – optimizmusra jogosító állapotokat teremtettek.

Tényleg úgy látszott, hogy nincs más alternatíva, s ezt támasztotta alá a Groza-kormány kezdeti nemzetiségi politikája. Az egyenjogúság a megvalósulás stádiumába lépett, kiépült a magyar kulturális intézmények átfogó hálózata. A miniszterelnök többször is a román–magyar barátság, a két ország közeledése és együttműködése, a vámunió, a határok spiritualizálása mellett kötelezte el magát. A még 1944-ben létrehozott kisebbségi–nemzetiségi minisztérium hatályon kívül helyezte az összes diszkriminatív intézkedést, elfogadták a Nemzetségi Statútumot. Külön törvény rendelte el 1945-ben, hogy a “kisebbség” terminusát a “nemzetiség” fogalmával cseréljék fel. A jogi–politikai fogalmak változása a kollektív tudatban végbement módosulásokat fejezte ki, s ugyanakkor ösztökélte is ezeket a változásokat. “A ‘kisebbség’ szóval – fejtegette Bányai László – annak idején egy elnyomatásban sínylődő nemzettöredék helyzetét igyekeztünk kifejezni. Tehát nemcsak szám szerinti, hanem jog szerinti kisebbséget is. Hogyha pedig más oldalról hallottuk elhangzani, nem egyszer lealázó szándékot éreztünk kicsengeni e szó mögött. Ezzel szemben a ‘nemzetiség’ szóval a demokrata kormány uralomra jutása óta mindinkább a jogegyenlőséget megvalósító népi demokratikus rendszerben élő népcsoportot jelöljük.”¹⁵

Kialakulóban volt a demokratizálódónak mutatkozó Romániában honra találni remélő magyarság új értelmű nemzetiségi tudata, amely – baloldali inspirációra – a mindkét oldali nacionalizmus elleni harcban izmosodott. Ebben a viaskodásban nőtt autentikus vezetővé az MNSZ elnöke, Kurkó Gyárfás. Számára “a nemzetiségi sors állandó küzdelmet” jelentett, az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása pedig “nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése” volt. Az erdélyi szellemre hivatkozva jelentette ki, hogy Erdély kérdését nem lehet kitelepítéssel vagy szétdarabolással megoldani, s ugyanennek a szellemnek a nevében tiltakozott a csehszlovákiai magyarság kiűzése ellen. Kurkót – többek között – fejlett valóságérzék, politikai józanság jellemezte, s e tulajdonságait az állhatatosság egészítette ki. Ez mondatta ki vele: “a történelem adta új keretek között is magyarok vagyunk, és magyarok maradunk”.¹⁶

Nem csoda, ha ilyen fejlemények alapján, ilyen légkörben a baloldali írástudók úgy érezték, hogy jó úton haladnak, s a fejlődés elégtétellel töltötte el őket. A tartósnak tetsző vívmányokban saját erőfeszítések, küszködéseik és áldozataik eredményeit vélték elismerni. “Ez volt hát a romániai magyaroknak, kiváltképpen pedig gondolkodóiknak, írástudóiknak ama kollektív egzisztenciális élménye – írja a “korunkológus” Tóth Sándor –, amely politikai tájékozódásukat olyan sokáig meghatározta. Ennek hatása alatt történt meg az, hogy amikor beleütköztek igényeiket vagy ízlésüket zavaró jelenségekbe (a készülő totális diktatúra kezdeti tüneteibe), hajlamosak voltak azokat rendhagyó atavisztikus jelenségeknek, vagy ügyetlenségeknek, esetleg kényelmetlen, de pillanatnyilag elkerülhetetlen átmeneti korlátozásoknak, netán utólag könnyen kiheverhető ‘gyermekbetegségnek’ tekinteni.”¹⁷

A vakhit buzgalmában, az önámítás késztetéseire sokmindent elfogadtunk és támogattunk, aminek rejtett célzatosságát nem láttuk át (nem akartuk átlátni) és káros, nem egyszer fatális következményei előtt behúnytuk a szemeinket. Hagytuk, hogy – Czeslav Milosz metafórájával élve – értelmünket rabul ejtsék. Pontosabban: a rabul ejtőknek még készséggel segítettünk.

Csak a tudtomon kívül “letartóztatott” tudatom, amelyet ráadásul a bénító pártdrill is kordában tartott, küldethette velem nyomdába, később pedig kommentáltatta Luca László Romániai magyarság útja című cikkét (Igazság, 1947. május 22.), amely – derűlátásunkat, a pártpolitikába vetett bizalmunkat megingatva – baljós fejleményeket indukált és igazolt. Több évtizeddel a cikk megjelenése után Benkő Samu a következőképpen idézi fel az akkori eseményeket: “Osztályharcos lepelben és marxistának feltüntetett tételek hangoztatásával 1947 tavaszán elkezdődött az erdélyi magyarság hagyományos intézményrendszerének és benne a tudományok műhelyeinek a felszámolása, illetőleg a magyarság onnan való kiszorítása. Hosszú következetes – a húzd meg ereszd meg elvét szívósan alkalmazó – politikai folyamat vette kezdetét Vasile Luca a Romániai magyarság útja című cikkének megjelenésével. A Román Kommunista Párt központi bizottságának titkára ebben az újságcikkben harcot hirdetett ‘az elvtelen magyar egység’ ellen.”¹⁸

Az elvtelennek nyilvánított egység felszámolása, a “szüntelenül éleződő osztályharc” nagyobb dicsőségére, nyilvánvalóan véget vetett az 1944 után új életre galvanizált nemzetiségi népfront-törekvéseknek. A szektarianizmus és a dogmatizmus orgiákat ült, s a rajtoló pártállami nacionalizmus, amely új érvényesülési lehetőségeket biztosított a hagyományos, román államnemzet kizárólagosságnak, immár az új rendszer legitimációját kínálta a rövidebb és hosszabb távon kibontakozó üzelmek számára. Nekünk, akik értetlenséggel, némi fenntartásokkal – de a Tóth Sándor felidézte beállítódottsággal – viszonyultunk az “új vonalhoz”, sokáig fogalmunk sem volt arról, hogy a több tekintetben alapvetően megváltozott kurzusba kerültünk. Ez nem valaminő romániai nóvum volt, hanem az egész szovjet tömböt jellemezte. “Elméleti” megalapozását az a sztálini tétel nyújtotta, hogy a népi demokráciák már a proletárdiktatúra funkcióit töltik be. A legfőbb kinyilatkoztatás a közép–kelet-európai kommunista vezetőket azonnali fordulatra, alkalmazkodásra késztette. Az új szakaszban túlhaladottnak nyilvánítottak minden – népfrontra csak emlékeztető – együttműködést, minden olyan szellemi–kulturális képződményt, orientációt, amely még magán viselte a minimális világnézeti türelmesség, a sokféleség jegyeit. A népi demokrácia útján mutatkozó távlatok immár nem egy hosszú fejlődés utáni, hanem azonnali feladatként jelezték a “szocializmus építését”. Nyilvánvaló, hogy az uniformizálás megnyílt korszakában nem sok hely maradt a nemzeti–nemzetiségi sajátosságok, az autentikus hagyományok számára. A “nemzeti forma és a szocialista tartalom” kapcsolatában az előbbi valaminő díszítő elemmé fokozódott le. A pártállam a beolvasztás – történelmileg ismeretlen hatékonyságú – társadalompolitikai berendezkedésnek bizonyult.

Ilyen körülmények között számos megpróbáltatás, nem kevés veszély várt az 1945-ben létesített Bolyai Egyetemre is. Az intézmény Petru Grozának és kormányának köszönhetően, ám csak az erdélyi magyar társadalom hatékony segítésével kezdhette meg tevékenységét. A nagy közösségi szolidarizálást ama körülmény váltotta ki, hogy a magyarság az egyetemben egyenjogúságának, bizonyos mértékig autonóm fejlődésének és jövőjének biztosítékát látta. Az egyetem az ismét kisebbségi sorsba jutott erdélyi magyarság fennmaradásának jelképévé vált.

Működését és szimbolikus szerepét a Luca-cikkel kezdetét vett folyamatban sok károsodás érte. A falai között zajló oktatás és tudományos kutatás színvonala csökkent, s voltak pillanatok, amikor Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök (aki nagy támasza volt az egyetemnek) szkepszise látszott igazolódni. ő ugyanis még az egyetemszevezés idején a következő szavakat intézte Csőgör Lajos rektorhoz: “Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”¹⁹

Azt hiszem, nem is annyira az észak-erdélyi élmények, mint a Raymond Aron-féle “értelmiségi ópium” zavarta meg látásunkat. Nem tanultunk a harmincas évek Szovjetuniójában megrendezett koncepciós perekből sem. Ezért bénító csapásként ért minket, hogy – a Rajk-ügy továbbgyűrűzéseként – letartóztatták az egyetem több szervezőjét és tanárát (Csőgör Lajost, Balogh Edgárt, Demeter Jánost, Jordáky Lajos, Venczel Józsefet, Nagy Gézát). Ugyan ez a sors várt az MNSZ elnökére, Kurkó Gyárfásra, Méliusz Józsefre, Márton Áronra és számos magyar közéleti személyiségre. A sztálinizmus és a román nacionalizmus szörnyszövetsége akadálytalanul garázdálkodott, s még magyar segítői is akadtak. Ezek – az ideológiai hamis tudat, a félelem áldozataiként is – működtették az eszmetársaikat felörlő malmot, hogy később gyakran maguk is az örlőkövek közé kerüljenek. Gaál Gábor, az erdélyi magyar baloldal legtekintélyesebb képviselője, a Korunk legendás szerkesztője, az 1946-ban indult Utunk alapítója ellen féktelen hajszát indítottak, majd kizárták a pártból. Ebbe belepusztult. Titkosított eljárással fosztották meg tagkönyvétől a proletárok sorából reprezentatív íróvá emelkedett Nagy Istvánt is. A megosztott, de főként megfélemlített magyar írástudók bénultan, magatehetetlenül élték meg – a nacionalizmussal elegyes – terror tobzódását, ami végül is, 1953-ban, a szélsőbalos mamelukok kezére jutott Magyar Népi Szövetség megszüntetéséhez is elvezetett.²⁰ Ezeket a veszteségeket, vereségeket – nyilván – nem kompenzálhatta a Magyar Autonóm Tartomány létesítése (1952–1968), hisz autonóm jellege pusztán formai volt.

Ami a Bolyai Egyetem további sorsát illeti, az 1959-es kényszeregyesítés után, 1960-ban a legfelsőbb pártvezetés “ügyeletes” magyar tagja, Mogyorós Sándor kijelentette, hogy “az 1945-ben alapított önálló magyar egyetem létesítése politikai hiba, a magyar reakciónak tett engedmény volt”.

A “hiba” következtében létrejött intézmény 15 évig működött, másfél évtizedes léte folyamán több szakaszon ment át; megismerte a hullámvölgyek és emelkedések egymásutániságát. Vezetői (1952–1957 között én is) sokféle, jó és rossz kompromisszumot kötöttek, számos hibát követtek el. Közben szakemberek nemzedékeit bocsátották útjukra. Tanárai, kutatói – a humboldti modell szerint is – reménykeltően kezdték összekapcsolni az oktatást a tudományos búvárkodással. Az intézmény – fogyatékosságaival és érdemeivel – a baloldali szellemiség otthona volt. A zárómérleg megvonásánál alapvető szempontként azt kellene – véleményem szerint – figyelembe venni, hogy végzettei a közelmúltig a romániai magyar művelődés, s így az önazonosság megőrzését számottevően segítették elő.

A XX. kongresszus katartikus hatása, majd a Petőfi Kör, s általában a magyarországi írók – hozzánk is átsugárzó – kritikai tevékenysége az erdélyi magyar értelmiségi baloldal berkeiben is erjedést váltottak ki. A sztálinizmus s a Rákosi-rendszer bűneinek leleplezése a román irodalmi közéletben is fokozódó elégedetlenségre bátorította, ösztökélte azokat, akik – a dogmatizmussal szembefordulva – a nemzetiségi kérdés “végleges és tökéletes megoldását”, az akkori hivatalos álláspontot megkérdőjelezték. Erősödtek a hangok, amelyek Gaál Gábor rehabilitálását s a Korunk újraindítását sürgették. A Bolyai Egyetem diákjai és tanárai (köztük a börtönből szabadult s az egyetemre visszakerült írástudók) az egyetem demokratizálását, a magyar művelődés hagyományainak tárgyilagos újraértékelését szorgalmazták. Ilyetténképp mifelénk a reformszocializmus s a “marxista reneszánsz” eszmei–erkölcsi következményei együtt érvényesültek a több éves Csipkerózsika-álmukból ébredező nemzetiségi törekvésekkel. Az anyanyelvű művelődés s az önazonosság védelmére létrejött a – gramsci-i értelemben vett – szerves és tradicionális értelmiség szövetsége. Ez a közös front a romániai sztálinizmus, illetve neosztálinizmus és a nemzetiségek beolvasztását célzó pártállami nacionalizmus ellen irányult. Az 1957-ben újra megjelent Korunk – bizonytalan tapogatózások, nekibuzdulások, visszaesések, engedmények során és váltakozó hullámokban elszenvedett támadások, retorziók közepette – e front műhelyévé, szócsövévé fejlődött. A baloldal eszmei megújhodását “a sajátosság méltóságának” a képviseletével ötvöző funkciója a hetvenes években teljesedett ki.

Ebben a szakaszban – Ceauºescu-féle “mini-kultúrforradalommal” dacolva – kialakult az állami kisebbségi kultúrintézményeknek az az arcvonala, amelynek ideig-óráig sikerült a homogenizálás gőzhengerét feltartóztatnia. A Hét című hetilappal s a Kriterion Könyvkiadóval véd- és dacszövetségben, az Utunk című irodalmi hetilap s az Igaz Szó című irodalmi haviszemle gyakran érezhető támogatásával, a Korunk az önismeret ösztönzője lett. Ez a törekvés nem csupán a valóság kendőzetlen feltárását, hanem a régi hittételek, a beidegződött hivatalos sémák lebontását is igényelte. Nagy segítséget jelentett számunkra a két világháború közötti “kisebbségi ideológia”, a transzilvanizmus, a népi elkötelezettségű falukutatás, a kisebbségi etika elfogulatlan elemzése, e tradíció újraértékelése. Ezeknek az erőfeszítéseknek a menetében – a magam önrevízióját is követve – a több irányú párbeszédet kezdeményeztem.

A romániai magyar kulturális intézmények (lapok, folyóiratok, színházak, kultúrotthonok stb.) a totalitárius pártállami gépezet részei voltak. A végletes központosítás jegyében működő rendszer keretei között azonban rendszerint maradt még tér és lehetőség arra, hogy a magunk céljait is kövessük. Mindennek természetesen ára volt. A császár megkövetelte a magáét, mi pedig – legtöbbször fogcsikorgatva – fizettünk. Nem egyszer ráfizettünk.

“Egy-egy (kisebbségi) intézmény – írja Tóth Sándor – a diktatúrában mindig egyenlőtlen partnerek ‘együttműködésének’ terepe. Az intézményt a munkatársak közössége működteti: tartalommal ők töltik fel, a teljesítmény az ő teljesítményük. Ám a gazda a hatalom. (…) E függelmi viszonyból következik, hogy még ha a munkatársi közösséget az ellenzékiség konszenzusa köti is össze a hatalommal szemben, az intézmény akkor sem válhat – legalábbis a diktatúra konszolidált viszonyai között – ellenzék és hatalom látványos konfrontációjának színhelyévé.”²¹

Ilyen körülmények között nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Konrád György és Szelényi Iván – Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvükben (1978) kifejtett – tétele, amely szerint az apparatcsikok kezdik fokozatosan megosztani hatalmukat az értelmiséggel, s a nómenklatúra diktatúrája lassan átadja helyét az “értelmiség osztályhatalmának”, Erdélyben nem érvényes.²² (Később Szelényi felülvizsgálta a közös következtetéseket, és kénytelen volt megállapítani, hogy a könyv prognózisai nem igazolódtak. A nómenklatúrák hatalmi gépezete a legtöbb országban konokul ellenállt. A reformkísérletek elbuktak, s velük együtt azok az értelmiségiek is kudarcot vallottak, akiknek hatalmát a könyv részben megállapította, részben pedig megvalósulni látta.)

Romániában nem csupán a reformtörekvések voltak igen gyengék, valójában nem is “léptek fel”, hanem a pártbürokrácia sem mutatott semmilyen kompromisszumkészéget. A Ceauºescu-féle vezetés – egy átmenti, taktikai jellegű enyhülés után, amely a magyarságnak tett engedményekkel is járt – zsarnokuralommá fajult. A dühödt értelmiségellenesség a jellegzetes vonásai közé tartozott. Ami viszont a romániai magyar értelmiséget illeti, noha több tagja egy ideig a hatalmi elithez tartozott, a párt- és állampolitikában eluralkodó nacionalizmus folytán, onnan többnyire kiszorult. (Persze, mindig maradtak az apparátusban ún. “ügyeletes” magyarok.) Azok a magyar intellektuelek, akik – egy ideig magukat is áltatva – engedtek a hatalom csábításának és kisebb-nagyobb megalkuvásokba mentek bele, ráébredhettek, hogy illúziók foglyává, túszokká váltak.

A kiábrándultak s azok, akiknek tudata már korábban kiszabadult a fogságból, illetve nem is esett rabul, keresték a kapcsolatot a gyenge, de mégiscsak létező román disszidenciával. Keresték és kialakították a párbeszédet a fiatal, kritikus és másként-gondolkozó nemzedékekkel. Később, többen közülük, a romániai magyar szamizdat-kiadványok szerkesztőit támogatták. ők ama kategóriába sorolhatók be, amelyet Mihai Botez, román disszidens “kritikai értelmiségnek” nevezett.²³

Ezt a réteget, függetlenül arról, hogy román vagy magyar, a szekuritate állandóan megfigyelés alatt tartotta, üldözte. Az 1989-es fordulat után napvilágra került titkosszolgálati jelentésekből kiderült: tagjainak telefonbeszélgetéseit lehallgatták, lépéseikről, találkozásaikról, megnyilvánulásaikról besúgók serege tudósított. A magyar kritikai értelmiség berkeiből belbiztonsági górcső alá került: Bodor Pál, Bálint Tibor, Domokos Géza, Fodor Sándor, Kántor Lajos, Balogh Edgár, Kányádi Sándor, Király László, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Veress Zoltán, Gálfalvi Zsolt. Egy rólam 1977 novemberében készült jellemzésből megtudhattam, hogy – többek között – rágalmazom a párt s az állam politikáját, és azt állítom, hogy a magyarság kényszer-románosítás áldozatává vált. A Korunk szerkesztése során több “nem megfelelő” írást próbáltam közölni, de ebben az illetékes szervek megakadályoztak.²⁴

A romániai magyar kritikai értelmiség tudatvilágának és magatartásának alakulását a Kádár-rendszerrel való kapcsolatai is meghatározták. Ezek a kapcsolatok sokáig nem léteztek. Kádárék tartották magukat a “testvéri szocialista országok belügyeibe való be nem avatkozás” politikájához, s a kisebbségi magyarság sorsának jórafordulását a proletár nemzetköziség kiteljesedésétől várták. Ezt a “semleges” viszonyulást törte át a Magyar Írószövetség 1968-as állásfoglalása, amely – a felelősség jegyében – a határon túli magyar irodalmakkal való törődést szorgalmazta. Megfogalmazást nyert a “kettős kötődés” elve/igénye, s e principium szerint a kisebbségi magyar irodalmak, művelődések részben annak az országnak a kultúrájához kötődnek, amelyben élnek és fejlődnek, részben azonban az anyanemzet irodalmához kapcsolódnak.

A román pártvezetés, személyesen Ceauºescu ádáz kampányt indított a “belügyeibe történt beavatkozás” ellen, s arra kényszerített több magyar írástudót, hogy utasítsák vissza a Magyar Írószövetség kezdeményezését. A romániai magyar irodalom 1970–1990 közötti állapotát megvitató debreceni tanácskozáson Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója, aki maga is kénytelen volt egy ilyen nyilatkozatot aláírni, a következőképpen idézte fel ezt a múltbeli fejleményt: “Tudtam már akkor, 1968 nyarán, hogy a nyomásra, politikai és erkölcsi elveim ellenére írott cikk nem válik dicsőségemre. Méliusz József, Szász János, Bodor Pál a tanúm: tudatosan vettem vállamra a szégyen keresztjét. (…) Tisztában voltam vele, hogy ezt az ódiumot, ezt a rettenetet vállalnom kell. A morgó, vicsorgó vadat meg kellett nyugtatni. Sosem szűnt meg bennem a gyanú, hogy egy év múlva, 1969 decemberében azért neveztek ki a Kriterium igazgatójává, mert azt a cikket megírtam. Azon még gondolkodnunk kell sokunknak, elsősorban nekem: megérte-e? Erkölcsileg bizonyára nem érte meg. Politikailag tévedés volt, hallottuk ma. Ami két évtizedes kiadói munkámat illeti, az az önzetlen erőfeszítés – a tisztító, szabadító kockázatvállalás lehetőségét és nem egyszer örömét idézem fel – számomra megérte.”²⁵

E “szabadító kockázatvállalásban” – a későbbiek során – nagy segítséget nyújtott az MSZMP politikájában bekövetkezett fordulat. Az Illyés Gyula, Csoóri Sándor és barátaik köréből kiinduló következetes ösztönzések, bírálatok hatására is, a nyolcvanas évek közepétől kezdődően fokozódott a határokon kívül rekedt magyarok támogatása. Fontos szerepet játszott ebben Pozsgai Imre, a Magyar Nemzet 1988. február 13-i számában megjelent nagy cikk²⁶ pedig határkövet jelentett a folyamatban. A cikk szerzői, az MSZMP KB akkori külügyi osztályának helyettes vezetői, abból a tételből kiindulva fejtették ki nézeteiket, hogy az utódállamokban élő magyar kisebbségek a magyar nemzet szerves részét alkotják. Egy 1988. április 29-én Szűrös Mátyáshoz intézett levélben “történelmi horderejű deklarációnak” minősítettem ezt a kijelentést, és – többek között – egy átfogó távlati koncepció, valamint az időszerű gyakorlati feladatokat kijelölő terv kidolgozását sürgettem.

Mindezekre már nem igen jutott idő, s miközben a Magyarországra való menekülés (főként értelmiségi miliőből) tömegméreteket öltött, bekövetkezett az 1989-es romániai fordulat, a Ceauºescu-rendszer összeomlása. A gyűlöletes s egyben nevetséges “dinasztikus szocializmus” bukása – az egész államszocialista kísérlet kudarcának részeként – igazán nem kedvezett a baloldali értékekhez való ragaszkodásnak. Azok az erdélyi magyar értelmiségiek, akik úgy érezték, hogy továbbra is “baloldalt dobog a szívük”, nehéz helyzetbe kerültek. Ellehetetlenültek, marginalizálódtak. A folyamatot a – nyilván – Magyarországról érkező és 1990 után nálunk is tért hódító jobboldali kurzus mélyítette el. Domokos Géza, az RMDSZ első elnöke, memoárjában ír arról, hogy még Antall József fejtette ki neki a jobbközép politizálás előnyeit, s “az MDF erdélyi hívei követtek el mindent, hogy az Antall-koncepció dominánssá váljon az RMDSZ-ben”.²⁷ Az erőviszonyok ilyeténvaló alakulásába az a körülmény is belejátszott, hogy az RMDSZ-en belül jelentkező szociáldemokrata platformnak – más tényezők folytán is – nem sikerült vonzóvá válnia. Sajnálatos s egyben sokat mondó, hogy Domokos elismeri: a platform befogadásának elhúzódásában ő is ludasnak érzi magát.

Mindez nem segített. Az RMDSZ első kongresszusán (1990. április 21.) már fellépett s egyre inkább hangadóvá vált az az irányzat, amelynek legfőbb gondja az volt, hogy a szövetség ne váljék “újkommunista stílusú szervezetté”, a “reformkommunistának” tituláltak pedig gyorsan persona non graták lettek. Ugyanez a tendencia a szellemi életben is érvényesült. Hitelesen fejezi ki ezt a menetet Gaál Gábor életművének elutasítása. Születésének századik évfordulóján (1991) – Gaál Gábor utóéleteit értelmezve – meg kellett állapítanom, hogy a nyolcvanas években már jogosan nyilvánosságot kapott kritikai vélemények az 1989-es fordulat után valaminő nihilista tagadásba csaptak át. Hiába írtam le, hogy a tabula rasák egy kisebbségi művelődés szempontjából megengedhetetlen fényűzésnek tekintendők,²⁸ a Gaál Gábor elleni támadások azóta is folytatódnak. Igényesebb intellektuális szinten és alpári inszinuálások kíséretében továbbra is nyomdafestékhez jutnak. Gaál Gábort bűnbakként kezelik, s ez jellemző.

A negatív tényezők számbavételénél azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a (közép)baloldalinak titulált Iliescu-féle kormányzás, amely azonban szélsőjobboldali pártokkal való koalícióba kényszerült, rendkívül taszítóan hatott. Ez a fajta “baloldaliság” ugyanis magyarellenességgel érintkezett. Ilyen körülmények között, az átmeneti “dicsőség” szakaszából a “nyomorúság” új bugyraiba kerülve, az erdélyi magyar baloldali írástudókra mindenekelőtt az önrevízió várt. A felelősségvállalás vált sürgetővé. Ha a hatvanas–hetvenes években megjelent önéletírások szerzői (Balog Edgár, Bányai László, Demeter János, Nagy István, Kovács István, Veress Pál, Zimán József) csak ritkán éltek a mozgalom mélyrétegeit, elvi tévedéseit, sőt bűneit is feltáró önreflexió kínálta lehetőségekkel (amit a cenzúra egyébként megakadályozott volna), a rendszerváltás szabadabb légkörében a kategorikus imperatívuszként is felfogható önvizsgálat már néhány könyvben kifejezést nyert.

Tompa István arra – a könyve címében is jelzett – kínzó kérdésre kereste a választ, hogy miként térítették/torzították el ifjú kora óta vallott eszményeit, s mi volt az ő személyes része ebben a folyamatban.²⁹ Confessiója – többek között – meggyőző bizonyítéka annak, hogy a konformizmus, mégha “elkötelezettségből,” “fegyelemből” fakad is, hosszabb távon személyiségsorvasztóvá válik. Domokos Géza – már említett – visszaemlékezése a közelmúlt eseményeit, az RMDSZ berkeiben és körülötte zajló fejleményeket, konfliktusokat idézi fel, mégpedig az önvizsgálat szellemében. Könyve dokumentumértékű a baloldali írástudók újabb metamorfózisainak és megpróbáltatásainak szempontjából. Az én számvetésem³⁰ a Korunk szerkesztésében eltöltött 27 évet öleli fel. Az önbírálat kényszerét követve, nem annyira személyes mozzanatokat elevenítek fel, mint inkább a magam és munkatársaim eszmei emancipációját próbálom nyomon követni. Ezek az önelemzések, s amelyek még remélhetően napvilágot fognak látni, talán alátámasztják Pomogáts Bélának – már idézett cikkében kifejtett – véleményét. Pomogáts azokról szólt, akik kedvezőtlen körülmények között vállalták is “a tevékenységet és a felelősséget, mondjuk ki most már egyértelműen: magára maradt népük szolgálatát. (…) Úgy gondolom, stratégiájukat, ennek a stratégiának a fő vonalát ma sem kérdőjelezhetjük meg, ez a stratégia ugyanis az erdélyi magyarság túlélésére és megmaradására irányult, s az erdélyi magyar értelmiség vezető képviselői ennek a túlélésnek az érdekében vállalták az önkorlátozást, az engedményeket, a kompromisszumokat, s természetesen nem mérték fel, talán nem is mérhették fel mindig teljes biztonsággal azt, hogy milyen engedmények adhatók, milyen kompromisszumok köthetők. Nyilvánvalóan továbbra is mérlegelni kell ennek az értelmiségi vezető rétegnek a tevékenységét, sőt egyes képviselőinek magatartását, sőt az egyes döntések következtében létrejött felelősséget.”

A felelősség megállapítása s annak vállalása termékenyítően kiegészítheti egymást. Akiknek az utóbbi vált elodázhatatlan feladatává, minden szépítés és mentegetőzés nélkül kell a múlttal szembesülniük. A visszatekintő bírálat jegyében elemezzék választásaikat és a következményeket. Minden lehetséges alternatívát számba véve (az elszalasztottakat is) vonják le tanulságokat. Az ilyen fajta mély önrevízió nem csupán a múltért, hanem a jövőért való felelősség vállalását is jelenti.

Jegyzetek

¹ Pomogáts Béla: Írástudók hűsége. Kelet-Nyugat, 1990. február 1.

² Dr Jancsó Elemér: Az erdélyi magyarság életsorsa nevelésügyének tükrében. Budapest, 1935. 82–83.

³ Demeter János: Századunk sodrában. Bukarest, 1975. 160–163.

⁴ Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Cluj–Kolozsvár, 1932. 134.

⁵ Mikó Imre: Huszonkét év. Budapest, 1941. 68.

⁶ Demeter János: i. m. 207.

⁷ Bámyai László: Harminc év. Jegyzetek a romániai magyarság útjáról. Bukarest. 1949. 46.

⁸ Demeter János: i. m. 213.

⁹ Gaál Gábor: Levelek, 1921–1945. Bukarest, 1975. 397.

¹⁰ Balogh Edgár: Vásárhelyi örökség. Látó, 1993. 10.

¹¹ Gáll Ernő: A Vásárhelyi Találkozótól a Szárszói Konferenciáig. Forrás, 1993. 12.

¹² Csatári Dániel: Forgószélben. Budapest, 1969. 288., 312–313., 306–307.

¹³ Mikó Imre: Levélváltás Józsa Bélával. In: Akik előttem jártak. Bukarest, 1963. 138–155.

¹⁴ Idézve Yehuda Lahav: A szovjet Erdély-politika (1944–1946) Múltunk, 1989. 5–10.; Tofik Iszlamov: Erdély a szovjet külpolitikában a II. világháború alatt. Múltunk, 1944. 1–2.

¹⁵ Bányai László: Hosszú mezsgye. Bukarest, 1974. 178.

¹⁶ Kurkó Gyárfás emlékére. Budapest, 1987. 64., 75., 81–82., 145.

¹⁷ Tóth Sándor: Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából. Budapest 1997. 37.

¹⁸ Benkő Samu: Az utolsó 70 év erdélyi magyar tudományossága. In Újrakezdések. Csíkszereda, 1996. 206.

¹⁹ Csőgör Lajos előszava a Kolozsvári magyar egyetem 1945-ben c. kötethez. Budapest, 1990. 13.

²⁰ Csákány Béla: A két Magyar Népi Szövetség. Korunk, 1995. 7.

²¹ Tóth Sándor: i. m. 78.

²² Gáll Ernő: Értelmiség, nemzetiség, erkölcs. Tiszatáj, 1991. 11.

²³ Mihai Botoz: Intelectualii din Europa de est. Bucarest, 1993. 78.

²⁴ Cartea Albá a Securitátii. Bucarest, 1996. 122.

²⁵ Látó, 1991. 3.

²⁶ Szokai Imre–Tabajdi Csaba: Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés. Magyar Nemzet, 1988. február 13.

²⁷ Domokos Géza: Esély. I. k. Csíkszereda, 1996. 115.

²⁸ Gáll Ernő: Gaál Gábor utóéletei. Népszabadság, 1991. március 8.

²⁹ Tompa István: Hogyan történhetett? Kolozsvár, 1995.

³⁰ Gáll Ernő: Számvetés. Kolozsvár, 1995.

Az írás a hazai cigányságot kíséri végig történelmi útján, annak magyarországi megjelenésétől kezdve egészen napjainkig. Röviden bemutatja a cigányság életmódját, kultúráját, belső rétegzettségét, illetve a többségi társadalom, az állami társadalompolitika és a cigányság kapcsolatának alakulását.

Amikor a cigányok megjelentek Magyarország területén, akkorra – az állami és egyházi hatalom összefogásával, a “szent” királyok törvényei révén – az országban megszilárdult a feudális társadalmi rend. Messze volt már a kalandozások kora, rejtve élt csak az ősi hitvilág. A lázadókat kivégezték, a tolvajoknak rendre levágták a kezét, ekként szentséggé vált a magántulajdon. A kiváltságosok őrizték jogaikat, a kiszolgáltatottak lerótták kötelezettségeiket: robotot, dézsmát, tizedet. Megtanulták, hogy “aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített”. Magyarország csatlakozott Európához.

A cigányok sohasem voltak fegyveres hódítók, nem raboltak ki más népeket, miként a kalandozó magyarok. Családok szövetségéből álló törzsi közösségekben vándoroltak, és csak egyféle tulajdont ismertek: a köztulajdont. Az őshaza, India századokkal volt már mögöttük, nyelvük a vándorlás során iráni, perzsa, örmény, görög jövevényszavakkal bővült. (Ahogyan később szerb, román, orosz, magyar stb. jövevényszavakkal. Ennek ellenére nyelvük alapszókincse tette világossá indiai származásukat a múlt században.) Életüket szigorú belső törvények szabályozták – a maradványaiban még most is élő romanni krisz. Kézműves mesterségeiket szabad vállalkozókként folytatták. Céhek tagjaivá sehol sem válhattak, s ahol kezdetleges iparűzésük konkurrenciát jelentett, onnan elűzték őket. Vándorlásuk üldöztetésük története is volt egyben.

Magyarországi jelenlétük első írásos dokumentuma, Zsigmond király oltalomlevele, majd a későbbi uralkodók – Izabella királyné, I. és II. Rákóczi Ferenc – pátensei azt jelzik, hogy iparűzésük az iparilag fejletlen térségben hasznos lehetett. Társadalmon kívüliségük tehát inkább előnyös, mint hátrányos lehetett számukra ebben az időben. De talán innen erednek első konfliktusaik is a magyar néppel. Hiszen őket még Werbőczy törvényei sem kötötték röghöz, s a végvári harcok idején fegyverkovácsokként szegődhettek a nemzet szolgálatába.

Életmódjuk, szokásaik, nyelvük – vagyis kultúrájuk – élesen megkülönböztette őket a magyar néptől, jellegzetes rasszjegyeik szintén. De életszínvonaluk, századokon keresztül, valószínűleg egyáltalán nem. Habár az is valószínű, hogy a cigányság sohasem volt egységes: a mesterségbeli tagozódás anyagi különbségeket is jelenthetett, és számon tartottak az indiai kasztrendszerre emlékeztető származásbeli megkülönböztetéseket is. (Ennek nyomai ma is élnek. Ha cigányok ismerkednek, az az első, hogy a származást tudakolják: kinek a fia vagy, mi a nemzetséged?)

Marginális helyzetük az erőszakos letelepítési, asszimilálási kísérletek nyomán vált egyértelműen hátrányossá. Elsőként Mária Terézia bocsátott ki erre irányuló rendeleteket, s ezeket más törekvések is követték az évszázadok során, mindig azonos követelményeket testesítve meg. Ilyenek voltak: a lótartás betiltása (mivel a ló nélkülözhetetlen volt a vándor kézművességhez, a törvényhozók úgy vélték, hogy a lótól való megfosztás a vándorlás megszűnését fogja eredményezni; ez az intézkedés ilyenképpen a hagyományos mesterségeket s az azokban élvezett viszonylagos szabadságot is célba vette), valamely robotmunkára való kényszerítés (földesúr szolgálatában, Duna-csatorna építésénél stb.), az anyanyelv használatának betiltása és a gyermekek elszakítása a szülőktől, állami “javító” nevelésük, illetve elhelyezésük magyar nevelőcsaládoknál. Mária Terézia azt is elrendelte, hogy a “cigány” helyett az “újmagyar” elnevezés legyen használatos. Ezzel világossá vált a cél: a cigányok szűnjenek meg cigányok lenni, és akkor jogfosztott jobbágyokként, kényszermunkásokként befogadást nyernek a társadalomba. A cigányok nem találták túl vonzónak ezt az alternatívát. Egy részük továbbvándorolt, más részük igyekezett megtalálni a beilleszkedésnek valamely testre szabott módját. Mária Terézia rendeletei a magyarok körében sem voltak népszerűek, nem siettek a végrehajtásukkal. S a cigányok zenei tehetsége lehetővé tette szórakoztató iparosokként való integrálódásukat. Sajátos, népzenéjükben gyökerező előadóművészetükkel zseniálisan szolgálták a ki a megrendelők, a muzsikáltató urak és parasztok igényeit, kialakítva azt a műfajt, amely egyedül a magyar cigányokra jellemző. Ettől kezdve a kovácsmesterség helyett a zenélés lett a legelőkelőbb cigány foglalkozás. Újabb kasztosodás, egymás kölcsönös lenézése lett a következmény. Bartos Tibor századunk ötvenes éveiben gyűjtött olyan szövegeket Nógrád megyei szegkovácsok körében, amelyek arra utalnak, hogy a szegkovácsok mindig is mélyen megvetették az uraknak muzsikáló–gazsuláló cigányokat, akiknek bankót lehetett ragasztani a homlokára. Saját munkájuk hivalkodás nélküli méltóságát meg így jellemezte az öreg adatközlő: “Ki csinálja nekik a sínszeget? A rabicszeget? Az iszkábát? A roma. És ki tudja, hogy mindezt a roma csinálja nekik? A roma.” A muzsikusok meg nyilván nem helyzetük megalázó motívumait, hanem sikereit, dicsőségét élték át jogos büszkeséggel, és lesajnálták a gödörben gürcölő szegkovácsokat. Az állandó kontaktus a magyarokkal nyelvi asszimilációt eredményezett: a muzsikusok lassan felhagytak az anyanyelvvel, és magyarul kezdtek beszélni. Napjainkra magyar anyanyelvűek lettek. A szegkovácsok körében ma is él a cigány nyelv, a gyerekek azonban inkább magyar vagy kettős anyanyelvűek. A szegkovácsok nyelvjárását beszélik azok a muzsikusok is, akik még őriznek valamit az egykori anyanyelvből. A nyelvi asszimiláció folytán ezt a nyelvjárást és a cigányoknak ezt a csoportját is romungrónak nevezik, és ők is annak tartják magukat.

Természetesen a muzsikustársadalom sem egységes. Az előkelő helyeken muzsikáló, külföldre járó, akadémiát végzett zenészek és a kis falusi muzsikusok között, akik a kottát sem ismerik, óriási a különbség. A muzsikusok mindig arra törekedtek, hogy megéljenek a zenélésből, de ez nem mindegyiknek sikerült. Gyakran a vályogvetés, a napszámos munka volt a főfoglalkozás, és a hétvégi kocsmai vagy lakodalmi zenélés, ünnepköszöntés a kiegészítő jövedelem. Az idők folyamán számos esetben a muzsikálás el is sorvadt, s a romungró cigányság legnyomorultabb rétege képződött az egykori szegény falusi, zenélésből megélni nem tudó cigányok utódaiból.

A múlt század végén és századunk elején újabb vándorló csoportok érkeztek Szerbia felől. A cigány anyanyelvű, de foglalkozás szerint rétegződő, s ennek függvényében más-más dialektust beszélő, ám a magyar társadalom szemében egységes “kóbor” cigányok megjelenése óriási riadalmat keltett. Újra megfogalmazódtak a Mária Terézia rendeleteire emlékeztető, ha lehet, még azoknál is keményebb, egyes javaslatokban kiirtásukat kezdeményező rendszabályok. Senkinek sem jutott azonban eszébe, hogy az újonnan érkezetteket egy kalap alá vegye a muzsikusokkal, akik közel férkőztek a magyar nemzet szívéhez, s akikről Blaha Lujza is elragadtatással nyilatkozott. Ám ez a réteg, az 1893-as népszámlálás adatai szerint, az akkor 220 ezer fővel számon tartott cigány népességnek a tizedét sem tette ki, s a többiek ki voltak téve a jogtipró törvénykezésnek, a helyi hatalmasságok önkényének. Még a XVIII. században is a kemencei bűnperben “emberevő” cigányokat ítéltek kínhalálra. 1905-ben Dánoson egy rablás miatt ezerszám tereltek cigányokat – asszonyokat, gyerekeket is – egy pusztára, ahol hónapokig vallatták őket. Az 1944-ben bekövetkezett genocídiumnak tehát – ahogyan a zsidók, úgy a cigányok vonatkozásában is – megvoltak a történelmi előzményei.

Ezek mellett és ellenére, a cigány anyanyelvű, oláhcigányként számontartott csoportok kiügyeskedték a maguk helyét a társadalom peremén. Legmódosabbak a lovakkal kereskedő lovárok lettek; elnevezésük nem a lóra, hanem a pénzre (love) utal. Jól megéltek a szőnyegkészítő és -kereskedő colárok is. Letelepedtek a falvak szélén a fémműves (fúró-, gereben- stb. készítő) khelderások. A colári (sátoros) nyelvjárást beszélő, Rézműves vezetéknevű hodásziak még emlékeznek az ősökre, akik a falu szélén sátrakban laktak és csengőket, harangokat készítettek. A gurvári nyírvasváriak tudják, hogy felmenőik “fódozóvok” voltak; a drótostótokhoz hasonlóan vándorolva gyakorolták edényfoltozó mesterségüket. Megvoltak az alantas munkákat végző csoportok is, s a végzett munka jövedelme, tekintélye alakította ki a hierarchiát. Romániából is érkeztek olyan csoportok, amelyek az ottani rabszolgaság idején a román nyelvet vették fel, ma is ez az archaikus román az anyanyelvük. ők a teknősök (beások). Erdőkben vándoroltak, évenként más-más földbirtokossal kötöttek szerződést, hogy elkészítsék a mezőgazdasági munkákhoz, háztartáshoz szükséges faedényeket, kanalakat. ősi törvényeik szerint éltek józan, mértéktartó életet, hogy az állami törvénykezés kezére ne jussanak. Sajátos technikáik voltak a katonaság “megúszására”, s messze elkerültek mindent – például az iskolát –, ami közösségük rendjét, szokásait megbonthatta volna. Orsós Jakab – író, fafaragó népművész – mesélte, mekkora kétségbeesést keltett a közösségben, amikor 1937-ben egy Zala megyei községben beiskolázták a gyerekeket. Megfigyelhető volt ezekben a közösségekben még a nyolcvanas években is, hogy az asszonyok “koldulásnak” nevezték azt is, amikor termékeikkel házalva azokat némi élelmiszerre cserélték.

A kifejezés jól jellemzi a cigány munka ellenértékét a magyar paraszti társadalomban: az valóban csak alamizsna volt. Félreérthetetlenül kijelölte a cigányok helyét a falu hierarchiájában. Asszonyok naphosszat végezték a legnehezebb háztartási munkákat, és egybehangzóan állították bárhol, hogy ezért mit kaptak: “egy marék paszulyt, egy pár szem krumplit, egy darab avas szalonnát”. Nagy szó volt, ha egy darab kenyeret is. Persze kiszolgáltatottak voltak a szegényparasztok, a zsellérek is. Számukra vigaszul szolgált, hogy vannak náluk lejjebblévők is.

Nem csoda, ha tényleges koldulással, lopással és sajátos szolgáltatásokkal voltak kénytelenek jövedelmeiket kiegészíteni. Mindezeknek kialakult a módszere, technikája, szövegkönyve. A kuruzslás tudományát falusi javasasszonyoktól tanulták; a jóslást saját találékonyságukkal, pszichológiai érzékükkel fejlesztették művészetté. Felismerték, hogy ezekre a hazugságokra, csalásokra van fizetőképes kereslet. Arany János a tanúnk, hogy a bajusztalan ember elhiszi: bizonyos eljárások alkalmazásával ki fog nőni a bajusza. Ki a hibás, ha ellopják a sonkáját, kolbászát, míg ő a dézsában csücsül?

Saját törvényeik helybenhagyták, sőt értékelték ezeket a cselekményeket. Minél sikeresebben túljártak a birtokon belül levők eszén, annál inkább. Ne feledjük: az ő kezüket nem vágatta le István király, őket nem kötötte röghöz Werbőczy. Tudatukat nem törte be a feudális osztálytársadalom és a “keresztény értékrend”. Hiszen a kereszténység sem fogadta be őket! Hiába kereszteltették meg gyermekeiket (hogy távozzék tőlük a rossz szellem), templomba a lábukat se tehették be. Csak a búcsújáró helyeket látogatták és Szűz Máriához fohászkodtak árvaságukban.

Nem fogadták tehát be őket, de nem is akartak beilleszkedni. Hiszen tudták: azzal csak veszítenének. Azért a kiszolgáltatottságért, amit elvállalnának, fel kéne áldozniuk minden értéküket: nyelvüket, kultúrájukat, törvényeiket, összetartozásukat. Amikor az asszimilálódott zsidóság törvényen kívülre került, a cigányokat nem érte meglepetés, hisz ők addig is ott voltak. Nem is tudtak igazán különbséget tenni az ellenséges hatalmak között, hiszen velük mindig is megtörténhetett bármikor bármi. Értük soha senki sem tartozott felelősséggel.

A magyar hatóságok nemzetmentő feladatként vállalták a partnerséget deportálásukban. Ha kevésbé voltak benne érdekeltek, mint a zsidók összegyűjtésében, csak azért, mert tőlük nem volt mit elvenni. S a túlélőknek nem volt elég tudásuk, gyakorlatuk ahhoz, hogy veszteségeiket – halottaik számát – híven dokumentálják.

***

Az új társadalmi rend spontán módon hagyta helyben társadalmonkívüliségüket. Miközben fennen hirdették, hogy “nálunk minden hatalom a dolgozó népé”, őket senki sem sorolta a dolgozó nép soraiba. Így maradtak ki a földosztásból, a korábban elnyomott osztályok tanulását, értelmiséggé válását, politikai karrierjét felkaroló mozgalmakból – a tagadhatatlan társadalmi mobilitásból. 1957-ig még személyi igazolványuk is megkülönböztette őket a többi magyar állampolgártól. A régóta fennálló távolság így egyre nőtt. Kirekesztettségükre, a cigánytelepek emberalatti állapotára először 1961-ben figyelt fel a “Párt”, és hozott határozatot a helyzet javítására. Az új törekvés félelmetesen hasonlított a régebbiekhez, Mária Teréziáig visszamenőleg. A lótartás betiltásáról ekkor már nem esett ugyan szó, de arról igen, hogy a beilleszkedés egyetlen biztos eszköze az állandó munkaviszony. Ezen, a kor politikájának megfelelően, kizárólag állami szektorban végzett munka volt értendő, amely a tanulatlan, szakképzetlen cigány tömegek számára a legalacsonyabb presztízsű, egészségtelen, nehéz fizikai munkákat jelentette az üzemekben, főleg az építőiparban. Ezekre a segédmunkákra az extenzív iparosítás korában még volt igény, vállalkozó viszont rajtuk kívül kevés akadt. Nekik nem volt más választásuk. Másik funkciója az olcsó munkaerő alkalmazásának a bérgazdálkodásban mutatkozott: ez tette lehetővé mások magasabb bérezését. Az amúgy is sorvadó hagyományos cigány mesterségek végképp ellehetetlenültek. Megjelentek a munkástoborzók a cigánytelepeken, és megteltek a rosszul táplált, gyenge egészségű emberekkel a “fekete vonatok” és a nagyipar kaszárnyái: a munkásszállók. A legkiválóbbakat kivéve, a rendszer a muzsikusokat sem kímélte: egykori munkáltatóikkal együtt építették ők is a szocializmust. A vállalatok régi gárdája nem ismerte el őket egyenrangú munkatársaknak, kihasználta tájékozatlanságukat. Számos kedvezményben, amit a szociálpolitika, a szakszervezet biztosított a dolgozóknak, ők nem részesültek. Hozzájuk nem jutottak el azok a dotációk sem, amelyekkel az állami költségvetés például a kultúrát támogatta (mivel nem jártak színházba, nem vásároltak könyvet stb.). Előnyt jelentett viszont, hogy hozzátartozókból álló brigádokként helyezkedhettek el, s a csoport legügyesebb tagja mint brigádvezető képviselte érdekeiket, amennyire tudta, és közvetítette a követelményeket.

A cigányok tömeges munkába állításának gyakorlata egyértelműen jelezte azt a ki nem mondott közmegegyezést, amely a cigányságot a társadalmi munkamegosztás hierarchájának legalsó fokán kívánta asszimilálni, minél messzebb a “dolgozó nép” elfogadott életszínvonalától.

Kitért a párthatározat a nyelvhasználatra, a cigány kultúra kérdésére is. A korábbi törekvésekkel egybevágóan ezeket károsaknak ítélte. Megszüntette az 1957-ben alakult, a cigányság nemzetiséggé válásának gondolatát hordozó Cigányok Kulturális Szövetségét. A cigánysággal kapcsolatos problémák megoldását állami feladattá tette, a tanácsok hatáskörébe utalta. Ennek nyomán jöttek létre a megyei, városi, kerületi tanácsoknál a koordinációs bizottságok, amelyek az állami akarat kifejezői lettek.

Háromféle cigányt különböztetett meg a határozat: aki már beilleszkedett, aki útban van a beilleszkedés felé, és aki még mindig “cigány módon él”. Feladatul jelölte meg, hogy “rá kell őket szoktatni a rendszeres munkavézésre”, noha elismerte, hogy az előítéletek ezt a folyamatot megnehezítik.

A párthatározat nyomán vált kötelezővé a tankötelezettségi törvény kiterjesztése a cigány gyerekekre is. Végrehajtása sokáig húzódott. Előfordult még a hetvenes években is, hogy cigánytelepről nem jártak a gyerekek iskolába; ahol pedig megjelentek, általános riadalmat keltettek. Gyakori volt, hogy az iskola javasolta állami gondozásba vételüket, s el is vitték őket az iskolából, a szülők tudta és megkérdezése nélkül. Vagy kórházban nyalábolta fel őket a hatóság úgy, hogy a szülők csak utólag értesültek. Az sem volt ritka eset, hogy karhatalmi erőszakkal otthonról vitték el őket a “cigány módon élő” családokból. Emiatt azután a monstre állami nevelőotthonokban felülreprezentáltak lettek a cigány gyerekek.

Az oktatási rendszer nem volt felkészülve a cigány gyerekek fogadására – a diktatúrákra nem jellemző a sajátosságok figyelembevétele. A pedagógusok nem részesültek ilyen irányú felkészítésben, következésképpen csak az előítéletek és indulatok szintjén vélték tudni, hogy milyenek a cigányok. Ahol nem értettek magyarul, ott azt sem tudták, ezek a gyerekek milyen nyelven beszélnek. Egyedül a tantárgyi követelményekkel minősítették őket, így véletlenül sem derülhettek ki a cigány gyerekek sajátos értékei; az iskola csupán elképesztő hátrányaikat demonstrálta. A többséggel való együtt-taníthatóságuknak nem voltak kialakult módszerei, hiányzott a szükséges szemlélet is. A közhangulat is az elkülönítésükre ösztönzött mindenütt. Cigány osztályok alakultak: leminősített tárgyi feltételekkel és követelményekkel, büntetésből odahelyezett pedagógusokkal; a “felzárkóztatás” jelszavával, miközben a társadalmi konszenzus félreérthetetlenül arról szólt, hogy ez ne sikerülhessen, a cigány gyerekek csak szüleik kijelölt státusát reprodukálhassák. Ilyenképp az a néhány megszállott pedagógus, aki eredményesen tanított cigány gyerekeket, magára maradt a tantestületben és a társadalomban. Bevett formája lett az elkülönítésnek az értelmi fogyatékossá nyilvánítás és kisegítő iskolába helyezés. Szegregáció valósult meg azokban az esetekben is, amikor a cigány gyerekek, bár a többiekkel együtt, de utolsó padban, külön padsorban tanultak: már a gyerektársadalom is kijelölte a helyüket. S ha megkülönböztetésük netán agresszív magatartást váltott ki belőlük, azzal csak igazolták az előítéleteket és az ellenük irányuló indulatokat.

Foglalkozott a párthatározat a cigánytelepek felszámolásával. Kamatmentes kölcsönből “CS”-házak építéséről szóló kormányrendelet jelent meg a határozat nyomán. Egyéves folyamatos munkaviszony volt a kölcsön feltétele, amit viszont a helyi hatóság sehol sem adott a cigány emberek kezébe. Az újonnan felépült telepek némileg magasabb szinten, a többséghez képest azonban “csökkentett” színvonalon reprodukálták a régieket.

1971-ben valósult meg az első, a hatalom szempontjaitól független, tudományosan megalapozott szociológiai kutatás, amely feltárta azokat a visszaéléseket is, amelyek a cigányok beilleszkedését meggátolták. A kutatás vezetőjét és munkatársait ezután hosszú évekre szóló súlyos szankciók sújtották.

Ez a kutatás szolgált első ízben megbízható számadatokkal a cigányság létszámát, nyelvi megoszlásának arányait illetően. Vitatható persze a munkahipotézis, amely szerint cigány az, akit a környezete annak tart, de pontosabb adatokra más munkahipotézis sem vezetett volna. Eszerint a cigányság lélekszáma Magyarországon 320 000 fő, ebből 71% magyar anyanyelvű, 21% cigány anyanyelvű és mintegy 8% beszéli a beás cigányok archaikus román nyelvét.

A korszak hivatalos “cigánypolitikája” egybecsengett a hallgatólagos társadalmi konszenzussal; a párt nem vállalta azt a népszerűtlen feladatot, hogy szembehelyezkedjék a népakarattal. Az egyik szemlélet, amely ezzel szembehelyezkedett, a Kemény István által vezetett vizsgálatra támaszkodó szociológiai szemlélet volt, a másik pedig az etnikai szemlélet, amelyet a Lakatos Menyhért, Choli Daróczi József, Péli Tamás, Daróczi Ágnes, Kovács József szellemi irányításával fémjelzett cigány értelmiségi csoport képviselt.

A kettő között nem volt összhang. A cigány értelmiség azért marasztalta el a szociológusokat, mert a cigányság szegénységét, hátrányos helyzetét helyezik a figyelem homlokterébe, és figyelmen kívül hagyják a cigányság etnikai értékeit. A szociológusok azt nehezményezték, hogy a cigány értelmiséget túlfűtött érzelmi szempontok vezérlik, és elvadítják maguktól azokat az embereket, akiket partnereiknek kéne tekinteniük.

Ahogyan a szociológusokat szankcionálta, a cigány értelmiséget soviniszta, szeparatista törekvésekkel vádolta a hatalom. Mindkét csoport fölvette a kesztyűt.

Kemény István emigrációba kényszerült, de nem szakította meg a kapcsolatot munkatársaival. A kutatás résztvevői – Csalog Zsolt, Solt Ottilia, Havas Gábor, Lengyel Gabriella és mások – a demokratikus ellenzék soraiban vállalták a további konfrontációt a hatalommal.

Choli Daróczi József magyar költők verseit és a Kommunista kiáltványt fordította cigány nyelvre, bizonyítva, hogy ez a nyelv is alkalmas kultúra közvetítésére. Daróczi Ágnes a televízió nyilvánossága előtt szavalta József Attila Ars poeticáját cigányul. Népművelői, klubvezetői munkaköröket vállaltak a cigány értelmiségiek a munkásszállókon: együtteseket szerveztek, nyilvánosság elé vitték a cigányság dalait, táncait. Az azóta világhírű Kalyi Jag együttes a Csavargyár utcai munkásszállón alakult meg.

Ám mialatt a progresszív értelmiség küzdött a cigány kultúra elismertetéséért, a cigányság vállalhatóságáért, a cigány tömegek szerte az országban öntudatuktól, méltóságukól megfosztva elhitték, hogy a “cigány módon” való élet csak a lehető legrosszabbat jelentheti. Az elesetteken a tehetetlenség lett úrrá, a feltörekvőkön pedig ádáz bizonyítási kényszer: ők is el tudják érni azt, amit a magyarok.

Differenciálódott a cigány munkásosztály. Akik megőrizték készségeiket a hagyományos foglalkozások idejéből, azok esetleg szakmát szereztek a vállalatoknál, illetve megtalálták lehetőségeiket a második gazdaságban. Megfigyelhető volt, hogy a hagyomány megerősíti az embereket. Azok bizonyultak a leggyengébbeknek a nagyipar szorításában, akik már semmilyen hagyományt nem őriztek. Az “állandó munkaviszony” éppúgy jelenthetett egzisztenciateremtést, előrejutást egyeseknek, mint teljes fizikai és lelki leépülést mások esetében. Tény: talpon maradtak annyian, hogy az 1979-es párthatározat már nem hátrányos helyzetű társadalmi rétegnek, hanem etnikai csoportnak minősítette a cigányságot.

A kisvállalkozások konjunktúrájában, ügyes profilváltásokkal, újjáéledtek a hagyományos cigány foglalkozások. Lókereskedők utódaiból régiségkereskedők, szőnyegesekből pulóverekkel piacozók váltak, és ipart váltott mindenki, akinek egy csepp érzéke volt a kereskedelemhez. Visszanyerték presztízsüket a muzsikusok, illetve – vendéglátóipari kapcsolataik révén – vendéglátó munkakörökben helyezkedtek el.

A hatalom, nem akarván kiengedni kezéből a gyeplőt, felülről vezényelt cigány szervezeteket kezdeményezett. Újra megalakult a Cigányok Kulturális Szövetsége a Kulturális Minisztérium, a Cigány Tanács pedig a Hazafias Népfront “védőszárnyai” alatt. A Népfrontba “cigányfelelőst” épített be a párt. A helyzet nemcsak a cigány értelmiséget osztotta meg, hanem az egyes emberekben is skizofrén állapotot idézett elő. Fel kellett tenniük maguknak a kérdést: hogyan használnak többet? Ha nyíltan ellenzékbe vonulnak, vagy ha megkötik kompromisszumaikat a hatalommal? Ha igazolják, hogy ez a társadalom mindent megtesz a cigányokért, vagy ha azt bizonyítják, hogy ami a felszínen zajlik, csak blöff, mialatt a mélyben időzített bombaként súlyosodik az az össztársadalmi kérdés, amit a cigányság helyzete fölvet?

A gazdasági válság első kárvallottjai a szakképzetlen cigányok lettek.

Megalakult, majd néhány hónap után meg is szűnt az első Cigány Családsegítő Központ. A XV. kerületi tanácsot megbotránkoztatta a potyautasok és egyéb szabálysértők – utcai árusok, illegális módon élni akarók – támogatása. A munkanélkülivé váló és elhelyezkedni nem tudó cigányok hatósági minősítése úgy hangzott, hogy ezek nem is akarnak dolgozni, ingyen élősködnek a társadalom nyakán. Hosszas vita indult a XV. kerületi hatóság és a Fővárosi Tanács között. Eredményeként egy hosszú nevű fővárosi cigány intézmény jött létre; első pillanatra úgy tetszett, porhintésre lesz csak jó. Nem így lett. Az intézmény élére egy “szociológiailag” és “etnikailag” egyaránt jól fölkészült cigány értelmiségi, Zsigó Jenő került. Erénye volt az is, hogy maga mellé tudott állítani a feladat iránt elkötelezett nem cigány értelmiségieket – közülük egy nevet okvetlen kőbe kell vésni: Mester Zsuzsáét. A szakembergárda megcsinálta az intézményt. Megszervezte a gyerekek táboroztatását, a továbbtanulókkal való hatékony törődést, a cigányokkal foglalkozók képzését; felkarolta a cigány képzőművészeket, néprajzi gyűjtéseket finanszírozott, s teszi mindezt a mai napig. Kezdeményezésére és Zsigó Jenő vezetésével alakult meg és lett világhírű az Ando Drom együttes. Szellemisége hozta létre az első alulról kezdeményezett cigány szervezetet. A Phralipe – a szó testvériséget jelent – nevéhez híven egyesítette azokat a cigány és nem cigány progresszív gondolkodókat és cselekedni akarókat, akik átlátták a mélyreható változás szükségességét.

A cigányság korábbi, majdnem teljes körűnek mondható foglalkoztatottsága rohamos gyorsasággal apadt. Megszűntek a nagy vállalatok, a munkásszállók. Minden addiginál nagyobb mértékű felvándorlás indult meg vidékről a fővárosba – most már családostól – valamiféle munkalehetőség reményében. Szaporodtak az önkényes lakásfoglalások, benépesült a belvárosi slum. Megromlott a közbiztonság, növekedtek az indulatok és szaporodtak a szankciók. A középrétegek romló életszínvonaláért, a létbiztonság megingásáért is a cigányság lett a bűnbak. A fővárosi iskolákban egyre nagyobb problémát okozott a tizenévesen is alsó tagozatos, felső tagozatosként is félanalfabéta cigány gyerekek növekvő száma. Miközben fújt már a fordulat szele, világosan látszott, hogy a cigányság ellen elkövetett bűnök és mulasztások következményei visszafordíthatatlanok.

A miskolci városi tanács telep felépítését tervezte a városból kitelepítendő cigányok számára a városon kívül, közművesítetlen területen. Horváth Aladár miskolci cigány tanító vezetésével gettóellenes bizottság alakult, amely visszalépésre kényszerítette a hatóságot.

***

A rendszerváltás során a hatalomért egymással viaskodó pártok között ismét magára maradt a cigányság. Ahogy azelőtt az egy párt, ezúttal a több párt közül egyik sem vállalta a közhangulattal való szembehelyezkedés népszerűtlenségét. Egyik sem kockáztatta, hogy szavazókat veszítsen a cigányság tényleges érdekképviseletének felvállalásáért. Szomorú jellemzője a helyzetnek, hogy még a demokratikus ellenzék által alapított SzDSz is elhárította magától a feladatot; így azok az emberek, akik párttagként is folytatni kívánták, amit ellenzékiként elkezdtek, hamarosan elszigetelődtek.

A munkanélküliség, különösen a válságövezetekben, katasztrofális méreteket öltött. A megszűnő munkásszállók, a korábban börtönnel (tehát szállással, ellátással) büntethető “közveszélyes munkakerülés” anakronisztikussá válása látványosan megnövelte a hajléktalanok számát. Megoldhatatlan problémákkal küszködtek az állami gondozásból kikerülő fiatalok. Születő gyermekeik ellátására személyiségükben és körülményeik folytán egyaránt alkalmatlanok lévén, gyermekeik is intézetbe kerültek. A családi pótlékból tengődő, az állami juttatást lopással kiegészítő családok ellen az önbíráskodásig fajultak az indulatok a községekben. Indulatok feszültek az állammal szemben is, amely “ingyenélőket” támogat; ekképp a megalakuló önkormányzatok még szűkmarkúbban bántak a cigányoknak nyújtható segélyekkel, mint a korábbi tanácsok.

Az az éles polarizálódás, amely a magyar társadalomban megindult, a cigány népesség körében is fölerősítette a szociális rétegződés tendenciáit; ahogyan a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lettek. S a romló gazdasági helyzetben is keményen tartotta magát egy polgárosodó – az egykori kemény “állami” munkából egzisztenciát teremtett, jelenleg is dolgozó, vállalkozó, üzletelő – réteg. Megállapítható, hogy a romló gazdasági helyzetben a kereskedelemben otthonos cigányság sokkal sikeresebben küzd meg a nehézségekkel, mint a bérmunkára szocializált magyar munkás- és alkalmazotti réteg. A máról holnapra élésben szerzett talpraesettség napjainkban hasznosabb a fix fizetést beosztani tudók gyakorlatánál.

A háromjegyű számok tartományában növekszenek az alulról kezdeményezett cigány szerveződések. Néhol csak azért jegyeztetnek be valamit, hogy legyen pályázóképes “jogi személy” különböző pénzekért, különböző alapítványokhoz. Legismertebb forrás az Autonómia Alapítvány mezőgazdasági kezdeményezéseket támogató projektje. A politikai küzdőtéren is számos cigány szervezet és vezető acsarkodik egymással, hasonlóan a pártokhoz, parlamenti frakciókhoz, kormánykoalícióhoz, ellenzékhez, pártokon belüli viszályokhoz. Az egységesítő szándékkal létrejött Roma Parlament is hatalmi harcok színtere.

1993 júliusában fogadta el az Országgyűlés a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól rendelkező törvényt. Ennek értelmében alakultak meg 1994-ben a kisebbségi önkormányzatok; a hazánkban élő “nemzeti” kisebbségek mellett az egyetlen “etnikai” kisebbség, a cigányság önkormányzatai is mindenütt a települési önkormányzatokon belül és ezektől függő helyzetben. S mivel az önkormányzatoknak sehol sem érdekük a cigányság “túltámogatása”, a cigányok kisebbségi önkormányzatai semmi másra nem jók, csak arra, hogy a Magyar Köztársaság ezzel is bizonyítsa európaiságát a nyugati hatalmak előtt. Pozitívumként mégis elkönyvelhető, hogy a visszás körülmények közepette és ellenére, a cigány emberek megtanulják kifejezni magukat, artikulálni érdekeiket a politika porondján.

1993-ban Kemény István, Havas Gábor és Kertesi Gábor megismételték az 1971-es kutatást, hogy regisztrálni lehessen az azóta eltelt idő változásait. Az alábbiak derültek ki. Először is: a környezet által cigánynak tartott személyek 97,7 százaléka önmagát cigánynak tartja. Az 1971-es 320 000-hez képest 1993-ban a cigány népesség létszáma 457 000 fő. A növekedés 43%. Az ország teljes népessége viszont 10 277 000-ről 10 155 000-re csökkent.

Az ezer lakosra jutó élveszületések száma 1971-ben a cigányoknál 32 volt, a teljes lakosságnál 15. Jelenleg az ezer lakosra jutó élveszületések száma a cigányoknál 28,7 s a következő években hasonló mértékű csökkenés várható. A teljes lakosságnál az ezer lakosra jutó élveszületések száma 1993-ban 11,3 volt, csökkenő tendenciát mutat. A halálozások száma viszont növekszik, ezért a népesség további csökkenése várható. Számítások szerint húsz év múlva az ország lakóinak száma 9 millió 600–700 ezer lesz. A cigányok száma akkor valószínűleg 650 ezer körül jár majd, ami 6,5 százalékos arányt jelent a teljes népességen belül. A probléma természetesen nem az, hogy milyen mértékben “cigányosodik el” az ország, hanem hogy milyen mértékű lesz az elesettek, a támogatásra szorulók, a marginális helyzetűek aránya. A gyerekszám magasabb a cigányoknál, de a halálozások száma is. A 15 éven aluli gyerekek aránya kétszer akkora náluk, mint a teljes népességben, az 59 éven felülieké viszont négyszer kisebb. Mindez rossz élet- és munkakörülményekre, nagyon rossz egészségügyi és mentális helyzetre, halmozottan hátrányos, társadalmon kívüli állapotokra utal. Hogy a cigányság mekkora hányada érintett ebben, azt a kutatás többi része világítja meg.

Ami a településviszonyokat illeti: a cigányok 61 százaléka lakik községekben és 40 százalékuk ezer fő alatti kisközségekben, míg a teljes népességnek 30%-a lakik községekben és 17%-a ezer fő alatti kisközségekben. Másik mutató: az ország északi és keleti részén, a válságövezetekben lakik a cigányok 56 százaléka, míg a nem cigányok 73 százaléka a Budapest környéki és nyugati országrészen él.

Lakásviszonyaik javultak. 1971-ben 65, ma 13,7 százalékuk él elkülönült telepeken. A földes padlójú lakások aránya 1971-ben 61% volt, ma 10%. Száz méternél messzebbről kellett a vizet hozni a lakások 39 százalékában, míg ma 5 százalékában.

A hetvenes évek foglalkoztatottságához képest – amely a teljes munkaképes korú népességben 87, a cigányok körében 85 százalékos volt – óriási a zuhanás. A nem cigányoknál regisztrált munkanélküliségi ráta 1993 végén 12,84% volt, ugyanez a cigányok körében 49,68%. Budapesten kedvezőbb a helyzet, a községekben viszont rosszabb: 16,9% és 51,8%. A budapesti iparvidéken 9,9% és 36,5%, a Dunántúlon 11,6% és 42,6%, a keleti régióban 17,1% és 58,9%, az északiban 16,6% és 59%.

A cigányság jóval magasabb munkanélküliségi rátájának egyik oka az iskolázottságban való elmaradás. Másik ok a lakóhely. A fentiekből kiderült, hogy a cigányok nagyobb része a munkanélküliséggel leginkább sújtott településeken lakik. A harmadik ok: a cigányok leginkább azokban az iparágakban találtak munkát azelőtt, amelyek a rendszerváltás során hamar tönkrementek. Például: 1993-ban az építőiparban a munkanélküliségi ráta az országos átlagnak csaknem a kétszerese volt, s 1971-ben a foglalkoztatott cigányoknak 26 százaléka az építőiparban, illetve útépítésnél dolgozott. Negyedik ok a – nem mérhető, de létező – diszkrimináció.

Jellemző jelenség a cigányok körében a munkanélküliből inaktívvá válás. Ha ugyanis egy negyven év körüli cigány ember munkanélkülivé válik, annak elég egészségügyi oka van arra, hogy leszázalékoltassa magát. A rokkantnyugdíj biztosabb jövedelem a munkanélküli segélynél, és a rokkantnyugdíjasok bekapcsolódása a láthatatlan gazdaságba regisztrálhatatlan. Nem tudjuk tehát, hogy ez mennyivel enyhíti a helyzet súlyosságát, de hogy enyhíti, az tapasztalható.

Ami hathatósan kivezetné a cigányságot a gazdasági ellehetetlenülés, a társadalmon kívüliség kátyújából, az az oktatás. 1945 előtt a cigány gyerekek fele járt néhány évig iskolába. Az 1930 és 1958 között születettek körében a nyolc osztályt végzettek aránya korcsoportról korcsoportra haladva 9 százalékról fokozatosan 55 százalékra nőtt. Ez az arány az 1959 és 1963 között születetteknél elérte a 70, az 1964 és 1968 között születetteknél a 75 és az 1968 után születetteknél a 77 százalékot.

Más kérdés, hogy ez az iskolai végzettség milyen tényleges tudást jelent, milyen perspektívákat nyit a cigány fiatalok számára. A nehezen tetten érhető, ám nagyon is működő diszkrimináció a jó tanulók esetében is kemény akadályokat gördít a továbbtanulás elé. A korábbiakhoz képest mégsem rossz arány, hogy 1993–94-ben a nyolcadik osztályos teljes népesség 97,7 százalékához képest 51,2% volt a továbbtanuló cigány gyerekek aránya. Hogy milyen arányban fejezik be a szakiskolát, a szakmunkásképzőt, a szakközépiskolát, esetleg a gimnáziumot, arról nincs adat. Egyéb nehézségek mellett a szülők anyagi helyzete is komoly akadálya lehet a továbbtanulásnak. Ha rendelkezésre állanának részletes adatok, bizonyára kimutatható lenne a munkanélküliség és az iskolaelhagyás közötti összefüggés. Fokozottan érvényesülnek a nehézségek a felsőfokú oktatásnál. Vagyis: nagyon nehéz kitörni abból az ördögi körből, amit a szülők iskolázatlansága, alacsony presztízsű munkája, majd munkanélkülisége képez. Heroikus erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy az utódok ne az elődök sorsát reprodukálják.

Mindezekből következően, ha kiszámítani nem is lehet, biztosra vehető, hogy tekintélyes a cigányság leszakadó hányada, a társadalmon – kulturális és civilizációs fejlődésen – kívül rekedtek tábora. Az is biztos, noha erre végképp nincs semmiféle adat, hogy akik keservesen megszereztek valamilyen diplomát vagy egyéb belépési jogosítványt, erősen hajlanak az asszimilációra, ami teljes beolvadást, etnikai identitásuk feladását jelenti. (Ne firtassuk, hogy sikerülhet-e ez egyáltalán, és megéri-e az árát – legyen ez az érintettek személyes problémája.) Integrációnak nevezhető annak a polgárosodó rétegnek a beilleszkedése, amely nem adja fel identitását, cigányságában értéket ismer fel.

Létezik a társadalommal való együttélésnek olyan koegzisztens formája, amely a “cigány módon” élő családokra jellemző. Azt jelenti, hogy a hagyományos mesterség valamilyen sikeres profilváltása révén jó anyagi körülémények között, nem normasértően, zárt közösségben, a cigány nyelv, kultúra, szokások, hagyományok közegében élnek, és biztosak abban, hogy boldogulásukat a társadalomban csak ez az életforma biztosítja. Az iskoláztatást annyiban preferálják, amennyiben az lehetővé teszi a “cigány módon” való élet magasabb szintű folytatását.

Ez utóbbi két réteget célozza meg az a program, amely hivatásos nevelőszülőket képez a leszakadó réteg állami gondozott gyerekeinek fölnevelésére. Legyen az övék a jövő!

Megjegyzés: Napjainkban a “cigány” helyett inkább a “roma” kifejezés használatos, az érintettek kívánságára, akik úgy érzik, hogy a “cigány” szóhoz lekicsinylő képzetek társulnak. Mivel én sosem használtam ezt a szót sértő, lekicsinylő szándékkal, pejoratív értelemben, nem látok okot arra, hogy ezen változtassak.

Irodalom

Bartos Tibor: Sosemvolt Cigányország. Móra Könyvkiadó, 1958.

Diósi Ágnes: Hetedíziglen. Móra Könyvkiadó, 1984.

Diósi Ágnes: Cigányút. Szépirodalmi Kiadó, 1988.

Diósi Ágnes: Szűz Mária zsebkendője. Móra Könyvkiadó, 1990.

Diósi Ágnes: Cigány hivatásos nevelőszülők. Család, Gyermek, Ifjúság, 1994–95.

Kemény István: A magyarországi roma (cigány) népességről két felmérés tükrében. Magyar Tudomány, 1997/6. sz.

Noszkai Gábor: Cigányok/romák: a kollektív jogok küszöbén kétszáz évre az emberi jogoktól. Magyar Tudomány, 1997/6. sz.

„Milyen munkát tartasz megalázónak?" – tette fel a kérdést nemrég a belépni szándékozóknak egy diákközösség. A leg­szellemesebb válasz így hangzott: „Amit egy nő vagy egy né­ger is el tud végezni." Ennél frappánsabban talán nem is le­hetne rávilágítani arra, hogy a társadalom privilegizált cso­portjai a világ legtermészetesebb dolgának tartják a nemek és fajok szerinti munkamegosztást, az alacsonyabb státuszú csoportok marginalizálódását, a mindennapos diszkrimináci­ót. A jelenség nem újkeletű, a társadalomtudományi kutatá­sokban azonban a közelmúltban következett be egyfajta for­dulat, amely a társadalmi és politikai erőtér sokdimenzióssá válásával foglalkozó tanulmányok robbanásszerű bővülését hozta, és új utakra tereli a progresszív társadalomelméletet is.

Tartalomjegyzék

1. rosa : Osztály, nem, etnikum
2. Adamik Mária, Baráth Erzsébet, Lugosi Győző, Ferge Zsuzsa, Joó Mária : A nők 1996 Magyarországán
3. Haug Frigga : Feminizmus és marxizmus – Egy kapcsolat viharos története
4. Helga Heiden-Sommer : Háziasszonyok a makroökonómiában
5. Susan Zimmermann : Hogyan lettek feministák?
6. Robin Blackburn, Tariq Ali : A munkásosztály hőse – interjú John Lennonnal és Yoko Onoval
7. Carter Bob : Osztályokról a 90-es években
8. Makai Mária : Ambivalens identitások
9. Bánki Erika : Szemben a démonnal
10. Magi István : Egy igaz rémregény – Jelentés a magyarországi romákról
11. Martin Kovats : A jó, a rossz és a csúf – a romapolitika három arca Magyarországon
12. Chris Tilly, Randy Albelda : Etnikumok és nemek szerinti tagozódás a munkaerőpiacon – Az Amerikai Egyesült Államok példája 1945 után
13. Politikai korrektség
14. Polgári ellenőrzés
15. Csapody Tamás : Jogszabálysártő harckocsibeszerzés
16. Andor László : Az euroatlanti csomag – Adalékok a fejlődés és a biztonság politikai gazdaságtanához

A gazdasági átmenet kínkeservei, valamint az, hogy a „reform­közgazdászok" által lenézett többi közép-kelet-európai ország lassan irigylésre méltó helyzetbe kerül – főleg gazdasági pers­pektíváik tekintetében, de egy-két éve már kézzelfogható mó­don is – hozzánk képest, vetik fel azt a kérdést, hogy „Csak így lehetett?" Az alábbiakban arra próbálok rámutatni, hogy a köz­gazdász-társadalom fejében levő sémák miképpen játszottak közre abban, hogy már megint „valahol utat tévesztettünk". A rendszer átalakításában jelentős szerepet vállaló közgazdász társadalom számára – a több-kevesebb kritika ellenére – Kornai Hiány-modelljének logikája volt az, amely a valóságról alkotott képét a legnagyobb mértékben befolyásolta, de legalábbis én­nek a modellnek a sémái fedezhetők fel tudatában. Ez a gondo­latrendszer volt az, amely a maga statikus jellegénél fogva su­gallta a gyors, viszonylag problémamentes átmenet illúzióját, azáltal, hogy ez volt hivatva pótolni a világkép hiányát. Ebben a vonatkozásban lehet a bolsevik mentalitás túléléséről beszélni a mélystruktúrákban, minden köpönyegforgató „önmegtagadás" ellenére. Véleményem szerint ez a modell alapvető szerepet ját­szott egy gradualista, konszenzuskereső, társadalmi szerződés­ben gondolkodó útválasztás elszalasztásában. Persze a társa­dalom érdekviszonyai, a politikai játszmák alakulása nélkül nem lehet megérteni, miért történt, ami történt – de az, hogy mit te­kintünk érdekünknek, alapvetően attól is függ, miképpen látjuk, értelmezzük a világot.

Figyelemre méltó, hogy a rendszer által magából kivetett tár­sadalomfilozófusok (a Lukács-iskola), bár sokkal összetettebb képet voltak képesek kialakítani a „kapitalista" világról, mégis a magukénak fogadták el a Hiány-modellt.¹ Hogy az általuk is kri­tizált „neokonzervatív" fordulat tulajdonképpen nem keveset kö­szönhet annak a valóságképnek, amelyet ők is sugalltak, nem reflektálják.² Az „általános szűkösség szocializmusa" rendsze­rével szembeni – minden bizonnyal jogos – ellenvetések ese­tükben sem voltak képesek affirmatív programban kicsúcsosod­ni: ami a „szükségletek feletti diktatúra" után jöhet, az a „modernitás" tulajdonképpen alternatívátlan „megvalósulása", ami szükségszerűen magával hozza a sine qua non-jának tar­tort végtelenített „dinamizmust" a szűkösség termelése, a szű­kösség legyőzése és a szűkösség újratermelése hármasságá­ban. Azt, hogy a modernitás milyen hihetetlen szakadékokat ké­pes társadalom és társadalom között létrehozni, nem explikálják, holott maguk is rámutatnak, hogy 1921-gyei vége annak a kí­sérletnek, amely a modernitásból való „kiugrásként" próbálja a szocializmust meghatározni.³

Az a dichotómia, melyet a nyugati és a keleti társadalmak kö­zött láttak, a hiány fogalmán keresztül ragadta meg a keleti, és – paradox módon – leginkább a magyar közvéleményt. Ez az a fenomén, mely véleményem szerint hihetővé tette az egész, a „hiány" jelensége köré épített teóriát – illetve az akörül a nyilvá­nosság szférájában kialakult diskurzust – a „hétköznapi embe­rek" (értelmiségiek) viszonylag széles rétegei számára, akik ezen jelenségkörbe tartozó elemeket mindennap tapasztalták a bő­rükön.⁴ Ez persze nem jelentette, hogy a régió polgárainak ab­szolút értelemben nem voltak jogosítványai: mindössze azt, hogy azok nem voltak ezzel megelégedve. Ez az elégedetlenség oly módon kapcsolódott össze a szabadság hiányának érzésével, hogy a polgárok mint fogyasztók szuverenitásukat hiányolták. A „savanyú a szőlő" (sour grapes)⁵ jelensége viszont igencsak problémássá teszi, hogy különbséget tegyünk a fogyasztói sza­badság-szuverenitás birtokában, illetve hiányában tett fogyasz­tói döntések között. Amikor Kornai kényszeralkalmazkodásról⁶ beszél, akkor nyilvánvalóan a szabadság mint érték mellett fog­lal állást, amely döntés persze nem vitatandó. A közgazdászt ebben az értékítéletében a fogyasztók-vevők morgása igazolja, ugyanakkor a létrejövő „globális egyensúly" cáfolja. Csak ha a morgás legyőzi az egyensúlyt, akkor tűnik egyértelműen igazolt­nak az elmélet arra vonatkozó része, hogy Kelet-Európában hi­ánygazdaságok voltak. A fogyasztói szuverenitás prioritása ré­vén mintegy igazolódni látszik az ezt állító osztrák iskola.

A gazdaság hiányjellegéért végül is a bürokrácia tétetett fele­lőssé Kornai rendszerében. Ez azonban az elmélet azon állítá­sa, mely nem vezethető le a hiány tényéből, mivel még nincs bizonyítva, hogy a bürokrácia az oka, nem pedig következmé­nye a hiány létének – amint erre Kornai maga is rámutat.⁷ Azaz a hiány tényétől jórészt független érvelésnek kell bizonyítania a bürokrácia felelősségét. Egy ilyen érvelés azonban – vélemé­nyem szerint – az elméleti rendszernek a mindennapi élet evidenciájaként jelentkező hiány fogalmára épülő meggyőző ere­jét is háttérbe szorítaná.

A bürokrácia, abban a formájában, ahogy Kelet-Európa léte­ző szocializmusaiban megjelenik, Kornainál puszta következ­ménye a marxista-leninista ideológia dominanciájának, vala­mint a kommunista párt egyeduralmának, mint okoknak. Azon­ban ez a fajta ok-okozati viszony legfeljebb egy történelmi egy­másutánt képes kifejezni – azt, hogy a 40-es évek végén a kom­munista párt, amelynek közismert módon a „marxizmus-leni­nizmus" volt az ideológiája, meghatározó szerepbe került az ország irányításában -, azonban azt már nem jelenti, hogy ezek a tényezők a több évtizedig fennállt rendszernek a talapzatát is alkották volna. Azaz, bár lehetséges a rendszer kialakulásá­nak történelmi folyamatát ebben az oksági folyamatban értel­mezni – szerintem ez is meglehetősen semmitmondó magya­rázat -, a rendszer fennmaradásának, (különösen 70-es, 80-as évekbeli) működésének megértése szempontjából azonban vajmi keveset mond. Arról nem is beszélve, hogy látva az ide­ológia és a politikai hatalom szintjén történő igen gyors változást, és ugyanakkor, ezzel párhuzamosan az élet más szint­jén tapasztalható változások csigalassúságú tempóját, az em­ber kezdi kétségbe vonni, hogy a politikai hatalmat birtokló párt és az ideológia, legalábbis manifeszt formájában, bírt-e egyál­talán akkora jelentőséggel a rendszer egészének szempontjá­ból, mint azt a Kornai-féle séma sugallja. így számomra az alap­vető kérdés a hiány és a bürokrácia viszonya, amely viszony Komáinál a rendszert meghatározó ideológiai, pártpolitikai ele­mekhez képest levezetett elem, ámde szerintem abból a szem­pontból sokkal fontosabb, hogy a létező rendszer kritikájában, változtatásában szerepet játszó csoportok, irányzatok számá­ra miként válhatott az állam illetve a bürokrácia felelőssé a rend­szer defektusaként megélt hiányjelenségekért. Méghozzá azért fontosabb, mivel az állam jelenlegi mérhetetlen delegitimációja erre vezethető vissza.

Komáinál nem a weberi bürokráciáról van szó⁸ , mivel itt a rész­bürokráciák egyetlen, az egész társadalmat átfogó egésszé kap­csolódtak egybe (Kornai, 128.). A bürokrácia az az „áskáló fé­reg", amely igazi szubjektumként képes viselkedni, mely végig fenntartja hatalmát még a (szocialista rendszeren belüli) reform idején is; legfeljebb belső válsággal küzd, ami adalék a reform inkonzisztenciájához (uo. 519.). A reform éppen emiatt nem ve­zethet sikerre. A vállalati vezetők, akik a bürokrácia részei, eről­tetett beruházásaikkal szorítják ki a fogyasztókat, szívják el elő­lük az árukat.

Exkurzus

Hogy a totalitarizmus mennyiben volt bürokratikus, mennyiben nem, régi problémája volt a politológiának, társadalomfilozófiá­nak. Egyfelől lehet hivatkozni Arendt totalitarianizmusról írt ta­nulmányára.⁹ Ő a bürokráciának állandó mozgásban tartását látja e rendszertelen rendszer sajátságának, ami viszont a bürokrá­cia alap-karakterisztikumának mond ellent. Ezzel szemben le­het Trockij munkásságára utalni. Ő a 20-as, 30-as évek sztálini fordulatában a „bürokratizálódás" veszélyét látta felszínre kerül­ni. A Sztálinnal azonosított bürokráciával szembe lépő, kompen­záló ellenerőt a pártban látta (amely igazi szellemiségének hor­dozója saját maga lett volna) – némileg ellentmondásosan, hisz a kor szociológiája (pl. R. Michels) éppen a modern pártokra gondolva beszélt az „oligarchia vastörvényéről". Ami a különb­séget adhatja Komáival szemben, hogy Trockij a szovjet bürok­ratizálódásban a burzsoá elemek törekvéseit látta, míg Kornaihoz hasonlítja az a várakozása, amit a piaci erők áldásos szerepé­hez kapcsolt. Ami szintén érdekes párhuzam: Trockij is a bürok­ráciát okolta a gazdasági bajokért. A dichotomikus gondolkodás ugyanúgy jellemző Trockijra, mint Kornaira: a munkástanácsok leértékelése azzal a feltevéssel párosult, hogy a szocialista for­radalom után a termelési technológia és a munkafeltételek a gyárakban nem fognak alapvetően változni.¹⁰ A bürokrácia meg­fékezésének Weber által ajánlott – és általa igencsak komolyan vett – eszközét, a parlamentáris demokráciát (amelyet ő ameri­kai mintára, erős elnökkel képzelt el), Trockij csak élete vége felé kezdte mint esetleges lehetőséget számba venni, és akkor is csak annak korlátozott formájában.¹¹ Kornainál hasonlóképpen a demokrácia a piacnál gyengébb mechanizmus.

A bürokrácia Kornai általi leírása esetleg megfelel a konkrét történelmi időben és térben működött büró ténykedésének, azon­ban nem fedi le ezen intézmény mint olyan lehetőségeit, amire a „developmental state" elmélete rámutat.¹²

Kornai tulajdonképpen nem tud teljesen konzisztens maradni a bürokrácia egységességének általa megfogalmazott elvéhez, mikor a fent említett elszívás megakadályozásában a „gazdasá­gi irányítás" (Kornai, 308.) adminisztratív intézkedéseinek sze­repére utal.¹³ Vagyis létezik valami ellenerő, akár kívül, akár be­lül a bürokrácián; ami utóbbi viszont ellentmond a bürokrácia (mint olyan) önfegyelmét tagadó kijelentésének (uo. 516-517.). A bürokrácia önfegyelemre való képtelenségét a kapitalista vál­lalat önkorlátozási képessége ellenpontozza, és sugallja mint­egy az igen egyszerű megoldást (uo. 294.).

Kornai elszívási modellje ezenkívül feltételezi, hogy az elszí­vott javak nem elégítenek ki fogyasztói szükségletet, holott erről csak részben van szó, mivel az elszívott javak egy része fogyasz­tói felhasználásra kerülhet, csak éppen a beruházás-célszekto­rában dolgozók körében.

A bürokrácia szükségszerűnek ítélt defektusai mintegy a piac mechanizmusának térnyerésével, a bürokráciával szembeni el­lenerejének kifejtése révén oldhatók (de itt is inkább a piaci me­chanizmus „hatalomátvétele" az, ami kívánatos lenne Kornai sze­rint). A piac-bürokrácia dichotómiát elvben oldhatná, hogy Kornai többféle koordinációs mechanizmusról beszél,¹⁴ ám ezek közül még legfeljebb az önkormányzatinak¹⁵ tulajdonít jelentősebb erőt, a többi inkább csak a „futottak még" kategóriába sorolandó.

Magántulajdon nélkül Kornai szerint nem lehetséges a piac működtetése. Az ellenkezőjét nem állítom én sem, viszont azt sem, hogy a magántulajdon elégséges hozzá. Maga Kornai mutat rá arra, hogy a nyugati társadalmakban a puha költségvetési korlát forrása lehet a bankszektor (uo. 568.). A piac nem (csak) magántulajdonon alapuló működésének lehetőségét nem kizár­va mondja Przeworski: „Szkeptikus vagyok abban a tekintetben, vajon tudjuk-e azt, hogy (1) a tulajdonformának a vállalat telje­sítményét illetően vannak-e következményei, és hogy (2) a tu­lajdonformák megfigyelhető eloszlása azok teljesítményének köszönhető-e."¹⁶ Ezen utóbbi (2) gondolat akkor válik igazán so­kat mondóvá, ha a termelés végső céljára vonatkozó, az egész ökonómiai diskurzust megalapozó kérdést feltesszük, vagyis, hogy mennyiben tekinthető abszolútnak az az értékskála, mely felől tekintve a dominánsan magántulajdonra épülő világgazda­ság magasabb szinten teljesít. Erre még vissza kell térni.

De még ha ettől az alapvetőbb kérdéstől eltekintünk, akkor is adódik az az empirikus tény, hogy a kapitalista világ kevés szá­mú termelőszövetkezete, annak a világnak a mércéi szerint, pro­duktívabb a többinél (Przeworski, 126.). Ennek egyes magyará­zatai egyébként éppen annyira metafizikusak, mint az osztrák iskola hite a magántulajdon fensőbbségében; a felügyelet költ­ségeinek megtakarítása ugyanis például feltételezi, hogy a köl­csönös felügyelet a munkás számára költségmentes (uo. 127.).

Elképzelhető, hogy a létező szocialista rendszer statikus le­írására és kritikájára használható volt a neoklasszikus, illetve osztrák modell, ám – mint azt Przeworski állítja, annak ellenére, hogy maga az átalakuló politikai rendszerek egy bizonyos equilib­riumhoz való konvergenciáját valószínűsíti¹⁷ – az átmenet prob­lémái tekintetében már kevésbé használható: „az egyensúlyhoz való igazodás megvalósíthatatlan lehet, akár mert a decentrali­zált gazdaságok soha sincsenek egyensúlyban, akár mert az iga­zodás fokozatos…. Az egyensúlyi analízis valóban meglevő erős­sége gyakran elfedi azt a tényt, hogy igen bizonytalan alapon nyugszik. Nincs hasonlóképpen elegáns elméletünk arra, mi tör­ténik, ha kikerülünk az egyensúlyból…"¹⁸

Az egyensúlyi árrendszer ezen alapjainak bizonytalanságát Kornai maga is kimutatja; ha „önkényes" a kamatláb, a földár, a devizaárfolyam, a nyersanyagár, a nominálbér stb., akkor ez a piacon kialakult árakra is rányomja a bélyegét (Kornai, 547.). Elég, ha a rendszerbe egy helyütt belép az önkény, és a piac már nem biztosítja az egyensúlyt (uo. 181.). Csakhogy Kornai ezt az önkényt csak a szocialista gazdaság esetében mutatja ki. Kérdéses, hogy mit ért önkényesen, hogyan lenne elképzel­hető egy nem önkényes ár. Itt valószínűleg hivatkozhatna a neo­klasszikusok csereparadigmájára:¹⁹ a cserében résztvevők kon­szenzusán alapuló ár nem önkényes. De például hogyan lehet­ne ezt az elvet a nyersanyagárak (különösen az energiaárak!) esetében (ember-természet viszonyban) érvényesíteni, ahol az egyik fél nyilvánvalóan nem emberi lény; vagy különböző valu­ták cseréje esetében?

A csere mint legitimációs elv neoklasszikus felelevenítése nem ad választ ezenkívül a polgár (citizen) és a tulajdonos (bourgeois) különbségéből fakadó azon (rég megvilágított) szakadásra, amely abban jelentkezik, hogy a polgár mint szavazó, politikai lény, egy attól eltérő elosztást kíván, mint amilyen az ő mint bourgeois, gazdasági aktor, részvételével létrejött. Márpedig Przeworski épp erre mutat rá: „Még ha az egyének mint polgá­rok (citizens) egy különös elosztást illetően kifejezik is kollektív preferenciáikat, és még amikor minden anyagi feltétel adott is, hogy érvényesítsék ezen preferenciákat, a demokratikusan vá­lasztott elosztás a kapitalizmus körülményei között elérhetetlen."²⁰

Kornai egy helyütt azt mondja, hogy nem az ár önkényessége a gond, hanem az, hogy nem hat (uo. 298.). Az ágensek eleve nem figyelnek az árra, mert az önkényes (uo. 549.). Viszont ak­kor az árak önkényessége melletti érv elveszti kritikai élét; egy­szerűn csak annyit mond, hogy létezhet egy olyan rendszer, mely­ben a pénzviszonyok ilyenek.

Egy modellnek, tervezetnek a „valósággal" való összevetése lehetséges (és szükséges is, ahogy Przeworski megjegyzi), ám ha nem annak fényében tesszük ezt, hogy tisztában lennénk minden fogalmi keret alkalmazásának alapvetően konvenciókon alapuló erejével, akkor éppen azt a logikát érvényesítjük, amely nemcsak ebben a régióban, hanem talán az egész moderni­tásban érvényesült.

Jegyzetek

¹ Fehér Ferenc: Az „általános szűkösség" szocializmusa. In: A moderni-tás ingája. T-Twins Kiadó 1993.

² Az az összehasonlító tanulmány – Michael Burawoy – Lukács Já­nos: Mítoszok a munkáról… Társadalomkutatás, 1987/2. -, melynek szer­zői nem sajnálták arra az időt, hogy megvizsgálják, ténylegesen mi tör­ténik egy szocialista és egy kapitalista vállalatnál, a munkavállalók szint­jén, egyaránt nem alátámasztható sztereotípiaként veti el Kornai és a Heller-Fehér-Márkus-ék által megfogalmazott tételeket.

³ Az „itthon maradt" társadalomfilozófia – gondolok itt elsősorban Balogh István: Árutermelés, történetiség, szocializmus. Magvető Könyv­kiadó, 1987. és A forradalmi ész kritikája. Társadalomtudományi Inté­zet, 1990. munkáira – más szemszögből fogalmazta meg a problémát, a modernizáció zsákutcás módozatából való kiszabadítása, annak új úton való folytatása lehetőségeit kutatva, még ha azok a perspektívák és prob­lémák, amelyek ott még mint reális kihívások szerepelnek, azóta a sem­mibe vesztek, illetve sokkal „vadállatibb" horizontnak adták is át helyü­ket. A „modernizáció" ugyanis mára csupán pántlika a monetarista rend­szer-reformok csomagolásán.

⁴ Nem véletlen, hogy Kornai előző nagy könyvének a címe éppen erre a jelenségre utal.

⁵ Vö.: Elster: Sour Grapes. Oxford University Press, 1983. Ez a jelen­ség tulajdonképpen azt a problémát fedi, hogy nem tudunk egyenlőség­jelet tenni egy egyén fogyasztási struktúrája, illetve preferenciái közé, lévén az előbbi mindig a társadalmi környezet, legevidensebb módon a pénztárca révén meghatározott, míg az utóbbi végső soron az ember mint nyitott, szabad lény által kiismerhetetlen, meghatározhatatlan, vég­telen.

⁶ Kornai János: A szocialista rendszer. HVG Kiadói Rt., 1993. 265.

⁷ I. m. 269.

⁸ A 70 évvel ezelőtt működött nagy „tranzitológus", Trockij bürokrácia­fogalma is mást takart. Erre I, Trockij: Az elárult forradalom. Áramlat Ki­adó, 1990.

⁹ Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó, 1992.

¹⁰ Ezt már D. Bell is kimutatta. Bell, Daniel: The End of Ideology. The Free Press, 1962. Ennek következménye, hogy a szovjet elit lényegé­ben ugyanúgy viselkedett a munkástanácsokkal szemben, mint a tőkés osztály az idő tájt a kapitalista világban: az elnyomás eszközeinek al­kalmazásával. Ebben a tekintetben nem volt különbség a nyugati szoc-dem pártok és köztük. Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Hannah Arendt A forradalomról című könyvében.

¹¹ Ebben a jellemzésben a következő könyvrészletre támaszkodtam: Howard, M. C. – King, J. E.: A History of Marxian Economics. Macmillan, 1992. 3. fej. A szerzőpáros inkább Trockij kritikáját támogatja – kimutat­va annak hasonlóságát von Miseséhez -, szemben az autarkista Buharinéval. 366.

¹² Evans, Peter: The State as Problem and Solution: Predation, Embedded Autonomy and Structural Change, (é. n.) Ez a munka eleve­níti fel a Gerschenkronra visszamenő gondolatot.

¹³ Ami persze ciklikusságot visz a növekedésbe, tehát végül is nem igazolódik a bürokrácia igénye a kapitalizmus „irracionalitásának" túlhaladására.

¹⁴ L. erre akadémiai székfoglalóját, melyben Polányit követi.

¹⁵ A politikai demokrácia lehetőségeit Przeworski hasonló módon ér­tékeli le. Przeworski, Adam: Democracy and the Market. Cambridge University Press, 1991. Az etikai koordináció gyengeségéről: Kornai, 1993. 493.

¹⁶ Przeworski: I. m. 124.

¹⁷ Uo. 98-98. Ez persze nem jelenti a nyugati típusú demokráciákat, mint egységes célállapotot; O'Donnell latin-amerikai tapasztalatai alap­ján beszél egy sajátos latin-amerikai, delegatív demokráciának keresz­telt modellről. O'Donnell, Guillermo: Delegative Democracy? Working Paper, 1993. 2.

¹⁸ Przeworski: I. m. 107.

¹⁹ Tulajdonképpen az osztó igazságosság mindenfajta tagadásának következményeként merülhetett fel Hayeknál a cserélők kölcsönös, ön­kéntes beleegyezésére való hivatkozás a csere nem önkényességé­nek bizonyítására. A téma Buchanani-féle felelevenítése ebben az érte­lemben igényelheti a cserével foglalkozó ökonómia olyatén elkülöníté­sét a hatalomra (melynek érvényesítése feltevés szerint a nem önkén­tességgel szinonim) koncentráló politológiától, hogy a „közgazdasági hatalom" fogalma tartalmatlanná válik. L: Buchanan, James M.: Piac, állam, alkotmányosság. Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1992. 31. Ugyan­akkor Buchanan teljes mértékben elfogadja a piacokhoz a hatalom felől való közelítés módszerét is.

²⁰ Przeworski: I. m. 112.