A tőke mint történelmi örökmozgó apológiájának újabban termőre fordult egyedeiben már semmi nyoma a forradalmiságnak: alázatosan alávetik magukat a tőke ellenőrizhetetlen parancsolatainak, ennek történeti hanyatlása szakaszában. Mind egybehangzón nyilatkozzák, hogy a rendszernek nincs alternatívája – leplezi le a XXI. század klasszikusa korunk polgári ideológiájának fő vonalát.

Egy klasszikus olyan könyv, amelyik a többi előtt jár; ha pedig valaki előbb olvassa a többit, csak utána ezt, az is tüstént ráismer, hogy ennek hol a helye a könyvek családfáján. (Italo Calvino: Miért olvassunk klasszikusokat?)

Nincs történelmi párhuzam ennyi és ennyire súlyos, sürgős megoldásra váró problémára. A dolog iróniája, hogy soha korábban nem volt kedve­zőbb helyzetben az az eszmekör, amelyik a tőke fönnálló rendszerének örökkévalóságát bizonygatja. Ha áttekintjük e nagyhatalmú ideológiának a tőkés fejlődés során befutott pályáját, azt látjuk, hogy a klasszikus liberalizmusban fogant kezdeteitől fogva máig jócskán megváltozott a kifejezési formája. Forradalmi gyökérből sarjadt, még a kapitalizmus tör­ténetileg emelkedő szakaszában, ez a rendszer megszilárdulásához és anyagi szükségletei újratermeléséhez legmegfelelőbb, optimista tápanya­got tartalmazó apologetikus növény. A tőke mint történelmi örökmozgó apológiájának újabban termőre fordult egyedeiben már semmi nyoma a forradalmiságnak: alázatosan alávetik magukat a tőke ellenőrizhetetlen parancsolatainak, ennek történeti hanyatlása szakaszában. Mind egy­behangzón nyilatkozzák, hogy a rendszernek nincs alternatívája. Nem meglepő, hogy a válság súlyosbodtával elszaporodnak az ideológusok, akik hajlamosak kiagyalni, vagy ami egyszerűbb, átvenni és szajkózni a mesék világába való „vége”-tételeket: „az osztályharc vége”, „a munka vége”, „az ideológia vége”, „a történelem vége”. Legújabban valaki nem átallotta kinyilatkoztatni a „gazdasági kor” végét.¹

Úgy is mondhatnánk, hogy a rendszer ellentmondásai kiéleződésével megindult ideológiai hanyatlás, amely már 1848 csatározásaiban is meg­nyilvánult, végtére szépen összeborul a történelmi lehanyatlással, vagyis annak lehetetlenségével, hogy akár a minimális egyensúlyt is sikerülne kialakítani a teljes ingatagságban, amit a rendszer állandóan teremtődő, mindenkor megoldhatatlan s egyre súlyosbodó ellentmondásai idéznek elő, merthogy ez a rendszer már a legdrámaibb időszakába fordult: a tőke társadalmi anyagcsere-rendszerének szerkezeti válságába.

Ezt mondja ki a magyar filozófus, Mészáros István, életműve legsúlyo­sabb darabjában, A tőkén túl – Közelítések az átmenet elméletéhez című könyvében, amely a kortársi világ problémái fölött való 25 évi töprengés gyümölcse. Az e könyvben olvashatók eredetisége a tőke által irányított társadalmi újratermelés jelenlegi szakaszáról lefolytatott, aggályosan pontos történeti vizsgálódásból fakad, valamint azoknak a fő eszméknek a kíméletlen bírálatából, amelyek ráülepedtek a tényekre és az elméleti távlatokra. Ehhez Marx és Engels, Rosa Luxemburg, Gramsci és Lukács voltak és maradtak elemzésének legfőbb fogódzói, abban az értelemben, hogy ők kínáltak számára egyfajta radikális, fölszabadító kilátást.

Mészáros konokul ragaszkodik hozzá, hogy időszerűsíteni kell a marxi kategóriarendszert, ez teszi lehetővé számára, hogy a tőkének Marx óta legélesebb és legradikálisabb kritikáját építse föl, olyan tézi­sek összefüggő együttesével, amelyek némelyike polémiából született, és mindegyike gondolatindító. Saját megfogalmazásának megalapozó premisszája Marxtól származik, aki a tőkét özönvíz előtti kategóriának tartotta. Mészáros a tőke ilyen transzhistorikus vetületének fonalát veszi föl. Ez a dimenzió mutatkozik meg a tőke rendkívüli képességében, amellyel sikerül biztosítania annak a folytonos továbbéltetését a törté­nelem legváltozatosabb formáiban, ami alapvető természetéből fakad, vagyis a munka leigázásának folyamatosságát.

A huszadik századnak az információk gondos részletezésével elemzett tényei A tőkén túl lapjain jól szemléltetik azt a tételt: ha a tőke a kapita­lizmus előtt is létezett – például kereskedőtőke alakjában -, s ha tökéle­tesebb történeti formájában mind a mai napig realizálódik, akkor bizony a helyére is léphet olyasmi (amiként a szovjet tapasztalat bizonyította), ami hiába a kisajátítók kisajátításán és a magántulajdon jogi-politikai eltörlésén alapszik, mégis érintetlenül hagyja a tőke birtokolta ellenőr­zés szerkezetfüggő, konstitutív formáit, bár ezt az ellenőrzést az állam, nem pedig a magántőkés gyakorolja. A lényeg az, hogy fönnmaradjon a munka tényleges alávetése a tőkének.

A tőke ellenőrzési módja ugyanis nem holmi elvont jogalapon nyugszik, s nem vezethető le semmilyen törvényes jogcímből afféle egyszerű jog­viszony módjára. A tőke ellenőrzési módja azon a gyakorlati alapon áll fönn folytatólagosan, hogy ez egy olyan társadalmi viszony, amelyikkel ontológiailag összeférhetetlen a tőke és a munka minden rendű-rangú kibékítési kísérlete. És ahhoz, hogy ezt az ellenőrzést folytatólagosan gyakorolni lehessen, e társadalmi viszony eseti szükségleteinek sokol­dalúsága megköveteli, hogy sokoldalú megszemélyesítései alakuljanak ki, amelyek anyagi valóságukat kölcsönzik a tőkeviszonynak:

„…mind az egyes tőkések, mind az egyes munkások csupán a tőke és a munka megszemélyesítőiként funkcionálnak benne [a tőkerend­szerben], és viselik az uralom és az alárendeltség következményeit, amelyek az egyes megszemélyesítők s a közti viszonyból adódnak, amit megszemélyesítenek. Így például az értéktörvény, amely az értéktöbblet termelését szabályozza, „úgy jelenik meg, mint kény­szer, amelyet a tőkések egymással és a munkásokkal szemben alkalmaznak – tehát valójában mint a tőke mindkét féllel szemben érvényesülő törvénye”.² (Mészáros 2008, 221)

Ontológiai ellentmondás állt elő tehát a tőke társadalmi-történeti jellege és az egész emberiség között, amely elidegenülten van alávetve vak parancsolatainak. Vagyis:

„Az emberi lények abszolúte szükségesek a tőkének, s ugyanakkor teljesen fölöslegesek is számára. Ha nem az lett volna, hogy a tőkének szüksége van eleven munkára a maga bővített újraterme­léséhez, a neutronbombás holocaust rémálma bizonyosan valóra válik. De minthogy az efféle »végső megoldás« nem adatik meg a tőkének, ellentmondások dehumanizáló következményeivel kerülünk szembe, meg az uralmi rendszer növekvő válságával.” (Mészáros 2010, 253-254)

Az ellenőrizhetetlen társadalmi anyagcsere-mód természete magya­rázza az ellenőrzésére tett számtalan próbálkozás kudarcát, a posztka­pitalizmusét éppúgy, mint a szociáldemokrata politizálásét. Olyan ellen­intézkedések alkalmazásával vetettek volna gátat a tőketerjeszkedés logikájának, amelyeket Mészáros a legkisebb ellenállás irányvonalához sorol, ezért aztán úgy elsöpörte őket a történelem, hogy esélyük sem maradt a visszatérésre.

Minthogy így áll a helyzet, Mészáros szerint sohasem volt még ennyire szükség – akármilyen kedvezőtlenek legyenek is a megvalósításához nélkülözhetetlen föltételek rövid távon – egy szocialista offenzíva kiala­kítására. Ehhez mindenekelőtt ugrásszerű változtatásra van szükség: le kell számolni az egész defenzív magatartással, ami az öncélú szak­szervezeti és politikai küzdelmet jellemezte mind ez ideig. Ám a filozófus szerint a rendszernek ilyen cselekvési eszközökkel való elutasítására a továbbiakban is szükség lesz; mégpedig mint egy olyan ellenőrzési mód igenlése felé vezető közvetítésekre, amelyik egy nem-antagonisztikus és csakugyan tervezhető társadalmi anyagcsere-rend sajátja.

A föladat nehéz. Ezért aztán Mészáros művétől sem szabad kész vá­laszokat, forradalmi iránymutató recepteket várni, ellenben munkájának azt a sürgető felelősségre-figyelmeztetését kell alaposan megfontolni: az embereknek – valódi társadalmi szubjektumok minőségében – a saját kezükbe kell venniük történelmük irányítását.

Szintézis in statu nascendi

Mészáros művének klasszikus jellegét szerzője radikális, fölszabadító humanizmusa határozza meg. Nagysága abból a tényből fakad, hogy épp ebben a XXI. században ilyen: egy olyan korban, amelyik minden lehető módon pusztító és elembertelenítő, mélységes nyomorúság bélyegét viseli magán. Ez a jellemszilárdság, végtére is, annak az el­kötelezettségnek a gyümölcse, amely a szerzőt egy életre szólón fűzi az emberiség fölszabadulásáért és harmonikus egésszé fejlődéséért vívott harchoz.

E folyamat egyik kezdeti mozzanatát 1971-re tehetjük, amikor Angliá­ban nyilvánvalóvá vált, hogy a Marx's Theory of Alienation (Marx elide­genedés-elmélete) című könyv kivételes fogadtatásban részesült: másfél év alatt három kiadást ért meg.³ Maga Mészáros egy sor olyan körülmény összejátszásának tulajdonította a műve iránti fölfokozott érdeklődést, amelyek „drámai nyomatékot adnak a tőke globális szerkezeti válsága fölerősödésének”, következésképpen „az elidegenedés bírálata, úgy látszik, ismét történelmi időszerűséget nyert”.⁴ (Mészáros 2006, 15)

Azóta sok víz lefolyt a sátáni malom lapátkerekén, és az ellenintézke­dések és föllépések meddősége, amelyek ezt az állítólagos örökmozgót megzabolázni lettek volna hivatottak, csak tovább rontottak az 1970-es évek elejétől már amúgy is súlyos helyzeten. A jelenlegi állapot ezért igencsak azt valószínűsíti, hogy immár valóban itt az idő, hogy sürgősen, határozottan és ténylegesen szembeszálljunk az elidegenedés hatalmá­val – túl azon, hogy mindenekelőtt, halogatás nélkül, újra kell gondolnunk ennek már Marx ifjúkori művében megfogalmazott kritikáját.

Mészáros mindjárt az idézett könyve bevezetésében leszögezi, hogy nem pusztán fogalmi s nem is szubjektív bírálatára vállalkozik egy olyannyira valóságos és roppant horderejű problémának, amilyen az elidegenedés. Az ő megközelítése más. Lássuk.

Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című munkájában fölvázolja egy új, forradalmi „humán tudomány” fő jellemzőit – egyfelől szemben áll a filozófia elvont egyetemességével-általánosságával, másfelől a „természettudományok” eldologiasult elaprózottságával és parcialitásával -, mégpedig egy nagy összegző eszme nézőpontjából, s ez nem más, mint a „munka elidegenedése” mint egy egész „elidegene­dés-komplexum” gyökere.

Mészáros ebből a nézőpontból jelöli ki a marxi univerzumban megteen­dő hosszú útja ontológiai távlatát, s ilyen módon áll ki Marx fiatal korától érett koráig megalkotott egész művének konkrét és történeti totalitása – dialektikus egysége – mellett.

Az elemzés ilyen iránya világos bizonyíték rá, hogy Mészáros a marxiz­musnak ahhoz az irányzatához tartozik, amelyik – még ha számszerűleg kisebbségben van is az összességhez képest – elkötelezetten arra törek­szik, hogy megcáfoljon egy dilemmát okozó téveszmét, amely a Második Internacionáléból eredt, s amely lebecsüli és nemegyszer elutasítja a fia­tal Marx állítólagos „idealista kilengéseit”, szemben avval, ami „magasabb rendű dialektikus materializmus”. Ugyanez okból, vagyis mert semmiképp sem ért egyet e durván apologetikus misztifikálással – ami Sztálin alatt hivatalos értelmezés rangjára emelkedett -, minden alkalmat megragad, hogy küzdjön az instrumentális marxizmus nyomorúsága ellen. Leszögezi:

„A »fiatal Marx kontra idős Marx« (vagy épp a fordítottja) típusú meg­közelítés számos változatában van valami közös. Mégpedig az arra irányuló erőlködés, hogy szembeállítsák a politikai gazdaságtant a filozófiával, vagy a filozófiát a politikai gazdaságtannal, és Marx tekintélyével támasszák alá ezt a hamis alternatívát. Általánosság­ban szólva, akik meg akarnák kerülni a szabadság és az egyén életbevágó – és persze, valamiképp elvont – filozófiai problémáit, azok a »tudós« vagy »érett közgazdász« Marx oldalára állnak, míg azok, akik szeretnék, ha a marxizmus gyakorlati hatalma-ereje (ami elválaszthatatlan attól, hogy lerántja a titokzatosság leplét a tőkés gazdaságról) soha nem is létezett volna, a »fiatal filozófus Marxot« magasztalják. […] Csupán az olvasó idejét vesztegetnénk ezeknek az értelmezéseknek az elemzésével, ha nem volnának mindamellett ideológiailag jelentősek.” (Mészáros 2006, 208)

Figyelemreméltó, hogy Mészáros érdeklődése Marx kezdeti stúdiumai iránt épp a Kéziratok-ban megjelenő fordulat döntő pontjára összponto­sult: az elidegenedésre, amelynek kiindulópontja a munka. Ilyenképpen az, hogy vizsgálódás tárgyává tette az elidegenedés fogalmát, akként, ahogyan ott megjelent, alkalmul szolgált neki ahhoz, hogy föltárja a je­lenkor egyik legsúlyosabb problémájának ontológiai gyökerét, s egyúttal megvilágítsa egy szintézis kialakulási folyamatát in statu nascendi – előszeretettel utal e kifejezéssel az elemzett műre -, az elsőre a sok közül, amelyek a sokdimenziós és radikális eszmék átfogó s összefüggő rendszerét hozták létre.

Jóllehet e rövid cikk nem szándékozik elmélyedni a Mészáros alapos tanulmányában kifejtett fogalmi univerzumban, mégis, a semmiképp sem kívánatos leegyszerűsítő elszegényítés kockázatával is érdemes itt említést tenni legalább a szóban forgó szintézis megértési folyamatának fölötte gazdag és lényeges két aspektusáról; mindkettő arra a konkrét történeti közegre enged rálátást, amelyben Marx a hegeli idealizmus, illetve a feuerbachi materializmus kritikáját megfogalmazta.

Az első annak az egész komplexumnak az újraértelmezésére vonatko­zik, amit az Aufhebung fogalma rejt magában. Ez a német szó egyaránt jelenthet „fölülmúlást, hatálytalanítást, megőrzést, megszüntetést (vagy behelyettesítést) valamely magasabb szintre emelés által”.

Mészáros szerint ez a fogalom ad kulcsot Marxnál az elidegenedés megértéséhez, „nem pedig fordítva”, ahogy tévesen föltételezik. Hasonló­képp válik lehetővé Mészárosnál (2006, 11) a Kéziratok egyik legzseniáli­sabb elemzése két fogalom segítségével: az elsőrendű közvetítés – vagyis „a termelőtevékenység mint olyan, az emberi állapot abszolút ontológiai tényezője” – és a másodrendű közvetítés, vagyis a magántulajdonból, a cseréből, a munkamegosztásból fakadó elidegenedett „közvetítés közvetítése” ez a két fogalom. Ezekre a kiindulópontokra támaszkodva képes Mészáros nagyon eredeti módon föltárni a Marxot Hegelhez fűző „megszüntetve megőrzés” viszonyának valódi összefüggéseit.

Marx-stúdiumainak elmélyítése, kibővítve a Grundrissében és A tőké­ben való alámerüléssel – a XX. század igen fontos és fölötte zavarba ejtő tényeinek fényében – igazolta számára a Marx fölállította kategória­viszonylatok aktualitását, ráeszméltette, és fölerősítette benne annak tudatát, hogy szükség van egy új szintézisre, a tőkerendszer egyre kritikusabbá váló működésének új összefoglalására.⁵ Úgy látta, maga Marx munkássága követeli meg ezt, mert abban:

„… minden mikrokozmosz: makrokozmosz; innen művének rend­kívüli nyitottsága. Az a tény, hogy a mű befejezetlen, nem fontos, annál is inkább, mert bár sok járatlan út nyílik belőle, világos, hogy milyen irányba mutatnak. Mindig egyetemes dimenziókba futnak, bármiről legyen is szó.” (Mészáros 1984, 21)

Nem véletlen, hogy a Kéziratokban benne rejlő s a benne foglaltakon túlmutató (ha úgy tetszik, immanens és transzcendens) kérdések vizsgá­lata, ami a leginkább tárgyhoz illő módon valósult meg a Marx's Theory of Alienation-ben, ez maga is efféle in statu nascendi szintézis.

És hogy ez a munka egy roppant hosszú távú terv alappillére volt, annak bizonyítékával szolgál a harmadik angol nyelvű kiadás Előszava, amelyben a szerző azt írja:

„Ami ezt a kötetet illeti, barátaim és kritikusaim úgy vélik, hogy a jelenkor társadalmi-gazdasági fejlődésének – kiváltképp az utol­só fejezetekben terítékre kerülő – néhány főbb kérdése némileg rendszeresebb elemzést igényelne. Ámbár úgy hiszem, a Marx elidegenedés-elmélete keretei nemigen engedélyeztek sokkal többet, mint épp ezeknek a kérdéseknek a csupán meglehetősen sommás taglalását, a bírálatok tartalmával való egyetértésem nem is lehetne teljesebb. Valójában már évek óta ezeknek a körmünkre égő ügyeknek a részletes vizsgálatán dolgozom – remélem, hogy dűlőre jutok velük, s rövid időn belül megjelentethetem ezekről szóló tanulmányomat.” (Mészáros 2006, 15)

Ilyen előzmények után vágott neki Mészáros István a tőke társadalmi anyagcsere-rendje ellen írott, eleddig leghatalmasabb, legerőteljesebb kortársi marxista kritika megalkotásának. E hatalmas szintézisre-törekvés legnagyobb és legteljesebb eredményét vehetjük szemügyre, amint már cikkünk elején mondottuk, A tőkén túl-ban; s tekintettel arra, hogy megva­lósításának szándéka az 1960-as évekből datálódik, Mészáros mifelénk legismertebb könyvei mind-mind a jelenkor legsúlyosabb problémáiról szóló tágabb és egyre mélyebbre hatoló töprengéseinek termékei.⁶

Így tehát, amikor az 1970-es években és az 1980-as évek elején a Marx elidegenedés-elmélete iránti érdeklődést főként egy fiatal filozófus­nak (Mészárosnak) az úgyszintén fiatal Marx művén végzett mélyreható elemzése eredeti, immanens, ködoszlató volta váltotta ki, csak kevesen sejthették, hogy egy tágabb szintézis születésével van dolguk. Mára viszont ez az érdeklődés jelentősen kibővült, nagy mértékben annak köszönhetőn, hogy számos, akkor még csírájában meglevő fogalom és eszme kifejlődésének lehetünk tanúi.

Ezért és sok más okból, nagy művének lapjairól minden bizonnyal egy bonyolult, ámde szilárdan megalapozott totalitás tárul elénk. Semelyik része nem tekinthető monografikusnak vagy atipikusnak az egész mű együttesében, s Mészáros arra sem tartott igényt, hogy bármiféle „sajá­tos újdonsággal” álljon elő Marx ügyében. Hozzá, valamint Engelshez, Leninhez, Rosa Luxemburghoz, Lukácshoz, Gramscihoz, Bolívarhoz, Mariáteguihez, Che Guevarához és más elődeihez a rajtuk túlfutó távlat fűzi, meg a hála, hogy „vállaikon állhat”, s így történelmi alkalma nyílik rá, hogy sokrétűbben, konkrétabban és közvetítésekben gazdagabban kémlelje a beépítendő horizontot.

Mészáros, a maga történeti korával összhangban élő filozófus begyűjti a marxizmus klasszikusainak fölbecsülhetetlen értékű termését, s a tőkerendszer anyagi és ideológiai megnyilvánulásai s megvalósulásai mai alakjainak megfelelőn időszerűsíti. Pontosan ezért, mert aktuálissá képes tenni az elméletet a történelem parancsolatai szerint, áll előttünk úgy Mészáros, mint a XXI. századi marxizmus eredeti klasszikusa, aki döntő elemekkel szolgálhat számunkra a tőke világának bírálatához és – talán – forradalmi átalakításához, éppenséggel akkor, amikor ez a világ a legpusztítóbb és legembertelenebb vetületeiben nyilvánul meg előttünk.

(Fordította: Csala Károly)

Eredeti megjelenés: Ivana Jinkings és Rodrigo Nobile (szerk.): István Mészáros e os desafios do tempo histórico, São Paulo, Boitempo Editorial, 2011, 95-102.

Jegyzetek

¹ Lásd Tony Judt, az USA-ba áttelepült angol történész – a 2005-ben megjelent, nagy port fölvert könyv: Postwar. A History of Europe Since 1945 szerzője – nyilatkozatát a Mais! Folha de S. Paulo 2009. szeptember 13-i számának 5-6. oldalán.

² Az idézőjelben szereplő szavak lelőhelye: Marx: A közvetlen termelési folyamat eredményei. Budapest, Kossuth, 1988, 102.

³ A könyv első brazíliai kiadásának idején, 1981-ben (A teoria da alienação em Marx. São Paulo, Zahar), Mészáros István neve még csak a közönség szűk körében volt ismeretes ebben az országban. Ez a kör, általánosságban szólva, azokból állt, akik errefelé Lukács György munkásságát tanulmányozták, azét a filozófusét, akivel Mészáros 1949-től kezdődőn, akkor még a budapesti egye­temen, szoros kapcsolatba került tanítványaként, titkáraként, barátjaként.

⁴ A harmadik kiadáshoz készült s a további kiadásokban újraközölt „Előszó” írásának kelte: 1971 november.

⁵ Mészáros 1951-től kezdve több ízben beszélt erről a kérdésről Lukáccsal. „Azt mondogatta, nagyon nyugtalanítja, hogy abban a történelmi helyzetben nem lehet összefoglaló művet, szintézist alkotni. Bizonyos értelemben ebben áll Lukács tragédiája: amennyiben ő volt az évszázad leginkább átfogó szintézisteremtő gon­dolkodója. […] Mármost, ez egyfajta önkorlátozássá alakult át, ha úgy tetszik, a körülmények megokolásává, arra alapozva, hogy a föltételek még nem értek meg hozzá, és csak szűkebb aspektusokra irányuló, monografikus munkák készítésére van lehetőség. Ily módon számára a szintézis megszűnt alapvető szükség lenni. Monumentális szintézis ígéretével kezdte, ami az eldologiasodásnak, a proletari­átus tudatának az elemzése, és csak szűkre fogott, monografikus tanulmányokig jutott el. Ennek dacára azonban a szintézis folyton föllelhető nála, de csak mint egy-egy fejezet, mint egy-egy közbülső-közvetítő – monografikus – mű része. Példaként említem e szintézis elemeit A fiatal Hegelben s azután, természetesen, a két utolsó munkájában, az Esztétikában és az Ontológiában. A politika mint lényegi közvetítés hiánya az Ontológiában, például, komoly problémák forrása.” Részlet egy brazil folyóirat szerkesztőségének adott Mészáros-interjúból: „Lukács kora és a mi korunk: szocializmus és szabadság”. (Mészáros 1984)

⁶ Az idevágó könyvek eredeti angliai, illetve – zárójelben – brazíliai megjelenése: Marx's Theory of Alienation. London, Merlin, 1970. (A teoria da alienação em Marx. São Paulo, Zahar, 1981; São Paulo, Boitempo, 2006.)

The Necessity of Social Control. London, Merlin, 1971. (A necessidade do controle social. São Paulo, Ensaio, 1987.)

Aspects of History and Class Consciousness. London, Routledge & Kegan Paul, 1971. (Aspectos de Historia e consciência de classe. São Paulo, Ensaio, 1993.)

Philosophy, Ideology and Social Science. Brighton, Harvester/Wheatsheaf, 1986. (Filosofia, ideologia e ciência social. São Paulo, Boitempo, 2008.) The Work of Sartre: Search for Freedom. Brighton, Harvester/Wheatsheaf, 1979. (A obra de Sartre: busca da liberdade. São Paulo, Ensaio, 1991.) The Power of Ideology. Brighton, Harvester/Wheatsheaf, 1989. (O poder da ideologia. São Paulo, Ensaio, 1996; Boitempo, 2004.)

Hivatkozott irodalom

Mészáros, István 1970: Marx's Theory of Alienation. London, Merlin Press Mészáros, István 1984: Tempos de Lukács e nossos tempos: socialismo e liberdade. Ensaio, São Paulo, 13. sz. 9-29.

Mészáros, István 2006: A teoria de alienação em Marx. São Paulo, Boitempo

Mészáros István 2008: A tőkén túl. Első rész. Budapest, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány

Mészáros István 2010: A tőkén túl. Harmadik rész. Budapest, L'Harmattan – Esz­mélet Alapítvány

A 2008-es válság elhárításában a kormányzati szubvenciók a gépjármű- és ingatlanpiaci vásárlások felé terelték a fogyasztókat, az átmeneti megélénkülés mögött azonban a költségvetési hiány és az államadósság féktelen növekedése áll. A kapitalista világ gócpontja, az USA gazdaságának hanyatlása magával rántja a világrendszer egészét. Az „elaggott kapitalizmus” a története során fölhalmozott összes válságellenes eszközét bevetve sem képes gátat vetni betegségei súlyosbodásának. Az egypólusú világ fölváltása helyett valamilyen hatékony, sokpólusú formával inkább hosszan elhúzódó alkony beköszöntésével számolhatunk. A barbárság menetel, azonban indulóban az elnyomottak fölkelése is.

Mészáros István már az 1970-es évtized elején erőteljes ökológiai kritikával fogalmazta meg gondolatait a tőke strukturális válságáról. A tőkerendszer, mutat rá Mészáros, nem valami ésszerűen ellenőrizhető mechanizmus. Ellenkezőleg, a tőke logikája mindent fölülír, legyen szó az egészségügyről, az oktatásról, a termelésről vagy a környezetvédelemről. Hogy tovább folytathassa a fölhalmozást, aláássa a létezés elemi föltételeit. Szemben a tőkelogika és az ökológiai szempont antagonisztikus viszonyával, a szocialista társadalom fenntarthatósága és az ökológiai fenntarthatóság alapkövetelményei szorosan összefonódnak.

A szerző szerint az új, neohorthysta jellegű honi politikai berendezkedés az alkotmányjogi rendszerváltás lezárulása és 2011 telén tetőző első válsága után – liberális bírálói reményeit megcáfolva – megszilárdul, s nagy valószínűséggel tartósan fennmarad. Főként nemzetközi nyomásra természetesen korrekciókra is sor kerül majd, de e politikai rendszert csak a többség akarata válthatja le, ami viszont csakis akkor következhet be, ha az új kurzus a társadalmi lét valamennyi szférájában tartósan kudarcot vall.

I.

A tanulmány I. része 2010. december 28. – 2011. január 8. közt íródott. Az akkori szövegen nem változtattunk. (A szerk.)

 

1. A politikai rendszerváltás folyamata

A napjainkban zajló politikai rendszerváltás, az 1989-1990-es megha­tározó jelentőségű történelmi fordulathoz hasonlóan, olyan folyamat, amelyet nem köthetünk egyetlen időponthoz. A két évtizeddel korábban végbement változás előkészületi szakaszát a modellváltási kísérlet alkot­ta, mely az 1988. májusi pártértekezlettől a nemzeti kerekasztal-tárgyalá­sok befejezéséig, illetőleg az MSZMP átalakulásáig tartott. A következő periódus az 1989. október 23-án hatályba lépett alkotmányrevízióval kezdődött, s az új, többpárti választásokon nyugvó parlament 1990. május 2-i alakuló ülésével zárult. Ez utóbbi dátumot a rendszerváltás csúcspontjának tekinthetjük, ám a politikai szocializmusból a globalizált liberálkapitalizmusba való átmenet folyamata az MDF-SZDSZ paktum nyomán végrehajtott újabb alkotmánymódosításokkal, majd az őszi ön­kormányzati választásokkal fejeződött be.

Napjaink többlépcsős politikai rendszerváltásának előtörténete a 2006. őszi utcai zavargásokkal kezdődött, melyek résztvevői nemcsak az őszödi beszéd és a költségvetési megszorítások ellen tiltakoztak, hanem radikális nemzeti követeléseket is megfogalmaztak. A Kossuth tériek egyik jelszava, mely szerint „62 éve nincs alkotmányunk”, jelezte először a gyökeres változás iránti tömeges igényt, melyet korábban nyíltan csak az „Alkotmányossági Műhely” erősen jobboldali beállítottságú jogászai hirdettek. Az előtörténet további állomásait az egymást követő fideszes nagygyűlések és a három igenes népszavazás alkották, melyek az új többség létrehozását és megszilárdítását szolgálták. A politikai rendszer­váltás folyamata aztán a 2009. júniusi európai parlamenti választáson kezdődött, melyen a Fidesz-KDNP szövetség fölényes győzelmet ara­tott, s a Jobbik, néhány hónappal korábbi szavazótáborát hétszeresére növelve, megközelítette az MSZP támogatottságát. Fontos mozzanata volt e voksolásnak a kormányból 2008. május 1-jén távozott SZDSZ összeomlása is, melyet a pártok rangsorában a 2009 februárjában szer­veződött LMP is megelőzött.

A politikai rendszerváltás folyamata tehát a pártstruktúra átalakulá­sával, s ezzel összefüggésben a szavazótáborok átrendeződésével indult meg. E változások során a liberális bázis három részre szakadt; a centrum híveinek voksai az ideológiát váltó MDF, az LMP és az SZDSZ között oszlottak meg, ami egyben a konzervatív- és a szociálliberális beállítottságú választók szétválását is jelentette. A másik meghatáro­zó súlyú mozzanat az MSZP szavazótáborának megrendülése volt; a szocialisták nem csupán az ezredforduló után megnyert új támogatóikat vesztették el, hanem részben azokat is, akik 1994-es fölényes sikerüket biztosították.

Az európai parlamenti választások eredményei összességükben a „felelős pártok” kudarcát jelentették, azokét a politikai szervezetekét, amelyek felsorakoztak a kilenc munkáltatói érdekképviselet által létre­hozott Reformszövetség radikális gazdaságpolitikai koncepciója mögött. A társadalom meghatározó többsége ily módon is érzékeltette, hogy elutasítja a fiskális szigort és a jóléti rendszereket megbontó strukturális reformokat, amelyeket nemcsak a hazai nagytőkések és a mértékadónak tartott közgazdászok, hanem az Európai Unió, a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a külföldi befektetők is követeltek. A szavazótáborok átrendeződése egyben azt is jelezte, hogy a közvélemény elsődlegesen a kormány gazdaságpolitikáját, s nem a világméretű recessziót teszi felelőssé a kialakult helyzetért.

A politikai rendszerváltás programját a Fidesz elnöke a hívei számára 2009. szeptemberi kötcsei beszédében hirdette meg. Ennek lényegét egy olyan centrális politikai erőtér megteremtésében látta, mely akár 15-20 éven keresztül kormányon maradhat, lezárva az elmúlt két évtized meddő ideológiai és értékvitáit. A hegemón hatalomgyakorlás igényének bejelentése azonban ekkor még nem foglalta magába az alkotmányos berendezkedés megváltoztatását, amely a nyilvánosság előtt november­ben sem fogalmazódott meg, amikor Orbán Viktor a hatályos alaptörvényt technokrata szabálygyűjteménynek nevezte. A választási kampányban sem történt konkrét utalás a Fidesz-KDNP szövetség alkotmányozási szándékára; csupán az hangzott el, hogy kis győzelem kis változást, nagy győzelem nagy változást jelent.

A korábbi parlamenti voksolásoktól eltérően a 2010. áprilisi szava­zást egyébként sem előzte meg éles politikai harc. A küzdelmet szinte mindenki előre lefutottként értékelte, csupán az volt kérdéses, hogy a Fidesz-KDNP szövetség megszerzi-e a kétharmados többséget avagy sem. Ilyen körülmények között a legnagyobb ellenzéki párt az egymillió új munkahely 10 év alatt történő megteremtésén, s az egyszeri, nagy arányú adócsökkentésen kívül nem fogalmazott meg konkrét ígéreteket, s a többi politikai formációval folytatott programvitáktól is határozottan elzárkózott. Érdemi, bár rejtett választási küzdelem egyfelől az MSZP és a Jobbik, másfelől az LMP és az MDF-SZDSZ koalíció között zajlott, a második hely megszerzéséért, illetőleg a liberális szavazók megnyeré­séért. A kampány utolsó heteiben azonban a nemzeti radikálisok meg­erősödése már a Fidesz felső vezetését is nyugtalanította, mely lejárató kampányainak szokásos eszköztárát most a Jobbik ellen vetette be.

A 2010. áprilisi országgyűlési választáson, a voksok 52,73%-ával a Fidesz-KDNP szövetség kétharmadosnál nagyobb többséget szerzett, ami egyben az újabb politikai rendszerváltás csúcspontját is jelentette. A győztesek most már egyértelműen kinyilvánították, hogy törvényhozási túlsúlyukat és kormányzati hatalmukat egy új berendezkedés megterem­tésére kívánják felhasználni. Választási sikerüket szavazófülkés forrada­lomnak nevezték, mely lezárta az elmúlt két évtized zavaros átmenetének időszakát, s megalapozta a nemzeti együttműködés rendszerét. Kéthar­mados győzelmüket egyben úgy értékelték, hogy felhatalmazást kaptak egy új alaptörvény megalkotására, mely preambulumában és általános rendelkezéseiben a nemzet alapvető értékeit foglalja össze. Eleinte az új alkotmány elfogadásának dátumát 2012-re tervezték, Orbán Viktor azonban rövidesen bejelentette, hogy 2011 első felében, a magyar uniós elnökség ideje alatt megalkotják az ország új, hosszú távra szóló alaptör­vényét. A Fidesz-KDNP pártszövetség e jogi aktussal kívánja a politikai rendszerváltást lezárni, megteremtve az új berendezkedés legális alapját. E történelmi sorsfordulónak tekintett esemény súlyának növelését szol­gálta Orbán Viktor 2010. december 24-ei interjújának azon bejelentése is, hogy 2011. március 15-én a parlament alkotmányozó nemzetgyűléssé alakul át, s e minőségében ad új alaptörvényt a nemzetnek.

Az Országgyűlés alakuló ülését követően azonnal megkezdődött a hatályos alkotmány delegitimálása. A hét hónap alatt végrehajtott tíz mó­dosítás nemcsak a pillanatnyi hatalmi érdekek érvényesítését szolgálta, hanem azt is jelezte, hogy a fülkeforradalom győztesei értéktelennek tartják a polgári demokratikus alaptörvényt. Közben megkezdődött a hatalommegosztás két évtized alatt kialakított rendszerének átalakítása, illetőleg lebontása, mely első közelítésben a parlament ellensúlyok nélkü­li, kamarai modelljét kívánja létrehozni. Ez azonban csak látszat; miként 2006-2008 között a Fidesz-KDNP szövetség nem a közvetlen demokrá­cia megerősítéséért harcolt, most sem az országgyűlés korlátlan hatalmát akarja megalapozni, hanem e lépéseket csak közbenső állomásoknak tekinti a tradicionális államiság helyreállítása felé vezető úton.

2. Az új politikai rendszer alapvető sajátosságai

A politikai rendszerváltás legfontosabb elemét, mint erre már utaltunk, a Fidesz elnöke a centrális hatalmi erőtér kialakításában jelölte meg.

Felületes megközelítésben e struktúra egypártrendszert jelent, amely formájában és céljaiban is hasonlít az államszocialista berendezkedésre. Valójában azonban Orbán Viktor nem az 1949-1989 közötti időszakot kívánja feléleszteni, hanem az 1945 előtti hegemón pártszerkezet hely­reállítását tartja kívánatosnak. Sem a dualizmus, sem a két világháború közötti időszak – az 1906-1910-es koalíciós kormányzás kivételével – nem ismerte a politikai váltógazdálkodást. Előbb egy fokozatosan konzervatívvá váló liberális, majd egy különféle áramlatokat összefogó keresztény nemzeti párt gyakorolta a végrehajtó hatalmat, melynek tevé­kenységét a parlamentbe bekerült, esetenként jelentős számú ellenzéki erők csak minimális mértékben vagy egyáltalán nem befolyásolhatták. A Fidesz elnöke közismerten e két korszak kormányzati technikáját és hivatalos ideológiáját látja mintaértékűnek; politikai elődeinek Tisza Istvánt, Bethlen Istvánt és Teleki Pált tekinti, akik nem engedtek az ellenzék nyomásának, ám elismerték létének jogosultságát. Emellett a Fidesz-KDNP szövetségnek, már csak külpolitikai okok miatt is, fenn kell tartania a formális többpártrendszert, mely egyébként az uniós tagság egyik előfeltételét képezi. E kettős feladat, a hegemónia biztosítása és a pluralizmus megőrzése érdekében a fiatal demokraták a háttérben az LMP-vel illetőleg a Jobbikkal egyaránt együttműködhetnek, hiszen jelenleg e politikai erők nem veszélyeztetik hatalmukat, s minden látszat ellenére a létrejövő új berendezkedést is elfogadják, vagy legalábbis a változás ellen nem tesznek hatékony lépéseket. Néha a színfalak mögötti kapcsolat a nyilvánosság számára is láthatóvá válik. Ez történt a költségvetési módosító javaslatokról való szavazás során is, amikor a kormányzati többség LMP-s, illetőleg jobbikos indítványokat fogadott be. Ilyen körülmények között tényleges ellenzéki pártnak csak az MSZP-t tekinthetjük, mely rendszerellenes formáció is, hiszen egyértelműen védi a névlegesen még létező polgári demokratikus berendezkedést.

Bár a Fidesz-KDNP szövetség a szocialisták meggyengítésére és elszigetelésére törekszik, a baloldal létjogosultságát kénytelen elismerni. Egy ilyen jellegű formációnak a hegemón pártszerkezetben alárendelt szerepet szán, mely a nemzeti célok érdekében együttműködik a kor­mányzó jobboldallal, ám részkérdésekben saját értékeit is megfogal­mazhatja. E pozíciót álláspontjuk szerint akár az MSZP is betöltheti, ha lemond váltópárti igényéről, s elfogadja a politikai rendszerváltást, kívánatosabbnak látják azonban egy újabb szociáldemokrata párt létreho­zását, melyről egyébként nemrég a Fideszhez közel álló nagyvállalkozó, Demján Sándor beszélt. A baloldallal való együttműködés történelmi min­tájának feltehetően a Bethlen-Peyer paktumot tekintik, amely elismerte ugyan az MSZDP létjogosultságát, ám tevékenységét az ipari munkásság politikai képviseletére korlátozta.

Az új politikai rendszer másik meghatározó elemét a készülő alaptör­vény képezi, mely némiképp modernizált formában a tradicionális magyar államiságot kívánja helyreállítani. Ez egyértelműen kitűnik abból, hogy az alkotmány-előkészítő eseti bizottság koncepciójának preambuluma az új berendezkedés alapvető értékeinek az ezeréves múltat, a ke­reszténységet és a történeti alkotmányt tekinti. Ennek megfelelően úgy fogalmaz, hogy a magyar államiságot a Szent Korona fejezi ki, ami aztán az általános rendelkezések között, tehát a majdani normaszövegben oly módon konkretizálódik, hogy e szimbólum Magyarország alkotmányos állami folytonosságát testesíti meg. Ugyanakkor e dokumentumot is a Fidesz sajátos kettős beszéde jellemzi, mivel az – a misztikus tárgy mellett – nem hivatkozik a Szent Korona-tanra, mely a tradicionális közfelfogás szerint a történeti alkotmány alapját képezi. Ez az elmélet, mint közismert, a rendi társadalom duális tagoltságát tükrözi, melyben a Szent Korona teljes testét a király és a nemesség organikus egysége alkotja. Werbőczy híres megfogalmazása szerint a királyi hatalom a nemességtől származik, míg a nemességet az uralkodó adományozza. A Szent Korona-tan fontos eleme a misztikus tárgyhoz tartozó terület, s annak integritása is, ezért a doktrínára való hivatkozás szükségszerűen magában foglalja a Trianon előtti Nagy-Magyarország helyreállítására irányuló politikai szándékot. Elválaszthatatlanul kötődik e közjogi elmé­lethez a Szent Korona-birtoktan, mely alapján földtulajdont csak azok szerezhetnek, akik a Szent Korona teljes testéhez tartoznak. Bár 1848-tól formálisan, Kossuth kifejezését használva a népet beemelték a nemzet sáncaiba, s így a Szent Korona már a király és valamennyi magyar állam­polgár organikus egységét fejezi ki, a nemesség kitüntetett alkotmányos szerepe egészen 1944 decemberéig, a tradicionális államiság akkori felszámolásáig fennmaradt.

E sajátos kettősség természetesen nem véletlen; ha a Fidesz-KDNP pártszövetség számára a későbbi körülmények kedvezően alakulnak, s ennek nyomán az új politikai rendszer megszilárdul, az alkotmány­értelmezés során a misztikus tárgyhoz kötődő tan is feléledhet, meg­alapozva a tradicionális államiság szinte teljes körű restaurálását. Ellenkező esetben viszont arra is lehetőség nyílik, hogy a Szent Koronát csupán történeti tárgyként, ereklyeként, a hagyomány szimbólumaként értékeljék, mely ténylegesen nem befolyásolja az alkotmányos beren­dezkedést.

Hasonló megközelítés jellemzi a hatalom forrásának deklarálását is. Az alapvető rendelkezések szerint Magyarországon minden hatalom forrása a politikai nemzet, azaz a nép, melynek egymásért felelősséggel rendel­kező tagjai egyenlő és elidegeníthetetlen méltósággal rendelkeznek. E megfogalmazás egyszerre tartalmazza a nemzet- és a népszuverenitás elvét, elmosva a határt e két, egymástól jelentősen különböző alkot­mányjogi és politikai felfogás között. A nemzetszuverenitás klasszikus kategóriája kizárja a közvetlen demokrácia intézményeit, s eredeti formá­jában a politikai jogokat egy szűkebb csoportra, a „törvényes országra” korlátozza, míg a népszuverenitás elve az általános választójogot, a népszavazást és népi kezdeményezést, valamint az alkotmányos be­rendezkedés megváltoztatásának jogát is magában foglalja. E tan tehát a változást tekinti normalitásnak, ami egyben a történelmi alkotmányos­sággal, s ezzel összefüggésben a hagyományos tekintélyekkel való gyökeres szakítást is jelent.

A sajátos kettősség abban is megnyilvánul, hogy a koncepció nem de­finiálja a politikai nemzet fogalmát. Klasszikus értelmezésben e kategória egy adott állam területén élő állampolgárok összességét jelenti, szemben a kulturális nemzettel, mely egy azonos etnikum különböző országokban lévő tagjait foglalja magába. Mivel a Fidesz-KDNP szövetség egyik alap­vető célja az ún. kettős állampolgárság tömeges megadása, a politikai nemzet kategóriájának bizonytalan körvonalazása valószínűleg a külhoni magyarok választójogának alkotmányos megalapozását szolgálja.

Nem foglal állást a dokumentum abban a kérdésben sem, hogy az állam folytonosságát töretlennek tekinti-e. Az 1944-2010 közötti alkotmá­nyos berendezkedések ugyanis egyértelműen szakítottak a tradicionális államisággal, s az azt szimbolizáló Szent Korona-tannal. A preambulum, illetőleg az általános rendelkezések előbb idézett megfogalmazásaiból úgy tűnik, hogy a kormánypártok elvi alapot kívánnak teremteni a folyto­nosság megszakadásának deklarálásához, amit azonban jelenleg még nem akarnak egyértelműen kinyilvánítani.

Az újabb rendszerváltás jegyében az alaptörvény koncepciója bizo­nyos fokig a kormányformát is módosítja, amikor úgy fogalmaz, hogy a köztársasági elnök súlyos bizalomvesztés miatt kialakuló alkotmányos, illetőleg politikai válság esetén is feloszlathatja az országgyűlést. Ilyen jogosítvánnyal az államfőt az Unió egyetlen parlamentáris monarchiá­jában vagy köztársaságában sem ruházzák fel, ami arra utal, hogy a dokumentum a kormányzati rendszert a félprezidenciális berendezkedés felé mozdítja el. Az elnöki hatalom megerősítésének célja feltehetően az, hogy a zökkenőmentes kormányváltást megakadályozza. A Fideszhez kötődő államfő ugyanis utcai megmozdulásokra vagy a szavazatok új­raszámlálásának követelésére hivatkozva deklarálhatja a bizalomvesz­tésből fakadó alkotmányos, illetőleg politikai válságot, s így önkényesen, akár összeülését követően azonnal feloszlathatja a törvényhozást. Ily módon a mostani többség – esetleges későbbi választási veresége esetén – megakadályozhatja politikai ellenfeleinek kormányra kerülését, ami az alkotmányozási eljárás erőteljes szigorításával együtt azt sugallja, hogy baloldali vagy liberális párt csak újabb politikai rendszerváltás után szerezheti meg a hatalmat.

Az új berendezkedés harmadik elemét a hagyományos, elsősorban a két világháború közötti időszakra jellemző nacionalizmus hivatalos felélesztése alkotja. A Fidesz-KDNP pártszövetség ezt az ideológiát nemcsak a határon túli magyarok esetében képviseli, hanem kül- és gaz­daságpolitikájának egészében érvényesíti. Bár az első Orbán-kormány periódusától eltérően nem fogalmazzák meg a regionális középhatalmi státus koncepcióját, a szomszédos országokhoz fűződő viszonyt egyol­dalúan a nemzetpolitikai céloknak rendelik alá, ami egyébként speciális okok miatt eddig sikeresnek bizonyult. Ezt elsősorban a kettős állampol­gárság romániai és szerbiai fogadtatása jelzi. Románia nem tiltakozhat e megoldás ellen, hiszen hasonló irányvonalat követ Moldávia esetében, Szerbia pedig uniós csatlakozási szándéka miatt egyetlen tagállammal sem kíván konfliktusos kapcsolatokat. Ilyen külpolitikai körülmények kö­zött Semjén Zsolt kereszténydemokrata miniszterelnök-helyettes 2010 végén még azt a kijelentést is megkockáztathatta, hogy a határon túli magyarok kettős állampolgársága közjogi értelemben felfogott nemzet­egyesítést is jelent.

Jóval nagyobb nehézséget okoz a nacionalista színezetű kül- és gazdaságpolitika az euro-atlanti integrációs rendszer keretein belül, ám a negatív értékítéletek eddig egyáltalán nem, vagy alig befolyásolták a kormány tevékenységét. Ennek oka feltehetően az, hogy Orbán Viktor álláspontja szerint a globalizált liberálkapitalizmus világméretekben megbukott, s így az uniós tagállamok is fokozatosan visszatérnek a hagyományos nemzetcentrikus irányvonalhoz. Az elmúlt két év európai jobboldali választási sikereiből is feltehetően azt a következtetést vonta le, hogy mind a szocialisták, mind a klasszikus liberálisok egyértelműen meggyengültek, s így a kontinensen ismét uralkodóvá válnak a tradicio­nális értékek. E vélekedés azonban figyelmen kívül hagyja, hogy az uniós tagállamokban elsősorban nem keresztény nemzeti, hanem konzervatív liberális erők győztek a parlamenti voksolásokon, melyek éppen arra törekednek, hogy Európát a jelenleginél erőteljesebben integrálják a globálissá vált világgazdaságba.

Az általános tendenciákkal való szembefordulás, a gazdasági szabad­ságharc természetesen nem azt jelenti, hogy a Fidesz-KDNP szövetség a magyar állam jelenlegi potenciálját megfelelőnek tekinti e politikai küz­delmek megvívásához. Miként évszázadok tapasztalatait összegezve Immanuel Wallerstein, a világrendszer-elmélet legjelentősebb képviselője is hangsúlyozza, „a nacionalista motívumok nyilvános népszerűsítését az állami vezetők részéről úgy kell felfognunk, mint törekvést az állam meg­erősítésére, nem pedig annak jeleként, hogy az adott állam már eleve erős” (Wallerstein 2010, 115). A Fidesz felső vezetése, mint ezt rendsze­resen hangsúlyozza is, egyik eszményképének az erős, a nemzetközi kapcsolatokban is meghatározó súlyú nemzetállamot tekinti, s úgy véli, a kormányzat jelenlegi politikája akár már középtávon visszaállíthatja az ország egykori (a dualizmus időszakában valóban betöltött) európai középhatalmi státusát.

A politikai rendszerváltás három eleme – a hegemón pártszerkezet, a történelmi jogfolytonosságra építő alkotmányos rend és a nacionalista jellegű politika – szerves egységet alkot. Mindezen mozzanatok azt jelzik, hogy a második Orbán-kormány a 20 évvel ezelőtt bevezetett polgári demokratikus rendszert egy autoritárius, neo-horthysta berendezkedéssel kívánja felváltatni, annyit változtatva csupán a korabeli struktúrán, amennyit a tradicionális államiság akkori képviselői napjainkban megtennének. Ezt legpontosabban talán Boross Péter egykori miniszterelnök, a jelenlegi kormányfő héttagú alkotmányos tanácsadó testületének tagja fogalmazta meg, aki szerint úgy kell visszatérni a hagyományos intézményekhez, hogy azok ne tűnjenek korszerűtlennek.

3. Legitimációs bizonytalanság és politikai rendszerváltás

A 2009-2011-es politikai rendszerváltás – mint erre korábban már utal­tunk – többlépcsős jellege folytán hasonlít az 1989-1990-ben végbement fordulathoz. E két történelmi esemény ugyanakkor más szempontok alap­ján jelentősen különbözik is egymástól. Két évtizeddel ezelőtt társadalmi formaváltás, a politikai szocializmusból a globalizált liberálkapitalizmus világába való átmenet zajlott le, s a pártszerkezet, illetőleg az alkotmá­nyos berendezkedés e folyamat keretében alakult át. Napjainkban viszont csak a politikai rendszer változik meg, s a társadalmi-gazdasági alakulat csupán annyiban módosul, hogy a végrehajtó hatalom, mint ezt majd részletesebben tárgyaljuk, a polgári viszonyok között kitüntetett szerepet szán a nemzeti burzsoáziának. Meghatározó jelentőségű különbség az is, hogy 1989-1991 között a térség valamennyi államában rendszerváltás ment végbe, most viszont e folyamat Magyarországra korlátozódik, bár korábban Lengyelországban és Szlovákiában is találkozhattunk hasonló jelenségekkel. E második eltérés döntő oka az, hogy két évtizeddel ko­rábban a világrendszer egészét érintő változásokat egy szovjet-amerikai megállapodás alapozta meg, míg a mostani hazai eseményeket jórészt a helyi tényezők és a 2008 őszén kezdődött világgazdasági recesszió kölcsönhatásai idézték elő.

Mivel a most zajló politikai rendszerváltás lényegét a tradicionális ál­lamiság némiképp modernizált formában történő helyreállítása alkotja, e folyamatot nem magyarázhatjuk pusztán az elmúlt nyolc év kormányzati hibáival, illetőleg rövid távon ható más fejleményekkel. Az átfogó jellegű múltba fordulást, s ennek nem jelentéktelen támogatottságát alapvetően mélyebb strukturális összefüggések idézik elő, amelyek a hosszú időtar­tam keretében érvényesülnek. Bár eredetileg e társadalmi időlépték egy adott történelmi rendszer, mint például az immár ötszáz éves kapitalista világgazdaság vizsgálatát szolgálta, e kategóriát az egyes szisztémákon belüli szakaszok, illetőleg részterületek hosszabb távon ható jellegzetes­ségeinek feltárására is felhasználhatjuk.

E megközelítés esetén úgy látjuk, hogy a 2009-2011-es rendszerváltás hátterében elsődlegesen egy csaknem száz éve fennálló legitimációs bizonytalanság húzódik meg. Ez azt jelenti, hogy nincs olyan államberen­dezkedés, melyet a túlnyomó többség egyértelműen támogat, hanem a társadalom különféle csoportjai más-más politikai és kormányzati szisz­témát tartanak kívánatosnak. Ilyen megosztottság mellett egy politikai rendszer csak addig maradhat fenn, ameddig hatékony működésével legalább hívei számára igazolja létjogosultságát. E képességének meg­szűnése, sőt csupán gyengülése esetén a bizonytalanság legitimációs válsággá alakul át, mely utat nyithat egy újabb rendszerváltáshoz.

Széleskörűen elterjedt vélekedésekkel ellentétben e megosztottság nemcsak hazánkat, illetőleg a kelet-közép-európai nagyrégiót jellemzi, hanem korábban a kontinens más térségeiben is megjelent. A legitimáci­ós bizonytalanság kiindulópontját mindenhol a tradicionális államisággal történő hirtelen szakítás képezte, amit politikai forradalom vagy katonai megszállás idézett elő. Az előbbire Franciaország, az utóbbira Spanyol­ország a legismertebb példa, ám az angol polgári forradalom is több mint száz évig tartó legitimációs bizonytalanságot teremtett.

Az 1789-től az V. Köztársaság megszilárdulásáig terjedő időszak francia politikatörténetét rendszerváltások sorozata jellemzi, melyeket forradalmak, államcsínyek és háborús események idéztek elő. E periódus alatt három királyság, két császárság és öt köztársaság váltotta egymást, s tizenöt alkotmány született. Az 1958-ban létrehozott félprezidenciális berendezkedés is csak De Gaulle távozását követően, 1970 körül szilár­dult meg, s így a legitimációs bizonytalanság kora több mint száznyolcvan évig tartott.

Hasonlóan hosszú időszakot vett igénybe Spanyolország stabil, a túlnyomó többség által támogatott politikai rendszerének kialakulása is. Ebben az államban a rendszerváltások sorozata az 1808-as francia meg­szállással kezdődött, s a Franco utáni demokratikus alkotmány elfoga­dásával, illetőleg az 1981. februári katonai- és csendőrpuccs kudarcával zárult. Közben három polgárháború zajlott le, abszolút, alkotmányos és demokratikus monarchiák váltották egymást, kétszer kikiáltották a köz­társaságot, s 1923-1930, majd 1939-1975 között jobboldali autoriter (prefasiszta, illetőleg falangista) kormányzat működött.

E két állammal ellentétben hazánkban a tradicionális államisággal való első szakítás csak jóval később, 1918 novemberében következett be. Az 1848-as áprilisi, illetőleg az azokat módosító 1867-es kiegye­zési törvények ugyanis a történeti alkotmány rendszerébe épültek be, melynek érvényességét a dualizmus időszakában egyetlen mértékadó politikai irányzat sem kérdőjelezte meg. Az éles közjogi viták csupán a monarchia két tagállamának kapcsolatáról folytak, arról, hogy a közös és a közös érdekű ügyek is, vagy pusztán az uralkodó személye fűzze-e a két országot egymáshoz.

A hirtelen változást – mint közismert – az I. világháborús vereség nyo­mán kitört őszirózsás forradalom idézte elő, mely csaknem egy évszázad távlatából nézve a hazai társadalom- és politikatörténet igazi fordulópont­jának tűnik. Nem véletlen, hogy az akkori események megítélése ma is politikai viták tárgyát képezi, jelezve, hogy a nemzeti hagyományok, illetőleg a modernizáció híveit e tematika is élesen elválasztja egymástól. Mind a Népköztársaság, mind az azt felváltó Tanácsköztársaság ugyanis hatalmi berendezkedését a Max Weber-i értelemben felfogott forradalmi jogbitorlásra alapozta, mely teljesen idegen volt az uralkodó és a nemzet dualitására épülő történeti alkotmányosságtól.

1918 őszének meghatározó szerepe abban is megnyilvánul, hogy a később felülkerekedő ellenforradalmi erők, jórészt az Antant nyomására, nem az „ősi alaptörvénynek” megfelelő módon állították helyre a jogfoly­tonosságot, amit a korszak keresztény nemzeti politikusai is elismertek. Ennek következtében nemcsak a polgári demokratikus, illetőleg a szo­cialista átalakulás hívei álltak szemben az államhatalommal, hanem a restaurációs többség is megosztottá vált. A legitimizmus a két világháború közötti korszak egészét végigkísérte, s valamelyest hozzájárult ahhoz, hogy a közjogi provizórium nem válhatott egy új dinasztia létrejöttének kiindulópontjává.

Az újabb világháborús vereség aztán véglegesnek tűnő szakítást eredményezett a tradicionális államisággal. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés a hatalom szétesésére hivatkozva, ám a forradalmi jogbitorlás eszközével élve önmagát a szuverenitás kizárólagos képviselőjének nyilvánította, az 1946. február 1-én kikiáltott köztársaság pedig formálisan is intézmé­nyesítette a történeti alkotmány eltörlését. (Ugyanakkor, egyes korabeli közjogászok szerint, a folytonosság nem szakadt meg, mivel az államfor­ma-váltást nem charta, hanem egyszerű törvény alapozta meg.) E nagy horderejű változás azonban, más európai köztársaságok létrejöttének időszakához hasonlóan, feltehetően nem élvezte a társadalom többsé­gének támogatását. Ezt a korabeli politikusok is felismerték, elutasítva Mindszenty József hercegprímás követelését, hogy népszavazás dönt­sön az államformáról. Még határozottabban elhatárolódott a történeti al­kotmánytól a fordulat évében bevezetett államszocialista berendezkedés (proletárdiktatúra szovjet forma nélkül), amelyet az ipari munkásság és az agrárproletariátus egy részén, valamint a kommunista értelmiségieken kívül a társadalom szinte valamennyi csoportja elutasított. Az 1960-as évek elejétől kezdve a kádári konszolidáció időszakában ugyan a rend­szer bázisa érzékelhetően kiszélesedett, a „csendes többség” azonban csak elfogadta, ám nem támogatta az államszocialista berendezkedést. E változásban közrejátszott a hatékonynak tűnő működés, a gyors ütemű gazdasági növekedés, a folyamatos életszínvonal emelkedés és egyfajta jogbiztonság megteremtése is. Mindez azonban nem helyettesíthette az egyértelmű legitimációt, melynek folytán a kádári konszolidáció, a bethlenihez hasonlóan, látszólagosnak bizonyult. A hatékony működés megszűnése után ugyanis a legitimációs bizonytalanság általános po­litikai válsággá változott át, melynek következtében a rendszer, addigi híveinek többsége szerint is, elvesztette létjogosultságát. Ily módon a radikális változások követelése, szorosan összefonódva a nemzetközi erőviszonyok átrendeződésével, felgyorsította az államszocialista beren­dezkedés bukásának folyamatát.

Az átalakulás, mint közismert, modellváltásként kezdődött, mely a szocialista piacgazdaság és a demokratikus szocializmus megterem­tésére irányult. Hamarosan azonban a rendszerváltó erők kerekedtek felül, amelyek az állampárt reformpolitikusaitól is támogatást kaptak. Ugyanakkor nem alakult ki egyértelmű konszenzus abban a kérdésben, hogy a változás eredményeként a hagyományos magyar vagy a legfej­lettebb tőkés berendezkedést – s ezen belül a német vagy az angolszász modellt – tekintsék-e alapvető mintának. Az ekkor még harmadik utat hirdető keresztény nemzeti és a polgári liberális erők küzdelmét a rend­szerváltás nemzetközi háttere az utóbbiak javára döntötte el, amihez a történelmi alkotmányosság híveinek az 1956-os tapasztalatokon nyugvó óvatossága is hozzájárult. E konfliktus egyben azt is jelentette, hogy az újjászerveződő hazai jobboldal túlnyomó része nem a modern nyugati konzervatív vagy kereszténydemokrata irányvonalat kívánja követni, hanem a két világháború közötti időszak keresztény nemzeti kurzusát.

Ily módon a rendszerváltás, a várakozásokkal ellentétben, nem szün­tette meg a legitimációs bizonytalanságot, s így nem teremthette meg a többség republikánus ethoszát. Az elmúlt húsz év egész időszakát végig­kísérte a két irányzat (rejtett) küzdelme, melynek keretében a különféle nemzeti radikális szerveződések második forradalmat követeltek, míg a mérsékeltebb keresztény nemzeti erők a legalitás, a procedurális jogálla­miság talaján törekedtek céljaik elérésére. A polgári demokratikus beren­dezkedés mögött elsősorban az SZDSZ és a mérsékelt szociáldemokrata párttá váló MSZP sorakozott fel, miközben ez utóbbi formációból – eltérő időpontokban – távoztak a nemzeti baloldalnak nevezett áramlat képvi­selői. A szociálliberális koalíciók létrejötte aztán tovább erősítette a poli­tikai polarizációt. Az 1990-es évek második felében a jobbközép mezőt újjászervező Fidesz széles társadalmi koalíciót hozott létre az MSZP-vel szemben, mely a tradicionalitás és a modernitás sajátos ötvözeteként a két világháború közötti keresztény középosztály leszármazottait, a birto­kos parasztságot, a másodgazdaságból kinőtt hazai vállalkozók jelentős részét és a fiatal menedzsereket fogta össze. Orbán Viktor pártja foko­zatosan kiterjesztette befolyását a háztartásbeli nők, a munkanélküliek, a romák és az egyetemi-főiskolai hallgatók többségére is.

E széles bázisra támaszkodva jött létre az első Fidesz-kormány, amely a korábbi jobbközép kabinetnél sokkal nyíltabban törekedett a történel­mi alkotmányosság egyes elemeinek helyreállítására. Az 1999 végén beterjesztett alkotmánymódosítás preambuluma már úgy fogalmazott, hogy a magyar államiságot napjainkban is a Szent Korona fejezi ki, s e deklaráció a Szent Koronáról szóló törvényjavaslatban is megjelent. A kétharmados többség hiánya és Göncz Árpád akkori köztársasági elnök határozott fellépése azonban e szándék érvényesítését megakadályozta, mely így csak az országzászló-adományozásokban, a Szent Korona parlamentbe történő bevitelében és másolatának dunai úsztatásában fejeződhetett ki. Kudarca után egyébként a Fidesz elzárkózott az alkot­mányozás folytatásától, amit az 1994-1998 közötti előkészítő munkála­tokra hivatkozva az MSZP indítványozott.

A fennálló alkotmányos renddel való egyértelmű szakítás gondolata a Fidesz felső vezetésében a 2002-es választási vereség után erősödhe­tett fel. Nagyobb nyilvánosság előtt egy új alaptörvény megalkotásának szükségességét először – 2004 októberében – Stumpf István vetette fel, aki a félprezidenciális kormányforma bevezetését is elképzelhető megol­dásnak tekintette. Ezt követően alkalmanként kiszivárogtak információk a Fidesz alkotmányozási elképzeléseiről, melyek a harmadik köztársaság felszámolásáról, s egy új berendezkedés megteremtéséről szóltak. A szocialista, illetőleg a liberális politikusokat és politikai elemzőket tehát nem érhette váratlanul a jobboldal vezető erejének rendszerváltási szán­déka, melyet aztán Orbán Viktor, korábban említett kötcsei beszédében, hallgatósága számára egyértelművé tett.

4. A félperifériás státusz szerepe a rendszerváltásban

A hosszútávon fennálló legitimációs bizonytalanság és a stabil politikai berendezkedés ebből fakadó hiánya azonban önmagában most sem vezetett rendszerváltáshoz. A lehetőség realizálása, akárcsak az állam­szocializmus utolsó időszakában, a hatékony működés megszűnését, vagy legalábbis az abba vetett hit megrendülését is feltételezte. Az 1989-1990-ben bevezetett polgári demokratikus rendszertől a társa­dalom túlnyomó többsége azt várta, hogy viszonylag rövid időn belül biztosítja a nyugat-európai gazdasági fejlettségi szinthez és az ottani életszínvonalhoz való felzárkózást. E teljesítmény elmaradását eleinte csak a hatalmon levők rossz kormányzásával magyarázták; mostanra viszont a keresztény nemzeti beállítottságú választók mellett a politikailag közömbösek is mindinkább elfogadják azt a vélekedést, hogy a jelenlegi alkotmányos rend is akadályozhatja a két évtizeddel korábbi rendszer­váltás alapvető ígéreteinek megvalósulását. Ismét helytállónak bizonyult az az állítás, hogy amennyiben „egy új társadalmi struktúra létrejötte után az új rendszer nem képes kellően hosszú időn át igazolni (»hatékonysága« alapján) a főbb csoportok várakozását ahhoz, hogy időközben a legitimáció új alapokon bontakozhasson ki, akkor új válsághelyzet állhat elő” (Lipset 1995, 81). A polgári demokráciából való kiábrándulás nyil­vánvalóan meghatározó szerepet játszik abban, hogy a Fidesz-KDNP szövetség antidemokratikus, jogállamot leépítő döntései eddig viszonylag csekély ellenállásba ütköztek.

Az elmúlt húsz év félperifériás hazai kapitalizmusának teljesítménye felemás képet mutat. A fejlettségi szintet mérő GDP a rendszerváltást követő három esztendőben csaknem 20%-kal esett vissza, jóval na­gyobb mértékben, mint az 1929-1933-as világgazdasági válság alatt, s az 1989-es szintet csak 1999-ben érte el. E mutató leggyorsabb ütemben 2000-ben, az akkori nyugat-európai konjunktúra csúcspontján növekedett, ezután 2003-ig lassulás következett be, majd az ezt követő három éves időszakot 4% feletti emelkedés jellemezte. A 2006 nyarától kezdődő költségvetési kiigazító politika lényegében stagnáláshoz veze­tett, 2009-ben pedig, a világgazdasági recesszió és a három megszorító csomag hatására a GDP 6,3%-kal csökkent. Ennél nagyobb visszaesés csak 1991-ben következett be, amikor a keleti piacok elvesztése és a Kupa-program nyomán a gazdaság teljesítménye 11,9%-kal zuhant. 2009 tehát a fejlődés ütemét tekintve a rendszerváltás utáni időszak második legrosszabb évének bizonyult, s e tény jelentős mértékben hozzájárult a demokratikus berendezkedés leértékelődéséhez, a Fidesz-KDNP szövetség elsöprő győzelméhez.

2009 gazdasági szempontból a térség többi országa számára is ked­vezőtlenül alakult. Litvániában 14,7, Észtországban 13,9, Szlovéniában pedig 8,1%-kal csökkent a GDP, és a hazainál nagyobb volt a visszaesés Lettországban, Ukrajnában, Romániában és Szerbiában is. Az Európai Unió egészében viszont a gazdaság fejlettségi szintje csupán 4,2%-kal mérséklődött, míg a nemzetközi pénzügyi válságért és a recesszióért elsősorban felelősnek tartott USA-ban – jórészt az élénkítő intézkedé­sek hatására – e mutató értéke mindössze 2,3%-kal maradt el az előző évitől. A vártnál kisebb mértékű nyugat-európai és amerikai hanyatlás is közrejátszott abban, hogy a hazai közvélemény a kialakult súlyos hely­zetért elsősorban a szocialistákat, és nem a világméretű dekonjunktúrát tette felelőssé.

Az egyik legfontosabb életszínvonal-mutató, az egy főre jutó reálkere­set, az elmúlt húsz éves időszakban a GDP-nél kedvezőtlenebbül alakult. Csökkenése egyébként már az 1970-es évek végén elkezdődött és e folyamat a rendszerváltást követően felgyorsult. E mutató mélypontját 1996-ban, a Bokros-csomag hatására érte el, amikor az 1966. évi szintre esett vissza. Ezt követően a reálkeresetek emelkedni kezdtek, ám a rend­szerváltás előtti legmagasabb értéket csupán 2003-ban, a Medgyessy-kormány 100 napos programjának hatására haladták meg. A növekedés 2006 végéig folytatódott, majd a költségvetési egyensúlyteremtés és a világgazdasági recesszió hatására 2009-ben a 2004-2005 közötti „virtuális” szintre mérséklődött. Mivel ez alig haladta meg az 1978-as mértéket, a reálkereset-emelkedés szempontjából három évtized kiesett a hazai gazdaság- és társadalomtörténetből. E tény már önmagában magyarázza a fennálló berendezkedésből való tömeges kiábrándulást; a polgári demokrácia és a piacgazdaság rendszere nem indította el a várt felzárkózást, sőt viszonylag hosszú időn keresztül az államszocializmus nyomottnak tartott bérszínvonalát sem biztosította.

Ráadásul a Medgyessy-kormány előbb említett 100 napos programja, majd az első Gyurcsány-kormány intézkedései azt üzenték a társadalom­nak, hogy az ország túljutott a restrikciós politika periódusán s az uniós tagság elnyerésével már valóban megkezdődött a felemelkedés idősza­ka. Többek között ezért is okozott hatalmas csalódást a 2006 júniusában bejelentett költségvetési kiigazítás, majd a nemzetközi pénzügyi válság nyomán bevezetett három megszorító csomag, hiszen ezek azt jelezték, hogy átmeneti javulás után az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikája vég nélkül folytatódhat.

A felzárkózás elmaradását azonban nemcsak a hibás kormányzati döntések idézték elő. A háttérben e téren is egy hosszú távú folyamat húzódik meg, melynek alapját az a már többször említett tény alkotja, hogy az ország félperifériaként tagozódott be a kapitalista világgazdaság hierarchikus és aszimmetrikus rendszerébe. E pozíció kialakulása óta a magyar állam is „hatalmát meglehetősen tudatosan használja arra, hogy javítsa az ország státuszát a termelésszerkezet szempontjából, a felhalmozás dinamikája szempontjából és [korábban – W. Gy.] a katonai erő szempontjából” (Wallerstein 2010, 199). A hosszú távú gazdasági adatok azonban azt mutatják, hogy e pozíción eddig a társadalmi és politikai rendszerváltások sorozata sem tudott változtatni.

1860-ban, hét évvel a polgári fejlődést felgyorsító kiegyezés előtt, hazánkban az egy főre jutó GNP a nyugat-európai átlag 60%-át tet­te ki, s ezzel a középmezőnyben foglalt helyet. Félévszázad múlva, 1913-ban a dualizmus időszakának jelentős mértékű modernizációja ellenére Magyarország csak ezen átlag 55%-át érte el, vagyis valamivel lassabban fejlődött a centrum államainál. (Ez utóbbi adat már a Trianon utáni országterületre vonatkozik.) 1938-ban, a II. világháború előest­éjén Nyugat-Európához viszonyítva ez az arány 54% volt, ami azt jelzi, hogy a felzárkózás a Horthy-korszakban sem bizonyult sikeresnek. Az államszocialista rendszer kádári konszolidációs szakaszában viszont az utolérési stratégia átmenetileg jelentős eredményt ért el; 1973-ban, még az eladósodás előtt, Magyarország a nyugat-európai átlag 82%-ára emelkedett fel. Hosszabb távon azonban ez a fellendülés is látszatnak bizonyult, mivel a rendszerváltásig terjedő periódusban a fejlődési pálya visszatért a szekuláris trendhez. E téren, miként ezt a korábban ismer­tetett adatok is mutatják, az 1989-1990-es fordulat sem hozott változást. 2009-ben hazánk az egy főre jutó GDP-t tekintve az Unió átlagos szintjé­nek 63%-án állt, s az újonnan csatlakozott államok közül Ciprus, Málta, Szlovénia, Csehország és Szlovákia is megelőzte. Mindezen adatok azt bizonyítják, hogy a különféle színezetű pártok és kormányok felzárkózási kísérletei megalapozatlanoknak tűnnek; a modernizáció reálisan csupán azt jelentheti, hogy az ország lépést tart a centrum államok fejlődésével. (Bairoch 1976, 279, 299, 301 és 307; A KSH jelenti 2010/9, 91)

E másfél évszázados folyamatot természetesen nem értékelhetjük egyértelműen kudarcként, hiszen a kapitalista világgazdaság hierarchi­ájában a fel- és lefelé történő mozgás kivételnek számít. Mindazonáltal a félperifériás státusz fennmaradása is jelentős mértékben hozzájárul ahhoz, hogy húsz év után újabb rendszerváltás megy végbe. Tartós pol­gári demokratikus berendezkedések ugyanis az eddigi történelmi tapasz­talatok szerint főként a centrum államokat jellemzik, míg a félperiférián a parlamentáris kormányforma hosszú időn keresztül csak kivételesen marad fenn. Bár az 1970-es évek közepétől az autoriter rezsimek fokozatosan eltűntek, az új intézmények csak azokban az országokban szilárdultak meg, melyekben a gazdasági fejlődés érzékelhető életszín­vonal-emelkedéssel járt együtt s így általánosan elfogadottá váltak a „demokratikus osztályharc” játékszabályai.

A politikai rendszerváltás hátterében, paradox módon, a globalizáció is meghúzódik. A korabeli vélekedésekkel ellentétben a kelet-közép­-európai régió nem a jóléti államok rendszerébe, hanem a globalizált liberálkapitalizmus világába tagozódott be, melyet a transznacionális vállalatok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek uralma s ezzel összefüggésben a nemzeti kormányok gazdaság- és társadalompolitikai funkcióinak szűkülése jellemez. Ellenhatásként nemcsak a periférián és a félperiférián, hanem a centrumban is erősödik a nacionalista és a vallási fundamentalizmus, mely a hagyományos értékekre hivatkozva próbálja útját állni az újabb radikális változásoknak. Fejletlenebb tér­ségekben bázisát elsősorban a nemzeti burzsoázia alkotja, mely egyre kevésbé képes versenyezni a rendkívül tőkeerős és csúcstechnológiát alkalmazó transznacionális vállalatokkal. E társadalmi osztály, gyengébb pozíciója folytán, szemben áll a szabad verseny ideológiájával s pro­tekcionista gazdaságpolitikát, rendkívül alacsony adókat és rendszeres állami megrendeléseket igényel. Emellett a külföldi tőkével s azok hazai képviselőivel szemben olyan nemzeti összefogást követel, mely áthidalja a fennálló konfliktusokat, hangsúlyozva, hogy a hazai vállalkozók sikere a közérdek érvényesülését jelenti.

A második Orbán-kormány is lényegében ezt az irányvonalat követi. E kabinet tevékenységét nem egyszerűen a „felső-középosztály”, a tehetős rétegek támogatása jellemzi, hanem az is, hogy a számukra juttatott kedvezményeket, legalábbis rövid távon, a multinacionális vállalatokra kívánja terhelni. A társasági adóból és a személyi jövedelemadóból származó bevétel 2011-re tervezett 40, illetőleg 28%-os csökkentését a bankadó, valamint az energia- és távközlési szektor, továbbá az áruház­láncok különadója ellentételezi. Emellett a kormány a hazai vállalkozások 3000 milliárd forintos támogatását is kilátásba helyezte, jórészt európai uniós forrásokból.

A nemzeti burzsoázia preferálása két területen, a kiskereskedelem és az agrárium szférájában az átlagosnál is erőteljesebben érvényesülhet. Bár a KDNP elsősorban a családok érdekeire és a templomba járás szükségletére hivatkozva követeli a vasárnapi nyitva tartás tilalmát, a 280 négyzetméternél kisebb alapterületű üzleteket e korlátozás alól mentesítené. A kivétel egyértelműen jelzi, hogy javaslata valójában a multinacionális cégek áruházláncai ellen irányul, a hét legalább egy nap­ján kikapcsolva a tőkeerősebb vállalkozások konkurenciáját. Gazdasági megfontolások húzódnak meg a Fidesz ettől részben eltérő álláspontja mögött is; a vezető kormánypárt e szféra hazai nagytőkései nyomására ellenzi a vasárnapi nyitva tartás általános tilalmát.

Az agrárium területén a kabinet elsődlegesen a gazdakörök által kép­viselt családi gazdaságok pozícióját kívánja erősíteni. Ennek érdekében az elmúlt években kötött földbérleti szerződések felülvizsgálatára készül s az osztatlan, még mindig közös tulajdonban lévő földek kimérését is tervezi. E lépései az egykori kisgazda törekvésekhez hasonlóan a társas vállalkozások ellen irányulnak, feltételezve, hogy azokat napjainkban is főként a pártállami eredetű, ún. nomenklatúra-burzsoázia tagjai irányítják. A vállalkozók e frakciója ellen a Fidesz-KDNP pártszövetség egyébként más területeken is radikálisnak tűnő intézkedéseket tervez, amelyek akár a privatizációs szerződések átfogó felülvizsgálatát is magukba foglalhatják.

A második Orbán-kormány tehát nem egyszerűen klientúrát épít, hanem a nemzeti burzsoáziát képviseli a multinacionális cégekkel és a baloldali hátterűnek vélt vállalkozói körökkel szemben. Hatalmának hosszú távú megszilárdítása érdekében emellett arra törekszik, hogy (hallgatólagos) szövetséget hozzon létre a hazai tőke és a társadalom többi csoportja között, s ezért eddig tartózkodott a megszorításoktól és a strukturális reformok meghirdetésétől. E politikai stratégia a harmadik világ számos országának egykori nemzeti forradalmaira és néhány kormány jelenlegi globalizáció-ellenes fellépésére emlékeztet, melyek a centrum államokkal és a külföldi nagyvállalatokkal szemben vívták gaz­dasági szabadságharcukat, többnyire a hazai és a nemzetközi baloldal támogatásával. (Példaként említhetjük a Szuezi csatorna államosítását és az 1952-es bolíviai forradalmat az ónbárókkal szemben.) Egy ilyen irányvonal ugyanakkor annak elismerését is jelenti, hogy hazánk napja­inkban is a fejletlenebb országok körébe tartozik.

A mostani politikai rendszerváltás és ennek keretében a tradicionális államiság némiképp modernizált formában történő helyreállítása tehát – a liberális gondolkodók vélekedésével ellentétben – nem a rendiség visszatérését, vagy fennmaradását jelenti. A Fidesz-KDNP szövetség által támogatott csoportok ugyanis, akárcsak az egykori keresztény középosz­tály az 1930-as évek végén, a piaci szféra teljes körű birtokbavételére törekszik; alapvetően már nem járadékosként, hanem profitszerzőként kívánja monopolizálni gazdasági uralmát. A második Orbán-kormány ezért nem oly módon cselekszik, mint egykor a két világháború közötti korszak vezető politikusai, hanem úgy, ahogy azok napjainkban, a globalizált liberálkapitalizmus világában tevékenykednének.

 

II.

A tanulmány II. része 2012. január 31. – február 6. közt készült. (A szerk.)

 

Az új politikai rendszer megszilárdulása

Már az új politikai rendszer kialakulásának folyamatában felmerült az a kérdés, hogy egy ilyen anakronisztikus, a tradicionális államiságot némiképp modernizált formában helyreállító, és a nemzeti burzsoázia, illetőleg más társadalmi csoportok szövetségére épülő berendezkedés a XXI. század elején tartósan fennmaradhat-e. Az egyoldalúan a hazai tőkét preferáló kormányzat ugyanis rövid időn belül szembekerülhet a multi- és transznacionális vállalatokkal, valamint a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, melyek érdekeit közvetlenül sérti a nacionalista jellegű gazdaságpolitika. Emellett az ország, uniós tagsága következtében, a brüsszeli intézményekkel is rendszeresen konfliktusba kerülhet, hiszen azok egyik alapvető jelentőségű feladatuknak tekintik a polgári demokra­tikus értékek megőrzését. Végezetül, az új berendezkedés megszilárdu­lásával szemben azt az ellenérvet is felvethetjük, hogy 2010 áprilisában a Fidesz szavazóinak egy része kormány-, s nem rendszerváltásra voksolt, és így hosszabb távon nyilvánvalóan elutasítja az autoriter, neo-horthysta jellegű politikai szisztémát.

Az ellenérvek egyértelmű igazságtartalma dacára a választások óta eltelt egy- és háromnegyed évet inkább az új politikai rendszer megszi­lárdulása jellemezte. Ebben meghatározó szerepet játszott a 2011. április 18-án elfogadott alaptörvény, mely gyökeresen átalakította az alkotmá­nyos jogrendet. E dokumentum preambuluma, a Nemzeti hitvallás, az alkotmány-előkészítő bizottság koncepciójához hasonlóan úgy fogalmaz, hogy Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét a Szent Korona testesíti meg. Bár ezzel összefüggésben nem hivatkozik a misztikus tárgyhoz fűződő tanra, egyértelműen deklarálja, hogy nem ismeri el a történeti alkotmány idegen megszállások miatti felfüggesztését, s érvénytelennek nyilvánítja az 1949-ben elfogadott pártállami (tévesen kommunistának nevezett) alkotmányt. Burkoltan a jogfolytonosság megszakadását is kimondja, hangsúlyozva, hogy 1944. március 19-én az ország elvesztette állami önrendelkezését, mely csak 1990. május 2-án, az első szabadon választott országgyűlés megalakulá­sakor állt helyre. Ily módon ezt az időszakot lényegében kizárja a nemzet történelméből, s a politikai szocializmus alkotmányának érvényteleníté­sével e korszak jogrendjének létezését is megkérdőjelezi.

E felfogás következtében a kétharmados többséggel rendelkező Fidesz-KDNP szövetség nem új alkotmányt, hanem első egységes alaptörvényt fogadott el, hierarchizálva e két kategória egymáshoz való viszonyát. Míg az előbbi a szerves fejlődés során jött létre, s az állami­ság időtlen bázisává vált, az utóbbi az alapelveket konkrét történelmi időszakokra alkalmazza. Ennek megfelelően az alaptörvény deklarálja, hogy „rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni” (Magyarország Alaptörvénye [2011. április 25.] Alapvetés R) cikk (3) bekezdés). Elvileg tehát a nem nevesített vívmányok az előző, polgári demokratikus periódus „láthatatlan” alkotmányának funkcióját veszik át, esetenként biztosítva a tradicionális államiság elsődlegességét a norma­szöveg modern elemeivel szemben.

Múlt és jelen sajátos ütközése leginkább a republikanizmus értékelésé­ben fejeződik ki. Egyfelől az állam elnevezésének megváltoztatása jelzi, hogy az új politikai többség elhatárolódik a demokratikus köztársaság eszmeiségétől, s a történeti alkotmánnyal szembenálló korábbi köztár­saságoktól, másfelől az államforma változatlan marad, s a kormányzati szisztéma is alig módosul. Noha a jogfolytonosság megteremtése elvileg a monarchia restaurálását feltételezi, e lehetőség az alkotmányozás során fel sem merült, hasonlóan az 1934-es osztrák és az 1940-es fran­cia rendszerváltáshoz, melyek során az állam nevéből a „köztársaság” megjelölést eltávolították, a császárságot, illetőleg a királyságot azonban nem állították vissza. Ezt csak részben magyarázza, hogy a legitimisták és a szabad királyválasztók szembenállása a Horthy-korszakban is meg­akadályozta a trón betöltését. Ennél jóval jelentősebb az, hogy a jelenlegi politikai realitások éppúgy kizárják a hazai monarchia restaurálását, mint a balkáni posztszocialista országok dinasztiáinak visszatérését. Ráadásul a modern nyugat-európai parlamentáris királyságokban az uralkodók többnyire csak protokolláris funkciókkal rendelkeznek; a tényleges hatalom a kormányfők kezében összpontosul, ami az Európai Tanács összetételében is kifejeződik.

A realitások kényszere a hatalom forrásának megjelölésében is megnyilvánul. Míg az alkotmány-előkészítő eseti bizottság koncepciója egyszerre deklarálta a nemzet- és népszuverenitás elvét, az alaptörvény egyértelműen az utóbbi mellett foglal állást, mellőzve a politikai nemzet kategóriáját. A történeti alkotmányosság azonban kizárja, hogy a hatalom forrásának a népet jelöljék meg, mint ahogy a királyság köztársasággal való felváltását sem teszi lehetővé. Ugyanakkor az alaptörvény egyér­telműen megteremti a jogi alapokat az ún. kettős állampolgárság meg­adásához, illetőleg a külhoni magyarság választójogának biztosításához; e téren a politikai nemzet kategóriájának mellőzése a Fidesz-KDNP szövetség alapvető érdekeinek érvényesítésével társul.

A restaurációs szándék a közjogi nemzetegyesítésen kívül leginkább a szocialista kísérlet politikusainak felelősségre vonására irányuló tö­rekvésben jelenik meg. A Nemzeti hitvallás elévülhetetlennek nyilvánítja a „kommunista” diktatúrák uralma alatt elkövetett bűnöket, s ezen elv alapján a normaszöveg „nem zárja ki valamely személy büntetőeljárás alá vonását és elítélését olyan cselekményért, amely elkövetése idején a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai szerint bűncselekmény volt” (Magyarország Alaptörvénye [2011. április 25.] Szabadság és felelősség XXVIII. cikk (6) bekezdés). E rendelkezés tehát lehetővé teszi a visszamenőleges hatályú felelősségre vonást, megkerülve azt az alapvető jelentőségű jogállami követelményt, amely szerint „nincs bűncselekmény törvény nélkül”. A 2011. december 30-án elfogadott át­meneti törvény aztán az MSZMP-t és jogelődeit bűnöző szervezeteknek nyilvánítja, hangsúlyozva azt is, hogy e pártok tevékenységéért az MSZP is felelősséggel tartozik. Ily módon az új alkotmányos rend a kollektív bűnösség elvét is magába foglalja, követve a Horthy-kori jogfelfogást, amely a Tanácsköztársaság szervezésében és felépítésében részt vevő egyének cselekedeteit eleve bűnténynek tekintette.

A politikai realitások jegyében egyébként az alaptörvény nemcsak az államformát, hanem lényegében a kormányzati rendszert is érintetlenül hagyja. Míg az előkészítő bizottság koncepciója szerint a köztársasági elnök súlyos bizalomvesztés miatt kialakuló alkotmányos, illetőleg po­litikai válság esetén feloszlathatja az országgyűlést, az alaptörvény az államfőt ilyen hatáskörrel nem ruházza fel. Az új szabályozás azonban mégis lehetőséget biztosít arra, hogy egy Fideszhez kötődő elnök eltá­volítson a hatalomból egy más színezetű kormányt. Az államfő ugyanis feloszlathatja az országgyűlést, ha az az adott év központi költségvetését március 31-ig nem fogadja el, miközben a pénzügyi terv megszavazása a Költségvetési Tanács előzetes hozzájárulását feltételezi. Első közelí­tésben e szabályozás új elemmel bővíti a hatalommegosztás rendszerét, erőteljesen korlátozva a törvényhozás budget-jogát, tényleges funkciója azonban az, hogy akadályozza, netán ellehetetlenítse egy későbbi kormány tevékenységét. A Fidesz ugyanis 2011 elején átalakította a Költségvetési Tanács szervezeti felépítését és összetételét, amiként más független intézmények élére is pártpolitikust, illetőleg hozzá közel álló szakembert állított. Ily módon a jelenlegi időszakban a hatalmi ágak elválasztása csupán az alaptörvényi deklaráció szintjén, formálisan áll fenn, ám a fékek és ellensúlyok rendszere azonnal működésbe lép, mi­helyt a jelenlegi kormányt más színezetű kabinet váltja fel.

Az alaptörvény tehát, a történelmi restaurációk szokásos logikáját követve, felemás módon állítja helyre a hagyományos államiságot, miközben a normaszöveg átértelmezési lehetősége a két világháború közötti időszak további elemeinek visszatérését is biztosíthatja. Múlt és jelen, tradíció és modernitás ellentmondása leginkább az alkotmányozó hatalom legalitásának indoklásában fejeződik ki. Egyfelől a Nemzeti hitvallás érvényteleníti az 1949-es alkotmányt, másfelől viszont a záró rendelkezések szerint „Ezt az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el” (Magyarország Alaptörvénye [2011. április 25.] Záró rendel­kezések 2. pont). E jogszabályhelyek a kétharmados többségen nyugvó alkotmányozó hatalmat deklarálják, amit a történeti alkotmányosság nem ismer, sőt egyik jellegzetessége éppen az, hogy továbbépítése egyszerű törvényekkel ment végbe. Az új jogrend megalapozása tehát érvényte­lennek nyilvánított rendelkezéseken nyugszik, vagyis a folytonosság helyreállításának deklarálása a megszakítottságra épül.

Az alkotmányjogi rendszerváltás 2012. január 1-jén az alap- és az átmeneti törvény, valamint az addig elfogadott sarkalatos törvények ha­tálybalépésével lényegében befejeződött, formálisan is lezárva a III. Köz­társaság történetét. Ez utóbbiak közül a választási törvény – egyfordulós és a győztest is kompenzáló szisztémájával – jelentős mértékben erősíti a Fidesz pozícióját a következő voksolásokon, a pénzügyi stabilitási törvény bebetonozza a magas keresetűeknek kedvező személyi jövede­lemadó-rendszert, az egyházügyi törvény pedig az új kurzus ideológiai igényeinek megfelelően különbséget tesz elismert felekezetek és vallási egyesületek között. Állam és egyház viszonyának rendezésekor egyéb­ként nyíltan is megjelenik a tradicionalitás, hiszen a szabályozás alapelve a kormány szerint is az 1894-es egyházpolitikai reform koncepciójából származik. E sarkalatos törvény egyben azt is jelzi, miként értelmezhetik a modern normaszöveget a történeti alkotmány vívmányaival összhang­ban. Az alaptörvény ugyanis állam és egyház különválasztását deklarálva nem tesz különbséget a vallásfelekezetek között, a sarkalatos törvény viszont – a kategória leszűkítő felfogásával – a modern jogállamisággal szembenálló hierarchiát állít fel.

Az elmúlt egy- és háromnegyed évben az új berendezkedés legfonto­sabb alkotóeleme, a centrális hatalmi erőtér is bizonyos fokig megszilár­dult. Bár 2011 februárjától, a Széll Kálmánt-terv egyes intézkedéseinek kiszivárogtatásától megkezdődött a Fidesz szavazótáborának lassú, ám folyamatos eróziója, a politikai erőviszonyok alig módosultak. A Szonda Ipsos felvételei szerint ugyan az összes megkérdezett között a párt híveinek aránya egy év alatt 34%-ról 16%-ra esett vissza, a többi formáció bázisának terjedelme lényegében változatlan maradt, s így a fiatal demokraták megőrizték előnyüket az ellenzékkel szemben. Az MSZP nem tudott kitörni a 10-14, a Jobbik pedig a 6-10%-os sávból, s az LMP támogatottsága sem lépte át az 5%-ot. A politikai rendszer­váltás tehát nemcsak a pártstruktúra átalakulását, majd az új szerkezet érzékelhető stabilizálódását jelenti, hanem a preferenciák rögzülését, a választói magatartás változékonyságának csaknem teljes megszűnését is. Jelentősebb mérvű átáramlást csak a Fidesz és a Jobbik tábora között figyelhetünk meg, miközben a kormánypárt bázisából távozók túlnyomórészt a bizonytalanok és a passzívak egyre szélesedő körét gyarapítják. Ezért a pártot választó biztos szavazók között a jobboldali pólus támogatottsága jóval kisebb mértékben csökken, mint az összes megkérdezett esetében. Az európai parlamenti, az országgyűlési és az önkormányzati választáson a résztvevők 69-71%-a voksolt a Fidesz-KDNP szövetségre, illetőleg a Jobbikra, és ez az arány 2012 januárjában is csak 61%-ra esett vissza. Emellett, az új szabályozás következtében, a kormánypárt jelenlegi 39%-os támogatottságával is elnyerné a képviselői helyek kétharmadát, amit csupán a demokratikus ellenzéki formációk széles körű összefogása akadályozhatna meg.

Az elmúlt félévben ugyanakkor a pártszerkezet valamelyest módosult, jelezve, hogy az új berendezkedés nem zárja ki a politikai erőtér bizonyos fokú változását. Október 22-én a Gyurcsány Ferenc vezette Demok­ratikus Koalíció platform kivált az MSZP-ből és önálló formációként a mérsékelt szociáldemokraták, a liberálisok és a konzervatív demokra­ták összefogására törekszik. Nyáron bejelentette párttá alakulásának szándékát a 4K! mozgalom, mely új köztársaságot kíván létrehozni, és határozott szociáldemokrata programot hirdet. 2012. január közepén a médiában megjelent az a hír, hogy Bajnai Gordon, a korábbi szakértői kormány miniszterelnöke a Haza és Haladás Alapítvány bázisán pártot alapít, amit azonban az érintett azonnal cáfolt. Január végén Kónya Péter, a Szolidaritás mozgalom egyik társelnöke is felvetette egy új for­máció megalakításának lehetőségét, február 6-án azonban e lépéstől már egyértelműen elzárkózott.

E kezdeményezések azonban eddig nem változtattak azon, hogy az újabb rendszerváltás során létrejött politikai szerkezet jelentősen külön­bözik a nyugat-európai modelltől. Az SZDSZ széthullása, illetőleg Dávid Ibolya kísérletének kudarca óta mind a liberalizmus, mind a modern konzervativizmus hiányzik a hazai politikai spektrumból, míg a szociálde­mokráciától balra álló alakzatok már az 1989-90-es fordulat óta teljesen elszigetelődtek. Ennek hátterében az húzódik meg, hogy a modern kon­zervatív liberalizmus elvei szemben állnak az állam támogatását igénylő nemzeti burzsoázia érdekeivel, a radikális baloldaliság pedig a politikai szocializmus bukása miatt nem jelent perspektívát a munkásság és a rendszerkritikai értelmiség számára. Ilyen strukturális feltételek mellett a Demokratikus Koalíció csak gyenge polgári bázisra támaszkodhat, és a 4K! sem számíthat jelentős nagyságú szavazótáborra.

Érdemi változások az ellenzéki erők összefogása terén sem történtek. 2011 decemberében ugyan az LMP parlamenti frakciójában felerősödött a Fidesz-ellenes szárny, amit jórészt a gyorsított törvényalkotást lehetővé tevő házszabály-módosítás és az egykulcsos személyi jövedelemadó bebetonozása idézett elő, a 2012. január 28-29-ei kongresszus azon­ban nem módosította a párt korábbi irányvonalát. Ily módon a december 23-ai polgári engedetlenségi akció és az aznap meghirdetett „Új ellen­állás” csupán politikai epizódnak bizonyult, s egyedüli következménye a frakcióvezető-váltás volt. E kudarcot jórészt az magyarázza, hogy az LMP tagjai és szavazói között továbbra is többséggel rendelkeznek azok, akik elutasítják az MSZP-vel és a Demokratikus Koalícióval történő együttműködést, feltételezve, hogy hosszabb távon önálló pólusképző erőként léphetnek fel. Az LMP kongresszusi határozata megnehezítheti, sőt ellehetetlenítheti a Demokratikus Ellenzéki Kerekasztal létrejöttét, amit egyébként a Szolidaritás mozgalom éppen a párt december 23-ai tüntetésén hirdetett meg.

Az elmúlt egy évben ugyanakkor a civil szféra gyökeresen átalakult. Még 2011 januárjában létrejött az Egymillióan a Sajtószabadságért (ké­sőbb Egymillióan a Demokráciáért) elnevezésű mozgalom, amit ősszel a szakszervezeti hátterű, többször említett Szolidaritás, decemberben pedig a Tiszta Kezek megszerveződése követett. Ily módon a civil szfé­rában megszűnt a Fidesz-közeli hálózatok túlsúlya, s az intézményesü­lés jellege is módosult; a formális szervezetek mellett a tagság nélküli, ám folyamatosan működő mozgalmak is megjelentek. 2011. március 15-től az új alakzatok jelentős tömegtüntetéseket szerveztek, elhódítva az utcát az azt korábban uraló jobb- és szélsőjobboldaltól. A sorozatos megmozdulások, s különösen a 2012. január 2-ai, az alaptörvény ün­neplése ellen az Operaháznál tartott rendezvény azt a látszatot keltet­ték, hogy a kormánnyal és az új politikai rendszerrel szemben tömeges elégedetlenség alakult ki. Az egymást követő tüntetések résztvevőinek többsége azonban minden alkalommal egy sajátos szubkultúrához, a fővárosi (bal)liberális értelmiséghez tartozott, melynek megmozdulásai a társadalom túlnyomó hányadát nem, vagy alig érintették meg. Mindazo­náltal a Fidesz szükségét érezte annak, hogy visszahódítsa az utcát, a szimbolikus politizálás egyik meghatározó terepét. A 2012. január 21-i, névleg civilek által szervezett legalább 100.000-es (a belügyminisztérium szerint 400.000-es) Békemenet azt sugallta, hogy a többség változatlanul a kormány és az új berendezkedés mögött áll, üzenve a külföldnek is a keresztény nemzeti kurzus szilárdságát. Az esemény fontosságát az is mutatta, hogy a felvonulók a Hősök teréről indultak s a Kossuth térre érkeztek, jelezve a főváros két legfontosabb szimbolikus helyszínének megőrzését, illetőleg visszahódítását.

Az új rendszer harmadik meghatározó eleme, a nacionalista jellegű gazdaság- és külpolitika az elmúlt évben sajátos hullámzáson ment keresztül. A 2011. március 1-én meghirdetett Széll Kálmán-terv tőke- és piacbarát intézkedési javaslatai nemcsak a nemzeti burzsoázia, hanem a multi-és transznacionális vállalatok érdekeit is szolgálták, miközben a csomag a tradíciókra utalva az 1877-78. évi költségvetési kiigazítást előkészítő pénzügyminiszter nevét viselte. A kiadáscsökkentő lépé­sek strukturális reformokat is tartalmaztak, melyeket az országgyűlés 2011 késő őszén fogadott el. Ezek közül legjelentősebbnek a köz- és felsőoktatás rendszerének szerkezeti átalakítását tekinthetjük, melyek egyszerre irányultak a költségvetési egyensúly megteremtésére és egy új keresztény nemzeti középosztály megteremtésére. Az előbbi szfé­rában 16 éves korra szállították le a tankötelezettséget, elhatározták a gimnáziumba járók számának 40%-os csökkentését, s a szakképzésben a kora kapitalista tanoncrendszerhez hasonló szisztémát vezettek be. A felsőoktatás terén 53.000-ről 34.000-re mérsékelték az államilag finan­szírozott helyekre felvehető (új elnevezéssel a teljes állami ösztöndíjban részesülő) hallgatók számát, 15.500 főben jelölték meg a részösztöndí­jasok körét, míg a többiek csak önköltséges képzés keretében végezhetik tanulmányaikat. Ennek összegét radikálisan növelték, aminek negatív hatásait a Diákhitel II. intézményének megteremtésével kívánják ellen­súlyozni. Ily módon valójában széleskörű tandíjrendszert vezettek be, ám e kifejezést, a „megszorításhoz” hasonlóan, nem használják. Emellett a Fidesz kormányzat az oktatásban kiemelt szerepet szán a keresztény nemzeti szellemiségű hazafias, illetőleg családi életre nevelésnek, a tradicionális értékrendre történő szocializációnak, amit az is szimbolizál, hogy nem közoktatási, hanem köznevelési törvényt fogadtak el. E célok megvalósítását is szolgálja az iskolarendszer államosítása, valamint a tanszabadság törvényi korlátok közé szorítása.

Strukturális reformnak tekinthetjük az önkormányzati rendszer gyöke­res átalakítását, az integrált megyei kormányhivatalok létrehozását és az azoknak alárendelt járási hivatalok hálózatának kiépítését is. E téren a tradicionális államiságtól teljesen eltérő intézményrendszert alakítanak ki, mivel a települési önkormányzatoktól teljes mértékben elvonják az államigazgatási feladatokat, a megyék funkciókörét pedig a területfej­lesztésre korlátozzák. Ily módon a hagyományos államberendezkedés egyik legfontosabb elemét, a megyét éppen a múltba forduló Fidesz kormányzat üresíti ki, feltehetően azért, mert a néhai megyék bázisát képező középbirtokos nemesség restaurálását megvalósíthatatlan és vállalhatatlan lépésnek tekinti. Ezt Orbán Viktor szimbolikusan is jelezte, amikor elzárkózott a vármegye megjelölés visszaállításától, hangsú­lyozva, hogy e kategória a társadalom jelentős része számára negatív értéktartalmat hordozhat. Az új önkormányzati és területi államigazgatási struktúra egyébként a magyar történelem egyik legcentralizáltabb szisz­témája, mely a hatósági igazgatás szférájában szinte teljesen kizárja a helyi befolyásolás lehetőségét.

A Széll Kálmán-terv végrehajtása keretében megkezdődött a nyugdíj­rendszer reformja is. 2011 őszén megszüntették a korkedvezményes és korengedményes nyugdíjazást, a már folyósított járadékokat szociális ellátásokká alakították át, elrendelték a rokkantnyugdíjasok jogosultsá­gának felülvizsgálatát, s e lépésekkel összhangban egységes korhatárt vezettek be. A háttérben elindultak az öregségi nyugdíjrendszer megvál­toztatására irányuló munkálatok is, melyek az ún. svéd modell átvételével zárulhatnak. Emellett strukturális reformjellegű lépésként értékelhetjük az egykulcsos személyi jövedelemadó már többször említett bebetonozását, valamint az áfa és a jövedéki adók növelését is, melyek egyaránt azt célozzák, hogy a terheket minél nagyobb mértékben a jövedelmekről a fogyasztásra helyezzék át.

A tőke- és piacbarát intézkedések sorozata átmenetileg megnyugtatta a külföldi befektetőket, akik ezek hatására már kevésbé negatívan ítél­ték meg a kabinet unortodox lépéseit. Növelte a Fidesz-kormány iránti bizalmat az államadósság ellen meghirdetett küzdelem, valamint az az ígéret is, hogy a GDP-arányos költségvetési hiányt tartósan 3% alatt tartják, miközben 2013-ban a különadókat kivezetik, a bankadót pedig megfelezik. E hangulatváltás jelentős mértékben hozzájárult a forint erő­södéséhez és az állampapír-piaci hozam csökkenéséhez, miközben az alaptörvény és a médiaszabályozás miatti külföldi kritikák is mérsékeltebb hangvételűvé váltak. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter 2011. június végi budapesti látogatásán ugyan a demokratikus intézményrendszer védelmére hívta fel a kormány figyelmét, bírálva a média-, és az egyház­ügyi törvényt, illetőleg az igazságszolgáltatás átalakításának módját, éles kritikát azonban a nyilvánosság előtt nem fogalmazott meg.

Ebben az időszakban tehát átmenetileg visszaszorult a nemzeti bur­zsoázia kiemelt támogatása, mely csak 2011 őszén az ún. pláza-törvény elfogadásával folytatódott. E jogszabály öt évig a nemzetgazdasági mi­niszter engedélyéhez köti új szuper- vagy hipermarket építését, kísérletet téve a hazai kereskedők versenyhelyzetének adminisztratív úton történő javítására. Ugyanakkor e törvény az építőipari vállalkozásokat is hátrá­nyosan érinti, melyek termelési értéke már amúgy is radikálisan csökkent az állami és önkormányzati megrendelések tartós visszaesése miatt.

2011 ősze egyébként fordulópontot jelentett az új berendezkedés megszilárdulásának folyamatában. Ez év november elejétől 2012. január közepéig az autoritárius, neo-horthysta politikai rendszer első jelentősebb válságát élte át, amit elsősorban a devizahitelesek helyze­tén könnyítő, ám a bankoknak súlyos veszteséget okozó végtörlesztés intézményének szeptember végén történt bevezetése idézett elő. Míg a bankadó és a különadók kivetését, majd a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítását az Európai Unió még tudomásul vette, a deviza­hitelek rögzített árfolyamon, egy összegben való törlesztését már nem fogadta el. Az Unió vezetői, a hitelminősítők és a külföldi befektetők nemcsak a közvetlen (2012. január végéig 210 milliárd Ft-nyi) veszte­ség miatt reagáltak élesen, hanem azért is, mert ezt az intézkedést a kormány kiszámíthatatlanságának jeleként értékelték. A bizalomvesztés következtében zuhant a forint árfolyama, emelkedtek az állampapír­-piaci hozamok, s radikálisan nőtt az államcsőd elleni biztosítási díj összegét jelző CDS-mutató. Ilyen körülmények között 2011. november 17-én Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter, Orbán Viktor előző napi döntésének megfelelően, bejelentette, hogy a kormány elővigyá­zatossági hitelért az IMF-hez fordul. Ezt követően azonban a hivatalos tárgyalások megkezdése kétségessé vált; a december 13-án hazánkba érkezett valutaalapi delegáció ugyanis a megbeszélések befejezése előtt elutazott az országból, jórészt Olli Rehn uniós pénzügyi biztos fellépésének hatására. Brüsszel elsősorban azért kezdeményezte az előzetes tárgyalások félbeszakítását, mert december 14-én kiderült, hogy a kormány az MNB és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügye­letének összevonására készül, annak érdekében, hogy Simor Andrást, a jegybank elnökét az új szuperszervezet vezetőjének rendelje alá. Az Unió határozott álláspontját feltehetően az is motiválta, hogy a december 8-9-ei csúcstalálkozón Orbán Viktor először elutasította a közös európai fiskális szerződés tervét, majd valószínűleg Angela Merkel német kan­cellár nyomására „talán”-ra módosította álláspontját, hangsúlyozva, hogy e szuverenitáskorlátozó kérdésben csak az országgyűlés dönthet.

December utolsó napjaiban a válságot jelző politikai események fel­gyorsultak. Először Jose Manuel Durao Barroso EB-elnök intézett ma­gánlevelet Orbán Viktorhoz, melyben az átmeneti törvényjavaslat MNB-re vonatkozó rendelkezéseinek visszavonását kérte. Ezt a kormányfő akkor még határozottan elutasította, akárcsak Hillary Clinton üzenetét, mely a média-, az egyházügyi és a bírósági szervezeti törvény felülvizsgálatát kezdeményezte. Közben a mértékadó nyugati sajtó, beleértve a kon­zervatív irányultságú újságokat is, élesen bírálta a kormány politikáját, hangsúlyozva, hogy az a demokrácia és a jogállamiság gyengítésére, netán felszámolására irányul.

Az új berendezkedés gazdasági és politikai válsága 2012 első napjai­ban érte el mélypontját. Január 4-én a bankközi devizapiacon egy euróért már 324 forintot kértek, jóval többet, mint 2009 márciusában, Gyurcsány Ferenc lemondása előtt. Közben Brüsszelben, az Európai Parlament liberális és zöld frakcióinak kezdeményezései alapján, Magyarország uniós szavazati jogának felfüggesztését fontolgatták, amit azonban a néppárti képviselőcsoport elutasított, és rövid habozás után a szocialista és demokrata frakció is elvetett. Bár a csoport helyettes vezetője, Hannes Swoboda január 4-én úgy fogalmazott, hogy „Komolyan meg kell fontol­nunk az EU-ról szóló szerződés 7. cikkelyének [az Európai Tanácsban való szavazati jog felfüggesztésének – W. Gy.] alkalmazását, amennyiben az Orbán-kormány továbbra is semmibe veszi az európai jogszabályokat és alapértékeket”. Egy héttel később a szocialista képviselők „nem tar­tották időszerűnek az Európai Unió alapszerződésének 7. cikke szerinti eljárás megindítását” (S&D 2012, 11-12) Ez utóbbi álláspont felül­kerekedésében meghatározó szerepet játszott az MSZP felső vezetése, mely az LMP-hez hasonlóan elutasította az ország szankcionálását. A széleskörűen elterjedt jobboldali vélekedésekkel ellentétben tehát a hazai ellenzék nem szervezte, hanem inkább tompította a kormányra nehezedő uniós nyomást.

Az árfolyam zuhanását látva a Fidesz azonnal módosította magatar­tását. Fellegi Tamás tárca nélküli miniszter bejelentette, hogy a kormány az IMF-fel és az EU-val gyors megállapodásra törekszik, Orbán Viktor pedig Simor Andrással egyeztetett arról, hogy a jegybank és a kabinet szorosan együttműködik a forint védelme érdekében. E lépések hatására az árfolyam a néhány nappal korábbi szintre erősödött, s a sorozatos le-minősítések ellenére az ország állampapír-piaci pozíciója is javult. Követ­kező állomásként, a várható kötelezettségszegési eljárásokra reagálva, január 17-én Orbán Viktor levelet küldött Barrosonak, melyben jelezte, hogy a kormány kész módosítani a vitatott jogszabályokat. Az EB elnöke egyébként még aznap közölte, hogy a testület három kötelezettség­szegési eljárást indít a jegybank és az adatvédelmi hatóság függetlenségének megsértése, valamint a bírák 62 éves korban történő nyugdíjaztatása miatt. Január 18-án, az Európai Parlament Magyarországgal foglalkozó ülésén Orbán Viktor is felszólalt, s miközben készségesnek mutatkozott a brüsszeli követelések teljesítésére, visszafogott hangvétele ellenére határozottan megvédte az alaptörvényt, s az azon alapuló új berendez­kedést. Bár e tanácskozáson a kormányfő nemcsak a vitatott törvények, hanem az azok mögött meghúzódó szellemiség miatt is éles bírálatokat kapott, bizonyos fokig mégis győztesen került ki a politikai összecsapás­ból. Viszonylagos sikeréhez jelentős mértékben hozzájárultak a néppárti képviselők felszólalásai, s különösen Joseph Daul frakcióvezető beszéde, aki szerint a Fidesz kormány elsöprő sikereket ért el.

Csaknem egy héttel később, január 24-én Barroso és Orbán Viktor brüsszeli tárgyalásán a vitás kérdések egy részében megegyezés szüle­tett. A miniszterelnök elállt az MNB és a PSZÁF összevonásának szándé­kától, s lemondott arról, hogy a kormány tagja a monetáris tanács ülésén részt vehessen, ragaszkodott azonban a jegybanki vezetők eskütételéhez és fizetésük kétmillió forintban történő maximálásához. Ugyanakkor a bírák kötelező nyugdíjba vonulását nem igazságszolgáltatási, hanem a nyugdíjrendszerhez kötődő kérdésnek minősítette, hangsúlyozva, hogy ebben az ügyben a brüsszeli bizottságnak kell kimutatnia a diszkriminatív elemet, s ha ezt megteszi, korrigálják a szabályozást. Hasonló álláspontot foglalt el az adatvédelmi hivatal vezetője esetében is, jelezve, hogy e téren is elfogadják majd Brüsszel javaslatát. Mindezek alapján úgy látta, hogy elhárultak az akadályok az IMF-fel és az EU-val való hiteltárgyalá­sok megkezdése előtt, Barrosoval folytatott megbeszélését pedig nem politikai, hanem jogi eszmecserének ítélte.

Lényegében hasonlóan értékelték az Unió és a kormány kapcsolatfel­vételét, majd álláspontjaik közeledését a külföldi befektetők is. Január 16-án még 312 forintot kértek egy euróért, Orbán Viktor brüsszeli felszó­lalásának napján viszont az árfolyam már 304 forintra javult, a Barrosoval folytatott tárgyalásokat követően pedig lefelé áttörte a 300 forintos határt. A bizalom részleges visszatérését az magyarázza, hogy a befektetők reálisnak, sőt közelinek ítélik a hitel-megállapodást, s ennek alapján ki­zárják az államcsőd lehetőségét. Ezzel egyidejűleg a mértékadó nyugati politikusok és sajtóorgánumok nyomása is enyhült, amihez a sikeres Békemenet is hozzájárult.

Az új berendezkedés első válságából a (bal)liberális média egy része, sőt néhány szocialista politikus is azt a következtetést vonta le, hogy 2012. március végére, április elejére államcsőd következhet be, figyel­men kívül hagyva a csaknem 36 milliárd eurós valutatartalékot. E nézetek képviselői azt sem zárták ki, hogy előrehozott választásokat írnak ki (ennek feltételezett időpontjaként 2012. március 18-át jelölték meg) és/ vagy Orbán Viktort a miniszterelnöki tisztségben Varga Mihály vagy más fiatal demokrata politikus váltja fel, netán szakértői kormány alakul. E vé­lekedések azon alapultak, hogy az Unió kétségtelenül szerepet játszott a Papandreu, illetőleg a Berlusconi kabinet megbuktatásában, feltételezve, hogy e megoldást Magyarország esetében is alkalmazhatják. Az Unió azonban nem kívánja a jelenleg is erős támogatottsággal rendelkező Orbán-kormányt eltávolítani, hanem csupán arra törekszik, hogy az tartsa be az uniós jogszabályokat, illetőleg politikai tevékenysége során az európai értékeket kövesse. E magatartást egyrészt az magyarázza, hogy az Európai Parlamentben relatív többséggel rendelkező Néppárt kritikai megjegyzései ellenére szolidáris tagszervezetével, másrészt Görögországgal és Olaszországgal ellentétben hazánkban a különböző politikai oldalak közötti minimális konszenzus is hiányzik, s emellett kifelé a Fidesz-KDNP pártszövetség teljesen egységesnek mutatkozik. Óvakodnak a határozottabb fellépéstől a brüsszeli intézmények azért is, mert tartanak attól, hogy folyamatos nyomásgyakorlásukkal tovább erősítik a nacionalizmust és az euro-szkepticizmust, elősegítve a Jobbik hatalomra kerülését.

A történelmi tapasztalatok szerint az új politikai rendszer által túlélt első válság jelentős mértékben hozzájárul annak megszilárdulásához. A ki­egyezést követően a dualizmus akkor stabilizálódott, amikor 1871-ben az osztrák Hohenwart-kormány cseh orientációjú trialista kísérlete kudarcot vallott. Horthy Miklós keresztény nemzeti berendezkedésének életképes­ségét az 1921-ben lezajlott két királypuccs meghiúsulása bizonyította, ami aztán utat nyitott a bethleni konszolidáció számára. Ugyanakkor az új berendezkedések politikai ellenfelei e válságokat szükségszerűen a közeli bukás előjeleként értékelik, csak a krízis elmúltát követően ismerik fel a szisztéma stabilizálódását.

Az alkotmányjogi rendszerváltás lezárulása, a politikai spektrum vi­szonylagos mozdulatlansága és az első válság túlélése egyaránt azt jelzi, hogy a neo-horthysta jellegű politikai berendezkedés megszilárdul, s 2014-ig, esetleg 2018-ig nagy valószínűséggel fennmarad. Ez nem jelenti azt, hogy nem kerül sor korrekciókra, vagy miként Lázár János fideszes frakcióvezető február 6.-án a berlini nagykövetségen tartott előadásában fogalmazott, a hibák kijavítására, amely hibák, véleménye szerint, fő­ként a nemzetközi erőtér jelentőségének alábecsülésében nyilvánultak meg. Az elmúlt hónapok eseményei egyben azt is megmutatták, hogy e politikai rendszert csak a magyar társadalom többségének akarata vált­hatja le. Az államszocializmusból, majd a polgári demokráciából történő tömeges kiábrándulás után azonban ez csak akkor következhet be, ha az új berendezkedés a társadalmi lét valamennyi szférájában tartósan kudarcot vall.

Hivatkozott irodalom

A KSH jelenti, 2010/9

Bairoch, Paul 1976: Europe's Gross National Product. Journal of European Economic History, No 2.

Lipset, Seymour Martin 1995: Homo politicus. A politika társadalmi alapjai. Bu­dapest, Osiris Kiadó

Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.)

S&D 2012: S&D Magyar Szocialista Párt Európai Parlamenti Delegáció, Hírlevél 2012. január 9. – január 22.

Wallerstein, Immanuel 2010: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Budapest, L'Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány

Krausz Tamás:

Az, hogy az elmúlt két esztendőben mi történt Magyarországon és milyen rendszer jött létre, nézetem szerint az Orbán-kormány két évének keretei között nem elemezhető. Vissza kell térnünk a rendszerváltáshoz, hiszen már akkor nagyon naivnak kellett lenniük azoknak a szerzőknek, akik az új rendszer kialakulásának alapjait '89-ben legalább nagy vonalakban nem látták előre. Ezt maga Orbán Viktor is érzékelte, amit egy személyes momentummal tudnék illusztrálni. 1993-ban írtam Orbán Viktorról egy cikket a Népszabadság vidéki lapjaiba – más politikusokról is, de többek közt róla -, s egyedül ő jelentett föl, és két pert indított ellenem az ügy kapcsán. A cikk több pontját is följelentette, de az első mondat volt igazán kriminális számára, amelyben idéztem Bill Lomaxet, aki azt mondta, hogy Magyarországon egyetlen olyan politikus van – ezt Bill valamikor 1990-ben vagy 91-ben mondta-, aki alkatilag is hajlik a diktatórikus politizálás meghonosítására. Nos, mindegy, hogy a per miképpen dőlt el, világos volt, hogy a tekintélyuralmi struktúrák kialakulása mint problematika benne volt már akkor is a levegőben.

Első tézisem ezért az, hogy a napjainkra megszilárdulni látszó tekin­télyelvű rendszer gyökerei már az 1989-es rendszerváltásban benne rejlettek. Tehát főképpen azok a ma is naivnak tetsző vagy magukat an­nak mutató liberális vagy szocial(ista)-liberális szerzők, akik mindenféle demokratikus álmokat kergettek, és azzal szédítették Magyarországon a lakosságot, hogy itt egy nyugat-európai típusú polgári demokrácia ho­nosulhat meg, tulajdonképpen szellemi kártyavárat építettek föl, amely napjainkban már csak a vakok számára nem omlott össze. Mélységes történelmi okok folytán ugyanis lehetetlen a polgári demokrácia nyugati típusának megteremtése Magyarországon. Nincs az az exportja ennek az intézményrendszernek, ami oda vezet el, ahova a nyugat-európai fejlődés sok évszázad alapján eljutott.

A második tézis, hogy ha a történeti összefüggésből nem ragadható ki az Orbán-rendszer, akkor nem lehet kiragadni a kelet-európai régióból sem. Ugyanis mindaz, ami Magyarországon lejátszódik, nemcsak Ma­gyarországon játszódik le, hanem így vagy úgy csaknem egész Kelet­-Európában. Tehát Magyarország nem valami különleges pályát fut be, még akkor sem, ha politikai értelemben jelenleg Magyarország Európa talán legreakciósabb sarka, noha nem hiszem, hogy a balti államok vagy Lengyelország sokkal kedvezőbb helyzetben lennének. Magyarországon sem csak 2/3-a van a jobboldalnak, hanem jóval több, nyolcvan-valahány a Jobbikkal együtt. Ha mindezt beillesztjük ebbe a kelet-európai össze­függésbe és a válságba, akkor sok minden érthetővé válik.

Harmadszor, egyfelől a gazdasági világválság körülményei között, másfelől pedig a Mészáros István által leírt kapitalizmus, tőkerendszer strukturális válságának feltételrendszerében nem is nagyon lehetséges Kelet-Európában kikerülni a tekintélyuralom kibontakozását: Putyin, Lukasenko, Orbán, Fico… és tovább mehetnénk Románia irányába. A félperifériás kelet-európai kapitalizmus liberális menedzselése tehát nem lehet tartós és sikeres. Lehet utalni arra, hogy Csehország és Szlovénia másféle utat reprezentálhat, de ez Kelet-Európának az a nyugati része, amelyik már nagyon közel van – itt nem tudok történeti okokba belemenni – a nyugat-európai fejlődéshez. A magyar rendszer alapja, hogy a jobbol­dali nacionalista politikai hatalmi centrum a maga „hűbéres” támogatóival gyakorlatilag leválthatatlanná válik demokratikus választások útján. Én egyelőre sehol sem látom azokat a politikai erőket Kelet-Európában, amelyek képesek lennének Moszkvától Budapestig széles társadalmi mozgalmak útján, egy újfajta demokrácia megteremtése útján elzavarni a mostani uralkodó kasztot. Elvben, persze, ezt nem lehet kizárni. Mégis látni kell, hogy van egy központi nagy párt, amelyik ellenőriz mindent, a sajtót, az igazságszolgáltatást, a legkülönbözőbb állami vállalatokon keresztül óriási gazdasági és médiahatalommal rendelkezik, ellenőrzi a civil társadalom szinte egészét, a létező összes pártot a kis pártok pozíci­ójába tudja szorítani, úgy, ahogy az tulajdonképpen a Horthy-rendszerben is volt. Még a választási kerületek határait is átszabta. Magyarországon természetesen a Horthy-rendszernek a kulturális-ideológiai feltételei azok, amelyek nagyon meghatározóak, még szociálisan is jelen van a Horthy-rendszer számos eleme. Az „új” keresztény nemzeti hatalmi elit mélyen beágyazott a magyar történelembe: a leszármazottak szintjén is követhető ez, a kultúra szintjén is követhető ez az egész kisnemesi, agyalágyult, befelé forduló nacionalizmus, az etnonacionalista uram­bátyám világ, a korrupció stb. Ezzel függ össze ez az új rasszizmus, ami az egész magyar társadalmat tényleg elborította, hiszen a sokféle ellentmondás bűnbak állítására készteti a lesüllyedéstől rettegő alsó rétegeket és a középrétegek bizonyos csoportjait is. Ennek egyik ideo­lógiai vetülete a régi, tradicionális magyar nacionalizmus restaurálása, egészen a II. világháború folyamán fasizálódott magyar hadseregek mai heroizálásáig. Rokon jelenség ez a balti országokban végbemenő hasonló folyamatokkal.

Utolsó gondolat, negyedszer: a gazdasági szisztéma. Orbán és egész rendszere lényegében – minden látszat ellenére – megfelel a multinacio­nális pénzügyi intézményeknek és a nemzetközi tőkés szervezeteknek, hiszen teljesíti azok alapvető elvárásait. A Nyugat-ellenes populista kuruckodás befelé, a társadalmi bázisnak szól. Miközben jól eljátszik belső politikai okokból ezzel a kuruckodó, nemzeti felszabadító zagyválással, jól felfogott hatalmi törekvéseinek megfelelően mindenben kiszolgálja az EU és az IMF pénzügyi érdekeit. A nyugati elvárásokkal kapcsolatos feladatot tulajdonképpen jobban ellátja, mint korábban az MSZP és az SZDSZ, hiszen képes féken tartani a lakossági elégedetlenséget, miközben sikeresen lerombolja a megmaradt kis számú szociális vív­mányt. Tehát nemhogy rendszeridegen, nagyon is rendszer-immanens a mai Kelet-Európában ez a jobboldali és szélsőjobboldali rezsim, nem véletlen, hogy egész Kelet-Európában rokonszenvet keltett Orbán a helyi hatalmi elitek körében. Az Orbán-rendszer történelmi gyökerei sokkal mélyebbek, mint amit a liberalizmus Magyarországon produkált, társa­dalmi hátterét tekintve mindenképpen. Csak hát mi hagytuk magunkat félrevezetni nagyon sokáig azáltal, hogy nem vettünk tudomást a lényeg­ről: Magyarországon az Orbán-rendszert a megelőző nyolc év és az azt megelőző tizenkét év hívta életre. Tehát mind gazdasági, mind szociális és ideológiai-kulturális téren a szociálliberális politika jelentős mértékben hozzájárult az Orbán-rendszer létrejöttéhez. Anélkül történt ez, hogy a neoliberális gazdaságpolitikával szemben akár csak egyetlen épkézláb ötletet meg tudtak volna fogalmazni. Ennyiben a Gyurcsány-féle MSZP vezetésnek, az SZDSZ-nek, a koalíciós kormánynak a tekintélyuralmi szisztéma kialakulásában történelmi felelőssége van.

Bartha Eszter:

Én a munkásság kutatásával foglalkoztam az államszocializmus idején és a rendszerváltás után; két egykori szocialista mintavállalat, a jénai Carl Zeiss és a győri Rába példáját vizsgáltam. Az alábbiakban három tézist szeretnék aláhúzni, amelyek segíthetnek bennünket abban, hogy kijelöljük a munkásság helyét a két ország újkapitalista társadalmaiban, és rámutassunk a helyi jellegzetességekre.

Az első az, hogy míg Jénában létezett egy komoly munkáskultúra és „törzsökös” munkásság, amelynek kinevelését a gyár nagylelkű szociálpolitikája is segítette, addig a Rábában a munkásság harmada volt bejáró, és jórészt paraszti származású. A magyar szakirodalomban Andorka Rudolf és Kemény István kutatásai is megmutatták, hogy a második világháború után a magyar munkásság jelentős részben a pa­rasztságból nyert utánpótlást, és ennél a csoportnál a döntően paraszti kultúra és lakóhely a gyári munka mellett is fennmaradt, sőt, a háztájinak köszönhetően elterjedt volt a munkás-paraszt életforma.

Az életforma, kultúra, gondolkodás különbségeihez hozzáteszem a régió gazdasági-kulturális elmaradottságát, amelyet az államszocialista időszak egyenlősítő politikája sem tudott felszámolni. Ennek érzékel­tetésére egy jellegzetes adat: 1974-ben a Zeiss férfi munkásainak 6 százaléka volt szakképzetlen; a Rába-gyár kimutatásai szerint 1975-ben a teljes munkaerő egynegyede nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. Ugyanilyen eltéréseket találunk akkor, ha a nők egyenjogúsí­tásának eredményeit vizsgáljuk az oktatásban és a politikában. Ha arra gondolunk, hogy a posztindusztriális társadalmakban a szakképzetlen segédmunkát egyre inkább a gépek helyettesítik, és a tudásjavak kerül­nek előtérbe a munkaerőpiacon, akkor ezek az adatok már 1989 előtt figyelmeztethettek volna a posztindusztriális átmenet nehézségeire, amelyet a rendszerváltás eufórikus hangulatában csak kevesen akartak tudomásul venni.

A második tézis, hogy miközben az állampárt mind az NDK-ban, mind pedig Magyarországon az ún. életszínvonal-politikával igyekezett „koop­tálni” a munkásosztályt a rendszerbe, Magyarországon az így kialakított materialista gondolkodásmód döntően fennmaradt, míg Kelet-Németor­szágban megfigyelhetünk egyfajta elmozdulást a posztmateriális értékek felé. Ezt a különbséget az életszínvonal szubjektív megítélésében is lemérhetjük: az anyagi világban a németek döntő többsége javulásról számolt be: a dolgozók anyagilag gyarapodtak, a munkanélküliek a szolgáltatások terén vették észre elsősorban a fejlődést. Nem így a ma­gyarok, akik döntően stagnáló vagy romló életszínvonalról számoltak be az interjúkban. A Kádár-korszak fő pozitívumai között szerepelt a kiszá­míthatóság és az életszínvonal: a rendszerben ugyan nem voltak nagy perspektívák, de abban mindenki egyetértett, hogy akkor a „kisember” is boldogulhatott. Az interjúalanyok egyöntetűen úgy gondolták, hogy a munkásság volt a rendszerváltás nagy vesztese: szemben a németekkel, a többség nem a társadalmi hierarchiák szigorodását, hanem az anyagi lesüllyedést fájlalta a legjobban. Miközben a németek szemében utólag sem növelte meg a honeckeri állam vonzerejét a kormány által garantált életszínvonal, addig Magyarországon a munkások többsége továbbra is aszerint mérte le a kormányok teljesítményét, hogy mennyire tudják növelni az életszínvonalat. Ezért nem véletlen, hogy sokan – főleg a falvakban élő családanyák – a diktatúra ellenére is inkább választották volna a Kádár-rendszert, mint az újkapitalizmust.

A harmadik tézis, hogy a keletnémetek általában pozitívabban ítélték meg az új demokráciát, mint a magyarok. A rendszerváltást illetően egy­értelmű a kép: senki sem bánta meg, hogy jött a Wende (rendszerváltás), sem az egykori párttagok, sem pedig azok a mérnökök, műszaki rajzolók és könyvelők, akik ideiglenesen vagy akár tartósan is munkanélkülivé váltak az új rendszerben. A magyarok többsége nem vállalt közösséget a rendszerváltással (igaz, a kommunistákkal sem!), és általában megfigyel­hető volt egy igen erős ressentiment (ellenérzés) azokkal a csoportokkal szemben, akik a munkások véleménye szerint a rendszerváltás óta nemcsak elkülönültek a dolgozó emberektől, hanem aránytalanul nagy mértékben profitáltak a nép tulajdonának kiárusításából és az új rend­szerből. Ide sorolták a volt pártkádereket, az értelmiséget és a kialakuló új magántulajdonosi osztályt. A privatizációt kivétel nélkül mind nagyon negatívan ítélték meg a megszólalók: a Rába privatizációját a munkások úgy írták le, hogy a vezetők „szétlopták” a gyárat, de ugyanezt gondolták a többi állami vállalat magánosításáról is. A külföldi tulajdonosokkal szem­beni bizalmatlanságot fokozta, hogy a munkások szerint a külföldi cégek csak a magyar piacokat akarták megszerezni, és leépítették a magyar termelést, vagy pedig bezárták a gyárakat. De a multinacionális vállala­tokról is megvolt a munkások véleménye: kivitték a profitot az országból és kizsákmányolták a magyar munkaerőt. Ezek után nem meglepő, hogy a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, amelynek ők csak a hátrányait érzékelték: a vállalat leépült, a munkáslétszám az ötödére zsugorodott, elveszett a gyár régi presztízse, amit a betelepülő Audi még jobban kihangsúlyozott, és visszaesett a munkások életszínvo­nala. Tovább fokozta a ressentiment-t az új elit „hivalkodó fogyasztása”: nagyon sokan elmondták, hogy régen, a szocializmus idején a vezetők és a munkások között nem voltak akkora anyagi különbségek, mint az új rendszerben.

A magyar munkások körében tehát erős kételyek fogalmazódtak meg mind a rendszerváltással, mind pedig az új demokráciával kapcsolatban. Ezek a kételyek azonban nem egy általános rendszerkritika irányába mutattak, hanem inkább egy sajátos magyar út preferálásába, ahol az állam valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszik egyfelől a multinacio­nális vállalatok és a hazai termelők, másfelől pedig a munkásság és a tőkések érdekei között. Több oka is lehet annak, hogy a magyar politikai baloldal miért nem tudott profitálni ezekből a kételyekből. A német és a magyar mentalitás különbségei mellett érdemes rámutatni a baloldali nyil­vánosság hiányára; elgondolkoztató, hogy még az elkötelezett baloldali szavazók is azt mondták, hogy egyetlen párt sem tekinti feladatának, hogy felvállalja a munkások érdekképviseletét. A munkásosztály látvá­nyos kirekesztődése a politikából, és az érdekvédelem gyengesége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a többség csak az államban reménykedett, amely hitük (vagy reményeik) szerint osztályok felett áll, és mint ilyen, tesz valamit a „kisemberekért”.

Az eredmények segítenek megmagyarázni a Kádár-korszak ambiva­lens megítélését. Az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kormányzás utáni vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával, ahogyan azt sok interjúban is megfigyelhettük. Míg a németek azonosultak a Wendével, és még a tartós munkanélküliek sem kívánkoztak vissza a honeckeri „munkásállamba”, addig a magyarok között csak kevesen voltak olyanok, akik úgy érezték, hogy profitáltak a rendszerváltásból és az új demokráciából. A negatív tapasztalatok hatására Magyarországon a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, és a nagyobb és erősebb államban, illetve egy sajátos magyar út preferálásában vélték megtalálni a perifériás fejlődés ellenszerét. A keletnémetek sikeresebb integrációját a kapitalista világgazdaságba tehát egy mentalitásváltozás is kísérte, amit a magyar esetben kevésbé lehet kimutatni.

Ugyanakkor fontos hasonlóságnak tartom, hogy a szakszervezeti és munkásmozgalom helyzetéről egyformán pesszimistán nyilatkoz­tak az interjúalanyok. A magyarok a nagyüzemek megszűnésével és a szakszervezeti mozgalom szándékos szétverésével magyarázták a munkástiltakozás hiányát. A németek úgy vélekedtek, hogy a munkahe­lyen az emberek atomizáltak, magányos harcosok, és mindenkit csak az foglalkoztat, hogyan tartsa meg a munkahelyét. Abban megegyez­tek a vélemények, hogy általában meggyengült az érdekképviselet. A munkások egyik mintában sem vártak az elkövetkező években jelentős társadalmi változásokat; a mindennapok mikrovilágával kapcsolatban azonban sokan kifejezték, hogy nagyobb közösségi életre lenne igényük, mint ami a magányos harcosoknak megadatik.

Esettanulmányaim megerősítik Szalai Erzsébetnek azt a tézisét, hogy a hazai munkások eltérő módon integrálódnak a gazdaságba. Szalai megkülönbözteti a hazai szektorban, jobbára lemaradt infrastruktúrá­ban dolgozó, „buheráló” munkásokat a multinacionális vállalatok jobban fizetett alkalmazottaitól. Ugyanakkor hangsúlyozza a munkásság erősen differenciált jellegét és a hazai szakszervezetek gyengeségét, mint két olyan faktort, ami jelentősen megnehezíti a munkásság „tudatos” osz­tályformálódását. Ferge Zsuzsa beemeli a munkásosztályt a mai magyar társadalmi struktúrába, azzal a megjegyzéssel, hogy a munkásokat „kakukktojásnak” tekinti a hierarchiában. Az alsó, felső, illetve a közép­osztályba való tartozás ugyanis egyértelműen kijelöl egy társadalmi hely­zetet, míg a „munkás” besorolás sokak számára egyaránt jelentheti mind az alsó-, mind pedig a középosztályba való tartozást. Ferge – Szalaihoz hasonlóan – a munkástudat fragmentáló­dásáról beszél.

Mi következik mindebből a mai munkásságra nézve? Egyrészt az, hogy kiszolgáltatott helyzetben van, gyakran feketén alkalmazzák, és a nagy ipari tartaléksereg megléte miatt nem áll módjában tiltakozni. Érdemes itt hangsúlyozni, hogy Magyarországon kirívóan alacsony a foglalkoz­tatottság: míg Németországban 2009-ben a 15-64 éves népesség 71%-át foglalkoztatták, addig Magyarországon a foglalkoztatottak aránya 55%. Ferge Zsuzsa több mint egymillió munkahely el­vesztéséről beszél, Mark Pittaway becslése szerint pedig 2008-ban 23%-kal kevesebb munkahely volt az országban, mint 1989-ben. Az általam meginterjúvolt magyar munkások számára az anyagi biztonság elvesztése, illetve a relatív (vagy nem is annyira relatív) elszegényedés volt a rendszerváltás legfájdalmasabb tapasztalata, míg a németeknél a munkanélküliség. A magyar esethez idézném Ferge Zsuzsa hangsúlyo­zottan bizonytalan becsléseit, aki 45-50%-ra teszi a rendszerváltás veszteseinek arányát, 30-35% helyzete nem javult, de nem is romlott az elmúlt húsz év folyamán, és végül a nyertesek aránya 20-25% lehet. Ami nagyon elgondolkoztató, az a szegénység „tartóssá­ga”: Ferge egy 3.000 fős panelvizsgálata alapján azok, akik 1992-ben sze­gények voltak, többségükben (60 százalék) azok is maradtak tizenöt év után, és csak 7%-nak sikerült jobb módba kerülnie. Ezek nagyon elszomorító adatok, és megerősítik azokat a feltételezéseket, amelyek szerint Magyarország társadalmi értelemben egyre jobban bezáródik.

Másrészt, és ezt is érdemes aláhúzni, a rendszerváltás keletnémet és magyar munkástapasztalatának volt egy közös mozzanata: az emberi kapcsolatok dimenziója. Az új rendszerben az emberi kapcsolatok vál­tozására egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok. A német életút-történetekből az derül ki, hogy náluk az individualizáció is erősebben érvényesült, mint a magyaroknál. A kiindulási helyzet is különbözött, hiszen az NDK egy jóval kollektivistább szocializmust próbált megvalósítani, mint a piac kiszélesítésével kísérletező Magyarország. Az, hogy a technikai fejlődés feleslegessé teszi az emberek egy részét, mélyen benne volt a német köztudatban, mint ahogyan az is, hogy az új rendszerben jóval kiélezettebb verseny folyik a munkahelyekért, mint a régiben. Ennek következménye a társadalomban lezajlott nagyfokú individualizáció, a régi közösségi szellem eltűnése a munkahelyekről, a „riválisok” kiszorítása a jó munkahelyi pozíciókból, a magánjellegű kapcsolatok háttérbe szorulása a munkatársak között, a kíméletlen versengés, az információk eltitkolása a másik elől (nehogy ő húzzon hasznot belőle) és a bezárkózás. A német interjúalanyok többsége egyenesen „magányos harcosokról” beszélt. Mind a keletnémetek, mind pedig a magyarok hiányolták a régi munkahelyi kollektívákat és azt a közösségi szellemet, amelyik megvolt a szocializmus idején. Az interjú­alanyok mindkét mintában elmondták, hogy a régi rendszerben máshogy viszonyultak egymáshoz az emberek: közösségibb volt a gondolkodás, kevésbé a haszon, a társadalmi hierarchia és az érdek irányította a tár­sas érintkezést, és egyértelműen jobbak voltak az emberi kapcsolatok. A régi munkahelyi közösségek megszűnésére tehát egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok – nem véletlen, hogy ezen a közösségi talajon fogalmazódott meg a magyar és a német munkások körében a leginkább azonos antikapitalista kritika.

Ebből a kritikából sok minden következik. Az osztályfogalom – ennek igen hosszú a története, itt csak érinthetem – mára kiszorult a magyar közbeszédből és az emberek többségének tudatából. Ezért, amikor védelmet keresnek a globális kapitalizmussal szemben, amely tönkre­tette vagy megvásárolta gyáraikat, a „nép tulajdonát”, és fájdalmasan szembesítette őket az új, és a Kádár-korszakhoz képest sokkal nagyobb mértékű anyagi, társadalmi és kulturális egyenlőtlenségekkel, csak egy elképzelt közösségre hagyatkozhatnak. Egy József Attila idézettel szeretném lezárni ezt a gondolatot: „Retteg a szegénytől a gazdag/ s a gazdagtól fél a szegény./ Fortélyos félelem igazgat/ minket s nem csaló­ka remény.” A magyar interjúk tükrében e sorok fájdalmasan aktuálisak; noha a költőnek nem adatott meg, hogy megismerje a posztindusztriális (posztfordista) kapitalizmust, amit Boltanski és Chiapello a kapitalizmus harmadik szellemének nevez.

Földes György:

Én úgy értelmeztem a feladatot, hogy próbáljunk meg eltérni a szokásos politikai értékeléstől, és megnézni a társadalmi-gazdasági hátterét annak, ami most történik. Nem pusztán a gazdasági konjunktúrára gondolok, tehát nem arra, hogy éppen hol áll a GDP-termelés Magyarországon. Nem ezt értem gazdaságon.

Próbáljunk föltenni néhány olyan kérdést ebben a történelmi helyzet­ben, amely segíti az újragondolást a baloldal számára. Ne azt ismétel­gessük, hogy a jobboldaliak, illetve a liberálisok miként rontották el a rendszerváltást, és vitték rossz útra az országot, hanem az újragondo­lásba önkritikai elemeket is bele kellene vinni, illetőleg másfajta megkö­zelítéseket is érdemes lenne fölvetni. Meghívásomat így értelmezem, s köszönöm szépen az Eszmélet szerkesztőségének.

Az első kérdésem az lenne, hogy mi a társadalmi háttere ennek a mos­tani jobboldali kurzusnak. Első tételem az, hogy a magyar középosztály megosztottsága az egyik ok, amit a rendszerváltás élezett ki és vitt vég­letekig. Van a magyar középosztálynak egy városias, a modernizációra, a demokráciára, a liberális értékekre, a baloldali értékekre nyitott része, amely valamennyire a polgári egzisztenciának is birtokában van. Polgári egzisztencián azt értem, hogy a saját életfeltételeit, fogyasztási szük­ségleteit a saját forrásaiból képes fedezni. E középosztály másik része egy vidékies, döntően az önkormányzati és állami kapcsolati rendszerre támaszkodó, vállalkozói és értelmiségi, kispolgári csoport. A köztük lévő nyilvánvaló kulturális választóvonal gazdaságilag is újraértelmeződött az elmúlt 20 évben. A közöttük meglévő ellentétek a globalizációba felülről bekapcsolódott gazdaság, a külföldi tőke beáramlása, illetőleg az Európai Unióba integrált Magyarország kapcsán nemhogy nem eny­hültek, hanem még tovább élesedtek. Úgy is mondhatnám, hogy a késő Kádár-kori elit, amelyik megtalálta az MSZP-ben és az SZDSZ-ben a politikai érdekvédelmét a rendszerváltás után, nagyjából két évtizeden keresztül uralni tudta a magyarországi történéseket, de a gazdasági válság, illetőleg – amire majd kitérek – a rendszerkorrekció elmaradása okán ezt a képességét elveszítette. Ezt tartom az első nagyon-nagyon fontos elemnek.

Meg kell mondani, hogy közben a kádári nép is elfogyott ez alatt a 20 év alatt. Népen azt a társadalmi csoportot értem, amely alapvetően rá van utalva az állam védelmére, az állami juttatásokra, a szolgáltatásokra, ugyanakkor azonban nem vesz részt a közhatalom gyakorlásában. Ez a csoport az elmúlt 20 évben, alapvetően 2010-ig, kis megszakításokkal mindig arra a politikai erőre szavazott, amely a nagyobb biztonságot ígérte. Ha ezt a folyamatot végigkísérjük, ebből a társadalmi csoportból szép számmal kerültek ki vesztesek, de a középosztálynak is megvannak a maga vesztesei. Azok a harcok, amelyek a tulajdonért, a hatalomért, a média fölötti ellenőrzésért folytak e között a két társadalmi csoport között, 2010-ig jobbára a baloldali-liberális beállítottságú csoportok javára dőltek el. De ahogy a kádári középosztály elfogyott, átalakult, úgy a kádári nép is elfogyóban van, átalakul. Nem azt gondolom, hogy demográfiai és tör­téneti-kulturális okok miatt, hanem azért, mert a baloldal elveszítette azt a képességét, hogy ezt a tömeget meg tudja szólítani, és ez áll annak a folyamatnak a hátterében, ami a mai jobboldali tekintélyuralmi rendszer­hez elvezetett. Ez a társadalmi csoport, látva a nép jelentős, politikailag érzékeny része, a baloldali-liberális stb. kötődésű középosztály elgyengü­lését, újraalkotta a szövetségét, és 2010-ben a jobboldali középosztállyal kötött szövetséget. Ez lenne a társadalmi háttér egyik vetülete.

A másik társadalmi vetület, amit – úgy tűnik – a baloldalon nagyon nehéz tudomásul vennünk, az, hogy miután a „népet” megfosztották a kulturális tőkétől, megfosztották az önálló érdekképviseleti lehetőségek jó részétől, ez a „nép” most a saját emancipációs lehetőségeit – vagy egyszerűbben fogalmazva, a védelmi lehetőségeit – alapvetően csak a nemzeti közösségben véli fölfedezni. Mégpedig nem azért, mert horthysta múltja van – ezzel gyökeresen nem értek egyet -, hanem azért, mert bebocsátását az állami védelembe, abba a vélt vagy valóságos politikai közösségbe, amely az ő egzisztenciáját védené, biztosítaná, a nemzeti ideológia segítségével próbálja megoldani. Miután a baloldalnak és a liberális csoportnak a nép ezen része számára évek óta nincs lényeges mondanivalója, e szegmens a nemzetben találta meg magának azt az ideológiát, azt a kötődési rendszert, amivel beemelheti magát a közös­ségbe, vagy legalábbis ellensúlyozhatja a kiszorítására és a társadalom­ból való kizárására törekvő tendenciát.

A második tétel, amit kifejtenék a társadalmi háttér mellett, az a lélek­tani háttere ennek a mai uralomnak, ami persze szorosan összefügg az előző ponttal. Az alapvető lélektani háttér, hogy a politika szellemileg és kulturálisan teljesen kiüresedett az elmúlt 10 évben, miután sem a bal-, sem a jobboldal nem képes perspektívát nyújtani a társadalomnak. A felzárkózási stratégia csődöt mondott, ez igaz, de az már nem, hogy gya­korlatilag eleve kudarcra volt ítélve ez a modernizációs-­demokratizációs kísérlet. Mindenesetre ma nincs jövőképe a magyar társadalomnak.

Mi a közvetlen gazdasági háttere ennek mai jobboldali uralomnak? Azt gondolom, alapvetően az, hogy 20 év alatt sikerült fölélni azokat a komparatív előnyöket, amelyekkel a magyar gazdaság '89/90 tájékán még rendelkezett. Úgy is leírhatjuk e 20 év gazdasági történetét, mint a relatív komparatív előnyök felélésének a történetét. Másodsorban, a magyar gazdaság kitettsége a világgazdaságnak ma sokkal nagyobb, mint a '89/90-es években, és ennek vannak bizonyos előnyös vonat­kozásai, de vannak alapvető hátrányai is. Fontos körülmény az, hogy Magyarországon gyakorlatilag a '70-es évek közepe óta nincs nemzeti felhalmozás. Vagyis a magyar gazdaság fejlesztése nem saját erőforrás­okból történik immáron több mint három évtizede, és ezt egy nemzet nem engedheti meg magának, még a globalizáció körülményei között sem. Végül beszélnék arról a megosztottságról, ami azon a baloldali térfélen van, amit nagyon egyszerűen szellemi és politikai baloldalnak szoktak nevezni. Ez egy metszet, hogy vannak a rendszerkritikus, következetes baloldaliak, akiknek lényegében az elemzésben igazuk van, és vannak a praktikus baloldaliak, akik ezzel szemben részt vettek a hatalomgya­korlásban, nekik azonban nincs elég szellemi muníciójuk. Azt mondom, hogy mind a két fél felelős azért, hogy a baloldali politikát alkotó három elemet, a szakpolitikai elemet, az értelmiségi elemet és a gyakorlati mozgalom-csináló elemet nem tudta és nem tudja egy térbe helyezni, és beszélő viszonyba, kölcsönhatásba hozni egymással. Ez a három elem az elmúlt 20 évben – és főleg az elmúlt 10 évben – nemhogy közeledett volna egymáshoz, hanem távolodott egymástól, aminek kegyetlenül megfizeti az árát a baloldal.

Wiener György:

Elemzésem abból indul ki, hogy a hazai rendszerváltást nem érthetjük meg a kapitalista világrendszerben zajló folyamatok vizsgálata nélkül. Nemcsak Magyarország tért vissza egy jóval korábbi politikai beren­dezkedéshez, hanem ilyen törekvésekkel találkozhatunk Kelet-Közép­-Európa más államaiban is – erre Krausz Tamás már utalt -, sőt olyan térségekben is, melyek régiónktól távol esnek. A török politikában és az „arab tavasz” keretében végbement változások is azt mutatják, hogy a félperiféria számos országában mind a kapitalista, mind a harmadik utas, illetőleg a szocialisztikus jellegű modernizációs kísérletek megbuktak, s az új, vagy megújult berendezkedések a nemzeti és/vagy vallási funda­mentalizmusra épülnek. Amit tehát Egyiptomban, Tunéziában, Líbiában vagy Törökországban látunk, azt nem választhatjuk el teljes mértékben a kelet-közép-európai térség eseményeitől. E folyamatok hátterében többek között a különféle baloldali mozgalmakban való tömeges csaló­dás húzódik meg, amire egyébként számos írásában Wallerstein is utalt; kiábrándulás a nyugat-európai szociáldemokráciából, a kommunista pártokból, valamint a nemzeti felszabadító mozgalmak modernista szár­nyaiból. Mindez azonban, a világrendszer-elmélet vezető képviselőjének feltételezésével ellentétben, nem az újbaloldal fellendüléséhez, hanem a múltba, netán a régmúltba történő visszatérés követeléséhez vezet, melyben a nemzeti burzsoáziának a globális nagytőkével való konfliktusa is kifejeződik.

E változások nagyon lényeges eleme az, ami jelenleg Magyarorszá­gon történik. Ezzel összefüggésben egyébként vitatom Krausz Tamás állítását, hogy más kelet-közép-európai államokban a magyarországival azonos jelenségekkel találkozhatunk. Kétségtelen, hogy a múltba for­dulás Lengyelországban, Szlovákiában és a balti térségben egyaránt megjelenik, elemei azonban egységes politikai rendszerré eddig csupán Magyarországon álltak össze, a 2009-2011 közötti időszakban. Ugyan­akkor az 1989-90-es rendszerváltás bizonyos értelemben a mostani helyzetet már valóban anticipálta, hiszen akkor három koncepció állt szemben egymással: a modellváltó demokratikus szocialista elképzelés, a nyugati mintára épülő polgári demokratikus, polgári liberális alternatíva, valamint a keresztény nemzeti kurzus, amely azonban akkortájt még harmadikutas, népi formában fogalmazódott meg. Több mint két évti­zeddel ezelőtt nem egyszerűen a hazai viszonyok eredményezték azt, hogy a rendszerváltás körüli küzdelmekben a második variáns kerekedett felül, hanem e végkifejletben a külföld is jelentős szerepet játszott. A keresztény nemzeti irányzat akkor egyfelől azért szenvedett vereséget, mert koncepciója nem illeszkedett a szovjet-amerikai megegyezésen alapuló rendszerváltás forgatókönyvéhez, másfelől pedig képviselőinek többsége sem bízott igazán e kurzus visszaállításának lehetőségében. 2009-re viszont egyértelműen felülkerekedett ez a korábban is erős tá­mogatottsággal rendelkező áramlat, melynek gyökerei – és ebben Krausz Tamással teljes mértékben egyetértek – rendkívül mélyek.

Az újabb politikai rendszerváltás hátterében véleményem szerint három alapvető, hosszú távú folyamat húzódik meg. Az egyik az, hogy Magyar­országon 1918 óta tartós legitimációs bizonytalanság áll fenn, ami nem egy sajátos kelet-közép-európai jelenség, hanem mindazon országokat jellemzi, melyekben egy gyors, hirtelen szakítás történt a tradicionális társadalmi berendezkedéssel és államisággal. Magyarországon e törés az 1918-19-es forradalmak során zajlott le, s ezt követően a mai napig nem sikerült konszenzust teremteni abban a kérdésben, hogy milyen politikai berendezkedés lenne igazán kívánatos. Sem a Horthy-korszak­ban, illetőleg az államszocializmus időszakában, sem az 1989-90-es rendszerváltás során egy ilyen jellegű megegyezés nem született meg. Hasonló legitimációs bizonytalanság jellemezte egyébként Spanyolorszá­got, Franciaországot, Portugáliát és Olaszországot másfél évszázadon vagy akár 180 éven keresztül is. Sőt, még a szerves fejlődésűnek tűnő Angliában is az volt a helyzet, hogy az 1640-es polgári forradalom és az 1745-ös jakobita restaurációs kísérlet közötti időszakban a meghatározó jelentőségű társadalmi csoportok a kívánatos állami berendezkedésről alapvetően eltérő nézeteket vallottak. A legitimációs bizonytalanságot tehát nem értékelhetjük kelet-közép-európai „abszurdisztán”-ként, ahogy ezt a liberálisok gondolják.

A második hosszú távú folyamat, a felzárkózási kísérletek sorozatos meghiúsulása a magyar gazdaság félperiferikus jellegéből fakad, s ezért az újabb rendszerváltás gazdasági háttere sokkal mélyebb és problema­tikusabb, mint ezt Földes György felvázolta. Álláspontjával tökéletesen egyetértek abban, hogy a gazdasági növekedés forrásai az 1970-es évek közepétől kimerültek, s ennek következtében az ország – miként ez egyébként a dualizmus időszakában is történt – elsődlegesen külföldi hitelekből, illetőleg működőtőke-importból próbálja fejlődését biztosítani. Az 1989-2011 közötti időszak egyébként a gazdasági növekedés, vagyis a GDP alakulása szempontjából a legnegatívabb periódus. Számításaim, amelyek KSH kiadványokon alapulnak, azt mutatják, hogy a dualizmus utolsó másfél évtizedében az átlagos évi növekedési ütem 2,8% volt, ez a Horthy-korszakban, az 1924/25 és 1938/39 közötti időszakban az előző periódushoz képest nem változott, 1950-89 között 4,6%-ra emel­kedett (ezen belül a Kádár-rendszer első másfél évtizedében 6,8%-ot tett ki), a rendszerváltástól mostanáig viszont 1,1%-ra esett vissza. A váltás nyomán tehát Magyarország a várakozásokkal ellentétben nem zárkózott fel, sőt, világgazdasági pozíciója radikálisan gyengült. Az ország 1989-ben a világ teljes GDP-jének 0,4%-át állította elő, ám 2009-re ez az arány 0,2%-ra csökkent. A gazdaság fejlődése szempont­jából tehát az elmúlt húsz évet kudarcok sorozataként értékelhetjük, s ez lényegében független volt az egyes kormányok teljesítményétől. Ennek ellenére elkülöníthetünk három időszakot, az 1990-96 közötti ún. transzformációs válságot, az 1997-től 2006-ig tartó, Jánossy Ferenc elméletének értelmében vett helyreállítási periódust, és a 2007-tel kez­dődő stagnálást, illetőleg hanyatlást. Ezért megalapozatlannak látszik az a vélekedés, hogy Magyarországot az államszocializmus akadályozta az európai átlagszint elérésében, viszont a rendszerváltás megadta ennek lehetőségét, ám az egymást követő kabinetek ezzel nem tudtak élni. Magyarország ugyanis, mint erre előbb már utaltam, eleve csak egy félperifériás kapitalista országként kerülhetett be a tőkés világgazdaság aszimmetrikus-hierarchikus viszonyrendszerébe, s ez a félperifériás lét a történelmi tapasztalatok szerint többnyire tekintélyuralmi berendezke­désekkel társul. Ugyanakkor látnunk kell, hogy e megjelölés nem mutatja be pontosan az új politikai berendezkedés sajátosságait. Pontosabban úgy fogalmazhatunk, hogy a Fidesz kormányzat egy keresztény ala­pokon álló, részben hivatásrendi államot kíván létrehozni – erre utal a közigazgatási és a rendészeti kamara létrehozása, valamint az Országos Érdekegyeztető Tanács megszüntetése -, amely erőteljesen különbözik az autoriter rendszerek más formáitól, így például a fasiszta sziszté­máktól is. E kísérlet bázisát, mint erre már utaltam, a nemzeti burzsoázia alkotja s ezért inkább e társadalmi csoport helyzetét kellene elemeznünk a késő-kádári középosztály dualitásának vizsgálata helyett. A nemzeti burzsoázia egyébként a multinacionális tőkével vívott konkurenciahar­cában alacsony adókat, alacsony munkabéreket, olcsó hiteleket, állami megrendeléseket és protekcionista gazdaságpolitikát követel. Ezeket az igényeket nem értékelhetjük magyar sajátosságként; akár a XIX. századi német és spanyol, akár más országok gazdaságtörténetéből számos ha­sonló példát hozhatunk fel. A nemzeti burzsoázia egyben arra törekszik, hogy céljai eléréséhez más társadalmi csoportokkal viszonylag tartós és erős szövetséget kössön, lényegében ezt nevezi a kormány a nemzeti együttműködés rendszerének.

Bartha Esztertől eltérően a munkásság politikai beállítottságát most nem elemzem, csak arra utalok, hogy az 1945 előtti törzsökös és az 1945 után létrejött, valóban döntően paraszti eredetű, ám emellett más kispolgári csoportokból is származó munkásság politikai magatartá­sa jelentősen különbözik egymástól. Ez utóbbi a proletarizálódást az államszocialista rendszerben élte meg így szükségszerűen eltérően viszonyult ahhoz, mint az osztály hagyományos csoportja, s így egy részük (illetőleg leszármazottaik) esetenként a jobboldalra is szavazhat. Megalapozatlan állításnak találom ugyanakkor azt a feltételezést, hogy a Jobbik bázisát elsődlegesen kiábrándult egykori szocialista munkássza­vazók képezik, hiszen e formáció híveinek relatív többsége, körülbelül 40%-a a Fidesz táborából áramlott át, csaknem egyharmaduk pedig első szavazó volt vagy korábban sohasem voksolt.

Az új politikai rendszerváltás hátterében meghúzódó harmadik hosszú távú folyamat a globalizáció, mellyel szemben, mint erre korábban szintén utaltam, a világ számos térségében nemzeti, illetőleg vallási fundamentalista mozgalmak lépnek fel. Ezért Krausz Tamással abban a kérdésben is vitatkozom, hogy a multinacionális tőkének a jelenlegi hazai, antiglobalista vonásokat is hordozó szisztéma megfelel. A nemzetközi nagytőke érdekeit a félperiférián természetesen leginkább az autoriter rendszerek szolgálják, ám csak akkor, ha gazdaságpolitikájuk nem a pro­tekcionizmuson, hanem a szabad kereskedelem elvén, a liberalizáción, a dereguláción és a privatizáción alapul. E szisztéma ideáltípusát leginkább Pinochet chilei diktátor alakította ki, ám Franco Spanyolországa is ehhez hasonlított az 1950-es évek végétől. Orbán Viktor új berendezkedése azonban sokkal inkább a harmadik világ nemzeti forradalmainak sajátos­ságaival rendelkezik. Ilyen volt például az 1952-es bolíviai felkelés, mely a nemzeti burzsoázia és az ónbányászok osztályszövetségén alapult, és szervező erejét a korábban fasiszta ideológiai elemeket is befogadó Forradalmi Nemzeti Mozgalom (MIR) képezte. E politikai erő, mely elő­ször Gualberto Villaroelt, majd a forradalom győzelme után Victor Paz Estenssorot juttatta hatalomra, legfontosabb céljának a nemzeti szuvere­nitás megvédését tekintette. Ha Krausz Tamás feltételezéséből indulunk ki, nem érthetjük meg, miért alakulnak ki éles konfliktusok a mostani kormányzat és az Európai Unió, illetőleg az IMF között. Az más kérdés, hogy bizonyos területeken – ilyen például a Nemzeti Bank függetlensége – az Orbán kabinet kénytelen lesz meghátrálni, ám ez a lényegen, az új berendezkedés természetén érdemben semmit sem változtat.

Kállai R. Gábor:

Az előttem szóló érdemes és tanultabb kollégák annyi mindent elmond­tak, hogy nekem viszonylag kevés újdonság maradt, viszont több ponton vitatkozni szeretnék velük.

Az elemzés szempontjából kérdéses, hogy miként ítéljük meg a jelen­legi válságot, azaz a jelenlegi világgazdasági válság a nagy válság-e, vagy egy súlyos válság, de végeredményben a szokásos tízéves válság, ami egybe szokott csúszni több rövid ciklusú válságperiódussal – sze­rintem ez utóbbi történik éppen. Tehát nem a világforradalom vagy a barbárság az aktuális alternatíva, hanem az, hogy belátható időn belül – amennyire rajtunk múlik – létrehozható-e, kitalálható-e, végiggondol­ható-e egy olyan alternatíva, ami élhetőbb lesz, mint a jelenleg fennálló szituáció; a kapitalizmusban is vannak ugyanis élhetőbb meg kevésbé élhető korszakok. Ez az egyik vitapont. A másik vitapont: a mostani, orbáni politikai szisztéma rendszerváltás-e. Szerintem alapvetően nem történt rendszerváltás, a mostani változások, a hatalomgyakorlás módja és tartalma a '89-es rendszerváltás folytatása, ha úgy tetszik, annak ki­teljesedése. Hogy korábban miért nem alakult ki ilyen szituáció, az más kérdés, mindenesetre emlékszem arra, hogy a kilencvenes évek elején a Baloldali Alternatíva Egyesülés közgyűlésein már lefolytattunk hasonló vitákat, tudniillik hogy mikor lesz diktatúra, többségünk talán jelen is volt e vitákon. A viták aztán később is megismétlődtek, úgyszólván minden jobboldali kormányváltás idején.

Más: a most kialakult politikai-igazgatási rendszer is a rendszerváltás­ból fakad. Önmagában az új alaptörvény, a hozzá kapcsolódó sarkalatos törvények olyanok, amilyenek, végső soron a gyakorlat dönti el a minő­ségüket. Ezzel nem azt állítom, hogy jók. Az alaptörvényben van három olyan pont, ami súlyosan sérti a jogállami alapelveket, van hozzá egy visszataszítóan történelemhamisító preambulum, a többi viszont majd­nem szó szerint megegyezik a régi alkotmány tartalmával és szövegével. (Megjegyezném, hogy a többség, a lakosság 99,9 százaléka sem a régi, sem az új alkotmányt nem olvasta el.) Az alkotmánnyal, az 1949. évi XX. törvénnyel kapcsolatban azt kell látni, hogy '90-es verziója hiába volt kiegyensúlyozott polgári alkotmány, mégis annak keretei között lehetett eljutni a mai állapotokig. Tehetünk ugyan bombasztikus kijelentéseket új rendszerváltásról, a neo-horthyzmusról meg egyebekről, de azért lássuk jól: '89-90-től tartó folyamatról van szó, annak egy pontján járunk most. A kiindulópont a baloldal akkori történelmi veresége.

Ha már a jelenlegi politikai rendszerről beszélünk, figyelmetekbe aján­lanék egy válságfilozófust, Franz Kafkát, pontosabban híres regényét, A kastélyt. Tessék csak egyszer újraolvasni és végiggondolni: a regény nem a nyomasztó, végtelen hatalomról szól, hanem egy tökéletesen alkalmatlan hivatalról, úgy is kezdődik, hogy ami a kastélyban történik, annak nincs köze az élethez. A faluban mindenki teszi a maga dolgát, a kastély pedig tökéletesen alkalmatlan rendelkezéseket ad ki, de csak ak­kor, hogyha zaklatják. Egyéb esetben nem történik semmi. Az egyik eddig nem említett tényező, a hatalom dilettantizmusa az, amit figyelembe kell venni a jelen elemzésénél. A másik: vegyük figyelembe a mindennapi életet, a köznapi életet is. Lukács György már 1918-tól próbálja felhívni a figyelmet, hogy annak a strukturális elemzése milyen fontos lenne. Aztán ő sem csinálta meg, de minden művében benne van egy-két ol­dal erről, Az esztétikum sajátosságában egy kicsit több. Mennyi minden változott meg az elmúlt húsz évben? Min jegyzetelünk, min vesszük fel ezt a konferenciát, min kommunikálunk, mi az az utolsó fogyasztási cikk, amit leadunk? Az internet és a sokcsatornás tévé. Csak figyeljünk erre oda. Ez egy másfajta fogyasztási struktúra. Most persze megtanulja a proli, hogy a söre is elmegy, meg az internete is elmegy vagy elmehet a kölcsönnel, bár ezeket még valahogy meg tudja tartani, addig, amíg. Amíg ezek léteznek, meg tud valahogy kapaszkodni. Ezek szimbolikus javak? Igen, de a szimbólum itt a lényegre mutat. Ha egyszer meg tudok nézni valamit, bár oda nem tudok elmenni, de mégiscsak jelen vagyok a világban. Az elnyomás és az elnyomorodás elemzésénél erre is figyelni kell. A nyomor abszolút és hagyományos formája, hogy nincs mit enni, nincs miből fizetni, mind jelen van, csak egy picit másként. Nem tudom, hogy ez a „picit másként” milyen súlyú változás, lehet, hogy lényegtelen, lehet, hogy éppen ellenkezőleg, nem tudom még. Azt hiszem, ezzel nem állok egyedül. Van, aki szívesen ír könyveket a tudásalapú társadalomról, vagy nem tudom, miről, majdnem azt mondtam, hogy szólamgyűjtemé­nyekről. Nem erről van itt szó, hanem másfajta életmódról, a mindennapi élet másfajta struktúrájáról.

Megint más: mostanában fel szoktam vetni Marx alapján a relatív túlnépesség kérdését, amit ő a munkásosztály azon részére használ, amely hol kiesik a termelésből, hol visszatalál oda. Nyilvánvalóan ezt a folyamatot látjuk és tapasztaljuk, amikor arról van szó, hogy általánosan csökken a foglalkoztatottak száma, aminek közvetlen oka részben a technológiai váltás, részben a piacvesztés, részben a gazdaságpolitikai ostobaságok sora stb. De ez egy komplex folyamat. Ami érdekes benne -és ezt tenném még itt hozzá -, hogy ezt a lecsúszást, azt, hogy nem tud kikerülni ebből az állapotból, az értelmiség igazán csak most érzi meg. Az értelmiség nagy tömegű, milliós nagyságrendű, eddig a lecsúszást ki tudták kerülni, aránylag kevesen szóródtak ki a perifériára. Az értelmiség leváltása megtörtént már más történelmi összefüggésben korábban is, de jóval kevesebb embert és szakmát érintett. Az értelmiség lecsúszása ma már igen-igen nagy tömeget érint, nemcsak Magyarországon, ez világjelenség. Az „arab tavaszt” – legalábbis egyes helyeken – részben pont ez a lecsúszó, a termelési folyamatból kikerülő értelmiség is csinálta, az a diákság, amely úgy nagyjából sejti, hogy értelmes munkára vagy lesz lehetősége vagy nem, inkább nem.

Mit is csinál az Orbán-kormány – ha utánagondolunk – úgy igazán az értelmiséggel meg a gazdasággal? Hagyja tönkremenni, mi több rá is segít erre, ha mással nem, az említett dilettantizmussal és a belső kö­rök felsegélyezésével. Nem a Horthy-korszak itt a jó példa, hanem egy jóval korábbi, az a klasszikus kapitalista, kőkemény korszak, amit ma a megszépítő messzeség okán idillinek látunk, azaz a Monarchia első korszaka, a nagy gründolási láz időszaka. Akkor esett meg, hogy az állam mindent és mindenkit lerúgott magáról, az oktatást, a kultúrát, maradt az irgalmatlan verseny, a farkastörvények világa. Ez az a kor, amikor kiépült a vasúthálózat, a nagyipar, de sem társadalombiztosítás, sem szociális háló nem létezett, még abban a kezdetleges formában sem, ami akkoriban már itt-ott szokásos volt. A miniszterelnök úrnak nyilván leszakadna a nyelve, ha kimondaná: amit csinál az bizony a klasszikus liberális gazdaság- és társadalompolitika. Se biztosítás, se háttér, se semmi, küzdj meg a létért, azt szabad, mondták akkoriban. Most talán tilos? Nem, szabad. Sikerül? Nem. De ugyanott vagyunk. Wiener György sokkal jobban és szabadabban kezeli a történeti analógiákat, mint én, és persze mindig nagyon jól, de ha már keresünk, akkor ott keressünk, ahol valóban van analógia. A szimbolika, amit Krausz Tamás meg más is kiemelt, valóban neo-horthyánus – mi más is lenne? Annak idején nagyon jót szórakoztunk, hogy aki konzervatív, mit tudna éppen konzerválni, legfeljebb a Kádár-kort, mert az volt, amit átéltünk.

Itt jutunk vissza tulajdonképpen ahhoz, amivel én felütöttem a válságfi­lozófus aktát; a polgári demokráciához, ami formális, meg tulajdonképpen mindig diktatúra, hiszen a választások arról szólnak, hogy az elnyomók között válogatunk, ahogy Engels írta. A polgári demokrácia folytonosságot is jelent, a jelenlegi kormányért mindig az előző kormány a felelős, azért az azt megelőző, és így tovább. Ha tehát a mostani kormányzat létéért és ténykedéséért az előzőt tesszük felelőssé, mint Krausz Tamás tette, akkor még az ég egy világon semmit sem mondtunk. A demokráciában előbb-utóbb minden miniszterelnök megbukik, merthogy nem ő marad örökké a poszton. Azért mondom, hogy ez még önmagában nem komoly kritika. Ha már áttértünk a politikai kérdésekre, meg kell állapítani, hogy minden kétely és borúlátás teljesen reális. Az erőviszonyok ismeretében ma úgy látszik, hogy a jelenlegi kormány leváltására csak egy széles koa­líció lehet alkalmas; a magyar viszonyoknak megfelelően ne nevezzük se olajfának, se tölgynek, sokkal találóbb a szomorúfűz-koalíció elnevezés. Érvényes politikai cselekvés, ha az az öt-hat potenciális szervezet össze­ül, amit olykor látunk a demonstrációkon, s a választásokon összeszedi a megfelelő mennyiségű szavazatot, azaz az alkotmányozó többséghez szükséges kétharmadot. Ha így folytatódik a kormányzás, ennek meg is van az elvi esélye. Hogy milyen lesz ez a koalíció, ma még nem tudható, lehet, hogy mindenki a saját szemétdobján kukorékol, de ez valahogy összeáll egy szimfóniába – hogy Konfuciusra utaljak.

Szigeti Péter:

Én a magam elemzését a neomarxista állam- és politikaelmélet kate­góriái felől közelíteném meg: az általános meghatározottságokat adó államtípus, a különös államforma, és annak egyedi, nemzeti intézmé­nyesítése, az államrend felől. A rendszer osztályjellegét és a politikai hatalom jellegét kell tisztáznunk. Ez az állandóságnak és a változásnak azokat a problémáit veti fel, amelyeket itt többen érintettek. Azonban nem polemizálni akarok, hanem pusztán megállapítani azt, hogy itt a 91-re meggyökeresedett társadalmi-gazdasági alakulat állandó, mert az egymástól elszigetelten tevékenykedő magántulajdonosok piaci integ­rációja alapján elégítik ki a szükségletek zömét. Ezért lényegében pol­gári társadalmi berendezkedésről, alakulatról beszélhetünk és az ennek megfelelő államtípusról. A polgárság értékrendje, világnézete, jogrend­szere dominál, és a társadalmi cselekvések strukturálisan meghatározott érdekpályái vagy a jövedelemmegoszlás szabályszerűségei nagyon is ezekből a körülményekből vezethetők le. Ez pedig több mint 20 éve így van. Ennek csak egy részletkérdése lehet az a dolog, hogy az említett nemzeti burzsoázia és a transznacionális tőkével meg a globalizációval szervesebb kapcsolatban lévő komprádor burzsoázia között állandó és permanens a kötélhúzás, néhol harc – természetesen a gazdaság- és társadalompolitika szintjén. Ha most a rendszernek a jellegét akarom meghatározni, akkor ez a kötélhúzás nem olyan „vészes”, némiképp természetes. Politikai rezsim- vagy kurzusváltás volt Magyarországon 2010 után. Húsz évig polgári demokrácia volt, csak éppen kiderült, nem tud meggyökeresedni a félperiferikus kapitalizmus viszonyai között, és ezért jött a politikai rezsimváltás, a nemzeti-konzervatív elit és erők győ­zelme a balliberális tábor felett. A polgári demokrácia azért nem tudott meggyökeresedni, mert a rendszer alulteljesített. Alulteljesít a rendszer (nem hozok GDP adatokat, Wiener ezt már megtette; kevesen tudják: 1860 óta az elmúlt 21 év a magyar gazdaságtörténet leggyengébb át­lagos növekedési teljesítménye), csak emlékeztetek arra a társadalmi tényre, hogy a két nagy választási győzelem a rendszer alulteljesítésével kapcsolatos csalódásokból nyerte magyarázatát. Tehát inkább a reményt vagy a biztonság reményét hordozó erők győztek 1994-ben is. „Lehet jobban, lehet másként csinálni a kapitalizmust” – mondotta Horn Gyula, aztán kiderült, hogy nem sokáig. És ugyanígy 2010-ben is, a válság és a neoliberális-restrikciós gazdaságpolitika hatására megroggyant a magyar társadalom. Már csak egy megváltóban bízhatott, ha sem a rendszerváltás, sem az EU integráció nem teljesítette elvárásait. Olyan karizmatikus vezérben, aki sokat tudott ígérni és a reményt hordozta, továbbá reális problémákról (is) beszélt – nem megoldotta ezeket, de beszélt róluk -, és ezért tudott egy domináns többséget maga mögé szervezni, és domináns pártrendszerre áttérni. Tehát a rendszer az ál­lamtípus szintjén polgári berendezkedés, a különös államforma szintjén pedig a parlamentáris köztársaság a kiindulópont. Azonban a különösből úgy tolódik el az egyedi államrend változtatásaival, az elmúlt majd két év újraszabályozásai következtében, hogy a hatalommegosztó jogállamból: (1) felszámolta a hatalommegosztást, (2) felszámolta a jogállamisá­got. Hatalmi állammá vált a hatalommegosztó jogállam. Rechstaatból Machtstaattá. A hatalommegosztást a négy legfontosabb elemében számolta fel: (1) Az alkotmányvédelem szervének a hatásköre bővült is, szűkült is, döntően azonban az egyéb változtatások összetétele követ­keztében rendkívüli módon letompult (noha a joggyakorlata – ugye – az még most fog kialakulni). (2) A bírói függetlenség nagy veszélyeknek van kitéve. Az igazságszolgáltatáson belül az ügyészség az, ahol az ügyészséget mint szervezetet illetné meg a függetlenség, viszont oly mértékben centralizált és pártkatonák kezében lévő szervezetté vált, ami az igazságszolgáltatás függetlenségébe rendkívül negatív módon játszik bele. Szerencsére elképzelhető, hogy vannak olyan bírók, akik kevésbé hagyják afficiálni magukat, de mindenesetre az intézményes változások rossz irányba mutatnak. Továbbá, (3) az alapjog korlátozás­nak a módszerei is rendkívüli módon felvizenyősödtek, kitágultak. Nem akarom ezt most jogdogmatikailag, alkotmányjogilag bemutatni, de ez a helyzet. (4) A hatalommegosztás rendszerében a semleges államfőt még nem említettem, pedig új elem, hogy a semleges államfő fel is oszlathatja a parlamentet (a Költségvetési Tanács javaslata után bizonyos közjogi személyekkel való konzultáció eredményeként), ez legközelebb 2015 elejére életszerű, márciusra lehet jelentősége. Az említettek miatt az elfajulás, tehát a hatalommegosztásnak ezen tényezői lettek visszavéve és redukálva. És akkor még nem szóltam a semleges ellenőrző szervek­ről (ÁSZ, PSZÁF, OVB,), melyeket nem számoltak fel – pontosan kell fogalmazni -, hanem birtokba vettek, megszálltak. Tehát degradálódott a hatalommegosztás, egyébként a konzervatív államépítés és az ún. jó kormányzás jegyében. A jogállamiság kérdésénél nem mondom most el a jogállamiság kritériumait, de az a törvényhozási gyár (403 törvény vagy törvénymódosítás másfél év alatt) és az a jogbizonytalanság, amivel ez járt, lehangoló. Jellemző az az egyszerű körülmény, hogy a visszaható hatály tilalmán – ami a kötelezettséget megállapító normák esetében egyértelműen jogállamisági kritérium – milyen könnyen átlépett a teljha­talom birtokába jutott új politikai rezsim. A teljhatalom, a plena potestas mit jelent? Nemcsak a kormányzati többséget, nemcsak a törvényhozás többségét birtokolják, hanem az alkotmányozó hatalmat is. Tehát olyan szabályokat és azon a jogforrási szinten tudnak írni maguknak, amilyet csak akarnak, és jelentem, ez meg is történt.

Végül a rendszer jellegéről mondom a definíciómat: keresztény, nem­zeti, neokonzervatív, tekintélyuralmi rendszer. A neokonzervatívnak óriási jelentősége van, nem csak a kereszténynek, a nemzetinek és a tekin­télyuralminak. Tehát, ha valaki ezeket a folyamatokat erről a jobboldali politikai térfélről nézi – amihez persze empátia is szükséges -, akkor megértheti, hogy új korszak nyitására vállalkoztak. Húsz év válsága, a tehetetlen liberálisok meg a szocik nem tudtak semmit csinálni, kezdjünk egy új életet, és töröljük el a múltat – mi, a nemzet. Kevesebb jogállamot és több rendet, kormányozhatóságot. Na most, hadd tegyem hozzá Kállai Gábornak, hogy hiába nem olvassák és nem ismerik az állampolgárok az Alaptörvényt, a rendszert azért nem úgy fogják működtetni, ahogy az állampolgárok nem olvassák, hanem ahogy azt a hatóságok alkalmazzák.

Olvasd el például azt, hogy mi van az Alaptörvény átmeneti rendelke­zéseiben, és akkor bizony eléggé rosszkedvre fogsz hangolódni. Tehát azt állítom, hogy a különös és egyedi intézményesülés átszabásával aláásták a parlamentáris köztársaság államformáját, hatalmi állam alakult ki a jogállam helyén, és a hatalommegosztás doktrínáját a teljhatalom jegyében jórészt sikerült közömbösíteni, kikapcsolni.

Ezek után nézzük a politikai tagoltságnak az erőviszony-rendszerét, tudniillik azt, hogy a rendszer balra zár, szélsőjobb felé ellenben nyitott. Ebben nem csak konzervatív tradíciók munkálkodnak, hanem itt a libe­rális értelmiségiek és a nemzeti értelmiségiek is hatalmi tényezők. Húsz évig úgy nevelték a „párt- és ideológiai államapparátusok” (Althusser) az állampolgárokat, az ifjúságot, a magyar társadalom többségét – Bartha Eszternek, Szalai Erzsébetnek kiváló írásai vannak, amelyek a magyar ifjúságnak ezt a szocializációját, attitűdjeit bemutatják -, hogy a rendszer balra zárjon. A szocialista elveket lejáratták, azokból paródiát csináltak. A társadalmi elégedetlenségek ezért csak jobbra tudnak kitörni. Tehát a politikai tagoltság ezért rendeződött át így, és nem véletlen az, hogy 2010-re már nem csak a rendszerváltásban csalódtak, mint 1994-ben, hanem az európai uniós integrációban is, és ebből következik az, hogy a Jobbik új szavazókhoz jutott, és ebből következik az, hogy aki ennek az uniós dolognak a nemzeti függetlenség jegyében való felülbírálásával kecsegtetett, az népszerű ígérgető tudott lenni a magyar társadalom szé­les tömegeinek a szemében. Úgyhogy én ezeket döntőnek tekintem, és nem becsülném le a szimbolikus térnek a jelentőségét, hiszen ha valaki az Alaptörvényt, a jogrendet és a szimbolikus tér mozgásait együtt nézi, akkor láthatja, hogy nagyon szerves kapcsolat van közöttük. Nem arról van szó, hogy buta emberek rossz előhangot írtak, hanem arról, hogy egy egész sereg intézményi változást, felelősségrevonási mechaniz­musokat megalapoztak, lényegében mindenki felelősségre vonható. A hatalmon lévő magyar jobboldal szerint ugyanis volt egy bűnös rendszer (államszocializmus), a bűnös rendszernek voltak bűnös szervezetei, a bűnös szervezeteknek pedig aki tagja volt, szintén felelősségre vonható. Ez az úttörőkre éppúgy vonatkozhat, akár a bélyeggyűjtőkre. Teszem azt, ha a Gagarin-bélyeget eltették és mutogatták, akkor közreműköd­tek a sötétnek vélt rendszer fenntartásában. Kriminalizálják a múltat. A neokonzervatív manicheizmus világképe szerint – á la Reagan és Theacher asszony – az alkotmányos keret ezt megengedi, és ilyen irányban is léphet. Hogy aztán ezt milyen mélységben, hogy fogja ki­használni, nem tudom, de azt nem gondolnám, hogy itt ártatlan dolgokról van szó. A vezérdemokráciának, az antipluralisztikus tendenciáknak a véleményszabadság terén és a médiakorlátozásban óriási jelentősége van. Az állam és az egyház Magyarországon egyre jobban összefonódik, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kap csak támogatást az ELTE-n kívül, további hét jogi kar nem – ez csak egy apró aktuális példa. Nyil­ván ennél fontosabb a normatív finanszírozás egész rendszere, vagy a

Nemzeti hitvallásban a kereszténységnek a nemzetfenntartó szerepe, és amikor így szabályoznak, az nem két külön dolog, hanem ugyan­azon dolognak az ideológiai legitimációja és a konkrét érdekpályákhoz kapcsolódó szabályozási módja. Megalapozta az orbáni politika egyik döntő elemét: a teljes elitcserét. Tehát én ezt gondolom a szimbolikus­-kulturális szféráról.

Továbbá, döntő elem, túlsúlyos mozzanat a politikai tagoltságban az, hogy a szociális kérdés átkerült a jobboldalra. Azért került át, mert nem volt igazi baloldal, legalábbis a parlamentben csak álbaloldal volt. Az MSZP '98 után minden plebejus demokratikus jellegét elvesztette. A Horn-időszakban még volt ilyen neki, de valamikor ez aztán elpárolgott. Nem feltétlenül a dátumot akarnám kiemelni, de mondjuk az elmúlt 8-10 évre a plebejus kötődés aligha jellemző. Az más kérdés, hogy ellenzék­ben megint felfedezi baloldaliságát, ezt azonban már nem nagyon hiszik el neki. Egy ilyen fordulat lehetősége a hagyományos magyar tradícióban is benne volt, hiszen a jobboldali népiesek valójában jobboldali antikapita­listák, sajátlagos magyar úton járni kívánók („a rendszer jó, csak ne lenne az az átkozott pénztőke, meg kamat, meg a külföldi monopóliumok”). Ezeket a globalizáció és az EU-integráció világában kissé anakronisz­tikus álláspontokat próbálgatják fenntartani. Mindenesetre a tömegek mozgósítása és az ideológiai legitimációs harcok szintjén eredményesen. A Kárpát-medencei szupremácia eszméjét nagyon is jól lehet használni és a szomszéd népekkel való kapcsolatban érvényesíteni, ez sajnos ma is így van. Tehát azt gondolom, hogy itt a különnemű dolgok összefügge­nek, a változásokat döntően nem az államtípus és a társadalmi-gazda­sági forma síkján, hanem a különös és az egyedi síkokon kell keresni. A parlamentáris köztársaság hatalommegosztó jogállamából hogy tűnik el a hatalommegosztás meg a jogállamiság, és ez kapcsolódik az ideológiai legitimációhoz meg a szimbolikus térnek az átformálásához. Gondoljunk az utcanevek megváltoztatására, de száz másik példát lehetne mondani. Tehát ezek sajnos egyáltalán nem esetleges dolgok, hanem egy nagyon is átgondolt, hosszú távon berendezkedni óhajtó rezsim politikájának a megnyilvánulásai.

Krausz Tamás:

Van itt egy reális vita, aminek Földes Gyuri igyekezett is hangot adni, bár ő is lényegében a hatalmi elit terminológiájában gondolja végig a dolgokat. Én osztályszempontot részesítek előnyben, ez igaz, bár nem kizárólagosan. Én nem becsülöm alá a középosztály két nagy csoportjának a küzdelmét sem Magyarországon, sem a balti államok­ban, sehol. Az is kétségtelen, hogy a liberalizmus és a nacionalizmus küzdelme nyilatkozik meg ebben. A régióban a nacionalizmus számos történeti ok miatt erősebb a liberalizmusnál, de mindenekelőtt a társa­dalmi háttér következtében. Ugyanis a globális kapitalizmushoz kötődő liberalizmus alábecsülte a gazdaságilag gyenge nemzeti burzsoázia társadalmi befolyását, nacionalista propagandájának erejét, amivel a dolgozó osztályoknak sikeresen elcsavarta a fejét egy korlátozatlan antikommunista propaganda jegyében. S azzal, hogy a liberalizmus is megvetéssel viszonyult a szociális problémákhoz, feltétlenül a naciona­lizmus kezére játszott.

Gyurival ott van egy alapvető vita, hogy nem veszi figyelembe, hogy mégiscsak az a fejlődésnek az alapdimenziója, hogy a létrejött politikai rendszer és annak ún. baloldala '89-ben – most ebből a szempontból mindegy, hogy MSZP-nek vagy SZDSZ-nek hívják – a tőkelogika, a kapitalizmus visszaállításának kizárólagos logikájába helyezkedett bele. Ezt nem tudja Gyuri megkerülni. Tehát ezt nem lehet úgy felfogni, hogy szükségszerűség, elkerülhetetlen, mert akkor mitől baloldali? Csak nem attól, hogy a baloldalnak a jó kapitalizmust kell megteremtenie és a gonosz nacionalisták meg a rossz kapitalizmust akarják ránk kénysze­ríteni? Horn Gyulára emlékszem, milyen viták voltak '89-90-ben, meg a többiekre, beleértve a politikai elemzőket is. Mi, az akkori „radikális ba­losok”, akik mind a régi rendszerrel, mind az újkapitalizmussal szembeni alternatíva felállításával kísérleteztünk (lehet szépen is elbukni!), tudtuk, hogy a „jó kapitalizmus” (értsd itt, centrumkapitalizmus) nem politikai választás kérdése. Hát ez valami őrület, hogy még mindig ennél a vitánál tartunk. Már olyan rossz a helyzet, hogy rettenetesebb alig lehet, őrüle­tes mértékű új szegénység van, fölszámolták a jóléti államot, s nekünk még mindig azon kellene vitatkozni, hogy a kapitalizmusnak van-e jó verziója? Nincs jó verziója. 22 év sem bizonyította, meg a világháborút megelőző évtizedek és évszázadok sem bizonyították, hogy a centrum­-országoknak való alárendelődés „felemeli” Kelet-Európát, legyen szó (etno)nacionalista (és rasszista) vagy liberális hatalommenedzselésről. Naivitás, ideológiai és politikai zsákutca, és tudományos szempontból sem illeszkedik semmilyen általam ismert komoly analízisbe a „nyugat­hoz felzárkózás és utolérés” legújabb gondolati és politikai-ideológiai felemelkedése. Ezt nagyon fontos leszögezni. Ez egy vízválasztó. Nincs utolérés. Nem ez zajlik.

Kállai R. Gáborral is van egy vitapont. Azt mondja, hogy a megelőző kormánynak nincs komoly szerepe a tekintélyuralmi fordulatban. Én értem, hogy egy kicsit mentegeted, Gábor, az előzőt, meg kicsit jobb is volt az előző, mint ez, elismerjük. De mégiscsak a liberalizmus-na­cionalizmus szembenállásából ered mindez, aminek tanúi vagyunk. Ez ugyanannak az éremnek a két oldala, amelyről érzületi okok miatt néha elfeledkezel. Rövid az idő, nem lehet részletesen és differenciál­tan érvelni, de legalább tézisként ez maradjon velünk, mint probléma, mert ezt nem lehet megkerülni. Mi volnánk a harmadik erő állítólag, ez volna a baloldal, amelynek önállóságáról már régen leszoktak azok, akik valamikor ezt értették. Itt Gyuri mondhatja, hogy „gyakorlati” bal­oldal meg „elméleti” baloldal, aztán jön pártalakban a legkíméletlenebb tőkelogika. Én mindig ezt mondtam '89 óta, hiába mondod, hogy nem fejlődtem, ha az a fejlődés mércéje, hogy áttérek a tőkelogika képvi­seletére a munka képviselete helyett. Valóban nem fejlődtem ezen a téren semmit, én nem vagyok hajlandó a tőkelogika alapján szemlélni és értékelni a világot, mert azt védik éppen eleget. Most akkor ne várd el, hogy én kompromisszumot fogok tenni. Tegyél te, mert te „gyakorlati” ember vagy, én nem teszek. Van egy másik ellentmondás, azt mondod, talán nem pontosan idézem fel, hogy itt a nemzetállam a probléma, merthogy az elveszett. No de a kis államok, a kis nemzetek gazdasági értelemben már 15 éve nem léteznek mint nemzet. Az a kérdés, hogy Magyarországon hogyan értelmezzük a nemzeti burzsoázia és a mul­tinacionális tőke konkurenciáját egy olyan feltételrendszerben, amikor az előbbi ezer szállal kötődik az utóbbihoz, vagyis a multinacionális tőkéhez. Csányi kezdi már érteni, a Széles úr még nem, de ez nem számít, ők kompromisszumot fognak kötni, Orbán ezt nagyon jól kife­jezi. Védi az új tekintélyuralmi politikai berendezkedést belül és kívül e kompromisszum érdekében.

Egy mondat a szélsőjobboldalról. Péter mondta, hogy ez az egész rendszer fokozatosan jött létre. Ennek 1992-ben szimbolikus megje­lenése volt, hogy az MDF már akkor betiltotta a vörös csillagot – amit Orbán s a Fidesz többsége támogatott -, és kezdték szűkíteni a valódi antikapitalista, rendszerkritikai erők szerveződési lehetőségeit. Ez ment, és nem változtatott rajta a liberális jogrendszer sem. Sőt, a liberálisok maguk álltak az antikommunista hisztéria élére – még emlékszünk. Még egyszer mondom, Gábor, előkészítették mindezt szellemileg is, politi­kailag is, gazdaságilag is; ebből nem lehet kijönni. Az MSZP-nek 1994-ben 57%-a volt, mégsem tudott ebből a logikából kilépni. Végső soron a kis liberális párt vette szárnyai alá az MSZP-t. A szélsőjobb '89 utáni felemelkedése a szociálliberális kormányok idején még tovább szárnyalt. De a szélsőjobboldal mögött – ezt tényleg már többen elmondták – a neo-horthysta restauráció egyre kontúrosabb folyamatai húzódtak meg. A szélsőjobboldal bázisa két leszakadt réteg. Az egyik az underclasstól retteg, tehát a társadalom alsó rétegéből nem akar még lejjebb zuhanni, azért cigányozik olyan rettenetesen – ezek alkotják a szélsőjobboldal egyik részét. A másik meg a felső rétegekből verbuválódik, a közép­osztály ama rettegő csoportjai, amelyek lezüllhetnek, leszakadhatnak a középosztályról. Ezek meg zsidóznak, ami aztán összefolyik az általános rasszizmussal és idegengyűlölettel. Magyar nácik, hungaristák. Ez a két, látszólag nagyon eltérő erő képezi a szélsőjobboldal társadalmi bázisát. Ez sem tisztán magyar sajátosság, szerte Európában megmutatkozik. Tehát a szélsőjobboldal ennek a 22 éves kapitalizmusnak a történelmi terméke és szerves része, és nincs az a fogalmi bűvészkedés, amivel ezt bármelyik magyar liberális vagy nacionalista ideológus ki tudná magyarázni. Hiába mondják, hogy ez a rendszer a Kádár-rendszerre megy vissza. A fenét! Ez nem a Kádár-rendszer, csak a hagyománya élt a réginek a Kádár-rendszerben is.

Földes György:

Azt gondolom, hogy a Tamás levezetése a baloldal totális eszmei és erkölcsi lefegyverzését jelenti. Nem gondolom, hogy '89-ben már minden eldőlt. Nem gondolom, hogy a globalizáció mindent eldöntött. Azt sem hiszem, hogy a Horthy-korszak itt lebeg közöttünk. Ez az alapállás totális önlefegyverzéshez vezeti a baloldalt, és egyidejűleg a totális önfelmentés útjára. Ebben a gondolati sémában 1989, mint eredendő bűn jelenik meg. Kállai Gábor azt mondta – amivel én egyetértek -, hogy '89 egy történel­mi vereség volt a baloldal számára, és ott sok minden eldőlt. A tőkelogika legyőzött minden más verziót, ezzel egyetértek. Visszatért a világ arra az útra, amiről az államszocializmusok megpróbálták eltéríteni.

Itt azonban mégiscsak fölmerül a kérdés (és ez lehet a baloldalon belüli szakadás magyarázata is), hogy miként definiáljuk a baloldalt. Igaz lenne, hogy a baloldalt csak azon az alapon lehet egyértelműen definiálni, hogy mennyire rendszerkritikus, mennyire lép túl a tőkelo­gikán, mennyire lép túl az éppen fennálló kapitalizmuson? Vagy az is számít, hogy itt és most, a mindenkori többségért – ha tetszik, a kizsákmányoltakért, ha tetszik, az elnyomottakért – mit tud valójában tenni? A következőt teheti: valamifajta politikai cselekvési programot dolgoz ki, bármifajta közpolitikailag is értelmezhető programot, a saját gondolatait kiteszi a gyakorlat próbájának. De ha ilyet nem tud produkálni, viszont szellemileg mindig nagyon nyíltan, következetesen és keményen bírál­ja a fennállót, annak megvan a meghatározó konzekvenciája: a teljes elszigetelődés a való világtól.

A '90-es években alapvetően, sajnos, nem osztályok között zajlott Magyarországon a társadalmi küzdelem, noha rengeteg társadalmi küzdelem volt, hanem alapvetően az osztályokon, a rétegeken belül az új pozíciók megszerzéséért, illetőleg a régi pozíciók megtartásáért. Ezért nem tudjuk beleerőszakolni a saját sémáinkat a klasszikus osztály­harci modellbe. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Magyarországon lezajlott egy eredeti felhalmozás, azonban azóta sincs valódi tőkefelhalmozás, mármint nemzeti értelemben. Amennyiben lemondunk a nemzetről, államformájában, kulturális közösség formájában, szociális közösség for­májában, tehát bármilyen formában, akkor kizárjuk magunkat a politikai mozgástérből, a kulturális mezőből, mert így a magyar baloldal megint csak valami hatalmas világtörténelmi fordulat eredményeképpen, valami külső hatalom baloldalivá válásának körülményeképpen fogja tudni újra megszerezni a hatalmat, illetőleg a közpolitikát a saját igényei szerint formálni. Ezért tehát visszatérnék a magam eredeti álláspontjához, hogy önkritika nélkül, a szellemi és a politikai baloldal egymáshoz való közelítése nélkül egy tapodtat sem fogunk előremenni.

Wiener György:

Földes Györggyel az osztályfelfogás és a világrendszer-elmélet tárgy­körébe tartozó tematikákról nem vitatkozom, mert az alapkérdésekben teljesen eltérő álláspontot foglalunk el, ami ilyen behatárolt terjedelem esetén rendkívül megnehezíti az érdemi eszmecserét. Természetesen az ő véleménye sokkal közelebb áll a hazai baloldal túlnyomó többségének gondolkodásához, mint Szigeti Péter, Krausz Tamás vagy az én nézet­rendszerem. Ugyanakkor megjegyzem, hogy elemzéseim elsősorban nem a rendszerkritika oldaláról közelítik meg a jelenlegi berendezkedést, hanem – megfordítva ezáltal Marx híres Feuerbach-tézisét – inkább az értelmezés oldaláról. Közismert, hogy Marx a 11. tézisben úgy fogalma­zott, hogy a filozófusok a világot eddig csak magyarázták, a feladat pedig az, hogy megváltoztassuk – nem szó szerint idézek, de ez a tézis értel­me. Most viszont azt hangsúlyozom: ahhoz, hogy egyszer majd a világot meg lehessen változtatni, először meg kell értenünk, hogy mi és miért történik. Ha egy félperifériás tőkés berendezkedésről azt feltételezzük, hogy az felzárkózáshoz és jóléthez vezet, majd csökkenti a jövedelmi különbségeket és növeli a foglalkoztatottságot, akkor gondolkodásunk az illúziók foglya marad.

Abban a kérdésben azonban már vitatkozom Földes Györggyel, hogy az MSZP nem igazán munkált ki közpolitikai programokat. Ezek valójá­ban rendelkezésre állnak, nem kidolgozásuk nehéz, hanem megvalósí­tásuk. A szocialisták politikájában nyilvánvalóan nem az volt az alapvető gond, hogy nem rendelkeztek ilyen koncepcióikkal, mondjuk 2001-2002-ben, hanem az, hogy a globalizált liberálkapitalizmus rendszerében, a hazai burzsoázia igényeit is figyelembe véve, illetőleg a liberális köz­gazdász értelmiség elvárásait is teljesítve, ezek csak nagyon rövidtávon érvényesülhettek. Napjainkban is sokan a Medgyessy-kormány kétszer 100 napos programját tartják az eredendő bűnnek, hangsúlyozva, hogy az tette tönkre az országot, s e kérdéskörben a konzervatív és a liberális, valamint a magukat baloldalinak valló közgazdászok között szinte teljes az összhang. Ugyanakkor csaknem mindenki figyelmen kívül hagyja, hogy a sikeresnek mondott '90-es években, amikor Magyarország „éltanuló” volt, a pozitívan értékelt teljesítményt úgy érte el, hogy a Bokros-csomag hatására a reálbérszint az 1966. évire esett vissza. Ez egyébként azt mutatja, hogy a polgári racionális gazdálkodás értelmé­ben az ország csak akkor versenyképes, ha az adókat és a béreket, ha nem is folyamatosan, de időről időre szisztematikusan mérséklik. Más lehetőség a félperiférián a polgári értelemben vett versenyképesség garantálására, azaz a profitráta maximalizálására nem áll fenn, s ebben az ellentmondásrendszerben működnek a baloldali erők, nemcsak az MSZP, hanem a Demokratikus Koalíció, a 4K s a tőlük balra álló szer­vezetek is. E téren tehát nem a tudás hiánya okoz problémát, hiszen semmilyen elméleti modellel nem háríthatjuk el azt a világméretekben megjelenő gazdaságpolitikai igényt, hogy a profitráta tendenciális esé­sét a bérek kordában tartásával, az adók radikális csökkentésével és a környezetvédelmi kiadások minimalizálásával ellensúlyozzák. Más kérdés, hogy e három eszköz alkalmazása elméleti tévedésen alapul, hiszen hosszabb távon a profitráta süllyedését, mint marxisták számá­ra közismert, a tőke megállíthatatlanul növekvő szerves összetétele magyarázza.

Korábbi állításomat részletezve kitérek arra is, miért értékelem neo-horthystaként a jelenlegi rendszert. E kérdésben nemcsak Földes Györggyel vitatkozom, hanem a (bal)liberális sajtó és politikai élet képviselőinek túlnyomó többségével is, akik az új berendezkedés ezen alapvető ismérvét későn vagy egyáltalán nem ismerték fel. Közülük sokan úgy vélik, hogy napjainkban valamilyen neo-kádárista rendszer szerveződik meg, párhuzamot látva az akkori pártállam és a mostani centrális hatalmi erőtér között. E tévedés természetesen nem új keletű; amikor Louis Bonaparte 1851 decemberében államcsínnyel megszerez­te az abszolút hatalmat, Guizot ezt úgy értelmezte, hogy a szocializmus teljes győzelme következett be. E gondolkodásmód azon a feltevésen alapul, hogy minden, ami eltér a liberális berendezkedéstől, az szoci­alista, így aztán napjainkban is a jobb- és szélsőjobboldali autoriter rendszereket szocialistáknak minősíti. Ezt egyébként az érintettek a történelemben többnyire jól kiaknázták, így szerezve számos mun­kásszavazót a fasiszták Olaszországban és a nácik Németországban. Az új berendezkedés neo-horthysta jellegét egyébként lényegében az alaptörvény preambuluma, a Nemzeti hitvallás is elismeri, amikor a jog­folytonosság 1944. március 19-én történt megszakítását deklarálja, és ezáltal vállalja a Horthy-rendszer addigi intézkedéseit. A két világháború közötti időszakhoz kötődik az alaptörvény elnevezés is; a Fidesz-KDNP szövetség kétharmados többségével azért alaptörvényt, s nem alkot­mányt fogadott el, mert ez utóbbi maga a Szent Korona-tan, melyet az alaptörvény egy konkrét történelmi korszakra alkalmaz. Horthysta jellegű az is, hogy az átmeneti törvény, miként erre Szigeti Péter már utalt, az MSZMP jogelődeit, és az MSZMP-t bűnöző szervezeteknek minősíti, melyek tetteiért az MSZP is teljes felelősséggel tartozik. Ily módon ugyanazt a jogi megoldást alkalmazzák, mint 1920-ban a keresztény nemzeti kurzus, amely a Tanácsköztársaságot nem tekintette államnak, hanem úgy érvelt, hogy a hatalmat ideiglenesen egy bűnöző szervezet kaparintotta meg.

Ha már Louis Bonaparte 1851. decemberi államcsínyére hivatkoztam, Marx híres művének, a Brumaire-nek néhány fontos állítását is röviden összegzem. E mű gondolatai rendkívül jelentős mértékben megkönnyítik a mostani helyzet megértését, hiszen Marx ebben az írásában úgy fogal­maz, hogy a bonapartista hatalomátvétellel visszatérnek a régi dátumok, a régi időszámítás, a régi nevek, a régi rendeletek és a régi poroszlók. Feltámadnak a régi dátumok, hiszen a Nemzeti hitvallás kiemelten hi­vatkozik az 1944. március 19. előtti időszakra. Újra megjelennek a régi nevek is, hiszen visszaállítják a járásbíróság, a törvényszék és a kúria el­nevezést. Feltámadnak a régi rendeletek is, mivel az egyházügyi törvényt kimondottan az 1894-es egyházpolitikai reformok alapján alkották meg.

Ami pedig a poroszlókat illeti, visszaállítják a háznagy intézményét, ismét létrejön a házőrség, a köztársasági elnöki palotát pedig a palotaőrség védi, s lehetséges az is, hogy a háznagy utasítására a házőrség tagjai a renitens ellenzéki képviselőket kivezettetik az ülésteremből, miként ez Tisza István alatt történt.

Végezetül az is világosan mutatja az új rendszer jellegét, hogy az állam elnevezését Magyar Köztársaságról Magyarországra változtatták. Ezt sem tekinthetjük véletlen névcserének; hasonlóan járt el Dollfuss, amikor 1934-ben az Osztrák Köztársaságot Osztrák Államnak keresztelte át, majd magát az 1920-as évek Horthyjához hasonlító Pétain marsall, aki 1940-ben az addigi Francia Köztársaságot Francia Államnak nevezte el. Ez utóbbi berendezkedésekben a monarchikus és a republikánus állam közötti átmenet jött létre, amely egyébként a modern jobb- és szélsőjobboldalnak sokkal inkább megfelel, mint az uralkodói hatalmat korlátozó alkotmányos vagy parlamentáris monarchia. Az átkeresztelés egyébként most is azt jelzi, hogy a Fidesztől távol áll a demokratikus köztársaság eszmeisége, ám reálpolitikai okokból az államformát vál­tozatlanul hagyja.

Szigeti Péter:

Úgy látom, hogy Földes Gyuri – szemben Krausz beállításával – nem apologétája ennek a rendszernek. Krausz Tamás pedig az antikapitaliz­mus zászlaját valóban akkor lengeti, amikor ellenforradalmi korszakot élünk. A magam részéről kapitalizmus-kritikus pozíciót öltök fel, amiből következhet a mai fennálló rendszernek nemcsak a bírálata, hanem néminemű javíthatósága is – illúziók nélkül. A múlt elmúlt. Tudniillik azt sem mondanám – és itt Tamás a világrendszer-elméletet eléggé leegyszerűsíti -, hogy soha senki nem tud felzárkózni. Az teljesen igaz, amit Wiener a profitráta süllyedő tendenciájával kapcsolatban mondott, de a legnagyobb kihívás a marxi elméletet a Schumpeter-féle innovációs elmélet felől érte. Az a rossz hírem azonban, hogy ehhez az innovációhoz olyan gazdagnak kell lenni, mint a centrumkapitaliz­mus élenjáró országai, ezért a közepes fejlettség talaján ezt a csodát nehéz előállítani. Kivéve, ha olyan szerencsés történelmi szituáció van, hogy különleges erőforrásokhoz juthat valaki, például a Marshall-terv idején Olaszország, vagy felfedezi az olaját, mint néhány állam, vagy nem tudom, lehet, hogy az édesvíz-készlet is ilyen lesz egyszer. Tehát ilyen szempontból, Tamás, néhány kategorikus kijelentésed, ami – hogy is mondjam csak – lehet, hogy szónoklatnak jó fogás, de ismeretelméletileg és a marxista elmélet szempontjából nem egészen így van. Nem helytálló, hogy soha semmit nem lehet csinálni a világ­kapitalizmusban.

Krausz Tamás:

Én ezt nem is állítottam!

Szigeti Péter:

Dehogyisnem! Feketén-fehéren állítottad, hogy – idézlek – „Nincs utol­érés. Nem ez zajlik.” Hogy nincs felzárkózás. Ellenben Csehország vagy Szlovénia közelített a centrumhoz.

Krausz Tamás:

Nem ezt állítottam. Én Kelet-Európáról beszéltem. Szigeti Péter:

Tamás, vannak, akik jobban csinálták. Az eredendő bűn Kelet-Európán belül Magyarországon a privatizációnak az a módja, amelyben szétvertek komplett termelési apparátusokat és vertikumokat. Nem volt mindenki ilyen bolond. A csehek vagy a szlovének nem voltak ilyen bolondok. Ez a magyar liberális közgazdaságtan hatása! Tragikus, hogy egy liberálissá vált népi értelmiségitől hangzott el a parlamentben az a programadás 1990-ben, hogy „Privatizálni, akár egy forintért is!” Na, ennek a követ­kezménye sok-sok kudarcunk. A kezdet kis hibái súlyosan esnek latba a végelszámolásnál! Persze, ipari tartaléksereg enélkül is lenne, ez termé­szetesen a kapitalizmus velejárója. Én csak azt akarom kicsit tompítani, hogy azért ti egymásnak nézeteitek alapján nem ellenfelei vagytok! Bár az eltérő gondolati alapokból következnek bizonyos ellentétek, de azért azt mégsem gondolnám, hogy egyikőtök a másiknak úgy essen neki, mint ha valamelyikőtök baloldalisága kétségbe vonható volna.

Na, már most, még valamire kitérnék. A „neo”-dolgot én fontosnak érzem, tudniillik hogy mi a neokonzervatív. Egy: ne felejtsük el, hogy az orbáni magyar rendszerben, magántulajdonosi szisztémában – az egykulcsos adóval, a nyereségek privatizálása mellett a veszteségek tár­sadalmasításával – nem ugyanaz az ingatlanra eladósodott népességet közpénzekből támogatni, mint a köztulajdoni szisztémában. A köztulajdon azért volt köztulajdon, mert állampolgári minőségében az is tulajdonosa volt az állami tulajdonnak, aki megkapta a kedvezményt 1988-1989-ben a Németh-kormánytól, hogy a lakását olcsó végtörlesztéssel – talán az összhitel 40%-a volt – megvehesse. Az a közös elosztása volt, a jelenlegi viszont a veszteség társadalmasítása. Kettő: a rendszer magáról jelenti ki, hogy nem működőképes. Hol? Működésképtelen az egészségügyben, az oktatásban, a tudományban. Nem én mondom róla; magáról mondja, hogy fenntarthatatlan. Minden fenntarthatatlan. Mi lesz a fenntartha­tóság a számára? Az, ha piacosítja ezeket a dolgokat. Tehát tipikus neokonzervatív megoldás. Akár a kényszermunka felfedezése vagy a szegénység kriminalizálása. A reagani Amerika a minta, Berlusconi Olaszországa a minta. Nem arról van szó, hogy nincs új a nap alatt; van. Ilyen értelemben tehát nem neo-horthysta, hanem keresztény, nemzeti, neokonzervatív rendszerről van szó. Tradíciókban, szimbolikus erőtér­ben a két háború közötti mintákat veszi át, bizonyos szinten szeretne is visszatérni a történelmi magyar államhoz, csak a globális kapitalizmus erőterében és az Unióban ezt már nem lehet megtennie. Vagy legalábbis csak nagyon korlátozottan. Orbán azt gondolja magáról, hogy meg fogja csinálni, és ő lesz a példaadó. Én úgy gondolom, hogy nem fogja tudni megcsinálni, kivéve, ha szétesik az Európai Unió.

Kállai R. Gábor:

Wiener Gyuri, nagyon nehéz veled vitatkozni, mert istenien kevered az absztrakciós szinteket. Egy bekezdés társadalomelméleti szint, és mindjárt utána jön, hogy a Bokros mit mondott a kávéházban tegnapelőtt. Tehát emiatt nagyon nehéz megfogni az érvelésed. Neked is, korábban Krausz Tamásnak is felhívtam arra a figyelmét, hogy itt és most nem a kapitalizmus megdöntése van napirenden. Meg is kaptam, hogy nem vagyok antikapitalista. Holott akkor is csak körülbelül azt mondtam, hogy annak idején az amúgy eléggé antikapitalista Lenin is sokat írt valami olyasmiről, hogy van egy minimális program, meg van egy maximális program. Azért emlegettem itt még Kafkát, a mindennapi életet is azért hivatkoztam, hogy nagyon szép dolog társadalmi perspektívákban gondolkodni – szereti is az ember, meg ez is a szakmája -, mondjuk arról, hogy mi lesz száz év múlva. De Szász Gábor találó kérdése sze­rint: addig mi lesz? Némelyikünknek van még öt, másnak húsz, megint másnak negyven éve, ezt próbáljuk valahogy rendesen leélni. Tehát azért mondom, hogy maximálisan érvényesek a minimál-programok. Azzal nem megyünk túl sokra, hogy annyira lefegyverzően realista vagy pesszimista elemzéseket állítunk össze, hogy az olvasó azt választja majd, hogy vagy kiugrik az ablakon, vagy a gázt nyitja ki. Most éppen látunk ilyet akár Mészárostól, akár Debreczenitől. így nem lehet politikai cselekvést elvárni, pláne nem mozgalmat szervezni. Lehet, hogy ez a realitás, és legközelebb majd a vagon ajtajában a marharépaadag elosztásán fogunk vitatkozni, de ha ebből indulunk ki, mint ahogy teszi mondjuk a Facebookon – állandóan találkozunk – az amerikai magyar Népszavás kolléga, vagy mások, akkor kár is bármibe belefogni. Valóban, akár realitás, akár nem, mindenképpen kell a minimál- meg maximál-program egyaránt. Tehát ezért nem igazán jó állandóan arra hivatkozni – ami amúgy teljesen igaz -, hogy úgy alkalmatlan az összes szocialista vezető, ahogy van. De csak ez a választék.

Krausz Tamás:

Tudtam, hogy mindenki azt produkálja majd, amit szokott. Tudtam, hogy Földes Gyuri össze fogja keverni a politikai és elméleti síkot, mert számára egyúttal minden rögtön politika is. Számomra viszont nem, én vele ellentétben nem taktikázom, elmondok egy elemzési konstrukciót, amiből önmagában még nem következik közvetlenül semmilyen politikai megfontolás. Hát ezt miért nem lehet akceptálni? Most arról beszéltünk, hogy milyen ez a nyomorult rendszer. Egy szó a baloldal lefejezéséről… Nem én idéztem elő a kétharmadot, azt hiszem, hanem a Gyurcsányék.

Nem én voltam az, aki idevezettem az MSZP-t, hanem ők. Én voltam, aki bíráltam ezt az egészet sok éven át. Ha emlékszel, 2009-ben azért léptem ki, mert felismertem, hogy nincsen mód Gyurcsányékkal a változ­tatásra, elkerülhetetlenül a kétharmad fog bekövetkezni. Hát nehogy már ez legyen a lefejezés, meg egy elméleti koncepció legyen a lefejezés. Vicces. Gyurcsányék szétzavarták saját természetes társadalmi bázi­sukat. Kállai Gábornak mondom: ebből még nem következik az, hogy nem kell minimális program, de ennek tisztázása egy másik gyűlés, egy másik vita feladata. Itt csak annyit – és Szigeti Péternek is mondom -, hogy törekedni kell arra, hogy a „minimális” és „maximális” feladatokat összekapcsoljuk egy baloldali, rendszerkritikai civil organizációban vagy organizációkban. Bármily gyenge mozgalmi csírában is a példa szintjén legalább felszámolható a régi betegség, az elmerülés a partikularitásban, a részlegességben. Nem lehet örökösen bírálni a polgári baloldalt és semmit nem tenni a gyakorlati politizálás szintjén. Innen az én mozgalmi elkötelezettségem egy ellenforradalmi időszakban is. Én is pontosan tudom, hogy új szocialista tömegmozgalmak körvonalai sem látszanak a mi térségünkben. Neked, Péter, abban igazad van, hogy mindig lehet politikai okokból egy régióban valamely országot felhozni, és „utol tud érni”, idézőjelben. Na de mégiscsak az az alapstruktúra Kelet-Európában – és ezt hangsúlyoztam a legelején -, hogy Szlovénia és Csehország külön alrégió. Tehát őnekik van talán egyedül esélyük ebben a régióban, hogy tényleg betagozódjanak és felzárkózzanak Nyugat-Európához, a többi esélytelen. És ebből mi következik? Hogy most támogassuk, amit az elemzés síkján korábban elvetettünk? De ez a felzárkózó stratégia abban az értelemben is esélytelen, ahogy te mondod: semmilyen speci­fikus ok nincs, hogy a régió bármelyik országát felhozzák a centrumba, ilyen tőkeérdeklődés sincs, ilyen világpolitikai érdeklődés sincs. Úgyhogy ezt az „utolérés”-dolgot inkább Wiener Gyuri látja most pontosan. Amikor Wiener szóvá teszi, hogy a tekintélyuralmi rendszer csak Magyaror­szágon szilárdult meg, elfelejti hozzátenni, a tendencia szinte az egész régióban megvan.

Földes György:

Nem az közöttünk a különbség, Tamás, hogy te elméleti elemzést adsz, én meg belefulladok a gyakorlat mocsárba. Az a baj, hogy te nem érted, hogy mi az elmélet fogalma. A tudományos elemzés, az tudományos elemzés. Az még nem elmélet. Elméletnek azt nevezzük, amiből követke­zik valami a politika számára. Az elmélet olyan elemzés, ami ki tud jelölni politikai stratégiákat, amelyre épülhet a politikánk, irányt ad a politikának. Ami ezzel a kritériummal nem rendelkezik, az bármilyen igaz is, tehát tu­dományosan bármennyire is tartható, ha nem következik belőle egy olyan alapállás, amire egy politikai stratégiát föl lehet építeni, akkor az ebben az értelemben nem elmélet, nem segít a baloldalnak, mert nem segít a népnek. Ez a probléma. A társadalmi formák elmélete, vagy a világrend­szer-elmélet rendkívül fontos ma is a baloldal számára. Természetesen ezeknek nem az a szerepük, hogy iránytűként szolgáljanak a rövid- és középtávú társadalompolitikai cselekvéshez. Ezek a „nagy elméletek” részei a baloldali progresszió kincsestárának, arculatának. Igazságaik a világ mélyebb megismeréséhez vezetnek, de az újragondolás követelmé­nye rájuk is érvényes, hiszen segíteniük kell egy új, érvényes és vonzó társadalmi, gazdasági, és politikai praxis kialakításában.

Ezért el kell különíteni egymástól a síkokat, és az elmélet az, amely majd ezeket összekapcsolja. Az elvont társadalomkritikai igazság, a politikai cselekvéssé formálódás útján jut érvényre, a gyakorlat révén igazolódik. Ezt nevezik elméletnek.

Krausz Tamás:

Természetesen az elméletből következik valamiféle politikai gyakorlat, de nem azzal a közvetlenséggel, ahogyan azt te elképzeled, Gyuri. Nem szabad keverni az elmélet és az ideológia fogalmát, mint fentebb már hangsúlyoztam. Más politikai és elméleti keretekben mozgunk, én a rend­szerkritikai szempontokat éppenséggel egyszerre elméleti és gyakorlati összefüggésként fogom fel. A polgári baloldal keretei között képviselni valamiféle antikapitalista rendszerkritikát, ráadásul mindenféle szervezeti elkülönülés nélkül (a Baloldali Tömörülés, amely gyakorlatilag már nem létezik a maga eredeti célkitűzéseivel, legalább sokáig egy szervezeti hátteret adott az ilyen kritikának) – számomra teljességgel lehetetlen.

Mészáros István a tőke strukturális válságával, egyáltalán a válsággal foglalkozó tanulmányában zseniálisan megírja, hogy mitől más az utolsó pár évtizedben a tőkerendszer válsága, és miért nem lehet helyreállíta­ni, hogy úgy működjön a világrendszer, mint a korábbi periódusokban működött. Vége a „jó kapitalizmus” mítoszának, noha még baloldali emberek sokasága sem érti meg ezt a fejleményt. Ami egyik helyen picit jobb helyzetet idéz elő, az más helyen rosszabb fejleményeket ösztönöz, ráadásul a modern világrendszerben a nemzeti és Európa-centrizmus sem adekvát szemlélet már. De mindezt nem szabad persze úgy fölfogni – én sem úgy fogom fel -, hogy ebből holnap következik bárhol egy olyan világforradalom, ami egy lépéssel, egy politikai aktussal elvezet valahová. Egész másról van szó. A Földes Gyuri és köztem lévő különbség nem az a különbség, hogy az én elméletem el van vágva a valóságtól vagy a praxistól, és az ő elmélete meg a praxisnak és az elméletnek egy totális és ellentmondás nélküli kibontakozása, hanem az az igazság, hogy az én „elméletem” szerint az MSZP megbukott, mint baloldali párt. Az ő elméletében nem, ő még variál vele. Az én elméleti álláspontomból az következik, hogy a megfelelő időben elmaradt az MSZP újjászervezése baloldali alapokon és az idő túllépett rajta. Már régebb óta érvelek és cselekszem amellett, hogy egy másik típusú baloldali organizációt, poli­tikai tevékenységre is alkalmas civil organizációt kell felépíteni, egy olyan szerveződést, amelyik nem a tőkelogika mentén gondolja végig a maga történelmi pályafutását és célkitűzéseit. Én nem gondolom, különösen a neo-horthysta fordulat után, hogy az Orbán-rendszer demokratikus választásokon legyőzhető, mert a rendszer lényegéből fakad, hogy ilyen úton nem leváltható. Ez a dolognak a lényege. Ennek következtében felértékelődnek majd – hogy mikor, azt megjósolni aligha lehet – a ma még nem létező rendszerellenes tömegmozgalmak és persze a külföldi befolyások is.