„A LINKS a nemzetközi viták új folyóirata. A hidegháború utáni baloldal magazinja, amely elutasítja a szocialista program sztálini tor­zulásait, figyelmet fordít az ökológiai kérdésekre, és lépéseket tesz azért, hogy világunk szocializmuspárti erőit összehozza és egyesítse. Olyan magazin, amely a különböző' hagyományok marxistáit kívánja egyesíteni, nyílt és konstruktív viták segítségével.

A lap határozottan szocialista, anti-kapitalista és anti-imperialista, válasz a Szovjetunió összeomlására, és felismerése annak, hogy to­vábbra is sürgető a féktelen kapitalizmus bűneire és ellentmondásaira adható szocialista megoldás megtalálása.

A LINKS nem az akadémiai marxistákat célozza meg, mint sok ma létező' elméleti magazin, bár szerzői között sok akadémiai mar­xista lesz. Szerzői és olvasói között inkább aktív szocialisták lesznek, a napi harcok résztvevői, különösen azok, akik a szervezetek és pártok építésének létfontosságú fel­adatait vállalják. A magazin nem egy bizonyos vonalát fog képvi­selni. Nyitott és plurális lesz, igazi vitafórum. Nem lesz rendszeres vezércikk, de bizonyos irányokhoz tartani fogjuk magunkat. A LINKS az igazi szocializmus felé vezető utat kívánja kimunkálni és megje­lölni.

A LINKS nem egyszerűen kü­lönböző országok és kontinensek aktív szocialistáit kívánja össze­hozni, hanem a különböző' hagyo­mányok felől érkező szocialistákat kívánja egyesíteni. Moszkva-szim­patizáns kommunista pártokból, trockista pártokból, a maoisták kö­zül, a nemzeti mozgalmak balszárnyáról, a szociáldemokráciától el­szakadó baloldali erőkből, a társadalmi mozgalmak aktivistái közül, akik felismerik, hogy szükségük van egy pártra. Mi mindannyian különböző' irányokból jövünk, és gyakran különbözik a véleményünk, de egységesek vagyunk abban, hogy:

• szocialista meggyőződésünk szerint alapvető társadalmi válto­zásra van szükség;
• szükség van egy demokratikus és nem tekintélyuralmi szocia­lizmusra; és
• olyan szocializmusra van szükség, amelyik zöld, feminista és antirasszista."

A Links első három számának visszatérő témáiból egyértelműen látszik, hogy melyek azok a régiók és országok, amelynek politikai fejleményeire, társadalmi átalakulására a folyóirat (és a nemzetközi mozgalom) megkülönböztetett figyelmet kíván fordítani. Ezek: Oroszország (lehetséges-e stabilizálni a gazdaságot, milyen állapot­ban vannak a szakszervezetek), Brazília (a radikális Munkáspárt ta­valy igen közel került ahhoz, hogy jelöltje megnyerje az elnökvá­lasztást), Dél-Afrika (létrejöhet-e egységes baloldal a rendkívül bo­nyolult átalakulás sodrában), Egyesült Államok (a politikai erők át­csoportosulása eredményezheti-e egy munkáspárt megjelenését), és Nicaragua (ütőképes politikai erő marad-e a sandinista mozgalom). A regionális sajátosságoknál fogva a Links az európai és amerikai lapoknál bővebben foglalkozik a Fülöp-szigetek, Indonézia, Új-Zé­land, és természetesen Ausztrália politikai folyamataival. Az aktuális országtanulmányok mellett viszonylag kevés hely jut az elméleti vagy tematikus cikkeknek. Ilyen jellegű írások az eddigi számokban Az új világrend, A marxizmus relevanciája, Progresszív-e a nemzeti tőke, valamint Népesedés, környezet, és a nők jogai címmel jelentek meg.

A lap 3., 1994-ben utolsó száma tudósított arról a nemzetközi kon­ferenciáról, amelyet a Baloldali Alternatíva Egyesülés rendezett az újbaloldal tehetségeiről Budapesten (1994 szeptember 16-f8), és a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap létrehozásának 50. évfordulója alkalmából szervezett Alternatív Fórumról, amelyre 1994. szeptember 26. és október 3. között került sor Madridban. A Linksben előzetest is közölnek azokról a nemzetközi tanácskozásokról, amelyek az el­következő időszakban kerülnek megrendezésre a világ valamely pontján.

A folyóirat nemzetközi társszerkesztői köréhez tartozik – a nálunk is ismert személyiségek közül – Andre Brie Németországból, Luciana Castellina Olaszországból, Borisz Kagarlickij Oroszországból, Alain Krivine Franciaországból, Ernest Mandel Belgiumból, valamint Kra-usz Tamás, akinek az 1994-es magyarországi választásokról írott cik­két a Links 2. száma közölte.

Aggasztó jelek mutatkoznak a hazai kulturális életben. Morális ol­dalról, de a pénzügyek felől is közelíthető' a probléma; egy biztos: helyenként kifejezetten válságos tendenciákat tapasztalunk. A gondok nagyságrendjének és jellegének tisztázása érdekében kérdezte Kósa Ferenc filmrendezőt, országgyűlési képviselőt a szerkesztőség nevé­ben Andor László és Krausz Tamás.

***

A. L.: Próbáljuk meg először a rendszerváltás összefüggésében fel­mérni a változások irányát. Nagyon egyszerűen fogalmazva az első kérdés az, hogy tulajdonképpen mi is történt az elmúlt tíz évben a kultúra terén. A tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttéréssel mintha a kultúra irányítása is átkerült volna a pártbürokráciáktól a bankárok kezébe.

K. F.: Ahhoz, hogy célirányos legyen a beszélgetésünk, fontos volna meghatározni egyrészt a léptéket, hogy milyen lépték­ben gondolkodunk a kultúráról, másrészt magának a kultúrá­nak valamilyen közelítő definíciójához is el kellene jutni. A kul­túra a szó legátfogóbb értelmében értelmezhető leginkább, mégpedig ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mon­danám: beidegezettség, amelyik mögött ott áll az egész tör­ténelem, egy-egy adott térség, kontinens vagy egy ország szellemi, erkölcsi, gazdasági háttere. Azért használnám ebben a tágas értelemben a kultúra fogalmát, mert különösen Buda­pesten szokás leszűkíteni a kultúrát a művészetekre, iroda­lomra. Vagyis ahhoz, hogy értsük a tétet meg a léptéket: nem kevesebbről van szó, minthogy az ember emberré válási fo­lyamatának nemcsak része a kultúra, hanem előfeltétele. Ha a kulturális szint – a lehető legáltalánosabb értelemben – nem tud emelkedni, nem tud minőségileg gyarapodni egy adott or­szágban, akkor ez mindenféle társadalmi folyamatot lefékez­het és visszájára fordíthat.

Én tehát a kultúra helyét, rangját keresem az életünkben, mindannyiunk életében, függetlenül attól, hol élünk éppen a földgolyón, melyik országban, vagy melyik ország melyik vá­rosában, vagy hogy milyenek a politikai kötődéseink. Az igazi tét az, hogy az emberiség, vagy vegyük csak a magyarok közösségét, előbbre jut-e, gazdagodik-e, emberibbé válik-e a kultúra integrálásával, és ebbe én most belesorolnám nem­csak az ún. humán kultúrát, hanem a termelési kultúrát, a közgondolkodást, a társadalom tudati szintjét stb. Mindezek­nek kihatásuk van nemcsak az emberi élet minőségére befelé, hanem az egész társadalom gazdagodására, kiteljesedésére. Teljesen nyilvánvaló – hogy csak egyetlen politikai összefüg­gést említsek -, ha demokráciát akarunk, ahhoz ítélőerővel rendelkező alanyokra van szükség. Enélkül az egyéni és tár­sadalmi önrendelkezés nem működhet.

Ahhoz, hogy az egyes ember, a közösség, az egész társa­dalom normális, reális, a kor lehetséges színvonalán álló tu­dattal és ítélőerővel rendelkezzék, választhasson az ilyen-olyan-amolyan lehetőségek közül, feltétlenül arra van szük­ség, hogy ez a tudat életképes legyen, korszerűen működjön, mert enélkül nincs ítélőerő. Tehát amikor kultúráról van szó, akkor nem a társadalmi élet valamely apró részletéről beszé­lünk, hanem valami olyasmiről, ami áthatja az egész életün­ket, a társadalom egész tevékenységét, beleértve a politikai és a gazdasági tevékenységet is.

Ha megvizsgáljuk az elmúlt száz esztendő termelésében a piacon élvemaradó, tehát a piacképes termékek belső összetételét, akkor megállapíthatjuk, hogy ezelőtt száz évvel egy-egy termékben nagy átlagban és nagy általánosságban az anyagi hányad volt a több és a szellemi hányad volt a kevesebb. A 20. század második felétől kezdve ez a folyamat megfordult, egyre kevesebb lett az anyagi hányad a termékek többségében, és egyre nagyobb lett az ún. szellemi hányad. Ha csak ezt az egyetlen tényezőt nézzük – a hangsúlyeltoló­dást a fizikai munka felől a szellemi munka felé (gondoljatok a mikroelektronikára stb.) – egyáltalán nem mindegy az, hogy egy-egy termék miből áll össze, mert egy olyan ország,, mint Magyarország csak akkor lehet versenyképes a világpiacon, ha ezt a folyamatot felismeri, megpróbál ehhez igazodni, ós olyan termékeket létrehozni, amelyeknek a szellemi tartalma, mondjuk így durván, a kulturális hányada, meghatározó. Mert az ózdi acél önmagában nem lesz versenytársa sem a német acélnak, sem a francia, se az amerikai acélnak, tehát mi ma­gyarok még rá is vagyunk kényszerítve, hogy amiben talán lenne lehetőségünk vagy képességünk, hogy versenyben maradjunk, vagy fölzárkózzunk a világpiachoz, ez a tevékeny­ségünk szellemi része; ennek mentén kell keresnünk a fel­zárkózás lehetséges ösvényét. Megemlíteném még az élet mi­nőségének a kérdését. Önismeret, öntudat, erkölcsi és kultu­rális színvonal nélkül legfeljebb csak biológiailag válhatunk az egyetemes emberiség részévé. Egyszóval: számunkra is lét­kérdés, hogy veszni hagyjuk-e, vagy pedig kiteljesítjük a kul­túránkat.

Lássuk, mi történt az elmúlt tíz évben a magyar kulturális életben! Sarkosan leegyszerűsítve azt mondhatnám: a posztsztálini rendszernek a legalapvetőbb vétke, történelmi vétsége az volt, hogy a politika felügyelete alá próbálta vonni a kultúrát a szó minden értelmében. A politika követelménye­inek megfelelően próbálták a rendszer szolgálatába szegőd­tetni az egész kultúrát. Beleértve a termelési kultúrát is, de a humán kultúrát, az oktatást, a művészeteket stb. A másik ol­dalon azonban a politikai fennhatóság biztosítása érdekében – nem mondom, hogy jó szándékból, nem is kommentálom, nem is minősítem – a nem termelő szférában biztosították a kultúra, a művészetek és az oktatás piactól való viszonylagos függetlenségét. Tehát, ha megszületett egy értékes könyv vagy egy értékes film, akkor azt az állam közpénzekből tá­mogatta, és nem számított vétségnek, ha az a piacon nem hozta be a rá fordított összeget. Vétségnek mindig az számí­tott, ha a politikai hatalommal szemben valamilyen kritikai ál­láspontot képviselt egy-egy mű, tehát ha a politikai hatalom­mal szemben a társadalom oldalára állt, vagy az ilyen-olyan hazugságokkal szemben valamilyen igazságot fogalmazott meg.

A. L.: Lehet azt mondani, hogy az számított vétségnek, ha a feladatát betöltötte?

K. F: Igen, ez következett a politikai fennhatóság termé­szetéből.

K. T.: A kultúra tehát szükségképpen szembekerült a rendszer ideo­lógiájával és közvetlen politikai szükségleteivel…

K. F: Igen, de ez annyival volt bonyolultabb, hogy a rendszer mindvégig súlyos legitimációs gondokkal küszködött és időn­ként egy-egy gondolatot szabadjára kellett engednie, mert ez­zel legitimálta magát. Mégsem állítom, hogy a rendszer a kul­túrát valamilyen magas emberi szempontból mentesítette a piaci kötelezettségektől, inkább afféle pragmatikus politikai ér­dekek tették ezt szükségessé. Amikor a rendszerváltásról ko­molyan kezdtünk el gondolkozni, akkor úgy éreztük: arra volna szükség, hogy ez a politikai fennhatóság mindenképpen szűn­jön meg, de el kell kerülnünk azt a szerencsétlen változatot, hogy elsorvad a politikai fennhatóság, viszont helyébe lép a piac parancsuralma. A kultúrának ugyanis két halálos ellen­sége van: az egyik a politikai fennhatóság, a másik pedig a piaci fennhatóság.

K. T.: Lehet-e azt mondani, hogy a rendszerváltás azért sem igazolta a reményeket, mert új tormában újra a politika alá is kerül a kultúra és még fennmarad ez, amit te úgy neveztél piaci alárendeltség?

K. E: Ez egy nagyon bonyolult és feltáratlan terület. Azt ta­pasztalom, hogy a politikai fennhatóság, a direkt politikai be­leszólás, az ún. cenzúra, a művek előzetes ellenőrzése stb. valóban eltűnt a közéletünkből. Kiszorította egy hasznossági elv, a piac elve. Egy értékes verseskötetre azt mondják: lehet, hogy ezek értékes versek, de a piacon pár ezer példányban fogy el, nem térül meg a papír- meg a nyomdaköltség, ezért nem tudjuk kiadni. Nem állítom, hogy emögött valami burkolt politikai fennhatóság szándéka áll, de mivel a gazdasági életet főként magánerők birtokolják, ezért a magánjellegű tőkeerők­nek az ízlésvilága, az érdekrendszere betolakszik a humán kultúra produktumaiba. Nem olyan direkt módon, mint a sztá­lini, vagy a posztsztálini diktatúrákban, de kétségtelen, hogy a hajdan volt politikai kontraszelekció jelenleg is érvényesül; nem bevallottan politikai kontraszelekcióként, hanem a piac mechanizmusaira hivatkozva.

K. T.: Tehát a gazdaságot ravaszul felhasználják valamilyen értelem­ben politikai célokra.

K. F: A gazdasági érdek öntudatlanul is eszközzé válik; a tulajdonlás és az érdekviszonyok mindenféle ideológiai elha­tározás nélkül is közrejátszanak ebben a folyamatban. Mert – hogy abszurd példákat mondjak – valamikor még a század elején Bartók megírta az 1. vonósnégyesét. A kézirat néhány száz példányban elkerült a Rózsavölgyi zeneműboltba, és mostanában, amikor privatizálták a Rózsavölgyit, kiderült, hogy még mindig maradt abból a néhány száz példányból. Tehát közel egy évszázad is kevés volt ahhoz, hogy a kotta elfogyjon a piacon. A piac logikája szerint egy nehezen elad­ható, és kevés hasznot hozó áruról van szó. De hát lehet-e piaci mértékkel mérni Bartók remekművét, a gondolat, az al­kotás értékét? Véleményem szerint nemcsak, hogy nem lehet, hanem tilos is. A kultúra bonyolultabb befektetés.

A rendszerváltás során el lehetett volna várni a magyar po­litikai vezetéstől (a bármilyen párthoz tartozó politikai veze­téstől), hogy bevonja az értelmiséget a kultúráról való közös gondolkodásba, és kialakítson valamilyen stratégiai egyen­súlyrendszert a piaci működés és a kulturális értékek között. Senki nem várt csodát, nem gondoltuk azt, hogy dől majd a pénz, és akkor mindenki szabadon alkot, felügyelet nélkül, kerül, amibe kerül, kell valakinek vagy nem kell – nem erről van szó, de arra se gondoltunk, hogy kialakul a politikai fenn­hatóság nélküli, piaci kiszolgáltatottság.

Természetesen minden olyan kritikának helye van, amely a posztsztálini rendszert próbálja szétszedni, elemezni, bizo­nyítani az anakronizmusát, abszurditásait, a működésképte­lenségét, ellenben nem szabad a ló egyik oldaláról a másikra esnünk. Jogos kritikával illetünk egy rendszert, amelyet vé­gigkínlódtunk, de bedőljünk-e egy másféle rendszer ugyan­olyan ellentmondásos és kiszolgáltatottságot okozó szerkeze­tének? Az egyetlen lehetséges út, hogy gondosan elemezzük a piaci, valamint a kulturális és szociális egyensúly lehetősé­geit, és nem áldozzuk föl a kultúrát a piac oltárán.

K, T.: Ne haragudj Feri, egy kérdést közbevetek. Ez nem a múlt már? Nem egy bevégzett folyamat ez? Lehet itt még alternatívákról be­szélni? Menthető' még itt valami? Visszafordíthatónak látod-e azt a folyamatot, amit a Laci az elején úgy említett, hogy a kultúra fölötti ellenőrzés a bürokratikus pártszékházakból a bankoknak az ellenőr­zése alá került stb.?

K. F: Tanúsíthatom, hogy 1987-ben a lakiteleki sátorban – egyébként meg lehet nézni a jegyzőkönyvet – ugyanilyen hangnemben próbáltam elgondolkodni a rendszerváltás kultú­rát érintő mozzanatairól, mert már akkor is világosan és tisz­tán érzékeltem a lehetséges veszélyeket. Az egyik példa, amit akkor említettem, Kuroszava Rashamon című filmjével kap­csolatos (nálunk A vihar kapujában címmel vetítették). Mint ismeretes, ez az egyetemes filmművészet egyik legkiemelke­dőbb értéke. Akutagawa írta, aki a 20. századi irodalom leg­jelentősebb íróinak egyike volt, Kuroszavát pedig nem kell be­mutatnom. Amerikában tévében láttam ezt a filmet, és tízper­cenként megszakították valamilyen alpári reklámmal. Aztán

Japánba utaztam, és elmeséltem ezt japán barátaimnak. Ki­üresedett tekintettel néztek rám, és azt mondták, hogy na és, hát ilyen a piac, érdekes a film, jó reklámhordozó, nincsen ebben semmi különös. Én mint európai, meg egyáltalán, mint ember felháborodtam ezen. Számomra olyan képtelenség volt, mintha egy Bartók-vonósnégyest időnként megszakítaná­nak, megjelenne valaki, és reklámozna egy bilit, vagy egy in­tim betétet. Ha én egy ilyen filmet nézek a moziban, és a nézőtéren megreccsen egy szék, az is fájdalmasan érint, vagy ha valaki pattogatott kukoricát eszik, majd' felrobbanok a szé­gyentől. Egy koncerten, ha igazi remekművet hallgat az em­ber, szinte visszatartja a lélegzetét, hogy maradéktalanul be­fogadhassa. Lehetséges, hogy hivatásomból eredően bennem túlságosan nagy a tisztelet a gondolat, az érték, a műalkotás iránt, de a lakiteleki sátorban azért is említettem ezt a Kuroszava-példát, mert életveszélyesnek véltem, ha a piaci elv szakadékot teremt az ember és a műalkotás között, és így szétroncsolja magát az emberi alkotást.

Mondtam egy másik példát is a sátorban. Japánban kiala­kult egy műfaj, „roman-porno"-nak nevezik, tehát romantikus pornó. Egy fiatal nemzedéknek valamikor a 70-80-as évek fordulóján azt mondták: szabadságot kaptok, azt kritizáltok, amit akartok, olyan őszintén beszéltek a saját hangotokon, ahogyan akartok, de tízpercenként a vásznon történjék meg egy coitus. Fiatal japán filmesekkel beszélgettem erről. Egy filmhét volt az én filmjeimből, és esténként összejöttünk két héten át, és elmondták nekem, hogy milyen helyzetbe kerül­tek: egy alkotó, kritikai szellemű rendező a japán társadalom olyan-amilyen gondjairól, bajairól őszintén forgat egy jelentet, és közben arra kell gondolnia, hogy valamikor a hetedik-nyol­cadik perc környékén már el kell jutnia a jelenetnek egy olyan helyre, helyzetbe, ahol lehetőleg ágy is van, ahol idő is lesz még arra, hogy lekapkodják magukról a ruhát, mert a tízedik percben meg kell történnie a coitusnak. Ha most az megtör­ténik, akkor föl kell öltözni, el kell jutni valahová, valahogyan folytatni kell a kritikai gondolkodást és így tovább. Mind a két eset metaforikus értékű, és bizonyítja, hogy nem utólag csap­tunk a homlokunkra, és nem utólag mondjuk, hogy jaj, valamit elvétettünk, hanem előzetesen, egyszerű, világos szavakkal, mindenféle rögeszmétől mentesen láttuk, mekkorák a tétek, melyek azok az emberi értékek, amelyeket védelmeznünk kell, és mi az a csapda, amit el kell kerülnünk.

K. T.: Nem sikerült elkerülni.

K. F: Az első szabad választások után hatalomba került egy szellemi, erkölcsi, politikai irányzat, egy magát nemzetinek ne­vező irányzat, amelyiknek a bölcsőjében, tehát a születésekor mondtam el ezeket a metaforákat, és döbbenten tapasztaltam, hogy ez a kormányzat más irányba megy, elfelejtette már, hogy 87-ben miről is próbáltunk beszélgetni, gondolkodni. És engem nem érdekel, hogy valaki bolsevik ideológia vagy szo­cialista ideológia vagy kapitalista, vagy liberális, vagy nemzeti ideológia nevében hajtja végre az erőszakot, mert a végered­ményét tekintve egyre megy a dolog. Tehát semmiféle ideo­lógiai magyarázatot nem tudok a magam számára elfogadni, mert mindegyik kisebb jelentőségű, mint maga az ember, mint maga a minőség, az ember alkotókészsége és mindaz, amit a kultúra jelent.

K. T.: Nem akarom felmenteni ennek az 1990 utáni konzervatív, na­cionalista kormányhatalomnak a képviselőit, sem a mostani ún. libe­rális kultúrpolitikai irányvonalat, de én úgy látom, hogy mind a két világban tulajdonképpen a világfolyamatokba kívánnak a maguk esz­közeivel bekapcsolódni. Abba a világfolyamatba, amit te ezzel a két metaforával szerintem igen találóan jellemeztél. Ebben ők csak po­zitívumokat látnak, miközben kiderül, hogy ez az ún. világkulturális folyamatba való bekapcsolódás lényegében az amerikanizálódást erősíti meg, mind Kelet-Európában, mind Nyugat-Európában.

K. F: Nagyon óvatosan bánnék azzal, hogy ezt egy-egy tár­sadalomhoz, vagy egy-egy országhoz, nemzethez kössük. Ha a konzumkultúrára, a bóvlikra gondolunk, akkor persze egyet­értek veled. Az amerikanizálódás kifejezést azért érzem pon­tatlannak, mert van egy olyan amerikai irodalom, főként re­gényirodalom, drámairodalom, amelyik feltétlenül"" tiszteletet érdemel, tehát ezt válasszuk külön. Mert ezek a saját hazá­jukban is élet-halál-harcot folytatnak a függetlenségért a piac­cal szemben. Az amerikai építészetben csodálatos dolgok születtek az elmúlt száz esztendőben esztétikai értelemben is. Nekünk az lett volna a dolgunk, hogy ehhez zárkózzunk föl, és ne a szeméthez süllyedjünk le. Az elmúlt négy évben – és most még korai lenne ezt szándékosnak nevezni – az előre jól látható torzulásokat nem tudta kivédeni a kormány­zat, részben tehetetlenségből, részben rövidlátásból, részben félreértelmezett fölzárkózásból, részben valamiféle túlméretezett nemzeti küldetéstudatból. Azt gondolták, ha ők irányítják az országot és a kulturális életet, az csak jóra vezethet, hi­szen egy magát nemzetinek nevező erő nem fog a nemzet ellen cselekedni. Azonban bonyolultabb a helyzet és ennek az országnak a helyzete is. Nem osztok semmiféle bélyeget, címkét, se országnak, se valamely politikai árnyalatnak, ha­nem inkább aszerint különböztetném meg a társadalmakat, a kormányzatokat, hogy egy adott történelmi feltételrendszerben mindent elkövetnek-e annak érdekében, hogy a kultúra, a hu­mán kultúra minősége megmaradhasson, a létfeltételeit pró­bálják-e biztosítani. A létfeltételek közé értem az anyagit is. Mert az élet olyan, amilyen, de nem mindegy, hogy erről sza­badon tudunk gondolkodni, vagy pedig görcsre kötött agytekervényekkel. A művészet nem visel semmiféle érdekrend­szert. Camus azt mondta, hogy az irodalom kizárólag a saját immanens kényszereinek képes engedelmeskedni. Ha bármi­lyen külső kényszer érvényesül, akkor már eltorzul, és meg­szűnik irodalom lenni. De ilyen a gondolat is. Szerintem ilyen a kutatás is, ilyen a pedagógia is. Ha hosszú távon kutat valaki, és az ketyeg az agyában, hogy neki fél éven belül anyagi hasznot kell produkálni a kutatásából, vagy ha úgy tanít, vagy úgy csinál filmet, vagy úgy ír tanulmányt, az nem lehet szabad ember, mert egy szűkebb időegység és egy ha­mis mértékegység szerint kell dolgoznia. Itt egy hosszú távú szabadságigényről és szabadságharcról, az ember lehető leg­teljesebb fölszabadulásáról van szó. Arról, hogy emberi élet legyen a Földön.

Mit reméltem a tavalyi választásoktól? Azt reméltem, ha bal­oldali győzelem lesz, akkor a kultúra, a szociális gondolkodás, tehát a szociális piacgazdaság egyensúly-rendszerének az egyik ága helyre fog zökkeni. Tehát a piacgazdaság fölsza­badul, mert szükség van rá, csak mögé lehet tenni azokat a fékeket, azokat az egyensúlyozó rendszereket, hogy ami ér­ték, az ne szívódjon föl a piacgazdaság saját elkülönült ér­tékrendjébe. Ebben reménykedtem tehát, többszáz találkozón vettem részt a kampány idején az ország legkülönfélébb vá­rosaiban, falvaiban, egyetemeken és mindenféle közösségek­ben, és erről ilyen hangnemben beszéltem. Őszintén az volt a meggyőződésem, hogyha a szocialista párt kormányzati szerepkörhöz jut, akkor ezt az egyensúlyrendszert megpró­bálja optimalizálni.

Sajnálattal kell megállapítanom, hogy bár a leírt szándékok nem változtak, gyakorlatilag ez az egyensúlyozó tevékenység nem tud érvényesülni. Ott vagyok ennek a pártnak az elnök­ségében, és tanúsíthatom, hogy az elnökség, de a párt körüli értelmiség, választmány, vita nélkül egyetért abban, hogy a lehetséges kitörési ösvény az oktatás, a kultúra, a szellemi energiák fölszabadításában keresendő. (Ebben az országban nincsenek aranybányák vagy olajkutak.) Ebben valahogy min­denki egyetért, és mégis megszületett a párt gazdaságpolitikai programja, egy vegytiszta piacgazdasági program, azzal az ideológiával, hogy mindenekelőtt a termelés energiáit kell föl­szabadítani piaci mechanizmusokkal, kerül, amibe kerül, majd az így megtermelt javakat lehet szétosztani és a kultúra javára visszaforgatni. Rendben van, szülessék meg egy ilyen vegy­tiszta radikális-liberális piacfelszabadító gazdaságpolitikai koncepció, de a másik oldalon elkülönülten meg kell teremteni a szociális, kulturális értékek védelmi stratégiáját. Elméletileg együtt van a szocialista pártban és a környékén az a kon­cepció, amely kész lenne ezt az egyensúlyt védelmezni. Azon­ban meg kell mondanom, a koalíciós tárgyalások úgy alakul­tak, hogy a kulturális terület liberális befolyás alá került és a jelenlegi kulturális kormányzat néhány hónapos működéséből azt látom, hogy az egész egyensúlyrendszerből vagy semmit nem ért, vagy semmit nem akar érteni.

Itt valami félresiklott. Én nem akarok személyeskedni és nem akarok általában beszélni a liberális elgondolásokról, de azt gondolom, hogy valamilyen furcsa torzulat jött létre. Én megéltem képviselőként azt az őrületet, hogy fölkértem öt képviselő társamat, és módosító indítványt nyújtottunk be a magyar filmművészet támogatására. Mind a hat pártból egy-egy személy ezt fölvállalta, mert a filmművészet olyan jelentős elvonásban részesült, hogy a léte veszélybe került. Sajnos az előterjesztő, tehát a Pénzügyminisztérium és a Kulturális Mi­nisztérium ezt a támogatást visszautasította. Mint képviselő mentem haza, és azon gondolkodtam: hogy létezhet ilyesmi egy demokratikus országban, hogy egy kulturális terület ille­tékes vezetése a képviselők által kiharcolt többletpénzt, amit a saját területük gondozására fordíthatnának, nem veszi igénybe. Nem akarok általánosítani, de ez tökéletesen ellen­tétes azzal, amit én elvárok egy szociális vagy liberális kor­mányzattól, de bármilyen kormányzattól, teljesen mindegy hogy kik, minek nevezik magukat. Itt valami nincs rendjén. Elkéstünk-e? Igen, óriási késésben vagyunk, mert egy kisik­latott vágányra futott a kultúra a rendszerváltásban, valamit nem gondoltak végig sem nálunk, sem a régióban. Ennek van­nak történelmi okai, de én úgy látom, amíg egyáltalán élünk és gondolkodni tudunk, vagy próbálunk ezekről a dolgokról, ha elkésve is, muszáj egyszer világos és tiszta gondolatokat megfogalmazni. Ilyeneket: stratégiai ágazat-e a kultúra – a válasz csak az lehet, hogy igen. Ha pedig igen, akkor nézzük meg, hogyan lehet ehhez a saját rangjához méltó feltételeket megteremteni.

Vagy pedig mondja ki a kormányzat, hogy nem tekinti stra­tégiai ágazatnak a kultúrát, és nem hajlandó ebben a szel­lemben gondolkodni. A költségvetésben a gazdaság, a hon­védelem stb. elveszi a maga tortaszeletét, és ami marad, az menjen az ún. nem termelő szférába, oktatásba, felsőoktatás­ba, kutatásba, művészetekbe. Ha ez az utóbbi változat érvé­nyesül, én ennek ugyanolyan éles ellenzéke leszek, mint ami­lyen ellenzéke voltam a hajdani pártállam egész szerkezeté­nek. És akkor az egyik torzulatból a másik torzulatba estünk, a tankok helyett a bankok bűvöletébe.

Nem tudom, ti mennyire jártok az országban, de én járok mint képviselő, és tudom, hogy mivel küszködik egy megyei, vagy városi, vagy pláne községi művelődési ház. Amit az el­múlt évtizedekben valahogy fölépítettek, valahogy működtet­tek, ha nem jó tartalommal, de mégiscsak mint intézményhá­lózat működött. Ezek a szó szoros értelmében a létminimum alatt tengődnek. Késésben vagyunk, ezt elismerem, de nem menthetjük fel magunkat, hogy már úgyis minden hiába, hi­szen még élünk és gondolkodunk.

A. L: Ezek alapján hogyan lehet értelmezni – elsősorban kulturális megközelítésben – a modernizáció jelszavát? Ugyanis ez„ most a kulcsszó a kormány egész ideológiájában, tekintet nélkül arra, hogy számos olyan lépést vagy reformot, amelyet a kormányok üdvözítő fejleményként harangoznak be, a társadalom egyértelműen lecsúszás­ként, süllyedésként él meg (elég itt az iskolák üzleti irányba terelésére utalni). A kérdés az, hogy egyáltalán mi az, hogy modernizáció, mit tudunk ezzel kezdeni, van-e ennek valami felzárkózás jellege, vagy egészen másról van-e szó?

K. F: Én nem szeretem a modernizáció szót, az egyetemes emberi életlehetőségeknek legalább a felső harmadához kel­lene közelítenünk ahhoz, hogy korszerűnek mondhassuk ma­gunkat. Magyarország egy különös, ilyen értelemben is ket­tészakadt ország volt, de hogyha megnézzük a 20. századi magyar magas kultúrát, az a legjobbjaival mindig versenyké­pes volt a világ élmezőnyével. Szokás itt a Nobel-díjasainkra utalni, de Bartókra, Kodályra, az irodalmunkra, az iskoláink színvonalára is. Nem mindegyikre és nem az általános köz­oktatásra, de kétségtelen, hogy voltak olyan szellemi műhe­lyek, amelyek minden tekintetben abszolút világszínvonalúak voltak, még ha nem is a tízmilliós nagyságrenddel voltak mér­hetők. Ezt elveszíteni tilos, mert ez érték volt, ez segített ben­nünket abban, hogy a mostoha társadalmi viszonyok ellenére is emberi életet éljünk. Semmilyen modernizáció nem érdekel, amelyik ezt meg akarja szüntetni.

Vajon lehet-e fölzárkózni, akárcsak termelésben, ha az or­szág általános kulturális, szellemi színvonala nem tud radiká­lisan megemelkedni? Nem lehet! Vagyis nem arról van szó, hogy először csak termeljünk, majd a piacon megálljuk a he­lyünket, és onnan visszajön a pénz, és akkor aztán maradhat akár az oktatásra meg a művészetre. Ez éppen fordítva van. Vannak országok, amelyekkel szemben igazi előnyünk volt, anélkül, hogy valamiféle nemzeti önhittségbe esnénk (tényleg elmaradott ázsiai országok). Ők ezt kellő időben fölismerték, és óriási erőfeszítésekkel elérték, hogy a felsőoktatásban résztvevő hányad ma többszöröse a magyarországinak. Ők ezzel kezdték a felzárkózást. Nem azt mondták, ha majd olyan sikeres lesz a gazdaság, hogy megverjük az amerikai gazda­ságot, akkor majd nálunk is lesz felsőoktatás, hanem pont fordítva csinálták. Vagyis amíg mi valahol pl. az egyetemeket és főiskolákat végzett hallgatók tekintetében, az arányszámot nézve, Európa utolsó negyedében vagyunk, valahol Albánia környékén, addig joggal számon kérhetjük bármilyen politikai kormányzattól, ha korszerűsödni, korszerűsíteni akar, ha föl akar zárkózni a világpiacon, akárcsak a termelésben, akkor fektessen be az oktatásba, a felsőoktatásba, a kutatásba és a humán kultúrába.

Nekem az a meggyőződésem, hogy erkölcs nélkül maga a munka se érhet el világszínvonalú minőséget. Egyszerű do­lognak látszik ez, de ha egy ember minél teljesebben gondol­kodik és minél emberibb módon viszonyul ahhoz, amit csinál, az megtérül a minőségben. Lehet látni a különbséget, egy japán áruban milyen termelési kultúra nyilvánul meg. Tehát annak az embernek, annak a futószalagnál dolgozó munkás­nak a pontossága, tisztessége, az emberi hányad, az emberi erkölcsiség, maga a morál – én nem szégyellem ezt kimon­dani -, ez is termelőerő. Ha ez szétesik, akkor mi van helyet­te? Marad ez a szerző-mozgó, „aki bírja marja", kit hogy lehet becsapni stb. anarchikus állapot. Ebből nem lesz korszerűség, nem lesz felzárkózás.

Nehogy azt higgyétek, hogy nem lenne bátorságom kemé­nyebben fogalmazni, és csupán politikára leegyszerűsíteni ezt a kérdést. De nem akarok igazságtalan lenni. Megpróbálom megérteni mindazokat a radikális gazdaságnövelő lépéseket, amelyek jelentkeznek a mostani kormányzati politikában, de látva látom ennek a veszélyeit is.

K. T.: Gazdaságnöveló"? Itt növekedésről nem beszélnek, csak a fi­zetési egyensúly helyreállításáról. Még ha a termelést növelnék, ak­kor azt mondom, rendben van, de még azt is csak a jövőbe utalják, amit te már jelennek mondtál az előbb.

K. F: Igen. Miért is bánok ezzel óvatosan? Azért, mert ha látnék egy olyan erőt a kormányzó párton belül, amelyik kul­túraellenes, akkor azt megnevezném, és éles harcba bocsát­koznék; de nem látok ilyen szándékot, hanem valami kézen-közön elsikkad. Abban a pillanatban, ha ilyen hangnemben kezdünk el gondolkodni politikai fórumokon, akkor rögtön megkapjuk a bélyeget, hogy szociális demagógia, kulturális demagógia, moralizál ahelyett, hogy… és így tovább. A dolog nem így áll, mert az emberi élet sokkal több, mint mondjuk a fizetési egyensúly, meg a profit, meg a bankérdek meg az egyebek. Az is benne van az életben, de hát az emberi lét egy kicsivel bonyolultabb és nehezebben végigélhető. A ke­serűségemet nem titkolva azt mondom, ha ebben az eszten­dőben nem tud a kormányzat fordítani, és nem tesz érdemi lépéseket az egész kulturális szféra emelése érdekében, ak­kor elveszíti azoknak a bizalmát, akik hatalomra juttatták. A baloldali érzelmű értelmiségieknek egy nagyon jelentős cso­portja, szerintem túlnyomó többsége szembefordul ezzel a kormányzattal. Ez majd szavazatokban is érezteti a hatását, de még rosszabb, hogy akkor csak a szembefordulás állapota áll elő, tehát a konfliktusok éleződnek, a széttagoltság élező­dik, holott úgy kellene az országot megtartani, hogy az érté­kek ne egymás ellen forduljanak.

Tehát itt lenne egy történelmi lehetőség, erről még nem kés­tünk le, ezt még lehetne tudatosan irányítani. Erre még csak a legkisebb szándékot sem látom a jelenlegi kulturális kor­mányzat részéről. Elnézést kérek, mindenféle felületes köz­helyeket nyilatkozgatnak, de érdemi lépéseket e tekintetben nem tapasztalok. Én csak egy képviselő vagyok, és éppúgy el vagyok zárva a nagyobb nyilvánosságtól, mint a pártállami időkben – ez is különös a számomra. Személyesen tizenhat évet voltam betiltva a pártállam idején, az alkotó életemnek a nagyobbik felét tilalomban, agyonhallgatásban töltöttem. Azt gondoltam, ez egy ilyen rendszer, én valamiért ennek az el­lenzéke, vagy ellenfele lettem, meg kell értenem és tudomásul kell vennem a helyzetemet. Aztán jött a következő négy év, és ugyanez folytatódott. Akkor azt mondtam, hogy rendben van, én másképpen kötődöm a hazához és megpróbáltam a baloldaliságomat is menteni, mert nem vagyok hajlandó visszavonni mindazt, amit az egész életemben gondoltam, al­kottam. Mostanában már azt érzékelem, hogy légüres tér van, tehát az, hogy ilyen hangnemben gondolkozni lehessen a kul­turális bizottságban, vagy a tv-ben, vagy a rádióban ma már szinte lehetetlenség. Nem gondolom, hogy itt valami elszánt és tudatos cselszövés van, de azt gondolom, hogy öntudat­lanul, vagy a szándékok ellenére ez így áll össze, és ez le­hetetlenség. Ha én így érzem magam, akkor bele kell gon­dolnom annak a helyzetébe, aki egy középiskolában tanít, vagy egy községi művelődési otthont vezet, vagy egy kutató­intézetben próbál hosszú távon gondolkozni, akinek kevés cselekvési lehetősége van. Én mégiscsak országgyűlési kép­viselő vagyok, egy 54 %-os kormányzópárt frakciójában dol­gozom, annak az elnökségében is, és mégis azt érzem, hogy ez a szemlélet, amiről egyébként pártoktól függetlenül, mint értelmiségiek a legkülönfélébb összetételben beszélgetünk, elsikkad.

K. T.: A politikától függetlenül milyen kiutakat, lehetőséget látsz a kultúra terén az alkotó emberek és a társadalmi önszerveződések szá­mára?.

K. F: Az információs rendszereket, tehát a televíziót, a rádiót mindenekelőtt, úgy kellene működtetni, hogy az érdemi gon­dolat beleférjen a műsorstruktúrába. Nézzétek csak, ha én most kettéválasztanám az emberi alkotó szellemet és a kom­mersz műsorokat a magyar televízióban, akkor a kommersz meghaladja a 90 %-ot azokkal szemben, amelyeknek viszont sokkal jelentősebb helyet kellene biztosítani. Nem pártállásról beszélek, hanem értékről, minőségről. Hónapok telnek el, hogy érdemi gondolatot, művet nem lehet látni-hallani, igazi vitáról nincs szó, hanem ilyen rövid, kommersz kérdések és felületes válaszok özönlenek futószalagon.

Bulvárszínvonalon áll össze a politikai nyilvánosság is. Ha a kulturális bizottságban komolyan beszélünk valamiről, és el­mélyülünk egy témában, majd este bekapcsoljuk a televíziót, arról néhány összefoglaló szalagcím jelenik meg, ami semmit sem jelez, még arról sem tájékoztat, hogy miről beszélgettünk, nemhogy az emberi gondolatról. Ez így sehova sem vezet. Ezt nem lehet helyettesíteni a parlament egyenes közvetíté­sével, mert a parlamenti hozzászólás műfaja nagyon lehatá­rolt. Műhelyeket kell létrehozni, és ezek számára a lehető leg­szélesebb nyilvánosságot kell biztosítani. Mert másképp nem megy. Nem hiszem, hogy a jelenlegi kormányzat ez ellen vol­na, viszont ennek nincsenek meg a törvényes feltételei, bár törvényes tilalma sincs. Sőt politikai szándékot se látok a kor­mányzatnál erre vonatkozóan. A kormányzat azt hiszi, elég, ha ezekbe a dolgokba nem szól bele. A kormányzat rosszul hiszi, rosszul méri föl saját bázisát, saját potenciális szellemi tőkéjét, amiből gazdálkodhatna egy ország. Ilyen kizökkentő, furcsa, periférikus helyzetbe kerül ma mindenki, aki ezekről a kérdésekről elfogulatlanul és nagyobb léptékben próbál gon­dolkozni. Ez nem politikai elhatározás, nem politikai diktatúra kérdése. Arról van szó, hogy nem fogja helyettük más meg­szervezni az alkotó gondolatokat, csak maguk az alkotó gon­dolkodásra kész emberek, személyek, közösségek.

K. T.: Erre van elképzelésed?

K. F: A rendszerváltás után engem a Szocialista Párt elnök­sége azzal bízott meg, hogy vegyek részt a médiatörvény ki­dolgozásában. Az első tézis, amit végiggondoltam és amit az elnökséggel elfogadtattam, az a következő volt: biztosítani kell a médiumokban a megszólalók szabadságát, ugyanakkor biz­tosítani kell az egész társadalom szabadságát atekintetben, hogy minden állampolgár reális információkhoz, korszerű, mi­nőségi és valóságos információkhoz juthasson. A tájékoztatás és a tájékozódás szabadságát egyaránt meg kell valósítani. Ez csak akkor lehetséges, ha a kormányfelügyeletet nem ad­juk át a gazdasági felügyeletnek, hanem köztulajdonba vesszük az elektronikus médiákat, és az egész társadalom jelképes és törvényes ellenőrzést gyakorol saját idegrendsze­re fölött, tehát a saját kommunikációs, információs rendszere fölött. Ezek par excellence szocialista elképzelések a szó leg­becsületesebb értelmében. Én a magam részéről ezt a tör­vényt, mint koncepciót kidolgoztam, a megfelelő szakmai tes­tületekkel egyeztettem, az elnökség egyhangúlag megszavaz­ta, és biztos vagyok benne, hogy ez radikális előrelépést je­lentene.

Az elmúlt ciklusban nem tudtuk megvalósítani a törvényt, azért, mert egy magát nemzetinek nevező kormányzat több befolyást akart, mint amennyit megérdemelt volna. Nem akar­ta átadni a saját hatalmát a társadalom javára. A jelenlegi állapot szerint viszont most már egy túlhajtott liberális profit­elvű irányítás kerekedett felül, egyelőre még nem törvé­nyesen. Ily módon azt látom, hogy az a szociális, szocialista köztulajdonbavétel egy konzervatív nemzeti és egy önmagát ellenőrizetlenül működtetni akaró liberális radikális irányzattól van veszélyeztetve. Nagy kérdés, sikerül-e véglegesen és ha­tározottan feltartóztatni az ilyen-olyan kisajátítási kísérleteket, sikerül-e közös nevezőre jutnunk az ellenőrzött információs hatalom létrehozásában. Minden pártban látok demokratikus hajlandóságot, de sajnos érzékelek bizonyos kisajátító-kire­kesztő törekvéseket is. Szeretném hinni és remélni, hogy vé­gül is a demokratikus szándékok összeadódnak és fölülkere­kednek.

Az ország jelenlegi helyzetében erre égető szükség volna. Mert mondjuk ki nyíltan: miközben a társadalomban, a politikai intézményrendszerben valódi rendszerváltás történt, és mi­közben az írott sajtóban kialakult a pluralizmus, az elektroni­kus médiában a rendszerváltás még el sem kezdődött. A rádió és a televízió a pártállami időkből öröklött állami tulajdonban vesztegel, és kormányfelügyelet alatt működik. Ezt a helyzetet az Alkotmánybíróság joggal alkotmányellenesnek minősítette. A szabadon választott országgyűlés átháríthatatlan felelős­sége, hogy törvényesen megteremtsük a demokratikus műkö­déshez szükséges feltételeket. Itt a demokrácia alapintézmé­nyeiről van szó. A leghatékonyabb politika-, kultúra- és er­kölcsformáló eszközökről. Az állampolgárok megérdemelnék, hogy a televízió és a rádió segítse őket abban, hogy szabaddá váljanak, emberhez méltó életet élhessenek. A megtévesztett, a félretájékoztatott ember nem lehet szabad. Én a médiatör­vénytől az igazság, a tisztesség, az érték védelmét remélem.

K. T.: A szerkesztőség nevében merem állítani, hogy ezzel osztatlanul egyetértünk. Ezt az optimizmusodat tartsd meg, csak hát az optimiz­muson túl ahhoz kívánunk jó egészséget, hogy a párton belül elfo­gadott álláspontod ne szenvedjen vereséget a saját pártodon belül. Ilyen paradox a helyzet.

Miért európai a monetáris unió, miért monetáris az európai unió, és miért kell unió az európai pénzügyekhez?

Az Európai Monetáris Unióval kapcsolatos viták ma a külgaz­dasági szakirodalom központi problémáihoz tartoznak. Az EU országai a ma érvényes koncepció szerint három lépcsőben kívánják megvalósítani a Gazdasági és Monetáris Uniót (EMU). E folyamat előzményeit, hátterét és belátható követ­kezményeit tekintjük át az alábbiakban.

(Greifen wir…)                                                                                A radikális EU ellenzék plakátja

Gazdasági és monetáris unió

Ami a pénzügyi szférát illeti, az első szakaszban a tőkepiacok liberalizálása, az árfolyamok és monetáris politikák összehan­golása, az árfolyamkiigazítások gyakoriságának csökkentése, a lebegtetési sáv keskenyebbé tétele és az ECU kiterjedtebb használata kapott hangsúlyt. Ezzel egy időben a gazdasági unió is elindult, hiszen az egységes piac kialakítása nagy kampánnyal indult meg, csakúgy, mint a Strukturális Alapok megreformálása. A piaci akadályok felszámolásával a ver­senypolitika került előtérbe. A kormányok szorosabb együtt­működésre, az eladósodott vagy deficites országok pedig költ­ségvetésük kiigazítására vállaltak kötelezettséget. Ennek a szakasznak a feladatai tehát főként gazdasági kritériumok tel­jesítésén alapultak [Emerson, 1992].

A második szakasz, amelyben a résztvevő országok jelen­leg vannak, sokkal inkább szervezeti jellegű. Ennek a lépcső­nek a szerepe ugyanis csak átmeneti. Amennyire a Delors-jelentés az első szakaszban a gazdasági unió feladatait tar­totta előtérben (hiszen már a 80-as évek közepén megfogal­mazták az egységes piac programját), annyira vált hangsú­lyossá a monetáris politika a 90-es években. így a gazdasági unió mostani feladatai (első szakasz értékelése és a kiigazí­tási politikák áttekintése) eltörpülnek az Európai Monetáris In­tézet (EMI) létrehozása és az árfolyamlebegtetési sávok to­vábbi szűkítése mellett. Mivel ebben a szakaszban tehát a politikai felelősség tisztázása a fő feladat, értelemszerűen mindez a tervek szerint rövid időtávot fogna át.

A végső szakaszban az EMI-ből kinőne a monetáris politikát irányító közös bank (EuroFed), és az árfolyamok is véglege­sen rögzítésre kerülnének, amit az egységes pénz bevezetése koronázna meg. Ugyanekkor lépne a gazdasági unió is végső szakaszába, ami a költségvetések koordinálását és a struk­turális és regionális politikák lehetséges erősítését foglalja majd magában. Az EU az egyes fokozatok beindítását bizo­nyos konvergencia-kritériumokhoz kötötte, amelyek a költség­vetés hiányával, az államadóssággal, inflációs rátákkal és a kamatlábbal kapcsolatos mutatók teljesítését követelik meg.

A Gazdasági és Monetáris Unió jelenlegi konstrukció sze­rinti megvalósulása esetére számos hatást jelez előre a köz­gazdasági irodalom, amelyek – az elemzők szerint – a mak­rogazdaság teljesítményjavulásán, stabilitásán keresztül elő­nyösen befolyásolják a konkurens centrumokkal szembeni ver­sengést [Emerson, 1992]. Az Európai Árfolyam Rendszer (ERM) résztvevői között csökkennének, illetve megszűnnének az árfolyamok változásából adódó bizonytalanságok és koc­kázatok. Ezzel együtt megszűnnének az átváltás költségei, lendületet kapna a 92-es program megvalósítása, ami a nö­vekedésre és hatékonyságra áldásos hatással lenne. A füg­getlen központi bank kezébe kerül monetáris politikával az árak stabilitása nagyobb hatékonysággal és alacsonyabb költ­ségekkel valósítható meg, mintha az a nemzeti gazdaságpo­litikák felügyelete alatt maradna. így az infláció visszafogása is hatékonyabb lenne, és el lehetne kerülni a várakozásokból eredő árszínvonal-emelkedéseket.

Mivel a költségvetési politikák – amelyek egyedül nemzeti kézben maradnak – előtérbe kerülnek, a kölcsönös gazdasági függőség és egységes pénzpolitika segíteni fogja a költség­vetések összehangolását és együttes felügyeletét. Ezeknek közvetlenül jótékony hatása lenne a kiadások és bevételek kiegyensúlyozására. Az árfolyampolitika alkalmazásának lehe­tetlenségétől a költségcsökkenés mellett azt is várják, hogy ezáltal a gazdaságok reálszférája kénytelen alkalmazkodni egyensúlytalanságok esetén, nem lehet az egyszerűbb árfo­lyamigazításokhoz nyúlni, aminek közvetlen társadalmi hatása nyilván enyhébb. Az EU a nemzetközi kapcsolatokban is ked­vezőbb pozíciót tudna elérni mind a pénz-, tőkepiacokon, mind a nemzetközi gazdasági és politikai fórumokon az összehan­golt avagy egyesített politikákkal.

Vannak azonban, akiknek minderről nem egészen ez a vé­leménye [Gáspár P., 1994; Palánkai, 1993; Michie, 1993; Toporowski, 1994]. A konvergencia mérésére megfogalmazott kritériumok ugyanis nem független mutatók, közvetlen és köz­vetett „mellékhatásaikkal", illetve a kívülálló területeknek a konvergenciamutatókra gyakorolt hatásával számolni kell. Nem is feltétlenül szoros a korreláció a megfogalmazott is­mérvek és a gazdaságot jellemző teljesítménymutatók között. Az egyes termelési tényezőkhöz kapcsolódó eltérő adók vagy költségvetési transzferek befolyásolhatják a munka és tőke áramlását, vagyis a kritériumok teljesítését lényegesen befo­lyásolja, hogy az adók és transzferek harmonizációja meny­nyire van előrehaladott állapotban. Emellett a tagországok egyensúlyi problémái, adósságterhei, és a térségre jellemző recesszió önmagában kedvezőtlen induló állapotot jelentenek. A koncepció alapján rendelkezésre álló idő is igen rövid, ami csak feszíti a gazdaságpolitikai döntések meghozatala és tényleges hatása közötti időbeni késés ellentmondását. Mind­ezek tehát megkérdőjelezik a kritériumok teljesíthetőségét. A probléma azonban ennél is bonyolultabb.

A monetáris unió egyik kulcskérdése a szabad tőke­áramlás megvalósulása, ami, mint láttuk, az EMU első sza­kaszának egyik sarokköve. Ez a folyamat – mint a 92-es prog­ramnak is része – erőteljesen nekilendült a 80-as évek végén, olyannyira, hogy egyesek 1987 után „új EMS"-ről beszélnek [Palánkai 1993]. A szabadon mozgó tőkének azonban csak 5%-a került hatékonyabb beruházásokba, 95%-a a spekuláci­óban keresett értékesülési lehetőséget. A pozitív reálhatások helyett tehát inkább kiszámíthatatlan pénzügyi piacokat sike­rült teremteni, így konvergencia helyett az ERM 1992 őszén összeomlott. Az EMS rendszerének fenntartására amúgy is a gyenge erőnléttel és gyenge pénzzel rendelkező országokon van a nyomás, akik az eddigi gyakorlat szerint a valutaárfo­lyamok kiigazításához nyúltak a reálgazdaságok erősítése he­lyett. Mindez azonban együtt járt a kamatlábak növelésének kényszerével, ami után vagy a valuta további gyengülése vagy a költségvetési kiadások visszafogása következett, ami elsősorban a szociális kiadások megkurtítását jelentette.

A jelenlegi koncepció alapján az egységes pénzzel és a közös bankkal az árfolyampolitika alkalmazhatósága a to­vábbiakban megszűnik, ezáltal megszűnik a gyenge gazda­ság – gyenge pénz jelzőrendszer is. A jelzés hiánya azonban nem jelenti a reálgazdaság strukturális problémáinak hiányát, sőt megnehezíti a kezelhetőségét. Az EMU legkomolyabb hát­rányai között szerepel tehát a nemzeti monetáris és árfolyam-politikák eszközeinek elvesztése, ami azt is jelenti, hogy a tagországok alkalmazkodása és versenyképessége a bérek és árak rugalmasságának a függvényévé válik. így amikor konvergenciáról és monetáris unióról beszélünk, a tényezőpi­acok rugalmasságáról is beszélünk.

Vannak ennél komolyabb félelmek is. Toporowski (1994) részletesen elemzi, ahogy a tőkekoncentráció szélsőséges regionális eltérései, a konvergenciakritériumok teljesíté­sének kényszere és az ERM-ből származó kötelezettségek depresszióhoz és munkanélküliséghez vezetnek. A pénz­ügyi unió jelenlegi koncepciójából következő strukturális és regionális torzulásokra és feszültségekre mások is felhívják a figyelmet. [Michie, 1993; Palánkai, 1993] A torzító hatásokat még súlyosbítja, hogy a megvalósítás eszközei fokozatosan közösségi hatáskörben kerülnek, míg a torzító hatások kiszű­rése és kezelése nemzeti kezelést igényelne. A kezelés a költ­ségvetési politika eszközeivel tehát nem oldható meg, mivel ezek az államhatárokat nem törik át. A Közösség létrehozta persze a Regionális Alapot 1975-ben, mikor a dinamikusan fejlődő integrációban a nemzetközi válságok hatására az első feszültségek megjelentek. Az Egységes Európai Okmány (SEA, 1987) óta továbbfejlesztett változatában ez már Struk­turális Alapként szerepel, sőt 1989 óta Szociális Chartája is van az Uniónak. Mindennek azonban ellentmondanak a költ­ségvetésre vonatkozó maastrichti elvek (lásd ott), valamint az a tény, hogy a megnövekedett forrásokra egyre nagyobb mértékű és egyre több helyről jelentkező igény van.

Mindez azt jelenti, hogy a depresszió és a regionális fe­szültségek tartósságával kell számolnunk, ami pedig nem csak gazdasági kérdés. Maastricht koncepciójának többszöri megkérdőjelezése (dán, francia népszavazás) annyit minden­esetre felvetett, hogy ezek az elvek nem kizárólagosak és nem is visszafordíthatatlanok. A bizonytalanság társadalmi mozgolódással is együtt járhat, ami megkönnyítheti szélsősé­ges erők hatalomra törését. A Maastrichti Szerződés elveit ugyanis mindenütt megszavazták, így az abból eredő feszült­ségek nemcsak az egységes Európa koncepciót, hanem az azt aláíró demokratikus kormányokat is megingathatja és ra­dikális erőket segíthet hatalomra. Ehhez még lökést is adhat az 1994 november végi amerikai republikánus fordulat.

Maastricht alapelvei

Mint korábban kiderült, a három szakaszban való megvalósí­tás nemcsak a monetáris, hanem a gazdasági unióra is vo­natkozik. Ugyanígy a maastrichti szerződés is a gazdasági és pénzügyi unió megvalósítását tűzi ki célul. Ennek ellenére a szerződéssel kapcsolatos asszociációk, viták, sőt a szakiro­dalom elemzései is kizárólag a monetáris unióra vonatkoznak, ami valószínűleg nem véletlen. A maastrichti szerződés célja­ként a kiegyensúlyozott és fenntartható gazdasági és társa­dalmi haladást jelöli meg, amit a belső határok nélküli egysé­ges piac, a gazdasági és monetáris unió létrehozásával és a tagországok állampolgárainak gazdasági és társadalmi köze­ledésével kívánnak elérni. Ebben, jól láthatóan a gazdasági unió semmilyen szempontból nem szenved hátrányt, de a szerződésben a továbbiakban lefektetett célok már csak nyi­tott piacgazdaságról, szabad versenyről, egészen konkrétan az árak stabilitásáról, kiegyensúlyozott költségvetésről és fi­zetési mérlegről beszélnek. Ez pedig azért lényeges, mert az utóbb felsoroltak feltétlen előnyt élveznek az általános célok­kal szemben. A konvergencia kritériumok is kizárólag monetárisak, ami nyilvánvalóan közel sem fedi le a tagországok közeledésének a célokban kitűzött területeit. Vagyis a mone­táris jelenségek reál- és társadalmi hatásaitól ez a koncepció teljesen eltekint. A költségvetések kiegyensúlyozása főként a kiadási oldalra koncentrál, ezek átcsoportosítása és csökken­tése szerepel a kiemelt helyen: a legkomolyabb lefaragásokat a köz- és jóléti kiadások szenvedik.

Figyelemre méltó még, hogy az EMI és a belőle kinövő közös bank független intézményként szerepel, vagyis a tag­országok gazdaságának pénzügyi irányítása a tagországok­nak és főként azok állampolgárainak érdekeitől és1 demokra­tikus kontrolijától teljesen mentes. A SEA alapján már a 80-as évek második felétől nagyobb hangsúlyt kapott, és most a közösségi szerződés része lett a környezetvédelem, kutatás­fejlesztés és szociálpolitika. Azonban ezek is alárendeltek az árstabilitás feltétlen elsőségének, és finanszírozásuk sem plusz kiadásokból, hanem a költségvetés átstrukturálásából származik – ezt pedig már láttuk, milyen elvek alapján valósul meg. A maastrichti koncepció tisztán látásához azonban az európai fejleményeket el kell helyeznünk a világpolitikai és gazdaságpolitikai korszakváltásban.

Neoliberális fordulat – európai válasz

Az EGK-t létrehozó Római Szerződés (1957) korában, az eu­rópai integrációs stratégia központi eleme a harmonizáció volt, több értelemben is. Kitűzött célként a tagországok a harmo­nikus fejlődést jelölték meg, ami a kiegyensúlyozott növeke­dési ütem mellett, a világháború után kialakult társadalmi kon­szenzus harmóniáját jelentette. Másrészt jelentette a tagor­szágok egymáshoz képest megvalósítandó harmonikus fejlő­dését, azaz a fejletlenebb országok és térségek felemelését. Harmadrészt technikai értelemben egy olyan koncepciót ta­kart, ami az előírások és standardok harmonizációját, egysé­gesítését foglalta magában.

A Közösségi döntéshozó és végrehajtó szervek szerepe így felértékelődött, a közös politikákkal pedig Brüsszel egyre ak­tívabban vált képessé a tagországok gazdasági irányításába való beavatkozásra. Mindez persze a Hatok között nem volt problematikus, hiszen többé-kevésbé hasonló fejlettségi szint­tel rendelkeztek, ugyanakkor jól tükrözte a háború után Euró­pában kialakult jóléti államok rendszerét, az állam aktívabb szerepvállalását és a keynesi gazdaságpolitika uralkodó vol­tát. A 70-es évek elejének gazdasági válságjelenségeire és az USA-val szembeni pozíció erősítésére az EK még az uralkodó keynesi keresletösztönző választ és az exten­zív forrásbevonást követte („bővülés"). A várakozások jelentőségének megerősödésével az inflációs gazdaságokban azon­ban a keynesi gazdasági eszközökre már nem a teljesítmé­nyek, hanem az árszínvonal reagált. A bővülésekkel sikerült ugyan az abszolút erőpozíciót javítani, de a fajlagost már nem, sőt a közösség heterogenitása veszélyesen megnőtt. Minden­nek következtében az EK világgazdasági pozíciói összessé­gében romlottak: mind a hagyományos, mind a csúcstechnika területén a világ-, sőt az európai piacokon is az európai cégek kiszorulása volt tapasztalható.

A közgazdasági elméletben a „monetáris ellenforradalom" felravatalozta Keynest, aminek a gyakorlati megvalósulása el­sősorban az angol liberális hagyományokkal rendelkező Nagy-Britannia és USA gazdaságpolitikájában volt nyomon követhető. Margaret Thatcher, majd Ronald Reagan hatalom­ra kerülése, illetve a kontinentális liberalizmus hagyománya­it követő szociáldemokrata, kereszténydemokrata kormá­nyok megrendülése változást hozott az integrációs kon­cepcióban is. A SEA és az első Fehér Könyv a „kölcsönös elismerés" felé mozdult el a harmonizációval szemben, ahol a sokféleség egysége és felzárkózási stratégiaként a jóléti állam felszámolása került a középpontba. Maastricht ennek a folyamatnak a következő láncszeme. Nem véletlen, hogy célként az árstabilitás és monetáris kritériumok kerültek meg­fogalmazásra – a közösség is az uralkodó, egyben a vetély­társ stratégiáját vette át.

A paradigmaváltásban valószínűleg nem elhanyagolható szerepet játszik a Nemzetközi Valutaalap tevékenységének megélénkülése a 80-as években. A Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlásával az IMF is válságba került a 70-es évek közepén. A világgazdaság átalakulásával együtt megjele­nő válságjelenségekkel és adósságproblémákkal azonban új­ra megtalálta a helyét. A lényeges különbség abban ragadható meg, hogy míg korábban a kompromisszumos megállapodás­sal létrejött szervezet a nemzetközi gazdaság (és a kompro­misszumok ellenére főként az amerikai érdekek) kiszolgálója­ként „passzívan" tevékenykedett, addig az új szerepkörében aktív szerephez jut, legfőképp oly módon, hogy az országok belgazdasági teljesítményéhez, mint feltételekhez köti a lehet­séges hitel mértékét. Ezeket a kritérium mutatókat pedig azo­nos recept szerint, monetáris elvek alapján határozza meg.

Mindez persze nem általában a Közösségnek kedvez. A mo­netáris kritériumok teljesítésével, a tagországok gazdaságpo­litikai mozgásterének szűkítésével és a monetáris politikának egy független bankra való átruházásával elsősorban a pénz­ügyi körök hatalma nő meg. Vagyis a maastrichti szerződés, amely az árstabilitást helyezi előtérbe a jóléti állam és a foglalkoztatás rovására, a spekulánsok pozícióit erősíti. Michie (1994) még szélsőségesebb véleményen van: szerinte az egész szerződést, egyben a továbbfejlődés koncepcióját lényegében bankárok csinálták bankároknak. A pénzügyi unió terve tehát nem meglepő a maastrichti szerződésben, de nem is az első kísérlet a megvalósítására.

Wernertől Delors-ig

A Római Szerződésben a tagországok végső célként a közös piacot mint integrációs formát jelölték meg. Van ugyan jelzés „Európa népeinek mind szorosabb egységére", de gyakorlati program csak a közös piacot célozza meg. Az EK aranykora a 60-as évek, amelynek dinamizmusa révén az első lépcsőt, a vámuniót a tervezettnél korábban, 1968-ra sikerül megva­lósítani. A dinamizmus és a sikerek arra ösztönözték és egy­ben kényszerítették a Hatokat, hogy stratégiai tervet dolgoz­zanak ki a jövőre vonatkozólag. A Hágai konferencia 1969-ben ezért fordulópontnak tekinthető, hiszen itt került először pa­pírra a továbblépés menete: gazdasági és monetáris unió lét­rehozása, végcélként pedig a politikai unió.

A Werner-terv, amely tíz év alatt (1980-ra) kívánta elérni a közös valutát és az árfolyamok végérvényes rögzítését, még a kornak megfelelően keynesi alapelveken nyugodott. A meg­lódult inflációs ráták közti és a hatékonysági, termelékenységi eltérések a tagországok között darabokra szaggatták az aranystandard rendszer stabil paritásait. Ezáltal a terv meg­bukott, illetve valutakígyóvá szelídült. Az infláció tartósulása és a bizonytalanság, az integráció továbbhaladásának érde­kében, hamar gyakorlati lépésekké alakította át a korábbi pénzügyi rendszer legnagyobb előnyét: az árfolyamok stabili­tását. Az EMS (1979) a monetáris integráció már ismertetett második szakaszát már 1981-ben el akarta indítani, de miután kiderült, hogy nem egyensúlyi, hanem strukturális válságról van szó, az első szakaszt határozatlan időre meghosszabbí­tották.

Egészen pontosan 1990 júliusáig. Ahogy megtörtént a pa­radigmaváltás a 80-as évek közepén, hogy az eredeti célként kitűzött közös piacot végre sikerüljön megvalósítani, úgy nyo­mon követhető a változás a monetáris tervekben. Amíg a Wer­ner-terv keynesi alapokon nyugodott, addig az EMS árfolyam-mechanizmusa alapvető fordulatot vett. Az 1987-es Nyborg-Basel-i döntés értelmében az árfolyamingadozási sávokat szűkebbre vonták, és a Fehér Könyv szellemét követve a tő­kemozgás szabadságát fokozták. Mindez azért fontos, mert ezáltal jobban érvényesíthetők a monetarista elvek, amelyekre Maastricht épül. A pénzügyi unió felé történt lépés azonban, úgy tűnik, túl nagyra sikerült. 1992 szeptemberében a rend­szer erőteljesen megingott, és 1993 nyarának spekulációs ro­hamát követően augusztusban összeomlott.

Az európai pénzügyi rendszerre vonatkozó elemzések [Dezséri, 1993] alapján kiderül, hogy a nyolcvanas évek második felére nemcsak a reálgazdaságok közötti különbségek nőttek meg, hanem az EMS-en belüli aszimmetria is: főként a belga, holland, francia és dán, részben az olasz pénzügyi rendszer tudta a legkevésbé elhárítani a Bundesbank döntéseinek kö­vetkezményeit, míg ez fordítva nem volt igaz. Rendkívül figye­lemre méltó, hogy a német márkán keresztül az Egyesült Ál­lamok befolyása is erőteljesen érvényesülni tudott, vagyis a monetáris unió eseményeinek és alakulásának feltérképezé­sekor nem lehet kizárólag európai érdekekből kiindulni. A tag­országok a kitűzött és többször megerősített monetáris unió céljának ellenére külön utakat járnak, jól láthatóan kisebb ese­mények is elegendőek ahhoz, hogy a tervezett kerékvágásból hamar kizökkenjenek. Erinek ellenére a legfőbb deklarált cél az árstabilitás megőrzése, aminek fő eszköze a kamatlábpolitika. A 90-es évek elején ennek szellemében Németország­ban emelkedtek a kamatlábak, amit csak fokoztak a német egyesítés fel nem mért nehézségei. Mindennek, mint láttuk, Európa nagy részére hatása volt. Az emelkedő kamatlábak fokozták a reálszféra feszültségeit és a depresszió mélyülé­sét. Ez persze különösen úgy érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy eközben az USA a recesszióból való kilábalás ér­dekében élénkítő programot kezdeményezett, ami az ottani kamatlábak csökkenésével járt.

A korai, nem túl sikeres, de elkötelezett próbálkozás a mo­netáris unió megvalósítására a neoliberális fordulat következ­tében a koncepció központi elemévé vált. Ennek elle­nére Maastricht elfogadása nagyon nehézkesen ment, és az egyik kritikus pontot éppen a pénzügyi unióval kapcsolatos megfontolások jelentették. Ez az ellentmondás azonban már a klasszikus integrációs elméletek felé kalauzol bennünket.

Az integrációs formák logikája

Az integrációs elméletek kidolgozása és a közgazdasági el­méletek közé illesztése az 1950-es években kezdődött el. A Béla Balassa által leírt integrációs típusok¹ mára klasszikussá váltak. Ezek egymásra épülnek, a fejlettebb formák az egy­szerűbbeket magukban foglalják. A felépítés logikája egysze­rű: melyek azok a pontok, ahol az országok közötti együttmű­ködés a legkisebb konfliktussal szorosabbá tehető. A közös piaci formáig ez az áruk, majd a szolgáltatások és a termelési tényezők szabad áramlása előtti akadályok lebontását jelenti. Ennél a pontnál azonban van egy törés, hiszen nincs további terület, ahol akadályok lebontásával tovább lehetne lépni. A fejlettebb formát ebből következően a gazdaságok nemzeti irányításának összehangolása, esetleg közössé tétele jelenti. Ez utóbbi folyamat már jóval körülményesebb és több konf­liktussal jár. Érthetővé válik viszont, hogy a Római Szerződés miért csak a közös piaci formát célozta meg, és hogy a mo­netáris és gazdasági unió elérése, többszöri próbálkozás el­lenére, miért siklik ki olyan könnyen és miért halad előre olyan nehézkesen a többé-kevésbé meglévő politikai konszenzus el­lenére. Ez azonban csak részben visz közelebb a megértés­hez. A világgazdaság kedvezőtlen körülményei ugyanis nem minden esetben magyarázzák meg a nehézkes előrehaladást.

Mint már a korábbiakból kiderült, a közös piac egyik kulcseleme a tőke szabad áramlása. Ennek azonban van egy kényes következménye: nehezen feltérképezhető a fi­zetési mérlegekre gyakorolt hatása. A nemzeti szintű mo­netáris politikák és azok tárgyának, a tőkének regionális sza­bad mozgása közötti feszültség okozza a problémát, azaz a gazdaságpolitika egyik – a 70-es évek óta kulcsterületnek számító – eleme, a külső egyensúly válik egyre nehezebben kezelhetővé nemzeti szinten. A kitörési pont ebből az egysé­ges pénz és közös bank. Ez azonban újabb feszültségek for­rása. A nemzeti monetáris politikák elvesztésével az or­szágok saját gazdaságuk irányításának egyik legfonto­sabb eszközéről mondanak le. Az erőforrások és az irányí­tás átruházásával pedig éppen hatalmuk egy részét adják át a résztvevő országok egy – jelen koncepció szerint független – közös intézménynek.² A formális logika szerint a megoldás a gazdaság és társadalom irányítása minden eszközének kö­zössé tétele, azaz a politikai unió létrehozása.

A kérdés persze közel sem ilyen egyszerű, és azt sem je­lenti, hogy az EU kijelölt kényszerpályán halad. A fentebb leírt „hólabda effektusnak" annyi az üzenete, hogy az integráció előrehaladásával a gazdaságstratégiai mozgástér is szűkebbé – de korántsem determinálná – válik. A világgazdaság jelen­legi földrengései következtében valószínűleg a közeljövőben az integrációs elméletek, így a monetáris unióra vonatkozó gondolatok is jelentős változásokon mennek keresztül, és jó, ha lépést tudnak tartani a körülöttünk kavargó újabb és újabb jelenségekkel. Mindez persze nem zárja ki, hogy ne lennének a jövőre vonatkozó találgatások.

Kényszerpályák – alternatív javaslatok

Az integrációs formák szerinti előrehaladás nem szűken ér­telmezett gazdasági kérdés. Az EMU megvalósítása a jelen­legi koncepció, kritériumok és menetrend alapján feltételezi a tagországok között mind a gazdasági, mind a politikai „piacok" [Berthold, 1993] hasonlóságát. Azaz nemcsak a hasonló gaz­daságfilozófiát, valamint a külső sokkokra adott hasonló és szimmetrikus válaszokat, hanem a választók elképzeléseinek hasonlóságát és az ahhoz legközelebb álló gazdaságpolitika gyakorlását is. A fent leírt kényszerpálya és a jelenleg ural­kodó közgazdasági ideológia miatt a szakirodalomban első­sorban az EMU-n belül, a hozzávezető úttal kapcsolatban fo­galmazódnak meg választási lehetőségek.

A menet ütemét tekintve érveket találhatunk mind az ug­rásszerű, mind a fokozatos megvalósítás mellett [Dezséri, 1993]. A közös pénz és közös bank azonnali bevezetését in­dokolná a konvergencia-kritériumok homályossága (az infláci­ós ráták közelítése jelentheti például a legalacsonyabb árszín­vonalak növekedést is) illetve a közeledés kedvezőtlen „mellékhatásai"-nak jelentkezése, ami elvonhatja a figyelmet és fájdalmasabbá teheti az átmenetet. Az intézményi változások is kedvezően hathatnak, a hatáskörök tisztázásával azonnal kézben tarthatják a folyamatokat. Ezt az utat azonban a már említett politikai súrlódások és vonakodások nem teszik iga­zán lehetségessé. A fokozatosság mellett szól az is, hogy a konvergenciát ki lehet terjeszteni a gazdaságok egészére, ez­zel az EMI-re nehezedő politikai nyomások (lobbizás) elkerül­hetők, a monetáris politika szigora fenntartható.

A gondolatok legtöbbje éppen a konvergencia körül mozog. Rácz Margit (1993) arra hívja fel a figyelmet, hogy az orszá­gok pénzügyi rendszere nemcsak a mutatók értékeiben, ha­nem a rendszer elveiben is különböznek, ezért a monetáris unió megközelítésekor nemcsak a kritériumok, hanem a krité­riumok és erőfeszítések teljesítését kellene figyelembe venni. Az alapelvek megtartásával változtatni lehet a kritériumok megvalósításához szükséges időt vagy magukat a kritériumo­kat [Gáspár R, 1994]. Szóba jöhet a kritériumok enyhítése, a sávok módosítása, esetleg gazdaságonként eltérő értékek meghatározása.

Mások nem a jelenlegi rendszer paramétereinek a módosí­tásában látják a megoldást, hanem a már általunk is említett kritikus pontokból indulnak ki. A pénzügyi unió működésének tényleges feltételei a tényezőpiacok rugalmassága és a regi­onális feszültségek kezelhetősége érdekében működtetett za­varelhárító transzferek, amelyek a valóságos („strukturális") kritériumokat jelentik [Palánkai, 1993].   Ugyancsak a regio­nális feszültségek torzító és megoldatlan volta miatt válik alapfeltétellé az adózás és transzferek közösségi szintű irányítása. [Michie, 1993]. Vagyis a monetáris konvergencia helyett tényleges konvergenciára van szükség, ami magában foglalja a jóléti állam eddig elért eredményeinek fenntartását és általánossá tételét is.

Az eddig áttekintett javaslatok arra épültek, hogy a gazda­sági és politikai akadályok miatt a konvergenciakritériumok és a monetáris unió a jelenlegi formájában nem perspektivikus. Emerson [1992] és szerzőtársai egy egész könyvet szánnak a pénzügyi unió elemzésének és elfogadtatásának. Ebben szóba kerülnek az EMU-val szembeni alternatívák is, persze kizárólag az uralkodó közgazdasági irányzat logikai keretein belül, és azzal a céllal, hogy egytől egyig elvessék azokat – amivel egyben a vitát is lezártnak tekintik.

Egy lehetőség a „kemény ECU" javaslat. Ebben az esetben az ECU nem egységes pénzként, hanem csak párhuzamos valutaként funkcionálna. Felügyeletét egy új szervezetre, az Európai Valutaalapra (EMF) bíznák. Ez a koncepció minden­képpen haladásnak számítana a korábbiakhoz képest, mivel felismeri egy új közösségi pénzügyi szervezet szükségessé­gét, és nem zárja ki a lehetőségét, hogy esetleg a folyamat lezárásaként ne hozzanak létre egységes pénzt. A szerzők azonban bizonytalansága miatt vetik el a koncepciót, mivel semmilyen gazdasági szervezet sem kötelezhető a kemény ECU használatából adódó magasabb költségek viselésére, hi­szen a nemzeti valuták megmaradnak és használhatók.

Más lehetőség az „EMS + 1992" koncepció, amely lénye­gében azt javasolja, hogy az EU maradjon meg a monetáris unió első szakaszában. A közös piac kiteljesítése és az árfo­lyamok közelítése, anélkül, hogy az együttműködés intézmé­nyesülne, lényegében az elért eredmények és a továbblépés közötti kompromisszumnak tekinthető. Ezt azonban kevéssé tartják életképesnek, mivel az árfolyamrendszer továbbra is aszimmetrikus maradna, váratlan sokkok esetén újra megerő­södhetnének a különutas megoldások, a tőkepiac szabaddá válásának előnyei pedig jelentősen elmaradnának attól, amit az EMU nyújtana. Jól érezhetően ez a javaslat arra a felté­telezésre épül, hogy az EMU első szakasza önállóan is stabil. Márpedig a rögzített árfolyamok és a tökéletesen szabad tő­kepiac együttélése nem lehet túlságosan hosszú életű. Ezt a 1992 és 93 őszi pénzpiaci események messzemenően alátá­masztották. Másrészt az EU már elindította a második sza­kaszt, és létrehozta az EMI-t; azaz e koncepció megvalósu­lása visszalépést jelentene.

Az integrációs elméletből származó tanulságok alapján a tőkepiac és az árfolyamok közötti ellentmondást pontosítani kell: mindez csak akkor igaz, ha az országok önálló monetáris politikát folytatnak. Ez a három elem a pénzpiac bűvös há­romszögének is tekinthető, ahol a három cél egyszerre nem valósítható meg. Az integráció virágkorában, a 60-as években az integráció alacsonyabb fokozatának (tőkepiacok korláto­zottsága) következtében nem jelentett feszültséget a nemzeti monetáris politikák használata, de az arany-deviza rendszer rögzített árfolyamai miatt az országoknak figyelembe kellett venniük egymás pénzügypolitikáját. A kompromisszumot azonban az árfolyamok stabilitása garantálta. A 70-es évek­ben a válságkezelés önálló utas megoldásai előretörtek, de a Bretton Woods-i rendszer összeomlása és a lebegő árfo­lyamok általánossá válása lehetővé tette az autonóm mone­táris politikákat, amit csak a valutakígyó tartott többé-kevésbé kordában. Az EMS létrehozása azonban kifejezte, hogy a tag­országok preferálják az árfolyamstabilitást, aminek az ára az önálló pénzpolitika korlátozása volt. Ezt a folyamatot erősítette meg a közgazdasági elméletben bekövetkezett paradigmavál­tás és a válságra adott európai integrációs stratégiai válasz (SEA, Fehér Könyv, Delors-terv, Maastricht, II. Fehér Könyv³ ). Mivel a jelenlegi integrációs menetnek sarokköve az árfolya­mok rögzítése és a tőkepiac szabaddá tétele, ezért a jelenlegi körülmények között nem számít reális lehetőségnek más megoldás.

Az EU tagországai között nagyon nagyok az eltérések a kritériumok teljesítését illetően, ezért egyre gyakrabban és egyre nagyobb valószínűséggel említik az elemzők a többse­bességű Európa-koncepciót, azaz a monetáris uniónak, a résztvevő országok körét tekintve, részleges megvalósítását. A lehetőséget az a tény is alátámasztja, hogy a tagországokat eltérően érintik a kínálat, illetve a kereslet oldaláról ért gaz­dasági sokkok [Berthold, 1993]. A koncentrikus körök meghú­zása és a centrumtól távolodva a körök egyre alacsonyabb szintű integrációs tartalma egyben ideológiai alapot is szol­gáltat az EU-nak, hogy azt kiterjessze a külkapcsolati rend­szerének kritériumaira is. Azaz a Kelet-Közép-Európából csatlakozni kívánó országok is beleférnek egy kellően la­za és az EU részéről túlzott kötelezettségekkel nem járó körbe. Ennek azonban az a feltétele, hogy a jelenlegi, sőt a jelenleg csatlakozó országokkal együtt fel lehessen adni az „egységes előremenetel" stratégiáját, és a különböző hierar­chikus szinteket mindannyian elfogadják. Bár a gazdasági okok messzemenően alátámasztanák, nem valószínű, hogy ez a politikai akadályokon keresztül juthat [Palánkai, 1993].

Az integráció előrehaladásának stratégiájában mindig hang­súly került arra, hogy a bővülés, illetve mélyülés nem alternatív utak (a végeredmény eléréséhez egyik sem hagyható el), de adott történelmi időpontokban és körülmények között már volt értelme az egyik vagy másik lehetőség előtérbe helyezésének [Kozma, 1992]. Most a bővülés vagy mélyülés mellett előkerült a bővülve mélyülés fogalma is [Gáspár P., 1994]. Arról a prob­lémáról van szó, hogy a három EFTA ország jelenlegi csatla­kozásával az integráció homogénebbé és stabilabbá vá­lik, vagyis az extenzív erőforrás bővítéssel együtt azok inten­zívebb felhasználására is lehetőség adódik. Ezzel azonban az EMU jelenlegi koncepciója tovább gyengül, mivel az EFTA országok integrációs elképzelései lényegesen eltérnek az EU-étól, valamint az EMS-nek sem tagjai. Ez ismét előrevetíti, hogy Maastricht 1996-os felülvizsgálata valószínűleg komoly változásokat fog hozni, feltéve, hogy mindez nem történik meg még korábban.

Mint láttuk, a javaslatok többsége nem veti el a gazdasági döntések összehangolását vagy közösségi intézményre ruhá­zását. A kérdés sokkal inkább az, hogy milyen alapon működ­jön a szervezet és milyen céllal jöjjön létre. A célokat ért kritika szerint ma az árstabilitás érdekében feláldozzák a jóléti állam eddig elért eredményeit. A mai koncepció felerősítette a re­álszféra feszültségeit, a növekedés, foglalkoztatás és ver­senyképesség tovább romlott. A II. Fehér Könyv felismerte, hogy ezeknek a területeknek az elhanyagolása nem tartható fenn tovább, de a Könyv liberális megoldásaival szemben Toporowski [1994] egyfajta Európai New Deal célját fogalmazza meg. Elemzésében rámutat arra, hogy ennek az akadályai elsősorban nem gazdaságiak, hanem politikaiak.

Ami az alapokat illeti, a fő kritika a jelenlegi stratégiával szemben az, hogy teljesen alá van vetve a szűk pénzügyi körök érdekeinek [Toporowski ,1994; Michie 1993]. A mi megoldással szembeni aggályok (nemzeti identitás elveszté­se, a bürokrácia megerősödése, esetleges Európa-erőd stb.) megoldása az integráció demokratikus alapokra helyezése, ami annyit jelent, hogy a stratégia meghatározásakor nem­csak a mikroszféra gazdasági érdekeit, hanem a gazdaság­politika politikai érdekeit is figyelembe kell venni [Havas, 1992], konszenzust kialakítani, mégpedig úgy, hogy ne a spe­kulánsok, hanem a választók érdekei kerüljenek a középpont­ba [Michie, 1993].

Mindez közel sem jelenti azt, hogy az alternatív javaslatok egyben a központi irányítás megerősödését és bürokratizálódását kívánnák. Az integráción belüli versenynek nem a fel­számolására, hanem egy közösségi szintű stratégiai össze­hangolással való kiegészítésére van szükség [Havas, 1992]. Sőt az európai gazdasági együttműködés koncepciójára vo­natkozó új szerződés egyáltalán nem igényel feltétlenül szer­ződést. Michie [1994] szerint kormányközi együttműködés­sel is felváltható a mi megoldás.

Olyan elképzelések is léteznek, amelyek másfajta szerve­ződést képzelnek el, és a szabadkereskedelmi együttműkö­désben, a gazdaságpolitikák versenyében látják a megoldást. Ennek a koncepciónak az elméleti háttere is megjelent már, mint pl. Balázs Péternek [1993] az elemzése, aki az utóbbi években a szabadkereskedelmi megállapodások „dömpingjé­vel" jellemzi a világgazdaságot, és lehetségesnek tartja, hogy a jövő szempontjából a szabadkereskedelmi forma tökélete­sen megfelel. Ez azonban az EU szempontjából, ismét csak politikai okok miatt, nem járható út, hiszen az eddig elért ered­mények egy részének feladását, egyben visszalépést jelente­ne. Emiatt is elképzelhető, hogy az EU szeretné elkerülni a bizonytalan és sok költséggel járó átmeneti állapotot, és eről­teti az integrációs fokozatokban továbblépést (akármilyen for­mában is valósuljon meg).

Modellek és dilemmák

Az európai integrálódás ugrásszerű előrehaladása a. 80-as évek közepén első ránézésre stratégiai váltásnak is tűnik. Ala­posabban szemügyre véve azonban kiderül, hogy céljaiban, csakúgy, mint működésében a leglényegesebb elemek mind megtalálhatók a Római Szerződésben [Gáspár T., 1994]. Ami szerződés viszont a SEA megerősítése, egyben a koncepci­ójának a továbbvitele. így a 90-es évek stratégiai elgondolá­sait is közvetlenül összekapcsolhatjuk az alapítók koncepció­jával. Ez több lehetőséget is jelenthet. Elképzelhető, hogy az 50-es években a szerződés megfogalmazói zseniális érzékkel építették fel az integráció stratégiáját, hisz az a 80-as években is megfelelő válaszadó mechanizmusnak bizonyult. Másfelől azt is jelenthette, hogy az integráció előrehaladását megha­tározó gondolkodásmód lényegét tekintve nem változott az 50-es évek óta. A történelmi körülményeket figyelembe véve az utóbbi lehetőségnek nagyobb a valószínűsége. Az 50-es években a francia vezetésű integráció előzményei mind a te­rületét tekintve (szén, acél, atomenergia), mind intézmény­rendszerében (centralizáló, nemzetek feletti intézmények) vi­lágháborús körülményeket és veszélyeket tükröztek. A Római Szerződés gondolatvilága egy élesen konfrontációs világot ta­kar. Az integráció előrehaladásának sikerei csak megerősítet­ték a felépítés helyességét. A 70-es évek válsághullámai azonban lelökték Nyugat-Európa országait a kijelölt útról. A világgazdasági térvesztés („európai betegség") megállítására született irányelvek a 80-as évek közepén pedig a már kijelölt úthoz próbálták meg visszakormányozni a Közösséget. Sőt, ezt az utat Maastrichtban megerősítették.

A maastrichti koncepciót azonban nemcsak azért érték ko­moly bírálatok, mert nem demokratikus; a szakirodalomban megjelentek már a szerződést elutasító liberális bírálatok is. Alfréd Schüller [1992] szenvedélyesen, ám szigorú logikával állítja szembe a centralizált, illetve a kizárólag piaci erők sza­bályozta integrációt, és bemutatja azokat az előnyöket, ame­lyek alapján a tiszta piaci koordináció az egyetlen alternatívát jelöli ki a mostani, közös politikák sokaságára épül integráci­óval szemben [Lásd Csaba, 1994],

A közösségi politikákra, brüsszeli centrumra épülő vagy pi­aci integráció ilyen szembeállításához, egyben az ezzel kap­csolatos vitához két megjegyzésem volna.

A nemzetek feletti intézmények erősödése vagy a „kölcsö­nös elismerés" (SEA koncepciója) nem egyszerűen elméleti kérdés. A kérdést úgy kell feltenni, hogy adott világgazdasági környezetben melyik koncepció segíti jobban az integráció tagországainak világhatalmi érdekeit. Ha a protekcionista ten­denciák és a széles értelemben vett konfliktusok megerősö­désével kell számolnunk a jövőben, úgy a direkt beavatkozás (szélsőséges esetben valamiféle „hadigazdálkodás") valószí­nűleg több előnnyel, mint hátránnyal jár a nyugat-európai or­szágok számára a világgazdasági és – politikai küzdelemben. Ez nem igazán valószínű – bár a lehetőség nem vethető el -, ezért úgy tűnik, hogy az EU koncepciójának fő problémája a világháborús logikára épülő integráció és a globális világ erősödő konfliktusa.

Másrészről a bürokratikus avagy piaci integráció sem ál­lítható szembe egymással teljesen. Most nem is igazán a „vagylagosság" helyett az „ésség" megoldásra gondolok. Sok­kal inkább arra, hogy a tervezés milyen formában valósul meg, illetve, hogy a döntési lehetőség kinek a kezében van. Ugyanis a liberális gazdaságpolitika, mint arra Havas [1992] is rámutat, csak addig magyarázható gazdasági racionalitás­sal, amíg politikai érdekekbe nem ütközik. Ugyanígy a terve­zés sem azonosítható a „sok állammal" vagy a brüsszeli köz­pont megerősödésével. A vállalatok maguk is meghozzák a stratégiai döntéseiket, irányítják, tervezik a piacot. A mikro- és makroszféra egymást feltételező, egyben egymással konflik­tusban álló viszonyában tehát a fő kérdés nem a közös poli­tikák erősítése (központi tervezés, illetve irányítás) kontra pi­aci integráció (önszerveződő integráció), hanem az, hogy a tervezés, egyben az integráció stratégiáját meghatározó dön­tések kinek a kezében vannak.

Ebből a szempontból különös figyelmet érdemel Doherty és Hoedeman [1994] elemzése, amelyből kiderül, hogy az ipar­vállalatok hagyományos érdekcsoportjainál az Iparvállalatok Európai Kerekasztala (ERT) sokkal erősebb pozícióban van, a szállítás, oktatás, foglalkoztatás, környezet területén meg­határozó a jelentőségük. A Kerekasztal az elemzéseit és az érdekeiknek megfelelő koncepciót tanulmányokban teszi köz­zé. A leginkább figyelemreméltó, hogy az európai integrációs folyamatokat a 80-as évektől meghatározó dokumentumok tartalma lényegében az ERT stratégiáját tükrözi. A Kerek­asztal amúgy is folyamatos konzultációban van a gazdaság­politikákra befolyásos politikusokkal, sőt, a szerzők szerint, szakirodalom egyes köreit (Financial Times, The Economist, Le Monde, Der Spiegel) is befolyásolják. Vagyis hangsúlyt he­lyeznek az érdekeiknek megfelelő gazdaságstratégia elméleti megalapozására, sőt uralkodó pozíciójának biztosítására.

Mindezek alapján a jelenlegi integrációs modellt és a mo­netáris unió ilyen formában való létrehozását, bár átmenetileg akár a legjobb stratégia is lehet, nem tartom perspektivikus­nak. Ugyanakkor nem értek egyet azzal a kritikai megközelí­téssel, amelyik az integráció piacosításában, mint a tervezés alternatívájában látja az európai felzárkózás lehetőségét. Ez a gondolat – amely egyébként beleolvadt a bürokratikus je­gyeket magán viselő integrációs stratégiába, egyben egyre feszítőbb ellentmondásokat hoz a felszínre – érthetően került előtérbe a 80-as években. Viszont arra alkalmas csak, hogy a világhatalmi pozíció elérése előtt álló strukturális akadályo­kat lebontsa – azaz szükségszerű is egyben -, arra azonban nem, hogy hosszú távon perspektívát mutasson. Valószínűbb­nek tartom, hogy egy demokratikus alapon felépülő, a terve­zésnek éppen a piaci mechanizmuson keresztül meghatározó szerepet engedő és a gazdaságpolitikai döntéseknek a stra­tégiai irányok meghatározására koncentráló integrációs kon­cepció a világhatalmi vetélkedésben kedvezőbb kondíciókat nyújtana Európa számára.

A folyamatok konkrét feltérképezéséhez elemeznünk kelle­ne az új világgazdasági rend jellemző vonásait és trendjeit, az újonnan csatlakozók következtében megjelenő-súlypontvál­tozásokat és a konkurens centrumok, illetve régiók mozgását és logikáját. Ez azonban már egy másik történet.

Jegyzetek

1 Preferenciális övezet, szabadkereskedelmi övezet, vámunió, közös piac, gazdasági, monetáris unió, politikai unió.

2 Az Economist (1994 okt. 22. 11, 4. o.) legutóbbi elemzése nem írja ugyan le ezt a mechanizmust, de utal rá. A szerző ott a „készség" gyengeségével és az országok „tartós felelőtlenségével" magyarázza az előrehaladás akadozását.

3 A II. Fehér Könyv 1993 decemberében született és a reálszféra feszültségeire megoldást kereső liberális programot tartalmazza.

Irodalom

Balázs Péter (1993); A szabadkereskedelem újjászületése Európá­ban, in: Közgazdasági Szemle, 1. szám.

Berthold, Norbert (1993): Fiskális föderalizmus Európában mint a sikeres gazdasági és valutáris unió elfeltétele? in: Közgazdasági Szemle, 6. szám.

Csaba László (1994): Bürokratikusán integrált piacgazdaságok? A maastrichti EU-vízió liberális bírálata (könyvismertetés), in: Külgazda­ság, 1. szám.

Dezséri Kálmán (1993): Az EK-tagországok kamatláb-politikáinak harmonizálása, in: Európa Fórum, 2. szám.

Doherty, Ann és Hoedeman, Olivier (1994): Misshaping Europe. The European Roundtable of Industrialists. in: The Ecologist, vol. 24. júli­us-augusztus.

Emerson, Michael at al. (1992): One Market One Money. An Evaluation of the Potential Benefits and Costs of Foming an Economic and Monetary Union. Oxford University Press.

Family frictions – a survey of the European Union, in: The Econo-mist, 1994. okt 22.

Gáspár Pál (1994): A Maastrichti szerződés költségvetési kritériumai, in: Európa Fórum, 1. szám.

Gáspár Tamás (1994): Az integráció nyugat-európai modelljéről, in: Külgazdaság, augusztus.

Havas Attila (1992): Milyen legyen az EK gazdaságpolitikai straté­giája? in: Európa Fórum, decemberi szám.

Kozma Ferenc (1992): Az integrációk bővülése és mélyülése, in: Statisztikai Szemle, februári szám.

Michie, Jonathan (1993): Implications for Public Services. Nalgo, Manchester.

Palánkai Tibor (1993): Az EK-integráció alternatívái, in: Külgazda­ság, február.

Rácz Margit (1993): Az Európai Közösség pénzügyi integrációjának kilátásai, in: Európa Fórum, júliusi szám.

Schüller, Alfréd (1992): Az európai belső piac egységesítése és a Közösség kibővülése, in: Külgazdaság, 5. szám.

Toporowsky, Jan (1994): Fascism and the economics of European integration. Occasional Papers. Politics Division, South Bank Univer­sity. Questions of Ideology, 3. április.

Utólag persze lehetünk okosak, a szélsőjobb pártjai megmé­rettek és könnyűnek találtattak, de a veszély komoly volt, s ma sem szűnt meg. Aki lebecsüli a szélsőjobb veszélyét – mondotta Székely Gábor -, az az életével játszik.

Számba véve az elmúlt négy év örökségét, kitűnik, hogy a gazdaság békeidőben példátlan mértékű vesztesége a kon­zervatív kurzus országlásának csak az egyik – bár meghatá­rozó súlyú – öröksége. Észre kell venni: Magyarországon az európai – vagy ha jobban tetszik – az egyetemes emberi kul­túra vereséget szenvedett az említett években.

Az általános gazdasági hanyatlás mellett a konzervatív kor­mányzat kultúrpolitikája a társadalom szellemi pauperizálódásához vezetett, a szellemi lezüllés pedig megnyitja, megnyit­hatja az utat a fasiszta ideológiák be- és elfogadásához. Ta­valy májusban a polgárok meghatározó többsége megragadta a választások előtti félév propagandájából és politikai hangu­latából következtetve – tán az utolsó alkalmat arra, hogy talán időlegesen, talán tartósan, talán örökre (reménykedjünk) meg­védje a demokráciát. Bármennyire is jó lenne elfelejteni, a fasizmus – persze kellően körülírt és elkent formában – mond­hatni szalonképessé vált az elmúlt évek szellemi közéletében. Főként – de nem kizárólag – a politikai élet perifériájára szo­rult csoportok szellemiségében jelent meg, de a konzervatív kurzus politikai elitjétől sem állt túlzottan távol némi diszkrét bámulásra való hajlam. Tévedés ne essék, a konzervatív ko­alíció által képviselt értékeknek nem feltétlenül van közük a szélsőjobbhoz. De ne felejtsük el azt sem, hogy a hivatalos konzervatív politika sem csupán anakronisztikus volt, hanem az „Auschwitz-Lüge" terjesztése is ebből a körből indult el.

Ne ringassuk magunkat illúziókban: abban az országban, ahol a tekintélyelv, az alig leplezett rasszizmus, a gátlástalan történelemhamisítás négy éven keresztül a hivatalos politikai élet hol eltűrt, hol fél szívvel kiszorított része volt, nem árt óvatosnak lenni.

Anélkül, hogy lebecsülnénk a konzervatív kurzusnak a gaz­daság összeomlásának „menedzselésében" elért eredménye­it, a világgazdaság – ha minden igaz – valószínűleg felszálló ágba került az elkövetkező évtizedben, ezért a gazdasági szférában több-kevesebb eredményt ki lehet csikarni. Más kérdés, hogy a kínált eszköztár alkalmas-e erre. Mivel a gaz­daságpolitika már 1982 óta az ismert eredménnyel kísérletezik a monetarizmus különféle változataival, valószínűleg az eset­leges fellendülés a monetarista gazdaságpolitika ellenére, nem várt mellékhatásként következhet be.

De legyünk optimisták, végtére akár csoda is történhet.

Sokkal nehezebb lesz azt a pusztítást helyrehozni, ami a szellemi kultúrát – kezdve a mindennapi gondolkodásnál, foly­tatva az oktatásügyön át a magas kultúráig – érte. A konzer­vatív kurzus szellemi-politikai elitje nyilvánvalóan felelős a szellemi lezüllésért, noha ténykedése nem volt előzmény nél­küli. A „lumpen-burzsoázia" (Krausz Tamás), az osztályveze­tő-helyettesek és az örök adjunktusok forradalma 1988-90-ben általánossá tette az alantas középszer uralmát a szellemi életben, s akárhogy is nézzük, lefelé igazodni könnyebb és kevéssé macerás, mint felfelé. Persze öt-hat év önmagában nem nagy idő, de a kultúrában egy kieső nemzedék pótlása nem megy gyorsan, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az emberek húsz-huszonkét év alatt válnak szellemileg felnőtté.

A kulturális szférában is lezajlott a társadalom radikális ket­tészakadása: amennyire ez megbecsülhető, körülbelül három­millió ember egész egyszerűen nem fér hozzá a kulturális ja­vakhoz, a lakosság további harmada szokásaitól és élethely­zetétől függően kénytelen radikálisan leszállítani igényeit, a többiek megoszlanak a konzumkultúra befogadói és a magaskultúra birtokosai között.

A lakosság nagyobb része ma már maradék szellemi tartalékait éli fel, valahogy úgy, ahogy felélte megtakarításait a nyolcvanas években, a monetarista gazdaságpolitika első éveiben. A munkanélküliek, a kisnyugdíjasok, a periferizálódott rétegek legalább akkora szellemi ínségben élnek, mint amennyire képtelenek gondoskodni normális élelmezésükről és lakásukról. Az iskolák mai állapotukban a kulturális hiányo­kat nem tudják pótolni, sem pénzük, sem emberük, sem kellő önállóságuk nincs erre. Egy sor – elsősorban üzemi – kultu­rális intézmény megszűnt, megritkultak a könyvtárak, a kul­túrházak, a turizmus kiváltsággá vagy csempészkirándulássá változott. Az országos napilapok – irányzattól függetlenül – összesen félmillió példányban jelennek meg, a folyóiratok sor­sa és helyzete meglehetősen közismert; a moziról, színházról, a könyvkiadásról és a könyvvásárlásról meg jobb nem is be­szélni.

Bár a konzervatív kurzus korifeusai nem vették észre, va­lójában sikerült csaknem teljes szellemi monopóliumra szert tenniük az elmúlt négy évben. A választásokon e monopólium nem működött, de nem azért, mert az akkori ellenzék szellemi ereje oly nagy lett volna. Azt még dr. Pokol Béla sem gon­dolhatja komolyan, hogy a néhány száz példányban megjele­nő folyóiratok, s a jószerével csak a fővárosban és a nagy­városokban olvasott nívós – történetesen liberális és baloldali – lapok szerzői köre olyan vélemény-monopóliumot valósítha­tott meg, amely ellensúlyozta volna a többmilliós nézettségű tévé és a hivatalos közoktatás hatását. Sokkal valószínűbb, hogy a választópolgárokat saját közvetlen tapasztalataik győz­ték meg a változás szükségességéről, nem pedig a liberális-bolsevik-szabadkőműves-zsurnaliszta összeesküvés véle­ményterrorja.

Nem csupán néhány újság vagy műsor átmeneti szünetel­tetéséről van szó, hanem arról, hogy uraink szívós aprómun­kával eszméiket uralkodó eszmékké tették.

Az elmúlt négy évben politikai, s részben tudományos köz­véleményként tételezte magát egy kicsi, de annál militánsabb csoport, sajátos, meglehetősen agresszívan képviselt érték­rendjük – amelynek politikai és pszichés oldala voltaképpen érthető – uralkodó eszmeként lépett fel, az érdemi vita lehe­tősége nélkül. Ez a csoport – részben a konzervatív pártok aktivistái, részben a tőlük jobbra álló csoportosulások tagja és szimpatizánsai (a kormány hathatós támogatásával) igen komoly nyomást gyakorolt a szellemi életre. A nyomás nem lebecsülhető hatással volt a szellemi élet beszűkülésére. A társadalomtudományi viták – a folyóiratok és a könyvkiadás összeomlásával – szűk kör kiváltságává váltak, s még itt is megjelent a korszellem – vagy inkább a kurzus szelleme: a viták abban a mezőben folytak – s részben folynak -, még független értelmiségi körökben is, amit a kurzus megszabott. Attól kezdve, hogy a vitatkozók belementek a politikai folya­matok, a közelmúlt történelmi eseményei, jogszabályok stb. erkölcsi szempontú vitatásába, már kényszer nélkül meg­szűnt a valóságos történelmi és társadalmi folyamatok elemzésének a lehetősége.

Az általános gazdasági és szellemi elszegényedés közben – bár kétségtelen botrányok között – felbomlottak a független alkotóműhelyek (utoljára a Valóság), a legtöbb felsőoktatási intézményben megszűnt vagy komolytalanná vált a társada­lomtudományok oktatása. Amit pedig a kurzus nem tudott megtenni, azt elvégezte a kötelező konformizmus és a pénz­hiány.

Hiába tüntetett százezer ember a sajtószabadság védelmé­ben és az éleződő fasizálódás ellen – bár sikerült egy időre visszaszorítani e tendenciát -, az agymosás zavartalanul foly­tatódott. Négy év konzervatizmus után a „fasizmus = bolse­vizmus; liberalizmus = kozmopolitizmus és nemzetellenesség", és a többi képtelen egyenlőség a legjobb körökben is felbukkan, ha másként nem, de a ritualizálódott nyelvhaszná­latban mindenképpen.

A kép még elkeserítőbb, ha számba vesszük, hogy a kultúra újjáépítésében nehéz eredményeket elérni – ha nem is lehe­tetlen -, s mindenképpen idő-, pénz- és energiaigényes fo­lyamat. Ez viszont megszabja a követendő teendőket: újjá kell teremteni azokat a fórumokat, folyóiratokat, iskolákat, tantárgyakat, amelyek kézen-közön eltűntek a rend­szerváltozás forgatagában, erőfeszítéseket keli tenni az ok­tatásügy modernizálásáért, s szükség van a kultúra és a mű­vészetek anyagi és politikai függetlenségére is. Elkeserítő, de tény, hogy mindez néhány száz millió, esetleg egy-két milliárd forinton múlik. (Az államháztartás reformjának mondott rest­riktív pénzpolitika természetesen éppen a kulturális szférában kezdi a takarékoskodást.)

Különösebb illúzióknak nincs helyük. A jelenlegi gazdasági szisztéma csöppet sem kedvez a kultúra függetlenségének és terjeszkedésének, a sajtó szabadságát nemcsak a cenzúra korlátozhatja, hanem a tulajdonos jó vagy rossz marke­ting-politikája is. Hasonló a helyzet az iskolákkal, az egye­temekkel és a független folyóiratokkal, kiadókkal is, ha az anyagi ellehetetlenítéstől csak a különféle kétes piaci manő­verek menthetik meg őket. A széleskörűen művelt munkavál­laló sem túl jó befektetés abban a világban, ahol az önállóság, a szolidaritás, az életminőség megkövetelése pusztán költ­ségnövelő tényezőként vétetik számba. Úgy tűnik fel, a füg­getlen, nem feltétlenül politizáló baloldali és liberális értelmi­ség helyzete valószínűleg csak abban javult, hogy (egyelőre?) nem kell elemi politikai félelmekkel számolni, az egzisztenci­ális bizonytalanság azonban tartós útitárs marad.

A kultúra demokratizálása – hogy kellően patetikusan fogal­mazzak – a demokrácia megmaradásának egyik legfontosabb előfeltétele. A militáns szélsőjobboldalisággal szemben a bal­oldali értékek, elméletek igazsága mindig bonyolult, nehezen átlátható és szellemi erőfeszítést igényel. A szélsőjobboldali lózungok pedig legelőször éppen a gondolkodás fáradságától szabadítanak meg. (A politikai szabadságok és az élethez va­ló jog megszüntetése később jön.)

Persze sokan úgy vélik, hogy ma ez a veszély már elmúlik. A választások eredményeképpen a szélsőjobboldal kiszorult a politikai élet centrumából,' az extremista csoportok aktivitása némiképp csökkent, s a széljárás változásával még a függet­len bíróság is megtalálja a BTK megfelelő passzusait, s elítéli azokat, akik erre rászolgáltak.

A döglött oroszlán rugdosását így sokan erkölcstelen cse­lekedetnek tekintik, holott az alapvetően humánus cselekedet, hiszen az élőnek fájna az inzultus.

Alkalomadtán mégsem árt meggyőződni arról, hogy valóban kimúlt-e az illető ragadozó.

Néhány tanulságos idézet a nacionalizmusról és a párt vezető szerepéről.

Hazafiságról, blanquizmusról és „vezető szerepről"

Az 1879-ben alapított, Guesde és Lafargue vezet­te Francia Munkáspártot 1893 tavaszán internaci­onalista elvei miatt durva támadások érték, a par­tot hazafiatlansággal vádoltak, tagjait hazátla­noknak nevezték. A párt tömeggyűllésekkel és egy nyilatkozat kiadásával ellentámadásba len­dült, s önmagát nyilvánította az „igazi hazafiság" képviselőjének.

Engels 1893. június 20-án Marx leányának, La­ura Lafargue-nak írott levelében így reagált az eseményre: „A Francia Munkáspártnak a hazafi­ság' kérdésében elfoglalt új álláspontja magában véve ésszerű; nemzetközi egyesülés csak nemze­teik között állhat fenn, amelyeknek létezése, bel­ső ügyekben való autonómiája és függetlensége ezért már benne foglaltatik magában a nemzet­köziség fogalmában. S az álhazafiak nyomá­sa előbb-utóbb óhatatlanul kikényszerített volna egy ilyen állásfoglalást…" [Marx-Engels Művei 39. kötet, Budapest, 1979, 84. o.]

Ez a levél még néhány sor után idő hiányában befejeződik, de Engels egy hét múlva, június 27-én Paul Lafargue-hoz írt levelében megfogalmaz­za kifogásait is, mégpedig a következőképpen: „Felhívásuk Franciaországban, remélem, megte­szi majd a hatását, és éppúgy remélem, hogy Né­metországban nem figyelnek fel rá. Mégpedig a következő okból – ezek nem komoly dolgok ugyan, de mégis azt hiszem, rá kell irányítanom a figyelmüket, hogy a legközelebbi alkalommal elkerüljék: – Nem akarok a hazafi szó használa­táról beszélni, arról, hogy Önök az egyedül ,igaz' hazafiaknak tüntetik fel magukat. Ennek a szó­nak olyan szűk az értelme – vagy inkább olyan bizonytalan, ahogy vesszük -, hogy én sohasem merném ezt a minősítést magamra alkalmazni. Én a nem-németekhez mint német beszéltem, éppúgy, ahogy a németekhez mint egyszerű in­ternacionalista beszélek; azt hiszem, nagyobb ha­tást érhettek volna el, ha egyszerűen franciának vallják magukat – ami tényt fejez ki, tényt, amely magában foglalja a belőle adódó logikus követ­kezményeket. De hagyjuk ezt, ez stílus kérdése." [Uo. 86. o.]

Nos, Engels a reá jellemző szellemes és ele­gáns stílusban alapvető jelentőségű kérdésről be­szél. Miképpen a levél folytatása is, amelyben Marx és Engels igazsága történetelméleti rangra emelkedik: „Abban is teljesen igazuk van, hogy büszkék Franciaország forradalmi múltjára, és úgy vélik, hogy ez a forradalmi múlt kezeskedik az ország szocialista jövőjéért. De úgy tűnik fel nekem, hogy eközben kissé túlságosan beleestek a blanquizmusba, azaz abba az elméletbe, amely szerint Franciaország arra hivatott, hogy a prole­tárforradalomban ugyanazt a szerepet játssza (nemcsak a kezdeményezőét, hanem a vezetőét is), amelyet az 1789-98-as polgári forradalomban játszott. Ez ellentmond a mai gazdasági és poli­tikai tényeknek. Franciaország ipari fejlődése el­maradt Angliáé mögött; jelenleg Németországé mögött is, amely 1860 óta óriási lépéseket tett; a franciaországi munkásmozgalom ma nem hason­líthatja magát a németországihoz. De sem fran­ciák, sem németek, sem angolok nem élvezik majd azt a dicsőséget, hogy egyedül döntötték meg a kapitalizmust; ha Franciaország – talán – megadja a jelt, a harc Németországban, abban az országban, amelyet a legalaposabban ragadott meg a szocializmus és amelyben az elmélet a leg­alaposabban hatolt be a tömegekbe, dől majd el, és ennek ellenére sem Franciaország, sem Német­ország nem biztosíthatja végérvényesen a győzel­met, amíg Anglia a burzsoázia kezében marad. A proletariátus felszabadítása csak nemzetközi akció lehet, [s] ha Önök egyszerűen a franciák akciójává próbálják megtenni, lehetetlenné te­szik. A polgári forradalom kizárólagos francia vezetése – ámbár a többi nemzet ostobasága és gyávasága miatt elkerülhetetlen volt – tudják-e, hová vezetett? Napóleonhoz, a hódításhoz, a Szent Szövetség inváziójához. Franciaországnak a jövőben ugyanezt a szerepet szánni, ez a nem­zetközi proletármozgalom eltorzítását jelenti, sőt ez azt jelenti, hogy mint a blanquisták, nevetsé­gessé teszik Franciaországot, mert az Önök hatá­rain túl nevetnek ezeken a túlzott igényeken." [Uo. 86-87. o.]

Ha eltekintünk a történelmi részletektől s fi­gyelmünket a mi századunkban történtekre össz­pontosítjuk, Engels igazsága olyan erős fényt vet a szocializmus tragédiájára, hogy nevetni aligha tudunk rajta. Ám Engels üzenete nemcsak törté­nelmi tapasztalatainkat világítja meg, hanem – mutatis mutandis – aktuális üzenet ez napjainkra is, s bizonnyal az marad még a távoli jövő szá­mára is.