Az alábbiakban egy olyan gazdaságtörténeti vitát ismertetünk, amelynek valódi tétje messze nem gazdaságtörténeti jellegű: végső soron a kapitalizmus természetének a megítéléséről volt szó. A vita kiindulópontja Stephen Marglin „Mit tesznek a főnökök" című, 1974-es cikke volt.¹ Ez a cikk kiemelkedő do­kumentuma egy elméleti vonulatnak, amely a hatvanas évek baloldali reneszánszából született meg. Akkoriban lett ismét népszerű a társadalmi önigazgatás gondolata, és ez felkeltet­te az érdeklődést a munkahelyi önigazgatás problémája iránt is. Vizsgálni kezdték a fennálló hierarchikus munkaszerveze­tet is, eleinte inkább szociológiai szempontból, de idővel több szerző (Durand, Gorz, Friedman, és az amerikaiak: Marglin, Braverman és Lazonick) így vagy úgy eljutott az elméleti prob­lémáig: vajon a tőkés munkaszervezeti hierarchia az ipari tár­sadalomnak mint olyannak az egyetlen lehetséges munka­szervezete, vagy a kapitalizmus kellemetlen mellékhatása, megnyilvánulási formája, vagy éppenséggel kulcstényező, amely nélkül nincs kapitalizmus, viszont amellyel csak kapi­talizmus lehetséges? Mire való voltaképpen a hierarchia, és milyen erők alakítják? Cikkében Marglin támadást intézett a technológiai determinizmus ellen, amely a polgári tudo­mányhoz szervesen hozzátartozik, de amely a baloldalt is fog­va tartotta immár fél évszázada, s amelynek lényege az, hogy a munkaszervezetet a technológia állapota és a technológia által támasztott követelmények határozzák meg.²

1

Marglin kiinduló kérdése: lehetséges-e megszabadítani a ter­melési folyamatot hierarchikus és elidegenítő jellegétől anél­kül, hogy lemondanánk az elért termelékenységről, a modern iparról és a tömegtermelésről általában, és visszatérnénk a „sok kicsi kézműves" idilljéhez? A válaszhoz nem áll rendel­kezésre közvetlen bizonyíték vagy cáfolat. Lehetséges lenne megkonstruálni a nem-hierarchikus termelési rendszer vala­milyen elvont modelljét, ezek tényleges működőképességét azonban nincs módunkban tesztelni. Marglin szerint viszont hasznos támpontot kapunk a kérdés megválaszolásához, ha megvizsgáljuk azt a folyamatot, amely során a hierarchikus munkaszervezet hegemón pozícióba jutott. Ez a folyamat a kapitalizmus kifejlődésével párhuzamosan zajlott, s szerzőnk szerint éppenséggel meghatározó mozzanata volt a kapitaliz­mus kifejlődésének: a céhrendszer felbomlása, a bedolgozó manufaktúrák megjelenése és elterjedése jelzi kezdetét. Ha kimutatható, hogy a munkaszervezeten belüli hierarchia ural­kodóvá válásában már a kezdet kezdetén sem egyértelműen hatékonysági szempontok játszották a főszerepet, akkor leg­alábbis erősödhetnek kételyeink a hierarchia és a hatékony­ság elválaszthatatlanságát illetően.

Marglin szerint a céhekhez képest a manufaktúrák³ nagy újítása eredetileg a részletekbe menő specializáció bevezeté­se volt. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a folyamatot sok kis részműveletre bontják, hanem azt is, hogy a munkást tartó­san, ha nem életfogytig, hozzárendelik egyetlen vagy legfel­jebb két-három ilyen részművelethez. A hagyományos felfogás szerint a specializáció önmagában jelentős hatékonysági e­lőnyt adott a manufaktúrának a céhvel szemben, mindenféle egyéb technikai találmány nélkül is. E felfogás ősatyja, Adam Smith szerint ennek három oka van: 1. a munkás hatalmas gyakorlatra tesz szert egy művelet állandó ismételgetése so­rán; 2. a munkásnak nem kell időről időre átallnia egyik mun­kafázisról a másikra, így megtakarítja az átállási időt 3. ha a munkás figyelme nem szóródik szét, hanem egy vagy néhány körülhatárolt műveletre összpontosul, az illető inkább hajla­mos lesz e néhány művelet megkönnyítésére szolgáló tech­nikai újításon törni a fejét: vagyis a részmunkás innovatívabb, mint a nem specializált munkás.⁴ Marglin a harmadik érvet kapásból visszautasítja egy olyan tapasztalati tényre hivatkoz­va, amelyet maga Smith is megemlít könyvében: ha valakit arra kényszerítenek, hogy egy életen át egy bizonyos műve­letet ismételgessen, akkor az illető jó eséllyel elbutul. A spe­cializáció következtében az innovatív képesség sokkal in­kább elhal, semmint kibontakozik.

Az átállási idő megtakarítását Marglin is fontos hatékony­sági tényezőnek tartja, de szerinte ennek semmi köze a specializációhoz. Az egyik munkafázisról a másikra való áttérés idejének a megtakarításához az is elegendő, ha a munkás nem külön munkál meg minden egyes munkadarabot, végig­csinálva rajta az összes részműveletet, hanem huzamosabb ideig – mondjuk egy napig – végez egy részműveletet, sok munkadarabon. Egy épeszű földműves például nem fogja ba­rázdáról barázdára váltogatni a szántást és a boronálást, ha­nem – az átállási idő megtakarítása céljából – előbb egyhu­zamban felszánt egy nagyobb területet, majd végigboronálja. A hatékonysághoz egyáltalán nem szükséges, hogy például a parasztcsalád egyik tagját örökös szántónak, a másikat pe­dig örökös boronálónak nevezzék ki. Az időmegtakarítást bár­mely paraszti gazdaság el tudta érni, annak ellenére, hogy a paraszti gazdálkodásra nem volt jellemző a specializáció. Ugyanilyen módon megtakaríthatták volna az átállási időt a kézművesiparokban is, specializáció nélkül. Tehát ez a haté­konysági szempont sem lehetett determináló a specializáció keresztülvitelekor.

Nézzük Smith legelső érvét, az ismétlés és az ügyesség kapcsolatáról. Marglin szerint ez nehezen támadható érv min­den olyan tevékenység esetében, amely olyan nehéz vagy összetett feladat, hogy csak hosszú és kitartó gyakorlás mel­lett szerezhető meg a valódi jártasság. Ritkán fordul például elő az, hogy egy kiváló sebész egyidejűleg „versenyképes" táncművész is legyen, a specializáció tehát itt indokoltnak ve­hető. Ámde – akár Smith közismert tűmanufaktúra-példáját elővéve – igaz-e ugyanígy, hogy egy jó tűhegyező nem lehet egyben briliáns tűcsúcs-köszörülő, tűcsiszoló, 'tűcsomagoló stb.? Olyan ezoterikus műveletek lennének ezek? Marglin elő­vesz egy XIX. század eleji tű manufaktúra-jegyzőkönyvet, és a bérlistából arra következtet, hogy a tűkészítés részműveletei sem különleges tehetséget, sem pedig hosszú képzési időt nem igényeltek; bárki viszonylag gyorsan beletanulhatott bár­melyik részműveletbe. A technológia tehát nem zárta ki, hogy valaki belátható időn belül a tűkészítés mesterévé váljon, annyira, amennyire a részmunkások mesterévé váltak egy-egy részműveletnek, és ez esetben még a végletes speciali­záció okozta elbutulás sem fenyegetett volna.

Marglin tehát arra az eredményre jut, hogy a részművele­tekhez kapcsolódó jártasság és az átállási idő megtakarítása egyaránt fontos, de mindkettő realizálható a munkafolyamat elkülönült feladatokra osztása révén. Nem szükséges hozzá a munkás röghözkötése, azaz egy vagy néhány elkülönült fel­adathoz kötése. A munkás innovativitására nézve viszont a specializáció egyenesen romboló. Ha a fentiek helyesek, ak­kor megdőlt mindhárom klasszikus érv, amely alapján terme­lékenyebbnek vélhetnénk a bedolgozó rendszerű termelést a korabeli nem specializált kézművesműhelyeknél.⁵

Mégis történelmi tény, hogy a specializált üzem végül le­győzte a céhet. Ha ennek nem technológiai fölény volt az alapja, akkor mi? Marglin válasza az, hogy a bedolgozórend­szer volt alkalmas arra, hogy megalapozza a tőkésnek a ter­melésben játszott szerepét, és ezáltal megalapozza magát a tőkés termelési rendszert.

Az aprólékos specializációnak ugyanis kettős hatása van. Egyrészt a részmunkás részterméket állít elő, azaz olyan fél­készterméket, amelynek nincsen önálló piaca. Csak a bedolgoztatónak tudja továbbadni, így már csak emiatt is aszim­metrikus függőség alakul ki közte és a bedolgoztató tőkés között. Másfelől a részmunkásnak, mivel legfeljebb néhány részműveletet ismer, nincs rálátása a termelési folyamat egé­szére. Hiába tett szert egy tű köszörülő saját résztevékenysé­gében akár emberfeletti ügyességre, a tűkészitésről mint olyanról fogalma sem volt, ahogyan a többi részmunkásnak sem. így nem volt meg többé az az esélyük, hogy egyszer önálló iparossá váljanak. Az ipar egészéről való tudás a be­dolgoztató tőkés kezében maradt.

Ezen a ponton jelent tehát a manufaktúra döntő áttörést a hagyományos munkaszervezethez képest. A céhmester ki­zsákmányolhatta a céhlegényt, de a dolgok rendes menete szerint (legalábbis elvben) a céhlegényből idővel mester lett, így (elvben) mindenki végigjárta a lépcsőfokokat a tanoncságtól az önálló iparossá válásig; a céhen belüli hierarchia tehát nem nevezhető a szó klasszikus értelmében vett osztályhierarchi­ának. A bedolgozórendszer viszont azt biztosította, hogy a munkások ne járják végig a lépcsőfokokat, életük végéig mint munkások álljanak a tőke rendelkezésére. Azelőtt a mester­ség szállt apáról fiúra, most a mesterség hiánya öröklődhetett, biztosítva a részmunkás-utánpótlást.

A specializációval létrehozott örökletes kiszolgáltatottság­nak persze tükröződnie kellett az elosztási viszonyokban – gyakorlatilag a tőkés döntési körébe került az, hogy mekkora részt enged át a tortából a munkásnak munkabér formájában (az alsó korlát a létminimum, de az sem mindig). Marglin vég­ső állítása szerint a specializáció révén a „fogyasztani vagy felhalmozni" kérdésében való döntés joga és lehetősége az általában vett háztartástól a relatíve kevés számú tőkéshez került, ők pedig, ugyebár, a minél nagyobb felhalmozásban voltak érdekeltek.

Marglin szerint tehát a manufaktúra jelentősége nem abban állt, hogy technológiai szempontból hatékonyabb volt a koráb­bi munkaszervezetnél, hanem abban, hogy megfosztotta a közvetlen termelőket a teljes termelési folyamat átlátásának képességétől. Ily módon a termelőknek örökösen szükségük volt a tőkés szervezői és koordinátori tevékenységére, amely­nek révén részmunkáik eladható termékké álltak össze. Mi­után el kellett fogadniuk a tőkést mint a termelési folyamat felügyelőjét, el kellett fogadniuk, mint – tőkést.

Felmerül a kérdés, hogy ha mindez igaz, ha a specializáció úgy tett nélkülözhetetlenné egy amúgy szükségtelen koordi­nátori funkciót, hogy közben nem növelte a termelékenységet – tehát egy végső soron felesleges szereplőt erőszakolt rá a termelésre -, akkor miért nem szelektálódott ki a munkaszer­vezetek versenyében? Elvégre a nem specializált termeléssel készült áru árának csak a kézműves megélhetését kellett fe­deznie, míg a bedolgozórendszerből kikerült áru árából a köz­vetlen termelőknek plusz a tőkés koordinátornak is meg kellett élnie. Ebből az következnék, hogy a specializált termeléssel termelt árunak drágábbnak kellett lennie. Miért a specializált termelés bizonyult mégis a fejlődés „főáramának"?

Marglin itt emlékeztet egy egyszerű, de lényeges különb­ségre: a technológiai és a gazdasági hatékonyság megkülön­böztetésére. Egy eljárás technológiailag akkor hatékonyabb a másiknál, ha ugyanazt a termékmennyiséget kisebb reálérte­lemben vett munka- és tőkeráfordítással (más szóval keve­sebb élő- és holtmunkával) képes előállítani. Gazdaságilag hatékonyabb, ha kisebb a pénzben vett tőke- és munkaköltség (tehát olcsóbban is lehet a terméket eladni). Logikai össze­függés van a kettő között, de mégsem azonosak. Miután a specializáció révén a tőkés megszilárdította tőkési pozícióját, döntött a bérek nagyságáról, a bedolgozó pedig csak arról, hogy az adott bér mellett mennyit dolgozik, mert már nem volt módja átnyergelni az önálló kisiparba. A bérek leszorításával a tőkés még akkor is versenyképessé tehette volna az új mun­kaszervezetet, ha az netán egyenesen kevésbé hatékony technológiai szempontból. A specializáció bevezetése azért tanulságos, mert demonstrálja, hogy egy önmagában véve technológiailag semleges szervezeti újítás hogyan változtatja meg a termelés költségviszonyait, és – mint látni fogjuk – nyit új teret a fejlődésnek pusztán azáltal, hogy átrendezi a hatalmi pozíciókat a szervezeten belül.

Ezután Marglin megvizsgál egy ágazatot, a szénbányásza­tot, ahol nem ment végbe a specializáció, és ez érdekes ada­lékkal szolgál állítása alátámasztásához. A bányászok olyan munkacsoportokban dolgoztak, amely minden munkafázist el­végzett, és maguk a csoport tagjai is legalább annyira értettek az összes többi tag „szakterületéhez", hogy szükség esetén helyettesíteni tudják egymást. Ez a típusú munkaszervezet nyugodalmasan átvészelte a bedolgozórendszer fénykorát, és csak amikor a gépesítési hullám elérte a szénbányászatot is, akkor történt egy hamvába holt kísérlet a többi ágazatban már megszokott specializált (műszakokra bontott) rendszer átülte­tésére. Mikor aztán e kísérlet eredményeképpen a teljesít­mény nem javult, hanem éppenséggel romlott, nem háborgat­ták tovább a régi típusú munkacsoportokat. Hogyan történhe­tett ez? Úgy, hogy az adott technológiai szint mellett kiaknáz­ható szénlelőhelyek száma nem szaporítható. Márpedig a le­lőhelyek magántulajdonban voltak. Ebben az esetben a tulaj­don intézménye önmagában is elég volt a tőkeviszony fenn­tartásához, vagyis ahhoz, hogy a bányászok ne kerülhessék meg a tőkést. Lehettek akármilyen univerzális mesterei a bányászatnak, csak akkor űzhették a mesterségüket, ha a bá­nyatulajdonos (vagy a bérlő) alkalmazta őket. De ha a bér-munkási függőségtől nem menekülhettek is meg, szakmai önérzetüket és felelős autonómiájukat megőrizhették.

(Itt azonban Marglin elmulasztja megemlíteni azt a fontos mozzanatot, hogy a tulajdon csak mikroszinten helyettesíti a specializációt. Össztársadalmi szinten a tőkés tulajdoni rend­szer feltételezi a tőkés termelési rendszert, tehát a tőkés munkaszervezetet. A bányászatban csak azért nem kellett beve­zetni a specializációt, mert az ipar nagyobbik részében beve­zették.)

Marglin említ még egy alternatív eszközt a függőség kiala­kítására: a bérelőleget. A munkás azonnali jövedelemhez jut­hatott az őt jövőbeli munkára kötelező szerződés fejében. Marglin ezt a drogkereskedő által nyújtott ingyenes kóstolóhoz hasonlítja, mert ennek is a hosszú távú függőség kialakítása a célja. A bedolgozórendszerben a bérelőleg másodlagos ki­egészítő volt a specializáció mellett, másutt viszont, mint pél­dául az amerikai Dél ültetvényein, a polgárháború után ez volt a fő eszköz a felszabadított rabszolgák alávetett helyzetének fenntartására. Itt ugyanis a specializáció nem jöhetett szóba, és a föld sem volt annyira szűkös és drága, hogy az angliai szénbányák mintájára egyszerűen a magántulajdonra lehes­sen bízni a dolgot. Az ültetvényesek létszükségleti cikkeket, valamint vetőmagot, felszerelést és trágyát adtak hitelbe az újdonsült szabad bérlőknek. A hitel zálogául a jövőbeni termés szolgált. De ezek nem akármilyen hitelszerződések voltak: a hitelező megkapta annak jogát, hogy maga szabja meg, mit termesszenek a bérlők és mit ne; megtilthatta még saját kony­hakert létesítését is, ha akart élelmiszert eladni a bérlőnek. Egyszóval a bérlő jobbágyi függésbe került, ameddig a hitelt vissza nem fizette. Ámde a könyveket az ültetvényes vezette, így aztán a hiteleket sohasem lehetett visszafizetni, s a hite­lező megkapta a zálogot, vagyis a terményt. Az eredmény egy bérleti rendszer formájába csomagolt bedolgozórendszer lett; a bérlő lényegében az ültetvényesnek termelt, mégpedig azt, amit az vele megtermeltetett. Az ültetvényes pedig gya­potot termeltetett, mert azt nem lehetett elenni előle, és elsik­kasztani is nehéz volt. A fenti példa rávilágít arra is, hogy nemcsak a munkaszervezetet, de adott esetben a termékszer­kezetet sem csak hatékonysági szempontok alakítják: az ame­rikai ültetvények extrém gyapot-monokultúrája nem az éghaj­lati vagy talajviszonyok következménye volt, hanem az ültet-vényesek tudatos hatalmi eszköze a termelőkkel szemben.

2

Marglin szerint tehát a specializáció bevezetése nem ter­melékenységnövelő lépés volt, hanem kezdeti eszköz a munka tőkének való alávetésére. A hierarchiát, amelyben valaki mindig szervez, koordinál, ellenőriz, valaki más pedig végrehajt, és amely nem más, mint a tőkés társadalmi hier­archiának a munkaszervezetbeli megjelenési formája és egy­ben alapzata, a hatékony termelés elmaradhatatlan velejáró­jának szokták tekinteni, pedig már ennek a hierarchiának az őstípusát, a specializált bedolgozórendszert sem hatékonysá­gi megfontolások alapján hozták létre, de legalábbis nem eredményezett közvetlen hatékonyságjavulást.

A tőkés munkaszervezet fejlődésének következő állomása a gyárrendszer kialakulása. Itt még inkább egyetértenék a tör­ténészek abban, hogy a gyár fölényét a bedolgozórendszerrel szemben a nagyobb technológiai hatékonyságban kell keres­ni. Marglin több szerzőt is felvonultat a közkeletű álláspont illusztrálására. Az újonnan feltalált gépek energiaigénye meg­haladta a szétszórt háziműhelyek kapacitását, így a termelést koncentrálni kellett összevont műhelyekbe, gyárakba. A gyá­rak tudták csak hatékonyan felhasználni a gépeket, különös tekintettel az erőgépekre (pl. gőzgép), és az így szerzett me­chanikai fölénnyel kiüthették a nyeregből bedolgozó rendszerű konkurenseiket.

Világos és egyszerű gondolatmenet. Marglin szerint azon­ban nem a tények vizsgálatából, hanem a polgári közgazda­ságtan szokásos előfeltevéseiből származik. A gyár legyőzte a bedolgozórendszert, következésképpen hatékonyabbnak kellett lennie. Ha egy munkaszervezet költséghatékonyabb egy másik munkaszervezetnél, akkor („tökéletes piaci ver­seny"⁶ mellett) technológiailag is hatékonyabbnak kell lennie. Tehát a gyár termelékenyebb volt a szétszórt manufaktúránál. De mi mástól lett volna termelékenyebb, mint azoktól az új gépektől, amelyek háziipari körülmények között alkalmazhatatlanok voltak? Tehát a gyár technológiai okokból került ki győztesen a versenyből. A történészek ismét a technológiai és a költséghatékonyság összekeverésével jutnak arra az eredményre, hogy a gyárat a piaci verseny semleges mecha­nizmusai tették naggyá. Marglin két oldalról támadja ezt az értelmezést.

1. Mit kezdjünk azokkal az esetekkel, ahol a munkásokat beterelték a gyárba anélkül, hogy bármilyen technológiai újí­tással egybekötötték volna? Márpedig a jelek szerint ez tör­tént némely iparágban, mint pl. a gyapjúiparban, jelesül a fo­násnál és a szövésnél. Mint azt Marglin mondja: „Benjámin Gott, akit Mantoux a 'nagy yorkshire-i fonók között az első'-nek nevezett, negyedszázados gyártulajdonosi pályafutása alatt sohasem használt vízierőt fonó- (vagy szövő-) műhelye­iben, és ennek ellenére kielégítő profitot produkált". Egy másik szerzőtől vett idézetből kiderül, hogy már az 1790-es évektől feltűnnek a kéziszövő-műhelyek, melyek 20-200 kézi szövő­széket összpontosítottak, a hozzá való munkásokkal együtt. Ezekben ugyanazok a szövőszékek voltak, mint amelyeket a házi műhelyek is használtak, technológiai fölényről tehát nehéz lenne beszélni. De akkor kinek volt ez jó, és miért?

2. Mit kezdjünk egy olyan esettel, ahol a technológiai fölény bizonyíthatóan megvolt, és a vállalkozás mégis elbukott? A szóban forgó eset a Cave gyár, amelyet a J. Wyatt és L. Paul által feltalált és 1738-ban szabadalmaztatott fonógépre ala­poztak. Ez a gépesített gyár teljesen egyedül állt a sok kézi­ műhely közt, olyan technológiával, amely 30 évvel később (!) diadalmas pályát futott be Richárd Arkwrightnak köszönhető­en. Szóval ez a vállalkozás, korát messze megelőző techno­lógiai hatékonyság birtokában, megbukott. Arkwright sikerével és Wyatt kudarcával kapcsolatban Marglin idéz néhány ér­dekes passzust Andrew Ure-tól, a gyárrendszer kiváló múlt századi propagandistájától. Az idézetet rövidítve átvesszük:

„A fő nehézség (Arkwrightra nézve) – nézetem szerint – nem annyira az volt, hogy a gyapjúhengerlés és fonás folyamatos láncfonallá alakítására sajátos önműködő mechanizmust talál­jon fel, mint az, (…) hogy az emberi lényeket megtanítsa arra, hogy mondjanak le rendszertelen szokásaikról a munkában, és azonosuljanak a teljes automatizáció egyforma rend­szerességével. A gyári fegyelem sikeres törvénykönyvének ki­agyal ása és bevezetése, amit a gyári iparkodás követelmé­nyeihez alkalmazott, ez volt a nagyszerű vívmánya Arkwright herkulesi vállalkozásának. (…) Ha a Briareus gyárat a mecha­nikai találékonyság egyedül megalkothatta volna, akkor har­minc évvel hamarabb létrejöhetett volna: kilencven évnyi fej­lődésnek kellett eltelnie a birminghami John Wyatt óta, aki nemcsak feltalálta a hornyolt hengersorokat (…), de elérte a találmány szabadalmazását és szülővárosában 'kezek nélküli szövőgépet' épített (…) Wyatt jól képzett, társadalmilag meg­becsült ember volt, felettesei nagyrabecsülték, ily módon he­lyes volt rábízni – mechanikai szempontból – csodálatos szer­kezetének kiérlelését. De ő nemes és passzív szellem volt, kevés képességgel arra, hogy megbirkózzék egy új gyári vál­lalkozás nehézségeivel. A szorgalom rendszertelen kitörései­hez szokott munkások makacs természetének legyőzése va­lóban napóleoni bátorságot és ambíciót követelt meg (…) Ilyen ember volt Arkwright."⁷ (Kiemelések Marglintól.)

A Cave gyár fennmaradt belső levelezéséből annyi valóban kiderül, hogy a vezetők permanens fegyelmezési problémák­kal küszködtek. Tehetetlenek voltak a hiányzásokkal szem­ben; nem tudták kellőképpen feltornászni a munkatempót. Azért e nemes és passzív szellem által vezetett gyárban is próbálkoztak innovációval az ösztönzést illetően. Amint az egy levélből kiderül, „Mr. Harrison (a gyárigazgató) minden egyes géphez darabonként körülbelül 1/2 pennyért kendőt vásárolt és mindegyiket felakasztotta a gépek fölé a legtöbbet teljesítő lányok díjául."⁸ Ám úgy tűnik, az ilyen kissé otromba ötletek is túl nemesek és passzívak voltak ahhoz, hogy a vállalkozás tartós fennmaradását megalapozzák. Ez a technológiailag el­söprően hatékony cég nem volt költséghatékony. Az ok felte­hetőleg az volt, hogy a vezetők nem tudták kihasználni a gyári szervezetben rejlő fegyelmezési lehetőségeket. Ha viszont va­laki ki tudta használni, az hatékony lehetett kézi szövőszékek­kel is, mondja Marglin.

Láttuk, hogy a specializáció kiiktatta a tőkeviszonyból való kimenekülés lehetőségét. Viszont a bedolgozónak lehetősége volt annak eldöntésére, hogy mennyi munkát vállal, és a vál­lalt munkát milyen időbeosztással végzi el – a közvetlen mun­kafolyamat még az ellenőrzése alatt állt. A munkások ki is használták ezt a lehetőséget, és mihelyt a bérek emelkedtek annyit, hogy nem kellett a teljes hetet végigdolgozniuk a meg­élhetésért, nem is dolgoztak mindennap. A XVIII. században visszatérő téma lett a munkások lustasága. Felháborítónak ta­lálták, hogy ha a munkás háromnapi munkával megkeresi a kenyerét, akkor a hét másik felében „züllik és lustálkodik". Persze ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy a munkás a pihenést preferálta a nagyobb jövedelemmel szemben, mi­helyt úgy érezte, hogy ezt megengedheti magának. Önmagá­ban véve nincs semmi borzasztó abban, hogy egy választási helyzetben valaki az egyik jót választja a másik helyett. Csak­hogy ez a viselkedés a tőkefelhalmozást fenyegette, vagy leg­alábbis fékezte. A növekvő tőke növekvő élőmunka-igénnyel járt együtt, ami csak a munkaerő-túlkeresletet növelte.

A tőkések – látva, hogy a munkapiaci fejlemények ezúttal nem nekik kedveznek – félretették liberalizmusukat, és neki­láttak regulálni. A parlament törvényeket hozott, amelyek ma­ximálták a gyapjúszövők számára azt az időt, amely alatt el kellett végezni munkájukat. Az igazi áttöréshez a törvények nem voltak elégségesek; valójában a tőkések számára csak az lehetett a megoldás, ha végleg kiveszik a munkás kezéből a munkaidő feletti ellenőrzést. Erre volt jó Marglin szerint a gyár, ahol a munkaadó szabta meg, hogy hány munkanapból áll egy munkahét, és hány munkaóra egy munkanap. A gyár­ban munkafelügyelők diktálták a munkatempót (habár, mint látni fogjuk, e tekintetben még maradtak problémák). A mun­kás abban dönthetett a gyárrendszerben, hogy dolgozik-e vagy sem, de ez utóbbi – az alternatív munkaszervezetek fo­kozatos kihalásával – egyre inkább az éhenhalást vagy leg­alábbis a társadalomból való kitaszítódást jelentette. Marglin egyéb szempontokat is említ, amelyek közrejátszottak a tőké­sek gyárrendszer felé orientálódásában. Először is, a speci­alizáció jelentősen korlátozta ugyan a sikkasztás lehetőségét, de nem zárta ki teljesen, hisz az anyagok egy időre mégis­csak a bedolgozó ellenőrzése alá kerültek. Ezen kívül egyéb trükkökre is sor kerülhetett: a munkás megtalálhatta a módját annak, hogy eltitkolja a fonás tökéletlenségeit, megnedvesít­hette a gyapjút, hogy nehezebbnek tűnjön. A tőkések kezdetben ez ügyben is a rendőri hatalomhoz és a parlamenthez fordultak, de végül a gyár jelentette a megoldást.

A gyár az erőviszonyok újabb jelentős eltolódását ered­ményezte a tőkés javára, és ez az eltolódás tökéletesen füg­getlen volt attól, hogy az adott gyár gépesített üzem, vagy összevont manufaktúra volt-e. Marglin szerint a gyár költség­hatékonyság tekintetében pusztán azzal magasan túlszárnyal­hatta a bedolgozórendszert, hogy jóval több munkát volt ké­pes kiszívni a munkásból ugyanakkora vagy csak kevéssel magasabb bérért. Ennek megfelelően a munkások egyforma ellenszenvvel viseltettek bármely gyártípussal szemben. And­rew Ure szerint a felnőtt munkások, akik már beleszoktak a bedolgozórendszer viszonylagos szabadságába, képtelenek voltak alkalmazkodni a gyári fegyelemhez. Ahol és ameddig találtak lehetőséget a gyárrendszeren kívüli megélhetésre, ad­dig oda sereglettek. A bedolgozó rendszerű házi szövés pél­dául viszonylag sokáig fennmaradt a gyárrendszer mellett is. Versenyképességét csak a rendkívül alacsony szintre zuhant bérekkel tarthatta fenn, és mégis sokáig folyamatos volt az utánpótlás azokból, akik nem kértek a 14-16-18 órás gyári munkanapból.

Tehát a kényszerhelyzet ellenére akadozott a munkások gyárrendszerbe való „beletörése". Még ha Ure kijelentése, mely szerint „csaknem lehetetlennek tűnik a serdülőkoron túli személyek áttérítése (…) alkalmas gyári munkássá" esetleg kissé túláltalánosító is, mindenesetre nagy számban kezdtek gyerekeket foglalkoztatni a gyárakban. Ezek egy részét az apjuk küldte, a többiek pedig pauper gyerekek voltak, akiket a helyi hatóságok közsegélyes tanoncként adtak el a gyáro­soknak. Őtőlük persze senki nem kérdezte, hogy preferálják-e a gyári munkát. Míg fel nem nőttek az első olyan generációk, amelyeknek már a gyári fegyelem jelentette a világ' termé­szetes rendjét, a tőkések jelentős mértékben kényszer­munkára alapozva működtették a gyárrendszert. (Másik lehe­tőségként megpróbálkozhattak a „napóleoni fellépéssel", mint Arkwright.)

Marglin tehát tagadja, hogy a gyár lényege eredendően a nagyobb technológiai hatékonyság lett volna, hiszen ez esetben az összevont manufaktúráknak nem lett volna értelmük. Más­felől viszont igaz, hogy a gyár sokkal látványosabb techno­lógiai fejlődést produkált, mint a szétszórt manufaktúra va­laha is. Ebből arra a következtetésre juthatunk, hogy a gyár inherens dinamikus technológiai fölénnyel rendelkezik (azaz gyorsabb technológiai fejlődésre képes). Marglin azonban ezt is tagadja. Szerinte á valódi ok az intézményi berendezkedés­ben, közelebbről a szabadalmi rendszerben keresendő. Nincs elvi ok arra nézve, hogy a szabadalmi rendszer lenne az inno­vációk jutalmazásának egyetlen hatékony (további innovációra ösztönző) formája. Jutalmazhatná pl. a társadalom a feltalálót egyszeri nagyobb összeggel (mint ahogy ez elő is fordult). Csakhogy a szabadalmi rendszer egyfelől a nagyobb tőkések­nek kedvezett.(hisz nekik volt pénzük rá, hogy a licencet meg­vásárolják), másfelől a szabadalmi rendszer a feltalálókat a tő­kés számára legmegfelelőbb szervezeti forma, a gyár felé ori­entálta. Ugyanis míg a szétszórt manufaktúra körülményei közt nagyon nehéz volt követni, hol sértik meg éppen a szabadalmi jogot, a koncentrált termelés mellett az ellenőrzés sokkal egy­szerűbbé vált. A feltalálók egyre inkább eleve a gyárban alkal­mazható találmányokon törték a fejüket. Érdemes volt hát a szabadalmi rendszert megtenni a jutalmazás uralkodó formájá­nak. Ez a valódi oka annak, hogy az ipari forradalom végül meghozta a gyár technológiai győzelmét is, és nem a gyárrend­szer valamely inherens tulajdonsága.

3

Ritkán fordul elő, hogy a polgári közgazdaságtan (ez esetben gazdaságtörténet) képviselői reagálásra érdemesnek ítéljenek egy radikális bírálatot. Ezúttal viszont az egyik legnevesebb gazdaságtörténész, Dávid Landes vette fel a kesztyűt egy 1986-os cikkében.⁹

Landes elvi álláspontját egy helyen így foglalja össze: Visszásnak találja Marglin megközelítését, hisz az üzleti élet felületes ismerete is nyilvánvalóvá teszi, hogy a vállalkozó nem manipulálhat önkényesen a technológiákkal, csakhogy helyet csináljon magának, nem veheti semmibe-a hatékony­ságot – neki muszáj oly módon megszerveznie a termelési tényezőket, hogy a termékek minél olcsóbbak legyenek. Ez a kijelentés "önmagában is figyelemre méltó, mert előrevetíti az egész vita félresiklását. Marglin ugyanis sehol sem állította, hogy a költséghatékonyság lényegtelen. Ellenkezőleg, bemu­tatta, hogyan tehette a tőkés olcsóbbá a terméket éppen az­zal, hogy főszerepet biztosított magának a részmunkák elad­ható termékké integrálásában, és hogyan stabilizálta ezzel ha­talmát a költségek meghatározásában. Marglin annyit mon­dott, hogy ez a hatékonyság a hatalmi viszonyokból, és nem a termelékenységből eredt.

Landes is előveszi a tűmanufaktúra-jegyzőkönyvet, és fel­hívja a figyelmet azokra a bérkülönbségekre, amelyeket Marg­lin egy legyintéssel elintézett: a férfiak, nők és gyerekek bérei közti különbségekre. A három csoport három különböző szak­képzettségi szintet is jelent, tehát joggal feltételezhető, hogy a feladatok bonyolultsága is eltérő volt. Ez egyfelől felveti annak a kérdését, hogy a bonyolultabb feladatok esetében relevánsabb a gyakorlottságra vonatkozó smith-i érvelés, mint azt Marglin gondolta, és ebben az esetben mégiscsak volt a specializációnak technológiai hatékonysági vonatkozása is. De Landes nem is erre futtatja ki a kritikáját, hanem arra, hogy a tőkés azzal, hogy részfeladatokra bontotta a termelési folyamatot, a különböző nehézségű feladatokhoz hozzáren­delhette az azokat még elvégezni képes legolcsóbb munkae­rőt (hiszen a gyerekeknek a férfiak bérének egyhuszadát, a nőknek az egyötödét fizették). A tőkés nem volt felesleges; épp az volt itt a funkciója, hogy a feladat szétbontásával ja­vította a költséghatékonyságot.

Hogy az első kifogás jogosult-e, azt további vizsgálatnak kellene eldönteni. Kérdés, hogy valóban szisztematikusan másféle feladatokhoz rendelték-e hozzá a három munkáscso­portot; amennyiben igen, a férfiaknak fenntartott feladatok bo­nyolultságuk vagy fizikai erőt igénylő voltuk miatt lettek férfi­munkák; ha valóban az összetett voltuk miatt, megvizsgálan­dó, hogy annyira bonyolultak voltak-e, hogy egy felnőtt férfi munkás esetében szükséges volt a kívánatos gyakorlottság elérése érdekében megkímélni őt más részműveletek végzé­sétől; ha erre is igen lenne a válasz, akkor kimondhatnánk, hogy Smith három érve közül az első mégiscsak releváns, a specializáció technológiai előnyt is jelentett, és csak- annak eldöntése maradna hátra, hogy milyen súllyal esett latba ez az előny. Ezeket a kérdéseket függőben hagyjuk.

A másik, Landes által hangsúlyozott aspektus esetésén vi­szont ismét felmerülhet bennünk a kérdés, vajon most Landes cáfolni, vagy megerősíteni kívánja Marglin álláspontját? A spe­cializáció Marglin-féle mechanizmusa helyett (a tőkés nélkü­lözhetetlenné tételével biztosítani a közvetlen termelő aláren­delt bérmunkás-státuszát, és így csökkenteni a munkások ré­szesedését) mutat egy másik lehetséges mechanizmust („ter­mészetadta módon" alacsonyabb státuszú és gyengébb alku­pozíciójú munkásokkal helyettesíteni a magasabb státuszúakat, ahol csak lehetséges, és így csökkenteni a részesedést), amely egyfelől nem zárja ki az előzőt, másfelől ugyanúgy nincs köze a technológiai hatékonysághoz, mint amannak: az ötletesség itt is abban áll, hogy ugyanazt a munkainputot ki­sebb bérköltséggel meg lehet szerezni, a hatalmi helyzet ki­használásával.

Landes javasol egy alternatív megoldást arra a problémára, hogy miért nem közvetlenül a munkások adták el a terméke­iket. Eszerint az eladással járó feladatok időigényesek, külö­nösen a távoli piacokra való eljuttatásnál. Ehhez utazni kell, nyelvtudás és piacismeret is szükséges. A közvetlen termelő­nek erre nem volt ideje, tudása stb., így kénytelen volt „meg­maradni a kaptafánál", az eladást a tőkésre hagyni, az azzal járó haszonnal együtt. Ahhoz, hogy ez az érv mint magyarázat szóba jöhessen, előbb meg kellene cáfolni Marglinnak azt az állítását, hogy a munkás kényszerhelyzetbe került, még mi­előtt a nyelvtudás, időhiány stb. problémája egyáltalán felme­rülhetett volna. Azért nem tudott eladni, mert nem volt elad­ható terméke, pontosabban csak a néhány bedolgoztató szá­mára eladható félterméke volt. Landes ezt nem próbálja cá­folni, így viszont az okfejtése irreleváns. Teljes mértékben re­leváns az ipari és a kereskedőtőkés közötti munkamegosztás tárgyalásánál, de az egy más történet.

Landes ezután az óraipar példáját felhozva bemutat egy al­ternatív forgatókönyvet a tőkés-bérmunkás megosztottság ki­alakulására. Az óraiparban már a céhes időkben jelentős volt a specializáció. (Persze az óraipari szakmák még így is valódi szakmák voltak, nem pedig egy-egy lecsupaszított részműve­let.) Mindegyik szakmában megvolt az önálló mester-mesterle­gény-inas stb. hierarchia. Itt is megvoltak a szokásos céhsza­bályok, amelyek egyrészt a minőséget szavatolták, másrészt a versenyt korlátozták. Megtiltották például, hogy a céh egy adott méreten túl növekedjen. Csakhogy, mondja Landes, egyfelől a vásárlók kevésbé kedvelték egyes mesterek munkáit, más mű­helyeket viszont előnyben részesítettek – ezeknek több felada­tot adtak, mint amekkora a kapacitásuk volt. Ezek a műhelyek tehát ösztönözve voltak a szabott határon túli növekedésre. Másfelől túltermelés jelentkezett mesterlegényekből¹⁰ – ezek ki­tanulták már a szakmát, de még nem rendelkeztek mesterle­véllel, és nem nyitottak önálló műhelyt. Kezdtek ugyanis túl so­kan lenni ahhoz, hogy valamennyien önálló műhelyt nyissanak. Arról nem ír Landes, hogy miért nem választották az ilyenkor addig szokásos megoldást, az elvándorlást – mindenesetre ott maradtak, és inkább hajlandók voltak „örökös mesterlegény­ként" – azaz bérmunkásként – dolgozni egy másik mester szá­mára. Tehát jobbnak látták suba alatt megszegni a céhtörvé­nyeket (a megengedettnél nagyobb létszám a műhelyekben), mint látványosabban (több új műhelyt nyitni, mint amennyit a szabályok engednek). Ahogy egyre több mester dolgozott bér­munkásként a műhelyben, a voltaképpeni mester – most már félig tőkés – egyre kevesebbet gyakorolta a mesterséget. Bár még ellátta kézjegyével a terméket, a munkát egyre inkább rá­hagyta növekvő számú munkására, és egyre inkább a keres­kedői feladatokkal törődött, s lassan igazi tőkéssé vált.

Bár nem tudjuk, hogy ez a folyamat olyan harmonikusan ment-e végbe, mint ahogyan azt Landes egy bekezdésnyi le­írása sugallja, kétségtelen, hogy ez egy egészen más forga­tókönyv, mint amit Marglin elővezetett. Itt a tőkéssé válás fel­tételét nem a specializáció jelentette, hanem az ipar sajátos reakciója a növekvő piaci igények és a régi céhes szabályok közötti összeütközésre. Éppenséggel úgy tűnik, hogy a mes­terlegények szorították ki a mestert termelői funkciójából, és késztették ezzel, hogy tőkéssé váljon. Tegyük fel, hogy tény­leg így történt. Vegyük azonban észre, hogy itt a céhes mű­hely nő át közvetlenül tőkés műhelybe, bármiféle technológiai változás nélkül. Itt nincs se bedolgozórendszer, se marglini értelemben vett specializáció. Valójában nem alakul ki tőkés munkaszervezet, hanem a régi szervezet tőkés formát ölt ma­gára. Itt a céhet belülről érte támadás, nem kívülről, mint azok­ban az iparágakban, ahol a kereskedőtőke a bedolgozó rend­szerű falusi háziipar megszervezésével teremtett konkurren-ciát a céheknek. Éppen ezért ez a forgatókönyv semmit sem mond a Marglin által vizsgált esetekre nézve, ahol ugyanis a tőkés átmenet a specializált bedolgozórendszer megjelené­sével vette kezdetét. És mivel a kapitalizmus általában igenis együtt járt a sajátosan tőkés munkaszervezettel,¹¹ sokkal in­kább az utóbbi történet tekinthető tipikusnak, nem az óraipar.

Marglinnak voltaképpen két tézise van, vagy ha úgy tetszik, tézise két formában fogalmazható meg. Az általánosabb tézis annyit mond, hogy a specializált bedolgozórendszer nem ter­melékenységi okokból került bevezetésre. A konkrétabb kije­lentés szerint a bedolgozórendszer voltaképpeni funkciója az volt, hogy nélkülözhetetlenné tette a tőkést, s így a közvetlen termelőt belekényszerítette a bérmunkási státuszba.¹² Landes arra koncentrál, hogy a konkrétabb változatot megingassa, és elsiklik az általánosabb fölött. Ezért – bár világos számára a technológiai és a költséghatékonyság közti különbség – nem érti, miért lovagol Marglin folyton ezen. Landes arra követkéz­tet, hogy Marglin semmibe vette a költséghatékonyságot, és ezért azon fáradozik, hogy megmutassa annak fontosságát. Érvelésében szembeállítja a tőkés költséghatékonyságra tö­rekvését azzal az állítólagos törekvéssel, hogy a tőkés helyet csináljon magának a termelési folyamatban, és az előbbi meg­létének kimutatásával akarja megcáfolni Marglin állítását az utóbbi fontosságáról. Csakhogy Marglinnál ez a két törekvés szervesen összetartozik. Nála a tőkés nélkülözhetetlenné vá­lása adja a tőkés kezébe azt a hatalmat, amellyel a bérmunkási pozícióba betonozott termelő bérét leszoríthatja. Egyéb­ként a tőkés mit sem tehet a költséghatékonyság érdekében, ha a termelők tömegesen kibújhatnak a tőkeviszony alól, mert ebben az esetben megszűnik tőkésnek lenni.

Landes szerint a tőkés szerepe éppen azért nem volt mes­terséges, mert működésével olcsóbbá tette a termelést. Ez viszont már ideológia. Ha a termék nem azáltal lett olcsóbb, hogy a technológiai hatékonyság megnövekedett, akkor össz­társadalmi szinten nincs javulás, mert akkor az olcsóbbodás közvetlenül valakinek a kárára történt. Ilyenkor a tőkés sze­repe a tőkés szempontjából „nem mesterséges" (azaz elő­nyös), de a munkás számára igencsak az. Egyebek mellett éppen ezért lovagol Marglin annyit a technológiai hatékony­ságon. És amint láttuk, miközben Landes bizonyítani akarja, hogy a tőkést nem a saját szerepével kapcsolatos hátsó szán­dékok, hanem a költséghatékonyság pragmatikus szempontjai vezérlik, olyan példát hoz fel, amellyel épp megerősíti azt az állítást, hogy a specializáció nem termelékenységi, hanem ha­talmi eszköz volt a költséghatékonyság eléréséhez.

Miközben pedig Landes arra koncentrál, hogy a bedolgoztatónak mi állhatott szándékában és mi nem, figyelmen kívül marad a kérdés objektív oldala: igaz-e, hogy a specializáció kiszolgáltatottá tette a termelőt, beletaszította a bérmunkási státuszba, míg specializáció nélkül – leszámítva az olyan ipar­ágakat, mint a Landes által említett óraipar, vagy a Marglin által említett szénbányászat – nem lett volna olyan kényszerítő erő, amely a termelőket erre a pályára tereli? Igaz-e tehát, hogy a hierarchikus munkaszervezet objektíve a kapitalizálódásnak, és nem termelékenység fejlődésének volt a katalizá­tora? Ezt Landes – a bedolgozórendszer vonatkozásában – nem cáfolja.

4

Landes a gyárrendszer esetében már a termelékenység kér­désére koncentrál. Elfogadja, hogy a tőkések számára a fe­gyelmezés és a felügyelet fontos szempont volt a gyárrend­szerre való áttérésnél. Ragaszkodik viszont ahhoz, hogy a gyár végül igenis a technológiai fölénye révén győzte le az elaggott bedolgozórendszert. Olyannyira ragaszkodik ehhez, hogy elutasítja Marglin szóhasználatát, aki a „gyár" fogalmába beleérti az összevont manufaktúrát is. Landes szerint a gyár a gépi erőt használó üzemet jelenti. Más dolog a nagy műhely. Egyes ágazatokban technológiai okokból volt érdemes összevont kézműves-műhelyekbe tömöríteni a munkásokat (nagy hely-, energia- és raktározás igény stb. esetén). De a legfontosabb iparágban, a textiliparban, pontosabban a fonás­szövés esetében ilyen szempontok nem indokolták összevont műhelyek létesítését. Sőt, a szétszórt manufaktúra lehetővé tette a tőkés számára, hogy a felszerelés működtetésének költségét és a kereslet ingadozásainak kockázatát a munkás­ra hárítsa, és ily módon költségmegtakarítást érjen el. Az összevont manufaktúra esetében ez a lehetőség elesett. To­vábbá, mivel a munkások jobban szerették az otthoni munkát az összevont műhelyekben, majd a gyárakban magasabb bé­reket kellett fizetni, hogy a munkások hajlandók legyenek ott dolgozni.

A fentiekkel Landes megmagyarázta, hogyan maradhatott életben a bedolgozórendszer azután is, hogy a gyár techno­lógiailag messze megelőzte. De akkor hogyan lehettek mégis nyereségesek a Marglin által emlegetett textilipari manufaktú­rák? Nos, Landes szerint nem voltak nyereségesek, vagy leg­alábbis nem önmagukban véve. A fonók és a szövők egybeterelését az tette szükségessé, hogy a fonást és szövést megelőző és követő fázisokban (kártolás, fonalsodrás, illetve pl. festés) megjelentek a gépek, illetve a vízierő alkalmazása. Ezekben a fázisokban jelentősen megnőtt a termelékenység, és jelentős költségelőnnyel kecsegtetett, de ennek realizálá­sához a közbenső lépéseknél is szükségessé vált az átbo­csátás növelése és stabilizálása, ha törik, ha szakad. Ezt pe­dig a munkaidő és a munkafegyelem kontrolljával lehetett el­érni. Azért mondtak le a szétszórt manufaktúra költségelő­nyeiről és vállalták a nagy műhellyel járó relatív veszteséget, mert az új gépek révén elért technológiai hatékonyságnöve­kedés kihasználása nagyobb pótlólagos nyereséget ígért.

Mivel Landes elismerte a munkaidő és a munkafegyelem feletti kontroll rendkívüli jelentőségét, érvelése akkor lenne igazán meggyőző, ha megmondaná, miért nem ellensúlyoz­hatta önmagában ennek a kontrollnak a megszerzése – az ezzel járó költséghatékonysági előny – a szétszórt manufak­túra előnyeinek az elvesztését. De tegyük fel, hogy Landes-nek igaza van. Ebben az esetben kimondható, hogy a gyár, leszámítva a Landes által említett eseteket, nem életképes gép nélkül, a gyár győzelme tehát egyben a gép győzelme is. De épp a landesi történet azt is implikálja, hogy a gép nem volt elég, kellett hozzá a tőkés uralom kiterjesztése is. A gyár győzelme tehát nem pusztán a gép győzelme. Erre még visz-szatérünk.

A következő kérdés: hogyan jutottak hozzá a korai gyárosok a szükséges munkaerőhöz? Landes is rámutat arra, hogy a falusi népesség, amíg tehette, távol tartotta magát a gyártól. Ezért a gyárosok sokáig fokozott mértékben vették igénybe a nem önkéntes munkaerőt (közsegélyes tanoncokat, vakokat, járóképteleneket stb.). Landes hozzáteszi, hogy bár ez a mun­kaerő egyfelől olcsó volt, mert általában csak a hálóhelyet kellett biztosítani számára, másfelől viszont csak annyira vol­tak szorgalmasak és körültekintők, amennyire a kény­szermunkások általában lenni szoktak. Mindenesetre Landes állítja, hogy a kártológépek, a vízikerék és később a fonógé­pek (öszvér jenny stb.) által elért termelékenységnövekedés­nek köszönhetően a gyár akkor is fölénybe került volna, ha a nem önkéntes munkások (vagy legalábbis a legnyilvánvalóbban nem önkéntes munkások, a közsegélyes tanoncok) nem álltak volna rendelkezésre, és szabadpiaci eszközökkel (azaz nyilván, magasabb bérekkel) kellett volna mind munka­erőt toborozni, mind a megfelelő fegyelmet megteremteni. Ez persze vagy így van, vagy nem. A Wyatt-Paul-gyár korábban emlegetett csődje éppenséggel nyomós ellenpélda. Akárho­gyan is, a gyárosok már azelőtt kezdtek áttérni a legalább formálisan önkéntes munkaerőre, mielőtt a törvényhozás el­kezdte korlátozni a gyári kényszermunka gyakorlatát. Ebben szerepet játszott a gépek második generációjának megjelené­se (ezek jóval nagyobbak voltak, mint elődeik, és bizonyos feladatokhoz felnőtt férfiakra volt szükség). A gyárosok áttér­tek a családok foglalkoztatására. A fonás esetében az apák működtették az öszvér jennyt, a nők és a gyerekek pedig a kisegítő műveleteket végezték. Lassan kialakult az a műhe­lyen belüli hierarchia, amely az angol textilipart egészen a huszadik századig jellemezte: az ún. akkordánsrendszer.¹³ A fonóműhelyekben a felnőtt fonók félig önállóan végezték a ter­melést, és fiatal fiúk dolgoztak a kezük alatt. Ezek a fonók alvállalkozói státuszban voltak; az feladatuk volt a kisegítők felvétele és elbocsátása, bérezése, illetve munkájuk felügye­lete. Miért volt ez a rendszer kifizetődő a tőkésnek? Landes marglini szellemben válaszol: a menedzsment-technikák tö­kéletlensége miatt. Azaz hiába volt a munkások egybeterelése, a felügyelet stb. – ezzel el lehetett venni a munkástól a munkaideje feletti rendelkezés lehetőségét, de a korabeli egzecíroztatási technikák nem voltak eléggé kifinomultak ahhoz, hogy a munkaintenzitás feletti ellenőrzés képességét is egé­szen elvegyék tőle. így a tőkés kompromisszumot kötött a fonókkal (illetve a többi ágazatban is a kulcsfeladatot végző munkásokkal): velük megegyezett a munka átalánydíjért tör­ténő elvégzésében, az akkordánsok pedig vállalták a kielégítő munkaintenzitást. Az általuk felvett segéderőből ki. is passzírozták ezt az intenzitást, és egyben hatalmukban állt leszorí­tani a bérüket, így a tőkéssel a nyereségben is részesed­hettek.

A fentiek jelentősen módosítják azt a képet, amely Marglin gyárrendszer-ábrázolásából kikerekedett. Akár igaza van Marglinnak abban, hogy a specializált bedolgozórendszer vég­rehajtóvá degradálta a termelőket, akár nem – a gyárrend­szerben hamar kialakul a munkásoknak egy olyan csoportja, amely messze nem puszta végrehajtókból állt, hanem alvál­lalkozói státuszban éppenséggel kisfőnökösködött a tőkés ke­ze alatt (ez a csoport nem azonos a munkafelügyelőkkel), mi több, jelentős kollektív alkuerővel rendelkezett a tőkéssel szemben. Igaz, Landes is megjegyzi, helyenként hosszas fennmaradása ellenére ez egy átmeneti konstrukció volt. Mindazonáltal a vitához hozzászóló harmadik fél, Williaca Lazonick is megerősíti, hogy nem csupán Marglin, de az „ősfor­rás", Marx is túlzottan leegyszerűsítette a képet, amikor egy helyesen érzékelt tendenciát (a munkások megfosztását a munkafolyamat fölötti ellenőrzés lehetőségétől) mint egy már lefutott játszmát, mint kész helyzetet ábrázolta. Valójában a XIX. században a munkások (pontosabban a munkások egyes csoportjai) még jelentős tartalékokkal rendelkeztek a munkás­ellenőrzést illetően. Ezeknek a tartalékoknak a minél teljesebb felszámolása Taylorra és követőire várt.

Landes tehát elutasítja, hogy a gyárat a termelés egy helyre koncentrálásával azonosítsuk, a gyár sikerét pedig a tőkés ré­szesedésének azzal a növekedésével, amely a koncentrálásnak köszönhetően a munkaidő feletti rendelkezés hozzá kerüléséből fakad. Szerinte a tőkés ellenőrzés erősödése a gépi technológia nélkül nem lehetett volna – és nem is volt – elégséges a gyár győzelméhez. Továbbá elismeri, hogy a gyárrendszer beveze­tésekor' és hegemóniájának megteremtésekor jelentősen tá­maszkodtak piacon kívüli eszközökre, de azt állítja, hogy ez nem volt okvetlenül szükséges feltétel. Ez utóbbinak azért van jelentősége, mert ekkor azt lehet mondani, hogy végső soron nem történt (volna) más, mint hogy a munkás piaci tranzakció során, tehát messzemenően egyenlő félként, megfelelő ellen­szolgáltatás fejében, eladta (volna) a tőkésnek nem csak a munkáját, de a fegyelmezés jogát is, tehát senkinek semmi ki­fogása nem lehet a dolog ellen.

Marglin 1990-es viszontválaszcikkében nem tagadja, hogy a hatékonyság jelentős szerepet játszott a gyár térhódításában. Fenntartja viszont azt a véleményét, hogy a hatékonyság nem dönthette el önmagában a kérdést. Landes állítása, hogy a gyár a kényszermunkaerő nélkül is bevezethető lett volna, eléggé törékeny, ráadásul önellentmondó. Hiszen Landes nem vitatta annak a kiinduló problémának a létezését, amely Marglin szerint a gyárrendszer bevezetésének fő motiváló tényezője volt: a munkások ellenőrizték saját munkakínálatukat, ráadásul a ma­gasabb bérre nem mindig reagáltak többlet-munkakínálattal. Ezt Landes is elismeri, most mégis azt állítja, hogy ha minden kötél szakad, a magasabb bér fejében rá lehetett volna venni a mun­kásokat nemcsak arra, hogy több munkát kínáljanak, de egye­nesen arra is, hogy tömegesen, önszántukból mondjanak le a munkaidő fölötti ellenőrzésről, azaz bemasírozzanak a gyárba, mi több, ott alávessék magukat a gyári fegyelemnek.

E folyamat szabadpiaci levezénylése azért is valószínűtlen, mert ez a folyamat nem más, mint a szabad piac felszámo­lása. Az a viszony, ahol a vevő nemcsak azt dönti el, hogy mennyit vásárol, de azt is, hogy az eladó mennyit adhat el, az nem piaci viszony; amit tehát ma munkapiacnak neveznek, az nem munkapiac (hanem legjobb esetben munkaerőpiac, ám ebbe most ne bocsátkozzunk bele.) Amikor Landes a saját interpretációjában elismeri, hogy a meglévő technológiai fö­lény költséghatékonyságba fordításához (azaz tőkés kiakná­zásához) szükség volt a munkaidő tőkés ellenőrzésére, azzal elismerte azt is, hogy a gyárrendszer magában foglalja a nem piaci jellegű kényszer létezését, azaz hogy a tőkés és a mun­kás közötti viszony nem piaci viszony, hanem osztályviszony.

Erre azt lehet mondani, hogy rendben van, létezik társa­dalmi hierarchia, és a gyári szervezet magában foglalja a kényszer mozzanatát, de vegyük észre, hogy erre a kény­szerre éppen a technológiai vívmányok kihasználása érdeké­ben volt szükség. Úgy tűnik tehát, hogy – tetszik vagy nem – a hatékonyság munkaszervezeti hierarchiát igényel.

Erre az érvelésre is felhozható azonban egy ellenpélda: Marglin fel is említi 90-es cikkében. Coventryben a szövők elég erősek és elszántak voltak ahhoz, hogy ellenálljanak a gyárrendszernek. Gőzgépet béreltek a tőkésektől, „a tőkések gőzgépe egy nyüstöt hajtott, amely a sorházak padlásain fu­tott keresztül, és ezeken a padlásokon voltak a műhelyek, amelyekben a szövők szövőszékeiket felállították". Feltalálták tehát a gépesített bedolgozórendszert, és így technológiailag versenyképesek maradtak a gyári hierarchia nélkül is. Húsz éven kérészül, 1840-1860 között állták is a versenyt. Lazonick, már említett könyvében, hangsúlyozza, hogy a gyár vé­gül nem a technológiai fölény révén győzte le őket. 1960-ben a szabadkereskedelmi, megállapodás következtében megje­lent a francia konkurencia, és az angol selyem iránti kereslet ingadozni kezdett. A háziszövőknek viszont fizetni kellett a gőzgép bérleti díját függetlenül attól, hogy a gép működött-e, vagy a megcsappant kereslet miatt éppen kénytelenek voltak leállítani. És ilyen körülmények között nem volt többé kifize­tődő fizetni a bérleti díjat. A gyárosoknak nem kellett bérleti díjat fizetni a gépeik után, másfelől épp a válság miatt a gyári munkások alkupozíciója megrendült, és a gyárosok keresztülvihették a munka intenzifikálását. Tehát itt egyértelműen a gyárban rejlő fegyelmezési potenciál és nem valamilyen technológiai fölény volt a döntő mozzanat – és ez Lazonick szerint Marglin érvelését erősíti: nem a hatékonyság az, ami okvetlenül gyári hierarchiát igényel. Nota bene, hosszabb távon a gyárak sem tudták állni a versenyt a franciákkal.

Szólni kell még Landes álláspontjáról a technológiai fejlő­déssel kapcsolatban. Marglin logikája szerint az innovációk gyár irányába terelésére szükség volt ahhoz, hogy a gyár mi­nél gyorsabban fölénybe kerüljön az alternatívákkal (főleg a bedolgozórendszerrel) szemben, és így a munkás utolsó vá­lasztási lehetősége – hogy ti. vállal-e munkát a gyárrendszer­ben, vagy sem – egyre inkább formálissá váljék. Ennek esz­köze Marglinnál a szabadalmi rendszer volt.

Landes szerint ez a gondolatmenet két feltevésen nyugszik. Az egyik az, hogy a szabadalmi díjak jelentették a feltalálók számára a fő motiváló erőt, a másik pedig, hogy a gyárrend­szerben sokkal jobban érvényesíteni lehetett a szabadalmi jo­got, mint a szétszórt háziiparban. Landes mindkét állítással vitatkozik. A XVIII. század végén nagyjából minden második lóerőt illegálisan működtetett gőzgépek szolgáltatták a gyá­rakban. Ami a motivációt illeti, például az óraipar egyes ágai anélkül is igen kreatívak voltak, hogy különösebben erőltették volna a szabadalmaztatást. Egy találmánnyal elvileg három dolgot tehettek: megpróbálhatták mindenestől eltitkolni és ki­sajátítani; nyilvánosságra hozhatták úgy, hogy egyben szaba­dalommal védték le; ingyen a versenytársak rendelkezésére bocsáthatták azzal a hallgatólagos megállapodással, hogy azok adódó alkalommal ugyanígy járnak el. Nem mindig a második megoldás volt a legkifizetődőbb, és még ha azt vá­lasztották is, Landes szerint a fő nyereséget a saját vállalko­zásban való alkalmazás és az abból adódó extraprofit jelen­tette, nem a szabadalmi díj.

Marglin szemlátomást olyan független feltalálókban gondol­kodik, akik a találmányaikból élnek. Az ő számukra nyilván nagyon fontos volt a szabadalmi díj, és Landes latolgatja, hogy a gőzlóerők ötven százalékával szemben az illegális fel­használás milyen aránya volt várható a szétszórt manufaktú­ránál. Gyanítható, hogy még rosszabb, tehát a független fel­találók esetében valószínűleg működött a Marglin-féle mecha­nizmus. Ha úgy áll a helyzet, hogy a feltalálók java része maga is vállalkozó vagy a vállalkozó által alkalmazott szak­ember volt, akkor valóban nem biztos, hogy a szabadalmi díj orientáló hatására hagyatkoztak, Marglin tehát tévedhetett. De a kérdésfeltevése akkor is releváns, hiszen ha a vállalkozó az innovátor, akkor megint csak nem okvetlenül a gyár inherens tulajdonsága a gyorsabb technológiai fejlődés. Elvégre a tőkés, ha valóban a gyárat preferálta annak hajalmi poten­ciálja miatt, nyilván gyári fejlesztésekben gondolkodott szaba­dalmi szempontoktól függetlenül is. Ha ezt a verziót elutasít­juk, be kell mutatni, mi volt a gyár inherens találmánygerjesztő tulajdonsága. Landes ad is tippeket, de ezek nem túlságosan meggyőzőek. Például: a találmányok új találmányokra ösztö­nöznek. Ez igaz, de nem csak a gyári viszonyok között. Egy másik ötlet: a magasabb bérek miatt nagyobb volt az ösztön­zés a munkamegtakarító újításokra. Ez találó, de nem éppen technológiai indok: a magasabb bérszint a hatalmi erőviszo­nyok átrendezésének nyomorúságos kompenzációja volt (il­letve a munkásarisztokráciával való kiegyezés eszköze). Lan­des érvelése tehát nem cáfolta, hanem inkább megerősítette azt a feltevést, hogy a gyorsabb gyári fejlődés a hatalmi tö­rekvésekben gyökeredzik.

Fel kell még hívni a figyelmet itt egy olyan mozzanatra, amely kívül esik Marglin nézőpontján. A munka bérmunkává változtatása azzal a hatással is jár, hogy a korábbi kisárutermelői konkurencia átalakul tőkés konkurenciává. Marx meg­győzően kimutatja, hogy a tőkés konkurencia megkülönböz­tető vonása nemcsak az, hogy a tőkést minél nagyobb tőke­felhalmozásra ösztönzi, hanem az is, hogy a termelőerők ál­landó fejlesztésére kényszeríti. Márpedig valószínűsíthető, hogy ez a hatás erősebb volt a gyárrendszer kifejlődése után, mint a bedolgozórendszerben. Ugyanis a bedolgozórendszer­ben a tőkés nagyobb mozgástérrel rendelkezhetett a bérek leszorítása terén. Ennek az a magyarázata, hogy a szétszórt manufaktúra jellemző módon a falusi népességből toborozta a bedolgozókat. A falusi kézművesek mögött még általában ott volt a mezőgazdasági háttér, legalább egy konyhakert for­májában, amelynek révén legalapvetőbb szükségleteinek leg­alább egy részét fedezni tudta. Tehát a bér mehetett lejjebb is, mint a gyári munkásnál, akinek már általában tényleg a munkabér volt az egyetlen megélhetési forrása. (Ugyanez a tényező működhetett ellentétes irányban is: mivel a bedolgozó gyakran nem volt abszolút mértékben ráutalva a munkabérre, adott esetben csak magasabb bérért lehetett a munkapadhoz édesgetni.) A lefelé rugalmasabb bér a tőkés számára „pu­hább termelékenységi korlátot" eredményezett, mint a gyár esetében, így az innovációs kényszer sem volt olyan paran­csoló. Ez a magyarázat is a társadalmi viszonyokra épít, mint a Marglin-féle, és nem is zárja ki amazt, de a tudatos hatalmi megfontolást hangsúlyozó „politológiai" szemlélettel szemben a termelési rendszerből következő objektív mechanizmusok fontosságára hívja fel a figyelmet.

E vita viszonylag jelentéktelen lenne, ha a történet a gyár­rendszer megszilárdulásával véget ért volna, és azóta a tech­nológiai racionalitás vezérelte volna az eseményeket. Valójá­ban a történet csak akkor kezdődött igazán. Kimutatható, hogy mindmáig – a századforduló eseményein, a második ipa­ri forradalmon, a tömegtermelés fordi rendszerének elterjedé­sén, a „jóléti modell" kiépülésén keresztül annak mostani fel­bomlásáig – mindezeknek az eseményeknek egyik közpon­ti mozgatója volt a munkafolyamat ellenőrzése és az ebből következő hatalmi pozíciók körüli elkeseredett társadalmi küz­delem, illetve az ezt kísérő, időről időre megkötött, majd fel­rúgott kompromisszumok. Csakhogy a baloldal a XX. század­ban fokozatosan felhagyott a munkaszervezeti hierarchiának mint tőkés hatalmi eszköznek a vizsgálatával, többé-kevésbé a technológiai determinizmus álláspontjára helyezkedett, és kivonta a munkaszervezetet a napi harcok hatóköréből. Az antikapitalista baloldal is. Miközben számtalanszor leleplezték a fogyasztói ideológia, a kulturális homogenizáció, a pepsi ér­zés és társai, a tömegkultúra stb. kapitalizmust legitimizáló és stabilizáló funkcióját, a legfőbb legitimizáló és stabilizáló té­nyezőről, a vertikális munkamegosztásról (a szellemi és fizikai munka szembeállításáról) jórészt megfeledkeztek. Ez mind el­méleti, mind gyakorlati szempontból katasztrófa volt.¹⁴

A munkaszervezeti hierarchia mindmáig a legfőbb adu a tőkések kezében. A háziipar, azaz a viszonylag megfizet­hető áron hozzáférhető termelőeszközök eltűnésével a magán­tulajdon – egyéni szinten – magában is elégségessé vált ah­hoz, hogy a bérmunkást megtartsa bérmunkásnak. A specia­lizáció ma nem a munkások tőkeviszonyból való egyéni kime­nekülésének megakadályozására, hanem éppen a tulajdonvi­szonyok megkérdőjelezésének, a tőkeviszonyból való kollektív kilépés kísérletének, a forradalomnak a megelőzésére szolgál. Hiszen ha a bérből és fizetésből élőknek nem lenne valós élménye nap mint nap, hogy a tőke, illetve a tőke személyzete (menedzsment stb.) nélkül nem tudnák biztosítani az újrater­melést, ha a tőkés láthatóan felesleges volna, akkor a tulaj­donjog a mai elrettentő fegyveres védelem és a kulturális­ideológiai befolyásolás mellett is törékennyé válna. A specia­lizáció ma nem az egyén, hanem a rendszer szintjén csinál helyet a tőkésnek.

Ebből az elvi jelentőségű tényből – valamint abból a gya­korlati jelentőségűből, hogy a munkaszervezet alakulása így vagy úgy mindig érinti a munkavállalók alkuerejét – következik mindenekelőtt az, hogy ha a baloldal mostani útkeresése ide­jén, a posztfordista folyamatok értékelésénél ismét elsikkad vagy háttérbe szorul a munkaszervezet elemzése és annak vizsgálata, hogy az hogyan függ össze a többi mozzanattal (globalizáció, munkaerőpiaci szegmentáció stb.), akkor sem a munkavállalók várható helyzetét, sem a baloldal kilátásait, sem pedig általában a kapitalizmus újabb fejlődési szakaszá­nak valódi jellegét firtató kérdéseinkre nem kapunk reális vá­laszt.

Jegyzetek

¹ Marglin: What Do Bosses Do? The Review of Ftadical Political Eco­nomy, Summer 1974, 60-112. Magyar ford.: Szálai Zoltán, 1990. in: Munkaszociológiai tanulmányok, BKE-TEK.

² Ez az írás – a tárgyalt Marglin-, ill. Landes-tanulmányon felül -jelentősen támaszkodott Szálai Zoltán doktori disszertációjára (Gaz­dasági és politikai vonatkozások összefüggése a munkaszervezet konkrét formáiban, 1994.)

³ Ezen itt az ún szétszórt manufaktúrát, vagy másképpen a bedol­gozórendszert értjük

⁴ Smith: A nemzetek gazdagsága, KJK 1992. 18-20.

⁵ Egy megjegyzés azért ide kívánkozik. Marglin kimutatta, hogy lé­tezhettek a specializált műhelyekkel megegyező technológiai haté­konysággal működő hagyományos műhelyek, de nem támasztja alá állítását annak bemutatásával, hogy ténylegesen léteztek, és ez né­zetem szerint nem jelentéktelen mulasztás.

⁶ A tökéletes verseny feltételezése egyebek mellett azt is jelenti, hogy hatalmi tényezők nem játszanak szerepet.

⁷ A. Ure: The Philosophy of Manufacturers, Charles Knight, London 1835, 15-16. idézi Marglin i.m. 18-19.

⁸ ldézet in: Wadsworth-Mann: The Cotton Trade and Industrial Lan-cashire, Manchester University Press, Manchester, England, 1931, 437.

⁹ Landes: What Bosses Fteally Do? The Journal of Economic History, 1986/3, 585-623.

¹⁰ Landes nem fejti ki, miért növekedett meg a mesterlegények szá­ma – csak feltételezhetjük, hogy a növekvő piaci igények miatt óvat­lanul növelték a felvett inasok számát.

¹¹ Itt most nem vettem figyelembe a gyarmati kapitalizmusokat, ahol nem ilyen egyszerű a kép.

¹² Ez a két állítás végső soron elvezet minket két különböző, ámbár a baloldal szempontjából szorosan összefüggő kérdéshez. Az első kér­dés: igaz-e, hogy a szellemi és a fizikai munka különválása és szem­benállása, amely a specializációból következik (ti. azáltal, hogy a ter­melő nem látja át a termelési folyamat egészét, puszta végrehajtóvá, munkája puszta fizikai munkává válik, míg a munka szellemi oldala – céltételezés, tervezés, ellenőrzés stb. – a tőkésnél marad), szóval ez a szembenállás csinál helyet a tőkésnek, tehát az egyik legfontosabb fenntartó és legitimáló tényezője a kapitalizmusnak? A második kér­dés: elképzelhető-e, hogy a hierarchikus, szellemi és fizikai munka éles különválasztásán alapuló munkaszervezet nem szükséges felté­tele a technológiailag hatékony termelésnek? Ha mindkét kérdésre igen a válasz, akkor ebből az következik, hogy a kapitalizmus nem okvetlenül szinonimája a hatékonyságnak. És még sok egyéb is kö­vetkezik belőle, de erről később.

¹³ Ez a rendszer a többi ágazatban is kialakult, de élettartama más és más volt. A hajóépítésben még a XX. század nagy részét is átvé­szelte.

¹⁴ Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy ebben nyugaton a fordista komp­romisszum, keleten pedig a sztálini típusú államszocializmus kialaku­lása játszotta a főszerepet.

Gazdaságelmélet és gazdaságpolitikai témájú írások töltik meg e számunk nagy részét. Kiinduló kérdésünk: lehet-e megfelelő elméleti fogódzókat találni a hazai és a nemzetközi átalakulási folyamatok leírásához? Képes-e a polgári gazdaságelmélet utat mutatni nyugaton és keleten? A brit labdarúgás helyzetét elemző tanulmány a gazdasági folyamatok modellezését az élet egy olyan sajátos területén mutatja be, ahová a piacnak nyilvánvalóan nem lenne szabad betennie a lábát, vagy legfeljebb csak az egyiket. Hasonló megközelítésben foglalkozunk majd későbbi számainkban a kultúra, a természeti környezet és az információ gazdaságtanával is.

Tartalomjegyzék

1. Szigeti Péter, Andor László, Mocsáry József, Lóránt Károly, Krausz Tamás : Létezhet-e szocialista piacgazdaság?
2. Vigvári András : A magyar privatizáció néhány jellemzője
3. Hugo Radice : A külföldi tőke szerepe a kelet-európai átalakulásban
4. Capital and Class
5. Paul Williamson, Dan Corry : Játék elképzelés nélkül – Az angol futball válsága
6. Karl-Heinz Roth : A proletariátus visszatérése és a baloldal gyengesége: a baloldali politika lehetőségei és korlátai a 21. század küszöbén
7. Trautmann László : A közgazdaságtudomány hellenizálása
8. Hoch Róbert : A reform gazdaságtörténetéből – Megjegyzések Kornai János cikkéhez
9. Krausz Tamás : A történetietlen politikai gazdaságtan
10. Felhívás a Hetek államfőihez a globális adósságválság megoldására
11. Michael Knüfer : Sütemény és kaviár – A GATT és a harmadik világ mezőgazdasága
12. Aurelio Martinez, Etienne Largend : Indiánlázadás, új gerillaharc vagy forradalom?
13. Jean Martin : A francia forradalom második éve

1. Az adósságválság vége?

Újabban sok szó esik az adósságválság lezárulásáról. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank 1992-es évi közgyű­lésén Michel Camdessus, a Nemzetközi Valutaalap elnöke, zárszavában a következőket fejtette ki: „az adósságválságot sikerült megfékezni, még ha egyes eladósodott országoknak még mindig nagy erőfeszítésébe kerül is, hogy gazdasági és egyéb problémáit leküzdje". (Nachrichten für Außenhandel, 1992. 9. 28.) A Bretton Woods-i Intézmények 1992-es évi közgyűlésén – ellentétben a korábbi évekkel – a fejlődő or­szágok eladósodásának problémája napirendre sem került. Lewis Preston, a Világbank elnöke 1992. 9. 19-én, a Világ­bank latin-amerikai és karibi vezetői előtt úgy vélte, joggal állíthatja: „tíz évvel az adósságválság kitörése után végre a krízis végét ünnepelhetjük". (Vö. Entwicklungspolitik, 18/19, 1992. 9., p. 9.)

A hét vezető ipari ország (G-hetek) kormányfőinek találko­zóján, az 1992 júliusában Münchenben lezajlott gazdasági csúcstalálkozón alig szenteltek figyelmet a fejlődő országok adósságproblémáinak. A zárszóban üdvözlik „azokat a több fejlődő országban tervbe vett erőfeszítéseket, amelyek az adósságproblémák felszámolását és az országok hitelképes­ségének visszaállítását célozzák", valamint kijelentik jóváhagyólag" megállapítják), hogy „a nemzetközi adósságkeze­lési stratégiák továbbra is változatlanul érvényben marad­nak".

William Rhodes, a harmadik világ országaival kötött hitel­ügyekben különösen érdekelt Citybank (USA) alelnöke és a Nemzetközi Bankok Csődválasztmányának elnöke pedig 1992 februárjában bejelentette, hogy „a latin-amerikai adós­ságválság előreláthatólag augusztusra (ti. 1992-ben) megol­dódik". (Börsenzeitung, 1992. 8. 4.) Még a londoni Financial Times is indíttatva érzi magát, hogy – néhány elszigetelt or­szág visszanyert fizetőképességének láttán – kijelentse: leg­alább a legrosszabbján már túl vagyunk. (Vö. pl. Financial Times, 1992. 4. 6. „Nightmare begins to fade"; 1992. 7. 30. „Solution passes the test of time.")

Mit tartsunk az ilyen megnyilatkozásokról? Vajon tényleg a vége felé jár az adósságválság? Ha igen, kinek a szemszö­géből nézve – a hitelezőkéből, az adósokéból, esetleg mind­kettejükéből? Nem árt emlékeztetni rá, hogy a hitelezők (te­hát a nemzetközi pénzintézetek pl. a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank) valamint a nemzetközi bankrendszer az adósságválság kitörését 1982 augusztusától számítják, ami­kor Mexikó felfüggesztette adósságainak törlesztését. És va­lóban úgy tűnik, hogy most, tíz évvel kitörése után, az adós­ságválság a hitelezői oldal (különösen a nemzetközi bank­rendszer) szemében nem jelent többé veszélyt. Hiszen a nemzetközi pénzvilág eddig nem roppant össze, és a harma­dik világ eladósodása a belátható jövőben sem fenyeget ilyesmivel. Továbbá: a magánbankoknak az adós országok­kal szemben fennálló követeléseit számottevő veszteségek nélkül le lehetett építeni, részben az állami tulajdon terhére; a több adós országban végrehajtott szerkezeti kiigazítási és stabilizációs programok biztosítják, hogy a nemzetközi bank­rendszer fennmaradó követeléseit többé-kevésbé garantáltan tudják majd teljesíteni. így tehát az adóslevelekkel való ke­reskedelem és a fejlődő országokkal folytatott kölcsönügyle­tek jövedelmező vállalkozássá lettek.

Azonban egészen másként fest a helyzet az adósok szem­szögéből. Az adós országok távolról sem számíthatnak az adósságválság enyhülésére, nem is beszélve annak megol­dásáról. A fejlődő országok külső adósságállománya a válság felszínre törése óta eltelt tíz évben – 1982 és 1992 között – csaknem megkétszereződött, és még tovább növekszik; az adósságszolgálat a bruttó nemzeti termék egyre növekvő há­nyadát emészti fel, és azok a szerkezetátalakító és stabili­zációs intézkedések, melyek az adósságok törlesztését lehe­tővé teszik, ill. ezt célozzák, pusztító gazdasági és szociális következményekkel járnak.

Félő, hogy az adósságválság a kizárólag a hitelezői oldal számára kedvező intézkedések következtében az adós, tehát a fejlődő országokban tovább fog mélyülni. Amikor Rhodes, a Citybank alelnöke a már idézett véleménynek ad hangot, miszerint a latin-amerikai adósságválság 1992-ben megoldó­dik, ez valójában pusztán annyit jelent, hogy a túlnyomórészt amerikai bankok, melyeknek latin-amerikai hitelei évekig ve­szélyben forogtak, a maguk részéről immár biztosak benne, hogy ők (vagyis a bankok) a nagyrészt általuk előidézett válságból kilábalnak. Ám ezzel Latin-Amerika adósságvál­sága még távolról sincs megoldva.

Mindez kiderül a fejlődő országok külső adósságainak nö­vekvő számadataiból (I. 2. rész). A hitelező bankokba és or­szágokba állandóan áramlanak a törlesztési és kamatkifize­tések, míg az adós országok forrásai az adósságszolgálat teljesítése következtében szüntelenül csökkennek. Nem egy fejlődő országnak a financiális válságon túl a gazdasági és szociális krízis elmélyülésével is szembe kell néznie.

Ezért a legtöbb nemzetközi szervezet, így pl. az ENSZ Gazdasági Bizottságainak Titkársága és az OECD sem oszt­ja a Valutaalap és a Világbank vezetőinek optimista nyilatko­zatát, amely szerint az adósságválság véget ért. Inkább pesszimizmusra hajlanak, ami az adósságválság gyors meg­oldását és legpusztítóbb következményeinek megszüntetését illeti.

Az ENSZ 1991. december 3-i közgyűlésén tartott beszé­dében az akkor választott főtitkár, Butrosz Gáli nyugtalannak mutatkozott: „az adósságprobléma hitelezői a válságot többé nem tekintik fenyegető veszélynek, pedig sok szegény és még szegényebb ország lassan elvérzik a külső adósságok következtében, melyek mindennemű szociális és gazdasági előrelépést megakadályoznak." (Vö. Development Forum, 1991. nov., 1992. febr.) Az ENSZ Latin-Amerikai Gazdasági Bizottsága (CEPAL) 1991-es évi jelentésében megállapította: „a külső adósságok problémája még távolról sincs definitíve megoldva, még ha a robbanásveszély csökkent is valame­lyest. Latin-Amerika össz-adósságállománya növekszik. A fel­zárkózási folyamat minden országban többé-kevésbé reg­resszív formát ölt. A gazdagok és szegények közt húzódó szakadék tovább mélyül." (Vö. Nachrichten für Außenhandel, 1991. okt. 1.)

Az OECD 1992. szeptemberében benyújtott évi jelen­tésében félreérthetetlenül megállapítja, hogy „az adósságvál­ság továbbra is folytatódik a harmadik világban, bár a kor­mányok és bankok a helyzet urainak hiszik magukat. Az adósságprobléma nincs megoldva, és az enyhülésnek még csak kezdeti jelei sem tapasztalhatók". (Financial Times, 1992. 9. 14.)

Valószínűleg még a Világbank illetékes szakemberei sem osztják maradéktalanul elnökük optimizmusát. így nyilatkozik a Világbank és a Valutaalap 1992 szeptemberében kiadott negyedévi jelentésében Ahmed Masood, a Világbank nem­zetközi pénzügyi és adósságügyi osztályának vezetője és ve­zető közgazdásza, valamint Lawrence Summers, a Világbank fejlesztéspolitikai alelnöke: „Az adósságválság több mint negyven fejlődő ország számára korántsem ért még véget. Továbbra is nehézségekkel küszködnek, hogy az eredeti megállapodások szerint törlesszék adósságaikat." (Zehn Jahren Schuldenkrise – eine Bilanz in: Finanzierung und Entwicklung, 1992. szept., 5. o.) Találóan jegyezte meg a Neue Zürcher Zeitung 1992 augusztusában: „Az adósságválság iránti nemzetközi érdeklődés láthatólag … ellanyhult, noha a mögötte rejlő gazdasági válság mit sem vesztett aktualitásá­ból." (Neue Zürcher Zeitung, 1992. aug. 16-17.)

The more debtors pay, the more they owe.

(United Nations Development Programme, 1992)

2. A külső eladósodás növekedéséről

A Nemzetközi Valutaalap a fejlődő országok 1991. végi adós­ságállományát 1.348 milliárd USD-ban állapította meg (a kelet-európai fejlődő országokat és a Szovjetunió utódállamait nem számítva), illetve 1.513 milliárd USD-ban (a kelet-európai fejlődő országokkal és a Szovjetunió utódállamaival együtt). A Világ­bank számításai szerint az adósságállomány 1.351 milliárd USD-t tesz ki (a kelet-európai fejlődő országokkal együtt, de a Szov­jetunió utódállamai nélkül), az OECD pedig az összeget 1.478 milliárd USD-ban adta meg. A különbségek lényegében az adós­ságállomány kiszámításakor alkalmazott eltérő kritériumokból (figyelembe vett országcsoportok, országok száma, hitelfaj­ták) és a különböző módszerekből (közvetlen leírás, ül. leírá­sok a fizetési mérlegben) adódnak.

Ami a nagyságrendet illeti, lényeges különbséget nem mu­tatnak az adatok. A fejlődő országok külső adósságállománya az 1992-es év végére az IMF, a Világbank és az OECD egy­behangzó feltevései szerint meg fogja haladni az 1.500 milliárd USD-t. Ezzel az adósságállomány a válság kitörése óta gya­korlatilag megkétszereződött.

Latin-Amerikának, a harmadik világ 1982-ben abszolúte és viszonylagosan (a bruttó nemzeti termékhez képest) legin­kább eladósodott régiójának adósságállománya 1982 és 1991 között 331 milliárd USD-ról 433 milliárd USD-ra emelkedett. Afrika külső adósságállománya is drámai növekedést mutat: 122 milliárdról 235 milliárd USD-ra, Ázsia fejlődő országainak adósságai 187 milliárdról 398 milliárd USD-ra növekedett. Míg India 1982-ben nem rendelkezett számottevő adósságállománnyal, az 1992-es 74 milliárd USD-os adósságállományával a harmadik világ leginkább eladósodott országai közé került, és a Világ­bank számításai szerint a következő 5 évben még további növekedés (93 milliárd USD-ra) várható. (Vö. Financial Times, 1992. aug. 20.) Úgy tűnik, most már csak idő kérdése, mikor vezet ez a folyamat bizonyos, ma még intakt társadalmi struktúrák elkerülhetetlen összeomlásához ebben az ország­ban is. Valószínűleg csak ekkor fogja megmozgatni a (nyu­gati) közvéleményt India eladósodásának problémája.

A fejlődő országok adósságrátája – a külső adósságok az évi bruttó termelésre vonatkoztatva – és az adósságszolgá­lati ráták – az adósságszolgálat a szolgáltatás- és áruexport százalékában – nyilvánvalóvá teszik, hogy az adósságválság a régióban tovább élesedik. Az adósságráta a fejlődő orszá­gok egész tömbjében régóta meghaladja a még általában el­viselhetőnek tartott 25%-ot. Afrika adósságrátája az 1982-es 35%-ról írd és mondd 61 %-ra emelkedett, Ázsia fejlődő or­szágaiban 22%-ról éppen 25%-ra, Latin-Amerika adósságrá­tája pedig 1982-ben és 1991-ben is 43%-ot tett ki, de egy-két közbeeső évben meghaladta az 50%-ot is.

Azonban már 25%-os adósságráta is olyan adósságszol­gálati terhekkel jár, melyek gyakorlatilag minden népgazda­ság teljesítőképességét meghaladják, vagy, ami még rosszabb, romba is döntik azt. Mindezt néhány számadat illuszt­rálhatja:

100 milliárd USD-os bruttó nemzeti termék, 25%-os adósságráta, tehát 25 milliárd USD összegű külső adósságállomány esetén (amennyiben a hitelek szokásos 10 éves lefutását és átlagosan évi 10%-os ka­matterhet veszünk alapul) az éves adósságtörlesztés 2,5 milliárd USD-t, az évi kamatkötelezettség ugyancsak 2,5 milliárd USD-t, összesen tehát 5 milliárd USD-t tenne ki, vagyis a bruttó nemzeti termék nagyjából 5%-át. Amennyiben az ilyen mértékű adósságszolgálatot teljesítik, a belső megtakarításoknak nagyjából egy átlagos népgazdasági be­ruházási rátának megfelelő eszközállományról kellene lemondania, aminek következményei súlyosan megterhelnék mind a beruházá­sokat, mind a fejlesztést és a felhasználást. Amennyiben pedig az esedékes adósságszolgálatot nem, vagy csak részben teljesítik, úgy a külső adósságállomány növekszik, és állandósul az eladósodás problémája.

1991-ben a fejlődő országok adósságszolgálatai – a külső hitelek törlesztése és a kamatfizetések – összesen 152 milliárd USD-t tettek ki. Ezzel a fejlődő országok bruttó nemzeti ter­mékének 4%-a ment rá az adósságszolgálatra. Az összeha­sonlítás végett megjegyezzük, hogy az ipari országok bruttó nemzeti terméküknek csupán 0,35%-át fordították közvetlen fejlesztési támogatásokra, más szóval kevesebbet, mint egy tizedét a bruttó nemzeti termék azon hányadának, amelyet a fejlődő országoknak az adósságszolgálat céljára elő kellett teremtenie.

A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint a fejlődő országok 1982-től 1991-ig összesen 1.350 milliárd USD értékű adósság­szolgálatot teljesítettek; az 1992-es év végéig ez az összeg kb. 1.500 milliárd USD-ra növekedett, ami csaknem kétszer annyira rúg, mint amennyit a fejlődő országok külső adósság­állománya 1982-ben, az adósságválság kitörésének évében összesen kitett. Ennek ellenére, a külső adósságállomány 1991-ig 1.348 milliárd USD-ra emelkedett, és egybehangzó becs­lések szerint 1992 decemberéig meghaladja az 1.500 milliárd USD-t.

A Világbank által kimutatott számadatok alapján a fejlődő országok külső adósságait (I. 2, táblázat) a következőképpen összegezhetjük:

A Világbank adatai szerint az 1991-es külső adósságállo­mány valójában 1.280,8 milliárd USD volt, tehát a táblázatban megadottnál mintegy 116 milliárd USD-ral magasabb összeg. Emögött lényegében az húzódik meg, hogy a nem teljesített kamatkifizetések hozzácsapódnak a kötelezettségekhez, va­lamint hogy a kötelezettségek dollárértéke – mivel az adós­ságszolgálat kemény valutában, pl. német márkában, svájci frankban, jenben teljesítendő – a dollár árfolyamának csökkenése mi­att megnő, újabb súlyos terheket róva a fejlődő országokra.

Mint a 2. táblázat adataiból részletesen kiderül, a fejlődő országok külső hitelviszonyaikból kifolyólag 1984 óta folya­matos forráskiáramlást kénytelenek elviselni. Az elmúlt tíz év folyamán csak 1982-ben és 1983-ban folyt be alacsony összegű nettótranszfer a fejlődő országokba (25 milliárd USD értékben); a fejlődő országoknak az 1984-től 1991-ig terjedő időszakban egy kb. 243 milliárd USD mértékű nettó forráskiá­ramlással kellett szembenézniük.

A 2. táblázat adataiból könnyen kiszámítható, hogy a fej­lődő országok által teljesített kamatkifizetések összege 1982 óta egyik évben sem volt kevesebb, mint a külső adósságál­lomány 5%-a. A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint 'a fej­lődő országok adósságszolgálati rátája 1982-től 1991-ig 19,6%-ról 14,2%-ra csökkent. Az adósságszolgálati ráta Af­rika fejlődő országaiban 20,3%-ról 26,7%-ra emelkedett, az ázsiai fejlődő országokban viszont 12,7%-ról 7,9%-ra süllyedt, Latin-Amerika és a karibi térség országaiban pedig 53,6%-ról 31,5%-ra.

Ezek az adatok (Afrikát nem számítva) látszólag örömteli fej­lődést mutatnak; valójában azonban az adósságszolgálati ráta csökkenő értékei, tekintve, hogy az adósságkvóták változatlanul magasak maradtak, csupán annyit jeleznek, hogy megnőtt az exporthányad (a bruttó nemzeti termék azon része, melyet az áru- és más exportra fordítanak), vagy, más szavakkal, az ex­portra fordított források összege emelkedett (gyakran a belső piacok, s ezzel együtt a hazai ellátás rovására).

Látszólag tehát javulást mutat az érintett országok fizető­képessége, mindez azonban semmivel sem csökkenti a pénzügyi terheket. Az afrikai 27%-os és a latin-amerikai 31,5%-os adósságszolgálati ráta különben annyit jelent, hogy az áru- és szolgáltatás jellegű exportból származó bevétel­nek több mint egy negyedét (Afrika), és pontosan egy har­madát (Latin-Amerika) emészti fel az adósságszolgálat, így ezeket a forrásokat nem fordíthatják áru-, ül. szolgáltatás jel­legű importra.

Hogy milyen méreteket ölthet az adósságszolgálat és az ennek megfelelő forrástranszfer, jól megmutatkozik annak az országnak a kirívó példáján, amely 1982. augusztusi bejelen­tésével, miszerint az adósságszolgálat teljesítését felfüggesz­ti, az adósságválságot kirobbantotta. 1982 és 1990 között Mexikónak adósságszolgálat céljára összesen 114 milliárd USD-t kellett előteremtenie, többet, mint 1982-es külső adós­ságállománya. Az adósságmoratórium kihirdetésének évében Mexikó 86,1 milliárd USD-os külső adósságállomány mellett 7,8 milliárd USD kamatot és 4,5 milliárd USD törlesztést fizetett. A kö­vetkező évben, 1983-ban, az adósságszolgálat keretében összesen 14,8 milliárd USD-t utaltak külföldre, 1984-ben pedig 16,9 milliárd USD-t…, és így tovább. 1990-ben 7,3 milliárd USD összegű kamatkifizetés, és 4,9 milliárd USD törlesztés áramlott külföldre.

Az adósságszolgálat ezekben az években minden esetben a bruttó nemzeti termék több mint 5%-át tette ki; 1988-ban érték el a csúcsot, amikor a bruttó nemzeti termék 7,8%-át foglalta le. A ténylegesen teljesített kamatkifizetések 1982-ben 9%-os kamatterhet mutatnak, 1983 és 1985 között több mint 10%-osat, 1986 és 1990 között pedig 7,5 és 9,7% között mozgott a kamatteher értéke. Összegezve tehát, 1982 és 1990 között Mexikónak külső pénzügyi helyzete következté­ben 52,8 milliárd USD-os külső nettótranszferrel kellett szembe­néznie.

Az utóbbi években Mexikó (és több más ország) adósság­szolgálatának nem elhanyagolható részét addig köztulajdon­ban levő vállalatok privatizációjából származó bevételek fel­használásával finanszírozta.

Gyakran tekintik az adósságcsökkentés igen hatékony módjának a köztulajdonban levő objektumok külföldi befek­tetőknek való eladásából befolyt devizabevételek felhaszná­lását. Ez rövid távon valóban lélegzethez juttatja az adós országokat. Azonban hosszú távon növekvő devizaszükség­let áll elő, a népgazdaságnak hosszú időre le kell mondania a korábban köztulajdonban levő objektumok jövedelméről, hogy fedezni tudják a profit transzferálását és a tőke visszaáramoltatását.

Az ENSZ Fejlesztési Program Titkárságának érdeme, hogy Keynes és Irwing Fisher 30-as évekbeli megállapításaira tá­maszkodva pontosan megfogalmazták az adós országok di­lemmáját: „The more debtors pay, the more they owe." Az adósok minél többet fizetnek, annál jobban eladósodnak. (United Nations Development Programme, Humán Development Fteport, 1992. New York, 1992. Oxford, 50-51. o.)

A fejlődő országok azon törekvése, hogy az áruk és szol­gáltatások exportjának növelésével kigazdálkodjak az adós­ságszolgálat teljesítéséhez szükséges bevételt (a gyakorlat­ban alkalmazott szinte összes adósságfizetési stratégia ezt célozza), még további eladósodáshoz vezet. A megnöveke­dett exportkínálat ugyanis elkerülhetetlenül a cserearányok („terms of trade") rosszabbodásához vezet az exportőr or­szág számára, ami mennyiségben növekvő exportigényt von maga után, ezáltal még beljebb vezetve a zsákutcába. A 80-as években azt tapasztalták az adós országok, hogy az ex­port növelésével per saldo nemhogy magasabb, de még ke­vesebb bevételhez jutnak. Az adósságokat nem, vagy nem teljesen tudják törleszteni, az eladósodás tovább fokozódik.

Is there life after debt?

(Financial Times, 1992. 7. 30.)

3. Az adósságszolgálat gazdasági és szociális kihatásai

A Financial Times maga is bizonytalan, vajon milyen választ lehet adni az általa feltett, s különösen a latin-amerikai or­szágokra koncentráló kérdésre: „mi jöhet még az adósságok után?". Ugyan már egypár igen eladósodott latin-amerikai or­szág esetében is láthatók bizonyos jelek a gazdaság, növe­kedésére, a Financial Times azonban korántsem látja garan­táltnak, hogy ez a folyamat tartós lesz. Igencsak szkeptikus annak tekintetében is, vajon a kormányok tudtak-e bármit is tenni az adósságválság eddigi katasztrofális következményei, elsősorban a határtalan szegénység és az infrastruktúra fo­kozódó leépülése ellen. Az újság továbbá óvatosságra int abban a tekintetben, vajon a gazdasági és szociális krízis nem von-e maga után politikai válságot is, pl. katonai puccsok formájában. Erre utaló jeleket egy sor országban szép számmal találhatunk: Brazíliában, Peruban, Venezuelá­ban stb.

A legkevésbé sem kétséges, hogy, amennyiben a fejlődő országok továbbra is az eddigi mértékű és formájú adósság­szolgálat teljesítésére kényszerülnek, ill. lesznek kényszerít­ve, úgy semmi esély sem marad egy ökonómiailag stabil, ökológiailag elfogadható és szociálisan is hatékony (a szo­ciális nyomort legalább mérséklő) fejlődés megindulására. Az adós országokból külföldre irányuló állandó, immár nyolc éve tartó nettó transzfer nemcsak tőkét, hanem más gazdasági forrásokat is elvon az adós országoktól (pl. természeti kin­cseket, mezőgazdaságilag hasznosítható területeket és inf­rastruktúrát stb.) oly mértékben, amennyiben az adósság­szolgálat céljára történő exporttermelésre kényszeríti őket.

Az egy főre jutó nemzeti termék stagnál vagy csökken; nemcsak az új, hanem a szintentartó beruházások finanszí­rozása is lehetetlenné vált; a bevételeket improduktív módon használják fel. A fejlődő országok a belső piacok, illetve a belföldi ellátás rendelkezésére álló forrásokat kénytelenek – a szintentartáshoz szükséges mértéket lényegesen megha­ladva – más célra igénybe venni, a környezet rombolása pe­dig tovább folytatódik. A szociális következmények: munka­nélküliség, éhezés és hajléktalanság.

A fejlődő országokban megfigyelhető GDP-növekedés és tömeges elszegényedés mindezt nyomasztóan nyilvánvalóvá teszi. Latin-Amerikában a nyolcvanas éveket csak az „elve­szett évtized" néven emlegetik. 1980 és 1989 között a fejlődő országok bruttó nemzeti összterméke nominálisan 2.493 milliárd USD-ról 3.683 milliárd USD-ra emelkedett, míg a megelőző év­tizedben, 1970 és 1980 között, amikor a fejlődő országok feléjük irányuló nettótranszfert élveztek, ez az érték nominá­lisan 493 milliárd USD-ról 2.493 milliárd USD-ra növekedett. Afrika, a legnagyobb adóssághányaddal rendelkező régió bruttó nemzeti terméke a nyolcvanas években abszolút értékben csökkent, 347 milliárd USD-ról 318 milliárd USD-ra. Latin-Amerika bruttó nemzeti terméke a nyolcvanas években nominálisan 841 milliárd USD-ról 1.046 milliárd USD-ra emelkedett, tehát gya­korlatilag stagnál. Az ázsiai fejlődő országok bruttó nemzeti terméke 1980 és 1989 között nominálisan 1.305 milliárd USD-ról 2.319 milliárd USD-ra nőtt, szemben a megelőző tíz évvel, mikor 272 milliárd USD-ról 1.305 milliárd USD-ra emelkedett…

Összességében, a fejlődő országok bruttó nemzeti termé­kének növekedési rátája, mely a hetvenes években az évi 5,5%-ot is elérte, a nyolcvanas évek első felében átlagosan évi 2,9%-ra csökkent. A nyolcvanas évek második felére (1985-1989) átlagban évi 4,2%-ot állapítottak meg. Afrika bruttó nemzeti termékének növekedési rátája évi 4,1%-ról a hetvenes években átlagban évi 1,3%-ra csökkent, és a nyolc­vanas években is csak évi 2,1%-ot ért el; a latin-amerikai adatok szerint a hetvenes években regisztrált évi 5,4%-os átlagos növekedés a nyolcvanas évek első felében átlagosan évi 0,6%-ra, majd a nyolcvanas évek második felében 1,9%-ra esett vissza. Csak az ázsiai fejlődő országokban emelke­dett a bruttó nemzeti termék növekedési rátája: a hetvenes évek 5,7%-ot kitevő éves átlagértéke a nyolcvanas évek első, ill. második felében 7,2, majd 7,6%-ra emelkedett.

Az egy főre jutó nemzeti termék a nyolcvanas években egyedül Ázsia fejlődő országaiban mutatott növekedést, La­tin-Amerikában nominálisan változatlan maradt (tehát reáli­san csökkent), Afrikában pedig drasztikusan zuhant. A világ bruttó össztermékének a fejlődő országokra jutó hányada, mely 1970 és 1980 között 15,5%-ról 21,5%-ra növekedett, a nyolcvanas években ismét csökkent: 1990-ben már csak 18,6%-ot tett ki. A Világbank adatai szerint 1990-ben 4,1 milliárd embernek (ez a világ 5,2 milliárdos össznépességének 78,5%-a) a világ bruttó nemzeti termékének 15,7%-án kellett meg­osztoznia (3.479 milliárd USD-on), míg a fennmaradó 1,1 milliárd ember (a világ népességének csupán 21,5%-a) rendelkezett a világ bruttó társadalmi termékének 84,3%-a felett (18,694 milliárd USD). (Vö. World Bank, World Development Report, 1992. New York, 1992., 196. o.)

Az egy főre jutó nemzeti termék stagnálását és csökkené­sét egyre növekvő elnyomorodás kíséri. A Világbank és az ENSZ Fejlesztési Programjának adatai szerint a fejlődő or­szágokban nőtt a szegények és a nyomorszint alatt élők szá­ma. Kb. 1.100 millióan élnek nyomorban, ezeknek egy főre jutó jövedelme nem éri el a 370 USD-t. 1300 millió ember nem jut tiszta ivóvízhez, 2.300 millióan hajléktalanok, 600-800 millió ember pedig mennyiségileg és/vagy minőségileg alultáplált. A munkanélküliek száma állandóan emelkedik a fejlődő országokban, kb. 600 millió gazdaságilag aktív élet­korban lévő ember munkanélküli, tehát nem rendelkezik sem­miféle jövedelemmel.

A fejlődő országokban megfigyelhető növekvő szociá­lis elszegényedésért természetesen nem egyedül a külső eladósodás, az adósságszolgálat és az ezzel kapcsolatos nettó tőkekiáramlás felelős, azonban az adósságszolgálat és a nettótranszfer nagymértékben hozzájárul, hogy a bruttó nemzeti termék stagnál vagy csökken; hogy a be­ruházásokat nem tudják finanszírozni, és ezért elmaradnak, a közkiadásokat csökkentik, az infláció növekszik, a reálbé­rek süllyednek, és nő a munkanélküliség. Ezeknek a folya­matoknak természetesen megintcsak a már elszegényedet­tek az első áldozatai. Az adós országokban egyre nagyobb tömegek egzisztenciája válik bizonytalanná, olyanoké is, akik eddig nagyjából elviselhető jövedelemmel rendelkeztek, és elfogadható körülmények között éltek.

A legkevésbé sem kétséges, hogy az ipari és a fejlődő országok közötti hitelező-adós viszony olyan formája, aho­gyan az több mint tíz éve fennáll, az adós országokban, tehát a legtöbb fejlődő országban mindennemű fejlődés útját elzár­ja. Egyre több ember számára, akik a hitelező-adós viszony, az adósságszolgálat, az eladósodás és a kiáramló nettó transzfer mechanizmusának szociális áldozataivá válnak, ki-útként csak a migráció kísérlete marad. Eddig már 70 millióan vándoroltak ki a fejlődő országokból. Az ipari országoknak (melyek mindeddig könyörtelenül ragaszkodnak az adósság­szolgálat pontos teljesítéséhez) nem szabad csodálkozniuk azon, ha a bevándorlók nemsokára 700 millióan lesznek.

Az 1960 és 1990 közötti évtizedekben a fejlődő országok sokaságában nemcsak a gazdasági fejlődés dinamikájában és perspektívájában következett be korszakváltás, hanem az ezekkel szorosan összefüggő társadalmi konfliktusok struk­túrájára és következményeire nézve is. Azt a fordulatot, amely a – nemzetközi pénzügyi intézmények által „támoga­tott" – gazdasági neoliberalizmus bevezetését kísérő vagy követő társadalmi-politikai átformálódásban öltött formát, a nyolcvanas évek közepén a nemzetközi sajtó – és ezen belül a baloldali sajtó is – az „új demokratizálódás" jelszavában foglalta össze. A politikai rendszerek átstrukturálása révén és a „lakossági érdekek szabad megnyilvánulása" címszó alatt sikerült az új elszegényedésre és kirekesztésre reagáló meg­mozdulásokat és tiltakozásokat a „hivatalos" politika hadszín­teréről kiszorítani, „civil társadalmi" és „önszerveződési" te­vékenységre korlátozni, és megfosztani őket a hatalmi pozí­ciókat célzó, az uralkodó elitekkel szembeni politikai irányult­ságtól. Emellett természetesen a nyílt represszió szükség esetén történő alkalmazása sem szűnt meg.

A Dominikai Köztársaságban és Jamaicában – melyeket e tanulmányban például veszünk – a szociálisan, illetve gaz­daságilag meghatározott konfliktusok megjelenésének moz­gástere az 1960 és 1990 közötti három évtized folyamán pontosan körülhatárolható volt. Mindkettőben kimutatható az adott időszakon belül néhány világosan elkülöníthető korszak vagy fázis, méghozzá oly módon, hogy az összehasonlítás révén szembetűnővé válnak bizonyos strukturális hasonlósá­gok mind e szakaszok jellegzetességeire, mind egymásra kö­vetkezésük szabályszerűségére nézve. El kell persze tekin­teni bizonyos időbeli eltolódásoktól a megfelelő szakaszok kezdeteit illetően – amelyek országonként különbözőek -, és a szakaszok konkrét kifejeződési formáitól is, amelyek esetről esetre más politikai folyamatok keretében adtak lehetőséget a szóban forgó konfliktusok megvívására.

A konfliktusok megnyilvánulási módjainak és a szakaszok egymásutánjának e hasonlóságai csak akkor magyarázhatók, ha figyelembe vesszük e két – a világgazdasági összefüg­gésekbe is hasonló módon beágyazódó – ország strukturálisan összevethető gazdasági fejlődését. A szociális összeüt­közések formáinak és lefolyásának „törvényszerűsége" ugyanis annak következménye, hogy a fejlődés a tőkés vi­lágrendszer kereteiben folyik, amely egyfelől fenyegeti és le­rombolja a lakosság széles tömegeinek alapvető egziszten­ciális érdekeit és létalapját, másfelől viszont – rend­szerspecifikus okokból – a periferikus tőkés nemzetgazdasá­gok döntő többsége számára lehetetlenné teszi egy átfogó kapitalista modernizáció beindulását, miközben korántsem vezet az uralkodó erők és érdekek rendszeres leépítéséhez. Pedig ez utóbbi mindenképpen előfeltétele lenne annak, hogy az alulról jövő szociális tiltakozás dinamizáló vagy tár­sadalomátalakító jelleget öltsön.

Ellentétben tehát a dinamikus tőkés fejlődést átélő kevés számú kiugró országgal (főleg Kelet-Ázsiában és talán még néhány minigazdaság esetében), ezekre az országokra biz­tosan hosszú ideig jellemző lesz a szociális és gazdasági okokból előálló fokozott konfliktuspotenciál. Semmi jele nem mutatkozik ugyanis annak, hogy egy ipari-tőkés társadalom kialakulása révén fokozatosan eltolódhassanak a szociális érdekütközések határvonalai, és ezzel lehetőség nyíljék e konfliktusoknak a rendszer keretein belüli tompítására vagy megoldására.

1. A társadalmi átalakulás akadályai

Ha eltekintünk a csekély számú – egyébként külön-külön megmagyarázható – ellenpéldától, és látjuk, hogy hiányoznak bizonyos döntő feltételek, melyek egy-két – adott szempont­ból valóban sikeresnek mutatkozó – kelet-ázsiai országban fennállnak (mindenekelőtt a hegemón hatalom geopolitikailag motivált nyomása a szociális modernizáció irányában, átfogó polgári agrárreform, és egy erős, kifejezetten az iparosítást szorgalmazó állami adminisztráció), akkor úgy tűnik, hogy a harmadik világ országaiban általában aligha reális" az a kilá­tás, hogy a meglévő magas fokú konfliktuspotenciál megje­lenési és levezetődési formái integrálódhassanak valamiféle „demokratikus-kapitalista" perspektívába.¹

Egy, a nemzetközi munkamegosztásban periferikus pozíci­ót elfoglaló állam nem rendelkezik – legalább bizonyos mér­tékben – komplex gazdasági struktúrával, és olyan mecha­nizmusokkal sem, amelyek lehetővé tennék számára az erőforrás-átszivattyúzást a belső vagy külső perifériákról. Ezért nem tudhat olyan gazdasági többletre szert tenni, amely ké­pessé tenné egy legalább részben „befelé" irányuló iparosí­tási folyamat kiváltására és huzamos ösztönzésére, s ugyan­akkor arra is, hogy „az uralkodó osztály szükségletein kívül" – legalább részben – „kielégíthesse az elnyomott osztályokéit is".² A szociális-gazdasági egyenlőtlenségből és az anyagi létbiztonság problémáiból fakadó konfliktusok gyökeres átfor­málása olyan munkaügyi harcokká és vitákká, amelyek a rendszeren belül maradó módon konstruktívan hozzájárulhat­nának az ipari fejlődés dinamizálásához, ilyen körülmények között lehetetlen. „A függő típusú kapitalizmus és a politikai demokrácia – amelyet ráadásul sokan hajlamosak összeté­veszteni a tényleges demokráciával – hosszú távon össze­egyeztethetetlennek látszik."³

A harmadik világ olyan országaiban tehát, mint a Dominikai Köztársaság és Jamaica – melyeknek gazdasági és társa­dalmi viszonyaira éppen a fentiek jellemzők -, a lakosság tömegeinek, illetve az uralkodó osztályoknak az érdekei ki­békíthetetlen ellentétben állnak egymással. Ennek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy ezekben az országokban a törté­nelem napirendre tűzte volna a periferikus kapitalizmus mint alaphelyzet felszámolását.

Azt, hogy a magas fokú konfliktuspotenciál széleskörűen és nyílt ellentétek formájában megnyilvánulhasson, minden rendelkezésre álló elnyomó mechanizmussal útját állja egy hosszú távra lehorgonyzott hatalmi apparátus, amely a helyi és országos elitek legkülönbözőbb összefonódásainak kö­szönheti hatalmát, valamint annak a ténynek, hogy a lokális érdekellentétek belefonódnak a globális gazdasági és politi­kai struktúrába. Az állam ily módon – függetlenül a minden­kori államformától – egyfajta „permanens, rendkívüli vagy szükségállapot államként" működik.⁴ Tömegesen szervezett, hatékony társadalmi mozgalmakkal így az uralkodó tömbnek sem a termelőfolyamatba közvetlenül bevontak részéről nem kell szembenéznie (ugyan mit is lehetne munkakonfliktusok révén elérni?), sem azok részéről, akik ki vannak rekesztve a tőkés ipari fejlődés folyamatából.

Az antagonisztikus érdekek megnyilvánulására törekvő kezdeményezések ilyenképpen sem tömegmozgalmak formá­ját nem ölthetik, sem az uralkodó rendszert nem veszélyez­tethetik komolyan (hacsak nem több különböző destabilizáló tényező – ide értve a világgazdasági sokkhatásokat is – me­rőben valószínűtlen és megjósolhatatlan egybeesése ese­tén).

Másfelől a potenciális szociális-gazdasági konfliktusok ke­zelése rendszerint mellékútra terelődik, mégpedig többé-ke­vésbé rendszeren belüli torzítások révén. Itt a kulcsszavak: a korrupció, patrónusi-kliensi viszonyok, töredékérdekek összeütközése a lakosságon belül, a legkülönbözőbb egyéni túlélési stratégiák stb., stb. E minták mindenkori megjelenése és kombinációja emellett természetesen az éppen adott tár­sadalmi-gazdasági helyzettől, a történelmileg létrejött uralmi struktúráktól függ, meg az elitek általános orientációjától, ti. hogy érdekeik alapján a globális, illetve helyi gazdasági és politikai konstellációban inkább „befelé" vagy „kifelé" húz­nak.⁵

Így aztán az olyan országokban, mint a Dominikai Köztár­saság és Jamaica, strukturális gátjai vannak mind egy „de­mokratikus tőkés" átalakulásnak, mind pedig annak, hogy egy alulról kiküzdött folyamatban kiküszöbölődjék egyáltalában a társadalom kapitalista alapjellege. Következésképpen hiá­nyoznak az elemi feltételek ahhoz, hogy a szociális konflik­tusokat a tömegek legégetőbb anyagi szükségleteinek kielé­gítésével tompítsák.

2. Fogyatékos fejlődés, torz konfliktuskihordás

A fentiekben körvonalazott strukturális kereten belül a két or­szágban – a szóban forgó három évtizedben – a fejlődés három világosan kirajzolódó gazdaságtörténeti szakaszra ta­golódik, melyeknek mindegyikére eltolódások jellemzők a konfliktuskezelés fő formáit illetően.

A 70-es évek elejéig Jamaicában, illetve egészen az évti­zed derekáig a Dominikai Köztársaságban a gazdasági fej­lődésre bizonyos mértékű prosperitás és magas növekedési ráták voltak jellemzők. Míg a Dominikai Köztársaságban az 1956 után ismét virágzó cukorágazat mellé – növekedési im­pulzusait tekintve – felsorakozott a nikkel- és az építőipar is, addig Jamaicában a bauxitipar és ennek révén ugyancsak az építőipar volt – az 50-es évek óta a cukorgyártás mellett, később azt még meg is előzve – a növekedés és a gazda­sági prosperitás bázisa.

Az egyébként kizárólag exportorientált nyersanyag-verti­kum létrehozása és kiépítése, az agrárexport bővítésének ki­tartó szorgalmazása, az idegenforgalmi ágazat létesítése, va­lamint az „importhelyettesítő" ipar megteremtésére való tö­rekvés (korábban és rendszeresebben inkább Jamaicában) ebben az időszakban kétféle lényeges hatással volt a szo­ciális konfliktusok alakulására: a gazdasági fejlődés egyfelől folyamatos és masszív módon megnyirbálta a lakosság tö­megeinek hagyományos egzisztenciális lehetőségeit (különö­sen vidéken, a megművelhető föld koncentrációja és fogyat­kozása, a hazai kistermelés fölé terpeszkedő konkurencia stb. miatt), míg másfelől csak kevés új munka- és létlehető­ség nyílott, akár magukat a tőkeerős gyarapodó szektorokat tekintjük, akár a hazai szükségletekre irányuló ipari terme­lést, amely a fennálló munkaerőpiaci és jövedelmi viszonyok mellett csak csekély bővülésre volt képes. A lakosság széles rétegeinek anyagi létbiztonságát ily módon egyre inkább ki­kezdő feszültségek a szociális és gazdasági jellegű potenci­ális konfliktusok szintjének emelkedéséhez vezettek (különös élességgel ismét csak Jamaicában).

E konfliktuspotenciál megnyilvánulási formái, továbbá ezek politikai levezetési és kezelési formái döntően ugyancsak a gazdasági fejlődés szociálstrukturális következményei felől nézve érthetők. Nem csekély szerepet játszottak az Egyesült Államok stratégiai érdekei is, hiszen a „hátsó udvaráról" volt szó, valamint a politikai rendszerek történetileg kialakult struktúrái, az uralkodó erők adott konstellációja. A tömegek – más lehetőség híján – egyre közvetlenebbül magával a politikai rendszerrel szemben fogalmazták meg anyagi szük­ségleteiket. Ugyanakkor egyre nagyobb teret nyertek a kö­zéprétegek is, amelyek anyagilag érdekeltek voltak a politikai intézményrendszer kereteinek tágításában. A politikai rend­szer mindkét országban egyfelől folytatólagos és részben nö­vekvő elnyomással válaszolt, másfelől azonban populisztikus retorikához folyamodott, sőt a materiális populizmus eszkö­zeit is felvonultatta, amennyiben létrejött az anyagi források csoportspecifikusan korlátozott és társadalmilag vertikálisan szerveződő adagolása, bizonyos csoportok és egyének kö­tődésének biztosítása céljából. A társadalmi-gazdasági ala­pon létrejött konfliktuspotenciál kezelésének ezt a mintáját a két országban a legkülönbözőbb formákban alkalmazták.

A Dominikai Köztársaságban az Egyesült Államok 1965-ben világossá tette, hogy a kubai forradalom után stratégiai érdekeit bármi áron és minden eszközzel kész érvényesíteni. Egyfelől a Balaguer-rezsim hatalomra jutásával masszív rep­resszió útján korlátok közé szorították azt a nyílt konfliktus-potenciált, amely a brutálisan elnyomó jellegű, ám – különö­sen a cukorágazatban – modernizációs dinamikát produkáló Trujillo-diktatúra korszakának vége felé már-már mozgásba lendült. Másfelől ez a fellendülés, melyet a döntően straté­giailag motivált észak-amerikai gazdasági segély alapozott meg, az uralkodó erők populisztikus retorikájának felerősíté­sén túl lehetővé tett egy nem kevésbé populisztikusan tálalt konzervatív szociális és agrárreformot is, és egyúttal a kor­rupciós és kliensi viszonyok kiszélesedését. 1975 után pe­dig az erőre kapott városi közép- és alsó rétegek – minden represszió ellenére – egyre hangosabban kezdtek részt kö­vetelni maguknak a fellendülés gyümölcseiből.

Egyrészt az iparosodás nekilendülése következtében, más­részt az agrárproletariátus ellenállása miatt – amit már a leg­halványabb szerkezeti változtatási igény is kiváltott a mező­gazdaságban – fokozódni kezdtek az uralkodó csoportok kö­zötti feszültségek. Ekkor azonban már a dominikai gazdaság növekvő problémáiban is érezhetővé vált a globális dep­resszió, a világgazdasági újrarendeződés, és az USA gazda­ságpolitikai irányváltásának hatása. Az USA meghatározó erői számára célszerűnek tűnt, hogy támogassanak egy po­litikai rendszerváltást az országban, ami azután bizonyos vál­tozásokat eredményezett a társadalmi konfliktusok megnyil­vánulásaiban is.

Az erőteljes fellendülés, amely Jamaicában először – és elég korán – a bauxitiparban, később pedig az idegenforga­lomban kezdődött meg, s amely az Egyesült Államokkal való, mértéken felüli gazdasági összefonódás jele volt, az alig mo­dernizált cukorágazat pangásával együtt oda vezetett, hogy bomlásnak indultak a hagyományos társadalmi struktúrák, és egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a gyarapodó közép-és privilegizált munkásrétegek érdekei. Másfelől a brit gyar­mati uralom kedvező feltételeket teremtett a közvetlenül stra­tégiailag motivált USA-befolyás korlátozásához is; megaka­dályozta, hogy az országon belül hatalmi-politikai krízisek áll­janak elő, és hozzájárult egy stabil parlamentáris kétpártrend­szer kialakulásához. A függetlenség elnyerése után – fel­használva az adott politikai berendezkedés lehetőségeit – a középrétegek egyre erősebben törekedtek érdekeik érvénye­sítésére. A pártok ez idő tájt politikai jelentőségük tekinteté­ben még gyarapodtak. Miközben ideológiailag kevés alapvető különbséget mutathattak fel, folyamatos és közvetlen konku­renciát jelentettek egymás számára. Rákényszerültek, hogy a különösen a főváros szegénynegyedeiben robbanással fe­nyegető társadalmi feszültségek láttán egyre hatékonyabban megteremtsék egy kétpólusú patrónusi típusú támogatási for­ma már-már intézményesített hálózatát. A mindenkori támo­gatási hálózatok érdekeltjei közötti „politikai háború" a társa­dalmi konfliktusok egy részét populisztikus eszközökkel tom­pítani tudta. A 60-as és a 70-es évek fordulóján azonban mégis megerősödött a nyílt mozgolódás a lakosság körében, s különösen a középrétegek egyébként is radikalizálódó cso­portjaiban. Egyszersmind végéhez közeledett a gazdasági konjunktúra, melynek meghosszabbítása érdekében az USA nem avatkozott be Jamaicában. Ez a fokozódó rendőri-ka­tonai represszióval kombinált populisztikus konfliktuskezelés lehetőségeinek kimerülését jelentette.

A végső soron a 70-es évek világgazdasági fordulatában gyökerező gazdasági fordulat mindkét országban – ha külön­böző intenzitással és egymástól eltérő jelentőségű körben is – egyértelműen azt eredményezte, hogy fokozatosan megje­lentek a gazdasági befelé fordulás és az állami gazdaság­élénkítő intézkedések kezdeményei, majd a kibontakozás. A kiéleződő szociális feszültségek talaján ez az átorientálódás kedvező lehetőségeket teremtett, hogy a konfliktusok a for­mális demokrácia legitim kereteiben nyilvánuljanak meg. Hogy az érdekek ilyen demokratikusan legitimált artikulációja a befelé fordulási folyamat körülményei között kibontakozha­tott, az nem egyedül az alulról jövő nyomásnak tulajdonítha­tó, hanem egyszersmind a fordulatot jelentő gazdaságpoliti­kai kísérlet funkcionális követelménye is volt. A „gazdasági nacionalizmus" átfogó érvényesítésének ugyanis előfeltétele, hogy legalább valamelyest előmozdítsák a lakosság egyre nagyobb hányadának átcsoportosítását a korszerű ipari és szolgáltatási szektorba.

Tekintettel az öröklött gazdasági struktúrára és a nemzet­gazdasági dinamizálás lehetőségeinek hiányára, valamint ar­ra a tényre, hogy mind a külső nyomás, mind a belső hatalmi csoportok az ország egyre nagyobb világgazdasági nyitott­ságára törekedtek, az efféle gazdasági nacionalizmusnak kezdettől fogva szinte megoldhatatlan problémákkal kellett szembenéznie. Ennek megfelelően azok az eszközök, ame­lyek demokratikus keretek között a konfliktusok akár csak részleges kezelésére szolgáltak, hamarosan újra diszfunkcionálissá váltak, és vagy teljesen visszafejlődtek, vagy a rend­szernek megfelelő új típusú konfliktuskezelési formákká ido­multak. Ezért hát – visszapillantva – nem csodálkozhatunk azon, ha a „demokratikus kapitalista perspektíva" megvalósí­tására irányuló nekibuzdulások, melyeket a háború utáni kon­junktúra befejeződése meg az általa mindkét országban ge­nerált társadalomszerkezeti átalakulások váltottak ki, hama­rosan kudarcot vallottak, illetve kényszerűen megszakadtak.

A Dominikai Köztársaságban – ahol az expanziós gazda­ságpolitika (a viszonylag liberális Guzmán-kormányzat ide­jén) meglehetősen későn kezdődött, csak kismértékben bon­takozott ki és rövid ideig tartott – ez az ellentmondásosság már eleve nyílt és kiélezett formában mutatkozott meg. A for­mális demokrácia által ez idő tájt eltűrt, a tömegérdekek alul­ról kifejlődő nyílt és egységes megnyilvánulása beleütközött a gazdasági hanyatlás folyamatába, amelyet még átmeneti­leg sem sikerült leplezni az olyasfajta elszigetelt intézkedé­sekkel, mint a szórványos államosítások, az államháztartás expanziója és az iparosítási program. Az agrároligarchiától az IMF-ig terjedő belső és külső hatalmi központok adott konstellációjában – a hatalommegtartás kényszerpályáján mozogva, és az ország gazdasági szerkezetének a gazda­sági nacionalizmus számára végtelenül kedvezőtlen adottsá­gai következtében – Guzmán gazdaságpolitikája hamarosan a legkülönbözőbb érdekekre való kérészéletű, összehango­latlan, ellentmondásokkal terhes, ad hoc reagálások konglo­merátumává fajult. Egyre több eleme emlékeztetett egy lep­lezetlen neoliberális politikára. Ha a legcsekélyebb kísérlet történt arra, hogy a formális demokráciából eredő jogokat fel­használják bizonyos anyagi érdekek érvényesítésére, a vá­lasz azonnal a nyílt represszió volt. A lakosság túlnyomó többségének soraiban ilyen körülmények között minden szer­veződési kísérlet felmorzsolódott, jelentéktelenné vált. A po­litikai rendszert érintően pedig a reformkezdeményezések pusztán a kliensi viszonyok, a korrupt kedvezményezések ki­terjesztésére és egy új ideológiai populizmus kialakítására szolgáltattak ürügyet (ez pedig már formális demokratikus jo­gokat is zászlajára tűzött).

Jamaicában Michael Manley 1972-es kormányra kerülése és az 1977-es – az IMF által kikényszerített, megszorító gaz­daságpolitika felé vezető – fordulat közötti időszakban egy sokkal átfogóbb és tudatosabb kísérletre került sor a gazda­sági nacionalizmus jegyében. A lakosság széles tömegeibe is behatoló, s az osztályhatárokat átmetsző két politikai tábor szilárdan lehorgonyzott hegemóniája olyan alaphelyzetet te­remtett, melyben a kiszámíthatatlan következményekkel fe­nyegető szociális feszültségek láttán egy ideig még az ural­kodó rétegek egy része is, különösen pedig a középrétegek többsége támogatott – a kétpártrendszerű demokrácia logi­kája keretében – egy olyan hatalomváltást, amely nemcsak újradikális, populisztikus demokrácia-retorikát tudott felmutat­ni, hanem igen konkrét szociális reformokat is előirányzott. Ezzel páratlanul széles alapok jöttek létre egy politikai for­dulat számára.

A Jamaicán belüli alapvető hatalom- vagy éppen tulajdon­viszonyokhoz persze ekkor sem lehetett hozzányúlni. A „de­mokratikus szocializmus" égisze alatt azonban újraintegrálták a radikalizálódott értelmiséget, és garantálták vagy emelték a tömegek életszínvonalát. A gazdasági problémák láttán egyúttal megerősödött a burzsoázia egyes részeinek nemzeti (kapitalista) érdekeltsége. Ilyen előfeltételek között 1974-ben megtörtént a gazdasági nacionalizmus szellemében a kor­mány programjának radikalizálása. Ám ezt követően az 1977-ig tartó időszakban nagymértékben felerősödött a külső politikai és gazdasági nyomás, és az országon belül az el­maradt gazdasági dinamizálás és az életszínvonal minden­áron való fenntartásának politikája közötti ellentmondás gaz­daságilag egyre kilátástalanabb helyzetet eredményezett. A burzsoázia eredetileg szimpatizáns csoportjai elfordultak a kormánytól, s az Canossa-járásra kényszerült az IMF-nél.

Ugyanekkor ezek a gazdasági és politikai tendenciák ter­mészetesen leképeződtek a konfliktusok megvívásának szint­jén is. A munkahelyi konfliktusokat a „nemzeti" érdek nevé­ben féken tartották; a politika és különösen az „újraelosztó" szociális és agrárreform – melynek most egyre inkább a po­litikai rendszerbe integrálódott középosztályok voltak a támo­gatói – a tömegek feletti dominanciát szolgáló, egymással versenyző kliensi rendszerek kiterjesztésévé torzult; s a két­pólusú „politikai háború" a „demokratikus szocializmus" ha­nyatlásával még inkább felerősödött.

Utólag megállapítható, hogy a felemás demokratizálás első látásra oly különböző szakaszai e két országban pusztán va­riánsai voltak egy átmenet enyhítésének; a háború utáni kon­junktúra befejeződésével jelentkező, új típusú és kiéleződő társadalmi konfliktusok kibontakozásától a szociális konflik­tusok megnyilvánulásának újfajta eltorzításához és elfojtásá­hoz vezetett.

3. Társadalmi konfliktusok neoliberális kezelése

A megszorító gazdaságpolitika következtében a társadalmi konfliktusok a 70-es és 80-as évek fordulóján összetorlódtak, és új megjelenési formát öltöttek. Először is mivel mindkét ország rákényszerült az IMF által diktált receptek és „keserű orvosságok" alkalmazására, beindult a – ma már közhelyes­nek számító – strukturális változás a lakosság többségének anyagi helyzetében: a reáljövedelmek csökkenése és egy sor létfontosságú szociális és infrastrukturális szolgáltatás meg­nyirbálása egyre inkább kikezdte a mindennapi megélhetés lehetőségét. Ugyanis egyik ország sem rendelkezett olyan érdemleges gazdasági többlettel, amely – az adott tulajdon­viszonyok között – akár csak potenciálisan felhasználható lett volna újraelosztás céljára.⁶ A politikában és a gazdaságban uralkodó erők tántoríthatatlanul abban voltak érdekeltek, hogy az exportorientációt – az olcsó munkaerő bázisán – tovább erőltessék, és megteremtsék a szociális feltételeket az államháztartás konszolidálásához és az adósságszolgálat teljesítéséhez.

Ilyen körülmények között a társadalmi konfliktusok struktú­rája kétféle változáson ment keresztül. Egyfelől az elkesere­dettség az embereket újra meg újra – szinte mindig a napi szükségleti cikkek ismételt áremeléseinek hatására – több­nyire kevéssé szervezett, spontán kiéleződő utcai tömegtün­tetésekre indította. Másfelől a túlélés eszközeinek előterem­tésére ismét vagy fokozottabban megjelentek az olyan tisztán individuális – vagy csupán az egyes háztartások fenntartá­sára irányuló, s minden tekintetben a fennálló viszonyok ke­retein belül mozgó – stratégiák, mint az emigráció, a külföldi munkavégzéssel szerzett jövedelmek hazautalása, vagy ép­pen a kábítószer-ügyletek – hogy csak a leglényegesebbeket említsük.

A Dominikai Köztársaságban – részben a korábbi politikai mozgolódás folytatásaként, részben az elemi napi megélhe­tés biztosítására irányuló összefogási kényszer hatására kifejlődtek bizonyos bázisdemokratikus struktúrák (különösen a Santo Domingó-i „barrios marginados" telepein), melyek az adott közösségekhez mérten szervezett, konkrét célokra irá­nyuló akciók medrébe terelik a lakosság egyes csoportjainak felháborodottságát és cselekvési igényét. Itt persze gyakor­latilag „csak" annyi történik, hogy hatékonyabban sikerül fel­használni a rendelkezésre álló szűkös forrásokat – az ebben részt vevő tömegek, illetve ritkábban és kisebb mértékben a tömegek és a helyi elitek közötti újraelosztás révén. Ha az­után az elkeseredettség a kormány egyes intézkedései miatt mégis utcai zavargásokban tör ki, arra habozás nélkül nyílt, brutális megtorlás a válasz.

Jamaicában a lakosság széles tömegeit érintő „demokrati­kus szocializmus" bukása után újból, és talán még erőtel­jesebben felelevenedtek azok a módszerek, melyekkel az elégedetlenséget – a két politikai táborhoz tartozás jegyében – kisszerű, gyakran erőltetett álkonfliktusokba terelték. Ugyanakkor pedig valódi gazdasági perspektíva híján – és a materiális létproblémák fokozódására – e különös jamaicai „politikai" csatározási rendszer résztvevőinek aktivitásán egyre észrevehetőbben mutatkozni kezdtek a kifáradás jelei. Ezzel szemben a „politikailag" strukturált „népi" összeütközé­sek mellett a társadalom mindennapi életében egyre inkább elharapódzott a nyílt erőszak, részben „alulról fölfelé" is. A nyílt utcai tiltakozásokat nem kevésbé nyílt represszió fogad­ta, vagy az indulatokat ismételten az egymás elleni „politikai" csatározások medrébe terelték. Végső soron azután az ural­kodó körök – felismerve a megmozdulások eszkalálódásának veszélyét – felhagytak az ilyen összeütközéseket kiprovokáló korábbi demagógiával. „Legitim, demokratikus véleménykife­jezésnek" nyilvánítva ezeket a rendszer alapjait valójá­ban nemigen fenyegető demonstrációkat, egyszerűen üres­járatra állították őket.

Így hát azt a hangsúlyozottan „demokratikus" érdekmeg­nyilvánulást, amely a 80-as években mindkét országban megfigyelhető volt, nem úgy kell értelmeznünk, mint valami­féle „demokratikus kapitalista perspektíva" kiindulópontját, hanem sokkal inkább mint egy olyan politikai ideológiát, amely kísérletet tett a megváltozott konfliktus-konstelláció és -kifejezési mód rendszeren belüli kezelésére. A lényeg az, hogy az a társadalmi konfliktuspotenciál, amely végső soron a nemzetközi eladósodás helyzetében és az azt megalapozó világgazdasági mechanizmusokban gyökerezik, ezentúl oly módon manifesztálódjék a lakosság és a – mindegy, milyen színezetű – kormányok közötti összeütközésekben, hogy ez alapjaiban ne rendítse meg a fennálló politikai rendszert, ér­demben ne kérdőjelezze meg a globális adós-hitelező viszo­nyokat, és az „alulról" jövő ellenállás megjelenési formái szi­gorúan a nemzeti határokon belül maradjanak.

Látható tehát, hogy a lakosságnak a globális adós-hitelező viszonyból és ennek szociális következményeiből fakadó tö­megdemonstrációi „egyes felhalmozási folyamatokat megté­pázhatnak ugyan, ám felettébb valószínűtlen, hogy végül a modern világrendszer központi szervező erejét képező akku­mulációs tendencia felszámolásában megtett első lépések­nek vagy éppenséggel a folyamat meghatározó szakaszának bizonyuljanak".⁷ A 80-as évek tömegmegmozdulásai valójá­ban pusztán eltolódásnak tekinthetők az – egyébként torz vagy csonka jellegű – konfliktuskihordási formák tekinteté­ben. Inkább értékelhetjük őket a periferikus társadalomfejlő­dés következményeinek, mintsem olyan jelenségnek, mely ez utóbbi meghaladásának kezdeteit jelentené mintegy a kapi­talista államrendszer hierarchiáján belül, vagy egyenesen túl­lépést a világméretű társadalmasodás ilyetén formáján.

Tehát e két országban is a gyarapodó szociális konfliktu­sok, amelyek a modern világrendszer jelenlegi fejlődési pe­riódusában, más szóval a neoliberális kiigazítási politika idő­szakában a világméretű felhalmozási folyamat elkerülhetetlen következményeiként állnak elő, a legjobb esetben is csupán védekező vagy kompenzációs reakcióknak tekinthetők. Még nem képesek egy olyan potenciál felmutatására, amely a har­madik világ országaiban a lakosság döntő többsége számára reményt nyújtana szükségleteik kielégítésére.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

1 A tanulmány átdolgozott változat F. Fröbel, J. Heinrichs, O. Kreye, S. Zimmermann: „Sozialkonflikte in der Dritten Welt: Ver-gleichende Analyse ausgewáhlter Lánder Südostasiens und der Ka­ribik" című DFG-kutatást lezáró jelentéséből (Starnberg 1990).

2 Lásd Boron, 1981: 64.

3 Arrighi-Hopkins-Wallerstein, 1987: 416; Sonntag, 1973: 175.

4 Berrios Martinez, 1983: 328.

5 Sonntag, 1973: 174.

6 A 80-as években, amikor a harmadik világ nagy részét az ipar leépülése, az elszegényedés folyamatai, az eszkalálódó szociális feszültségek, a politikai rendszer és a néptömegek közötti kapcso­latok fokozódó lazulása jellemezték, az olyan jelenségeket, mint a korrupció stb. – melyek az 50-es és 60-as évek világméretű fellen­dülési eufóriájában még a modernizálódást gátló tényezőnek szá­mítottak, – a politológiai kutatás élvonala egyszer csak – ki tudja, miért – felfedezte, mint éppenséggel ezen ingatag társadalmak „sta­bilizáló" tényezőit. Vö. Schneider, 1985.

7 Arrighi-Hopkins-Wallerstein, 1987: 422.

Irodalom

Arrighi, Giovanni, Hopkins, Terence és Wallerstein, Immanuel (1987) The Liberation of Class Struggle? In. Review, Vol.10, No.3. 403-424.

Boron, Atilio A. (1981) Latin-America: Between Hobbes and Fried-man, In: New Lett Review, No.130. 43-45.

Martinez, Rubén Berríos (1983) Dependent Capitalism and the Prospects for Democracy in Puerto Rico and the Dominican Repub-lic. In: H. Paget and C. Stone eds., The New Caribbean. Decoloni-sation, Democracy, and Development; Philadephia: Institute of Hu­mán Issues. 327-329.

Schneider, Volker (1985) Vom Demokratieideal zur Rekonstruktion traditioneller Machtformen. In:. Journal für Sozialforschung, 25. Jg, Nr.1. 269-283.

Sonntag, Heinz Rudolf (1973) Der Staat im unterentwickelten Ka-pitalismus, in. Kursbuch Nr. 31. 157-183.