Az itt olvasható visszaemlékezés szerzője 1956-os élményei hatá­sára részt vett a Kádár-korszak ellenzéki mozgalmaiban. A 80-as években együttműködött a Demokratikus Ellenzékkel, s a Hírmon­dó szerkesztője volt. Amikor azonban – már jóval a rendszer összeomlása előtt – e mozgalom fejlődésében neki nem tetsző ten­denciákat tapasztalt, felhagyott a politizálással, és azóta sem vesz részt semmilyen szervezetben. Írása, melyből számos, eddig isme­retlen és nem dokumentált tényre derül fény, hasznos adalékokkal szolgálhat a rendszerváltás előtörténetét kutatók számára.

*

A demokratikus ellenzék gondolkodásában már 1982 után megkezdődött egy mai szemmel „liberálisnak" nevezhető elem felerősödése. A korábban marxistaként ismert szemé­lyiségek még a másként gondolkodás határvonalaként nyil­vántartott 77-es évben, és utána is, sokáig „baloldali" (való­jában csak doktriner) előítéletekkel terhelve közeledtek 1956-hoz. A kezdet kezdetén még a lengyel Szolidaritással kap­csolatban is lenini ízű fenntartásaik voltak, jelesül annak „ideológiátlanságát" sokallták. Most váratlanul olyan értékek felől kezdték megkérdőjelezni saját korábbi nézeteiket, s ev­vel együtt az eljövendő változást involváló marxista szellemi örökséget is, amelyek a személyi szabadság és az emberi jog általánosságának magasából az osztályharcot és annak minden mozzanatát tagadták, és a dolgok lényegének legfel­jebb egyfajta pragmatikus szintjén ismerték el az emberek ilyesfajta törekvésének jelentőségét. Mindez akkor annyit je­lentett, hogy a korábban „revizionizmusuk" miatt túlzónak tar­tott ötvenhatosok most a nagyobb, elvont viták alkalmával „populárisnak, ultraradikálisnak", netán „nyugat-berlini stílu­súnak" minősültek. Ugyanilyen érdekes változáson ment át a Lomax-könyv értékelése. Míg korábban doktrinersége miatt nem szerették, most váratlanul trockistának kezdett számíta­ni. Mindez persze a felszínre nem vergődött ellentét volt, mert a közös ellenség, a pártállam és a BM felé nem lehetett meg­bontani az arculatot. A nagyobb elvi vita tehát ez ügyben elmaradt. Mindössze a Deutscher-könyv szamizdat kiadásá­val tettek némi engedményt, de ezt is csak azért, mert Krassó György keresztülverekedte, és Demszky nem engedhette meg magának, hogy ne árusítsa a butikjában.

Mindenesetre 82 után, de még inkább 85, a deklarált belső válság lezajlása után a munkáskérdés az ellenzék hátsó ud­varába került. Krassó Londonba távozása, ottani kapcsolatai és meglévő, bár itthonról szívósan rombolt tekintélye miatt azonban a téma nem kerülhetett végképp a süllyesztőbe. Ma már látható, hogy ha a többieken múlik, ez történt volna. Csak hosszabb idő után, pontosabban 89-90-ben vált vég­képp érthetővé számomra – és szerintem mások számára is – ennek a változásnak valódi oka és némely mozgatórugója. Ennek egyszerű magyarázata volt: túlságosan szembeszökő­en történt, ugyanakkor jó ideig túlságosan tapintatosan is. És még egy: oly mértékben emlékeztetett bizonyos kémregé­nyek romantikájára, hogy józan ésszel és jó ízléssel nem lehetett hinni, hogy magukra büszke és okos emberek ily mó­don befolyásolhatók lennének. Utólag a dolog értelme két szóval fejthető meg. Hatalomról volt szó, és politikáról. Mind­azok, akik a hatalomtól valóban távoli helyzetben még a saját ízlésük és eszmei neveltetésük szerint politizáltak, amikor szerepük váratlanul felértékelődött, és a történelem elkezdett érdeklődni a térség iránt, engedtek a hivatásos hatalom-technikusoknak, akik előbb „megnevelték", majd szárnyra bocsá­tották őket. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a hang­váltást többnyire amerikai tanulmányút előzte meg. Már akkor is volt, aki beszélt erről, de ezt egyszerű irigységnek hittük részéről.

Ennek az ellenzéket nevelgető nyugati hatalmi elitnek a „munkásosztály" fogalma más értelemben ugyan, de éppúgy veszélyes és nemkívánatos kategória volt, mint a mindenkori BM-nek. Annak emberei egyszerűen arra törekedtek, hogy távol tartsák az ellenzéket a tömegtől. Tudhatták ugyan, hogy az különféle okokból egyáltalán nem önmagára ismerő har­cos osztály, s így az ellenzék akkori eszközeivel aligha ne­velhető, nemhogy radikalizálható lenne, de a beléjük "nevelt (s Magyarországon nem is egyszerűen elméleti) tilalom szel­lemében – amelynek láthatatlan parancsolatai között a leg-első: az utca nem a tömegé, s utána rögtön a második: ideológiát csak a párttól kaphatnak az emberek – az ellenzék számára a legtiltottabb gyümölcs volt ,,populárisnak" lenni. Nyugati barátaink evvel egyetértettek. Ok biztonsági elvekre hivatkoztak elsősorban, vagy azt mondták, a demonstratív eszközök használata nagyon meggondolandó. Ezzel az el­lenzékből sokan, kényelmi és – valljuk be – önféltési okból, egyetértettek. Belőlem 1986-ig olykor megütközést váltott ki mindez, de mivel akkor még a külső körben mozogtam, fel­tételeztem mögötte valami konspiratív célt, amelyet akceptál­ni kell, már csak fegyelmi okból is. A fent említett mélyebb összefüggés megismerése csak akkor vált lehetővé – de a szabályé még akkor sem, csak később -, amikor magam is lapszerkesztővé léptem elő a Demokrata hármasfogatában.

A lap története egészen a pártállam végéig sokkal látvá­nyosabb vesszőfutás, mint a Beszélőé, vagy az AB Hírmon­dóé. Nála jobban kizárólag az Égtájak között című kiadványt pécézte ki a Belügy. Tanulságos különben, hogy a Horváth-emlékirat a Beszélőről elismeréssel, míg a Demokratáról csak undorodva ír, az Égtájakat pedig szóra sem méltatja. Nem véletlenül: ez az utóbbi bevallottan baloldali volt. Ha ez nem egyszerűen a győztesnek tett gesztus, hanem az akkori vé­leményét tükrözi, akkor egyszerűen arról van szó, amit ma­gunk is gondoltunk, hogy minket martalékul vetnek oda mint disszonáns hangot, másfelől pedig, túl a felfelé jelenthető si­keren, a mindenkori illetékes kihallja írásainkból a törekvést, hogy szeretnénk eljutni minél több fülbe. Igazi ideologikus munka igen kevés látott napvilágot a lapban, és a demokrá­cia halálosan komolyan vett szabályai miatt számos tőlünk idegen véleménynek is helyt adtunk. Viszont ha nem zaklat­nak, és hagynak dolgozni, akkor az ott létrejövő műhely és meglehetősen szabadszájú lapunk a ránk köszöntő „szabad­ság" pillanatától szokásának megfelelően a valódi ellenfél­nek, akkor már tehát a reakciós pártoknak támad neki, rá­adásul 56-ot kérve számon. Hogy végül a Nagy Jenő kezé­ben örök félszamizdattá csökevényesült lap miért és hogyan lett azzá, ami, másik történet. Tény: 86-ban a BM-től üldöz­tetést, a Beszélő-körrel nevesíthető ellenzéki agytröszttől ha­talmas fejmosásokat kaptunk.

És még valami történt. Igaz, nagyon vékonyan, de elkez­dett velünk foglalkozni a Szabad Európa és az egyik amerikai követségi ember, aki szigorúan magánemberként jött el, illetve hívta vendégségbe egyenként a szereplőket. A beszélge­tések általánosságban mozogtak: ha bárki titkokat akart meg­tudni, legfeljebb bosszankodhatott. Lehallgatóink valószínű­leg halálra unták magukat. Nem tartom valószínűnek, hogy a BM-ben bárkit érdekelt volna, hogyan vélekedik Baltimore úr vagy jómagam az 56-os munkástanácsokról vagy a Lomax-könyvről. Pedig elég hosszan beszéltünk erről a Demok­rata jubileumi emlékszáma kapcsán, amelyet a rotációs elv szerint én írtam és szerkesztettem. Mindez persze jóval e­lőbb, még nyáron történt, és a konkrét apropó – épp a kí­váncsiskodó fülek miatt – szóba sem került. Annál inkább az elviek. Baltimore igen árnyaltan fogalmazott, látszólag a ma­ga véleményét fejtette ki (akkor így is hittem), és minden, evvel a hagyománnyal kapcsolatos aktualizálást irreális non­szensznek minősített. Mikor ellene vetettem, hogy akkor is spontán módon és pillanatok alatt jött létre ez a forradalmi intézmény, azt felelte: persze, egy adott és soha meg nem ismétlődő történelmi helyzetben. Hozzátette, hogy ma anak­ronisztikus lenne, s hogy a hasonló jugoszláv kísérlet is zá­tonyra futott, ami nem is lehet másképp: a kollektív tulajdon illúzió, erre ma csak az hivatkozik, aki „ezeket" át akarja men­teni. (A szóhasználat a fennálló rendet jelentette.) „Tudja jól: a marxizmus álma véget ért. Olvasson el néhány jó modern közgazdasági munkát! Rövidesen rájönnek erre a Kremlben is. A rendszerrel együtt fog véget érni a kollektivizmus, meg­látja." „És Lomax?" – kérdeztem. „Lomax fantaszta törté­nész."

Végül a tervezett számban valóban csak történelmi mélta­tás jelent meg. Manipulált volna? Akkor úgy véltem, ez ud­variassági gesztus, lesz alkalmam írni a témáról. Érdekes – bár akkor fel nem fedezett – összefüggésként meghívást kap­tam a decemberi 56-os emlékkonferenciára. De ott a témá­nak már volt gazdája, előre jelezték, hogy csak kis hozzá­szólásra lesz idő, így egy másik kérdéshez szóltam hozzá, ahol a rövid időben is mondhattam nóvumot.

Baltimore elment, „ápolásunkat" egy kedves hölgy vette át, Rebecca Joy. A vezetéknevében nem vagyok biztos. Egyéb dolgokkal együtt egy alkalommal noteszestől elégettem. (Utóbb fölös óvatosságnak bizonyult.) Ő elméleti dolgokról nem nagyon társalgott, de mivel mindez már 87-ben volt, a munkásság lehetséges magatartása és a velük való törődés napi téma lehetett. Én majd mindig szóba is hoztam. Ő túl­zónak találta aggályaimat – részben igaza volt -, és később ki is fejtette, hogy ebben a formában a dolog voltaképpen érdektelen. A tömeg mint politikai massza az érdekes, és itt nincs olyan, hogy „munkásosztály". Amikor a lengyel Szoli­daritásra és egy lehetséges hasonló módszerre hivatkoztam, mint valami gyereknek, magyarázta el: azon kívül, hogy itt semmiféle hasonló nem történt, és nem is fog, mert a cél egy konszolidált politikai változás iniciálása, a Szolidaritás nem is tartozik a legrokonszenvesebb törekvések közé náluk, mert „kulturálatlan, romantikus és nem is politikai ügy volt". Mikor ellene vetettem az egész fejlődésre gyakorolt hátasát, ezt elfogadta, de hozzátette, hogy a meccset mégsem ott és úgy kell megnyerni.

Nem akarom nyújtani a dolgot. Nyilván nevelhetetlennek találtak, és a Krassó-félékhez soroltak, akiket ki kell szorítani a perifériára, ha lehet, jó előre. Valószínűleg személyemben megúszhattam volna, ha követem Dénes János vagy mások útját, és keresem a lehetőséget az MDF-ben, ahol akkor még szerették a mi disszidenseinket. Én azonban nem kedveltem az ő frazeológiájukat (még csak ezt lehetett érzékelni). így az aktív politikában sikeresen semlegesítettek, amikor a Sza­bad Kezdeményezések Hálózata SZDSZ-szé alakult. Előző­leg mint SZKH-tanácstaggal megbeszélték velem ezt a lé­pést, de a módszert a magam részéről puccsszerűnek, a programot elégtelennek és elnagyoltnak tartottam, a megje­lölt szellemi örökséget pedig általam csak részben vállalha­tónak. Mikor kijelentettem, hogy ellene szavazok, és fel is szólalok, Kőszeg Ferenc azt mondta, ha megakadályozzuk a szervezet létrejöttét, az katasztrófa lesz. Nem sikerült: a gyűlés vezetőinek ügyessége folytán el is szigeteltek. Napok múlva valaki – nem tudván, hogy már nem vagyok illetékes, sőt kifejezetten illetlenség tudnom róla – elkottyantotta: „ma­gasabb helyen" határidőt adtak a párt létrejöttére…..A hely­tartó?" – kérdeztem. Informátorom bólintott. Az akkori belső tolvajnyelven az amerikai nagykövetet hívták így. Az adott helyzetben még nagyban folyt a hatalmi játszma. Lett volna ugyan módom közhírré tenni ezt, de nem akartam hátba lőni az ellenzéki volt társakat, hiszen a fő ellenséget másutt vél­tem lenni. A következő évben el is nyertem érte méltó jutal­mamat, nagyon ügyes módon. Megszabadítottak akkori la­pomtól, a Hiánytól, és majdnem APO-módszerrel, Kőszeg Fe­renc személyes intervenciójával megakadályozták a szamizdat tíz évéről írt könyvem kiadását. Akkor láttam, hogy a renitencia ott is büntetendő, nemcsak az MSZMP-ben, amely­nek sosem voltam tagja. Addigra azt is tudtam: a kézi vezér­lés odáig terjed, hogy Krassó Györgyöt az amerikai követ tanácsolta el a Nagy Imre-temetésről, sőt – akárcsak koráb­ban a magyar rendőrség némely ellenzékit – aznap a követ­ség biztonsági emberei látták vendégül, nehogy mégis ott legyen. Mindezek alapján, amiben nem a saját személyes sorsom a lényeges, hanem a leszűrhető tapasztalat, jó előre nyilvánvalóvá vált: a hatalomátvétel pártjai áthághatatlan sza­bályként kapták útravalóul – már ha ezt korábbi neveltetésük indokolttá tette -, hogy minden politikai kombinációban tabu a munkáshatalommal vagy a forradalmi néppel való akár csak kacérkodás is. Az MDF tehát merő intranzigenciából és szokásos ideológiai zűrzavarában mert a témához nyúlni. Vagy pedig, ami valószínűbb, eleve avval a manipulatív szán­dékkal, hogy egyfajta sárga szakszervezetté zülleszti a mun­kástanácsot.

Miért hiszek a szájbarágósdiban? Akkori nyugati újságíró ismerőseim közül a „balosok" olykor vicces komolysággal szidták az amerikai Külügyet. Szavaikból úgy tűnt, hogy az ott működő kőfejűek nem kevésbé rugalmatlanok, mint moszkvai kollégáik. S mivel ez a győzelem ideje volt, el me­rem képzelni, hogy a legkeményebben érvényesítették mind­azt, amiben hittek. Abban az épületben pedig a forradalmakat nem szeretik, mint ahogy a másikban sem szerették már jó ideje, legfeljebb szájjal… Hazai pártjaink politikai gesztusai­nak egyik lehetséges magyarázata ez lehet, túl azon, hogy valóban nem sokat kezdhetnének egy forradalommal vagy a munkásság valódi hatalmi szerveivel, netán egy, a közös tu­lajdonra irányuló önvédelmi akcióval. Ennek bizonyítéka az a pánik, amellyel a taxissztrájkot fogadták. Ugyanebből az aspektusból nyilvánvaló, hogy – miután a hazai ügyek végső fóruma, legkésőbb 1933 óta, valahol külföldön található – mi­re számíthatott a mostani végső fórumon a spontán munkástanács akció. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a velünk foglal­kozók, de még a „helytartó" maga is túl baloldali volt a Bush-adminisztráció számára, s hogy evés közben megjött az ét­vágy is – hiszen a nyolcvanas évek szándékai és a kilenc­venes években már győztes Amerika elhatározásai között a különbség pontosan egy katonai potenciálnyi -, akkor jogos a kérdés: a kapitalizmus diadalmas reneszánsza, amelynek természetesen nemhogy 56-hoz, de semmiféle munkásérdek­hez nem lehet és nincs is köze, miféle sorsot szán azoknak, akiknek munkaerejét megvásárolja?

Az 1960 és 1990 közötti évtizedekben a fejlődő országok sokaságában nemcsak a gazdasági fejlődés dinamikájában és perspektívájában következett be korszakváltás, hanem az ezekkel szorosan összefüggő társadalmi konfliktusok struk­túrájára és következményeire nézve is. Azt a fordulatot, amely a – nemzetközi pénzügyi intézmények által „támoga­tott" – gazdasági neoliberalizmus bevezetését kísérő vagy követő társadalmi-politikai átformálódásban öltött formát, a nyolcvanas évek közepén a nemzetközi sajtó – és ezen belül a baloldali sajtó is – az „új demokratizálódás" jelszavában foglalta össze. A politikai rendszerek átstrukturálása révén és a „lakossági érdekek szabad megnyilvánulása" címszó alatt sikerült az új elszegényedésre és kirekesztésre reagáló meg­mozdulásokat és tiltakozásokat a „hivatalos" politika hadszín­teréről kiszorítani, „civil társadalmi" és „önszerveződési" te­vékenységre korlátozni, és megfosztani őket a hatalmi pozí­ciókat célzó, az uralkodó elitekkel szembeni politikai irányult­ságtól. Emellett természetesen a nyílt represszió szükség esetén történő alkalmazása sem szűnt meg.

A Dominikai Köztársaságban és Jamaicában – melyeket e tanulmányban például veszünk – a szociálisan, illetve gaz­daságilag meghatározott konfliktusok megjelenésének moz­gástere az 1960 és 1990 közötti három évtized folyamán pontosan körülhatárolható volt. Mindkettőben kimutatható az adott időszakon belül néhány világosan elkülöníthető korszak vagy fázis, méghozzá oly módon, hogy az összehasonlítás révén szembetűnővé válnak bizonyos strukturális hasonlósá­gok mind e szakaszok jellegzetességeire, mind egymásra kö­vetkezésük szabályszerűségére nézve. El kell persze tekin­teni bizonyos időbeli eltolódásoktól a megfelelő szakaszok kezdeteit illetően – amelyek országonként különbözőek -, és a szakaszok konkrét kifejeződési formáitól is, amelyek esetről esetre más politikai folyamatok keretében adtak lehetőséget a szóban forgó konfliktusok megvívására.

A konfliktusok megnyilvánulási módjainak és a szakaszok egymásutánjának e hasonlóságai csak akkor magyarázhatók, ha figyelembe vesszük e két – a világgazdasági összefüg­gésekbe is hasonló módon beágyazódó – ország strukturálisan összevethető gazdasági fejlődését. A szociális összeüt­közések formáinak és lefolyásának „törvényszerűsége" ugyanis annak következménye, hogy a fejlődés a tőkés vi­lágrendszer kereteiben folyik, amely egyfelől fenyegeti és le­rombolja a lakosság széles tömegeinek alapvető egziszten­ciális érdekeit és létalapját, másfelől viszont – rend­szerspecifikus okokból – a periferikus tőkés nemzetgazdasá­gok döntő többsége számára lehetetlenné teszi egy átfogó kapitalista modernizáció beindulását, miközben korántsem vezet az uralkodó erők és érdekek rendszeres leépítéséhez. Pedig ez utóbbi mindenképpen előfeltétele lenne annak, hogy az alulról jövő szociális tiltakozás dinamizáló vagy tár­sadalomátalakító jelleget öltsön.

Ellentétben tehát a dinamikus tőkés fejlődést átélő kevés számú kiugró országgal (főleg Kelet-Ázsiában és talán még néhány minigazdaság esetében), ezekre az országokra biz­tosan hosszú ideig jellemző lesz a szociális és gazdasági okokból előálló fokozott konfliktuspotenciál. Semmi jele nem mutatkozik ugyanis annak, hogy egy ipari-tőkés társadalom kialakulása révén fokozatosan eltolódhassanak a szociális érdekütközések határvonalai, és ezzel lehetőség nyíljék e konfliktusoknak a rendszer keretein belüli tompítására vagy megoldására.

1. A társadalmi átalakulás akadályai

Ha eltekintünk a csekély számú – egyébként külön-külön megmagyarázható – ellenpéldától, és látjuk, hogy hiányoznak bizonyos döntő feltételek, melyek egy-két – adott szempont­ból valóban sikeresnek mutatkozó – kelet-ázsiai országban fennállnak (mindenekelőtt a hegemón hatalom geopolitikailag motivált nyomása a szociális modernizáció irányában, átfogó polgári agrárreform, és egy erős, kifejezetten az iparosítást szorgalmazó állami adminisztráció), akkor úgy tűnik, hogy a harmadik világ országaiban általában aligha reális" az a kilá­tás, hogy a meglévő magas fokú konfliktuspotenciál megje­lenési és levezetődési formái integrálódhassanak valamiféle „demokratikus-kapitalista" perspektívába.¹

Egy, a nemzetközi munkamegosztásban periferikus pozíci­ót elfoglaló állam nem rendelkezik – legalább bizonyos mér­tékben – komplex gazdasági struktúrával, és olyan mecha­nizmusokkal sem, amelyek lehetővé tennék számára az erőforrás-átszivattyúzást a belső vagy külső perifériákról. Ezért nem tudhat olyan gazdasági többletre szert tenni, amely ké­pessé tenné egy legalább részben „befelé" irányuló iparosí­tási folyamat kiváltására és huzamos ösztönzésére, s ugyan­akkor arra is, hogy „az uralkodó osztály szükségletein kívül" – legalább részben – „kielégíthesse az elnyomott osztályokéit is".² A szociális-gazdasági egyenlőtlenségből és az anyagi létbiztonság problémáiból fakadó konfliktusok gyökeres átfor­málása olyan munkaügyi harcokká és vitákká, amelyek a rendszeren belül maradó módon konstruktívan hozzájárulhat­nának az ipari fejlődés dinamizálásához, ilyen körülmények között lehetetlen. „A függő típusú kapitalizmus és a politikai demokrácia – amelyet ráadásul sokan hajlamosak összeté­veszteni a tényleges demokráciával – hosszú távon össze­egyeztethetetlennek látszik."³

A harmadik világ olyan országaiban tehát, mint a Dominikai Köztársaság és Jamaica – melyeknek gazdasági és társa­dalmi viszonyaira éppen a fentiek jellemzők -, a lakosság tömegeinek, illetve az uralkodó osztályoknak az érdekei ki­békíthetetlen ellentétben állnak egymással. Ennek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy ezekben az országokban a törté­nelem napirendre tűzte volna a periferikus kapitalizmus mint alaphelyzet felszámolását.

Azt, hogy a magas fokú konfliktuspotenciál széleskörűen és nyílt ellentétek formájában megnyilvánulhasson, minden rendelkezésre álló elnyomó mechanizmussal útját állja egy hosszú távra lehorgonyzott hatalmi apparátus, amely a helyi és országos elitek legkülönbözőbb összefonódásainak kö­szönheti hatalmát, valamint annak a ténynek, hogy a lokális érdekellentétek belefonódnak a globális gazdasági és politi­kai struktúrába. Az állam ily módon – függetlenül a minden­kori államformától – egyfajta „permanens, rendkívüli vagy szükségállapot államként" működik.⁴ Tömegesen szervezett, hatékony társadalmi mozgalmakkal így az uralkodó tömbnek sem a termelőfolyamatba közvetlenül bevontak részéről nem kell szembenéznie (ugyan mit is lehetne munkakonfliktusok révén elérni?), sem azok részéről, akik ki vannak rekesztve a tőkés ipari fejlődés folyamatából.

Az antagonisztikus érdekek megnyilvánulására törekvő kezdeményezések ilyenképpen sem tömegmozgalmak formá­ját nem ölthetik, sem az uralkodó rendszert nem veszélyez­tethetik komolyan (hacsak nem több különböző destabilizáló tényező – ide értve a világgazdasági sokkhatásokat is – me­rőben valószínűtlen és megjósolhatatlan egybeesése ese­tén).

Másfelől a potenciális szociális-gazdasági konfliktusok ke­zelése rendszerint mellékútra terelődik, mégpedig többé-ke­vésbé rendszeren belüli torzítások révén. Itt a kulcsszavak: a korrupció, patrónusi-kliensi viszonyok, töredékérdekek összeütközése a lakosságon belül, a legkülönbözőbb egyéni túlélési stratégiák stb., stb. E minták mindenkori megjelenése és kombinációja emellett természetesen az éppen adott tár­sadalmi-gazdasági helyzettől, a történelmileg létrejött uralmi struktúráktól függ, meg az elitek általános orientációjától, ti. hogy érdekeik alapján a globális, illetve helyi gazdasági és politikai konstellációban inkább „befelé" vagy „kifelé" húz­nak.⁵

Így aztán az olyan országokban, mint a Dominikai Köztár­saság és Jamaica, strukturális gátjai vannak mind egy „de­mokratikus tőkés" átalakulásnak, mind pedig annak, hogy egy alulról kiküzdött folyamatban kiküszöbölődjék egyáltalában a társadalom kapitalista alapjellege. Következésképpen hiá­nyoznak az elemi feltételek ahhoz, hogy a szociális konflik­tusokat a tömegek legégetőbb anyagi szükségleteinek kielé­gítésével tompítsák.

2. Fogyatékos fejlődés, torz konfliktuskihordás

A fentiekben körvonalazott strukturális kereten belül a két or­szágban – a szóban forgó három évtizedben – a fejlődés három világosan kirajzolódó gazdaságtörténeti szakaszra ta­golódik, melyeknek mindegyikére eltolódások jellemzők a konfliktuskezelés fő formáit illetően.

A 70-es évek elejéig Jamaicában, illetve egészen az évti­zed derekáig a Dominikai Köztársaságban a gazdasági fej­lődésre bizonyos mértékű prosperitás és magas növekedési ráták voltak jellemzők. Míg a Dominikai Köztársaságban az 1956 után ismét virágzó cukorágazat mellé – növekedési im­pulzusait tekintve – felsorakozott a nikkel- és az építőipar is, addig Jamaicában a bauxitipar és ennek révén ugyancsak az építőipar volt – az 50-es évek óta a cukorgyártás mellett, később azt még meg is előzve – a növekedés és a gazda­sági prosperitás bázisa.

Az egyébként kizárólag exportorientált nyersanyag-verti­kum létrehozása és kiépítése, az agrárexport bővítésének ki­tartó szorgalmazása, az idegenforgalmi ágazat létesítése, va­lamint az „importhelyettesítő" ipar megteremtésére való tö­rekvés (korábban és rendszeresebben inkább Jamaicában) ebben az időszakban kétféle lényeges hatással volt a szo­ciális konfliktusok alakulására: a gazdasági fejlődés egyfelől folyamatos és masszív módon megnyirbálta a lakosság tö­megeinek hagyományos egzisztenciális lehetőségeit (különö­sen vidéken, a megművelhető föld koncentrációja és fogyat­kozása, a hazai kistermelés fölé terpeszkedő konkurencia stb. miatt), míg másfelől csak kevés új munka- és létlehető­ség nyílott, akár magukat a tőkeerős gyarapodó szektorokat tekintjük, akár a hazai szükségletekre irányuló ipari terme­lést, amely a fennálló munkaerőpiaci és jövedelmi viszonyok mellett csak csekély bővülésre volt képes. A lakosság széles rétegeinek anyagi létbiztonságát ily módon egyre inkább ki­kezdő feszültségek a szociális és gazdasági jellegű potenci­ális konfliktusok szintjének emelkedéséhez vezettek (különös élességgel ismét csak Jamaicában).

E konfliktuspotenciál megnyilvánulási formái, továbbá ezek politikai levezetési és kezelési formái döntően ugyancsak a gazdasági fejlődés szociálstrukturális következményei felől nézve érthetők. Nem csekély szerepet játszottak az Egyesült Államok stratégiai érdekei is, hiszen a „hátsó udvaráról" volt szó, valamint a politikai rendszerek történetileg kialakult struktúrái, az uralkodó erők adott konstellációja. A tömegek – más lehetőség híján – egyre közvetlenebbül magával a politikai rendszerrel szemben fogalmazták meg anyagi szük­ségleteiket. Ugyanakkor egyre nagyobb teret nyertek a kö­zéprétegek is, amelyek anyagilag érdekeltek voltak a politikai intézményrendszer kereteinek tágításában. A politikai rend­szer mindkét országban egyfelől folytatólagos és részben nö­vekvő elnyomással válaszolt, másfelől azonban populisztikus retorikához folyamodott, sőt a materiális populizmus eszkö­zeit is felvonultatta, amennyiben létrejött az anyagi források csoportspecifikusan korlátozott és társadalmilag vertikálisan szerveződő adagolása, bizonyos csoportok és egyének kö­tődésének biztosítása céljából. A társadalmi-gazdasági ala­pon létrejött konfliktuspotenciál kezelésének ezt a mintáját a két országban a legkülönbözőbb formákban alkalmazták.

A Dominikai Köztársaságban az Egyesült Államok 1965-ben világossá tette, hogy a kubai forradalom után stratégiai érdekeit bármi áron és minden eszközzel kész érvényesíteni. Egyfelől a Balaguer-rezsim hatalomra jutásával masszív rep­resszió útján korlátok közé szorították azt a nyílt konfliktus-potenciált, amely a brutálisan elnyomó jellegű, ám – különö­sen a cukorágazatban – modernizációs dinamikát produkáló Trujillo-diktatúra korszakának vége felé már-már mozgásba lendült. Másfelől ez a fellendülés, melyet a döntően straté­giailag motivált észak-amerikai gazdasági segély alapozott meg, az uralkodó erők populisztikus retorikájának felerősíté­sén túl lehetővé tett egy nem kevésbé populisztikusan tálalt konzervatív szociális és agrárreformot is, és egyúttal a kor­rupciós és kliensi viszonyok kiszélesedését. 1975 után pe­dig az erőre kapott városi közép- és alsó rétegek – minden represszió ellenére – egyre hangosabban kezdtek részt kö­vetelni maguknak a fellendülés gyümölcseiből.

Egyrészt az iparosodás nekilendülése következtében, más­részt az agrárproletariátus ellenállása miatt – amit már a leg­halványabb szerkezeti változtatási igény is kiváltott a mező­gazdaságban – fokozódni kezdtek az uralkodó csoportok kö­zötti feszültségek. Ekkor azonban már a dominikai gazdaság növekvő problémáiban is érezhetővé vált a globális dep­resszió, a világgazdasági újrarendeződés, és az USA gazda­ságpolitikai irányváltásának hatása. Az USA meghatározó erői számára célszerűnek tűnt, hogy támogassanak egy po­litikai rendszerváltást az országban, ami azután bizonyos vál­tozásokat eredményezett a társadalmi konfliktusok megnyil­vánulásaiban is.

Az erőteljes fellendülés, amely Jamaicában először – és elég korán – a bauxitiparban, később pedig az idegenforga­lomban kezdődött meg, s amely az Egyesült Államokkal való, mértéken felüli gazdasági összefonódás jele volt, az alig mo­dernizált cukorágazat pangásával együtt oda vezetett, hogy bomlásnak indultak a hagyományos társadalmi struktúrák, és egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a gyarapodó közép-és privilegizált munkásrétegek érdekei. Másfelől a brit gyar­mati uralom kedvező feltételeket teremtett a közvetlenül stra­tégiailag motivált USA-befolyás korlátozásához is; megaka­dályozta, hogy az országon belül hatalmi-politikai krízisek áll­janak elő, és hozzájárult egy stabil parlamentáris kétpártrend­szer kialakulásához. A függetlenség elnyerése után – fel­használva az adott politikai berendezkedés lehetőségeit – a középrétegek egyre erősebben törekedtek érdekeik érvénye­sítésére. A pártok ez idő tájt politikai jelentőségük tekinteté­ben még gyarapodtak. Miközben ideológiailag kevés alapvető különbséget mutathattak fel, folyamatos és közvetlen konku­renciát jelentettek egymás számára. Rákényszerültek, hogy a különösen a főváros szegénynegyedeiben robbanással fe­nyegető társadalmi feszültségek láttán egyre hatékonyabban megteremtsék egy kétpólusú patrónusi típusú támogatási for­ma már-már intézményesített hálózatát. A mindenkori támo­gatási hálózatok érdekeltjei közötti „politikai háború" a társa­dalmi konfliktusok egy részét populisztikus eszközökkel tom­pítani tudta. A 60-as és a 70-es évek fordulóján azonban mégis megerősödött a nyílt mozgolódás a lakosság körében, s különösen a középrétegek egyébként is radikalizálódó cso­portjaiban. Egyszersmind végéhez közeledett a gazdasági konjunktúra, melynek meghosszabbítása érdekében az USA nem avatkozott be Jamaicában. Ez a fokozódó rendőri-ka­tonai represszióval kombinált populisztikus konfliktuskezelés lehetőségeinek kimerülését jelentette.

A végső soron a 70-es évek világgazdasági fordulatában gyökerező gazdasági fordulat mindkét országban – ha külön­böző intenzitással és egymástól eltérő jelentőségű körben is – egyértelműen azt eredményezte, hogy fokozatosan megje­lentek a gazdasági befelé fordulás és az állami gazdaság­élénkítő intézkedések kezdeményei, majd a kibontakozás. A kiéleződő szociális feszültségek talaján ez az átorientálódás kedvező lehetőségeket teremtett, hogy a konfliktusok a for­mális demokrácia legitim kereteiben nyilvánuljanak meg. Hogy az érdekek ilyen demokratikusan legitimált artikulációja a befelé fordulási folyamat körülményei között kibontakozha­tott, az nem egyedül az alulról jövő nyomásnak tulajdonítha­tó, hanem egyszersmind a fordulatot jelentő gazdaságpoliti­kai kísérlet funkcionális követelménye is volt. A „gazdasági nacionalizmus" átfogó érvényesítésének ugyanis előfeltétele, hogy legalább valamelyest előmozdítsák a lakosság egyre nagyobb hányadának átcsoportosítását a korszerű ipari és szolgáltatási szektorba.

Tekintettel az öröklött gazdasági struktúrára és a nemzet­gazdasági dinamizálás lehetőségeinek hiányára, valamint ar­ra a tényre, hogy mind a külső nyomás, mind a belső hatalmi csoportok az ország egyre nagyobb világgazdasági nyitott­ságára törekedtek, az efféle gazdasági nacionalizmusnak kezdettől fogva szinte megoldhatatlan problémákkal kellett szembenéznie. Ennek megfelelően azok az eszközök, ame­lyek demokratikus keretek között a konfliktusok akár csak részleges kezelésére szolgáltak, hamarosan újra diszfunkcionálissá váltak, és vagy teljesen visszafejlődtek, vagy a rend­szernek megfelelő új típusú konfliktuskezelési formákká ido­multak. Ezért hát – visszapillantva – nem csodálkozhatunk azon, ha a „demokratikus kapitalista perspektíva" megvalósí­tására irányuló nekibuzdulások, melyeket a háború utáni kon­junktúra befejeződése meg az általa mindkét országban ge­nerált társadalomszerkezeti átalakulások váltottak ki, hama­rosan kudarcot vallottak, illetve kényszerűen megszakadtak.

A Dominikai Köztársaságban – ahol az expanziós gazda­ságpolitika (a viszonylag liberális Guzmán-kormányzat ide­jén) meglehetősen későn kezdődött, csak kismértékben bon­takozott ki és rövid ideig tartott – ez az ellentmondásosság már eleve nyílt és kiélezett formában mutatkozott meg. A for­mális demokrácia által ez idő tájt eltűrt, a tömegérdekek alul­ról kifejlődő nyílt és egységes megnyilvánulása beleütközött a gazdasági hanyatlás folyamatába, amelyet még átmeneti­leg sem sikerült leplezni az olyasfajta elszigetelt intézkedé­sekkel, mint a szórványos államosítások, az államháztartás expanziója és az iparosítási program. Az agrároligarchiától az IMF-ig terjedő belső és külső hatalmi központok adott konstellációjában – a hatalommegtartás kényszerpályáján mozogva, és az ország gazdasági szerkezetének a gazda­sági nacionalizmus számára végtelenül kedvezőtlen adottsá­gai következtében – Guzmán gazdaságpolitikája hamarosan a legkülönbözőbb érdekekre való kérészéletű, összehango­latlan, ellentmondásokkal terhes, ad hoc reagálások konglo­merátumává fajult. Egyre több eleme emlékeztetett egy lep­lezetlen neoliberális politikára. Ha a legcsekélyebb kísérlet történt arra, hogy a formális demokráciából eredő jogokat fel­használják bizonyos anyagi érdekek érvényesítésére, a vá­lasz azonnal a nyílt represszió volt. A lakosság túlnyomó többségének soraiban ilyen körülmények között minden szer­veződési kísérlet felmorzsolódott, jelentéktelenné vált. A po­litikai rendszert érintően pedig a reformkezdeményezések pusztán a kliensi viszonyok, a korrupt kedvezményezések ki­terjesztésére és egy új ideológiai populizmus kialakítására szolgáltattak ürügyet (ez pedig már formális demokratikus jo­gokat is zászlajára tűzött).

Jamaicában Michael Manley 1972-es kormányra kerülése és az 1977-es – az IMF által kikényszerített, megszorító gaz­daságpolitika felé vezető – fordulat közötti időszakban egy sokkal átfogóbb és tudatosabb kísérletre került sor a gazda­sági nacionalizmus jegyében. A lakosság széles tömegeibe is behatoló, s az osztályhatárokat átmetsző két politikai tábor szilárdan lehorgonyzott hegemóniája olyan alaphelyzetet te­remtett, melyben a kiszámíthatatlan következményekkel fe­nyegető szociális feszültségek láttán egy ideig még az ural­kodó rétegek egy része is, különösen pedig a középrétegek többsége támogatott – a kétpártrendszerű demokrácia logi­kája keretében – egy olyan hatalomváltást, amely nemcsak újradikális, populisztikus demokrácia-retorikát tudott felmutat­ni, hanem igen konkrét szociális reformokat is előirányzott. Ezzel páratlanul széles alapok jöttek létre egy politikai for­dulat számára.

A Jamaicán belüli alapvető hatalom- vagy éppen tulajdon­viszonyokhoz persze ekkor sem lehetett hozzányúlni. A „de­mokratikus szocializmus" égisze alatt azonban újraintegrálták a radikalizálódott értelmiséget, és garantálták vagy emelték a tömegek életszínvonalát. A gazdasági problémák láttán egyúttal megerősödött a burzsoázia egyes részeinek nemzeti (kapitalista) érdekeltsége. Ilyen előfeltételek között 1974-ben megtörtént a gazdasági nacionalizmus szellemében a kor­mány programjának radikalizálása. Ám ezt követően az 1977-ig tartó időszakban nagymértékben felerősödött a külső politikai és gazdasági nyomás, és az országon belül az el­maradt gazdasági dinamizálás és az életszínvonal minden­áron való fenntartásának politikája közötti ellentmondás gaz­daságilag egyre kilátástalanabb helyzetet eredményezett. A burzsoázia eredetileg szimpatizáns csoportjai elfordultak a kormánytól, s az Canossa-járásra kényszerült az IMF-nél.

Ugyanekkor ezek a gazdasági és politikai tendenciák ter­mészetesen leképeződtek a konfliktusok megvívásának szint­jén is. A munkahelyi konfliktusokat a „nemzeti" érdek nevé­ben féken tartották; a politika és különösen az „újraelosztó" szociális és agrárreform – melynek most egyre inkább a po­litikai rendszerbe integrálódott középosztályok voltak a támo­gatói – a tömegek feletti dominanciát szolgáló, egymással versenyző kliensi rendszerek kiterjesztésévé torzult; s a két­pólusú „politikai háború" a „demokratikus szocializmus" ha­nyatlásával még inkább felerősödött.

Utólag megállapítható, hogy a felemás demokratizálás első látásra oly különböző szakaszai e két országban pusztán va­riánsai voltak egy átmenet enyhítésének; a háború utáni kon­junktúra befejeződésével jelentkező, új típusú és kiéleződő társadalmi konfliktusok kibontakozásától a szociális konflik­tusok megnyilvánulásának újfajta eltorzításához és elfojtásá­hoz vezetett.

3. Társadalmi konfliktusok neoliberális kezelése

A megszorító gazdaságpolitika következtében a társadalmi konfliktusok a 70-es és 80-as évek fordulóján összetorlódtak, és új megjelenési formát öltöttek. Először is mivel mindkét ország rákényszerült az IMF által diktált receptek és „keserű orvosságok" alkalmazására, beindult a – ma már közhelyes­nek számító – strukturális változás a lakosság többségének anyagi helyzetében: a reáljövedelmek csökkenése és egy sor létfontosságú szociális és infrastrukturális szolgáltatás meg­nyirbálása egyre inkább kikezdte a mindennapi megélhetés lehetőségét. Ugyanis egyik ország sem rendelkezett olyan érdemleges gazdasági többlettel, amely – az adott tulajdon­viszonyok között – akár csak potenciálisan felhasználható lett volna újraelosztás céljára.⁶ A politikában és a gazdaságban uralkodó erők tántoríthatatlanul abban voltak érdekeltek, hogy az exportorientációt – az olcsó munkaerő bázisán – tovább erőltessék, és megteremtsék a szociális feltételeket az államháztartás konszolidálásához és az adósságszolgálat teljesítéséhez.

Ilyen körülmények között a társadalmi konfliktusok struktú­rája kétféle változáson ment keresztül. Egyfelől az elkesere­dettség az embereket újra meg újra – szinte mindig a napi szükségleti cikkek ismételt áremeléseinek hatására – több­nyire kevéssé szervezett, spontán kiéleződő utcai tömegtün­tetésekre indította. Másfelől a túlélés eszközeinek előterem­tésére ismét vagy fokozottabban megjelentek az olyan tisztán individuális – vagy csupán az egyes háztartások fenntartá­sára irányuló, s minden tekintetben a fennálló viszonyok ke­retein belül mozgó – stratégiák, mint az emigráció, a külföldi munkavégzéssel szerzett jövedelmek hazautalása, vagy ép­pen a kábítószer-ügyletek – hogy csak a leglényegesebbeket említsük.

A Dominikai Köztársaságban – részben a korábbi politikai mozgolódás folytatásaként, részben az elemi napi megélhe­tés biztosítására irányuló összefogási kényszer hatására kifejlődtek bizonyos bázisdemokratikus struktúrák (különösen a Santo Domingó-i „barrios marginados" telepein), melyek az adott közösségekhez mérten szervezett, konkrét célokra irá­nyuló akciók medrébe terelik a lakosság egyes csoportjainak felháborodottságát és cselekvési igényét. Itt persze gyakor­latilag „csak" annyi történik, hogy hatékonyabban sikerül fel­használni a rendelkezésre álló szűkös forrásokat – az ebben részt vevő tömegek, illetve ritkábban és kisebb mértékben a tömegek és a helyi elitek közötti újraelosztás révén. Ha az­után az elkeseredettség a kormány egyes intézkedései miatt mégis utcai zavargásokban tör ki, arra habozás nélkül nyílt, brutális megtorlás a válasz.

Jamaicában a lakosság széles tömegeit érintő „demokrati­kus szocializmus" bukása után újból, és talán még erőtel­jesebben felelevenedtek azok a módszerek, melyekkel az elégedetlenséget – a két politikai táborhoz tartozás jegyében – kisszerű, gyakran erőltetett álkonfliktusokba terelték. Ugyanakkor pedig valódi gazdasági perspektíva híján – és a materiális létproblémák fokozódására – e különös jamaicai „politikai" csatározási rendszer résztvevőinek aktivitásán egyre észrevehetőbben mutatkozni kezdtek a kifáradás jelei. Ezzel szemben a „politikailag" strukturált „népi" összeütközé­sek mellett a társadalom mindennapi életében egyre inkább elharapódzott a nyílt erőszak, részben „alulról fölfelé" is. A nyílt utcai tiltakozásokat nem kevésbé nyílt represszió fogad­ta, vagy az indulatokat ismételten az egymás elleni „politikai" csatározások medrébe terelték. Végső soron azután az ural­kodó körök – felismerve a megmozdulások eszkalálódásának veszélyét – felhagytak az ilyen összeütközéseket kiprovokáló korábbi demagógiával. „Legitim, demokratikus véleménykife­jezésnek" nyilvánítva ezeket a rendszer alapjait valójá­ban nemigen fenyegető demonstrációkat, egyszerűen üres­járatra állították őket.

Így hát azt a hangsúlyozottan „demokratikus" érdekmeg­nyilvánulást, amely a 80-as években mindkét országban megfigyelhető volt, nem úgy kell értelmeznünk, mint valami­féle „demokratikus kapitalista perspektíva" kiindulópontját, hanem sokkal inkább mint egy olyan politikai ideológiát, amely kísérletet tett a megváltozott konfliktus-konstelláció és -kifejezési mód rendszeren belüli kezelésére. A lényeg az, hogy az a társadalmi konfliktuspotenciál, amely végső soron a nemzetközi eladósodás helyzetében és az azt megalapozó világgazdasági mechanizmusokban gyökerezik, ezentúl oly módon manifesztálódjék a lakosság és a – mindegy, milyen színezetű – kormányok közötti összeütközésekben, hogy ez alapjaiban ne rendítse meg a fennálló politikai rendszert, ér­demben ne kérdőjelezze meg a globális adós-hitelező viszo­nyokat, és az „alulról" jövő ellenállás megjelenési formái szi­gorúan a nemzeti határokon belül maradjanak.

Látható tehát, hogy a lakosságnak a globális adós-hitelező viszonyból és ennek szociális következményeiből fakadó tö­megdemonstrációi „egyes felhalmozási folyamatokat megté­pázhatnak ugyan, ám felettébb valószínűtlen, hogy végül a modern világrendszer központi szervező erejét képező akku­mulációs tendencia felszámolásában megtett első lépések­nek vagy éppenséggel a folyamat meghatározó szakaszának bizonyuljanak".⁷ A 80-as évek tömegmegmozdulásai valójá­ban pusztán eltolódásnak tekinthetők az – egyébként torz vagy csonka jellegű – konfliktuskihordási formák tekinteté­ben. Inkább értékelhetjük őket a periferikus társadalomfejlő­dés következményeinek, mintsem olyan jelenségnek, mely ez utóbbi meghaladásának kezdeteit jelentené mintegy a kapi­talista államrendszer hierarchiáján belül, vagy egyenesen túl­lépést a világméretű társadalmasodás ilyetén formáján.

Tehát e két országban is a gyarapodó szociális konfliktu­sok, amelyek a modern világrendszer jelenlegi fejlődési pe­riódusában, más szóval a neoliberális kiigazítási politika idő­szakában a világméretű felhalmozási folyamat elkerülhetetlen következményeiként állnak elő, a legjobb esetben is csupán védekező vagy kompenzációs reakcióknak tekinthetők. Még nem képesek egy olyan potenciál felmutatására, amely a har­madik világ országaiban a lakosság döntő többsége számára reményt nyújtana szükségleteik kielégítésére.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

1 A tanulmány átdolgozott változat F. Fröbel, J. Heinrichs, O. Kreye, S. Zimmermann: „Sozialkonflikte in der Dritten Welt: Ver-gleichende Analyse ausgewáhlter Lánder Südostasiens und der Ka­ribik" című DFG-kutatást lezáró jelentéséből (Starnberg 1990).

2 Lásd Boron, 1981: 64.

3 Arrighi-Hopkins-Wallerstein, 1987: 416; Sonntag, 1973: 175.

4 Berrios Martinez, 1983: 328.

5 Sonntag, 1973: 174.

6 A 80-as években, amikor a harmadik világ nagy részét az ipar leépülése, az elszegényedés folyamatai, az eszkalálódó szociális feszültségek, a politikai rendszer és a néptömegek közötti kapcso­latok fokozódó lazulása jellemezték, az olyan jelenségeket, mint a korrupció stb. – melyek az 50-es és 60-as évek világméretű fellen­dülési eufóriájában még a modernizálódást gátló tényezőnek szá­mítottak, – a politológiai kutatás élvonala egyszer csak – ki tudja, miért – felfedezte, mint éppenséggel ezen ingatag társadalmak „sta­bilizáló" tényezőit. Vö. Schneider, 1985.

7 Arrighi-Hopkins-Wallerstein, 1987: 422.

Irodalom

Arrighi, Giovanni, Hopkins, Terence és Wallerstein, Immanuel (1987) The Liberation of Class Struggle? In. Review, Vol.10, No.3. 403-424.

Boron, Atilio A. (1981) Latin-America: Between Hobbes and Fried-man, In: New Lett Review, No.130. 43-45.

Martinez, Rubén Berríos (1983) Dependent Capitalism and the Prospects for Democracy in Puerto Rico and the Dominican Repub-lic. In: H. Paget and C. Stone eds., The New Caribbean. Decoloni-sation, Democracy, and Development; Philadephia: Institute of Hu­mán Issues. 327-329.

Schneider, Volker (1985) Vom Demokratieideal zur Rekonstruktion traditioneller Machtformen. In:. Journal für Sozialforschung, 25. Jg, Nr.1. 269-283.

Sonntag, Heinz Rudolf (1973) Der Staat im unterentwickelten Ka-pitalismus, in. Kursbuch Nr. 31. 157-183.

A „harmadik világ" vagy a „fejlődő országok" kifejezések, amelyek egykor maguktól értetődő fogalmak voltak, már rég­óta az idézőjeles, a dupla idézőjeles vagy a kérdőjeles ka­tegóriák tipikus eseteivé váltak. A „harmadik világbeli" orszá­gok és régiók fejlődésének áttekinthetetlen sokfélesége, az egyik oldalon egy egész kontinens (Afrika) lesüllyedése, ez­zel szemben a másikon Kína óriási növekedési rátái, vagy egyfelől Brazília mint a világ tízedik legnagyobb ipari terme­lője, egyúttal azonban az éhséglista hatodik helyezettje, más­felől viszont Dél-Korea, a működő fejlődési csoda, ahol egy­koron talán még a demokrácia is csírázásba kezd – mindezek a tények immár alkalmat adnak mind a polgári, mind a (va­laha) baloldali teoretikusoknak arra, hogy egyáltalában véve a „harmadik világ végéről" beszéljenek.

Mindennek ellenére az OECD tovább vezeti a „developing countries" listáját. Ezen országok száma ez idő tájt 137, és közöttük található Lengyelország, Magyarország, Portugália és Törökország is. Az 1980-as években a fejlődő országok részesedése a világtermelésből 23%-ról 15%-ra esett. Ugyanebben az időben még Dél-Ázsia és Afrika 43 legsze­gényebb országában is (vagy éppen ott) tovább süllyedt az életszínvonal. A világ lakosságának több mint egyötöde ma is abszolút szegénységben él. A pénzügyi világ csak a maga számára „oldotta meg" az „adósságválságot", miközben a „developing countries" továbbra is kénytelenek cipelni annak minden terhét (lásd ezzel kapcsolatban Ottó Kreye írását ugyanebben a számban).

Nem a „harmadik világ" puszta fogalma, hanem az ahhoz kötődő történelmi és elméleti tartalmak azok, amelyek képe­sek megmagyarázni az alulfejlettség alakulását csakúgy, mint Kelet-Európa széles régióinak újkori periferizálódását vagy a periféria új „differenciálódását", valamint a meggazdagodás és elnyomorodás további világméretű összefüggéseit.

A „harmadik világ" kifejezést Frantz Fanon vezette be „A Föld rabjai" című írásával a 60-as években a nemzetközi szóhasz­nálatba. A kifejezés eredetileg csak a gyarmati elnyomás alól nagyrészt éppen felszabaduló afro-ázsiai országokra vonat­kozott, de hamarosan egyre inkább kiterjesztették a gazda­sági szakadékok ós konfliktusok problematikájára általában, és ezzel a latin-amerikai országokra is.

A fogalomnak már e puszta fejlődéstörténete is utal az alul-fejlettség alakulásának központi kérdéseire. Először is a mai „developing countries", beleértve a „developing" Kelet-Euró­pát, nem alkotnak és soha nem is alkottak saját világot, ha­nem részei voltak az egyetlen, az egész földgolyót átfogó világnak. (Ezt mutatja ki Samir Amin e számunkban közre­adott tanulmánya az „első" és a harmadik világbeli baloldali politika kölcsönhatásának pozitív és negatív elemein – méghozzá tudatosan és határozottan a harmadik világ szem­szögéből.) A gyarmati uralom alóli felszabadulás folyamata, amely az Első és a harmadik világ kapcsolatát évtizedeken át meghatározta, éppenséggel nem a népek önrendelkezé­séhez vezetett, hanem új uralmi viszonyokat hozott létre az egyetlen világban. így például nem utolsósorban a harmadik világból származó nyerstermékexportnak a 30-as évek világ­gazdasági válsága nyomán kialakuló drasztikus leértékelődé­se tette lehetővé – kiegészítve az élelmiszerellátás relatív olcsóbbodásával – az Első Világ „fogyasztói tömegtársadal­mát", rádióval, porszívóval és autóval (majdnem) mindenki számára. Egyúttal pedig kezdetét vette a keletkezőben levő harmadik világbeli országok elárasztása azokkal az ipari or­szágokban gyártott fogyasztási cikkekkel, amelyek tönkretet­ték a helyi, falusi és városi kézművességet, és így hozzájá­rultak a városokba irányuló tömeges elvándorláshoz és a vá­rosi nyomor növekedéséhez.

Másodszor: a harmadik világ keletkezésének – itt persze csak egy jellemző összefüggésben ábrázolt – folyamatával és folyamatában megnyilvánult, hogy a Föld alulfejlett fele semmi esetre sem időtlenül változatlan része a glóbusznak. Különösen plasztikus vagy drasztikus példa erre a feketék XVII. és korai XVIII. századi elhurcolása a (későbbi) harma­dik világból, ti. Nyugat-Afrikából a (későbbi) harmadik világ­ba, vagyis a Karib-térségbe. Nagy-Britannia világhatalommá emelkedésének szolgálatában döntően megváltoztatták a nyugat-afrikai társadalmakat, a zöld „nyugat-indiai" szigete­ken pedig egy új, önálló társadalom jött létre a világ ún. tör­ténelem nélküli felében, nemcsak az alávetettség, de az af­rikai hagyomány és az ellenállás saját kultúrájával is. Az 1960-as és 1970-es évek harmadik világában a gyarmati fel­szabadítás és az államalakítás, a tarkadíszes katonai dikta­túrák, a „demokratikus szocializmus" és a „Black Power", a „zöld forradalom", az „importhelyettesítés" és az „utolérő fej­lődés" „szocialista" és kapitalista stratégiái valamennyien az adott helyszínen ható külső és belső erők termékei voltak: a legkülönfélébb erőké, a kisparaszti háztartástól kezdve a he­lyi kliensi rendszereken és agrároligarchiákon keresztül egé­szen a multinacionális konszernekig, a Világbankig és más nemzetközi fejlesztési intézményekig. És éppen ebben az ér­telemben képezik mindezek az erők a harmadik világ legsa­játabb történetét, amely – nem inkább és nem kevésbé, mint az iparosodott Nyugat vagy Kelet-Európa történelme – csak kölcsönös összefüggéseiben érthető meg.

Harmadszor: a (mai) harmadik világ sosem volt egy egy­séges, differenciálatlan világ, amelyben az országok tojás­ként hasonlítottak volna egymásra. Ha az imperialista konkurencia szakaszában a mezőgazdasági termékek kivitele határozta is meg ezen országoknak a világgazdasági mun­kamegosztásban elfoglalt helyét, ez a mezőgazdasági ex­porttermelés (a fenti értelemben vett helyi történelemnek megfelelően) itt ültetvényszerűén, ott paraszti kisgazdaság­ban, amott pedig vegyes szervezeti formában zajlott. Az egyik ország gyarmat volt, a másik protektorátus, a harmadik szabadkereskedelmet folytató, exportorientált piacgazdaság, és amíg egyesek arany után kutattak, mások szedték a föl­dimogyorót. Az egyik helyen tehetős fehér telepesek voltak a hangadók, másutt polgári-városi életformák virágoztak, és megint máshol valahogy egyszerűen tovább éltek a tradicio­nális törzsi társadalmak és a nomád kultúrák.

Végül negyedszer: a harmadik világban a térbeli differen­ciáltság mindig velejárója volt a történelmi fejlődésnek, a har­madik világ ennek köszönhető, mindig új differenciálódása pedig a világrendszer mindig új differenciálódásának képezi részét. A 30-as évek világgazdasági válsága közepette be­következő külgazdasági összeomlásnak pl. éppen a különö­sen export/importorientált és politikailag független latin-ame­rikai országokban kellett az importhelyettesítő iparosításra való korábbi és határozottabb átállás hajtóerejévé válnia, mi­alatt néhány, a világpiaci kellemetlenségektől jobban meg­óvott gyarmat megrekedt az egyre kilátástalanabb agrárex­port-orientáció zsákutcájában. Mindazonáltal ezen országok egyike sem került ezzel a differenciálódással az első világba, és semmi esetre sem tűntek el egyetlen világunk ellentmon­dásai sem.

A 70-es évektől az „új nemzetközi munkamegosztás" struk­turális váltása is az egységen belüli differenciálódásnak eb­ben és csak ebben az összefüggésében nyitotta meg a har­madik világ néhány országa számára a felemelkedés pers­pektíváját (és egyúttal pl. az egykori világhatalomnak, Nagy-Britanniának a dezindusztrializálódás, Kelet-Európa országa­inak pedig az újólagos periferizálódás felé vivő utat). A vi­lágpiac elárasztása a délkelet-ázsiai tigrisek exporttermékei­vel ezen az egyetlen tőkés világgazdaságon belül játszódik le. Ha a harmadik világnak csak egyetlen nagy országa (pl. Kína) próbálna is rálépni erre az útra, a világpiaci kereslet semmiképpen se tudna ezzel lépést tartani. A világgazdaság dinamikája néhány kis tigrist talán elvisel, de nagyot már egyet sem, és ha Magyarország ilyen „tigris" volna, nem le­hetne az Lengyelország.

A harmadik világ „differenciálódását" hangsúlyozó nézetek kétségkívül képesek valóban hamisítatlanul reflektorfénybe állítani helyi jelenségeket, mint olyanokat. A „harmadik világ végére" való végső következtetés azonban sűrű homályba rejti az összefüggéseket. Sem azokat az erőket nem akarja megnevezni, amelyek például Venezuelában megakadályoz­zák a polgári agrárreformot, sem azokat, amelyek a betörő „gazdasági csoda" előzményeként egyáltalán lehetővé tették az ilyen elméleteket. Nem akarja megnevezni azokat az erő­ket, amelyeknek az IMF és a Világbank neoliberális kiigazí­tási politikája köszönhető, de nem akarja megérteni azokat sem, amelyek ezzel a politikával szembehelyezkednek. Vi­lágszerte meg akarja fosztani az alulfejlettséggel és a periferizálódással szembeni ellenállást annak értelmétől és irá­nyától.

Ezek az összefüggések teszik tehát szükségessé és értel­messé a harmadik világgal való ismételt foglalkozást az Esz­mélet lapjain. Csak ha képesek vagyunk megérteni a gazda­sági neoliberalizmussal szembeni ellenállást Jamaikában (vö. Susan Zimmermann és Folker Fröbel írását a mostani szám­ban), vagy az iszlám politikai szerepét (az erről szóló írásokat lásd szintén e számunkban), akkor tudunk majd nem parti­kuláris módon állást foglalni itt, Kelet-Európában a saját konf­liktusaink ügyében.

A kommunizmus vége óta a Nyugat új ellenséget fedezett fel: az iszlámizmust. Eszerint Algériától Pakisztánig, Egyip­tomban és az európai külvárosokban a vallási fundamenta­lizmus halálosan fenyegetné a demokráciát. Ez a leegysze­rűsítő nézet elfedi azoknak a rezsimeknek a diktatórikus jel­legét, melyek szembenállnak a vallási kihívással; az iszlám mozgalmak sokszínűségét is kiiktatja, melyeknek egy része integrálta a pluralizmus és a modernitás értékeit.

Ma már mindenki ismeri az algériai vagy egyiptomi „iszlám erőszakot". Minden tv-híradó közvetítette a Hamasz palesztin kitoloncoltjainak lázadást sugárzó, feszült arckifejezését. Ali Belhadzs, az algériai Iszlám Üdvfront (FIS) egyik vezetőjének rendszeres, rendíthetetlen megnyilatkozásai átjutnak a bör­tönfalakon, hogy gerjesszék a nyugati félelmeket.

De ki tudja azt, hogy a jordániai fundamentalista Leith Sbeliat, akit egykor „terroristaként" börtönöztek be, majd amnesz­tiát kapott, 1990-ben a keresztény közösség egy részének szavazataival és a vallástalan baloldal jelentős támogatásá­val jutott be az ammani parlamentbe? Tudjuk-e vajon, hogy a kis felső-egyiptomi kopt Burtubat falu majdnem teljes egé­szében egy iszlám fundamentalista jelöltre szavazott a leg­utóbbi helyhatósági választásokon?

Ki hallott arról, hogy az egyiptomi keresztények rend­szeresen részt vesznek a (fundamentalista) El Saab újság által szervezett vitákon, és rajta vannak a (fundamentalista) Munkapárt választási listáin? Ki tudja azt, hogy Kairóban a Gamat Iszlamíjja és az El Dzsihád¹ szimpatizánsai néhány muzulmán testvér vigyázó szeme előtt és a nem vallásos baloldal képviselőinek jelenlétében vitatkoznak Khodr atyával – aki libanoni püspök – a keresztény arab nacionalizmus tör­ténetéről?² Végül ki emlékszik arra, hogy az 1986-os válasz­tásokon a szudáni parlamentbe beválasztott első nő – csak­úgy, mint az egyiptomi orvosok szakszervezetének is egy hölgytagja – fundamentalista listáról jutott be?

Vagyis a nyugatiaknak a kettős torzulás miatti ellen­szenv-reflexre épülő leegyszerűsítő képük van az iszlám előretörésről.

Ez, mindent összevetve, abból az érthető tartózkodásból következik, amelyet a beszédmód vált ki, s aminek a haté­konysága azon alapul, hogy a nyugatiakat újra… külföldivé akarja tenni. A régi gyarmati periféria kultúrája meg akarja találni a politikai univerzalitás felé vezető utat, anélkül hogy átvenné a nyugati terminológia teljes készletét: ebből követ­kezik a reiszlamizáció szüksége, és ez az, ami zavaró.

A fundamentalisták politikai retorikája a helyi történelem példáiból meríti erejét. „Bármi is legyen mondandóm tárgya, húzza alá Mohamed Amara egykor baloldali aktivistaként be­börtönzött egyiptomi történész, ha a 'Marx azt mondta, hogy'-formulával kezdem beszédemet, csak a társadalom keve­sebb, mint egy százalékával kommunikálok. Ha úgy vezetem be, hogy 'mint Omar Ibn El Khattab³ is megmondta', közöl­nivalóm gyorsan célba ér."

A második akadály, ami elhomályosítja a nyugatiak felfo­gását, a védekezésbe szorított arab rendszerek propagandá­jának eredménye. De amíg arab földön az ellenzéki iszlám ördögének módszeres falrafestését, és azt, hogy bűnösnek kiáltják ki minden megmozdulásukat, részben enyhíti az a kép, amit a fundamentalista aktivisták önmagukról alakítanak ki a mecsetekben, az egyesületekben ós a szakszervezeti mozgalomban, Nyugaton a kétségbeesett helyzetben lévő re­zsimek szólamainak ismételgetése lassan az elemzés helyé­be lép.

A fundamentalisták sikerei miatt marginalizálódott arab bal­oldali pártok csak ritkán mernek eltérni ettől a retorikától. Mégis egyre több jelentős kivétel van. „Még ha nem értek is egyet a fundamentalistákkal, meg kell állapítanunk, ismeri el Hosszam Aisza, nasszeri irányzatú egyiptomi közgazdász, hogy ma ők ennek az országnak az első számú politikai párt­ja", és hogy „válaszolnak az Egyiptomban felvetődő három nagy történelmi problémára: nemzeti függetlenség, társa­dalmi igazságosság és fejlődés".⁴ Nem sokkal ezelőtt az iro­dalmi Nobel-díjas Nagib Mahfúz, aki aligha vádolható funda­mentalista-szimpátiával, azt jelentette ki, hogy „az iszlám irányzat az egyetlen, amelynek alkalmazható elvei és ötletei vannak", és hogy a hatalmon levő Nemzeti Demokrata párt „elszakadt a tömegektől" és „semmiképpen sincs jelen az egyiptomi utcán".⁵

Igaz, hogy az iszlamista bázis egy részének radikalizációja sem járul hozzá ahhoz, hogy kiegyensúlyozottan lássuk a helyzetet. Az 1991. decemberi algériai választásokon elosz­latták a korlátozott aktivitású marginális csoportocskák míto­szát. Ez meggyőzte a kormánytényezőket, akik szerint a vá­lasztások során még nem lett volna lehetetlen kezelni iszlám ellenzékük kihívását. Többségük azóta különféle ürüggyel megelőző jellegű elnyomó kampányba kezdett, gyakran kín­zással egybekötve (Tunéziában és Egyiptomban, és egy ide­je Algériában). Ez az algériai szavazás győzteseinek fenn­tartott bánásmód, mint várható volt, leértékelte a demokrati­kus elveket és fellobbantotta az erőszak lángjait, mely kez­detben válasz volt az állami erőszakra. A vezető rétegek módszeres internálása Algírban vagy másutt, csak felerősíti az erőszakot. Általában, ha az ellenzék vezetőit rend­szeresen letartóztatják, sőt likvidálják, ez az állapotok vi­szonylagos enyhülésekor teret ad a spontaneitásnak, és az elkeseredett és a felelősségre fel nem készült egyének vá­ratlanul irányító helyre kerülhetnek.

Így az iszlám fundamentalista mozgalom egyik összetevő­jét alkotó radikalizált frakció előtérbe került, úgy, mintha a mozgalom egészét képviselné. Nem szükségszerűen azért bitorolják ezt a helyet, hogy bosszantsák az inkább a szava­zólapoktól, mint a szélsőségesek bombáitól félő rezsimeket. A legszélsőségesebb elemek médiumokban való megjelení­tése összezavarja a kártyákat, és azt hiteti el, hogy az „isz­lám kórus" minden egyes tagja, a bombák elhelyezőjétől „a parlamenti játék álszent hívéig" ugyanazoknak a titkos utasításoknak engedelmeskedik.

Ez a leegyszerűsítő látásmód összemossa az iszlám moz­galom sokszínűségét. Mégis a belső dinamizmusok, melyek átjárják ezt az áramlatot, megadják a kijutás lehetőségét ab­ból a zsákutcából, ahova az arab világ modernizációba tartó átmenete jutott. Ahhoz, hogy ezt megértsük, először is fel kell idéznünk, hogy az iszlám-hívők és a világiak között zajló politikai vita sokkal kevésbé vezethető vissza ideo­lógiai okokra, mint hinnénk. Még prózaiabban fogalmazva, arról a hatalmi harcról van szó, amely a hatalomban meg­maradni akarók, és az őket elzavarni akarók közt zajlik.

Ebben az összeütközésben mindkét fél igyekszik kisajátí­tani az iszlám tématárat. Ebben a versenyben a helyükön ülő rezsimek, melyek elhasználódtak a hosszú hatalomgya­korlásban és a függetlenség kivívása után végrehajtott sze­kularizációs politikában, több hossz hátránnyal állnak. Ma csak az ellenzéki fundamentalizmusról tűnik úgy, hogy el­nyerhetné a szavazatok többségét. Az a vak visszautasítás, mellyel nem ismerik el a fundamentalisták politikai színtéren elfoglalt helyét, párhuzamba állítható azzal az igyekezettel, ahogy a hatalmon levők a társadalom azon része felé for­dulnak, melyről azt feltételezik, hogy az iszlámisták „ellensé­ges énje" szerepét töltik be: nők, berberek, szúfik, hadsereg stb. Szélesebb értelemben a civil társadalom egésze moz­gósítana egy „harmadik erőt", ami meglazíthatná a fundamen­talisták és a katonák között a satut. De ennek a megközelí­tésnek kevés a valóságalapja, mert pontosan az iszlám „moz­gósítás" szerzői készítették vagy hódították meg azt a sűrű társadalmi szövetet (ennek pl. nők is részesei), mely az állam hatókörén kívül jött létre.

1992. november végén, néhány héttel a földrengés után, akkor, amikor az egyiptomi kormány bebizonyította hanyag­ságát a segélyek megszervezésében, rendeletileg betiltotta a humanitárius célú adománygyűjtő egyleteket. 1993. február 17-e óta a szakszervezeti választások érvényessége, ahol hagyományosan gyengébb a részvétel, mint a parlamenti vagy elnökválasztásokon, az első fordulóban 55%-hoz, a má­sodik 30%-hoz van kötve; ennek hiányában a szervezeteket bírósági felügyelet alá helyezik. Ez a két példa jól megvilá­gítja az egyesületekben meglévő iszlám befolyást.

Másfajta hibába esnénk, ha az iszlám irányzatot teljesen homogénnek, meghatározott programú, akcióstratégiájú és társadalmi bázisú, kimunkált és érinthetetlen politikai prog­ramnak fognánk fel. Ez a mozgalom nem egy olyan politikai ideológia kifejlődéséből vagy újjászületéséből ered, amelynek körvonalai ugyanolyan érinthetetlenek és időtlenek, mint a Koráné. Itt az őshonos, gyarmatosítás előtti (vagy ennek te­kintett) kultúra szimbólumvilágához való visszatérésről van szó, ami így vagy úgy érinti az arab politikai paletta majdnem egészét. Mindez a politikai viselkedés széles skáláját adja.

Ezek szerint az iszlám mozgalom belső dinamikáját és azo­kat az erőviszonyokat kell tanulmányozni, amelyek összeko­vácsolják azt, figyelembe véve megnyilatkozásaik különböző voltát és tizenöt éves lassú kialakulásukat, különös tekintettel a pluralizmus követelményeivel (ha nem is a nyugati demok­rácia egész terminológiájával) való kiengesztelődésükre.

„Készek vagyunk bármilyen, akár kommunista, legálisan megválasztott többséget elismerni" – ezt ismételgeti tíz éve Rasid Gausi, a tunéziai újjászületési (Ennahda) párt vezetője, aki elsőnek fogadta el mozgalmának a demokratikus elvek­hez való csatlakozását.⁶

„Politikai síkon sok szempontból egyetértünk Omar Abder-rahmannal,⁷ – fejti ki Rifát Szajjed Ahmed, az egyiptomi mun­kapárt tisztségviselője, a Minbar El Shark című folyóirat fő­szerkesztője -, elítéljük a Gamat Iszlamijja tagjait ért ezernyi letartóztatást és kínzást. Rámutatunk országunk politikai éle­tének megfojtására, vagy a nyugati hozzáállás méltánytalan­ságára, ahogy az algériai választásokat kezelték… De amíg Omar Abderrahman egyedül Ibn Taimiattól (14. sz.-i iszlám teológus) meríti gondolatait, addig mi őrá is alapozzuk mon­dandónkat, de újabb követőire is. Ki akarunk engesztelődni a történelemmel, ő pedig inkább az attól való elvonatkozta­tásra hajlamos. A sárijáról (iszlám törvény) vallott álláspon­tunk is különbözik: mi globális elgondolásként értelmezzük, amelyet fokozatosan kell megvalósítanunk, ő meg valószínű­leg csak egy globálisan alkalmazandó büntetőszankció-kata­lógust lát benne."

A vallás betű szerinti értelmezésétől és a dogmatizmustól való elszakadás bizonyára részben az egyén szociológiai hátterétől, tanulmányaitól és a modern társadalomba való be­illeszkedési fokától függ. Meghatározó továbbá az egyes tár­sadalmak identitás-igénye és történelme. Tudjuk, hogy a leg­élesebb traumákat mindannak a módszeres elvetése követi, ami a nyugati jelképrendszerből következik. Másrészt egy, a történelemhez való ambivalensebb viszony egyre inkább beilleszti az iszlám lendületét a modernitás értékei kulturális újraelsajátításának logikájába.

Az Észak országaiban gyakran kellemetlen hallani a fun­damentalista követeléseket, mert ezek kétségbe vonják a nyugat kényelmes „legitim" politikagyártó monopóliumát. De a realizmust szem előtt tartva, sürgős lenne különbséget ten­ni a nyugati társadalmak értékei között, amelyeket védünk – bárcsak mindenhol azonos hevességgel tennénk ezt -, és a kifejtéséhez való terminológia között, ami bizonyos történelmi körülmények között tett szolgálatot. A másik kultúra képvise­lői is igyekeznek ezt részben utánozni. Ekképpen az lenne kívánatos, hogy szétválasszuk a helyi kultúra feltámadásának (reiszlamizáció) elemzését a demokratikus viselkedésmód lassú térnyerésének analízisétől, vagy legalább vessünk vé­get annak a felfogásnak, miszerint a reiszlamizáció és a demokratizálódás teljesen ellentétes jelenségek volná­nak.

Jegyzetek

1 A Gamát Iszlamijja és az El Dzsihád az egyiptomi fundamenta­lista áramlat „szélsőségesnek" nevezett alkotóelemei. A Gamát-ot, amely a 70-es évek elején tűnt föl az egyetemeken, egykor Anvar Szádat elnök bátorította a nasszeriánus és marxista ellenzék elleni harcra, mielőtt nyílt konfliktusba kerültek volna egymással a Camp David-i egyezmény 1978-as aláírásával. A Gamáttól eltérően titkos működési formájú El Dzsihád egyik híve a felelős Szádat 1981-es meggyilkolásáért.

2 A kairói Minbar El Shark c. folyóirat szerkesztőségében 1993. februárjában tartott konferencia.

3 Abu Bakr után a második „jól uralkodó" kalifa. (634-644)

4 AI Ahram Weekly, 1993. ápr. 1-7.

5 Beszélgetés Akir Szadá-val, idézi az El Szab, 1992. dec. 12.

6 Lásd különösen az Iszlám Irányultságú Mozgalom (ma: Ennahda) programját, 1981. június.

7 Gyakran őt tekintik az egyiptomi fundamentalista mozgalom leg­radikálisabb gondolkodójának. Omar Abderrahman az El Dzsihád-szervezet muftija volt, felelős Szadat meggyilkolásáért. New York-i száműzetésben él 1990 óta, és mind az El Dzsihád, mind pedig a Gamát Islamijja elismeri vezetőjének. Neve a New-York-i World Tra­de Center elleni 1993. február 26-i merénylet kapcsán merült föl.

Rövid jelentés a menedékjog korlátozása óta kialakult helyzetről, a kitoloncolás körülményeiről.

Amióta Németországban megváltoztatták az alkotmányt és korlátoz­ták a menedékjogot, megjelentek a speciális kitoloncolási börtönök is. Minden tartományban, beleértve Hessen és Niedersachsen vö­rös-zöld tartományokat is, felépültek vagy tervezés alatt állnak ezek az új intézmények. A foglyok, sokszor családjaiktól elválasztva, az elé a perspektíva elé néznek, hogy visszakerülnek kálváriájuk kiin­dulópontjához. Legjobb esetben is a teljes gazdasági ellehetetlenü­lés vár rájuk, rosszabb esetben azonban börtön, kínzás, sőt halál­büntetés.

A német kitoloncolási börtönökben nemcsak éhségsztrájk, ön­csonkítás, menekülési próbálkozások vannak napirenden, hanem öngyilkossági kísérletek és végrehajtott öngyilkosságok is. Hivatalos adat minderről persze igen ritkán szivárog ki.

A mindennapi lét ezekben az intézetekben szinte elviselhetetlen. Az egyik börtönben például négy embert helyeztek el egy 15 négy­zetméteres cellában, látogatás havonta egyszer lehetséges egy órá­ra, az is külön engedéllyel; telefon, orvos, tolmács stb. nincs. A felsőbb rendőrségi szervezeteknek problémát jelent, hogy egyáltalán őrszemélyzetet találjanak. Szemet hunynak viszont azok fölött az incidensek fölött, amelyeket az idegengyűlölettől áthatott önkéntes őrök sokasága követ el.

Idézet néhány fogoly kicsempészett leveléből egy tiltakozási akció után: „Ilyen verést Németországban még sohasem láttunk, és nem tudjuk, hogy most mit tegyünk. Ha valamit követelünk, akkor meg­vernek. És ez tény."

[Összefoglalás a Konkret c. folyóirat 1993. decemberi számából.]