Új Exodus címmel jelent meg 1993-ban a tanulmánykötet Ta­más Pál és Inotai András szerkesztésében. Az alcím: A nem­zetközi munkaerőáramlás új irányai. A kötet 12 tanulmányt tartalmaz, amelyek az MTA Világgazdasági Kutató Intézeté­nek és a Társadalmi Konfliktusok Kutató Központjának vizs­gálódásai alapján készültek. Hiányt pótol a kötet, hiszen a szerzők nemcsak történelmi áttekintést adnak, hanem megha­tározzák a trendeket, a lehetséges válságos területeket, góco­kat és javaslatokat is adnak a kérdések kezelésére, megoldá­sára. Rendkívül érdekes maga a téma is, hiszen századunk végének egyik legfontosabb problémája a várható demográfiai robbanás Afrika és Ázsia gazdaságilag elmaradott országai­ban, és a várható tömeges méretű kivándorlás, munkahely vagy jobb életkörülmények keresése. Mivel az elsődleges cél­országok a nyugat-európai centrum országai, melyek már most igyekeznek korlátozni, esetleg teljesen visszaszorítani a bevándorlást, komoly feszültségek léphetnek fel a bevándor­lók tömegei és az azokat visszaszorítani igyekvő államok kö­zött. A befogadó országok közvéleményét pedig már így is sokkolja a beáramló olcsóbb munkaerő, egzisztenciális félel­meket keltve és felidézve a még nagyobb munkanélküliség rémét.

A kötet szerkesztői előszava a kelet-európai migráció trend­jeinek, adatainak feldolgozatlanságára utal. Elsőként globális kérdésekkel, illetve elméleti megközelítésekkel foglalkozik Lé­vai Imre majd Kiss Judit tanulmánya. Lévai a különböző mig­rációs elméleteket ismerteti és bírálja, illetve fogalmakat vezet be és határol körül. Mindezt nagy elméleti tudással és rendszerezőkészséggel teszi. A kelet-európai migrációs folyamato­kat beilleszti a munkaerőpiac világrendszerbeli átalakulásába, abba az általános periferizálódásba, melynek hullámai már a 80-as évek végén elérték az államszocializmus országait. Kiss Judit az egész világra kiterjedő vándorlást vizsgálja, majd meghatározza a nemzetközi migráció főbb típusait, trendjeit és a regionális trendeket. Befogadó és kibocsátó országok szempontjából egyaránt feltérképezi a lehetséges migrációs út­vonalakat, majd rátér a kelet-európai régió migrációs kérdé­seinek felvázolására. Szól a kelet-európai vándorlás múltbeli irányairól és jelenkori fényeiről, illetve részletesen elemzi a ki- és bevándorlás várható alakulását (népességi és munkaerő növekedési tendenciák, a gazdasági helyzet alakulásának hatása, az egyes szektorok, szakmák várható migrációs alaku­lása). Végezetül minden egyes kelet-európai ország várható migrációs tendenciáiról ír.

Kiss Judit a vázolt folyamatokat magából a világrendszer működési szerkezetéből vezeti le, olyan „strukturalista" meg­közelítést reprezentál, amely napjainkban igazán hiányzik a magyar szellemi életből.

A következő egységben Tamás Pál, Fóti Klára, Farkas Péter, Körösi István, Szabó János tanulmányai dolgoznak fel egy-egy szeletet az európai vándorlási folyamatokból. Tamás Pál a „brain drain" kelet-európai jelenségeit vizsgálva, a történeti áttekintés után – melynek kezdetei i. sz. 150-ig nyúlnak vissza – a hatásmechanizmusok elemzésével, illetve annak a kérdés­nek a boncolgatásával folytatja írását, vajon a szívó vagy a nyomó hatások felelősek-e a régióból történő magasan képzett munkaerő kivándorlásáért. Végezetül felvázolja a kivándorló értelmiség lehetséges sorsát, illetve a legnagyobb veszélyfor­rást: a doktorandusok elvándorlását. Fóti Klára munkája az 50-es évek végétől a 80-as évek második feléig vizsgálja a be­vándorlást az Európai Közösség tagországaiba. Feltárja a kez­deti munkaerőszívó hatás okait, az összefüggéseket a migráció és az európai befogadó országok gazdaságában zajló folyama­tok között, valamint a munkaerőpiacot alakító tényezőket. Be­mutatja az EK tagjainak kísérletét a bevándorlás visszaszorí­tására, szabályozására és szól a kelet-európai változások ha­tására a 80-as évek végén meginduló emigrálási hullámról. A schengeni egyezmény (a végrehajtás megkezdésének határi­deje 1993) közös migrációs politikát fogalmaz meg, de ez bi­zonyos elvi, humanitárius szempontokból vitatható – új meg­oldások keresése tehát még mindig szükséges. Farkas Péter a Maghreb országokból való kivándorlás vizsgálatakor a folya­mat mindkét végpontját figyelembe veszi – a kivándorlás gaz­dasági következményeit a Maghreb országokban, illetve a maghrebiek helyzetét a legnagyobb befogadó országban, Franciaországban (szerepüket, társadalmi és szociális helyze­tüket). Körösi István a németországi migráció elemzésekor ugyan megemlíti a külföldiek bevándorlását, de főképpen a volt NDK és NSZK közötti (valójában belső) migrációval fog­lalkozik. Ez a folyamat az egyesítéssel nem szakadt meg, ha­nem felerősödött, és nagy terheket ró az immár egységes Né­metország vezetésére. Körösi nem vizsgálta azokat a jelensé­geket, amelyek a rasszizmus szélsőségeit idézték fel az utóbbi időkben a német hivatalos migrációs politikában. De magából a kötetből is hiányzik annak a problémának világos leírása, amely a bevándoroltak általános osztályrésze az ún. befogadó országokban. Érdemes lett volna a szerkesztőknek legalább hangsúlyozni, hogy az idegengyűlölet, amely a migrációs fo­lyamatok részeként magasra csapott, az ún. centrum-orszá­gokban keletkezett, s onnan terjed át kelet felé. Az idegengyű­lölet eme formája persze „kedvező" történelmi talajra talál mindenütt a „rendszerváltó" Kelet-Európában. Szabó János a két volt nagy katonai blokk országának védelmi szektorbeli változásairól szól, ami rendkívül fontos probléma, hiszen a volt Szovjetunió utódállamaiban feleslegessé váló katonatö­megek a potenciális elvándorlók egyik legnagyobb csoportját alkotják. Ez a tanulmány átvezet hazánk a migrációs problé­máit tárgyaló blokk felé.

Kőszegvári Tibor bemutatja az országot elárasztó menekül­tinvázió lehetséges okait minden hazánkat környező ország­ban, illetve a kérdés nemzetbiztonsági aspektusait. Zsilipország vagyunk: a tényen nem tudunk változtatni, de ellenőrzés alatt kell tartanunk a menekültáradatot – ezt a jelenlegi hely­zetben a szerző nem látja biztosítottnak, szervezetlenség mu­tatkozik a menekültügy koordinálásában, melyet ráadásul há­rom minisztérium végez egyszerre. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a mostani kormányhatalom a rasszista menekültügyi po­litika német válfaját tekinti modelljének.) Závecz Tibor a ro­mániai menekültekkel kapcsolatos előítéletek mérésének összehasonlító eredményeit közli az 1989-es, 1990-es, és 1992-es évekből. Megítélése szerint a látens előítéletek növekedésé­vel kell számolnunk a közeljövőben. Böhm Antal egy nemzet­közi vizsgálat eredményeibe illeszkedve standard kérdőívek­kel, 30-30 város 15-15 vezetőjét véve mintának, azt vizsgálja, létezik-e Magyarországon xenophóbia a helyi vezetők érték­rendjében. A konkrét válaszokat a nemzetközi vizsgálatból ki­emelt svéd válaszokkal hasonlítja össze. (így egy jól működő demokrácia eredményeit veti össze a hazaiakkal.) A felmérés­ből kiderül, hogy nálunk általában elfogadják a külföldiekkel való kapcsolatokat, de sok az elutasító válasz (különösen a svéd eredményekkel összehasonlítva), kevésbé vagyunk toleránsak és általában a másságot viseljük el nehezen. Igen erő­sek az ellenérzések a cigánysággal szemben, és számunkra a kisebbségi jogokba nem tartozik bele a kisebbség nyelvének hivatalos elismerése. A „mely népeket szeret", illetve a „mely országokat nem szeret" kérdésre a hagyományos szimpátia (német, osztrák, lengyel), illetve ellenszenv (Románia) mellett megjelentek az elutasító képben az arab országok, szimpati­kusnak pedig európai országokat jelöltek meg a válaszadók (hol van az USA?). Természetesen az ellenszenv nem népekre, hanem országokra vonatkozik (a kérdőív is szándékosan or­szágra kérdezett rá), és ebben benne van az illető ország gaz­dasági, társadalmi berendezkedése, magyarsághoz való viszo­nya stb. is. Egészében véve megállapítható, hogy a válaszok mögött nem xenophobia, hanem inkább józan pragmatizmus és némi félelem húzódik meg. L. Rédei Mária a nemzetközi népességmozgás 40 évéről ír Magyarországon, elemzi az 56-os, az 56 és 88 közötti korszak nagy népességmozgásait, illetve a 88 utáni új migrációs tendenciákat és azok várható demográfiai és regionális hatásait. A kötet záró tanulmányában Kárpáti Zol­tán regionális szempontú értékelésével Kecskemét és Szeged társadalmának várható migrációs viselkedésére világít rá.

A kötet tanulmányai táblákkal, statisztikai grafikonokkal se­gítik az olvasót és támasztják alá az állításokat, következteté­seket. A különböző diszciplínákhoz kapcsolódó, sokféle néző­pontú írások jól érzékeltetik a probléma súlyát és jelenlegi helyzetét.

I

A kapitalizmus globális expanziója által kiváltott polari­zálódás képezi egy nemzetközi baloldali gyakorlat leg­főbb akadályát mind Európában, mind másutt. A kapita­lizmus mint világrendszer nem redukálható a tőkés termelési módra. Ez utóbbi ugyanis egy három dimenzióban integrált piacot (áru-, tőke-, és munkaerőpiacot) előfeltételez, amely meghatározza működésének bázisát. Ez az integráció azon­ban, amely a centrum polgári nemzetállamainak történelme során valóban megvalósult, soha nem terjedt ki a világkapi­talizmus egészére. A világkapitalizmus a maga expanziójá­ban kizárólag kétdimenziós: lépésről lépésre integrálja a ter­mékcserét és a tőkeáramlást, de ez a folyamat nem terjed ki a munkaerőre; annak piaca zárt marad. Már egyedül ez a tény elkerülhetetlenné teszi a polarizálódást.

A szocialista kapitalizmusbírálat lényegében a munka tőke általi kizsákmányolásának kritikájaként jött létre. Ez az alap­vető eredmény vitán felül áll. Ám eközben a szocialista kritika – a történelmi marxizmussal együtt – viszonylag fejletlen ma­radt a kapitalizmus másik dimenzióját illetően, vagyis világ­rendszerként való kibontakozásának kérdésében.

Marx szerint a tőkefelhalmozás két, egymást kiegészítő ha­tással jár: egyrészt az „aktív sereg" (a szervezett ipari mun­kásosztály) társadalmi erejének növekedésével, másrészt a passzív tartaléksereg (munkanélküliek, peremcsoportok, a termelés alacsony termelékenységű, prekapitalista jellegű te­rületein dolgozók stb.) pauperizálódásával. De mivel a törté­nelmi marxizmus nem látta a világméretű polarizálódás je­lentőségét (globális polarizálódáson értve az „aktív sereg", illetve a passzív tartaléksereg lokalizálódását politikailag el­különült földrajzi területeken: a centrumban és a periférián), azt feltételezte, hogy az ugyanazon proletarizált egyének szakadatlan mozgása a két tábor között biztosítani fogja az antikapitalista front egységét, és így e front globális akciójá­nak gyors sikerét. Marx túlbecsülte a burzsoázia történelmi szerepét. Mivel több bátorságot tulajdonított neki, mint ame­lyet az később ténylegesen felmutatott, azt képzelte, hogy ez az osztály majd valóban le meri bontani a határokat, ezzel az egész földön egységes feltételeket teremtve egy világmé­retű osztályharc számára. Csakhogy a polgárság ezt a tör­ténelmi szerepet éppen a szükséges bátorság hiányában ha­marabb feladta, és megelégedett azzal, hogy saját fejlődését hozzáigazítsa a globális polarizálódáshoz, amely saját rend­szerének logikáján belül legyőzhetetlen. A polarizálódás ma­gyarázza meg, hogy az említett egység helyett éppen ellen­kezőleg, két egymással ellentétes stratégia alakult ki: a cent­rumországok munkásosztályainak szociáldemokrata stratégi­ája, illetve – a periféria népeinek (vagyis a világméretű passzív seregnek) esetében – a leninista (később maoista) forradalom.

Miután a globális polarizálódás hatásait alábecsülték, a tör­ténelmi szocializmus által nemcsak Európában, hanem világ­szerte ajánlott proletár internacionalizmus semmilyen komoly hatást nem gyakorolt a valóságra. Ez a munkásosztályokat és a néptömegeket arra késztette, hogy akcióikban átvegyék a helyi burzsoázia stratégiáit. Európa országaiban ez az im­perialista álláspontra való áttérést jelenti.

Ráadásul a szocialista mozgalom – miközben alábecsülte a polarizálódást – ragaszkodott a szocializmusba való átme­net kétszeresen hibás felfogásához: (a) Európában egy lép­csőzetes koncepcióhoz, amely, az imént említett hatással kombinálva, végső soron a kapitalizmus egyfajta szociálisan haladó igazgatásához vezetett; (b) a periféria országaiban a „szocializmus felépítésének" koncepciójához, amely zsákut­cába jutott, és amelynek kudarca (erre még visszatérünk) Eu­rópában és világszerte tragikus következményekkel járt a baloldalra nézve.

II

A kapitalizmus háború utáni fellendülése (1945-1990) az európai baloldal többségi áramlatai számára egy olyan expanziós mezőt nyitott, amely megerősítette őket szoci­áldemokrata stratégiájukban. A második világháború utáni ciklus a tőkés konjunktúra hosszú szakaszát hozta létre, amely három, részben egymásnak ellentmondó, de másfelől egymást kiegészítő pilléren nyugodott, (a) Elsőként a fordi modellen alapuló tőkefelhalmozás nemzeti keynesiánus poli­tikák általi szociáldemokrata szabályozásán. Ezek a gazda­ságpolitikák ugyan nyitottak voltak, ám a tőke expanziója, illetve a munka és tőke történelmi kompromisszuma közötti összhangot – amelyet a hidegháború hadikiadásai szilárdí­tottak meg – a nemzetállam keretei között biztosították, (b) A második pillér a modernizáció és az iparosítás előrehala­dása a periféria újra függetlenné váló országaiban, aminek alapjául, ahogyan korábban neveztem, az ún. „Bandungi kí­sérlet" (1955-1975) szolgált: az ellenőrzött interdependenciában való utolérés egy nemzeti-polgári programja, (c) A har­madik tartópillér a „szovjetizmus" vállalkozásának folytatása. Ennek lényege az utolérés, méghozzá egy olyan felhalmo­zási modell alapján, amely hasonlított a történelmi kapitaliz­muséra, mindemellett azonban tökéletesen független volt a világrendszer kényszereitől. A rendszert a nemzetállam vagy többnemzetiségű állam szintjén az állami tulajdonon, vala­mint a gazdasági és politikai hatalom központosításán ke­resztül irányították. A hatalom a keletkező új burzsoázia, va­lamint a kommunista pártok nómenklatúrája kezében össz­pontosult.

A katonai blokkok létrejötte tette tökéletessé a modell ar­chitektúráját. Ez képezte a „tetőt" a három tartóoszlopán nyugvó épület fölött, és óvta azt az időjárás viszontagsága­itól. Ez a hárompólusú rendszer biztosította az alapját a má­sodik világháború utáni világ mindhárom regionális kompo­nensére kiterjedő, általánosan erőteljes gazdasági növeke­désnek. A katonai blokkok kialakulása így a centripetális erő­ket támogatta, amennyiben a társadalmi cselekvők viselke­désének összhangját még konfliktusaikban is garantálta, és kijelölte ezen konfliktusok határait.

A fenti kísérletek kibontakozása és sikerei ideológiai illúzi­óknak adtak tápot, melyek erős hatást gyakoroltak a minden­kori közvéleményre. Nyugaton azt hitték, hogy a szakadatlan növekedés immáron végérvényes vívmány. A harmadik világ­ban azt gondolták, hogy a nemzeti építés programja végül megoldja az alulfejlettség problémáit. Keleten a „szocializ­musban" hittek.

Az Egyesült Államok kihasználta a második világháború­ban az ölébe hullott lehetőséget a 30-as évek nagy válságá­ból való kilábalásra, termelési rendszerének modernizálásá­ra a 20-as években indult fordi modell általánossá tételével, és egy minden területre kiterjedő vezető pozíció megszerzé­sére. Mindez 1945 augusztusában, az atomfegyver-monopóliumnak Hirosima és Nagaszaki bombázásában való kihasz­nálásával nyerte el sötét szimbólumát. Eközben Európa és Japán elmaradottsága (melyet a fordi modell csekély mértékű elterjedtsége jelez), amely már az első világháború után meg­mutatkozott, és amelyet az 1919-es forradalmak győztesei és vesztesei között zajló felőrlő küzdelem, valamint a Nagy Válság csak fokozott, a masszív háborús pusztítás következ­tében drámai külsőt öltött. Európa és Japán társadalmi struk­túrája azonban olyan szilárd maradt, hogy az 1919-es ese­mények (a forradalmi radikalizálódás) nem ismétlődtek meg. Sokkal inkább egy amerikai-fordi modellre alapozott gyorsí­tott fejlődés indult meg, Európában 1947/48-tól (a Marshall-tervvel), Japánban pedig 1951-től (a San Franciscó-i szerző­dést követően). Annak ellenére, hogy a munkásosztályok XIX. század vége óta tartó masszív közeledése imperialista burzsoáziáikhoz e kiegyezést ideológiailag előkészítette, 1919-ben a tőke és munka történelmi kompromisszumának (az új modell jövendő alapjának) még megvoltak a maga de­fektjei. 1945-ben viszont már minden feltétel adott volt gyors megvalósulásához. Ez a gyors „modernizáció amerikai mód­ra" az USA feltétel nélkül elismert egyeduralmának keretében zajlott (1949, NATO-alapítás).

Az új modell egész egyszerűen azt tűzte ki célul, hogy a reáljövedelem növekedését a termelékenységhez kapcsolják. Ez a modell kiegyenlítette a korábban (hétéves átlagban je­lentkező) igen markáns ciklusokat – amennyiben bevezette a beruházástervezés elemeit -, nem küzdötte le azonban a rendszerben rejlő tendenciát a túltermelésre. Itt térünk vissza az amerikai hadikiadások döntő jelentőségére a háború utáni prosperitás szempontjából. A kapitalizmus 1940-től mindmá­ig, tehát egy fél évszázadon keresztül nem volt képes más­hogy orvosolni a stagnálásra való hajlamát, mint a hadikia­dások felduzzasztásával (amelyek közvetve vagy közvetlenül az amerikai GDP egyharmadát emésztik föl, egy akkora há­nyadot, amelyet a Szovjetunió később, a Brezsnyev-korszakban tudott csak „felmutatni", és amely aztán a szovjet gaz­daság kifulladásához vezetett). A háború utáni modellnek fontosabb tényezője volt a hadikiadások felduzzasztása, mint a tőke és a munka közötti társadalmi szerződés. Ezért aztán erősen kétlem, hogy a rendszer képes volna átállni ezen ki­adások drasztikus csökkentésére; ez az USA-t egy giganti­kus méretű válságba döntené.

Mindezeken túl az egyre inkább tömegessé váló munkafo­lyamatnak és a tömegtermelés térhódításának is döntő tár­sadalmi és ideológiai kihatásai voltak. A társadalmi kiegyezés magában foglalta a munkásosztály alapvető beállítottságának megváltozását. A munkásosztály lemondott szocialista terveiről, és ehelyett a tömegfogyasztás új ideológiájának követője lett. Nem volt többé, ahogyan Marx várta, a társa­dalom felszabadítója a gazdasági elidegenedés alól. A polgári ideológia most először lett a társadalmat valóban totálisan uraló ideológiává. Alapja a politikának és a gazdaságnak egyfajta elválasztása, mely szerint a politika a polgári de­mokrácia hatáskörébe tartozna, a gazdaságot pedig a ma­gántulajdon, a konkurencia és a „piac törvényeinek" bázisán működő (antidemokratikus) menedzsmentre kellene bízni. Az új modell bevégezte a demokrácia erózióját. A kettős kon­szenzus, amelyen nyugodott (a politikai demokrácia és a pi­aci törvények vonatkozásában), csökkentette a régi bal-jobb ellentét horderejét, amely a konzervatív és a mozgalmi gon­dolkodás, illetve a birtokos osztályok és a néptömegek szem­benállásában gyökerezett. A modell lehetőségeket nyitott egyúttal a középosztályok számára, és biztosította vezető szerepüket a társadalom ideológiai „megdolgozásában". E fo­lyamat alapját a fogyasztási mintákat és a társadalmi törek­véseket alakító „átlagos mintapolgár" képe jelentette.

Ez a modell szigorúan nemzeti maradt. Mivel nemzeti ter­melési rendszerekre épült, amelyek a világpiac jelentőségére utaló interdependencia ellenére még messzemenőleg függet­lenek voltak egymástól, csak addig működött, amíg a nem­zetállam ténylegesen rendelkezett nemcsak a nemzetgazda­ság irányításához, de az ország külgazdasági kapcsolatainak ellenőrzéséhez szükséges eszközök felett is.

III

Az európai baloldal többségi áramlatai ezért a háború utáni fellendülés során mindvégig a tőke domináns cso­portjai által követett imperialista és szovjetellenes stra­tégiák foglyai maradtak. 1945 óta az USA kidolgozta gaz­dasági, politikai és katonai világuralmának egy, az egész vi­lágot átfogó programját. Mint az egyetlen hatalom, katonai vezetési rendszerét világméretekben szervezte meg. A Szov­jetuniónak sohasem voltak ilyen törekvései, csupán védeke­ző ellentervei, kiegészítve az országhatárokon áttolt csápok­kal. Az USA politikai (és gazdasági) stratégiája következés­képpen az egész hidegháborús időszakban arra irányult, hogy megakadályozza az esetleges blokk-képződést Európa és a Szovjetunió között. Európa sikeres újjáépítése, melynek következtében a régió ismét valódi konkurenciát jelentett a világpiacon, a 60-as és 70-es években bizonyos közeledést váltott ki Nyugat- és Kelet-Európa, ill. a Szovjetunió között. Közeledést, amely azt mutatta ugyan, hogy a Nyugat valójá­ban nem félt az ottani médiában hivatalosan veszélyként áb­rázolt „kommunista terjeszkedéstől", ám alighanem gyanakvó és állandóan óvatos maradt. Egyedül De Gaulle-ról tűnt úgy, hogy meg van győződve a továbblépés lehetőségéről. Annak idején aztán Gorbacsov nyúlt vissza a „közös európai ház­nak" e tervéhez. Ennek a szövetségnek az esetleges létre­jötte természetesen egy olyan, gazdag természeti erőforrá­sokra épülő ipari, pénzügyi és katonai együttes felbukkanását jelentette volna, amely az Egyesült Államok hegemóniájának további érvényesülését lehetetlenné teszi. Ez a rémálom gyö­törte egész Washingtont.

Az Öböl-háború melletti döntést Washington tudatosan azért hozta, hogy ezzel megakadályozza ezt az „európai blokkot": Európa gyengítésével (megszerezve az immár kizá­rólagos ellenőrzést a kőolaj fölött), a politikai Európa-konst­rukció törékenységének leleplezésével (kihasználva a nyilvá­nosságra kerülő véleménykülönbségeket), Moszkva semlege­sítésével, és az agyonhasznált „kommunista veszély" helyett az új mumus kijelölésével, ezúttal a „déli veszély" képében.

A világrendszer szintjén a centrumbeli szabályozás magá­ban foglalta a centrum és periféria közötti egyenlőtlen vi­szony újratermelését. A háború befejezésekor a periféria tár­sadalmai még messzemenőleg gyarmati uralom alatt álltak. Centrum és periféria polarizálódása 1800 után az iparosodott és nem iparosodott országok közti különbség formáját öltötte, ami a gyarmatosításra jellemző. Ázsia és Afrika népeinek lá­zadása, amelyet az új nacionalizmus jegyében zajló politikai és ideológiai újraformálódás félszázada készített elő, 1945-tel kezdődően tört ki, és a következő 15 évben kikényszerítette előbb az ázsiai, majd az afrikai nemzetek politikai független­ségének visszanyerését. Minden készen volt a bandungi ideológiához (1955), az új fejlődésközpontú gondolkodás e kifejeződéséhez: függetlenség, modernizáció, iparosodás. E mozgalom és a Szovjetunió között megjelentek egy stratégiai szövetség kezdeményei, ami a Szovjetuniót kiemelte izoláci­ójából. Mindez a világrendszernek egy két szuperhatalom konfliktusa által irányított bipolaritás látszatát kölcsönözte. De ez valóban csak látszat volt. A fegyverkezési verseny, melyet Washington kényszerített rá, egyre inkább kimerítette a Szov­jetuniót. A világszíntéren való szovjet fellépés azon stratégiai célkitűzése, hogy szétrobbantsa az atlanti szövetséget, nem irányult sem „Európa meghódítására", sem a „szocializmus" exportjára, hanem csupán az amerikai világuralom megszüntetésére, és egy többközpontú világban való békés egymás mellett éléssel való felváltására. Ez a stratégia végül zátony­ra futott.

A kapitalista Nyugat – beleértve a baloldal többségi erőit – ezalatt és még ezután is mindvégig határozottan az Egyesült Államok mögött állt. Az amerikai politikai elit tökélete­sen megértette, hogy az Észak-Dél konfliktusban Európa és Japán egyértelműen a fő szövetségesek. Az az ameri­kai stratégiai választás, amely a divatos publicisztikával el­lentétben, „a vállalkozói szabadságot elősegítő politikai klí­ma" megőrzésére és erősítésére helyezte a hangsúlyt az egész harmadik világban, mutatja annak a világos tudatát, hogy a harmadik világ semmi esetre sem jelentőség nélküli. Általa sikerült az Egyesült Államoknak viszonylagos gazda­sági hanyatlását ideiglenesen ellensúlyoznia – és ez még hosszabb ideig eltarthat, mint ahogy azt Európában sokan hinni szeretnék. Ebből a szempontból több mint tanulságos akár csak felszínesen is tanulmányozni az Európai Közös­ségnek és (akár bal-, akár jobboldali) kormányainak Afrikával, illetve az arab világgal szembeni politikáját. Kitűnik ugyanis, hogy Európa az ottani baloldallal egyetemben valójában nem vált meg imperialista koncepcióitól.

A szubszaharai Afrikában a közös piaci társulás hozzájárult ahhoz, hogy a régió megrekedjen egy mezőgazdaságra és bányászatra való „specializcáióban", mely ugyan megfelel a centrum és a periféria közötti polarizáció egykori (az ipari forradalomtól a második világháborúig tartó) módjának, de már eltér a polarizáció új, a periféria iparosodásán alapuló típusától. Ezért a loméi egyezményeket is jelentős felelősség terheli a kontinens egy nagy részének visszafejlődéséért (a „negyedik világba" való lecsúszásáért).

Ugyanúgy jelentőségteljesnek találom azt, hogy az Európai Közösség tagállamaiban sem a jobb-, sem a baloldal domi­náns politikai és ideológiai erői nem tarthatnak kívánatosnak egy arab egységet. Európa nem vetkőzte le hagyományosan imperialista beállítottságát. Ez a beállítottság a „mást", külö­nösképpen pedig a más kultúrájút, ellenségnek tekinti, ame­lyet megosztással kell gyengíteni. Ezen az alapon nyugszik a létező kapitalizmus világrendje. A Közel-Keleten ennek a vad világrendnek egy fél évszázada egy és csakis egy stratégiai célja van: annak fenntartása, amit szégyenlősen a kőolajhoz való hozzáférésnek szokás nevezni, magyarán tehát a nyugati hatalmak uralmáé e kincs fölött. A kőolajat eszerint csakis a Nyugat gazdasági expanziójának követelményei szerint kell kiaknázni (ez egyébként még nem zárja ki a konfliktust az OECD tagállamai között a kőolaj fölötti ellenőrzés gyakorlá­sáért, még ha az tompított formában jelentkezik is). E cél ér­dekében két, egymást kiegészítő eszközt alkalmaznak: (a) az arab világ további megosztását, valamint túlélési garanciákat az öbölmenti archaikus rezsimek (Szaúd-Arábia, Kuvait, az Emirátusok) számára, hogy ezzel megsemmisítsenek minden lehetőséget a kőolajkincsnek az arab népek javát szolgáló hasznosítására; (b) Izrael abszolút katonai fölényének bizto­sítását és segítséget nukleáris felfegyverzéséhez, annak ér­dekében, hogy az bármikor beavatkozhasson. Az Öböl-háború megmutatta, hogy Európa az arab világhoz fűződő kapcsola­tait illetően nem rendelkezett saját, az Egyesült Államoktól különböző elképzeléssel. Az állandó izraeli nyomás, mely az egész Nyugatot arra kényszeríti, hogy támogassa a zsidó ál­lamot a „Kelet barbárai" elleni küzdelemben, ezen körülmé­nyek között eredményes; és csak annyiban lehet eredményes, amennyiben Európa nem bír önálló szemlélettel a Délhez fű­ződő viszonyának, és ezen belül az arab Délnek az ügyében.

A fordista modellt a fejlett tőkés országokon belülről szem­lélve illethetjük ugyan a rokonszenves „szociáldemokrata" jel­zővel, ám az egész világot tekintve (egy olyan világot, ame­lyet háromnegyedrészt a periféria népei alkotnak) talán in­kább a kevésbé kellemes „szociálimperialista" megjelölést ér­demli.

Az európai baloldal többségi irányzatainak szovjetellenes állásfoglalása persze megbocsátható a szovjetizmus mélyen antidemokratikus jellege miatt. Csakhogy az ő szovjetizmus kritikájuk jobboldali kritika maradt, amely a rendszer fejlődé­sét a nyílt kapitalista restauráció irányába akarta gyorsítani, mivel úgy gondolták, ez a demokratizálás útja. Ebben egyet­értettek a rendszer belső kritikusaival, Hruscsovtól kezdve egészen Gorbacsovig. Az európai baloldal többségi erői ezért mindig is kimondottan rokonszenveztek a szovjet jobboldali reformerekkel. Ezzel szemben a szovjetizmus összeomlása az én többször kifejtett értelmezésemben a „tőkések nélküli kapitalizmus" ezen utópikus vállalkozásának elemzésével kezdődik. E logika alapján az összeomlást nem is „antiszo­cialista ellenforradalomként" vagy „demokratikus forrada­lomként" értelmeztem, hanem a rendszer saját lényegi ten­denciáinak felgyorsulásaként – az évtizedek óta kialakult bur­zsoáziának azon törekvéseként, hogy végre „rendes burzso­áziává" válhasson, ugyanolyanná, mint a többi.

Ezzel egyidejűleg az európai baloldal kisebbségi csoport­jai, a kommunista pártok, a szovjetista vállalkozáshoz való feltétlen hűségükben előbb a sztálini képleteket, majd meg azok jobboldali kritikáját vették át. Csak a baloldaliak egy sovány kisebbsége (amelyet emiatt igazságtalanul a „szélső­bal" megjelöléssel illettek) foglalta el Európában és egyebütt a szovjetizmus egy baloldali kritikájának álláspontját.

Így az európai baloldal a szocializmus és az imperializmus két nagy kérdésében három áramlatra látszik szakadni: (a) egy jobbról szovjetellenes és az imperializmust támogató többségi irányzatra; (b) egy szovjetbarát és antiimperialista kisebbségi irányzatra, és (c) egy antiimperialista és a Szov­jetuniót balról bíráló peremáramlatra.

IV

A tőkés globalizáció elmélyülése egy új ellentmondást hozott létre, amely a tőkefelhalmozás törvényeinek immár az egész világra kiterjedő hatóköre, illetve a politikai és társadalmi rendszer irányításának nemzetállami kere­tekben való megrekedése közötti szakadékban nyilvánul meg. Ez az ellentmondás láthatólag az európai egyesülési folyamat komoly akadályává fog válni, ami az európai balol­dalt készületlenül találja.

Közvetlenül a második világháború után a valóságosan vi­lágrendszerként létező kapitalizmus még a maga történelmi kialakulásának idejétmúlt alapstruktúráiban jelent meg: mint polgári nemzetállamok rendszere. E nemzetállamok történel­mi képződmények voltak, biztosították az egymással ag­resszívan vetélkedő tőkés nemzetgazdaságok (messzemenő-leg a nemzeti tőke által ellenőrzött és irányított nemzeti ter­melési rendszerek) kormányzásának politikai és társadalmi kereteit, és együttesen a világrendszer centrumát képezték. E nemzeti alapokon a társadalmi szövetségek és szemben­állások alakzatai mindig az adott helyzet függvényei voltak – a nemzeti piacokat ez nem hagyta érintetlenül, mivel ezek ugyan egy saját, tisztán gazdasági racionalitás alapján mű­ködtek, ám azokat a társadalmi viszonyokat fejezték ki, me­lyeken a burzsoázia uralma nyugodott. A globalizáció máso­dik világháború utáni elmélyülésével ezek a struktúrák szét­esnek: a termelési folyamat egyes szakaszainak kitelepíté­sével a termelési rendszerek átlépik a nemzeti határokat. A nemzetközi gazdaságtól, melyben a nemzeti termelési rend­szereknek igazodniuk kellett egymáshoz, lassacskán eljutunk a valódi világgazdasághoz, mint az egész világot felölelő ter­melési rendszer kifejeződéséhez. Ezzel magában a centrum­ban is megkérdőjeleződik a nemzeti politikák hatékonysága. A helyi társadalmi alakzatoknak máris a világméretű társa­dalmi szövetségek és ellentétek logikájába kell illeszkedniük. Ez azonban nem lehetséges, mivel a tőke globalizációja egy olyan világban következik be, amelyet továbbra is az államközi rendszer kapcsolatai irányítanak, és mert még csak a politikai tudat szintjén sincsenek meg egy világ­kormányzás csírái.

Ezen feltételek között nem a globalizáció jövendőbeli struk­túrái fogják az USA, Japán és az alakulóban levő Európa közötti verseny kiinduló (a technológiai kényszerek és ezek gazdasági kifejeződései által meghatározott) keretfeltételeit alkotni. Sokkal inkább arról van szó, hogy e verseny alaku­lása lesz meghatározó a globalizáció struktúrái, vagy adott esetben ennek a globalizációnak regionális csoportok képző­dése és/vagy a periféria régióinak leszakadása általi részle­ges felfüggesztése számára.

Európában a háború utáni fellendülés egybeesett az Euró­pai Gazdasági Közösség létrehozásával. Az EGK a tagálla­mok nemzeti növekedésének könnyen célt tudott mutatni: be kellett hozni az USA mögötti lemaradást. A társadalmi harcok szigorúan gazdaságiak (a növekedés gyümölcseinek elosz­tására irányulok) maradtak, és nem lépték át az országban érvényes társadalmi kompromisszum kereteit.

Ennek az Európa-koncepciónak az a szűklátókörű ökonomizmus a baja, amely szerint a politika és a társadalom spon­tán módon igazodni fog a piacmegnyitás követelményeihez. Az új ellentmondás, amely a gazdaságirányítás területét (mint globalizált keretekben működő európait) leválasztja a politikai és társadalmi irányításról, ma egyenesen az európai ügy ha­ladását veszélyezteti. A történelmileg így kialakult nemzet­gazdaságok egymásmellettisége az európai múlt terhes örök­sége. Az EGK nem egy nemzetek fölötti állam, és a közös politikák még az 1993-as teljes piacmegnyitás után sem azok, amire a konstrukciónak szüksége lenne. Közös politika különben is csak a (sokat vitatott) mezőgazdasági szubven­ciók területén létezik; a közös devizapolitika (a „valutakígyó") kezdeményeit kikezdik az eltérő konjunktúrapolitikák, nem is beszélve arról, hogy nincsenek elképzelések a közös szoci­álpolitikáról. Nagy a felelőssége az európai baloldal többségi erőinek, akik magukévá tették a „Közös Piac" polgári prog­ramját, és elmulasztották azon kötelességüket, hogy létre­hozzanak egy egyesült európai baloldalt, valamint előmozdít­sák a politikai, társadalmi és gazdasági integráció egy alter­natív programját. A Közös Piac ezideig és a belátható jövő­ben az és csak az marad, amit a neve jelent: egy piac. Csak­hogy az egyedül a piac által létrehozott integráció inkább kiélezi, mintsem feloldja az ellentmondásokat. Azzal fe­nyeget tehát, hogy Európa mint olyan megrendül, mert egye­sek megerősödnek, mások meggyengülnek, maga az épít­mény azonban az erősek (elsősorban Németország) megtar­tott nemzeti struktúráinak és a gyengék széthulló struktúrái­nak keverékévé válik, anélkül hogy kialakulna egy önálló, kö­zös és átfogó európai struktúra.

Ezt a kevéssé optimista jövőképet annál is inkább valószí­nűvé teszi, hogy az EGK-ban továbbra is különböző, sőt egy­mással ellentétes nemzeti játszmák folynak. Nagy-Britannia elfogadja ugyan a nemzeti hatalomnak a globalizáció következtében való felmorzsolódását, de nem egy európai integ­ráció javára. Egyrészt megnyitja kapuit a határok nélküli világ előtt, arra az idejétmúlt előnyre számítva, amelyet óriási pénzügyi központja jelent. Másfelől mindig is elfogadta azt a lehetőséget, hogy az USA esetleg bekebelezi: a közös nyelv és a közös kultúra itt ismét jelentősnek bizonyul. Németor­szág egészen új helyzetbe került. Az újraegyesítés után hall­gatólagosan külön utakat járhat, anélkül, hogy az EGK-t for­málisan megkérdőjelezné, és ügyelhet arra, hogy az európai integráció folyamata ne menjen túl azon a határon, amit a puszta közös piacszerkezet megkövetel. Mint erős tagállam, kétségkívül képes e piac szabályait elfogadni és emellett sa­ját erős nemzeti struktúráját megőrizni, míg a partnerekéi eközben széthullanának. Németország még erősítheti is saját nemzeti berendezkedését – az alárendelt pozícióba került Kelet-Európa felé való terjeszkedéssel. A brit és a német megoldás között már alig marad hely másfajta politikák szá­mára. Franciaország, Olaszország és mások aktivizálni akar­ják az európai egységet, hogy gazdasági gyengeségüket a politikai adu kijátszásával ellensúlyozzák. Nagy-Britannia el­lenzi ezt, Németország pedig nem különösebben érdekelt a dologban. Lehet-e hát többről szó, mint jámbor óhajról?

Európa tehát „kollektív politikai törpe" marad, ahogyan azt Németországról mondták az újraegyesítést megelőzően. Amerikai nukleáris védnökség alatt állva (melynek az „elret­tentés idejének vége" óta már semmi haszna), mintegy szét­szakítva tagállamainak külpolitikai nézeteltéréseitől, Európa még nem mert másként, mint szólamokban elhatárolódni az Egyesült Államoktól. Mivel saját gyengesége megakadályoz­za részvételét a nagy Észak-Dél konfliktusok (pl. a palesztin kérdés) esetleges megoldásában, Európa végül de facto min­dig magáévá teszi Washington álláspontját (ahogyan azt az Öböl-háborúban is láttuk).

Az, hogy az európai uralkodó osztályok stratégiái és a gaz­dasági engedményei révén marginalizált baloldal visszahú­zódása tragikus következményekhez vezet, máris megmutat­kozik a kontinensen – jelesül a jugoszláv drámában.

E drámának biztosan megvannak a belső okai. A födera­lizmus megnövelte a regionális köztársaságok egyenlőtlen fejlődésének reális veszélyét. A központi ellenőrzés lazítása és az alig uralt nyitás a külföld felé felerősítették ezeket a negatív fejleményeket. Ilyen körülmények között a világvál­ság teljes erejével sújtotta Jugoszláviát, erősítve a belső kon-kurenciát, és szétszakítva az uralkodóosztályt. Az elit szlo­vén-horvát frakciói azt vetették az államszövetség szemére, hogy az ország déli részének támogatására kényszerítette őket, míg a szerb frakció népének Jugoszlávia létrehozásá­ban és az antifasiszta harcban játszott döntő szerepére em­lékeztetett. Éppen ekkor fedezték fel az EK-országok, min­denekelőtt Németország, hogy ez az egész rendszer beke­belezhető, hiszen uralkodó osztályai a végét járják. Mindent a „nacionalizmusok" kártyájára tettek fel tehát, olajat öntve a tűzre. A szlovéneknek és a horvátoknak megígérték a gyors EK-felvételt. A föderáció újratárgyalását durván a „népek ön­rendelkezési jogára" való hivatkozással ellenezték; ráadásul mindezt, engedményeket nem téve, olyan személyiségek te­hették, akiknek soha nem jutott eszükbe ugyenezt a kérdést ugyanebben a formában pl. Írország vagy a Baszkföld ese­tében felvetni. A szakadár köztársaságok azonnali „elismeré­sével" megteremtették a borzalmas polgárháború feltételeit. A háború igenis előrelátható, bizonyos európai vezetők szá­mára talán még kívánatos is volt. Az európai baloldaltól el­várható lett volna, hogy nem sétál bele ebbe a csapdába, hogy a küzdelmet áttereli más területre – a jugoszláv föde­ráció megújulása érdekében. Szerencsétlenségünkre az eu­rópai baloldal hagyta magát bevonni a meghatározó tőkés érdekcsoportok bűnös stratégiájába.

Attól tartok, ugyanez fog történni a volt Szovjetunió eseté­ben is. A germán-európai uralkodó osztályok célja, a volt Szovjetunió latin-amerikanizálása, találkozik ebben az eset­ben az Egyesült Államok azon elképzeléseivel, hogy Orosz­országot maximálisan meggyengítse. Ezáltal ugyanis vissza­térhet az 1945-ös helyzet, amikor Washington kezében volt a tömegpusztító fegyverek monopóliuma, melynek segítségé­vel a világra kényszerítette egyeduralmát. Nem az-e a valódi stratégiai célja, hogy a volt Szovjetunió széthullása után Oroszországot is feldarabolja?

A nemzeti termelési rendszerek szétesése már véget vetett a nemzeti szociáldemokrata programok illúzióinak. A gazdasági összefonódás megfosztja a nemzeti politikákat hatékonyságuktól, és kiszolgáltatja a világrendszert – és ben­ne az európai alrendszert – egy világpiaci üzletmenet kény­szereinek, amely világpiac, valódi nemzetek feletti politikai intézmények hiányában, szabályozhatatlan.

A piaci utópia rejlik a nyugati demokratikus politikai élet lezüllése mögött is. A fent említett kényszernek való egyol­dalú alávetettség kedvetlenséget szül. Az USA története, amely ebben ismét előtte jár az európainak, megmutatta, ho­gyan tölthető be ez a politikai vákuum maradandó elemek egy kombinációjával (vagy nem hasznos-e a rasszizmus, a vallási és társadalmi agyrémek sora az efféle stabilitás szá­mára?) és konjunktúrafüggő érdekegyüttesekkel (szakmai, helyi stb. érdekek képviselete „lobbikon" keresztül). Nincse­nek-e meg annak a jelei, hogy Európában is kialakulóban van valami hasonló? Nem nyilvánul-e meg ez abban a lát­szólagos „csapongásban", sőt „irracionalitásban", amely a po­litikai szereplők akcióiban és reakcióiban manapság oly mér­tékben vált uralkodóvá, ahogyan az néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna? Ilyen viszonyok között ko­molyan kell vennünk a gyakorta a néptömegekből érkező „jobboldali hangokat".

A világkapitalizmus három pólusa közötti versenyben tehát nem egyenlőek a pozíciók. Az USA és Japán nem puszta földrajzi egységei a kibontakozó világgazdaságnak. Ezek nemzetgazdaságok voltak és maradnak, ahol az államnak éppen az a dolga, hogy megőrizze a nemzeti struktúrákat. Egyúttal ezek az államok húznak hasznot a világgazdaság kialakulásából, tekintve, hogy ők az erősebb fél. Utóvédharc – legyintenek majd a liberalizmus fanatikusai. Majd meglát­juk: talán utóvédharc az elkövetkezendő 200 év távlatában, de a következő 20 év alakulásában inkább elővédharc! Ki tagadhatná ezen nemzeti stratégiák jelentőségét, legyen szó akár a (katonai és civil) kutatás-fejlesztés vagy a megfelelő képzési rendszerek finanszírozásáról, a pénzügyi rendszer irányításáról, vagy a gyakorlati protekcionizmusról a mező­gazdaság, az ásványkincsek és a kőolajkészletek (stratégiai készletek politikája), sőt egyáltalán a feldolgozóipar javára? (A szubvenciókat persze „támadják", de meglátjuk, ez nem fog sokat változtatni a fennálló gyakorlaton – a GATT-tárgyalások ezen a téren tanulságosak.) Ezenkívül az USA kezében van egy olyan adu is, amelyet rövid vagy középtávon más megoldás hiányában nem lehet ütni, nevezetesen, hogy a dollár tölti be a világpénz szerepét. Mindennek tetejébe az Öböl-háború azt is megmutatta, hogyan tudja az USA kihasz­nálni katonai monopóliumát. Európa helyzete ezzel össze sem hasonlítható.

V

Az európai baloldal többségi irányzatainak a Délhez és az új Kelethez fűződő viszonyát továbbra is a piac általi globalizáció ökonomista utópiájának elfogadása határoz­za meg. így rövid távú, taktikai álláspontokat foglalnak el, ami végül ahhoz vezet, hogy a meghatározó imperialista stra­tégiák eszközévé válnak.

Mióta a centrum országai a XIX. század folyamán egymás után átélték ipari forradalmaikat, a centrum és a periféria po­larizálódása egy csaknem tökéletes ellentét formáját öltötte: a centrum iparosodott volt, a perifériát az ipar hiánya jelle­mezte. A második világháború utáni periódusban azonban, miután a periféria államai Ázsiában és Afrikában visszanyer­ték politikai függetlenségüket, megkezdődik ezen országok­ban is az iparosodás korszaka. Igaz, ez a folyamat oly mó­don egyenlőtlen, hogy a homogenitás látszata, amelyet addig az ipar általános hiánya keltett, átadja helyét a fokozódó dif­ferenciálódásnak egy félig iparosodott „harmadik világ" és egy ipar nélküli „negyedik világ" között.

Az Észak-Dél kapcsolatoknak az egész világot átfogó tő­kés felhalmozási válság miatti megkeményedése gyorsuló mértékben tünteti el a harmadik világban uralkodó fejlődési illúziókat. A radikális rendszerek sorra összeomlottak, úgy­hogy a 80-as években az ezekre az országokra erőszakolt reakciós „szerkezetkiigazítási politikák" zöld utat kaptak. Az említett összeomlás, hangsúlyozom, nem egy egészséges testre mért halálos csapás eredménye, hanem egyrészt a bandungi kísérlet saját korlátainak és a belső ellentmondások ebből származó kiéleződésének, másrészt pedig a világkon­junktúra felborulásával együttjáró külső agressziónak a közös terméke.

A bandungi eszmét („utolérés a kölcsönös függőség keretei között") utópiaként elemeztem – mint egy polgári-nemzeti el­képzelésnek a világrendszer perifériáján, a nemzetállami fej­lődés küszöbén kibontakozó reprodukcióját. Ettől eltekintve a vitatott periódus eredményei közvetlenül két kérdésre ve­zetnek:

(a) Vajon a harmadik világban folyó iparosodás a kapita­lizmus földrajzi terjeszkedésének kezdete-e, amely lassan­ként elmossa a centrum és a periféria közötti polarizálódást, vagy a polarizálódásnak új formákban kell újratermelődnie?

(b) Azoknak a harmadik világbeli régióknak a lecsúszása a negyedik világba, amelyek nem jutottak el az iparosodásig, ezen körülmények között vajon csupán megkésettség-e a vi­lágkapitalizmus homogenizáló terjeszkedésében, olyan meg-késettség, amely magyarázatát messzemenőleg az érintett társadalmak specifikus belső tényezőiben leli? Vagy pedig lényegi törvények kifejeződése ez, melyeknek következtében a polarizálódás differenciálja a periféria országait, és azokat részben marginalizálja?

Várható-e a globalizált tőkés terjeszkedésnek egy új sza­kasza, mintegy a rendszer újraformálódásának alapján, te­kintetbe véve az itt már említett minőségi átalakulásokat és néhány más tényezőt is, mint amilyen pl. a szovjet rend­szerek összeomlása és újrabetagozódásuk a világpiacba, vagy új technológiai forradalmak bekövetkezése?

Véleményem szerint az iparosodás ebben az esetben nem fog a fejlett nyugathoz hasonló társadalmi evolúciót elindítani. Ott a fordizmus csak egy hosszú előkészítő szakasz""után jelent meg, amelyben a társadalmat már átalakította a gépi nagyipar és egy tartós agrárforradalom. Hála a lehetőségnek, hogy a demográfiai robbanás nyomását Európa az Észak­os Dél-Amerikába történő kivándorlás útján levezesse, továb­bá a meghódított gyarmatokról érkező nyersanyagnak, ez a folyamat kedvező közegben zajlott le. Ehhez csatlakozott te­hát a fordizmus, megszilárdítva tőke és munka történelmi kompromisszumát, amit elősegített a tartalékseregnek a cent­rum országaiban tapasztalható zsugorodása is.

Az iparosodó harmadik világban ezzel szemben nem adott a fenti kedvező körülmények egyike sem, amelyek megaka­dályozhatnák, hogy az ottani tőkés terjeszkedés zabolátlan formákat öltsön. Meggyőződésem, hogy a periférián a tőke által kizsákmányolt munka tartalék- és aktív seregének ará­nya nem fogja megismételni centrumbeli fejlődéstörténetét. Ahhoz, hogy külön tudjuk választani az aktív és a tarta­léksereget, a tőkés globalizáció logikájának megfelelően a termelési rendszer nemzetközi szinten többé, illetve kevésbé versenyképes szektoraiban való foglalkoztatás kritériumát kell használnunk. Ha ezzel a kritériummal dolgozunk, a kö­vetkezőket mondhatjuk. A centrumban a munkaerő zöme ténylegesen az aktív seregbe tartozik, mivel a centrurnkapitalizmusok lassú, fokozatos kialakulásának történelmi folya­mata nem megismételhető kedvező feltételek között ehhez a helyzethez vezetett. Az iparosodott periféria (Latin-Amerika, a tőkés és a kommunista Kelet-Ázsia, valamint az egykori szovjet világ) országaiban a termelési rendszer bizonyos ele­mei az említett értelemben máris versenyképesek, vagy azzá válhatnak. Ezekben a régiókban létezik az aktív sereg, és lehetőség van a további növekedésre is. A vidéki és az in­formális gazdaság munkaerő tartalékait azonban soha nem lesz képes felszívni, bárhogyan értelmezzük is a „belátható jövőt": nevezetesen azért, mert a versenyképesség ma olyan termelési technikákat kíván, amelyek ezt lehetetlenné teszik, továbbá azért, mert a tömeges kivándorlás szelepe sem áll rendelkezésre.

A harmadik világ iparosodása tehát nem fog véget vetni a polarizálódásnak, amely a létező kapitalizmus lényegi sajá­tossága, hanem csak más síkokra tereli annak mechanizmu­sait és formáit. A periféria új ipari kapitalizmusa elmaradott és részleges marad, egyfajta gigantikus gyártóapparátusra fog korlátozódni, miközben a centrum a monopóliumai segít­ségével (technológiai monopóliumával, a világ pénzügyi fo­lyamatai fölötti ellenőrzés monopóliumával, a Föld természeti erőforrásai, a kommunikációs és a katonai eszközök fölötti rendelkezés monopóliumával) ellenőrizni fogja a p,ejiféria ipa­rát, és az ebből szerzett nyereséget aztán a monopóliumai gyakorlásához szükséges „szolgáltatások" felduzzasztására fogja fordítani.

Még szélsőségesebb a helyzet a periféria nem iparosodott és nem versenyképes afrikai és arab világbeli országaiban. Az aktív sereg itt gyakorlatilag nem létezik, szinte a teljes nemzet a globális tartaléksereget gyarapítja. Hozzáteszem, hogy a szovjet rendszerek összeomlása először aligha­nem a perifériális kapitalizmus terjeszkedésének szférá­ját fogja megnövelni. Azok a feltételek ugyanis, amelyek között nyugati mintájú szociáldemokrata válaszok kristályo­sodhatnának ki, itt nem állnak rendelkezésre.

A konjunktúra felborulása, amely lezárja a háború utáni fel­lendülést, a periódus világrendszerének pilléreit jelentő há­rom modell kimerülésének közös terméke. Ez a változás a földgolyó minden régióját mély, tartós strukturális válságba taszítja. A rendszer szerkezeti krízisének pillanataiban mindig a centrifugális erők tolakodnak az előtérbe. Ezek a centrifu­gális erők a mindig törékenyebb periférián – Délen és Kele­ten – felbomlasztják az uralkodó osztályok egységét. Ezek, úgy tűnik, rövid idő alatt teljesen elveszítették hatalmuk legi­tim alapjait, és most a végét járják. Ez a széthullás áll a politikai válságok, az államok szétesése, a népi-közösségi nosztalgiák vagy a vallási fundamentalizmusok megerősödé­sének hátterében.

A periféria fokozatos iparosodása és Kelet-Európa orszá­gainak a rendszerbe való újra-betagozódása tehát nem azt eredményezi, hogy újraéledne a marxi modell, és újra helyreállna a „világproletariátus egysége". Az új globalizálódás továbbra is, akárcsak eddig, egy két dimenzióra (termékcse­rére és tőkeáramlásra) redukált, a harmadik dimenziót (egy az egész világra kiterjedő munkaerőpiac kialakulását) kizáró világpiac bázisán fog végbemenni. Ez elegendő ahhoz, hogy rögzítse a polarizációt; ennek a ténynek pedig továbbra is heves reakciókat kell kiváltania a periféria népeiből. Az újon­nan iparosodott periféria és a negyedik világ, Kelet és Dél országainak népei és uralkodó osztályai számára tehát ez még nem lezárt ügy. Új lázadásuk meg fogja kérdőjelezni a globalizálódást. A nemzetállam itt is elégtételt vesz majd.

Ezen új helyzet szempontjából, melyet én nem új világ­rendként jellemeztem, hanem káoszként, különösen sajnála­tos, hogy az európai baloldal meghatározó áramlatai átvették a tőke irányadó csoportjainak válságmenedzselő stratégiáit.

Politikai és társadalmi rendszereket akár lokális (nemzet­állami) keretekben, akár világméretekben egyedül a piacon keresztül kormányozni – utópia. A meghatározó erők így a hosszan tartó strukturális válság idején nem is arra törekszenek, hogy „leküzdjék a válságot", hanem csak arra, hogy igazgassák azt. Az az érvelés, amely a „valamennyien egy csónakban evezünk" elve alapján mindenki érdekét szolgáló, hosszú távú megoldásokat javasol, mint pl. a Brandt-jelentés, azért naiv, mert nem felel meg annak a logikának, amelynek alapján a létező kapitalizmus rendszere működik. A valóság­ban a meghatározó erők általában főként a válságmenedzse­lés taktikai kérdéseit tartják szem előtt. Ennek következtében a válság terheit teljes egészében a leggyengébb partnerekre hárítják, a Dél és a Kelet perifériás helyzetű országaira, an­nak érdekében, hogy ezzel a fejlett centrumországokban eny­hítsék a válság következményeit, és megakadályozzák a helyzet drámaira fordulását – még akkor is, ha egy hatékony válságellenes stratégia ennek kárát látná. Ennek a rövidtávú szándéknak az elsődlegességét tanúsítja a befolyásos ideo­lógiai apparátusok új nyelvhasználata is. Governance-ról be­szélnek, vagyis arról a képességről, hogy az ember kézben tartson egy helyzetet, amely önmagában nehezen kezelhető, mivelhogy robbanékony természetű.

Ebben a logikában célszerűvé válik a periféria államainak szétesése. Éppenséggel a lezüllött, szélsőségesen sebezhe­tő, a világpiac felé nyitott, de a saját működésük ellenőr­zésére nem képes államok teszik lehetővé a világválság ter­heinek ezt a teljes mértékű áthárítását. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy ez a pusztító politika csupa nehezen kiküszöbölhető ellentmondásból van szőve. Az állandó káosz azt jelenti, hogy visszaesésre és erőszakra kell berendez­kedni. Ekkor pedig a „gyenge konfliktusok" (katonai) szabá­lyozásának elmélete segít a domináns hatalmaknak ezeket az ellentmondásokat felszámolni. Ezzel egyidejűleg előkerül az a gondolat, hogy az interdependencia idestova minden szinten annyira erős (és a környezetvédelmi téma persze ki­válóan illik a koncepcióba), hogy a jövőben és már jelenleg is kizárólag csak egy „világfejlődés" elképzelhető (a nemzeti fejlődés viszont puszta mítosz); ez a politikai demokrácián és piacon alapuló fejlődés pedig lehet „más" (és jobb), mint az, amelyik eleddig a kapitalista terjeszkedés történetéből is­mert. Más szavakkal, a szociáldemokrácia ugyanúgy jelent­hetné a problémák megoldását globális szinten, mint ahogy a nyugati nemzetek szintjén tette. Hihetők-e ezek a tézisek, tudnak-e mást nyújtani, mint egy új illúziót?

A demokratizálás és a különböző közösségek kollektív jo­gainak biztosítása önmagában véve pozitív követelések, és ha ezek jobban tudatosulnak, az mindig vitathatatlan előre­lépés. Mindenesetre ezt az előrelépést nem lehet kívülről „be­vinni", hanem azt mindig maguknak a szóban forgó népeknek kell kivívniuk. Sőt azt mondanám, hogy a periféria népei e küzdelmükben egyenesen szembenállnak a nyugati hatalmak céljaival, mert ezeket csak a számukra jövedelmező status quo fenntartása érdekli.

Az általuk felhasznált eszközök ezért egész egyszerűen a manipuláció kategóriájába tartoznak: manipuláció etnikai ala­pon (vagy vallási fundamentalizmusokon keresztül), a de­mokrácia manipulációja szelektív beavatkozások útján, a dol­gok aktuális állásától függően. Ez a rendszer nyilvánvalóan alapvetően két mércével mér: emitt beavatkozás egy nép ja­vára, amott elhallgatás, itt a „szabad" választások érvénye­sítése, ezzel szemben másutt egy fékevesztett diktatúra vé­delme. Úgy tűnik azonban, hogy a botrányok megúszhatok, amennyiben a készséges média szolgáltatásai révén legiti­málni lehet a beavatkozásokat, a kínos eseteket pedig agyon­hallgatni.

Erre a célra a politikai naivitást is mozgósítják: „humanitá­rius szervezeteket" tolnak az előtérbe, amelyek ugyanúgy hagyják, hogy a hatalmi politika eszközül használja őket, mint ahogy egykor a „misszionáriusok", gyakran a legjobb szub­jektív szándékoktól vezérelve, a gyarmati hódításokat kísér­ték. A valóság ismét azt mutatja, hogy a fejlett világ beavat­kozásai a harmadik világ ügyeibe, legyenek azok akárhogy motiváltak, egytől egyig károsak.

VI

Mi a teendő? Milyen felelősséget kell majd egy megújult eu­rópai baloldalnak felvállalnia? Hogyan egyeztethetők majd össze azok a stratégiák, amelyeket ki tud fejleszteni, a más földrészeken, más baloldali erők által kidolgozottakkal? Kiúttalan helyzetek nincsenek, mindig léteznek különböző, sőt ellentétes választási lehetőségek. A tőkés globalizáció, úgy, ahogyan azt nekünk felkínálják, elfogadhatatlan. Másfelől az önmagában való visszautasítás sem jelent választ. A visszautasítás ráadásul csak látszólagos, hiszen azok a formák, amelyekben megnyilvánul, a népi elzárkózás vagy a vallási fundamentalizmus, nem lépnek túl a zabolátlan globalizáción, sőt, annak eszközeivé válnak.

Számomra a globalizáció nem csupán a modern történelem egy ténye, amelyet autarkiába való illuzórikus bezárkózással vagy kulturalizmusokkal nem lehet megszüntetni, hanem örven­detes tény, történelmi előrelépés. De a történelemnek nincs vé­ge, és a globalizáció még messze nem fejeződött be. Itt válnak el egymástól a polgári és a szocialista ideológiák. Az előbbiek a fejlődést, ha megállítani ugyan nem akarják is, egyoldalúan csakis a tőke által fémjelzett folytatásának perspektívájában hajlandók megengedni. A szocializmus ezzel szemben lehetővé teszi annak megértését, miért nem tud kiteljesedni ez a tőkés globalizáció, miért termeli ki a globális polarizációt, és miért ter­meli azt időről időre egyre kiélezettebb formában újra. Éppen ebben rejlik a kapitalizmus valóságos történelmi korlátja: a po­larizált világ, amelyet létrehoz, egyre embertelenebb, és ezért robbanásveszélyessé válik. E nagy horderejű tény sürgetésé­ben a szocializmusnak kötelessége, hogy javaslatot tegyen a globalizáció egy új perspektívájára és ennek eszközeire, annak érdekében, hogy ez a folyamat a szó valódi értelmében kitel­jesedhessék, amennyiben humánus és valóban univerzalisztikus módon alakítják. Úgy vélem, ez a kihívás áll előttünk.

Hogy jutunk el idáig? Egy olyan stratégiával, melynek célja a világrendszer azonnali átalakítása? Vagy a nemzeti és a regionális alrendszerek átalakítására irányuló stratégiákkal? Adott esetben hogyan kell kombinálni a mindkét színtéren folyó akciókat?

Egy új világrendszer-szemlélet először is megköveteli a szocialista perspektívák új megalapozását a földrészek mind­egyikén. A szocializmus nem halott, de nem fog újraéledni, ha mereven ragaszkodunk a nemzeti szociáldemokrácia, az etatista marxizmus-leninizmus vagy ez utóbbi trópusi válfa­jainak idevágó régi jelszavaihoz. Ezek most valamennyien elavultak. Az új szocializmusnak, sokkal inkább, mint elő­deinek, nemzetközinek kell majd lennie, így tehát aktívan hozzá kell járulnia regionális együttesek újraalakulásához, amelyek a tőke rövidlátó nemzetköziségével a népek nem­zetköziségét tudják szembeállítani. Az itt említett szükségsze­rű regionalizálódás azonban más természetű, mint a Dél bi­zonyos régióinak a centrumra való rákapcsolása a neoimperialista logika alapján (mint pl. Mexikó integrálása az észak-amerikai közösségbe, afrikai országok társulása Európával, vagy egy japán dominanciájú kelet-ázsiai térség kiépítése). A globális polarizálódás korábban ábrázolt új korszakát te­kintve nagy ázsiai, afrikai és latin-amerikai konföderációk fel­építése az egyetlen válasz, amely a kihíváshoz fogható lehet. Csak ilyen konföderációk lesznek majd képesek megfosztani a centrumot a hatalmának alapját képező monopóliumoktól, és kifejleszteni saját tudományos és technikai kapacitásaikat, saját önálló pénzügyi intézményeiket, a természeti erőforrá­sok feletti saját önálló felügyeletüket, saját hatékony kommu­nikációs eszközeiket és saját szükséges katonai védelmi ap­parátusukat. Az európai baloldaliaktól azt várjuk el, hogy megértsék, a kontinensen mennyire erős a remény egy Ke­let-Európa és Oroszország bevonásával létrejövő páneurópai konföderáció melletti kiállásukban. Ez ugyanis az egyetlen lehetséges ellenlépés Kelet-Európa latin-amerikanizálásával, a tőke stratégiájával szemben.

Ez a nemzetköziség viszont megkívánja, hogy fékezzük a piac globalizálódásának túlontúl is gyorsan fejlődő ele­meit, és a folyamat kibontakozásának ütemét összehangol­juk a migráció fölszabadításának és multinacionális demok­ratikus politikai terek kiépítésének ütemével. Ezek azok a té­nyezők, melyek a haladó jellegű, közös szociálpolitikák alap­ját képezhetik.

Persze sosem szabad megfeledkeznünk a nemzetközi ver­senyképesség követelményéről, hiszen éppen ez határozza meg a hosszú távú hatékonyságot – még ha annak önma­gában nem is elégséges feltétele. A nemzetközi versenyké­pesség mindazonáltal hosszabb távú célkitűzés marad. Azon­nali követelményként kijelölni annyit tenne, mint evéssel kez­deni a főzést: az egyetlen, amit ezzel elérhetünk, hogy a célt az eredetileg lehetségesnél is lassabban érjük el. Egy bizo­nyos önközpontú, védett fejlődés még hosszú ideig elkerül­hetetlen marad. A globalizálódásnak nem kell e folyamat el­len hatnia, hanem a Föld egyenlőtlenül fejlett régiói közti cse­rekapcsolatok rugalmas, sőt azt mondanám: tervszerű szer­vezésével hozzá kell járulnia annak sikeréhez. Függetlene­désen és policentrikus világrendszeren nem mást értek, mint ezt, és ebben a megújult keretben Észak és Dél, és immár Nyugat és Kelet valódi együttműködési kapcsolatai támaszai lehetnének egy általános haladásnak, amely csak fokozatos lehet, és amely semmiféle piaci csodaszerrel nem helyette­síthető.

Menjünk még tovább? Mondjuk, hogy egy világállam fel­építése immár objektív történelmi szükségszerűséggé lett? Hogy kétségkívül emellett szól annak újrafölfedezése, hogy a Föld erőforrásai elpusztulnak a tőkés felhalmozás követ­keztében? Milyen nyomorúságosan is hat az uralkodó politi­kai és kulturális rendszer e kihívás mellett! A világrendszer szemléletnek bizonyosan nemcsak a piacok háromdimenziós integrálása mellett kellene kiállnia, hanem, e nyitást kiegé­szítendő, számolnia kellene egy világállam létrehozásával is. Ez a haladó szellemű állam biztosítaná a demokráciát a világ minden táján, és kezelné a bolygó erőforrásait. Magától ér­tetődik, hogy az uralkodó liberális ideológia ezt a tervet nem támogatja. Ellenkezőleg, ragaszkodik az államok gyengítésé­hez, ám anélkül, hogy ezeket valami mással helyettesítené, és anélkül, hogy előkészületeket tenne a szörnyűséges ka­tonai egyensúlytalanság megszüntetésére. A szocializmus­nak a maga stratégiáit kétségtelenül hozzá kell igazítania egy szocialista világ felépítésének, és, ha nem is egy világ-„állam", de legalábbis egy megfelelő világméretű politikai rend­szer létrehozásának célkitűzéseihez. Ezen túlmenően meg kell határoznia ennek a folyamatnak a szakaszait is, amelyek lehetővé teszik az ebben az irányban való előrehaladást. E tekintetben számomra megkerülhetetlennek tűnnek a nemzeti építés, a regionalizálódás, az önállósodás és végül egy po­licentrikus világ kialakításának szakaszai.

Milyen társadalmi erők tudnak egy ilyen programot megva­lósítani? Azt állítom, hogy ezek az objektív erők – a látszattal ellentétben és az európai, illetve a nemzetközi baloldal ideo­lógiai szétziláltsága ellenére is – adottak. Véleményem sze­rint a fejlett Nyugat sincs ebből kizárva, és nincs arra kár­hoztatva, hogy most már örökre megmaradjon megmereve­dő struktúráiban és beállítottságaiban. A kapitalizmus itt arra kényszerült, hogy alkalmazkodjon a szociáldemokrácia vezette munkásosztály által elért eredményekhez. De az a „tör­ténelmi kompromisszum", amelyen ezek a vívmányok alapul­nak, korlátozott: (a) nemzetgazdasági szinten kompromisszum volt és marad munka és tőke között, ahol az utóbbi továbbra is a végső gazdasági döntések egyedüli ura; (b) világgazdasági szinten az imperialista centrumba való privi­legizált betagozódás alapján működik. Ha a Nyugat aktív ré­szese akar lenni egy kölcsönös összefüggéseken nyugvó, többközpontú világrendszernek, ennek az a feltétele, hogy felszámolja ezeket a kedvezményezett, imperialista pozíció­kat, mert különben az új világ nem vele, hanem ellene fog létrejönni. Egyidejűleg nyitva marad a kérdés, hogyan lehet­ne a fejlett centrumországok dolgozó osztályait arra késztet­ni, hogy túlmenvén a szociáldemokrata kompromisszumon, megvalósítsák ahelyett a „bérmunka világának uralmát". Ez a gazdasági döntések más alapzatát vonná maga után, mint a tőkeprofit logikája.

Ami a Kelet egykor szocialistának nevezett országait illeti, ma már nyilvánvaló, hogy a tőkés restauráció, amennyiben folytatódik, csakis periferizálódásukkal végződhet. Lehetsé­ges-e ehelyett egy demokratikus nemzeti-népi kompro­misszum kialakulása, melynek fő vonásait már megpróbáltam felvázolni? Ez szintén alkalmas formát jelentene a bérmunka világának uralma számára. Az uralkodó felfogás szerint a szocializmus történelmi kudarca következtében ezt a lehető­séget eleve el kellene vetni. Ennek az egyoldalú, a kapita­lizmust legitimáló álláspontnak természetesen az az ideoló­giai funkciója, hogy elrejtse: a kapitalista út a szóban forgó társadalmak számára szükségszerűen a periferizálódáshoz vezet. Ebben a légkörben lehetetlenné válik továbbá az ezen országokban folyó kísérletek baloldali kritikája.

Összességében: az amerikai hegemóniát csak akkor lehet megtörni, ha sikerül a volt Szovjetunió bevonásával megterem­teni az egyesült Európát. Ez azonban mindaddig ki van zárva, amíg a hatalom birtokosai Keleten és Nyugaton egyaránt a ka­pitalizmus egyoldalú logikájának foglyai. Ezzel a szemlélettel Nyugat-Európa nem jutna túl az EGK-logika határain, miközben a Kelet kénytelen volna a káoszra berendezkedni. Az Európai Gazdasági Közösség vezető köreiben titokban kísérteni látszik az a gondolat, hogy a nyugat-európaiaknak megvolna ezzel Ke­leten a maguk Latin-Amerikája, amelyre támaszkodva legyőzhet­nék az amerikai konkurenciát. Ez az elképzelés azonban irreá­lis, akárcsak az, amely szerint aztán „megoszthatnák" az uralmat az USA, az EGK és Japán között, a Hetek pedig megalakíthatnák a Világigazgatóságot, amely a Dél és a Kelet perifériális orszá­gaival szembeni felelősség e megosztását tükrözné.

Az igazságos világért folytatott harcban különösen súlyos felelősséget visel az amerikai nép. Az USA végérvényesen elvetette az izolacionizmust. Sajnos, az Egyesült Államok be­avatkozásai, akárcsak a többi tőkés centrumhataloméi 1492 óta, egyfolytában csak ártottak. Ezek a beavatkozások ugyanis mindenkor csakis a kapitalizmus globális terjeszke­désnek követelményeit szolgálták, a kapitalizmus azonban lé­nyegéből fakadóan polarizáló, és mindig csak károkat okozott az érintett népeknek. Az, hogy ennek érdekében mozgósítot­ták az amerikai nép legjobb szándékait, nem változtat a dol­gon. És e tekintetben a Clinton-adminisztráció nem lesz jobb, mint a Truman-adminisztráció, amely a hidegháborúért volt felelős, vagy a Kennedy-adminisztráció. Az Egyesült Álla­mokban létre kell jönnie egy népi erőnek, amely a republi­kánusok és demokraták egyformán imperialista hagyománya­itól független marad, és képes elvégezni a szörnyeteggé vál­tozott amerikai gazdaságnak az ország széles néptömegeit szolgáló, valódi demilitarizálását. Ez megköveteli a szűk lá­tókörű profitérdek meghaladásához való bátor ragaszkodást. Ez az a feltétel, amely lehetővé fogja tenni az USA számára, hogy nemzetközi szinten hozzájáruljon minden nép közös harcához egy valóban új világrend érdekében.

A harmadik világ országainak és régióinak nincsen nagy játéktere ebben a folyamatban. Vagy elfogadják a komprádorizálást olyannak, amilyen az ma is, vagy kidolgoznak egy lekapcsolódási stratégiát, a belső, nemzeti, népi, társadalmi összefogásra épül fejlődés szükségszerű kísérőjét, melynek legfontosabb vonásait ugyancsak igyekeztem már felvázolni. Ennek a munkának természetesen a nemzeti felszabadító mozgalom történelmi kísérletének, valamint a radikális válto­zatok populista formáinak baloldali bírálatából kell kiindulnia. Egyébként egy ilyen alapokon megújult leválás valós nyo­mást gyakorolna a Nyugatra, és arra kényszerítené, hogy leg­alábbis részben belemenjen „kölcsönös alkalmazkodásokba".

Az interdependens, többközpontú világon belüli lekapcsolódás alternatívája lehetővé teszi, hogy újradefiniáljuk a szo­cializmus univerzalisztikus célkitűzését. A kapitalizmus csak akkor győzhető le, ha a helyére egy olyan rendszer lép, amely kézben tartja a termelőerők fejlődését, és egyúttal ké­pes felszámolni a globális polarizálódás terhes maradványait. Ez azt jelenti, hogy a szocializmus csak az egész világra kiterjedő lehet, és éppen az az elképzelés, amely szerint egyenként, a kapitalizmus hatalma alól sorra felszabaduló or­szágokban is fel lehet építeni, vezetett korunk drámájához. Ám a dolgok állása szerint a világszocializmus még fölöttébb messze van; éppen ezért létfontosságú, hogy az igen hosszú „átmenetről", amely elválaszt tőle, világosabb és valódibb el­képzelésünk legyen, és hogy levonjuk a következtetéseket a „létező szocializmus" zsákutcáiból és a nemzeti felszabadító mozgalom korlátaiból egyaránt.

Az 1. számú szocializmus – a régi, az európai munkás­mozgalomból és a XIX. századi marxizmusból keletkező szo­ciáldemokrácia – 1914-ben meghalt. Lenin joggal mondta, hogy az imperializmussal való lepaktálás véget vetett radiká­lis és egyetemes elhivatottságának. A 2. számú szocializmus – a Harmadik Internacionálé kommunizmusa, amely a meg­előző csőd felismeréséből jött létre – 1989-ben abba pusztult bele, hogy nem értette meg a hosszú átmenet természetét, és ezért engedte, hogy ismét polgári érdekek bontakozzanak ki soraiban, ahogyan azt a maoista bírálat annak idején je­lezni próbálta. Ez a halál azonban nem feltámadása elődje hullájának; az átvette a szükségszerűen polarizáló, tehát a szó szoros értelmében imperialista kapitalizmus világnézetét, és máig annak mocsarában lábal. Mondjuk hát azt befeje­zésképpen; Éljen a 3. számú szocializmus, amelynek átfogó, egyetemes szemléletben ós a kapitalizmus ideológiai káprázatának elutasításában kell létrejönnie!

(Fordította: Bellon Erika)

Nevében új folyóirat, valójában azonban már több mint 250 száma jelent meg. Központja, szerkesztősége az angliai Ox­fordban van, de terjesztési köre behálózza a világ öt földré­szét.

„A New Internationalist azért létezik, hogy jelentéseket küldjön a világszegénységről és egyenlőtlenségről; hogy a figyelmet a hatalmasok és a hatalom nélküliek igazságtalan viszonyára terelje mind a gazdag, mind a szegény országok­ban; hogy fórumot nyújtson a nemzetek közötti rendszerben és az egyes országokon belül szükségesnek tartott radikális változásokért folyó vitáknak és kampányoknak, melyek az alapvető anyagi és lelki szükségletek kielégíthetőségét cé­lozzák; és hogy életközeibe hozza a világfejlődésért folyó küzdelemben résztvevő embereket, gondolatokat és akció­kat."

A lap havonta jelentkezik tematikus számokkal, melyek a világtársadalom valamely fontos problémáját tárgyalják. El­sősorban nem elméleti írások ezek: céljuk, hogy az átlagos műveltségű olvasóknak is el tudják magyarázni a nemzetközi társadalom feszültségeinek eredetét, és az alternatívák fel­vázolásával útmutatást tudjanak nyújtani a cselekvéshez. A lap ezért igen gazdagon illusztrált, számos ábra és kiegészítő rovat segíti elő az éppen feldolgozott témákban kevésbé jár­tas olvasók bevezetését az egyes részletkérdésekbe vagy ter­minológiába.

Néhány téma és cím, mellyel az elmúlt év számai beha­tóan foglalkoztak: Az új imperializmus, Utazás Pinochet Chiléjében, A házimunka politikuma, A túlélés-joga, Funda­mentalizmus, Katasztrófák a Harmadik Világban, A tengerek megmentése, A Világbank belsejében, A zöld fogyasztó, Mo­dern építészet (a design rabjai), Az új globalizmus (multi­nacionális vállalatok).

Az 1993-as évben betekintést nyújtott a lap az ENSZ-nek Kambodzsában, és többek közt a Vörös Khmerek visszahozatalában játszott szerepébe, a fejlődő országok idegenfor­galmi szektorának árnyoldalaiba, a centrumországok érdeke­it szolgáló történelemhamisítás különböző módozataiba. 1994-es januári száma – még a dél-mexikói fegyveres láza­dás kitörése előtt – Mexikó helyzetét, jelenkori átalakulását mutatta be, a szám szerkesztőinek Mexikóban tett utazása alapján, valamint különböző' tanulmányok felhasználásával.

E példa igen jól mutatja, hogy számunkra sem közömbös a Harmadik Világ tanulmányozása, és elsősorban nem vala­miféle meddő sajnálkozás, vagy részvétnyilvánítás jelleggel kell foglalkoznunk e kérdéskörrel. Mexikóé ugyanis a mi­énkhez hasonlóan egy köztes helyzet: Észak- és Dél-Ameri­ka között, mint ahogy a miénk Nyugat- és Kelet-Európa kö­zött. Természetesen az alapvető történelmi különbségek fi­gyelembevételével, de mindenképpen tanulmányozandó szá­munkra is Mexikó csatlakozási kísérlete a nála fejlettebb Egyesült Államokhoz, ami – a mi kompország-jellegünkhöz hasonlóan – komoly múltra tekint már vissza. A New Internationalist nyomozása is e probléma körül forog, kellően realista megállapítással zárva az összeállítást. „Legutóbb, amikor egy mexikói elnök, Porfirio Díaz megpróbálta Uncle Sam (az USA) karjai közé vezetni az országot, ezzel csak a forradalom kitörését alapozta meg. Mexikó megtanult repül­ni az amerikai álom és a közép-amerikai rémálom között. A mexikói álom annyi, mint felhagyni az álmodozásokkal, és elkezdeni a földön járni."

A New Internationalist cikkeit, illusztrációit e számunkban és később is felhasználjuk.

Vázlat

„A demokrácia fogalma ma olyan, mint egy antik konyhaszek­rény, megrakva mindenféle maradékokkal, két és fél ezer évi csaknem folyamatos használat után" – írta egy könyvében Róbert Dahl (1982: 5), a demokrácia egyik kiemelkedő 20. századi teoretikusa (USA). Mi azonban abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy nem is kell végigzongoráznunk az elmúlt kétezerötszáz évet ahhoz, hogy valami emészthetetlen szellemi kotyvalékot kapjunk a demokrácia fogalmáról. Ne­künk itt van az elmúlt hat-nyolc év: egy gyökeres politikai átalakulás időszaka, amikor szinte semmilyen kifejezésnek nem volt állandó jelentése, szinte semmilyen jelenségnek nem volt állandó neve, és az egyébként normálisnak szánt politikai szövegek dekódolása is gyakran komoly erőfeszíté­seket igényelt.

Amikor például 1988. március 15-én, és más hasonló meg­mozdulások alkalmával „demokráciát" skandáltak a felvonu­lók Budapest utcáin, e jelszó valószínűleg nem ugyanazt je­lentette a különböző életkorú, pártállású, családi hátterű résztvevők számára. A többség szinte biztosan egyetértett a többpártrendszer bevezetésének programjával. Voltak azon­ban, akik számára ez a jelszó a „ruszkik haza" követeléssel volt egyenértékű; lehettek, akik a családi tulajdont perelték vissza a „demokrácia" jegyében, és elégtételt követeltek más korábbi sérelmekért; sokan szerették volna előmozdítani a nyilvánosságot (korabeli kifejezéssel: glasznoszty); és bizto­san nem kevesen voltak, akik számára a demokrácia beve­zetése egyszerűen úgy volt definiálható, hogy mi is úgy fo­gunk élni, mint az osztrákok, a németek, a franciák, meg a többi szerencsés nyugati nép. A „demokrácia" gyakorlatilag egy összefoglaló kifejezés volt mindarra, amit az emberek az államszocialista rendszerből hiányoltak, és amit egy „rend­szerváltástól" megkapni véltek.

A fordulat időszakában konkrétan megfogalmazott elvárá­sok – a fogalmi tisztázás igényével – végső soron az állam­szocializmus háromféle koherens kritikájába voltak rendez­hetők.¹ A polgári jogok szempontjából, a magánvállalkozás, a piac szemszögéből nézve fogalmazódott meg a liberális kritika, a liberális elvárások. A nemzeti sérelmek, a külső füg­gés, a katonai megszállás okán jelentkezett az államszocia­lizmus nacionalista bírálata, a belőle logikusan következő programmal együtt. És végül alulnézetből, a társadalom po­litikai aktivizálásának igényével alakult ki a valóban (a szó eredeti értelmében) demokratikus kritika, mely azonban – a demokrácia szüntelen hangoztatása ellenére – minden tekin­tetben háttérbe szorult az előző kettő mögött.

A liberalizmusnak alárendelt demokrácia-fogalom

A 80-as évekre a liberális demokráciafelfogás offenzívája volt jellemző, ez képezte az 1989-es regionális politikai össze­omlás időszakának uralkodó felfogását. E tendencia fő ideo­lógusai a demokrácia fogalmát bizonyos konkrét intézmények (a polgári köztársaság alapintézményei) meglétével azonosí­tották. A reformerből vagy bármi másból rendszerváltóvá elő­lépett értelmiségiek – Kis János, Bihari Mihály és más tár­sadalomtudósok nyomán – nem a rendszer demokratizálásá­ról beszéltek, hanem a diktatúrából a demokráciába való át­menetről. Ez eleinte (a tulajdonváltás napirendre tűzése előtt) még többnyire a diktatórikus szocializmusból a demokratikus szocializmusba való átmenetként fogalmazódott meg, és alapvetően azt sugallta, hogy ez is olyan egyszerűen végre­hajtható, mint ahogyan valaki átmegy egyik házból a másik­ba, vagy egyik pártból a másikba. A váltás egyszerűségének feltételezése módszertani szempontból a jogászi szemléletre vezethető vissza; az átmenet hirdetői számára a demokrácia bevezetése egy viszonylag rövid idő alatt lefolytatható tör­vényhozási folyamatot jelentett: egy demokrácia-csomagterv elfogadtatását és alkalmazását.

Ez a szemlélet – a burjánzó politológusi esszéirodalmon keresztül – alapot adott annak a közkeletű vélekedésnek, mely szerint egy országról ugyanúgy meg lehet állapítani, hogy demokratikus-e vagy sem, mint ahogy egy nőről is meg lehet állapítani, hogy terhes-e vagy sem. Es ahogy nem lehet „félig" vagy „csak egy kicsit" terhes egy nő, illetve nem lehet „egyik nő terhesebb, mint a másik", a demokrácia méregetésének sincs értelme: egy országban vagy egészében van de­mokrácia, vagy egyáltalán nincs. Messziről látszik, hogy az efféle értelmezések célja és funkciója az 1989-90-es fordulat időszakában a régi és az új rendszer közötti választás meg­könnyítése volt, megkímélve az állampolgárokat az államszo­cialista rendszer demokratikus vonásainak mérlegelésétől, a demokrácia-fogalom tartalmi összetettségének vizsgálatától, és a többpárti választások meglétén túlmenő, komplex jövő­kép megismerésétől.

A liberális demokráciafelfogás lényegi eleme a közve­tett vagy képviseleti demokrácia hangsúlyozása, a dön­téshozatalban való közvetlen társadalmi részvétel és az érdekképviselet leértékelése. A nép véleménynyilvánításá­nak négy-öt évente: a képviselők megválasztásában van sze­repe, s ez egyben megadja a társadalmat kormányzó szervek legitimitását is. „A demokrácia és a diktatúra különbsége nem az, hogy az előbbiben a nép uralkodik, az utóbbiban pedig valaki más. Mindkettőben a politikai elit van hatalmon: a de­mokráciában ez azonban leváltható, a diktatúrában viszont leválthatatlan." (Perecz, 1993) Persze ha a „nép" a demok­ráciában sem uralkodhat, úgy majdhogynem mindegy, hogy a politikai elit egy – folytonosan hivatalban levő – uralmi el­it-e, vagy pedig – a hivatali posztokat és időszakokat rotáló – „hatalomból" és „ellenzékből" áll-e. S ha jobban belegon­dolunk: a két modell között nincs is áthidalhatatlan különb­ség, a „demokráciákban" az elit leváltása sok esetben – még­oly csapnivaló kormányzás esetén is – csak elvi lehetőség marad. Számtalan példát lehet hozni – a svéd Erlander 25 éves miniszterelnökségétől az olasz Andreotti 40 évéig – egyes pártok, pártkoalíciók vagy politikusok „kirobbanthatatlanságára", vagyis több évtizeden átívelő uralmára vagy he­gemóniájára. Tehát a „diktatúrákban" sem tapasztalunk egyértelműen folytonosabb uralmat, mint a „demokráciák­ban", csak éppen a kormányváltás formája más: puccsok és palotaforradalmak során megy végbe. E formai különbség azonban nem változtat a lényegen, hogy tudniillik e felfogás szerint a „nép" számára tulajdonképpen mindegy, hogy „de­mokrácia" van-e, vagy „diktatúra".

A politikai reformvitákban rendszerint nyíltan is megfogal­mazódott: „A demokráciára azért van szükség, hogy válság esetén ne a rendszert, hanem a kormányt kelljen leváltani." „A demokrácia kormányt áldoz, ha a társadalom elégedetlen, míg a diktatúrában a rendszer egésze válik kérdésessé." Ez­zel nyíltan kimondták, hogy a „demokrácia" lényege, hogy a társadalom által igényelt változásokat ne engedje túl mélyre hatolni. Szándékait tekintve ez éppen megegyezett az észak-amerikai alapító atyák föderalista szárnyának (Hamilton, Madison, Jay) elgondolásaival, csakhogy ők – érdekes módon – úgy fogalmaztak, hogy „a demokrácia megfontolatlanságaitól" akarták megvédeni az alkotmányt.²

Noha a liberális irányzat rendszerint gondosan ügyelt az egyes „alrendszerek" elválasztására, önálló, egymástól füg­getlen törvényszerűségeik kimutatására, a változás idősza­kában – Hayek és mások nyomán – határozottan megfogal­mazódott a demokrácia és a piacgazdaság szerves össze­tartozása, s ez megerősítést nyert a híressé vált Fukuyama (1990) filozofikus tanulmányában. Az érem másik oldalaként megfogalmazódott a gazdasági tervezés és a demokrácia összeférhetetlensége. E tézis pedig értelemszerűen egy po­litikai árukapcsolásban konkludált: ha demokráciát akarunk, el kell fogadni a nyugati típusú kapitalista gazdasági modellt is. Ez utóbbival szemben addigra már amúgy is igen gyenge elméleti ellenzék maradt, ami lehetővé tette, hogy a liberális főáram magát a „nyugati modellt" is a valóságosnál szűkeb­ben értelmezte; már nem csak a marxi szocializmust zárva ki ezáltal a civilizációs alternatívák közül, de a szociáldemok­rata elméleti tradíciót is.³

A demokratikus gondolat alárendelt pozícióban történő fel­használásának egyik árulkodó példája volt, amikor – Bibó Istvánra való szüntelen hivatkozással – állandóan azt hallot­tuk az 1988-90-es időszakban: „demokratának lenni annyi, mint nem félni". Bár ez a kijelentés már e tömör formájában is messze túlmutatott a demokrácia „nőgyógyászati" elméle­tén, mégis – a bibói hagyaték mélyrétegeinek feltárása nélkül – egy idő után jelentés nélkül maradt, a levegőben lógott. Sokak számára úgy tűnhetett, hogy Bibó mindössze ennyit üzent a demokráciáról, s – miután az új (volt ellenzéki) po­litikai erők tényleg nem féltek beülni az összeomlott „állam­párt" üresen maradt hivatalaiba és hatalmi pozícióiba – a to­vábbiakban már nem is szolgál semmiféle útmutatással az állam demokratizálására.

A nacionalizmusnak alárendelt demokrácia-felfogás

A fordulat után bekövetkezett a liberális irányzat visszaszo­rulása, és kezdetét vette a politikai nacionalizmus erőteljes offenzívája. Ez már nem valamiféle ideális modellből vezette le, hogy mi a teendő, hanem az ország „természetes" fejlő­dési pályájához kívánt visszatérni, elveit és magatartásmin­táit az 1945 előtti időkből merítve. E lépésváltás oka nem egyszerűen az 1990-es országgyűlési választások kimenete-lében rejlik: alapvetően a térségben végbemenő nemzetközi folyamatokból vezethető le. A liberális program ugyanis ki­merült azzal, hogy létrejöttek a polgári alkotmányok, és a liberális gazdasági elvek általánosan elfogadottá váltak. „A történelem vége" igazából a liberális program végét jelentet­te, de egy olyan helyzetben, amikor a régió országainak na­gyon is szembe kellett nézni a – részben éppen a gazdasági liberalizmus által gerjesztett – problémákkal: az átalakuló or­szágok kiszolgáltatottságával, s az addig politikai irányítással összetartott nemzetgazdaságok szétzilálódásával.

A nacionalizmus tehát nem véletlenül és nem a történelem megbicsaklása folytán kapott erőre és vált meghatározó ideo­lógiává a térségben, hanem egészen konkrét feladatokkal: a liberális áttörés által életre hívott polgári rend nemzeti integ­rációjának megteremtésére, a kapitalizmus helyi adottságok­nak megfelelő stabilizálására. Ez egyúttal a – továbbra is alárendelt pozícióban levő – demokrácia-fogalom módosulá­sával is járt.

A nemzeti irányzat demokráciafelfogását talán Antall József gyakori Churchill-hivatkozásai világították meg legjobban. Eszerint „a demokrácia önmagában nem jó megoldás, de hát még nem találtak fel jobbat". Vagyis a demokrácia önmagá­ban nem érték; nem jelenik meg, mint ideál, mely a politikai cselekvés célfüggvényében kaphatna helyet. A demokrácia csak egy állapot, de ugyanennyi erővel más állapotok is el­képzelhetők: a Churchill-Antall-paradigma fenntartja a lehe­tőséget a demokráciánál jobb politikai formációk kialakulásá­ra. Végeredményben a demokrácia olyan formaságok összessége, aminek egyfajta minimumát mindenképpen be kell tartani, ám ennek mértéke, mennyisége a minden­kori politikai konstelláción múlik, a mi esetünkben pedig leginkább az országgal szembeni külső elvárásoktól függ. Mert egyébként egyértelműen meghatározható lenne, hogy melyik az a kör vagy réteg, amely az ország (a nemzet) ve­zetésére méltóképpen és jogosultan hivatott.

A fogalmak kényszerű csűrés-csavarása persze e ponton nem ért véget, és időnként eljutott olyan végletekig is, mint például Szent Istvánnak „nagy európai demokrataként" való jellemzése. Mindenesetre az állampolgárok szavazatai, az ál­talános választások (és ezek időközi előrejelzései: a közvé­lemény-kutatások) igen csekély súllyal szerepeltek az MDF önigazolási és legitimációs mérlegeléseiben. Ennél sokkal gyakoribb volt a magyarság sorskérdéseire és az ezeréves tradíciókra való hivatkozás, valamint az utókor érdekeire és hálájára való mutogatás, amit megkönnyített az a körülmény, hogy a mai állapotokat és döntéseket illetően sem az utókor, sem a nagy történelmi elődök nem tudnak szavazni, vagy más módon véleményt nyilvánítani.

Nem mondhatjuk persze, hogy a nacionalista körökben ne lett volna meg az igény a választott út szaktudományos alá­támasztására. A nyugati demokrácia-modellek sokféleségé­nek felszínes, ám annál szellemesebb észlelése volt, amikor a kormányzó pártok azzal próbálták igazolni hatalmi túlkapá­saikat, hogy „végül is nálunk többségi demokrácia van, mi vagyunk a többség, azt csinálunk négy évig, amit akarunk". E magatartásban tehát visszaütött a „szemlélődő", értékmen­tes, pozitivista módszertan, mely pusztán rögzíteni kívánja a különféle intézmények létezését, de azt – eredményesség, történelmi feltételek, társadalmi kötődések alapján – nem kí­vánja értékelni vagy minősíteni. Lijphart (1984) modellalkotó munkájának kissé leegyszerűsített értelmezése nyomán könnyű volt megállapítani: van többségi („westminsteri") és konszenzuális demokrácia-modell. „Ilyen is van, olyan is van" – miért ne választanánk azt, amelyik előnyösebb a már ha­talmon levő koalíció tevékenységének igazolására?

A demokrácia tehát ismét előtérbe került a politikai diskur­zusban, amikor a Kónya Imre 1991-es nyári dolgozata utáni riadalomban létrejött a Demokratikus Charta. Ám a Charta – mely azóta is időről időre vészjeleket küld a világba, ha fe­nyegetve látja a fennálló alkotmányos kereteket – jellegzete­sen defenzív felfogást vallott. Vagyis a fennálló politikai struk­túrát késznek és véglegesnek fogta fel, amely működőképes és stabilizálható, ha különböző rossz szándékú egyének nem veszélyeztetik. De éppen a Charta mozgalmi (parlamenten kívüli) jellege adta meg a kellő kritikáját is e felfogásnak, amennyiben a parlamentáris demokrácia megvédéséhez is parlamenten kívüli társadalmi mozgósításra, résztvevő de­monstrációkra volt – van, lesz – szükség.

Az efféle ellentmondásokra azonban azért sem vetődhetett fény, mert az elméleti vitákból ebben az időszakban – kellő megbélyegzéssel ellátva – kiszorultak mindazok a művek és személyek, amelyek és akik a demokráciát nem formális in­tézményrendszerként (vagyis nem a „modern" felfogásnak számító „nőgyógyászati" megközelítésben) értelmezték, ha­nem megpróbáltak visszatérni a fogalom autentikus társa­dalmi tartalmához.

A hiányzó demokrácia-ideológia

Két-három évvel az első többpárti választások után, a naci­onalista kormánykoalíció és a liberális ellenzék közötti elmér­gesedett viszony láttán nyilvánvalóvá vált, hogy a „demokra­tikus átmenet" tekintetében csak addig volt konszenzus az új politikai pártok között, amíg egymás kölcsönös legitimálá­sához arra szükség volt. Azon túl viszont a demokrácia nem jelentett már a számukra olyan elvet, eszmerendszert vagy ideológiát, amely a törvényhozó, kormányzó (és önkormány­zó) vagy programalkotó tevékenység során útmutatóul szol­gálhatna a napi gyakorlat vagy a további haladási irány meg­határozása szempontjából. A további demokratizálás, a demokrácia kiszélesítésének esetenkénti felvetése az új par­lamenti elit számára gyakorlatilag értelmezhetetlen volt. A politika parlamenten kívülre, az utcára vagy a nép közé vi­telének igénye – függetlenül attól, hogy éppen a nemzeti de­mokratáktól, a kisgazdáktól, vagy a pedagógus szakszerve­zettől érkezett-e – ha felmerült, mind a nacionalista, mind a liberális elittől azonnal megkapta a populizmus bélyegét, s mint ilyen a „modern demokrácia" elveivel szembenállónak minősült. A politikai döntésekben való társadalmi részvétel korlátozása melletti érvként számtalan hivatkozást hallottunk arra, hogy ez vagy az „a nyugati demokráciákban is így van", ennélfogva nem is bírálható. (Lásd például az országgyűlési képviselők visszahívhatóságának megszüntetését, mely egyértelműen a társadalom demobilizálását és depolitizálását szolgálta.)

A napi kormányzati döntésekben, illetve azok ellenzéki kri­tikáiban tehát nem demokratikus, hanem liberális és nacio­nalista elvek játsszák az útmutató szerepét; a demokráciára való időnkénti hivatkozások pedig nem Magyarország népé­nek szuverenitását, hanem a Nyugathoz való igazodást hi­vatottak kifejezni. Erre a jelenségre mutatott rá cikkében Fricz Tamás, amikor a magyarországi pártok demokratikus­ságát vizsgálva sokak számára mellbevágó következtetésre jutott. „A helyzet tehát az, hogy az egységes demokratikus norma, magatartásmód, szabályozottság, szellemiség stb. kérdésében hiányzik a konszenzus a pártok között." (Fricz, 1993.) S a konszenzus pedig azért hiányzik, mert nincs – akár csak közel egységes – elképzelés a demokrácia miben­létéről, sokak számára föl sem vetődik, hogy a demokrá­cia fogalmával bármit is kezdeni lehetne a többpárti par­lamentarizmus bevezetése után.

Abban, hogy a demokrácia mint önálló ideológia nem erő­södhetett meg, a politikai publicisztika hatása is nagymérték­ben tetten érhető; hiszen a legtöbb olyan kérdést, ami egyes konkrét esetekben arra vonatkozott, hogy „ilyen helyzetben mi a demokratikus megoldás", a nyilatkozó politikusok és szakírók zöme többnyire úgy válaszolta meg, hogy keresett egy olyan polgári demokráciát, amelyben azt a konkrét ügyet az ő szája íze szerint intézték el vagy intézik, és ezzel bizo­nyítottnak vélte igazságát még akkor is, ha az a konkrét meg­oldás éppen egy kifejezetten elitista vagy piaci elemre épült. (Lásd például az ombudsman intézményét, mely százötven évvel ezelőtt Svédországban valóban megvalósított egyfajta polgári ellenőrzést a király végrehajtó hatalma fölött, de ma – a sajtó, a Számvevőszék vagy a parlamenti bizottságok kiterjedt ellenőrző funkciói mellett – ha nem is diszfunkcionális, de mindenképpen redundánsnak értékelhető.)

A demokratizmus kezdetei

A népszerű politológiai irodalom a demokratizmus elvi kidol­gozásához igen kevés útmutatással szolgált, noha mind kül­földön, mind itthon születtek színvonalas demokrácia-monog­ráfiák, amelyek – hangsúlyozottan – nem demokráciák­ról (vagyis intézmények együtteséről), hanem demokráciáról (tehát társadalomszervezési elvről) beszéltek. Miközben azonban Lijphart könyve és más liberális politikaelméleti mű­vek alapirodalommá váltak a hazai politikatudományi körök­ben, ismeretlenek maradtak olyan munkák, mint például Anthony Arblasternek (1987) az Open University számára írt mo­nográfiája, mely a demokrácia történetét a kezdetektől (a gö­rögöktől) napjainkig tekintette át.

A brit politológus értelmezésében a demokrácia nem leíró kategória – vagyis nem a reálisan létező politikai rendszereket vagy kultúrákat jelöli – hanem kritikai fogalom: egy olyan ide­ál, amihez a mindenkor létező valóságot mérni tudjuk, és azt – magától értetődően – mindig elégtelennek találjuk. Az az elv, mely minden embernek egy szavazatot ad, kifejezi a politikai erő egyenlőségére való törekvést, végső soron pedig az erőforrások felhasználása, a gazdaság fölötti társadalmi ellenőrzésben kulminál. A demokrácia logikája – mely tehát elválaszthatatlan az egyenlőség igényétől – Arblaster szerint egyenesen a szocializmus felé mutat.⁴

E gondolatmenet az 1989 előtti kommunista ideológusok munkásságát idézheti fel sokak számára, pedig éppen hogy az államszocializmus rendszerének demokratikus kritikáját segít megalapozni, amennyiben pontosan a demokrácia kor­látozottsága, illetve a helyenként drámai módon megjelenő antidemokratikus vonások tették a rendszert védhetetlenné a nyolcvanas évek mélyülő válsága során. Következésképpen a demokrácia igen hálátlan témává vált a szocialista értelmi­ség számára: a demokratikus kihívásnak egy részük egysze­rűen hátat fordított a rendszer progresszív elemeit védendő, a polgári demokrácia álságosságára való gyakori hivatkozások közepette. Egy másik részük viszont a politikum szféráját megkerülve közvetlenül a „civil társadalom" tanulmányozását, és annak önigazgató jellegű átszervezését tekintette felada­tának.

E kétféle válaszon túllépve, a liberálistól különböző – sőt talán azzal szembenálló – demokráciafelfogás megalapozá­sára, és egyúttal az államszocializmus demokratikus kritiká­jának megalapozására szolgált Ágh Attila könyve, A polgári demokrácia mítosza és valósága (1986), mely a demokratiz­mus és a liberalizmus konfliktusát és küzdelmét mutatta be a modern politikai gondolkodás és struktúrák fejlődésének három évszázados történetén. Ágh döntően a nyugati politi­kai marxizmus elméleti produktumaira – Macpherson, Hodgson, Therborn és mások hozzájárulására – építette koncep­cióját, és a politikatudomány feladatait a demokratikus kihí­vással való érdemi szembenézésben, és „a demokrati­kus hagyományok szocialista demokráciaként való fokozott átvételében és meggyökereztetésében" fogalmazta meg. Kö­vetkeztetésként – Poulantzas nyomán – megfogalmazta: „a szocializmus vagy demokratikus lesz, vagy semmilyen", sőt – sokak számára esetleg meglepő módon – egy Brustól vett idézettel foglalta össze a korszellemtől eltérő program­ját: „nem a gazdaság depolitizálása, hanem a politika demok­ratizálása a társadalmasított termelőeszközök fejlesztésének fő iránya".

Miközben Ágh könyve a politikaelmélettel hivatásszerűen foglalkozók számára jelentett kihívást, a rendszerválság és -váltás időszakában a politizáló közvélemény számára Lu­kács György húsz év késéssel megjelent munkája: A demok­ratizálódás jelene és jövője (1988) exponálta a demokratizá­lás problémáját. Lukács e viszonylag rövid művében szigorú bírálat alá vette a sztálinizmus politikai struktúráját, ám óva intette a kor (a 60-as évek vége) reformereit: nehogy illúzi­ókat tápláljanak a polgári demokrácia előnyei és probléma­mentes bevezethetősége tekintetében. Haladó alternatíva­ként a szocialista demokráciát jelölte meg, mely a társadalom mind több szférájának – részvételi alapon történő – demok­ratizálását jelentette.

Lukács e műve az államszocializmus baloldali (demokrati­kus) alternatíváit kereső értelmiség számára fontos elméleti támasszá vált. Olyannyira, hogy az 1989 elején hivatalosan is megalakult Baloldali Alternatíva Egyesülés platformvitáin felvetődött: ne tekintse-e az új tömörülés valamiféle félhiva­talos programjának a Lukács-tanulmányt.⁵ Ezért a „Demokratisierung" elolvasása visszamenőleg is segít megmagyaráz­ni és megérteni, hogy a hazai baloldal miféle kétségektől, félelmektől és alternatív elgondolásoktól vezérelve nem járt élen a többpártrendszer kezdeményezésében, és – egy bi­zonyos ponton túl – mennyiben nem tekintette valódi demok­ratizálásnak a polgári parlamentarizmus újjáélesztését. A „nem kezdeményezés" nem jelentett elutasítást, viszont kife­jezte a kételyt az iránt, hogy valóban a szabad pártszervezés legalizálása és az MSZMP hatalomból való eltávolítása je­lentette volna a politikai demokratizálás és a gazdasági vál­ságkezelés legfontosabb feladatát a 80-as évek végén.

A demokratizálás irányzata a „népi demokratikus platform" megszervezésében érte el legkomolyabb formáját az 1989 októberi MSZMP-kongresszus előtt, hogy aztán azonnal el is tűnjön az új Szocialista Párt rendszerváltó programja mö­gött.⁶ A váratlan feltűnés utáni hirtelen lehanyatlás fő oka az lehetett, hogy bár a sebtében összetákolt tömörülés ideoló­giáját tekintve valóban az időszak legkövetkezetesebben egyenlősítő irányzata volt, szerveződését tekintve viszont még annyira sem volt képes valódi társadalmi mozgalommá válni, mint az akkor még szintén plebejus törekvéseket fel­mutató MDF, vagy az őszintén piacpárti Reformszövetség.

Mindezek következtében igen nagy űr maradt a hazai po­litikai színképben, amennyiben nincs olyan igazán jelentős politikai erő, amely megkülönböztetett értéket tulajdoní­tana az egyenlőség, a közvetlen demokrácia, a társadalmi részvétel, az önigazgatás elveinek, s a politikai rendszer, a társadalmi döntéshozatali mechanizmus fejlesztését – be­leértve egy esetleges új alkotmányt is – ebben az irányban szorgalmazná. Ezzel összefüggésben leértékelődnek a ma­gyar történelem azon fejezetei és mozzanatai is, amelyek az átfogó és mélyreható demokratizálódás irányába mutattak.

Az új magyar „demokrácia" fontos viszonyítási pontja lett például az 1956-hoz való viszonyulás, amit az új ország­gyűlés sürgős jelleggel, első dolgai közt intézett el a „forra­dalom és szabadságharc" megjelölés törvénybe iktatásával. E főhajtás azonban sokkal inkább az antikommunizmusnak és a szovjetellenességnek szólt, és nem a társadalom poli­tikai részvételi igényének, noha ennek jelentőségére Göncz Árpád is többször rámutatott, például az alábbiak szerint. „Én 1956 máig szóló tanulságának leginkább azt tartom, hogy milyen természetes politikai mozdulattal találta meg a helyi ügyek irányításában a szerepét a forradalmi tanácsokon ke­resztül a közvetlen demokrácia. A nemzeti önérzet termé­szetes és heves kinyilvánítása mellett tehát erősen élt az igény a közvetlen demokrácia iránt. Ebből érdemes lett volna – vagy érdemes volna – annyit megtartani, visszahozni, amennyit lehet. Meg merném kockáztatni, hogy mindvégig erősebb volt az egység és a közvetlen demokrácia követe­lése, mint a politikai pluralizmusé."

*

Ebben az írásban a teljesség igénye nélkül tekintettük át a demokráciáról való gondolkodás állását Magyarországon, a hazai politikusok és politológusok megállapításait vegyítve a nyugati politikai filozófia fejleményeire és a hazai közgondol­kodás jelenségeire tett utalásokkal. Nyilvánvaló, hogy a téma előbb-utóbb ennél sokkal részletesebb és alaposabb kifejtést igényel. Fontos azonban már most látni azt, hogy a demok­rácia fogalma távolról sem egységes a politikai szóhaszná­latban, s a ma uralkodó felfogások egy erősen korlátozott értelmezést tesznek csak lehetővé. Éppen ezért hazai politi­kai fejlődésünket tekintve is érvényesnek kell tartanunk, amit Keith Graham brit politológus a nyugati folyamatokkal kap­csolatban fogalmazott meg az alábbiak szerint. „Szó sincs arról, hogy – akár az elmélet, akár a gyakorlat szintjén – túl lennénk a demokrácia csatáján. Sok tekintetben ez éppen hogy csak elkezdődött." (Graham, 1986: 242)

Jegyzetek

1 A háromféle bírálat elkülönítését A három kívánság (1992) című cikkben végeztük el Krausz Tamással.

2 Saját fogalomhasználatuk szerint az alapítók nem is demokráciát kívántak alapítani, hanem köztársaságot, s a köztársaság-alapítók populista, egalitáriánusabb szárnyát: Jefferson körét nevezték de­mokratikus republikánusoknak.

3 Lásd a Nobel-díjas svéd Gunnar Myrdal eszmefuttatását a ter­vezés és a demokrácia összefüggéseiről az Eszmélet 20. számá­ban.

4 Ez a következtetés nem annyira idegen a pluralista demokrácia elméletétől, mint első látásra tűnne, hiszen például Dahl (1985) és Lindblom (1977) is a demokrácia egyre szélesebb, vagyis a gazda­ságra, kultúrára is történő kiterjesztésének hívei.

5 Ezt a javaslatot – különböző megfontolásokból, rövid vita után – a fórum résztvevőinek többsége elutasította.

6 A népi demokratikus platform eszmeiségének alapvető dokumen­tuma a „Balra – ki a zűrzavarból" című kötet.

Irodalom

Andor László – Krausz Tamás (1992): A három kívánság, in: Népszabadság, november 7.

Arblaster, Anthony (1987) Democracy, Milton Keynes: Open University Press.

Ágh Attila (1986) A polgári demokrácia mítosza és valósága, Bu­dapest: Kossuth Könyvkiadó.

Dahl, Robert A. (1982) Dilemmas of Plurálist Democracy: Autonomy vs. Control, New Haven: Yale University Press.

Dahl, Robert A. (1985) A Preface to Economic Democracy, Los Angeles: University of California Press.

Fricz Tamás (1993) Demokratikusak-e a magyar pártok? Népsza­badság, november 29.

Fukuyama, Francis (1990) A történelem vége? in: Világosság, ja­nuár.

Göncz Árpád (1993) Hosszú távú önzést kérhetünk a Nyugattól (Szigethy András és Tamás Ervin interjúja). Népszabadság, október 22.

Graham, Keith (1986) The Battle of Democracy: Conflict, Consensus and the Individual, Totowa: Barnes and Noble.

Lijphart, Arend (1984) Democracies: Patterns of Majoritarian and Consensus Government in Twenty-One Countries, New Haven: Yale University Press.

Lindblom, Charles E. (1977) Politics and Markets: The World's Political-Economic Systems, New York: Basic Books.

Lukács György (1988) A demokratizálódás jelene és jövője, Bu­dapest: Magvető Kiadó.

Perecz László (1993) Elhervadt vagy elárult? (Bíró Zoltán Elher­vadt forradalom c. könyvéről) Népszabadság, november 20.

Mi is valójában a Nemzetközi Valutaalap? A beteg nemzet­gazdaságok orvosa? A közgazdasági ortodoxia professzora? A nemzetközi kereskedelmi-pénzügyi rendszer csendőre? Netán egy világméretű kereskedelmi-pénzügyi zenekar kar­mestere? A válaszok, vagyis a Nemzetközi Valutaalap tevé­kenységének megítélésére vonatkozó értékelések szélsősé­gesen polarizálódnak, és a vélemények megosztottsága, (il­letve az egyes konkrét vélemények) mögött nem is mindig az egyértelmű gazdaságelméleti (vagy éppenséggel ideoló­giai-politikai) elkötelezettség áll.

A Valutaalap katalizátor-szerepe az egyik pont, amely körül egyrészt a feltételesség megértése, másrészt az egyes kor­mányok Valutaalappal szembeni kiszolgáltatottságának a megértése forog. Magyarán: mennyire felel meg a valóság­nak az az állítás, mely szerint: a Valutaalaptól kapott hitelek – mindenekelőtt készenléti hitelek – az egyéb nemzetközi pénzügyi intézményektől, és főképpen a kereskedelmi ban­koktól felveendő további hitelek alapfeltételei? A Valutaalap által előírt szigorú – s tegyük hozzá, alapvetően mindig is a neoliberális ortodoxia tanait tükröző – gazdaságpolitikai fel­tételeit ugyanis legfeljebb a pénzügyi technokraták „szeretik", de demokratikusan választott parlamentekkel, a munkaválla­lók érdekeit védeni akaró szakszervezetekkel, s az életszín­vonalukat és munkalehetőségüket féltő tömegekkel már ne­hezebb elfogadtatni. Ilyenkor lehet, mint nyulat a cilinderből, elővarázsolni az ultima ratio-t: „a Valutaalap-hitel feltételes­ségének elfogadása az egyetlen eszköz ahhoz, hogy az el­adósodott nemzetgazdaság további külföldi hitelekhez jus­son, illetve vonzóvá válhasson a külföldi befektetők számá­ra". Egyes – kellően megátalkodott – Valutaalap-alkalmazot­tak, illetve – csodálok még számokkal is megpróbálnak dobá­lózni, mondván: minden egyes dollár, amit az IMF-től kap egy adott kormány, 4-7 dollárnyi további hitelt fialhat. A Va­lutaalap – és ikerintézménye, a Világbank – katalizátor-sze­repe vitathatatlan! Távolról sem igazolható azonban a Valu­taalap mindenhatóságába, kikerülhetetlenségébe vetett hit, s az esetek többségében még kevésbé számszerűsíthető ezen katalizátorszerep valóságos értéke, illetve igen gyakran nem bizonyítható az érvényesülése. Nem tekinthető mérvadónak – általában sem, de kiváltképpen Magyarország számára nem – az átütemezések során játszott katalizátor-szerep! Ha az IMF az átütemezéshez nyújt 1 USD hitelt, s ezután a Párizsi Klub átütemez 3 USD adósságot, a kereskedelmi bankok 2 USD adósságot, s netán 1 USD új hitelhez is jut az adott ország – ennek alapján nem mondható, hogy min­den 1 USD IMF-hitel további 7 USD hitelt vonz! E tény – ti. a katalizátor-szerep bizonyíthatatlansága – egyszerűen fakad például a bankügyletek hagyományosan diszkrét jellegéből, illetve abból a tényből, hogy igen gyakran nyilvánvaló az IMF-hitelek politikai háttere, s a bankok ezt nem szeretik elfogad­ni, de kifejezetten utálják bevallani. Ez ugyanakkor növeli a kormányok manőverezési képességét is – már ugyanis akkor, ha manőverezni akarnak, s nem az IMF-feltételekkel akarják revolverezni a parlamentet, szakszervezeteket, lakosságot. Vagyis nem a katalizátor-szerep általános érvényesülése az, ami vitatott lehet – annál kevésbé, mert felettébb kívánatos is lenne, hogy a Valutaalap ne elégedjen meg az adósokkal szembeni „csendőr-szereppel", hanem a valóságban is töltse be azt a nemzetközi gazdaságpolitikai koordinációs szerepet, amelyre nagy szüksége lenne az egész világgazdaságnak, s amelyre az Alapokmány kötelezi (kötelezné) is a Valuta­alapot… Vitatható lehet azonban minden egyes olyan kor­mányzati döntés – bárhol, bármely kormány hozta-hozza is -, ahol nem adósság átütemezésről van szó, s ahol nem nyil­vánvaló, hogy az IMF mint „végső menedék" szerepel-szerepelhet.

Ilyen körülmények között nem lehet igazán meglepő, hogy „sok fejlődő ország kormánya tartózkodik attól, hogy elhatá­rozza egy IMF-egyezmény aláírását, mert ez az egyetlen módszer az ország nemzetközi tőkepiaci hitelképességének visszaállítására. Ha a fizetési és a költségvetési mérleg, de­ficitje olyan szintet ért el, amely elriasztja a hitelezőket, akkor a kormánynak nincs más választása, mint tárgyalni a stabi­lizációs programról az IMF „arctalan emberével". Ilyenek a nemzetközi pénzügyi rendszer szabályai. Az IMF-hitelek nagysága ma is másodlagos fontosságú; a meghatározó té­nyező az a „hitelességi pecsét", amit az IMF-megállapodás kölcsönöz az adott ország kormányának. Egy 1981-es angol bankkiadvány, a tekintélyes Barclays Review lakonikus meg­állapítása szerint: „az országkockázat érvényesítése tekinte­tében a bankok, válaszaikat három kategóriára redukálták: igen, igen – az IMF-hitel megtárgyalása után, vagy nem".¹ Könnyen hozható viszonylag friss példa is: a Bank of Eng­land egy mátrixban foglalja össze az országkockázati ténye­zők erősségét, így orientálva a brit kereskedelmi bankokat a szuverén adósokkal szemben alkalmazandó kamatfelár tekin­tetében. A mátrix értékeit befolyásoló tényezők közül a ka­matszolgálati ráta, az áruimport fedezete, az adósság/GDP ráta és az adósságszolgálati ráta után áll (az összesen 12. szempont) – „az IMF célkitűzéseinek nem teljesítése/nem hajlandó az adott ország az IMF-hez fordulni", amiért 3 pon­tot vonhatnak le az ország induló 100-as értékszámából (a korábban felsorolt mutatók kedvezőtlen alakulásáért 10-10 ponttal csökkenhet az értékszám).² Hasonló módszereket al­kalmaz a FED is, amely a nemzetközi adósságkockázat sze­rint hétfokozatú skálán helyezi el az országokat: 1. erős adós, 2. mérsékelten erős adós, 3. gyenge adósok után jön­nek azok az országok, ahol 4. „egyéb transzfer-problémák" merülnek föl, amely országok már nem tesznek eleget adósszolgálati kötelezettségeiknek, de pozitívan értékelhető akciókat valósítanak meg. „Ilyen lépésként értékelhető pl. az IMF-fel egyetértésben alkalmazott gazdasági program." A kö­vetkező csoport, 5. „norma alatti országok", amelyek már nem törlesztenek és nincs folyamatban tárgyalás IMF-program elfogadására. 6. „csökkentett értékű adósság" akkor jel­lemző egy országra, ha legalább két megállapítás jellemző rá az alábbiakból: a) hat hónapja nem törleszt, b) nem teljesít IMF-programot, c) legalább egy éve nem tesz eleget az át­ütemezési megállapodásban foglalt feltételeknek, végül d) nincs kilátás arra, hogy belátható időn belül visszaálljon a normális fizetőképesség.³ Vagyis az IMF-megállapodás léte vagy nem-léte konkretizálódik az országkockázati mutatók­ban, de az amerikai központi bank ezt a szempontot csak de facto fizetésképtelenség esetén alkalmazza, és a brit jegy­bank sem helyez nagy súlyt az IMF-megállapodás meglétére. Az ilyen megállapodás azt jelenti a hitelezőknek, hogy az érintett ország fizetőképes, ami zöld fényt jelez a további hi­teleknek. A nemzeti gazdaságpolitikák megítélésére vonatko­zó fentebb leírt kompetencia „biztosítja az eladósodott orszá­gok pénzügyi rendőr általi megrendszabályozásának hatal­mát."⁴

A Valutaalap hagyományosan a gazdasági liberalizmus bajnoka – ez következik Alapokmányának sarktételeiből, a szabadkereskedelem, a devizális korlátozásoktól mentes pénzügyi rendszer igényéből – csakúgy, mint alapító munka­társainak a brit és a holland gyarmati közigazgatásban szer­zett tapasztalatokon alapuló magateremtette szellemi hagyo­mányaiból. Marie-France L'Hériteau, az IMF-ről írott kitűnő könyvében, az IMF által hagyományosan támogatott modern liberalizmus igazi természetéről az alábbiakat írja: „A problé­ma az IMF álláspontján belül is felmerül: ha figyelembe vesszük, hogy ebben az álláspontban az állam szerepének csökkennie kell, miközben a gazdaságot az IMF tevékenysé­ge irányítja, s ez, noha nyilván nem tekinthető államnak, még kevésbé tekinthető privát szervezetnek, és egyre növekvő szerepet játszik a fejlődő országok gazdaságpolitikájának meghatározásában és felügyeletében."⁵ Ebből egyenesen következik, hogy – szemben az IMF hivatalos nyilatkozatai­nak betűjével, ám nem szellemével – nem csökken az állam gazdasági szerepvállalása, de változik ezen beavatkozás cél­ja és formája. Az IMF-nek már a diagnózisa is kétes értékű: „A fejlődő országokban az infláció és a fizetési-mérleghiány gyakran a magas importszámlák következménye. Az impor­tált tőkejavak és a kőolaj árának emelkedése, csakúgy, mint a magas nemzetközi pénzpiaci kamatlábak, együttesen erős nyomást gyakorolnak a harmadik világ országainak fizetési mérlegére. Ha ezt a költséginflációt keresletcsökkentő terá­piával kezelik, az eredmény elkerülhetetlenül rosszabb, mint maga a betegség."⁶

1989 tavaszán Budapesten járt a Valutaalap egy vezető munkatársa, aki több nyilvános előadást is tartott (az Egye­temen, kutatóintézetekben stb.), s aki – a jelenlevők szoká­sos kioktatása után – az alábbi bon mot-t engedte meg ma­gának: „az IMF olyan, mint egy karantén orvosa – elsődleges célja nem a betegség meggyógyítása, hanem elszigetelése, annak érdekében, hogy a betegség ne terjedjen tovább!" A washingtoni jóember valószínűleg nem is tudta, milyen oko­sat mondott – az már egészen más kérdés, a hallgatóság megértette-e, milyen bölcsességet rejtett magában ez az el­mésség, az pedig nem is kérdés, hogy a magyar pénzpolitika irányítóitól mennyire idegen ez az igazság.

Az Alap persze időről-időre foglalkozik a világgazdaság, a nemzetközi pénzügyi rendszer általános és átfogó problémá­ival (pontosabban: valójában folyamatosan foglalkozik velük, de ezek a problémák és a Valutaalap hitelpolitikai gyakorlatának érvényesülése időről-időre úgy összegubancolódnak, hogy az komoly nemzetközi figyelemre tarthat igényt.) „A bo­nyolult főnevek a jövőben beköszöntő bajoknak voltak előhír­nökei. A 'recikláció' szó, a komposzttrágya és az ökológia felé mutató megnyugtató asszociációi révén hamarosan el­terjed az arab pénz bizonytalan jövőjű országokba történő kihelyezési veszélyeinek leírására. Minél jobban aggódtak a bankárok, hogy ezek az országok tönkremennek, annál töb­bet beszéltek az újratárgyalásokról, az átütemezésekről, ha szükséges, moratóriumokról, de ajkukról sosem hangzott el a rettegett fizetésképtelenség kifejezése. Az IMF-ben ülő mandarinok nagyon is tisztában voltak a fejlődő országok fe­letti hatalmukkal, s többet tudtak titkaikról, mint legtöbb bírá­lójuk, látták ugyanis a világot (bankári kifejezéssel élve) nad­rág nélkül. Tudták, hogy egy pénzügyminiszter gyakran kér tőlük olyan intézkedéseket, amelyeket valójában ő maga sze­retett volna bevezetni, de nem volt hozzá bátorsága. Ők vol­tak a világ nagy közösségének választott bűnbakjai, s akár­csak a bankárok, mindig mondogathatták magukban: 'ha ti tudnátok azt, amit mi!'. Hasonlóan az Egyesült Államok régi szövetségi bankárjaihoz, magukat az igazság és a fegyelem bástyáinak tekintették, a populizmus és a demagógia vadhaj­tásaival szemben. De ennek a csatasorba állított magatar­tásnak nagy veszélyei voltak. Könnyen vezethetett olyan bű­nökhöz, amelyek nem számoltak a politikai következmények­kel, s amelyek azt feltételezték, hogy csupán egyféle igazság létezik a világon."

„Az IMF a fejlődő országok irányában kérlelhetetlenül szi­gorú volt, különösen a latin-amerikaiakkal szemben, akik az 1950-es években szokásos gazdasági válságaikon mentek keresztül, miközben az Eisenhower-kormány azon igyeke­zett, hogy fejlesztésüket magánberuházásokkal finanszíroz­hassák. A Valutaalap csak azzal a feltétellel adott köl­csönt egy kormánynak, ha az gyorsan csökkentette a közjóléti kiadásokat és drasztikus leértékelést hajtott végre, amitől a bérek alacsony szinten maradtak, a mun­kanélküliség pedig növekedett. Egyfelől ez a szigorúság, másfelől a magánberuházások ösztökélése ironikus kontrasztban állt Amerika saját, XIX. századbeli magánberuházásai­val, és nem előrelátó, felelőtlen finanszírozásával. Így – je­gyezte meg Arthur Schlesinger történész – „ami Washington­nak a pénzügyi tisztasággal kapcsolatos skrupulusait illeti, az talán kissé szemtelennek tűnik egy olyan nép részéről, amely saját fejlődését jórészt infláció, fedezetlen bankjegyki­bocsátás és külföldiek eladott olyan kötvényének segítségé­vel finanszírozta, amelyek visszafizetését később megtagad­ta. Ha a XIX. században az IMF kritériumai szerint kormá­nyozták volna az Egyesült Államokat, jóval hosszabb ideig tartott volna gazdasági fejlődése. A pénzügyi ortodoxia ma­gasztalása a fejlődő országok előtt olyan, mintha egy visszavonult, megtakarításainak hozamából élő prostituált úgy gondolná, hogy a közerkölcs védelmében fel kell számolni a bordélyházakat."⁷

Valaha Magyarországon az volt a Valutaalap elleni fő ideo­lógiai kifogás, hogy a „nemzetközi imperializmus, de minde­nekelőtt az amerikai tőke kiszolgálója". Ez persze a kor ideo­lógiai-politikai zsargonja, de ennél is nagyobb baja volt e nézetnek, hogy végeredményben egy kettéhasadtnak vélt vi­lággazdaságból indult ki. Az ilyenfajta primitív ideologizálás­nak persze semmi értelme, de azért nem árt észben tartani azt a négy évtizedes alapigazságot, mely szerint az USA egyetértése nélkül nem lehet a Valutaalapban döntést hozni! „… Az európai ügyvezető igazgatók hatásköre jóval behatá­roltabb volt, mint a Világbank elnökeié (de még annál is, amennyire Harry White vagy Keynes ezt a pozíciót korlátozni szándékozták), és az IMF-et igazgatóikon keresztül az ame­rikaiak uralták. Keynes állandóan azt hangoztatta, hogy az Alap nem válhat az 'Egyesült Államok Külügyminisztériumá­nak kihelyezett irodájává'. Ennek ellenére így nézett ki a helyzet, különösen a harmadik világ szemében." Nem titkolja ezt az IMF sem: „Az ügyvezető Igazgatóság az ügyek széles körével foglalkozik, hitelezési és adminisztratív ügyekkel egyaránt, gyakorolja a felügyeletet a tagországok gazdaság­politikája fölött, dönt az Alap által tagországainak nyújtott pénzügyi segélyekről, megválasztja elnökét: a vezérigaz­gatót, vitákat folytat a tagországokkal a konzultációs folyamat kiegészítése érdekében, átfogó elemzéseket közöl fontos kérdésekről. Az Ügyvezetőség döntéseit gyakorlatilag kon­szenzussal hozzák, formális szavazásra csak különleges esetekben kerül sor, amikor is a súlyozott szavazati arányok­nak az egyes tagországok kvótáira alapozott rendszere ér­vényesül."⁸ Magyarán ez azt jelenti, hogy az ügyvezető Igaz­gatóságban soha nem szavaznak – ha az előzetes viták alap­ján úgy látszik, nem alakult ki konszenzus, a döntést elna­polják, s mivel az angol mondás szerint „semmi sem állan­dóbb az ideiglenesnél", egy ilyen „ideiglenes" elnapolás könnyen válhat véglegessé! Mindebből két következtetés adódik: az Ügyvezetőség, vagyis az IMF soha nem hoz olyan döntést, amelyet az USA nem támogat, másrészt „nagyon meg kell gondolni", milyen országo(ka)t lehet been­gedni az Ügyvezetőségbe: súlyos volt a dilemma Kína ese­tében, és sokan állították, hogy elsősorban ez a – több mint négy évtizedes – döntési séma akadályoz(hat)ta meg a Szov­jetunió IMF-tagságát, mivel a Szovjetuniót nem szívesei vet­ték volna be gyakorlatilag vétójoggal a testületbe, hiszen a kvótája alapján nyilvánvalóan közvetlenül jelölhetett volna ügyvezetőségi tagot. Össze kellett omlania a Szovjetuniónak, hogy utódállamai bejuthassanak a Valutaalapba és a Világ­bankba, egy olyan világpolitikai helyzetben, amikor az utód­államoktól, mindenekelőtt Oroszországtól és Ukrajnától sok­kal kevésbé kell tartani, mint egykor a Szovjetuniótól. „A Va­lutaalap munkájának valóságos impulzusai az Ügyvezetőség­től származnak, amely dönt az ellentmondásos készenléti hi­telekről. Kiélezett helyzetekben rendkívül ritkán szavaz ez a testület ós a szokás egyébként is, hogy a testület szavazás nélkül hoz döntéseket. (…) A formális szavazás elkerülése tükrözi a fejlődő országok alávetett helyzetét, amelyek poli­tikai vereséget szenvednének a szavazatok összeszámolá­sánál."⁹

Nem véletlen az sem, hogy Magyarország 1967-68-as tö­rekvését a Bretton Woods-i ikrekbe való felvételre külpolitikai szempontok, magyarán: a Szovjetunió vétója söpörte le az asztalról: ….. mi már 1968-ban szerettünk volna belépni a Nemzetközi Valutaalapba, az IMF-be (…) – nyilatkozta Fekete János – egy szűk csapat vezetőjeként felhatalmazás alapján bizalmas tárgyalásokat folytattam az IMF illetékes vezetőivel, és tulajdonképpen 1967 októberében minden készen állt a csatlakozáshoz. Azt terveztük, hogy a reform bevezetéséhez készenléti hitelt kérünk az IMF-től és beruházási hiteleket a Világbanktól. A kormány az utolsó pillanatban lépett vissza, mint utólag megtudtam, szovjet beavatkozásra. Ha akkor be­lépünk a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe, akkor liberali­zálni tudtuk volna az importot és bevezethettük volna a forint külső konvertibilitását. Ez az egész reformnak más léptékű, sokkal hatékonyabb, gyorsabb haladást biztosított volna."¹⁰

Végül is erős politikai nyomásra/feszültségre, konkrétan a nyugati világban élvezett jó hírünk veszélybe kerülésére volt szükség ahhoz, hogy az akkori magyar politikai vezetés meg­kockáztassa – legalábbis a Valutalapba és a Világbankba va­ló belépés kérdésében – a Moszkvával való szembehelyez­kedést.

A Valutaalappal fenntartott együttműködésünknek immár két évtizede egyik élharcosa, egyben a kapcsolatrendszer egyik kialakítója, Bakó Ede, az MNB ügyvezető igazgatója, egy interjúban kijelentette: „A Valutaalap valójában nincs fel­készülve arra, miképp tárgyaljon egy szocialista országgal. Igyekeznek jobban megérteni minket, hiszen egy szocialista adós másként viselkedik, mint egy fejlődő adós, mást is lehet követelni tőle. Az IMF Magyarországot kísérleti nyúlnak te­kinti. Jobban törődik politikai-társadalmi gondjainkkal is, és inkább hajlik a kompromisszumra. Mert az kétségtelen, hogy az IMF is sokat engedett. Ezzel persze nem lehet vég nélkül visszaélni. A dologhoz azonban az is hozzátartozik, hogy mi­közben a szocialista országok felé való útkeresés folyik, már a Szovjetunió is érdeklődik az IMF és a Világbank iránt, és sok esetben tőlünk kérnek tanácsot. Tehát egyre inkább ér­dekelt mindkét fél abban, hogy valamilyen megoldásra jus­sunk."¹¹

Ezen a ponton már ismét hazaértünk. A közelmúlt magyar kormányai, de mindenekelőtt a Németh-kormány, a Valuta­alappal kapcsolatban eljátszották mindazokat a rituális játé­kokat, amelyeket a Valutaalap történetében már annyi kor­mány eljátszott, s amelyekkel kapcsolatban olyan részletesen idéztem Anthony Sampsont – „lányomnak mondom, menyem is értse!" A magyar közvélemény számára a Valutaalap hol „mumus", hol „csendőr", hol „gazdag és befolyásos nagybá­csi" – de mindenképpen gazdaságpolitikánk, s ezen keresztül jövőnk egyik meghatározója. Az egyik legkedvesebb játék, amit a Grósz- és a Németh-kormány a közelmúltban játszott a közvéleménnyel, talán ezt a címet viselhetné: „én kitalálom, a Valutaalap minek örülne, akkor majd dől a pénz az ország­ba, ti addig viseljétek el a terheket – ez eddig még mindig és mindenütt bevált!" A korábbi két kormány úgy gondolta, „gazdasági filozófiája" lényegében azonos a Valutaalapéval, s az IMF elég befolyásosnak tűnő szervezet ahhoz, hogy a rá való folyamatos hivatkozással le lehessen nyeletni a ma­gyar társadalommal olyan keserű pirulákat, amelyeket egyéb­ként – normális nép – önként nem nyel le. Nem is lenne (lett volna?) evvel semmi baj – ha és amennyiben azok a keserű pirulák valóban gyógyítanának. Egyetértek Komái Jánossal. „Az IMF (…) nagyon fontos szerv ugyan, de korántsem a kapitalizmus központja, amely Magyarország fölött dikta­túrát tudna gyakorolni. Nem tud kormányok akarata ellené­re döntéseket hozni. Ha a kormány tudja, hogy mit akar, ak­kor meg tudja győzni az IMF-et. Ezen túlmenően, fordulhat a világ nyilvánosságához, fordulhat más kormányférfiakhoz, meggyőzheti a vezető tőkés országok pénzügyi szakembereit a tennivalókról. Itt azonban talán inkább arról van szó, hogy a magyar kormány megpróbálja előre kitalálni, mit vár az IMF, és eleve azt találja ki ő is. Ezt azután később úgy lehet ma­gyarázni, hogy mindezeket a döntéseket az IMF kény­szerítette ki.

Arra céloz, hogy itt bizonyos politikai, gazdasági körök ele­ve hivatkozási alapul használják fel az IMF-et saját bátorta­lanságuk leleplezésére?

Így van: saját hibás intézkedéseik elfedésére. Itt van pél­dául a személyi jövedelemadó. (…) Az SZJA bevezetését nem az IMF kényszerítette Magyarországra, hanem meggyő­ződésem, hogy a magyar kormányzat készítette elő abban a hitben, hogy ez tetszeni fog az IMF-nek és a Világbanknak. És azoknak tényleg tetszett, mert megszokták, hogy ha van fejlett piacgazdaság, akkor abban szokott lenni ilyenfajta sze­mélyi jövedelemadó is. Ahogy a magyar közvélemény egy részét megetették vele, úgy biztosan meg tudták etetni az IMF-et és a Világbankot is, amely ráütötte a pecsétet, s attól kezdve már lehetett azt mondani, hogy ezt konkrétan ezek a szervezetek akarják. (…) Ha van egy olyan magyar kor­mány, amelyik rendelkezik a szabadon választott parlament felhatalmazásával – amelynek persze van egy értelmes sta­bilizációs programja -, akkor az IMF és a Világbank jelentős közgazdászai azt fogják mondani rá, hogy ez egy jó program, végrehajtható program. (…) Ha a magyar kormányzat vállalta az átgondolt stabilizációs program kidolgozását és kész eh­hez bizonyos szakmai hátvédet szerezni – például azzal, hogy jelentős közgazdászok véleményét kikéri -, akkor nem hiszem, hogy az IMF megvétózná."¹²

Az igazi gond éppenséggel az, hogy a Valutaalap gazda­ságpolitikai programjainak hatékonyságáról elterjedt (terjesz­tett) hírek finoman szólva is erősen túlzóak. A VILÁG című hetilap (ismeretlenségben maradó) kolumnistája egy jobb an­gol lord finom stílusában írta meg a Valutaalap (és a Világ­bank) gazdasági filozófiájáról az egyszerű igazságot: „A nem­zetközi közösség az IMF-et és a Világbankot tekinti a nem­zetközi pénzügyi élet lelkiismeretének, az adósságválság ke­zelése fő letéteményesének. Teszi ezt annak ellenére, hogy nincsenek meggyőző tapasztalatok az IMF és a Világbank által alkalmazott politika és az általuk támogatott nemzeti programok tömeges sikerét illetően. Az adósoknak a tovább­lépéshez meg kell szerezniük e két intézmény támogatását.

Az adós országnak meg kell továbbá nyernie a fő hitelezők támogatását. Ez többnyire megegyezik a fő külpolitikai ténye­zőkkel. Az is egyértelmű, hogy a befolyásos fejlett orszá­gok az IMF és a Világbank vezetésében és más nemzet­közi fórumokon elsősorban a saját érdekszférájukban lé­vő adós országok érdekeit veszik figyelembe."¹³ Mint ko­rábban már említettük, a Valutaalappal kapcsolatos állítások jelentős része egyszerűen nem bizonyítható. Ilyen a „katali­zátor-hatás" is: létezése, érvényesülése nyilvánvaló, pontos mértéke, konkrét esetekben, egy-egy adott ország egy-egy adott hitelkérelmével kapcsolatban azonban hitbéli kérdés. (Bizonyítani nem lehet, csak elhinni – vagy nem elhinni). Egy ország nemzetközi pénzügyi szakembereinek, bankárainak feladata éppen az, hogy elválasszák a Valutaalap-hiteleket a kereskedelmi banki hitelektől – magyarán: valóban csak vég­ső esetben forduljanak a Valutaalaphoz, de addig, illetve azt elkerülendő tegyenek meg mindent azért, hogy az érintett ország – mondjuk: Magyarország – a szükséges külső for­rásokat a nemzetközi pénzpiacokról, a szokásos piaci felté­telek mellett szerezhesse meg. A Valutaalap döntési mecha­nizmusait túlzottan befolyásolni nem képes Jamaica és Chile azonnal elfordult a Valutaalaptól, amikor kereskedelmi banki hitelekhez jutott, s az egyszerűség kedvéért a tárgyalásokat párhuzamosan folytatták – a pontosabb döntési lehetőség ér­dekében.

Persze Magyarország nehéz, az átlagosnál bizonyos érte­lemben nehezebb helyzetben van: bevallotta, hogy kilenc éven át becsapta a Valutaalapot! A becsapás maga termé­szetes – mindenki igyekszik kedvezőbb képet festeni magá­ról, mint amilyen a valóságos. Csak vannak ügyesebbek, mint például Magyarország, s vannak ügyetlenebbek – akik­nél erre rájön a Valutaalap. Arra eddig nemigen volt példa, hogy az ügyesebbek közül akár csak egy is „beismerő val­lomást" tett volna. Lehet, hogy nálunk egyszerűen a hirtelen felindulásból elkövetett hatalomvágy párosult a tudatlanság­gal; vagy maga a tény – tudniillik a hamis adatszolgáltatás – annyira széles körben volt ismert, a Németh-kormány (és személyesen a kormányfő) biztos lehetett benne: a rend­szerváltás után azt tüstént előrángatja majd az új kormány, s evvel a Németh-kormány (személyesen annak mindén"tagja – nemcsak a kormányfő) „elveszti arcát". Létezik a törté­netnek egy olyan olvasata is, amely szerint „a Németh-kor­mánynak olyan vesszőfutáson kellett végigmennie az IMF-fel folytatott tárgyalásokon, amilyenre a korábbiakban és azóta sem volt példa. 1989 májusában a Valutaalap felfüggesztette az érvényes hitelszerződés utolsó ötvenmilliós részletének lehívását … a szerződést csak 1990. március 14-én írták alá a 159 millió SDR-es keretről. De előtte még kifizettették a Németh-kormánnyal azt a 150 millió SDR-ről szóló számlát, amit a korábbi vezetés megtévesztő adatszolgáltatása miatt kellett leróni."¹⁴ A következmény mindenképpen egyrészt a Valutaalap magatartásának „szigorodása" lehetett, másrészt kialakulhatott bizonyos általános bizalmatlanság (átvitt érte­lemben és valóságosan is „hitelvesztést" jelenthetett) Ma­gyarország nemzetközi pénzügyi kapcsolataiban. így erősöd­hetett a ránk vonatkozó katalizátor-hatás: a nemzetközi pénz­világ most biztos lehet abban, hogy a Valutaalap „odafigyel" Magyarországra, így lehet az Alaphoz csatlakozni. Nem ér­dektelen felidézni az egyik koronatanú, Fekete János reagá­lását arra a kérdésre, hogy „a nettó tizenöt-tizenhétben – ti. Fekete János MNB-ből való távozásakor 15-17 milliárd dollár volt az ország bruttó külső adósságállománya – az a másfél milliárd is benne volt-e, amit eltitkoltak, és amit Németh Mik­lós olyan drámai beszédben jelentett be?"

„Németh Miklós drámai beszédei énrám nem nagy hatással voltak. Az igazság az, hogy a Magyar Nemzeti Bank – ezt többször elmondtam, és újra elmondom – soha semmiféle olyan adatot nem közölt, ami nem felelt meg a valóságnak. Ezt nem állítom sem a magyar kormányra, sem a magyar pénzügyminisztériumra."¹⁵

A legsúlyosabb hiba, amit az új magyar kormány elkövethet az, ha a Valutaalap-hitelt tekinti az egyetlen lehetőségnek a szükséges külső erőforrások biztosításához. Egy újabb, most már hároméves készenléti hitel további három évre a Valu­taalap „felügyelete alá helyezte" a magyar gazdaságot. Le­het, hogy elkerülhetetlen volt a készenléti hitel felvétele. Eb­ben az esetben a gazdaságpolitikának, a kormánynak az el­kerülhetetlenséget kellene tudatosítania – előbb a maga szá­mára, majd a közvéleményben is. Nem az ilyen hitel nagy­szerűségét kell ecsetel(tet)ni – elég annak elkerülhetetlensé­gére, lényegében „szükséges rossz" jellegére rámutatni. Az „ideális", vagy egyszerűen a gazdasági szuverenitást kifejező hitelfelvételi (és általános gazdaság-) politika csak az lehet, ha Magyarország ismét a hitelpiacokon, szokásos piaci kon­díciók mellett szerzi meg a nélkülözhetetlen külső forrásokat – nem feledkezve meg az adósságot nem növelőd-külső for­rásbevonási lehetőségekről, nemzetközi bankkapcsolataink­ról, a magyar gazdasági-politikai fejlődést támogatni kész kormányokról – meg saját tapasztalatainkról, s a Valutaalap történetének tanulságairól sem. Távolról sem bizonyos azon­ban, valóban olyan nagy szüksége volt-e a magyar gazda­ságnak a hároméves (kibővített készenléti) hitelre.

*

Az Antall-kormány hivatalba lépése keveset változtatott a Valutaalaphoz való magyar viszonyon – részben azért, mert a korábbi rendszer és a korábbi kormányok által kiala­kított út volt az egyetlen járható út, részben a kapcsolattartást kézben tartó hivatali struktúrák szükségszerű strukturális és személyi folytonossága miatt, de nagyrészt azért sem válto­zott ez a viszony, mert a Valutaalapról való gondolkodás, csakúgy, mint a magyar gazdaság nemzetközi mozgásteréről korábban kialakult szakmai vélekedések változatlanok ma­radtak. Az egyetlen „számottevő" változás talán abban ragad­ható meg, hogy most már jobboldali populisták is (ugyanúgy) támadják a Valutaalapot, mint a korábbról ismert baloldali po­pulisták…

A Valutaalap és Magyarország 1992. őszi viszonyát ele­mezve „előtűnnek az IMF-Magyarország kapcsolat nyolc­vanas évekre emlékeztető elemei: a deklarált hitelképesség megtartásának elemi igénye, a „bezzeg" ország támogatása, ám a finanszírozás nagyszabású reformokhoz kötése. Olyan követelmények támasztása, amelyek a piacgazdaság fejlődé­sének feltételei, de teljesítésükre nincs elég politikai erő a vezetésben. (…) A helyzet paradoxona, hogy az Antall-kor­mánnyal 1991 tavaszán végső soron azt a 3 éves hitelszer­ződést kötötte meg az IMF, amelyet az előző kabinettel már nem volt hajlandó, de a Németh-kormány döntései nyomán felmutatott eredményekre és arra a Kupa-programra hivat­kozva, amely fő tartalmi elemeiben – az 1990. évi zavaros kormányprogram-vetélkedők után – lényegében visszatért a korábban elhagyottakhoz."¹⁶

Nem változott a Valutaalap „mumus-szerepe" sem – pon­tosabban: a „hol mumus-, hol bűnbak"-szerep, amit a Valuta­alap mindig is és mindenhol betöltött, ahol fantáziátlan kor­mányoknak hirtelen semmi jobb nem jutott az eszükbe nép­szerűtlen, ám elkerülhetetlen politikai-gazdaságpolitikai dön­tések meghozatalakor, vagy szükségszerű, de népszerűtlen intézkedések miatt a hatalomból való kipottyanásuk után. „Senki sem gondolta volna a tíz évvel ezelőtti csatlakozáskor, hogy a nemzetközi Valutaalap mint pártok és kormányok fö­lött álló mumus foglalja el helyét a magyar gazdaságirányí­tásban. Akkor a belépés nemcsak politikai tett, hanem a re­formok útján járó Magyarország számára a túlélés egyetlen lehetséges eszköze volt, miután a nyugati magánhitelezők becsukták a pénztárablakokat a sorban álló szocialista or­szágok előtt. Az IMF elsősorban politikai és gazdasági sú­lyával, s persze pénzével állt Magyarország mellé, így az ország újra szalon- és hitelképes lett a nemzetközi pénzpia­con. A Valutaalap állandó kontrollja, a következetesen előírt gazdaságpolitika a fellendülés és a hitelek garanciája lett. Ettől kezdve viszont volt mire és kire hivatkozni, a támoga­tások csökkentését, az új adók bevezetését, a költségvetési kiadások lefaragását kísérő párton belüli, majd parlamenti vi­ták állandó és végső érve lett az IMF: ha nem lesz a kiadás néhány milliárddal kevesebb, akkor a Valutaalap nem ad hi­telt, s így az ország csődbe megy. A mumus jó szolgálatot tett sokat hangoztatott szigorával, de úgy tűnik, sem az ak­kori, sem a mostani kormány nem fél igazán a haragjától."¹⁷

Az állandó – politikai-gazdasági rendszerek fölött átívelően is tartós – elemek mellett az IMF-kapcsolatok mindig tarto­gatnak meglepetéseket is. 1992 augusztusában például ki­derült, az 1991 tavaszán kötött hároméves kibővített stand-by hitelből „nem azt nem kaptuk meg, amiről szó volt, hogy nem kaptuk meg". Kissé érthetőbben, Petschnig Mária Zita leírá­sában: „A közelmúltban kipattant hír, miszerint a Magyar Nemzeti Bank (MNB) az idén még semmit sem vett igénybe az IMF szuperhiteléből, (…) új értelmezést ad a Valutaalap és Magyarország kapcsolatairól lassan egy éve érkező infor­mációknak. A nemzetközi pénzintézettel folytatott tárgyaláso­kat követő sajtótájékoztatók és az ország különféle pénzügyi vezetőinek nyilatkozatai is egészen a közelmúltig azt a be­nyomást erősítették, hogy az IMF elégedett az eredmények­kel, egyetért a kormánnyal, sőt még a legutóbbi, július elején befejeződött vizsgálat után sem érkezett „kritika" az akkor már ez év végére 178 milliárdra becsült költségvetési deficit miatt. Ez azt sugallta, hogy nem került veszélybe az 1991 tavaszán megkötött 3 éves hitelmegállapodás, amely új ala­pokra helyezte Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap viszonyát, manifesztálva a nemzetközi pénzvilág előtt egyik legtekintélyesebb intézményének a magyar gazdaságba ve­tett különleges bizalmát."¹⁸ Kiderült ugyanis, hogy az IMF 1992. március 23-án még az 1991-re odaítélt hitelkeret utolsó „szeletének" folyósításáról döntött (pozitívan). Az 1992-es le­hívásokról február végén kellett volna döntenie – ami nem történt meg. Tekintettel az IMF-kapcsolatoknak a bankvilág­ban megszokottnál is diszkrétebb természetére, egészen pontos információk nem is lehetnek publikusan elérhetők az IMF-Magyarország kapcsolatok részleteiről. így az: sem tud­ható, legfeljebb kitalálható, hogyan alakultak ezek a kapcso­latok 1992 első három negyedévében. Petschnig Mária Zita szerint: „Elméletileg nem zárható ki az az olvasat sem, hogy a magyar pénzügyi vezetők azért nem szorgalmazták az idei hitelkeret lehívását, mert az országnak nincs szüksége rá. Ebben az esetben aligha hallgatták volna el ezt a kiemelkedő sikert, a Valutaalap és általában a külföldi kölcsönök járszalagjának lazíthatóságát. Erre azonban a központi bank még­oly kedvezően alakuló konvertibilis devizapozíciójának fényé­ben sem volt lehetőség, hiszen (…) 1992-ben a magyar adós­ságszolgálat (…) 4,4 milliárd dollárra rúgott, 480 millióval többre az 1991. évi kötelezettségnél. (…) A devizatartalékok pedig épp hogy csak elérték azt a 4-5 havi importot finan­szírozó szintet, amely a gazdaság biztonságos működtetésé­hez nélkülözhetetlen."¹⁹

A legvalószínűbbnek látszó magyarázat egyben a közeljö­vő leírását is magában rejti: „Voltak tehát olyan pozitív moz­zanatok, amelyekre építve mindkét fél engedhetett. Ezen az alapon kellett és lehetett feloldani azt az ellentmondást, hogy miközben a magyar gazdaság egy lényeges ponton komoly 'szerződésszegést' követett el, a kapcsolat emiatti megsza­kítása vagy akár csak a kifogások nyilvánosságra hozatala egyik félnek sem érdeke. Így születhetett a színfalak mögött az a 'kölcsönös megállapodás', hogy a hitelkeret rendelke­zésre áll ugyan, ám a magyar fél nem hívja le, augusztustól pedig már erről az évről is csak az 1993-as prognózis és költségvetés ismeretében tárgyalnak. (…) Ezért a mostani tárgyalások eredménye várhatóan az lesz, hogy az IMF el­fogadja a jövő évre ígért számokat, sokféle és támadhatatlan érvrendszerrel megvédelmezi a nemzetközi pénzvilág előtt a magyar gazdaság teljesítményét, de a kormányt szorítani fog­ja az államháztartás érdemi reformja felé."²⁰

A szeptember-októberi tárgyalások a Petschnig Mária Zita által előre jelzett eredményhez vezettek: 185 milliárd forintos költségvetési hiányt, mint sarokszámot elfogadva létrejött a megállapodás a Nemzetközi Valutaalap és a magyar kor­mány között: a kibővített készenléti hitel további része folya­matosan rendelkezésünkre áll – amennyiben az IMF szoká­sos „szakaszolási eljárásának" eleget tudunk tenni, vagyis három havonta jelenteni tudjuk az időarányos teljesítést. A megállapodást követően a magyar közvélemény néhány újabb ismeretet szerezhetett a Valutaalap „hitelnyújtási filo­zófiájáról".

*

A Valutaalap és a Világbank meglepő gyorsasággal követte a közelmúlt közép- és kelet-európai változásait: míg koráb­ban hosszú évekig vitattak egy-egy belépési szándékot, most gyakorlatilag egy fél év alatt fölvették a FÁK-at a két nem­zetközi pénzügyi szervezetbe, ha már fölvették őket, „lendü­letből" adtak is (legalábbis odaítéltek) nekik 24 milliárd dol­lárnyi hitelt. Ez az összeg jelentősen meghaladja azoknak a hiteleknek az összesített nagyságát, amiket Lengyelország, Románia, Jugoszlávia és Magyarország, a Valutaalap és a Világbank korábbi közép- és kelet-európai tagállamai a het­venes és nyolcvanas évtizedben – tehát húsz év alatt – együttesen kaptak. De jócskán meghaladja a Valutaalap által egy éve alatt odaítélt hitelek együttes összegét is!

A Valutaalap és a Világbank alapszabálya szerint az egyes országok szavazati joga alaptőke-hozzájárulásuk (kvótájuk) mértékét tükrözi, azt pedig az ország (s nem az egy főre jutó) bruttó termelési értéke szabja meg. A kvóta negyedét kell konvertibilis valutában befizetni a belépéskor, a kvóta nagysága ugyanakkor megszabja a fölvehető hitelek mérté­két: az alaptőke 125%-a csaknem „automatikusan", míg az összes hitellehetőség együttes kihasználásával a kvóta öt és félszeresével egyenlő nagyságú hitel vehető fel. (Ez persze csak elméleti lehetőség, de a kvóta 350%-áig terjedő hitel­felvételre több példa van.) Ezért is volt korábban mindenki biztos abban, hogy a Szovjetunió nem lehet a Valutaalap tag­ja: hatalmas kvótája révén azonnal és automatikusan tagja lett volna az Igazgatótanácsnak – amely, ahogy mondani szokták, szavazás nélkül szokott konszenzussal döntést hoz­ni (addig nem is tennék fel szavazásra az adott hitel eldön­tését, amíg nem biztosak az egyhangú döntésben – akkor pedig nincs szükség formális szavazásra, a döntés közfelki­áltással meghozható), s így automatikusan vétójogot élvez­hetett volna. Ezt sokan nagyobb veszélynek érezték, mint az egykori Szovjetunió hatalmas potenciális hiteligényét.

Az ex-Szovjetunió országainak hiteléhsége felettébb ag­gasztja a fejlődő országokat: most már nemcsak a politikai figyelem, de a pénzügyi források áramlása is Kelet-Európa felé irányul. Ez a félelem a vasfüggöny leomlása óta egyre erősödik a fejlődő országokban – nem teljesen indokolatla­nul. Hatalmas segélyek ugyan egyáltalán nem áramlanak a közép- és kelet-európai országokba sem, de a német egye­sítés kiütötte a világ két legnagyobb tőkeexportőrje közül az egyiket (a másik természetesen Japán), így fokozódott a for­ráshiány, s a Valutaalap és a Világbank pénzügyi lehetőségei kétségkívül korlátozottak. Amit a FÁK kap (24 milliárd dollárt), azt biztosan nem kapják meg az afrikai éhségövezet orszá­gai… Különben is: a jelenség elsősorban azért sérti a fejlődő világ nyomorgó népeit, mert arra utal: föl lehet hajtani a szük­séges forrásokat, ha nagyon akarják… – s ezek szerint a hetvenes és nyolcvanas évek szörnyű afrikai éhínségei ide­jén nem akarták … (hiszen akkoriban, azaz a nyolcvanas évek közepén még a Valutaalap is nettó tőkeelszívó volt a fekete-afrikai országokkal szemben!)

Van itt még egy tanulság: a teljesen politika- és ideoló­giamentes pénzügyi szervezetek hitelpolitikájában – úgy látszik – mégiscsak a politikai szempontok a meghatáro­zóak. Az ugyanis, hogy az ex-Szovjetunió köztársaságai leg­alább egy évtizedig meg sem közelíthetik a Valutaalap és a Világbank szigorú hitelfelvételi előírásait, teljesen nyilvánva­ló! Es ezen a ponton egy magyar közgazdásznak ironikus hangulata támadhat – különösen akkor, ha, mint e sorok szerzője, 1989 legelején könyvet publikált e két nemzetközi pénzügyi intézményről.

Azonban 1982-ben Magyarországnak a világgazdaságba való visszaintegrálása, nagyobb világgazdasági mozgástér megteremtése, a piaci viszonyok erősítése volt a legfonto­sabb (nem is beszélve arról, hogy a Valutaalaphoz-Világbankhoz való csatlakozásunk akkor éppen a fizetésképtelen­ség elkerülése szempontjából is létfontosságú lépés volt). Ezért azután minden fórumon azt igyekezett magyarázni az ember, hogy amit a Valutaalap igényel, vagyis a hitelek fel­tételei, megfelelnek a magyar gazdaság igényeinek: csökken­teni kell a költségvetési hiányt, vissza kell szorítani a vesz­teséges termelést, termelési és piaci lehetőségeinkhez kell igazítani fogyasztásunkat, elengedhetetlen a mindezeket megtestesítő strukturális alkalmazkodás; integrálódnunk kell a világgazdaságba, így a világpiaci árakhoz kell igazítanunk a belső árrendszert, meg kell teremteni a korszerű, a nem­zetközi gyakorlathoz igazodó adó- és vámrendszert stb. Ak­kor változott a szlogen is: a Valutaalap (és a Világbank) már nem a „nemzetközi tőke és az amerikai imperializmus kiszol­gálója" volt, hanem „az ENSZ szakosított nemzetközi pénz­ügyi intézménye" … (az utóbbi egyébként formailag igaz, az első állításnak meg persze nagyon taszító, és már a nyolc­vanas évek elején is idejétmúlt volt a megfogalmazása). Ak­koriban az MSZMP populista demagógjaival szemben kellett magyarázni, hogy csatlakozásunk a Valutaalaphoz gazdaság­politikai döntés eredménye volt, kérelmünk elfogadása pedig ugyancsak nem politikai döntés, nem a „fellazítás" eszköze.

Az azonban még rémálomnak is elképzelhetetlen volt, hogy egy rendszerváltás után a jobboldali populisták kezdjék el szajkózni a Valutaalap és a Világbank (de általában: a nemzetközi pénztőke) „világcsendőr" szerepéről, a szegény országokat tönkretevő hitelpolitikájáról szóló, eddig a balol­dali frazeológiában megszokott agyrémeket! A baloldali po­pulisták legalább nem voltak antiszemiták, és a közgazdasá­gilag legtudatlanabb (természetesen MSZMP-s) parlamenti képviselők csak kocsmaközi megbeszéléseken terjesztették rémálmaikat.

Akkor sem ágált a nyolcvanas években az egyszeri „re­formközgazdász", amikor a magyar pénzügyi lobbi emberei a Valutaalap és a Világbank itt tárgyaló delegációin keresztül üzentek az akkori vezető politikusoknak-döntéshozóknak – és éppen egy-egy sajátosan pénzügyi kényszerzubbonynak a reálgazdaságra húzásáról volt szó. Mivel az előző rend­szerben a piaci viszonyok háttérbe szorítása, az életidegen voluntarizmus volt a fő gazdaságpolitikai veszély, az „eszmei" engedmények megideologizálhatok voltak (inkább a Valuta­alap tegyen minket tönkre, mint a KGST…), mert a Valutaalap és a Világbank magyarországi tevékenysége mégiscsak vi­lággazdasági nyitásunkat és a gazdaságossági-jövedelme­zőségi szempontok előtérbe kerülését szolgálta. Mert a va­lutaalap és a Világbank igényei között mégiscsak alapvető szerepet játszottak a gazdasági racionalitás érvényesülésé­nek/érvényesítésének, a működőképes piacgazdaság megte­remtésének szempontjai (is).

Az elmúlt évtized sok restrikciós intézkedését „javasolta" a Valutaalap, s támogatták azokat – gyakran jobb meggyőző­désük ellenére – magyar közgazdászok, mondván: máskép­pen nem kaphatjuk meg a létfontosságúnak hitt Valutaalap-hiteleket!

Arra nem gondoltunk, hogy sok pénzhez lehet jutni, ha összedől egy nemzetgazdaság, széthullik egy ország! Most, miután Gorbacsov nem kapott pénzt a legalábbis meghirde­tett reformokhoz, de az egykori Szovjetunió romjain kialakuló (?), minden programot nélkülöző, a teljes dezorganizáltság állapotában lévő országok együttesen kétszer annyi hitelhez jutnak, mint egész Afrika két-három év alatt, Türkmenisztánban, Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban érettnek találtattak a pi­aci viszonyok a Valutaalaphoz és Világbankhoz való csatla­kozásra…

Hogy manapság hogyan kell értékelni (legalábbis elméle­tileg) a Valutaalap hitelpolitikáját, az sejthető – a Valutaalap egyébként 1985-ben alapvetően átértékelte korábbi egyolda­lú, a „szerkezeti kiigazítás"-t megfelelő növekedési teljesít­mény nélkül erőltető politikáját. Minden más híresztelés elle­nére az 1987-ben, a Szöuli Éves Közgyűlésen meghirdetett Baker-terv lényege a „növekedés szerkezeti kiigazítással" koncepciója, mint a Nemzetközi Valutaalap alapvető gazda­ságstratégiai ajánlása és a hitelfeltételek hátterének tekint­hető stratégia volt, s nem a 15 legsúlyosabban eladósodott ország megsegítésére kidolgozott formula (annál is kevésbé, mert ebből szinte semmi sem valósult meg…). Sajátságos módon, noha 1982 óta mindig nagyon figyeltünk a Valutaalap intő szavára, a Valutaalap hitelpolitikájának ezen alapvető megváltozása nem nagyon híresült el Magyarországon, sem a gazdaság- és pénzügypolitikában, sem a szakmai közvé­leményben.

Ma talán az a végső politikai kérdés, hogy mondható-e ugyanaz napjaink jobboldali populistáinak „a Valutaalap vé­delmében", amit tíz éve mondtak a baloldali populistáknak (akik gyakran ugyanazok a személyek), nevezetesen hogy olyan nemzetközi pénzügyi intézményekről van szó, amelyek bizonyos általános gazdasági-gazdálkodási alapelveket kép­viselnek, a piacgazdaság logikáját közvetítik, nem szabad túl nagy figyelmet fordítani a velük kapcsolatos ideológiai-poli­tikai vitákra, mert nem ezek határozzák meg a Valutaalap tevékenységét…

Mindenesetre a gazdaság (és a gazdaságpolitika) túlideologizáltsága elleni 10 évvel ezelőtti (legalábbis a Valutaalap­pal kapcsolatban éppen 10 év előtti) küzdelem – szerényeb­ben és kevésbé fennkölten: vita – ma változatlanul aktuális. Legfeljebb kiegészítendő: a túlideologizáltság káros voltának hangsúlyozása nem egy meghatározott ideológiai bírálatát je­lenti, hanem általában a túlzásba vitt ideológiai megfontolá­soknak a gazdaság működésére gyakorolt felettébb káros ha­tására próbálja meg felhívni a figyelmet!

Ideje lenne tudomásul venni: „Magyarország végre külső függéseinek természetes rendszerébe került", amely állí­tásnak mindkét eleme egyaránt és egyformán fontos:

– a nemzetgazdaság külső függését, mi több, sebezhetősé­gét nem észrevenni súlyos és tragikomikus rövidlátás, ami egyszerűen lehetetlenné teszi egy alapvető földrajzi axióma megértését – tudniillik, hogy hol élünk?! -, s ebből kifolyólag lehetetlenné teszi az ország, a nemzetgazdaság világgazda­sági mozgásterének helyes felmérését. Nem ártana pedig tu­domásul venni: a „hetek" megállapodása a dollár-márka- és dollár-yen-árfolyamokról nagyobb befolyást gyakorol a ma­gyar nemzetgazdaságra, mint a pénzügyminiszter zsenialitá­sa (vagy zsenialitásának hiánya), de ugyanez igaz a FED-nek vagy a Bundesbanknak a saját belföldi kamatlábaiban eszközölt változtatásaira is! Ezen a helyzeten csak akkor le­hetne változtatni, ha a magyar nemzetgazdaság a világgaz­daságot meghatározó módon befolyásoló, a nemzetközi tőke-és pénzpiacokra számottevő befolyást gyakorló nemzetgaz­dasággá válna. Addig, amíg ez nem következik be, elegendő lenne a világgazdaság fő trendjeinek megértése, a struktu­rális és konjunkturális változások szakmailag lehetséges el­őrelátása és olyan rugalmas nemzetgazdaság kiépítése, ru­galmas gazdaságpolitikai eszköztár kialakítása, amelyek le­hetővé teszik a világgazdasági változások viszonylag gyors követését,

– másrészt ez a függés természetes, valamennyi olyan kis nemzetgazdaságra igaz, amelyek önmagukban nem képesek meghatározó befolyást gyakorolni a világgazdaság fő folya­mataira. Ezzel a természetes függéssel egészen jól együtt lehet élni: számos kis nemzetgazdaság mutatta/mutatja jó példáját ennek Európában és Európán kívül egyaránt. Ezek­ben az országokban persze megértették e természetes füg­gési rendszer lényegét, s a kormánypártok nem populista de­magógiával átkozzák a szegény kis kifosztott és sebezhető országot sanyargató nemzetközi pénzügyi köröket/finánctő­két – kinek-kinek az ízlése szerinti frazeológiával -, hanem a nemzetgazdasággal együtt napról napra arra kondicionálják a lakosságot is, hogyan éljen együtt evvel a helyzettel, uram bocsa', hogyan éljen meg ebből a helyzetből.

Jegyzetek

1 Barclays Review, 1981. május.

2 Lásd: Tájékoztató a külföldi sajtóban megjelent aktuális cikkekről. 44. sz. MNB Devizapolitikai Főosztály, 1990. április 23.

3 Lásd: Uo.: 45. szám, 1990. április 25.

4 Körner, P.-Maass, G.-Siebold, Th.-Tetzlaff, R.: The IMF and the Debt Crisis. Zed Books Ltd, London, 1987. 53-54. o.

5 L'Hériteau, Marie-France: Le fonds Monétaire International et les pays du Tiers-Monde. I.E.D.E.S. – Presses Universitaires de Francé. Párizs, 1986. 268.0.

6 Körner et al: id. mű: 97.0.

7 Arthur Schlesinger: A Thousand Days. New York, 1965. 166- 167. o.

8 IMF Survey, Supplement on the Fund, 1989. augusztus. 3. o. – kiemelés tőlem – Cs. Gy.

9 Körner et al: id. mű: 47.o.

10 Fekete János: „Két év óta csak szidnak!" Össztűz a Tallózóban: Havas Henrik és Juszt László interjúja. Tallózó, 1992. szeptember 10. 1750. o.

11 Uo.: 18. o.

12 1990: drámai év. „Az IMF Magyarországot kísérleti nyúlnak te­kinti." Bozzai Rita és Farkas Zoltán interjúja Bakó Edével. Világ, 1990. február. 29. o. – kiemelés tőlem Cs. Gy.

13 Műtét előtt. Kornai Jánossal beszélget Bossányi Katalin. Mozgó Világ, 1990. 4. szám, 12. o.

14 Adósságkáté. Világ, 1990. május 10. 28. o. – kiemelés tőlem: Cs. Gy.

15 Petschnig Mária Zita: Odakozmált ország? Népszabadság, 1992. október 31. 23. o.

16 Fekete János: „Két év óta csak szidnak." Tallózó, id. hely.

17 Petschnig Mária Zita: Függő beszéd – tárgyalások a Valuta­alappal. Heti Világgazdaság, 1992. augusztus 29. 81. o. – kiemelé­sek tőlem: Cs. Gy.

18 Lakatos Mária: Mumus. Népszabadság, 1992. augusztus 13. 3. o, – kiemelések tőlem: Cs. Gy.

19 Petsching Mária Zita: id. cikk: Heti Világgazdaság, 80. o.

20 Uo.: – kiemelések tőlem: Cs. Gy.