1. Használd ki okosan fejlettségi előnyeidet: extra­profit Fejlessz, és tartsd meg az ebből fakadó monopolelőnyöket, amíg csak lehet. A nálad így mind magasabb termelékenységi szintre jutó termelés minden pillanatban leértékeli a gyöngék országaidban folyó munka értékét, így anélkül, hogy bármi­lyen tőkeáramlást igénybe vennél, a gyöngébb or­szágok munk&aacu

1. Privatizációs illúziók

A privatizációt a ma uralkodó liberális gazdasági ideológiák mint a hatékonyan működő gazdaság megteremtésének útját ajánl­ják. E nézetrendszerek szerint csak a magántulajdon különböző formáinak dominanciáján alapuló gazdaságok működhetnek ha­tékonyan. Itt most nincsen mód a közgazdaságelmélet ezen örökzöld kérdésével kapcsolatos álláspontom kifejtésére. Arra azonban érdemes rámutatni, hogy ezek az ideológiák gazdasági problémáink megoldási módjait illetően nem kevés illúziót su­gallnak. Ezen ideológiák érvrendszerét Simai Mihály egy írásá­ban¹ részletesen összefoglalta. Az átalakuló poszt-szocialista országokban végbemenő privatizációs folyamattal kapcsolatos elvárások – a liberális felfogás általános évrendszerén túl – a következőkben fogalmazhatók meg:

1. A termelési és beruházási tevékenység hatékonyságának automatikus javulása, és ezzel az egyes országok nemzetközi versenyképességének növelése.
2. A nemzetközi (transznacionális) munkamegosztásba való bekapcsolódás, a külföldi tőke jótékony hatásai, az exportképes­ség és exportlehetőségek növekedése.
3. Az eladósodott országok adósságmenedzselési feltételei­nek javulása – részben a beáramló külföldi tőke fizetési mérle­get javító hatása, részben a nemzetközi pénzügyi világ megnye­rése révén.
4. Az állami költségvetés tehermentesülése (támogatásleépí­tés, privatizációs bevételek, növekvő adóbevételek révén), illet­ve a felhalmozódott belső államadósság leépülése.
5. A piacgazdaság modern intézményrendszerének (értékpa­pírpiac, társasági vállalkozási formák általánossá válása stb.) megteremtésével, a tulajdonformák differenciálódásával növek­szik a hatékonyság és a gazdasági demokrácia.

Ugyanakkor rá kell mutatni – és ezt az elmúlt két év magyar­országi tapasztalatai is alátámasztják -, hogy a privatizációval kapcsolatos várakozások nem teljesültek,

A várakozások egyik csoportja a külföldi működőtőke-import döntően pozitív és gyors hatásával kapcsolatos. A poszt-szocia­lista országokban elindított privatizációs folyamat egyik fő indíté­ka éppen az, hogy a külföldi működőtőke-import enyhíti e gazda­ságok erőforrás-éhségét, és a beáramló technológiák, a me­nedzsment, a külföldi fél által hozott piaci kapcsolatok segítik a gazdaság válságjelenségeinek kezelését. Az eladósodott orszá­gokban ezen túl az a szempont is felmerül, hogy a külföldi működő tőke enyhíti a fizetési mérlegre nehezedő nyomást, ez­zel könnyíti az adósságmenedzseiést. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a külföldi működő tőke volumene jelentékte­len. A vegyesvállalatok számottevően nem járultak hozzá a gaz­daságok exportképességének növeléséhez, és legalábbis kétsé­ges a fizetési mérlegre gyakorolt pozitív hatás is.

A várakozások másik csoportja a kis- és középvállalkozói szektor szerepével kapcsolatos. E felfogások ugyanis nem szá­molnak azzal, hogy a kelet-közép-európai gazdaságok kis- és közép-magánvállalkozói szektora is a nemzetközi versenytől el­szigetelten és az állami szektorral sajátos szimbiózisban élőén működött Ez utóbbi azt (is) jelenti, hogy az állami szektor hiá­nyosságaiból élt, nem vett részt arányosan a közterhek (adózás, társadalombiztosítási befizetések stb.) viselésében. Nyilván e té­nyezők „ráengedése" a kis- és középvállalkozói szférára más helyzetet eredményez a működési feltételeiben.

A harmadik illúzió az ún. piaci úton (tehát formai adásvételi aktusokon keresztül) megvalósuló privatizáció abszolutizálásá­val kapcsolatos. E felfogást „legkövetkezetesebben" hazánkban képviselik és próbálják megvalósítani. Teszi ezt a kormányzat annak ellenére, hogy sok neves nyugati szakértő is (köztük pl. Friedman, Sachs és mások) felhívta a figyelmet ennek abszurdi­tására. Az eredeti tőkefelhalmozás – mivel a lakossági megtaka­rítások nagyságrendileg maradnak el a privatizálandó tőke piaci értékétől – egyenértékű csere révén aligha valósul meg.

Rendkívül fontos, hogy az ideologikus megközelítések he­lyett a tényleges folyamatok tényeinek összegyűjtésére koncent­ráljunk. Persze ez utóbbi igen nehéz feladat, mivel a jelenlegi statisztikai adatszolgáltatási rendszer-teljesen összhangban az e folyamatok fő vonásainak homályban tartásához fűződő érde­kekkel – nem tükrözi a folyamatok lényegét.

Ezen a ponton felhívom a figyelmet a folyamat mérésének néhány problémájára.

Az egyik kérdés a privatizált, átalakult gazdaságrész súlyá­nak, jelentőségének mérése. Ez legalább háromféleképpen lehet­séges. Ki lehet fejezni a magánszektort a termelő vagyonból, a megtermelt GDP-ből vagy a foglalkoztatásból való részesedése alapján. Mindhárom mérési mód önmagában is problematikus. A vagyonból való részesedés során felmerül, vajon a vagyonértéke­lés könyv szerinti (ezen belül bruttó vagy nettó) vagy piaci értéken történik. A térség statisztikai beszámolási rendszerének és piaci in­tézményeinek ismeretében világos, hogy bármelyik szempont érvé­nyesítése nagy hibalehetőséget rejt magában. További probléma, hogy e mérési metódus azért is torzít, mert a különböző ágazatok tőkeigényessége eltérő. A GDP-ből való részesedés alapján való mérés két problémát vet fel. Egyrészt a belföldi árrendszerek torzí­tásából adódó hatások kérdését (pl. agrárolló), másrészt az ún. nem anyagi ágak súlyának nem megfelelő értékelését A foglalkoz­tatásban betöltött szerep szerinti mérést a fokozódó konjunkturális munkanélküliség és a privatizációt általában követő elbocsátások teszik problematikussá. A döntő probléma mégis az, hogy a külön­böző hivatalos és becsült adatok országon belül és országok között sem összehasonlíthatók.

A mérés szempontjából fontos felhívni a figyelmet a külföldi működő tőke szerepének megítélésével kapcsolatos problémák­ra. Az adott időszakban importált külföldi tőke összetételére (pénz, apport – ezen belül tárgyi és szellemi apport -) vonatko­zóan hozzávetőleges statisztikákat is nehéz találni, nem beszél­ve a számok mögötti minőség megítéléséről. (A tárgyi apporton belül milyen minőségű berendezések és készletek rejlenek?)

2. A nyugati privatizáció alkalmazásának lehetőségei Magyarországon²

Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy nem létezik „a" nyugati pri­vatizációs gyakorlat. Természetesen léteznek közös pontok, de alapelveiben legalább két fő vonalat meg lehet különböztetni: az angolt és a franciát. Az állami tulajdonú vállalatok termelésének a GDP-hez mért átlagos részaránya a Közös Piac országaiban a hetvenes évek végén (a privatizációs hullámok előtt) sem ha­ladta meg a 12%-ot, a fejlődő országokban pedig átlagosan 10% körüli volt. Az alábbi táblázat néhány országra konkrét ada­tokat tartalmaz.

Méreteiben kétségkívül az angol privatizáció volt a legnagyobb, azonban ez sem hasonlítható ahhoz a privatizációhoz, ami előtt Kelet-Európa, illetve Magyarország áll. Mindez annak ellenére is igaz, hogy az angol privatizáció mérete még mindig messze meghaladja az eddigi magyar privatizációét. A thatcheri Nagy-Britaniában 10 év alatt privatizált néhány tucat vállalat a brit ter­melés 6%-át adta.

Az angliai privatizáció lényegében néhány nagy államosított vállalat (British Telecom, British Gas, Rolls-Royce stb.) és a köz­szolgálatok magánkézbe adására terjedt ki. Az úgynevezett vál­ságágazatok (acélipar, szénbányászat) privatizációja döntő mér­tékben ezen ágazatok felszámolásán keresztül valósult meg.

Azt mondhatjuk tehát, hogy teljes ágazatok (vagy egy egész nemzetgazdaság) magánkézbe adásának lényegében nincse­nek tapasztalatai. Kétségkívül Közép-Kelet-Európában is fennáll az a lehetőség, hogy mindazt, ami viszonylag rövid idő alatt nem privatizálható, bezárják, felszámolják.

Az angol és a francia privatizáció között a leglényegesebb különbség, hogy az angol privatizációt eseti szabályozással bo­nyolították le, azaz a nagy nacionalizált vállalatok privatizációja­kor egy-egy törvényt bocsátottak ki. A közszolgálatok privatizáci­ója olyan módon valósult meg, hogy egy általános törvényt bo­csátottak ki (törvények a helyi önkormányzatokról), amelyben előírták versenytárgyalások kiírását, valamint drasztikus mérték­ben megnyirbálták a kormányzati támogatásokat a tanácsok számára. A külföldi részvételt az egyes vállalatok privatizálásá­ban 10-15%-ra korlátozták.

A francia privatizáció kerettörvény révén valósult meg. Eb­ben létrehoztak egy bizottságot, amelynek egy fő feladata volt: az eladásra kerülő állami vagyon minimális árának megszabása. Emellett biztosították a privatizációt mind egyéni vásárláson, mind a tőkepiacokon keresztül, a munkavállalók ingyenes vagy kedvezmé­nyes részvényvásárlását, a kisbefektetők számára extra részvé­nyek megszerzését (habár ez a gyakorlatban nem mindig valósult meg). Ezenkívül 20%-ban maximálták a külföldi tulajdon részará­nyát, továbbá a pénzügyminisztert felhatalmazták arra, hogy bármely befektető részvénytulajdonát 5%-ban limitálja.

A francia és a magyar szabályozásban sok felszíni hasonló­ságot találunk. Döntő különbség azonban az, hogy a francia szabályozás a pénzügyminiszter számára fenntartotta az általá­nos szabályozáson belül a strukturális beavatkozás lehetőségét azáltal, hogy meghatározhatja a valódi tulajdonost. E beavatko­zást független bizottság révén ellenőrzik, másrészt e jogkör beil­leszkedik egy igen erőteljes és kialakult állami szabályozási rendszerbe. Emellett lényeges, hogy a legnagyobb kereskedelmi bankok állami kézben vannak, ily módon a tőkepiac állami befo­lyásolási lehetősége is jelentős. A másik lényeges különbség: a francia szabályozás nem engedi meg, hogy a privatizációs bevé­teleket a folyó költségvetési hiány fedezésére fordítsák.

Tulajdonképpen mind Angliában, mind Franciaországban nyíltan kimondták, hogy a privatizációnak két fő célja van (illetve ezekkel összefüggő alcéljai): egyfelől a költségvetés tehermen­tesítése (adósságok leépítése), másfelől egy politikai cél. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a kormányzat társadalmi bázist teremt politikája számára. (A 80-as évek második harmadától kezdve Angliában teljesen egyértelműen ez az elem került előtérbe.) Az 1970-es évek első felében kibontakozott válság után olyan kormányzati politika következett, amely a II. világháború óta nem látott mértékű terheket rakott a tömegekre, azaz a tőke struktúraváltását a tömegek rovására valósította meg. E po­litika végrehajthatatlan lett volna – legalábbis jelentős tö­megmozgalmak kísérték volna – ha nem sikerül társadalmi bázist kialakítani. A privatizáció éppen ezt szolgálta: a „népi kapitalizmus" politikáját.

Franciaországban – mint láthattuk – törvényesen biztosítot­ták a munkavállalók részvényszerzését, valamint helyet a kisbe­fektetők számára. Angliában az egyes nagyvállalatok privatizáci­ójánál biztosították a menedzsment és az alkalmazottak rész­vénytulajdonát, továbbá úgy szervezték meg a részvények ada­golását, hogy a kisbefektetők is részvényhez jussanak. Ugyan­akkor Franciaországban a szabályozás lehetővé tette a majori­tást biztosító részvénypakett tulajdonosának kijelölését. Angliá­ban ugyanezt lényegében az biztosította, hogy olyan méretű üz­letek lebonyolításáról volt szó, amelyet csak a nagybankok tud­tak végrehajtani. (Később a francia tapasztalatok alapján Angliá­ban is alkalmazták a speciális jogot a részvénytulajdon-hányad szabályozására. Először a British Telecom privatizációjánál ke­rült erre sor.)

Valamennyi nyugati országban a privatizáció után (különö­sen a szolgáltatások területén) viszonylag szigorú szabályozást vezettek be a tevékenység, a kapacitások, leépülésének, a be­fektetések megszűnésének elkerülése, valamint az árak indoko­latlan emelésének megakadályozása érdekében. Ez figyelemre­méltó tapasztalat, hiszen a magyar kormányzat egyszerre kíván privatizálni és liberalizálni. Ez azonban (minthogy Magyarorszá­gon, szemben az ipari országokkal, az árszabályozás nem en­gedélyezett) kiterjedt privatizáció esetén az infláció további gyor­sulásához fog vezetni, mivel költségkorlát csak a válságiparok­ban létezik, és az áremelés a legkönnyebb módja a profit meg­szerzésének. Problémát jelent (és ez az infláció mellett a gazda­ság leépülésének másik tényezője), hogy sem gazdasági indok, sem szabályozási kényszer nem mutatkozik fejlesztésre, reálér­telemben vett jelentős tőkebefektetésre.

E témakörben végül a nyugat-európai privatizáció, illetve államtalanítás két eddig nem említett módjára kell kitérni. Ez azért is fontos, mivel a két forma viszonylag elterjedt szinte vala­mennyi nyugat-európai országban.

Az egyik forma az ún. nonprofit szervezetek létrehozása. A szakirodalom nonprofit szervezeteken olyan gazdálkodó szerve­ket ért, amelyek tulajdonosai a tevékenység során keletkezett jö­vedelmet nem veszik ki, hanem a tevékenység fejlesztésére for­dítják. Ennek fejében e szervezetek kiterjedt állami preferenciá­kat és kedvezményeket élveznek. Az NSZK-ban a privatizáció sajátos technikája az állami vagyon alapítványokba helyezése. 1989-ben például a szövetségi kormány 2,5 milliárd márkát for­dított alapítványok, zömmel magánalapítványok létrehozására. E megoldáson belül két technika képzelhető el. Az állam adomá­nyozhat tényleges vagyont (ingatlant, vállalati részvényeket), de lehetséges az állami vagyon eladásából származó készpénz el­helyezése is alapítványokban. A német kormány az utóbbit ré­szesíti előnyben abból a meggondolásból, hogy nem jó, ha az alapítványok kezében sok vállalati részvény van. A kormány szempontjából fontos vállalatok esetében jellemző a részvények nagy részének alapítványi tulajdona (lásd például a Lufthansát).

A másik az Angliában és az NSZK-ban is tömegesen alkal­mazott privatizálási forma, a menedzseri vállalatfelvásárlás, a Manager Buy-Out. Az utóbbi hat évben 300 céget privatizáltak ilyen módon.

3. A közép-kelet-európai tapasztalatok

3.1. Dilemmák

Mielőtt az-egyes országok – igen eltérő ütemű és különböző koncepciókon alapuló – tulajdonváltási folyamatait szemügyre vesszük, szükséges áttekinteni azokat a dilemmákat, amelyek a folyamatokat kísérik.

Az összes európai államszocialista ország elindult a rend­szerváltás útján. Ez a mozzanat eleve megkülönbözteti a térsé­günkben privatizációnak nevezett folyamatot a nyugati privatizá­cióktól. A rendszerváltás – amit a nyugati közgazdasági és poli­tológiai irodalom pontatlanul reformnak nevez – öt egymással összefüggő mozzanatból áll. Az első: a tulajdonviszonyok átala­kítása. A második: a tőkés piaci intézményrendszer létrehozása. A harmadik: a világgazdasághoz való új típusú kapcsolódás fel­tételeinek megteremtése (külgazdasági liberalizáció, konvertibili­tás stb.). A negyedik: az állami szerepvállalás újragondolása, amely a gazdaságirányítás új eszközrendszerének kialakítását valamint a jóléti rendszerek leépítését jelenti. Az ötödik: a gaz­dasági stabilizáció, amely feltétele és egyben eredménye is az előző négy mozzanatnak.

A stabilizációnak három modelljét szokásos megkülönböztet­ni. Az egyik a fokozatos stabilizálás, a másik a radikális, gyors (sokkterápiás), a harmadik pedig a több lépcsős radikális prog­ram (big bang).

A dilemmák jó része e mozzanatok sorrendiségével, egy­máshoz való viszonyával kapcsolatos. Olyan kérdésekre kell itt gondolni, mint a piaci illetve nem piaci alapon történő privatizá­lás; a privatizálás és a tőkepiaci intézmények megteremtésének időbeli viszonya; a privatizáció és a gazdaság stabilizálásának egymáshoz való viszonya stb. Sokan felvetik a kérdést, hogy fennállnak-e egyáltalán a sikeres privatizálás gazdasági és tech­nikai előfeltételei?

A dilemmák egy másik csoportja a külföldi tőkének az egyes országok tulajdonváltási folyamataiban betöltött szerepével kap­csolatos. Mint látni fogjuk, a külföldi tőke működési feltételeit az egyes országok igen eltérően szabályozzák. Már itt érdemes megjegyezni, hogy a kelet-európai szabályok e tekintetben sok­kal liberálisabbak, mint a nyugat-európaiak. Ezen belül is a legliberálisabb szabályozás Magyarországé. Hogy a külföldi működő tőke jelenléte mennyire nemcsak a szabályozás liberalizmusától függ, azt jól mutatja, hogy Közép-Kelet-Európában a külföldi működőtőke-beruházások állománya évente 2-2,5 milliárd dol­lárra becsülhető, ami a világ éves működőtőke-forgalmának né­hány százaléka.⁴

A dilemmák harmadik csoportja azzal kapcsolatos, hogy mi legyen az állam szerepe a tulajdonváltásban. Elegendő-e a fel­tételek megteremtése elsősorban a törvényi-jogszabályi feltéte­lek kialakításával, vagy az állam mint közhatalom aktívan ve­gyen részt az államszocialista tulajdoni struktúra lebontásában?

További vitatott kérdések:

3.2 Országok, szabályok, tapasztalatok

3.2.1. A (volt) Szovjetunió

A privatizáció gyorsítása, más sokkterápiás eszközök (pl. teljes liberalizálás) átvételével együtt a Szovjetunió szétesése után az utolsó eszköznek látszik, amivel az önállósult köztársaságok ve­zetői megpróbálják a gazdasági összeomlás és káosz teljes el­szabadulását megakadályozni. A termelés visszaesése (a GNP 1991-ben mintegy 14%-kal csökkent), az áruhiány, az infra­struktúra teljes lerobbanása, az infláció és más hasonló jelensé­gek beláthatatlan következményekkel fenyegetnek.

Az országban zajló tulajdonátalakítási folyamatot átfogóan össz-szövetségi szinten szabályozták. Az Unió szétesével ezek az – eddig igazán ki sem próbált – szabályok érvényüket vesz­tették. Az utódállamok részletes gazdasági megállapodásának hiányában igen kétséges a korábban össz-szövetségi keretek­ben működtetett vagyon (vállalatok, infrastruktúra) további sorsa, mind a működés, mind a tulajdon szempontjából. A hozzáfér­hető források alapján érzékelhető fejlemények a privatizáció te­rén csak az Orosz Köztársaságban, azon belül is a két legna­gyobb városban: Szentpéterváron és Moszkvában történtek. Itt helyi szinteken próbáltak elsősorban a kisprivatizáció számára megfelelő szabályokat teremteni. A gazdaság meghatározó ré­szét adó mezőgazdaság és nagyipar viszonyaira vonatkozó konzisztens koncepció nem létezik, és félő, hogy a tulajdonvi­szonyokban végbemenő esetleges változások a klinikai halál ál­lapotában lévő ex-szovjet gazdaság vegetatív működését is megbénítják, vagyis a változásokkal a válság a teljes összeom­láshoz vezet.

Oroszországban és Ukrajnában az 1992 elejétől alkalmazott sokkterápia tovább destabilizálta a helyzetet. A Baltikumban a lengyel mintájú nagyprivatizáció és a reprivatizáció jelei mutat­koznak.

3.2.2. Bulgária

Az ország gazdasága a szovjet gazdaság összeomlása után sú­lyos válságba került, de facto és de jure fizetésképtelen. Noha eddig 5 törvény is született a privatizálással kapcsolatosan, mind a mai napig nem világos az ország privatizációs politikája. 1991 januárjában létrejött az állami és a községi tulajdon privatizálá­sával foglalkozó hivatal. A kereskedelmi törvény változatos tár­sasági formákat engedélyez az átalakuló vállalatoknak.

Figyelemre méltó a külföldi tőkebefektetések szabályozása. A szabadkereskedelmi övezet mellett a jogszabályok a követ­kező külföldi befektetési formákat engedélyezik:

Az érvényes szabályozás ágazatonként korlátozza, illetve külön engedélyhez köti a külföldi befektetéseket. A külföldi be­fektetések utáni profitok repatriálása is külön engedélyezéshez van kötve. A tevékenységek közül külön engedélyre van szük­ség akkor, ha a külföldi fél mezőgazdasági területeket, erdőt, épületeket vesz bérbe. Az engedélyezés mellett a külföldi tulaj­donhányadot is meghatározzák a part menti területek, a bank­szektor, a védelmi ipar, valamint a kormány által kijelölt földrajzi területeken folyó privatizálás esetén.

Az országban a piaci intézmények még kezdetlegesek, de a belső liberalizáció és dereguláció (árak felszabadítása; külkeres­kedelem alanyi jogon stb.) elindult.

3.2.3. Románia

Románia a Ceauşescu által diktált kemény politika következmé­nyeként lényegtelen nagyságrendű külső adóssággal, de instabil belső politikai helyzettel és teljesen szétzilált gazdasággal kez­dett a rendszerváltás folyamatához. A Ceauşescu utáni kormány első intézkedései között volt 1990 augusztusában az átalakulási törvény elfogadtatása, amely első lépésként az állami vállalatok állami részvénytársaságokká való átszervezését irányozta elő. E törvény nyitva hagyta a vagyonértékelés mikéntjét, valamint a Vagyonügynökségre bízott privatizálás konkrét lebonyolítási sza­bályainak kérdését.

A választásokig, amelyre 1991 májusában került sor, három – a témánkat érintő – törvényt fogadtak el. Az 1991. februárban elfogadott földtörvény célja, hogy a termelőszövetkezetekbe be­lépett parasztok – szigorú korlátok között, családonként maxi­mum 10 hektáros felső határig – visszakapják a beadott földet. Az államosított földek egykori birtokosai szintén 10 hektár földet kaphatnak vissza, de nem természetben, hanem részvények for­májában. E törvény végrehajtása – a korlátoltan rendelkezésre álló földek miatt – falun állandósította a feszültséget. A jelenlegi földosztás bérletet jelent, amelynek feltételei mindenütt helyi megegyezés tárgyai.

A kisiparról szóló törvény szerint maximum 20 fővel szaba­don lehet magánvállalatot alapítani.

A vegyesvállalati törvény viszonylag liberális szabályozást biztosít a többségi külföldi tulajdont, az adókedvezményeket il­letően. A profitnak maximum 15%-a repatriálható konvertibilis valutában. Ugyanakkor bonyolult és az egyedi mérlegelésnek nagy teret engedő engedélyezési eljárás van a vállalatalapítás és a román vállalatok részvényeinek külföldiek általi megvásár­lása esetén.

1991 júliusában elfogadták a privatizációs törvényt. Az előkészítés és az elfogadás körülményei (a képviselők 20%-a a szavazáskor kivonult az ülésteremből) is jelzik, hogy komoly el­lenállás van a privatizálással szemben. A törvény szerint az álla­mi vállalatok részvényeinek 1/3-át úgy adják magánkézbe, hogy a felnőtt lakosság ingyen kuponokat kap, és ezért vásárolhat részvényeket. (Az ellenzék a részvények 50%-át kívánta ingye­nesen szétosztani.) Öt állami holdingot alapítanak, amely e 30%-os vagyonrész vagyonkezelője. A fennmaradó 2/3 részt a kormány árverés, közvetlen eladás és vegyes vállalatok alapítá­sa útján kívánja privatizálni.

Az ország piacgazdasági intézményrendszere kezdetleges, a belső liberalizáció és dereguláció felemás. Az árak nagy ré­szét központilag szabályozzák, ugyanakkor bárki szabadon ke­reskedhet konvertibilis valutával.

3.2.4. Jugoszlávia (utódállamai)

Az ország a gazdasági és politikai rendszerváltást nem tudta bé­kés keretek között véghezvinni. Hónapok óta súlyos polgárhábo­rú dúl az országban. A szocialista fejlődés keretei között végre­hajtót gazdasági reformok, a nyugati világ felé való nagyobb gazdasági nyitottság sem tudták ellensúlyozni azokat az ökonó­miai és politikai tényezőket, amelyek együttesen az ország szét­esését eredményező polgárháborúhoz vezettek.

A mai helyzet gazdasági gyökereit két szálon ragadhatjuk meg. Az egyik, hogy Jugoszlávia igen eltérő fejlettségű köztár­saságokat foglalt magában. A Plan Econ Report 52. számának adatai szerint az egy főre jutó átlagos GNP 1969-ben 5.460 USA-dollár volt. E mögött a szám mögött óriási szóródás húzó­dik meg. (Szlovénia 12.520 USD/fő, Horvátország 7.110 USD/fő, Szerbia 4.950 USD/fő, Kosovo 1.520 USD/fő.) A másik tényező az ország krónikus eladósodottsága. Ez kényszerítette a jugo­szláv kormányt az 1990 januárjában elindított sokkterápiára. Ezeknek a lépéseknek terhei sem egyenletesen oszlottak meg az egyes köztársaságok között.

A polgárháború egyelőre zárójelbe tette a privatizációs folya­mat eddigi szerény eredményeit. Kitöréséig gyakorlatilag az ön­igazgató struktúrák lebontásáig jutottak. A polgárháborús hely­zet, a pusztulás egyelőre nem kedvez sem a hazai tőkén alapu­ló, sem a külföldi tőkeberuházásokra számító privatizációnak.

3.2.5. A (volt) NDK

Az országnak az NSZK-hoz való csatlakozása a többi tárgyalt országéitól eltérő feltételeket jelent a tulajdonváltási folyamat­ban. 1990. július 1-jétől hatályos az ún. vagyonkezelési törvény. Ennek keretében hozták létre a Vagyonügynökséget (Treuhand-anstalt), amely az állami vállalatok társaságokká való átalakítá­sának, feljavításának és eladásának feladatát kapta. A német egység megteremtése után – nyilván a nyugati tőke érdekeinek megfelelően – a Vagyonügynökség vállalatokat „feljavító" funkci­óját háttérbe szorították, az eladásokat gyorsították, és növeke­dett a vállalatfelszámolások száma; a vállalatok és a részvények nyomott árakon kelnek el.

A vagyonkezelési törvény a tulajdonátalakítás következő eseteit tartalmazza:

Kis részben az állami tulajdon fennmaradásával is számol­nak. A társaságalakítási kötelezettség nem vonatkozik a felszá­molásra ítélt gazdasági egységekre, a postára, a vasútra és az útfenntartás területén működő vállalatokra, a helyhatóságok fel­ügyelete mellett működő vállalatokra, a szakosított külkereske­delmi vállalatokra valamint a mező- és erdőgazdasági állami vállalatokra.

Az itteni tulajdonváltásban jelentős szerep jut a reprivatizáci­ónak. Az Államszerződés szerint az 1945-1949 közötti, a szov­jet megszállással kapcsolatos kisajátításokat a reprivatizáció nem érinti. Az 1949 utáni kisajátításokra kártalanítás, az 1972 utániakra természetbeni visszaadás vonatkozik. Összesen mint­egy 8.000 cég reprivatizálását tervezik.

A privatációs folyamat ágazatonként különböző ütemben ha­lad. Az iparvállalatok eladása a várakozásokhoz képest lassab­ban megy. 1991. március végéig 12 százalékukat, 1.200 vállala­tot sikerült eladni 5,8 milliárd DM értékben. Ennél sokkal gyor­sabban folyik az áruházak (100%), a kereskedelmi bankok (100%), a vendéglátóipari és kisebb boltok (70-70%) és a szál­lodák, patikák (50-50%) privatizálása.

Az ipari privatizáció felgyorsítására az új „csodaszer" a Ma­nager Buy-Out (MBO). A Vagyonügynökség 4600 vállalatot nem tud eladni nyugatnémet tőkéseknek, és ezeket kívánják felaján­lani MBO-konstrukciós értékesítésre. Eddig 150 vállalat került vezető alkalmazottak kezébe, ami az összes vagyonügynökségi eladás 20%-a. 1993-ig 3.000-4.000 MBO-t kívánnak lebonyolíta­ni. E konstrukció nagy veszélye, hogy alkalmasint telekspekulá­cióra, illetve nyugati csendestárs („stróman") bevonására hasz­nálják fel. A telekspekulációk elkerülése érdekében a vállalathoz tartozó telket, földet csak bérelni lehet, ezeket később külön ár­veréseken kívánják értékesíteni. E konstrukcióval enyhül a vá­sárlóerő hiányával kapcsolatos probléma is. A vásárlóerő-hiány áthidalására ugyanis fokozatossággal kívánnak élni, méghozzá úgy, hogy a vezető alkalmazottak először csak bérletbe, azután a helyzet stabilizálódásával már tulajdonba veszik a vállalatot. Az MBO-konstrukció sikerétől a tömeges vállalati csődök elkerü­lését valamint a foglalkoztatási gondok oldódását is várják.

3.2.6. Cseh és Szlovák Köztársaság

Az ország viszonylag kedvező külgazdasági pozícióival és az utasításos tervgazdasághoz még igen közel álló gazdaságirányí­tási és piaci intézményrendszerrel vágott a rendszerváltásnak. A politikai vezetés a gazdasági rendszerváltás ütemét illetően megosztott. Klaus pénzügyminiszter és hívei a radikális sokkte­rápiát sürgetik. Ez a liberalizálásnak (ár-; bér-; külkereskedel­mi), a piaci intézményrendszer gyors kiépítésének és a széles­körű és áttörő privatizációnak egyidejű megvalósítását célozza. Havel elnök és hívei a lassúbb és szervesebb átmenetet szeret­nék megvalósítani. A privatizációs folyamatban megkülönbözte­tik egyrészt a kis és nagy privatizációt, másrészt az állami tulaj­don három szintjét (szövetségi, köztársasági és helyi).

Emellett külön szabályozzák a reprivatizációt valamint a kül­földi tőke működési feltételeit. A politikai szándékok szintjén két alapelvet fogalmaznak meg. Az első, hogy a restitúciót a privati­zálás elé helyezik, mégpedig abból a meggondolásból, hogy csak olyan vagyon privatizálásába szabad belemenni, amire nincs restitúciós igény. Az 1991. februári törvény szerint ugyanis az 1958 és 1990 között elkobzott vagyont minden 1991. január 1-jén otthon tartózkodó volt tulajdonosa (tehát a korábban emig­ráns is) visszaigényelheti. Ez a mintegy 10,7 milliárd USD értékű vagyon az állami tulajdon 10%-át teszi ki, 70.000 vállalkozásról van szó. A másik alapelv a tulajdon egységes transzformációjá­ra vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy minden privatizációt megelőz az államtalanítás.

A külföldi tulajdonú, illetve vegyesvállalatok működésének szabályozásában a külföldi tulajdoni hányadot nem korlátozzák. A vegyesvállalatok alapításához minimum 100.000 korona kül­földi tőke van előírva. E vállalatok 2 év adómentességet élvez­nek. Saját termékeiket szabadon exportálhatják, de egyéb ex­porthoz külön engedély kell. A konvertibilis valutában jelentkező profit 30%-át fel kell ajánlani a Nemzeti Banknak. A profitrepat­riálást, általános szabályozás hiányában, kétoldalú egyezmé­nyek szabályozzák.

Az ún. kis privatizáció 100.000 helyi tevékenységet folytató termelő és szolgáltató vállalatot érint. Ez a privatizáció időben megelőzi az ún. nagy privatizációt. E vállalatokat árveréseken értékesítik. Itt probléma az alacsony vásárlóerő. Az árveréseken az első körben csak hazai állampolgárok vehetnek részt. Az aukciós privatizálás során feltételezhetően a résztvevő hazai ál­lampolgárok jelentős része mögött külföldi, elsősorban német és osztrák személyek anyagi támogatása áll. Amennyiben a vállal­kozás az első körben nem kel el, részt vehet az értékesítésben külföldi személy is. Az aukcióra kerülő vagyontárgyak kijelölését, nemkülönben a lebonyolítást egy hierarchikusan szervezett pri­vatizációs apparátus végzi, amely szövetségi, köztársasági és helyi szinten működik.

Az 1948-tól államosított vagyontárgyak tulajdonosainak az árverésen ingyenes elsőbbségi joga van, amennyiben igényüket a nyilvános árverés napjáig bejelentik. A privatizációs bevétel 70%-a a köztársasági privatizációs minisztériumok külön szám­lájára, 30%-a helyi önkormányzati szervek külön számlájára ke­rül. A folyamat most zajlik.

A nagy privatizáció a nagy állami iparvállalatokat érinti és köztársasági szinten fog lezajlani. Az 1991-ben rögzített koncep­ció e folyamatból kizár bizonyos stratégiai területeket (vasút, táv­közlés, energetika).

A lebonyolítás tervezett menetrendje az, hogy első lépésben az ágazati decentralizálási bizottságok a vállalatokkal együttműködve előkészítik a privatizálást (kijelölés és a vállalati vagyon értékelése). Második lépésben egyszemélyes részvénytársaságokat alapítanak, amelyek két párhuzamosan alkalmazott technika útján kerülnek magántulajdonba. Egyrészt ingyenes vagyonosztással, úgyneve­zett beruházási kuponok segítségével. E „voucher"-rendszer lé­nyege – szemben a lengyel gyakorlattal – az, hogy a felnőtt ál­lampolgárok viszonylag kis összegért vásárlási lehetőséghez jutnak. Ezzel vélik pótolni a privatizálási vásárlóerő hiányát. E kuponok nem rögzített értékűek, hanem értékük a beruházási jegy iránti kereslettől és a vállalati részvények kialakuló árfolya­mától függ. A másik technika a spontán privatizáció, mivel az ál­lam a tulajdonosi jogokat a privatizáció előtt a vállalatokhoz de­centralizálja, és a vállalatok privatizálását e vállalati felügyelő bi­zottságok fogják elvégezni.

3.2.7. Lengyelország

Lengyelországot a rendszerváltás a súlyos eladósodottság és a de facto és a de jure fizetésképtelenség állapotában találta. Ezen helyzet miatt Lengyelország az IMF és Világbank receptje­inek megfelelően – hazánkhoz hasonlóan – a gazdaság belső liberalizálásában és deregulálásában élenjáró ország. Sőt, a ta­valyi évben az amerikai Sachs professzor személyes asszisz­tenciája mellett egy sikertelen sokkterápián is átesett. A Balcerowicz-terv a rendszerváltás összes feladatát egyszerre és időben koncentráltan kívánta megoldani. Lényeges különbség a magyar viszonyokhoz képest, hogy a mezőgazdaságot a kismagántulajdon uralja, így a föld a tulajdonváltási folyamatban nem központi kérdés. A megoldandó feladat 7.500 állami tulajdonú vállalat pri­vatizálása.

Az első áttörést a tulajdonváltási folyamatban a Rakowski-kormány három törvénye jelentette 1988 őszén. E törvények kezdték meg a korábbi munkástanácsos-önigazgató megoldá­sok felszámolását. Ezen intézmények – amelyek a privatizálás legfőbb akadályát jelentik Lengyelországban – a Szolidaritás nyomására 1981 szeptemberében jöttek létre, és a dolgozók ke­zébe adták a vezetők kinevezésének és minősítésének jogát, a nyereség felosztásának meghatározását valamint a beruházási elképzelések jóváhagyását.

Az említett törvények a következő pontokon jelentettek áttö­rést:

A külföldi tőke szabályozásában karakterisztikus új elemet jelentettek a következők. Lengyel magántulajdonos is lehet part­ner vegyesvállalatban. Megszüntették a külföldi partner kötelező kisebbségi részesedésére vonatkozó előírást, ehelyett részvételi minimumot írtak elő 20%-os és 50.000 USD mértékben. 3 év adómentességet tettek lehetővé, amely idő preferált ágazatokba történő beruházás esetén meghosszabbítható. A vegyesvállala­tok az általuk teljesített export függvényében adócsökkentésre jogosultak, és mentesek az importvámok alól. Profitrepatriálási korlátozások nincsenek. Az ország rendelkezik szabadkereske­delmi övezettel.

E liberális szabályozás ellenére mindössze 350 millió dollá­ros külföldi tőkeberuházást regisztráltak. Az ország politikai han­gulata (félelem a német gazdasági terjeszkedéstől) és eladóso­dottsága (többször felmerült nyílt vagy burkolt nemzetközi adós­ságcsere-ügyletek lebonyolítása) továbbá is nyitott kérdéssé te­szi, hogy mi lehet a külföldi tőke szerepe a lengyelországi priva­tizációban.

Az adott keretek között 1988-tól indult meg a menedzseri pri­vatizáció (vagy ahogy ott nevezték: .nomenklatúra-privatizáció"), amelyet a bérszabályozás alóli mentesség is motivált. E folya­mattal szemben egyre nagyobb ellenállás alakult ki, és az 1989 szeptemberében alakult Szolidaritás-kormány leállította a mene­dzseri kezdeményezésű vállalatátalakulásokat. Ez és a külföldi tőkével kapcsolatos – a korábbiaknál tartózkodóbb – magatartás együttesen lelassította a privatizációs folyamatot.

E patthelyzet után külső nyomásra (a Világbank kényszeríté­sére) megalkották a privatizációs törvényt, amelyet 1990 júliusá­ban el is fogadtak. A törvény előkészítése éles társadalmi csaták között zajlott. Az önigazgatói jogok csorbítását az ingyenes és hitelből történő széles körű részvényszerzés lehetőségének be­építésével kívánták kompenzálni. A magyar gyakorlattól eltérően a lengyelek a tőkepiaci szabályok kialakítását a privatizáció fel­tételeinek megteremtése után valósítják meg. A törvény hatálya megközelítőleg 7000 állami vállalatra terjed ki, a termelés mint­egy 80%-át érintve. A „nagy privatizálás" a két legnagyobb ipar­vállalatot érinti, a „kis privatizálás" árverései pedig a kis- és nagykereskedelmet.

A törvény létrehozta a Tulajdonosi Átalakulás Minisztériumát, amelyet széles jogkörrel ruháztak fel. Illetékes a vagyonpolitika meghatározásában, a privatizálás gyakorlati menedzselésében, az értékpapírpiac szabályozásában valamint a külföldi tőkebevo­nással kapcsolatos politika és szabályozás kialakításában.

A törvény értelmében a vállalatokat a dolgozói tanáccsal és az igazgatóval való egyetértésben részvénytársasággá alakítják, amely cég részvényeit a Tulajdonátalakítási Minisztérium két éven belül köteles eladni. Kik lehetnek a részvények vásárlói, kik juthatnak részesedéshez kedvezményesen? A vállalat dolgozói a vállalati tőke 20%-át kedvezményesen (a névérték 50%-áért) vehetik meg. Ez 4 millió potenciális befektetőt jelent, ugyanakkor kizár az ügyletből 13 millió közszolgálati dolgozót. A privatizá­landó cégek részvényeinek 10%-át kívánják a „nemzeti privati­záció" keretében a lakosság körében ingyenesen és egyenlően szétosztani. Ez az elképzelés – különbözve a csehszlovák meg­oldástól – a kapott „vouchert" társadalmi örökségként juttatja az állampolgároknak, és a kuponok nem közvetlenül válthatók át ál­lami vállalatok részvényeire, hanem privatizációs alapok részvé­nyeit vásárolhatják meg velük. E célra 400 középvállalatot sze­meltek ki, amely vagyont húsz alapítványba teszik be, és a kura­tóriumok munkálkodnak a vagyon gyarapításán. Az alapítványok egy év múlva részjegyeket bocsátanak ki. Minden állampolgár minden alapítványból azonos részesedéshez jut. Ezután a rész­jegyek szabad tőzsdei forgalomba kerülnek.

A törvény a külföldieknek közvetlenül eladható részvényhá­nyadot 10%-ban maximálja. A jogszabály nem zárja ki, hogy a részvények másodlagos piaca révén vagy más úton ez a része­sedés nőjön, de e szabály mindenképpen fékező erő a külföldi tőke térnyerésével szemben. Lehetséges továbbá vállalatfelszá­molási eljárás keretében magánosoknak, dolgozóknak vagy kül­földieknek történő eladás, bérbeadás vagy más vállalatcsoport­ba olvadás.

A törvény igyekszik a kereszttulajdonlás lehetőségeit szűkíte­ni. Az elképzelések szerint a nagy privatizáció során a részvé­nyek 10%-a az alkalmazottaké, 20% a nyugdíjalapoké, 10% a kereskedelmi bankoké, 30% a kormányé lesz, és 30% kerül in­gyenes kiosztásra. A privatizációs folyamatot 1991 második felé­ben – az IMF nyomására – felgyorsították. A cél az volt, hogy az év végéig az 1991. augusztus végi 350-ről 1.000-re növeljék a közvetlen értékesítés vagy felszámolás útján közvetlenül ma­gánkézbe adott kis- és középvállalatok számát. Ugyanakkor még 1.000 vállalatot kívántak egyszemélyes részvénytársasággá alakítva privatizálásra előkészíteni. A magántulajdon részará­nyát 1991 végére 15%-ra tervezték, 1994 végére pedig 50% fölé kívánják emelni.

A lengyel gyakorlat részleges, kötvények formájában megva­lósítandó kárpótlást ismer. E kötvények a privatizálandó vállala­tok részvényeinek vásárlására fordíthatók.

4. Néhány értékelő megjegyzés

Kétségtelen tényként szögezhetjük le, hogy – a hivatalos propagandával ellentétben – a közép-kelet-európai privati­zációs vagy még pontosabban tulajdonátalakítási folyama­tot közvetlenül nem valamiféle gazdasági hatékonysági cél, hanem sokkal inkább a gazdasági hatalom újraelosztási szándéka vezérli. E hatalom-újraelosztás soktényezős játszma, amelyben egymással vetélkednek a kialakulóban lévő új burzso­ázia különböző frakciói, az állami bürokrácia különböző csoport­jai, tehát a hazai burzsoázia és bürokrácia, valamint a multinaci­onális tőke képviselői. Amennyiben elfogadjuk a tulajdon körüli osztályharc tételét annyiban a közép-kelet-európai privatizációk tipizálása a következő ismérvek alapján lehetséges:

Amennyiben igaz az, hogy a vizsgált privatizáció-tulajdon­átalakulás folyamatában a hatalom a döntő mozgatóerő, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy ebből szükségszerűen – rövid és középtávon – negatív gazdasági hatások adódnak. Ezek közül azt kell kiemelni, hogy a tulajdoni átalakulások nem tompítják, sőt sok esetben erősítik (a külső és belső hatásokra) felgyorsult gazdasági leépülést. Ennek látható tünete a munkanélküliség gyors növekedése, nemkülönben az a tény, hogy nem látszik je­le pozitív szerkezeti változásoknak sem, mi több, a gazdasági visszaesést bizonyos értelemben erősítik olyan tényezők, mint a külföldi vállalatfelvásárlások, amelyeknek célja a konkurenciát jelentő termelés leépítése. Arra a kérdésre sem adhatunk pozitív választ, hogy a tulajdoni átalakulások biztosítanak-e többletbe­vonásokat a gazdaságban.

A kelet-európai privatizációk rövid- és középtávon nem jelen­tik a magántulajdon meghatározó térnyerését. A belső „eredeti" magántőke relatíve kis súlya és a külföldi tőke érdektelensége miatt itt döntően az állami tulajdon formaváltozásáról van szó.⁵ E formaváltozás szorosan összefügg a politikai rendszer­váltás nyomán az egyes országokban kialakult belső politikai harccal. E folyamatokkal egyelőre nem a tőkés gazdasági racio­nalitás alapján működő gazdaságok jöttek, jönnek létre, hanem átpolitizált szerkezetű képződmények, amelyek fokozottan ki vannak téve a belső és külső politikai hatásoknak. E szerkeze­tek hosszabb átmenetet jelentenek egy konszolidáltabb tulajdo­ni-társadalmi szerkezet felé. Az, hogy e konszolidáció milyen irányú lesz és milyen hosszú időt vesz igénybe, függ egy sor gazdasági és politikai tényezőtől.

A feltételezhető irányok közül két lehetséges típus érdemel kiemelést. Az egyik, hogy a térség gazdaságainak kulcspontjain (kereskedelmi bankok, a legjelentősebb iparvállalatok és keres­kedelmi vállalatok) a multinacionális nagytőke részvételével zaj­lik a privatizálás. A másik irány a nemzeti tőke megerősödésén valamint az államnak – e térségben nem hagyományok nélkül – a gazdaság kulcspozícióit továbbra is kezében tartó centralizáló szerepén alapuló társadalmi és így tulajdoni szerkezet. A tényle­gesen létrejövő állapotok e két irány országonként eltérő kombi­nációjaként jönnek létre.

Melyek a folyamatok irányát meghatározó főbb tényezők?

A politikai tényezők közül a térség politikai és katonai stabili­tását, illetve instabilitását kell említeni. Az utóbbi esetben az autarkia, az elzárkózás és a belőle fakadó konfliktusok esetén az államnak és az általa kreált nemzeti burzsoáziának lesz döntő szerepe a tulajdoni és társadalmi szerkezet kialakulásában. Amennyiben a destabilizálódás megáll, úgy növekedhet a külföl­di tőke szerepe a térség átalakulásában. Itt mindenekelőtt a sú­lyos eladósodottság lehet mozgatóerő. Amennyiben a külső tőkebevonás döntő motívuma az adósságszolgálati terhek telje­sítése lesz, akkor megnövekednek az ilyen alapon végrehajtott privatizáció negatív hatásai, és a térség könnyen Nyugat-Európa „hátsó udvarává" válhat. A külföldi tőke beáramlásának nagysá­gát, összetételét (állami és magántőke; ágazati megoszlás stb.) az egyes országok gazdasági teljesítményén, belső stabilitásán és a tőkeexport fogadási feltételein túl nagymértékben meg fog­ja határozni, hogy miként alakul a tőkés nagyhatalmak vetélke­dése és érdekeltsége a térségben, illetve miként sikerül rendez­ni az Európai Közösség integrációs folyamata során időről időre felmerülő konfliktusokat.

Végül, de nem utolsó sorban, a két lehetséges fejlődési irány bármelyikének megvalósulását befolyásolja, hogy a térség or­szágai között hogyan alakulnak a gazdasági kapcsolatok, ezek leépülése megáll-e, illetve sikerül-e a kereskedelmi, pénzügyi és termelési együttműködés kölcsönösen előnyös formáit és intéz­ményeit kialakítani, megteremteni.

Jegyzetek

1 A privatizációs kihívás Közép-Kelet-Európában. Az MTA Világgaz­dasági Kutató Intézete Tudományos Tájékoztató Szolgálatának közle­ményei. Simai Mihály: A 90-es évek „megváltása" In: A privatizáció Kelet-és Közép-Európában, pp. 112-115. Az ilyen típusú felfogást bírálja Ló­ránt Károly „A privatizáció társadalmi hatásai" című tanulmányában: Tár­sadalmi Szemle, 1991. 4. szám.

2 Ezen rész megírásában felhasználtam Czabán László tanulmányát.

3 Forrás: The Transformation of Economics in Central and Eastern Europe: Issues, Progress and Prospects. Annex 2. p. 2.

4 Lásd Losoncz Miklós alább adatolt művét.

5 Voszka Éva alább adatolt cikkében hasonlóan nyilatkozik a ma­gyarországi folyamatokról. Winiecki ellenben (I. ugyanott) – szerintem teljesen félreértve a folyamatokat – a kelet-európai tulajdonváltást döntően államtalanításnak tartja.

Felhasznált irodalom

Kelet-közép-európai privatizációs dilemmák (Közgazdasági Információs Szolgálat, E-53, 1991. június 17.).

A privatizációs kihívás Közép-Kelet-Európában (Lezárva 1990. szep­tember). Az MTA Világgazdasági Kutató Intézete Tudományos Tájékoz­tató Szolgálatának Közleményei.

Gazdasági átalakulás és privatizáció. Tájékoztatás a kelet-közép-euró­pai tapasztalatokról. Összeállította: Csorba József és Zöldné Rosta Ma­rietta Tulajdon Alapítvány, Privatizációs Kutatóintézet (1991. április).

Andrej Petrov: Privatizálás a Szovjetunióban. Szovjet fűzetek II. Magyar Ruszisztikai Intézet, 1991.

Csaba László: A közép-európai rendszerváltás és stabilizáció – vannak-e más tanulságok? Konjunktúra-, Piackutató és Informatikai Intézet, Műhelytanulmányok, 1991. június.

Timothy King: A külföldi működőtöké-beruházás és a kelet-európai gaz­dasági rendszerváltás. I. és II. rész. Külgazdaság, 1990. 12. szám, 1991. 1 .szám.

Voszka Éva: Homályból homályba. Társadalmi Szemle, 1991. 5. szám.

Wladimir Andreff: A francia privatizálás tanulságai Kelet-Európa számá­ra I. és II. Külgazdaság, 1991. 9. és 10. szám. Harmadik szektor (tanulmányok). (Nonprofit Kutatócsoport Bp., 1991.)

Winiecki: A privatizáció sajátosságai a kelet-európai gazdaságokban. Közgazdasági Szemle, 1991. 1. szám.

Nuti: A szocialista gazdaság privatizálásának általános kérdései és a lengyel eset tanulságai. Külgazdaság, 1991. 4. szám.

Réti Tamás: A gazdasági rendszerváltás problémái Kelet-Európában. Aula, Bp., 1991.

Losoncz Miklós: Kelet-Európa világgazdasági környezete: külső erőfor­rás-bevonási lehetőségek a nyugati törekvések tükrében. Kézirat, 1991. június.

The Transformation of Economics in Central and Eastern Europe: Issues, Progress and Prospects. World Bank, Washington, Április 3, 1991.

Czabán László: A nyugat-európai privatizációs folyamat néhány össze­függése. Kézirat, Bp. 1991.

Államtalanítás és privatizáció a Szovjetunióban. Összehasonlító privati­zációs tanulmányok. Tulajdon Alapítvány, Privatizációs Kutatóintézet, Bp. 1991. augusztus

A fasizmusnak több definíciója van, de a fogalom má­ra túlságosan kitágult, túl sokféle jelenségre alkalmaz­zák. A megvalósult fasiszta rendszerek klasszikus tí­pusát az olasz fascismo, majd a mindmáig legtotálisabb formáját létrehozó német nemzeti szocializmus jelentette. Egyesek a fasizmus első megjelenését az 1919-20-as magyar fehérterrortól, mások a még ko­rábbi

A jobboldali radikális csoportosulások az „újraegyesítéssel" hátszelet kapnak. A „Negyedik Birodalom" mozgósítja mindazon erőket, amelyek az NDK-t és az NSZK-t nem tartják az egész Németországnak, az össznémet államnak, hanem a keleti terület visszanyeréséről és (az 1937/41-es határok szerinti) Nagy-Németországról álmodoznak. Az a tény, hogy 1994-ig a korábbi NDK területén az orosz katonák és a nyu­gati Szövetségi Államban a NATO-egységek tovább állomásoznak, éb­ren tartja a Szovjetunió elleni gyűlölködést, tápot ad az úgynevezett Új Birodalom „liberális-nemzeti" jelszavainak, amelyek Németország szu­verenitását korlátozva látják, és „semleges-militarista" irányzatokat tá­mogatnak.

Természetesen felmerül a kérdés, vajon a szélsőjobboldaliság témái mely területeket érintenek, milyen fogalmakat értelmeznek újra, és ho­gyan folyik a „küzdelem az emberek eszéért és szívéért". „Alapideológiá­ikat" tekintetbe véve a következő területek kínálnak ma számukra táma­dási lehetőségeket: a szociáldarwinizmus (antiegalitarizmus); rasszizmus (antiszemitizmus), nacionalizmus (szovjetellenesség, Amerika-ellenesség), autoritarizmus (antiparlamentarizmus), militarizmus (antipacifizmus) és szexizmus (antifeminizmus).

A nemzeti állam és a rasszizmus és/vagy egy új internacionalizmus (multikulturalizmus) reneszánsza?

A kelet-nyugati szembenállás megszűnése és a két német állam újra­egyesítése után nem lehetetlen a visszaesés a háború előtti nacionalizmus­ba, mert a „nemzeti államok tévútja", ahogy Péter Glotz fogalmaz, újra meg­nyerő eszménynek tűnik a kapitalizmus globalizálása, azaz az európaiasítás (EK-belső piac) átláthatatlan tendenciájának ellenében. A körülményeken nem változtat az sem, hogy a nacionalizmus történelmi alapjai szétzúzód­nak, a szupranacionális konszernek, kereskedelmi kapcsolatok és intézmé­nyek világában anakronisztikussá válnak. A jelen átalakulási helyzetben a természettudományos-technikai, gazdasági és politikai fejlődés aszinkronitása figyelhető meg, amelyről Eric Hobsbawm a következőt írja: „Ma a XX. század végi technológia, a XIX. századi szabad kereskedelem és a közép­kori világkereskedelem viszonyaira emlékeztető államközi központok újjá­születésének sajátos kombinációját éljük át".

Az egyesített Németországban két olyan eltérő életritmusú társadalom ütközik egymással, amely csak lassan hangolódhat össze. A fejlődési tendenciák ilyen aszinkronitásából nőnek ki azok a szociális ellenté­tek, területi és szerkezeti ütközések, amelyekre a szélsőjobboldal következetesen támaszkodik.

A mai szélsőjobboldal sikere – akárcsak a történelmi fasizmusé – azo­kon az ígéreteken alapul, amelyekkel az aszinkronitások megszüntetésé­nek reményét keltik, készen arra, hogy az időt – amikor az szükséges – elemi erővel „megállítsák". A Szövetségi Köztársaság ma a „klasszikus" ipari társadalomból a „kockázatvállaló társadalomba" való átmenetét éli, amely azután a magántőkés tulajdon- és konkurenciaviszonyok között működik; átfogó modernizálási folyamatát atomizáció, tömegesedési és anonimitási tendenciák jellemzik. Sok embernek ezzel szemben óhaj­tott elképzelése a konkurencia (negatív kísérőjelenségei) nélküli ka­pitalizmus, mint az egyének mozgásformája a polgári teljesítményelvű társadalomban, amelyben a (különösen a bürokratikus kényszergaz­dasággal összehasonlítva) hatékony piacgazdaság áldásalt élvezhe­tik, anélkül, hogy farkastörvényei kihatásait és következményeit el kellene viselniük.

A szociális kockázatvállalások szabályozatlansága, a szociális viszonyok reprivatizációja

A német egység a szélsőjobboldaliságra a Német Szövetségi Köztársa­ságban először nem felszabadítóan hatott, hanem éppenséggel mérsé­kelte azt. Többen a szélsőjobboldaliság visszaesésével összefüggésben egyfajta „érzelmi depresszióról" beszélnek, amelynek következtében az ilyen jobboldaliság a legvégső hatalmat csak nehezen képes megsze­rezni, hiszen „hirtelen és váratlanul elveszett az, ami a nemzeti gyűlöle­tet évtizedekig ébren tarthatta volna" (Th. Assheuer-H. Sarkowicz).

Ám egy rövid várakozási idő után a revansizmus kiheverheti azt a Nyugat és „Közép-Németország" egyesítéséhez vezető sokkot, amely a liberális konzervativizmus jegyében törtónt, és az Öböl-háború következ­tében újraéledő nagyhatalmi sovinizmus által – a német világhatalmi ál­mokkal támogatva – Kelet-Európa gyarmatosításának kiszélesedő tervé­vé fejlődhet. Az úgynevezett Új Hatalom az újraegyesítés egy „második lépcsőjének" a keretében visszaköveteli a valamikori német keleti terüle­teket, továbbá egy „második forradalom" segítségével le szeretné rázni a nyugati Németországban is a „megszállók igáját", amiért is – az elhalvá­nyuló szovjet-, illetve kommunizmusellenességet továbbfejlesztve – az Amerika-ellenességet helyezi előtérbe. Az Öböl-háború és a fiatalok tilta­kozó magatartása az amerikaiak háborús tevékenysége ellen kiindulási pontot kínál számukra, de főképp az, hogy a militarizmus bizonyos mér­tékű rehabilitálása látszik kirajzolódni. A tömegtájékoztatáson keresztül közvetített gondolkodás harciasabbá válását figyelhetjük meg.

A rasszizmus szintén terjed, főképp, hogy a kelet-európai és Szovjetunióbeli gazdasági és rendszerválságok következtében várhatóan em­berek milliói indulnak el Németországba Ehhez jönnek a valamikori euró­pai gyarmatosító hatalmak tengerentúli területeinek a lakosai, akik az EK-belsőpiacon mint egyenjogú gazdasági tényezők versengenek a belföldi konkurenciával. Már most megosztó vonalat hoz létre a lakosság köré­ben a gyűlölködés a törökökkel és a lengyelekkel szemben.

A „külföldiekkel szembeni ellenségességnek" szó szerinti tartalma nincs: amit – egyébként csak Németországban – így jelölnek, az egyfelől széles körben elterjedt félelmet jelent az idegenekkel szemben, akik mint vetélytársak jelennek meg a munkaerőpiacon és a lakáspiacon, közöttük azonban etnikailag nem tesznek különbséget (vonatkozik ez a bevándor­lókra és az áttelepülőkre egyaránt); másfelől kétségkívül különlegesen erős az ellenszenv a sötétbőrű ékkel, jobban mondva a „másfajtákkal" szemben, ez viszont nem vonatkozik az indogermán külföldiekre (olya­nokra, mint az angolok, skandinávok, észak-amerikai fehérek stb.). A „külföldi-ellenesség" fogalma így a rasszizmus, a kisebbségellenesség álcája és elbagatellizál ója

Ahhoz, hogy a rasszizmus ellen küzdeni tudjunk, tudnunk kell, min ala­pul. Az első lépés az emberiség e réme feletti győzelemhez annak meg­értése, hogy milyen okokra vezethető vissza, milyen vágyakat és remé­nyeket ébresztett a múltban. Nekem úgy tűnik, hogy a rasszizmus alap­vetően két forrásból táplálkozik, és két oldala működik: az euro-amerikai rasszizmus „fentről jövő" nagyhatalmi törekvések következménye­ként jön létre, amelyek kifelé és a világ meghódítására irányulnak, s amelyek érvényesítésekor az erőszakosan rájuk erőltetett hatalmi és ter­melési viszonyok a leigázottak egy részét (az etnikailag lebecsülteket) el­nyomják. A rasszizmus létrehozta ideológiai vezérfonalát, és a naciona­lizmuson és szociáldarwinizmuson keresztül jut érvényre, a modern imperializmus/gyarmatosítás legfontosabb legitimálójaként. „Mivel az im­perializmus csak mint rasszizmus tudott átváltozni egyszerű hódító vállal­kozásból univerzális hatalmi rendszerré, így az imperialista nemzeteket egy magasabb küldetés különleges eszközeként vagy mint egy maga­sabb végzet letéteményesét tekintik és mutatják be, a többi népnek pedig egyáltalán nem adják meg az elismerést" (E. Balibar).

A rasszizmus terjeszkedési ideológiaként szolgál, de másfelől az in­tegráció, a beolvasztás koncepciója is – mások kirekesztése révén. Álta­lában az ember igényli bizonyos embertársainak származásuk alap­ján való lebecsülését, ha egy kizsákmányolt, elnyomott népességen belül akarja a rivalizálást elhárítani. A rasszizmus reál- és szociáltörténete azt mutatja, hogy konjunktúrája akkor tetőzik, amikor a válságjelek felhalmozódnak, katonai visszaesés és/vagy rendszerválság fenyeget, továbbá egyes rétegek egzisztenciálisan fenyegetette válnak. Ilyenkor e rétegek az idegen embercsoportok lefokozásával mintegy „lefelé" továb­bítják az őket terhelő nyomást.

Az idegengyűlölet konkrét problémákból következik, elvont Ideá­lok által igazolja magát, szimbolikus erőszakban nyilvánul meg, és ütközik a polgári magatartással. A faji korlátok elfedik az osztálykorlá­tokat, álcázzák és egyidejűleg reprodukálják azt. Ám, ha a faji megkülön­böztetés és a fajgyűlölet általában visszavezethető is szociális és gazda­sági okokra, válságokra és konkurencia-viszonyokra – nem szűkíthető le azokra, Ha igaz az, hogy a rasszizmus főleg a szocioökonómiai konfliktu­sok eredménye a társadalomban és a társadalmak között, akkor az is vi­lágos, hogy csupán az alapjául szolgáló érdekellentétek legyőzésével és ezen összefüggések magyarázatával szorítható vissza. A rasszista beál­lítottságon érvekkel nehéz kifogni: „Nem elegendő a rasszizmus formális érveit megcáfolni, hanem fel kell tárni az érzelmek és meggyőződések összességét, amelyek ezeket az érveket és magatartásformákat vezérlik" (A. Memmi).

A külföldiek számára több jogot kell biztosítani, „honosítani" kell őket, és bevonni a döntésekbe. Intézkedéseket kell foganatosítani a jogi bizto­sítékok megteremtésére. A szociális egyenlőség és politikai részvétel va­lóságos integrációihoz létre, amelyet nem szabad az erőszakos asszimi­lációval összetéveszteni. Az olyan integrációs kínálatok, mint a valami­lyen formájú képviselet vagy a kommunális választójog a külföldiek szá­mára, szükségesek, de csak köztes lépések, és alig elégségesek ahhoz, hogy a rasszista ideológiának elejét vegyék. A megkülönböztetés min­denféle módját, még ha pozitív is, el kell kerülni, mivel ahol az etnikai vagy kulturális kisebbséget akár megkárosítják, akár előnyben ré­szesítik, ott kialakul a rasszista/nacionalista gondolkodás- és visel­kedésmód.

Az ellenstratégia sarokkövei: fejlett civil társadalom, össznémet szo­ciális állam és modern soknemzetiségű köztársaság, a szociális kérdé­seknek a nemzetiekkel, a demokratikus kérdéseknek a szociálisakkal és a nemzeti kérdéseknek a demokrácia kérdéseivel való összekötése.

„Meg kell gondolnunk – figyelmeztet A. Klönne -, vajon az egységes ,haza' álmát, a patrióta összetartozás érzését tekintjük-e a történelmi és a jelenlegi szélsőjobboldali nézetek autentikus hajtóerejének? Benyomá­som szerint egészen más elképzelések és érdekek fejeződnek ki a szélsőjobboldali áramlatokban: kábultság és hatalomvágy, félelemekés – egyidejűleg – agresszió, amely aztán nem a nemzetben, hanem a nacio­nalizmusban keresi feloldását. Nem a közösség iránti, a nemzet iránti fe­lelősségben, hanem sokkal inkább egy tagadó jellegű nemzeti identitás­ban, az elhatárolódást és kirekesztést szolgáló belső és külső barát-el­lenség meghatározásban.

Több közvetlen demokráciát?

A 90-es évek részvételi és képviseleti viszonyaihoz

Milyen legyen a jövő demokráciája – ez a jelen fő kérdése. A politikai rendszerek válsága nem csak Kelet-Európára korlátozódik, hanem Nyu­gat-Európát is sújtja, ahol vita folyik a népakarat és népképviseleti de­mokrácia közötti viszonyról, a parlamentarizmus jövőjéről és megújításá­nak lehetőségéről. Klasszikus államfilozófusok ünneplik a vidám ősállapotokat – Montesquieu államhatalommegosztás-tanát Keleten, Rous­seau demokrácia-elméletét Nyugaton.

A leghatékonyabb eszköz a szélsőjobboldaliság visszaszorítására a demokrácia, nem mint az állami intézmények szabályozó mechanizmusa és a politikai és társadalmi status quo védelmezője, hanem mint az ígére­tek beváltása, a már oly régóta hirdetett demokrácia szó szerinti megva­lósítása (=népuralom). A demokrácia csak elindul, de nem fejeződik be a választási aktussal. Újólag át kell gondolni a részvételi jogot és az önigaz­gatás lehetőségeit, tekintettel többek között a szövetkezeti mozgalom le­hetséges újjáéledésére is.

A polgárok állampolgári tudata a szövetségi köztársaság alapítása óta tetemesen átalakult. A kritikátlan identifikáció szakaszát (1949-1966/67) követte a puszta elfogadás fázisa (1968-1974/75) és a növekvő távol­ságtartás. A harmadik évezredbe történő átmenettel a parlamenti-képviseleti és állampolgári-részvételi viszonyok megváltoznak. A közvetlen demokrácia elemeinek és mechanizmusának ma sokkal nagyobb je­lentősége van, mint korábban, mert a gazdasági újratermelés mindinkább közös döntések alapján jön létre, aminek a „felépítményben" is érvénye­sülnie kell. Az új, a modern információs és kommunikációs technoló­giák bevetésével előállt felhalmozási forma megfelel az új részvételi formának: aki kvalifikált képzettsége alapján a számítógépet kezeli és robotot irányít, egyaránt résztvevője a termelésnek és az irányí­tásnak. A tudományos-technikai forradalom mélyreható változáso­kat követel a politikai-parlamentáris képviselet jellegében is.

A népszavazás az állampolgárok emancipációjának egy további esz­köze lehet. A választási fásultság leküzdéséhez jó alkalmat kínálnak a szélsőjobboldali pártok. Ezért is kell az embereknek több demokráciát nyújtani (a vele járó kockázat ellenére), nehogy a jövőben a szélsőjobb előretörése folytán a mainál kevesebb legyen a demokrácia.

A főleg fiatal emberek kritikája a képviseleti demokráciával szemben igazán nem irányul sem a demokrácia, sem a parlamentarizmus ellen, ahogy a konzervatív állami teoretikusok sejtetik. Itt egy olyan „félreér­tésről" van szó, amely tudatosan ignorálja azt a valóságos összefüggést, hogy a bázisdemokrácia a parlamentáris-demokratikus államot nem le­rombolja, hogy valamiféle anarchiával helyettesítse, sokkal inkább böl­csen kiegészíti, működőképesebbé és válságérzékenyebbé teszi.

A helyzet valóságos parancsa: Több közvetlen és gazdasági demok­ráciát! Az élet minden területének demokratizálása – nem kevesek szerint ez a legjobb válasz a szélsőjobboldaliság helyzeti előnyére. A német egyesítéskor a népet nem kérdezték meg – ez jellemző az ország politikai kulturáltságára (kulturálatlanságára). Pedig a közvetlen demokrácia igen lényeges lenne a személyiség cselekvési és döntési autonómiájának helyreállításához is. A munkás és alkalmazotti rétegtől kezdve mindenütt a társadalomban, ahol erős hierarchia és merev „parancsstruktúra" áll fenn, s (a bérfüggőség miatt) csak minimális szabad tér marad a munka-és életszükségletek megteremtéséhez, igen nagy szükség lenne erre az autonómiára, a termelés résztvevőitől a lakóterületi, a kommunális és re­gionális döntéshozókon át egészen a központi állami és szupranacionális szintig.

A részvételt és a döntési jogot minden szinten ki kell alakítani, a nép­képviseleti alkotóelemek: népi kezdeményezések, népakaratnyilvánítás és népszavazás bevezetése révén, s mivel ezek lehetőséget kínálnak, több polgárt tesznek érdekeltté a politikában, a szélsőjobboldaliság és a neofasizmus elleni küzdelem fegyverévé is válhatnak. Egy „szemlélődő de­mokrácia" esetében (R. Wassermann) nem szabad csodálkozni, ha a „nézősereg" a szélsőjobboldali demagógia után fut, azt követi. A demok­rácia kérdéseinek a nemzeti kérdésekkel való összekapcsolása azt jelen­ti, hogy az egyesített Németország – többé már nem ideiglenes – alkot­mányt kap, amely népszavazás, népakarat révén fog jogerőre emelkedni. És itt válik döntő kérdéssé, hogy mit értünk ezen a „népen". Az egyesített Németországban minden azon fordul majd meg, hogy a „nép" fogalmá­nak a demokratikus vagy egy soviniszta változata válik-e döntő té­nyezővé a tömegtudatban.

A 80-as évek elejétől a nemzeti-konzervatív újságírók és tudósok el­terjesztették azt az érvet, miszerint tartósan nem fogadható el egy olyan Nyugat-Németország, amely gazdaságilag „óriás", de politikailag „törpe"; Németországnak újra nagyhatalmi szerepet kell betöltenie, illetve átven­nie. A keleti blokk széthullása, nemkülönben az NDK bevonása a Német Szövetségi Köztársaság rendszerébe megerősíti a német politika súlyát a nemzetközi küzdőtéren; ez csökkenti a német szuverenitás eddigi meg­szorításait, amelyek a nyugati szövetségi rendszerből adódtak. A jövőben már nem annyira a külső befolyástól vagy támasztól, mint inkább önma­gunktól függ, hogy a németek képesek lesznek-e a külpolitikát úgy irányí­tani, hogy az javára váljon a népek közötti nemzetközi egyezményeknek és egyetértésnek. Ennek másfelől belpolitikai feltételei vannak. A háború utáni rend vége azt is eredményezi, hogy a szélsőjobboldali tendenciák előtt már nem állnak azok a korlátok, amelyeket a valamikori megszálló hatalmak állítottak fel mind Nyugat-, mind Kelet-Németországban. A né­meteknek maguknak (belső) társadalmi vitában kell olyan szociális vi­szonyokról és politikai kultúráról gondoskodniuk, amely nem ad esélyt a szélsőjobboldaliságnak, hogy befolyásos vagy éppen hatalomképes erővé lehessen.

(Ford.: Jánoska Péter)

Utopie Kreativ, 1991/10., rövidítve.

A nemrég elhunyt Friedrich August von Hayek Út a szolgasághoz című könyve (Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1991) – alapmű. Ez az a politikai röpirat, mely az Elbától keletre fekvő országok 1989-90-es, rendszervál­tásnak nevezett politikai fordulatainak ideológiai alapjául szolgált. Ugyanis a köztudat formálói ebben az időszakban pontosan úgy tették fel a mindent eldöntő kérdést, ahogy azt négy és fél évtizeddel korábban Hayek fogalmazta: „Vagy elfogadjuk a piac személytelen fegyelme által kormányzott társadalmi berendezkedést, vagy bele kell törődnünk abba, hogy a társadalmat néhány egyén akarata irányítja – egyetlen más le­hetőség sem adott számunkra" (p. 258). Totalitárius diktatúra vagy sza­bad, piaci társadalom? Ez volt a kérdés, s a népek választottak.

Szabadság és szolgaság

Hayek, az osztrák születésű, Amerikában letelepedett közgazdász, a második világháború időszakában írta a könyvet, hogy a világtörténelem legerőszakosabb, legpusztítóbb korszakában magasra emelje a libera­lizmus, a személyes szabadság eszméjét, és új életre keltse a tizenki­lencedik század vezérelvét, miszerint csakis „az egyén szabadságát ér­vényesítő politika az egyetlen valóban progresszív politika" (p. 306). S bár a szövegben tetten érhető, hogy a szerzőt – a fasizmus és a háború pusztításai mellett – nem kis mértékben sarkallta könyve megírására az, hogy az angol politikai életben a Munkáspárt lépett a nagy történelmi ha­gyományokkal rendelkező Liberális Párt helyére, a mű mégiscsak döntően a politikai eszmetörténet nagy folyamába tartozik, s mint ilyen kiemelkedő jelentőséggel bír. Különösen egy olyan időszakban, amikor egy japán nevű amerikai külügyminisztériumi bürokrata világhírnévre tett szert a liberalizmus végső győzelmének a történelem végeként való meghirdetésével.

Hayek 1944-ben megjelent könyve – New Deal, hadikeynesizmus, ötéves terv és minden ehhez hasonló ellenére – leszögezi, hogy az em­ber legfontosabb értéke a szabadság, s emiatt az állam szerepét mini­mális szinten kell tartani. A szabadság, vagyis a kényszermentesség fontosabb, mint a demokrácia, és felsőrendűbb, mint a biztonság igénye. Az állam egyúttal önkényt is jelent, s ezért inkább vállalni kell a gazda­gok hatalmát, mintsem azt, hogy hatalom által lehessen gazdagságra szert tenni. A szabadság komplexumának része a piacra való belépés és az onnan történő kilépés szabadsága, ami egyúttal szabad foglalko­zásválasztást is jelent. (Ez arra enged következtetni, hogy valamiféle absztrakt szabadságról, egy nyilvánvalóan elérhetetlen, legfeljebb meg­közelíthető ideálról van szó.) A pénz pedig „a szabadság egyik legnagy­szerűbb eszköze, amit ember valaha is létrehozott" (p. 129) – olvashat­juk, s persze rögtön ide kívánkozik, hogy a pénz, amennyiben eszköze, annyiban mércéje is a szabadságnak.

Hayek úgy tekint vissza a XIX. század társadalmára, mint amelyben a szabadság eszménye a lehető legnagyobb mértékben megvalósult a gyakorlatban is. Nem volt ugyan igazi „laissez-faire", de ezt nem is kell elvárni. Érvényesültek az individualizmus alapértékei: a függetlenség, önállóság és kockázatvállalási hajlandóság. A magántulajdon nem jelen­tett privilégiumot, s a kapitalizmus e liberális-kompetitív szakaszában ér­vényesült a formális jog alapelve, a kivételek lehető legszűkebb körű al­kalmazása. Még a szegények is sokkal szabadabbak voltak, hiszen sor­sukat nem a beavatkozó állam alakította, hanem a piac személytelen mechanizmusai.

Ez a rendszer akkor maradhatott volna fenn, ha az állam megmaradt volna azon a szinten, amelyen létrehozta a társadalom jogi kereteit, „kitűzte az útjelző táblákat", de nem írta elő mindenkinek a kötelező út­vonalakat. S nem lépné túl a bűvös határt, ha a tervezést a verseny ér­dekében, s nem a verseny ellen alkalmazná. Vagyis a liberális elvekkel összehangolható a monopolellenes szabályozás, az ismeretek, az infor­máció terjedésének és a mobilitásnak az elősegítése, valamint az egyént kiszolgáltatottá és védtelenné tevő események alkalmával tör­ténő beavatkozás.

Ezzel szemben századunk közepére kézzelfogható közelségbe került a totalitárius rendszer, az állam mindenhatósága az egyén fölött. A ha­talom koncentrálódott, s egyre inkább egy mindenható központi tervező testület kezébe helyeződött. E testületek – Hayek ítélete szerint helyte­lenül – természettudományos elveket, mérnöki módszereket kívánnak alkalmazni a gazdaságra, a társadalomra. Tervezni akarnak, előrelátni. Az iparágak fölötti ellenőrzés igényéből azonban rövid úton kialakul az egész társadalom általános elnyomása, mely nagyságrendjét tekintve össze sem hasonlítható az egyént gazdasági válságok időszakában súj­tó marginális szabadságvesztéssel.

A tervezett társadalomban minden politikai kérdéssé válik. A gazda­ságra kiterjesztett politikai hatalom egyúttal a fogyasztók ellenőrzését is jelenti, vagyis minden kollektivizmus egyenesen vezet a kaszárnyakom­munizmushoz. Hayek a jelek szerint nem tud elképzelni olyan központot, amely ne lenne diktatórikus, és cél- és eszközrendszerét demokratikus úton alakítaná ki. Az állam és a kollektivizmus elemzését egyfajta általá­nos falanszter-komplexus hatja át.

Problémát okozhat, hogy Hayek csak a politikára, a magánvállala­tokon kívülre kiterjesztve helyteleníti a gyár-rendszert, vagyis a személyes függőség merev hierarchiáját, az ellen viszont nem emel kifogást, hogy a gyár gyár-rendszerű, vagyis hogy a termelés szfé­rájában jogfosztott és elnyomott az állampolgárok jelentős tömege. Az elmélet ez alól egyetlen (elméleti) kibúvót kínál, mégpedig azt, hogy a szabad társadalomban a foglalkozás megválasztása is szabad, vagyis az adott munkahelyre való be- és kilépés tökéletesen önkéntes. Nem határozható meg egyértelműen a szöveg alapján az sem, hogy hol kezdődik a jelentós, s a túlzott állami beavatkozás, mi az a bizonyos há­nyada a köztulajdonnak, amely még nem veszélyes, s amelyen túl vi­szont visszafordíthatatlanná válik a társadalom „elgyárosodása".

Úton a szolgasághoz

Századunk közepére a különböző országok egyformán ráléptek a szol­gasághoz vezető, s az európai civilizáció individualista alapértékeit fel­számoló útra. Németországban e tendencia gyakorlatilag tetőzött is, de például Anglia sem maradt mentes a torzulásoktól. E végzetes folyama­tot szervezett erők, a tőke és a munka monopolista szervezetei siettetik, kihasználva az emberek biztonságigényét, megalapozatlan bizalmát. A monopóliumok hívei részben azáltal nyernek támogatást, hogy más cso­portokat is részesedni engedtek nyereségeikből, azt a látszatot keltve, hogy így a közérdek nyer az egész ügyön. „S bár világosan kell látnunk, hogy például a monopolista által fizetett magasabb bérek éppannyira a kizsákmányolásnak köszönhetőek, mint saját profitja, s hogy ez a nyere­ség nemcsak az összes többi fogyasztót, hanem különösen az összes többi bérből élőt is szegényebbé teszi, az a tény, hogy a monopolista magasabb béreket képes fizetni, mégis immár nemcsak a kedvezmé­nyezettek, hanem az egész közvélemény szemében legitim érv a mono­póliumok mellett." (p. 255) – írja Hayek, s rámutat azokra az eltévelyedett „szocialistákra", akik figyelemre méltó gyöngédséget tanúsítanak a „jára­dékos kötvénytulajdonosok", vagyis a szelvényvagdosók iránt. Hayek te­hát igen őszintén ír a kapitalizmus adott formájának élősdi vonásairól, vagyis hogy a kapitalizmus elvesztette XIX. századi energiáit, s a rotha­dás állapotába került.

Ráadásul a köztudatban „vészesen" eluralkodtak a szocialista esz­mék – tudhatjuk meg századunk középső harmadáról. „A lényeg az, hogy ha a fejlődést befolyásoló emberek nézeteit vesszük, akkor a de­mokráciákban jelenleg bizonyos fokig valamennyien szocialisták" (p. 25). „A haladó emberek nagy többségénél a szocializmus doktrínája lépett a liberalizmus helyébe" (p. 49). Mivel a szocializmus az egyenlőség és a „nagyobb szabadság" programjával jelentkezett, „egyre több liberális en­gedett a szocialista út csábításának. … Az értelmiség nagyobb része a liberális hagyomány nyilvánvaló örököseként üdvözölte a szocializmust" (p. 52).

Bár Hayek szerint a szocialisták törekvései mögött nincs más, mint a „potenciális bőségről" szóló hamis illúziók és a „minél többet elvenni a gazdagoktól" igazságtalan erőszakossága, mégis „a szomorú helyzet" az, hogy „kevés dologgal lehet oly biztosan kiérdemelni a reakciós minősítést", mint épp azzal, ha valamely intézkedés ellen azon az ala­pon tiltakozunk, hogy sérti az egyén jogait" (p.124). „A jelenlegi fiatal ge­neráció olyan világban nőtt fel, amelyben az iskola és a sajtó a kereske­delmi vállalkozás szellemét mint becstelen s a profitcsinálást mint er­kölcstelen dolgot ábrázolta, amelyben száz embert alkalmazni kizsák­mányolás, ugyanannyinak parancsolni viszont tiszteletre méltó cseleke­det" (p.179). „Az individualizmusnak ma rossz csengése van, a kifeje­zést az egoizmushoz és az önzéshez kapcsolják" (p, 37).

A húszas és harmincas évek során tehát az addig többé-kevésbé ki­tartó Anglia is nagy lendülettel indult el „a szolgaság felé vezető úton". Az 1931 és 1939 közötti „dicstelen" időszakban pedig „a felismerhetet­lenségig átalakította gazdasági rendszerét" (p. 36). Hayek megrázónak találja, hogy „azokat a legbecsesebb dolgokat, amiket Anglia adott a vi­lágnak, manapság milyen nagyfokú megvetés sújtja magában Angliá­ban" (p. 277). Ezzel pedig a szigetország a tőle idegen német úton ha­lad. Mert a szocializmus a porosz szellemmel rokon (legyen szó He­gelről vagy Marxról, Listről vagy Schmollerről, Sombartról vagy Mannheimról), tehát alapvetően „keleti eredetű" ideológia – szemben az angol liberalizmussal. A hatalom előtérbe kerülése mögött a porosz ösztön munkál.

Hayek lenézi és megveti a németeket, akik „mintha híján volnának azoknak a csekély, ám oly fontos tulajdonságoknak, amelyek meg­könnyítik az emberek érintkezését a szabad társadalomban", vagyis hi­ányzik belőlük a szívélyesség, a humorérzék, a személyes szerénység, a magánélet tisztelete és a felebarátaink jószándékába vetett hit (p. 200). Ez az alig leplezett kultúrsovinizmus igazából megakadályozza, hogy kiderüljön: a német totalitarizmus kialakulásáért a fentiekben rész­letezett nemzeti karakter, vagy inkább a világháborús vereség és „az 6rős polgárság hiánya" a felelős (amely momentumra egyébként talá­lunk utalást) (p. 222). Az is elgondolkodtató, hogy – nemzeti karakter ide vagy oda – napjainkban a német-angol vita az európai piacok szaba­delvű egyesítését illetően pontosan ellenkező előjelű, mint amelyre Hayek hivatkozik, és amelyet egyszer s mindenkorra adottnak vesz.

A szolgaság felé terelés szempontjából Hayek számára a kommuniz­mus és a fasizmus tulajdonképpen egylényegű. Mindkettő egyetlen cél­nak kívánja alárendelni a társadalmat, méghozzá valamiféle vallásos hit vezérlete alatt. Ennek érdekében új típusú tömegmozgalmat hoznak lét­re, s a társadalom kevésbé intelligens elemeiből álló szervezeteket az indoktrináció különböző eszközeivel késztetik a vezérek követésére. Mindkét mozgalom ellenzi a formális igazságosságot, a gazdaság és a politika mesterkélt elválasztását, és legfőképpen az egészséges társa­dalom alapintézményét: a versenyt. A két irányzat hayeki összemosásá­ban – furcsa módon – ma a legkülönbözőbb hazai irányzatok is felfedez­hetnek mind elfogadható, mind elvetendő elemeket. Hatalmi körökben jó néven veszik a kommunizmus és a fasizmus közeli rokonságáról szóló fejtegetéseket, míg az ellenzék elégedett lehet a két tábor közötti átjár­hatóság egyszerűségének bemutatásával.

Hayek azonban észreveszi azt is, hogy a szocializmus nem annak indult, amivé századunk első felében vált. „A modern fejlődés akkor ér­kezett végzetes fordulópontjához, amikor az a nagy mozgalom, amely csak a privilégiumok elleni harccal szolgálhatja eredeti céljait, vagyis a Munkáspárt mozgalma, a versenyellenes tanítások hatása alá került, s így maga is belebonyolódott a privilégiumokért folyó küzdelembe" (p. 257). A kizsákmányolásból való részesedésre játszva a szociálde­mokrácia – mondhatni: a britek korai Bad Godesbergje óta – elitistává és nacionalistává vált. „Korunk egyik legszomorúbb látnivalója, hogy egy nagy demokratikus mozgalom olyan politikát támogat, mely szükségkép­pen a demokrácia szétrombolásához vezet, s ugyanakkor a mozgalmat tá­mogató tömegekből csak egy kisebbségnek kedvez" (p. 258).

Hayek Fichtét, Rodbertust és Lassalle-t tartja a nemzeti-szocializmus legfontosabb elődjeinek, s átmeneti időszaknak tekinti azt, amikor a szo­cializmus az 1848-as forradalmak időszakában szövetségre lépett a szabadság és a demokrácia erőivel. Ezzel egyúttal viszont elismeri: „Mi­közben a marxista formában jelentkező elméleti szocializmus irányította a német munkásmozgalmat, a tekintélyelvű és nacionalista mozzanat egy időre háttérbe szorult." (p. 223). Közös mozzanat az is Marx és Hayek elemzésében, hogy mindketten rámutatnak az antikapitalizmus és az antiszemitizmus közös gyökerére. De míg Marx válaszának lénye­ge az, hogy a kapitalizmus, vagyis az osztálytársadalom megszüntetése oldja meg a problémát, addig Hayekből az következik, hogy szeretni kell a kapitalizmust, s akkor nem lesz többé antiszemitizmus sem.

Előre, a múltba

Friedrich Hayek szörnyű három évtizedet élhetett meg e híressé vált könyve első megjelenése után. Mert nemcsak hogy alig akadtak követői nézeteinek, de a legtöbb ország berendezkedése továbbra is a – hayeki értelemben vett – totalitarizmus jegyeit viselte magán. És itt nemcsak a Szovjetunióról, és a hasonló modellt kialakító országokról volt szó. Az Egyesült Államok költségvetése a háború után a harmincas évekhez ha­sonló dinamikus ütemben telepedett rá az egész gazdaságra, Nyugat-Európa országaiban magasra szökött az állami tulajdon részaránya, Angliában pedig csak ekkor teljesítették ki a társadalombiztosítást és más közszolgálati rendszereket. Az NSZK-ban pedig helyreállt ugyan a polgári demokrácia, de ott is, csakúgy, mint másutt, hosszú időn keresz­tül gazdaságpolitikai preferenciát élveztek „a teljes foglalkoztatáshoz ha­sonló homályos, ám népszerű megfogalmazások".

S vajon a nemzetközi gazdasági rendszer Bretton Woodsban lét­rehozott Intézményei, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank nem azt a negatív utópiát valósították-e meg, amelyről Hayek így irt: „Bármely nemzetközi gazdasági hatóság azonban, amely nincs alárendelve felsőbb politikai hatalomnak, legyen akár szigorúan egy sajátos területre korlátozva, könnyedén válhatna az elképzel­hető legzsarnokibb és legfelelőtlenebb hatalommá." (p. 293). Egy ilyen intézmény „arról is döntést hozhat, hogy egy országnak megenge­di-e valamely új iparág meghonosítását, vagy megfosztja ettől a le­hetőségtől", általa az „olyan nyersanyagok, mint az olaj vagy a fa, a gu­mi vagy az ón kínálatát irányító pozícióból egész iparágak és országok sorsát uralni lehet" (p. 294). S mivel a nagyhatalmak semmiféle felsőbb hatóságnak nem vetik alá magukat, hiába állítják be az ilyen intézmé­nyeket „nemzetköziként". „Az álcázás… nem változtatna azon a tényen, hogy ez minden kis államot sokkal nagyobb mértékben rendelne alá egy külső hatalomnak – amellyel szemben valódi ellenállás többé már nem volna lehetséges -, mint ha politikai önállóságának csak egy jól megha­tározott részéről mondana le" (p. 296) egy ideálisnak tartott föderalista berendezkedés keretében.

Hayek tehát mindenképpen sok reális félelemtől ösztönözve írta könyvét. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy közgaz­dászként tett „kirándulást" a politikai röpirat műfajába, vagyis egyfajta „muszáj-Herkulesként" szállt harcba az „angolszász világ" megmentésé­ért. Ezért lehetséges az, hogy a gondolatmenet bizonyos megállapítása­ihoz egy-két laptudósító vagy kiábrándult szocialista véleménye szolgál­tatja a tudományos érvet, ami – a műfaj keretein belül – sokkal inkább tekinthető illusztrációnak, mint bizonyító erejű érvnek.

A fő kérdés azonban az, hogy miért nem hallgatott a világ a második világháború befejeződése után Hayekra, miért haladtak tovább a társa­dalmak a szolgaság útján, illetve hogy a hetvenes évek végétől lezajlott neokonzervatív fordulatok, melyek egyik zászlajukul választották az agg mestert, valóban igazolták-e az ó hajdan leírt következtetéseit. Hayek diagnózisa az volt, hogy a monopolizálódás, s vele minden rossz (példá­ul a tervezés) nem a társadalom törvényeiből következett, nem objektív, anyagi folyamatok eredménye, hanem hibás, téves nézetekből szárma­zik. Ezért a terápia viszonylag egyszerű: pusztán a gondolkodás helyes vágányra terelésével vissza lehet térni az elveszett paradicsomba.

A könyvben azonban találunk egy ellenirányú állítást is, a társadalmi törvényszerűségek létezését illetően. „A liberális korszakban az egyre fokozódó társadalmi munkamegosztás olyan helyzetet idézett elő, amelyben csaknem valamennyi tevékenységünk egy társadalmi folya­mat része. Ez a fejlődés megfordíthatatlan" (p. 142) – írja Hayek a ter­melés társadalmasodásáról. Tehát dönteni kell! Vagy van törvény, és ezzel vannak irreverzibilis folyamatok a történelemben, vagy nincs, és akkor a szellem ereje korlátozott, és más megoldásokat kell keresni a bajokra Ha nincs törvény, akkor Hayek útmutatásai alapján valóban előállítható az omlettből a tojás. Ha viszont vannak törvényszerűségek a társadalomban, akkor a hayeki tanítás nem program, hanem egyszerűen a tocqueville-i tündérkert és az angol Liberális Párt elsiratása.

A konzervatív irányzatok számára pedig Hayek és a szabadság sok­kal inkább hivatkozási alap volt, mintsem útjelző. A Thatcher és Reagan által hozott „több szabadság" megint csak az erősek, a monopolisták több szabadsága volt. Színre lépésüket gazdasági válság előzte meg, egy olyan időszak, amikor egyre nagyobb mértékben terjedt az a hit, hogy „az ügyek megoldásának érdekében a felelős hatóságokat meg kell szabadítani a demokratikus eljárásmódok béklyóitól" (p. 101). Hayek szellemében tehát a 80-as évek konzervatívjai gazdasági diktátorok egy népszavazásos diktatúrában, s Thatcher sokkal inkább rokonítható Hit­lerrel, mintsem Gladstone-nal.

Hayek művének elolvasásával tehát még világnézeti fenntartások esetén is sokkal hitelesebb helyzetelemzés nyerhető, mint a tőle szár­mazó kifejezéseket jelszóként hangoztató új konzervatívoktól. A mai hi­vatalos állásfoglalásokkal szemben kiderül például az, hogy a „negyven év" előtt az államosítás és a tervezés bevezetése csak részben szárma­zott erőszakból és külső hatalmak beavatkozásából, sokkal inkább a ter­vezésbe, a kollektív döntésbe vetett hit tette lehetővé politikai szempont­ból. Szemben az ideológia uralmáról szóló értekezésekkel, Hayek rámu­tat a központi tervezési rendszerben meghatározó jelleggel jelen lévő technokratikus tendenciára. A politikai irányzatokról szóló elemzés pedig elgondolkodtató lehet a szocialisták és liberálisok koalícióján munkálko­dók számára.

És végül a talán legaktuálisabb üzenet így szól. „Az egyetlen dolog, amit egy modern demokrácia nem képes összeroppanás nélkül elviselni, az az, ha békeidőben keli lényeges mértékben csökkentenie az életszín­vonalat, vagy ha hosszú távon stagnálásra vannak ítélve a gazdasági feltételek" (p. 271). Ugyanakkor viszont „ha a kormányzat korlátlan ha­talmi jogosítványokra tesz szert, úgy a legönkényesebb uralom is tör­vényessé tehető, s egy demokrácia épp ezen az úton hozhatja létre az elképzelhető legteljesebb önkényuralmat" (p. 120).